2018. november 11., vasárnap

Rotary Club & B'nai b'rith







 Rotary Club & B'nai b'rith 



Rotary Club 


Ez a téma olyan hatalmas anyagot ölel át, hogy adatolás helyett inkább következetességi adatolásokkal és okfejtésekkel lehet némi értelmet adni azon cselekedeteknek és e cselekedetek következményeinek, melyeket titokban, rejtélyek és alakoskodások során társaságok kifejtenek, sokszor saját tagjaik tudta nélkül. Miért léteznek mégis, mikor demokráciáról és polgárjogon felépülő államról beszélünk?
Ha a titkos szerv állami, mint például a CIA, akkor a résztvevő csupán úgy veszi, hogy munkát vállalt. A parancskiadó nem követi el a bűntettet, így nem érzi a bűnösségét, a parancsvégrehajtó pedig úgy érzi, hogy parancsot teljesít, akár egy katona.
Edgar Bronfman, a Seagram 7 tulajdonosa, aki Budapesten a zsidó fát avatta Göncz úrral, beépítheti saját embereit ilyen állami szervbe is, és nincs emberfia, aki felelősségre tudná vonni.
Ha viszont a titkos szerv polgári, akkor a következő tényezők tartják össze:
- Patinás, apáról fiúra örökölhető szövetkezés, mely évszázadokon keresztül úgy vésődött be a résztvevők elmerendszerébe, mint a dohányos embernek a cigaretta, az alkoholistának az alkohol.
- Gazdasági, gyarapodási lehetőséget és kényelmes életet biztosít.
- A titokzatosság mindenkor stimulálja az örökké kutató, tudni vágyó embert. A tag reméli, hogy egy napon, ha elég magas fokra elér, a legnagyobb titok birtokosa lesz.
- Titkos szövetkezés esetén a hatalom fizikai törvényszerűséggel gyakorol nehézségi erőt az egyénre. Kiugrás esetén gondolhatja, hogy a teljes pusztulás, az elhagyatottság keserű sorsa lesz osztályrésze.
Ha felütjük a régebbi lexikonokat, akkor még sokkal nyíltabban írtak dolgokról, mint most, és a bevett ideológiai szókincs rákényszeríti az embert (az agymosott embert), hogy öncenzúrát gyakoroljon, mert ha nem, valamivel könnyen megbélyegezhetik - bigottnak, fajgyűlölőnek, előítéletesnek, antiszemitának stb. nevezhetik.
E tanulmány szerzője egy logikai rendszert szeretne felépíteni, és ezen jogával szabadon akar élni.
A Rotary Club azon célból alakult, hogy az üzleti szolgáltatásokat szorgalmazzák, tökéletesítsék és a társadalmi kapcsolatok kiépítését ösztönözzék. Az első testület Chicagóban jött létre 1905. február 23-án. Alapítója egy Harris P. Pal nevű ügyvéd. A tagok körforgásként gyülekeznek egymás iroda- vagy üzlethelyiségeiben. Hamarosan Amerika más városaiban is alakult hasonló szervezet, és 1910-re már 16 ilyen szerv Chicagóban hozta létre a Club nemzeti szövetségét. 1912-be Canada Winnipeg városában és Írországban, Dublinban létrejött ugyanez a szövetkezés, és akkor megalapították a nemzetközi szervet. 1928-ra 2923 Club létezett 44 országban. Nem tartják magukat titkos szervezetnek. Alkotmányukat és szervezeti szabályaikat bárki kikérheti megszemlélésre. (Mi, akik a kommunizmusban éltünk, és a törvények értelmében szabadságot és demokráciát élvezhettünk, melyet alkotmány biztosított, tudjuk, hogy a papírra vetett írás nem mindenkor őszinte szó, és a népakarat nem jog, csupán illúzió. Ezért is nem szűnünk meg kételkedni, kérdéseket feltenni, kutatni és gondolkodni!) .
A Club célja:
1. Az ideális szolgálat, mint minden arra érdemes üzletnek alapja.
2. Az üzletben és hivatásban magas erkölcsi követelmények.
3. Minden egyes klubtagnak (Rotarian) az ideális szolgáltatás megfelelő kivitelezése a saját személyének, az üzletnek és a helyi közösségnek a szolgálatában.
4. A szolidaritás eszméje, mint a kiváló szolgálat talpköve.
5. Az összes hasznos szakág felfedése és klasszissá magasztalása a társadalom "szolgálatában".
6. Megértés, jószándék és nemzetközi béke egy világot átölelő üzlettársi testvériség jegyében. Mindenfajta üzlet, szakma, intézmény egy-egy személyt ad, mint képviseleti tagot. Ő az aktív tagságot képviseli.
Egy "junior", alsóbb fokú aktív tag is jelölhető ugyanazon vállalat vagy intézmény részéről. Aki valamely nemes cselekedettel felhívja magára a figyelmet, tiszteletbeli tag lehet. Minden egyes clubnak van igazgatósága (elnök , alelnök, titkár, pénztáros), kiket évente választanak. A Club egy vacsorával vagy ebéddel egybekötött gyűlést tart.
Ha valaki nem jár megfelelően a gyűlésekre, annak tagságát felfüggesztik (semmisnek minősítik). A körzeti klubok évente egyszer tartanak közös naggyűlést. Ezen a vezetők vesznek csak részt. Delegátusok és tagok tartanak évente egybevont nagy konferenciát. Minden járásnak van egy kormányzója, akit a konferencia választ. S megy a nemzetközi választmányba mint körzeti képviselő. Az évi nemzetközi nagygyűlésen választanak elnököt, aki az igazgatósági tagokkal (Broad of Directors) intézi a klub ügyeit. A 12 direktorból legalább 5 más országból kell legyen. Tehát 7 vezetőt is adhat az USA, ha úgy alakul. Egy állandó titkárság viszont csakis Chicagóban van. Itt van a főtitkár, a helyettes titkár és a bizottmány (staff). A titkárságnak vannak kirendeltségei Londonban és Zürichben. Újságjukat, a "The Rotariad" -ot Chicagóban adják ki.
Ez volt a helyzet a második világháború előtt! Azóta felépítettségében, technikai kivitelezéseikben ma már sokkal komplexabb lehet. A Brit Rotary Clubot 1901-ben alakította egy ír úriember, kinek nevét nyilvánosan nem nagyon emlegették, aki sokáig az Egyesült Államokban élt. Hamarosan Manchesterben a helyi üzletemberek is létrehozták a Clubot, főleg olyanok, akik látták Amerikában a Club működését. A belfasti, glasgow-i, edinborough-i, liverpooli és birminghami-összesen 5 klub hozta létre 1914-ben az angol testvérszervezetet, 1928-ban így a szigeten már 300 klub volt.
Ebből látható, hogy a nemzetköziség eszméje a 19. és a 20. században nemcsak ( az egyáltalán nem) ideológiai, hanem első fokon ipari, gazdasági és pénzügyi. Erejét láthatjuk, amikor háború nélkül ideológiák buknak meg és az abszolút kapitalizmus győzelmi tort ülhet az elmúlt idők rossz ideológiáinak következtében névtelen sírokba hullott milliók csontvázai felett.
Nagyon sok magába zárkózott, de cselekedeteiben mégis kifelé ható, titkosnak mondható szervezet van. A modern korban a nemesebbek és hatékonyabbak mind a liberális, és inkább a baloldali eszmék támogatói. A nemzeti eszméket mindegyik támadja.
A nemzeten belül a többség akarata érvényes, függetlenül faj, vallási, nemzetiségi és nemi hovatartozástól. A kisebbség akár mint klikk, lobby, faj vagy vallás nem gyakorolhat erőszakot a többséggel szemben stb. stb.
De míg titkos szervezetek vannak, addig normális társadalmi élet lehetetlen. Ugyanis, aki saját fajtáját nem tiszteli, mennyire lehet képes a másikat tisztelni - ennyit az internacionalizmusról.
A gyakorlat azt mutatja, hogy aki Rotary Club tag, az egyben szabadkőműves is. Sőt, több más szervezetbe is beletartozik. Egyik a másiknak nincs alá vagy fölérendelve, de a tagok összetartozása miatt együtt haladó megmozdulás lehet, sőt a üzleti világban a szabadkőművesség az 5. hadoszlop szerepét töltheti be. Nemrégen írtak egy ilyen szervezetről Westport Connecticutban, akik pl. használt szemüvegeket vittek Dél-Amerikába. Valamikor a Vöröskereszt így hatolt be bármelyik országba. Csodálatos módon még a trockiji és lenini Oroszországban is ott voltak. Ha utána nézünk, hogy kik alapították, akkor azt is feltételezhetjük, hogy kémszervezet is volt. Kiknek a szolgálatában? Mikor a vérbajos és szifiliszes kommunista politikai tisztek a Vöröskeresztes nővéreket megbecstelenítették, senki sem szólt érdekükben, hisz sok jószándékú önkéntes volt. Még Armand Hammer sem szólt, aki nagyon jól tudta, hogy mi történik a híres Szovjetunióban. Hiszen ő volt Lenin mellett, s kilenc évig ezrével hullottak el a muzsikok legfiatalabbja és izmosabbja a Hammerek azbesztbányáiban. Az irgalmas szamaritánus tényleg az-e, aminek mondja magát?
