Közegek, tápanyag-utánpótlás és a víz

Növényházi dísznövények termesztése

Boróczky Mihály, dr. Gerzson László, Hámori Zoltán, Honfi Péter, dr. Imre Csaba, Jámborné dr. Benczúr Erzsébet, dr. Komiszár Lajos, Nagy Tünde Turiné, dr. Neményi András, dr. Schmidt Gábor, Szafián Zsolt, dr. Szántó Matild, Szőriné Zielinska Alicja, Tillyné dr. Mándy Andrea, Tóth Imre, Farkas Zsuzsa

Mezőgazda Kiadó

Közegek, tápanyag-utánpótlás

és a víz

A tápanyagellátásról általában

Mind a szabadföldi, mind a növényházi dísznövénytermesztés igen intenzív, nagy értéket előállító tevékenység, amelynek sikeressége döntően függ a tápanyagellátástól. Eredményes megvalósításához ismernünk kell az alkalmazott termesztőközegek tulajdonságait, a növény speciális igényét, a rendelkezésünkre álló tápanyagforrások felhasználási lehetőségeit, valamint mindezek kölcsönhatásait.

A növények a szükséges tápelemeket vízben oldott szervetlen sók formájában képesek felvenni. A tápanyagok adagolásánál azonban figyelembe kell venni az egyes növényfajok (esetleg fajták) sótűrő képességét.

□ Sótűrő képességük szempontjából három csoportba osztjuk a dísznövényeket.

Az első csoportba az alacsony koncentrációjú tápanyag-utánpótlást igénylők tartoznak. Számukra a 0,05–0,1%-os töménységű tápoldat a megfelelő (Adiantum fajok, Erica gracilis, Anthurium × cultorum, Vriesea, Cattleya, Dendrobium és Primula fajok, Asparagus setaceus stb.).

A második csoport fajai 0,1–0,2% körüli sókoncentrációt igényelnek (Aechmea fasciata, Freesia, Gerbera jamesonii, Cyclamen persicum, Rosa stb.).

A harmadik csoportba tartozók a 0,2–0,4% közötti sókoncentrációjú tápanyag-utánpótlást is tűrik (Dianthus caryophyllus, Dendranthema × grandiflorum, Asparagus densiflorus, Phoenix fajok stb.).

Az egyes csoportok számadatai közötti átfedés a növények széles tűrőképességére utal, illetve az adott fajon belül az egyes fajták tűrőképessége is nagyon eltérő lehet. Egy faj ilyen irányú igényét azért sem lehet egyetlen értékkel meghatározni, mert az a növény fejlődési állapotától függően változhat.

A fő növekedési időszakban az igény rövid ideig nagyobb lehet, mint amennyit általánosságban megállapítottunk, de ez a koncentráció a szakasz lezárulása után már káros lehet. Az üveg és a fólia alatti dísznövénytermesztésben a szerves trágyák jelentősége csökkent. A szerves trágyák közül az érett marhatrágyaföld a legjobb. Beszerzése azonban egyre nehezebb, helyette a különböző műtrágyák alkalmazása vált általánossá. Kiválasztásuknál a növények pH-igénye meghatározó tényező, elsősorban a savas kémhatást kialakító műtrágyákat részesítik előnyben.

□ Talajigényük szerint a termesztett dísznövények három alapvető csoportba sorolhatók.

1. Alacsony pH-értékű (5,5), nagy szervesanyag-tartalmú (kb. 55%), laza konzisztenciájú, jó szerkezetállandóságú, közepes tápanyag-koncentrációjú és viszonylag nagy nitrogénarányú közeget igénylő dísznövények: Anthurium, Azalea fajok, broméliák, Erica fajok, Hydrangea macrophylla fajták (főleg a színesek), begóniák, páfrányfélék, Sinningia, Asparagus setaceus. Hasonló tulajdonságú, de sokkal levegősebb és tartósabb szerkezetű közeget igényelnek az egyes talajlakó orchideák. Ezek földkeverékében nagy jelentősége van a darabos fakéregnek és egyéb talajlazító anyagoknak.

2. Közepesen savanyú, 6,0–6,5 pH-értékű, laza állományú, kb. 30% szerves anyagot tartalmazó és 2–3 ezrelékes tápanyag-koncentrációjú közeget igénylő dísznövények. A tápanyagarányon belül fontos a nagy nitrogéntartalom, a jó szerkezetállandóság és pufferképesség.

Ebbe a csoportba tartozik a levéldísznövények jelentős része: az Aglaonema, az Araucaria, a Cordyline, a Cissus,a Codiaeum, a Dieffenbachia, a Dracaena, a Ficus, a Hedera, a Monstera, a Philodendron és az Epipremnumnemzetségek fajai, a pálmák fiatal korukban stb. A cserepes virágos dísznövények közül ilyenek a Cyclamen, aFuchsia és a Kalanchoë fajok, az Euphorbia pulcherrima, a Primula, a Senecio és a Saintpaulia fajok, ill. fajták, a kaktuszfélék stb.

3. Semleges, vagy enyhén lúgos, 6,8–7,2 pH-értékű, kötöttebb jellegű, kisebb szervesanyag-arányú (10–12%), jó szerkezetállandóságú, 5–6 ezrelék tápanyagtartalmú (nagy foszfor- és káliumarányú) talajt igénylő dísznövények.

Ebbe a csoportba viszonylag kevés cserepes kultúra tartozik, viszont a legfontosabb álló kultúrákat ide sorolhatjuk. Ezek a Dendranthema × grandiflorum, a Pelargonium × hortorum, a P. peltatum, valamint a pálmák (2 éves kortól), a rózsa és a szegfű stb.

A termesztőközegek

A közegekkel szemben támasztott alapkövetelmények

A gyökérzet optimális működéséhez olyan közegre van szükség, amelynek fizikai és kémiai tulajdonságai egyaránt kedvezőek. A jó közeg tartós szerkezetű, semleges kémhatású, egyenletes minőségű, szennyeződésektől, patogén szervezetektől mentes, egyszerűen kezelhető, nem lép reakcióba a tápoldat komponenseivel és környezetbarát módon megsemmisíthető.

A fizikai tulajdonságok közül a legfontosabb:

• a tartós szerkezet, ami vízzel telített állapotban is elegendő levegőt juttat a gyökereknek, valamint
• a jó vízmegkötő és -leadó képesség.

A kémiai tulajdonságok közül a legfontosabb:

• a kémhatás (pH),
• az összes sótartalom (%-ban, vagy mS-ben (EC) kifejezve),
• a kiegyenlítőképesség (pufferkapacitás) és
• a tápanyagmegkötő képesség.

A hagyományos földkeveréktől a hidrokultúráig

A hagyományos földkeverékek

A hagyományos földkeverékek a régi termesztési gyakorlatban egy-egy növényre, vagy növénycsoportra kialakított speciális közegkeverékek voltak, lehetőleg helyi anyagok felhasználásával. Ilyen volt a ciklámen-földkeverék (lombföld alapú), a hortenzia-földkeverék (lápföld alapú), a gloxínia-földkeverék (fenyőlombföld alapú), a muskátli-földkeverék (melegágyi föld alapú) stb. Ezek a keverékek ma már az alapanyag hiánya és a termesztéstechnológia változásai miatt csak néhány kisüzemben használatosak.

Az egységföldek

A kertészeti gyakorlatban régóta használatosak az ún. egységföldek. Nagy előnyük, hogy különböző kultúrák termesztéséhez alkalmazhatók. Hátrányuk, hogy sohasem elégíthetnek ki minden igényt optimálisan, hiszen éppen az egységesítés érdekében lemondunk egy-egy növényfaj speciális igényéről.

Az első standardizált, tőzeg alapú közeget még az 1930-as években, Angliában hozták forgalomba. Magyarországon először a Győr–Sopron Megyei Talajerőgazdálkodási Vállalat gyártott tudományos alapon összeállított egységföldeket Hargitai L. és Nagy B. kutatásai nyomán, osli tőzeg alapanyagra támaszkodva. A dísznövénytermesztés számára Florasca néven forgalmazott egységföld három típusa (A, B, C) máig időtálló. Napjainkban már nálunk is számos kis- és középvállalat foglalkozik egységföldek előállításával. Több nemzetközi cég is megjelent termékeivel a magyarországi piacon pl.: ASB-Grünland, Stender, Fruhstorfer. A többféle fekete tőzegből, rostos („fehér”) tőzegből és speciális adalékanyagokból összeállított közegeket gyárilag feltöltik műtrágyával és kiegészítik mikroelemekkel. Az alapanyagok minőségétől és arányától függően különböző szerkezetstabilitású, tápanyag-szolgáltató képességű, gyakran komposztanyagokkal biológiailag aktivizált, néha már fajtatípus szintre specializált földkeveréket vásárolhatunk (pl.: a Surfinia-petúnia földkeveréke). A nagy szervesanyag-tartalomból adódóan vízmegkötő képességük és a tápelemellátásban betöltött puffer szerepük kiemelkedő. Jellegüknél fogva kártevőktől és kórokozóktól mentesek. Az üzemek azonban gazdasági okok miatt gyakran ma is saját maguk állítják össze földjeiket.

