Gagarin – csak azért is!?

Gagarin – csak azért is!?

Az oroszok lassanként nyilvánosságra hozzák úttörő űrhajósaik nevét, akik olykor életüket áldozták a haladásért. Az USA vajon meddig hallgat még?

          Pletykák, szóbeszédek, különös megjegyzések és homályos célozgatások jutottak a széles nyilvánosság tudomására. Ezek közül sok meglehetősen furcsán hangzott, azonban azok számára, akik az 1960-as és 1970-es évek Szovjetuniójában éltek, az információszerzésnek az egyetlen módját jelentették. Ezekből a hírekből olyan dolgokról értesülhettek a szovjet lakosok, melyek soha nem hangzottak el a hivatalos hírközlő szervek részéről, s tulajdonképpen rá voltak kényszerülve arra, hogy hitelt adjanak ezeknek a kósza információknak, lévén semmiféle más lehetőségük sem volt. A Pravdában, vagy az Izvesztyijában megjelent beszámolók, meg sem közelítették a valóságot. Ezeknek a lapoknak a fejrovatai egyfolytában zengték az egész világ számára a szocialista rendszer megállíthatatlan győzelmi sorozatát, csak elszórtan, a lapok rövidhírei között voltak olvashatók a hírek a kudarcokról. A nemrégiben részben megnyitott Kreml titkos archívum konkrét adatokkal és tényekkel szolgál ezekre a „szóbeszédekre”. Habár hivatalos dokumentumokról van szó, a hivatalos hírközlő szervek továbbra is, már-már betegesen, ragaszkodnak a korabeli verziókhoz.

            Az idő elszállt, a történelmi helyzet megváltozott, a Szovjetunió megszűnt létezni. A sok-sok titokról, melyek évtizedeken át mozgatták a szovjet lakosok fantáziáját, lassan lehull a lepel. Dekádoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy az orosz emberek tudomást szerezzenek a közvetlen közelükben történt egykori eseményekről.

            A szóbeszédek igen gyakran fedték a valóságot és később megerősítést is nyertek. Olykor a hírek meglehetősen zavaros formában, mindenféle félrevezető információval együtt értek el az emberekhez, meglehetős erőfeszítésbe telt kiszűrni az igazságot a szándékos megtévesztés csokrából.

            Zseleznyakov, űrszakértő, az 1960-as évek kezdetén vált igen érdeklődővé az űrkutatás iránt, és természetesen, az összes „kiegészítő” információ a tudomására jutott, miközben a TASSZ rendíthetetlenül kitartott a saját álláspontja mellett, folyamatosan megtagadva a „problémás” kérdések megválaszolását az ember világűrbe való kitörésével kapcsolatban.

            Akkor kezdett mindezzel foglalkozni, amikor az első sejtelmes hírek elterjedtek félbeszakadt repülésekről, balesetekről, megvalósítatlan tervekről. Az akkoriban készített feljegyzései később segítségére voltak az információk rendezésében és megértésében, amikor a Glasznoszty (nyitás) következtében mindezek az ismeretek könnyebben elérhetőkké váltak.

            Összehasonlítva az akkoriban készített feljegyzéseit, az 1990-es években megjelent publikációkkal, kijelenthető, hogy a „szóbeszédek” többsége dokumentumokkal alátámasztható.

            Jelenleg információk tömege áll rendelkezésünkre az Egyesült Államok és a Szovjetunió között zajlott holdversenyről, s jó néhány sikertelen rakétaindításról.

            A széles nyilvánossághoz eljutott „szóbeszédek” közül a Jurij Gagarin repülését megelőző emberes űrkísérletek tartoznak továbbra is a „legendák” közé. Manapság gyakran bukkannak fel különböző „szemtanúk”. Habár ezek a beszámolók a legtöbb esetben nem állják ki a bizonyítás próbáját, mégis nagy nyilvánosságot kapnak.

Űrhajósok az 1940-es években?

            Az első szóbeszédek emberekkel végrehajtott űrkísérletekről, valamikor az 1940-es évek végéről és az 1950-es évek elejéről származnak. Ezekben az években a Szovjetunió igen nagy erőfeszítéseket tett ballisztikus rakéták megépítésére. 1947-ben is számos tesztrepülést hajtottak végre a II. Világháborúban zsákmányolt német V-2-es rakétákkal, s 1948-ban az első hazai (szovjet) rakéta, az R-1-es is kijutott a kozmoszba, majd nem sokkal később az R-2-es is.

1. ábra. Szergej Anokin.

            A katonai fejlesztésekkel egyidőben tudományos kutatómunka is folyt, értve ezalatt tudományos eszközök elhelyezését a rakéták orr-részébe. Számos repülés alkalmával kapott helyet egy-egy biológiai konténer, benne különböző élőlényekkel. Az amerikaiak, akik pontosan ugyanezt az utat követték, majmokat lőttek az űrbe, miközben az oroszok kutyákat. Fontos megjegyezni, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok kezdeti években felbocsátott rakétái tökéletesen azonosak voltak a náci Németországtól zsákmányoltakkal, vagy legfeljebb minimális változtatásokat alkalmaztak rajtuk. Jó néhány német rakétatudós dolgozott ezekben az években a győztes hatalmak országaiban.

            Nemrégiben megjelent publikációkban olvashatunk arról, hogy nemcsak kutyák, hanem űrpilóták is szerepet kaptak ezekben a kísérletekben. Még egy nevet is megadtak ezek közül a pilóták közül, aki a „rakétára voltak erősítve”. Az említett pilóta Szergej Nyikolajevics Anokin, és ezen állítások alátámasztására különböző dokumentumok is napvilágot láttak nem sokkal halála előtt. Sajnos szinte semmiféle személyes feljegyzése nem maradt fenn (véletlen?), mindössze egy mondat, amit igen gyakran ismételt: „repültem rakétával”.

            Zseleznyakov megpróbált utánajárni egy ilyen repülés valószínűségének, s annak, vajon milyen események válthatták ki a hasonló tartalmú „szóbeszédeket”. Elméletileg egy ilyen repülés végrehajtásának semmi akadálya sem volt. A német rakétafejlesztők, a II. Világháború vége felé, a V-2-es rakéta kissé módosított változatával, a pilótakabinnal felszerelt V-3-assal, pilótás repüléseket hajtottak végre (az első űrhajósok tehát németek voltak!). Ezek a repülések egyértelműen katonai célokat szolgáltak. Mindenképpen szükséges volt végrehajtásuk, hiszen az akkori kezdetleges irányítórendszerek meglehetősen megbízhatatlanok voltak, szükséges volt a folyamatos, személyes ellenőrzés a szükséges beállítások kikísérletezésére, máskülönben nem lehetett biztosítani, hogy a rakéta eltalálja a kijelölt célt.

2. ábra. Vlagyimir Iljusin pilóta-öltözékben.

            Akárhogy is, természetesen ilyen kabinokkal felszerelt példányok a Szovjetunióba is eljutottak, s egyértelmű, hogy ki is próbálták őket. Mivel a kabinok berendezéseit olyan repülőgépekből vették át, ahol létfontosságúak voltak a pilóta életfeltételeit és menekülési lehetőségét biztosító eszközök, így minden további nélkül alkalmasak voltak nagymagasságú tesztrepülések végrehajtására is. Nem könnyű elképzelni azt a hihetetlen érzést, amelyben ezeknek a pilótáknak része lehetett e repülések alkalmával.

Azokban az években sok-sok ember érzett leküzdhetetlen vágyat arra, hogy valami rendkívüli hőstettet hajtson végre, így meglehetősen könnyű lehetett olyan önkénteseket találni, akik hajlandóak részt venni efféle kísérletekben. A fentebb említett Szergej Anokin csak egyike lehetett ezeknek.

            Elméletileg tehát sor kerülhetett ilyen repülésekre, a „szóbeszédeknek” tehát nagyon is valóságos alapjuk van. Az is közismert, hogy ezekben az években a rakétatechnika egyik szovjet úttörője, Mihail Tyikonravov, a VR-190-es rakéta tervezője, minden erejével azon munkálkodott, hogy embereket küldjön az atmoszféra felsőbb rétegeibe. Az ő tervei szerint két pilóta is helyet kaphatott a rakétája orr-részében.

3. ábra. Vlagyimir Iljusin pilótatársai körében.

            Anokin életrajzát áttanulmányozva, annyit mindenesetre megtudhatunk, hogy teljes mértékben alkalmas volt ilyen jellegű kísérletekben való részvételre, azonban sok kérdés továbbra is megválaszolatlan. Az 1930-as években Anokin megismerkedett Szergej Koroljovval. Mindkét férfi a vitorlázógépek szerelmese volt, s közös ismeretségükben sok minden rejlett. Együttműködésük egészen Koroljov 1966-os haláláig fennmaradt, beleértve természetesen az 1940-es éveket is, amikor Anokin berepülőpilótaként dolgozott. Habár mindenféle dokumentum hiányzik arra vonatkozóan, hogy Anokin rakétás berepüléseket végzett volna, ilyesfajta programokban való részvétele nagyon is valószínű.

            További részleteket tudhatunk meg Anokin hivatalos életrajzából, miszerint a pilóta 1945. május 17-én végrehajtott kísérleti repülése során, egy meg nem nevezett kísérleti eszközön, súlyos sérüléseket szenvedett, beleértve egyik szeme világának elvesztését is. Sérülése ellenére, Anokin továbbra is tesztpilótaként szolgált, számos új eszközt repült be, azonban bővebb részletek továbbra sem elérhetőek. Annyit tudhatunk még, hogy valamikor később, miközben a MÍG-19 elfogó vadászt tesztelte katapultálnia kellett, a nem sokkal repülőgép ezután darabokra hullott. 1966-ban, 56 éves korában, Anokin neve szerepel a Koroljev-féle tervezőcsapatban a kozmonauták között, s ez egy olyan körülmény, ami alaposabb utánajárást igényelne.

            Miként történhetett meg mindez? Bizonyára úgy, hogy Anokin rendelkezett „tapasztalatokkal” rakétán végzett repülések kapcsán, s ezek a tapasztalatai igen gyümölcsözőek lehettek az újabb és újabb űrtervezetek kidolgozásánál, mint például a légűri repülőgép kifejlesztése.

