Hollómese altatónak

Hollómese altatónak

Tőke Péter: Atomrakétát kapna 

Budapest is.

Meir Dagan volt Moszad-főnök szerint az Irán elleni támadás a leghülyébb ötlet. Majdnem-lázadás az izraeli tábornokok és Natanjahu között. A globális pénzügyi elit a csökkenő befolyása ellen világháborúval győzedelmeskedne

(Részletek)

Talán Orbán Viktor és társai, de ellenzéke, Vona Gábor, Gyurcsány Ferenc, a szakdolgozat-gumicsont főhőse, és Mesterházi Attila, no meg az LMP-sek sem gondolnak arra, hogy a háttérben világszerte készül valami. A Leleplező már korábbi számaiban is foglalkozott ezzel, főleg a nagyhatalmak fegyverkezéseivel, de ez csak egy helyi, regionális háború eljövetelét vizionálta. Az izraeliek még nyugtathattak is azzal, hogy csupán Libanontól a legmagasabb afganisztáni hegyekig tart. Egyes lapok tudni vélték, hogy késő tavasszal méri majd Izrael az első csapásokat Iránra, s ezek pontos időpontját Netanjahu súgja majd Obama fülébe. Na, ezt aztán súghatta, süket fülekre talált. Az amerikai elnök lebeszélte róla. (Nyilván felhívta a figyelmét arra, hogy most az elnökválasztások éve lesz, negyven államfő küzd hatalma megtartásáért, köztük Obama is és Ahmadinezsád is. Illyenkor nem illő zargatni a kampányukra koncentráló politikai hatalmasságokat.

Netanjahu azonban nem egy megértő embertípus, csökönyös, önfejű, csak a saját vélt igaza a fontos neki, és ennek hangot is adott. Meghallgattam az AIPAC (a legtekintélyesebb amerikai zsidó szervezet) országos gyűlésén tartott beszédét, amelyet itthon az ATV közvetített. Hát kérem, nem vagyok zsidó, de még engem is úgy fellelkesített, hogy ha ha Netanjahu géppisztolyt nyom a kezembe, megyek és lövök...

Netanjahu kardcsörtetése

Rendkívül manipulatív, gesztikulációkkal és arcmimikai remekkel alátámasztott előadást tartott: „Izrael miniszterelnökeként, soha nem fogom megengedni, hogy népem a megsemmisülés árnyékában éljen. (...) Eltökélt szándékunk, hogy megakadályozzuk Iránt nukleáris fegyverek kifejlesztésében. Mi is nyitva tartunk minden lehetőséget” – mondotta, hozzátéve: „A fékentartás és elszigetelés azonban kevés. A zsidó állam nem fogja megengedni azoknak, akik elpusztításunkra törekednek, hogy rendelkezzenek azokkal az eszközökkel, amelyekkel ezt a célt meg tudják valósítani. Egy nukleáris fegyverrel rendelkező Iránt meg kell állítani!”

Netanjahu sokkal kardcsörtetőbb volt, mint Obama. Az utóbbinak a helyzete sem volt könnyű, hiszen a zsidók ügyében nem a saját maga ura. Megdöbbentő volt, hogy ezen az AIPAC kongresszuson ott volt a szenátus és a képviselőház nagy része. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy az USA-ban mintegy hatmillió zsidó él, s ezek szinte teljes egészében uralják a filmipart, a tévéket, az újságokat, a bankokat, a tőzsdét és a Wall Streetet, plusz vagy hatvanmillió keresztény pedig cionistaként támogatja őket, akkor hatalmas táborról van szó. Még az irányítás különféle fontos vezetői posztjai is az általuk szponzorált személyekkel van betöltve, vagy választási pénzekkel megtámogatott politikusokkal van tele. Képesek teljesen és átfogóan irányítani a népet a kultúra, a média és a pénz feletti uralom segítségével. Nekem úgy tűnt a Netanjahu-beszéd amerikai reagálásai után, hogy az Irán elleni háborút elsősorban az amerikai zsidók és cionisták szorgalmazzák. Valahogy ez lett beléjük kódolva. Obama háborút fékező, elodázó politikájára még olyan szélsőséges vélemény is megjelent, hogy az amerikai elnököt meg kell gyilkolni, ha nem áll maximálisan a zsidók oldalára a kirobbantandó háborúban. (Erről bővebben olvashatnak majd a következő részletesebben elemző, és okokat feltáró cikkben, amelyet Drábik János kollégám írt.)

 

Ha csak egy Izrael–Irán közötti konfliktusról lenne szó, nem szentelnénk egy tematikus Leleplező-számot az ügynek. Csakhogy számos körülmény és információ azt jelzi, többről van szó, az egész akár még globális háborúhoz is vezethet. Előző lapszámunkban több anyagot is közöltünk arról, hogy a nagyhatalmak készülődnek, nemcsak egy regionális összecsapás várható, hanem nagyobb, sokkal nagyobb. Mi, mint ahogy a világ igen nagy része is, békepártiak vagyunk, azt szeretnénk, ha a végveszély elkerülhető lenne, és a diplomácia, a nagyhatalmak alkuja, kompromisszuma minden fél számára elfogadható megoldást találna. Tudjuk azonban azt is, hogy itt nemcsak Izrael iráni atombombától való félelméről, e tömegpusztító fegyver kifejlesztésének megakadályozásáról van szó. Még csak arról sem, hogy – amint azt előző számunkban nemzetközi források alapján írtuk –, hogy a Rothschildok szemet vetettek Ali Hamenei főajatollah országának bankjaira, főleg az Iráni Nemzeti Bankra, mások meg az ottani olajra és a Hormuzi-szorosra. Szakmai körökben ismert, hogy Irán az urándúsítás és nuklerális kutatásai jelenlegi állása szerint legkorábban 2-3 év múlva lenne képes atombombát gyártani, de még az sem biztos, hogy azt el tudná juttatni valahová. Az ijesztgetés a médián keresztül tudatosan folyik, hogy a nyugatot felkészítsék az esetleges háborúra. Ám nemcsak erről a regionális problémáról van szó. Valakiknek valamiért globális háborúra van szüksége.

Kiknek és miért lehet szüksége a III. világháborúra?

Azt máris leszögezem, hogy nincs és nem is lehet olyan ország, amelyik ezt akarná, még ha fegyverkezik is, és szemet vetett erre-arra, akkor sem. Sokkal nyomósabb okoknak kell lennie a háttérben a III. világháború kirobbantásához. Csak olyan valakik generálhatják, akik arctalanok, rejtőzködők, és mégis a hatalom nagy részét birtokolják. Saját hadseregük nincs, de befolyásuk igencsak van arra, hogy maguk helyett más országokat konfliktusba kergessenek. Arra a pénzügyi háttérhatalomra gondolok, amelyik jó ideje a Föld feletti teljes uralom megszerzését tűzte ki célul. Itt már találhatunk nyomós okokat.

Először is az ortodox gazdasági uralom gellert kapott. Az ingatlan-, a hitel- és pénzügyi válság rávilágított arra, hogy tönkretették a normális szabadversenyes kapitalizmust, a piacgazdaságot, s helyette létrehoztak egy rabló-spekuláns szisztémát. Az a mohóság, ahogy a szélhámos-lufikat kitalálták, és a hiteleik után járó kamatokat könyörtelenül behajtják, lélegzetvételnyi lehetőséget sem hagyva az adósaiknak, számos országot a csőd szélére sodort. Az IMF, az EU és társaik adnak ,,mentő”-hitelt, de csak annyit, hogy az aktuális kamatokat a bajba jutottak kifizethessék, közben még jobban eladósodjanak. Ez az uzsoracivilizáció lehetetlenné teszi, hogy valaki akár több évtizeden belül is visszafizethessen mindent. Arról pedig szó sem lehet, hogy elengedjék a tartozás egy részét, vagy átütemezzék. A törvényeik szerint az elsők mindig ők, a hitelezők, aztán, hogy az adott ország lakossága éhendöglik-e, az már nem érdekes. A kapott mentőpénz pedig olyan, hogy az csak kamatokra fizethető, vagyis aki felveszi, nem is látja. Ez az ortodox rendszer tette tönkre Európa nagy részét. Pedig nem kell hozzá nagy matematikai tudás, hogy kiszámolják: a pénzügyileg bajba jutott ország a felvett hitelnek hányszorosát fizette már vissza, és több nemigen járna az uzsorásoknak, ha a törvényeket nem ők diktálnák. Arról persze szó sem lehet, hogy a további törlesztést csak – ahogy azt Izland tette – a reálgazdaság fejlesztésével megtermelt többletekből fizessék. Odáig ugyanis nem engedik eljutni egyik uzsora alatt álló államot sem. Ha ezt nézzük, akkor semmi okot sem találunk arra, hogy a hitelezők háttérhatalmi urai a világháború eszközéhez nyúljanak, hiszen mindent kézben tartanak, még a Görögország-féléket is.

Azt persze ők is felfogják, hogy ami a perspektívát illeti, valami nem stimmel. Terjeszkedésük megállt, a birodalom elérte maximális határait. Ahogy a történelemben a római, vagy a szovjet birodalom is elérte a maximumát, aztán stagnálni kezdett, majd jött az összeomlás, úgy a pénzügyi háttérhatalom neoliberális ortodox rabló-spekuláns kapitalizmusára is ez vár. Előbb a belső lázadás, ellenállás vezethet az összeomláshoz, hiszen a birodalom országai rá kell, hogy jöjjenek: rossz a szisztéma, mézesmadzaggal édesgették őket magukhoz, és csak a kifosztás, elszegényedés, az általános elégedetlenség az eredménye. Száz emberből legfeljebb egynek jó. Baj van a piaccal is, hiszen az nem szabad, mivel néhány milliárdos csoport kedvére manipulálhatja, valutákat és országokat tehet tönkre. Ma már majdnem minden piac befolyásolt, egyben a konkurencia letörésének az eszköze, lobbi és speluláns érdekeket szolgál. Ez is ügyesen kézben van tartva, legfeljebb az egy ,,klubba tartozó” azonos területen érintett multik és ipari óriások látszatversenyét engedi meg. Így tehát itt sincs valamiféle kényszer egy világméretű háborúhoz.

Utolsó lehetőség a hegemónia kiterjesztésére

Az igazi okot abban kell keresni, hogy leállt a pénzügyi háttérhatalom terjeszkedésének, az új földrészek és országok bekebelezésének lehetősége. Pedig nekik az egész Föld kellene. A kézben tartott zsidó-keresztény világuralom ugyanis még a bolygó negyedére sem terjed ki, ha csak a lélekszámot nézzük. Ennél azonban már ez az arány nagyobb, ha a gazdasági és piaci befolyást vesszük alapul, akkor pedig – legalábbis most – még nagyobb, ha a hadi potenciált hasonlítjuk össze. Egyik oldalon ugyanis a NATO az USA-val, mint a szervezett világcsendőrök, a másik oldalon pedig laza társulások, és még azokhoz sem csatlakozott államok. Legalábbis ez volt az utóbbi évekig. Ám a helyzet megváltozott. Egyetértek Drábik Jánossal abban, amit elemzésében írt: „Az elektronika, a kibernetika, az űrfegyverek és a nukleáris robbanószerkezetek korszakában akár csak egy helyi háború is nagyon könnyen általános világégéssé alakulhat át.” Én úgy gondolom, hogy a nyugat erőfölényének napjai már meg vannak számlálva.

Vége az USA és NATO világhatalmának

Kínával és Oroszországgal az élen a BRICS hatalmak (Többségük az ázsiai Sanghaji Egyezmény tagja is) és a hozzájuk csatlakozó új államok mihamarabb fenyegető ellenpólussá válhatnak. A BRICS, vagyis Brazília, Russia (Oroszország), India, China (Kína) és South Africa (Dél-Afrika) szövetsége ma még csak pénzügyi-gazdasági-kereskedelmi együttműködés, ám Pakisztán, Irán stb. csatlakozásával, s persze a Sanghaji Együttműködési Szervezet, az SCO katonai szerepének átvételével már hadügyi ellenpólust is jelenthetnek.

Mielőtt ezt az érvelést folytatnám, röviden kitérnék arra, hogy mennyire egyformán gondolkodunk Drábik kollégámmal, aki elsősorban a nyugat és Izrael oldaláról vizsgálja a háborús készülődést, de Ázsiára is kitér. Idéznék nemsokára kezdődő elemző írásából: „A kínaiak tehát úgy látják, hogy a hanyatló Egyesült Államok (illetve az a nyugati pénzimpérium, amely mögötte áll) még mindig globális hegemóniára törekszik. Mivel a nyugat még mindig elég erős ahhoz, hogy megakadályozza olyan versenytársak kiemelkedését, mint Kína vagy a BRICS országok egyre szorosabban együttműködő közössége, ezért a nyugatot meg kell akadályozni abban, hogy folytassa pénzügyi, gazdasági és katonai hatalmának kiterjesztését. Peking tehát mindent megtesz azért, hogy a katonai szövetség a Sanghaji Együttműködési Szervezeten, a SCO-on keresztül minél erősebb legyen, és a BRICS országok pénzügyi-gazdasági-kereskedel-mi együttműködése pedig elmélyüljön.

Tetszenek érteni, miért olyan sietős a pénzügyi háttérhatalomnak egy világháború kirobbantása? Az orra előtt születik, erősödik és válik egyre fenyegetőbbé az őt megfékezni, megfegyelmezni és kordában tartani képes BRICS és az SCO. Ahogy Iránnak 2-3 éven belül atombombája lehet, úgy hamarosan a BRICS is kiegyensúlyozhatja az erőviszonyokat. Csak az ostoba háborúpárti szűk, de nagyhatalmú kör nem fogja fel, hogy minden irányból harapófogóba kerülhetnek. Ha csak az USA-t nézzük, délről Brazília, délkeletről Dél-Afrika és India, nyugatról Kína, északról az Északi-sarkon át, s persze a Bering-szoros felől pedig Oroszország fenyegethetné. Ha a BRICS átveszi a katonai szerepet, akkor pedig a ma még ,,nem számító” országok, Brazília és Dél-Afrika is kaphat atomsilókat, no meg orosz, kínai és indiai csapatokat. Hogy mennyire kell komolyan venni ezt a lehetőséget, nem árt odafigyelni arra a másfajta Putyinra, aki újra átvette az elnökséget. Első intézkedései közül csupán három ,,apróságot” említenék. Nem ment el a G-8 csúcsra. Első látogatása Kínába vezetett. Megemlítette a megelőző csapás lehetőségét is. (Az utóbbival kapcsolatban ezt népiesen úgy interpretálnám, hogy ha valaki nem fér a bőrébe, akkor kaphat egy atombombát! Azt pedig ugye, le se kell írnom, kire gondolt?)

A BRICS két vezető államának az is előnyt jelent, hogy náluk egy vezetőt évtizedekig készítenek fel, és óriási tapasztalatokkal veszi át a kormányrudat, míg a demokratikus nyugati világ választgat és általában négyévente kerül új kezdő az elnöki posztra. Obama kezdettől fogva rá volt szorulva több tanácsadó testületre, és összevissza befolyásolhatják, így az Izrael-barátok is. Ha választást nyer egy újabb elnök, akkor kezdődik minden elölről. Putyin több mint három évtizede benne van a hatalomban, tárgyalópartnerei számára nyomasztó mindenre kiterjedő ismerete, és félelmetes, átható a szeme. Nem csoda, hogy a tárgyalás után a vendég-hatalmasságok nagy levegőt vesznek, és megkönnyebbülten sóhajtanak. A fontos az első számú vezetői jogfolytonosság. Medvegyevet már most elkezdik felkészíteni az egy évtized múlva esedékes, Putyin utáni változatlan időkre.

A kínai vezetőket is több mint egy évtizeden át ,,trenírozzák” a nagy posztra, vezetik be a hatalom csúcsára. A lényeg, hogy ez óriási előny a demokratikus, választott tanuló-elnökökkel szemben. Láthattuk, milyen káros volt a vezetőváltás Franciaországban és Görögországban, különösen most, nyakig a válságban és egy háborús helyzet küszöbén,

A béke megőrzése mindenkinek létkérdés

A béke megőrzése tehát nemcsak a BRICS országok, de a másik USA, a kardcsörtető pénzügyi háttérhatalom és egynegyednyi hívei nélküli józanabb Amerika, no meg a madzagon rángatható Európa számára is fontos. A világháborúra áhitozó pénzimpériumnak nem a hegemónia növelésére, uzsorás hatalmának továbbterjesztésére, egy Újabb Világrendre kellene koncentrálnia, hanem a megszerzett birodalom megőrzésére, mert az bizony széteshet. Ha nem tesznek engedményeket, nem engedik el az adósság egy részét, nem teremtenek gyarmataikon belül élhető világot, akkor itt is jöhet egy Arab Tavaszhoz hasonló belső földindulás, amit e legújabb internetes, okosodó korszakban nem lehet a hagyományos módokon elsöpörni. Lehet, hogy az USA-ban létrehoztak hatalmas mennyiségű internáló tábort az esetleg renitenssé váló lakosság begyűjtésére, de ezt nem tudják megtenni Európában.

Én nem hiszem, hogy Izrael, a hatmillió amerikai hittestvér és tízszer annyi cionista egy jelentős részéhez hasonlóan egyöntetűen akarná az Irán elleni háborút, hiszen a vak is látja, hogy eszkalálódhat, világméretűvé válhat. Mindig csak egy szűk elit kör akarja belerángatni a konfliktusba a nagy többséget is. Azt sem hiszem, hogy az izraeli tábornokok és titkosszolgálati vezetők nem látnák azt, hogy milyen veszélyes helyzetbe kerülhetnek. Hogy mennyire igazam van, arra szinte bizonyíték, hogy a zsidó hadvezetés nyugdíjas tábornokai és visszavonult titkosszolgálati vezetői ellenállást szerveztek Netanjahu miniszterelnök ellen, tudtára adva, hogy Izrael a katasztrófa küszöbén áll.

Tábornoki ellenállás Izraelben

Ezt erősíti meg Uri Avnery izraeli újságíró és békeaktivista. 2012. május 5-i írásából kiderül, hogy a ,,lázadók” szokatlan módon egy kisvárosi kávézóban találkoztak, és egyeztették nézeteiket. Az ezen részt vevő nyugdíjas izraeli tábornokok és több – aktív szolgálatban már nem lévő – magas beosztású titkosszolgálati vezető Uri Avnery szerint is egyfajta lázadás bontakozik ki a nyugalmazott katonai és titkosszolgálati vezetők részéről a hivatalban lévő választott politikusokkal szemben. Ennek első fecskéje a Moszad korábbi főnöke, Meir Dagan volt, aki – egy 2012. április 18-i internetes híradás szerint – az Irán elleni támadást a leghülyébb ötletnek tartotta. „Nem állítanám, hogy a katasztrófa szélén állunk, mert ez kissé túlzó lenne, de a prognózis azt mutatja, hogy nagyon rossz jövő előtt állunk” – helyesbített később Dagan egy interjúban a Jeruzsalem Postnak. Bírálta Benjamin Netanjahu miniszterelnököt és rendszerét, azt állítva, hogy az izraeli rendszer mostanra elérte azt a pontot, ahol a rezsim „működésképtelen” Izraelben. Dagan megalakított egy szervezetet, amely támogatja az izraeli rendszer megváltoztatását.