A kemokultúrás termesztés

A kemokultúrás termesztés a dísznövénytermesztésben az 1960-as évektől kezdett elterjedni és napjainkra a cserepes kultúráknál általánossá vált. Lényege, hogy a közeget csupán gyökértartó hordozóanyagnak tekinti, a talajt pedig valamely más szervesanyag-alapú termékkel, például tőzeggel vagy fafölddel helyettesíti. Minden, viszonylag stabil szerkezetű közeg számításba jöhet, amely elegendő pórustérfogattal rendelkezik. Mivel az alkalmazott alapanyagok csekély tápanyagtartalmúak, ezért a növény kedvező növekedése érdekében beültetéskor fel kell tölteni tápanyaggal. A későbbiekben gondoskodni kell ezek folyamatos utánpótlásáról is, ennek módja a rendszeres tápoldatozás. A kemokultúrás termesztés tápanyagellátásának optimális alapanyagai a tartós hatású műtrágyák, amelyek kockázatmentes tápanyag-utánpótlást tesznek lehetővé. Ezek oldódási sebessége és hasznosulása a hőmérséklet függvénye. Igen nagy előny a termesztő számára a kemokultúrás közeg sterilitása, amely jelentősen lecsökkenti az állomány megbetegedésének veszélyét.

A kemokultúrás termesztést gyakran a felhasznált közeg nevével jelölik (tőzeg-kultúra, vagy tőzegen való termesztés, kéregföldkultúra stb.) Közülük a tőzegkultúra a legelterjedtebb. Előnye, hogy gyors és jól irányítható, a tőzegben nevelt kész cserepes áru tömege (súlya) kicsi, ezért szállítása viszonylag olcsó. A nemzetközi kereskedelemben további előny, hogy a tőzeget a növény-egészségügyi hatóságok gyakorlatilag kórokozóktól és kártevőktől mentesnek fogadják el, ezért az ilyen közegű importnövények beléptetése és forgalomba hozatala sokkal gyorsabb és zökkenőmentesebb, mint a hagyományos közegekben nevelt „földes” árué.

A hátránya főleg a felhasználónál jelentkezhet, ha nem veszi tekintetbe a közegből adódó sajátos nevelési és tartási kívánalmakat. A tőzegen nevelt növények egyszer kiszárítva nehezen vesznek fel újra vizet, ezért a hiányos vagy rendszertelen öntözést jobban megsínylik, mint azok, amelyeket hagyományos földkeverékben neveltek. (Ha mégis kiszáradna a közeg, a cserepet teljes egészében vízbe kell állítani 1–2 órára, amíg újra megszívja magát.) A másik gond, hogy a műtrágyákkal feltöltött tőzeg tápanyagtartalékai néhány hónap alatt kimerülnek. Ha ezután a folyamatos utánpótlásról nem gondoskodunk, növényeink visszaesnek a fejlődésben, sárgulnak vagy egyéb hiánytüneteket mutatnak. E két sajátosságra az értékesítés során (a virágboltban) célszerű a vevő figyelmét felhívni és ellátni a megfelelő kezelési útmutatásokkal és tápszerekkel.

Talaj nélküli – hidrokultúrás – növénytermesztés

Az elmúlt évtizedekben a növényházi termesztésben bekövetkezett nagyarányú költségnövekedés, valamint a kiéleződő konkurenciaharc arra kényszerítette a termesztőket, hogy egy-egy szűkebb területre (kultúrára) specializálódjanak. Ez azonban néhány éven belül igen súlyos növény-egészségügyi problémákhoz vezetett. A monokultúrában termesztett szegfű és gerbera, illetve a zöldségnövények közül elsősorban az uborka, paprika, paradicsom esetében a talajlakó kártevők és kórokozók oly erős mértékben elfertőzték a termesztőberendezések talaját, hogy lehetetlenné vált a biztonságos termesztés és a hozamok további növelése. A nehézségeket tovább tetőzték a talaj egyoldalú kihasználásából adódó allelopátiás jelenségek és az erős sófelhalmozódás a felső termőrétegben. A talajcsere, a gőzölés a jelentős költségek miatt, a vegyszeres fertőtlenítés és a nagy adagú öntözővízzel történő talajátmosás pedig az egyre szigorodó környezetvédelmi előírások miatt hiúsultak meg. Ugyancsak természetvédelmi okokból egyre szigorodik a tőzeg alapú termesztőközegek használata.

Mindezek az okok a talajtól teljesen független termesztés, azaz a hidrokultúra terjedését eredményezték.

Hidrokultúrás termesztés alatt értünk minden olyan talajtól izolált termesztési módot, ahol a növények tápanyagellátása túlnyomó részben vagy kizárólagosan tápoldatozásra alapozott, függetlenül a felhasznált gyökérrögzítő közeg mennyiségétől és minőségétől, valamint a tápoldat kijuttatásának módjától.

A hidrokultúrás termesztés előnyei a következők:

• független a kedvezőtlen talajadottságoktól (a talaj megmunkálásának, cseréjének, fertőtlenítésének költségei elmaradnak),
• a közeg mentes a kártevőktől és kórokozóktól. A talaj mint infekcióforrás megszűnik (egészségesebb növényállomány, kevesebb kiesés),
• hidrokultúrán megnyújtható a termő, virághozó időszak. Az állomány tovább marad egészséges, a növények lecserélése (felújítása) lényegesen gyorsabban lezajlik, mint talajkultúra esetében,
• a növények egyedi teljesítménye lényegesen megnövekszik (a tápoldat összetétele a növények pillanatnyi igényének megfelelően bármikor változtatható, optimális szinten tartható),
• a hidrokultúrás termesztés jól gépesíthető (a munkaerő-szükséglet minimálisra csökken),
• energiatakarékos (a gyökérrögzítő közeg vagy a tápoldat irányított fűtése révén lehetséges a növényház léghőmérsékletének csökkentése),
• tápanyag- és víztakarékos,
• környezetbarát (a zárt hidrokultúrás rendszer a legszigorúbb környezetvédelmi előírásokat is kielégíti).

Természetesen az előbb felsorolt előnyök csak akkor érvényesülnek, ha a rendszert szakszerűen működtetik. A talajtól elszigetelt termesztés ugyanis csak elenyésző mértékben tudja a hibás termesztéstechnológiát korrigálni. Mindehhez nélkülözhetetlen még a fejlett háttéripar jelenléte (speciális műtrágyák, gépek, mérőműszerek, szervízhálózat stb.), valamint a termesztő nagy hozzáértése.

A hidrokultúra (hidropónika) története a múlt századra nyúlik vissza. A kertészeti gyakorlatban a 1930-as évektől foglalkoznak vele. A módszer nagy lendületet kapott a II. világháború idején, amikor a csendes-óceáni harcokban az amerikai hadsereg frisszöldség-ellátását a talajjal gyakorlatilag nem rendelkező korall-szigeteken hidropónikás termesztéssel oldották meg. Később, az 1960-as évektől elsősorban a cserepes szobanövényeknél alkalmazták a hidrokultúrát, e növények gyorsított előállítására és később a lakásban való higiénikus (és „érdekes”) tartására.

Napjainkban a dísznövények hidrokultúráját két nagy területen alkalmazzák:

1. az üzemi termesztésben, a korábban felsorolt előnyök miatt,

2. a belső téri növénydekorációknál (ideértve a lakást is), az ízléses megjelenés, az egységesíthető ápolás és a középületekben (szállodák, szupermarketek, bankok) támasztott szigorú higiéniai követelmények miatt.

A termesztőközegek leggyakoribb alapanyagai

A növényházi termesztésben napjainkban alkalmazott közegek négy nagy csoportba sorolhatók:

1. Természetes szerves anyagok: tőzeg, fakéreg, faforgács, fenyőtű, szalma, kókuszháncs, kukoricaszár-zúzalék, rizspelyva stb.