Hogy mennyire ellentmondó egy-egy ilyen szervezet alapításában és megnyilvánulásában, arra jobb példa nem lehet, mint a Vöröskereszt alapítója állítólag Judah Benjamin, aki a déliek államtitkára volt. Állítólag ő bérelte fel Booth-ot, hogy Lincolnt megölje. Az ő leszármazottja volt Bernard Baruch, aki 3 amerikai elnök tanácsadója volt, az első világháború béketárgyalásainak egyik fő mozgatója. Mégis miért kellett nekik a Vöröskereszt? Talán azért, hogy a keresztet égessék. A japánok úgy engedték be a missziósokat, ha megtiporták a keresztet. Ezek mind olyan gondolatok ahol meg kell állnunk. Miért? Mert Bernard Baruch állítólag évi 500 000 dollárt fizetett a szabadkőműves tagságáért. Roosevelt nagymesteri kötényben parádézott, és humanitárius nagyságával kiszolgáltatta a világkultúra központját a sztálinizmusnak. A szabadkőművességért nagy harc folyt az 1789-93-as francia forradalom alatt és előtte. II. (kalapos) József, Mária Terézia fia, cselekedetei azt igazolják, hogy érdemes akart lenni arra, hogy a legfelsőbb fokon uralkodója legyen a szabadkőművességnek. A Habsburgok akkor még puszipajtások voltak a Rothschild bankház tulajdonosaival.
(Fordította: Veres Magdolna)
A "B'nai b'rith" egylet szervezete és működése 
A "B'nai b'rith" /magyarul: a szövetség fiai/ nevű forradalmi egylet nem szabadkőműves páholy. Ez az egylet 1842-ben Amerikában "United Ordre B'nai b'rith" néven alapíttatott, mint cionisztikus héber, harcos szervezet, mely már jóval a világháború kitörése előtt egész Ausztriában, Németországban és Oroszországban (valószínűleg Magyarországon is) el volt terjedve.
Az egylet, helyesebben a "rend" tagjai kizárólag zsidók lehetnek. Más fajút, más vallásút felvenni a legszigorúbban tilos.
Szervezési adatok:
1. A "rend" Bécsben ma is fennáll, de még mindig titkos szövetség, ellentétben a szabadkőművesekkel, akik ma már Ausztriában el vannak ismerve. Utóbbiakhoz csak annyiban van köze, amennyiben a legtehetségesebb szabadkőművesek, rendszerint tagjai a "rendnek" is.
2. A szövetség határozottan nemzetközi. Székhelye Németországban van. A tagok két csoportra oszlanak:
a) titkosak, akik nem lépnek nyilvánosságra, hanem a mozgalmat láthatatlan szálakkal irányítják
b)nyilvánosak, akik különféle mezbe öltözve az általános anarchia előidézésén buzgólkodnak. A "B'nai b'rith"-hoz való tartozásuk féltve őrzött titok.
3.A "rend" célja, hogy a világ összes országában a vezetést magához ragadja, más szóval, hogy az államfői hatalmat mindenütt a rend kiváló tagjaira ruházza. A "B'nai b'rith" eszményi államformája az ókori "tirannus", melyet a tanácsrendszer diktatúrája révén vél megvalósítani. Nemzetgazdasági hitvallása megegyezik a szindikalistákéval /forradalmi anarchisták/, anélkül azonban, hogy ezeknek politikai törekvéseit magukénak vallanák.
A "rend"-nek legfőbb célja a zsidóság uralma. Hogy ezen célját elérje, az egész világot szociális forradalomba kergeti. Eszköze minden, ami rendbontólag hat és célhoz vezethet: 10-20 évvel ezelőtt még a szociáldemokratizmus, anarchizmus, szindikalizmus, bolsevizmus, ma a kozmopolita liberalizmus.




NOVUS ORDO SECLORUM - AZ ÚJ VILÁGREND 
Betiltott, begyűjtött, elsüllyesztett könyvek nyomában. Egy angol milliomos Rothschildra bízta a titkos társaság
alapítását. A Föld országainak többségét már a nemzetközileg megszervezett pénzhatalom, a Hálózat irányítja a
háttérbôl? Tagjai az amerikai elnökök, a multik, a nagybankok és a médiabirodalmak is.
Ki a magyar kapcsolat?
Az ezredvégi nagy borzongás című tanulmány szerzôi szerint az ilyen állítások, hogy ,,a pénzvilág uralkodik a
reálszféra vagy a valóságos világ fölött“, összemosó jellegűek, nem határozzák meg pontosan, ,,ki“ vagy ,,mi“
uralkodik ,,ki“ vagy ,,mi“ fölött. (1) A pénzvilág összetétele olyan sokrétű – felöleli az üzleti bankokat, a
brókerházakat, az áru- és részvénytôzsdéket, a devizapiacokat, a biztosítótársaságokat, a hazai és multinacionális
nagyvállatok treasury-részlegeit, a nyugdíjalapokhoz hasonló intézményi befektetôket, a fedezeti alapokat, a
nemzetközi pénzügyi intézményeket (Világbank, Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Fizetések Bankja, stb.) –,
hogy a pénzvilág mint olyan, nem képes központilag irányítva, egységesen cselekedni. Intézményeik száma és
erôssége önmagában még nem elég annak a feltételezésnek alátámasztásához, hogy – alá- és fölérendeltségben – a
pénzvilág irányítja az értéket elôállító reálgazdaságot. Ezt az elutasító álláspontjukat azzal támasztják alá, hogy a
kollektív cselekvés elmélete szerint az olyan nagy csoportok esetében, mint amilyen a pénzvilág, nem igazán
megalapozható a központilag megtervezett, egységes cselekvés feltételezése. (Ezt a feltételezést divat ma
,,összeesküvési vagy konspirációs elméletnek" is nevezni.) Éppen ezért ha a nemzetközi pénzvilághoz hasonló
óriáscsoportoknak származik hasznuk egy adott cselekvésbôl, akkor már csak elméleti megfontolásból is óvatosan
kell bánni a szándékos együttcselekvés feltételezésével. Azért utaltunk röviden erre a nemzetközi pénztôke
szervezett hatalmát tagadó tanulmányra, hogy a továbbiakban kimutassuk a szerzôk álláspontjának
tarthatatlanságát.
Ismerkedjünk meg elôször néhány olyan tekintélyes embernek a véleményével, akiket nem lehet szélsôséges
elfogultsággal vádolni, és akiknek szakmai felkészültségében is megbízhatunk!
A háttérerôk létezésérôl Disraeli brit miniszterelnök ezt mondotta 1856. július 14-én, a brit alsóházban:
,,Van egy hatalom Olaszországban, amelyrôl alig teszünk említést ebben a házban... a titkos társaságokra
gondolok... Nincs értelme tagadni, mert lehetetlen eltitkolni, hogy Európa nagy részét – egész Olasz- és
Franciaországot, valamint Németország nagy részét, hogy más országokat ne említsünk – titkos társaságok egész
hálózata vonja be, ahogyan a föld felszínét behálózzák a vasútvonalak. És melyek a céljaik? Nem is kísérlik
elrejteni. Nem akarnak alkotmányos kormányzatot; nem akarnak megreformált intézményeket... a föld tulajdonát
akarják, elűzni a jelenlegi birtokosokat és véget vetni az egyházi intézményeknek. Néhányuk ennél is tovább
megy...“ (2) Ugyancsak Disraeli mondotta az 1848-as európai forradalmakat követôen:
,,A világot egészen más személyek kormányozzák, mint ahogy azt a kulisszák mögé nem látók képzelik. Az a
hatalmas forradalom, amely jelenleg van készülôben Németországban, jelentôsebb reformot fog jelenteni, mint az
elsô. (3) Walter Rathenau – kiemelkedô szocialista politikus, a Rothschild család pénzügyi tanácsadója, a B'nai
B'rith rend tagja, aki az elsô világháborúban a császári Németország hadiiparának legfôbb irányítója, a weimari
Németországban pedig rövid ideig külügyminiszter volt – ezt írta a bécsi Neue Freie Presse 1909. december 25-ei
számában: ,,Háromszáz ember, akik közül mindegyik ismeri a másikat, irányítja a kontinens sorsát, és ôk
választják ki utódaikat is a környezetükbôl... A pénztôke (Hochfinanz) hivatott arra, hogy a császárok és királyok
helyett kézbevegye a kormányok gyeplôit“ (4) A költô Frank Wedekindhez írott levelében pedig, amelyet a
Süddeutsche Zeitung 1963. február 7-ei száma közöl, többek között ez olvasható:
,,A valódi háromszázak óvatosak és az a szokásuk, hogy letagadják hatalmukat. Ha hozzájuk fordul, így
válaszolnak: mi semmirôl sem tudunk; olyan üzletemberek vagyunk, mint a többiek. Másrészt jelentkezik nem
háromszáz, de háromezer kereskedelmi tanácsos, aki harisnyával és művajjal kereskedik, és azt mondja: mi
vagyunk azok. Névtelenségükben rejlik a hatalmuk... Egyikük a jezsuitáknak dolgozik, másikuk a Kuria
megbízottja. Megint egy másik olyan külföldi egyesület képviselôje, amely a porosz állam legnagyobb hitelezôje.
