A fénynél is gyorsabban

A fénynél is gyorsabban

Teljesen téves az elképzelésünk a térről, időről, de még a logika fogalmáról is - ez derül ki a CERN múlt nyári kísérletéből. A piros kapszulát választjuk, és megnézzük, milyen mély a nyúl ürege.

Miközben 2008 nyarán a tudományos világ az építése végéhez közeledő, több milliárd eurós LHC-ra figyelt, az ottani tudósok amúgy "mellékesen" elküldtek kirándulni két piciny fényrészecskét két közeli városba. Valójában egyetlen olyan fotonról van szó, amelyet optikai módon (tükrökkel) szétválasztottak, és a két, immár függetlenül mozgó felét pedig üvegszálas kábelen jó messze távolították egymástól. Mindössze 18 kilométer volt közöttük, amikor megérkeztek az üvegszál végén lévő érzékelőkhöz, és mégis történelmet írtak. Ugyanis, amikor megmérték annak jellemzőit az egyik oldalon, ugyanabban a pillanatban megváltozott a másik állapota is. Nem egy szempillantás, nem is egy milliárdod másodperc múlva, hanem - a mérési hibahatáron belül - valóban azonnal.

A tudomány jelenlegi állása szerint azonban semmi - így anyag, energia és információ sem - terjedhet gyorsabban a fénynél. Vagyis, az egymástól 18 km-re lévő fotonpár tagjai egyszerűen nem tudhattak volna "azonnal" a másik fél megváltozásáról, csak bizonyos idő elteltével (ami körülbelül néhány tízezred másodperc ezen a távon). Ezért a kutatók újra és újra ellenőrizték a méréseiket, a kísérletet többször megismételték, még a Föld forgását és nap körüli keringését is kizárták, végül kijelentették - a kapott eredmények bár elképesztőek, mégis helyesek,és eredményeiket publikálták a Nature című tudományos folyóiratban. Ezzel kvázi legitimitást nyert valami, ami - bárhogy is történt - teljesen megváltoztathatja világképünket. Vagy mégsem? A tudósok szerint van más magyarázat is a történtekre. Ez az alternatíva azonban még a fénysebesség átlépésénél is vadabb, elképesztőbb, következményei szinte felfoghatatlanok.

 Ragadjunk meg egy csésze kávét, és felejtsünk el mindent, amit a valóságról tudni véltünk: világunk más, mint amilyennek látszik.

Tartalom

• A média szerepe
• Az igazi X-akták
• A fénysebesség jelentősége
• C, a világ legváltozóbb állandója
• Az M87-es galaxis
• Az éter, a vákuum, a tér és a közegellenállás
• A Cserenkov-sugárzás, neutrínók, és a sötét anya
• Vannak egyáltalán mértékegységeink?
• A kvantum-nonlokalitás és párkeltés
• A szuperlumináris kommunikáció problémaköre
• A Bell-inekvalitás korlátai és a telepátia
• Retro-kauzalitás és az ok-okozati viszony megdőlése
• A megbomlott téridő
• A tudományos világ megosztottsága
• A legfontosabb források, linkek
• Zárszó
• A média és a tudományos világ reakciója

Hogy lássuk a nagyobb képet, legelőször azt kell megértenünk, hogy miért nem lett nagyobb visszhangja az elképesztő kísérletnek. Amikor a hír napvilágot látott, a populáris média (értsd hazai és nemzetközi hírportálok, ismeretterjesztő televíziók, stb.) lehoztak néhány cikket és interjút meglehetősen bulváros hangvétellel ("A fénysebességnél gyorsabb kommunikáció történhetett", "Időutazás tanúi lehettünk", vagy éppen "Hamarosan teleportálhatjuk magunkat" címekkel - ezeket két legnagyobb hírportálunk is átvette akkoriban). Aztán nagy csend következett. Mivel senki nem repkedett teleporton azóta, és nem is kedvenc szőke énekesnőnk bájairól, vagy éppen valamelyik szappanopera/valóságshow celebjeinek botlásairól szólt, a közvélemény eltemette ezt is a sok, összefüggéstelen és érthetetlen (a mindennapi életben haszontalannak tekintett) emlék-kacat közé.

De mi történt a tudományos világgal? Miért nem ez lett hirtelen a legelső és legfontosabb fizikai, matematikai kutatási irány, minden mást félresöpörve? Hiszen, ha mindezt kísérletileg igazolták, az megdönteni látszik szinte minden megkérdőjelezhetetlennek hitt axiómát, amikre egész világképünk épül. A válasz meglepő (és egyáltalán nem mulatságos). Mindezt (mármint a fénysebességnél gyorsabb távolba hatást) már a 20-as évek óta sejtették, a 80-as években kísérleteztek vele, az ezredforduló óta pedig legalább tucatnyi kutatócsoport ugyanerre az eredményre jutott Olaszországtól az Egyesült Államokig egyaránt. Tudták, hogy létezik a fénysebességnél gyorsabb távolba hatás, a tudományos világ csúcsa teljesen tisztában volt a jelenséggel. Már Einstein, és a félig holt, félig élő macskájáról elhíresült Schrödinger is aktív levelezést folytatott az ügyben, Einstein "Spooky action at the distance" (Különös hatás a távolban) néven említette. Aztán Bell (igen, az a Bell), Rosen és még jó néhányan a fénysebességnél gyorsabb kommunikáció lehetőségét vizsgálták ennek segítségével, rengeteg elméletet publikálva még az 50-es években.

Tehát, nyílt titokról van szó, mégis, szinte soha nem hallottunk erről semmit. De miért? Miért nem hallottunk róla az általános iskolában, középiskolában, vagy éppen a legtöbb egyetemen? Lehet, hogy a kutatók szándékosan, vagy véletlenül félreértelmezték a jelenséget? Esetleg tapintatosan nem akarták megzavarni mindennapi életünket olyan bonyolult összefüggések nyilvánosságra hozatalával, amiket még azok sem volnának képesek feldolgozni, akik egyébként kenik-vágják a speciális és általános relativitás-elméletet? Pedig valljuk be, kevesen vagyunk akik értik ezt az időfizika alapjainak számító tudományos tézist, amelyet ráadásul éppen cáfolni készülünk. Milyen következményei lennének egy még ennél is elképesztőbb igazságnak?

Az igazi X-akták

 Az FBI különleges és paranormális jelenségekkel foglakozó, 9 évadot megért sorozat több századik részében már megmosolyogtuk a kissé komikus cigarettás ember ezredszer elhangzó érvelését - "Mulder, az emberek még nincsenek felkészülve az igazságra", "Ha a világ tudná amit mi, pánik törne ki, és a társadalom összeomlana", és még sorolhatnánk. A valóság azért sokkal ijesztőbb, mert nem kellenek hozzá szörnyek, ufók, invázió vagy kicsiny zöld emberkék.

Ha teljes mélységében megértenénk, talán valóban nem volnánk képesek feldolgozni azon összefüggéseket, amiről cikkünk szól. Közülünk hányan volnának képesek elfogadni azt, hogy a jövő okozza a múltat, és nem fordítva? Hányan tudnák elfogadni, hogy egyszerre lehetnek két, vagy még több helyen? Pedig a fénysebességnél gyorsabb távolba hatás pontosan ezeket eredményezi, ill. vetíti előre egyben.

Miért fontos a fénysebesség egyáltalán?

Azért, mert elvben nem létezhet nagyobb sebessége ennél a Földön, és a Világegyetemben máshol sem, (legalábbis az általános időfizika szerint). Konkrétan, éppen az Einsteini relativitás elmélet szerint lehetetlen ez, és ezt közel 80 éve elfogadva a teljes űrtechnológiánkat erre építünk, a műholdas televíziózástól kezdve az űrhajózáson át a GPS rendszerekig. De miért tettük ezt? Talán azért, mert az Einsteini egyenletek és a kitüntetett pont nélküli vonatkoztatási rendszerek viszonylatában egészen máig helyesnek tűntek.

Rengeteg dolgot megjósoltak, amit később sikerült is igazolni (pl. a Merkúr pályaeltolódása vagy a fény elhajlása a Nap mellett), és mert elmélete sikerrel váltotta fel a Newtoni mechanikát. Való igaz, hogy ha a Newtoni mechanikára alapoznánk, a műholdjaink már rég lezuhantak volna, az űrszondák soha nem érnének célba, a GPS-rendszerek pedig néhány kilométerrel arrébb helyeznék a sarki boltot. Az relativitás-elmélet tehát praktikusan remekül bevált, így szinte mindenki elfogadta azt. De következik-e ebből az, hogy igaz? És egyáltalán, miért olyan fontos a relativitás alaptételéül szolgáló fény sebessége?

C, a világ legváltozóbb állandója

A fény sebessége 300 000 km/sec, tanulhattuk az általános iskolában. A fény sebessége 300 000 km/sec vákuumban - tanulhattuk középiskolában. A fény sebessége körülbelül 300 000 km/sec, attól függően, hogy milyen anyagban halad, a közeg törésmutatójától függően - tanulhattuk egyetemen. Azonban a vákuumban értelmezett fénynél semmi sem mehet gyorsabban, és ez a sebességállandó - tették hozzá ekkor is, sietve. De miért ennyi a fény sebessége, és miért nem mehet a fény gyorsabban, mint 300 000 km/sec? És mennyire biztos ez?

Az M87-es galaxis

A mellékelt kép nem trükkfelvétel, annak hitelességét senki nem vonja kétségbe. A Hubble űrtávcső készítette 1994 és 2001 között egy távoli csillagrendszerről, amiben heves anyagkilökődés történt. A felvétel szerint 7 év alatt 43 fényévvel távolodott el egymástól két nagyobb góc, ami kb. 6-szoros fénysebességet jelent. A csillagászok nagy része egyetért abban, hogy optikai csalódásról van szó, aminek a lényege, hogy az anyagfelhők nem csak oldalra, hanem keskeny szögben a Föld felé mozdultak el közel fénysebességgel, így a korábbi pozíció fénye jóval később ér el minket, mint a későbbi. Ez elvben lehetséges és logikus, csak az a gond, hogy ehhez 6-szoros fénysebességnél maximum 15 °-os mozgási pályával kell rendelkeznie a közeledő anyagnak, a mérések szerint viszont ez a szög 43 ° - ami max. 3-szoros fénysebesség illúzióját kelthetné.

Még mindig ott van annak a lehetősége, hogy a galaxis közepében lévő fekete lyuk meghajlította a fényt, és ez felelős az illúzió hiányzó részeiért, de mégis elképesztő, hogy van egy fényképünk valamiről, aminek nem volna szabad megtörténnie. Persze mindez csak akkor furcsa, ha a végletekig ragaszkodunk ahhoz, hogy a fény, illetve semmilyen más anyag, energia vagy információ nem tud gyorsabban haladni 300 millió méter/másodpercnél. De miért is hisszük ezt egyáltalán?

Az éter, a vákuum, a tér és a közegellenállás

Az Einsteini relativitáselmélet szerint azért nem mehet semmi gyorsabban a fénynél, mert ha valamit elkezdünk gyorsítani, a tömege is egyre nagyobb lesz, ami miatt egyre több energiát kell befektetnünk a gyorsításba. A képletek szerint ez a fénysebességhez közeledve exponenciálisan növekszik, míg elérünk oda, hogy a Világegyetem összes energiája sem elég a további gyorsításhoz. Végtelen mennyiségű kellene, de annyi nincs. Tehát, semmi nem gyorsítható fénysebesség fölé.

Fontos azonban kiemelnünk, hogy az relativitáselmélet nem tiltja a fénysebességnél eleve gyorsabban mozgó részecskék létezését. Az egyenletek szerint (ha léteznek), ezek viszont soha nem lassulhatnak le fénysebességre, mivel a lassításukhoz kellene végtelen energia. Ezeket az elméleti részecskéket még a 70-es években elnevezték "tachyon"-oknak, létezésüket eddig direkt módon nem sikerült bizonyítani.

A relativitáselmélet tetszetős, és a megfigyelések igazolni látszanak az egyenleteket, így sokáig szinte mindenki elfogadta, hogy a tömeg növekedése akadályozza a további gyorsítást. Mivel a részecskegyorsítók mérései összhangban voltak az egyenletekkel, kevesen kételkedtek annak igazában. Peig van egy másik lehetőség is, ez pedig a vákuum közegellenállása. Ezt sokkal egyszerűbb megérteni, mint a relativitás-elmélet egyenleteit. Hiszen egy autó, vagy egy szabadon eső tárgy - például egy ejtőernyős - azért nem tud egy bizonyos határon túl gyorsulni, mert a sebességével a közegellenállás is egyre jobban növekszik.

Ugyanez miért ne lehetne igaz a fényre nézve? Hiszen a fényt is korlátozza valami, pedig nincs tömege. Így a relativitás-elmélet nem vonatkozik rá, nem magyarázza meg, miért nem gyorsulhat tovább. Egyszerűen axiómának tekinti azt, nem indokolja. Pedig talán kellene... Mivel lehet, hogy a fény sebességét az üresnek tartott tér közegellenállása korlátozza. Lehetséges volna?

A Cserenkov-sugárzás, neutrínók, és a sötét anyag

 Az atomreaktorok hűtővizének mélyén halvány, kékes ragyogás veszi körül a sugárzó rudakat. A fényt az okozza, hogy a rádióaktív rudakból a bomlás során kirepüő részecskék gyorsabban haladnak, mint amilyen gyorsan a fény tud haladni a vízben. Ha ez igaz (márpedig igaz), akkor el kell, hogy fogadjuk, hogy a közegellenállás igenis hatással van a fény sebességére. Akkor miért félünk felvetni azt a kérdést, hogy nem lehet-e, hogy a vákuum (vagy az éter) közegellenállása miatt nem tud a fény "végtelenül" gyors lenni?

Ehhez először azt kell megvizsgálnunk, hogy mit értünk vákuum, vagy éppen az éter fogalmán. (A kettő nem teljesen azonos, de ez most lényegtelen). "Klasszikus" vákuum alatt azt a teljesen üres teret értjük, amiben nincsen semmilyen ismert elemi részecske, tehát, teljesen anyagmentes.

A probléma az, hogy ilyen nem létezik. Először is, a csillagközi tér telis-tele van hintve igazi "csillagporral" - a tudomány napszél néven ismeri őket, és a napok koronakitöréseikor szakadnak le a végtelenbe. Ezek okozzák a sarkokon jól ismert Északi Fény káprázatos színjátékát, és ezek bolondítják meg olykor műholdjainkat. Az üresnek tartott tér mindemellett tele van sugárzással. Milliárdnyi galaxis fény és rádióhullámai haladnak rajta keresztül, minden irányból, minden pillanatban, nem is beszélve az ősrobbanásból visszamaradt háttérsugárzásra. Elvileg nem hatnak egymásra, de ezt hogyan lehetne igazolni, ha nem lehet őket kiszűrni?

És ezzel még nincs vége. A kutatók egyetértenek abban, hogy a Világegyetem tágulásának jelenlegi mértéke nem egyeztethető össze a látható csillagok és galaxisok össztömegével. Legalább 3-szor annyi gravitáció tartja össze világukat, mint amit látunk. Ennek valahol lennie kell - de még soha, senki nem mutatta ki a jelenlétét. Mi van, ha a hiányzó, titokzatos "sötét anyag" jelen van a csillagközi térben, mindenütt? Mi van, ha egy láthatatlan "őslevesben" úszkálunk mindannyian, és a csillagközi tér nem "üres" hanem tele van egy számunkra érzékelhetetlen metériával? Akinek a sötét anyag túl elvont, az gondoljon a neutrínókra. Ezeket az elméleti fizika által megjósolt, rendkívül kicsi és rendkívüli sebességgel haladó részecskéket még egy 1000 méter vastag ólomlemez sem állítaná meg, létezésüket óriási, föld alatti medencékben vizsgálják különleges folyadék-detektorokkal, amikben foton-sokszorozók alakítják érzékelhető villanássá a képzelt részecske, és a mindennapi anyag kölcsönhatását. Ha úgy tetszik, akár neutrínókkal is kitölthetjük az eddig "üresnek" hitt teret.

Akárhogyan is, jogosan vetődik fel a kérdés, hogy létezik-e olyan, hogy "teljesen üres vákuum". Ha nem, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a fény nem tud gyorsabban menni egy adott határértéknél? Másképp is feltehetjük a kérdés. Mi van, ha a fény sebessége igazából végtelen? Csak éppen, nincs olyan üres tér, amiben el tudná érni ezt a sebességet, így sosem tudtuk megfigyelni igazi valójában. Ha tovább gondolkozunk, még meglepőbb kérdések merülnek fel.

Vannak egyáltalán mértékegységeink?

Amikor kijelentjük, hogy a fény sebessége 300 000 km/másodperc, vagy 300 millió méter/másodperc, akkor egy eléggé evidensnek tűnő kijelentést is teszünk (talán többet is). Például, kijelentjük, hogy tudjuk, mi az a méter, és mi az a másodperc. De tényleg, mi az a méter? A hosszúság alapvető mértékegysége, amelynek definíciója - nos, talán meglepő, pont a fénysebességgel van definiálva.

Bizony, farkába harap a kígyó - minden jelenlegi szabvány és tudományos definíció szerint a méter az a távolság, amit a fény 1/300 milliomod (egészen pontosan 1/299 792 458) másodperc alatt tesz meg. Vagyis, c=300 millió valami/másodperc, ahol valami = 1/c-ad valami által definiált harmadik valami. A definíció szerint a fénysebesség meghatározása önmaga felhasználásával történik, ami nyilvánvalóan képtelenség.

Vajon miért nem zavar ez senkit? A fény lelassulhat, akár meg is állhat, vagy gyorsabban haladhat önmagánál - ha lehet hinni az ezzel kísérletező, egyre nagyobb számú tudósnak, akik szembe mertek szállni a lehetetlennel. Ez azonban még nem biztos, hogy a fénysebességnél gyorsabb kommunikációra is lehetőséget ad. Egy újabb talány, aminek megértéséhez ijesztően hangzó kvantummechanikai fogalmakat kell leegyszerűsítenünk. Nézzük, mik ezek!

A kvantum-nonlokalitás és párkeltés

 A bonyolult és fellengzős kifejezés egy nagyon egyszerű tényt takar: bizonyított, hogy szubatomi részecskék (mint például a testünket alkotó atomok elektronjai) minden különösebb trükk nélkül egyszerre lehetnek jelen két, egymástól távoli helyen. A kísérlet, amivel ezt igazolni lehet, olyan egyszerű, hogy bármilyen egyetemi laborban elvégezhető. Eleinte lézersugárral csinálták, ami - hogyha optikailag szétterítve áthalad két, egymás melletti résen, és rávetül egy távolabb lévő falra, akkor hullámzó interferencia-képet hoz létre.

A jelenség magyarázata az, hogy a két résen áthaladó fénysugár pásztái más-más hullámfázisban érik el a falat (vagy képernyőt), és ettől függően erősítik vagy gyöngítik egymást. Aztán kipróbálták elektronsugárral is (amely a régebbi, katódsugárcsöves televíziókban a fényeket kelti a képernyőn). Az eredmény ugyanaz, hullámzó interferencia-képet kapunk. Az igazi meglepetés akkor érte a kutatókat, amikor egyetlen (!) elektron is felvillantotta a hullámzó fénymintát, ami csak úgy lehetséges, ha az elektron egyszerre ment át mindkét résen. Meglepő? Igen, de attól még a legteljesebb mértékben igaz.

A szuperlumináris kommunikáció problémaköre

Mióta a non-lokalitás és a párkeltés jelenségéről tudunk - tehát közel egy évszázada foglalkoztatja a kutatókat a kérdés, hogy lehetne-e ezt kihasználva fénysebességnél gyorsabban kommunikálni. Látszatra ennél mi sem tűnik egyszerűbbnek; hiszen ha van egy kettéválasztott fénysugarunk, aminek forrása félúton A és B pont között, akkor csak annyit kell csinálni, hogy valahogyan hatunk az A pontban lévő fénysugár fotonjaira, és a B pontban azonnal - időkésleltetés nélkül - megváltozik annak a párja. A kvantum-nonlokalitás értelmében ez pontosan így is történik, csak egy baj van - a Heisenberg-féle határozatlansági kritériumok hatása a mérésre olyan, hogy maga a mérés is megváltoztatja a foton állapotát, így nem tudjuk, hogy mit is mértünk.

A CERN-ben magát a jelenséget is csak úgy tudták bizonyítani, hogy (utólag)összehasonlították az A és B pontban történt méréseket, és kiderült, a változások egyszerre történtek. De ehhez előbb (normál módon) továbbítani kellett a mérés központjába a két távoli pont állapotát, tehát visszakerültünk a kiindulási állapothoz; hiába történik valami fénysebességnél gyorsabban, ha nem tudjuk értelmezni.

Egy nagyon érdekes analógia segítségével könnyű megmutatni, hogy bizonyos, fénysebességnél gyorsabb jelenségekkel miért nem lehet információt küldeni. Fogjunk egy egyszerű lézerceruzát, és álljunk egy fal elé. Ha a lézerceruzát megmozdítjuk, a fénypont arrébb mozdul - méghozzá elég gyorsan. Ha távolabb megyünk a faltól, még gyorsabban fog arrébb ugrani a megvilágított pötty, azonos kézmozdulat esetén. Könnyű belátni, hogyha nagyon-nagyon távol megyünk a faltól, akár több száz, vagy több ezer kilométeres sebességgel is mozgathatjuk a lézerpontot a felületen. Ennek a sebességnövekedésnek nincsen elvi határa. Ha a Holdat, vagy egy még távolabbi objektumot világítunk meg egy nagy teljesítményű lézerrel, akkor könnyűszerrel átléphetjük a fénysebességet.

A fénypont akár ezerszer gyorsabban mozoghat a Hold felszínén a fénynél, mégsem lehet így információkat küldeni. Azért nem, mert előbb tudnunk kell, mit üzenne a Hold egyik fele a másiknak, mielőtt arrébb húzzuk a lézersugarat, viszont a továbbítandó információ maximum fénysebességgel érne vissza ide, a Földre. További egy fénymásodpercre lenne szükség, hogy a fénysugár által küldendő információ megérkezzen a Holdra. Visszatérve a csatolt kvantumpárok fénysebességnél gyorsabb információátviteléhez, a témában (mint azt már korábban is említettük) Bell folytatott kiterjedt kutatást, még az 1950-es években, és a tudósok 95 %-a egyetért azzal, hogy a Bell-teoréma miatt sajnos egyelőre nem fog E.T sem haza, sem idetelefonálni, legalábbis fénysebességnél gyorsabban.

A Bell-teoréma korlátai és a telepátia

Mint azt említettük, ma kb. 20 kutató közül 19 ért egyet a Bell-féle inekvalitás kizáró elvével, vagyis hogy nem lehet a kvantum-nonlokalitást közvetlen kommunikációra felhasználni. A maradék 5 százaléknyi - tehát átlagosan húszból egy - tudós másként vélekedik, és komoly értekezésekben cáfolja a kizárási teorémát. Érdekes módon több távol-keleti szekértő is érintett ebben, például Dr. Gao San, aki a fénysebességnél gyorsabb kommunikáción kívül egy rendkívül érdekes felvetést is tett, méghozzá azt, hogy a kvantum-nonlokalitás lehet az első igazán tudományos alapja a telepátiának is. Miért is ne? Ezt talán még a Bell-teoréma sem gátolja, hiszen tudatunkat és érzéseinket formáló - vélt vagy valós - létünk szintén apró energia-részecskékből áll, voltaképpen lényegtelen, hogy anyagként vagy energiaként tekintjük.

Talán nem véletlen, hogy ikreknél figyelhető meg leginkább ez jelenség: bár az élő szervezetek komplexitása miatt nehezebb bizonyítani, ám talán az ő létezésük kezdetén szétvált tudatuk hasonló egy fénysugár kettéválasztásához, amelyet a CERN-ben sikerrel végeztek. Egy ikerpár tagjai talán éppúgy reagálnak, mint az egymástól távol lévő, mégis egymásról "tudó" fotonok; tudatuk összekapcsolódik, és akár a galaxis túloldalán is érzékelik egymást, tértől és időtől függetlenül azonnal.

Bár az információ fénysebességnél gyorsabb haladása megint csak ütközik az általános és speciális relativitás-elmélettel (az információ a saját múltjába haladna), mégsem okoz logikai paradoxont. Azért nem, mert az információ nem a telepatikusan összekapcsolt tudatok múltjába érkezik, legfeljebb a saját múltjába; vagyis, az ikerpár tagjai nem tudhatnak előre arról, hogy mi fog történni a másikukkal, csak amikor már megtörtént (de akkor azonnal). Így nincs módjuk megváltoztatni a jövőt, tehát nem okoznak paradoxont. A fénysebességnél gyorsabban telepátia önmagában is rendkívüli, de van ennél nagyobb meglepetés is. Nem biztos, hogy az okból következik az okozat, és nem fordítva.

Retro-kauzalitás és az ok-okozati viszony megdőlése

 

Mint azt cikkünk elején említettük, nem csak a CERN-ben zajlanak ilyen kísérletek. Olaszországtól Kínáig (és egyes pletykák szerint még a volt Szovjetunióban is) végeztek hasonló kutatásokat, nem kevésbé meglepő eredménnyel, az utóbbi évtizedekben rengetegszer. Az egyik legfurcsább kimenetelűt egy bizonyos - dr. L.J. Wang követte el, aki véletlenül éppen azon az egyetemen dolgozik, ahol az előző cikkünkben említett kvantum-fluktuációval kapcsolatos kísérletek zajlanak.

Igen, a ugyanarról a Princeton-ról van szó, ahol annak idején John Nesh megalkotta a gazdasági élet bibliájának tekintett, akkor meglehetősen vitatott játékelméletét, és ahol kiderült, hogy a fehér zajnak tekintett kvantum-fluktuációk valahogy talán képesek előre látni a jövőt. L.J. Wang egy lézersugár-impulzust lövellt keresztül egy céziummal töltött akváriumon, hogy vizsgálja a hullámfront és a felvezető/lezáró hullámfázisok torzulását, ill. sebesség-fluktuációját a tökéletes szinusz-hoz képest. A másik oldalon lévő érzékelő (tükör) szerint elképesztő dolog történt: a hullám csúcsa már visszaverődött a tartály túlsó feléről, még mielőtt az eredeti egyáltalán belépett volna a közegbe.

Más szavakkal, a visszaverődő hullám csúcsa akkor keletkezett, amikor még nem is ért oda az, ami visszaverődhetett volna. Az már csak hab a tortán, hogy mindez fénysebességnél jóval (kb. 300-szor) gyorsabban zajlott.

Hogyan lehetséges ez?

 Newton óta tudjuk, hogy bármilyen hatás, vagy erő azonnal ugyanolyan mértékű ellenhatást vált ki, a következmény pedig cselekedeteink, vagy a tőlünk független események által kiváltott erők végső eredője lesz. A mostani kísérletek fényében viszont felül kell vizsgálnunk, hogy milyen ok-okozati viszonyban van egymással a hatás és az ellenhatás; talán tévesen feltételeztük mindeddig azt, hogy a hatás az "ok", az váltja ki az ellenhatást, majd végső soron a következményt. Figyelembe kell vennünk, hogy ezt egyszerűen azért hisszük, mert emberi létezésünk egyik sajátossága, hogy az időben csak egy irányba, a múltból a jövő felé haladva tudjuk érzékelni világunkat. Így könnyű azt hinni, hogy az "ok" az "előzmény", és ennek okozata a következmény vagy eredmény. Ez a logikai gondolkodás egyik alaptétele, a kauzalitás megdönthetetlennek hitt elve. Az tér-idő kontinuumban azonban úgy tűnik, nincs ilyen értelemben kitüntetett irány. A jövőből éppúgy következik a múlt, mint a múltból a jövő - ezt sugallják a legújabb princetoni eredmények is.

Gondoljunk csak bele; a túlsó végén visszatükrözött hullámcsúcs már azelőtt visszaverődött, hogy az eredeti hullám (annak kiváltó oka) még be sem lépett teljes egészében a kísérleti térbe. Ebben az esetben tehát a következmény látszólag megelőzte az azt kiváltó okot. Ezt nevezzük retrokauzalitásnak; amikor egy jövőbeli esemény (a következmény) váltja ki annak előzményét, és nem fordítva.

Fontos azonban kiemelnünk, hogy a visszaverődő hullám így is csak akkor jelent meg, amikor már úton volt az eredeti. Még pontosabban fogalmazva; akkor, amikor már megállíthatatlan lett volna a belépő fénysugár. Ez ezért fontos, mert így megmenekül a logika, és nem keletkezik feloldhatatlan paradaxon; viszont alighanem át kell értékelnünk néhány fogalmat. Mindennek fényében úgy tűnik, két egymással összefüggő, egymásra ható esemény nem állítható ok-okozati viszonyba. Pontosabban, egyik sem lesz kitüntetett ok, vagy okozat; mindkettő egyszerre kiváltó ok és következmény, mindegy, melyiket hittük "elsőnek". A logikában megszűnik a kölcsönös implikáció fogalma az időbeliség viszonylatában; előzmények és következmények, okok és okozatok időfüggetlen ekvivalenciává válnak.

A megbomlott téridő

Cikkünket a CERN 2008-as kísérletével kezdtük, és azzal is zárjuk. Ahogy azt említettük, a fénysebességnél gyorsabb távolba hatást kísérletileg igazoltnak tekinti a tudományos világ, ennek ellenére a kutatók nagy része kitart amellett, hogy semmi (így információ) sem terjedhet a fénynél gyorsabban a térben.

Ellentmondás? Talán nem. Hiszen senki nem állította, hogy az információ "áthaladt" a fotonpár két része közötti, 18 kilométeres téren. Erre egyszerűen nem volt szükség, mivelugyanaz a foton volt jelen egyszerre mindkét helyen. Vagy, ami talán a legérdekesebb értelmezése a történteknek, hogy a látszólag 18 kilométerrel lévő részecskék között nem is volt távolság egyáltalán. A fotonpár két fele szétválásuk pillanatában valahogy megduplázta és magával vitte magát a teret, amit kitöltött. Ez nem áll ellentétben sem a speciális, sem az általános reativitás-elmélettel, mégis talán a leginkább megdöbbentő feltételezés. Talán éppen ezért ez az igazság.

A tudományos világ megosztottsága

 Cikkünk közel 8 hónapnyi előkészítés után lát napvilágot, amely során több száz tanulmány, több ezer oldalnyi definíció, levezetés, kísérlet és kutatási jegyzőkönyv, interjú és cáfolat átnézésére volt lehetőség - ami óriási mennyiségnek tűnik, ennek ellenére nyilván csak a jéghegy csúcsa. Mégis, az átnézett minta alapján következőket állíthatjuk viszonylagos biztonsággal:

1) A kvantum-nonlokalitás jelenségében, és a fénysebességnél gyorsabb távolba hatás létében mindenki egyetért, abban azonban nem, hogy lehet-e ezt kommunikációra (direkt információátvitelre) használni.

2) Abban, hogy a fénysebesség, mint konkrét felső korlát továbbra is behatárolja anyag, energia és információ térben való terjedésének maximális lehetséges sebességét, a tudományos élet képviselői nagyrészt szintén egyetértenek (és, mint ezt láthattuk, ez nem feltétlenül áll ellentétben a kvantum-nonlokalitás fénysebességnél gyorsabb távolba hatásának jelenségével).

3) A retrokauzalitás elvét szinte mindenki elfogadja, amennyiben az nem okoz paradaxont (kauzlitási ekvivalencia). 4) Az Einsteini relativitáselmélet még áll, de több ponton inogni látszik - a felnövő kutatók egyre nagyobb hányada mát-már tudományvallási dogmának tartja azt. Ráadásul a kvantummechanika tartogathat még ennél és furcsább meglepetéseket - ebben szintén mindenki egyetért.

 4) Ezen túlmenően viszont teljes a káosz. Bizonyítások és cáfolatok, majd cáfolatok cáfolatai követik egymást a tudományos (és áltudományos) fórumokban, folyóiratokban. Ezek sokszor olyan komplexitásúak és olyan tudományos hátteret feltételeznek - több tíz oldalas parciális differenciál-egyenletek rendszereiről beszélünk - hogy azt talán csak az érti, aki levezette (vagy még ő sem). Egy biztos: egyelőre nincs bizonyíték se pro, se kontra, ami megdönthetetlennek tűnek a fénysebességnél gyorsabb kommunikációt illetően.

Háttérbe szorult kutatók ...avagy, nem mindenhol van Princeton

 Jelen cikkük írója még az előzetes anyaggyűjtés során szembesült azzal a nem túl szívderítő ténnyel, hogy hazánkban - és így nyilván Európa és a világ számos országában is - rengeteg nagy tudású, elképesztő műveltségű és kreativitású kutatót vetett ki magából a rendszer, teljes névtelenségbe kényszeríve őket és elméleteiket. Azzal, hogy ezek a tudósok perifériára szorultak, gyakorlatilag esély sincsen rá, hogy elképzeléseik publicitást kapjanak; szégyen-gyalázat, hogy ingyenes tárhelyszolgáltatók villogó, csengőhang-reklámcsíkokkal tarkított aloldalain kell, hogy közöljék a relativitáselmélet továbbfejlesztéseit vagy éppen cáfolatát. Jelen cikk írója szerint sok ilyen - reklámoldalakra száműzött tanulmány és értekezés legalább annyira tudományosan megalapozottnak, átgondoltnak és logikusnak bizonyulhat, mint amit a "hagyományos" (egyetemi, akadémiai, stb.) megközelítések.

Csak két példa, csak kis hazánkból: http://www.freeweb.hu/doboandor/ http://aranylaci.freeweb.hu/

A legfontosabb források, linkek

 http://www.weburbia.com/physics/FTL.html

http://www.ejtp.com/articles/ejtpv5i18p105.pdf

http://www.khouse.org/articles/2000/265/

http://www.whyevolution.com/einstein.html

http://www.nature.com/nature/journal/v406/n6793/full/406243a0.html

http://www.hep.princeton.edu/~mcdonald/examples/optics/marangos_nature_406_243_00.pdf

http://hal.archives-ouvertes.fr/docs/00/21/70/75/PDF/RR-6428.pdf

http://en.wikipedia.org/wiki/Bell%27s_theorem http://arxiv.org/pdf/quant-ph/0506047v2

http://philsci-archive.pitt.edu/archive/00001643/01/qscfpl.pdf

http://www.dailygalaxy.com/my_weblog/2007/06/weird_science_c.html

Zárszó

 Köszönjük azoknak, akik időt szántak az Időkép eddigi legnagyobb lélegzetvételű cikkének áttanulmányozására. Írásunk azért nyúlt ilyen hosszúra, mert enélkül egyszerűen lehetetlen lett volna ezt a rendkívül szerteágazó, különlegesen komplex jelenség-csoportot tárgyalni. Így is, csupán súrolni tudtuk azokat a kérdéseket, amelyek megértése nélkül esélyük sincs eligazodni a kvantummechanika, a tér és az idő, a logika és a filozófia határain táncoló időfizika egyre inkább összemosódó peremén.