2. Természetes szervetlen anyagok: homok, kavics, zeolit stb.

3. Természetes szervetlen anyagokból gyártott mesterséges közegek: perlit, kőgyapot, vermikulit, égetett agyaggranulátum.

4. Szintetikus műanyagok: habszivacs, műanyaghabok (Styroplast, Hungarocell, Agrofoam stb.).

A felsorolt anyagok közül a természetes szerves anyagok általában viszonylag olcsók és maguktól lebomlanak. Nagy hátrányuk, hogy a többségük túl gyorsan bomlik, nem homogén, és a tápoldatokkal kiszámíthatatlan reakcióba léphet. (Kivétel a rostos tőzeg, ami lassú lebomlása miatt egy termesztési cikluson belül viszonylag állandónak tekinthető).

Természetes szerves alapanyagok

Tőzegek

A tőzeg a földkeverékekhez leggyakrabban felhasznált kiindulási, ill. adalékanyag. Kedvező tulajdonságai következtében – a jó levegő- és vízháztartást megőrző szerkezeti stabilitás, a savas kémhatás – ideális összetevője minden földkeveréknek. A tőzegek természetes úton – lápi körülmények között – felhalmozódó, különböző mértékű bomláson átment, növényi eredetű anyagok. Szervesanyag-tartalmuk szárazanyagra számítva legalább 60%. A különböző tőzegféleségek botanikai összetétel alapján való elkülönítése – gyakorlati szempontból is – igen fontos. Ez a felosztás lényegében a felismerhető növényi részek alapján történik. Aszerint, hogy milyen növényi maradványok vannak túlsúlyban bennük, ismerünk például nádas tőzeget, különböző fás tőzegeket és tőzegmohás, ún. Sphagnum tőzegeket. Ez utóbbiaknak szerte a világon kiemelkedő szerepük van a cserepes dísznövénytermesztés közegeként.

Baltikumi tőzeg 400 l-es bálákban. A fóliába csomagolt bálákban a tőzeg összepréselt állapotban van, és csak lazítás után használható fel

Darabos tőzeg gépi aprítása, homogenizálása. (A gép keverésre is felhasználható.) Közegkeverő telep, külön szektorokkal az egyes komponensek számára

A növényi részek bomlásfoka szerint meg kell különböztetnünk rostos (fehér) és humifikálódott (fekete) tőzeget.

● A rostos (fehér) tőzegek, mint a nevük is mutatja, nagyon kevéssé bomlott, alig humifikálódott tőzegek. Nedvesen szivacsszerűek, kiszáradva könnyű, laza, gyakran lemezes szerkezetűek. Szervesanyag-tartalmuknak legalább 50%-át 20 mm-nél hosszabb növényi rostok alkotják. Színük világosbarna, ill. sárgás árnyalatú. Változatait a már említett tőzegképző növényi maradványok uralkodó összetétele, valamint a kémhatás (pH), a szervesanyag-tartalom és a vízfelszívó képesség alapján különböztethetjük meg. Főként intenzív kertészeti kultúrák közegeiként kerülnek felhasználásra.

Magyarországon ilyen tőzeg sajnos már csak elenyésző mennyiségben található a Hanság-medencében. A magyar kertészek által jól ismert rostos tőzegek a Baltikumból (pl. Novobalt), kisebb részben Nyugat-Európából érkeznek hozzánk. Általános tulajdonságuk, hogy igen savanyúak, mészmentesek. Aktuális tápanyagtartalmuk, sótartalmuk minimális, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyható. Rostos szerkezetüket 3–4 évig még levegős viszonyok között is megtartják. Saját tömegüknek akár 8–12-szeresét tudják vízből felvenni. A pH-értékük (CaCl2-ban mérve) 2,5–3,5 körül van. A növénykultúra által kívánt kevésbé savas kémhatás – és egyúttal a szükséges kalciumtartalom – szénsavas mésszel állítható be.

A rostos tőzeget elsősorban a kényesebb dísznövénykultúrák közegeként, valamint magágyak készítéséhez és a palántanevelésben használják fel. Az ún. tőzegágyas növények azonban (pl.: Azalea, Calluna, Erica, Rhododendron), valamint a rovarfogó növények (pl.: Drosera, Dionaea) csak ilyen tőzegben nevelhetők.

Földünk tőzegkészletei, bár jelentősek, hasznosításukat elsősorban természetvédelmi megfontolásokból jelentősen korlátozzák, kitermelésük a belátható jövőn belül várhatóan megszűnik. Ezért más anyagokkal történő helyettesítésükre a világban számos kutatás folyik.

● A humifikálódott (fekete) tőzegekben a humifikáció már előrehaladottabb, a növényi maradványok nem olyan épek, csak elvétve ismerhetők fel. Nedvesen kenődnek, kiszáradva rögösen szétesők, sötétbarnás színűek. Tőzegeink többnyire Osli, Pötréte, Nádasladány, Kecel környékéről származnak. Ezek savasabb kémhatású és sótartalmú típusai önmagukban, ill. más adalékanyagokkal dúsítva is rendszerint csak az igénytelenebb dísznövénykultúrák közegeiként, ill. talajjavító anyagként parképítéshez használhatók fel.

9. táblázat - A világ tőzegterületeinek megoszlása 
10. 
    
11. (Robinson, 1975 és Göttlich, 1976 nyomán

Az országok rangsora tőzegterületeik nagysága szerint		Az országok rangsora a tőzegterületeik aránya szerint
Ország	Terület nagysága (ha)	Ország	Az ország területének %-a
1. volt Szovjetunió	71 500 000	1. Finnország	32,0
2. Kanada	10 000 000	2. Írország	17,0
3. Finnország	10 000 000	3. Svédország	15,5
4. USA	7 500 000	4. Izland	9,7
5. Svédország	5 500 000	5. Norvégia	9,2
6. Norvégia	3 000 000	6. Nagy-Britannia	6,6
7. Németország	1 614 000	7. Lengyelország	4,8
8. Nagy-Britannia	1 582 000	8. Németország	4,5
9. Lengyelország	1 500 000	9. Kuba	3,9
10. Indonézia	1 466 000	10. volt Szovjetunió	3,2
11. Írország	1 200 000	11. Dánia	2,3
17. Magyarország	100 000	14. Magyarország	1,1

Megjegyzés: a rostos tőzeget a szakirodalom – előfordulási helye miatt – gyakran felláptőzegnek, míg a humifikálódott, fekete tőzeget síkláptőzegnek nevezi. Hazánkban gyakorlatilag csak síkláptőzegek vannak. Itt-ott előfordul ugyan természeti ritkaságként egy-egy kisebb felláptőzeg-folt, ezeknek azonban nincs széles körű gyakorlati jelentősége.

Kókuszrost

Számos nyugat-európai üzem újabban kókuszrostot használ a tőzeg helyett. A kókuszrost a kókuszdió feldolgozásának mellékterméke. A kertészet számára a szövésre alkalmatlan törmeléket értékesítik. Nagy káliumtartalma és a bomláskor felszabaduló szén-dioxid miatt a rózsa- és gerberatermesztésben jól bevált. Előnye a tőzeggel szemben, hogy folyamatosan újratermelődik, hátránya, hogy viszonylag drága. Kedvező levegős szerkezete a második évtől gyakran leromlik.

Egyéb szerves lazítóanyagok

● Fakéreg. Az erdők, erdőültetvények kitermelése után a fák rönkjének feldolgozásakor rendszeresen és nagy mennyiségben keletkezik. Kertészeti célra a fenyőfélék és a keményfájú lomblevelű fák kérge (tölgy, akác stb.) a legalkalmasabb, mivel a puhafakéreg túl gyorsan lebomlik. Felhasználható elsősorban adalékanyagként, a levegő- és vízgazdálkodás javításához. Célszerű egy évig komposztálni és átrostálni (kalibrálni).

● Szalma, kukoricaszár. A mezőgazdasági termesztés igen olcsó és rendszeresen, nagy mennyiségben keletkező melléktermékei. Felaprítva talajjavító (lazító) közegként használhatók. Gyorsan bomlanak, ezért nitrogéndús tápoldatozás szükséges a káros pentozánhatás ellensúlyozására. További szerves lazítóanyag még a nádzúzalék, a rizshántalék, a fenyőtű stb.