Mindez bizalmas. Nézze: a szokásos módon nem könnyű ezekkel az emberekkel találkozni. Elutasítják a
közeledést.“ (5) A Wiener Press 1921. december 24-ei számában pedig megismétli és kiegészíti a fentieket:
,,Csupán háromszáz ember, aki mind személyesen ismeri egymást, határozza meg Európa sorsát. Utódaikat is
maguk választják ki kíséretükbôl. Ezek az emberek minden szükséges eszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy véget
vessenek annak az államformának, amelyet ésszerűtlennek ítélnek.“
Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26-ik elnöke 1912-ben egy választási gyűlésen a következôket
mondotta: ,,A látható kormány mögött trónol egy láthatatlan kormány, amely nem tartozik hűséggel a népnek, és
nem ismeri a felelôsséget. Az államférfi feladata ennek a láthatatlan kormánynak a megsemmisítése, a korrupt
üzlet és a korrupt politika közti szövetség széttörése.“ (6) Woodrow Wilson – aki nemcsak az Egyesült Államok
28-ik elnöke, de tekintélyes történész, egyetemi tanár és a Princeton Egyetem elnöke is volt – félreérthetetlenül
célzott egy hatalmas és jól szervezett hálózat létezésére, amely ellenôrzése alatt tartja a gazdasági-társadalmi
folyamatokat. 1913 decemberében ô írta ugyan alá a Federal Reserve System (az Egyesült Államok
pénzrendszerét kézbentartó magánkartell, amely ellátja a központi bank szerepét) engedélyezésérôl szóló
törvényt, de már 1916-ban így foglalja össze Amerika pénzügyi-gazdasági helyzetérôl a véleményét:
,,Ezt a nagy ipari nemzetet most már a pénzhitel rendszere ellenôrzi. A hitelek nyújtása központosítva lett. Ezáltal
az ország növekedése, és valamennyi tevékenység ellenôrzése néhány ember kezébe ment át. A legrosszabb
uralom alá kerültünk, kormányzatunk egyike a civilizált világ leginkább ellenôrzött és dominált kormányzatának.
Ez a kormány többé nem a választók szabad döntésének, hanem befolyásos csoportok véleményének és
kényszerének megfelelôen cselekszik." (7) Ezeket mondta 1920-ban, amikor már tudta, hogy nem pályázza meg
újabb négy évre az elnökséget: ,,Az Egyesült Államok kereskedelmének és iparának még a legnagyobbjai is
félnek valakitôl, félnek valamitôl. Tudják, hogy létezik valahol egy hatalom, amely olyan szervezett, kifinomult
és mindenre figyelô, olyan összefonódott és mindent átható, hogy jobban teszik, ha nem beszélnek hangosan,
amikor elítélôleg nyilatkoznak róla.“ (8) Franklin Delano Roosevelt – aki 1933-tól 1945-ig volt az Egyesült
Államok 32-ik elnöke – úgy vélte, hogy ,,a politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami megtörténik,
biztosak lehetünk abban, hogy az így lett eltervezve.“ Az 1930-as évek elején dúló világgazdasági válság idején
mondotta a következôket:,,Amerikában 60 család ellenôrzi az egész ország vagyonát… A lakosság egyharmadának
nincs elfogadható lakása, ruházata és alultáplált... A Közmunkahivatal programjain résztvevôk 20 %-a nagyfokú
alultápláltság következtében nem képes végigdolgozni egy munkanapot… Szándékomban áll kiűzni a pénzváltókat
a templomból." Roosevelt tisztában volt vele, hogy ha nem képes a nemzetközi pénzvilág modern templomából
képletesen szólva kiszorítani – megfegyelmezni, befolyásolni – azokat, akik a pénz visszatartásával, a hitelek
megvonásával és más pénzügyi manipulációkkal tartósan megbénították az egyébként egészséges gazdasági
életet, akkor nem tud véget vetni a gazdasági válságnak. Hamarosan rájött azonban, hogy a pénzhatalommal
szemben tehetetlen. (9) Arnold Toynbee brit történelemfilozófus, a London School of Economics tanára, aki 40
éven át, 1925-tôl 1965-ig a tekintélyes Royal Institute of International Affairs igazgatója volt, annak a
meggyôzôdésének adott hangot, hogy ,,a jövô pénzembere a világot átfogó irányítási rendszer egyik
kulcsszereplôje lesz, függetlenül attól, hogy visel-e valamilyen hivatalos címet vagy sem. Az üzletemberek
következô nemzedékének a többsége az új világrend kialakításával és fenntartásával lesz elfoglalva, amely az
egyetlen alternatívának tűnik a népirtással szemben.“ (10)
Pierre Quesnay, aki 1926-ban a Francia Nemzeti Bank vezérigazgatója volt, fônökének, a Bank kormányzójának,
Emil Moreau-nak, a megbízásából tárgyalásokat folytatott Londonban Montague Normannel, a Bank of England,
az Angol Nemzeti Bank akkori elnökével. Visszatérve Párizsba többek között ezeket jelentette:
,,Az Angol Bank elnöke számára a huszadik század legnagyobb feladata a világ gazdasági és pénzügyi
megszervezése. Nézetei szerint a politikusok és a politikai intézmények nem képesek elvégezni ezt a feladatot.
Csak a központi bankok, amelyek egyidejűleg függetlenek a kormányoktól és a magán-pénzintézetektôl,
alkalmasak ennek a feladatnak a megoldására. Ezért kampányt folytat a teljesen autonóm központi bankok
érdekében, amelyek irányítják a saját pénzügyi piacaikat és közös megegyezéssel osztják fel maguk között a
hatalmat. Ezt úgy tudják sikeresen megvalósítani, ha a politikai szférától elvéve ôk döntenek minden olyan
kérdésben, amely lényeges az adott ország pénzügyi biztonsága, a hitelek szétosztása és az árak mozgása
tekintetében. Így elejét tudják venni, hogy a belsô politkai küzdelmek kárt okozzanak a nemzetek gazdasági
fejlôdésének." (11) Norman tehát egy olyan világrendszert akart, amelyben a nemzetek pénzügyi szuverenitása
megszűnik, ahol a központi bankok a politikától függetlenül maguk dönthetnek a nemzetek legfontosabb
pénzügyi kérdéseiben. Wright Patman, aki az amerikai képviselôház bank és pénzügyi albizottságának a vezetôje
volt, állapította meg a washingtoni kongresszus tagjai számára 1964-ben készült jelentésében:
,,Az Egyesült Államoknak ma gyakorlatilag két kormánya van… Az egyik alkotmányos elôírásoknak megfelelôen
jön létre, a másik kormány a független, ellenôrizetlen és a tevékenységét nem egyeztetô, a Federal Reserve
System (a Szövetségi Tartalék Rendszer, az Egyesült Államok magántulajdonban lévô jegybankja), amely a pénz
feletti hatalmat gyakorolja, noha ez hatalom a Kongresszust illeti meg az alkotmány elôírásai szerint." (12)
Tehát sem a demokratikusan megválasztott és politikai felelôsséggel tartozó elnökök, törvényhozók, sem a
pénzügyminiszterek nem irányíthatják a pénzügyeket. Ezekben az igen fontos és minden polgárt érintô
kérdésekben magánszemélyek döntenek a politikai felelôsségre vonás minden lehetôsége nélkül. Vagyis a
gazdasági-pénzügyi szféra az ellenôrizetlen hatalommal rendelkezô pénzvagyontulajdonosok magánkormányzása
alá került.