Ami jelen cikk írója számára talán a legérdekesebb (nem várt) felismerés az volt, hogy társadalmi szinten milyen keveset tudunk - szinte semmit - erről a témáról, talán még a létezéséről sem. Ahhoz képest, hogy 80 éve a legzseniálisabb kutatók tucatjai, ha nem százai folytattak kiterjedt elméleti és gyakorlati kísérleteket a kvantum-párok, a fénysebességnél gyorsabb távolba-hatás terén - ez édeskevés. Úgy látszik, kellett hozzá egy LHC, sok-sok milliárd euró, és persze a bulvársajtó, ami a témát felkapta. Ha nem jelennek meg 2008 nyarának végén az erősen hápogó, citromsárga színű, gumikacsa-ízű hírek a hazatelefonáló E.T-ről, a hamarosan teleportálhatjuk-magunkat Star Trek-módra hangnemben, talán ez a cikk sem (vagy jóval később) íródott volna meg.

És végül - ne felejtsük el, hogy egyelőre nincsenek a tárgykörben válaszok, csak kérdések. Aki azt állítja, hogy tudja a kérdésben a végső igazságot, az talán bölcsebb Murphy-nél, aki azt mondta, hogy ami elromolhat, az el is romlik, a tények pedig csak megkövesedett vélemények.

Mi mégis nagyon, - mint mindig - várjuk olvasóink kérdéseit, és véleményét és észrevételeit.

Nagy Gergely
2009. május 4.
Időkép.hu

Jövőbe látás

Áprilisi "tréfáink" közül elsőként ezt a képtelennek tűnő állítást vizsgáljuk meg, amely úgy tűnik, talán mégis tudományos igazolást nyert.

A jövőbe látás egészen néhány évvel ezelőttig az ezotériához, a misztikumhoz, esetleg a sci-fi novellák világához állt legközelebb. Ma viszont már komoly tudományos kísérletek folynak a lehetőség igazolására, amelyek közül legalább egy úgy tűnik, kimondottan sikeres.

A jövőbe látást, mint lehetőséget a tudományos világ nagy része morális, fizikai vagy logikai okok miatt egészen idáig képtelenségnek tartotta és elítélte. Ebben az a furcsa, hogy - a józan ésszel ellentétben - valójában semmilyen fizikai törvény nem gátolja azt (mint ahogy az időutazást sem).

A legtöbben azt állítják, hogy a jövőbe látás, vagy az időutazás egyszerűen azért képtelenség, mert időparadoxont okozna. Hiszen, ha ismerjük a jövőt, akkor megpróbálhatjuk megváltoztatni, és ha ez sikerül, akkor már nem az lesz a jövő, vagyis nem a jövőt láttunk, csak egy lehetőséget - így nem beszélhetünk jövőbe látásról (mint pl.az időben visszafelé utazva, megakadályozva saját születésünket. De mi van, ha megkerülhető ez a logikai csavar?Az időparadaxon elkerülése

Ha jobban belegondolunk legalább három, esetleg négy mód is van arra, hogy a "jövőbe látás" ne okozzon időparadoxont. Ezek közül a negyedik kicsit elvontabb (több, párhuzamosan létező világegyetemet feltételez), de most maradjunk csak a jól ismert, 3+1 dimenziós világunknál. A lehetőségek -1) Információt kaphatunk a jövőről úgy, hogy nem tudjuk pontosan, mire/hogyan vonatkozik a kapott információ, és az csak utólag derül ki (így semmit sem tehetünk a jövőbeli esemény elkerülésére, megváltoztatására). 2)Információt kaphatunk a jövőről úgy, hogy pontosan tudjuk, mire vonatkozik, de semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk a történéseket. (Például, tudjuk, hogy egy repülőgép le fog zuhanni, mert rossz az üzemanyag-mérője, de nem tudjuk értesíeni a pilótát, mert nincs rádiókapcsolat vagy más kommunikációs csatorna). 3)Végül a legérdekesebb lehetőség - információt kapunk a jövőről, amit megpróbálunk elkerülni/megakadályozni, de pont azon események láncolata váltja ki az végkifejletet, amelyet annak elkerülése érdekében tettünk.

Ez utóbbi lehetőség - amelyet több, tudományos-fantasztikus novella és film is sikerrel dolgozott fel - tulajdonképpen azt mondja ki, hogy teljesen téves az elképzelésünk a téridőről, illetve az ok-okozati viszonyokról. Hiszen ebben az esetben valójában legalább annyira az okozat váltja ki az okot, mint fordítva; és ami még ennél is furcsább, ez nem áll ellentétben a jelenleg ismert univerzum fizikai, logikai és matematikai törvényeivel sem. Csupán az emberi felfogóképeség határait teszi próbára, de attól még lehetséges.
Jelenlegi cikkünkben azonban a jövőbe látás első lehetésges formáját vizsgáljuk, mivel ezt sikerült valóban megtörtént eseményekkel összefüggésben, statisztikai módszerekkel, szinte minden kételyt kizáróan bizonyítani.A Globális Öntudat Project, SETI és a kvantummechanika

Bármilyen hihetetlen, nem valamiféle ezotérikus, sejtéseken alapuló misztériumról van szó, hanem egy közel 15 éve zajló tudományos kísérletről. Kevesen tudnak a létezéséről, és világviszonylatban is csak néhány száz, maximum néhány ezer cikk, interjú vagy TV-műsor jelent meg vele kapcsolatban (ami legalábbis furcsa ilyen volumenű és jelentőségű kutatásoknál).

A projectet a világhírű Princeton egyetemen kezdték el, még a 90-es években, és azóta is folytonosan működik. Talán sokan emlékeznek olvasóink közül a korábban nagy sikert arató, évekig népszerű SETI-kutatási programra, aminek lényege az volt, hogy a NASA rádióteleszkópok által begyűjtött, több száz milliónyi rádiócsatorna és több ezer megfigyelt csillag, naprendszer adásait apró "csomagokra" bontották, amiket interneten lehetett letölteni, hozzá egy szoftverrel, ami kikereste bennük a leginkább gyanús (földönkívüli intelligenciára) utaló jeleket, és ha talált ilyet, visszaküldte azokat a NASA-nak.
A 90-es évek végén Magyarországon és világszerte több ezren, több tízezren csatlakoztak a kutatáshoz, még ha nem is túl sokszor jelentkezett E.T. a képernyőn futó 3 dimenziós spektrumrajzokon.

A Globális Öntudat Project ehhez kicsit hasonló, ám célja alapvetően más. Elosztott rendszerről van szó (mint az Időkép), amelyhez bárki csatlakozhat, méréseit és eredményeit pedig valós időben, interneten küldi vissza a központba. Ez a rendszer jelezte 4 órával előre a WTC elleni támadásokat, 24 órával előre a 2004-es Cunamit. És hogy miért nem tett senki ellene semmit?

Nagyon egyszerű - a rendszer nem mondta meg, mi fog történni, csak azt, hogy valamilyen rendkívüli jelentőségű esemény. Így befolyásolni nem lehetett, ám a véletlen valószínűségét statisztikailag kizártnak lehet tekinteni. Hogy ez hogyan lehetséges? Ehhez először meg kell ismernünk a GCP működését.Véletlenszámok a jövőből

Fontos megérteni, hogy a Project nem a jövőbe látást célozta meg amikor elindult; az csupán egy véletlen felfedezés, hogy erre is képes lehet.

A terv eredeti célja semmi más nem volt, mint hogy a "tökéletes" véletlenszámok statisztikai eloszlását nyomon kövessék szerte a világon, a fehér zajban előforduló esetleges fluktuációk vizsgálata céljából. Ez olyan, mintha bekapcsolnánk a televíziót egy valóban üres csatornára hangolva, és a rendszertelenül villódzó fekete-fehér pontok eloszlásában keresnénk rendszert. Persze valóban üres csatorna a gyakorlatban nincs; ha villámok, a mosógép szikrái vagy más zajok nem is, a Világegyetem háttérsugárzása akkor is jelen lennének benne. Így ez nem jó a vizsgálat szempontjából; ennél "véletlenebb" véletlenre van szükség. 
"Tökéletes véletlen számnak" azt tekintjük, amikor egy szám, vagy számok sorozata elvben semmilyen ismert módon nem következtethető ki előre; nem kapcsolódik emberi tényezőhöz, környezeti hatásokhoz, sem más fizikai/kémiai/biológiai folyamatokhoz. Ha feldobunk egy érmét, annak eredménye nem "igazi véletlen", hogy miként esik le, nagyon bonyolult módon, de kiszámítható lenne a hajítás szögéből, a kezdeti perdületből, a légellenállásból és a sebességből - tehát ez nem "véletlen" szám. Igazi véletlen jelenlegi ismereteink szerint kizárólag kvantummechanikai módon képezhető. 
A Heisenberg-féle határozatlansági elv

Ez a tudományos törvényszerűség, amelynek eredeti jelentése többféleképpen értelmezhető, ám gyakorlati végeredményében egyetértenek a kutatók - egy kvantummechanikai szintű részecske tulajdonságait nem lehet egy adott határértéknél pontosabban megmérni, mivel maga a mérés megváltoztatja a részecske állapotát, méghozzá előre ki nem számítható módon. Ezért a kvantummechanikai jelenségek mérése által okozott "zajt" valódi véletlennek, igazi "fehér" zajnak tekinthetjük.

A GCP project pontosan ezt használja fel. A hálózat világszerte elszórtan elhelyezett, kvantummechanikai fehér zajt keltő egységek kimenetét gyűjti össze, és elemzi azok összefüggéseit. Az egységeket Véletlen Esemény-Generátoroknak (Random Event Generator) hívják, és a nap 24 órájában, a hét minden napján, az év 365 napján másodpercenként nem kevesebb, mint 200 db (0 és 1 közötti) véletlenszámot állítanak elő, és küldenek vissza Princeton-ba; mintha másodpercenként 200-szor feldobnánk egy érmét, és az eredményt (fej vagy írás) 1 biten ábrázolnánk. Elméletileg nagy átlagban mindig, tökéletesen egyenletes véletlenszám-eloszlást kellene, hogy kapjunk, és ha nem - akkor valami nagyon különös dolog történik világunkban.Nem várt eredmények

Egy ideig úgy tűnt, a tökéletes véletlen számok tökéletesen egyenlő eloszlásúak. Bár néha előfordultak statisztikai anomáliák (pl. néhány százalékkal több 1-es érkezett, mint 0, ill. fordítva), de ezek normál fluktuációnak tekinthetőek. Az igazi meglepetés 1997-ben következett be, a Wales-i hercegnő, Lady Diana halálakor. A görbe hirtelen megugrott, a véletlenszámok nem tűntek véletlennek többé. Ahogy a hírek érkeztek, Európa és a Nyugati civilizácók nagy része gyászba borult, a kvantummechanika mintha megbolondult volna. A görbék jó ideig eltolódtak a véletlenből a rendezettség felé; erre semmilyen ismert magyarázat nincsen máig sem.

Mivel az 1997 nyarán keletkezett véletlenszámok láthatóan a világban élő emberek reakciója, érzelmi állapota szerint fluktuálódott, szárnyra kapott az a valóban kissé megdöbbentő feltételezés, hogy a véletlenszámok valahogy kapcsolódnak a kollektív tudatalattihoz (ha létezik ilyesmi). Azóta az elosztott véletlenszám-fluktuációs kutatást Globális Tudatalatti vagy Globális Öntudat Project-nek hívják, ami számtalan társadalmi, fizikai és matematikai kutatásokkal foglalkozó tudósnak okozott komoly fejtörést.2001. szeptember 11. / 2004. decemberi cunami

Ennél is nagyobb meglepetést okozott 2001. szeptember 11-e, a Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen történt terrorista-támadás. Azon már nem is csodálkoztak a project vezetői, hogy elképesztő módon megváltozott a véletlenszámok eloszlása, ahogy a hír terjedt a világon, és ahogy az emberek kezdték megérteni, átérezni a tragédia nagyságát, és az egész emberiségre gyakorolt hatását.

Ami megdöbbentette a Princeton egyetem kutatóit, hogy az első, szignifikáns csúcs (amely a véletlenszámok anomáliáit jelzi) már a támadás előtt 4 órával bekövetkezett. Ha elhisszük, hogy a kvmantummechanikai véletlenszámok valóban a globális, kollektív tudatalattinkkal függenek össze valahogyan, akkor is megdöbbentő az eredmény. 2 lehetőség van -1) Emberek egy igen széles csoportja már 4 órával az esemény előtt tudott annak várható bekövetkeztéről 2) Konkrétan nem egy adott csoport, hanem mindenki előre tudta, hogy valami elképesztő fog történni, csak éppen azt nem, hogy mi.

Mindkét lehetőség rémisztő; az egyik elképesztő és hihetetlen összeesküvés-elméletek végtelen sorát indíthatja el (amiből nem kevés van egyébként sem), a másik pedig az, hogy kollektív tudatalattink valóban a "jövőbe lát".
A 2004-es ázsiai cunami 24 órával előre jelzése ez utóbbi lehetőséget támasztja alá; hacsak nem jelenik meg egy még ennél is hihetetlenebb összeesküvés-elmélet, amely szerint arról is előre tudtak egyesek, hacsak nem ők okozták.Néhány fontos forrás, interjúk, vonatkozó angol nelvű oldalak

A Project hivatalos honlapja (Princeton egyetem) 
Egy populáris TV-riport a témáról (YouTube) 
Wikipédia vonatkozó cikkje 
Egy független vizsgálat 
Még egy sajtómegjelenés

Természetesen ez csak ízelítő, ennél jóval több forrást találhat az, aki még ennél is mélyebben érdeklődik a téma iránt.Végkövetkeztetés

Jelen cikk írója nem azt állítja, hogy klasszikus értelemben létezik a jövőbe látás, hanem azt, hogy - több száz (szinte valamennyi, interneten elérhető) cikk és publikáció részletes tanulmányozása után legalábbis komolyan feltételezhető, hogy tényleg van valamilyeninformáció-áramlás a téridő jövőbeli, ill. múltbéli pontjai között.
Ez az információ-áramlás látszólag úgy valósul meg, hogy elkerüli az időparadoxokonat, és nem sérül semmilyen logikai, matematikai vagy fizikai alapelv.

Nem titok az sem, hogy pontosan ez a fajta információ-áramlás lesz a témája következő, provokatív cikkünknek, amelyben a talán nem is annyira vicces áprilisi tréfákat vesszük sorra, méghozzá a fénysebességnél gyorsabb kommunikáció lehetőségét vizsgálva.Várjuk a véleményeket!
Nagy Gergely
2009. április 19.
Időkép-ViharVadász projekt

Értekezés a fényről, időről, fekete lyukakról és a földönkívüliekről

Néha a legegyszerűbb tévedéseinket a legnehezebb belátni….”

A fény elektromágneses rezgés. De mi az, ami rezeg és miben? A rezgések (hullámok) terjedéséhez ugyanis valamilyen közeg kell. Azt tanítják, a foton rezgése kelti az elektromágneses sugárzást, és ez a sugárzás maga hozza létre a teret az önmaga terjedéséhez szükséges teret, mert éter nem létezik, tehát nincs ami rezegjen. (Alapvető hiba: ugyanis nem a részecskék mozgása kelti a teret, hanem a tér kelti a részecskéket, amelyek aztán a térben mozoghatnak….) Ráadásul a fény – állítólag - kettős természetű: részecske és hullám.

 A fentiek persze csak részben igazak Nem létezik rezgés a rezgést továbbító közeg nélkül! - bármennyire is szeretnék ezt tagadni a fizikai világszemléletet jelenleg uralók. Már ugyanis Rutherford meghatározta az éter sűrűségét, melyben a fény, mint rezgés, transzverzális hullámként terjedhet. Mivel erre az értékre 94 db jegyből álló számot kapott, már eleve el is vetették számításait, mint "tévedést". Akkor még nem tudták, amit Feynmann, aki ellenőrizte Rutherford számításait, azokat a legnagyobb rendben találta, s mivel ő már tudta, hogy mi is az a szuperfolyékonyság és szupravezetés, így nem okozott nehézséget a számítások megértése.

 A fény tehát közegben, az éterben terjed, mint hullám, ez a közeg pedig e közönséges víznél úgy 94 nagyságrenddel sűrűbb, viszont szuperfolyékony és szupravezető. Akkor mi a helyzet a fotonnal, az Einstein által kreált fénykvantummal? Természetesen az sem létezik! Akkor mit "látunk"? Azt "látjuk", amikor az éterben terjedő elektromágneses hullám energiája felszabadul a szemünk megfelelő - szintén rezgő - alkotóiba ütközve. De ettől még nem lesz a foton részecskévé!

 A fény keletkezését tulajdonképpen egy magasabb energiaigényű pályán tartózkodó elektron alacsonyabb pályára „ugrásával” magyarázzák. Az „ugrás” következtében kerülne kibocsátása egy foton. Az atom (molekula) mintegy párolgással kerül alacsonyabb energia-állapotba, ami teljesen normális, hiszen a fizikai rendszerek – az élőkkel ellentétben –, minél alacsonyabb energetikai egyensúlyú állapotra törekszenek.

 Párhuzamként nézzük a hangot. A légkörben – vagy bárhol, a világűrt kivéve - töménytelen sok hanghullám terjed mindenféle irányban. Ráadásul, nagyon magas frekvencián (1 milliárd Hz) a hang hajlamos részecskeként viselkedni, el is nevezték ezt a kvázi részecskét „fononnak”. Csak akkor tudjuk a hangot érzékelni, ha az adott hanghullámra rezonáló felületet tartunk elé. Tudjuk, léteznek ultrahangok és infrahangok, mégsem halljuk őket, mert nem olyan a fülünk felépítése. Az öregek is tudják, vannak magas hangok is, de elmeszesedett dobhártyával lehetetlen őket hallani. Meglehetős butaság lenne azt állítani, hogy a hanghullámok a dobhártyánkkal érintkezve "részecskékké" alakulnak, pedig a fény esetében pontosan ezt állítják.... Ahogy a hang elhal ha keltése megszűnik, úgy a fény is, ha beáll a lehető legalacsonyabb egyensúly, elhalását pedig hűlésnek, sötétedésnek nevezhetjük (vöröseltolódás).

 Az elemi részecskék oszthatatlanok! – hirdeti hangosan az akadémikus fizika. A valóságban természetesen egész más a helyzet. A fotont, más szóval elektromágneses kvantumot, szintén elemi résznek tartják, mint ahogy pl. az elektront, is. De akkor mi a helyzet a kétréses kísérlettel, amikor egyetlen, eleminek nevezett, részecske képes mindkét résen áthatolni?! A megoldás: vagy nem elemi (tehát oszthatatlan) vagy pedig nem részecske! – a szó eddig értelmezett módján. Ez utóbbi lesz a megoldás.

 Abban sincs semmi különös, hogy a gerjesztett részecskék csak bizonyos hullámhosszúságú fény kibocsátása képesek. Ezt azzal magyarázták, hogy az energia csak kvantált formában létezhet. Azonban semmi ilyen erőltetett magyarázatra nincs szükség. Ahogy egy A húr, ha megpendítjük, csak A hangon képes szólni (illetőleg a felharmonikusain), egy rezgő részecske, ami tulajdonképpen „megpendített” azaz gerjesztett állapotban van, szintén csak bizonyos hullámhosszon képes „megszólalni”, azaz – kvázi - fényt kibocsátani.

 Van, aki állítja, hogy a fény = idő. Ez meglehetősen „különleges” kijelentés. Hogyan lehetne egy rezgés, melynek paraméterei vannak - rezgésszáma, amplitúdója, stb. -, azonos egy mérhetetlen, végtelen és kiterjedés nélküli, feltételezett „fizikai" fogalommal. Idő ugyanis nem létezik - a szó fizikában tanult mivolta szerint legalábbis. Idő címén ugyanis mozgásokat hasonlítunk össze, tehát az ember számára az idő nem más, mint periodikus mozgások egymáshoz arányítása (Pl. a Föld keringése a Nap körül = egy év.). A periodikus mozgások közül pedig egyetlen egy sem lehet kitüntetett, mint ahogy nem létezik a "világ közepe" sem (Habár mágneses tengelye létezik...).  Ezek szerint a vízben a helyi fénysebességnél 10%-kal gyorsabban haladó elektron „időnélküliséget" élvez? Mármint egyes kutatók állításából ez következne.

De mindezt igen könnyű belátni. Tegyük fel létezik valahol egy olyan bolygó, mely három csillag körül kering kaotikus ám stabil pályán, és nem rendelkezik holddal. Ha felszínén értelmes élet alakul ki, akkor lakói soha életükben semmiféle periodikus mozgást nem figyelhetnek meg, Ilyen fogalmuk tehát ki sem alakul. Fel sem fog ötleni legkitűnőbb tudósaikban sem, hogy léteznek bármiféle "idő".

 Mivel a fizikában alapvetően rosszul értelmeznek már alapfogalmakat is, az egész fizikai világkép csakis téves lehet, illetve egyes területei lehetnek csak a valóságosnak megfelelően leírva, de közöttük - a töménytelen sok hiba miatt - nem ismerhető fel az összefüggés.

 Mihelyt a fényt megfosztjuk kitalált „kettős természetétől", minden mást is megfoszthatunk ettől, amire igyekeztek rávarrni.

 A fény egészen más. Egészen pontosan oszcillon, azaz egyfajta kvázi-részecske. Ahogy az összes többi „elemi részecskének” nevezett valami is. A közeget, ahol ezek az oszcillonok keletkeznek természetesen a vákuum, az éter jelenti. A foton tehát, nem „kvantum” a szó szoros értelmében, hanem a vákuumrezgés energia-sűrűsödési csomópontja.

 Nem azért a fénysebesség az anyagi hatások számára a maximális sebesség, mert a fénysebesség valami abszolút dolog lenne, hanem azért, mert az éter közegellenállása ekkora maximális sebességet engedélyez, ilyen típusú hullámok számára. Amikor valamit gyorsítunk akkor nem a gyorsított test „tömege növekszik", hanem a közegellenállás, amit le kell győzni! Azért lehet egyre nehezebben gyorsítani a részecskéket, mert a (használt) gyorsító erő maximum fénysebességű lehet, s minél nagyobb a sebesség, annál kisebb az az érték ami a gyorsításra fordítódhat ténylegesen. A legnagyobb erő a közegellenállás legyőzésére kell (erre a jelenségre találták ki a „relativisztikus tömegnövekedés” névvel jelölt agyrémet). Hasonló a példa a konyhából: forró vízzel nem lehet vizet felforralni! Fénysebességű hatással nem lehet testeket fénysebességre gyorsítani! Tiszteletben tartott fizikusaink úgy látszik nem jártak a konyhába – étkezésen kívül....

 A szuperfolyékony héliumban sincs közegellenállás, egészen addig a pillanatig, amíg a benne mozgó test gyorsuló mozgást nem végez. Akkor ugyanis abban a pillanatban jelentkezik, szuperfolyékonyság ide vagy oda.

 Egy hangnál sebesebben haladó szerkezet hangja nem hallható (vagy csak esetleg jóval később). Ugyanígy, egy fénynél sebesebben haladó szerkezet nem látható! (Csak esetleg jóval később.) A fénynél nagyobb sebességgel haladás nem jelent a térben tényleges ugrást, csak legfeljebb a megfigyelő számára, aki nem látja, nem láthatja, nem érzékelheti a tényleges sebességet. („Hangugrásról” sem igazán van emiatt értelme beszélni.) Talán éppen emiatt a tény miatt ködszerű, illetve áttetsző a legtöbb UFO űrhajó, mozgása oszcilláló, és esetleg a radarok számára érzékelhetetlen.

 Ahogy a hangok érzékelésére fül, az elektromágneses sugárzás bizonyos, szűk tartományára a szem alkalmas, úgy a fénysebességnél nagyobb sebességgel haladó információ érzékelése számára egy „más” érzékszerv szükséges. Ahogy füle és szeme van mindenkinek, ezzel a „más” érzékszervvel is valamennyien rendelkezünk. A különbség az, hogy míg életünket túlnyomó részben hangok és fényjelek irányítják (a szaglás, ízlés és tapintás alapesetben csak korlátozottan használatos), ezért szemünk és fülünk „viszi el” agyműködésünk legnagyobb részét, az összes többi érzékszerv használatára, s magára a gondolkozásra is csak töredék agyterület jut, addig e „más” érzékszervünket a hétköznapokban szinte egyáltalán nem használjuk. Csak vészhelyzetben kapcsolódik be magától, illetve meditációs módszerekkel tanulható meg használata. Hiszen ugyanúgy tanulni kell használatát, mint ahogy a látást és a hallást is tanuljuk. (Pontosabban: a látás és a hallás szolgáltatta információk feldolgozását tanuljuk.) Ezt az érzékszervet nevezik „harmadik szemnek”, illetve a használatát „tisztánlátásnak”, itt igazából, a szó szoros értelmében nem „látásról” van szó, hanem egyfajta idő és térnélküli abszolút érzékelésről, melynek lehetőségét Einstein óta folyamatosan tagadja az akadémikus fizika, habár szűk területen, éppen az Einstein-Podolsky-Rosen paradoxon révén mégis elismerik.

 A fény tehát rezgés, ugyanúgy mint a hang. Éter ugyanúgy létezik, mint ahogy légkör, vagy más közegek. Az elektromágneses hullámokat az éter, s a vezető anyagok továbbítják, a hangot meg az éter nem(?) azon kívül minden más. Ahogy a hangsebességet át lehet lépni a hangsebességnél nagyobb energiát jelentő gyorsító erővel (légcsavaros megoldással ez nem igazán kivitelezhető…), ugyanúgy a fénysebességet is át lehet lépni a fénysebességnél nagyobb gyorsító erővel! És hogy mindezt a logikai levezetést, illetve a mögötte álló fizikát miért tagadják le előttünk? - annak nagyon egyszerű oka van. Többé ugyanis nem lehetne elmismásolni a Föld világűrből történő elérhetőségét, s az egész maszlag a fizikáról, az emberi evolúcióról kártyavárként bukna össze, meg persze az idegenek idelátogatását tagadók álomvárai is.

 Ahogy ultrahang segítségével előállítható fény, úgy fény – pontosabban elektromágneses rezgés - segítségével is előállítható (megjeleníthető) az az energiaformátum, mely a fénysebességnél gyorsabban halad. Kérdés az lehet majd, hogy sebessége végtelen-e, vagy ugyanúgy véges, mint a fényé? Ennek a fénynél gyorsabb energiafajtának szintén közegre van szüksége a terjedéshez, és máris eljutottunk egy teljesen más fizikai világhoz. A világegyetemben ezek a fizikai világok akár végtelen sok szinten is elhelyezkedhetnek egymás fölött, s akár „létsíkoknak” is nevezhetjük őket. Ami fenn az lenn.

 Ez a fajta „fénynél gyorsabban terjedő” energiafajta bizonyára érzékelhető is számunkra. Ez a fajta energia lehet az a bizonyos „belső fény” melyet a halálközeli élményt megtapasztalók megláthattak, de ugyan úgy megtapasztalhatták az UFO-eltérítések alanyai is. Ez egyfajta „totális térérzékelést” jelent, a dolgok teljes és pontos „látását”, akár teljes sötétségben is.

 Bölcsen hallgatnak az 5. erőről is. Pár cikk megjelent róla, de aztán jobbnak látták agyonhallgatni a dolgot, ugyanúgy, mint a hidegfúziót. Az 5. erő lényegében egyfajta gravitációs erő. Az érdekessége az, hogy a Föld felszínétől 300 méteres magasságig néhány százaléknyi értékben vonzóerőként mutatkozik (növeli a ténylegesen várt gravitációs erő mértékét), míg kb. 300 méteres mélységig csökkenti (ennyi volt a mérési hibahatár). A jelenséget már Eötvös is kimérte, de ő mérési hibára gyanakodott. A mérése helyességét többször igazolták, de igazolták a Naprendszerből kifelé tartó űrszondák is, valamennyiük sebessége csökken, egyenlő mértékben, habár a legkülönbözőbb irányokba haladnak. Magyarán: a gravitációs erő nagyobb mértékben csökken, mint a távolság négyzete! Van valami plusz erő, vagy valamiféle együttható, ami a szondák mozgását befolyásolja, de a Föld sem akar például a Napba hullani.

 Fekete lyukak pedig éppen ezért nem létezhetnek és nem is léteznek. Ugyanis, az 5. erő a tömeg növekedésével egyre jelentősebb hatást fejt ki. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb az antigravitációs, azaz a – befelé mutató - taszító erő! Ezért robbannak fel a szupernóvák! A szupernóváknál megvan egy tömeghatár: ha nincs meg kellően nagy tömeg, a csillagnak esze ágában sincs felrobbanni és nem is teszi. Mielőtt egy fekete lyuk egyáltalán létrejöhetne, előtte már réges-régen szétveti az antigravitáció. Ugye hallottak már a robbanó galaxismagokról? Vajon mitől robbannak fel, ha a bennük lévő „fekete lyuk" magába szív mindent? Persze hogy az antigravitáció erősödésétől.

---

Hiperhangok

 1984-ből, egy lézerkísérletről szóló beszámolóból arról értesülhetünk, hogy erős lézersugárzás hiperhangokat kelthet. Miféle fizikai jelenség a hiperhang? Hol jut érvényre és mi a tudományos jelentősége? A hang a közeg sűrűségének zavarási állapota, tehát lényegében mechanikai rezgés, amely a közeg rugalmassági tulajdonságaitól függően minden irányban tovaterjed. Az általunk ismert mechanikai rezgések csak igen kis száma hallható hang. Ezen rezgések értéke a másodpercenkénti 20 és 20 000 között van. Az ennél nagyobb rezgésszámúak az ultrahangok.

 Az ultrahangok kutatása során megfigyelték, hogy igen nagy frekvenciákon egészen különleges jelenségek mutatkoznak. Ezeknek a hatásoknak a bekövetkezése a másodpercenkénti 1 milliárdos tartományban kezdődnek. A milliárdos tartományon felüli rezgésjelenségeket újabban hiperhangoknak is nevezik. A hiperhangok létezését Brilluin már 1922-ben megjósolta. Kísérletileg – a kristályrácsok hőmozgásának optikai megfigyelésével – 1937-ben egy indiai kutató, Taghavendra Rao mutatta ki először. Az ötvenes évek elején más mesterséges gerjesztéssel is sikerült a hiperhangok tartományába behatolni. Ezek a kísérletek igazolták, hogy a korábban feltételezett fonon-fogalom fizikailag létezik.

 A fonon lényegét talán a legegyszerűbben így ismertethetjük: ahogy az elektromágneses sugárzási tér energiája kvantumokban létezik – ezt a fizikában fotonnak hívják – ugyanúgy feltételezhető volt, hogy a hiperhangok rezgési energiája ugyancsak kvantumokban létezik. A közönséges hanghullámok, sőt az ultrahanghullámok is, hőcsere nélküli, úgynevezett adiabatikus hullámok. Z említett rácsrezgések azonban mintegy magukkal viszik a hőenergiát, fizikai nyelven szólva, izotermikusak.

 Az átmeneti tartomány éppen az egymilliárd körüli rezgéstartományban van. Ebben a tartományban tehát a mechanikai rezgések és a hőrezgések már azonos sajátságokat mutatnak, és így, egyrészt érthetővé válik a fotonok létezése, másrészt a fizika egy újabb meglepetéssel szolgál, amennyiben a mechanikai és az elektromágneses rezgések viselkedését ugyanazok a törvényszerűségek írják le. A lézersugarak hiperhang hullámokon való szóródásának tanulmányozása során már az az ötlet is felmerült, hogy a fononok erősítő hatása a lézersugarak hatékonyabbá tételére is felhasználható. Ugyancsak szóba került a termonukleáris reaktorok fűtéséhez szükséges több millió fokos hőmérséklet előállításához a hiperhang hullámokkal való akusztikus fűtés lehetősége.  

---

 Hogyan lesz a hangból fény?

 A szonolumineszcencia az energiafajták egymásba alakulásának egyik legfurcsább módja. Egy vízzel teli tartályban megfelelő hanghullámmal elérhető, hogy a nyomásingadozásból keletkező légbuborékok az akusztikus energiát annyira összesűrítsék, hogy rendkívül rövid ideig tartó fényvillanások keletkezzenek. Eddig sem a felvillanások időtartamát, sem a buborékokban lévő levegő hőmérsékletét nem tudták meghatározni, bár föltételezték, hogy ez a levegő forróbb, mint a Nap felülete.

 A jelenséget a fizikusok eddig úgy képzelték el, hogy a hanghullám a légbuborékot összenyomja (a), ennek hatására a buborék falától egy befelé tartó lökéshullám indul el (b), a gáz egyre inkább összenyomódik és fölmelegszik (c). A lökéshullám a buborék energiáját a középpontban sűríti össze, amely ettől szétrobban, s az eközben felszabaduló energia fény formájában távozik el (d). Mindez nagyon rövid idő alatt megy végbe, s a fény keletkezése arra mutat, hogy a gáz eközben plazmaállapotig hevül.

 Sokan úgy gondolták, hogy eközben az említettnél is jóval magasabb, akár több millió fokos hőmérséklet is előállhat, s a jelenség így akár talán a magfúzió „begyújtására” is alkalmas. Ha ez igaz, akkor a jelenségnek lehetnek a lézerrel gerjesztett magfúzióval közös vonásai: ezért megpróbálták az arra kidolgozott számítógépes programmal a szonolumineszcenciát szimulálni. Az adatok megfelelő beállításával sikerült elérniük, hogy az utánzás eredményei jól egyeztek az észlelt jelenségekkel. Ebből arra következtethettek, hogy a keletkező plazma felületének hőmérséklete 90 000 Celsius fok körül lehet (a belseje még forróbb), a fénykibocsátás időtartama pedig mintegy 50 billiomod másodperc. Ha ez beigazolódik, akkor összeomlanak azok a remények, amelyeket a szonolumineszcencia esetleges fúziós felhasználásához fűztek.

---

Oszcillionok – folyadékokban is

 A természet előszeretettel rendezi az energiát meghatározott formációkba: gondoljunk például a forró atomok sugárzásának jellegzetes, egyedi színképére, vagy az egyes orgonasípokon megszólaltatható hangokra. Hasonló jelenség szemcsés anyagokban is megfigyelhető. Ezekben megfelelő körülmények között (például vibráció hatására) részecskeszerűen viselkedő egységek, úgynevezett oszcillonok jelennek meg. Jeruzsálemi egyetemi kutatók 1999-ben ezekhez kísértetiesen hasonlító képződményeket figyeltek meg kolloidokban.

 Az oszcillonokat 1997-ben fedezték fel texasi kutatók, akik kísérleteik során apró, homokszemcsényi méretű bronzgolyócskákat szórtak egy erősen légritkított (13 Pa) lapos tartály fenekére, majd a tartályt ütemesen rázták, föl-le. Ennek hatására a golyócskaréteg felületén jól körülhatárolható, kisméretű kiemelkedések és bemélyedések („kúpok” és „kráterek”) jelentek meg, amelyek maguk is f/2 frekvenciával oszcilláltak e két állapot között. Ezeket a stabilnak bizonyuló képződményeket, amelyek akár több milliónyi rezgés után is fennmaradtak, a kutatók oszcillonoknak nevezték el.