Természetes szervetlen anyagok

Homok, kavics

Adalékanyagként főleg a durva folyami homokot használják, maximum 10% arányban. Súlyt ad a közegnek, tőzeghez keverve pedig elősegíti annak újranedvesítését. A rostált gyöngykavicsot régebben a hidrokultúrás termesztésben, valamint az edények alján, drénként alkalmazták. Ma már minimális a felhasználása, mivel igen súlyos.

Zeolit

A zeolitok vulkanikus úton, alacsony hőmérsékleten és nyomáson, víz jelenlétében keletkezett, szivacsos szerkezetű alumíniumszilikátok. Gazdasági jelentőségük csak a nagy adszorpciós rátájú és nagy ioncserélő kapacitással rendelkező montmorillonit tartalmú zeolitoknak van.

A szervetlen közegek többségével ellentétben nem inertek. Nagy előnyük, hogy a tápanyag-túladagolást, ill. a tápanyaghiányt egy bizonyos mértékig pufferolják, valamint mikroelemeket szolgáltatnak. A dísznövénytermesztésben (elsősorban cserepes kultúráknál) talajszerkezetet-javító és tápanyag-szolgáltató adalékanyagokként ismertek. Tartós hatású műtrágyák vivőanyagaként valószínűleg újabb felhasználási lehetőségeket kínálnak.

Természetes szervetlen anyagokból gyártott 

mesterséges közegek

Duzzasztott perlit

A perlit a természetben előforduló, riolitos összetételű, 3–5% kötött vizet tartalmazó vulkanikus kőzet, Magyarországon a Zemplén-hegységben fordul elő nagy mennyiségben. A kitermelt kőzetet aprítják, őrlik, majd pedig 1000 °C fölé hevítik, így a perlit egyúttal sterillé is válik. Ezen a hőmérsékleten a kristályvíz egy része felszabadul és a vízgőz az olvadó kőzetet felpuffasztja. Ezzel az eljárással a kiindulási kőzet térfogata 10–20-szorosára növelhető. A megnövekedett térfogat következtében a száraz perlit vízből térfogattömegének 3–4-szeresét tudja felvenni, de nem válik levegőtlenné. A duzzasztott perlitet méret szerint osztályozzák. Kertészeti célra legalkalmasabb a minimum 3–4 mm-es, optimálisan 6–8 mm-es nagyszemcséjű frakció. (Ez az ún. kertészeti perlit). Az apróbb szemcséjű, gyakran por alakú frakciók (az ún. ciklonperlit) csak építészeti célra felelnek meg.

A dísznövénytermesztésben a perlit mint talajlazító adalékanyag mind a cserepes, mind a vágottvirág-kultúráknál már rég meghonosodott. Önmagában dugványgyökereztető közegként alkalmazzák. Előnye és hátránya is egyben, hogy rendkívül könynyű, így nem jelentős a szállítási költség, más közeggel jól keverhető, de öntözéskor a keverék térfogattömeg alapján újra frakcionálódhat. Mint ömlesztett áru, a termesztőüzemben nehezen kezelhető (a szabadban tárolva elfújja a szél), ezért inkább zsákosan forgalmazzák. A felhasználás előtt célszerű még a zsákban megnedvesíteni (tömlővel beáztatni).

Kőgyapot

A kőgyapot (más néven kőzetgyapot) darált bazalt (60%), mészkő (20%), és koksz (20%) keverékéből 1600 °C-on megolvasztott, majd speciálisan lehűtött, szálas szerkezetű anyag. Az építőiparban már régóta használják hőszigetelésre. Az ott használatos típusok kertészeti célokra nem alkalmasak, mivel a vizet nem veszik fel (hidrofóbok).

A hidrokultúrás növénytermesztésben alkalmazott kőgyapotok (pl.: Grodan, Cutiléne) hidrofilok, blokkba préselve és méretre vágva kerülnek felhasználásra. A kőgyapot szerkezetstabil és inert, de többszöri felhasználás során pórustérfogata jelentős mértékben csökkenhet, és mésztartalma a savas pH-jú tápoldattal reagálhat.

Általános gyakorlat szerint 1–2, esetleg 3 éven keresztül használható, fokozatosan csökkenő hozamok mellett. A hollandiai talaj nélküli vágottvirág-termesztésben a piac döntő hányadát uralja, használata Magyarországon is terjedőben van. A mai hidrokultúrás technológiák többségét kőgyapotra alapozva alakították ki.

Vermikulit

Ugyancsak vulkanikus kőzetek hevítésekor keletkezik, de lemezes szerkezetű. Magok csíráztatásához vagy takarásához használják.

Égetett agyaggranulátum

Az égetett agyaggranulátum az építőiparban általánosan alkalmazott lazító adalékanyag. Az agyag előkészítése során különböző őrlő, homogenizáló és nedvesítő egységeken halad végig, majd forgó csőkemencébe kerül. A lejtős kemence forgása teszi lehetővé a granulátumképződést és egyúttal az anyag továbbhaladását. A granulátumok 1150 °C-on kiégetve nyerik el végleges szerkezetüket és alakjukat. Az így kapott anyag steril, porózus és üreges szerkezetű, minden szerves anyagtól mentes. Hűtőfürdő és rostás osztályozás után ömlesztett vagy zsákos kiszerelésű áruként kerül forgalomba.

A Leca márkanevű granulátum Nyugat-Európában a konténeres (cserepes) hidrokultúrás dísznövénytermesztésben egy másik hasonló megjelenésű termékkel együtt (Seramis) a teljes piacot uralja. Utcai sorfák telepítésénél és tetőkertek létesítésénél elterjedten használják mint drenázst. Mindkettő gőzzel könnyen fertőtleníthető, minőségváltozás nélkül gyakorlatilag végtelen ideig használható. Tudni kell róluk, hogy vízmegkötő képességük kicsi.

Szintetikus műanyagok

Oasis műanyaghab

Főleg a virágkötészetben használt, műanyag alapú duroplaszt hab. Alapvetően nem inert, de KHCO3-oldattal történő átöblítés után nem köt meg tápelemeket. Fertőtleníthető, nagyon nedves közeg.

Darált habszivacs

A lakberendezési habszivacsgyártás mellékterméke: kertészeti célokra 1,2 m széles és 15–20 cm vastag paplanok használhatók, amit közegként fóliával bélelt nevelőteknőbe fektetünk. A növényeket a paplanba vágott lyukakba vagy kereszt alakú résekbe ültetjük. A felhasználás módja a továbbiakban azonos a kőgyapotéval. Előnye a kőgyapothoz képest, hogy 2–3 év alatt javarészt lebomlik („megroskad”). Végül ismét felaprítva lazítóanyagként cserepes vagy szántóföldi kultúrák közegébe keverve teljesen lebomlik, eltűnik a környezetből. (A kőzetgyapot nem bomlik el. Nyugat-Európában a rendszeresen felhalmozódó mennyiségek elhelyezése és/vagy újrahasznosítása máris gondot jelent). Hátránya, hogy csak kisebb mennyiségben szerezhető be: ez egyben tömeges elterjedésének gátja is.

Hidrokultúra az üzemi termesztésben

Európában a nagyüzemi, talaj nélküli dísznövénytermesztés korszaka 1973-ban kezdődött. Ekkorra vált általánosan ismertté a németalföldi kertészek körében a dán Grodan kőgyapot – ami mind a mai napig a legelterjedtebb hidrokultúrás közeg. 1975-ben Hollandiában még csak öt, 1981-ben már 255 hektáron folyt hidrokultúrás dísznövény- és zöldségtermesztés, ez a szám ma Hollandia növényházterületének több mint 30%-át (3000 ha) teszi ki. Ezen felül az Európai Unió országaiban még további kb. 1000 ha-on termesztenek talaj nélkül. A módszer Közép-, Kelet- és Dél-Európában is erősen terjed.

Napjainkban a hidrokultúrás termesztésnek számos módja ismert. A növények rögzítési módját tekintve beszélünk úgynevezett:

• agerátorpónikáról, amikor a gyökerek többé-kevésbé természetes módon, de nem szerves, hanem szervetlen közegben növekednek, amelyet állandó vagy időszakos jelleggel tápoldattal itatnak át;
• valódi vagy abszolút hidropónikáról, amikor a növények tövét mechanikusan rögzítik, és a gyökerek a tápoldatba lógnak;
• aeropónikáról, amikor a mechanikusan rögzített növények gyökerei a levegőbe lógnak, felületükre meghatározott időközönként tápoldatot permeteznek.

A gyakorlatban az első módszer terjedt el, és a termesztők a hidrokultúrás rendszernél ezt tekintik magától értetődőnek.