            Tehát semmi sem mond ellent Anokin 1945-ös repülésének (ekkor voltak az első kísérleti rakétaindítások a Szovjetunióban), vagy esetleg 1952-es útjának, amikortól kezdve már (biológiai anyagokat” is bizonyosan elhelyeztek a rakéták orr-része alatt. Azonban mégis nehéz ilyesfajta repülés tényét bizonyítani, éspedig több okból.

4. ábra. Vlagyimir Iljusin kitüntetéseivel.

            Először is, meglehetősen hosszú idő telt már el azóta, hogy továbbra is érdemes legyen titokban tartani. (Feltéve, ha ez a titoktartás nem szolgál „magasabb érdekeket”.) Másodszor, igazából nem volt szükség ilyesféle repülés végrehajtására, sem katonai, sem tudományos szempontból. (Zseleznyakov ezen kijelentésének ellentmondanak a korabeli, igen megbízhatatlan irányítórendszerekről tett megjegyzéseinek!) Végül, Szergej Anokin hosszú és zavartalan életet élt, s minden egyes rakétás kísérlet után épségben tért vissza. Az akkori szovjet propagandagépezet részéről nehéz feltételezni, hogy ne használták volna ki minden cseppjét a sikernek, ne tették volna minden egyes repülést a „szovjet rendszer győzelmének a dekadens nyugat felett”. (Természetesen erre a felvetésre is van válasz,: a „magasabb szempontok”, melyek jelen esetben lehettek a Hold vagy a Mars meghódítására vonatkozó tervek, vagy csak egyszerűen a kémkedés az „ellenséges” országok felett.)

            Azonban rendelkezésünkre állnak Anokin saját szavai, melyeket többen igyekeznek egyfajta szlogennek beállítani, s olybá feltüntetni, mintha valamiféle különleges sugárhajtású repülőgépre vonatkoznának. Pedig a szavak eléggé egyértelműek: „repültem rakétával”.

Űrhajók az 1950-es években

            A második jelentős „szóbeszéd”-áradat az 1950-es évek végéhez köthető. Ebben az időben tesztelték az R-7-es interkontinentális ballisztikus rakétát, valamint Kapusztyin Jarból - asztraháni térség -, az ottani rakéta kísérleti terepről bocsátották fel az R-2-es és a R-5-ös geofizikai kutatórakétákat tudományos eszközökkel és biológiai „objektumokkal” a fedélzeten. Ezek voltak azok a felbocsátások, melyek táptalajul szolgáltak a különböző spekulációknak, és arra vonatkoztak, hogy a kísérletekben részt vevő kutyák és kisebb állatok mellett, űrhajósok is repültek.

vehető, hogy a közben eltelt tíz év alatt a Szovjetunió tudósai nem ültek ölbe       Az is bizonyítottnak tett kézzel, viszont a vonatkozó információk teljes egészében hiányoznak. Azért kellett ennek feltétlenül így lennie, mert az első, saját gyártmányú szovjet rakéta már 1948-ban kijutott a kozmoszba. Az ötvenes évek végéről alkalmanként és periodikusan beszámolókat olvashatunk a különböző sajtóorgánumokban szuborbitális repülés közben életüket vesztő űrhajósokról. A leggyakrabban említett nevek a következők: Alekszej Ledovszkij – 1957, Tyerentij Siborin – 1958 és Andrej Mitkov – 1959. Néhány forrás Mitkov halálával kapcsolatban 1958-as évszámot ad meg.

            Segíthet haláluk dátumának pontos meghatározásában a felderített szovjet rakéta-balesetek időpontja.

5. ábra. Vlagyimir Iljusin űrhajója emelkedés közben.

            A Ledovszkij halálára vonatkozó „szóbeszédeket” nagy valószínűséggel összekapcsolhatjuk az 1957. május 24-én végrehajtott sikertelen rakétaindítással. E kudarc során elpusztult a Rizsája és a Dzsojna nevű kutya. Az állatok mellett ő is a fedélzeten lehetett e kísérleti, a túlnyomásos kamra nagy magasságban történő, „biológiai objektumokkal végrehajtott” repülés során.

            A Siborin halálára vonatkozó „szóbeszédek” minden bizonnyal összeköthetők az R-5-ös rakéta 1958. február 28-i kudarcával. A rakéta orr-részében elhelyezett biológiai egységben lévő élőlények életébe került a kabin korai dekompresszálódása. A kutyák neve is ismert: Palma és Pusok.

            Végül, egy harmadik, kudarccal végződött start pontos dátumának is sikerült utána járni. Az 1958. október 31-én indított rakéta kabinjában Zulka és Knopka kutya kapott helyet. A leereszkedés során a kabin ejtőernyője nem nyílt ki, s az állatok elpusztultak. Szinte biztosnak vehető, hogy Mitkin pilóta halálával kapcsolatos „szóbeszédek” ehhez a sikertelen indításhoz köthetők.

            Az 1950-es évek során természetesen számos sikeres startra is sor került, kutyákkal a fedélzeten. Az ismert startok dátuma a következő: 1957. május 25; 1957. augusztus 25 és 31; 1957. szeptember 6; 1958. augusztus 2, 3 és 27; végül 1959. július 8 és 10. A „szóbeszédek” megerősítik, hogy ezen startok során űrhajósok tettek sikeres szuborbitális repülést. Habár ezek a repülések baj nélkül lezajlottak, rendkívül nehéz volt akkoriban és manapság is bővebb információkhoz jutni velük kapcsolatban.

6. ábra. Vlagyimir Iljusin az űrben.

             Ezen utakkal kapcsolatos információkat, beleértve Ledovszkij, Siborin és Mitkov halálát, hivatalos részről, valamint a különböző programokban résztvevő kutatók, szakemberek, stb. részéről is, mindig határozottan cáfolták. Még azt is, hogy az említett pilóták egyáltalán részt vettek volna bármiféle rakéta-programban. Még az egykori létezésüket is igyekeznek letagadni. Mivel semmiféle dokumentum nem áll rendelkezésünkre, semmiféle publikáció nem jelent meg hivatalos részről, ezért, mint Anokin esetében is, alaposabban körbe kellene járni a dolgot ilyen repülések lehetőségéről.

            Technikailag ilyen küldetések természetesen kivitelezhetők voltak. A rakéták teherbíró képessége lehetővé tette pilótakabin beépítését a szükséges életfenntartó- és mentőrendszerrel a rakéta orr-részébe. A gond az, hogy igazából ilyen jellegű repülések végrehajtásának nem volt értelme. Természetesen, nagy kihívást jelentett elérni a világűrt. Azonban azzal is számot kell vetnünk, hogy a szovjet tervezőmérnökökre nagy nyomás nehezedett - a szó pozitív értelmében -, és nem voltak őrültek sem. Koroljov maga jelentette ki, hogy űrugrást tenni csak félsiker, aminek semmi tudományos értéke nincs, és semmi politikai győzelmet sem hoz. (Vagy éppenséggel ezzel a kijelentésével akarta elterelni a gyanú árnyékát is a tényleges tevékenységekről?…)

7. ábra. Vlagyimir Iljusint a (kínai!) mentőcsapat hordágyon ápolja.

            Mégis mi kell egy ilyen repüléshez? Sokkal látványosabb dolog egy közönséges darab fémet földkörüli pályára küldeni, mint annak összes nehézségével szembesülni, amit egy ember 500 km-es magasságra küldése jelent, s ami - ennek ellenére - csak pár percet vesz igénybe.

            A „kósza hírek” harmadik periódusa akkor kelt szárnyra, amikor az ember odáig jutott, hogy ténylegesen kijusson az űrbe. A Vosztok űrkabin első repülései sok alappal szolgálhatnak mindehhez. Az elkövetkezőkben álljanak itt azok a nevek és időpontok, akikről és amikorra ezek a „kósza hírek” vonatkoznak.

            Egy ismeretlen kozmonauta, számos alkalommal „Zajcev” névvel hivatkoznak rá, nem tudott visszatérni a világűrből 1960. májusában, mikor is űrhajója önkényesen pályát változtatott és elindult a nyílt világűr felé. Annyit sikerült kideríteni, hogy ebben az időpontban valóban útnak indítottak egy Vosztok űrkabint, s amikor az orientációs rendszer irányítása összeomlott, az űrhajó a visszatérési pálya helyett éppenséggel az ellenkező irányba indult. Sok szakértő egyet ért azonban azzal, hogy ez az űrhajó pilóta nélkül repült – míg mások ennek éppen az ellenkezőjét álítják.

8. ábra. A UPI hírügynökség beszámolója Iljusin repüléséről.

            1960. szeptemberében egy újabb kozmonauta, Petr Dolgov, vesztette életét, mikor is az őt magasba emelő rakéta a startot követően nem sokkal felrobbant. Igazából nem csak egy szimpla baleset történt szeptemberben, ami ennek a szóbeszédnek alapot adott. Többen azt tartják, hogy a dátumot összekeverik a hírek terjesztői, s igazából az időpont egy októberi eseményre vonatkozik, amikor egy Mars-szondát szerettek volna az oroszok indítani, egészen pontosan október 10-én és 14-én, vagy pedig egy R-16-os szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta próbájára került volna sor, s ez a baleset okozta volna Mitrofan Nedeljin Marsall és tucatnyi rakétatechnikus halálát. Persze az egyes említett események nem zárják ki egymást.

            1961. február 4-én kétszemélyes űrhajó indult a világűr felé, Kachur és Gracsev kozmonautákkal a fedélzetén. A repülés azonban sikertelen volt. Úgy igyekeztek minderről elterelni a gyanút, hogy később ezt a kísérletet, mint a Vénusz felé indított automatikus űrállomást jegyezték, azonban az űrszonda itt maradt földkörüli pályán, a harmadik fokozat hibája miatt. Hivatalosan csak „nehéz műholdként” voltak hajlandó emlegetni. A méreteiből adódóan természetesen lehetett űrhajó, csak igyekeztek még a gyanúját is eloszlatni annak, hogy a szovjetek emberek világűrbe küldésével foglalkoznak.