Carroll Quigley amerikai egyetemi tanár, a washingtoni Georgetown Egyetem, a Princeton Egyetem és a bostoni
Harvard Egyetem köztiszteletben álló professzora volt. Clinton elnöknek is ô tanította a történelmet, amikor az
diákként a Georgetown Egyetemen tanult. Clinton elnök 1996-ban – másodszori megválasztását követő
beiktatásakor – ismét meleg szavakkal emlékezett meg tudós tanáráról, akire Henry Kissinger is számos esetben
hivatkozott és hivatkozik írásaiban, mint szaktekintélyre. Quigley volt a szerzôje A civilizáció fejlôdése című,
széles körben használt egyetemi tankönyvnek, tagja volt a Current History című tekintélyes szakfolyóirat
szerkesztôbizottságának, rendszeresen tartott elôadásokat az amerikai hadsereg és haditengerészet vezérkari
iskoláin, a tábornoki karnak, a Smithsonian és a Brookings Intézetben, valamint az amerikai
külügyminisztériumban. Quigley azonban nemcsak tudós volt, hanem szoros kapcsolatban állott Amerika és a
nyugati világ szupergazdag pénzdinasztiáival. Saját szavai szerint beavatott ismerôje volt a globális pénzhatalom
struktúrájának. A Tragédia és remény című, 1350 oldalas művét az intellektuális elitnek szánta, amelyben azt is
feltárja, hogyan működik a nemzetközi pénzhatalom titkos hálózata. A Tragédia és remény 324-ik oldalán a
következôképpen írja le a pénzvagyon-tulajdonosok nemzetközi hálózatának célját:
,,...ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenôrzés olyan magánkézben lévô világrendszerét, amely képes
uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai
feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott
magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak...“ (13)
Quigley csak egy szűk elitnek szánta a Tragédia és reményben közölt információkat. Nem számított arra, hogy
egyes újságok majd elkezdik idézni, helyesen ráérezve, hogy ezek értékes betekintést engednek egy rejtett hatalmi
struktúra belsô működésébe. A sajtónyilvánosság nyomán ugrásszerűen megnôtt a kereslet a könyv iránt,
elsôsorban azok részérôl, akik szembenálltak a pénzhatalom rejtett hálózatával és ismerni akarták egy bennfentes
véleményét. Ennek az lett a következménye, hogy a kiadó beszüntette a könyv árusítását és 1968-ban
megsemmisítette nyomdai kliséit is. A pénzhatalom urai érthetôen nem akarták az idézett információ széleskörű
terjedését. Quigley HÁLÓZATNAK nevezte el a pénzhatalmat gyakorlók csoportját. Ez a találó elnevezés
megkönnyíti a nemzetközi pénzhatalom erôinek megértését. Ez a HÁLÓZAT nem egy titkos társaság. A
pénzvagyon tulajdonosainak megvannak a HÁLÓZATON belüli, hagymaszerű rétegzôdéssel felépülô, külön és
valóban titkos és még titkosabb exkluzív szervezetei. Ezek tagjai töltik be a HÁLÓZAT kulcspozícióit, de
bizonyossággal állítható, hogy a HÁLÓZATBAN sokan tevékenykednek olyanok is, akiknek nincsenek, vagy
alig vannak ismereteik a rejtett kontrollról. A pénzhatalom nemzetközi HÁLÓZATÁNAK központjában mindig
egy kicsi csoporté a teljes ellenôrzés, egy vitathatatlan hatalmú vezetôvel az élén. A következô vezetôi szint tagjai
nagyrészt nem is tudják, hogy létezik egy még intimebb belsô vezetôi mag. Ôk tudatosan úgy vannak
tájékoztatva, hogy ôk alkotják a legbelsôbb vezetôi gyűrűt. A központból kiinduló további gyűrűk alkotják a
HÁLÓZAT rendszerét. A külsô gyűrűkben sok idealista található, akik becsületesen a világ jobbítására
törekednek. Többségük nem is gyanítja, hogy létezik egy világuralmi célokat követô titkos vezetôség. Csak az
nyer betekintést ennek a titkos vezetésnek a tevékenységébe, akit alkalmasnak találtak arra jelleme és vezetôi
képességei alapján, hogy kooptáljanak ebbe a legbelsôbb, szupertitkos csoportba is.
A nemzetközi pénzhatalom napjainkban működô HÁLÓZATA – Quigley kutatásai szerint – abból a titkos
társaságból fejlôdött ki, amelyet a birodalomépítô Cecil Rhodes angol pénzember alapított a világ akkori
leggazdagabb embereibôl a századforduló idején. Célja az volt, hogy az Egyesült Államok feletti brit hegemónia
helyreállítása után megszerezze a világuralmat és egy – a világ központi bankjai által ellenôrzött – modern
feudális világtársadalmat hozzon létre – a globálissá tágított Brit Birodalmat –, amelyben az angol nyelvet
használják és az angolszász kultúra az irányadó. Errôl így nyilatkozott Cecil Rhodes Confession of Faith
(Hitvallás) néven ismertté vált írásában:
,,Miért ne csatlakozzunk egy olyan titkos társasághoz, amelynek kizárólag egyetlen célja a Brit Birodalom
kibôvítése azért, hogy az egész civilizált világ brit uralom alá kerüljön, hogy visszaszerezzük az Egyesült
Államokat, hogy az angolszász faj egy birodalmat alkosson?“
Évi egymillió fontot jövedelmezô vagyonát Rhodes Lord Rothschildra hagyományozta 1888-ban írt harmadik
végrendeletében azzal, hogy hozzon létre egy titkos társaságot, amely befejezi életművét. Az alapításra 1891
márciusában került sor. A társaságot Lord Rothschild megbízásából Lord Alfred Milner vezette. Ennek az angliai
központtal működő Rhodes Társaságnak a legbelsôbb irányítótestületét hívták késôbb Round Table-nek
(Kerekasztalnak). A többi országban létrehozott helyi szervezeteit pedig Round Table Csoportoknak nevezték.
Clinton elnök mentora, Quigley professzor így ír a Tragédia és remény 324-ik oldalán a Rhodes-összeesküvésrôl:
,,Létezik és már egy emberöltô óta létezett a múltban is egy nemzetközi angolbarát hálózat, amely bizonyos
mértékig úgy működik, ahogyan a radikális jobboldal gondolja, hogy a kommunisták tevékenykednek. Ez a
hálózat, amely a Kerekasztal Csoportokkal azonosítható, nem idegenkedik attól, hogy együttműködjön és gyakran
együtt is működik a kommunistákkal vagy más csoportokkal. Jól ismerem, hogyan fejti ki tevékenységét ez a
hálózat, mert az 1960-as években lehetôséget kaptam arra, hogy két éven át tanulmányozhassam zárt, irattári
anyagait és titkos feljegyzéseit. Nincs semmi ellenérzésem a hálózattal, vagy céljai többségével szemben, mert
életem nagy részében közel álltam hozzá és eszközeihez. A múltban is és most is ellenzem azonban néhány
politikai nézetét, nevezetesen azt a hitét, hogy Anglia elsôsorban nem európai, hanem atlanti hatalom és
szövetkeznie, sôt szövetségi államot kellene alkotnia az Egyesült Államokkal és továbbra is el kell különülnie
Európától. De a fô véleménykülönbséget az okozza közöttünk, hogy a hálózat ismeretlen akar maradni, én viszont
meg vagyok róla gyôzôdve, hogy történelmi szerepe elég fontos ahhoz, hogy tudjanak róla az emberek... A
Rhodes-Milner Csoport hatalmát és befolyását a brit birodalom ügyeire és 1890-tól folytatott külpolitikájára –
noha ez nem ismert széles körben – aligha lehet eltúlozni.“
Quigley posztumusz műve, a nehezen hozzáférhetô és ezért kevésbé ismert The Anglo-American Establishment,
From Rhodes To Cliveden nem más, mint a Rhodes Tröszt irányítása alatt álló egyvilág mozgalom, valamint a
tröszt szárnyai alatt álló társadalomtudósok életének és munkásságának lelkesen megírt története. Könyvének
bevezetôjében ezt írja Quigley: ,,A Cecil Rhodes hetedik végrendelete által alapított Rhodes-ösztöndíj közismert.
Ami nem olyan széles körben ismert, az az, hogy Rhodes előző öt végrendeletében hatalmas vagyonát egy titkos
társaságra hagyta, amelynek feladata a brit birodalom fenntartása és kiterjesztése. Amirôl viszont úgy tűnik, hogy
senki sem tud, az az, hogy a Rhodes és a fô meghatalmazottja, Lord Milner által alapított titkos társaság a mai
napig fennáll. Kétségtelen, hogy ez a titkos társaság nem olyan gyermeteg gyülekezet, mint a Ku-Klux-Klan,
tagjai nem viselnek titkos öltözékeket, nem alkalmaznak titkos kézszorításokat és titkos jelszavakat. Ennek a
társaságnak minderre nincs szüksége, mivel tagjai valamennyien egészen közelrôl ismerik egymást. Valószínűleg
titkos esküt sem tesznek és formális beavatási eljárást sem alkalmaznak. De ez a társaság igenis létezik és
rendszeresen tart titkos megbeszéléseket, amelyen a jelenlévô rangidôs tagja elnököl.“ Quigley mindehhez
gyorsan hozzáteszi, hogy ,,közölték velem: jobb lenne, ha errôl a témáról nem írnék, mivel ez érvekkel látná el
azoknak az ellenségeit, akiket én nagyra becsülök. Ezt a véleményt azonban nem osztom. Az utolsó dolog, amit
kívánhatnék, hogy írásomat felhasználhassák az angolellenesek és az izolacionisták... De úgy gondolom, hogy az
igazságnak joga van ahhoz, hogy elmondják, és ha elmondták, az nem lehet egyetlen jószándékú ember kárára
sem.“ Quigley azt is megemlíti, hogy a New York-i székhellyel működô Council on Foreign Relations valójában
egy a Rhodes Tröszthöz kapcsolódó és általa alapított titkos társaságnak, a Royal Institute of International
Affairsnek az elágazása. A CFR és a Rhodes Tröszt többi regionális szervezetének célja – többek között azoknak
az ideáloknak a megvalósítása, amelyeket Cecil Rhodes jelölt ki.