A rendszer felépítése lehet:

• kiemelt ágyas, amely betonból vagy műanyagfóliás béléssel készíthető. Közegként leginkább tőzeget, vagy olcsó és nagy vízkapacitású szervetlen anyagokat használnak, mint gyöngykavics, durva folyami homok, kőzúzalék;
• zsákos vagy táblás, ahol a közeg (nedvszívó kőgyapot, szivacspaplan, kókuszháncs) hasábokra, illetve táblákra vágva és fehér fóliába („zsákba”) hegesztve kerül felhasználásra. Közegigény: 14–16 l/bruttó m2;
• egyedi edényes (konténeres), amelyekben kőgyapot, habszivacs, műanyaghab, égetett agyag vagy egyéb anyagok granulátumát használják, nagyméretű műanyagcserepekbe vagy konténerbe töltve. Közegigény: 15–20 l/bruttó m2.

A három felsorolt rendszer közül az első kettőt általában az ún. álló kultúráknál (gerbera, szegfű, rózsa stb.), a harmadikat pedig a cserepes kultúráknál, valamint néhány egyedi kezelést igénylő vágott virágnál (pl. Gerbera, Anthurium) alkalmazzák.

Elvileg számításba jöhetne még számos egyéb anyag is (gyöngykavics, nagy szemcséjű perlit, durva folyami homok, kő- vagy téglazúzalék stb.), de ezeket a gyakorlat valamely hátrányos tulajdonságuk miatt nemigen alkalmazza.

Felszívatópaplan, a cserepek közé helyezett szivárgótömlővel. (Kapilláris öntözés)

Cserepes dísznövények kapilláris öntözési módjai a) tápoldat-adagolás felülről, szivárgótömlővel; b) tápoldat-adagolás alulról, csepegtető spagetticsövekkel

Zárt rendszerű tápoldatozás felszívatópaplannal

Ár-apály rendszerű öntözés sematikus vázlata

Ár-apály rendszerű asztalok, pipa alakú befolyócsővel és az asztal jobb pereme alatt futó elfolyó- és gyűjtővályúval

A hidrokultúrás termesztés feltételei:

• a megfelelő minőségű és mennyiségű öntözővíz, valamint
• a megbízhatóan működő tápoldatozó rendszer.

Mennyiségét tekintve, a hidrokultúrás termesztésben a vízszükséglet évi 1 m3 víz/ m2/év. Nyári melegben a maximális vízigény 10 l/m2/nap, öntözésenként 0,3 l/m2/ öntözés.

A tápoldat adagolása négy alapvető módon történhet:

• csepegtető vagy szivárogtató öntözéssel, felülről adagolva,
• felszívatópaplan segítségével, alulról adagolva (a paplan nedvesítése csörgedeztetve vagy – gyakrabban – szivárgócsövek segítségével történik),
• az enyhe lejtéssel és teknő- vagy vályúszerűen kialakított termesztőágyak alján csörgedeztetve, vékony tápfilm formájában. Ez az úgynevezett nutrient-film technika (NFT),
• a tökéletesen szintezett termesztőteknők vagy teknőszerűen kiképzett gördülőasztalok időszakos elárasztásával. Ez az úgynevezett ár-apály rendszer. (Angolul: Ebb-and-Flood System, németül: Ebbe-Flut System).

A felsorolt rendszerek közül nálunk a cserepes kultúráknál a felszívatópaplanos, a vágott virágoknál pedig csepegtető tápoldatozás a leggyakoribb. Ez a két rendszer tűri a legjobban a hibákat a tápoldat-adagolásban és a klímaszabályozásban, ugyanakkor a beruházásigénye is a legkisebb.

A felhasznált tápoldatot

• az úgynevezett nyílt rendszernél nem forgatják vissza, hanem elvezetik, és az végül a talajba folyik (előtte esetleg még más – talajon vagy tőzegen termesztett – kultúrák öntözésére, illetve tápoldatozására használják);
• a zárt rendszernél visszaforgatják (recirkulálják): összegyűjtik, majd EC-értékét, tápanyagtartalmát és pH-ját újra beállítva (kiegészítve) újra és újra felhasználják ugyanazon vagy más kultúrához. Zárt rendszernél alapvetően fontos a jó vízminőség és a tápoldat rendszeres fertőtlenítése is (hővel, ultraibolya sugárzással vagy egyéb módon). A visszaforgatott tápoldattal ugyanis a gyökérbetegségeket is villámgyorsan elterjeszthetjük.

Nyugat-Európában a szigorú környezetvédelmi előírások már csak a zárt rendszerű termesztést engedélyezik, mert nyílt rendszernél az elfolyó tápoldat hosszabb távon veszélyt jelent a környezetre és a talajvízre. Ez értelemszerűen költségesebb megoldás, mint a nyílt rendszer, jelentős beruházást igényel. (Komputervezérlésű, automata mérő- és kiegészítő berendezések, tápoldat-fertőtlenítők stb.) Később e beruházások jórészt megtérülnek a víz- és tápanyag-megtakarítás révén, de kezdetben jelentősen megterhelik a termesztőt.

A kőgyapotos hidrokultúrás termesztés

Magyarországon a talaj nélküli vágottvirág-termesztés 10–15 éve kezdődött. Kezdetben tőzeg, perlit és fenyőtű keverékeit használták, így ez lényegében kemokultúra volt. A valódi üzemi hidrokultúrás termesztés az utóbbi években indult, a kőgyapotos technológia elterjedésével.

Ezzel a technológiával a hozamok másfélszeresre emelhetők a hagyományos közegekhez képest.

Grodan márkájú kőgyapot különböző kiszerelései a) multiblokk rendszerű szaporítókockák tábla formában; b) műanyag tálcában lévő, különálló szaporítókockák; c) nevelőkockák, kiültetési anyag előállításához; d) fóliába hegesztett termesztőtáblák

Fóliába hegesztett kőgyapot termesztőtáblák elrendezései a) emelt ágyon, hosszanti sorokban; b) emelt ágyon, keresztbe fektetve; c) alacsony tartóoszlopokra (lábakra) emelt vályúban. Az a) és b) megoldásnál a kiprofilírozott talajfelszínt fehér fóliával borítják. Az ültetéshez a termesztőtáblákon a fóliát kereszt alakban kivágják, széthajtják, a kőgyapotot tápoldattal feltöltik, utána a tábla alsó sarkát kivágják, hogy a (csepegtetéssel adagolt) tápoldatfelesleg elszivároghasson

Gerberatermesztés kőgyapoton, emelt vályúkban

Az ültetéshez a táblák felszínén a fóliát kivágjuk (balról), majd a kőgyapot kockákon előnevelt palántákat egyszerűen ráhelyezzük (jobbról). A fenék nélküli kockákon a gyökerek gyorsan átnőnek a táblába, és idővel lejjebb húzzák a növényeket. A növényeket egyedileg, csepegtetve tápoldatozzuk

A 2001. évben hazánkban kereken 100 ha-on termesztettek kőgyapotos növényházi kultúrákat, ebből mintegy 30 ha a dísznövény. A közeg többnyire 50–75 kg/m3 fajsúlyú Grodan márkájú kőzetgyapot, amit táblás (zsákos) vagy egyedi edényes rendszerben használnak.

● A táblás termesztés 90–120 cm hosszú, 10–30 cm széles és 7–10 cm vastag, fehér fóliába csomagolt táblákon (vagy hasábokon) folyik. A táblákat közvetlenül a kiemelt ágyként vagy bakhátasan kiprofilírozott és fóliával borított talaj felszínére, vagy pedig 30–40 cm magas lábakon álló vályúkba helyezik. (A talajt borító fólia fehér legyen, hogy javítsa a fényviszonyokat.) Ültetéshez a kőgyapot táblát burkoló fóliát a kívánt helyen kereszt alakban kivágják, majd széthajtogatják. A növények beültetése előtt tápoldattal telítik, „feltöltik”. A zsák alsó csücskeit levágják, hogy a felesleges tápoldat elfolyhasson.

● Egyedi edényes rendszert a gerbera, az Anthurium és az orchideák esetében javasolnak. Ilyenkor az edényeket kőgyapot granulátummal töltik meg és egyenként (csepegtetve) tápoldatozzák.

A kőgyapotos termesztés alapja a megfelelő tápoldatmennyiség kijuttatása. A növények maximális tápoldatigénye naponta 10 liter/m2/nap, éves viszonylatban 800– 1000 l/m2/év.