Iljusin útja

            1961. áprilisának elején Vlagyimir Iljusin, a híres repülőgép-tervező, Szergej Iljusin fia, háromszor körülrepülte a Földet, Rosszija nevű úrhajójával. A leszálláskor Kína területén ért földet és súlyosan megsérült. Az oroszok úgy próbálják mindezt beállítani, hogy az R-9 katonai rakétát bocsátották fel április 9-én, s annak semmi köze sem volt az űrkutatáshoz. A gond mindezzel az, hogy Iljusin, saját aláírásával hitelesített beszámolója szerint, április 7-én járt az űrben. E repülés tényét persze sokan tagadják, és „a fantázia szüleményének” próbálják beállítani. Arról azonban sajnos megfeledkeznek, hogy akkoriban a „baráti Kínával” kifejezetten barátságtalan volt a Szovjetunió viszonya, s Kína a szovjet űrpilóta túszul tartásával némi esélyt látott az elmérgesedett viszony rendezésére. Ezért nem tudta a szovjet propagandagépezet a világ előtt közszemlére tárni az „imperializmust legyőző, bátor szovjet űrpilótát”. Mivel a repülés ténye kiszivárgot, azonnal cselekedni kellett.

9. ábra. Egy másik hírügynökség által megjelentetett cikk már a pilóta súlyos sérüléseiről is tud.

            Valamivel később a szovjet sajtó sokat foglalkozott ezzel a „szóbeszéddel” is és nem győztek magyarázkodni, hogy Iljusin egy autóbaleset során sérült meg, nem pedig repülőgép-balesetben, pedig tesztpilótaként ez lett volna a logikusabb, amit bizonyítani is könnyebb lett volna. Iljusin személyesen ezeket a híreket soha sem támasztotta alá. Éppen az ő balesete okán vették elő Gagarint, akit kiképeztek a szerep eljátszására, miközben április 12-én Nyeljubov repült, aki űrpilótának ugyan elsőrendű volt, de nem számított a kommunista párt üdvözkéjének, mint Gagarin.

Az 1960-as évek kudarcai és sikerei

            1961. május közepén gyenge SOS jeleket fogtak a világűrből Európa területén, egy kétszemélyes űrhajó felbukkanásával egyidőben. Azonban ennek a szóbeszédnek nem sikerült azóta sem utánajárni. A szovjetek részéről az volt a magyarázat, hogy a rádióamatőrök az ionoszférán visszaverődő jeleket fogtak. A segítségkérés tényét nem tagadták, csak éppen földi forrást jelöltek meg ennek eredeteként, habár semmiféle ilyen forrást nem sikerült beazonosítani.

            1961. október 14-én kétszemélyes űrhajó állt pályára a Föld körül, s tűnt el a világűrben. Olasz rádióamatőrök fogták az SOS jeleit, s később sikerült azonosítaniuk a jelzés küldőjét Beljokonev nevű űrhajóssal. Semmiféle ismert rakétaindítást nem sikerült ehhez a dátumhoz kapcsolni, habár volt egy indítás, egy R-9-es ballisztikus rakétáé, de a legnagyobb erőlködéssel sem sikerült összekapcsolni a dolgot.

10. ábra. A Reuters már a pilóta nevét is ismerte.

            1962. novemberben olasz rádióamatőrök ismét rádiójeleket fogtak az űrből, s ezúttal is haldokló űrhajósokét. Többen felvetették a kérdést, miért csak az olaszok fogtak ilyen jeleket? Külön beszámolót érdemelne ennek magyarázata. A szovjet magyarázat az volt, hogy bizonyára az általuk a Mars felé indított automatikus bolygóközi állomás jeleit fogták, mely a Mars felé indult. (Meglehetősen különös felvetés, miszerint egy marsszonda SOS-jeleket küld. De ez a „mellékes körülmény” az oroszokat egyáltalán nem zavarta.) Az oroszok ezúttal is mindenféle ionoszféra-visszaverődésre hivatkoztak.

            1963. november 18-án a második női űrhajós küldetése ért tragikus véget. Legalább egy további űrhajós vesztette életét 1964. áprilisában, olasz rádióamatőrök jelentése szerint, akik ebben az időszakban is segélykérő jeleket fogtak.

            Zseleznyakov az eddig felsorolt eseteken túl saját kutatásai eredményét is közzéteszi. Sajnos konkrét nevekre nem sikerült rábukkannia, csak magukra a tényekre. A következő események száma egyben azt is jelzi, hogy milyen hatalmas erőfeszítések történek a Szovjetunióban, s milyen jelentős az a bázis ahonnan a „szóbeszédek” szárnya keltek:

- 1960. június 15. Az R-2-es geofizikai kutatórakéta indítása Otvaznyaja és Malek nevű kutyákkal. A repülés sikeres volt. Űrpilóta is jelen volt a fedélzeten.

- 1960. július 18. kísérleti fellövése a Vosztok űrkabinnak, két kutyával a fedélzeten. A rakéta nem sokkal a kilövőállás elhagyása után felrobbant, elpusztítva az utasokat. A szóbeszédek szerint a tervek szerint űrpilóta is tartózkodott a fedélzeten, aki szintén életét vesztette.

- 1960. augusztus 19. Bejárta a világsajtót a kép Bjelkáról és Sztrelkáról, akik hivatalosan az első kutyák voltak, melyek visszatértek a világűrből. A szóbeszédek szerint azonban űrhajós is volt a fedélzeten, aki szintén sikeresen földet ért az állatokkal.

- 1960. szeptember 16. Az R-2-es geofizikai kutatórakéta újabb indítása, fedélzetén Palma és Malek nevű kutyákkal. Egy ismeretlen űrhajós szintén részese volt a sikeres repülésnek.

- 1960. december 2. Újabb Vosztok űrkabin indítás Pcselka és Muska nevű kutyákkal a fedélzeten. A kutyák elpusztultak a visszaérkezés közben. A végüket a biztonsági önmegsemmisítő rendszer bekapcsolódása okozta, melynek irányítórendszere helytelenül számolta ki az adatokat a Szovjetunió elhelyezkedésére vonatkozóan, s azt hitte, már elhagyta a területet.

- 1960. december 22. Újabb kísérlet Vosztok űrkabin indítására, azonban ez is sikertelen volt. A visszatérő egység ugyan minden baj nélkül landolt Szibériában, a kitűzött cél, az orbitális pályára állás elmaradt.

Szóbeszédek szerint ezen az űrhajón is tartózkodott űrpilóta.

A két legutolsó kísérlettel szárnya kelt „szóbeszédek” egyértelműen összekapcsolhatók a Kommunista Párt Központi Bizottságának és a Szovjetunió Minisztertanácsának október 11-i dekrétumával, amikor is bejelentették, hogy az Szovjetunió 1960. decemberében embert kíván a világűrbe küldeni. Valóban létezik ilyen dekrétum, s valóban az említett tartalommal. Egyes szakértők azonban azt állítják, hogy soha nem valósult meg, mivel októberben baleset érte a marszondákat, emiatt az emberes űrrepülés startját halasztani kellett. Ennek ellenére a szóbeszédek természetesen tovább élnek, sőt, továbbiakkal bővültek:

- 1961. március 9. Hivatalos verzió szerint a Vosztok űrkabin negyedik útja, a Csernuska nevet viselő kutyával a fedélzeten. Állítólag egy ember nagyságú és alakú tesztberendezés kísérte útjára, a leszállás közben vizsgálva a fékezés és a katapultos leszállás hatásait egy ekkora méretű testre, sokak szerint ez a bizonyos kísérleti berendezés nagyon is élő és nagyon is emberi volt.

- 1961. március 25. A Vosztok űrkabin 5. repüléseként számon tartott űrkísérlet, a Zvezdocska nevű kutyával a fedélzeten. Kíséretében ismét ember nagyságú bábú repült, miközben bizonyos hírforrások nagyon is „emberinek” találták ennek az egyébként sikertelen repülésnek a pilótáját.

Magyarázatok és magyarázkodások

A híres szovjet berepülőpilóta, Mark Gallaj, aki egyik vezetője volt az első szovjet kozmonauta csoport kiképzőinek, évekkel később beszámolt arról, miként keltek szárnyra az ilyen „szóbeszédek”. Képzeljünk el egy helyzetet, amikor a helyi lakosok látnak valakit űrruhában, ejtőernyővel leereszkedni a földre. Fekszik a földön és semmiféle életjelt sem mutat. Röviddel ezután katonák érkeznek, megfenyegetik a szemtanúkat, akik esetleg már az életmentéssel is megpróbálkoznak, hogy minderről hallgassanak (ennél kevesebbért is el lehetett kerülni akkoriban valamelyik „elmegyógyintézetbe”), a testet felrakják egy autóba vagy egy helikopterbe, s elhúznak mindenféle magyarázat nélkül. Bárki, aki szemtanúja volt egy-egy ilyen eseménynek, évekkel később, amikor ténylegesen nyilvánosságra is hoztak űrrepülésekről készült felvételeket és bemutattak űrhajósokat, könnyedén be tudta azonosítani a felszereléseket, pláne, ha még feljegyzéseket is készített. Így keletkezhettek a „szóbeszédek” halott űrhajósokról, melyeket persze rendkívül nehéz volt bizonyítani.”

11. ábra. Gagarin repülésében már az első pillanatban kételkedtek.

Botorság volna azt hinni, hogy ezeket a „szóbeszédeket” csak az egyszerű emberek terjesztették. Szó sincs róla. 1962. és 1964. között számos hír terjedt el szovjet kozmonauták be nem jelentett repüléséről. Ezeket a híreket kormánykörökből származó információk is megerősíthették, miszerint döntés született arról, hogy tíz darab Vosztok űrhajó fog repülni (igazából ilyen mennyiségi limitet sohasem határoztak meg), az viszont tény, hogy konkrét tervekre bukkantunk 15 darab Vosztok űrhajó repülésére vonatkozóan. A fellelt tervek nem tartalmaznak konkrét időpontokat. A pilóták kijelölése sem történt meg az egyes küldetésekhez.