 Már akkor megfigyelték, hogy az oszcillonok nemcsak stabilan fennmaradnak, hanem mozognak, sőt egymás közelébe kerülve kölcsönhatásba is lépnek, mégpedig ahhoz hasonlóan, ahogy az elektromos töltések, azonos állapotú oszcillonok taszítják, az ellentétes állapotúak pedig vonzzák egymást. Ennek megfelelően vagy kitérnek egymás elől, vagy közelednek, s részben átfedésbe is kerülnek. Ez utóbbi eredményeképpen kötött állapotok („dipólusok”, „tripólusok”, stb.), sőt, hosszú láncok és más szabályos szerkezetek, sávokból, négyszögekből, hatszögekből, vagy akár spirálokból álló „rácsok” is kialakulhatnak. A jelenségre sem akkor, sem azóta nem adódott kielégítő elméleti magyarázat.

 1999-ben a jeruzsálemi egyetem fizikusai ehhez nagyon hasonló jelenséget figyeltek meg kolloid oldatokban. A kolloidok általában véve jellegzetesen finom eloszlású anyagok, amelyek egy diszperziós közegben (amely lehet folyadék vagy gáz) nagy mennyiségben szétoszlatva egy másik anyag 1-500 mikron nagyságú részecskéit tartalmazzák. (Kolloid, pl. a köd, a füst, a felhő, az aeroszolok vagy éppen a tej is.) A jeruzsálemi kutatók apró anyagrészecskéket tartalmazó kolloidokat tettek ki függőleges irányú rezgéseknek, és eközben figyelték meg az oszcillonokhoz nagyon hasonló képződmények kialakulását. A szemcsés anyagokban kialakuló oszcillonokhoz hasonlóan ezek is hosszú ideig fennmaradtak, és kölcsönhatásba léptek egymással.

 A dolog azért meglepő, mert a szemcsés anyagok és a kolloid oldatok egyébként merőben más természetűek: a szemcsék független, önálló részecskék, amelyek közvetlenül ütköznek egymással, míg a kolloid oldatokban lévő diszperz részecskék a diszperziós közeg közvetítésével lépnek egymással kölcsönhatásba. Ezért az, hogy hasonló külső hatásra mindkettőben hasonló képződmények alakulnak ki, arra mutat, hogy a jelenség mögött valamilyen átfogó törvényszerűség állhat. Ha pedig így van, akkor oszcillonok a természetben valószínűleg önmaguktól is kialakulnak, legfeljebb eddig nem ismertük fel őket.

e=mc² – tudományvallási dogma, vagy szándékos megtévesztés?

Elméleti munka - 2005.03

Einstein megbukott diplomavédésén, tanárai akkor helyesen ítélték meg képességeit. Jegyét később valakik, valamilyen okból felkerekítették, így adták meg számára a lehetőséget, hogy kidolgozza azokat az alapvetően téves, már-már tudományvallási dogmává merevedett elméleteit melyek idestova 100 éve kötik gúzsba a fizika tudományának fejlődését. Az is lehet, mindez szántszándékkal történt, az emberi gondolkozás és világszemléleti mód gúzsbakötése érdekében.

Az egyenlet

Jelen írásban, ha erősen rövidítve és leegyszerűsítve is, lépésről lépésre belátjuk az általános relativitás-elméletben szereplő  e=mc² képlet lehetetlenségét és tarthatatlanságát.

Amikor az „úgynevezett” tudósok figyelmét a tárgyalásra kerülő problémára felhívjuk, jobb esetben lehurrogják, rosszabb esetben gőgös magasabbrendűségi érzésük birtokában szóra sem méltatják az embert. Pedig nem az ellenmondások megérthetőségével van gond, hiszen az már általános iskolai fizikai ismeretek birtokában sem okozhat problémát. Ám ha az elméletrendszert háznak véve a ház egyik falát kidöntjük, ugye maga a ház is összeomlik. Vagy legalábbis lakhatatlanná válik. (Az alapok természetesen megmaradhatnak. – Jelen esetben sem az alapokkal van probléma.) Ezért elég a híres-hírhedt e=mc²képlettel foglalkozni.

Transzformációs hiba – és az idő

Most ne merüljünk itt el abban, hogy milyen elemi hibát vétett Einstein, amikor a Lorenz-transzformációt,a mi egy tér-transzformáció, időre alkalmazta, ami pedig egy képzetes mennyiség. Idő ugyanis nem létezik (lásd. Murguly György: Az idő nem múlik). „Idő” néven periodikus mozgásokathasonlítunk össze. Semmi többet nem teszünk. Ha egy olyan világot tételezünk fel, melynek több napja van, s a bolygó kaotikus (aperiodikus) pályán kering közöttük, a bolygónak nincs holdja, és semmiféle periodikus mozgással nem találkoznak intelligens lakói, akkor bizony ezeknek a lényeknek soha sem fog kialakulni időfogalma! (Mint ahogy „éjszaka” fogalma sem)

Semmi többet nem teszünk tehát idő kapcsán, mint periodikus mozgásokat hasonlítunk össze. Egy képzetes fogalmat „térdimenzóként” felfogni, vagy ami a rosszabb, egy képzetes fogalmat összevonva egy másik – konstans – fogalommal, és egységes „téridőről” beszélni, hát, ez bizony már az általános iskolai fizikai ismereteket is alulmúlja… A „téridő” nyilván görbült sem lehet, hiszen ami nincs, az nem görbíthető meg. Léteznek viszont erőterek; egymásra hatásuk következtében deformálódhatnak.

Az elmélet már itt, ennél a pontnál bukik, de mi most másra, az egyes elemeire és végkövetkeztetésére helyezzük a hangsúlyt.

Newton mozgástörvényének átszabása

Einstein Newton mozgástörvényét, az e=½ mv² képletet szabta át saját szája íze szerint.

Az egyenletben szereplő „e”, azaz energia, „munkavégző képességet” jelent. „m” a tömeg, míg „v” a sebesség. A képlet pontosan elmondja azt is, ha a sebesség nő, a „mozgási” energia miként változik. Einstein kitalálta, hogy a sebesség nem nőhet tetszőlegesen naggyá (Ki akadályozza meg ebben, vajon ő?), kitörölte tehát, vele az ½ konstansot is és kreált egy másik egyenletet. Ilyen átalakításra azonban semmi sem jogosította fel, pláne nem a fizikai törvények.

A tömeg

Az egyetlenben szereplő „m” nem lehet súlyos tömeg, mert tömeg csak gravitációs

térben rendelkezhet „súllyal”. (Gravitációfüggő!) Csakis és kizárólag tehetetlen tömeg lehet. (Gravitációfüggetlen!) Igen ám, de ha az anyag nyugalomban van (mihez képest?), akkor energiája is nulla. (ahhoz képest, mihez „nyugalomban” van.)

Egy test tehetetlen tömege akkor is nulla, ha a viszonyítási ponthoz képest egyenes vonalban és egyenletes sebességgel halad. Ha a sebességét növeljük, gyorsítjuk, energiája is nő. Mármint a mozgási energiája. Newton képlete eszerint ezt minden határon túl megtehetjük.

Ha egy részecske fénysebességgel halad, s mellette a másik hasonlóan, ebben az esetben egymáshoz képest a mozgási energiájuk nulla. Ám ha becsapódnak egy hozzájuk képes nyugalomba lévő atomba, akkor azt képesek szétrobbantani. Vagyis egyértelművé válik a sebesség „mihez képest” való definíciójának problémája. 

A fénysebesség, mint abszolútum?

Az eddigieket összefoglalva: Einsten egyenlete (ami nem más, mint Newton egyenletének, az E-mv*v egyenletnek az átszabása) nem alkalmazható nyugvó tömegre (ekkor az egyenlet jobb oldalán eleve nulla szerepelne), nem alkalmazható egyenes vonalú egyenletes sebességgel haladó testre (u.a., mint előbb), nem alkalmazható egyenletes körmozgásra, és nem alkalmazható változó sebességű körmozgásra, mint ahogy egyenes vonalú szabálytalan gyorsulású mozgásra sem! Alkalmazhatósága tehát rendkívül szűk körű, mindössze az egyenes vonalú, egyenletes gyorsulású mozgásra vonatkozik és SEMMI MÁSRA! – persze arra is tévesen.

Azért kellett kinevezni a fénysebességet abszolútnak, mert ha relatív maradt volna, az elmélet már az elején összeomlott volna, tehát ki kellett találni valamit. Einstein a gyorsuló test sebességének növekedését „megtiltotta”’, ehelyett annak tömegét kezdte megnövelni. Igaz, a gyakorlat messze nem igazolja ezt a kitalálmányt, hiszen egyes kvazárok a fénysebesség többszörösével távolodnak tőlünk, sőt, néhány évvel ezelőtt fizikusoknak sikerült a fényt magát is megállítaniuk! A tudományvallású tudósokat azonban ilyen „apróságok” nem zavarják, csűrik-csavarják az elméletet, próbálják hozzáigazítani a megfigyelésekhez és kísérletekhez, magyarázataik közben módszertanilag elemi tudományos hibákat vétenek. Mindent megtesznek tehát az elmélet és saját presztízsük védelmében, holott az elmélet már születése pillanatában téves volt.

Hogyan is lehetne bármiféle sebességnek abszolút értéke? A Világegyetemben eddig csak egyetlen abszolút értéket ismerünk, ez pedig az abszolút nulla fok, vagyis -273.16 °C. egy mozgás sohasem lehet abszolút, merthogy „mihez képest” lenne az? A mozgásnak sebessége van, - megállapodás szerint – valamihez képest, tehát nem abszolút. Abszolút csupán abban az esetben lehetne, ha „mindenhez képest” tudnánk mérni, ebben az esetben „mindössze” a teljes Világegyetem (eddig ismert) százmilliárdnyi galaxisának, s benne a kozmikus felhőktől a csillagokon át az összes összetevő mozgását kellene ismerni az elemi kvantumokig bezáróan. Valamennyi mozgás ismeretében lehetne kijelölni abszolút értéket. Ez pedig nem megy. A dolgot bonyolítja, a mozgás vektoriális érték.

Az abszolút nulla fok esetében ugye más a helyzet, hiszen az egyetlen, konstans érték. Megvolt a viszonyítási alap. Hiszen azt mondták, nevezzük ki a tengerszinten mérhető légnyomást egy atmoszférának, s ezen a szinten amikor a víz megfagy, részecskéi kikristályosodnak, legyen az 0 °C. Ha pedig a részecskéi közt mindenféle hőmozgás megszűnik, az legyen az is egyfajta nulla fok. Azonban azt tapasztalták, bármiféle anyagot is hűtenek le, valamennyi anyag részecskéi ugyanazon a hőfokon szüntetik be hőmozgásukat, ebben az esetben pedig a mért értéket már lehet abszolútnak tekinteni. Helyesen.

Jelenleg használatos eszközeinkkel a részecskéket csak a fénysebesség közvetlen közelébe tudjuk felgyorsítani. Azonban a világűrből érkezhetnek elvileg fénynél sebesebb részecskék, mint ahogy érkeznek is, és természetesen mindent el is követnek a megfigyelések „einsteini keretek közötti értelmezésére”.

A fény (elektromágneses hullámok) tényleges természete

A fény természetét a Földével azonos irányban, illetve szemben érkező fény sebességének meghatározásával próbálták megismerni. Az első kísérletek (egyébként téves) értelmezéséből azt a következtetést vonták le, hogy mind az velünk egy irányban, mind a velünk szemben mozgó fény sebessége azonos. A fény sebessége tehát a Földhöz képest abszolút. Csakhogy. A későbbi kísérleti elrendezésekkel, illetve a korábbiak helyes értelmezésével előbb a Föld tengelykörüli forgását, majd napkörüli keringését is sikerült kimutatni pusztán azáltal, hogy a Föld mentén párhuzamosan haladó fénysugarak viselkedését figyelték meg. Tehát igenis van eltérés a Földdel szemben, illetőleg bolygónkkal egy irányban haladó fény sebességében! (Pl. Michelson - Gale, 1925.)

Minden csillagász tudja, amikor távcsövével követni akar egy csillagot, be kell számítania a távcső mozgatásába a fény Föld melletti elhajlását. A fény elhajlása a Föld tengelykörüli és forgó mozgásából adódik. Pontosan ezt a jelenséget figyelhetjük meg, ha függőlegesen hulló esőben bármilyen irányban elindulunk. Az esőcseppek pályája látszólag elhajlik.

Az einsteinizmus hívei azt is elfelejtik közölni, hogy a transzverzális tulajdonságú, vákuumban 300.000 km/másodperc sebességgel haladó elektromágneses sugárzás mellett létezik egy másfajta, lineáris elektromágneses sugárzás is (Tesla bizonyította be létezését és épített keltéséhez és detektálásához alkalmas műszereket.), a lineáris módon terjedő elektromágneses sugárzás sebessége pedig többszöröse a trranszverzálisénak. A fény tehát  terjedésének természetétől függően – önnön „abszolútnak” deklarált sebességét többszörösen is képes felülmúlni.

A c² paraméter

Az egyenletben szereplő c² paraméter messze nem mérhető kellő pontossággal nagy energiatartományokban. A mérések e paraméter által meghatározott értéktől jelentős eltéréseket is mutathatnak. Erről a szovjetek tudnának mesélni talán a legtöbbet, amikor az einsteini képlet alapján meghatározott hidrogénbomba-robbanóerőt rendesen alulbecsülték, a bomba ugyanis a számítotthoz képest jó tízszer akkora erővel robbant fel, és eltörölte a fél Kola-félszigetet a térképről… A paraméter használata tehát önkényes, és alapvető tévedésen alapul.

A hidrogénbombában fúzió jön létre, és éppen a fúzió energetikai viszonyait szerették volna pontosan megismerni. Nem csak a hidrogénbomba miatt, de a Nap működésének megértése érdekében is. Mire számítsunk központi csillagunk energiatermelése kapcsán a jövőben? (Mellesleg, azt sem értjük. A Nap is jóval több energiát sugároz ki, mint amennyit elméletileg sugározhatna…)

Az egyenlet valamelyest pontossá tételéhez és szűk körben helyes értelmezéséhez kellene egy paraméter, az éter permeabilitási tulajdonságát leíró konstans. Ennek meghatározása még várat magára.

Tudományvallási dogma, vagy szándékos megtévesztés?

Hogy ez az „elmélet” mégis kinek jó? Mindazoknak, akik az emberi gondolkodást le akarják béklyózni, hogy még csak eszébe se jusson senkinek, hogy a fénysebesség átlépésével az ember a Világegyetem tetszőlegesen távoli pontjára is eljuthat, illetve a Világegyetem tetszőlegesen távoli pontjáról is eljöhetnek hozzánk. („UFO-k nincsenek, merthogy úgysem tudnának idejönni…” – ugye ismerős?)

Érdemes áttekinteni ezen „elmélet” születésének időpontját is, nagyjából egybeesik a rakétatechnika hajnalával. Tehát már a legeslegelején gúzsba akarták kötni az emberi képzelet és tudomány szárnyalását. Vajon kik, és miért? Kiknek érdeke ez?....

Az "ikerparadoxon" cáfolata

Jelöljünk ki egy pontot a síkban (az egyszerűség kedvéért). Legyen három darab mozgó testünk. Az egyik test haladjon 30 km/s-cel, mint a Föld, induljon el balra. A másik haladjon közel 300.000 km/s-cel, mint a fény. Induljanak az ellenkező irányba, így a kezdő pillanatban mozgásuk iránya egymással 180 fokot zár be. A harmadik test úgy mozogjon, hogy sebességének nagysága és iránya minden egyes pillanatban a két másik sebesség vektoriális átlaga legyen. (Vagyis az indulás pillanatában közel azonos irányban indul, mint a gyorsabb.) A 30 km/s-cel haladó test egyenes vonalban mozog, míg a másik kettő egy-egy ívet ír le. A közel fénysebességgel haladó test tetszőlegesen nagy sugarú ívet.

No mármost, jelöljük ki a találkozási pontot, amelyet mindhárom test ugyanabban a pillanatban metszeni fog. Ebben az esetben - Einstein szerint - a középső testen haladó megfigyelő azt tapasztalná, hogy a tőle balra indult testen (Föld) sokkal de sokkal gyorsabban telne az idő, mint a tőle jobbra indult testen (űrhajó), holott ő, mindvégig, a kettejük pályájának vektoriális átlagán mozgott, tehát hozzá képest mindkét űrhajó térbeli távolsága és sebessége MINDVÉGIG AZONOS VOLT! (Számára a Föld is - eleinte - a fénysebesség felével távolodott tőle és az űrhajó is!) Nos, ezek után azt kellene felírni egyenletekkel, hogy a középső - tehát a vektoriális átlagon futó megfigyelő részére - vajon HONNAN KÖVETKEZIK AZ, HOGY A TŐLE BALRA INDULT TESTEN AZ IDŐ JÓVAL GYORSABBAN TELIK, MINT A TŐLE JOBBRA INDULTON, HABÁR - HOZZÁ KÉPEST- MINDKETTŐ TÖKÉLETESEN UGYANAZOKKAL A PARAMÉTEREKKEL REPÜLT????

-  Elárulom. Sehonnan!

Mindhárom test egy adott pontot egyetlen pillanatban metszett. Mindhárom test test "célba is ért", ugyancsak egyetlen pontban. Eközben semmiféle "erőhatás" nem érte őket, sem gyorsulás, sem lassulás. A "tetszőlegesen nagy ív" kiválasztása a centripetális gyorsulást elhanyagolhatóvá tette. (Érdemes lerajzolni az ábrát!)

(A "kísérletet" - ellenőrzése végett -, mielőtt valaki a "Világegyetem balkezességét" hozza fel esetleg érvnek, a másik irányba is célszerű végrehajtani...)

Mit gondolt minderről Nikola Tesla?

Nikola Tesla élesen kritizálta Einstein relativitáselméletét, „...[egy] nagyszerű matematikai öltözékbe bújtatott hulladék, amely elkápráztatja, meghökkenti és elvakítja az olvasót a benne rejlő logikai hibák felismerésében. Az elmélet egy koldushoz hasonlítható, akit rózsaszínű ruhájában a tájékozatlan és buta emberek királlyá koronáztak..., kiagyalói ragyogó elmék, de inkább metafizikusok mint tudósok...”, (New York Times, July 11, 1935, p23, c.8),

„azt gondolom a teret nem lehet görbíteni azon egyszerű oknál fogva, mely szerint a (matematikailag definiált) térnek nincsenek tulajdonságai. Tulajdonságokról csak akkor beszélhetünk, ha ezt a térdefiníciót kitöltöttük anyaggal és ezzel az anyaggal foglalkozunk. Azt mondani, hogy nagy testek jelenléte hatására a tér meggörbül egyenérékű azzal az állítással, hogy valami hatással volt a semmire. Én elutasítom az ilyen nézeteket.”, (New York Hearald Tribune, September 11, 1932)

„...a relativitáselmélet, ha már itt tartunk, sokkal idősebb mint a jelenlegi előterjesztése. 200 évvel ezelőtt fejlesztette ki az én kíváló honfitársam Boscovic, a nagy filozófus, akinek ...ezer kötetre rúgó kitűnő munkássága van a legkülönbözőbb témákban. Boscovic foglalkozott a relativitáselmélettel, beleértve az ún. téridő folytonosságot is...”, (1936 publikálatlan interjú melyet az L. Anderson szerkesztésében megjelent Nikola Tesla: Lecture Before the New York Academy of Sciences: The Streams of Lenard and Roentgen and Novel Apparatus for Their Production, 1897. április 6. reconstructed 1994).

Giordano Brunogondolatai:

 Így hát a Világegyetem egy, végtelen, mozdulatlan. egy, mondom, az abszolút lehetőség, egy a valóság, egy a forma vagy lélek, egy az anyag vagy test, egy a tárgy, egy a létező, egy a legnagyobb és legjobb, melyet nem lehet felfogni; ennélfogva határolhatatlan és korlátozhatatlan s ennyiben határtalan és korlátlan, következőleg mozdulatlan. Nincs térbeli mozgása, mert nincs semmi rajta kívül, ahova mehetne, hiszen maga minden. Nem keletkezik: mert nincs más lét, amelyet kívánhatna vagy várhatna, hiszen magában foglal minden létet. Nem múlik el, mert nincs más, amivé változnék, hiszen maga minden. Nem csökkenhet és nem gyarapodhatik, hiszen végtelen; ehhez semmit sem lehet hozzáadni, valamint semmit sem lehet belőle elvenni, mert végtelennek nincsenek hányadrészei. Nem mehet át más mineműségbe, mert nincs külső, amelytől [hatást] szenvedhetne és amely rá hatna. Minthogy továbbá a maga létében minden ellentétet egységbe és harmóniába foglal, s nem lehet hajlandósága más és új léthez, vagy más és más módjához a létnek, azért nem változhatik meg valamelyik tulajdonságára nézve, sem pedig nem lehet benne olyan ellentétes vagy különböző valami, ami őt megváltoztatná, mert benne minden összhangban van. Nem anyag, mert sem nem alakított, sem nem alakítható valami; sem nem határolt, sem nem határolható. Nem forma, mert nem formál és alakít mást, hiszen minden; a legnagyobb, egy, egyetemes. Nem mérhető és nem mérték. Nem fogja át magát, mert nem nagyobb magamagánál. Nem foglaltatik magában, mert nem kisebb magamagánál. Nem hasonlítható össze, mert nem más és más, hanem egy és ugyanaz. Minthogy egy és ugyanaz, nincs más-más léte; minthogy nincs más-más léte, nincsenek más-más részei; s minthogy nincsenek más-más részei, nem összetett. Határ, de oly módon, hogy nem határ; forma, de úgy, hogy nem forma; anyag, de úgy, hogy nem anyag; lélek, de úgy, hogy nem lélek: mert különbség nélkül minden s ennélfogva egy. A Világegyetem egy.

"A vakok számára a hangsebesség az idő." - Puskás Fanni

Egy párhuzamos világba szöknek a neutronok?

Szerző: charoninstitute - május 15, 2013

Posted in: 9 Írások. Tagged: atommag, neutron, neutroncsillag, nukleon, Pauli-elv, párhuzamos világ,tükörrészecskék. Hozzászólás

Fizikusok tükörrészecskék létezését feltételezik, megmagyarázandó a kísérleti megfigyelésekben mutatkozó rejtélyes neutron veszteséget. A tüköranyag létét már több tudományos összefüggés is felveti egy ideje, ideértve a sötét anyag utáni kutatásokat.

Zurab Berezhiani és Fabrizio Nesti, az olasz l’Aquila Egyetem elméleti fizikusai újraelemezték azokat a kísérleti adatokat, amiket a francia Laue-Langevin Intézet Anatolij Szerebrov professzor által vezetett csapata nyert ki rendkívül alacsony hőmérsékleteken elvégzett kutatásukból, melyben egy “neutron vesztésként” ismert jelenség következett be. A kísérletben a francia csoport rövid időszakokra elvesztette a szubatomi részecskék nyomát. Az adatok tanúsága szerint a nagyon lassú szabad neutronok veszteségi aránya a rájuk ható mágneses mező irányától és erejétől függ, egy olyan anomáliát teremtve, ami nem magyarázható az ismert fizikával.

Berezhiani szerint egy tükörrészecskékből álló, egyfajta párhuzamos világ megmagyarázná a neutronok “elvesztését”, majd visszatérésér, mivel minden neutronnak meglehet a képessége, hogy átugorjon saját láthatatlan tükörpárjába és vissza, a két világ között oszcillálva. A magyarázat felettébb elrugaszkodott, azonban nem zárható ki, sőt egy ilyen átmenet bekövetkezésének a valószínűsége elméletileg érzékeny a mágneses mezők jelenlétére, ezáltal kísérletileg észlelhető. Ez a neutron-tükörneutron oszcilláció egy néhány másodperces időskálán kialakulhat, állítja a tanulmány, hozzátéve, hogy a neutronok ilyen gyors – jóval gyorsabb mint a tízperces neutron bomlásból adódó eltűnésének lehetősége, bár meglepő, nem zárható ki a jelenlegi kísérleti és asztrofizikai korlátokkal.

Alapvetően, ha a Földet egy megközelítőleg 0,1 Gauss fluxussűrűségű “tükör” mágneses mező venné körül, az képes lenne elősegíteni a neutronok oszcillációját a két világ között úgy, ahogy Szerebrov kutatócsoportja észlelte. Elméletileg a Föld felépíthet egy ilyen tükör mágneses mezőt foglyul ejtve a galaxisban lebegő tüköranyagot, amik a rejtélyes sötét anyagot is alkothatják.

Mindez egy rendkívül körmönfont magyarázat egy olyan problémára, ami akár egészen hétköznapi is lehet, azonban egy párhuzamos világokat, a tükörrészecskéket és a sötét anyagot összevonó hipotézist érdemes alaposabban megvizsgálni.

A neutronról

A neutron az atommag egyik összetevője, ezért a protonnal együtt nukleonnak nevezzük. Jele: n. A neve a latin neutral (semleges) szóból ered amihez egy görög -on végződést kapcsoltak. 1930-ban Walther Bothe és H. Becker (Németország) azt találták, hogy ha nagy energiájú alfa-részecskékkel bizonyos könnyű elemeket (berillium, bór, lítium) bombáznak, akkor egy rendkívüli áthatolóképességű sugárzás keletkezik. Először ezt röntgen-sugárzásnak gondolták, bár annál is nagyobb volt az áthatolóképessége, és az eredményeket nagyon nehéz volt ily módon értelmezni.

A következő eredményt 1932-ben Irène Joliot-Curie és Frédéric Joliot-Curie publikálták. Ha a kijövő sugárzást paraffinra, vagy más hidrogéntartalmú anyagra bocsátották, akkor abból nagy energiájú protonok lökődtek ki. Ezt még nehezebb volt röntgen-sugárzással magyarázni. A neutront végül James Chadwick fedezte fel, aki ezért Nobel-díjat kapott. Sokféle kísérletet végzett arra, hogy kizárja a röntgensugárzási elméletet. Azt feltételezte, hogy egy protonnal nagyjából egyező tömegű semleges részecske lökődik ki. Ezt a feltételezését több kísérlet elvégzésével igazolta is. A részecskét semleges volta miatt nevezték el neutronnak.

Az atommagon kívüli, szabad neutron nem stabil, átlagos élettartama 885,7±0,8 s (majd 15 perc). Elbomlik protonra, elektronra és anti-elektronneutrínóra. Bomlását a gyenge kölcsönhatás okozza. Sokféle atommag képes elnyelni (abszorbeálni) neutront, mivel semlegessége miatt az atommag nem taszítja el magától, ezért képes a belsejébe hatolni. A keletkező izotópok gyakran radioaktívak. A különféle neutronszám miatt a periódusos rendszer 108 eleme több, mint 5000 izotópot hoz létre, nagy részük rövid élettartamú.

A neutron semlegességének következménye, hogy könnyen áthatol a legtöbb anyagon, mivel elektromágneses kölcsönhatást nem létesít az anyaggal. Ezért a neutronsugárzás árnyékolására nem alkalmas a radioaktív alfa-, béta- és gamma- (ill. röntgen-) sugarakat hatékonyan elnyelő ólomlemez, még vastagon sem.

Az atomerőművekben működés közben sok neutront nyel el (a 235-ös urán hasadásakor keletkező) sokféle xenonizotóp közül a 135-ös tömegszámú, melynek már 3 000 000 barn a hatáskeresztmetszete. Ezt reaktorméregnek is nevezik, keletkezése elkerülhetetlen, és a reaktorfizikában igen nagy jelentőségű xenonlengés-t okozza (sok más mellett ennek, az akkor már rég ismert effektusnak a figyelembe nem vétele is szerepet játszott a csernobili katasztrófában).

Egy atommagban a Pauli-elv szerint nem lehet se túl kevés, se túl sok neutron adott mennyiségű proton mellett. Ez a magyarázata, hogy a több mint 5000 izotóp nagy része instabil, spontán elbomlik. Viszont extrém körülmények között sok neutron is összeállhat, ez a neutroncsillag. De ez, bár a tömegsűrűsége hasonló az atommagokéhoz, mégsem tekinthető egy óriás atommagnak, amelyik csak neutronokból áll, mivel az atommagokban a nukleonokat a magerő tartja egyben, a neutroncsillagban viszont a gravitáció.

sg.hu/richpoi.com

Sötét villám

Szerző: charoninstitute - május 12, 2013

Posted in: 9 Írások. Tagged: Új típusú villám, Dwyer, fulgurit, gamma-sugárzás, sötét villám, sugárzásimpulzus.Hozzászólás

Új típusú villámot fedeztek fel egy floridai kutatóintézet és egyetem tudósai. A kutatócsoport vezetője, Joseph Dwyer sötét villámnak nevezte el a jelenséget, mivel a hagyományos, vakító fényű villámokkal ellentétben azt semmilyen fényjelenség nem kíséri.

A láthatatlan villám nagy energiájú sugárzásimpulzussal jár, amit a röntgen- és a gamma-sugárzás tartományában lehet észlelni. Ilyen sugárzást általában a kozmikus háttérsugárzás tartalmaz, illetve atomrobbantásnál szabadul fel. A sötét villám nagyjából egymilliószor akkora sugárzásdózist tartalmaz, mint egy hagyományos villám, és azt gömbszerűen, a tér minden irányába szórja szét, ellentétben a villámok elektromos kisüléseivel, amelyek koncentráltan, egy irányban haladnak a felszín felé.

A kutatók szerint a sötét villám a hagyományos villámhoz hasonlóan a viharfelhőkben felgyülemlett energiát és feszültséget vezetik le. Sötét villám leginkább akkor érheti az embert, ha repülőn utazik, de akkor sem veszi észre az áldozat, annak ellenére, hogy egy pillanat alatt akkora sugárdózist kap, amit normál esetben egész életében szedne össze. Mivel nehéz észlelni, egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy bárkibe valaha sötét villám csapott volna bele, és ettől valamilyen károsodás érte volna. Az észleléséhez sugárzásmérő műszerre lenne szükség, ami tipikusan pont nincsen a repülőgépek fedélzetén, illetve elvileg a sötét villám becsapódása után pár pillanatra kékeslila derengés veszi körül a gép testét.

A kutatók szerint nagyjából ezer hagyományos villámcsapásra jut egy sötét villám, vagyis az világszerte éves szinten lecsapó egymilliárd villám mellé egymillió láthatatlan villám is jut, amiről eddig nem tudtunk. Hogy miért és mikor alakul ki sötét villám, azzal kapcsolatban a felfedezői is csak találgatnak egyelőre, Dwyer szerint a kulcsot a viharfelhőben levő, extrém nagy sebességű elektronok jelenthetik, amelyeket a mély-űrből érkező kozmikus sugárzás gerjeszt. Ezek az elektronok normál állapotú atomokkal ütköznek, ami láncreakciót indít el, és végül rövid, de nagy energiájú sugárzásimpulzus elszabadulásához vezet.

Az új modell

Az elmúlt évtizedben a tudósok rájöttek, a viharok a hagyományos villámokon túl nagy erejű gammasugár kitörések, úgynevezett földi gammasugár villanások létrehozására is képesek. Ezek a villanások annyira intenzívek, hogy sok száz kilométerrel távolabb, a világűrben is el tudják vakítani a műszereket. Mivel a sugárzás nagyjából a kereskedelmi repülőjáratokéval megegyező magasságban alakulhat ki, a tudósok megpróbálták megállapítani, milyen veszélyeket rejt ez a jelenség a gépeken utazókra.

A tanulmány végre a helyére teszi azokat az eredményeket, amiket korábban a viharok által generált gammasugárzás szegényes ismeretének köszönhetően a “nem túl biztonságostól” egészen a hajmeresztőig kategorizáltak. A Florida Tech tudósai kifejlesztettek egy fizikán alapuló modellt, a viharok által létrehozott nagy energiájú sugárzás kezelésére, melyet a héten mutattak be Bécsben, az Európai Földtudományi Egyesület sajtótájékoztatóján.

Az új modell szerint a viharok a hagyományos villámok helyett időnként az elektromos lebomlás egy egzotikus válfaját produkálják, melyben nagy energiájú elektronok, és antianyag megfelelőik, a pozitronok vesznek részt. Az elektronok és pozitronok közötti kölcsönhatás robbanásszerű növekedést okoz ezeknek a nagy energiájú részecskéknek a számában, az észlelt földi gamma-sugár villanást bocsátva ki, gyors ütemben kisütve a viharfelhőt. A folyamatban egészen minimális látható fény képződik, ezért a jelenséget “sötét villámlásnak” nevezték el.

Az új modell magyarázatot adhat a villanásokkor észlelt tulajdonságok többségére, valamint segítségével kiszámítható a repülőgépben tartózkodó egyénre irányuló dózis nagysága is, amennyiben a gép éppen rossz helyen és időben tartózkodik. A vihar csúcsainál a dózis 10 mellkas röntgennel egyenértékű, ami az egy év alatt elszenvedett természetes háttérsugárzásnak felel meg. “A vihar közepe közelében azonban a sugárdózis ennek a tízszerese is lehet, ami megfelel a gyógyászati eljárásoknál alkalmazott legnagyobb dózisnak, nagyjából egy teljes test CT-nek” – mondta a kutatás egyik vezetője, Joseph Dwyer.
“Bár a pilóták jelenleg is mindent megtesznek a viharok elkerülése érdekében, alkalmanként a gép az elektromos viharokban köt ki, földi gamma-sugár villanásoknak téve ki az utasokat” – magyarázta Dwyer. “Ritkán ugyan, de elképzelhető, hogy több száz ember, anélkül hogy tudna róla, folyamatosan kapja a jókora dózisokat a sötét villámoktól”. Azt még nem tudják, milyen gyakran alakul ki ez a jelenség, azonban Dwyer és kutatótársai remélik további kutatásokkal erre is választ tudnak majd adni. A floridai tudósok most a mély-űrt figyelő, a gamma-sugárzást vizsgáló műholdakat próbálják bevonni a kutatásaikba, hogy megerősítsék a sötét villámok létezését, és többet tudjanak meg róluk.

A hagyományos villám nagy energiájú, természetes légköri elektromos kisülés. Keletkezhet felhő–felhő és felhő–föld között. Áramerőssége a 20-30 000 ampert is eléri, kivételes esetekben meghaladhatja a 300 000 ampert is. A villám elektromos gázkisülés, ami felhőn belül, felhők között, vagy a talaj és felhők között jön létre. Többnyire vonalas szerkezetű, de van felületi villám is, amely a felhők felületén keletkezik. Ritkább jelenség a gömbvillám. A villám keletkezése a felhők vízcseppjeinek, jégkristályainak súrlódására, széttöredezésére vezethető vissza.