A tápoldat a növényekhez egyedi csepegtetőkön keresztül jut el. A csepegtetők megkívánt teljesítménye 1–2 l/óra/növény. A legjobb elosztást a nyomáskompenzációs, mennyiségszabályozós csepegtetők nyújtják. A rendszer gerincvezetékekből, mennyiségszabályozós gombákból, spagetticsövekből (65–70 cm hosszú és 3 mm átmérőjű) és tüskékből áll.

A napi elosztást különböző automatikus módszerekkel szabályozzák:

• idővezérléssel – az öntözés (tápoldatozás) sűrűségét kapcsolóóra szabályozza,
• fényvezérléssel – az öntözés a sugárzás intenzitásának függvényében történik,
• tenziométerrel – az öntözést a gyökérzónában keletkező vízhiány indítja el.

A túlfolyó tápoldatot az üzemek többsége összegyűjti és más kultúrák öntözésére használja fel. (Magyarországon a víz minősége általában nem teszi lehetővé, illetve túl drágává tenné a zárt, recirkulációs rendszer használatát. A jövőben azonban nálunk is várható a környezetvédelmi előírások szigorítása és a zárt rendszerek fokozatos bevezetése.)

A tápoldatok előkészíthetők:

• a növény szükségleteinek megfelelő töménységben (mint kész tápoldat), vagy pedig
• törzsoldatként, amelyekből a kész tápoldatot 100, illetve 200-szoros hígítással állítják elő, az adagolóberendezés segítségével. (Ennél töményebb törzsoldatok készítése nem javasolt, mert a műtrágyák oldhatósága csökken.)

A termesztés során fenofázisonként változtatjuk a tápoldat összetételét és jellemzőit a növények igényei szerint.

10. táblázat - A legfontosabb elemek optimális 
11. 
    
12. mennyisége a tápoldatban néhány fontosabb 
13. 
    
14. dísznövény kőgyapotos termesztésénél (mg/l)

Elemek	Rózsa	Gerbera	Szegfű	Anthurium
N	170	180	210	105
P	40	40	40	31
K	200	220	245	176
Ca	140	120	150	60
Mg	30	25	25	24
S	60	40	40	48
Fe	2	2	2	1
Mn	0,3	0,2	0,6	0
B	0,25	0,35	0,35	0,22
Cu	0,2	0,15	0,1	0,03
Zn	0,23	0,2	0,2	0,2
Mo	0,05	0,05	0,05	0,05
pH	5,5–6,2	5,5–6,2	5,5–6,2	5,5–6,2
EC	1,6–2,2	1,6–2,5	1,6–2,0	1,6–2,0

Kőgyapotos termesztéshez előkészített növényház, hosszanti elrendezésű táblákkal, a tápoldattal való feltöltés állapotában közelről, a kőgyapot kockán nevelt gerberatövek beültetése után

Hidrokultúrás üzem összekötő folyosója a törzsoldatokat tartalmazó tartályokkal és tápoldatkeverő berendezésekkel

Kőgyapoton nevelt fiatal rózsaállomány. A képen jól láthatók a kőgyapot kockákban fejlődő tövek a csepegtető öntözőberendezéssel

A törzsoldatok készítéséhez legalább 2 tartályt („A” és „B” jelű tartály) kell használni, mivel egyes elemek nagy ionkoncentrációban reakcióba lépnek egymással és a keletkező sók kicsapódnak, eldugítva ezzel a szűrőrendszert és a csepegtetőket. Ez vonatkozik főleg a Ca2+ kationokra, a foszfát- (PO4–), illetve a szulfát- (SO42–) anionokra.Akalciumot tartalmazó műtrágyákat általában az „A” tartályban, a foszfátot és a szulfátot tartalmazókat pedig a „B” tartályban helyezzük el. Amennyiben az adagoló automatikusan képes a pH-t is beállítani, a sav, amelyet ehhez használunk (többnyire HNO3) egy harmadik, ún. C-tartályban helyezhető el.

A tápoldat összeállításában és a műtrágya kiválasztásában figyelembe kell venni a vízben lévő elemeket is. Ez főleg a kalcium, magnézium és a szulfátok esetében fontos, ugyanis ezeknek a mennyisége a különböző vizekben nagyon változó.

Hidrokultúra a belső terek dekorációjában és a 

lakásban

A hidrokultúrás növénytartás gazdasági jelentősége a hidrokultúrás termesztéssel összevetve elenyészőnek mondható, de a beltéri növénydekorációs anyagok piacából mind nagyobb részesedést sajátít ki.

A hidrokultúrás növénytartás során többnyire egy szervetlen anyaggal töltött, zárt edényzetben (cserépben, dézsában, ill. vályúban stb.) tartunk növényeket. Előnyei a hagyományosan – földkeverékben – tartott növényekkel szemben:

• a növények hosszú időre magukra hagyhatók, az öntözések száma (ápolás) jelentősen lecsökkenthető,
• optimális víz- és tápanyagellátás valósítható meg,
• dekoratívabb, esztétikusabb („modern”) megjelenés, a közeg is díszítőértékkel rendelkezik,
• a növények élettartama, díszítőértéke megnövelhető (elpusztulásuk késleltethető),
• új alkalmazási területek nyílnak meg, pl. ott, ahol a talaj valamilyen okból nem kívánatos.

Hidrokultúrában bármilyen dísznövény tartható – még a kaktuszfélék is –, csupán a tápoldat szintjének (magasságának) első beállítása kíván nagyobb figyelmet. Ezt azonban a tartóedényzetbe beépített szintjelzők igen megkönnyítik, így a vízutánpótlások között eltelt idő akár egy hónapon túlra is elnyújtható.

Elméletileg a hagyományosan (talajban) nevelt növények átvihetők hidrokultúrába, de ekkor a közeg kórokozó- és kártevőmentessége megszűnhet, a növény a fejlődésben visszaeshet, és az új vízellátási körülményekhez gyakran csak igen nehezen alkalmazkodik. Hidrokultúrás növénytartáshoz ezért ajánlatos már eleve így nevelt növények vásárlása – amire hazánkban is egyre több lehetőség nyílik. (A mikroszaporított dísznövényeket gyakran in vitro körülmények közül azonnal hidrokultúrás körülmények közé viszik, így adaptálják). Ha erre nincsen mód, a hagyományos (földes-tőzeges) közegben nevelt növények gyökerét először kimossák, majd a növényeket a hidrokultúrás közegbe ültetve először nagy páratartalom mellett, a tápoldat szintjének fokozatos emelésével növényházban nevelik, amíg gyökereik „megszokják” az új közeget.

Hidrokultúrában tartott beltéri dekorációs növény

Tartóedénynek megfelel bármilyen műanyag- és mázas kerámiacserép, amelybe gyakran már beépítik a vízszintjelzőt; amennyiben nem, akkor szükségünk van egy szintjelzővel ellátott belső, ún. vendégcserépre. Közegként megfelelő valamelyik jó levegő- és vízgazdálkodású, porózus, nem szétmálló, lehetőleg dekoratív szervetlen anyag. Erre a célra különböző kiégetett agyagásványok terjedtek el, mint pl. a Leca, a Seramis és egyéb, Magyarországon építőipari adalékanyagként gyártott, duzzasztott agyaggranulátumok.

A tápanyag-utánpótlás történhet 1–4 ezrelékes komplex tápoldattal évi 2–4 alkalommal, vagy akár egy évig is kiegyenlített tápanyagellátást nyújtó, ún. tartós hatású, kifejezetten a hidrokultúrás növénytartáshoz gyártott műtrágyával (pl.: Luwasa). Az esetleges sófeldúsulást elkerülendő, évenként ajánlatos a közeg langyos csapvízzel történő átöblítése.

Hazánkban jelenleg már több cég is foglalkozik speciális hidrokultúrás tartóedények és a hozzá tartozó kiegészítők gyártásával, forgalmazásával, valamint közintézmények számára nagyméretű hidrokultúrás dekorációk építésével és üzemeltetésével.

A víz az öntözésben és a tápoldatozásban

Az öntözővíz a dísznövénytermesztésben a legnagyobb mennyiségben felhasznált anyag. A legtöbb növényházi vágottvirág-kultúra vízigénye öntözésenként 15–20 mm (hektáronként 150–200 m3). Az egy hektárra eső vízigény éves viszonylatban eléri a 10 000 m3-t! A nagy felületű dísznövénytermesztő üzemeknek legyen saját vízforrásuk. Központi hálózatról (ivóvíz) általában nem lehet levenni a szükséges vízmenynyiséget.