A „szóbeszédeknek” egy másik, nemrégiben nyilvánosságra került program is alapjául szolgálhatott. Korábban a misztikum és a legendák birodalmába utalt Szever űrhajóról van szó. A Vosztokkal párhuzamosan fejlesztették, s állítólag a későbbi Szojuz űrhajó prototípusa volt. A Szever fejlesztésével kapcsolatos minden részlet a mai napig szigorúan titkos. A mai napig semmi konkrétumot nem sikerült kideríteni róla. (Talán ezzel indultak az oroszok a Holdra nemhivatalosan?…)

Egyes szakértők szerint a be nem jelentett pilótás repülésekre vonatkozó „szóbeszédek” teljesen abszurdak. Az persze tény, hogy a Vosztok űrkabin már korábban készen volt. Azonban embert is szállítani, csak 1960. novemberétől vált képessé. A korábbi repülései során kizárólag a rendszert tesztelték. És az irányító- illetve az orientációs rendszert fejlesztették. (Egyetlen szemtanú sem állította, hogy Vosztok űrkabinnal leereszkedő pilótát látott volna…)

Azt mindenféle szakértő elismeri, hogy ilyesféle repülésekre elméletileg sor kerülhetett, ehhez minden technikai feltétel adott volt. Azt azonban cáfolják, hogy kétszemélyes űrkabinokat lőttek volna fel a Szovjetunióból. (Habár, mint tudjuk, ilyennel már 1948-ban rendelkeztek…) A Vosztok űrhajót egyszemélyesre tervezték, s rendkívüli nehézségeket okozott volna ennél több embert felküldeni velük a kozmoszba. (Mégis megtették, igaz nem Vosztok, hanem Voszhod név alatt, de lényegében ugyanarról az űrhajóról volt szó.)

Azt is nehéz lenne elhinni, hogy ha űrhajókat bocsátottak fel, akkor, amennyiben azok bajba kerültek, segélykérő jeleket sugároztak volna az űrbe. Amennyiben ezek titkos küldetések voltak, logikus a feltételezés, hogy az orosz pilóták szép csendben haltak meg. Ez volt az akkori évek realitása. (Kivéve azt az esetet, amikor a startasztalon készen várakozott egy mentőűrhajó, pilótával a fedélzetén, hogy a bajba jutott űrhajóval dokkoljon és megmenekítse a szerencsétlenül járt társait. Az egyedül az űrben levő pilóta pánikba is eshetett. És különben is: honnan tudhatjuk azt mi innen és ennyi év távlatából eldönteni, hogy akkor és ott a bajba került pilóta kinek jelzett?!)

12. ábra. Gagarin Hruscsov kíséretében a győzelmi emelvényen.

            Egyes szakértők azt is kizártnak tartják, hogy egy második nő is a kozmoszba indult volna (A NASA-ról sem hitte 40 éven át a világon senki, hogy az első hét férfi, az „igaziak” mellett, hét nőt is kiképzett űrhajósnak. Aztán később megtiltották számukra, hogy ténylegesen a világűrbe indulhassanak. 40 éven át voltak hallgatásra kényszerítve! Szólásszabadság, demokrácia…) Tyereskova rosszul érezte magát a Vosztok-6-on végzett repülés során, s Koroljev meglehetősen ideges lett ennek tudatában. Reakciója meglehetősen egyszerű volt minderre: hallani sem akart többé nők világűrbe küldéséről. Saját szavaival: „Semmiféle lehetőségét nem látom annak, hogy valaha is nőt engedjek fel az űrbe.” (De a szakértők persze szót sem ejtenek a Szever űrhajóról és az Aelita programról sem; ez utóbbi űrhajósok Marsra küldését tűzte ki maga elé.) Hivatalosan 19 év telt el Tyereskova repülését követően, mire egy újabb orosz nő a világűrbe juthatott.

            Összefoglalva: az 1940-es évek végén sok ezer ember dolgozott rakéták tervezésén és fejlesztésén. Biztosak lehetünk abban, hogy számos részletről nincs tudomásunk a mai napig sem, azóta is mélyen elzárva tartják a világ elől az események pontos dokumentációját. Az 1950-es évek végére és az 1960-as évek elejére ez a szám elérhette a több százezres létszámot is. Így tehát meglehetősen nehéz elképzelni, hogy senki sem beszélt soha ezekről az eseményekről konkrétan, s mindez titokban maradhatott a mai napig. (Kivéve persze, ha csak kevesek rendelkeztek teljes rálátással és a fejlesztők és munkások többsége csak kicsiny részleteket tudott. Azon kevesek pedig jobbnak látják a mai napig hallgatni, meggyőzhették őket, hogy jobban teszik így. Persze ezek a szakértők, szemtanúk lehetnek a „szóbeszédek” forrásai is.)

            Akárhogy is, Jurij Gagarin marad a világ első űrhajósa, még abban az esetben is, ha valakinek sikerülne konkrét adatokkal bizonyítani, hogy valaki hónapokkal, évekkel, esetleg évtizedekkel korábban már megelőzte (mint ahogy ezt Iljusin írásba is adta). Az ember már csak ilyen, inkább a sikerekre emlékszik, mint a kudarcokra. Még akkor is, ha az a siker nem volt egyéb, mint egy rosszul előadott színházi darab. Gagarin repülése így marad meg tehát a világtörténelemben.

            (A cikkben zárójelezve közöltem saját észrevételeimet.)

Megjegyzéseim összegzése

Alekszander Zseleznyakov igazi orosz ember, s a fogalmakat is úgy használja, ahogy azt egy orosz űrkutatási szakértőnek kötelező, aki továbbra is Oroszországban szeretne élni. Azt feltétlenül szeretném megjegyezni, hogy pilótakabinnal felszerelt V-2-es rakéták az Egyesült Államokba is kerültek szép számmal. Könnyen levonható a következtetés: az amerikai űrkutatás nyilvánosságával kapcsolatos hangzatos szólamok bizony súlyos megtévesztések. Ahogy a szovjeteknek megvolt a maguk Szergej Anokinjuk, aki 1945-ben a világűrbe emelkedett, úgy az amerikaiaknak is. Az USA azonban szeretné továbbra is elhitetni velünk, hogy rakétakutatásuk és fejlesztésük első 15 (1946-1961) éve alatt Wernher von Braun csak felejtett, és 1961-re egy sokkal szerényebb képességű és teljesítményű rakétával tudott csak előrukkolni, mint amilyen 1942-ben a V-2 volt….

            Vajon mikor lép a színre az amerikai Zseleznyakov és leplezi le – legalább egy részét – a, többnyire UFO-kra vonatkozó, „szóbeszédeknek”? Amivel persze az amerikai, a „széles nyilvánosság őszinte tájékoztatására” vonatkozó illúziót is örökre lerombolja. Talán soha…

Fordítás: Alekszandr Zseleznyakov, a Spaceflight űrhajózási magazin 2002. februári számában megjelent, írásának felhasználásával

---

Gagarin – csak azért is!?- II.

Az igazság, és ami mögötte van - a korai orosz űrprogramok

            Egy év telt el azóta, hogy Alekszander Zseleznyakov megírta: „Gagarin – csak azért is!?” című cikkét. Megpróbálva szisztematikusan elemezni a különböző „híreszteléseket” és „suttogásokat”, különböző, még a szovjet érára datálható űrrepülésekről, melyeket hivatalosan mind a mai napig tagadnak. Igazából Zseleznyakov nem is akarta folytatni akkori eszmefuttatásait, azonban „ember tervez, Isten végez…”

            A cikket eredetileg az Orbit magazin jelentette meg, s nem kis visszhangot keltve szinte kiprovokálta az ismételt leközlést, ezúttal a British Interplanetary Society lapjában, a Spaceflightban. Ezt követően Kanadában és Izraelben megjelenő orosz nyelvű lapok visszafordították az írást oroszra, majd Zseleznyakov saját hazájában is kiadásra került munkája, ha jóval lerövidített formában is.

            Ennek eredményeként Zseleznyakov töménytelen mennyiségű levelet kapott, s ez késztette a folytatás megírására.

            A kapott új ismeretek mennyisége, Zseleznyakov korábbi információihoz hozzáadódva, hatalmas méretet öltött. Ezek legtöbbje egyenesen döbbenetes volt, számtalan új, soha nem említett vagy határozottan tagadott tényt közöltek. A cikk olvasói olyan eseményekről számoltak be, melyeknek vagy „szemtanúi” voltak, vagy „kikövetkeztethették azokból az eseményekből, melyeknek részesei voltak”.

            Az információk olyan tömegével kellett szembesülnie Zseleznyakovnak, melyeket lehetetlen rövid idő alatt feldolgozni, így csak az ő maga által már korábban tanulmányozott eseményekre tudott koncentrálni.

            Az alábbi írásban olyan eseményekről olvashatunk további részleteket, melyekben az első részben már történt említés, Zseleznyakov mindenhol igyekszik szkeptikus álláspontra helyezkedni az egyes híresztelésekkel kapcsolatban, és saját véleményét megfogalmazni, még akkor is, ha az a vélemény az események logikus menetébe nem illik bele.

           

Az űrkorszak előtti repülősek

Nagyszámú bejelentés érkezett Alekszej Ledovszij, Terentyij Siborin és Andrej Mitkov valamikor az 1950-es évek végén végrehajtott kísérleti űrrepüléséről. Ezek a „mitikusnak” nevezett űrhajósok joggal versenyezhetnek a „Kozmonaut No 1” címért, hiszen határozott állításokat szerezhetünk ezekből a forrásokból űrrepülésükre vonatkozóan.

Mindezek ellenére, Zseleznyakovnak nem sikerült elérnie, hogy az említett repülések létét hivatalosan is megerősítsék. Azonban meglehetősen kétséges az a hivatalos álláspont, mely szerint ezekre a küldetésekre nem került sor, még a lehetőségét is igyekeznek kétségbe vonni mindennek. Zseleznyakov azonban nem osztja a hivatalos álláspontot.

"Holdraszállás" - Alekszej Leonov és A.K. Szokolov rajza, amint az látható volt a "A világűr, ahogy azt a tudósok, művészek és űrhajósok látják" - nevet viselő kiállításon Moszkvában, s ahol G.I. Pokrovszkij, a fantazi-rajzoló A.K. Szokolov és a kozmonauta A. Leonov képei voltak láthatók.