Meir Huberman (később Dagan) 1945. január 30-án a Szovjetunióban született egy novoszibirszki vonaton. 1950-ben Meir és családja kivándorolt Izraelbe, egy Tel-Aviv melletti városban telepedtek le. Dagan egy amatőr festő volt és vegetáriánus, a tel avivi egyetemen tanult festészetet és szobrászatot. 1963-ban Dagan belépett az Izraeli Védelmi Erők (IDF) kötelékébe, és ezzel kezdetét vette egy hosszú és rendkívül sikeres katonai karrier. Libanoni ténykedése alatt pedig szoros barátságot kötött a későbbi miniszterelnök Ariel Saronnal is. Az izraeli média szerint Saron a következőképpen ajánlotta fel Dagannak a posztot: „Izraelnek most egy olyan kémhálózatra van szüksége, amely késsel a fogai között kész szembenézni az ellenséggel.”

Ariel Saron miniszterelnök 2002-ben Meir Dagant nevezte ki, aki Ephrám Halevyt váltotta a Moszad igazgatói székében. Azóta – az izraeli politikai életben szokatlan módon – már kétszer is meghosszabbították megbízatását, Ehud Olmert ismét meghosszabbította megbízását 2007 februárjában és 2008 júniusában. Majd ezt követően 2009-ben Benjamin Netanjahu is megerősítette posztján 2010 végéig.

No, persze Dagan is össze-vissza beszélt azt utóbbi időkben – írja cikkében Mahdi Ibn Husam (Free Report World Service). – Nemrégiben azt javasolta, hogy az iráni ellenzék döntse meg az Izraelre veszélyes perzsa vezetést, ha pedig ehhez katonai támogatásra lenne szükségük, akkor Amerika nyújtsa ezt, és ne Izrael. Dagan hangot adott azon véleményének a Leslie Stahlnak adott interjújában (CBS News 60 Minutes-ban), miszerint Mahmud Ahmadinezsádot és az iráni rendszert „nagyon racionalistának” nevezte, akik nem fejlesztenek ki felelőtlenül atomfegyvert. Szerinte a legnagyobb ostobaság lenne megtámadni a perzsákat. Ehelyett az javasolja, a zsidók inkább „segítsenek” az irániaknak, hogy saját maguk változtassák meg a politikai rendszerüket.

Kifejtette továbbá, hogy a „legbölcsebb taktika a jelenlegi teheráni politikai vezetés leváltása lenne, s Izraelnek kötelessége segíteni mindazoknak, akik ezt a rendszert le akarják váltani”, majd hozzátette: „A katonai támadást csak akkor szabad végrehajtani, ha minden más eszköz kudarcot vall. Persze jobban szeretném, ha nem Izrael, hanem Amerika támadná meg Iránt” – vélekedett Meir Dagan.

Mahdi Ibn Husam szerint Amerikának ehhez nem fűlik a foga, legalábbis nem kapkodja el a támadást. Ennek nem csak az az oka, hogy a Közel-Keleten és újabban a Távol-Keleten (Fülöp-szigetek) is feszült a helyzet, hanem hogy Kínával és Oroszországgal most nem lenne okos ujjat húznia.

Úgy látszik, hogy az izraeli kormánynak előbb-utóbb a saját belső válságával is szembe kell néznie, és nem biztos, hogy beválik az a cionista taktika, hogy erről a figyelmet a külpolitikai síkra terelje, valamint az sem tűnik nyerő ötletnek, hogy az USA-t vagy az EU-t tolja maga elé (majd a felelősséget is a nyakukba varrja). Mindegyik-nek megvan a maga külső, no meg belső és egyre eszkalálódó problémája. A cionista Izraelnek nehéz lesz pénzzel úgy megoldani az ügyeit, hogy közben keressenek is a dolgon, és még sajnáltatni is tudják magukat, azaz ebből is ún. erkölcsi tőkét kovácsoljanak maguknak.

Drábik János is megemlíti Dagant, ám még rajta is túltett Yuval Diskin, a Shin Bet, vagyis a General Security Services, azaz a biztonsági szolgálat most nyugalomba vonult vezetője, aki hat éven állt a Shin Bet élén: „Izraelt ma két inkompetens (szakmailag nem hozzáértő) politikus vezeti messiási elhivatottsággal és a valóság szegényes megértésével. Irán megtámadására vonatkozó tervük világszintű katasztrófához vezet. Nemcsak hogy nem érik el céljukat, hogy megakadályozzák Iránt az atombomba előállításában, hanem ellenkezőleg: felgyorsítják ez irányú erőfeszítését, méghozzá ezúttal a világközösség támogatásával”.

Atombombák Európára?

Mi közünk nekünk mindehhez? – tehetnénk fel a kérdést. –Az esetleges izraeli–iráni háború elég messze van tőlünk, bennünket mint a szervezet tagjait különben is véd a NATO és Amerika, no meg az rakétaelhárító rendszer, amelyet egyes kelet-európai NATO-tagállamokba telepítenek. Ez egyfajta hamis biztonságérzet. Tegyük ehhez még azt a hiedelmet is, hogy mi mindenkivel igyekszünk jóban lenni, így semmilyen veszély sem fenyeget bennünket. Különben is Kína messze van, Oroszorszország pedig egyes szomszédos államokban olyan befolyást szerzett, hogy az kezd az egykori szovjet szövetségi rendszer együttműködéséhez hasonlítani. Ha Magyarország nincs is benne ebben, a szomszédok keleti védőernyője ide is átér valamennyire. Mondhatnánk azt is, hogy mi pedig Kína hídfőállása leszünk, és ez biztonságot jelenthet számunkra. A harmadik hiedelem lehetne az, hogy a közelkeleti regionális háború idejére a menekülő izraeliek egyik fő fogadóállomása leszünk, ez pedig a zsidó állam és Amerika részéről jelentene kiemelt védettséget. Óriási tévedés!

Nincs fölöttünk atom-védernyő

Ismert a magyar mondás: egy fenékkel nem lehet megülni két lovat, hát még ennél is többet. Először is valahová tartozni kell, s ha ez nyilvánvaló, s mondjuk a NATO-hoz könyvelnek el bennünket, akkor több irányból is célpont lehetünk. Ámunkban sem gondolnánk, hogy honnan érhetne bennünket támadás. No, nem az Új-Szovjetunió-s álmokat dédelgető Oroszország, Kína, vagy a többi távoli BRICS ország részéről, hanem belülről. Az ilyesmi a legveszélyesebb, a legváratlanabb, a legsunyibb, és csak közös európai összefogással megelőzhető, ha egyáltalán kivédhető. Amit ezután fogok leírni, számomra is hihetetlen, első blikkre nem más, mint valamiféle fantazmagória. Csakhogy némi kutakodással már konkrét nyomokra, ,,felvetésekre”, félig-meddig végveszély esetén történő, szövetségen belüli váratlan csapásokra is gondoló ,,tervezetekre” is rábukkanhatunk.

Először is mi ezek oka? Drábik János utal Martin Van Creveldnek, a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzorának a meglehetősen pesszimista véleménye. „Ha mindez tovább folytatódik, az izraeli kormány elveszti az ellenőrzést a lakosság felett. Ilyen kampányokban a terrorellenes erők veszítenek, mert nem képesek győzni, a lázadók viszont azáltal győznek, hogy nem veszítenek. Úgy gondolom, hogy Izrael totális veresége elkerülhetetlen. Ez az izraeli állam és a társadalom összeomlását jelenti. Mi pusztítjuk el önmagunkat.”

Már Ariel Sharon is úgy vélte, ki kell terjeszteni a konfliktust, mert semmi más nem lehet eredményes. Izrael állítólag több száz nukleáris robbanófejjel és rakétával rendelkezik, amelyeket minden irányban ki tud lőni, talán még Rómára is. És ez korábban volt. Mára már talán Berlin, Párizs és Madrid is elérhető számukra, hiszen „a legtöbb európai főváros légierőnk célpontja” – állítja Martin Van Creveld és idézi Moshe Dayan tábornokot: „Izraelnek veszett ebként kell viselkednie, amelyhez túl veszélyes hozzányúlni. (...) Fegyveres erőink azonban nem a világ tizenharmadik legerősebb erejének számítanak, sokkal inkább a második vagy a harmadik legerősebb hadseregnek. Módunkban áll magunkkal rántani a világot a pusztulásba. Biztosíthatom, hogy ez meg fog történni, mielőtt Izrael elpusztulna.” Hogy ennek az ideológiáját is megértsük, idéznem kell Drábik János cikkéből Jehezkel Dror véleményét, aki szerint „a fizikai létezés mindent megelőz. Nem számít, hogy milyen erkölcsi magatartást követ egy nemzeti közösség. A fizikai létezésnek kell mindig elsőbbséget adni.” És ez a belső, a szövetségesek elleni csapás lényege.

Izrael az egyedüli állam a világon, amely megengedheti magának, hogy amennyiben „veszélyben” érzi magát, „nukleáris Armageddonnal” fenyegesse meg a világot – jelentette ki Mark Glenn, a neves amerikai politikai elemző az iráni Press TV-nek.

Mark Glenn – aki az Izrael és Amerika agresszív háborúi ellen fellépő Félhold és Kereszt Szolidaritási Mozgalom egyik vezetője is – az interjúban rámutatott: „Egyetlen más állam sem létezik, amely azt mondaná a világnak, hogy ha nekünk el kell pusztulnunk, velünk együtt fogtok elpusztulni ti is.”

A Press TV figyelemre méltó adásáról tudósító Perge Ottó szerint Mark Glenn felhívta a figyelmet arra, hogy Martin Van Creveld tekintélyes izraeli katonai szakértő nem is oly rég megerősítette: Izrael több száz atombombával, illetve atomrakétával rendelkezik, melyek különböző célpontokra – leginkább európai államok fővárosaira – irányulnak. Az amerikai politikai elemző sajnálatosnak nevezte, hogy miközben Tel-Aviv nukleáris megsemmisüléssel fenyegeti a világot, a befolyása alatt álló médián keresztül más államokat vádol atomfegyverek előállítására irányuló törekvésekkel.

Abszurd világunkban nyilvánvalóan „gyűlöletkeltésnek” és „antiszemitizmusnak” számít kimondani: a Közel-Keleten Izrael birtokol egyedül atomfegyvereket. PergeKurucz. Infóban megjelent tudósítása szerint a zsidó állam 1958-ban kezdte el építeni első plutónium- és urándúsító üzemét a Negev-sivatagban található Dimonában. Jimmy Carter korábbi amerikai elnök is elismerte, hogy az ő idejében Izrael 2-300 nukleáris atomtöltettel rendelkezett. Számos jelentés, kiszivárgott dokumentum és légi felvétel is megerősíti az egyáltalán nem békés célokat szolgáló izraeli nukleáris program létét. Tel-Aviv nem tagadja, de nem is ismeri el, hogy atombombákat birtokol: a téma egyszerűen tabu a cionista befolyás alatt álló nyugati tömegtájékoztatásban. A törvények fölött álló zsidó államnak természetesen azt is csak az „antiszemiták” és a „gyűlölködők” merik felróni, hogy nem csatlakozott a nukleáris fegyverek korlátozását célzó nemzetközi egyezményekhez, és nem hajlandó atomlétesítményeibe beengedni a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreit sem.”

Ha Izrel győz, akkor mi talán megússzuk

A mi létünk, nemlétünk tehát attól függne, hogy Izrael győz-e, vagy veszít ebben a valamikor kirobbanó háborúban? Képtelenség.

(folytatás a Leleplező új számában)

Read more: http://www.leleplezo.hupont.hu/112/atomraketat-kapna-budapest-is-toke-peter#ixzz2UJqVgs8A

(819) Egy lokális atomháború hatásai

Tibor bá’ online

 

Ahogy a csehovi illúzió szerint az első felvonás színfalán lógó puska a harmadik felvonás végén elsül, ugyanúgy feltételezhetjük, hogy a németek által Izrael részére gyártott tengeralattjárókra telepített, nukleáris robbanófejekkel ellátott rakéták is ki lesznek lőve, valamelyik felvonás végén. Komikus, hogy az iráni atombombától rettegő Izrael a 200+ nukleáris robbanófejének célba juttatását már nem bízza az elhárítható vadászbombázókra, sokkal biztonságosabb azokat kilőni a Perzsa öbölből. Mert ha nem akarná kilőni őket, akkor meg se rendeli azokat a tengeralattjárókat. Tehát….

Tételezzünk fel egy helyi nukleáris háborút Izrael és Irán között, ami – természetéből kifolyólag – kissé „kiszélesedhet”. Valamint tételezzük fel, hogy „mindössze” 100 db Hirosima méretű atomtöltetet robbantanak fel. Különben ez egy nagyságrendekkel alulbecsült feltételezés, mert manapság a 20 kilótonnás fejek vicc számban mennek, és nem igazán biztos, hogy 100-nál megállnak. Ez természetesen nem jelentené a III. világháborút, mindössze egy kisebb lokális összecsapást, ezért elképzelhető, hogy „csak” 15 kilótonnás (taktikai) bombákat alkalmaznak. A nagy kérdés az, mi lenne ennek a hatása az egész Földre, illetve az emberiségre nézve?

Nos, a Londonban megtartották a Royal Society of Medicine időszakos konferenciáját Dr. Ira Helfand amerikai traumatológus szakértő előadásából kiderült egy és más, aminek a csattanója 1 milliárd ember éhhalála, plusz néhányszáz millió bizonyosra vehető halála, elsősorban betegségekből és a szűkössé vált élelmiszerekért kialakult harcok miatt. Ugyanis a helyi jellegű összecsapás hatása kiterjedne az egész Földre. Helfand kihangsúlyozta, hogy ez nem rémhírterjesztés, hanem pontos felméréseken alapuló tény. Korábban napvilágot látott tanulmányok szerint egy ilyen „konfliktus” 100 millió tonna fekete kormot lőne fel az atmoszférába, ami évekre visszavetné a Föld átlaghőmérsékletét 1,25 °C-al, vagyis a gabonatermelésre rendelkezésre álló időt 10-20 nappal megrövidítené. Tegyük ehhez hozzá, hogy jelenleg a Föld élelmiszer tartalék 49 napra elegendő, ami az utolsó 50 év minimuma. Ez a tartalék pedig nem lenne elegendő a vészhelyzet áthidalására. Következésképpen a világban beindulna az élelmiszer felhalmozás a vele járó fegyveres konfliktusok kialakulásával.

Az élelmiszer termesztés nagyfokú visszaesése már csak azért is elhihető, mert volt már rá példa. 1815-ben az indonéziai Rambora vulkán kitörése miatt 1816 volt a „nyár nélküli év”, ami az egész világra éhínséget hozott. Dr. Helfand rámutatott arra, hogy az éhezés magával hozná a kolera, tífusz és egyéb betegségek járványát is.

A konferencián Brian Toon amerikai atmoszférakutató (University of Colorado) által feltárt másik tanulmány szerint 100 darab 15 kilótonnás atombomba felrobbantása a Föld ózonrétegének 30-40 százalékos csökkenését vonná maga után, ami számtalan gazdanövény kipusztulásához vezetne. Dr Toon szerint ez egy teljesen új aspektus, amire még senki sem gondolt. Véleménye szerint ez a tényező is tömeges éhezéshez vezetne.

Nukleáris szakértők ezeket a kutatási eredményeket nem kérdőjelezik meg, de rámutatnak a nagyméretű bizonytalanságra. Mindenesetre az biztos, hogy a lokálisan megvívott nukleáris háborúból származó radioaktív hamu, sokkal károsabb lenne a konfliktusból kimaradt országok részére, mint amire a politikusok számítanak, állítja John Pike a www.globalsecurity.org igazgatója.

„Lokális eseményeknek globális következményei lesznek”, figyelmeztet Dan Plesch (University of London). Tudomásul kell vennünk, hogy egy lokális nukleáris konfliktus okozta veszélynek, az egész emberiség ki van téve. „Többségében nem vagyunk tudatában annak, hogy mindannyiunk sorsát helyettünk dönthetik el Jeruzsálemben, esetleg New Delhiben, Washingtonban vagy Moszkvában. És akkor hol van még a görög válság, vagy Orbán szabadságharca.

Irán álláspontja az 

atomfegyverektől mentes 

Közel-Keletről

|

Folyamatban van a tervek szerint még 2012-ben megrendezendő, a tömegpusztító fegyverektől mentes Közel-Kelet megteremtéséről szóló térségi konferencia szervezése. Hivatalos szinten még a nyugati országok is elismerik ennek szükségességét, miközben az Izrael elleni háború valószínűsége egyre magasabb. Az érdekek egyeztetésének előrehaladtával néhány izraeli politikus és amerikai támogatóik kivételével minden érintett fél kinyilvánította együttműködő szándékát.

Figyelembe véve azt a tényt, hogy a felszínen az atomfegyver-mentes Közel-Kelet megteremtésének célját mindenki üdvözli aki a béke mellett is elkötelezett, a konferencia sikere leginkább a valós megközelítések felismerésén és az igazi kihívások megértésén múlik. A nukleáris fegyverektől mentes Közel-Kelet létrehozását előreirányozó tárgyalások szempontjából az alábbi pontok lehetnek fontosak:

A terv hatálya

1974 óta az atomfegyverektől mentes Közel-Kelet geostratégiai összefüggései drámaian megváltoztak. Abban az időszakban egy kétpólusú rendszer uralta a nemzetközi színteret, és a Közel-kelet határai egy kétpólusú globális rendszer szabályai szerint lettek meghatározva. A hidegháború végét követően több mint két évtized után a Közel-Kelet határai még mindig nyitott kérdést jelentenek. A 9/11 eseményt követően az USA és szövetségeseinek beavatkozása Afganisztánban, majd hadműveleteik kiterjesztése Pakisztánra maga után vonta azt a választ, hogy a változások után mind Afganisztánt, mind pedig Pakisztánt a Közel-Kelet részének kell tekinteni. Ez a javaslat csak egy a sok arra utaló jel közül, hogy a Közel-Kelet határait legalább a nukleáris területen újra kell rajzolni.

A célkitűzések kibővítése

Az atomfegyver-mentes övezet létrehozását a Közel-Keleten elsőként Irán vetette fel 1974-ben, amely felvetést akkor Egyiptom is támogatta. Azóta az atomfegyver-mentes övezet megvalósítására egy másfajta elgondolás jelent meg. 1995-ben egy felülvizsgálati konferencia kiterjesztette a hatáskört valamennyi tömegpusztító fegyverre, biológiai és vegyi fegyverekre. A felvetés az arab államoktól származik, melyben Egyiptom vitte a vezető szerepet. A konferencia mandátumának kiterjesztésével a biológiai- és vegyi fegyverek célba juttatására alkalmas rendszerek kérdését is napirendre vették, de az erről szóló határozatokkal a gyakorlatban az atomfegyver-mentes övezet kérdése is egyre megfoghatatlanabbá vált.