A tulajdonképpeni villámot elő-villám vezeti be, amely több lépésben ionizálja a levegőt, és így egyre nagyobb szakaszát vezetővé teszi. Eközben a földfelületről (vagy az ellentétes előjelű elektromossággal feltöltött felhő felől), főként a kiemelkedő részekből megindul az ellentétes előjelű elektromosság áramlása a felhő felé. Ugyanazon az ionizált légcsatornán több villám is áthaladhat. A kisülésben szállított töltésmennyiség mindössze 1-2 C, az átlagosan 0,2 s-ig tartó kisülési időtartam alatt 30-40 000 amperes áramerősség lép fel. A villám sebessége 180 km/s. A hőmérséklet elérheti a 30 000 K-t. Ha a villám homokos talajba csap, üvegszerű anyag keletkezik, aminek a neve fulgurit.

sg.hu/richpoi.com

E-tetoválással olvashatjuk majd a gondolatokat

Szerző: charoninstitute - május 11, 2013

Posted in: 9 Írások. Tagged: agy, agyhullám, gondolatátvitel, gondolatolvasás, telekinézis, telepátia.Hozzászólás

Egy homlokra ragasztható matricával megoldható a gondolatolvasás? Egy amerikai találmány, az “elektronikus tetoválás” hajlékony áramköreivel képes egy EEG pontosságával rögzíteni több összetett agytevékenységet. A tetoválás a fejlődésben lévő magzat megfigyelésére is alkalmas lehet.

Az első elektronikus tetoválás 2011-ben jelent meg, amikor Todd Coleman és kollégái a San Diego-i Kalifornia Egyetemen megalkottak egy átlátszó tapaszt, melyben hajszálvékony áramkörök kígyóztak. A bőrre felragasztva, mint egy ideiglenes tetoválás, a tapasz képes volt a szívvel és az izmokkal kapcsolatos elektrofiziológiai jelek, valamint az alapvető agytevékenység figyelemmel kísérésére.

Az alkalmazás fejlesztése érdekében Coleman csoportja most optimalizálta az elektródák elhelyezkedését, ezáltal jóval összetettebb agyhullámok rögzítését téve lehetővé. Mindezt az előagy úgynevezett P300 jeleinek észlelésével demonstrálták, melyek akkor jelennek meg, amikor felfigyelünk egy ingerre. A csapat önkénteseknek egy képsorozatot mutatott, majd megkérték őket, hogy jegyezzék meg, bizonyos tárgyak hány alkalommal jelentek meg a képeken. Minden esetben, amikor a kísérleti alanyok észlelték az adott tárgyat, a tetoválás rögzítette a P300 jelet.

A tetoválás a kísérlet során hatásfokát tekintve megegyezett a hagyományos EEG-vel. Jelenleg a kutatók egy újabb módosításon dolgoznak, mellyel az adatokat vezeték nélkül egy okos-telefonra tudják átküldeni. Coleman reményei szerint idővel az eszköz az agytevékenység más összetett sémáinak azonosítására is képes lesz. A közeli jövőt tekintve a depresszióval és az Alzheimer-kórral küzdőknél szeretnék alkalmazni a megoldást, az eszköz ugyanis segíthet a gyógyszeres kezelések hatékonyságának kiértékelésében.

Mivel a tetoválás alkotóelemei jelenleg is tömeggyártásban készülnek, ezért az előállítása rendkívül olcsó lehet, ezáltal a terhesség nyomon követéséhez is alkalmazhatnák, akár a fejlődő országokban is. A Bill és Melinda Gates Alapítvány segítségével Coleman csapata olyan jelek észlelésére alkalmas változaton dolgozik, mint a méhösszehúzódás és a magzat szívverése.

Elektronikus telepátia és telekinézis

Ideiglenes elektronikus tetoválás segítségével hamarosan képesek leszünk gondolatainkkal irányítani pilóta nélküli repülőeszközöket, vagy akár telepatikusan lebonyolítani egy telefonbeszélgetést, anélkül, hogy egy hangot is kiadnánk. Todd Coleman, a San Diego-i Kalifornia Egyetem kutatómérnöke egy olyan forradalmian új eszköz kifejlesztésén dolgozik, ami komoly beavatkozás nélkül lehetővé fogja tenni az emberek számára a gépek irányítását telepatikus módon, a nagyszerű találmányt gyakorlatilag bárki képes lesz majd használni.

Az emberi agy által irányított gépek már nem csak a tudományos fantasztikus irodalom világában léteznek. Az elmúlt években, az emberi agyba beültetett idegi implantátumok lehetővé tették a robotok –gondolattal történő, irányítását. Az új technológiai módszerrel elsősorban a mozgássérültek életét könnyebbítenék meg, a telepatikusan irányítható bionikus művégtagok vagy a mechanikus külső váz segítségével.

Az idegi implantátumok, az invazív technológia egyik kimagasló orvostechnikai eszköze, ami annyit jelent, hogy csak a rászorulok jogosultak a használatára, mivel komoly orvosi beavatkozással jár a beültetés. Coleman és csapata azonban egy olyan vezeték nélküli rugalmas elektronikai készülék kifejlesztésén dolgozik, amely az ideiglenes tetováláshoz hasonló módszerrel kerül a bőr felszínére és képes a gondolatolvasásra.

Az eszköz kevesebb, mint 100 mikron vastagságú, ami egyenlő az átlagos emberi haj átmérőjével. A tetováláson elhelyezett áramkör egy vékony réteg poliészterbe van beágyazva, ami rendkívül rugalmas, így akar nyúlhat és gyűrődhet sérülés nélkül. Vékonyságának köszönhetően szinte észrevétlen, a bőr felszínén alig látható. A készülék képes észlelni az agyhullámok elektromos jeleit, napelemek beillesztésével növelhető a teljesítménye, apró antennákkal pedig létrehozható a vezeték nélküli kommunikáció. Különböző opcionális tartozékokkal is kiegészíthető, mint például hőérzékelővel, ami a bőr hőmérsékletét méri, illetve fényérzékelővel, amely a vér oxigénszintjét vizsgálja.

Coleman és kollégai rájöttek, hogy a készülék érzékeli azokat a jeleket, amelyek az agy szellemi állapotát tükrözik. A készülék használatával előre tudják jelezni a koraszülött csecsemőknél kialakuló rohamok kezdetét, ami a későbbiekben epilepsziát vagy problémás szellemi fejlődést okozhat. A találmányt az MC10 nevű cég már forgalomba hozta, digitális egészségügyi, illetve orvosi készülékként is kapható a termék.

Coleman csapata már korábbi kísérletekben bebizonyította, hogy az önkénteseik — egy elektródákkal ellátott sisakkal, távirányítani tudták a pilóta nélküli repülőeszközöket. Az elektronikus tetoválás még ezt a műveletet nem tudja végrehajtani, de lázasan dolgoznak rajta. Az készüléket a test más részein, például a nyakon is el lehet helyezni. Amikor az ember a beszédre gondol, a torok izmai megmozdulnak, akkor is, ha nem hangzanak el szavak, ezt a jelenséget szubvokalizácionak hívják. A nyakon elhelyezett elektronikus tetoválás így szubvokális mikrofonként is szolgálhat, lehetővé téve a vezeték nélküli csendes kommunikációt.

“Bebizonyítottuk, hogy érzékelőink képesek a torok izmai által kibocsátott elektromos jeleket észlelni, így az emberek képesek lesznek gondolatban kommunikálni.” mondja Coleman. A nyakon elhelyezett elektromos tetoválások még az okos-telefonoknak is segíthetnek a beszédfelismerésben, tette hozzá. Coleman megjegyezte, hogy az invazív ideg implantátumok egyelőre jobban tudják olvasni az agyhullámokat, azonban Miguel Nicolelis, a Duke Egyetem neurológus professzora szerint, nagy szükség van a leegyszerűsített és nem invazív technológiára. „Az emberek szeretnének csupán gondolataik segítségével navigálni saját környezetükben, vagy gondolattal irányított játékokat szórakozni,” mondta Nicolelis.

sg.hu/richpoi.com

Időutazás?

Szerző: charoninstitute - Január 28, 2013

Posted in: Cikkek/Videók. Tagged: Dimenziókorszak, dimenziópionírok, Einstein, gondolkodóképesség, H. G. Wells, időhurkok, időutazás, világegyetem. Hozzászólás

A tudósok nagyon jól tudják, hogy az idő csak egy formája a térnek, így időben éppúgy mozoghatunk előre és hátra, amiként a térben – állítja H. G. Wells, 1898-ban megjelent elbeszélésének időutazója.

Az időutazás azért olyan vonzó lehetőség, mert „igazában az idő foglyai vagyunk. Nem választhatunk, hogy előre vagy visszafelé akarunk haladni benne”.

1915-ben Einstein közreadta általános relativitáselméletét, amelyben négydimenziós szövetként írta le a Világegyetemet; három dimenziót ad a tér, egyet az idő. Minden anyag- és energiadarab meggörbíti ezt a szövetet: úgy változtatja a Világegyetem alakját, hogy attól az anyag és az energia vonzást érez – ez maga a tömegvonzás. A Nap például mélyedést kelt ebben a szövetben, a körülötte keringő bolygók pedig, ha nem volna lendületük, belehullanának ebbe a mélyedésbe. Emiatt keringenek a bolygók a Nap körül, akár a játékkaszinó forgó rulettkerekén a golyók.
Azt még könnyű elképzelni, hogy a tömegvonzás hullámzó tájképe hatással van a térben való mozgásra, de nehezen megfogható, hogy mindez az időbeli mozgásra is igaz – az idő is hullámzik. Zsúfoljunk össze kellő mennyiségű tömeget és energiát egy elegendően kicsi térrészben, és még az időt is hurokba fűzhetjük olyasféleképpen, mintha összecsavarnánk egy gumilemezt úgy, hogy a végei összeérjenek. Így végighúzhatjuk ujjunkat a lemez felületén, és sohasem érünk a végére. A Világegyetemnek ebben a formájában végtelenül sok alkalommal ismétlődik minden pillanat.

Kurt Gödel osztrák matematikus vette észre elsőként, hogy az általános relativitáselmélet lehetőséget ad időhurkok létrejöttére. 1949-ben egy cikkben áttekintette, miként változtatta meg a Világegyetemről alkotott felfogásunkat a relativitás felfedezése: „Ezekben a világokban el lehet jutni a múlt, a jelen és a jövő bármely tartományába, és vissza is lehet jutni onnan, pontosan úgy, ahogyan más világokban el lehet utazni a tér távoli tartományaiba.”

Gödel megoldotta az Einstein-egyenleteket és arra jutott: ha a Világegyetem forog, akkor az idő hurkokban haladhat. Mivel Einstein közeli barátja és kollégája volt, neki is megmutatta az eredményt. Einstein kijelentette: őt is „aggasztja” ez az eshetőség. „Érdemes volna megfontolni, hogy fizikai alapon nem kellene-e kizárni ezeket a lehetőségeket” – írta válaszul a Gödel-féle cikkre. Gödel a jelek szerint egyetértett vele: úgy vélte, ki kell zárni, hogy ilyesmi történhessék. A Világegyetem semmiképpen sem engedheti, hogy az ember föl-alá utazgasson az időben. (A jelenlegi emberi tudat és gondolkodás, a korlát. Ennek adott frekvenciája van, s ebből a rezgés-állapotból kiindulva mondhatjuk, hogy nem lehetséges. A jelenleg szférikusan is itt tartózkodó intelligenciák, erre már bőséges bizonyítékot vonultattak fel. a szerk. )

Einsteinnek tulajdonképpen nem volt miért aggódnia. Gödel munkája alapos volt, de haszontalan. A galaxisok mozgása arra vall, hogy Világegyetemünk nem forog, vagyis az időben nem alakulhatnak ki természetes hurkok. Ha használható időgépet akarunk szerkeszteni, a magunk hasznára kell ilyen hurkokat előállítanunk.

Vannak is elképzeléseink róla, hogyan kellene belevágnunk. Az első ötlet 1976-ban fogalmazódott meg, amikor a louisianai New Orleansban, a Tulane Egyetemen Frank Tipler felvázolta egy időgép tervrajzát, és kimutatta: Egy igen nagy tömegű és végtelen hosszúságú, gyorsan forgó henger úgy deformálná a Világegyetem téridőszövetét, hogy abban már létrejöhetnének időhurkok. Tipleré persze nem lenne igazán használható időgép. Wells nyilván nem ilyet képzelt el; az ő időjárója olyan gépet épített, amely elfért odahaza. Mellesleg végtelen hosszúságú hengert semmiféle gyárban nem lehetne előállítani. De van más lehetőség is! Használjunk a természet által már rég megalkotott időgépet!
Hogy 1991-ben Richard Gott princetoni asztrofizikus mire jutott, és még milyen elméleti lehetőségei vannak az időutazásnak, megtudhatják a Nagy kérdések című sorozat fizikáról szóló kötetéből.

forrás;ng.hu

(Érdekes megfigyelni, hogy az időutazás mint olyan szintén az elme egyik menekülési útvonala lenne, ha nem szegne meg síktörvényeket. Ezek a legtöbb esetben nem is kerülnek a felszíni tudatba. Ha követjük legújabb-kori történelmünket, szinte kizárólag külső eszközök és körülmények megváltoztatása a cél, a szándékozó legkisebb változása nélkül. – Mint ahogy a fenti cikkben is teljesen figyelmen kívül hagyják a kísérletező személyét.

Szerencsére egyre inkább sejtetni engedik egyes kultikussá váló filmek, hogy bizonyos mondanivalók, – azok tartalmai több síkon is értelmezhetőek. Egy jóval tágabb érzékeléssel, jóval tágabb megismerési lehetőség is kibontakozik. – Ezt nem lehet elérni senki helyett és senki nélkül sem. Mert lesz, akinek ez az írás is csak szavak egymásutánját jelenti. S ez is teljesen rendben van. a szerk.)

AZ IGAZI IDŐGÉP

Az emberi agy és a psziché ideon-kötegek központi elosztóállomása. Ezért mind a múlt, mind a jövő felé vezető spirálkábelek megfelelő pontjairól kapcsolat található a múlttal és a jövővel.

Az okkult tudomány búvárai előtt ismeretes az ideonszinkronion, a pszichoszinkronion és a hieroszinkronion gondolkozás technikája. Az egyik spiráljáratokat átvágva rövidíti meg az időben lefolyt események szemléletét, a másik kiemelkedve az egész spirálrendszerből, a rendszert tekinti át részletek helyett, végül a harmadik az Morfogenetikus mező engramjait olvassa el.
A dimenziótudomány objektívje azáltal hatol be az idő mélységeibe, hogy ideonszálak, pszichonganglionok és dimenzióidomok koordinátájába helyezkedjék mentális imagináció útján, azután a nyert eredményeket földi fogalmakká transzformálja.

Az élet célja nyilván nem az egysejtű, primitív formákban rejlik. A világot irányító Kozmikus Elme a legtökéletesebb képletet keresi, hogy három világrendszert egyensúlyba hozhasson a fizikai síkon. E célból a természet élőlények milliárdjainak ad átmeneti konstrukciót, és azokat változó körülmények között asztromentális hatásoknak teszi ki. A reakció módja és gyorsasága dönti el, hogy mekkora a szerkezet teherbírása.

Hiperkozmikus célkomplexumok csak helyi koordináta felett álló dimenzióban találhatnak támasztékot. A Dimenziókorszakban minden jelenség oka a vele párhuzamos vagy rá merőleges koordinátában van. Sohasem érhető tehát el a természet világának tüneményeiben “elégséges ok” a materiális síkon, amint azt az elmúlt eón tudósai hitték.  Az egymás fölé épülő, egymásra minden irányban merőleges világszisztémák anyaga, energiája és élete szüntelen csereforgalomban van. A Dimenziókorszak harmadik évezredétől számítva, pl. a csillagászoknak tudatos pszichikai tréning útján rejtett érzékszerveket kell kifejleszteniük.

Felismerik ugyanis, hogy a legnagyobb távcső vagy radarteleszkóp sem használ annak, akinek gondolkodóképessége nem szupranormális méretű.

Az alsó koordinátákból felfejlődött entitások érintkezési pontja születésük talajával egyre inkább elvékonyodott. A planétatestek mindig kevesebb energiát szolgáltattak szülötteik részére. A kultúrák, melyek kifejlesztését a dimenziópionírok ambicionálták, már egyáltalán nem voltak többé kizárólag fizikai jellegűek, akár más dimenzióban is keletkezhettek volna. A gondolkodó lények lelki élete, intellektuális habitusa egészen kerubivá tisztult.

 És egy titokzatos élettani operáció folytán, amelyet a Tér Szelleme sugallt híveinek, egyszerre összezsugorodtak a fizikai világ tartópillérei. A fizikai kozmosz elmerült az idősáv mélységében, s a belőle kilépő lények ott folytatták életüket magasabb szinten, ahol a múltba süllyedő világ talaján kiépítették mentális miliőjüket.

A fizikai valóság eltűnt, mert többé nem volt rá szükség. A legsűrűbb állományú bázis szerepét ettől kezdve a pszichikum vette át.

 Wictor Charon

Meddig juthatunk el?

Szerző: charoninstitute - Január 17, 2013

Posted in: 7 Kutatás/Fejlesztés. Tagged: 3D, frekvencia, Henry Moray, misztikus számok, Nikola Tesla, Univerzum.Hozzászólás

Az alábbi írás az utóbbi jó pár év tapasztalataiból jött össze. Ez természetesen nem csak az én érdemem, – mert, – mindenki adott hozzá, akivel valaha is találkoztam.
Azt hiszem abban is egyet értünk hogy a fizikai megvalósulás gátja elsősorban mi magunk vagyunk. Amíg a személyiségek, az egyéni vágyak, félelmek rossz irányba vihetik a kutatást addig nem is fog megvalósulni. Egy erő uralása mindig felelősséggel jár. És ez, egészen bizonyos hogy szellemi védelem alatt is áll. Ahhoz túl fontos. Arra kellett rájönnünk, hogy senki nem fogja megoldani helyettünk. Lehet várni valamiféle csodára vagy külső beavatkozásra DE… a feladat lényege – és ez már az én személyes meglátásom – valamiféle szolgálat.

Természetesen egy ilyen úton benne van a bukás lehetősége is. És itt jön a másik nagy csapda. Nincs olyan hogy rossz, nincs olyan hogy elrontott élet, vagy elcseszett dolgok. Nem lehet elrontani.A felsőbb én valamiféle olyan térben van, ahol minden egyszerre, egy időben történik. Pusztán az elme választ egyet a végtelen lehetőségek közül. Az elme számára kell lineáris időben széthúzni előre és hátra, hogy a múlt-jelen-jövő élményét, a 3D világban megtapasztalhassuk. A kvantummechanika már rájött erre, hogy a megfigyelő alapvetően befolyásolja egy folyamat kimenetelét. Amíg a hatások kicsik, ezt közvetlenül nem tapasztaljuk. De ha a hatások nagyobbak…

Alapvető kérdés: Miért is van szükség technikai kütyükre, és energetikára? (tér, vagy vákuum-energia, vagy ingyen-energia – nevezze mindenki annak, aminek jólesik) Túl most mindenféle társadalmi problémán és összeesküvés-elméleten, az emberiség fejlődése egy folyamat. Nem válik pusztán szellemi lénnyé egyetlen pillanat alatt. A fejlődése, ha nem is lineáris, de folyamatos. Tehát még egy jó pár ezer évig fogunk itt munkálkodni a fizikai síkon. Ahogy Charon mondaná; – Az is látszik, hogy a mi generációink egy furcsa átmeneti kor gyermekei.

Egy kis áttekintés

Nikola Tesla
Talán Tesla volt az, aki energetikában az egyik legnagyobb hatást gyakorolta, mint feltaláló. Bár a végső rendszer nem valósult meg, de a váltóáramú rendszer nélkül a világ nem ott tartana ahol most.
Tesla már korábban is érzékeltette, hogy a kortárs tudósok elképzelése a térről, időről, anyagról nem fedi olyan jól a tapasztalatokat, amit ő a saját kísérleteiben látott. Az pedig egy még ritkább adottsága volt, ami nagyon keveseknek adatik meg, hogy ezt TISZTÁN látta, mert az ezek alapján végzett kísérletek működtek is.

Meg vagyok győződve hogy az idős Tesla, amikor találkozott egy Indiai jógival, akkor szellemileg is nagyon helyre került. (Megkeresem majd a nevét) Gyakorlatilag ugyanazt tudta már, csak egy más nézőpontból. Nem véletlenül innentől nincs egyetlen jegyzet, szabadalom sem.
Ezért van, hogy a Tesla-autót, vagy egy nem Földi típusú kommunikációs berendezést, amit szintén csinált, egyszerűen meg nem történtnek tekintenek. Tesla is átélt idő-nélküli eseményeket, az egyiket egy áramütés során, melyet az egyik tekercstől kapott. (meg lehet találni a jegyzetében) Biztos vagyok benne hogy mindent tudott, de tisztában volt a dolog veszélyeivel, a saját helyzetével.

A Philadelphia kísérletben való részvétele szintén vitatott. Maga a kísérlet sem történt meg hivatalosan. Úgy tudom ebben Neumann János is részt vett, mert a megfelelő hullámformák előállításában számítástechnikai feladatok is voltak!!! Nem véletlen hogy nem készült jegyzet, és aki szellemileg is bele akar nézni, hogy mit csinált Tesla Bácsi, – vagy káoszt, vagy semmit sem fog találni. Van ennek egy beépített védelme, olyan, mint ha egy számítógépes program lenne. Bizonyos feltételeknek teljesülnie kell, hogy a zár kinyíljon.
Ez a zár – és most válik érthetővé miért húztam olyan hosszúra a bevezetőt – az, hogy képes-e több ember úgy összejönni, hogy a motiváció közös, és ez kizárólag a szolgálat, és a segítség. (persze az egyén részére ez továbbra is tapasztalás és tanulás)

Henry Moray
Moray volt még az, aki dokumentáltan is sikerre vitte a dolgot. Ő Salt Lake City mellett élt. Azt tudni kell, hogy ott az 50-es években nagyon erős vallási közösség volt (és van ma is) Egészen biztos vagyok benne, hogy Moray is kapott megfelelő szellemi beavatást. Kapcsolatuk Teslával nem bizonyított, egyetlen elköpött félmondatot találtam a levelezésükből, hogy Tesla nem hitt neki, hogy megcsinálta 
Fulgur barátom is azt gyanítja, hogy a fiatal Moray eljárt Tesla előadásaira, és abból merített infót. Ő lehetett azon kevesek egyike, aki valóban megértette a lényegét miről is beszélt Tesla.
Moray berendezéséről most csak nagyon röviden annyit, hogy egy közepes méretű fadobozból közel a legfejlettebb változatban 50KW-nyi energiát képes volt kivenni. A berendezést hivatalosan is vizsgálták.
Nem vagyok benne 100%-osan biztos hogy Moray tisztában volt az ELMÉLETI működési elvvel. Meg tudta építeni a készüléket, és évek hosszas munkájával tovább fejleszteni. De pl. kollégái az Eyring Co.-nál nem is értették miről beszél.

Ez annyira tipikus mintázat, hogy szót kell ejtsek róla. Meg sem tudom számolni hányszor tapasztaltam ezt az érzést. Nem értik miről beszélek, mert nem akarják. Valami belül nem akarja. – Ezt erőltetni nem lehet, – ez nem egy általános iskolai “kötelező olvasmány”.

A Moray-t tönkretevő cég, akik először a barátai voltak, MA IS LÉTEZIK! És szerintem elég fura hely… Moray azon kevés szerencsések közé tartozik, akiket legalább nem tettek el láb alól. Tesla mérnökei, bedolgozói eltűntek, hallgattak. Akkor az FBI lefoglalta az összes aktát, jegyzetet. Ebből 2 éve csepegtettek valamit, de ez csak a közvélemény megnyugtatására szolgált. Mi is ebből a tanulság? Vannak ugyan technikai problémák, de ezek egy kutató számára kihívások, érdekesek.Ami SOKKAL nehezebb, magunkon dolgozni, úgy hogy ez az emberi összhang megvalósulhasson, mert a “fejlettebb” kütyük szintjét csak így érhetjük el.

SZINTÉZIS
Nos ilyet, ebben a témában még sosem csináltam. No de vágjunk bele. Itt már nem fogom a bizonyított elmélet, teória, időrendiség határait betartani. Ez egy téma újra összegzése, szintézise, némi tisztítás után. Nagyjából helyére kerül minden. Ha ez nem történt volna meg, eszem ágában sem lenne ezeket leírni.

Honnan az energia?

- A kozmikus sugárzásból. Az elektromágneses spektrum igen széles. Hangfrekvencia, ultrahang, hosszú-közép-rövid-ultrarövid-mikrohulllámok-terahertz-infra-látható-ultraibolya-XUV, röntgen-gamma-kozmikus csak hogy frekvencia-sorrendben említsem. Az alsóbb frekvenciák többé-kevésbé ismertek. Energetikai szempontból most annyit kell tudni, hogy modulációként a felső frekvenciák tartalmazhatják az alsókat. És ebből vissza is alakítható, nemlineáris eszközök segítségével (pl. dióda, és bizonyos plazma eset)

Amit még tudni kell. Az univerzum fraktál-szerkezetű. Ez a mi nézőpontunkból (figyelem nagyon leszűkített nézőpont!) azt jelenti, hogy sosem egyetlen frekvencia, és fázis van jelen, hanem több, melyek ismétlődéseket (periódus) és soha meg nem ismétlődéseket (káosz) tartalmaz. Ebből mi egy keveréket látunk, ami egy fraktál, ami tartalmaz ismétlődő és kaotikus részeket. Ennek összessége a zaj, amit sistergésként hallunk a rádióban, és hangyákként látunk a TV képernyőn.

A fraktál-szerkezet elfedhet egy másikat, össze-szövődhet vele, rezonálhat vele, átfedések és diszharmóniák követhetik egymást. Ez is egyfajta rezonancia lehet, de már egy magasabb szintű.
A művészek-ösztönösen- tudják ezt. A hangszerek harmóniája-vagy épp disszonanciája is pontosan innen ered. A harang is ezért szól szépen vagy sem. Pedig itt már messze nem egy frekvenciáról beszélünk. Ezek azok amiket elkezdhetünk forma-rezonanciáknak nevezni.

És most jön a csoda, amin már egy hívő materialista is elcsodálkozik. A természeti formák is ilyen elveket követnek. Meglepő módon a makró és mikroszkopikus világban is. Egyszerűen magától megjelenik a geometria. Sokszög-halmazok jelennek meg, egymásban forogva, egymáshoz kapcsolódva stb. Érdekes lenne ezt a jelenlegi molekuláris fizikával, a röntgen-difrakciós kristályszerkezet rajzolással, és a saját tapasztalatokkal összevetni.

Ez is nagyon fontos volt megérteni, hogy kicsit más szinten kell gondolkodni, kicsit “feljebb”, összetettebben, ha ezeknek a ketyeréknek a működését az ember meg akarja érteni. És ami a legmeglepőbb, hogy a kontraszt a hagyományos egy frekvenciás, és sík szemlélethez képest, – óriási.

Ez szellemileg olyan, mint ha egy-a szivárvány minden színét tartalmazó festményhez csak egyetlen színű festékünk lenne elkészíteni.

A technika ezt széles-sávnak nevezi. Érdekes módon a tudati széles-sáv is pontosan így működik. Nagyon meglepő volt számomra, hogy itt már nincs különbség. Csak EGYETEMES törvények vannak (az adott síkon belül persze) olyan nincs hogy ezen a tartományon igaz, máshol nem. Ezt a fizikusok találták ki, ha valamit nem tudtak megmagyarázni (pl. feketetest-sugárzás probléma)

Konverzió

Bizonyos mértékig az élő szervezetek is használják a körülöttünk lévő energiát. Legalább 300 neve van, chi, prána,mana, életerő, bioenergia,  s a többi.
Számos vita volt már, hogy mennyi is egy élő szervezet, vagy – akár az ember energiamérlege. Még ha feltételezzük, hogy a megevett kaját az enzimek 36,8 fokon “égetik el” ami önmagában is egy kémiai csoda, hogy képes – állítólag 90% körüli hatásfokra. Hadd legyek vulgáris, “seggbe dugja” a termodinamikát.
Léteznek Indiában, de máshol is a világban – különleges képességű emberek, akik nagyon minimális táplálékfelvétellel képesek egészséges életet élni.

A rovarvilágban rengeteg olyan faj van, ami méretéből, és aerodinamikai tulajdonságaiból adódóan NEM REPÜLHET, DE MÉGIS MEGTESZI… Mi ez? gravitációs effektus? Hmmm… Ebbe most nem akarok belemenni, de akit érdekel, olvassa el Viktor Grebenikov magyarra fordított cikkét, és lepődjön meg nagyon 

És most jön a fogós kérdés… Jogunk van-e kihasználni, jogunk van-e konvertálni, az általunk kívánt formára az ide érkező – elképzelhetetlenül nagy energiájú – kozmikus sugárzásokat?
Itt megint vissza kell csatoljak a bevezető részre – attól függ. A dolognak szellemi védelme van. Nagy disznóságot biztosan nem lehet elkövetni, mert azért csúnya seggbe rúgás jár…

És most jöjjön, – mert mindenki ezt várja, – a konverzió technikai része. 

Ezt persze nem lehetne megérteni az előzetes bevezető nélkül, ezért épülnek egymásra a dolgok.
A feladat, a bejövő nagy intenzitású, ámde igen nagy frekvenciájú kozmikus sugárzást átalakítani, alacsonyabb frekvenciájúra, mely már kölcsönhatásba tud lépni az anyaggal.
Ennek első és legtriviálisabb megoldása egy áthangolt napelem lenne, mely azt veszi. No igen. Létezik a köztudatban az úgynevezett “japan rod” nevezetű szabad-energiás berendezés, – ez két rúdból áll, mely között nincs semmi összeköttetés, a két rúdon le lehet venni 100W nagyságrendű teljesítményt.
Ez szép és jó, de egyáltalán nem olcsó, és nem hatékony. A rudak egy kb 40 összetevős ötvözetből állnak, köztük szerves anyagokból. Az egésznek az a célja, hogy a FIZIKAI anyag hatáskeresztmetszetét, az átmenő müon-fluxusra megnövelje. Müonoknak hívjuk ezeket a részecskéket, melyek jelen pillanatban is megszámlálhatatlanul nagy mennyiségben áramlanak át rajtunk, a legkisebb kárt sem okozva, mert nem lépnek kölcsönhatásba az anyaggal.

Miért?

Mert más a struktúrája. Mások a freki-összetevői, más a fraktál-szerkezete.
A konverzióra az élő szervezet is képes. Egyelőre csak gyanítjuk hogy mennyire a DNS kettős spirál antennája a konverter. Vagy valahol a sejthártyában felhalmozódó töltések, melyek nem a szokott módon viselkednek (itt a mai napig hemzsegnek a biofizikai anomáliák) Nem véletlenül kutatják ennyire…

Létre kell hozni egy olyan struktúrát, egy ötvözetet, és olyan kristály-formába, (kristály) de legalábbis rendezett struktúrába (rezonáns plazma, vagy mechanikailag rezgő ferrit) melynél a hatáskeresztmetszet megnő, több nagyságrenddel. A “japan rod” berendezésnél kb 25.000-szeresére. Bizonyos fémek pl. már önmagában is kiváltják a hatást.

Apropó ötvözet… Senki nem tudja mi a túrónak az élő szervezetnek vitaminok, és nyomelemek. Nagyon kis mennyiségben kellenek, de elengedhetetlenek. Enélkül nincs élet. Ezek egyfajta mikro-ötvözőként viselkednek, én úgy hívom tunerek, finomhangolók. Segítik a rendszert pontosan behangolni, hogy a frekvenciákra rezonálni tudjon. Csak megjegyzésként; Szerintetek milyen tudása volt annak, aki ezt megalkotta? …hmm? Ezt lineáris gondolkodással megközelítve, fel sem foghatjuk.

A többszörös konverzió
Meglehetősen érdekes trükk az biztos… A kozmikus sugárzás nagyon messze van a fénytől, de a mi általunk hőn áhított elektronoktól (béta-sugárzás) is. Többszörös konverzióval kell a megfelelő frekvenciára alakítani. Na most itt egy elektronikával vagy rádiótechnikával foglalkozó ember szívgörcsöt kap, mert mint említettük, egy SZÉLESSÁV-ról, és struktúrával rendelkező valamiről van szó.

És itt visszacsatolok Tesla zsenialitására, de az ősi Tibeti mesterek zsenialitására is. A misztikus számok számtalan ősi írásban megtalálhatók. A lényeg az, hogy a konverterünket úgy kell vezérelni, TÖBB, MEGFELELŐEN BEÁLLÍTOTT frekvencián, hogy a konverziós lépések, egy újabb rezgés struktúrát alkossanak.

Ezt vizuálisan úgy kell elképzelni, mint ha belső fogazású fogaskerekek kapcsolódnának egymásba. A legbelső gyorsan forog, forgása közben egy körkörös mozgást is végez, hajtja az eggyel nagyobbat, és így tovább a végtelenségig. A mágneses analógiája ennek az úgynevezett Hamel-motor.
(Figyelembe kell venni, hogy a szerkezet valójában egy forgó-rezgő fraktál, a fogaskerekes példa a vizuális szemléltetést segíti – várom a javaslatokat a vizuális megjelenítésre, akár 3D modell)

Ha a frekvenciák jól vannak beállítva, akkor a nemlineáris konverziós eszköz, elkezdi lépésről lépésre lekonvertálni a sugárzást, úgy, hogy ezt periodikusan, több lépésben teszi lefelé. És ha az általunk kívánt tartományban megjelenik a kimeneti teljesítmény, akkor azt vissza lehet vezetni a rendszer vezérlésére.

DANGER
A rendszerből nyert (konvertált) energiát visszavezetve, az elkezd felpörögni, és ha nem szabunk neki határt egészen extrém jelenségek is bekövetkezhetnek, melyek nem csak fizikai veszélyekkel járnak, hanem a kísérletező szellemi épségét is veszélyeztetni. A lényeg, hogy ezeken a vizeken jó, ha van valaki, aki tudja irányítani a csónakot.

Megint csak a bevezetőre hívnám fel a figyelmet, hogy az erőt, a bölcsességnek kell kontrollálnia.

Mit kell kutatni?
Anyag ötvözeteket, kristályokat, plazmát, ezek speciális, állóhullámos (azaz strukturált) változatait, esetleges kereszt-effektusok, – azaz meg lehet-e egyszerűbben csinálni a konverziós ciklust? (szenzoroknál jól jönne) mágikus számok, mágikus frekvenciák. Ez alatt azt értem, hogy amit mágiának nevezünk, az maga az élet és ami létezik annak van frekvenciája. Vizsgáljuk, hogy a különleges egymáshoz viszonyított arányoknak, – melyek összességében egy harmonikus rendszert adnak ki, – milyen oktáv, vagy dimenzió-törvényei vannak. És ebből a rendszerből, ráadásul többet létrehozva,l mint a részek összessége.

További lehetőségek
Erről nem ebben  a részben írnék, mert az intézeti portfólióban már említettük ezeket. A lehetőségek skálája hihetetlen széles, nagy részük sci-fi be illő…

(folyt. köv.)