Ma számos amerikai Rhodes scholars munkálkodik azon, hogy Cecil Rhodes elképzelését átültesse a gyakorlatba.
A Rhodes-ösztöndíjat 1904 óta kaphatja meg évente 32 tehetséges amerikai diák, hogy Oxfordban tanulhasson és
elsajátíthassa Cecil Rhodes szellemiségét. A Round Table brit utódszervezete tehát a Royal Institute of
International Affairs (Királyi Külügyi Intézet). Az amerikai utódszervezet pedig – az RIIA felügyelete alatt – a
New Yorkban 1921 óta működô Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa). A CFR-t kezdetben a
Rothschild bankház amerikai vezérképviselôje, J. P. Morgan irányította, késôbb pedig a Rockefeller család
ellenôrzése alá került. Az e szervezet történetét kutató tudósok – akiknek a könyvei ha nem is könnyen és olcsón,
de beszerezhetôk és tanulmányozhatók arra a véleményre jutottak, hogy ez a zárt csoport, amelybe csak gondos
kiválasztás és meghívás útján lehet bekerülni, és amelynek belsô és még belsôbb irányítótestületeibe is csak
kiválasztott és beavatott keveseket kooptálnak (vagyis nem demokratikusan választanak), feltehetôen a
leghatalmasabb testület ma az Egyesült Államokban.
Az e terület kutatóinak egy része szerint a CFR belsô körét a Skull and Bones-Order képezi, ennek szupertitkos
elitjét viszont az Order of the Quest alkotja, amely Jason Society néven is ismert a kutatók elôtt. Ezek a szerzôk
úgy vélik, hogy a Skull and Bones tagjain keresztül irányítja a belsô mag a CFR tagjait, akiket korlátozott idôre
(egy, illetve öt évre) és mindig csak meghatározott számban hívnak meg tagnak. (14) Ennél is fontosabb azonban,
hogy Amerika és a világ legnagyobb bankjai (pl. Citybank/Citycorp, Bank of Tokyo, The Chase Manhattan Bank,
Bank of Montreal, Bankers Trust Company, Deutsche Bank AG stb.), vezetô brókerházai (Dow Jones and
Company Inc., J. P. Morgan and Co Inc., Lazard Fréres and Co, Lehman Brothers, Merrill Lynch International
stb.), befektetô cégei (The Rockefeller Group, Salomon Brothers Inc., Soros Fund Management, Sierra Capital
Management stb.), multinacionális nagyvállalatai (Exxon Corporation, AGIP Petroleum Company, AT and T
International, Atlantic Richfield Company, The Boeing Company, Texaco Inc., Xerox Corporation, Siemens
Corporation, ITT, IBM, The Coca-Cola Company, PepsiCo, Sony Corporation of America stb.), biztosító
társaságai (MetLife International, Mutual Life Insurrance Company of New York, The Prudentiel Insurance
Company of America stb.), kereskedelmi kamarái (British-American Chamber of Commerce, French-American
Chamber of Commerce stb.), tekintélyes intézetei (Institute of International Bankers, Nomura Research Institute
America stb.) és tömegtájékoztatási óriásai (Time Warner, Times Mirror, Newsweek stb.) is a CFR tagságához
tartoznak, azaz számos gazdag és nagyhatalmú korporáció is tagja a CFR-nek. Az 1994. július 1-jétôl 1995.
június 30-áig terjedô idôszakban 185 ilyen testületi-intézményi tagja volt a CFR-nek a szervezet saját
évkönyvében közölt adatok szerint. (15)
Ez a privát intézmény meghatározóan befolyásolja a szövetségi kormány működését, mert megalakulásától
kezdve annak kulcspozícióit – elnökválasztásról elnökválasztásra egyre növekvô mértékben, de különösen nagy
számban 1945 után – a CFR tagjai töltötték és töltik be, olyan szakértôk, akiket ez a magánszervezet választott
és képzett ki közfeladatok ellátására. A CFR tagja, illetve támogatottja volt Herbert Hoover, Franklin Delano
Roosevelt, Dwight Eisenhower, John F. Kennedy, Lyndon B. Johnson, Richard M. Nixon, Gerald R. Ford, James
E. Carter, George Bush és Bill Clinton. Ronald Reagan nem volt tagja a CFR-nek, de több mint 75 CFR-, illetve
TC-tagot nevezett ki vezetô kormánytisztségekbe. Amikor alelnöke, Bush – aki a CFR-en kívül Skull and Bones-,
Trilateral Commission-, Bilderberger- és Comittee of 300-tag – követte az elnöki székben, akkor ô már 348 CFR-,
illetve TC-tagot helyezett el adminisztrációja kulcspozícióiba. Ez a szám tovább növekedett Bill Clinton
elnöksége alatt, aki nemcsak Rhodes-ösztöndíjas volt, de CFR-, TC- és Bilderberger-tag, valamint a De Molay
Order örökös tagja is. (16) (A jelenlegi Clinton-kormányzat vezetô pozícióinak már túlnyomó többségét a CFR
tagjai töltik be, beleértve a Fehér Ház, a Pentagon, a CIA és a State Departement felsô vezetôit is.) Ôk ültetik át
aztán a gyakorlatba a CFR szakértôi által részleteiben kidolgozott politikai programokat. Ha figyelembe vesszük,
hogy ma már a törvényhozás mindkét házában a legbefolyásosabb tisztségek egyre nagyobb részét a CFR
föderális szinten kiépült hálózatához tartozó, vele kapcsolatban álló vagy tôle közvetve függô képviselôk és
szenátorok töltik be, hogy mind a republikánus, mind a demokrata párt gépezete is a befolyásuk alatt áll, hogy a
központi bank szerepét betöltô magánkartell, a Federal Reserve System pedig a CFR-t létrehozó pénzemberek
tulajdonában van, továbbá hogy a Szövetségi Legfelsôbb Bíróság tagjainak a fele is a CFR, illetve a mögötte álló
befolyásos körök támogatásával került tisztségébe, akkor konkrét formát ölt a pénzhatalom szinte minden döntési
központot elérô-befedô sűrű hálózata. A pártgépezetek például csaknem korlátlanul finanszírozhatók a privát
szervezetek, intézmények által. Ezzel szemben az elnökjelöltségért vagy más választott tisztségért induló egyes
személyek csak igen szigorúan meghúzott és ellenôrzött korlátok között támogathatók. Ezért csak a pártgépezet
támogatása révén nyílik reális esély a megválasztásra. A pártgépezet viszont a CFR befolyása és hatékony
ellenôrzése alatt áll.
Amikor 1913-ban a nemzetközi fináncelitnek sikerült privatizálnia az Egyesült Államok pénzügyeit és
létrehoznia a Federal Reserve Systemnek nevezett magánkartellt, akkor még azt is elérte, hogy a Federal Reserve
Act kimondja: A FED ,,Class A“ minôsítésű részvénytulajdonosainak neveit nem hozzák nyilvánosságra. Mára
azonban már ismeretes, hogy a FED fôrészvényesei a következô magánbankok voltak (a jelenlegi tulajdonosai is
ôk vagy jogutódaik): Rothschild Banks of London and Paris, Lazard Brothers Banks of Paris, Israel Moses Seif
Banks of Italy, Warburg Bank of Hamburg and Amsterdam, Lehman Brothers Bank of New York, Kuhn, Loeb
Bank of New York, Chase Manhattan of New York és végül Goldman, Sachs Bank of New York. (17) A FED
hasznosságáról csak annyit, hogy megalakulása elôtt elhanyagolható volt az Egyesült Államok államadóssága,
noha az amerikaiak nem fizettek személyi jövedelemadót, az állam mégis kielégítôen működött egyéb
bevételeibôl. Ma, amikor fokozott adóteher sújtja az amerikaiakat, az államadósság 6000 milliárd dollár fölé
emelkedett és a költségvetés felét adósságszolgálatra kell fordítani. A magánszektor és az egyes állampolgárok
eladósodása pedig meghaladja a 14000 milliárd dollárt, összesen tehát 20 ezer milliárd dollár után kell fizetni az
adósságszolgálatot az amerikaiaknak, évi mintegy 1400 milliárd dollárt.