Először is azért nem, mert semmiféle dokumentum nem létezik, mely cáfolná Ledovszkij, Siborin és Mitkov repülését. Életrajzuk publikálása talán sok kérdést megválaszolna. Az is elképzelhető, hogy ők nem kerültek ténylegesen kapcsolatba űrprogramokkal. Ebben az esetben viszont a Szovjet Légierő pilótáinak kellett az említett küldetéseket végrehajtaniuk – véletlenségből – megegyező vezetéknévvel.

Zseleznyakov beszámol arról, hogy hihetetlen mértékben felbosszantotta az orosz űrprogramok irányítóinak elképesztő mértékű infantilizmusa, azoké a vezetőké, akik mindezekről a dolgokról hallgatnak. Nekik volna meg elsősorban a lehetőségük, hogy Jurij Gagarin elsőségét az űrben bizonyítsák, s ezzel elsöpörjenek mindenfajta szóbeszédet és híresztelést. Ha ezt megtennék, akkor a kutatók nem kényszerülnének arra, hogy apró részinformációkból próbáljanak a történések igazi lefolyására következtetni. Vajon miért kényszerítik rá erre a lépésre az embereket?

Másodszor, a hivatalos forrásoknak távolról sem sikerült igazolniuk, hogy a Szovjetunióban nem került sor igen, igen nagyszámú pilóta bevonásával, szuborbitális repülések végrehajtására. Azonban probléma, hogy a „glasznoszty” ideje óta, az elmúlt több mint egy évtizedben, egyetlen ember sem nyilatkozott hitelesen mindezekről a dolgokról azok közül, akik ténylegesen részt is vettek ilyen programokban.  

Ámde az egyik levélíró erre is megadta a választ: „Igen, ezrek és ezrek vehettek részt ezekben a programokban, 30 éves szigorú hallgatásra ítélve. Mára már mindössze csak néhányuk lehet életben.” Az idézett levél megállapítása erősen megfontolandó.

Harmadszor, a Zseleznyakovhoz érkezett levelek további „szóbeszédeket” és „híreszteléseket” is tartalmaztak, melyek habár indirekt módon, de bizonyítékul szolgálnak a Gagarin útját megelőző űrrepülések tényére.

Zseleznyakov számára legizgalmasabbnak a szovjet katonai űrpilóták csoportjának létezésére vonatkozó „híresztelések” tekinthetők. Ők kísérleti rakétákon repültek az űrkorszakot megelőző időkben. Nem képviseltek olyasfajta egységes közösséget, mint a későbbi kozmonauták Csillagvárosban, Moszkvától nem messze, legtöbbünk által közismerten. Sokkal inkább olyan katonai pilótákról van szó, akiket fizikai állapotuknak köszönhetően válogattak ki, s hívtak be szolgálatra időszakosan. Úgy éltek és teljesítették a szolgálatukat, mint bármely más katonai pilóta a Szovjetunióban, azonban időnként hívást kaptak „sürgős szovjet kormányfeladat végrehajtására”. Rendkívül sok különböző tevékenységet takar ez a megfogalmazás, katonai tanácsadók küldésétől afrikai és ázsiai országokba egészen titkos katonai űrkísérletekben való részvételig.

Ledovszkij, Siborin és Mitkov ilyen csoport tagja lehetett. Ha pedig ez így volt, akkor mindjárt sokkal inkább érthetővé válik miként került nevük összefüggésbe különböző rakétabalesetekkel.

Jeliszejev és Hrunov kozmonauták amint a holdgömböt tanulmányozzák. A felvétel valószínűleg a Szojuz 1/2 felkészülés közben történt.

Hasonló társaság tagja lehetett Maria vagy Mira Gromova, aki 1959-ben szenvedett halálos balesetet rakétameghajtású repülőgéppel. Gyakran hivatkoznak ezzel az üggyel kapcsolatban a Csehszlovák Kommunista Párt egyik magas beosztású vezetőjére, aki 1959-es decemberi olaszországi útján beszélt a Szovjetunióban szerencsétlenül végződött szuborbitális repülésről. Szavait alátámasztják a női katonai űrpilóta rakéta-balesetben történt halálára vonatkozó „híresztelések”.

Az esettel kapcsolatban az a legnagyobb ellenvetés, hogy ilyesfajta csoportok, különböző űrtechnikai eszközök tesztelésére csak 1960. után alakultak, és – fiziológiai okokból – nőket nem vontak be. Nem volt lehetőség senki számára, hogy ilyesfajta titkos űrprogramban részt vegyen – állítják a hivatalos szervek. Miközben jól tudjuk azt, s ez is 40 évvel az események után derült ki, hogy az Egyesült Államok az „Igaziak” kizárólag férfi űrpilótákból összeállított csoportja mellett hét nőt is kiképzett. Egyikük hamarosan a Nemzetközi Űrállomásra is eljuthat, egy kizárólag nőkből álló „legénység” tagjaként, míg másikuk egy magán társaság űrhajójával készül az űrbe.

További híres szovjet pilótákról állítják, hogy ilyen katonai csoportoknak voltak tagjai, mint például a Kokkinaki testvérek, vagy Vlagyimir Iljusin, és sokan mások. A gond ezzel az állítással az, hogy ezek a pilóták igen ismertek voltak, s ez valószínűtlenné teszi a „híreszteléseket” állítását, emellett esetleg túl idősek is voltak, hogy ilyesfajta kísérletekben részt vegyenek. Ha voltak is ilyen csoportok, azt minden bizonnyal kitűnő egészségi állapottal rendelkező fiatal pilótákból állították össze, és természetesen megkövetelték tőlük a hallgatást. Mindemellett, a tapasztalt pilóták bátorsága és áldozatkészsége fontos lehetett az ilyen csoportok vezetésében.

És most nézzük, vajon milyen céllal hozhattak létre ilyen csoportokat, hiszen ez a legfontosabb része a történetnek! Zseleznyakovhoz két fő verzió jutott el ezzel kapcsolatban. Az első szerint a résztvevő katonák tudományos és technikai kísérletekben vettek rész, a második szerint viszont a rakétatechnika katonai alkalmazását kutatták volna. Az utóbbi esetben az űrpilótáknak nukleáris robbanófejet kellett magukkal vinni az útra. Abban az időben az automatikus célravezető rendszerek korántsem voltak annyira fejlettek, hogy a rakéták gyilkos terhét pontosan célba tudták volna juttatni, ezért volt szükség űrpilóták közvetlen jelenlétére.

Ezek a „híresztelések” szorosan egybecsengenek azokkal, melyeket a fasiszta Németország kísérleti rakétáiról hallhattunk. Ők pilótákat kívántak közepes hatósugarú rakétáikra ültetni, ezáltal biztosítva azt, hogy azok biztosan eltalálják az amerikai városokat. Néhány forrás bizonyítékot szolgáltat arra, hogy Otto Skortseni, a „fő Reich Szabotőr”, meg is alakított egy csoportot ilyen kamikaze-pilótákból az említett jellegű küldetések végrehajtására. Teljesen egyértelműnek látszik, hogy az ötlet Németországból ered, s a szovjetunióbeli „híreszteléseknek” ez lehet az eredete és az alapja.

Alekszej Leonov, a Szojuz-Apollo repülésen a Szovjet Szojuz űrhajóban. Kezében egy rajzot tart, melyet az amerikai űrhajó parancsnokáról, Thomas Staffordról készített miközben az űrben keringtek.

Zseleznyakov részére érkezett levelek között számos olyan akadt, mely megkérdőjelezte a szovjet hivatalos verziót a civil gyakorlatban használt B-2A és B-5B rakéták, valamint ezek katonai változata a P-2 és P-5 rakéták végfokozatai kapcsán. A mai napig semmiféle leírás nem jelent meg ezen rakéták konstrukciójáról, és a velük végrehajtott kísérletek pontos természetéről sem. A rendelkezésünkre álló információk csak nagy vonalakban beszélnek minderről, bármiféle fontos részlet nélkül. Tény, rendelkezésünkre állnak ugyan részletek, de ezek nem a kulcsfontosságú elemre, a „tudományos műszerkonténerre” vonatkoznak. Ennek mibenléte továbbra is a legszigorúbb titok.

A probléma még érdekesebbé válik, ha összehasonlítjuk a szovjet B-2A és a B-5B rakéták ismert paramétereit az amerikai Mercury űrhajóéval, mely Alan Shepardot és Virgil Grissomot segítette „űrugrás”, azaz szuborbitális repülés végrehajtására. A Mercury űrhajó 1300 kg-ot nyomott, ami elegendő volt ahhoz, hogy az űrhajósok „kiugorjanak” a légkörön kívülre, maximálisan 185-190 km-es magasságra. A B-2A a 2200 kg-os űrkabinját 212 km-es magasságra juttatta fel, a B-5B pedig az 1300 kg-os űrkabinját 500 km-re. Leszögezhetjük hát, hogy igenis bocsátottak fel a Szovjetunióból az amerikaiak által 1961-ben fellőtt rakétákkal megegyező paraméterű hordozórakétákat már az 1950-es évek közepén. Ha pedig ilyen képességekkel rendelkeztek, nincs ok, ami miatt az emberes űrugrások létét kizárhatnánk, pláne, hogy a katonai alkalmazásokról még nem is beszéltünk…

Természetesen a világ meglehetősen bonyolult. Semmit sem szabad feltétel nélkül elhinnünk. A kérdések azonban megmaradnak, s amíg pontos, őszinte és minden részletre kiterjedő válaszokat nem kapunk a hivatalos szervek részéről, addig továbbra is a „híresztelésekre”, „suttogásokra” és pletykákra kell hagyatkoznunk.

De most fejezzük is be az elmélkedést az 1950-es évekről, s nézzük tovább azokat az éveket, melyekről Zseleznyakov előző cikkében szintén említést tett!

Űrrepülések a ’60-as évek elején

Zseleznyakov az 1960-as évtized első felében, a szovjet űrprogram keretében végrehajtott, esetleges eltitkolt repülésekkel kapcsolatban, az előző részben megemlítette Zajcev, Dolgov, Kacsur, Gracsev, Belokonev és Iljusin nevét. Most azokra a friss információkra fordítsuk figyelmünket, melyek ezekre a hősökre vonatkoznak, akik minden bizonnyal a Világegyetem meghódítására irányuló törekvések közben áldozták fel életüket.