Roskó Farkas

Teljesen téves az elképzelésünk a térről, időről, de még a logika fogalmáról is - ez derül ki a CERN múlt nyári kísérletéből. A piros kapszulát választjuk, és megnézzük, milyen mély a nyúl ürege.

Miközben 2008 nyarán a tudományos világ az építése végéhez közeledő, több milliárd eurós LHC-ra figyelt, az ottani tudósok amúgy "mellékesen" elküldtek kirándulni két piciny fényrészecskét két közeli városba. Valójában egyetlen olyan fotonról van szó, amelyet optikai módon (tükrökkel) szétválasztottak, és a két, immár függetlenül mozgó felét pedig üvegszálas kábelen jó messze távolították egymástól. Mindössze 18 kilométer volt közöttük, amikor megérkeztek az üvegszál végén lévő érzékelőkhöz, és mégis történelmet írtak. Ugyanis, amikor megmérték annak jellemzőit az egyik oldalon, ugyanabban a pillanatban megváltozott a másik állapota is. Nem egy szempillantás, nem is egy milliárdod másodperc múlva, hanem - a mérési hibahatáron belül - valóban azonnal.

A tudomány jelenlegi állása szerint azonban semmi - így anyag, energia és információ sem - terjedhet gyorsabban a fénynél. Vagyis, az egymástól 18 km-re lévő fotonpár tagjai egyszerűen nem tudhattak volna "azonnal" a másik fél megváltozásáról, csak bizonyos idő elteltével (ami körülbelül néhány tízezred másodperc ezen a távon). Ezért a kutatók újra és újra ellenőrizték a méréseiket, a kísérletet többször megismételték, még a Föld forgását és nap körüli keringését is kizárták, végül kijelentették - a kapott eredmények bár elképesztőek, mégis helyesek,és eredményeiket publikálták a Nature című tudományos folyóiratban. Ezzel kvázi legitimitást nyert valami, ami - bárhogy is történt - teljesen megváltoztathatja világképünket. Vagy mégsem? A tudósok szerint van más magyarázat is a történtekre. Ez az alternatíva azonban még a fénysebesség átlépésénél is vadabb, elképesztőbb, következményei szinte felfoghatatlanok.

 Ragadjunk meg egy csésze kávét, és felejtsünk el mindent, amit a valóságról tudni véltünk: világunk más, mint amilyennek látszik.

Tartalom

• A média szerepe
• Az igazi X-akták
• A fénysebesség jelentősége
• C, a világ legváltozóbb állandója
• Az M87-es galaxis
• Az éter, a vákuum, a tér és a közegellenállás
• A Cserenkov-sugárzás, neutrínók, és a sötét anya
• Vannak egyáltalán mértékegységeink?
• A kvantum-nonlokalitás és párkeltés
• A szuperlumináris kommunikáció problémaköre
• A Bell-inekvalitás korlátai és a telepátia
• Retro-kauzalitás és az ok-okozati viszony megdőlése
• A megbomlott téridő
• A tudományos világ megosztottsága
• A legfontosabb források, linkek
• Zárszó
• A média és a tudományos világ reakciója

Hogy lássuk a nagyobb képet, legelőször azt kell megértenünk, hogy miért nem lett nagyobb visszhangja az elképesztő kísérletnek. Amikor a hír napvilágot látott, a populáris média (értsd hazai és nemzetközi hírportálok, ismeretterjesztő televíziók, stb.) lehoztak néhány cikket és interjút meglehetősen bulváros hangvétellel ("A fénysebességnél gyorsabb kommunikáció történhetett", "Időutazás tanúi lehettünk", vagy éppen "Hamarosan teleportálhatjuk magunkat" címekkel - ezeket két legnagyobb hírportálunk is átvette akkoriban). Aztán nagy csend következett. Mivel senki nem repkedett teleporton azóta, és nem is kedvenc szőke énekesnőnk bájairól, vagy éppen valamelyik szappanopera/valóságshow celebjeinek botlásairól szólt, a közvélemény eltemette ezt is a sok, összefüggéstelen és érthetetlen (a mindennapi életben haszontalannak tekintett) emlék-kacat közé.

De mi történt a tudományos világgal? Miért nem ez lett hirtelen a legelső és legfontosabb fizikai, matematikai kutatási irány, minden mást félresöpörve? Hiszen, ha mindezt kísérletileg igazolták, az megdönteni látszik szinte minden megkérdőjelezhetetlennek hitt axiómát, amikre egész világképünk épül. A válasz meglepő (és egyáltalán nem mulatságos). Mindezt (mármint a fénysebességnél gyorsabb távolba hatást) már a 20-as évek óta sejtették, a 80-as években kísérleteztek vele, az ezredforduló óta pedig legalább tucatnyi kutatócsoport ugyanerre az eredményre jutott Olaszországtól az Egyesült Államokig egyaránt. Tudták, hogy létezik a fénysebességnél gyorsabb távolba hatás, a tudományos világ csúcsa teljesen tisztában volt a jelenséggel. Már Einstein, és a félig holt, félig élő macskájáról elhíresült Schrödinger is aktív levelezést folytatott az ügyben, Einstein "Spooky action at the distance" (Különös hatás a távolban) néven említette. Aztán Bell (igen, az a Bell), Rosen és még jó néhányan a fénysebességnél gyorsabb kommunikáció lehetőségét vizsgálták ennek segítségével, rengeteg elméletet publikálva még az 50-es években.

Tehát, nyílt titokról van szó, mégis, szinte soha nem hallottunk erről semmit. De miért? Miért nem hallottunk róla az általános iskolában, középiskolában, vagy éppen a legtöbb egyetemen? Lehet, hogy a kutatók szándékosan, vagy véletlenül félreértelmezték a jelenséget? Esetleg tapintatosan nem akarták megzavarni mindennapi életünket olyan bonyolult összefüggések nyilvánosságra hozatalával, amiket még azok sem volnának képesek feldolgozni, akik egyébként kenik-vágják a speciális és általános relativitás-elméletet? Pedig valljuk be, kevesen vagyunk akik értik ezt az időfizika alapjainak számító tudományos tézist, amelyet ráadásul éppen cáfolni készülünk. Milyen következményei lennének egy még ennél is elképesztőbb igazságnak?

Az igazi X-akták

 Az FBI különleges és paranormális jelenségekkel foglakozó, 9 évadot megért sorozat több századik részében már megmosolyogtuk a kissé komikus cigarettás ember ezredszer elhangzó érvelését - "Mulder, az emberek még nincsenek felkészülve az igazságra", "Ha a világ tudná amit mi, pánik törne ki, és a társadalom összeomlana", és még sorolhatnánk. A valóság azért sokkal ijesztőbb, mert nem kellenek hozzá szörnyek, ufók, invázió vagy kicsiny zöld emberkék.

Ha teljes mélységében megértenénk, talán valóban nem volnánk képesek feldolgozni azon összefüggéseket, amiről cikkünk szól. Közülünk hányan volnának képesek elfogadni azt, hogy a jövő okozza a múltat, és nem fordítva? Hányan tudnák elfogadni, hogy egyszerre lehetnek két, vagy még több helyen? Pedig a fénysebességnél gyorsabb távolba hatás pontosan ezeket eredményezi, ill. vetíti előre egyben.

Miért fontos a fénysebesség egyáltalán?

Azért, mert elvben nem létezhet nagyobb sebessége ennél a Földön, és a Világegyetemben máshol sem, (legalábbis az általános időfizika szerint). Konkrétan, éppen az Einsteini relativitás elmélet szerint lehetetlen ez, és ezt közel 80 éve elfogadva a teljes űrtechnológiánkat erre építünk, a műholdas televíziózástól kezdve az űrhajózáson át a GPS rendszerekig. De miért tettük ezt? Talán azért, mert az Einsteini egyenletek és a kitüntetett pont nélküli vonatkoztatási rendszerek viszonylatában egészen máig helyesnek tűntek.

Rengeteg dolgot megjósoltak, amit később sikerült is igazolni (pl. a Merkúr pályaeltolódása vagy a fény elhajlása a Nap mellett), és mert elmélete sikerrel váltotta fel a Newtoni mechanikát. Való igaz, hogy ha a Newtoni mechanikára alapoznánk, a műholdjaink már rég lezuhantak volna, az űrszondák soha nem érnének célba, a GPS-rendszerek pedig néhány kilométerrel arrébb helyeznék a sarki boltot. Az relativitás-elmélet tehát praktikusan remekül bevált, így szinte mindenki elfogadta azt. De következik-e ebből az, hogy igaz? És egyáltalán, miért olyan fontos a relativitás alaptételéül szolgáló fény sebessége?

C, a világ legváltozóbb állandója

A fény sebessége 300 000 km/sec, tanulhattuk az általános iskolában. A fény sebessége 300 000 km/sec vákuumban - tanulhattuk középiskolában. A fény sebessége körülbelül 300 000 km/sec, attól függően, hogy milyen anyagban halad, a közeg törésmutatójától függően - tanulhattuk egyetemen. Azonban a vákuumban értelmezett fénynél semmi sem mehet gyorsabban, és ez a sebességállandó - tették hozzá ekkor is, sietve. De miért ennyi a fény sebessége, és miért nem mehet a fény gyorsabban, mint 300 000 km/sec? És mennyire biztos ez?

Az M87-es galaxis

A mellékelt kép nem trükkfelvétel, annak hitelességét senki nem vonja kétségbe. A Hubble űrtávcső készítette 1994 és 2001 között egy távoli csillagrendszerről, amiben heves anyagkilökődés történt. A felvétel szerint 7 év alatt 43 fényévvel távolodott el egymástól két nagyobb góc, ami kb. 6-szoros fénysebességet jelent. A csillagászok nagy része egyetért abban, hogy optikai csalódásról van szó, aminek a lényege, hogy az anyagfelhők nem csak oldalra, hanem keskeny szögben a Föld felé mozdultak el közel fénysebességgel, így a korábbi pozíció fénye jóval később ér el minket, mint a későbbi. Ez elvben lehetséges és logikus, csak az a gond, hogy ehhez 6-szoros fénysebességnél maximum 15 °-os mozgási pályával kell rendelkeznie a közeledő anyagnak, a mérések szerint viszont ez a szög 43 ° - ami max. 3-szoros fénysebesség illúzióját kelthetné.

Még mindig ott van annak a lehetősége, hogy a galaxis közepében lévő fekete lyuk meghajlította a fényt, és ez felelős az illúzió hiányzó részeiért, de mégis elképesztő, hogy van egy fényképünk valamiről, aminek nem volna szabad megtörténnie. Persze mindez csak akkor furcsa, ha a végletekig ragaszkodunk ahhoz, hogy a fény, illetve semmilyen más anyag, energia vagy információ nem tud gyorsabban haladni 300 millió méter/másodpercnél. De miért is hisszük ezt egyáltalán?

Az éter, a vákuum, a tér és a közegellenállás

Az Einsteini relativitáselmélet szerint azért nem mehet semmi gyorsabban a fénynél, mert ha valamit elkezdünk gyorsítani, a tömege is egyre nagyobb lesz, ami miatt egyre több energiát kell befektetnünk a gyorsításba. A képletek szerint ez a fénysebességhez közeledve exponenciálisan növekszik, míg elérünk oda, hogy a Világegyetem összes energiája sem elég a további gyorsításhoz. Végtelen mennyiségű kellene, de annyi nincs. Tehát, semmi nem gyorsítható fénysebesség fölé.

Fontos azonban kiemelnünk, hogy az relativitáselmélet nem tiltja a fénysebességnél eleve gyorsabban mozgó részecskék létezését. Az egyenletek szerint (ha léteznek), ezek viszont soha nem lassulhatnak le fénysebességre, mivel a lassításukhoz kellene végtelen energia. Ezeket az elméleti részecskéket még a 70-es években elnevezték "tachyon"-oknak, létezésüket eddig direkt módon nem sikerült bizonyítani.

A relativitáselmélet tetszetős, és a megfigyelések igazolni látszanak az egyenleteket, így sokáig szinte mindenki elfogadta, hogy a tömeg növekedése akadályozza a további gyorsítást. Mivel a részecskegyorsítók mérései összhangban voltak az egyenletekkel, kevesen kételkedtek annak igazában. Peig van egy másik lehetőség is, ez pedig a vákuum közegellenállása. Ezt sokkal egyszerűbb megérteni, mint a relativitás-elmélet egyenleteit. Hiszen egy autó, vagy egy szabadon eső tárgy - például egy ejtőernyős - azért nem tud egy bizonyos határon túl gyorsulni, mert a sebességével a közegellenállás is egyre jobban növekszik.

Ugyanez miért ne lehetne igaz a fényre nézve? Hiszen a fényt is korlátozza valami, pedig nincs tömege. Így a relativitás-elmélet nem vonatkozik rá, nem magyarázza meg, miért nem gyorsulhat tovább. Egyszerűen axiómának tekinti azt, nem indokolja. Pedig talán kellene... Mivel lehet, hogy a fény sebességét az üresnek tartott tér közegellenállása korlátozza. Lehetséges volna?

A Cserenkov-sugárzás, neutrínók, és a sötét anyag

 Az atomreaktorok hűtővizének mélyén halvány, kékes ragyogás veszi körül a sugárzó rudakat. A fényt az okozza, hogy a rádióaktív rudakból a bomlás során kirepüő részecskék gyorsabban haladnak, mint amilyen gyorsan a fény tud haladni a vízben. Ha ez igaz (márpedig igaz), akkor el kell, hogy fogadjuk, hogy a közegellenállás igenis hatással van a fény sebességére. Akkor miért félünk felvetni azt a kérdést, hogy nem lehet-e, hogy a vákuum (vagy az éter) közegellenállása miatt nem tud a fény "végtelenül" gyors lenni?

Ehhez először azt kell megvizsgálnunk, hogy mit értünk vákuum, vagy éppen az éter fogalmán. (A kettő nem teljesen azonos, de ez most lényegtelen). "Klasszikus" vákuum alatt azt a teljesen üres teret értjük, amiben nincsen semmilyen ismert elemi részecske, tehát, teljesen anyagmentes.

A probléma az, hogy ilyen nem létezik. Először is, a csillagközi tér telis-tele van hintve igazi "csillagporral" - a tudomány napszél néven ismeri őket, és a napok koronakitöréseikor szakadnak le a végtelenbe. Ezek okozzák a sarkokon jól ismert Északi Fény káprázatos színjátékát, és ezek bolondítják meg olykor műholdjainkat. Az üresnek tartott tér mindemellett tele van sugárzással. Milliárdnyi galaxis fény és rádióhullámai haladnak rajta keresztül, minden irányból, minden pillanatban, nem is beszélve az ősrobbanásból visszamaradt háttérsugárzásra. Elvileg nem hatnak egymásra, de ezt hogyan lehetne igazolni, ha nem lehet őket kiszűrni?

És ezzel még nincs vége. A kutatók egyetértenek abban, hogy a Világegyetem tágulásának jelenlegi mértéke nem egyeztethető össze a látható csillagok és galaxisok össztömegével. Legalább 3-szor annyi gravitáció tartja össze világukat, mint amit látunk. Ennek valahol lennie kell - de még soha, senki nem mutatta ki a jelenlétét. Mi van, ha a hiányzó, titokzatos "sötét anyag" jelen van a csillagközi térben, mindenütt? Mi van, ha egy láthatatlan "őslevesben" úszkálunk mindannyian, és a csillagközi tér nem "üres" hanem tele van egy számunkra érzékelhetetlen metériával? Akinek a sötét anyag túl elvont, az gondoljon a neutrínókra. Ezeket az elméleti fizika által megjósolt, rendkívül kicsi és rendkívüli sebességgel haladó részecskéket még egy 1000 méter vastag ólomlemez sem állítaná meg, létezésüket óriási, föld alatti medencékben vizsgálják különleges folyadék-detektorokkal, amikben foton-sokszorozók alakítják érzékelhető villanássá a képzelt részecske, és a mindennapi anyag kölcsönhatását. Ha úgy tetszik, akár neutrínókkal is kitölthetjük az eddig "üresnek" hitt teret.

Akárhogyan is, jogosan vetődik fel a kérdés, hogy létezik-e olyan, hogy "teljesen üres vákuum". Ha nem, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a fény nem tud gyorsabban menni egy adott határértéknél? Másképp is feltehetjük a kérdés. Mi van, ha a fény sebessége igazából végtelen? Csak éppen, nincs olyan üres tér, amiben el tudná érni ezt a sebességet, így sosem tudtuk megfigyelni igazi valójában. Ha tovább gondolkozunk, még meglepőbb kérdések merülnek fel.

Vannak egyáltalán mértékegységeink?

Amikor kijelentjük, hogy a fény sebessége 300 000 km/másodperc, vagy 300 millió méter/másodperc, akkor egy eléggé evidensnek tűnő kijelentést is teszünk (talán többet is). Például, kijelentjük, hogy tudjuk, mi az a méter, és mi az a másodperc. De tényleg, mi az a méter? A hosszúság alapvető mértékegysége, amelynek definíciója - nos, talán meglepő, pont a fénysebességgel van definiálva.

Bizony, farkába harap a kígyó - minden jelenlegi szabvány és tudományos definíció szerint a méter az a távolság, amit a fény 1/300 milliomod (egészen pontosan 1/299 792 458) másodperc alatt tesz meg. Vagyis, c=300 millió valami/másodperc, ahol valami = 1/c-ad valami által definiált harmadik valami. A definíció szerint a fénysebesség meghatározása önmaga felhasználásával történik, ami nyilvánvalóan képtelenség.

Vajon miért nem zavar ez senkit? A fény lelassulhat, akár meg is állhat, vagy gyorsabban haladhat önmagánál - ha lehet hinni az ezzel kísérletező, egyre nagyobb számú tudósnak, akik szembe mertek szállni a lehetetlennel. Ez azonban még nem biztos, hogy a fénysebességnél gyorsabb kommunikációra is lehetőséget ad. Egy újabb talány, aminek megértéséhez ijesztően hangzó kvantummechanikai fogalmakat kell leegyszerűsítenünk. Nézzük, mik ezek!

A kvantum-nonlokalitás és párkeltés

 A bonyolult és fellengzős kifejezés egy nagyon egyszerű tényt takar: bizonyított, hogy szubatomi részecskék (mint például a testünket alkotó atomok elektronjai) minden különösebb trükk nélkül egyszerre lehetnek jelen két, egymástól távoli helyen. A kísérlet, amivel ezt igazolni lehet, olyan egyszerű, hogy bármilyen egyetemi laborban elvégezhető. Eleinte lézersugárral csinálták, ami - hogyha optikailag szétterítve áthalad két, egymás melletti résen, és rávetül egy távolabb lévő falra, akkor hullámzó interferencia-képet hoz létre.

A jelenség magyarázata az, hogy a két résen áthaladó fénysugár pásztái más-más hullámfázisban érik el a falat (vagy képernyőt), és ettől függően erősítik vagy gyöngítik egymást. Aztán kipróbálták elektronsugárral is (amely a régebbi, katódsugárcsöves televíziókban a fényeket kelti a képernyőn). Az eredmény ugyanaz, hullámzó interferencia-képet kapunk. Az igazi meglepetés akkor érte a kutatókat, amikor egyetlen (!) elektron is felvillantotta a hullámzó fénymintát, ami csak úgy lehetséges, ha az elektron egyszerre ment át mindkét résen. Meglepő? Igen, de attól még a legteljesebb mértékben igaz.

A szuperlumináris kommunikáció problémaköre

Mióta a non-lokalitás és a párkeltés jelenségéről tudunk - tehát közel egy évszázada foglalkoztatja a kutatókat a kérdés, hogy lehetne-e ezt kihasználva fénysebességnél gyorsabban kommunikálni. Látszatra ennél mi sem tűnik egyszerűbbnek; hiszen ha van egy kettéválasztott fénysugarunk, aminek forrása félúton A és B pont között, akkor csak annyit kell csinálni, hogy valahogyan hatunk az A pontban lévő fénysugár fotonjaira, és a B pontban azonnal - időkésleltetés nélkül - megváltozik annak a párja. A kvantum-nonlokalitás értelmében ez pontosan így is történik, csak egy baj van - a Heisenberg-féle határozatlansági kritériumok hatása a mérésre olyan, hogy maga a mérés is megváltoztatja a foton állapotát, így nem tudjuk, hogy mit is mértünk.

A CERN-ben magát a jelenséget is csak úgy tudták bizonyítani, hogy (utólag)összehasonlították az A és B pontban történt méréseket, és kiderült, a változások egyszerre történtek. De ehhez előbb (normál módon) továbbítani kellett a mérés központjába a két távoli pont állapotát, tehát visszakerültünk a kiindulási állapothoz; hiába történik valami fénysebességnél gyorsabban, ha nem tudjuk értelmezni.

Egy nagyon érdekes analógia segítségével könnyű megmutatni, hogy bizonyos, fénysebességnél gyorsabb jelenségekkel miért nem lehet információt küldeni. Fogjunk egy egyszerű lézerceruzát, és álljunk egy fal elé. Ha a lézerceruzát megmozdítjuk, a fénypont arrébb mozdul - méghozzá elég gyorsan. Ha távolabb megyünk a faltól, még gyorsabban fog arrébb ugrani a megvilágított pötty, azonos kézmozdulat esetén. Könnyű belátni, hogyha nagyon-nagyon távol megyünk a faltól, akár több száz, vagy több ezer kilométeres sebességgel is mozgathatjuk a lézerpontot a felületen. Ennek a sebességnövekedésnek nincsen elvi határa. Ha a Holdat, vagy egy még távolabbi objektumot világítunk meg egy nagy teljesítményű lézerrel, akkor könnyűszerrel átléphetjük a fénysebességet.

A fénypont akár ezerszer gyorsabban mozoghat a Hold felszínén a fénynél, mégsem lehet így információkat küldeni. Azért nem, mert előbb tudnunk kell, mit üzenne a Hold egyik fele a másiknak, mielőtt arrébb húzzuk a lézersugarat, viszont a továbbítandó információ maximum fénysebességgel érne vissza ide, a Földre. További egy fénymásodpercre lenne szükség, hogy a fénysugár által küldendő információ megérkezzen a Holdra. Visszatérve a csatolt kvantumpárok fénysebességnél gyorsabb információátviteléhez, a témában (mint azt már korábban is említettük) Bell folytatott kiterjedt kutatást, még az 1950-es években, és a tudósok 95 %-a egyetért azzal, hogy a Bell-teoréma miatt sajnos egyelőre nem fog E.T sem haza, sem idetelefonálni, legalábbis fénysebességnél gyorsabban.

A Bell-teoréma korlátai és a telepátia

Mint azt említettük, ma kb. 20 kutató közül 19 ért egyet a Bell-féle inekvalitás kizáró elvével, vagyis hogy nem lehet a kvantum-nonlokalitást közvetlen kommunikációra felhasználni. A maradék 5 százaléknyi - tehát átlagosan húszból egy - tudós másként vélekedik, és komoly értekezésekben cáfolja a kizárási teorémát. Érdekes módon több távol-keleti szekértő is érintett ebben, például Dr. Gao San, aki a fénysebességnél gyorsabb kommunikáción kívül egy rendkívül érdekes felvetést is tett, méghozzá azt, hogy a kvantum-nonlokalitás lehet az első igazán tudományos alapja a telepátiának is. Miért is ne? Ezt talán még a Bell-teoréma sem gátolja, hiszen tudatunkat és érzéseinket formáló - vélt vagy valós - létünk szintén apró energia-részecskékből áll, voltaképpen lényegtelen, hogy anyagként vagy energiaként tekintjük.

Talán nem véletlen, hogy ikreknél figyelhető meg leginkább ez jelenség: bár az élő szervezetek komplexitása miatt nehezebb bizonyítani, ám talán az ő létezésük kezdetén szétvált tudatuk hasonló egy fénysugár kettéválasztásához, amelyet a CERN-ben sikerrel végeztek. Egy ikerpár tagjai talán éppúgy reagálnak, mint az egymástól távol lévő, mégis egymásról "tudó" fotonok; tudatuk összekapcsolódik, és akár a galaxis túloldalán is érzékelik egymást, tértől és időtől függetlenül azonnal.

Bár az információ fénysebességnél gyorsabb haladása megint csak ütközik az általános és speciális relativitás-elmélettel (az információ a saját múltjába haladna), mégsem okoz logikai paradoxont. Azért nem, mert az információ nem a telepatikusan összekapcsolt tudatok múltjába érkezik, legfeljebb a saját múltjába; vagyis, az ikerpár tagjai nem tudhatnak előre arról, hogy mi fog történni a másikukkal, csak amikor már megtörtént (de akkor azonnal). Így nincs módjuk megváltoztatni a jövőt, tehát nem okoznak paradoxont. A fénysebességnél gyorsabban telepátia önmagában is rendkívüli, de van ennél nagyobb meglepetés is. Nem biztos, hogy az okból következik az okozat, és nem fordítva.

Retro-kauzalitás és az ok-okozati viszony megdőlése

 

Mint azt cikkünk elején említettük, nem csak a CERN-ben zajlanak ilyen kísérletek. Olaszországtól Kínáig (és egyes pletykák szerint még a volt Szovjetunióban is) végeztek hasonló kutatásokat, nem kevésbé meglepő eredménnyel, az utóbbi évtizedekben rengetegszer. Az egyik legfurcsább kimenetelűt egy bizonyos - dr. L.J. Wang követte el, aki véletlenül éppen azon az egyetemen dolgozik, ahol az előző cikkünkben említett kvantum-fluktuációval kapcsolatos kísérletek zajlanak.

Igen, a ugyanarról a Princeton-ról van szó, ahol annak idején John Nesh megalkotta a gazdasági élet bibliájának tekintett, akkor meglehetősen vitatott játékelméletét, és ahol kiderült, hogy a fehér zajnak tekintett kvantum-fluktuációk valahogy talán képesek előre látni a jövőt. L.J. Wang egy lézersugár-impulzust lövellt keresztül egy céziummal töltött akváriumon, hogy vizsgálja a hullámfront és a felvezető/lezáró hullámfázisok torzulását, ill. sebesség-fluktuációját a tökéletes szinusz-hoz képest. A másik oldalon lévő érzékelő (tükör) szerint elképesztő dolog történt: a hullám csúcsa már visszaverődött a tartály túlsó feléről, még mielőtt az eredeti egyáltalán belépett volna a közegbe.

Más szavakkal, a visszaverődő hullám csúcsa akkor keletkezett, amikor még nem is ért oda az, ami visszaverődhetett volna. Az már csak hab a tortán, hogy mindez fénysebességnél jóval (kb. 300-szor) gyorsabban zajlott.

Hogyan lehetséges ez?

 Newton óta tudjuk, hogy bármilyen hatás, vagy erő azonnal ugyanolyan mértékű ellenhatást vált ki, a következmény pedig cselekedeteink, vagy a tőlünk független események által kiváltott erők végső eredője lesz. A mostani kísérletek fényében viszont felül kell vizsgálnunk, hogy milyen ok-okozati viszonyban van egymással a hatás és az ellenhatás; talán tévesen feltételeztük mindeddig azt, hogy a hatás az "ok", az váltja ki az ellenhatást, majd végső soron a következményt. Figyelembe kell vennünk, hogy ezt egyszerűen azért hisszük, mert emberi létezésünk egyik sajátossága, hogy az időben csak egy irányba, a múltból a jövő felé haladva tudjuk érzékelni világunkat. Így könnyű azt hinni, hogy az "ok" az "előzmény", és ennek okozata a következmény vagy eredmény. Ez a logikai gondolkodás egyik alaptétele, a kauzalitás megdönthetetlennek hitt elve. Az tér-idő kontinuumban azonban úgy tűnik, nincs ilyen értelemben kitüntetett irány. A jövőből éppúgy következik a múlt, mint a múltból a jövő - ezt sugallják a legújabb princetoni eredmények is.

Gondoljunk csak bele; a túlsó végén visszatükrözött hullámcsúcs már azelőtt visszaverődött, hogy az eredeti hullám (annak kiváltó oka) még be sem lépett teljes egészében a kísérleti térbe. Ebben az esetben tehát a következmény látszólag megelőzte az azt kiváltó okot. Ezt nevezzük retrokauzalitásnak; amikor egy jövőbeli esemény (a következmény) váltja ki annak előzményét, és nem fordítva.

Fontos azonban kiemelnünk, hogy a visszaverődő hullám így is csak akkor jelent meg, amikor már úton volt az eredeti. Még pontosabban fogalmazva; akkor, amikor már megállíthatatlan lett volna a belépő fénysugár. Ez ezért fontos, mert így megmenekül a logika, és nem keletkezik feloldhatatlan paradaxon; viszont alighanem át kell értékelnünk néhány fogalmat. Mindennek fényében úgy tűnik, két egymással összefüggő, egymásra ható esemény nem állítható ok-okozati viszonyba. Pontosabban, egyik sem lesz kitüntetett ok, vagy okozat; mindkettő egyszerre kiváltó ok és következmény, mindegy, melyiket hittük "elsőnek". A logikában megszűnik a kölcsönös implikáció fogalma az időbeliség viszonylatában; előzmények és következmények, okok és okozatok időfüggetlen ekvivalenciává válnak.

A megbomlott téridő

Cikkünket a CERN 2008-as kísérletével kezdtük, és azzal is zárjuk. Ahogy azt említettük, a fénysebességnél gyorsabb távolba hatást kísérletileg igazoltnak tekinti a tudományos világ, ennek ellenére a kutatók nagy része kitart amellett, hogy semmi (így információ) sem terjedhet a fénynél gyorsabban a térben.

Ellentmondás? Talán nem. Hiszen senki nem állította, hogy az információ "áthaladt" a fotonpár két része közötti, 18 kilométeres téren. Erre egyszerűen nem volt szükség, mivelugyanaz a foton volt jelen egyszerre mindkét helyen. Vagy, ami talán a legérdekesebb értelmezése a történteknek, hogy a látszólag 18 kilométerrel lévő részecskék között nem is volt távolság egyáltalán. A fotonpár két fele szétválásuk pillanatában valahogy megduplázta és magával vitte magát a teret, amit kitöltött. Ez nem áll ellentétben sem a speciális, sem az általános reativitás-elmélettel, mégis talán a leginkább megdöbbentő feltételezés. Talán éppen ezért ez az igazság.

A tudományos világ megosztottsága

 Cikkünk közel 8 hónapnyi előkészítés után lát napvilágot, amely során több száz tanulmány, több ezer oldalnyi definíció, levezetés, kísérlet és kutatási jegyzőkönyv, interjú és cáfolat átnézésére volt lehetőség - ami óriási mennyiségnek tűnik, ennek ellenére nyilván csak a jéghegy csúcsa. Mégis, az átnézett minta alapján következőket állíthatjuk viszonylagos biztonsággal:

1) A kvantum-nonlokalitás jelenségében, és a fénysebességnél gyorsabb távolba hatás létében mindenki egyetért, abban azonban nem, hogy lehet-e ezt kommunikációra (direkt információátvitelre) használni.

2) Abban, hogy a fénysebesség, mint konkrét felső korlát továbbra is behatárolja anyag, energia és információ térben való terjedésének maximális lehetséges sebességét, a tudományos élet képviselői nagyrészt szintén egyetértenek (és, mint ezt láthattuk, ez nem feltétlenül áll ellentétben a kvantum-nonlokalitás fénysebességnél gyorsabb távolba hatásának jelenségével).

3) A retrokauzalitás elvét szinte mindenki elfogadja, amennyiben az nem okoz paradaxont (kauzlitási ekvivalencia). 4) Az Einsteini relativitáselmélet még áll, de több ponton inogni látszik - a felnövő kutatók egyre nagyobb hányada mát-már tudományvallási dogmának tartja azt. Ráadásul a kvantummechanika tartogathat még ennél és furcsább meglepetéseket - ebben szintén mindenki egyetért.

 4) Ezen túlmenően viszont teljes a káosz. Bizonyítások és cáfolatok, majd cáfolatok cáfolatai követik egymást a tudományos (és áltudományos) fórumokban, folyóiratokban. Ezek sokszor olyan komplexitásúak és olyan tudományos hátteret feltételeznek - több tíz oldalas parciális differenciál-egyenletek rendszereiről beszélünk - hogy azt talán csak az érti, aki levezette (vagy még ő sem). Egy biztos: egyelőre nincs bizonyíték se pro, se kontra, ami megdönthetetlennek tűnek a fénysebességnél gyorsabb kommunikációt illetően.

Háttérbe szorult kutatók ...avagy, nem mindenhol van Princeton

 Jelen cikkük írója még az előzetes anyaggyűjtés során szembesült azzal a nem túl szívderítő ténnyel, hogy hazánkban - és így nyilván Európa és a világ számos országában is - rengeteg nagy tudású, elképesztő műveltségű és kreativitású kutatót vetett ki magából a rendszer, teljes névtelenségbe kényszeríve őket és elméleteiket. Azzal, hogy ezek a tudósok perifériára szorultak, gyakorlatilag esély sincsen rá, hogy elképzeléseik publicitást kapjanak; szégyen-gyalázat, hogy ingyenes tárhelyszolgáltatók villogó, csengőhang-reklámcsíkokkal tarkított aloldalain kell, hogy közöljék a relativitáselmélet továbbfejlesztéseit vagy éppen cáfolatát. Jelen cikk írója szerint sok ilyen - reklámoldalakra száműzött tanulmány és értekezés legalább annyira tudományosan megalapozottnak, átgondoltnak és logikusnak bizonyulhat, mint amit a "hagyományos" (egyetemi, akadémiai, stb.) megközelítések.

Csak két példa, csak kis hazánkból: http://www.freeweb.hu/doboandor/ http://aranylaci.freeweb.hu/

A legfontosabb források, linkek

 http://www.weburbia.com/physics/FTL.html

http://www.ejtp.com/articles/ejtpv5i18p105.pdf

http://www.khouse.org/articles/2000/265/

http://www.whyevolution.com/einstein.html

http://www.nature.com/nature/journal/v406/n6793/full/406243a0.html

http://www.hep.princeton.edu/~mcdonald/examples/optics/marangos_nature_406_243_00.pdf

http://hal.archives-ouvertes.fr/docs/00/21/70/75/PDF/RR-6428.pdf

http://en.wikipedia.org/wiki/Bell%27s_theorem http://arxiv.org/pdf/quant-ph/0506047v2

http://philsci-archive.pitt.edu/archive/00001643/01/qscfpl.pdf

http://www.dailygalaxy.com/my_weblog/2007/06/weird_science_c.html

Zárszó

 Köszönjük azoknak, akik időt szántak az Időkép eddigi legnagyobb lélegzetvételű cikkének áttanulmányozására. Írásunk azért nyúlt ilyen hosszúra, mert enélkül egyszerűen lehetetlen lett volna ezt a rendkívül szerteágazó, különlegesen komplex jelenség-csoportot tárgyalni. Így is, csupán súrolni tudtuk azokat a kérdéseket, amelyek megértése nélkül esélyük sincs eligazodni a kvantummechanika, a tér és az idő, a logika és a filozófia határain táncoló időfizika egyre inkább összemosódó peremén.