Mubarak Egyiptoma és más, a javaslatot támogató országok motivációit nem könnyű megérteni, mindenesetre Izrael volt az az állam, melynek leginkább aggódnia kellett a javaslat miatt, tekintettel saját atomfegyver arzenáljára és más tömegpusztító, főként vegyi fegyverekre - melyeknek egyébként több arab állam is birtokában volt.

Mindeközben a tömegpusztító fegyverek leszerelésére tett törekvés a nemzetközi szervezetek körében ettől függetlenül is saját útját járta. 1975-ben a biológiai fegyverek, 1997-ben a vegyi fegyverek korlátozásáról szüleletett egyezmény, ami ezen felül az atomfegyverek korlátozásáról is rendelkezett, így a nukleáris leszerelés egyre megfoghatatlanabbá vált, mivel a különböző típusú tömegpusztító fegyverekről és az alkalmas célba juttató eszközökről folytatott tárgyalások kevesebb figyelmet hagytak az atomfegyverek korlátozására. A célba juttató eszközök témájának megjelenése a konferencián végeláthatatlan vitát kezdett meg, mivel rengeteg, a létező legkülönbözőbb, tömegpusztító fegyver célba juttatására is alkalmas eszköz működik a térségben, beleértve egyszerűbb kézi fegyvereket, a legmodernebb vadászgépeket és tengeralattjárókat, melyek mind alkalmasak tömegpusztító fegyverek hordozására és célba juttatására. Ezen a ponton kezdett láthatóbbá válni, hogy a javaslatot az előterjesztők sokkal inkább bizonyos típusú rakétarendszerek ellen bevezetett korlátozások kierőszakolására, mint a tömegpusztító fegyverek visszaszorítására használnák fel. Ezek irányultsága leginkább afelé kívánt hatni, hogy aláássák Irán tömegpusztító fegyverek elleni védekezésként aktívan tartott rakétarendszereit.

Geopolitikai változások

Az Arab Tavasz kiteljesedésével a Közel-Kelet geopolitikai berendezkedése teljes egészében megváltozik. Az arab világban és annak vezetésében zajló változások Egyiptomban jelenleg is zajlanak. Az új Egyiptom pedig nem Mubarak Egyiptomához lesz hasonlatos. A korai változások első jele 2010-ben volt látható, mikor a nukleáris leszerelés konferencián Egyiptom vezető szerepet vett fel és felszólította az Egyesült Államokat, hogy ismerje el az atomfegyver-mentes Közel-Kelet szükségességét, különös tekintettel Izraelre. Ez éles ellentétben állt Egyiptom 1995-ös politikájával, mikor felszólította az arab államokat, hogy írják alá a Közel Kelet számára kívülről, Camp David módra kidolgozott "megoldásként" a szerződés kiterjesztését.

Törökország szintén arra törekszik, hogy nagyobb szerepe legyen az új Közel-Keleten. A török politika elsődleges célja most, hogy mintává váljon azon arab országok számára, melyek az Arab Tavasz kapcsán forradalmi változásokat élnek meg. A török külügyminiszter, Davutoğlu így fogalmazott: "Mi fogjuk irányítani a változások szelét. Van egy álmunk, és Törökország fogja vezetni a béke új rendjét." Törökország vezető térségi hatalommá válásának persze megvan az ára, és rengeteg kihívás áll még előttük. Az atomfegyver-mentes övezet kapcsán Törökország egyértelművé tette álláspontját azzal, hogy amerikai atomfegyvereket állomásoztat saját területén. A kérdés még égetőbbé válik az országban kibontakozó feszültséggel, ahogy az izraeli kapcsolatok is összetettebbé válnak, miután az izraeliek tüzet nyitottak egy török hajóra a Földközi-tengeren, megölve kilenc török állampolgárt. A tömegpusztító fegyverek elleni fellépés terén is nagyobb szerepvállalást várhatunk, mivel Törökország a közeljövőben egy kiterjesztett atomprogram megvalósításába kezd.

Izraeli összeütközések Iránnal

Izrael, ami nem írta alá semelyik szerződést sem, több mint 200 atomfegyverrel rendelkezik, és a nukleáris leszerelés konferenciákon folyamatosan azt az álláspontot hangoztatja, hogy a stabilitás - és így a Közel-Kelet békéje is - csak az atomfegyverek felhalmozásával érhető el. Izrael az atomprogram kapcsán a Nyugat viszonylatában a cinkosság politikáját folytatta, amit a Sámson Opció 1991-es kiszivárogtatása egészen más összefüggésekbe helyezett. (A Sámson Opcióról előkerült dokumentumok egy olyan lehetőséggel számolnak, amelyben egy vesztes háború okán Izrael fennmaradása kérdésessé válik. Egy ilyen helyzetben az izraeli haderő atomfegyvert vet be az őt fenyegető országok ellen, és minden olyan nyugati ország ellen, amely megtagadja Izraeltől a katonai segítséget - a szerk.) Az utóbbi években Izrael egyre aktívabb fedett hadviselést folytat Irán ellen, az USA Irán destabilizálására kidolgozott programjának részeként.

Izrael tovább folytathatja ezt a tevékenységet, miközben Irán urándúsítási programja és atomprogramjának más részei is a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség felügyelete alatt van.

Irán továbbra is azon az állásponton van, hogy nem tervezi atomfegyver előállítását, de joga van az atomenergia békés felhasználásához, ami kettős mérce nélkül, minden független nemzet elidegeníthetetlen joga kellene, hogy legyen. Irán urándúsítási programja jelenleg 3,5%-nál tart, illetve állítottak elő 20%-os urániumot gyógyászati célokra, miközben atomfegyver létrehozásához 95%-os dúsítás szükséges.

Ezen felül Izrael az USA nukleáris védernyője alá tartozik, így annak az esélye, hogy Irán megtámadná Izraelt, pontosan nulla. Ennek ellenére Izrael azt hangoztatja, hogy az iráni atomprogram fenyegetést jelent a puszta létezésére is, és az iráni atomprogramot próbálja folyamatos nemzetközi nyomás alatt tartani, hogy így elterelje a figyelmet a palesztinok jogainak semmibe vételéről, és saját atomfegyver arzenáljáról, ami a térségre és a Föld minden országára is veszélyt jelent.

Atomenergiát használó, atomfegyverrel nem rendelkező államok

Irán mint a nukleáris leszerelés szerződés alapítója az első ország, mely felhívást intézett az atomfegyver-mentes Közel-Kelet létrehozására és 1974 óta folyamatosan kitart emellett. Miközben az iráni atomprogram folyamatos nemzetközi nyomás alatt van tartva és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség megfigyelése alatt van, Izrael nem tagja a nukleáris leszerelés szerződésnek, és szabad kezet kap a nyugati országoktól és atomfegyvereket halmoz fel. Ez a helyzet már több közel-kelet szakértőt elgondolkodtatott, ugyanis Irán ennek ellenére nem vonja vissza kötelezettségeit a szerződés viszonyt. Miközben a felszínen nemzetközi nyomás alatt van tartva az atomprogram, a háttérben Irán folyamatos nyomásnak van kitéve az irányba, hogy lépjen ki a nukleáris leszerelés szerződésből. Irán ennek a nyomásnak régóta ellenáll és tartja magát a kötelezettségekhez, de ez a nyomás fennáll annak ellenére, hogy egy a szerződéshez tartozó országot egy a szerződésen kívüli ország tart folyamatos katonai fenyegetettség alatt. Irán ezzel az elhatározással nem csak kifejezi, hogy elkötelezett az atomfegyver-mentes Közel-Kelet létrehozása mellett, hanem tesz róla, hogy az atomenergia polgári felhasználása céljává váljon minden független országnak, amely már rendelkezik az ehhez szükséges feltételekkel.

Nukleáris leszerelés

Senki nem tagadhatja, hogy az atomfegyver-mentes Közel-Kelet létrehozásának első lépése, hogy ki kell iktatni a térségben az összes, már létező atomfegyvert. Ez pedig elsősorban Izrael lefegyverzését jelenti, mivel Izrael egyedül több mint 400 nukleáris robbanófejjel rendelkezik. Második lépésként azokat az atomfegyvereket kell eltávolítani, melyek szövetségi rendszerek keretein belül vannak telepítve a Közel-Kelet országaiban, vagy az öböl-menti államok vizein idegen haditengerészet tart készenlétben. Természetesen, ha a Közel-Keletet atomfegyvere-mentes övezetté akarjuk tenni, ehhez el kel távolítani a NATO valamennyi atomfegyverét a térségből, különös tekintettel a Törökországban készenlétben tartott atombombákra.

Másik kapcsolódó kérdés, hogy a leszerelést támogató országok a gyakorlatban mennyire akarják kiszolgáltatottá tenni magukat, más országok mennyire fogják tisztelni a szerződést aláíró államok jogait, és hogy az atomfegyver nélküli országok felé továbbra is fennáll-e fenyegetés az atomfegyvert halmozó országok részéről. Külön ki kell emelni azt a megállapítást, hogy atomfegyver-mentes övezet nem jöhet létre nagyhatalmi vákuumban, a létrehozásához mindenféleképpen a térség államainak széleskörű (katonai) összefogása szükséges.

Annak ellenére, hogy több mint húsz év eltelt a hidegháború vége óta, még mindig ugyanezt a nyelvet beszélik a nemzetközi politikában, és főképpen az atomfegyverrel rendelkező országokra igaz ez. Valamilyen rejtélyes oknál fogva az atomfegyvert birtokló országok soha nem azt cselekszik, amit prédikálnak, és ahogy nem tudják elképzelni a tömegpusztító fegyverektől mentes Közel-Keletet, nem tudják elképzelni a tömegpusztító fegyverektől mentes Európát sem. Jelenleg Európa sokkal fertőzöttebb ilyen tekintetben, és annak ellenére, hogy a történelem két legpusztítóbb háborúja az európai kontinensen zajlott - aminek ezen a téren is komoly következményei kellett volna, hogy legyen -, ez a veszély továbbra is fennáll.

Összefoglalás

Az atomfegyverektől mentes Közel-Keletet egy tömegpusztító fegyverek nélküli világ megvalósítására tett első lépésnek kell tekinteni, és mint úgy, amely országok még mindig a tömegpusztító fegyverek halmozása mellett elkötelezettek, előre meghatározott időn belül meg kellene váljanak ezektől a fegyverektől. Ennek ellenére, ha a nyugati országok annyira elkötelezettek a nukleáris leszerelés mellett, mint azt az elmúlt húsz évben tették, vagyis továbbra is erőfeszítéseket tesznek a nukleáris leszerelés meggátolására tömegpusztító fegyvereik újbóli modernizálásával majd a védtelen országok elleni bevetésével, a tömegpusztító fegyverektől mentes Közel-Kelet megvalósítására az esély minimális lesz. Ameddig izraeli atomfegyverek vannak a térségben, és Izrael nem veti alá magát a nemzetközi ellenőrzésnek és a nukleáris leszerelésnek, nehéz elképzelni bármiféle áttörést a tárgyalások során.

A pesszimista kilátások ellenére a Közel-keleten zajló geopolitikai változások Törökországot, Egyiptomot és Iránt a térség leghatalmasabb és legbefolyásosabb hatalmi központjaivá léptették elő. Ha a két ország vállalja a vezető szerepet ezen a téren, akár Irán tette, az drámaian megváltoztatná a felállást, és Izraelt közös nyomás alá helyezhetné. Izrael atomfegyver arzenálja semmi egyebet nem szolgál, minthogy biztosítsa számára az érinthetetlenséget, amit az Egyesült Államok állandó védelmező jelenléte egyébként is biztosít számára. Ha ebben az ügyben előrelépést akarunk elérni, az út Izrael lefegyverzésén keresztül vezet.

Nasszer Szagafi-Ameri

Iráni külügyminiszter: Izrael egy 

hétig sem bírna háborúzni

Irán nem ijed meg az ellene irányuló fenyegetésektől. Azt teszi, amit minden más gerinces, büszke nemzet tenne hasonló helyzetben: a fenyegetésekre hasonló hangnemben válaszol. Ali Akbar Salehi iráni külügyminiszter egy nyilatkozatában kijelentette: a cionista rezsim egyre erőteljesebb kardcsörtetése nem fedheti el azt a tényt, hogy Izrael túl kicsi egy valódi háború megvívásához.

Ali Akbar Salehi

“Még a legjelentéktelenebbnek látszó fenyegetést is komolyan vennénk, még akkor is, ha az a világ leggyengébb államából érkezne” – jelentette ki a perzsa állam külügyminisztere a dán TV2 televízió-állomásnak adott interjújában. Ugyanakkor, mint mondta, Tel Aviv harcias megnyilatkozásait mégsem tartják Teheránban valódi fenyegetésnek.

“Mi is valójában Izrael? Egy olyan kis entitás, hogy egy hétig sem bírná ki, ha kitörne egy háború” – jelentette ki magabiztosan Ali Akbar Salehi. Az iráni külügyminiszter a továbbiakban arról beszélt, hogy amennyiben Izrael valóban támadást intéz a perzsa nukleáris létesítmények ellen, Teherán erőteljes válaszcsapást fog végrehajtani.

“Ha Izrael valaha is elköveti azt a hibát, hogy bombázza az iráni atomerőműveket, azzal aláírja a saját halálos ítéletét. Ezzel ők maguk is tisztában vannak. Mi nem is tartjuk Izraelt országnak. Izrael egy entitás, az amerikai világhatalom kiterjesztése a Közel-Keleten. Vagyis az igazi veszély az USA irányából fenyeget” – közölte az iráni külügyek irányítója a TV2 dán televíziós csatornának adott nyilatkozatában.

Az iráni külügyminiszter kijelentései nyilvánvalóan részei a felek között zajló propaganda-háborúnak. Teherán egészen biztosan nem követi el azt a hibát, hogy alábecsüli ellenfelét. Mindamellett Ali Akbar Salehinek egy bizonyos szempontból mégis igaza van: Izrael egymagában – a cionista lobbi uralma alatt álló USA és más nyugati országok támogatása nélkül – önmagában képtelen lenne háborút viselni akár Iránnal, akár más muzulmán állammal.

Perge Ottó

"Kevesebb mint kilenc perc alatt" 

törölhetné el Irán a föld színéről Izraelt

 
„Kevesebb mint kilenc perc alatt” el lehetne törölni Izraelt a föld színéről, írja szombati blogbejegyzésében Alireza Forghani iráni kompjutermérnök, az iráni Forradalmi Gárda Baszidzs milíciájának volt tagja. A hangsúlyozottan magánvéleményét közlő Forghani tervét az iráni sajtó is felkapta és részletesen közölte, írja a Ynet News.

Forghani terve szerint az első csapást Jeruzsálemre, Tel-Avivra és Haifára, illetve a villamoserőművekre, repterekre, atomerőművekre, kommunikációs központokra és közlekedési csomópontokra kéne mérni Szidzsil rakétákkal, majd a második hullámban Saha 3-as rakétákat kéne lőni a nagyobb lakóterületekre.

Számításai szerint az izraeli lakosság teljes elpusztítása kilenc perc alatt elérhető lenne. Forghani igazolást is ad a civilek elleni támadásra, Khomeini ajatollah egyik fatváját idézi, amely szerint a muzulmánok kötelessége a dzsihád az iszlám nemzetre támadó idegenek ellen.

Forghani bejegyzésében az iráni rezsim elkötelezett híveként jellemzi magát, és azt javasolja, hogy a totális csapást még 2014, Mahmud Ahmadinezsád elnök mandátumának lejárta előtt hajtsák végre, kihasználva, hogy a Nyugat vonakodik az Irán elleni katonai csapás megindításától.

(Index)

Ali Khamenei: "Izrael egy eltávolítandó rákos daganat"

Ali Khamenei ajatollah, az iráni iszlám forradalom vezetője egy pénteki imán kijelentette: Irán minden támogatást megad azoknak a nemzeteknek, illetve szervezeteknek, amelyek szembeszállnak Izraellel.

„Továbbra is támogatjuk minden olyan nemzetet, illetve szervezetet, amely felveszi a küzdelmet az izraeli cionista rezsimmel szemben. Erről mi nem félünk beszélni” – közölte egy pénteki imán elmondott beszédében Irán legfőbb vallási vezetője Teheránban.

Ali Khamenei elutasította annak a lehetőségét, hogy a perzsa állam beavatkozzon a szomszédos államok – így például a súlyos belső válságba süllyedt Bahrein – belső ügyeibe. Ezzel szemben viszont Iránnak ténylegesen szerepe volt Libanonban 2006-ban, amikor Izrael 33 napon át tartó háborút indított Libanon ellen, továbbá a cionista rezsimnek a Gázai övezet területén végrehajtott 22 napos öldöklése idején is támogatta a palesztinokat – mondta büszkén Khamanei, aki emlékeztette hallgatóságát arra is, hogy Izrael mindkét esetben vereséget szenvedett.

Az iráni legfőbb vallási vezető beszédében Izraelt „eltávolítandó rákos daganatnak” nevezte. Az USA meg-megújuló háborús fenyegetőzéseire utalva pedig azt mondta, hogy Washington képtelen bármiféle ésszerű álláspontot kialakítani Iránnal kapcsolatban. „Az USA nem a logikára, hanem az erőszakra támaszkodik, és csakis vérontás révén képes megvalósítani céljait” – mondta ki az igazságot Khamenei ajatollah, hozzátéve, hogy Irán válaszolni fog az amerikaiak fenyegetőzéseire, akkor, amikor annak eljön az ideje.

Khamenei beszédét a cionista nyugati média nyilván „ellenségesnek” és „támadó hangvételűnek” igyekszik majd beállítani. Arról azonban a nyugati propaganda mélyen hallgat, hogy Izrael, az USA és csatlósaik hosszú évek óta folytatják a perzsa állam elleni pszichológiai hadviselést, és a gazdasági blokád, az iráni belső ellenzék támogatása, az ország területén elkövetett terrorcselekmények és a katonai erődemonstráció révén valójában már régóta igyekeznek térdre kényszeríteni Iránt.

Perge Ottó - Presstv nyomán

Kollektív őrület izraeli parancsra

2012. január 23. 22:55:10

Napjaink külpolitikai eseményeit követve az ember joggal hiheti, hogy a világ egyik fele hipnózisba került, hiszen saját érdekét félredobva, vakon hisz egy aljas cionista hazugságban. 

Izrael minden mértéket túllépve a világ valamennyi számottevő országát kíméletlenül zsarolva igyekszik rábírni, hogy kizárólag az ő érdekeit szolgálják. Irán-ellenes rágalomhadjáratával megfertőzte szinte valamennyi demokratikusnak mondott országot, melyeket olyan kalandba igyekszik belerángatni, amellyel végső kimenetelében saját létét sodorja veszélybe. Az Egyesült Államok - mint midig, amikor Izrael érdekeiről van szó - elsőnek, és könnyen beadta a derekát. A zsidó államnak azonban a gyöngélkedő gazdaságú USA támogatása most már édeskevés, ezért - semmitől sem visszariadva - a világ többi országát győzködi, hogy fegyverrel vagy szankciókkal, de kényszerítse térde Iránt.