Zseleznyakovnak lehetősége volt meghallgatni az olasz amatőrök által készített, valószínűleg bajba jutott orosz űrhajósok segélykérő szavait tartalmazó felvételeket. A felvételek nem voltak túl meggyőzőek a számára, bár ettől még lehettek hitelesek. A leggyanúsabbnak az 1963. november 18-i felvétel bizonyult, az esetleges második női űrhajós elvesztéséről (ez a dátum mellesleg egybeesik egy „űrhajózási balesettel”). A kételkedő Zseleznyakov egy pszichológus barátjához fordult, aki szerint a szalagon hallható hangból nem derül ki egyértelműen, hogy az illető tényleg életveszélyben van, ezért a felvétel inkább tekinthető hamisítványnak. Azonban azt is meg kell jegyezni, hogy a pszichológus nem rendelkezhetett túl sok tapasztalattal segélykérő űrhajósok üzenetének elemzése terén…

A Zseleznyakovhoz érkezett levelek tekintélyes részében történik említés a következő űrhajósokról: Zadovszkij, Mihajlov, Kosztyin, Csetov, Nyefedov és Kirusin. Ők is azok közé tartoznak, akiket a feltételezhető 1961-es és 1962-es, tragédiával végződő űrrepülések, következtében „temettek el”. Kiderült, hogy talán nem is olyan nehéz ezeknek az űrhajósoknak a nyomára bukkanni, mint ahogy az eredetileg tűnt.  Az első két névvel kapcsolatban nem sikerült semmire sem jutni, azonban a további néggyel igen. Ők egyértelműen rakéták tesztelésével foglalkoztak. A hivatalos jelentések szerint – a földön. Igen ám, de ebben az esetben igen nehéz megmagyarázni azt a tényt, hogy az említett személyek, konkrétan, Viktor Kosztyin, Vlagyimir Csetov, Szergej Nyefedov és Jevgenyij Kirusin 1997-ben megkapták az „Oroszország hőse” kitüntetést, az „űrkutatásban szerzett érdemeik elismeréseként”. Ha „csak” földi tevékenységet végeztek volna, kizárt, hogy ilyen magas kitüntetést nyernek el tevékenységükkel. További pilótákat is kitüntettek, éket a „Bátorság Érdeméremmel”. Az alábbiakban azok neve olvasható, akiket a kozmonautákkal egy csoportban említenek: Emil Rjabov, Abram Genin, German Manovcsev, Mihail Kuzmin, Robert Galle, Elena Sorokina. Ők valamennyien részt vettek a földkörüli pálya eléréséhez vezető út kikövezésében, sok esetben nehezebb feladatokat ellátva, mint maguk a kozmonauták. Róluk és pontos feladatukról is igen keveset tudunk.

Peter Dolgov, 1960. szeptemberi esetleges halálával kapcsolatban is sikerült némi új információhoz jutni. A „híreszteléseket” alátámasztva valóban az űrrakéta-tesztelők csoportjába tartozott. A csoporton belül az ejtőernyő-tesztelések tartoztak profiljába. A Szovjetunióban ő volt az első, aki komplett űrruhában hajtott végre ejtőernyős ugrást. Az utolsó ugrása során szörnyethalt. A források nem említik, milyen módon jutott fel Dolgov „nagy magasságba”, ahonnan ejtőernyős ugrásait végrehajtotta. A meg nem nevezett szerkezetek közt lehetett akár egy ballisztikus pályán aláereszkedő rakéta is.

A hivatalos verzió szerint, 1962. október 1-én (vagyis két évvel később a „híresztelések” által megjelölt időpontnál) Dolgov kiugrott a Volga nevű léghajóból 25.600 méteres magasságból, egy másik teszterrel, Jevgenyij Andrejevvel. Mindketten űrruhát viseltek, az ejtőernyőjüknek 1600 méteren kellett volna nyitni. Andrejev sikerrel végrehajtotta az ugrást, azonban Dolgov nem. Amint ugyanis elhagyta a ballon gondoláját, egy erős légáramlat hozzácsapta, s mindezt olyan szerencsétlenül, hogy űrruhája dekompresszálódott, ami Dolgov azonnali halálához vezetett. Az ejtőernyőrendszer automatikus üzemmódra volt beállítva, a szerencsétlenül ját ember rendben földet ért, de már holtan. Ez a valóság, nem pedig suttogás vagy pletyka – a hivatalos verzió szerint. A történet akár igaz is lehet, ha az időpontokra vonatkozó általános zűrzavar egyszer eloszlik, aminek nem túl sok az esélye.

A szovjet távirányítású holdjáró 1970-ben ereszkedett a Hold felszínére. A képen egyik földi tesztje alkalmával látható.

Zseleznyakovhoz hírek érkeztek egy házaspárnak a világűrbe küldéséről szóló esetleges tervről. A levélben hozzáfordulók meg is adták a pár nevét: Ludmilla és Nyikolaj (vagy esetleg Anatolij) Tokovij. A legtöbb olvasó számára nyilvánvalóan nem nehéz kitalálni, hogy milyen jellegű kísérletek elvégzését várták tőlük az űrben.  Zseleznyakov azonban elveti a feltételezésnek még a lehetőségét is. Szerinte ilyen „különleges” ötlet nem merülhetett fel a Szovjetunió vezetői részéről az 1960-as évek közepén, elsősorban a kellő technikai fejlettség híján (manapság is csak „szóbeszédeket” lehet hallani ilyen jellegű kísérletekről, habár a technikai háttér sokkal jobb), másodsorban nem lett volna logikus ilyen bizarr kísérletekkel foglalkozni a Holdért folyó verseny kellős közepén. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a kutatás-fejlesztés terén nem feltétlenül minden esetben győzedelmeskedett a logika…

Végül a legutolsó momentum, melyet a Zseleznyakovhoz forduló levélírók különösen fontosnak tartottak kiemelni, az első női űrrepülésre vonatkozott. Az egyik bajkonuri veterán szerint (akinek szakmai illetékességét Zseleznyakov megkérdőjelezi) a Vosztok-6 startjára 1963. június 15-én került sor, nem pedig június 16-án. A 24 órás hallgatást/késlekedést azzal magyarázza, hogy akkoriban egyáltalán nem volt bizonyos, hogy Tyereskova repülése végül is sikeres lesz. Feltehetőleg csak akkor tájékoztatták a világot a „szovjet kozmonautika újabb sikeres erőfeszítéséről” amikor egyértelművé vált, nincs semmi probléma. Mindez természetesen lehetséges volt az akkori szegényes technikai háttér ismeretében, azonban Zseleznyakov nem látja mindennek értelmét. Azt azonban elismeri, akárhogy is történt, lényeges különbség nincs aközött, hogy az első női űrhajós június 15-én vagy 16-án kezdte el a világűr meghódítását.

Azonban egyelőre fejezzük be az 1960-as évek elejének tárgyalását, és irányítsuk figyelmünket a második felére, ahol igencsak számos „szóbeszéddel”, „híreszteléssel” és „mendemondával” találkozhatunk.

Jurij Gagarin halála

 

Az alábbiakban tárgyalt „szóbeszédet” Zseleznyakov az egyik legabszurdabbnak nevezi, amiről valaha csak hallott, és nem azért, mert a történekben szereplő események megtörténte kizárható. Sokkal inkább azért, mert ahhoz a rejtélyekkel övezett, Kirzah megyében, Vlagyimir járásban található Novoszelovo falu közelében szerencsétlenül járt UTI Míg-15-ös repülőgépre vonatkozik, mely közvetlen kapcsolható Jurij Gagarin halálához. A balesettel kapcsolatban számos, mind a mai napig megnyugtatóan meg nem válaszolt kérdés merült fel, a gyanakvások emiatt törvényszerűen bekövetkeztek, hiszen az emberek szeretnék tudni „mi is történt valójában”. Ahogy a mostanában megjelent orosz lapokon végigtekintünk, a lehető legkülönfélébb magyarázatokat olvashatjuk a pilóta hibától egészen egy ufóval való összeütközésig. Azonban Zseleznyakov még soha sehol nem látta publikálni azt a változatot, melyet a levélírók vázoltak fel előtte.

Az esetről Zseleznyakovhoz érkező levelek szerzői megegyeznek abban, hogy Jurij Gagarin halálára a hivatalosan kiadott dátumnál 18 nappal korábban került sor, s nem egy közönséges vadászgépes gyakorlórepülés alkalmával, hanem egy emberes űrkísérlet során. Egyrészről ez a hipotézis számos, valótlan és lehetetlen dolgot állít, másrészről azonban rendkívül érdekes felvetés. A szerző elmondja, hogy korábban soha nem hallott erről a verzióról, habár a „szovjet  éra rendkívül gazdag népi anekdotaszerző-képességével” teljes mértékben tisztában van.

A beszámolók szerint Jurij Gagarin pontosan a 34. születésnapján halt szörnyet, 1968. március 9-én. A cikk előző részében már szó esett az L1 rakéta No 6L startjáról, arról, hogy ezt a bizonyos rakétát a nevezett időpont előtt bocsátották fel, hogy megkerülje a Holdat, majd visszatérjen a Földre. A rakéta hivatalosan a „Zond-4” névre hallgatott.

A TASSZ jelentésével ellentétben, ez a bizonyos rakéta korántsem volt pilóta-nélküli. „A legénységét Jurij Gagarin és Vlagyimir Szeregin alkotta. A problémák először a startot követő néhány percben jelentkeztek. Ekkoriban vált nyilvánvalóvá, hogy a rakéta se a földkörüli pályára nem tud majd kijutni, ezzel együtt a repülést sem lehet megszakítani, hogy az űrpilóták biztonsággal visszatérhessenek a Földre.

A döntés értelmében elhallgatták, hogy a rakétában kozmonauták is voltak, hiszen mindenfajta balul sikerült kísérletet elhallgattak, illetve letagadtak, ami csak a Szovjetunióban történt. Szinte teljes rádiócsendben repültek, a Földdel való kapcsolattartásukat mindössze egy ultrarövid adó biztosította. Hét nappal a startot követően a űrhajó belépett a Föld sűrűbb légkörébe és kigyulladt a guineai-öböl felett. Mindkét kozmonauta szörnyethalt.