Ami jelen cikk írója számára talán a legérdekesebb (nem várt) felismerés az volt, hogy társadalmi szinten milyen keveset tudunk - szinte semmit - erről a témáról, talán még a létezéséről sem. Ahhoz képest, hogy 80 éve a legzseniálisabb kutatók tucatjai, ha nem százai folytattak kiterjedt elméleti és gyakorlati kísérleteket a kvantum-párok, a fénysebességnél gyorsabb távolba-hatás terén - ez édeskevés. Úgy látszik, kellett hozzá egy LHC, sok-sok milliárd euró, és persze a bulvársajtó, ami a témát felkapta. Ha nem jelennek meg 2008 nyarának végén az erősen hápogó, citromsárga színű, gumikacsa-ízű hírek a hazatelefonáló E.T-ről, a hamarosan teleportálhatjuk-magunkat Star Trek-módra hangnemben, talán ez a cikk sem (vagy jóval később) íródott volna meg.

És végül - ne felejtsük el, hogy egyelőre nincsenek a tárgykörben válaszok, csak kérdések. Aki azt állítja, hogy tudja a kérdésben a végső igazságot, az talán bölcsebb Murphy-nél, aki azt mondta, hogy ami elromolhat, az el is romlik, a tények pedig csak megkövesedett vélemények.

Mi mégis nagyon, - mint mindig - várjuk olvasóink kérdéseit, és véleményét és észrevételeit.

Nagy Gergely
2009. május 4.
Időkép.hu

Jövőbe látás

Áprilisi "tréfáink" közül elsőként ezt a képtelennek tűnő állítást vizsgáljuk meg, amely úgy tűnik, talán mégis tudományos igazolást nyert.

A jövőbe látás egészen néhány évvel ezelőttig az ezotériához, a misztikumhoz, esetleg a sci-fi novellák világához állt legközelebb. Ma viszont már komoly tudományos kísérletek folynak a lehetőség igazolására, amelyek közül legalább egy úgy tűnik, kimondottan sikeres.

A jövőbe látást, mint lehetőséget a tudományos világ nagy része morális, fizikai vagy logikai okok miatt egészen idáig képtelenségnek tartotta és elítélte. Ebben az a furcsa, hogy - a józan ésszel ellentétben - valójában semmilyen fizikai törvény nem gátolja azt (mint ahogy az időutazást sem).

A legtöbben azt állítják, hogy a jövőbe látás, vagy az időutazás egyszerűen azért képtelenség, mert időparadoxont okozna. Hiszen, ha ismerjük a jövőt, akkor megpróbálhatjuk megváltoztatni, és ha ez sikerül, akkor már nem az lesz a jövő, vagyis nem a jövőt láttunk, csak egy lehetőséget - így nem beszélhetünk jövőbe látásról (mint pl.az időben visszafelé utazva, megakadályozva saját születésünket. De mi van, ha megkerülhető ez a logikai csavar?Az időparadaxon elkerülése

Ha jobban belegondolunk legalább három, esetleg négy mód is van arra, hogy a "jövőbe látás" ne okozzon időparadoxont. Ezek közül a negyedik kicsit elvontabb (több, párhuzamosan létező világegyetemet feltételez), de most maradjunk csak a jól ismert, 3+1 dimenziós világunknál. A lehetőségek -1) Információt kaphatunk a jövőről úgy, hogy nem tudjuk pontosan, mire/hogyan vonatkozik a kapott információ, és az csak utólag derül ki (így semmit sem tehetünk a jövőbeli esemény elkerülésére, megváltoztatására). 2)Információt kaphatunk a jövőről úgy, hogy pontosan tudjuk, mire vonatkozik, de semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk a történéseket. (Például, tudjuk, hogy egy repülőgép le fog zuhanni, mert rossz az üzemanyag-mérője, de nem tudjuk értesíeni a pilótát, mert nincs rádiókapcsolat vagy más kommunikációs csatorna). 3)Végül a legérdekesebb lehetőség - információt kapunk a jövőről, amit megpróbálunk elkerülni/megakadályozni, de pont azon események láncolata váltja ki az végkifejletet, amelyet annak elkerülése érdekében tettünk.

Ez utóbbi lehetőség - amelyet több, tudományos-fantasztikus novella és film is sikerrel dolgozott fel - tulajdonképpen azt mondja ki, hogy teljesen téves az elképzelésünk a téridőről, illetve az ok-okozati viszonyokról. Hiszen ebben az esetben valójában legalább annyira az okozat váltja ki az okot, mint fordítva; és ami még ennél is furcsább, ez nem áll ellentétben a jelenleg ismert univerzum fizikai, logikai és matematikai törvényeivel sem. Csupán az emberi felfogóképeség határait teszi próbára, de attól még lehetséges.
Jelenlegi cikkünkben azonban a jövőbe látás első lehetésges formáját vizsgáljuk, mivel ezt sikerült valóban megtörtént eseményekkel összefüggésben, statisztikai módszerekkel, szinte minden kételyt kizáróan bizonyítani.A Globális Öntudat Project, SETI és a kvantummechanika

Bármilyen hihetetlen, nem valamiféle ezotérikus, sejtéseken alapuló misztériumról van szó, hanem egy közel 15 éve zajló tudományos kísérletről. Kevesen tudnak a létezéséről, és világviszonylatban is csak néhány száz, maximum néhány ezer cikk, interjú vagy TV-műsor jelent meg vele kapcsolatban (ami legalábbis furcsa ilyen volumenű és jelentőségű kutatásoknál).

A projectet a világhírű Princeton egyetemen kezdték el, még a 90-es években, és azóta is folytonosan működik. Talán sokan emlékeznek olvasóink közül a korábban nagy sikert arató, évekig népszerű SETI-kutatási programra, aminek lényege az volt, hogy a NASA rádióteleszkópok által begyűjtött, több száz milliónyi rádiócsatorna és több ezer megfigyelt csillag, naprendszer adásait apró "csomagokra" bontották, amiket interneten lehetett letölteni, hozzá egy szoftverrel, ami kikereste bennük a leginkább gyanús (földönkívüli intelligenciára) utaló jeleket, és ha talált ilyet, visszaküldte azokat a NASA-nak.
A 90-es évek végén Magyarországon és világszerte több ezren, több tízezren csatlakoztak a kutatáshoz, még ha nem is túl sokszor jelentkezett E.T. a képernyőn futó 3 dimenziós spektrumrajzokon.

A Globális Öntudat Project ehhez kicsit hasonló, ám célja alapvetően más. Elosztott rendszerről van szó (mint az Időkép), amelyhez bárki csatlakozhat, méréseit és eredményeit pedig valós időben, interneten küldi vissza a központba. Ez a rendszer jelezte 4 órával előre a WTC elleni támadásokat, 24 órával előre a 2004-es Cunamit. És hogy miért nem tett senki ellene semmit?

Nagyon egyszerű - a rendszer nem mondta meg, mi fog történni, csak azt, hogy valamilyen rendkívüli jelentőségű esemény. Így befolyásolni nem lehetett, ám a véletlen valószínűségét statisztikailag kizártnak lehet tekinteni. Hogy ez hogyan lehetséges? Ehhez először meg kell ismernünk a GCP működését.Véletlenszámok a jövőből

Fontos megérteni, hogy a Project nem a jövőbe látást célozta meg amikor elindult; az csupán egy véletlen felfedezés, hogy erre is képes lehet.

A terv eredeti célja semmi más nem volt, mint hogy a "tökéletes" véletlenszámok statisztikai eloszlását nyomon kövessék szerte a világon, a fehér zajban előforduló esetleges fluktuációk vizsgálata céljából. Ez olyan, mintha bekapcsolnánk a televíziót egy valóban üres csatornára hangolva, és a rendszertelenül villódzó fekete-fehér pontok eloszlásában keresnénk rendszert. Persze valóban üres csatorna a gyakorlatban nincs; ha villámok, a mosógép szikrái vagy más zajok nem is, a Világegyetem háttérsugárzása akkor is jelen lennének benne. Így ez nem jó a vizsgálat szempontjából; ennél "véletlenebb" véletlenre van szükség. 
"Tökéletes véletlen számnak" azt tekintjük, amikor egy szám, vagy számok sorozata elvben semmilyen ismert módon nem következtethető ki előre; nem kapcsolódik emberi tényezőhöz, környezeti hatásokhoz, sem más fizikai/kémiai/biológiai folyamatokhoz. Ha feldobunk egy érmét, annak eredménye nem "igazi véletlen", hogy miként esik le, nagyon bonyolult módon, de kiszámítható lenne a hajítás szögéből, a kezdeti perdületből, a légellenállásból és a sebességből - tehát ez nem "véletlen" szám. Igazi véletlen jelenlegi ismereteink szerint kizárólag kvantummechanikai módon képezhető. 
A Heisenberg-féle határozatlansági elv

Ez a tudományos törvényszerűség, amelynek eredeti jelentése többféleképpen értelmezhető, ám gyakorlati végeredményében egyetértenek a kutatók - egy kvantummechanikai szintű részecske tulajdonságait nem lehet egy adott határértéknél pontosabban megmérni, mivel maga a mérés megváltoztatja a részecske állapotát, méghozzá előre ki nem számítható módon. Ezért a kvantummechanikai jelenségek mérése által okozott "zajt" valódi véletlennek, igazi "fehér" zajnak tekinthetjük.

A GCP project pontosan ezt használja fel. A hálózat világszerte elszórtan elhelyezett, kvantummechanikai fehér zajt keltő egységek kimenetét gyűjti össze, és elemzi azok összefüggéseit. Az egységeket Véletlen Esemény-Generátoroknak (Random Event Generator) hívják, és a nap 24 órájában, a hét minden napján, az év 365 napján másodpercenként nem kevesebb, mint 200 db (0 és 1 közötti) véletlenszámot állítanak elő, és küldenek vissza Princeton-ba; mintha másodpercenként 200-szor feldobnánk egy érmét, és az eredményt (fej vagy írás) 1 biten ábrázolnánk. Elméletileg nagy átlagban mindig, tökéletesen egyenletes véletlenszám-eloszlást kellene, hogy kapjunk, és ha nem - akkor valami nagyon különös dolog történik világunkban.Nem várt eredmények

Egy ideig úgy tűnt, a tökéletes véletlen számok tökéletesen egyenlő eloszlásúak. Bár néha előfordultak statisztikai anomáliák (pl. néhány százalékkal több 1-es érkezett, mint 0, ill. fordítva), de ezek normál fluktuációnak tekinthetőek. Az igazi meglepetés 1997-ben következett be, a Wales-i hercegnő, Lady Diana halálakor. A görbe hirtelen megugrott, a véletlenszámok nem tűntek véletlennek többé. Ahogy a hírek érkeztek, Európa és a Nyugati civilizácók nagy része gyászba borult, a kvantummechanika mintha megbolondult volna. A görbék jó ideig eltolódtak a véletlenből a rendezettség felé; erre semmilyen ismert magyarázat nincsen máig sem.

Mivel az 1997 nyarán keletkezett véletlenszámok láthatóan a világban élő emberek reakciója, érzelmi állapota szerint fluktuálódott, szárnyra kapott az a valóban kissé megdöbbentő feltételezés, hogy a véletlenszámok valahogy kapcsolódnak a kollektív tudatalattihoz (ha létezik ilyesmi). Azóta az elosztott véletlenszám-fluktuációs kutatást Globális Tudatalatti vagy Globális Öntudat Project-nek hívják, ami számtalan társadalmi, fizikai és matematikai kutatásokkal foglalkozó tudósnak okozott komoly fejtörést.2001. szeptember 11. / 2004. decemberi cunami

Ennél is nagyobb meglepetést okozott 2001. szeptember 11-e, a Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen történt terrorista-támadás. Azon már nem is csodálkoztak a project vezetői, hogy elképesztő módon megváltozott a véletlenszámok eloszlása, ahogy a hír terjedt a világon, és ahogy az emberek kezdték megérteni, átérezni a tragédia nagyságát, és az egész emberiségre gyakorolt hatását.

Ami megdöbbentette a Princeton egyetem kutatóit, hogy az első, szignifikáns csúcs (amely a véletlenszámok anomáliáit jelzi) már a támadás előtt 4 órával bekövetkezett. Ha elhisszük, hogy a kvmantummechanikai véletlenszámok valóban a globális, kollektív tudatalattinkkal függenek össze valahogyan, akkor is megdöbbentő az eredmény. 2 lehetőség van -1) Emberek egy igen széles csoportja már 4 órával az esemény előtt tudott annak várható bekövetkeztéről 2) Konkrétan nem egy adott csoport, hanem mindenki előre tudta, hogy valami elképesztő fog történni, csak éppen azt nem, hogy mi.

Mindkét lehetőség rémisztő; az egyik elképesztő és hihetetlen összeesküvés-elméletek végtelen sorát indíthatja el (amiből nem kevés van egyébként sem), a másik pedig az, hogy kollektív tudatalattink valóban a "jövőbe lát".
A 2004-es ázsiai cunami 24 órával előre jelzése ez utóbbi lehetőséget támasztja alá; hacsak nem jelenik meg egy még ennél is hihetetlenebb összeesküvés-elmélet, amely szerint arról is előre tudtak egyesek, hacsak nem ők okozták.Néhány fontos forrás, interjúk, vonatkozó angol nelvű oldalak

A Project hivatalos honlapja (Princeton egyetem) 
Egy populáris TV-riport a témáról (YouTube) 
Wikipédia vonatkozó cikkje 
Egy független vizsgálat 
Még egy sajtómegjelenés

Természetesen ez csak ízelítő, ennél jóval több forrást találhat az, aki még ennél is mélyebben érdeklődik a téma iránt.Végkövetkeztetés

Jelen cikk írója nem azt állítja, hogy klasszikus értelemben létezik a jövőbe látás, hanem azt, hogy - több száz (szinte valamennyi, interneten elérhető) cikk és publikáció részletes tanulmányozása után legalábbis komolyan feltételezhető, hogy tényleg van valamilyeninformáció-áramlás a téridő jövőbeli, ill. múltbéli pontjai között.
Ez az információ-áramlás látszólag úgy valósul meg, hogy elkerüli az időparadoxokonat, és nem sérül semmilyen logikai, matematikai vagy fizikai alapelv.

Nem titok az sem, hogy pontosan ez a fajta információ-áramlás lesz a témája következő, provokatív cikkünknek, amelyben a talán nem is annyira vicces áprilisi tréfákat vesszük sorra, méghozzá a fénysebességnél gyorsabb kommunikáció lehetőségét vizsgálva.Várjuk a véleményeket!
Nagy Gergely
2009. április 19.
Időkép-ViharVadász projekt

Értekezés a fényről, időről, fekete lyukakról és a földönkívüliekről

Néha a legegyszerűbb tévedéseinket a legnehezebb belátni….”

A fény elektromágneses rezgés. De mi az, ami rezeg és miben? A rezgések (hullámok) terjedéséhez ugyanis valamilyen közeg kell. Azt tanítják, a foton rezgése kelti az elektromágneses sugárzást, és ez a sugárzás maga hozza létre a teret az önmaga terjedéséhez szükséges teret, mert éter nem létezik, tehát nincs ami rezegjen. (Alapvető hiba: ugyanis nem a részecskék mozgása kelti a teret, hanem a tér kelti a részecskéket, amelyek aztán a térben mozoghatnak….) Ráadásul a fény – állítólag - kettős természetű: részecske és hullám.

 A fentiek persze csak részben igazak Nem létezik rezgés a rezgést továbbító közeg nélkül! - bármennyire is szeretnék ezt tagadni a fizikai világszemléletet jelenleg uralók. Már ugyanis Rutherford meghatározta az éter sűrűségét, melyben a fény, mint rezgés, transzverzális hullámként terjedhet. Mivel erre az értékre 94 db jegyből álló számot kapott, már eleve el is vetették számításait, mint "tévedést". Akkor még nem tudták, amit Feynmann, aki ellenőrizte Rutherford számításait, azokat a legnagyobb rendben találta, s mivel ő már tudta, hogy mi is az a szuperfolyékonyság és szupravezetés, így nem okozott nehézséget a számítások megértése.

 A fény tehát közegben, az éterben terjed, mint hullám, ez a közeg pedig e közönséges víznél úgy 94 nagyságrenddel sűrűbb, viszont szuperfolyékony és szupravezető. Akkor mi a helyzet a fotonnal, az Einstein által kreált fénykvantummal? Természetesen az sem létezik! Akkor mit "látunk"? Azt "látjuk", amikor az éterben terjedő elektromágneses hullám energiája felszabadul a szemünk megfelelő - szintén rezgő - alkotóiba ütközve. De ettől még nem lesz a foton részecskévé!

 A fény keletkezését tulajdonképpen egy magasabb energiaigényű pályán tartózkodó elektron alacsonyabb pályára „ugrásával” magyarázzák. Az „ugrás” következtében kerülne kibocsátása egy foton. Az atom (molekula) mintegy párolgással kerül alacsonyabb energia-állapotba, ami teljesen normális, hiszen a fizikai rendszerek – az élőkkel ellentétben –, minél alacsonyabb energetikai egyensúlyú állapotra törekszenek.

 Párhuzamként nézzük a hangot. A légkörben – vagy bárhol, a világűrt kivéve - töménytelen sok hanghullám terjed mindenféle irányban. Ráadásul, nagyon magas frekvencián (1 milliárd Hz) a hang hajlamos részecskeként viselkedni, el is nevezték ezt a kvázi részecskét „fononnak”. Csak akkor tudjuk a hangot érzékelni, ha az adott hanghullámra rezonáló felületet tartunk elé. Tudjuk, léteznek ultrahangok és infrahangok, mégsem halljuk őket, mert nem olyan a fülünk felépítése. Az öregek is tudják, vannak magas hangok is, de elmeszesedett dobhártyával lehetetlen őket hallani. Meglehetős butaság lenne azt állítani, hogy a hanghullámok a dobhártyánkkal érintkezve "részecskékké" alakulnak, pedig a fény esetében pontosan ezt állítják.... Ahogy a hang elhal ha keltése megszűnik, úgy a fény is, ha beáll a lehető legalacsonyabb egyensúly, elhalását pedig hűlésnek, sötétedésnek nevezhetjük (vöröseltolódás).

 Az elemi részecskék oszthatatlanok! – hirdeti hangosan az akadémikus fizika. A valóságban természetesen egész más a helyzet. A fotont, más szóval elektromágneses kvantumot, szintén elemi résznek tartják, mint ahogy pl. az elektront, is. De akkor mi a helyzet a kétréses kísérlettel, amikor egyetlen, eleminek nevezett, részecske képes mindkét résen áthatolni?! A megoldás: vagy nem elemi (tehát oszthatatlan) vagy pedig nem részecske! – a szó eddig értelmezett módján. Ez utóbbi lesz a megoldás.

 Abban sincs semmi különös, hogy a gerjesztett részecskék csak bizonyos hullámhosszúságú fény kibocsátása képesek. Ezt azzal magyarázták, hogy az energia csak kvantált formában létezhet. Azonban semmi ilyen erőltetett magyarázatra nincs szükség. Ahogy egy A húr, ha megpendítjük, csak A hangon képes szólni (illetőleg a felharmonikusain), egy rezgő részecske, ami tulajdonképpen „megpendített” azaz gerjesztett állapotban van, szintén csak bizonyos hullámhosszon képes „megszólalni”, azaz – kvázi - fényt kibocsátani.

 Van, aki állítja, hogy a fény = idő. Ez meglehetősen „különleges” kijelentés. Hogyan lehetne egy rezgés, melynek paraméterei vannak - rezgésszáma, amplitúdója, stb. -, azonos egy mérhetetlen, végtelen és kiterjedés nélküli, feltételezett „fizikai" fogalommal. Idő ugyanis nem létezik - a szó fizikában tanult mivolta szerint legalábbis. Idő címén ugyanis mozgásokat hasonlítunk össze, tehát az ember számára az idő nem más, mint periodikus mozgások egymáshoz arányítása (Pl. a Föld keringése a Nap körül = egy év.). A periodikus mozgások közül pedig egyetlen egy sem lehet kitüntetett, mint ahogy nem létezik a "világ közepe" sem (Habár mágneses tengelye létezik...).  Ezek szerint a vízben a helyi fénysebességnél 10%-kal gyorsabban haladó elektron „időnélküliséget" élvez? Mármint egyes kutatók állításából ez következne.

De mindezt igen könnyű belátni. Tegyük fel létezik valahol egy olyan bolygó, mely három csillag körül kering kaotikus ám stabil pályán, és nem rendelkezik holddal. Ha felszínén értelmes élet alakul ki, akkor lakói soha életükben semmiféle periodikus mozgást nem figyelhetnek meg, Ilyen fogalmuk tehát ki sem alakul. Fel sem fog ötleni legkitűnőbb tudósaikban sem, hogy léteznek bármiféle "idő".

 Mivel a fizikában alapvetően rosszul értelmeznek már alapfogalmakat is, az egész fizikai világkép csakis téves lehet, illetve egyes területei lehetnek csak a valóságosnak megfelelően leírva, de közöttük - a töménytelen sok hiba miatt - nem ismerhető fel az összefüggés.

 Mihelyt a fényt megfosztjuk kitalált „kettős természetétől", minden mást is megfoszthatunk ettől, amire igyekeztek rávarrni.

 A fény egészen más. Egészen pontosan oszcillon, azaz egyfajta kvázi-részecske. Ahogy az összes többi „elemi részecskének” nevezett valami is. A közeget, ahol ezek az oszcillonok keletkeznek természetesen a vákuum, az éter jelenti. A foton tehát, nem „kvantum” a szó szoros értelmében, hanem a vákuumrezgés energia-sűrűsödési csomópontja.

 Nem azért a fénysebesség az anyagi hatások számára a maximális sebesség, mert a fénysebesség valami abszolút dolog lenne, hanem azért, mert az éter közegellenállása ekkora maximális sebességet engedélyez, ilyen típusú hullámok számára. Amikor valamit gyorsítunk akkor nem a gyorsított test „tömege növekszik", hanem a közegellenállás, amit le kell győzni! Azért lehet egyre nehezebben gyorsítani a részecskéket, mert a (használt) gyorsító erő maximum fénysebességű lehet, s minél nagyobb a sebesség, annál kisebb az az érték ami a gyorsításra fordítódhat ténylegesen. A legnagyobb erő a közegellenállás legyőzésére kell (erre a jelenségre találták ki a „relativisztikus tömegnövekedés” névvel jelölt agyrémet). Hasonló a példa a konyhából: forró vízzel nem lehet vizet felforralni! Fénysebességű hatással nem lehet testeket fénysebességre gyorsítani! Tiszteletben tartott fizikusaink úgy látszik nem jártak a konyhába – étkezésen kívül....

 A szuperfolyékony héliumban sincs közegellenállás, egészen addig a pillanatig, amíg a benne mozgó test gyorsuló mozgást nem végez. Akkor ugyanis abban a pillanatban jelentkezik, szuperfolyékonyság ide vagy oda.

 Egy hangnál sebesebben haladó szerkezet hangja nem hallható (vagy csak esetleg jóval később). Ugyanígy, egy fénynél sebesebben haladó szerkezet nem látható! (Csak esetleg jóval később.) A fénynél nagyobb sebességgel haladás nem jelent a térben tényleges ugrást, csak legfeljebb a megfigyelő számára, aki nem látja, nem láthatja, nem érzékelheti a tényleges sebességet. („Hangugrásról” sem igazán van emiatt értelme beszélni.) Talán éppen emiatt a tény miatt ködszerű, illetve áttetsző a legtöbb UFO űrhajó, mozgása oszcilláló, és esetleg a radarok számára érzékelhetetlen.

 Ahogy a hangok érzékelésére fül, az elektromágneses sugárzás bizonyos, szűk tartományára a szem alkalmas, úgy a fénysebességnél nagyobb sebességgel haladó információ érzékelése számára egy „más” érzékszerv szükséges. Ahogy füle és szeme van mindenkinek, ezzel a „más” érzékszervvel is valamennyien rendelkezünk. A különbség az, hogy míg életünket túlnyomó részben hangok és fényjelek irányítják (a szaglás, ízlés és tapintás alapesetben csak korlátozottan használatos), ezért szemünk és fülünk „viszi el” agyműködésünk legnagyobb részét, az összes többi érzékszerv használatára, s magára a gondolkozásra is csak töredék agyterület jut, addig e „más” érzékszervünket a hétköznapokban szinte egyáltalán nem használjuk. Csak vészhelyzetben kapcsolódik be magától, illetve meditációs módszerekkel tanulható meg használata. Hiszen ugyanúgy tanulni kell használatát, mint ahogy a látást és a hallást is tanuljuk. (Pontosabban: a látás és a hallás szolgáltatta információk feldolgozását tanuljuk.) Ezt az érzékszervet nevezik „harmadik szemnek”, illetve a használatát „tisztánlátásnak”, itt igazából, a szó szoros értelmében nem „látásról” van szó, hanem egyfajta idő és térnélküli abszolút érzékelésről, melynek lehetőségét Einstein óta folyamatosan tagadja az akadémikus fizika, habár szűk területen, éppen az Einstein-Podolsky-Rosen paradoxon révén mégis elismerik.

 A fény tehát rezgés, ugyanúgy mint a hang. Éter ugyanúgy létezik, mint ahogy légkör, vagy más közegek. Az elektromágneses hullámokat az éter, s a vezető anyagok továbbítják, a hangot meg az éter nem(?) azon kívül minden más. Ahogy a hangsebességet át lehet lépni a hangsebességnél nagyobb energiát jelentő gyorsító erővel (légcsavaros megoldással ez nem igazán kivitelezhető…), ugyanúgy a fénysebességet is át lehet lépni a fénysebességnél nagyobb gyorsító erővel! És hogy mindezt a logikai levezetést, illetve a mögötte álló fizikát miért tagadják le előttünk? - annak nagyon egyszerű oka van. Többé ugyanis nem lehetne elmismásolni a Föld világűrből történő elérhetőségét, s az egész maszlag a fizikáról, az emberi evolúcióról kártyavárként bukna össze, meg persze az idegenek idelátogatását tagadók álomvárai is.

 Ahogy ultrahang segítségével előállítható fény, úgy fény – pontosabban elektromágneses rezgés - segítségével is előállítható (megjeleníthető) az az energiaformátum, mely a fénysebességnél gyorsabban halad. Kérdés az lehet majd, hogy sebessége végtelen-e, vagy ugyanúgy véges, mint a fényé? Ennek a fénynél gyorsabb energiafajtának szintén közegre van szüksége a terjedéshez, és máris eljutottunk egy teljesen más fizikai világhoz. A világegyetemben ezek a fizikai világok akár végtelen sok szinten is elhelyezkedhetnek egymás fölött, s akár „létsíkoknak” is nevezhetjük őket. Ami fenn az lenn.

 Ez a fajta „fénynél gyorsabban terjedő” energiafajta bizonyára érzékelhető is számunkra. Ez a fajta energia lehet az a bizonyos „belső fény” melyet a halálközeli élményt megtapasztalók megláthattak, de ugyan úgy megtapasztalhatták az UFO-eltérítések alanyai is. Ez egyfajta „totális térérzékelést” jelent, a dolgok teljes és pontos „látását”, akár teljes sötétségben is.

 Bölcsen hallgatnak az 5. erőről is. Pár cikk megjelent róla, de aztán jobbnak látták agyonhallgatni a dolgot, ugyanúgy, mint a hidegfúziót. Az 5. erő lényegében egyfajta gravitációs erő. Az érdekessége az, hogy a Föld felszínétől 300 méteres magasságig néhány százaléknyi értékben vonzóerőként mutatkozik (növeli a ténylegesen várt gravitációs erő mértékét), míg kb. 300 méteres mélységig csökkenti (ennyi volt a mérési hibahatár). A jelenséget már Eötvös is kimérte, de ő mérési hibára gyanakodott. A mérése helyességét többször igazolták, de igazolták a Naprendszerből kifelé tartó űrszondák is, valamennyiük sebessége csökken, egyenlő mértékben, habár a legkülönbözőbb irányokba haladnak. Magyarán: a gravitációs erő nagyobb mértékben csökken, mint a távolság négyzete! Van valami plusz erő, vagy valamiféle együttható, ami a szondák mozgását befolyásolja, de a Föld sem akar például a Napba hullani.

 Fekete lyukak pedig éppen ezért nem létezhetnek és nem is léteznek. Ugyanis, az 5. erő a tömeg növekedésével egyre jelentősebb hatást fejt ki. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb az antigravitációs, azaz a – befelé mutató - taszító erő! Ezért robbannak fel a szupernóvák! A szupernóváknál megvan egy tömeghatár: ha nincs meg kellően nagy tömeg, a csillagnak esze ágában sincs felrobbanni és nem is teszi. Mielőtt egy fekete lyuk egyáltalán létrejöhetne, előtte már réges-régen szétveti az antigravitáció. Ugye hallottak már a robbanó galaxismagokról? Vajon mitől robbannak fel, ha a bennük lévő „fekete lyuk" magába szív mindent? Persze hogy az antigravitáció erősödésétől.

---

Hiperhangok

 1984-ből, egy lézerkísérletről szóló beszámolóból arról értesülhetünk, hogy erős lézersugárzás hiperhangokat kelthet. Miféle fizikai jelenség a hiperhang? Hol jut érvényre és mi a tudományos jelentősége? A hang a közeg sűrűségének zavarási állapota, tehát lényegében mechanikai rezgés, amely a közeg rugalmassági tulajdonságaitól függően minden irányban tovaterjed. Az általunk ismert mechanikai rezgések csak igen kis száma hallható hang. Ezen rezgések értéke a másodpercenkénti 20 és 20 000 között van. Az ennél nagyobb rezgésszámúak az ultrahangok.

 Az ultrahangok kutatása során megfigyelték, hogy igen nagy frekvenciákon egészen különleges jelenségek mutatkoznak. Ezeknek a hatásoknak a bekövetkezése a másodpercenkénti 1 milliárdos tartományban kezdődnek. A milliárdos tartományon felüli rezgésjelenségeket újabban hiperhangoknak is nevezik. A hiperhangok létezését Brilluin már 1922-ben megjósolta. Kísérletileg – a kristályrácsok hőmozgásának optikai megfigyelésével – 1937-ben egy indiai kutató, Taghavendra Rao mutatta ki először. Az ötvenes évek elején más mesterséges gerjesztéssel is sikerült a hiperhangok tartományába behatolni. Ezek a kísérletek igazolták, hogy a korábban feltételezett fonon-fogalom fizikailag létezik.

 A fonon lényegét talán a legegyszerűbben így ismertethetjük: ahogy az elektromágneses sugárzási tér energiája kvantumokban létezik – ezt a fizikában fotonnak hívják – ugyanúgy feltételezhető volt, hogy a hiperhangok rezgési energiája ugyancsak kvantumokban létezik. A közönséges hanghullámok, sőt az ultrahanghullámok is, hőcsere nélküli, úgynevezett adiabatikus hullámok. Z említett rácsrezgések azonban mintegy magukkal viszik a hőenergiát, fizikai nyelven szólva, izotermikusak.

 Az átmeneti tartomány éppen az egymilliárd körüli rezgéstartományban van. Ebben a tartományban tehát a mechanikai rezgések és a hőrezgések már azonos sajátságokat mutatnak, és így, egyrészt érthetővé válik a fotonok létezése, másrészt a fizika egy újabb meglepetéssel szolgál, amennyiben a mechanikai és az elektromágneses rezgések viselkedését ugyanazok a törvényszerűségek írják le. A lézersugarak hiperhang hullámokon való szóródásának tanulmányozása során már az az ötlet is felmerült, hogy a fononok erősítő hatása a lézersugarak hatékonyabbá tételére is felhasználható. Ugyancsak szóba került a termonukleáris reaktorok fűtéséhez szükséges több millió fokos hőmérséklet előállításához a hiperhang hullámokkal való akusztikus fűtés lehetősége.  

---

 Hogyan lesz a hangból fény?

 A szonolumineszcencia az energiafajták egymásba alakulásának egyik legfurcsább módja. Egy vízzel teli tartályban megfelelő hanghullámmal elérhető, hogy a nyomásingadozásból keletkező légbuborékok az akusztikus energiát annyira összesűrítsék, hogy rendkívül rövid ideig tartó fényvillanások keletkezzenek. Eddig sem a felvillanások időtartamát, sem a buborékokban lévő levegő hőmérsékletét nem tudták meghatározni, bár föltételezték, hogy ez a levegő forróbb, mint a Nap felülete.

 A jelenséget a fizikusok eddig úgy képzelték el, hogy a hanghullám a légbuborékot összenyomja (a), ennek hatására a buborék falától egy befelé tartó lökéshullám indul el (b), a gáz egyre inkább összenyomódik és fölmelegszik (c). A lökéshullám a buborék energiáját a középpontban sűríti össze, amely ettől szétrobban, s az eközben felszabaduló energia fény formájában távozik el (d). Mindez nagyon rövid idő alatt megy végbe, s a fény keletkezése arra mutat, hogy a gáz eközben plazmaállapotig hevül.

 Sokan úgy gondolták, hogy eközben az említettnél is jóval magasabb, akár több millió fokos hőmérséklet is előállhat, s a jelenség így akár talán a magfúzió „begyújtására” is alkalmas. Ha ez igaz, akkor a jelenségnek lehetnek a lézerrel gerjesztett magfúzióval közös vonásai: ezért megpróbálták az arra kidolgozott számítógépes programmal a szonolumineszcenciát szimulálni. Az adatok megfelelő beállításával sikerült elérniük, hogy az utánzás eredményei jól egyeztek az észlelt jelenségekkel. Ebből arra következtethettek, hogy a keletkező plazma felületének hőmérséklete 90 000 Celsius fok körül lehet (a belseje még forróbb), a fénykibocsátás időtartama pedig mintegy 50 billiomod másodperc. Ha ez beigazolódik, akkor összeomlanak azok a remények, amelyeket a szonolumineszcencia esetleges fúziós felhasználásához fűztek.

---

Oszcillionok – folyadékokban is

 A természet előszeretettel rendezi az energiát meghatározott formációkba: gondoljunk például a forró atomok sugárzásának jellegzetes, egyedi színképére, vagy az egyes orgonasípokon megszólaltatható hangokra. Hasonló jelenség szemcsés anyagokban is megfigyelhető. Ezekben megfelelő körülmények között (például vibráció hatására) részecskeszerűen viselkedő egységek, úgynevezett oszcillonok jelennek meg. Jeruzsálemi egyetemi kutatók 1999-ben ezekhez kísértetiesen hasonlító képződményeket figyeltek meg kolloidokban.

 Az oszcillonokat 1997-ben fedezték fel texasi kutatók, akik kísérleteik során apró, homokszemcsényi méretű bronzgolyócskákat szórtak egy erősen légritkított (13 Pa) lapos tartály fenekére, majd a tartályt ütemesen rázták, föl-le. Ennek hatására a golyócskaréteg felületén jól körülhatárolható, kisméretű kiemelkedések és bemélyedések („kúpok” és „kráterek”) jelentek meg, amelyek maguk is f/2 frekvenciával oszcilláltak e két állapot között. Ezeket a stabilnak bizonyuló képződményeket, amelyek akár több milliónyi rezgés után is fennmaradtak, a kutatók oszcillonoknak nevezték el.