Az Irán elleni kampányban Izrael egyik célpontja az Európai Unió, amelynek külügyminiszterei éppen ma döntenek a perzsa ország elleni olajembargó bevezetéséről, holott ha van valami, ami ellentétes az érdekeikkel, akkor éppen ez az. Irán 2,6 millió hordó napi olajtermeléséből az EU tagországai napi 600 000 hordót importálnak. A legnagyobb importőr Németország, amelynek e mellett számos cége működik Iránban, és igen népes a perzsa bevándorlók száma az országban. Az EU legerősebb gazdaságának más sem hiányzik, mintsem hogy szembe menjen Iránnal.

Az iráni  bankok elleni embargó egyet jelent azzal, hogy az Iránban működő német cégek képtelenek profitjukat továbbra is kivonni az országból, és átutalni Németországba, ami óriási veszteséget jelent a német gazdaságnak. Ugyanakkor olajimportjának pótlására Németországnak megfelelő alternatívát kell találnia, ami nem lesz könnyű. Józan ésszel azt hinné az ember, hogy a németek saját nemzeti érdekeiket szem előtt tartva nemet mondanak az Izrael sugallta szankciónak, ehelyett azt kell tapasztalnunk, hogy Angela Merkel nemcsak élharcos az embargó elrendelésében, hanem Pekingbe kíván utazni, hogy meggyőzze a kínai vezetőket arról, hogy csatlakozzanak az embargóhoz.

Szerencsére Kínának esze ágában sincs ezt megtenni, ami ékes bizonyítéka annak, hogy a kínaiakat még nem fertőzte meg a cionista politika. Kína napi 500 000 hordóval az iráni olaj legnagyobb importőre, ezen felül 120 milliárd dollárnyit fektetett be a perzsa országban, amit nem szeretne veszni hagyni. Kína azonban máris vesztese az USA által elrendelt olajembargónak, ugyanis az érinti a birtokában lévő Zhuhai Zhenrong vállalatot, amely az iráni finomított olaj legnagyobb forgalmazója, valamint a szingapúri Kuo Oil és FAL Oil társaságot, amelyek ugyancsak kínai érdekeltségűek. E lépéssel az USA rákényszeríti Kínát, hogy alternatív importforrásokat keressen, és Kína máris érdeklődik a szaúd-arábiai, katari és az Egyesült Arab Emirátusok olaja iránt. E lépéssel igyekszik visszavágni az Egyesült Államoknak az embargó okozta veszteségeiért, hiszen az USA a kiesett iráni olajimportját éppen ezekből, a számára a térségben elsődleges stratégiai partnerországaiból szándékozik pótolni.

Az olajembargó - bár ahhoz nem csatlakozik - mégis komolyan érinti Indiát. India egy német-iráni vegyes tulajdonú bankkal kötött szerződést 2001-ben, amelyen keresztül eddig fizetett az  iráni olajért. Az iráni bankokra kivetett embargó miatt azonban India képtelen teljesíteni fizetési kötelezettségét, így kénytelen alternatív import megoldásokat keresni, és természetesen számára is a szaúdi olaj jön elsődlegesen számításba. Oroszország és Törökország is ellenzi az embargót, ami mint a lakmuszpapír jól mutatja az izraeli befolyás alatt álló és az azon kívül eső országokat.

Amennyiben a jelen helyzet egy világháborúhoz vezet, pontosan számba tudjuk venni, hogy meddig terjed a cionista befolyás, és ennek alapján miként oszlanak meg az erőviszonyok az egymással szembenálló felek között.

Iráni politikus: Az olajháború térdre kényszeríti az Európai Uniót
Nagyvilág |
Seyyed Emad Hosseini, az iráni parlament Energiaügyi Bizottságának szóvivője bejelentette: a háború már megkezdődött az Európai Unió és Irán közti olajháború formájában, ami nemsokára sorban térdre kényszeríti az Európai Unió tagállamait.
"Az Iráni Iszlám Köztársaság a világ harmadik leghatalmasabb olajtartalékával rendelkezik, és nem törölhető ki a globális energia-körforgásból." Az Energiaügyi Bizottság ülésén felszólalva az iráni politikus kijelentette, hogy a világ harmadik olajhatalmával való játszadozás drasztikus hatással lesz a nemzetközi olaj- és földgáz-kereskedelemre, és az Európai Unió kezdetben bár ellensúlyozni tudja, idővel nem fogja tudni kivonni magát az árfolyam ingadozások hatása alól.
Kijelentette, hogy "a nemzetgyűlés most tárgyalja azt a tervezetet, aminek értelmében Irán teljes egészében beszünteti az olajexportot az Európai Unió tagállamai felé, ami kezdetben Olaszország, Spanyolország és Görögország gazdaságát bénítja majd meg.
"Irán hatalmas, és az európai államok olaj-szankciói csak az Európai Uniónak ártanak, mert Irán könnyűszerrel bizonyítani tudja olaj-fölényét a Közel-Kelet térségében".
Hozzátette, hogy az Európai Unióban az alapokat megrengető politikai átrendeződés várható, mert az unió számos fokozódó belső problémája, és az iráni olajexport beszüntetése együttesen a belpolitikai nyomás fokozódását és az európai uniós tagállamok közötti együttműködés válságának elmélyülését okozza majd.
Molnár István - Jövőnk.info

Utolsó lépés
Postabontás |
Tisztelt Szerkesztőség!
Az alábbi cikkeikkel kapcsolatban szeretnék egy gondolat erejéig „okoskodni”, nem az idejüket rabolni.
India nem dollárban, hanem aranyban fog fizetni az iráni olajért
Blokkolják az iráni hírközlést - közeleg a médiacsend?
Valamikor Szaddam Husszein nem volt hajlandó elfogadni az amerikai dollárnak nevezett gyújtóst a kőolajért. Az eredményt ismert.
A közelmúltban Kadhafi ezredes tett hasonlóképpen. Az eredmény szintén ismert.
A napokban lépte meg ugyanezt Ahmedinedzsád elnök is. Egy véka búzába merek fogadni, hogy ez volt az utolsó lépése a játszmában. Ezzel kihúzta a gyufát.
Egyelőre csak a válasz ismerős, az időpont és kimenetel még nem. Hamarosan…
Istenem, mi lesz itt...
Kitartás,
X. Y.
Jövőnk.info megjegyzés: Sem Irakot, sem pedig Líbiát nem lehet összehasonlítani Iránnal. Iraknak nem voltak se szövetségesei, se támogatói. Oroszországban ugyan már Putyin volt az elnök az USA támadása idején (2003), de a Jelcin alatti cionista rombolás miatt már nem volt olyan hatalmi helyzetben az ország, hogy akadályt tudott volna gördíteni az invázió elé. Kína pedig még nem volt olyan tényező, amelyre az USA-nak figyelnie kellett volna. Líbia elfordult természetes szövetségeseitől, magára maradt és kokettálni kezdett a Nyugattal, besétált a csapdájukba. Mindkét ország katonailag gyenge volt, szövetségesei, komoly érdekkapcsolatai erős államokkal nem voltak, és belső politikai helyzete is rendkívül labilis volt.
Ma Oroszország és Kína is világpolitikai tényező, mindkét ország új erősúlypont, katonai vonatkozásban erősebbek az USA-nál. Gazdaságilag stabilabbak, politikailag támogatottabbak, világviszonylatban és belső vonatkozásban is. Irán mindkét országgal nagyon jó viszonyban van, Oroszország technológiát (atomerőmű, fegyver, stb), Kína viszont a fegyverszállításoknál sokkal nagyobb tételt jelentő nyersolajimportban érdekelt, és ez számára életbevágóan fontos kapcsolat. Ezeknek köszönhetően az iráni hadi arzenál nagyon modern és mennyiségileg is sokszorosa az irakinak és a líbiainak, még úgy is, ha összeadjuk őket. A fegyvergyártással nem rendelkező Afganisztán is megoldhatatlan problémát jelent az USA számára, pedig hivatalosan senki nem támogatja a tálibokat.
Az Afganisztánhoz hasonló terepviszonyokkal rendelkező Irán Iszlám Forradalmi Gárdája sokkal jobb minőségű emberanyaggal rendelkezik, mint az USA hadserege, fegyverzete kiváló, és háború esetén - különösen ha elhúzódó jellegű lesz - korlátlan utánpótlásra számíthat úgy az oroszok, mint a kínaiak részéről. Támogatni fogják minden tiltakozás ellenére, mert Iránban ássák meg az USA sírját. Tehát az USA Irán elleni támadása egy öngyilkos vállalkozás lesz, mert Iránt csak Koreával, vagy Vietnammal lehet egy síkra emelni, és mint közismert, mindkét országban, de különösen Vietnamban az USA olyan megalázó vereséget szenvedett, melyhez fogható talán nincs is a történelemben.
Irán képes a Hormuzi-szorost hosszú időre átjárhatatlanná tenni, a környező olajtermelő országokban iszlám felkeléseket generálni, és több évtizedig tartó háborút viselni, mely Európára nézve tragikus következményekkel járna. Az USA diplomácia most az oroszoknál hajbókol, könyörög a semlegességért, és a kínaiakat igyekszik a Csendes-oceáni térségbe vonzani, katonai fenyegetéseivel. De sem az oroszoknak, sem a kínaiaknak már nem tudnak semmit felajánlani, mert nincs mit, és fenyegetni sem, mert nincs mivel. Tehát: ha az USA megtámadja Iránt, megvásárolhatjuk a drága pezsgőt, mellyel az USA még a vietnami háborúban elszenvedett vereségénél is - méreteiben és hatásaiban - sokkal szégyenletesebb vereségére fogunk koccintani. Jókedvűen és tele kárörömmel.

Nyitva hagyták a kiskaput - avagy hogyan lehet mentesülni az olajembargó alól
Nagyvilág |
A British Petroleum kifogásainak meglett az eredménye. Döntés született arról a kiskapuról, amivel mentesülni lehet az iráni olaj behozatalának tilalma alól. Azok a cégek, melyeknek komoly kárt okozna az iráni partnerrel megkötött szerződések felbontása, hiteltörlesztésre hivatkozva megkerülhetik az Iránnal szembeni gazdasági kényszerítő eszközök szinte összes intézkedését. A korábbi kifizetési kötelezettségekre vagy érvényes hitelszerződésre hivatkozva a nagyobb olajvállalatok megkerülhetik az olajembargót, ugyanis az iráni fél kifizetései továbbra is engedélyezve vannak.
A szerződések utólagos módosításával a főbb európai olajvállalatok kihasználhatnak egy szándékosan engedélyezett kiskaput: az iráni fél mint adós, olajban vagy cseppfolyósított földgázban törleszti a tartozásait az európai olajvállalat felé, akinek így engedélyezett az import az iráni fél adósságtörlesztésének címén. Elsőként a Statoil norvég olajvállalat jelezte, hogy ő törvényesen mentesül az embargó alól. Az iráni kormány kijelentette, tartozik a vállalatnak az országban megkezdett több beruházás kapcsán is, és tartozásait cseppfolyósított földgáz formájában törleszti. Az Iránnal kötött szerződések több esetben is tartalmazzák a cseppfolyósított földgázt mint alternatív fizetőeszközt, és fenntartják a lehetőséget a szerződés módosítására a kifizetés formája tekintetében.
Ahogy azt sejteni lehetett: mivel sem az iráni államnak, sem az európai cégeknek nem érdeke a kereskedelmi kapcsolatok megszakítása (mindkét félnek hatalmas bevételkiesést jelentene) a szerződéseket nem mondják fel, az új szerződések megkötésének tilalma alól pedig könnyen mentesülni lehet a korábbi szerződés meghosszabbításával majd szerződésmódosítással. Az olajvállalatok nem vállalják fel a bevételkiesést, az iráni állam szintén nem, a korrupt európai politikusok pedig könnyen felhasználják az alkalmat magánvagyonuk gyarapítására a kiskapuk nyitva hagyásával.
Molnár István – Jövőnk.info

Kína még egy harmadik világháború árán is 

megvédi Iránt?

2011. 12. 3. szombat. - 13:03

Zhang Zhaozhong tábornok, a Kínai Nemzetvédelmi Egyetem professzora úgy nyilatkozott, hogy Kína egy percig sem fog tétovázni, ha Irán védelméről van szó, akkor sem ha ez a harmadik világháború kirobbanását jelentené.

A nyilatkozatot válasznak szánta az amerikai hadsereg intézkedéseire, melyek egyre több hadihajót indítanak a térségbe az egyre növekvő feszültség közepette.

Az NDTV, egy Kínán kívülről sugárzó kínai nyelvű csatorna adásában elhangzottak szerint, Zhang Zhaozhong tábornok az Irán elleni USA-izraeli támadásra reagálva elmondta, „Kína nem fog habozni, hogy megvédje Iránt, még akkor sem, ha ez a harmadik világháború elindítását jelenti." A kijelentés, mint várható volt, sokakat megdöbbentett.

A híradás Xia Ming professzort is idézi, aki átfogalmazva ugyan, de megismételte a kijelentést, hogy „a harmadik világháború kirobbantása kizárólag belpolitikai indítékkal, szükségből történne", de hozzátette, hogy egy ilyen út támogatása nevetséges lenne.

Kína vehemensen megerősítette Iránhoz fűződő szövetségét az elmúlt hetek során. A megnyilatkozások közül talán az iráni brit nagykövetség elleni támadással kapcsolatos reakció a leginkább említésre méltó, mivel Kína nem volt hajlandó kritikával illetni az iráni diákok akcióját.

Kína és Oroszország egyaránt egyértelművé tették, hogy minden Irán ellen tervezett katonai akció ENSZ felhatalmazását meg fogják vétózni. „Kína tisztában van az egyes országok kemény reakcióival a kialakult helyzetet illetően és aggódik a fejlemények miatt" - nyilatkozta Hong Lei, kínai külügyminiszter a riporterek kérdésére reagálva a tegnapi nap folyamán.

„Reméljük, az illetékes országok megőrzik higgadtságukat és nem indulatból fognak dönteni ilyen fontos kérdésben, hogy elkerülhessük a konfrontációt."

A Nimitz osztályba tartozó Stennis szuper-anyahajó már most is az iráni vizek közelében van, az USS Carl Vinson repülőgép anyahajó pedig a napokban indult el, hogy csatlakozzon az amerikai tengerészet 5. Flottájához.

„Az USS Carl Vinson mellett az USS Bunker Hill irányított rakétahordozó és irányított rakétaelhárító is útnak indult tegnap reggel, az USS Halsey pedig néhány órán belül követi"- jelentette az NBC SanDiego, hozzátéve, hogy valamennyi hajó a közel-keletre tart.

A Szíria ellen tervezett támadás miatti félelmek igencsak megnőttek, amikor kiderült, hogy az USS George W. Bush hadihajó elhagyta szokásos állomáshelyét és Szíria partjai közelébe érkezett, ám azóta a hajó visszaindult Norfolk Virginia-i állomáshelyére.

(szkr)

A kettős mérce tipikus esete: Izraelnek szabad titokban atomfegyvert előállítania, Iránnak nem

Józan ésszel azt gondolná az ember, ha valaki utánozza az én tetteimet, akkor nincsen jogom ítéletet mondani fölötte. A cionista gondolatmenet azonban más: ha bárki is ugyanúgy cselekszik, mint ahogyan ők, akkor azt esetleg helytelennek tartják, sőt az egész emberiségre nézve veszedelmesnek nyilváníthatják.

A zsidók ugyanis most attól félnek, Irán ugyanolyan ellentmondásos, homályos politikát folytat nukleáris programjával kapcsolatban, ahogy azt Izrael teszi. A világon mindenki tudja, hogy Tel-Aviv atomfegyverek sokaságával rendelkezik, ezt a tényt azonban a zsidók nem hajlandók beismerni. „A lehetőség, hogy Irán leutánozza a zsidó állam nukleáris politikáját, egyre növekszik” – jelentette ki egy névtelenségbe burkolózó izraeli kormányzati illetékes a The Jerusalem Post című napilapnak. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy az izraeliek immár teljesen nyilvánosan hirdetik felsőbbrendűségüket, hiszen ország-világ előtt kimondják: nekik joguk van olyan tetteket is végrehajtani, ami másoknak szigorúan tilos. 

A mai nap folyamán Leon Panetta, amerikai hadügyminiszter megbeszélést folytatott Ehud Barak izraeli védelmi miniszterrel. A tárgyalások középpontjában a perzsa állam atomfegyver kifejlesztésére irányuló állítólagos törekvései állnak, továbbá a felek megvitatták, miként lehet tovább növelni Izrael nyomasztó katonai erőfölényét a Közel-Keleten. Panetta az előzetes tervek szerint elzarándokol a Yad Vasem Holokauszt Múzeumba, ahol részt vesz a holokauszt vallási szertartásokon. Valamin nagyon törhetik a fejüket a fiúk, ugyanis az elmúlt héten James Stavridis, az USA európai haderőinek parancsnoka (aki egyúttal a NATO egyesített erőinek parancsnoka is) tette tiszteletét Jeruzsálemben. 

Az izraeliek most arról beszélnek, hogy az iráni reaktorokban jelenleg 20%-os szinten képesek uránt dúsítani, ami nem elég ugyan az atomfegyver előállításához, csakhogy néhány hónapon belül el lehet érni a 90%-os dúsítási szintet. Ami, ha sikerül, akkor már csak rövid idő kérdése az atomfegyver összeszerelése. Teherán abban a vonatkozásban is utánozza Izraelt, hogy igyekszik elrejteni a világ szeme elől nukleáris létesítményit. De ezek szerint amit „szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek”: az izraeliek szerint ugyanis Iránnak nincsen joga a Qom melletti hegyekben, mélyen a felszín alatt urándúsítást folytatni. Ezzel szemben Izrael természetesen rejtegetheti reaktorait, atombombáit, és még a nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreit is kitilthatja a zsidó állam területéről. Ehud Barak honvédelmi miniszter 2009-ben egy alkalommal arról beszélt, hogy a Qom városához közeli, föld alatti létesítményt nem is lenne lehetséges légicsapásokkal lerombolni.

A neve elhallgatását kérő izraeli tisztségviselő a The Jerusalem Postnak nyilatkozva kijelentette: “Irán egy jó ideig gond nélkül folytatni fogja jelenlegi nukleáris politikáját és az urándúsítást, anélkül, hogy egy határhoz elérkezne, és nyilvánosan bejelentené a nukleáris fegyver kifejlesztését”. 

A zsidók tehát attól tartanak, hogy Teherán – Észak-Koreával ellentétben, de Izraelhez hasonlóan – sohasem ismeri be ország-világ előtt, ha majd atombombákkal rendelkezik, ily módon igyekezvén elkerülni az ország ellen foganatosított szankciók szigorítását, illetve a perzsa állam elleni katonai csapást. Természetesen Izrael egyelőre fantomokkal viaskodik: a perzsa államnak jelenleg egészen biztosan nincs atomfegyvere, és az sem biztos, hogy Teherán a nukleáris bomba kifejlesztésén munkálkodik. De mindegy, elég a feltételezés, és a háború megindulhat. 

Egyébként egyáltalán nem lenne meglepő, ha Afganisztán, Irak és Líbia példáján okulva az irániak mégis csak szeretnének atomfegyverre szert tenni, mert ha kezükben lenne a bomba, aligha mernének ellenük csapást mérni a cionisták. 

Forrás: ITT.

Perge Ottó 

(Kuruc.info)

Gyaluljátok le Izraelt!!!!!