Lehetetlen volt eltitkolni az első kozmonauta halálát a világ szeme előtt, így hát megszervezték azt a bizonyos balesetet a Míg UTI-21-gyel. A repülőgépet igazából két berepülőpilóta irányította, akik a becsapódás előtt katapultáltak.”

Mi is rejlik az állítást felvetők szavai mögött? Kijelentéseik alátámasztására felhasználják a „Föld első kozmonautája” című, 1981-ben, az ember első világűrbeli útjának 20. évfordulójára kiadott könyvet. Az említett mű jó néhány oldalon át részletesen tárgyalja Jurij Gagarin életének utolsó napjait. Éppenséggel ezt a részt használják fel állításuk bizonyítására.

Nézzük, mit is állítanak pontosan, felhasználva néhány részt a könyvből:

„1968. Március 2-án Jurij Gagarin megérkezett Bajkonurba, hogy megtekintse a ‘Zond-4’ kilövését.”

 A felvetés megfogalmazói egyetértenek abban, hogy a kozmonauta néhány nappal a kilövési procedúrát megelőzően érkezett a kozmodromra, s dátumot azért adták meg szándékosan tévesen, hogy a kozmonauta jelenlétét a kilövés helyszínén valahogy megmagyarázzák. A téma megvitatásának kedvéért, tegyük fel, hogy ez igaz.

„Március 2-10-ig Gagarin a kozmodromban tartózkodott, hogy analizálja a rakétáról kapott adatokat. Ebben az időben dolgozott egyébként Pszichológia a világűrben című könyvén is.”

A szkeptikusok kétségbe vonják, hogy Gagarin jelenlétére bármiféle szükség lett volna a kozmodromban. Ha ő igazából a ‘Zond-4’ repülésének paramétereit követte volna figyelemmel a földről, s nem pedig az űrhajó fedélzetén, akkor sokkal logikusabb lett volna, hogy ezt Jevpatorijából tegye (ahol a szovjet irányítóközpont akkoriban volt). Ez a felvetés teljesen egyértelmű és logikus és nincs is mit felvetni ellene, amennyiben a feltételezést igaznak fogadjuk el.

„Március 8-án Gagarint meghívták Zvednyiből, hogy köszöntse Valentyina Tyereskovát a Nemzetközi Nőnap alkalmából.”

A szkeptikusok felvetik a kérdést, vajon miért nem tette ezt meg március 6-án, amikor Tyereskovának a születésnapja volt?

„Március 10-én visszatért Zvednyibe.”

Miért nem korábban? – tehetjük fel a költői kérdést? A szkeptikusok valamennyien megegyeznek abban, hogy a ‘Zond-4’ kilövését követő egy hét arra ment, hogy kiválasszák és felkészítsék Gagarin dublórét, hogy a szükséges helyeken megjelenjen, míg a többiek összeállítják a hivatalos jelentést Jurij Gagarin haláláról.

Kiderül az, hogy Gagarin mindössze kétszer találkozott az említett dátum után az emberekkel (kivéve persze a közvetlen munkatársai a kozmonautika területéről) a március 11-26-ig tartó periódusban, amennyiben az említett könyvet figyelmesen olvassuk. Lehetősége lett volna elkerülni ezeket a fogadásokat. Ha így áll a dolog, akkor mégis miért került rájuk sor?

Mint látható, a felvetést igen jól megfogalmazták és alátámasztották, s talán igazságként is elfogadható lenne, ha lehetőség lenne további kérdésekre feleletet kapni, s kiküszöbölni a még meglévő ellentmondásokat. Ezek pedig a következők:

Először is, túl hosszú az időtartam ami Gagarin „igazi” és megrendezett halála között eltelt, s emiatt kétségek merülhetnek föl a felvetéssel kapcsolatban. Meglehetősen későn került sor az események ilyetén lerendezésére, holott a problémát sürgősen meg kellett oldani. Sokkal egyszerűbb lett volna valamiféle balesetet megrendezni az űrközpontban – amennyiben szükséges.

Az amerikai zászló kitűzése a Holdon a holdverseny végét jelentette.

Másodszor, aggályra ad az is okot, mekkora hátteret kellett volna kerítenimindahhoz, hogy a világ elhiggye, a dolgok tényleg úgy történtek. (Mellesleg, a világ soha sem hitte el, révén abban a bizonyos repülőbalesetben Gagarinnak még csak egy hajszálát sem találták meg.) Kifejezetten szakképzett szervező kellett ahhoz, hogy az eseményeket így összehozza. A dolog valószínűtlennek látszik, de mivel a „szervező” hibázott, így a kétségek továbbra is élnek.

Harmadszor, elég nagy lehetett azoknak a száma, akiket be kellett avatni. Nem egy-két tucat emberről lehetett szó, de százakról, esetleg ezernél is többről. És mivel magyarázhatnánk azt, hogy a túlnyomó többségük 34 évig hallgatott? (Persze, ha figyelembe vesszük Iljusin repülésének nemzetközi mértékű letagadását, talán nincs is mindezen okunk csodálkozni.)

Zseleznyakov nézete szerint Gagarin halálának „megrendezése” nem valószínű, habár azt ő is elismeri, igen sok minden szól mellette. De a felvetődött kétségeket a számtalan homályos pont meglétével igazolja, valamint a hivatalos jelentések hiányos, ellentmondó, illetve félrevezető voltának tudja be.

A szovjet holdprogram

A Zond-4-re vonatkozó mellett, miszerint „űrhajósok voltak a fedélzeten”, számos más történet is kering a szovjet holdprogrammal kapcsolatosan. Fontos megemlíteni, hogy a szovjet állampolgárok többségének tudomása volt róla, hogy az ország rendelkezik saját holdprogrammal, nekik is megvan az amerikai Apollo analógiájaként kidolgozott hold-űrhajójuk, s mindezt már jó harminc évvel ezelőtt, amikor a holdverseny teljes intenzitással folyt. Sokat beszélgettek minderről akkoriban, s még a technikai részletek is eljutottak Zseleznyakovhoz. Olyan részletek, melyeket a későbbi években az akkori ismeretek megerősítése követett. Az akkori „szóbeszédek” mindössze az N-1 holdrakéta hajtóművei számának becslésében tértek el egymástól, amit nem nevezhetünk komoly hibának. Még a hold-kozmonauták nevéről is szó esett akkoriban, később szintén egyértelművé vált, hogy ezek a „híresztelések” is tökéletesen megfeleltek a valóságnak. Gagarin, Nyikolajev, Popovics és Bikovszkij nevét említették többek között. Ők valamennyien közte voltak annak a húsz főből álló kozmonauta-csoportnak, akiket a holdraszállásra képeztek ki.

Zseleznyakov megjegyzi, hogy azok a „szóbeszédek”, melyek hozzá eljutottak az 1960-as években, mindössze kis töredékrészét jelenthették csak mindazoknak a „suttogásoknak”, melyek akkoriban a Szovjetunióban keringtek. Az emberek ilyesmiket mondtak: „kozmonautáink már leszálltak a Holdra” vagy „kozmonautáink hamarosan a Holdra lépnek”. Az ilyen „híresztelések” talán azért kelhettek szárnyra, mert a szovjet emberek nem akarták elhinni, hogy szovjet űrhajós volt az, aki elsőként elérte a Hold felszínét. (Vagy pedig valami olyasmiről volt tudomásuk, amiről a széles nyilvánosságnak még mindig nincs… ) Ha végigtekintünk a Szovjetunói űrkutatásán kiderül, hogy igen sok „elsőség” kapcsolódik hozzá: az első mesterséges hold, az első férfi és az első nő az űrben, az első űrséta, az első holdszonda, és az első bolygóközi szonda a Vénusz felé. A szovjet emberek mindehhez hozzászoktak és igen nehezen fogadták csak el, hogy valaki mögött kénytelenek voltak lemaradni, a „szóbeszédeknek” tehát ez adhatott alapot, a „versenyben való lemaradás rombolhatta a szovjet emberek lelki világát” – gondoljuk most. Pedig lehet, hogy csak egyszerűen pontosabb információik voltak, mint nekünk?…

De félretéve a lírikus gondolatmenetet, nézzük meg konkrétan, milyen eseményekhez köthetők, illetve milyen eseményekről szólnak a „szóbeszédek”.

1968. április 22-én egy Proton-K(?) 23-201 jelű hordozórakéta, az L1 típusú, 7L típusszámú holdűrhajóval felszállt Bajkonurból. A start sikertelen volt, s amint a „szóbeszédek” megemlítik, a fedélzeten két kozmonauta szörnyethalt.

Zseleznyakov érve, miszerint a dolognak nem lehet sok valóságalapja, meglehetősen hadilábon áll. A következőket állítja: ha Gagarin tényleges halála valóban a Zond-4 űrhajó balesete folytán következett be, akkor meglehetősen kicsi a valószínűsége annak, hogy mindkét szóbeszéd igaz legyen, hiszen mindössze másfél hónap telt el a két indítás, március 2. és április 22 között. Szerinte igen kevés a valószínűsége annak, hogy a szovjet kormány még egy indítást megkockáztatott ilyen rövid idővel egy fatális hibát hozó start után. (De mivel a szovjetek pontosan tudták, hogy az amerikaiak mikor akarnak indulni a Hold felé, a kíméletlen verseny miatt ekkora kockázatot minden szó nélkül vállalhattak.) Az erőltetett tempó miatt Zseleznyakov felelőtlenséggel és hanyagsággal vádolja őket. Embertelenséggel, valamint a KGB és a Kommunista Párt egyeduralmi módszereinek alkalmazásával. Pedig ő is pontosan ismeri az első szovjet űrséta megszervezésének és lebonyolításának körülményeit.

Mindössze a fenti érvek alapján próbálja a feni űrhajóindítást a „tény” kategóriából áthelyezni a „kizárható” kategóriába, s ezáltal csökkenteni egyel a „gyanús körülmények között végrehajtott” űrhajóindítások számát.