A víz minősége

Ha az üzemen belül felhasznált vizet minőségi igények szerint csoportosítjuk, a permetezéshez, a tápoldatozáshoz és a felszívatáshoz használt vizet a legmagasabb kategóriába kell sorolni. A legjobb minőségű a tiszta esővíz. A nagyobb üzemek ezért a növényházak tetejéről lefolyó vizet összegyűjtik és nagy ciszternákban, tankokban vagy medencékben tárolják. Az ioncserélő vagy egyéb víztisztító berendezés komoly beruházást igényel. Figyelembe véve azonban a növényvédő szerek és tartósítószerek árát, és azt, hogy ezek hatékonyságát mennyiben csökkenti a rosszabb minőségű kemény víz, mennyiben rontja a virág minőségét a lomb elcsúfításával vagy a vázatartósság csökkentésével, a drágább, de tisztított, „feldolgozott” víz használata gazdaságos lehet.

A tapasztalatok szerint a vízben oldott anyagok döntő része a talaj pH-értékét a lúgos tartomány irányába módosítja. Az öntözővízzel egy szezon ideje alatt is olyan tekintélyes mennyiségű lúgosító anyagot juttatunk ki, ami mérhető hatással van a termelés eredményességére. A jó vízminőség kiemelt fontosságú a víztakarékos öntözési módoknál. A kisebb vízadagok miatt ugyanis a só nem tud a szelvényen átmosódni, így például a kloridion sokkal hamarabb okoz károsodást.

Fontos tudni az ideális mutatókat, de még ennél is fontosabb, hogy jól ismerjük a rendelkezésünkre álló és az ideálistól többnyire eltérő víz tulajdonságait, valamint javításának lehetőségeit. Feltétlenül szükséges ezért a használatbavétel előtt az öntözővizet analizáltatni és utána – szezon előtt – a vizsgálatokat újra elvégezni. A kútvíznek általában stabil a kémiai összetétele és a fizikai tisztasága is. A nyílt vizek (tó, folyó) vízminősége változó.

Amennyiben a talajvizsgálati eredmények túl nagy sótartalmat határoznak meg, ezt az értéket sohasem önmagában, hanem az alkalmazott öntözővíz vizsgálati értékeivel egybevetve kell értékelni. Az egész évben fedett kultúrákban, ahol a csapadék kilúgozó hatása is kizárt, az öntözéssel folyamatosan nő a talaj sóterhelése. A víz ballasztanyagai közül főleg a nátrium- és a kloridionok nagy koncentrációja vezet tápanyag-felvételi és fejlődési zavarokhoz. Jobb ezeket az értékeket előre, a vízvizsgálati eredményekből ismerni, mert ha a hatásuk a növényeken jut kifejezésre, elkéstünk a hatékony beavatkozással. Az öntözővíz egyik legfontosabb tulajdonságaa keménység, amelyet elsősorban a benne oldott kalcium- és magnéziumionok okoznak. Magyarországon a keménységet többnyire német keménységi fokban fejezzük ki. (Rövidítése magyarul NK, németül dH).

1 NK = 7,1 mg/l Ca, vagy 10,7 mg/l Mg.

8 NK alatt lágy vízről, 15 NK felett pedig kemény vízről beszélünk. Az öntözésre biztonságos szint maximum 14 NK, ami 100 mg/l Ca-nak, vagy 75 mg/l Ca-nak és 35 mg/l Mg-nak felel meg.

A kalcium és magnézium általában oldott karbonátok, illetve hidrokarbonátok formájában van jelen az öntözővízben. Minél keményebb a víz, annál lúgosabb (nagyobb a pH-ja) és nagyobb benne a karbonátok mennyisége, így egyre gyakrabban ez utóbbit használják a keménység kifejezésére. Sok hidrokarbonát a vízben toxikusan befolyásolja a fiatal gyökerek fejlődését. Emellett folyamatosan lúgossá teszi a közeget, ezáltal csökkenti az egyes elemek felvehetőségét. A kemény és nagy sótartalmú (magas EC-értékű) vízre különösen érzékenyek a fiatal növények: a magoncok, a dugványok, az in vitro szaporításból származó palánták, de egyes fajok idősebb példányai is (pl. Anthurium, orchideák).

A hidrokarbonátok káros hatása ellensúlyozható, amennyiben a vízhez savat adunk. Savazáskor a hidrogénionok túlsúlyba kerülnek, semlegesítik a hidrokarbonát-ionokat, és a pH csökkenni fog.

A savazáshoz alapvetően salétromsavat és foszforsavat használunk.

1000 liter vízben:

• 100 ml 59%-os HNO3 – 78 mg karbonátot semlegesít és 18 mg/l-rel növeli a N-tartalmat.
• 100 ml 75%-os H3PO4 – 76 mg karbonátot semlegesít és 38 mg/l-rel növeli a P-tartalmat.

A vízhez annyi sav adagolható, hogy a pH 6,5 alatt legyen (optimális: 5,5–6). Elfogadott, hogy célszerű legalább 50 mg/l karbonátot meghagyni. Ha tápoldatozunk, ez adja meg a tápoldat pufferképességét. A savazás hatása a vízben lévő SO42–, Cl–, S–, NO3-ionok mennyiségétől is függ.

A víz esetleges hibáit a műtrágyaformulák helyes megválasztásával is korrigálhatjuk. A nitrogénellátásban fontos például a NH4- és a NO3-ionok aránya. Az ammónium (NH4) csökkenti, a nitrát (NO3) emeli a közeg pH-ját. Ha mód van az esővíz gyűjtésére és tárolására, az azzal való „hígítás” is eredményes lehet.

A víz nagy vastartalma ugyancsak káros. Amellett, hogy szennyezi a lombozatot, a vezetéken belül „kicsapódó” vas (rozsda) eltömi a porlasztókat, „beragasztja” a mágnesszelepeket, „megbolondítja” az elektronikus vezérlőberendezést. A vízben oldott vastól a legegyszerűbben úgy szabadulhatunk, ha a felhasználás előtt „kicsapatjuk” az alábbi módon: az öntözésre, permetezésre szánt vizet előzetesen nagy medencékben tároljuk és a levegőbe permetezve, vagy fémlapnak ütköztetett vízsugár formájában rendszeresen szellőztetjük. A vízben oldott vasvegyületek ezáltal oxigénnel telítődnek, és oldhatatlan rozsdaiszap formájában a medence aljára ülepednek, amit időnként eltávolítunk.

A vízminőség javításának legjobb, ám legdrágább módszere a benne oldott elemek mennyiségének csökkentése. Ez lehetséges fordított ozmózissal (a vizet magas nyomással átpréselik a membránokon, amelyek felfogják ezeket az elemeket), vagy ioncserélő rendszerrel (az ionokkal töltött gyanta az áthaladó vízből leköti az egyes elemeket).

Lényeges az öntözővíz hőmérséklete is, ami vagy azonos a növényház hőmérsékletével, vagy magasabb annál. Ezért az öntözőberendezéseket mindig vízmelegítő berendezésekhez kell kapcsolni.

A hidrokultúrás termesztéshez felhasznált víz 

minősége

A hidrokultúrás technológiákban a tápanyagellátás a vízzel együtt, oldat formában történik. A víz kedvezőtlen összetétele ezért fokozottabb hatással van a termesztésre, mint a nagyobb pufferkapacitással rendelkező egyéb közegekben. A víz minősége befolyásolja a tápoldat összetételét, adagolását és kezelési lehetőségeit. A termesztést megelőző vízvizsgálat ezért különösen fontos.

11. táblázat - A víz minőségi besorolása a 
12. 
    
13. hidrokultúrás termesztésben

Megjelölés	Jó	Még megfelelő
EC (mS/cm)	< 0,5	< 1,0
HCO3 (mg/l)	< 400	< 600
Ca, Mg (mg/l)	< 100	< 140
Cl (mg/l)	< 40	< 100
Na (mg/l)	< 40	< 140
SO4 (mg/l)	< 100	< 200
B (mg/l)	< 0,1	< 0,5
Fe (mg/l)	< 0,1	< 0,6

Növényházi öntözőkocsi. Fent középen: függesztősín, amin a „kocsi” (az asztalokra merőlegesen álló fémcső) fordított T alakú konzolon az ágy hosszában fel-alá mozog, és finoman porlasztó szórófejeivel egyenletesen beöntözni a palántákat

A Cl és Na mennyisége összesen ne legyen nagyobb, mint 150 mg/l. A magas szint hidrokultúrás termesztésbenlehetetlenné teszi a recirkulációs rendszer használatát.