Charles August Lindbergh képviselô, a világhírű repülô apja ezt mondta a FED-rôl szóló törvényjavaslat
kongresszusi vitájában 1913 decemberében:
,,Ez a törvény megalapítja a világ legnagyobb trösztjét. Amikor Wilson elnök aláírja ezt a törvényjavaslatot,
legalizálja a pénzhatalom láthatatlan kormányát. Lehet, hogy az emberek erre nem jönnek rá azonnal, de ez a
felismerés csak néhány évet várat magára. A pénztröszt is hamarosan rá fog ébredni arra, hogy még a saját
érdekei szempontjából is túl messzire ment. A népnek függetlenségi nyilatkozattal kell megszabadulnia a
pénzhatalomtól. A választópolgárok megtehetik ezt, ha ellenôrzésük alá veszik a törvényhozást. A Wall Street-iek
nem tudnák véghezvinni ezt a csalást, ha önök, szenátorok és képviselôk, nem űznének szélhámosságot a
Kongresszussal. Ha olyan törvényhozásunk lesz, amely valóban a népet képviseli, akkor stabilitás lesz. A
kongresszus a legnagyobb bűnt a banktörvénnyel követte el."(18)
Az amerikai törvényhozó tehát világosan látta, hogy a Federal Reserve System-rôl szóló törvény a pénzrendszert
kiveszi a közösség érdekeit képviselô demokratikus állam kezébôl és átengedi magánszemélyeknek. Ezzel a
legnagyobb hatalmat jelentô állami felségjog néhány pénzember magánprivilégiuma lett. A gazdasági élet eddigi
közútrendszere egycsapásra átalakult magán-útrendszerré, ahol magánszemélyek szedhetik és tehetik a zsebükbe
kamat formájában az útvámot. Ezután a társadalom tényleges beleszólása és ellenôrzése nélkül csupán néhány
magánszemély dönt olyan fontos mindenkit érintô közügyekrôl, mint a pénzkibocsátás, a forgalomban lévô
pénzmennyiség, a kamatláb, a hitelnyújtás és a valutaarányok meghatározása.
Visszatérve a magánhatalommá szervezôdött pénzvagyon intézményrendszerére, eddig még nem szóltunk a CFR,
azaz a Külkapcsolatok Tanácsa mögött álló pénzemberek tulajdonában, irányítása illetve befolyása alatt lévô
óriás alapítványokról – Ford, Rockefeller, Carnegie, Guggenheim stb. –, a többezer kisebb alapítványról, az
általuk alapított kutatóintézetekrôl, az általuk pénzelt egyházi és civil szervezetekrôl, egyetemi programokról és a
tulajdonukban lévô írott és elektronikus tömegtájékoztatási intézményekrôl (ABC, CBS, NBC, CNN, UPI, New
York Times, Washington Post). Itt most csak annak említésére szorítkozunk, hogy az elmúlt 80 év során
alapítványok, bankok és korporációk egymást többszörösen átfedô, átláthatatlan és áthatolhatatlan összefonódása
jött létre, amelyben milliárdos vagyonok rejtôztek el az adózás elôl. A szervezett magánhatalomként működô
HÁLÓZAT ezen alapítványok segítségével rejtette el az adózás elôl vagyonát és finanszírozza jövedelmébôl
saját tevékenységét, programjait, gyakorol befolyást a pénzügyileg tôle függô intézményekre, szervezetekre,
mozgalmakra.
A Council of Foreign Relations azonban csak egyike a nemzetközi pénzhatalom hálózatához tartozó
intézményeknek. A hálózat központi intézményének a kutatók A Háromszázak Bizottságát (The Committee of
300) tartják, – egyes kutatók ezt a Club of the Isles-zal azonosítják –, amely a háttérhatalom legfôbb döntéshozó
szervének tekinthetô. Kvázi ügyintô és a személyi kiválogatást végzô szerve viszont a Royal Institute of
International Affairs, a RIIA (Királyi Külügyi Intézet) politikai bizottsága, amely amerikai ikerintézményével, a
Council Of Foreign Relations-szal együtt irányítja a világrégiók közti együttműködést összehangoló Trilateral
Commissiont, a TC-t (Trilaterális Bizottságot), valamint a központi döntéseket továbbító és azoknak az egyes
országokban történô végrehajtásáról gondoskodó Bilderberger Groupot (Bilderberger Csoportot) is. Számos erre
szakosodott kutató legújabb eredményei szerint a Bilderberger-csoport a legfontosabb a felsorolt intézmények
közül. (19) Ugyancsak az RIIA irányítja az Oxford közelében lévô Tavistock Institute For Human Relationst (Az
emberi kapcsolatok Tavistock Intézetét), amely viszont a nemzetközi pénzhatalom szolgálatában álló olyan
kutatóintézetek munkáját hangolja össze, mint a Stanford Research Institute, a Massachusetts Institute of
Technology, Institute For Policy Studies, RAND Corporation, Hudson Institute, Wharton School of Economics.
Ugyancsak a Tavistock Institut irányítja a Római Klubot és a hozzátartozó kutatócsoportok tevékenységét. Az
1993-ban létrehozott Budapest Klub viszont a Római Klub fiókintézmények tekinthetô. Alapítója és jelenlegi
elnöke a világhírű tudós és zongoraművész László Ervin, aki a Római Klub egyik legfontosabb kutatási
programját irányítja már évek óta számos kiváló tudós közreműködésével. (20) De a Tavistock Intézet nevéhez
fűzôdik például annak a kísérleti programnak a kidolgozása is, amelynek homályban tartott célja az volt, hogy a
hagyományos értékrendszert hordozó kultúrát olyan igénytelen popkultúrára cserélje le, a mely elôsegíti a
tömegek – elsôsorban a fiatalok – ízlésromboló manipulálását a rock-drog-sex szubkultúra rafinált eszközeivel.
Az itt elôkészített program alapján indultak a világ meghódítására az 1960-as évek elején a Beatlesek is. Erre
utalt John Lennon, amikor 1962-ben ezeket mondotta Tony Sheridan-nak a hamburgi Starclub-ban:
,,Tudom, hogy a Beatles-nek olyan sikere lesz, amilyen eddig még semmilyen más zenekarnak sem volt. Azért
tudom ezt ilyen biztosan, mert ezért a sikerért én eladtam a sátánnak a lelkemet." (21)
A londoni Királyi Külügyi Intézet, a RIIA és testvérintézménye, a New York-i Külkapcsolatok Tanácsa, a CFR
áttételesen – gyakran csak többszörös közvetítéssel – felügyeli az általa kiválasztott fôtitkárokon, helyetteseiken
és más vezetôkön keresztül az ENSZ, valamint szakosított szervezetei tevékenységét, továbbá meghatározza
olyan nemzetközi szervezetek fô stratégiai irányvonalát, mint a NATO, az Európai Unió, a Nemzetközi Valutaalap
, a Világbank, a Nemzetközi Fizetések Bankja, a Világkereskedelmi Szervezet. (Itt csak azt kívánjuk kiemelni,
hogy a most felsorolt intézményeket kivétel nélkül a Committee of 300, a CFR és a RIIA kezdeményezésére és
hathatós közreműködésével hozták létre és mindez kellôen dokumentálható.) Ugyanakkor a CFR-t olyan
alapítványok pénzelik, amelyeket közvetlenül irányítanak a Bechtel, a Citycorp, a Cummins Engine, a Kimberly-
Clark és egy tucat más nagyvállalat és pénzintézet emberei. Igaz, a CFR-t nem a kormány finanszírozza, de olyan
szorosan együttműködik vele, hogy igen nehéz megkülönböztetni, melyik kormányintézkedés önálló és melyiket
kezdeményezte a CFR. (22)
Már volt szó a nemzetközi pénzhatalom szerves alkotórészét képező különbözô titkos társaságokról, de érdemes
kutatni a különbözô szabadkôműves irányzatok (Grand Orient, az angol és az amerikai szabadkôművesség, a
Priory of Sion és az Illuminátusság), valamint a pénzhatalom intézményeinek az együttműködését az új világrend
kialakításában és egy szinkretikus világvallás elterjesztésében. Ez annál is fontosabb kutatási terület, mert több
esetben is bebizonyosodott, hogy az intézményesült pénzhatalom, a titkos társaságok és a különbözô
szabadkôműves irányzatok legfelsôbb vezetôi perszonáluniót alkotnak. Sok hasznos ismerettel gyarapítaná
tudásunkat annak kutatása is, hogy milyen a közvetlen és közvetett, nyílt és rejtett kapcsolat a pénzhatalom
nemzetközi HÁLÓZATA és a domináns politikai irányzatokat képviselô pártok vezetôi között. (Az amerikai
Gery Kah kutatási eredményei szerint egyedül a különböző szabadkôműves páholyok archívumaiban több mint
két és fél millió dokumentum, továbbá 60 ezer könyv található, amely tartalma miatt közérdeklôdésre tarthatna
igényt.) (23) Számos jól dokumentált tanulmány tárta már eddig is fel, hogy a HÁLÓZAT milyen direkt és
indirekt kapcsolatot tart fenn a legfontosabb országok hírszerzô szervezeteivel. Ennek a területnek a kutatása a
dolog természeténél fogva igen nehéz, de a valóság megismerése érdekében a tudomány nem mondhat le ennek
a területnek a kutatásáról sem. Az említett kapcsolatoknak a felderítése és az archívumok tanulmányozása
magyarázatot adhatna többek között arra, hogy a lényeges kérdésekben miért annyira egyezô a kevésbé fontos
kérdésekben egyébként élesen szembenálló pártok programja Amerikában és másutt is. Pl. miért akarta
Németországban a kormányzó koalíció és az ellenzék is az euró bevezetésével mindenáron átruházni az ország
gazdasági-pénzügyi szuverenitását – véglegesen és visszavonhatatlanul – a Frankfurtban létrehozott nemzetek
feletti európai központi bankra? Miért nem akarta egyik sem biztosítani, hogy ebben a létfontosságú kérdésben –
francia, olasz, dán, osztrák és angol társaikhoz hasonlóan – a német polgárok is véleményt nyilváníthassanak egy
demokratikus népszavazás keretében?