Néhány nappal azután, hogy 1968. november 10-én a Zond-6 űrhajó elindult, az emberek között az a „szóbeszéd” terjedt el, hogy két kozmonauta is van a fedélzetén. Továbbá, egyikük neve is felbukkant, Pavel Popovicsé. A dologban az a különösen meglepő, hogy mindez az információ a NASA alkalmazottaktól származik. Zseleznyakov meglehetősen nyakatekert és erőltetett módon próbálja igazolni álláspontját, miszerint minderre nem kerülhetett sor. Elmondja, hogy a Zond-4 űrhajó számos alrendszert hordozott, többek között egy űrhajó-Föld kommunikációs rendszert. Pavel Popovizs és Vitalij Szevasztyanov ebben az időben A jevpatoriai kommunikációs központban voltak és a moszkvai járáshoz tartozó, kalinyingrádi parancsnoki központtal beszélgettek, s a „Zond-6” fedőnevet használták beszélgetéseikben. Ezt a párbeszédet rögzítették Amerikában, ahol azonnal bejelentették, hogy az oroszok a Hold felé tartanak. Azonban a riporterek számára hamarosan pontosan minden letisztázódott, miközben valamilyen úton-módon (talán a nyugat-Oroszországban fogható külföldi rádióadások révén) az információ eljutott a Szovjetunióba is. A történek valószínűtlensége önmagáért beszél, mégis ez számít a „hivatalos verziónak”.

Zseleznyakov véleménye szerint a holdverseny igen kritikus szakaszába ért 1968. decemberében, amikor az Apollo-8 három úrhajósa megkerülte égi kísérőnket, s ebben látja az okot, ami miatt megszaporodtak a holdutazásokkal kapcsolatos „szóbeszédek”  Szovjetunióban.

Minél közelebb került a „szóbeszédek” által kikalkulált dátum az Apollo-11 indításáról, a Szovjetunióban annál elterjedtebben bukkantak fel a különböző „híresztelések” arról, hogy az ország tudósai mindent elkövetnek szovjet kozmonauták Holdra utaztatása érdekében.

A „szóbeszédek” megegyeznek abban, hogy a felsorolandó űrkísérletek mindegyike pilótás űrkísérlet volt: az 1969 június 14-én a Proton-K hordozórakétára szerelt E-8-5 jelzésű automatikus állomás, melynek feladata holdkőzetek Földre való szállítása volt; az 1969 július 3-án, másodízben  indított N-1 nagyrakéta; valamint a 1969. július 13-án (az Apollo-11-et mindössze három nappal megelőzve) indítottLuna-15 automatikus állomás.

A szovjet embereknek esze ágában sem volt beismerni a vereséget, melyet Armstrong és Aldrin holdra-lépése okozott. Azokban a napokban a moszkvai lakosok között elterjedt, hogy „az amerikai holdraszálló egység a landoláskor megsérült, ezért képtelen volt újra felemelkedni, azonban a szovjet Porfirij Jebenov kozmonauta, aki néhány nappal korábban érte el a Holdat, megmentette az űrhajósokat”.

Semmiféle magyarázatot nem adtak arra vonatkozóan, vajon miként érte el Jebenov Kozmonauta a Holdat. Azonban bárki számára, aki otthonosan mozog az orosz nemhivatalos információszolgálat berkeiben,  a „Jebenov” név nagyon is ismerősnek tűnhetett. A „szóbeszédekben” felbukkant még az „Ivanov” név is. A történet Zseleznyakov szerint abszurd. Pedig, ha figyelembe vesszük az amerikaiak holdraszállása idején elterjedt „különös híreket”, ez előbbi történet is más megvilágításba kerülhet.

Az 1970-es évek elején újabb „szóbeszéd” terjed el az emberek között. Arról lehetett hallani, hogy két kozmonautával a fedélzetén szerencsétlenül járt egy szovjet holdűrhajó nem sokkal a hajtóművek begyújtását követően. Zseleznyakov szerint a katasztrófa az E-5-8 1969. szeptember 23, és az 1969. október 22-i startja egyike közül kerülhetett ki, melyek során egyik esetben sem sikerült az űreszköznek elhagynia a földkörüli pályát. (A „szóbeszédek” azonban egyértelműen az 1970-es évek elejére vonatkoznak, így ez az indoklás eléggé hadilábon áll.) Sőt, ezt a „legendát” még egy húsz évvel később készült „Békében eltemetve” amerikai filmsorozat „A fok” című epizódjában is felhasználták. Zseleznyakov szeretne rámutatni arra, hogy a „szóbeszédek” jelentették a film alaptörténetét, s nem valamiféle hivatalos „kiszivárogtatás”. Miközben köztudott, hogy a film, mint műfaj felhasználásával fel lehet hitelesen olyan történeteket, melyek „hivatalos verziója” egész másról szól.

Még egy további „szóbeszédet” lehetett hallani a szovjet emberes űrrepülésekről, s ez pedig a Lunahod-1-hez kötődik, mely el is érte a Hold felszínét. A történetnek többféle változata ismert. Az egyik szerint egy törpe ült a Lunahodban, s ő irányította. Valószínűleg életét vesztette 1971. október 4-én, 11 hónappal a leszállást követően. Zseleznyakov szerint ez az állítás annyira képtelen, hogy még mint „elméleti lehetőséget sem érdemes megvizsgálni”.

Más variációk is felvetik pilóta jelenlétét a Lunahodban, azonban abban megegyeznek, hogy egy kozmonauta csak néhány napot, legfeljebb egy hónapot bírhatott ki ilyen körülmények között élve. Néhányan még abban is közös állásponton vannak (esetleg csak a tréfa(?) miatt), hogy egy halott kozmonauta teste fekszik nem messze a Lunahodtól, aki agyonlőtte magát, miután nyilvánvalóvá vált a számára, hogy nem képes visszatérni a Földre. Még valójában viccnek is vehetnénk az egészet, ha nem került volna ki egy fotó NASA forrásokból, melyen egy csontváz látszik a Holdon. Igaz, ezt a felvételt igyekeztek később reklámfotónak feltüntetni.

Zseleznyakov felveti azt az eshetőséget – a tévedés lehetőségét nem kizárva -, hogy talán maguk a tv-programok sugalmazták az alapot ehhez a „szóbeszédhez”, melyek során rendszeresen a Lunahod-1 „legénységéről” beszéltek, miközben ez a „legénység” természetesen a Földön volt, s távirányítással vezérelte a holdautót. Vannak olyanok is, akik csak a Szovjetunóban lángra kapott „híresztelések” első pontját ismerték csak, miszerint „a kozmonauták ottmaradtak a Holdon, hűségük igazolásaként”.

A „híresztelések” kapcsán feltétlen meg kell azonban említeni egy meglehetősen különös momentumot. A Lunahod irányítóinak szigorú egészségügyi vizsgálatok során kellett átesniük az Orvosi-biológiai Problémák Központjában (IMBP – a Szovjetunió fő űregészségügyi központja). Igen kemény egészségügyi feltételeknek kellett megfelelniük, s talán a személyes jelenlétük ebben az intézményben szolgáltatta az alapot a „szóbeszédekhez”.

Zseleznyuakov ezek után felidézi azok neveit, akik a Földről a Lunahod holdautót irányították, ezzel igazságot szolgáltatva nekik, s ezzel – szerinte - elvéve az alapot azoktól az elméletektől, melyek szerint a Holdon szovjet kozmonauták holttestei vannak, s amely „szóbeszéd” a mai napig él az emberek között.

Két csoportot alakítottak. Ezek tagjai a következők: Nyikolaj Jeremenko/Igor Fjedorov (parancsnokok), Gabduhaj Latyipov/Vjacseszlav Dovgan („sofőrök”), Konsztantyin Devidovszkij/Vikentyij Samal (navigátorok), Lenyid Moszenzov/Albert Kozevnyikov (fedélzeti mérnökök), Valerij Szapranov/Nyikolaj Kozlityin (szűksávú-antenna kezelők). Vaszilij Csubukin volt a vezető-operátora mindkét csoportnak. (A földi irányítók neveinek ismerete azonban nem ad magyarázatot a „szóbeszédekben” keringő, állítólagosan a Holdon járt kozmonauták kilétére.)

De fejezzük is be a szovjet holdprogramra vonatkozó „szóbeszédeket” ezzel az adattal.

Az 1970-és az 1980-as évek

A holdverseny lezárult, az Apollo-Szojuz kísérleti repülés és a külföldi űrhajósok repültetése az Interkozmosz program keretében azt eredményezte, hogy a szovjet űrprogram sokkal nyitottabbá vált, s a „be nem jelentett” emberes űrkísérletekre vonatkozó „szóbeszédek” is mindinkább elfogytak.

Mindössze két ilyen „szóbeszéd” terjedt el az 1970-es és 1980-as években. Az első szerint a Burán fedélzetén helyet kapott egy kozmonauta is első és egyetlen űrbéli útjának során, a másik pedig arról szól, s ebben valamennyi forrás megegyezik, hogy egy alkalommal a Mír űrállomásra nem két, hanem három űrhajós repült, de ennek a harmadik űrutasnak a személye annyira titkos volt, hogy a hivatalnokok elhatározták, a legnagyobb titokban tartják kilétét.

Zseleznyakov cikke végén ismerteti a szovjet kulturális hátteret, azt a hátteret, mely az ottani élet nagy részét meghatározta az elmúlt 40-50 évben. Sok-sok fehér folt van és volt a történelmükben, melyek ha tisztulnak is, meg nem szűntek teljesen. Az emberi űrkísérletek is tele vannak-voltak ilyen titokzatos fehér foltokkal. A „szóbeszédek” azért is terjedhettek el ilyen mértékben, mert az embereket érdekelte az űrkutatás.

És végül. Zseleznyakov cikke írásához adatokat gyűjtvén felfedezte, hogy a fentiek ellenére, számos „szóbeszéd” terjed az emberek között be nem jelentett űrrepülésekről, és nemcsak a Szovjetunióban! Meglehetősen gazdag információhalmaz gyűlt össze a Harmadik Birodalom német űrhajósairól. Ilyen „szóbeszédek” léteznek a mai napig az USA-ban is, mely minden más országtól különbözik űrprogramja nyilvánosságában – legalábbis látszólag. De ezekről a „szóbeszédekről” majd legközelebb!

Fordítás: Alekszander Zseleznyakov cikke alapján: Spaceflight, 2002. november