A mikroelemek közül a vas mennyisége befolyásolja az öntözőrendszerek működését. 0,5 mg Fe/l a csepegtetőkeldugulását okozhatja, és mint tápelem, a növények számára nem vehető fel.

A vízben lévő többi makro- és mikroelem nem káros a növényekre, amennyiben a mennyiségük nem nagyobb, mint a tápoldatban javasolt. Jelenlétüket azonban feltétlenül figyelembe kell venni a tápoldat koncentrációjának kiszámításában.

Az öntözés és tápoldatozás gépei és berendezései

Az öntözés az egyik legmunkaigényesebb folyamat. A növényházi termesztésben az egyedi kezelés helyett afélautomata vagy automata, felszívatásos vagy csepegtető öntözőberendezések, az altalajöntözés, egyes kevésbékényes kultúrákban a szórófejes rendszerek, a szabadföldi termesztésben pedig az esőszerű öntözés a legmegfelelőbb.

A kertészetben általában használatos öntözőberendezések ismertetését Láng Z. (szerk. 1999) „A zöldség-, dísznövény- és szaporítóanyag-termesztés gépei és berendezései” c. könyve tartalmazza. A tápoldat-kijuttató rendszerekről (felszívatás, ár-apály, csepegtető stb.) a „Közegek, tápanyag-utánpótlás és a víz” c. fejezet „Hidrokultúra az üzemi termesztésben” c. alfejezetében írunk.

A cserepes dísznövénytermesztés és a palántanevelés speciális berendezése az ún. öntözőkocsi (angolul:irrigation boom, németül: Giesswagen).

Az öntözőkocsi egy finom szórófejekkel felszerelt öntözőcső, ami a nevelőágyak fölött, azokra merőlegesen helyezkedik el, és az ágy hosszában fel és alá mozog. A cső hossza a növényházi hajó (szabadban pedig 4–8 ágyás) szélességével azonos. A talajfelszíni ágyak fölött általában kerekeken gördül, a növényházi asztalok felett pedig függesztett sínpályán (felfüggesztés: középen, T alakban). A „kocsit” tápláló vastag öntözőtömlőt csévélőszerkezet tekeri fel vagy le, az öntözőkocsi mozgásának megfelelően.

Az öntözés sebessége és gyakorisága, valamint a rászerelt szórófejek permetfinomsága igény szerint változtatható.

Kiscserepes növények vagy tálcás palánták öntözéséhez többnyire olyan sűrűn elhelyezett finom szórófejeket alkalmaznak, amelyek az egész ágyást egyenletesen bepermetezik.

A tágabb térállásba szétrakott, nagyobb cserépben vagy konténerben nevelt anyagnál az öntözőfejek távolságát összehangolják a cserepek egymástól való távolságával. Az ágyás fölött elhaladó öntözőkocsi ez esetben minden keresztsor fölött rövid időre megáll, bekapcsol (a cserepeket egyedileg beöntözi), majd utána kikapcsol, továbbmegy a következő cserépsor fölé, ahol folytatja az öntözést.

Az eredmény mindkét esetben az egyenletes és takarékos víz- vagy tápoldat-kijuttatás. Ha elég finoman porlasztanak a szórófejek, még növényvédelmi permetezésre is felhasználhatók.

A vízellátás és a vízminőség mérőeszközei

A kémhatás mérése

A víz kémhatását az üzemben kézi pH-mérő készülékkel mérjük. Segítségével a víz pH-ja rendszeresen ellenőrizhető, a korábban leírt savas kezeléssel pedig kedvező szinten tartható.

A talajnedvesség mérése

A talajnedvesség mérése leggyakrabban használt műszer a tenziométer. Segítséget nyújt a helyes öntözési időpont és öntözési normák meghatározásához, ezáltal hozzájárul az öntözővízzel (tápoldattal) való takarékossághoz, csökken a sófelhalmozódás kockázata. A készülék a talaj nedvszívásának értékét méri hPa-ban (= hektopaszkál), ez pedig az aktuális nedvességtartalomtól függ.

Az üzembe állított tenziométereknél kezdetben „kísérleti értéket” kell választani az öntözés idejének meghatározására. Különböző összetételű és szerkezetű talajokon ugyanis eltérő lesz az öntözés megkezdésének optimális mérési értéke. Kiindulás lehet pl. a 150 hPa érték, eddig megöntözve az állományt, meg kell figyelni a növények viselkedését. Fel kell jegyezni a kedvezőnek és a károsnak ítélt felső, illetve alsó értékeket. A legfelhasználhatóbb eredményre akkor számíthatunk, ha a mérési mélység megfelel a gyökérrendszer elhelyezkedésének.

A tenziométer minden időben jól látható helyre kerüljön, hogy a napi ellenőrzés során az öntözés kezdésének időpontja a skála alapján pontosan leolvasható legyen.

A vízellátásnál figyelembe kell venni a talaj teljes aktív szelvényét. Amennyiben azonos helyen, több méretű (szárhosszúságú) tenziométert alkalmazunk (45–75– 120 cm), folyamatosan követni tudjuk a víz függőleges mozgását a talajszelvényben. Hasznos tudnunk, hogy a víz egyes rétegekbe leszivárgott, már átszivárgott, éppen pang vagy ellenkezőleg, kritikusan száraz sáv maradt a szelvényben.

A sótartalom mérése

A talaj és víz sóállapotának gyors mérésére a kertészetben az EC-mérő készülékek alkalmasak. Működésük alapja, hogy minden só vízben oldódva ionjaira bomlik. Minél nagyobb az ionok mennyisége az oldatban, annál jobb az elektromos vezetőképesség. Az EC-mérő készülék az oldatok elektromos vezetőképességét (angolul Electric Conductivity, rövidítve EC) méri mS/cm (millisiemens) mértékegységben kifejezve. A vezetőképesség nagymértékben függ a hőmérséklettől, de a korszerű készülékek elvégzik az átszámítást a konstans hőfokra.

Az EC-ben és a (korábban inkább használt) mg/l-ben illetve ezrelékben vagy ppm-ben kifejezett sótartalmak közötti átszámítási arány hozzávetőlegesen a következő:

1 mg/l =1 ppm,

1 g/l = 1000 mg/g = 1000 ppm = 1 ezrelék.

1 mS/cm EC ≈ 1700 mg/l, de ez a különböző EC-tartományokban változik:

0,2–0,6 mS/cm EC = 500–1000 mg/l (0,5–1 ezrelék),

0,6–1,2 mS/cm EC = 1000–2000 mg/l (1–2 ezrelék),

1,2–2,0 mS/cm EC = 2000–3000 mg/l (2–3 ezrelék).

A desztillált víz EC-je 0,0, az öntözővízé 0–2,00 között van (0 = esővíz). A műtrágyák hozzáadásával 1,3–3,0 EC-jű, azaz 2–3 ezrelékes tápoldatot érünk el.

A kézi EC-mérő készülékek a következő mérésekre alkalmasak:

• az öntözővíz sótartalma,
• a törzsoldat ellenőrzése,
• a tápoldat koncentrációjának ellenőrzése,
• a talaj sószintjének ellenőrzése.

Az öntözővíz sótartalmánakméréséhez a 0–2,00 EC-mérési tartomány felel meg. Tapasztalatok szerint a vizek minősége az év folyamán is módosulhat, így ajánlatos a méréseket negyedévenként elvégezni. Mérés előtt a vezetéket alaposan át kell öblíteni friss mérendő vízzel, mert a rendszerben hosszabb ideig álló víz sótartalma emelkedik, és ez helytelen mérési eredményekhez vezet.

A tápoldat ellenőrzésére a 0–20 EC-mérési tartomány felel meg.

A talaj és tápközeg EC-mérése ugyancsak a 0–2,00 tartományban történik. A meghatározáshoz desztillált víz és talajminta 5:1 arányú keverékét használják.

A törzsoldat-ellenőrzés céljára a 0–200 EC-mérési tartomány fontos. Az ellenőrzéssel elkerülhetővé válik a műtrágyamennyiségek esetleges hibás beméréséből eredő súlyos károsodás. A hosszabb ideig tárolt, fel nem használt törzsoldatok koncentrációja ugyancsak megváltozhat, ami az EC-készülékkel jól követhető. A mérés alapján a maradék törzsoldatokat is kockázat nélkül felhasználhatjuk.