Tibor bá’ az igazság keresése online

 

 Ausztrália nem adta ki Zentait (adta hírül az összes magyarországi média, majd folytatták) Megkérdőjelezte és élesen bírálta a Simon Wiesenthal Központ igazgatója azt az ausztrál döntést, mellyel meghiúsult a 90 éves, háborús bűnökkel vádolt Zentai Károly kiadatása Magyarországnak. Az ausztrál legfelsőbb bíróság ugyanis helybenhagyta azt a korábbi szövetségi bírósági döntést, amely szerint a Perth-ben élő férfi nem adható ki, mert a “háborús bűn”, amivel vádolják, az elkövetése idején még nem szerepelt a magyar jogrendben, így azért nem is lehet felelősségre vonni.

A “nácivadász” igazgató, Efraim Zuroff szerint azért is érthetetlen a döntés, mert számos háborús bűnöst kiadott már a menedéket adó ország, olyan államoknak is, ahol egyébként szintén nem létezett a háborús bűnös büntetőjogi kategóriája. “Ez a szerencsétlen döntés figyelmen kívül hagyott számos jogi eljárást, melyek már a múltban is megkönnyítették a Harmadik Birodalom és a náci háborús bűnösök felelősségre vonását” – reagált az ausztrál döntésére Zuroff. Úgy vélte, teljes kudarcot vallottak az igazságszolgáltatásban, és “ez egy szomorú nap Ausztráliának”. De még inkább a nácik áldozatainak és családjaiknak, és mindazoknak, akik a szenvedésben osztoztak az áldozatokkal – tette hozzá.

_________________________________________________________________________

Szép kerek történet, de Magyarországon eddig még senki se nézett az aljára . Tehát akkor lássuk csak! Mindenkit biztosítok arról, hogy az ausztrál legfelsőbb bíróságban nagytekintélyű bírók ülnek, akik megvesztegethetetlenek és befolyásolhatatlanok (talán pont ez a baj). Igaz, hogy az ausztrál politikusok az Öböl háború óta lefeküdnek Amerikának, de nem a független bírók, akik az évszázados angol hagyományokat jobban őrzik, mint maga Anglia és családi vagyonuk biztosíték arra, hogy függetlenek maradhassanak. Döntésük indoklása pedig abszolút tökéletes. A római jog szerint senki se büntethető olyan bűnért, ami az elkövetés pillanatában nem volt kodifikálva. A „háborús bűnök” fogalmát a győztes nagyhatalmak találták ki, mert…..

Mert hol vannak már azok a lovagias idők, amikor az ellenfél vezérét a győztes a legnagyobb tiszteletben részesítette, meghajolva hősiessége előtt? Ma már csak a kicsinyes bosszú létezik, a frusztráció kiélése, amiért az ellenfél legyőzése oly sok áldozatot követelt, gondosan elfelejtve saját felelősségüket a háború kitöréséért.

A csatát, a háborút mindenki meg akarja nyerni, és ennek érdekében mindent bevetnek, ami van. Az első világháború végén bevetették a mustárgázt, ami manapság „tömegpusztító fegyvernek” minősül, és mint ilyen ejnye-bejnye. Az első világháború után senkinek se jutott eszébe, hogy aki legyártotta a gázt, elrendelte a bevetését, az háborús bűnös lenne, és ezért el kell ítélni. Ugyanis nem létezett „háborús bűntény”. Nürnberg óta létezik, és definiálva is van, természetesen úgy, hogy visszamenőlegesen (ami önmagában nonszensz) alkalmazni lehessen a III. Birodalom vezetőire. Például a civil lakosság szándékos legyilkolása, és akkor mindenki az elhurcolt zsidókra gondolt, aminek semmi köze nem volt a háborúhoz, de valóban gaztett volt, viszont sose volt szokás beavatkozni más ország belügyeibe…. Bár kérdés és jogi talány, hogy a Magyarországon összeszedett és kihurcolt zsidók ügye mennyiben német belügy? Az viszont egyértelmű, hogy Drezda agyonbombázása, közvetlenül a háború befejezése előtt, hadászatilag teljesen felesleges volt, és kifejezetten a civil lakosság ellen irányult, csak úgy, mint a ledobott két atombomba. Ennek ellenére Nürnbergben egyetlen angol vagy amerikai katonai vezető, vagy politikus ellen se emeltek vádat. És amit most folytat Amerika Irakban és Afganisztánban, na meg Pakisztán törzsi területein? Vagy amit Izrael csinált Gázában? – Operation CastLead (מבצע עופרת יצוקה‎)? Ezek milyen kategóriába tartoznak? Terrorelhárítás? És ezt a maszlagot kötelező megzabálni?

Jogi alapon levezetve Izrael Cast Lead hadművelete egyértelműen háborús bűntett, sokkal inkább, mint a német gaztettek, mert még Izrael saját statisztikája szerint is a palesztin halottaknak mindössze egy negyede volt katona, három negyede civil volt, és ugye a hadművelet idején már létezett a háborús bűntett fogalom. Ezzel szemben a német kegyetlenkedések idején a civil lakosságot védő „háborús bűntény” nem létezett.  

Micsoda arrogancia, hatvan éve feltételezetten elkövetett gaztettet elévülhetetlen háborús bűntettnek nevezni, miközben a vádlók maguk követnek el bizonyított háborús bűnöket a jelenben! És micsoda arrogancia egy bírói testületet, egy jeles kultúrállam legfelső bíróságát kritizálni azoknak, akik nem hezitálnak bármely baráti, sőt szövetséges ország útlevelét hamisítani, és azokat gyilkosságokra felhasználni. Az ember elgondolkodik, vajon miből gondolják, hogy nekik miden olyat szabad elkövetni, amit mások esetében elévületlen bűnként tűntetnek fel? És az ember azon is elgondolkodik, hogy ezt az aszimmetrikus joggyakorlatot miért tartja az összes nyugati ország, valamennyi újságírója elfogadhatónak, sőt normálisnak és követendőnek? Én legalább is elgondolkoztam rajta.

    

Őszintén a zsidók holokausztjáról

A tavalyihoz hasonló, nagyszabású hanuka showra készül idén is a vörös-kék koalíció. A magyar hagyományokban nem hangsúlyozott, zsidó vallási köntösbe bújtatott hat napos táncos, fánkos népnevelő rendezvénysorozat ismét kiváló alkalom lesz arra, hogy az országot irányító magyar-izraeli vegyes kormányvállalat emlékeztessen minket a holokausztra. Rendben van, pillantsunk bele a hazug és erkölcstelen holokauszt-ipar titkaiba.Beszédes számokMa Magyarországon a legutolsó hivatalos adatok szerint valamivel több mint 10 millió ember él. (10 millió 53 ezer) Ebből a lakosság 0,8-0,9 százaléka, vagyis kb. 80-90 ezer ember tekinthető zsidó vallásúnak. A magyarországi zsidóság 80-82 százaléka, azaz kb. 68-70 ezer izraelita él és dolgozik Budapesten.

A rendszeresen zsinagógába járó emberek, és a zsidó vallási ünnepekre a zsinagógában és/vagy szűk családi körben megemlékezők száma vidéken kimutathatatlan, Budapesten nem éri el a 10 ezres számot. Ezen belül, a hagyományos öltözetben járó és a szigorú vallási előírások szerint élő ortodox zsidó szekták (pl. Chabad Lubovics) Magyarországon élő tagjainak száma az izraeli nyomás ellenére még mindig elenyésző, számuk kevesebb mint ezer fő.

A Magyar Zsidók Világszövetsége szerint a legutóbbi magyarországi népszámlálás alkalmával a több mint 10 millió emberből 12,600, (tizenkettőezer hatszáz) azaz Magyarország lakóinak alig több mint egyszázad része, pontosan 0,12 százaléka vallotta magát zsidónak.

Egy hat évvel ezelőtti felmérés szerint az Egyesült Államokban 129 millió 926 ezer ember sorolta magát valamelyik keresztény egyház tagjának. Ugyan ebben a felmérésben 2 millió 831 ezer ember állította magáról, hogy izraelita vallású, így tehát 2001-ben az Egyesült Államokban a keresztények közel negyvenhatszor voltak többen mint a zsidók.

Az utóbbi három évben az USA lakossága a katolikus vallású Mexikóból, Közép- és Dél-Amerikából érkező, többségében illegális bevándorlók nagy száma miatt túlhaladta a 300 milliót, ennek köszönhetően a magukat kereszténynek tartó embereknek száma ma kb. 175-180 millió főre duzzadt. A zsidó vallású polgárok száma elsősorban a szétesett Szovjetunió országaiból Izraelbe, majd onnan az állandósult háborús helyzet elől rövid időn belül az Egyesült Államokba tovább özönlő zsidó származású bevándorlók miatt 3-3,2 millió főre emelkedett.

A zsidó vallású emberek száma ma az USA lakosságának mindössze 1,2 százalékát teszik ki, így 2004 decemberében a keresztény vallású amerikaiak száma már több mint ötvenszer múlta felül a zsidó vallású amerikaiak számát.

2005-ben a világon élő emberek 33 százaléka (2,1 milliárd fő) volt keresztény vallású, 24 százaléka (1,3 milliárd fő) vallotta magát muszlimnak, és 14 százaléka (900 millió fő) volt a hindu vallás híve.

A világon élő összes zsidó létszáma a Föld lakóinak alig 0,2 százalékát (14 millió fő) teszi ki.

"A számokat állandóan változtatják Auschwitz bejáratán. Ott először azt lehetett olvasni, hogy 4 millió zsidó pusztult el Auschwitzban, aztán a számot szép csendben 2, 6 millióra változtatták. A mai szám tanúsága szerint, csupán 1,5 millió zsidó halt meg Auschwitzban. És komoly viták folynak arról, hogy ezt a számot, max. 700 ezerre kéne csökkenteni.... különben is, 75 millió ember, katonák és civilek pusztultak el, szerte a világon a II. világháború alatt, azonban nekünk csupán 6 millió áldozat emlékét kéne tisztelnünk, olyan állítólagos 6 milliót, akik közül a legtöbben soha nem is léteztek! Valójában a II. világháborús zsidó holokauszt mindaddig nem történt meg, amíg az 1950-es évek vége felé zsidók nem találták ki ezt a hazugságot. Ezért van az, hogy számos II. világháborús vezető és tábornok emlékirataiban, köztük Eisenhower, Churchill és De Gaulle irataiban is - mint erre nemrégiben Richard Linn professzor rámutatott - nem találunk utalásokat náci gázkamrákra, sem a zsidók genocídiumára, sem pedig a háború 6 millió zsidó áldozatára" (Edgar J. Steele amerikai történész)A Nemzetközi Vöröskereszt korhű dokumentuma szerint a náci holokausztnak a II. világháború alatt nem 6 millió, hanem 271 ezer 301 áldozata volt.Hogyan csináljunk pénzt a holokauszt-iparból?A jelenlegi magyarországi szólásszabadságra jellemző, hogy Budapesten csak bizonyos könyvesboltok rejtett zugaiból halásznak elő nagy vonakodva a kifejezetten rákérdező vásárló számára egy-egy példányt Norman G. Finkelstein (Illyés Edit hevenyészett fordításában) magyarul is megjelent könyvéből: The Holocaust Industry, Reflections on the Exploitation of Jewish Suffering, New York, 2001 (A holokauszt-ipar, gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről, Kairosz Kiadó, Budapest, 2003)

A könyv hátlapján a koránál jóval fiatalabbnak látszó szerző fényképe látható. A rövid ismertetésből megtudjuk, hogy New Yorkban született 1953-ban, édesanyja a varsói gettó és Majdanek, édesapja a varsói gettó és Auschwitz túlélője. A cionizmusról írt értekezésével szerzett politikatudományi doktorátust az amerikai Princeton egyetemen. "A holokauszt-ipar, gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről" előtt három könyve jelent meg Izrael problémáiról, főleg a zsidó állam és a palesztinok konfliktusáról.

Ez a szerzőt jellemző méltányosság és politikai bölcsességre valló türelem a legnagyobb mértékben hiányzik a nagyhatalmú amerikai zsidó szervezetek gyakorlatából, amelyek politikai és gazdasági céljaik érdekében kisajátították a náci holokausztot, s nem csak annak tagadóit üldözik inkvizítori dühvel, hanem az antiszemitizmus vádjával bélyegzik meg a céljaik és módszereik ellen irányuló kritikát is. A nemzetközi zsidó szervezetek bunkósbotnak használják, hogy elhallgattassák Izrael kegyetlenül rasszista és apartheid politikájának bírálóit, és pénzt zsaroljanak ki az európai országokból.

Finkelstein könyve azon szélhámosok üzelmeit leplezi le, akik bemocskolták a zsidó szenvedés emlékét és megmérgezték a zsidók és nem zsidók közötti viszonyt.

A 2000-es angol kiadáshoz írt előszóban leleplezéseinek világraszóló sajtóvisszhangját ismerteti: "számos országban társadalmi vita bontakozott ki róla, és az eladási listák élére került Brazíliától Belgiumon át Hollandiáig, Ausztriától Németországon át Svájcig."

Minden fontosabb angol és francia lap oldalakat szentelt ismertetésének, a Le Monde egy egész vezércikket, Franciaországban rádió- és televíziós programok és dokumentumfilmek készültek a nyomában. Németországban újságírók százai hallgatták a sajtótájékoztatóját, egy vitán pedig ezren is zsúfolódtak az előadóteremben. Pár hét alatt százharmincezer példány kelt el a könyvből, majd három kötet is megjelent, mely taglalja vagy vitatja állításait. Jelenleg 16 nyelvre készülnek lefordítani.

Annál fagyosabb csend fogadta Amerikában, a holokauszt-ipar székhelyén. Hallgatott annak elsőszámú reklámhordozója, a New York Times, melynek oroszlánrésze volt Jerzy Kosinski, Daniel Goldhagen és Elie Wiesel karrierjének felfuttatásában. Minthogy azonban agyonhallgatni nem lehetett, végül Omer Bartov, az izraeli hadtörténészből lett "holokauszt-szakértő" nagy terjedelmű felháborodott kritikáját közölte a lap a "Tale of Two Holocausts" (A két holokauszt meséje) címmel, mely visszautasítja a holokausztból való profitálás vádját. Pár hónap múlva azonban Bartov visszatérve a témára meggondolta magát, és maga is hevesen kikelt a nyerészkedők növekvő tábora ellen.

Gabriel Schoenfeld, a Commentary folyóirat főszerkesztője, bár élesen reagált a "The Holocaust Reparations – A Growing Scandal" (A holokauszt-kárpótlás egy dagadó botrány) című írásában a holokauszt üzlet üzérei ellen, akik egy szent ügyet becstelen célokkal és módszerekkel mocskolnak be, és az antiszemitizmus tüzét gerjesztik, ugyanakkor azonban a holokauszt-ipart és szerzőjét is elmarasztalta, szélsőségesnek, bizarrnak nevezve. Finkelstein szenvtelen megjegyzése: "Egyszerre támadni és jóváhagyni egy könyv megállapításait – nem kis teljesítmény.” Bartov és Schoenberg eljárása az anyjától hallott bölcsességet juttatja eszébe: "Nem véletlen, hogy a chutzpah (jiddis szó: kb. arrogancia) zsidó találmány." Elégtételéül szolgál azonban, hogy Raul Hilberg, a náci holokauszt kutatások mindenki által tisztelt doyenje nyíltan kiállt könyvének állításai mellett.

A könyv előszavában ezt írja a szerző:

"A holokauszt remek ideológiai fegyver. Segítségével áldozatnak tüntetheti fel magát a világ egyik legjelentősebb katonai hatalma (Izrael), amely rendszeresen megsérti az alapvető emberi jogokat. E fegyver révén az Egyesült Államok legsikeresebb etnikuma (a zsidóság) szintén áldozati státust szerzett magának. Komoly előnyökkel jár ez a tetszetős áldozati lét: sérthetetlenséget jelent a bírálattal szemben, de korrumpálja azokat, akik kihasználják"

Elie Wieselnek, a holokauszt hivatalos tolmácsának karrierje sem a véletlen műve. Nyilvánvaló, hogy nem irodalmi teljesítménye miatt került pozíciójába. (Ugyan ez áll Kertész Imre Nobel-díjára is.)

Finkelstein könyvének közvetlen elődje és ihletője Peter Novick: The Holocaust in American Life (A holokauszt az amerikai életben, 1999) című nagy sikerű könyve volt. Korábbi olvasmányai közül, még mielőtt a holokausztból népírtást kamatoztató ideológia lett volna, Raul Hilberg: The Distruction of the European Jews (Az európai zsidók elpusztítása, 1961) című könyve hatott rá.

A későbbi holokauszt-visszaemlékezések özönétől azonban már szülei hatására is idegenkedett: "Nekem fontos a családom üldöztetésének emléke. A holokauszt-ipar jelenlegi kampánya, amellyel pénzt zsarolnak ki európai országokból a nélkülöző holokauszt-áldozatok nevében, az a családom mártíromságát egy Monte Carlo-i kaszinó erkölcsi színvonalára süllyesztette."

Finkelstein nagyobb távlatokban is megfogalmazza írói tevékenységének vezérelvét: "Fontos megőrizni a történelem integritását – és ezért akár harcolni is érdemes."

Már itt az előszóban rámutat a holokauszt-iparnak arra a visszatetsző, és más népekben ellenszenvet és antiszemitizmust kiváltó vonására, hogy a zsidó szenvedést piedesztálra emelve, felnagyítva és elkülönítve lekicsinyli egyéb népírtások áldozatainak szenvedését: "Már rég ideje volna, hogy mások szenvedéseinek is helyet adjunk szívünkben. Ha erkölcsi különbséget teszünk a mi és az ő szenvedésük között, akkor ez maga az erkölcs megcsúfolása."

Mennyire más szemlélet ez, mint a holokauszt-iparban utazó mohó zsidóké, akik azt sem tűrik, hogy a sztálini népírtás több mint ötvenmillió áldozatát egy lapon említsék a holokauszt hatmilliójával! Elie Wiesel latba vetve minden befolyását próbált megakadályozni egy konferenciát, amely a náci holokauszt mellett az örmények ellen elkövetett népírtást is programjába vette. Az amerikai Holokauszt Emlékbizottság kitörölte az örményeket a washingtoni múzeum kiállítási anyagából, és a kongresszusi zsidó lobby azt is megakadályozta, hogy emléknapot szenteljenek az örmény áldozatoknak.

"A holokauszt tőkésítése" című első fejezetben Finkelstein megállapítja, hogy: "a náci holokauszt sokáig szinte semmi szerepet sem játszott az amerikai életben, manapság azonban ez az egyetlen történelmi esemény, melytől visszhangoznak az egyetemi előadótermek. Felmérések mutatják, hogy sokkal több amerikai tud a holokausztról, mint Pearl Harbour-ról vagy a Japánra ledobott atombombáról.”