 Már akkor megfigyelték, hogy az oszcillonok nemcsak stabilan fennmaradnak, hanem mozognak, sőt egymás közelébe kerülve kölcsönhatásba is lépnek, mégpedig ahhoz hasonlóan, ahogy az elektromos töltések, azonos állapotú oszcillonok taszítják, az ellentétes állapotúak pedig vonzzák egymást. Ennek megfelelően vagy kitérnek egymás elől, vagy közelednek, s részben átfedésbe is kerülnek. Ez utóbbi eredményeképpen kötött állapotok („dipólusok”, „tripólusok”, stb.), sőt, hosszú láncok és más szabályos szerkezetek, sávokból, négyszögekből, hatszögekből, vagy akár spirálokból álló „rácsok” is kialakulhatnak. A jelenségre sem akkor, sem azóta nem adódott kielégítő elméleti magyarázat.

 1999-ben a jeruzsálemi egyetem fizikusai ehhez nagyon hasonló jelenséget figyeltek meg kolloid oldatokban. A kolloidok általában véve jellegzetesen finom eloszlású anyagok, amelyek egy diszperziós közegben (amely lehet folyadék vagy gáz) nagy mennyiségben szétoszlatva egy másik anyag 1-500 mikron nagyságú részecskéit tartalmazzák. (Kolloid, pl. a köd, a füst, a felhő, az aeroszolok vagy éppen a tej is.) A jeruzsálemi kutatók apró anyagrészecskéket tartalmazó kolloidokat tettek ki függőleges irányú rezgéseknek, és eközben figyelték meg az oszcillonokhoz nagyon hasonló képződmények kialakulását. A szemcsés anyagokban kialakuló oszcillonokhoz hasonlóan ezek is hosszú ideig fennmaradtak, és kölcsönhatásba léptek egymással.

 A dolog azért meglepő, mert a szemcsés anyagok és a kolloid oldatok egyébként merőben más természetűek: a szemcsék független, önálló részecskék, amelyek közvetlenül ütköznek egymással, míg a kolloid oldatokban lévő diszperz részecskék a diszperziós közeg közvetítésével lépnek egymással kölcsönhatásba. Ezért az, hogy hasonló külső hatásra mindkettőben hasonló képződmények alakulnak ki, arra mutat, hogy a jelenség mögött valamilyen átfogó törvényszerűség állhat. Ha pedig így van, akkor oszcillonok a természetben valószínűleg önmaguktól is kialakulnak, legfeljebb eddig nem ismertük fel őket.

e=mc² – tudományvallási dogma, vagy szándékos megtévesztés?

Elméleti munka - 2005.03

Einstein megbukott diplomavédésén, tanárai akkor helyesen ítélték meg képességeit. Jegyét később valakik, valamilyen okból felkerekítették, így adták meg számára a lehetőséget, hogy kidolgozza azokat az alapvetően téves, már-már tudományvallási dogmává merevedett elméleteit melyek idestova 100 éve kötik gúzsba a fizika tudományának fejlődését. Az is lehet, mindez szántszándékkal történt, az emberi gondolkozás és világszemléleti mód gúzsbakötése érdekében.

Az egyenlet

Jelen írásban, ha erősen rövidítve és leegyszerűsítve is, lépésről lépésre belátjuk az általános relativitás-elméletben szereplő  e=mc² képlet lehetetlenségét és tarthatatlanságát.

Amikor az „úgynevezett” tudósok figyelmét a tárgyalásra kerülő problémára felhívjuk, jobb esetben lehurrogják, rosszabb esetben gőgös magasabbrendűségi érzésük birtokában szóra sem méltatják az embert. Pedig nem az ellenmondások megérthetőségével van gond, hiszen az már általános iskolai fizikai ismeretek birtokában sem okozhat problémát. Ám ha az elméletrendszert háznak véve a ház egyik falát kidöntjük, ugye maga a ház is összeomlik. Vagy legalábbis lakhatatlanná válik. (Az alapok természetesen megmaradhatnak. – Jelen esetben sem az alapokkal van probléma.) Ezért elég a híres-hírhedt e=mc²képlettel foglalkozni.

Transzformációs hiba – és az idő

Most ne merüljünk itt el abban, hogy milyen elemi hibát vétett Einstein, amikor a Lorenz-transzformációt,a mi egy tér-transzformáció, időre alkalmazta, ami pedig egy képzetes mennyiség. Idő ugyanis nem létezik (lásd. Murguly György: Az idő nem múlik). „Idő” néven periodikus mozgásokathasonlítunk össze. Semmi többet nem teszünk. Ha egy olyan világot tételezünk fel, melynek több napja van, s a bolygó kaotikus (aperiodikus) pályán kering közöttük, a bolygónak nincs holdja, és semmiféle periodikus mozgással nem találkoznak intelligens lakói, akkor bizony ezeknek a lényeknek soha sem fog kialakulni időfogalma! (Mint ahogy „éjszaka” fogalma sem)

Semmi többet nem teszünk tehát idő kapcsán, mint periodikus mozgásokat hasonlítunk össze. Egy képzetes fogalmat „térdimenzóként” felfogni, vagy ami a rosszabb, egy képzetes fogalmat összevonva egy másik – konstans – fogalommal, és egységes „téridőről” beszélni, hát, ez bizony már az általános iskolai fizikai ismereteket is alulmúlja… A „téridő” nyilván görbült sem lehet, hiszen ami nincs, az nem görbíthető meg. Léteznek viszont erőterek; egymásra hatásuk következtében deformálódhatnak.

Az elmélet már itt, ennél a pontnál bukik, de mi most másra, az egyes elemeire és végkövetkeztetésére helyezzük a hangsúlyt.

Newton mozgástörvényének átszabása

Einstein Newton mozgástörvényét, az e=½ mv² képletet szabta át saját szája íze szerint.

Az egyenletben szereplő „e”, azaz energia, „munkavégző képességet” jelent. „m” a tömeg, míg „v” a sebesség. A képlet pontosan elmondja azt is, ha a sebesség nő, a „mozgási” energia miként változik. Einstein kitalálta, hogy a sebesség nem nőhet tetszőlegesen naggyá (Ki akadályozza meg ebben, vajon ő?), kitörölte tehát, vele az ½ konstansot is és kreált egy másik egyenletet. Ilyen átalakításra azonban semmi sem jogosította fel, pláne nem a fizikai törvények.

A tömeg

Az egyetlenben szereplő „m” nem lehet súlyos tömeg, mert tömeg csak gravitációs

térben rendelkezhet „súllyal”. (Gravitációfüggő!) Csakis és kizárólag tehetetlen tömeg lehet. (Gravitációfüggetlen!) Igen ám, de ha az anyag nyugalomban van (mihez képest?), akkor energiája is nulla. (ahhoz képest, mihez „nyugalomban” van.)

Egy test tehetetlen tömege akkor is nulla, ha a viszonyítási ponthoz képest egyenes vonalban és egyenletes sebességgel halad. Ha a sebességét növeljük, gyorsítjuk, energiája is nő. Mármint a mozgási energiája. Newton képlete eszerint ezt minden határon túl megtehetjük.

Ha egy részecske fénysebességgel halad, s mellette a másik hasonlóan, ebben az esetben egymáshoz képest a mozgási energiájuk nulla. Ám ha becsapódnak egy hozzájuk képes nyugalomba lévő atomba, akkor azt képesek szétrobbantani. Vagyis egyértelművé válik a sebesség „mihez képest” való definíciójának problémája. 

A fénysebesség, mint abszolútum?

Az eddigieket összefoglalva: Einsten egyenlete (ami nem más, mint Newton egyenletének, az E-mv*v egyenletnek az átszabása) nem alkalmazható nyugvó tömegre (ekkor az egyenlet jobb oldalán eleve nulla szerepelne), nem alkalmazható egyenes vonalú egyenletes sebességgel haladó testre (u.a., mint előbb), nem alkalmazható egyenletes körmozgásra, és nem alkalmazható változó sebességű körmozgásra, mint ahogy egyenes vonalú szabálytalan gyorsulású mozgásra sem! Alkalmazhatósága tehát rendkívül szűk körű, mindössze az egyenes vonalú, egyenletes gyorsulású mozgásra vonatkozik és SEMMI MÁSRA! – persze arra is tévesen.

Azért kellett kinevezni a fénysebességet abszolútnak, mert ha relatív maradt volna, az elmélet már az elején összeomlott volna, tehát ki kellett találni valamit. Einstein a gyorsuló test sebességének növekedését „megtiltotta”’, ehelyett annak tömegét kezdte megnövelni. Igaz, a gyakorlat messze nem igazolja ezt a kitalálmányt, hiszen egyes kvazárok a fénysebesség többszörösével távolodnak tőlünk, sőt, néhány évvel ezelőtt fizikusoknak sikerült a fényt magát is megállítaniuk! A tudományvallású tudósokat azonban ilyen „apróságok” nem zavarják, csűrik-csavarják az elméletet, próbálják hozzáigazítani a megfigyelésekhez és kísérletekhez, magyarázataik közben módszertanilag elemi tudományos hibákat vétenek. Mindent megtesznek tehát az elmélet és saját presztízsük védelmében, holott az elmélet már születése pillanatában téves volt.

Hogyan is lehetne bármiféle sebességnek abszolút értéke? A Világegyetemben eddig csak egyetlen abszolút értéket ismerünk, ez pedig az abszolút nulla fok, vagyis -273.16 °C. egy mozgás sohasem lehet abszolút, merthogy „mihez képest” lenne az? A mozgásnak sebessége van, - megállapodás szerint – valamihez képest, tehát nem abszolút. Abszolút csupán abban az esetben lehetne, ha „mindenhez képest” tudnánk mérni, ebben az esetben „mindössze” a teljes Világegyetem (eddig ismert) százmilliárdnyi galaxisának, s benne a kozmikus felhőktől a csillagokon át az összes összetevő mozgását kellene ismerni az elemi kvantumokig bezáróan. Valamennyi mozgás ismeretében lehetne kijelölni abszolút értéket. Ez pedig nem megy. A dolgot bonyolítja, a mozgás vektoriális érték.

Az abszolút nulla fok esetében ugye más a helyzet, hiszen az egyetlen, konstans érték. Megvolt a viszonyítási alap. Hiszen azt mondták, nevezzük ki a tengerszinten mérhető légnyomást egy atmoszférának, s ezen a szinten amikor a víz megfagy, részecskéi kikristályosodnak, legyen az 0 °C. Ha pedig a részecskéi közt mindenféle hőmozgás megszűnik, az legyen az is egyfajta nulla fok. Azonban azt tapasztalták, bármiféle anyagot is hűtenek le, valamennyi anyag részecskéi ugyanazon a hőfokon szüntetik be hőmozgásukat, ebben az esetben pedig a mért értéket már lehet abszolútnak tekinteni. Helyesen.

Jelenleg használatos eszközeinkkel a részecskéket csak a fénysebesség közvetlen közelébe tudjuk felgyorsítani. Azonban a világűrből érkezhetnek elvileg fénynél sebesebb részecskék, mint ahogy érkeznek is, és természetesen mindent el is követnek a megfigyelések „einsteini keretek közötti értelmezésére”.

A fény (elektromágneses hullámok) tényleges természete

A fény természetét a Földével azonos irányban, illetve szemben érkező fény sebességének meghatározásával próbálták megismerni. Az első kísérletek (egyébként téves) értelmezéséből azt a következtetést vonták le, hogy mind az velünk egy irányban, mind a velünk szemben mozgó fény sebessége azonos. A fény sebessége tehát a Földhöz képest abszolút. Csakhogy. A későbbi kísérleti elrendezésekkel, illetve a korábbiak helyes értelmezésével előbb a Föld tengelykörüli forgását, majd napkörüli keringését is sikerült kimutatni pusztán azáltal, hogy a Föld mentén párhuzamosan haladó fénysugarak viselkedését figyelték meg. Tehát igenis van eltérés a Földdel szemben, illetőleg bolygónkkal egy irányban haladó fény sebességében! (Pl. Michelson - Gale, 1925.)

Minden csillagász tudja, amikor távcsövével követni akar egy csillagot, be kell számítania a távcső mozgatásába a fény Föld melletti elhajlását. A fény elhajlása a Föld tengelykörüli és forgó mozgásából adódik. Pontosan ezt a jelenséget figyelhetjük meg, ha függőlegesen hulló esőben bármilyen irányban elindulunk. Az esőcseppek pályája látszólag elhajlik.

Az einsteinizmus hívei azt is elfelejtik közölni, hogy a transzverzális tulajdonságú, vákuumban 300.000 km/másodperc sebességgel haladó elektromágneses sugárzás mellett létezik egy másfajta, lineáris elektromágneses sugárzás is (Tesla bizonyította be létezését és épített keltéséhez és detektálásához alkalmas műszereket.), a lineáris módon terjedő elektromágneses sugárzás sebessége pedig többszöröse a trranszverzálisénak. A fény tehát  terjedésének természetétől függően – önnön „abszolútnak” deklarált sebességét többszörösen is képes felülmúlni.

A c² paraméter

Az egyenletben szereplő c² paraméter messze nem mérhető kellő pontossággal nagy energiatartományokban. A mérések e paraméter által meghatározott értéktől jelentős eltéréseket is mutathatnak. Erről a szovjetek tudnának mesélni talán a legtöbbet, amikor az einsteini képlet alapján meghatározott hidrogénbomba-robbanóerőt rendesen alulbecsülték, a bomba ugyanis a számítotthoz képest jó tízszer akkora erővel robbant fel, és eltörölte a fél Kola-félszigetet a térképről… A paraméter használata tehát önkényes, és alapvető tévedésen alapul.

A hidrogénbombában fúzió jön létre, és éppen a fúzió energetikai viszonyait szerették volna pontosan megismerni. Nem csak a hidrogénbomba miatt, de a Nap működésének megértése érdekében is. Mire számítsunk központi csillagunk energiatermelése kapcsán a jövőben? (Mellesleg, azt sem értjük. A Nap is jóval több energiát sugároz ki, mint amennyit elméletileg sugározhatna…)

Az egyenlet valamelyest pontossá tételéhez és szűk körben helyes értelmezéséhez kellene egy paraméter, az éter permeabilitási tulajdonságát leíró konstans. Ennek meghatározása még várat magára.

Tudományvallási dogma, vagy szándékos megtévesztés?

Hogy ez az „elmélet” mégis kinek jó? Mindazoknak, akik az emberi gondolkodást le akarják béklyózni, hogy még csak eszébe se jusson senkinek, hogy a fénysebesség átlépésével az ember a Világegyetem tetszőlegesen távoli pontjára is eljuthat, illetve a Világegyetem tetszőlegesen távoli pontjáról is eljöhetnek hozzánk. („UFO-k nincsenek, merthogy úgysem tudnának idejönni…” – ugye ismerős?)

Érdemes áttekinteni ezen „elmélet” születésének időpontját is, nagyjából egybeesik a rakétatechnika hajnalával. Tehát már a legeslegelején gúzsba akarták kötni az emberi képzelet és tudomány szárnyalását. Vajon kik, és miért? Kiknek érdeke ez?....

Az "ikerparadoxon" cáfolata

Jelöljünk ki egy pontot a síkban (az egyszerűség kedvéért). Legyen három darab mozgó testünk. Az egyik test haladjon 30 km/s-cel, mint a Föld, induljon el balra. A másik haladjon közel 300.000 km/s-cel, mint a fény. Induljanak az ellenkező irányba, így a kezdő pillanatban mozgásuk iránya egymással 180 fokot zár be. A harmadik test úgy mozogjon, hogy sebességének nagysága és iránya minden egyes pillanatban a két másik sebesség vektoriális átlaga legyen. (Vagyis az indulás pillanatában közel azonos irányban indul, mint a gyorsabb.) A 30 km/s-cel haladó test egyenes vonalban mozog, míg a másik kettő egy-egy ívet ír le. A közel fénysebességgel haladó test tetszőlegesen nagy sugarú ívet.

No mármost, jelöljük ki a találkozási pontot, amelyet mindhárom test ugyanabban a pillanatban metszeni fog. Ebben az esetben - Einstein szerint - a középső testen haladó megfigyelő azt tapasztalná, hogy a tőle balra indult testen (Föld) sokkal de sokkal gyorsabban telne az idő, mint a tőle jobbra indult testen (űrhajó), holott ő, mindvégig, a kettejük pályájának vektoriális átlagán mozgott, tehát hozzá képest mindkét űrhajó térbeli távolsága és sebessége MINDVÉGIG AZONOS VOLT! (Számára a Föld is - eleinte - a fénysebesség felével távolodott tőle és az űrhajó is!) Nos, ezek után azt kellene felírni egyenletekkel, hogy a középső - tehát a vektoriális átlagon futó megfigyelő részére - vajon HONNAN KÖVETKEZIK AZ, HOGY A TŐLE BALRA INDULT TESTEN AZ IDŐ JÓVAL GYORSABBAN TELIK, MINT A TŐLE JOBBRA INDULTON, HABÁR - HOZZÁ KÉPEST- MINDKETTŐ TÖKÉLETESEN UGYANAZOKKAL A PARAMÉTEREKKEL REPÜLT????

-  Elárulom. Sehonnan!

Mindhárom test egy adott pontot egyetlen pillanatban metszett. Mindhárom test test "célba is ért", ugyancsak egyetlen pontban. Eközben semmiféle "erőhatás" nem érte őket, sem gyorsulás, sem lassulás. A "tetszőlegesen nagy ív" kiválasztása a centripetális gyorsulást elhanyagolhatóvá tette. (Érdemes lerajzolni az ábrát!)

(A "kísérletet" - ellenőrzése végett -, mielőtt valaki a "Világegyetem balkezességét" hozza fel esetleg érvnek, a másik irányba is célszerű végrehajtani...)

Mit gondolt minderről Nikola Tesla?

Nikola Tesla élesen kritizálta Einstein relativitáselméletét, „...[egy] nagyszerű matematikai öltözékbe bújtatott hulladék, amely elkápráztatja, meghökkenti és elvakítja az olvasót a benne rejlő logikai hibák felismerésében. Az elmélet egy koldushoz hasonlítható, akit rózsaszínű ruhájában a tájékozatlan és buta emberek királlyá koronáztak..., kiagyalói ragyogó elmék, de inkább metafizikusok mint tudósok...”, (New York Times, July 11, 1935, p23, c.8),

„azt gondolom a teret nem lehet görbíteni azon egyszerű oknál fogva, mely szerint a (matematikailag definiált) térnek nincsenek tulajdonságai. Tulajdonságokról csak akkor beszélhetünk, ha ezt a térdefiníciót kitöltöttük anyaggal és ezzel az anyaggal foglalkozunk. Azt mondani, hogy nagy testek jelenléte hatására a tér meggörbül egyenérékű azzal az állítással, hogy valami hatással volt a semmire. Én elutasítom az ilyen nézeteket.”, (New York Hearald Tribune, September 11, 1932)

„...a relativitáselmélet, ha már itt tartunk, sokkal idősebb mint a jelenlegi előterjesztése. 200 évvel ezelőtt fejlesztette ki az én kíváló honfitársam Boscovic, a nagy filozófus, akinek ...ezer kötetre rúgó kitűnő munkássága van a legkülönbözőbb témákban. Boscovic foglalkozott a relativitáselmélettel, beleértve az ún. téridő folytonosságot is...”, (1936 publikálatlan interjú melyet az L. Anderson szerkesztésében megjelent Nikola Tesla: Lecture Before the New York Academy of Sciences: The Streams of Lenard and Roentgen and Novel Apparatus for Their Production, 1897. április 6. reconstructed 1994).

Giordano Brunogondolatai:

 Így hát a Világegyetem egy, végtelen, mozdulatlan. egy, mondom, az abszolút lehetőség, egy a valóság, egy a forma vagy lélek, egy az anyag vagy test, egy a tárgy, egy a létező, egy a legnagyobb és legjobb, melyet nem lehet felfogni; ennélfogva határolhatatlan és korlátozhatatlan s ennyiben határtalan és korlátlan, következőleg mozdulatlan. Nincs térbeli mozgása, mert nincs semmi rajta kívül, ahova mehetne, hiszen maga minden. Nem keletkezik: mert nincs más lét, amelyet kívánhatna vagy várhatna, hiszen magában foglal minden létet. Nem múlik el, mert nincs más, amivé változnék, hiszen maga minden. Nem csökkenhet és nem gyarapodhatik, hiszen végtelen; ehhez semmit sem lehet hozzáadni, valamint semmit sem lehet belőle elvenni, mert végtelennek nincsenek hányadrészei. Nem mehet át más mineműségbe, mert nincs külső, amelytől [hatást] szenvedhetne és amely rá hatna. Minthogy továbbá a maga létében minden ellentétet egységbe és harmóniába foglal, s nem lehet hajlandósága más és új léthez, vagy más és más módjához a létnek, azért nem változhatik meg valamelyik tulajdonságára nézve, sem pedig nem lehet benne olyan ellentétes vagy különböző valami, ami őt megváltoztatná, mert benne minden összhangban van. Nem anyag, mert sem nem alakított, sem nem alakítható valami; sem nem határolt, sem nem határolható. Nem forma, mert nem formál és alakít mást, hiszen minden; a legnagyobb, egy, egyetemes. Nem mérhető és nem mérték. Nem fogja át magát, mert nem nagyobb magamagánál. Nem foglaltatik magában, mert nem kisebb magamagánál. Nem hasonlítható össze, mert nem más és más, hanem egy és ugyanaz. Minthogy egy és ugyanaz, nincs más-más léte; minthogy nincs más-más léte, nincsenek más-más részei; s minthogy nincsenek más-más részei, nem összetett. Határ, de oly módon, hogy nem határ; forma, de úgy, hogy nem forma; anyag, de úgy, hogy nem anyag; lélek, de úgy, hogy nem lélek: mert különbség nélkül minden s ennélfogva egy. A Világegyetem egy.

"A vakok számára a hangsebesség az idő." - Puskás Fanni

Egy párhuzamos világba szöknek a neutronok?

Szerző: charoninstitute - május 15, 2013

Posted in: 9 Írások. Tagged: atommag, neutron, neutroncsillag, nukleon, Pauli-elv, párhuzamos világ,tükörrészecskék. Hozzászólás

Fizikusok tükörrészecskék létezését feltételezik, megmagyarázandó a kísérleti megfigyelésekben mutatkozó rejtélyes neutron veszteséget. A tüköranyag létét már több tudományos összefüggés is felveti egy ideje, ideértve a sötét anyag utáni kutatásokat.

Zurab Berezhiani és Fabrizio Nesti, az olasz l’Aquila Egyetem elméleti fizikusai újraelemezték azokat a kísérleti adatokat, amiket a francia Laue-Langevin Intézet Anatolij Szerebrov professzor által vezetett csapata nyert ki rendkívül alacsony hőmérsékleteken elvégzett kutatásukból, melyben egy “neutron vesztésként” ismert jelenség következett be. A kísérletben a francia csoport rövid időszakokra elvesztette a szubatomi részecskék nyomát. Az adatok tanúsága szerint a nagyon lassú szabad neutronok veszteségi aránya a rájuk ható mágneses mező irányától és erejétől függ, egy olyan anomáliát teremtve, ami nem magyarázható az ismert fizikával.

Berezhiani szerint egy tükörrészecskékből álló, egyfajta párhuzamos világ megmagyarázná a neutronok “elvesztését”, majd visszatérésér, mivel minden neutronnak meglehet a képessége, hogy átugorjon saját láthatatlan tükörpárjába és vissza, a két világ között oszcillálva. A magyarázat felettébb elrugaszkodott, azonban nem zárható ki, sőt egy ilyen átmenet bekövetkezésének a valószínűsége elméletileg érzékeny a mágneses mezők jelenlétére, ezáltal kísérletileg észlelhető. Ez a neutron-tükörneutron oszcilláció egy néhány másodperces időskálán kialakulhat, állítja a tanulmány, hozzátéve, hogy a neutronok ilyen gyors – jóval gyorsabb mint a tízperces neutron bomlásból adódó eltűnésének lehetősége, bár meglepő, nem zárható ki a jelenlegi kísérleti és asztrofizikai korlátokkal.

Alapvetően, ha a Földet egy megközelítőleg 0,1 Gauss fluxussűrűségű “tükör” mágneses mező venné körül, az képes lenne elősegíteni a neutronok oszcillációját a két világ között úgy, ahogy Szerebrov kutatócsoportja észlelte. Elméletileg a Föld felépíthet egy ilyen tükör mágneses mezőt foglyul ejtve a galaxisban lebegő tüköranyagot, amik a rejtélyes sötét anyagot is alkothatják.

Mindez egy rendkívül körmönfont magyarázat egy olyan problémára, ami akár egészen hétköznapi is lehet, azonban egy párhuzamos világokat, a tükörrészecskéket és a sötét anyagot összevonó hipotézist érdemes alaposabban megvizsgálni.

A neutronról

A neutron az atommag egyik összetevője, ezért a protonnal együtt nukleonnak nevezzük. Jele: n. A neve a latin neutral (semleges) szóból ered amihez egy görög -on végződést kapcsoltak. 1930-ban Walther Bothe és H. Becker (Németország) azt találták, hogy ha nagy energiájú alfa-részecskékkel bizonyos könnyű elemeket (berillium, bór, lítium) bombáznak, akkor egy rendkívüli áthatolóképességű sugárzás keletkezik. Először ezt röntgen-sugárzásnak gondolták, bár annál is nagyobb volt az áthatolóképessége, és az eredményeket nagyon nehéz volt ily módon értelmezni.

A következő eredményt 1932-ben Irène Joliot-Curie és Frédéric Joliot-Curie publikálták. Ha a kijövő sugárzást paraffinra, vagy más hidrogéntartalmú anyagra bocsátották, akkor abból nagy energiájú protonok lökődtek ki. Ezt még nehezebb volt röntgen-sugárzással magyarázni. A neutront végül James Chadwick fedezte fel, aki ezért Nobel-díjat kapott. Sokféle kísérletet végzett arra, hogy kizárja a röntgensugárzási elméletet. Azt feltételezte, hogy egy protonnal nagyjából egyező tömegű semleges részecske lökődik ki. Ezt a feltételezését több kísérlet elvégzésével igazolta is. A részecskét semleges volta miatt nevezték el neutronnak.

Az atommagon kívüli, szabad neutron nem stabil, átlagos élettartama 885,7±0,8 s (majd 15 perc). Elbomlik protonra, elektronra és anti-elektronneutrínóra. Bomlását a gyenge kölcsönhatás okozza. Sokféle atommag képes elnyelni (abszorbeálni) neutront, mivel semlegessége miatt az atommag nem taszítja el magától, ezért képes a belsejébe hatolni. A keletkező izotópok gyakran radioaktívak. A különféle neutronszám miatt a periódusos rendszer 108 eleme több, mint 5000 izotópot hoz létre, nagy részük rövid élettartamú.

A neutron semlegességének következménye, hogy könnyen áthatol a legtöbb anyagon, mivel elektromágneses kölcsönhatást nem létesít az anyaggal. Ezért a neutronsugárzás árnyékolására nem alkalmas a radioaktív alfa-, béta- és gamma- (ill. röntgen-) sugarakat hatékonyan elnyelő ólomlemez, még vastagon sem.

Az atomerőművekben működés közben sok neutront nyel el (a 235-ös urán hasadásakor keletkező) sokféle xenonizotóp közül a 135-ös tömegszámú, melynek már 3 000 000 barn a hatáskeresztmetszete. Ezt reaktorméregnek is nevezik, keletkezése elkerülhetetlen, és a reaktorfizikában igen nagy jelentőségű xenonlengés-t okozza (sok más mellett ennek, az akkor már rég ismert effektusnak a figyelembe nem vétele is szerepet játszott a csernobili katasztrófában).

Egy atommagban a Pauli-elv szerint nem lehet se túl kevés, se túl sok neutron adott mennyiségű proton mellett. Ez a magyarázata, hogy a több mint 5000 izotóp nagy része instabil, spontán elbomlik. Viszont extrém körülmények között sok neutron is összeállhat, ez a neutroncsillag. De ez, bár a tömegsűrűsége hasonló az atommagokéhoz, mégsem tekinthető egy óriás atommagnak, amelyik csak neutronokból áll, mivel az atommagokban a nukleonokat a magerő tartja egyben, a neutroncsillagban viszont a gravitáció.

sg.hu/richpoi.com

Sötét villám

Szerző: charoninstitute - május 12, 2013

Posted in: 9 Írások. Tagged: Új típusú villám, Dwyer, fulgurit, gamma-sugárzás, sötét villám, sugárzásimpulzus.Hozzászólás

Új típusú villámot fedeztek fel egy floridai kutatóintézet és egyetem tudósai. A kutatócsoport vezetője, Joseph Dwyer sötét villámnak nevezte el a jelenséget, mivel a hagyományos, vakító fényű villámokkal ellentétben azt semmilyen fényjelenség nem kíséri.

A láthatatlan villám nagy energiájú sugárzásimpulzussal jár, amit a röntgen- és a gamma-sugárzás tartományában lehet észlelni. Ilyen sugárzást általában a kozmikus háttérsugárzás tartalmaz, illetve atomrobbantásnál szabadul fel. A sötét villám nagyjából egymilliószor akkora sugárzásdózist tartalmaz, mint egy hagyományos villám, és azt gömbszerűen, a tér minden irányába szórja szét, ellentétben a villámok elektromos kisüléseivel, amelyek koncentráltan, egy irányban haladnak a felszín felé.

A kutatók szerint a sötét villám a hagyományos villámhoz hasonlóan a viharfelhőkben felgyülemlett energiát és feszültséget vezetik le. Sötét villám leginkább akkor érheti az embert, ha repülőn utazik, de akkor sem veszi észre az áldozat, annak ellenére, hogy egy pillanat alatt akkora sugárdózist kap, amit normál esetben egész életében szedne össze. Mivel nehéz észlelni, egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy bárkibe valaha sötét villám csapott volna bele, és ettől valamilyen károsodás érte volna. Az észleléséhez sugárzásmérő műszerre lenne szükség, ami tipikusan pont nincsen a repülőgépek fedélzetén, illetve elvileg a sötét villám becsapódása után pár pillanatra kékeslila derengés veszi körül a gép testét.

A kutatók szerint nagyjából ezer hagyományos villámcsapásra jut egy sötét villám, vagyis az világszerte éves szinten lecsapó egymilliárd villám mellé egymillió láthatatlan villám is jut, amiről eddig nem tudtunk. Hogy miért és mikor alakul ki sötét villám, azzal kapcsolatban a felfedezői is csak találgatnak egyelőre, Dwyer szerint a kulcsot a viharfelhőben levő, extrém nagy sebességű elektronok jelenthetik, amelyeket a mély-űrből érkező kozmikus sugárzás gerjeszt. Ezek az elektronok normál állapotú atomokkal ütköznek, ami láncreakciót indít el, és végül rövid, de nagy energiájú sugárzásimpulzus elszabadulásához vezet.

Az új modell

Az elmúlt évtizedben a tudósok rájöttek, a viharok a hagyományos villámokon túl nagy erejű gammasugár kitörések, úgynevezett földi gammasugár villanások létrehozására is képesek. Ezek a villanások annyira intenzívek, hogy sok száz kilométerrel távolabb, a világűrben is el tudják vakítani a műszereket. Mivel a sugárzás nagyjából a kereskedelmi repülőjáratokéval megegyező magasságban alakulhat ki, a tudósok megpróbálták megállapítani, milyen veszélyeket rejt ez a jelenség a gépeken utazókra.

A tanulmány végre a helyére teszi azokat az eredményeket, amiket korábban a viharok által generált gammasugárzás szegényes ismeretének köszönhetően a “nem túl biztonságostól” egészen a hajmeresztőig kategorizáltak. A Florida Tech tudósai kifejlesztettek egy fizikán alapuló modellt, a viharok által létrehozott nagy energiájú sugárzás kezelésére, melyet a héten mutattak be Bécsben, az Európai Földtudományi Egyesület sajtótájékoztatóján.

Az új modell szerint a viharok a hagyományos villámok helyett időnként az elektromos lebomlás egy egzotikus válfaját produkálják, melyben nagy energiájú elektronok, és antianyag megfelelőik, a pozitronok vesznek részt. Az elektronok és pozitronok közötti kölcsönhatás robbanásszerű növekedést okoz ezeknek a nagy energiájú részecskéknek a számában, az észlelt földi gamma-sugár villanást bocsátva ki, gyors ütemben kisütve a viharfelhőt. A folyamatban egészen minimális látható fény képződik, ezért a jelenséget “sötét villámlásnak” nevezték el.

Az új modell magyarázatot adhat a villanásokkor észlelt tulajdonságok többségére, valamint segítségével kiszámítható a repülőgépben tartózkodó egyénre irányuló dózis nagysága is, amennyiben a gép éppen rossz helyen és időben tartózkodik. A vihar csúcsainál a dózis 10 mellkas röntgennel egyenértékű, ami az egy év alatt elszenvedett természetes háttérsugárzásnak felel meg. “A vihar közepe közelében azonban a sugárdózis ennek a tízszerese is lehet, ami megfelel a gyógyászati eljárásoknál alkalmazott legnagyobb dózisnak, nagyjából egy teljes test CT-nek” – mondta a kutatás egyik vezetője, Joseph Dwyer.
“Bár a pilóták jelenleg is mindent megtesznek a viharok elkerülése érdekében, alkalmanként a gép az elektromos viharokban köt ki, földi gamma-sugár villanásoknak téve ki az utasokat” – magyarázta Dwyer. “Ritkán ugyan, de elképzelhető, hogy több száz ember, anélkül hogy tudna róla, folyamatosan kapja a jókora dózisokat a sötét villámoktól”. Azt még nem tudják, milyen gyakran alakul ki ez a jelenség, azonban Dwyer és kutatótársai remélik további kutatásokkal erre is választ tudnak majd adni. A floridai tudósok most a mély-űrt figyelő, a gamma-sugárzást vizsgáló műholdakat próbálják bevonni a kutatásaikba, hogy megerősítsék a sötét villámok létezését, és többet tudjanak meg róluk.

A hagyományos villám nagy energiájú, természetes légköri elektromos kisülés. Keletkezhet felhő–felhő és felhő–föld között. Áramerőssége a 20-30 000 ampert is eléri, kivételes esetekben meghaladhatja a 300 000 ampert is. A villám elektromos gázkisülés, ami felhőn belül, felhők között, vagy a talaj és felhők között jön létre. Többnyire vonalas szerkezetű, de van felületi villám is, amely a felhők felületén keletkezik. Ritkább jelenség a gömbvillám. A villám keletkezése a felhők vízcseppjeinek, jégkristályainak súrlódására, széttöredezésére vezethető vissza.