A nemzetközi pénzhatalom HÁLÓZATÁNAK vázlatos áttekintése után térjünk vissza szűkebb témánkhoz, hogy
kik is irányítják a világ pénzügyeit. Quigley errôl így ír a Tragédia és remény 326-ik oldalán:
,,Nehogy azt higgyük, hogy maguk a központi bankok vezérei lennének a meghatározó hatalmi tényezôk a világ
pénzügyeiben. Nem azok. Helyesebb technikusoknak, saját országaik vezetô beruházó bankárjai képviselôinek
tekinteni ôket. Ezek a bankárok emelték fel ôket és csak tôlük függ elejtésük is. A világ tényleges pénzügyi
hatalma ezeknek a beruházó bankároknak a kezében van (,,nemzetközi“ vagy ,,kereskedelmi“ bankároknak is
hívják ôket), akik nagyrészt meghúzódnak a háttérben saját, nem bejegyzett magánbankjaikban. Ezek a bankárok
kialakították a nemzetközi együttműködés és az országon belüli dominancia rendszerét, amely zártabb,
hatalmasabb és titkosabb, mint a központi bankokban tevékenykedô ügynökeiké.“
A nemzetközi pénzhatalom HÁLÓZATÁNAK egyik reprezentánsa a Rothschild házhoz közel álló Soros György,
aki egyben a CFR azon hat igazgatójának az egyike, akiknek megbízatása 1999-ben jár le. A globális nyitott
társadalom felé című írásában elégedetten állapítja meg, hogy ,,a globális kapitalista rendszer napjainkban mind
kiterjedését, mind intenzitását tekintve lendületes növekedést mutat. Vonzereje az általa nyújtott elônyökben
rejlik, no meg abban, hogy keményen bünteti azokat az országokat, amelyek ki akarják vonni belôle magukat.“
(24) Nos, Soros György is egy meglehetôsen nagy csoportot jelöl meg (globális kapitalista rendszer) a kollektív
cselekvés alanyaként, amelynek saját érdekérvényesítô képessége van és amely képes keményen megbüntetni a
spekuláns tevékenységgel szembeforduló országokat, ha nem akarnak a számukra elôírt módon beilleszkedni a
kamatszedô uzsoracivilizáció globális rendjébe.
A Cecil Rhodes megálmodta új világrendben a domináns törekvés ma már nem az angolszász felsôbbrendűség
érvényesítése, hanem a kamatszedô pénztôke nemzeti, földrajzi, idôbeli és növekedési korlátokat nem ismerô és
magánirányítás alatt álló ,,nyílt társadalmának“ a globális kiépítése. A nemzetközi fináncelit már rég meghozta
döntését. A Committee of 300 – a Rhodes Tröszt utóda – az irányítása alatt álló brit RIIA és amerikai
testvérszervezete, a CFR, valamint a Római Klub, a Tavistock Institut és sok más ún. ,,think tank” segítségével
építi ki az egységes világállamot, amely politikailag fenntartja és szavatolja a kamatszedô pénzviszonyok
jelenlegi rendszerét. A néhai James Warburg, a CFR prominens tagja – annak a Paul Warburgnak a fia, akinek
kulcsszerepe volt a Federal Reserve System kialakításában és az amerikai pénzrendszer magánosításában –
ezeket mondta a washingtoni szenátus külügyi bizottsága elôtt 1950. február 17-én: ,,Világkormányzatunk lesz,
akár tetszik ez önöknek, akár nem – vagy kényszerrel, vagy konszenzussal.“ (25)
A HÁLÓZAT legtöbb képviselôje egyelôre még nem használja a világkormány kifejezést. Helyette ,,új
nemzetközi rendrôl“, ,,új világrendrôl“, ,,új atlanti kezdeményezésrôl“, vagy "Globális Unióról" beszélnek. A
CFR 1922-ben alapított hivatalos folyóiratában, a negyedévenként megjelenô Foreign Affairs-ben – az 50-ik évi,
jubileumi számban – Kingman Brewster, a CFR tekintélyes tagja írta a vezetô tanulmányt. Így határozza meg az
Egyesült Államok jövôjét: ,,Nemzeti célunk nemzeti voltunk megszüntetése kell, hogy legyen“. Chester Ward, az
amerikai haditengerészet ellentengernagya, aki meghívást kapott a CFR-be, de késôbb annak kemény bírálója lett,
felteszi a kérdést: kinek akarják a CFR tagjai alárendelni Amerika szuverenitását és függetlenségét? Ward
válasza: ,,A cél az Egyesült Államok szuverenitásának és függetlenségének a felszámolása egy mindenható
világkormányzatba való beolvasztással.“ (26) Tehát nem szólhatunk differenciálatlanul az amerikai politikáról
sem. Minden konkrét kérdést gondosan elemezni kell abból a szempontból is, hogy a hivatalos amerikai politika
köntösében milyen mértékben érvényesülnek a HÁLÓZAT saját partikuláris érdekei, amelyek gyakran eltérnek –
sôt nem ritkán kifejezetten ellentétesek – az amerikai állam és egyben az amerikai társadalom többségének a
tényleges érdekeivel, az érvényben lévô alkotmány betűjével és szellemével.
A pénzvilág egyöntetű cselekvésére jó példát nyújt, hogy a HÁLÓZAT miként hajtja végre napjainkban a
jelenlegi pénzrendszer egyik alapvetô intézményének, a Nemzetközi Valutaalapnak, az IMF-nek a reformját,
pontosabban pénzalapjának további jelentôs megemelését a tagországok adófizetôinek a pénzébôl. Az IMF 1997
szeptemberében Hongkongban tartott közgyűlésén határoztak a 199 milliárd dolláros kvóták 45 százalékos
emelésérôl. A döntés akkor vált hatályossá, amikor a tagállamoknak a kvóták arányában fenntartott szavazataiból
összejött a 85 százalékos támogatottság. Mivel az Egyesült Államoknak 18 százalékos szavazati súlya van, ezért
egymagában képes lett volna a hatálybalépés megakadályozására. A kulcsállam tehát ezúttal is az Egyesült
Államok volt, mert 14,5 milliárd dollárral kellett hozzájárulnia a pénzintézet forrásainak bôvítéséhez. A
Nemzetközi Valutaalap, amely a magánbefektetôk érdekeinek legfôbb védelmezôje és az adós országokba
kihelyezett magánhitelek nemzetközi behajtója, lényegében csak annyi kölcsönt nyújt igen kemény feltételekkel
a tagállamok adófizetôinek a pénzébôl – tehát közpénzekből – az adós országoknak, hogy azok fizetôképessége
fennmaradjon, és teljesíteni tudják adósságszolgálati terheiket magánadósaiknak, megóva a magánbefektetôket
attól, hogy akkor is viseljék döntéseik következményeit, ha az nem nagy nyereséggel, hanem veszteséggel jár. A
Nemzetközi Valutaalapot a HÁLÓZAT hozta létre. Ma már kizárólag a pénzvagyonnal rendelkezôk érdeke ennek
az idejétmúlt intézménynek a fenntartása. Az egyes tagállamok, azaz az adófizetô polgárok ugyanis nem
részesülnek a Valutaalap által nyújtott kölcsönök hasznából, holott ezt a pénzt a tagállamok adták össze.