Korábban maguk az amerikai zsidók sem fordítottak sok figyelmet európai hitsorsosaik tragédiájára. Sem emlékmű, sem emléknap nem ápolta a kegyeletet irántuk. Ha mégis akadt olyan a zsidók közt, aki nagyon akart volna beszélni a holokausztról, arra nemigen voltak rá kíváncsiak az amerikaiak. A közöny okát a szerző az amerikai zsidóság vezetőinek konformizmusában látja:

"Bel- és külpolitikai kérdésekben az amerikai zsidó elit szorosan követte az Egyesült Államok hivatalos vonalát. Ez szolgálta az asszimiláció és a hatalomhoz való közelférkőzés hagyományos céljait. Minthogy a háborút követő hidegháborúban Németország Amerika első számú szövetségese lett, az amerikai zsidó elit hajlandó volt elfeledni a holokausztot. Nem hánytorgatta a múltat, sőt az amerikai zsidó szervezetek buzgón támogatták a még alig-alig nácitlanított Németország felfegyverzését is. E szervezetek együttműködtek a bonni kormánnyal annak érdekében, hogy kordában tartsák a zsidóság németellenes érzelmeit".

A "végső megoldás" tabuvá vált az amerikai zsidó elit számára, már csak azért is, mert a baloldali média és a szovjetbarát zsidó gyökerű kommunisták egyfolytában ezen a témán lovagoltak, a náci holokauszt szüntelen emlegetése mindig is szocialista belügynek számított. Az amerikai zsidó elit annak idején nem habozott zsidó testvéreit feláldozni az antikommunizmus oltárán, és az American Jewish Committee (AJC, amerikai zsidó bizottság) és az Anti Defamation League (ADL, a zsidók rágalmazása ellen harcoló liga) aktívan közreműködött az amerikai McCarthy-féle boszorkányüldözésben is.

Az American Jewish Committee támogatta a Rosenberg házaspárra kiszabott halálbüntetést is, mondván, hogy "Rosenbergék nem is igazi zsidók". A zsidó elit nagyon igyekezett jó pontokat szerezni kommunizmus-ellenességből, ezért belépett olyan szélsőjobboldali szervezetekbe, mint az All American Conference to Combat Communism, (Össz-amerikai Társulás a Kommunizmus Leküzdésére), és vaknak tetette magát, amikor volt SS katonák vándoroltak be az országba. Sok volt II. világháborús német katona nem is tagadta a szolgálati éveit és helyeit az amerikai bevándorlási hivatal előtt. Letelepedési engedélyt és amerikai állampolgárságot kaptak, dolgoztak és adót fizettek, majd 40-50 év múlva a zsidó szervezetek hirtelen felfedezték a "náci" múltjukat, és amerikai igazságügyi segédlettel, a holokauszt szellemének ébrentartásának céljából minden évben kiutasítanak egy-egy öregembert az országból.

A zsidók a holokauszttal csak akkor érveltek, ha azt a szovjet antiszemitizmussal állíthatták párhuzamba: "Sztálinnak sikerülni fog, ami Hitlernek nem: ki fogja irtani a zsidókat Közép- és Kelet-Európában." Véleményük szerint Magyarország 1956-os megszállása volt az első lépés az orosz Auschwitz felé.Az 1967-es arab-izraeli háború hatása az amerikai zsidóságraMinden megváltozott azonban 1967 júniusa, az arab–izraeli háború hatására, és ez a konfliktus emelte be a holokausztot az amerikai és a világ zsidóságának mindennapi életébe. Az elszigetelt, elpusztítással "fenyegetett" Izrael képe felébresztette a náci népírtás emlékét. Ez összhangban maradt az Egyesült Államok politikájával, melynek korábbi idegenkedését az az aggodalom okozta, hogy a zsidó állam javarészben kelet-európai származású, baloldali vezetése a szocialista táborhoz fog csatlakozni.

Az 1948-as megalapításától az 1967 júniusi háborúig Izrael nem játszott központi szerepet az amerikai stratégia terveiben, legalábbis nem nagyobbat, mint az arab államok, melyekkel Amerika jó viszonyt óhajtott fenntartani. Izraellel ellenben időnként konfliktusba került, leginkább 1956-ban a szuezi válság kapcsán, amikor az agresszivítását hamar kimutató Izrael Anglia és Franciaország segítségével megtámadta a Nasszer vezette Egyiptomot. A győzedelmes villámháború után Eisenhower elnök azonban arra kényszerítette Izraelt, hogy kivonuljon a jogtalanul elfoglalt Sínai-félszigetről.

Megalakulása után Izrael sokáig nem volt fontos az amerikai zsidóknak sem, legfeljebb mint a jótékonysági akciók célországa. Az 1960-as években a cionista szervezetek taglétszáma világszerte tizedrészére apadt. Mikor a hatvanas évek elején a zsidók elrabolták Eichmannt, még egyes zsidó véleményformálók is elítélték Izraelt. "Eichmann elrablása – írta Erich Fromm – éppen olyan törvénytelenség, mint amilyeneket a nácik elkövettek." Ritka volt az olyan Noam Chomskyhoz hasonló amerikai értelmiségi, aki már 1967 előtt is Izraellel rokonszenvezett.

Izraelnek az 1967 júniusi izraeli-arab háborúban bizonyított elsöprő katonai ereje egy csapásra értékes szövetségessé tette a zsidó államot Amerika szemében, annál is inkább, mert az arab államok egy idő óta függetlenítették magukat tőle. Ömleni kezdett az amerikai és európai katonai és a gazdasági támogatás Izraelbe, a zsidó állam az amerikai hatalom közel-keleti képviseletévé lépett elő. Sokat profitált a változásból az amerikai zsidó elit is. Az asszimilálódást megnehezítő kettős lojalitás gyanúja alól felszabadulva kötődhettek ezután Izraelhez, hiszen most a zsidók lettek Amerika és a nyugati civilizáció védelmezői az elmaradott arab hordákkal szemben.

Immár bízvást ünnepelhették Izrael katonai sikereit, mikor a fegyverek a helyes irányba, azaz Amerika ellenségei felé fordultak. A zsidók ezután az amerikai hadügy legbelső köreibe is beférkőztek, szalonképesnek nyilvánították őket, részt vehettek a Fehér Házban a bennfentesek díszvacsoráin, elcseveghettek magával az elnökkel is. Az 1967-es háború után fellángolt az Izrael-imádat, és hamarosan Izrael lett az amerikai zsidók vallása.

A New York Timesben megsokszorozódtak az Izraelről szóló írások. „Amikor rossz kedvem van, átnézem a New York Times izraeli tudósításait” – írta gúnyosan Elie Wiesel 1973-ban. Lucy Dawidowitz, a holokauszt-irodalom nagyasszonya, aki az erkölcs nevében élesen bírálta Izraelt az ötvenes években a palesztinok elnyomása miatt, 1967 után maga is Izrael buzgó híve lett. Irwing Howe, a Dissent folyóirat szerkesztője 1956-ban elítélte Izrael részvételét a szuezi válságban, ám az 1973 októberi háború után személyes kiáltványban fejezte ki súlyos aggodalmát az elszigetelt Izraelért a keresztény világot átitató új keletű antiszemitizmus miatt.

Azokat az előrelátó keveseket, akik bírálták Izrael elkötelezettségét Amerika hatalmi politikája mellett és ennek következményeként fokozódó militarizálódását és éles szembefordulását az arab világgal, a zsidó kézben lévő média undorodva és lefitymálva csak "arabistáknak" ill. később "arab terroristáknak" nevezte.

Miért van az, hogy éppen most, Izrael megizmosodása korában kezdte fölfedezni a holokausztot az amerikai zsidó elit? Sokkal nagyobb volt 1948-ban, a zsidó állam függetlenségi háborújában egy második végső megoldás veszélye, amikor Ben Gurion szerint 700 ezer zsidó állt szemben 27 millió arabbal, és Izraelt az Amerika által szentesített fegyverembargó korlátozta a védekezésben, és egy gyorsan nyélbeütött titkos cseh fegyverüzlet nélkül megsemmisült volna. Izrael így is 6000 embert veszített egyetlen év alatt.

"A holokauszt-ipar csak Izrael elsöprő katonai fölényének bebizonyosodása után keletkezett, és a győzelmi mámor éltette" – állapítja meg Finkelstein, vitába szállva azzal a véleménnyel, hogy Izrael elszigeteltsége és kiszolgáltatottsága juttatta eszébe az amerikai zsidóknak holokausztot, és a nagy megpróbáltatás és a rákövetkező megváltás szimbólum erejű megismétlődését látja Izrael harcában. Peter Novick szerint Izrael magárahagyatottságát és veszélyeztetettségét fokozza a nácizmus bűneinek elhalványodása az emberek tudatában. Nyilvánvaló, hogy ezért is ébresztgetik a nemzetközi zsidó szervezetek a holokauszt emlékét.

Szerzőnk nem fogadja el ezt a magyarázatot, hogy nem a gyengeség, hanem az erő tudata nyúlt a holokauszt után, fölismerve annak anyagi hasznosíthatóságát. Az átideologizált holokauszt tökéletes fegyver volt, amellyel elháríthatták az Izraellel szemben megfogalmazott bírálatokat, és egy újabb értékes ütőkártya volt a folyamatos hatalmi játszmákban.

Az érdek irányította hatalmi játszma erkölcsére jellemző példa: az amerikai zsidóság könnyen megbocsátotta Ronald Reagan elnök kijelentését, miszerint a németországi Bitburg temetőjében nyugvó németek, beleértve az SS katonákat is, ugyanúgy a nácizmus áldozatai, mint azok, akik a koncentrációs táborokban elpusztultak. Ám Jesse Jackson feketebőrű amerikai tiszteletes 1979-es kifakadását: "Elegem van már a holokausztból!" - már soha nem bocsátották meg, és Jackson azóta is úgy kerüli a holokauszt támát, mint macska a forró kását.

Szó sincs tehát arról, hogy az amerikai zsidóság félelme és holmi kisebbségi komplexuma elevenítette volna fel a náci holokauszt emlékét. "A holokauszt nem azért olyan népszerű az amerikai zsidók körében, mert ők is áldozatok, hanem azért, mert nem azok" - írja Seymour Martin Lipset és Earl Raab a "Jews and the New American Scene" (A zsidóság és az új amerikai helyzet, 1995) könyvében, majd így folytatja: "a zsidók egy főre jutó jövedelme közel kétszerese a nem zsidók jövedelmének, a negyven leggazdagabb amerikai közül 16 zsidó, a legnagyobb százalékban vannak képviselve a tudományos és a közgazdasági Nobel-díjasok, az egyetemi professzorok és a vezető ügyvédi irodák sorában. Vitathatatlan képességeik között nem utolsó helyen áll a szemfülesség, a gátlástalan, mindent letipró helyezkedés. Sok zsidó három lépés távolságot tartott Izraeltől, amikor az tehertétel volt, majd újonnan megtért cionista lett, amikor az haszonnal kecsegtetett, és hasonlóképpen tartózkodóan viszonyultak származásukhoz, amikor az hátrányos volt, és újjászületett zsidók lettek, amikor az immár előnyöket jelentett."

A sikerélmény természetes velejárója a már-már bibliás-kultikus öncsodálat, az a kitalált mese, hogy a zsidó kiválasztott nép. Charles Silberman (maga is újjászületett zsidó) a Certain People: American Jews and Their Lives Today (Egy bizonyos nép: az amerikai zsidók és mai életük) című könyvében fején találja a szöget: "A zsidók nem lettek volna emberek, ha elutasították volna a felsőbbrendűség gondolatát."

Tegyük hozzá, hogy élhetetlenek lettek volna, ha nem használnak ki egy akkora történelmi lehetőséget, mint amit a holokauszt adott a kezükbe a világ népeinek megzsarolására és megfélemlítésére. Erkölcstelennek minősíthető ugyan az áldozatok vérén szerzett gazdasági és politikai hatalom, de talán más népek is utánuk csinálnák.

A holokauszt felidézése alkalmat adott az antiszemitizmus vádjának felújítására és a zsidók által utált keresztény világra történő kiterjesztésére. Ha – mint Sartre állítja – az antiszemitának égető szüksége van a zsidókban megtalált ellenségképre, akkor a fordítottja még inkább igaz: a zsidó szervezetek agresszív politikája nem lehetett meg az antiszemitizmus mesterségesen szított és kitalált fantomja nélkül.

Az osztályérdekein éberen őrködő zsidó elit az antiszemitizmus vádjában találta meg a leghatékonyabb fegyvert minden ellene irányuló kritika elhallgattatására, és ebben az ideológiai hadműveletben a holokauszt kulcsfontosságú szerepet kapott. Hasonlóképpen Izrael veszélyeztetettségének állandó hangsúlyozása is, amit fenyegető második holokausztnak állítottak be a világ közvéleménye előtt.Elie Wiesel: a zsidók ontológiailag kivételesek

A náci holokausztból kifejlesztett zsidó holokauszt-ideológia két hazug tétel köré épül fel:

1. A holokauszt semmihez sem hasonlítható, egyedi jelenség volt a történelemben.

2. A holokauszt a keresztények megrögzött, irracionális zsidógyűlöletének betetőzése.

A holokauszt vetélkedő legújabb versenyzője Steven Katz, a Holocaust in Historical Context (A holokauszt történelmi összefüggései) című háromkötetesre tervezett mű szerzője. "Példátlan a történelemben, hogy egy állam előre megfontolt szándékkal és módszerrel egy népet írmagostul ki akart volna írtani" - utal Katz a németekre. Szerinte a holokausztot példátlansága azt a történelmen kívül és a történelem fölé emeli, és ezzel egyúttal a történetírás számára értelmezhetetlenné teszi. Ezt az érvelést Peter Novick a holokauszt szakralizálásának vagy misztifikálásának nevezi.

A holokauszt misztériumvallás legprofibb szertartásmestere azonban az erdélyi Máramarosszigeten magyar nyelvű ortodox zsidó családba született Elie Wiesel, aki szerint a holokauszt mindennemű tagadása megismerhetetlen és leírhatatlan, a történelem lerombolása és kozmikus kilengés, és ebbe a misztériumba nem hatolhat más, mint avatott papja, aki átélte és túlélte. Pontosan ehhez hasonló stílusban és megfogalmazásban szól a holokausztról a budapesti zsidó Kertész Imre is.

Annak ellenére, hogy a holokauszt-misztérium Wiesel szerint közölhetetlen és szavakkal leírhatatlan, az anyagias Elie Wiesel szakadatlanul előadásokat tart Auschwitz titkáról - és ezért alkalmanként 25,000 dollár tiszteletdíj, plusz luxusautó és külön sofőr jár neki érte.

E nézetrendszer szerint a holokauszt racionális értelmezése egyenértékű annak a tagadásával, és a holokausztot mások szenvedéseihez hasonlítani egyet jelent a zsidó történelem totális elárulásával. A világra erőltetett zsidó tantételek gyakorlati eredménye egyfajta intellektuális terrorizmus, mely megbénítja a kutatás szabadságát, de aki mégis vállalkozik rá, az nem győz előre mosakodni, hogy elhárítsa magáról a holokauszt-tagadás szörnyű vádját.

A holokauszt-ipar egyedisége és semmihez sem hasonlítható gonoszsága éles válaszfalat emel zsidók és nem zsidók közé, és szerintük ez felhatalmazza a zsidókat, hogy másokkal szemben előjogokat követeljenek. Edward Alexander szerint a holokauszt erkölcsi tőke, mely értékes vagyontárgy fölött csak a zsidóknak van rendelkezési joguk, és ezt ki is kell nyilvánítaniuk.

Izraelnek és általában a zsidóknak a holokauszt után joguk van magukat fenyegetetteknek érezni, és túlélésük érdekében bármely eszközt fölhasználni. Jellemző, hogy az izraeli nukleáris program minduntalan a holokausztra hivatkozik, úgy tesznek, mintha e nélkül Izrael nem akart volna nukleáris hatalommá válni.

A holokauszt téma szüntelen hangoztatása lényegében a zsidó-egyediséget hangsúlyozza. A holokausztot az teszi egyedivé, hogy abban zsidók szenvedtek, más szóval a holokauszt különleges, mert a zsidók különlegesek, a többiek nem számítanak.

Ismar Schorsch, a Jewish Theological Seminary (Zsidó Teológiai Szeminárium) elnöke nevetségesnek és a zsidó kiválasztottság undorító szekuláris verziójának tartja a holokauszt-egyediség tételét, de a szuperzsidó Elie Wiesel mégis ragaszkodik hozzá, mint a zsidók egyediségéhez is: "Minden, ami zsidó, az más. A zsidók ontológiailag kivételesek" - jelentette ki Wiesel. E zagyvasághoz már nem is lehet kommentárt fűzni, hiszen ez maga az a hitleri tétel, miszerint a zsidók nem emberek.

A zsidók szerint a holokauszt-eszmerendszer másik fő alaptétele a keresztények két ezer éves megrögzött zsidógyűlölete, és ennek logikus következménye volt a megkísérelt Endlösung. "A zsidóknak azért kellett meghalniuk, mert minden keresztény gyilkos, passzív kollaboráns, aki kívánta a pusztulásukat" - hazudja Daniel Jonah Goldhagen, aki ennek bizonyítását tűzte ki célul a "Hitler's Willing Executioners" (Hitler készséges pribékjei) című könyvében, meglehetősen kevés sikerrel. A mindennapi politikában azonban mégis betölti szerepét, mert nem csak egy zsidó állam szükségességét bizonyítja, hanem ennek az államnak teljes jogát is az eszközökben nem válogató védekezéshez. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy Izrael számára a holokauszt csak egy hosszútávú, pótolhatatlan értékű, mindig nyerő zseton egy évtizedes globális játékban.

Goldhagen szerint a nem zsidók (gójok) antiszemitizmusa nem csak kiírthatatlan, hanem irracionális is, vagyis teljesen független attól, milyenek a zsidók és hogyan viselkednek. "Az antiszemita egyszerűen nehezményezi azt a tényt, hogy a zsidók egyáltalán léteznek" - állítja Elie Wiesel, aki szerint ha valaki a zsidókban keresi az antiszemitizmus okát, akkor maga is antiszemita.

A holokauszt-dogma azzal, hogy teljesen ártatlannak nyilvánítja a zsidókat, lehetetlenné teszi az Izrael és az amerikai zsidóság elleni jogos bírálatnak megfogalmazását. Vannak természetesen okosabb vélekedők is, pl. Ismar Schorsch szerint "egy tehetséges, jól szervezett, kiugróan sikeres kisebbség olyan konfliktusokat gerjeszthet, amelyek objektív társadalmi feszültségekből fakadnak."

Nathan és Ruth Ann Perlmutter "Anti-Semitism" (Antiszemitizmus) című könyvükben irigységnek nevezik az antiszemitizmus forrását, (tehát már az irigység is antiszemitizmus) mert, hogy a zsidók jobban érvényesülnek a piacgazdaságban és a nagyszámú kevésbé sikeres nem zsidó (a gójok) neheztel a kevés számú sikeres zsidóra.Hamis és értéktelen a holokauszt irodalom

Amilyen lett mára az 1960-as években virágzásnak indult a holokauszt-ipar, olyan lett az irodalma is: értéktelen és hamis. Karrierista tollnokok hamar odataláltak a húsosfazekak mellé, és gátlástalanul költötték kalandos emlékirataikat túlélésükről és a keresztények aljasságáról.