A tulajdonképpeni villámot elő-villám vezeti be, amely több lépésben ionizálja a levegőt, és így egyre nagyobb szakaszát vezetővé teszi. Eközben a földfelületről (vagy az ellentétes előjelű elektromossággal feltöltött felhő felől), főként a kiemelkedő részekből megindul az ellentétes előjelű elektromosság áramlása a felhő felé. Ugyanazon az ionizált légcsatornán több villám is áthaladhat. A kisülésben szállított töltésmennyiség mindössze 1-2 C, az átlagosan 0,2 s-ig tartó kisülési időtartam alatt 30-40 000 amperes áramerősség lép fel. A villám sebessége 180 km/s. A hőmérséklet elérheti a 30 000 K-t. Ha a villám homokos talajba csap, üvegszerű anyag keletkezik, aminek a neve fulgurit.

sg.hu/richpoi.com

E-tetoválással olvashatjuk majd a gondolatokat

Szerző: charoninstitute - május 11, 2013

Posted in: 9 Írások. Tagged: agy, agyhullám, gondolatátvitel, gondolatolvasás, telekinézis, telepátia.Hozzászólás

Egy homlokra ragasztható matricával megoldható a gondolatolvasás? Egy amerikai találmány, az “elektronikus tetoválás” hajlékony áramköreivel képes egy EEG pontosságával rögzíteni több összetett agytevékenységet. A tetoválás a fejlődésben lévő magzat megfigyelésére is alkalmas lehet.

Az első elektronikus tetoválás 2011-ben jelent meg, amikor Todd Coleman és kollégái a San Diego-i Kalifornia Egyetemen megalkottak egy átlátszó tapaszt, melyben hajszálvékony áramkörök kígyóztak. A bőrre felragasztva, mint egy ideiglenes tetoválás, a tapasz képes volt a szívvel és az izmokkal kapcsolatos elektrofiziológiai jelek, valamint az alapvető agytevékenység figyelemmel kísérésére.

Az alkalmazás fejlesztése érdekében Coleman csoportja most optimalizálta az elektródák elhelyezkedését, ezáltal jóval összetettebb agyhullámok rögzítését téve lehetővé. Mindezt az előagy úgynevezett P300 jeleinek észlelésével demonstrálták, melyek akkor jelennek meg, amikor felfigyelünk egy ingerre. A csapat önkénteseknek egy képsorozatot mutatott, majd megkérték őket, hogy jegyezzék meg, bizonyos tárgyak hány alkalommal jelentek meg a képeken. Minden esetben, amikor a kísérleti alanyok észlelték az adott tárgyat, a tetoválás rögzítette a P300 jelet.

A tetoválás a kísérlet során hatásfokát tekintve megegyezett a hagyományos EEG-vel. Jelenleg a kutatók egy újabb módosításon dolgoznak, mellyel az adatokat vezeték nélkül egy okos-telefonra tudják átküldeni. Coleman reményei szerint idővel az eszköz az agytevékenység más összetett sémáinak azonosítására is képes lesz. A közeli jövőt tekintve a depresszióval és az Alzheimer-kórral küzdőknél szeretnék alkalmazni a megoldást, az eszköz ugyanis segíthet a gyógyszeres kezelések hatékonyságának kiértékelésében.

Mivel a tetoválás alkotóelemei jelenleg is tömeggyártásban készülnek, ezért az előállítása rendkívül olcsó lehet, ezáltal a terhesség nyomon követéséhez is alkalmazhatnák, akár a fejlődő országokban is. A Bill és Melinda Gates Alapítvány segítségével Coleman csapata olyan jelek észlelésére alkalmas változaton dolgozik, mint a méhösszehúzódás és a magzat szívverése.

Elektronikus telepátia és telekinézis

Ideiglenes elektronikus tetoválás segítségével hamarosan képesek leszünk gondolatainkkal irányítani pilóta nélküli repülőeszközöket, vagy akár telepatikusan lebonyolítani egy telefonbeszélgetést, anélkül, hogy egy hangot is kiadnánk. Todd Coleman, a San Diego-i Kalifornia Egyetem kutatómérnöke egy olyan forradalmian új eszköz kifejlesztésén dolgozik, ami komoly beavatkozás nélkül lehetővé fogja tenni az emberek számára a gépek irányítását telepatikus módon, a nagyszerű találmányt gyakorlatilag bárki képes lesz majd használni.

Az emberi agy által irányított gépek már nem csak a tudományos fantasztikus irodalom világában léteznek. Az elmúlt években, az emberi agyba beültetett idegi implantátumok lehetővé tették a robotok –gondolattal történő, irányítását. Az új technológiai módszerrel elsősorban a mozgássérültek életét könnyebbítenék meg, a telepatikusan irányítható bionikus művégtagok vagy a mechanikus külső váz segítségével.

Az idegi implantátumok, az invazív technológia egyik kimagasló orvostechnikai eszköze, ami annyit jelent, hogy csak a rászorulok jogosultak a használatára, mivel komoly orvosi beavatkozással jár a beültetés. Coleman és csapata azonban egy olyan vezeték nélküli rugalmas elektronikai készülék kifejlesztésén dolgozik, amely az ideiglenes tetováláshoz hasonló módszerrel kerül a bőr felszínére és képes a gondolatolvasásra.

Az eszköz kevesebb, mint 100 mikron vastagságú, ami egyenlő az átlagos emberi haj átmérőjével. A tetováláson elhelyezett áramkör egy vékony réteg poliészterbe van beágyazva, ami rendkívül rugalmas, így akar nyúlhat és gyűrődhet sérülés nélkül. Vékonyságának köszönhetően szinte észrevétlen, a bőr felszínén alig látható. A készülék képes észlelni az agyhullámok elektromos jeleit, napelemek beillesztésével növelhető a teljesítménye, apró antennákkal pedig létrehozható a vezeték nélküli kommunikáció. Különböző opcionális tartozékokkal is kiegészíthető, mint például hőérzékelővel, ami a bőr hőmérsékletét méri, illetve fényérzékelővel, amely a vér oxigénszintjét vizsgálja.

Coleman és kollégai rájöttek, hogy a készülék érzékeli azokat a jeleket, amelyek az agy szellemi állapotát tükrözik. A készülék használatával előre tudják jelezni a koraszülött csecsemőknél kialakuló rohamok kezdetét, ami a későbbiekben epilepsziát vagy problémás szellemi fejlődést okozhat. A találmányt az MC10 nevű cég már forgalomba hozta, digitális egészségügyi, illetve orvosi készülékként is kapható a termék.

Coleman csapata már korábbi kísérletekben bebizonyította, hogy az önkénteseik — egy elektródákkal ellátott sisakkal, távirányítani tudták a pilóta nélküli repülőeszközöket. Az elektronikus tetoválás még ezt a műveletet nem tudja végrehajtani, de lázasan dolgoznak rajta. Az készüléket a test más részein, például a nyakon is el lehet helyezni. Amikor az ember a beszédre gondol, a torok izmai megmozdulnak, akkor is, ha nem hangzanak el szavak, ezt a jelenséget szubvokalizácionak hívják. A nyakon elhelyezett elektronikus tetoválás így szubvokális mikrofonként is szolgálhat, lehetővé téve a vezeték nélküli csendes kommunikációt.

“Bebizonyítottuk, hogy érzékelőink képesek a torok izmai által kibocsátott elektromos jeleket észlelni, így az emberek képesek lesznek gondolatban kommunikálni.” mondja Coleman. A nyakon elhelyezett elektromos tetoválások még az okos-telefonoknak is segíthetnek a beszédfelismerésben, tette hozzá. Coleman megjegyezte, hogy az invazív ideg implantátumok egyelőre jobban tudják olvasni az agyhullámokat, azonban Miguel Nicolelis, a Duke Egyetem neurológus professzora szerint, nagy szükség van a leegyszerűsített és nem invazív technológiára. „Az emberek szeretnének csupán gondolataik segítségével navigálni saját környezetükben, vagy gondolattal irányított játékokat szórakozni,” mondta Nicolelis.

sg.hu/richpoi.com

Időutazás?

Szerző: charoninstitute - Január 28, 2013

Posted in: Cikkek/Videók. Tagged: Dimenziókorszak, dimenziópionírok, Einstein, gondolkodóképesség, H. G. Wells, időhurkok, időutazás, világegyetem. Hozzászólás

A tudósok nagyon jól tudják, hogy az idő csak egy formája a térnek, így időben éppúgy mozoghatunk előre és hátra, amiként a térben – állítja H. G. Wells, 1898-ban megjelent elbeszélésének időutazója.

Az időutazás azért olyan vonzó lehetőség, mert „igazában az idő foglyai vagyunk. Nem választhatunk, hogy előre vagy visszafelé akarunk haladni benne”.

1915-ben Einstein közreadta általános relativitáselméletét, amelyben négydimenziós szövetként írta le a Világegyetemet; három dimenziót ad a tér, egyet az idő. Minden anyag- és energiadarab meggörbíti ezt a szövetet: úgy változtatja a Világegyetem alakját, hogy attól az anyag és az energia vonzást érez – ez maga a tömegvonzás. A Nap például mélyedést kelt ebben a szövetben, a körülötte keringő bolygók pedig, ha nem volna lendületük, belehullanának ebbe a mélyedésbe. Emiatt keringenek a bolygók a Nap körül, akár a játékkaszinó forgó rulettkerekén a golyók.
Azt még könnyű elképzelni, hogy a tömegvonzás hullámzó tájképe hatással van a térben való mozgásra, de nehezen megfogható, hogy mindez az időbeli mozgásra is igaz – az idő is hullámzik. Zsúfoljunk össze kellő mennyiségű tömeget és energiát egy elegendően kicsi térrészben, és még az időt is hurokba fűzhetjük olyasféleképpen, mintha összecsavarnánk egy gumilemezt úgy, hogy a végei összeérjenek. Így végighúzhatjuk ujjunkat a lemez felületén, és sohasem érünk a végére. A Világegyetemnek ebben a formájában végtelenül sok alkalommal ismétlődik minden pillanat.

Kurt Gödel osztrák matematikus vette észre elsőként, hogy az általános relativitáselmélet lehetőséget ad időhurkok létrejöttére. 1949-ben egy cikkben áttekintette, miként változtatta meg a Világegyetemről alkotott felfogásunkat a relativitás felfedezése: „Ezekben a világokban el lehet jutni a múlt, a jelen és a jövő bármely tartományába, és vissza is lehet jutni onnan, pontosan úgy, ahogyan más világokban el lehet utazni a tér távoli tartományaiba.”

Gödel megoldotta az Einstein-egyenleteket és arra jutott: ha a Világegyetem forog, akkor az idő hurkokban haladhat. Mivel Einstein közeli barátja és kollégája volt, neki is megmutatta az eredményt. Einstein kijelentette: őt is „aggasztja” ez az eshetőség. „Érdemes volna megfontolni, hogy fizikai alapon nem kellene-e kizárni ezeket a lehetőségeket” – írta válaszul a Gödel-féle cikkre. Gödel a jelek szerint egyetértett vele: úgy vélte, ki kell zárni, hogy ilyesmi történhessék. A Világegyetem semmiképpen sem engedheti, hogy az ember föl-alá utazgasson az időben. (A jelenlegi emberi tudat és gondolkodás, a korlát. Ennek adott frekvenciája van, s ebből a rezgés-állapotból kiindulva mondhatjuk, hogy nem lehetséges. A jelenleg szférikusan is itt tartózkodó intelligenciák, erre már bőséges bizonyítékot vonultattak fel. a szerk. )

Einsteinnek tulajdonképpen nem volt miért aggódnia. Gödel munkája alapos volt, de haszontalan. A galaxisok mozgása arra vall, hogy Világegyetemünk nem forog, vagyis az időben nem alakulhatnak ki természetes hurkok. Ha használható időgépet akarunk szerkeszteni, a magunk hasznára kell ilyen hurkokat előállítanunk.

Vannak is elképzeléseink róla, hogyan kellene belevágnunk. Az első ötlet 1976-ban fogalmazódott meg, amikor a louisianai New Orleansban, a Tulane Egyetemen Frank Tipler felvázolta egy időgép tervrajzát, és kimutatta: Egy igen nagy tömegű és végtelen hosszúságú, gyorsan forgó henger úgy deformálná a Világegyetem téridőszövetét, hogy abban már létrejöhetnének időhurkok. Tipleré persze nem lenne igazán használható időgép. Wells nyilván nem ilyet képzelt el; az ő időjárója olyan gépet épített, amely elfért odahaza. Mellesleg végtelen hosszúságú hengert semmiféle gyárban nem lehetne előállítani. De van más lehetőség is! Használjunk a természet által már rég megalkotott időgépet!
Hogy 1991-ben Richard Gott princetoni asztrofizikus mire jutott, és még milyen elméleti lehetőségei vannak az időutazásnak, megtudhatják a Nagy kérdések című sorozat fizikáról szóló kötetéből.

forrás;ng.hu

(Érdekes megfigyelni, hogy az időutazás mint olyan szintén az elme egyik menekülési útvonala lenne, ha nem szegne meg síktörvényeket. Ezek a legtöbb esetben nem is kerülnek a felszíni tudatba. Ha követjük legújabb-kori történelmünket, szinte kizárólag külső eszközök és körülmények megváltoztatása a cél, a szándékozó legkisebb változása nélkül. – Mint ahogy a fenti cikkben is teljesen figyelmen kívül hagyják a kísérletező személyét.

Szerencsére egyre inkább sejtetni engedik egyes kultikussá váló filmek, hogy bizonyos mondanivalók, – azok tartalmai több síkon is értelmezhetőek. Egy jóval tágabb érzékeléssel, jóval tágabb megismerési lehetőség is kibontakozik. – Ezt nem lehet elérni senki helyett és senki nélkül sem. Mert lesz, akinek ez az írás is csak szavak egymásutánját jelenti. S ez is teljesen rendben van. a szerk.)

AZ IGAZI IDŐGÉP

Az emberi agy és a psziché ideon-kötegek központi elosztóállomása. Ezért mind a múlt, mind a jövő felé vezető spirálkábelek megfelelő pontjairól kapcsolat található a múlttal és a jövővel.

Az okkult tudomány búvárai előtt ismeretes az ideonszinkronion, a pszichoszinkronion és a hieroszinkronion gondolkozás technikája. Az egyik spiráljáratokat átvágva rövidíti meg az időben lefolyt események szemléletét, a másik kiemelkedve az egész spirálrendszerből, a rendszert tekinti át részletek helyett, végül a harmadik az Morfogenetikus mező engramjait olvassa el.
A dimenziótudomány objektívje azáltal hatol be az idő mélységeibe, hogy ideonszálak, pszichonganglionok és dimenzióidomok koordinátájába helyezkedjék mentális imagináció útján, azután a nyert eredményeket földi fogalmakká transzformálja.

Az élet célja nyilván nem az egysejtű, primitív formákban rejlik. A világot irányító Kozmikus Elme a legtökéletesebb képletet keresi, hogy három világrendszert egyensúlyba hozhasson a fizikai síkon. E célból a természet élőlények milliárdjainak ad átmeneti konstrukciót, és azokat változó körülmények között asztromentális hatásoknak teszi ki. A reakció módja és gyorsasága dönti el, hogy mekkora a szerkezet teherbírása.

Hiperkozmikus célkomplexumok csak helyi koordináta felett álló dimenzióban találhatnak támasztékot. A Dimenziókorszakban minden jelenség oka a vele párhuzamos vagy rá merőleges koordinátában van. Sohasem érhető tehát el a természet világának tüneményeiben “elégséges ok” a materiális síkon, amint azt az elmúlt eón tudósai hitték.  Az egymás fölé épülő, egymásra minden irányban merőleges világszisztémák anyaga, energiája és élete szüntelen csereforgalomban van. A Dimenziókorszak harmadik évezredétől számítva, pl. a csillagászoknak tudatos pszichikai tréning útján rejtett érzékszerveket kell kifejleszteniük.

Felismerik ugyanis, hogy a legnagyobb távcső vagy radarteleszkóp sem használ annak, akinek gondolkodóképessége nem szupranormális méretű.

Az alsó koordinátákból felfejlődött entitások érintkezési pontja születésük talajával egyre inkább elvékonyodott. A planétatestek mindig kevesebb energiát szolgáltattak szülötteik részére. A kultúrák, melyek kifejlesztését a dimenziópionírok ambicionálták, már egyáltalán nem voltak többé kizárólag fizikai jellegűek, akár más dimenzióban is keletkezhettek volna. A gondolkodó lények lelki élete, intellektuális habitusa egészen kerubivá tisztult.

 És egy titokzatos élettani operáció folytán, amelyet a Tér Szelleme sugallt híveinek, egyszerre összezsugorodtak a fizikai világ tartópillérei. A fizikai kozmosz elmerült az idősáv mélységében, s a belőle kilépő lények ott folytatták életüket magasabb szinten, ahol a múltba süllyedő világ talaján kiépítették mentális miliőjüket.

A fizikai valóság eltűnt, mert többé nem volt rá szükség. A legsűrűbb állományú bázis szerepét ettől kezdve a pszichikum vette át.

 Wictor Charon

Meddig juthatunk el?

Szerző: charoninstitute - Január 17, 2013

Posted in: 7 Kutatás/Fejlesztés. Tagged: 3D, frekvencia, Henry Moray, misztikus számok, Nikola Tesla, Univerzum.Hozzászólás

Az alábbi írás az utóbbi jó pár év tapasztalataiból jött össze. Ez természetesen nem csak az én érdemem, – mert, – mindenki adott hozzá, akivel valaha is találkoztam.
Azt hiszem abban is egyet értünk hogy a fizikai megvalósulás gátja elsősorban mi magunk vagyunk. Amíg a személyiségek, az egyéni vágyak, félelmek rossz irányba vihetik a kutatást addig nem is fog megvalósulni. Egy erő uralása mindig felelősséggel jár. És ez, egészen bizonyos hogy szellemi védelem alatt is áll. Ahhoz túl fontos. Arra kellett rájönnünk, hogy senki nem fogja megoldani helyettünk. Lehet várni valamiféle csodára vagy külső beavatkozásra DE… a feladat lényege – és ez már az én személyes meglátásom – valamiféle szolgálat.

Természetesen egy ilyen úton benne van a bukás lehetősége is. És itt jön a másik nagy csapda. Nincs olyan hogy rossz, nincs olyan hogy elrontott élet, vagy elcseszett dolgok. Nem lehet elrontani.A felsőbb én valamiféle olyan térben van, ahol minden egyszerre, egy időben történik. Pusztán az elme választ egyet a végtelen lehetőségek közül. Az elme számára kell lineáris időben széthúzni előre és hátra, hogy a múlt-jelen-jövő élményét, a 3D világban megtapasztalhassuk. A kvantummechanika már rájött erre, hogy a megfigyelő alapvetően befolyásolja egy folyamat kimenetelét. Amíg a hatások kicsik, ezt közvetlenül nem tapasztaljuk. De ha a hatások nagyobbak…

Alapvető kérdés: Miért is van szükség technikai kütyükre, és energetikára? (tér, vagy vákuum-energia, vagy ingyen-energia – nevezze mindenki annak, aminek jólesik) Túl most mindenféle társadalmi problémán és összeesküvés-elméleten, az emberiség fejlődése egy folyamat. Nem válik pusztán szellemi lénnyé egyetlen pillanat alatt. A fejlődése, ha nem is lineáris, de folyamatos. Tehát még egy jó pár ezer évig fogunk itt munkálkodni a fizikai síkon. Ahogy Charon mondaná; – Az is látszik, hogy a mi generációink egy furcsa átmeneti kor gyermekei.

Egy kis áttekintés

Nikola Tesla
Talán Tesla volt az, aki energetikában az egyik legnagyobb hatást gyakorolta, mint feltaláló. Bár a végső rendszer nem valósult meg, de a váltóáramú rendszer nélkül a világ nem ott tartana ahol most.
Tesla már korábban is érzékeltette, hogy a kortárs tudósok elképzelése a térről, időről, anyagról nem fedi olyan jól a tapasztalatokat, amit ő a saját kísérleteiben látott. Az pedig egy még ritkább adottsága volt, ami nagyon keveseknek adatik meg, hogy ezt TISZTÁN látta, mert az ezek alapján végzett kísérletek működtek is.

Meg vagyok győződve hogy az idős Tesla, amikor találkozott egy Indiai jógival, akkor szellemileg is nagyon helyre került. (Megkeresem majd a nevét) Gyakorlatilag ugyanazt tudta már, csak egy más nézőpontból. Nem véletlenül innentől nincs egyetlen jegyzet, szabadalom sem.
Ezért van, hogy a Tesla-autót, vagy egy nem Földi típusú kommunikációs berendezést, amit szintén csinált, egyszerűen meg nem történtnek tekintenek. Tesla is átélt idő-nélküli eseményeket, az egyiket egy áramütés során, melyet az egyik tekercstől kapott. (meg lehet találni a jegyzetében) Biztos vagyok benne hogy mindent tudott, de tisztában volt a dolog veszélyeivel, a saját helyzetével.

A Philadelphia kísérletben való részvétele szintén vitatott. Maga a kísérlet sem történt meg hivatalosan. Úgy tudom ebben Neumann János is részt vett, mert a megfelelő hullámformák előállításában számítástechnikai feladatok is voltak!!! Nem véletlen hogy nem készült jegyzet, és aki szellemileg is bele akar nézni, hogy mit csinált Tesla Bácsi, – vagy káoszt, vagy semmit sem fog találni. Van ennek egy beépített védelme, olyan, mint ha egy számítógépes program lenne. Bizonyos feltételeknek teljesülnie kell, hogy a zár kinyíljon.
Ez a zár – és most válik érthetővé miért húztam olyan hosszúra a bevezetőt – az, hogy képes-e több ember úgy összejönni, hogy a motiváció közös, és ez kizárólag a szolgálat, és a segítség. (persze az egyén részére ez továbbra is tapasztalás és tanulás)

Henry Moray
Moray volt még az, aki dokumentáltan is sikerre vitte a dolgot. Ő Salt Lake City mellett élt. Azt tudni kell, hogy ott az 50-es években nagyon erős vallási közösség volt (és van ma is) Egészen biztos vagyok benne, hogy Moray is kapott megfelelő szellemi beavatást. Kapcsolatuk Teslával nem bizonyított, egyetlen elköpött félmondatot találtam a levelezésükből, hogy Tesla nem hitt neki, hogy megcsinálta 
Fulgur barátom is azt gyanítja, hogy a fiatal Moray eljárt Tesla előadásaira, és abból merített infót. Ő lehetett azon kevesek egyike, aki valóban megértette a lényegét miről is beszélt Tesla.
Moray berendezéséről most csak nagyon röviden annyit, hogy egy közepes méretű fadobozból közel a legfejlettebb változatban 50KW-nyi energiát képes volt kivenni. A berendezést hivatalosan is vizsgálták.
Nem vagyok benne 100%-osan biztos hogy Moray tisztában volt az ELMÉLETI működési elvvel. Meg tudta építeni a készüléket, és évek hosszas munkájával tovább fejleszteni. De pl. kollégái az Eyring Co.-nál nem is értették miről beszél.

Ez annyira tipikus mintázat, hogy szót kell ejtsek róla. Meg sem tudom számolni hányszor tapasztaltam ezt az érzést. Nem értik miről beszélek, mert nem akarják. Valami belül nem akarja. – Ezt erőltetni nem lehet, – ez nem egy általános iskolai “kötelező olvasmány”.

A Moray-t tönkretevő cég, akik először a barátai voltak, MA IS LÉTEZIK! És szerintem elég fura hely… Moray azon kevés szerencsések közé tartozik, akiket legalább nem tettek el láb alól. Tesla mérnökei, bedolgozói eltűntek, hallgattak. Akkor az FBI lefoglalta az összes aktát, jegyzetet. Ebből 2 éve csepegtettek valamit, de ez csak a közvélemény megnyugtatására szolgált. Mi is ebből a tanulság? Vannak ugyan technikai problémák, de ezek egy kutató számára kihívások, érdekesek.Ami SOKKAL nehezebb, magunkon dolgozni, úgy hogy ez az emberi összhang megvalósulhasson, mert a “fejlettebb” kütyük szintjét csak így érhetjük el.

SZINTÉZIS
Nos ilyet, ebben a témában még sosem csináltam. No de vágjunk bele. Itt már nem fogom a bizonyított elmélet, teória, időrendiség határait betartani. Ez egy téma újra összegzése, szintézise, némi tisztítás után. Nagyjából helyére kerül minden. Ha ez nem történt volna meg, eszem ágában sem lenne ezeket leírni.

Honnan az energia?

- A kozmikus sugárzásból. Az elektromágneses spektrum igen széles. Hangfrekvencia, ultrahang, hosszú-közép-rövid-ultrarövid-mikrohulllámok-terahertz-infra-látható-ultraibolya-XUV, röntgen-gamma-kozmikus csak hogy frekvencia-sorrendben említsem. Az alsóbb frekvenciák többé-kevésbé ismertek. Energetikai szempontból most annyit kell tudni, hogy modulációként a felső frekvenciák tartalmazhatják az alsókat. És ebből vissza is alakítható, nemlineáris eszközök segítségével (pl. dióda, és bizonyos plazma eset)

Amit még tudni kell. Az univerzum fraktál-szerkezetű. Ez a mi nézőpontunkból (figyelem nagyon leszűkített nézőpont!) azt jelenti, hogy sosem egyetlen frekvencia, és fázis van jelen, hanem több, melyek ismétlődéseket (periódus) és soha meg nem ismétlődéseket (káosz) tartalmaz. Ebből mi egy keveréket látunk, ami egy fraktál, ami tartalmaz ismétlődő és kaotikus részeket. Ennek összessége a zaj, amit sistergésként hallunk a rádióban, és hangyákként látunk a TV képernyőn.

A fraktál-szerkezet elfedhet egy másikat, össze-szövődhet vele, rezonálhat vele, átfedések és diszharmóniák követhetik egymást. Ez is egyfajta rezonancia lehet, de már egy magasabb szintű.
A művészek-ösztönösen- tudják ezt. A hangszerek harmóniája-vagy épp disszonanciája is pontosan innen ered. A harang is ezért szól szépen vagy sem. Pedig itt már messze nem egy frekvenciáról beszélünk. Ezek azok amiket elkezdhetünk forma-rezonanciáknak nevezni.

És most jön a csoda, amin már egy hívő materialista is elcsodálkozik. A természeti formák is ilyen elveket követnek. Meglepő módon a makró és mikroszkopikus világban is. Egyszerűen magától megjelenik a geometria. Sokszög-halmazok jelennek meg, egymásban forogva, egymáshoz kapcsolódva stb. Érdekes lenne ezt a jelenlegi molekuláris fizikával, a röntgen-difrakciós kristályszerkezet rajzolással, és a saját tapasztalatokkal összevetni.

Ez is nagyon fontos volt megérteni, hogy kicsit más szinten kell gondolkodni, kicsit “feljebb”, összetettebben, ha ezeknek a ketyeréknek a működését az ember meg akarja érteni. És ami a legmeglepőbb, hogy a kontraszt a hagyományos egy frekvenciás, és sík szemlélethez képest, – óriási.

Ez szellemileg olyan, mint ha egy-a szivárvány minden színét tartalmazó festményhez csak egyetlen színű festékünk lenne elkészíteni.

A technika ezt széles-sávnak nevezi. Érdekes módon a tudati széles-sáv is pontosan így működik. Nagyon meglepő volt számomra, hogy itt már nincs különbség. Csak EGYETEMES törvények vannak (az adott síkon belül persze) olyan nincs hogy ezen a tartományon igaz, máshol nem. Ezt a fizikusok találták ki, ha valamit nem tudtak megmagyarázni (pl. feketetest-sugárzás probléma)

Konverzió

Bizonyos mértékig az élő szervezetek is használják a körülöttünk lévő energiát. Legalább 300 neve van, chi, prána,mana, életerő, bioenergia,  s a többi.
Számos vita volt már, hogy mennyi is egy élő szervezet, vagy – akár az ember energiamérlege. Még ha feltételezzük, hogy a megevett kaját az enzimek 36,8 fokon “égetik el” ami önmagában is egy kémiai csoda, hogy képes – állítólag 90% körüli hatásfokra. Hadd legyek vulgáris, “seggbe dugja” a termodinamikát.
Léteznek Indiában, de máshol is a világban – különleges képességű emberek, akik nagyon minimális táplálékfelvétellel képesek egészséges életet élni.

A rovarvilágban rengeteg olyan faj van, ami méretéből, és aerodinamikai tulajdonságaiból adódóan NEM REPÜLHET, DE MÉGIS MEGTESZI… Mi ez? gravitációs effektus? Hmmm… Ebbe most nem akarok belemenni, de akit érdekel, olvassa el Viktor Grebenikov magyarra fordított cikkét, és lepődjön meg nagyon 

És most jön a fogós kérdés… Jogunk van-e kihasználni, jogunk van-e konvertálni, az általunk kívánt formára az ide érkező – elképzelhetetlenül nagy energiájú – kozmikus sugárzásokat?
Itt megint vissza kell csatoljak a bevezető részre – attól függ. A dolognak szellemi védelme van. Nagy disznóságot biztosan nem lehet elkövetni, mert azért csúnya seggbe rúgás jár…

És most jöjjön, – mert mindenki ezt várja, – a konverzió technikai része. 

Ezt persze nem lehetne megérteni az előzetes bevezető nélkül, ezért épülnek egymásra a dolgok.
A feladat, a bejövő nagy intenzitású, ámde igen nagy frekvenciájú kozmikus sugárzást átalakítani, alacsonyabb frekvenciájúra, mely már kölcsönhatásba tud lépni az anyaggal.
Ennek első és legtriviálisabb megoldása egy áthangolt napelem lenne, mely azt veszi. No igen. Létezik a köztudatban az úgynevezett “japan rod” nevezetű szabad-energiás berendezés, – ez két rúdból áll, mely között nincs semmi összeköttetés, a két rúdon le lehet venni 100W nagyságrendű teljesítményt.
Ez szép és jó, de egyáltalán nem olcsó, és nem hatékony. A rudak egy kb 40 összetevős ötvözetből állnak, köztük szerves anyagokból. Az egésznek az a célja, hogy a FIZIKAI anyag hatáskeresztmetszetét, az átmenő müon-fluxusra megnövelje. Müonoknak hívjuk ezeket a részecskéket, melyek jelen pillanatban is megszámlálhatatlanul nagy mennyiségben áramlanak át rajtunk, a legkisebb kárt sem okozva, mert nem lépnek kölcsönhatásba az anyaggal.

Miért?

Mert más a struktúrája. Mások a freki-összetevői, más a fraktál-szerkezete.
A konverzióra az élő szervezet is képes. Egyelőre csak gyanítjuk hogy mennyire a DNS kettős spirál antennája a konverter. Vagy valahol a sejthártyában felhalmozódó töltések, melyek nem a szokott módon viselkednek (itt a mai napig hemzsegnek a biofizikai anomáliák) Nem véletlenül kutatják ennyire…

Létre kell hozni egy olyan struktúrát, egy ötvözetet, és olyan kristály-formába, (kristály) de legalábbis rendezett struktúrába (rezonáns plazma, vagy mechanikailag rezgő ferrit) melynél a hatáskeresztmetszet megnő, több nagyságrenddel. A “japan rod” berendezésnél kb 25.000-szeresére. Bizonyos fémek pl. már önmagában is kiváltják a hatást.

Apropó ötvözet… Senki nem tudja mi a túrónak az élő szervezetnek vitaminok, és nyomelemek. Nagyon kis mennyiségben kellenek, de elengedhetetlenek. Enélkül nincs élet. Ezek egyfajta mikro-ötvözőként viselkednek, én úgy hívom tunerek, finomhangolók. Segítik a rendszert pontosan behangolni, hogy a frekvenciákra rezonálni tudjon. Csak megjegyzésként; Szerintetek milyen tudása volt annak, aki ezt megalkotta? …hmm? Ezt lineáris gondolkodással megközelítve, fel sem foghatjuk.

A többszörös konverzió
Meglehetősen érdekes trükk az biztos… A kozmikus sugárzás nagyon messze van a fénytől, de a mi általunk hőn áhított elektronoktól (béta-sugárzás) is. Többszörös konverzióval kell a megfelelő frekvenciára alakítani. Na most itt egy elektronikával vagy rádiótechnikával foglalkozó ember szívgörcsöt kap, mert mint említettük, egy SZÉLESSÁV-ról, és struktúrával rendelkező valamiről van szó.

És itt visszacsatolok Tesla zsenialitására, de az ősi Tibeti mesterek zsenialitására is. A misztikus számok számtalan ősi írásban megtalálhatók. A lényeg az, hogy a konverterünket úgy kell vezérelni, TÖBB, MEGFELELŐEN BEÁLLÍTOTT frekvencián, hogy a konverziós lépések, egy újabb rezgés struktúrát alkossanak.

Ezt vizuálisan úgy kell elképzelni, mint ha belső fogazású fogaskerekek kapcsolódnának egymásba. A legbelső gyorsan forog, forgása közben egy körkörös mozgást is végez, hajtja az eggyel nagyobbat, és így tovább a végtelenségig. A mágneses analógiája ennek az úgynevezett Hamel-motor.
(Figyelembe kell venni, hogy a szerkezet valójában egy forgó-rezgő fraktál, a fogaskerekes példa a vizuális szemléltetést segíti – várom a javaslatokat a vizuális megjelenítésre, akár 3D modell)

Ha a frekvenciák jól vannak beállítva, akkor a nemlineáris konverziós eszköz, elkezdi lépésről lépésre lekonvertálni a sugárzást, úgy, hogy ezt periodikusan, több lépésben teszi lefelé. És ha az általunk kívánt tartományban megjelenik a kimeneti teljesítmény, akkor azt vissza lehet vezetni a rendszer vezérlésére.

DANGER
A rendszerből nyert (konvertált) energiát visszavezetve, az elkezd felpörögni, és ha nem szabunk neki határt egészen extrém jelenségek is bekövetkezhetnek, melyek nem csak fizikai veszélyekkel járnak, hanem a kísérletező szellemi épségét is veszélyeztetni. A lényeg, hogy ezeken a vizeken jó, ha van valaki, aki tudja irányítani a csónakot.

Megint csak a bevezetőre hívnám fel a figyelmet, hogy az erőt, a bölcsességnek kell kontrollálnia.

Mit kell kutatni?
Anyag ötvözeteket, kristályokat, plazmát, ezek speciális, állóhullámos (azaz strukturált) változatait, esetleges kereszt-effektusok, – azaz meg lehet-e egyszerűbben csinálni a konverziós ciklust? (szenzoroknál jól jönne) mágikus számok, mágikus frekvenciák. Ez alatt azt értem, hogy amit mágiának nevezünk, az maga az élet és ami létezik annak van frekvenciája. Vizsgáljuk, hogy a különleges egymáshoz viszonyított arányoknak, – melyek összességében egy harmonikus rendszert adnak ki, – milyen oktáv, vagy dimenzió-törvényei vannak. És ebből a rendszerből, ráadásul többet létrehozva,l mint a részek összessége.

További lehetőségek
Erről nem ebben  a részben írnék, mert az intézeti portfólióban már említettük ezeket. A lehetőségek skálája hihetetlen széles, nagy részük sci-fi be illő…

(folyt. köv.)

Roskó Farkas