A lengyel származású Jerzy Kosinski (1933-ban Josek Lewinkopf néven látta meg a napvilágot egy zsidó családban, lengyel katolikus parasztcsalád bújtatta és nevelte fel, egy ismerős katolikus pap hamis keresztlevelet állított ki neki, így lett Lewinkopfból Kosinski, ezért élte túl a háborút, 1957-ben az Egyesült Államokba emigrált, feleségül vett egy nála 18 évvel idősebb amerikai milliárdosnőt, halála után megörökölte a milliárdokat és feleségül vett egy német bárónőt, 1991-ben halt meg) "Painted Bird" (Festett madár, 1965) című regénye az őt és családját bújtató lengyel parasztokat mocskolja, könyvének java része a katolikus lengyel falusiak által elkövetett szadista, szexuális kínzások leírása, az erőszak pornográfiája, egy őrült szadomazohista elme terméke, ahogy józan bírálói nevezték.

Persze nem a főzsidó Elie Wiesel, aki nagyon lelkesedett érte mint a "náci korszak egyik leghatásosabb bírálatáért", és ez máris elég ajánlás volt, hogy ez a könyv váljon a holokauszt-irodalom alapművévé, ezt tegyék kötelezővé az iskolákban és az egyetemi kurzusokon, terjesszék új kiadásokban, fordítsák idegen nyelvekre, és kapja egymás után a díjakat.

A nácik koncentrációs táboraira való klasszikus visszaemlékezések egyébként legtöbbször megegyeznek az igazi Auschwitz-túlélő Ella Lingens-Reiner állításával: " Kevés szadista volt. Kevesebb, mint 5-10 százalék." Ezzel szemben az értéktelen holokauszt-irodalomban a németek mindenkori szadizmusa erősen az előtérbe nyomul. Ez kettős zsidó célt szolgál: démonizálja a németeket és az antiszemitákat, és egyúttal "dokumentálja" a holokauszt sajátos irracionalizmusát.

Nem hinné az ember, hogy a Festett madár karrierje fölülmúlható, pedig az álzsidó Binjamin Wilkomirski "Fragments" (Töredékek) című "emlékiratai" véghez vitték ezt a csodát. Ilyeneket ír Wilkomirski 1995-ben, egy holokauszt-látomásos pillanatában, a II. világháború befejezése után a 40 évvel:

"A tábor még mindig megvan, csak elrejtették és álcázták. [A svájciak] levetették az egyenruhájukat, és szépen felöltöztek, hogy ne lehessen rájuk ismerni. Csak tégy egy óvatos célzást, hogy talán, esetleg, meglehet, te is zsidó vagy - és érezni fogod, hogy ezek ugyanazok az emberek, ebben biztos vagyok. Most is ölhetnek, egyenruha nélkül is." Wilkomirski szerint a Fragments maga a végső bizonyíték arra, hogy még Svájcban - a semleges Svájcban is - meg akarják ölni a nem zsidók a zsidókat.

A hazug csaló Wilkomirskiból villámgyorsan holokauszt-kirakatfigura és túlélő zsidó hős lett, dokumentumfilmek sztárja, konferenciák vezérszónoka, a washingtoni Holocaust Memorial Museum fő adománygyűjtője. Bár komoly történészek, köztük Raul Hilberg kezdettől gyanakvással fogadták személyét és tevékenységét, gyenge hamisítványnak tartották könyvét, mégis elég volt Jonah Goldhagen lelkesedése, hogy Wilkomirski szüleménye mesterműnek minősüljön.

Miután kiderült és bebizonyosodott, hogy Wilkomirski irománya valóban hamisítvány, még utána is akadtak védelmezői: pl. Israel Gutman, a jeruzsálemi egyetem professzora, aki azt írta, hogy: "nem fontos, hogy a Fragments hamisítvány-e, Wilkomirski maga nem az, mert a fájdalma valódi".

Szomorúan nevetséges, ehhez már nincs is mit hozzá tenni.

A Fragments című koholmányt végül 1999 októberében a kiadója visszavonta a könyvesboltok polcairól. Utána a maradványokat a cég ingyenesen felajánlotta a könyvtáraknak, de a súlyos botrány után már senkinek sem kellett, ezért sok példányt bezúztak. Az amerikai Schocken kiadó, Wilkomirski amerikai partnere egy hónap múlva, 1999 novemberében követte az európai példát: így múlt ki a holokauszt-ipar egyik leghírhedtebb irodalmi remekműve.

Maga Wilkomirski is igazi hamisítvány volt, ő maga még csak nem is zsidó, hanem egy Bruno Dösseker nevű svájci ember, aki német koncentrációs lágerban soha életében egy percet sem volt. Később kényszeredetten bevallotta, hogy árva gyerekként a háborús éveket Svájcban töltötte.

Megemlíthetjük még a zsidó Martin Gray "önéletrajzi memoárját" is: a szerző "For Those I Loved" (Azokért, akiket szerettem) című könyvében részletesen leírja a treblinkai német koncentrációs táborban töltött idejét, ahol többek között az volt a feladata, hogy a "gázkamrákból kisöpörje a csontokat és a hamut."

Azonban nem sokkal a könyv megjelenése után sok európai és amerikai újság címlapjára került ez a fotó, aminek az egyik oldalán a mosolygós szerző a nemrég megjelent könyvével a kezében, a másikon, mint sokszorosan kitüntetett NKVD-s ( a szovjet KGB egyik elődje) tiszti egyenruhában látható. A szovjet Gestapoként működött sztálini titkosszolgálat nevéhez sok százezer ártatlanul meggyilkolt és megnyomorított keresztény és zsidó ember vére tapad. Később kiderült, hogy Gray műve is csalás, holokausztos kitalálmány, Gray a háborúban mint szovjet NKVD-s tiszt szolgált.Kertész Imre és a holokauszt

A holokauszt-epika ily felületes tanulmányozása számos esetben juttatja eszünkbe a mi Kertész Imre irodalmi Nobel-díjasunkat: őt is jellemzi a holokauszt szakrális megközelítése, misztifikálása, egyediségének, racionális fölfoghatatlanságának tétele. Wieselhez hasonlóan ő is új nyelvet akar létrehozni a holokauszt leírásához, a hazug Wilkomirskihez hasonlóan ő is csaló módon úgy állítja be magát mint egy magányos gyermek-túlélőt, aki csak később jön rá arra, hogy zsidó.

Kertész Camus-rajongása közismert: Kosinskiről és Wieselről olvassuk, hogy mindketten alaposan megszórták tűnődéseiket Albert Camus-idézetekkel, ami a sarlatanizmus egyik legfeltűnőbb ismertetőjele. Elie Wiesel állítólag magának Camusnak szájából hallotta, hogy Camus nem tudja megbocsátani magának azt, hogy nem ismerhette meg a zsidók holokausztját, ezt fenséges eseményt, ezt a misztériumok misztériumát. Később Elie Wiesel egy olyan "önéletrajzi" regényt írt az Auschwitzban és Buchenwaldban átélt borzalmairól, amelyben sehol sem említi a gázkamrákat.

Ahogy Kertész Imre potenciális gyilkosait véli felismerni a berlini és budapesti járókelőkben, úgy Wilkomirski leírása is hasonló paranoiától terhes. A holokauszt-ipar "tudományos" hármasfogata: Wiesel, Gutman és Goldhagen nem csak a szélhámos túlélők legfantasztikusabb kotyvalékait viszik diadalra, hanem példás együttműködéssel tálalják elméleti síkon is a szent tan dogmáit az orránál fogva vezetett világ számára. Ugyan akkor inkvizítori kíméletlenséggel őrködik eme szent tan tisztaságán azokkal szemben, akik zsidó létükre kétségbe merik vonni.

Módszereik ismerősek Magyarországon is: érvelés helyett fenyegetés, a bíráló hangok erőszakos elhallgattatása, kiközösítése és megbélyegzése.

Mikor Finkelstein és Ruth Bettina Birn történésznő a "Nation on Trial" (Egy nemzet a törvényszék előtt) című közös könyvében kivesézte és légből kapottnak találta Goldhagen "Hitler készséges hóhérai" című művének az egész német népet bűnösnek nyilvánító vádjait, akkor hiába kínálta fel lapjait vitafórumul a neves Cambridge-i Historical Journal, Goldhagen vita helyett, bevett zsidó szokás szerint felfogadott egy londoni ügyvédi irodát, hogy beperelje Birnt és a folyóiratot rágalmazásért, és főleg azért, hogy nyilvános bocsánatkérésre és állításai visszavonására kényszerítse az írónőt.

Finkelstein sem járt jobban: kiadóját előre bírsággal fenyegették meg, ha elfogadja publikálásra a Birnnel közösen írt könyvet: "Ön nem tudja, kicsoda Finkelstein, ő egy kútmérgező, gusztustalan, öngyűlölő zsidó, egy féreg" - írta a zsidó Leon Wieseltier a kiadónak. Az amerikai és a kanadai zsidó szervezetek össztüzét azonban olyan tekintélyek hárították el a szerzők fejéről, mint Raul Hilberg, Christopher Browning és Ian Kershaw. Ezek a tudósok egyhangúlag és határozottan elutasították Goldhagen könyvét.

Finkelstein azon csodálkozik, hogy a holokauszt-ipar nevetséges fércművei és átlátszó hamisítványai ellenére sem szaporodnak el Amerikában a holokauszt-tagadók. Pedig ilyenekre éppen a holokauszt-ipar szorgalmazóinak lenne szükségük, hisz' egy olyan társadalomban, ahol a vízcsapból is a holokauszt folyik, mivel lehetne másképp indokolni újabb múzeumokat, az óriásira felpuffasztott hanukákat, a népekre kényszerített zsidó ünnepeket, a történelem hamisító tankönyveket és filmeket, a soha nem véget nem érő holokauszt rendezvényeket, mint a holokauszt-tagadás rémének folyamatosan ismételt felidézésével?

Jellemző, hogy épp a washingtoni holokauszt múzeum megnyitására időzíttették Deborah Lipstadt "Denying the Holocaust" (A holokauszt tagadása) című könyvét, és a zsidók erre az időpontra időzítettek egy kellően manipulált felmérést is, amely "kimutatta", hogy mennyire általános a holokauszt-tagadás az amerikai társadalomban. Persze kijönnek a kívánt "ijesztő" eredmények, ha a holokauszt-tagadás fogalmát azokra is kiterjesztjük, akik rámutatnak a zsidó kollaboránsok szerepére, a német katonaság teljes kivonulása után védtelenül maradt drezdai polgári lakosság lemészárlására és szörnyű tűzhalálára a bombázások alatt, sőt, horribile dictu, arra is célozgatnak, hogy Elie Wiesel, vagy más megkérdőjelezhetetlen nagy ember a holokauszt-iparból mennyit profitál.

A drezdai Bombenholocaust igazi, valós, megtörtént holokauszt volt, mégis mélyen hallgat róla a győztesek oldalvizén evező zsidó kézben tartott média: a II. világháború során egyetlen alkalommal sem pusztítottak el ennyi embert két nap alatt - még a Hirosima vagy Nagaszaki elleni atomtámadásokban sem. Az 1945 február 13.-án és február 14.-én végrehajtott angol és amerikai kétnapos szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik legnagyobb háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság is, amiben emberek százezrei szenvedtek borzalmas tűzhalált. A holokauszt szó a görög holokauston szóból származik, jelentése emberek elégetését, tűzben való megsemmisítését jelenti - és pontosan ez történt Drezdában.

Finkelstein az évenként ismétlődő országos holokauszt-napot, a számos holokauszt-múzeumot, köztük a washingtoni holokauszt múzeumot számba véve furcsállja, hogy még mindig nincs olyan múzeum Amerikában, amely az amerikai történelem hasonló bűntetteire, pl. az indiánok ellen elkövetett atrocitásokra emlékezne. Pedig micsoda jó kis botrány lenne abból, ha a németek Berlinben építenének az amerikai indiánok emlékére múzeumokat, és a Németországban elkövetett náci bűnökre pedig a feledés fátylát borítanák.

A visszatetsző amerikai holokauszt-kultusz állítólagos politikamentességét szerzőnk hamisnak és merő képmutatásnak tartja. A washingtoni Memorial Museum tervét az újraválasztás kampányát indító Jimmy Carter elnök azzal a céllal kezdeményezte, hogy kiengesztelje a zsidó szponzorait és azokat a zsidó szavazókat, akiket alaposan feldühített a palesztinok törvényes jogainak elismerésével.

A zsidóengesztelés indítéka vezette a svéd hivatalos szerveket is Kertész Imre 2002. évi irodalmi Nobel-díjának odaítélésében is. A svéd állam egy régi tartozását akarta leróni a zsidókkal szemben, kiengesztelni azoknak elégtételt sürgető utódait, akiket annak idején megállított az ország határán, mert nem akarta fölöslegesen ingerelni Németországot.

Politikával fertőzi a holokauszt múzeumokat annak eldöntése is, hogy kikre nem akarunk ott emlékezni. Másokkal együtt Elie Wiesel úgy véli, hogy semmi esetre sem a holokauszt nem zsidó áldozataira. A nácik első áldozatai ugyanis nem a zsidók, hanem a kommunisták és egyéb politikai ellenségek voltak.

Komoly fejtörést okozott a zsidó egyediség papjainak az is, hogy hogyan zárják ki a cigányok elleni népirtást a múzeum programjából. A problémát megvitató bizottság le sem akart ülni egy asztalhoz a cigányság képviselőivel, a zsidók maguk akarták eldönteni, hogy milyen formában emlékezzenek meg, csak úgy mellesleg róluk is. Ha a zsidók a cigányok háborús üldöztetését túlságosan hangosan elismernék, akkor megdőlne az az "elmélet", hogy a holokauszt a keresztények atavisztikus zsidógyűlöletének tetőpontja volt.A zsidó kárpótlás a holokauszt-iparral együtt egy zsarolásra szakosodott bűnszövetkezetté alakultA harmadik fejezetben részletes beszámolót olvashatunk arról, hogy mi módon csikartak ki óriási kárpótlásokat az amerikai zsidó szervezetek a zsarolható államokból, elsősorban a gazdag Svájcból az állítólagos holokauszt túlélők számára. A valóságban azonban saját céljaikra.

A náci holokauszt túlélőinek számát százezerre becsülik, ezekből jelenleg talán már csak huszonötezren vagy még annál is kevesebben élhetnek még. A zsidó szervezetek sokszorosan több túlélőt tételeznek fel, hogy a megzsarolt államoktól minél több és nagyobb kárpótlást követelhessenek. Az izraeli miniszterelnöki hivatal nemrégiben a jelenleg is életben lévő holokauszt-túlélők számát közel egymillióra becsülte, ami teljesen képtelen eltérés a föltételezhető számtól.

A pénzszagra gyűlő zsidók ezerszámra túlélőknek adták ki magukat, még olyanok is, akik máshol vészelték át a háborús éveket és nem náci táborokban. Mivel azonban a zsidó túlélők ma egyfajta szent teheneknek számítanak, ezért senki sem meri megkérdőjelezni az állításaikat.

Mint hogy Németország a háború után fontos szövetségessé rukkolt elő, már az ötvenes évek elején minden felszólítás és belső vagy külső nyomás nélkül megkezdte a kárpótlásfizetést, és napjainkig körülbelül 60 milliárd dollár kártérítést fizetett ki a zsidó szervezeteknek. (Más becslések szerint ez a szám valójában eléri a 100-110 milliárd dollárt.)

Ugyanakkor a Szovjetunió vagy jogutóda, Oroszország nem fizetett egy kopejkát sem a kommunizmus közel 100 millió valós, nem kitalált áldozatának, és az Egyesült Államok sem fizetett egy pennyt sem Vietnámnak a háború befejezése után, holott az ország déli részén 15 ezer faluból 9 ezret elpusztítottak, és északon súlyos károkat szenvedett mind a hat ipari nagyváros.

A kolosszális összeg ellenére a túlélő kisembereknek csak morzsák jutottak, például Finkelstein anyjának összesen 3500 dollár. Az elosztást a több zsidó szervezetet tömörítő Claims Conference (Zsidó Anyagi Követelések Tanácsa) végezte, a német kikötésekkel mit sem törődve, mert nem a zsidó áldozatok szűkös körülményeinek enyhítésére, rehabilitálásukra és számukra új otthon létesítésére, hanem csaló módon a zsidó közösségek rehabilitálására, mohó zsidó vezetők fizetésére, holokauszt-múzeumokra, taposókövekre, nácivadászatok vérdíjára, holokauszt vonatokra és holokauszt tanszékekre fordította.

Maga a washingtoni holokauszt múzeum is a zsidó propagandagépezet része, és mint ilyen, csalásokkal, a tények elhallgatásával, elferdítésével és a napi politika érdekszövevényeivel van megterhelve. A politizálás már akkor elkezdődik, még mielőtt a múzeum küszöbét átlépnénk. Ugyanis a múzeum a Raoul Wallenberg téren áll. Wallenberget, a svéd diplomatát, azért tisztelik, mert zsidók ezreit mentette meg, és egy szovjet börtönben halt meg.

A svéd Folke Bernadotte gróf, akinek a németekkel folytatott tárgyalásai után több mint 15 ezer embert engedtek ki a német koncentrációs táborokból, sok ezer zsidó és nem zsidó életét mentette meg. De ő nem részesül ebben a tiszteletben, mert a későbbi izraeli miniszterelnök Jitzak Samir,"arab barát" beállítottsága miatt, parancsot adott a meggyilkolására. Bernadotte nem csak hallgatott a lelkiismeretére, hanem, ha kellett, akkor cselekedett is, nem volt sem arab- sem zsidópárti, élesszemű, okos és szókimondó ember volt, aki átlátott a zsidó praktikákon és nem rémítette meg Wallenbergnek, a honfitársának és jó barátjának a sorsa sem. Az ENSZ legelső kudarcba fulladt arab-izraeli tárgyalásainak fáradhatatlan békeközvetítője volt. A tárgyalások alatt a zsidó Stern terrorista csoport 1948 szeptemberében Andre Serot francia katonatiszttel együtt Bernadottét is megyilkolta. Azok a zsidók ölték meg, akiket, vagy akiknek a szüleit a biztos haláltól megmentette. Hasonló pályát futott be, és a zsidók hasonló módon hálálták meg a magyar Kasztner Rudolf zsidó életeket megmentő tevékenységét is.

Wallenberg élete is megpecsételődött már azon a napon, mikor szovjet fogságba került: a Budapesten működő zsidó szervezetek arra kérték a "felszabadító" szovjet kommunista zsidó vezetőket, hogy ne engedjék el Wallenberget. Az európai zsidó szervezetek tudták, hogy Wallenberg, Bernadottéhoz vagy Kasztnerhez hasonlóan sok kompromittáló dolgot tud róluk és a háború alatti csúnya ügyeikről, és az volt nekik a legkényelmesebb, ha manapság az általuk leghangosabban dicsőített Wallenberget egy szovjet börtönben meggyilkolják. (a KGB-s halottkémi zárójelentésen Wallenberg - a sztálini Szovjetunió kedvenc megállapítása szerint - "szívinfarktust" kapott.) Ha a Budapestet megszálló szovjet csapatok Wallenberget elengedik, akkor valószínűleg rövid időn belül ő is úgy végezte volna, mint Bernadotte vagy Kasztner.

Említésre méltó egy kirakat-program is: nyugdíj folyósítása a zsidókat mentő "igaz keresztény" embereknek. Finkelstein epésen említi a személyi juttatások aránytalanságát: "Saul Kagan (a zsidó Claims Conference titkára) annyit keres 12 nap alatt, mint Lawrence Eagleburger (az első Bush elnök volt államtitkára) 4 nap alatt, és mint Alfonse D'Amato (volt amerikai szenátor, aki holokauszt-ügyekben zsarolta a német és osztrák bankokat) 10 óra alatt. Pontosan ennyit kapott az édesanyám hat év üldöztetés és szenvedés után."

"Az utóbbi években a holokauszt-ipar egy zsarolásra szakosodott bűnszövetkezetté alakult. Úgy állítják be magukat, mint akik a világ zsidóságát - az élőket és a holtakat egyaránt - képviselik, maguknak követelve a holokauszt-korszakbeli zsidó vagyonokat szerte Európában" - folytatja vádbeszédét Finkelstein, amelyhez hatalmas mennyiségű és bizonyító erejű dokumentációs anyag áll rendelkezésére. Például az, hogy, hogyan párosul az európai országok megzsarolása a törvényes zsidó örökösök meglopásával.

A zsidók mindenekelőtt Svájcot vették célba, a holokauszt félévszázados évfordulójára időzítve felújították a régi vitát, a svájci bankszámlákon elhelyezett zsidó betétek visszakövetelését. Állításuk szerint több milliárd dollár értékű holokauszt-kori zsidó vagyon lappang Svájcban. A bűntudatos Svájcot, melynek köztársasági elnöke nem győzött bocsánatot kérni az 1995-ös évfordulón, hogy annak idején nem fogadták be a zsidó menekülteket, könnyű zsákmánynak vélték. Annál is inkább, mert az USA-beli bankok csatlakoztak a Svájc-ellenes kampányhoz, holott tudvalévőleg az USA is határozottan visszautasította az 1940-es években a menedéket kérő európai zsidókat.

A svájciak megpuhítására mozgósították az amerikai zsidó szervezeteket, köztük a Holocaust Memorial Museumot és a sokszorosan leszerepelt, a nem zsidók által mélyen megvetett nácivadász Simon Wiesenthal Centert. Az amerikai képviselőházban egymást érték az interpellációk, karrierista képviselők szereztek érdemeket Svájc-ellenes kirohanásokkal. Tom Bower, a Svájc-ellenes kampány történésze találóan koncepciós kirakatperhez hasonlította az egész folyamatot.

A pénzéhes amerikai zsidók egyebek közt azzal vádolták a svájciakat, hogy a menekült zsidókat rabszolga-munkatáborokban tartották. "A tényt és a fikciót összemosó média zárótüzét látva könnyű megérteni, miért hiszi sok svájci, hogy hazája valami nemzetközi összeesküvés áldozata lett" - idézi Finkelstein Itamar Levint, a legnagyobb izraeli tőzsde-orgánum szerkesztőjét, hozzátéve, hogy: "a zsidók kampánya hamarosan a svájci nép elleni rágalomhadjárattá torzult."

Olyasmi is elhangzott a zsidók szájából a svájciakról, ami eszünkbe juttatja a budapesti Landesman rabbi gúnyolódását a magyar kultúrával kapcsolatban: (a gatya és a fütyülős barack emlegetését) "a svájciak rendkívül unalmasak, akiknek nincsenek művészeik, Tell Vilmos óta egyetlen hősük, államférfiuk sem született, és ráadásul képmutató náci kollaboránsok is voltak, akik profitáltak a népírtásból."

Mindamellett semmi bizonyítékot sem találtak arra, hogy a feltételezett 7 és 20 milliárd közötti Svájcba menekített zsidó pénz valóban létezett. A magyarázat persze kéznél volt: a svájciak eltüntették a bankbetétek nyomát.

"A svájciak ne mondják a világnak, hogy keresik a papírokat, mikor javában darálják őket" - jelentette ki a zsidó Barbara Boxer demokrata párti szenátor, Tom Lantos kaliforniai kolléganője az amerikai képviselőházban.

Aztán elhangzottak olyan rég valótlannak bizonyult vádak is, mint hogy "a svájciak megvették a náciktól a megszállt országok központi bankjainak elrabolt aranykészletét, vagy hogy a svájciak tudtak az áldozatok aranyának eredetéről, vagy hogy nagy mennyiségben vásároltak föl a haláltáborok áldozataitól elrabolt és rudakba öntött aranyat."

A hullák szájából kitördelt aranyfogak, tömések, leszedett aranyórák, karkötők, szemüvegkeretek felidézése arra volt hivatva, hogy a mesterségesen felháborított világ szemében közvetlenül is a holokauszthoz kösse a svájciakat.

Hogy a többrendbeli gyanúsítások alól tisztázzák magukat, a svájciak hozzájárultak tekintélyes személyekből álló nemzetközi vegyesbizottságok alakításához, kijelentve, hogy alávetik magukat a Volcker-bizottság döntésének. A holokauszt-ipar zsarolói nem örültek e váratlan fordulatnak: nagyon megijedtek, hogy a tények feltárása jóval kisebb kártérítést eredményez majd számukra, mint amit további hecckampánnyal kicsikarhatnak a svájciaktól. Ezért most már minden áron meg akarták előzni a vizsgálatok eredményét, és még mielőtt a bizottságok megkezdik munkájukat, gyorsan megkötni Svájccal a kárpótlási megállapodást.

A zsidók az eddig mindig jól bevált "nélkülöző holokauszt-túlélőkkel" jöttek elő ismét, mondván, hogy nem győzik szegények kivárni, míg a bizottságok befejezik a munkájukat. Végül megszokott zsidó módon perekhez és gazdasági bojkotthoz folyamodtak, hogy terrorizálják az akadékoskodó svájciakat, addig, amíg meg nem adják magukat. Ennek szervezői közt két magyar nevű is jeleskedett: Alan Hevesi, az AJC (American Jewish Committee) egyik vezérének fia, aki egyben a 30 milliárd dollárnyi nyugdíjalap fölött diszponáló társaság elnöke és nem zsidó George Pataki, New York állam volt kormányzója. (Patakinak csak az apai nagyapja volt magyar, aki 1908-ban Mátészalkáról vándorolt ki Amerikába)

Végül 1998 nyarán megtört a svájciak ellenállása, és belementek 1,25 milliárd dollár kifizetésébe. Netanyahu akkori izraeli miniszterelnök gratulált D'Amato szenátornak: "Ön igazi hősként szerepelt ebben a történetben!" Clinton elnök is helyeslését fejezte ki: "szembe kell néznünk a múlttal, jóvátennünk annak szörnyű igazságtalanságait."

Hogy "a nélkülöző holokauszt-túlélőknek" mennyi jut majd a svájci pénzből, az már az első pillanattól sem volt világos. A túlélők, a felperesek ragaszkodtak hozzá, hogy az egész összeget megkapják, de a World Jewish Congress, a Simon Wiesenthal Center és a többi pénzéhes zsidó szervezet követelte a részét holokauszt-oktatásra, holokauszt múzeumokra, a holokauszt emlékművekre, a hanuka ünnepekre, a titkos, faji alapon működő szegregált zsidó iskolákra és ezért inkább késleltette, mint sürgette a felosztást. A cél világos volt: mire az arra érdemesekre sor kerül, addigra alighanem az összes holokauszt-túlélő halott lesz, a pénz pedig náluk marad.

Körülbelül Svájc térdre kényszerítésével egyidőben a bizottságok jelentései is elkészültek, elsőnek a Berger-jelentés Svájcnak korábbi aranyvásárlásairól. A zsidó bizottság megrovásban részesítette a svájci bankokat, azt állítván, hogy 55 évvel ezelőtt kiszolgálták a nácikat.

1999 végére elkészült a Volcker-bizottság jelentése is a zsidó üldözöttek "alvószámláiról" a svájci bankokban. A vizsgálat nem mutatott ki hátrányos megkülönböztetést a nácizmus üldözöttei kárára, csak egyes bankok ügykezelését találta nagy nehezen kifogásolhatónak. Számos esetben maguk a svájci bankok kezdték keresni az eltűnt számlatulajdonosokat vagy azok örököseit és utána kifizették a jogosultakat. Hogy dokumentumokat eltüntettek volna a svájci bankok, arra semmi jel nem mutatott.

Nyilvánosságra került azonban az a tény, hogy Svájc mellett az Egyesült Államok is az európai zsidó pénzvagyon menedékhelyének számított. Ezekről az amerikai "alvószámlákról" természetesen korábban is tudomásuk volt a zsidó beavatottaknak, és az összegüket mintegy hatmillió dollárra becsülték. Az Egyesült Államok kongresszusa azonban tudni sem akart ekkora kárpótlásról, és lealkudta félmillióra, ami Svájc teljesítménye mellett eltörpül, de a zsidó szervezetek ezúttal nem látták célirányosnak, hogy országos médiakampánnyal követeljék a "jussukat", mint Svájc esetében.

A zsidók az amerikaiak hátán lovagoltak be a világpolitika élvonalába, segítségükkel lett Izrael atomhatalom, az USA évi sok milliárdos pénzadománya és diplomáciai támogatása nélkül Izraelt ma már nem találnánk meg a térképen. A zsidó médiának az Egyesült Államok esetében ezért egyszerűen nem volt bátorsága ujjat húzni Washingtonnal és antiszemitizmust kelteni a nekik bőségesen tejelő amerikai adófizetők millióiban.

Hasonlóképpen Izrael is mentesült minden kárpótlás-követeléstől, erről hivatalosan határoztak az amerikai zsidó csúcsszervek. A zsidó ügyek fő barátjának és szószólójának elkönyvelt New York Times szemrebbenés nélkül leírta: "nem lehet morálisan egyenlőségjelet tenni az izraeli és a svájci bankok közé. Ami Izraelben legfeljebb hanyagságnak, az Svájcban bűnnek minősül." No comment.

A svájciak megzsarolásának sikerességén felbuzdult holokauszt-ipar nem késlekedett kipróbálni erejét a többi európai országon is. Bár Németország már 1952-től folyamatosan és önként fizette a kárpótlást, a zsidó szervezetek ügyvédkommandói most új pereket akasztottak német adófizetők nyakába, nem kevesebb, mint újabb húsz milliárd dollár kárpótlást követelve.

A feljebb már említett zsidó származású Alan Hevesi, New York város számvevője 1999 áprilisában kezdte figyelemmel kísérni a tárgyalásokat és természetesen ő is azonnal bojkottal fenyegetőzött. Carolyn Maloney new yorki (a Házban Manhattant és részben Queenst képviseli) képviselőnő szerint "az eltelt idő nem lehet mentség a jogtalan gazdagodásra." Stuart Eizenstat, Clinton elnök volt pénzügyminiszter-helyettese sokat sejtetően kijelentette, hogy "az USA-ban jelenlévő német vállalatok adnak a jó hírükre és továbbra is az Egyesült Államok és Németország jó polgárai akarnak maradni." Októberre azonban a zsidók ezt a morális példálózást irányított média-hisztériával váltották fel Németország ellen, olyannal, amilyet az Egyesült Államok esetében nem mertek megtenni.

A zsidó szervezetek a kezükben tartott média segítségével minden holokauszt-szlogent bedobtak, Mengelét is beleértve, őt a világhírű német Bayer gyógyszervállalat ellen. A németek keserűen és ismételten felismerték, hogy a holokauszt-ipar legújabb támadása visszaverhetetlen, ezért beleegyeztek egy újabb jelentős összegű kárpótlás fizetésébe, ezúttal ismét az egykori kényszermunkásoknak bére fejében, holott a német kormány egyszer már fizetett ezeknek a munkásoknak a szabadságuk elvesztéséért, életük és egészségük veszélyeztetéséért. Az új megállapodás minden volt kényszermunkásnak plusz 7500 dollárt helyezett kilátásba. Ha a zsidó Claims Conference rendesen elosztotta volna a már erre a célra egyszer kifizetett és eltüntetett német kárpótlást, akkor az egykori munkások közül sokkal többen, sokkal hamarabb jutottak volna pénzhez.

Nem csoda, hogy a Claims Conference még a zsidók körében is rendkívül rossz hírnévre tett szert. Sokan állítják, hogy ez egy olyan zsidótanács, amely a nácik munkáját folytatja más módszerekkel, vagyis nem más, mint egy velejéig korrupt és csaló zsidó szervezet, amely ügyesen álcázza tevékenységét.

A zsidó csalássorozat egyik jól ismert módja a holokauszt-túlélők számának folyamatos feltupírozása is: ha hihetünk a holokauszt-iparnak, akkor ma több egykori kényszermunkás van életben, mint fél évszázaddal ezelőtt. Az antiszemitáknak van okuk gúnyolódni a hazug zsidókon, akik még a saját halottaikat is pénzszerzésre és csalásra használják.

A Szovjetunió feloszlása után szabaddá vált országokra is rákerült a sor, hogy "a nélkülöző holokauszt-áldozatok" nevében megzsarolják őket. A holokauszt-ipar felszólította az egykori szocialista országokat, hogy adjanak vissza minden háború előtti zsidó tulajdont vagy fizessenek kárpótlást. A szegény országok megzsarolása azonban a nyilvánosság kizárásával történik, ezúttal hiányzik a svájci bankárok, a német nagytőkések ellen már jól bevált a média-hisztériakampány, azokat senki sem sajnálta, de például a nincstelen lengyel parasztok kifosztása világraszóló botrány lenne.

Itt már új fegyverhez nyúltak a zsidók: a lengyel államot felszólították a lengyelországi zsidó élet újjászületésének támogatására és e célból a háború előtt zsidó tulajdonban lévő ingatlanok visszaadására, beleértve a jelenleg kórházként, iskolaként használt épületeket is. Mivel Lengyelország háború előtti három és félmilliónyi zsidó népességéből mára csak néhány ezer maradt, jogosult a kérdés, hogy vajon valóban szükséges-e a zsidó újjászületéshez, hogy minden egyes lengyel zsidónak saját zsinagógája legyen?

Stuart Eizenstat, aki már a német rabszolgamunka-tárgyalásokon is az Egyesült Államok főképviselője volt, aktív részt vállalt a kelet-európai szegény országok megnyomorgatásában is. "Belorusszia (Fehéroroszország) nagyon-nagyon hátul van a háború előtti zsidó vagyonok visszaszolgáltatása terén" - jelentette ki az amerikai képviselőház Tom Lantos által vezetett külügyi bizottsága előtt.

Israel Singer, a World Jewish Congress első főtitkára felszólította az amerikai kongresszust: ellenőrizze, hogy minden ország rendezte-e számláját. Aggály is elhangzott azonban e mohósággal szemben: "A World Jewish Congress egy egész holokauszt-ipart hozott létre, amely felelős az antiszemitizmus sokadik újjáéledéséért Európa-szerte és csak fokozza ezt a nem kívánt hatást a folytonos hivatkozás a nélkülöző lengyel zsidó holokauszt-áldozatokra" - nyilatkozta a lengyel származású zsidó túlélők egyik ügyvédje.

A lengyelek és beloruszok (fehéroroszok) után a románokra is rá került a sor. Hirchson rabbi diadalmasan számolt be a kezdetben makacskodó akkori román miniszterelnök kezes báránnyá változtatásáról. Avraham Hirchson rabbi ellen már eddig is több büntetőeljárás is indult Izraelben. Volt már kommunikációs- pénzügy- és turizmusért felelős miniszter. 2007 májusában az izraeli szakszervezetek (National Workers Labor Federation) főtitkári tisztségéből is felfüggesztették, mert ismét rendőrségi vizsgálat indult ellene sikkasztás vádjával.

A holokausztból gátlástalanul anyagi hasznot gyártó Hirchson rabbi találta ki az Élők menetét is, ezt az évente megrendezésre kerülő 2 kilométeres emlékmenetet Auschwitztól Birkenauig. Azóta már itt is felmerült vele szemben a sikkasztás bűncselekményének gyanúja: a vád szerint az akkor éppen pénzügyminiszter Hirchson Ábrahám az Élők menetére kapott állami juttatásokat és a hazai és nemzetközi privát szponzoroktól kapott dollár milliókat állítólag magáncélokra és pártjának Tel Aviv-i irodáját felhasználva politikai célokra eltüntette. Egyébként ebben az ügyben is nyakig benne van a szintén szeplős múltú Ehud Olmert, a megszállt Jeruzsálem korábbi polgármestere, volt ipari- kereskedelmi- és munkaügyi miniszter, jelenlegi izraeli miniszterelnök is.

Nyilván Magyarország sem kerülte el sorsát, de erről nem olvashatunk beszámolót Finkelstein könyvében. A könyv megjelenése után pár évvel azonban már Magyarországon és a környező országokban is beindult a zsidó pénzszerző gépezet: a tervek szerint David Admon volt budapesti izraeli nagykövet legújabb megbízatása a Magyarországon és a környező országokban a két emberöltővel ezelőtt, vagyis 62 éve véget ért II. világháború alatt elvett zsidó javak visszaszerzése, ill. az ezekért járó újabb kárpótlások behajtása lesz.

A zárszóban arról olvashatunk, hogy milyen nagy szerepet kényszerítenek a zsidók a holokauszt-ipar felhasználásával az amerikai közéletre: tizenhét állam iskoláiban van kötelező vagy ajánlott holokauszt-oktatás, számos egyetemen és főiskolán pedig kárpótlási pénzből felállított "holokauszt-tudományi" tanszék is üzemel. A New York Times, az Izraelt védő zsidó témák állandó közlője szinte hetenként, kiemelt helyen, menetrendszerűen közöl holokauszt-témájú cikket, a "végső megoldásról" pedig eddig becslés szerint tízezernél is több tudományos dolgozat készült az Egyesült Államokban.

Útmutató az amerikai tanároknak a holokauszt megfelelő oktatására - az ukrán éhínségről, Recskről, a Gulágokról, a háború utáni német és magyar polgári lakosság elleni tömeggyilkosságokról, kitelepítésekről, vagy a kommunizmus 100 millió halottjáról még nem adtak ki hasonló útmutatót.

Norman G. Finkelstein könyve azon zsidó szélhámosok üzelmeit leplezi le, akik bemocskolták népük szenvedésének emlékét és megmérgezték a zsidók és nem zsidók közötti viszonyt. Az író ezekkel a szavakkal fejezi be könyvét:

"Az a feladat áll most előttünk, hogy rehabilitáljuk a náci holokausztot, mint a racionális vizsgálódás tárgyát. Csak akkor tanulhatunk belőle.

A náci holokauszt abnormalítása nem magából az eseményből eredeztethető, hanem abból a kizsákmányoló iparágból, amely rátelepült. A holokauszt-ipar mindig is erkölcstelen volt. Ezt végre nyíltan ki kell mondanunk. Itt az ideje, hogy felszámoljuk ezt a vállalatot.

Az volna a legnemesebb gesztus azok iránt, akik elpusztultak, ha megőriznénk emléküket, tanulnánk szenvedéseikből, és hagynánk őket békében nyugodni."Jack Corn 2007 november 26.