Ha megnézzük, hogy a vonakodó washingtoni törvényhozók meggyôzésére 1998 elsô hónapjaiban kik
vállalkoztak – többek között Alan Greenspan, a FED elnöke, Robert Rubin pénzügyminiszter, Michel
Camdessus IMF-vezérigazgató, Jimmy Carter és Gerald Ford korábbi elnökök, Henry Kissinger, Alexander
Haig és Warren Christopher volt külügy-, valamint Michael Blumenthal és Lloyd Bentsen volt
pénzügyminiszterek –, akkor láthatjuk, hogy kivétel nélkül valamennyien vagy a CFR, vagy a TC, vagy a RIIA,
a Bilderberger Csoport, a FED és az IMF (vagy többnek is egyszerre), azaz a HÁLÓZAT kulcsintézményeinek
az illusztris tagjai. Igaz, tömegtájékoztatás, ezt a HÁLÓZATBAN viselt igen fontos funkciójukat nem közli a
nyilvánossággal, csak egykori vagy jelenlegi állami, illetve más hivatalos beosztásukat. Egyes amerikai
törvényhozók azért ellenezték a hatalmas összegű közpénz átutalását, mert az végsôsoron korrupt és hozzá nem
értô rezsimek fenntartására megy, illetve meggondolatlan magánbefektetôk és hitelezôk veszteségeinek a
közpénzekbôl való kompenzálására szolgál. Rubin megígérte, hogy a jövőben ,,a befektetôknek és hitelezôknek
döntéseik teljes kockázatát viselniük kell.“ Az igen költséges sajtóhirdetésekkel fellépô 150 fôs
támogatócsoportnak azonban nemcsak a fenti illusztris személyek voltak a tagjai, de bôséges anyagi eszközökre
is támaszkodhatott. Íme egy friss példa arra, hogyan érvényesíti döntését a pénzvilág egy konkrét ügyben,
megnevezve ezúttal a végrehajtásról gondoskodó személyek és az alkalmazott módszerek egy részét is.
Egy központilag kidolgozott stratégia alapján, egységesen cselekvô pénzhatalom létezését nem lehet csupán azon
a címen tagadni, hogy minden részletre kiterjedô, cáfolhatatlan tényekkel való bizonyítása csak ritkán lehetséges
a jelenben. A HÁLÓZAT íratlan alkotmányának a legfôbb rendelkezése – parancsa – ugyanis a homályban
maradás, a titkolódzás, a látható intézmények és tevékenységek álcázása, valami másnak való feltüntetése. Ezért
gyakran hosszú évek, évtizedek szükségesek ahhoz, hogy a közvetett bizonyítékokból összeálljon a kép.
Természetesen sokkal egyszerűbb tagadni egy ilyen okozati összefüggés meglétét és lenézôen mellôzni e téma
kutatóit, mint vállalni a fáradságos bizonyítékgyűjtést és a pénzhatalmat kiszolgáló hivatalos tudományosságnak
és médiumoknak – gyakran egzisztenciális lecsúszást is magával vonó – mellôzését. Úgy véljük, hogy az
egyedüli logikus válasz minden okozati összefüggést hangsúlyozó konspirációs elméletre csak az lehet: Már
ismerünk számos tényt, de egyelôre nem ismerjük a teljes bizonyosságot. További kutatómunkára, valamint
kemény és puha bizonyítékokra van szükségünk, hogy ez az elmélet vagy pedig a történelem mozgását kizárólag
a véletlenekkel magyarázó másik elmélet az igaz. A tömegtájékoztatási intézmények sajnos nem kutatják sem
nálunk, sem másutt egy ilyen háttérben működô HÁLÓZAT szerepét a napi események mögött. Az ún.
mainstream, azaz az éppen érvényesülô irányvonalat követô tudomány és tájékoztatás csaknem kizárólag a
hivatalos véleményeket továbbítja és erôsíti fel. Úgy tűnik, Magyarországon most már átestünk a ló túlsó felére.
Míg korábban gyakorlat volt a túltengô kommentálás – a vélemény-újságírás –, ma már az önálló kutatás és
véleményalkotás szinte teljesen elmarad. Mintha tilos lenne önálló véleményt mondani, és csak a HÁLÓZAT
álláspontját lehetne ismételni. Úgy véljük, hogy egy kutató addig is állíthatja, hogy kék az ég, amíg fáradságos
munkával beszerzi az állítását cáfolhatatlanul alátámasztó bizonyítékokat.
Hazánk híres szülötte, Teller Ede mondotta: ,,Az igaznak, a jónak és a szépnek harmóniában kell lennie. Az igazat
feltétlenül meg kell mondani.“ Carroll Quigley a HÁLÓZAT és az egyvilág civilizáció – az új világrend – híve
volt. De tudós is volt és az igazság elkötelezettje, ezért megmondta – és bizonyította is –, hogy a pénzvilág
létrehozott egy történelemformáló titkos HÁLÓZATOT, amely széleskörű magán- és közintézmény rendszerrel
rendelkezô, államok feletti hatalom, és amely máris úgy működik, mint egy világállam globális kormányzata. A
HÁLÓZAT elkülönülô érdekcentrum, autonóm döntési központ, amelynek a saját stratégiai céljait szolgáló
önálló politikai programja és bôséges pénzügyi forrásokra támaszkodó költségvetése van, továbbá elegendô
formális szervezettel és informális kapcsolattal rendelkezik ahhoz, hogy politikáját a gyakorlatban is
megvalósítsa. Quigley csak azt kifogásolta, miért akar ez a HÁLÓZAT feltétlenül titokban maradni, miért olyan
végletesen titkolódzó, hiszen – mint meggyôzôdéssel vallotta – céljai tisztességesek és az egész emberiség
érdekeit szolgálják. Valóban – és ezt már mi kérdezzük – miért kell világjobbító célokat minden eszközzel
titokban tartani? Miért kell az ilyen célokért küzdô szervezeteknek – pl. a HÁLÓZAT szolgálatában is álló
különbözô szabadkôműves irányzatoknak – még ma is a teljes és szigorúan szankcionált titoktartást
megkövetelniük tagjaiktól? Ha nem lenne ez a túlzásba vitt, szinte fanatikus titkolódzás, talán arról sem kellene
vitatkozni többé, hogy van-e a pénzvilág szolgálatában álló egységes stratégiát követô, ,,összeesküvô“
HÁLÓZAT, vagy csupán képzeletdús emberek alaptalan fantazmagóriája az egész. A jelenlegi Magyarországon
is felállhatnának az érintett közéleti személyek az országgyűlésben, a kormányban, a pártokban, valamint a többi
állami és társadalmi közintézményben és bejelenthetnék például azt, hogy mióta tagjai valamelyik
szabadkôműves páholynak, vagy más hasonló szervezetnek, és azt is elmondhatnák, hogy páholylojalitásuk
mennyire egyeztethetô össze az alkotmánnyal és a választópolgárokkal szemben vállalt lojalitásukkal?
Közérdeklôdésre tartana igényt az is, ha megvilágítanák, hogy konfliktus esetén melyik lojalitásuknak adnak
elsôbbséget és miért? Csak az ilyen közéleti ôszinteség, valamint a könyörtelen nyíltsággal elvégzett kutatás
révén szerzett tudás bizonyossága szüntethetné meg az ezredvégi nagy borzongást és űzhetné el a rettegô
emberiségtôl a pénzhatalom fenyegetô despotizmusának lidércálmát. Ebben a vonatkozásban lenne egy
,,Globális Nyílt Társadalomra“ szükség, amely nemcsak a pénztôke térbeli, idôbeli és mennyiségi korlátokat nem
ismerô terjeszkedése számára nyitott, hanem megnyílik a jogos tájékozódással szemben is, felhúzva a pénzvilág
– és HÁLÓZATA – félelmetes titkolódzásának a vasfüggönyét. Globális, mindenre – a titkos és féltitkos
társaságokra is – kiterjedô nyíltságra és ôszinteségre lenne szükség, de minél elôbb.
Most térjünk át a magyar viszonyokra és tegyünk fel egy kérdést hazánkra vonatkozóan. Mi az oka annak, hogy a
legkülönbözôbb kormányoknak (Lázár György, Grósz Károly, Németh Miklós, Antall József, Boros Péter, Horn
Gyula és – sajnos – Orbán Viktor kormányának is) a monetáris politikája – jelentéktelen ingadozásoktól
eltekintve – a lényeget illetôen szinte teljesen változatlanul tart a mai napig? Kinek kedvez az adósságfizetést a
legfôbb nemzeti kötelezettséggé tevô politika? Hogyan lehetséges, hogy látszólag oly ellentétes politikai pártok
ennyire azonosan ezt a politikát folytatták és folytatják? Mindez puszta véletlen? Csak úgy magától történik?
Hogy ezt a vak hitet a véletlen eme abszolút hatalmában elfogadhassuk, ahhoz fatalistának kellene lennünk,
szélsôségesen irracionálisnak. A homály azonban oszlik, mihelyt feltételezzük, hogy a beindult bomlási
folyamatok az egykori szovjet birodalomban nem csupán a véletlenek sajátos összjátékának tudhatók be – errôl
már többkötetnyi tényanyag áll a rendelkezésre –, hanem gondosan elôkészített stratégia, számos taktikai húzás,
anyagi érdekek és sok pénz is alakította az események menetét.
A szervezett magánhatalom és a közélet
Kik és miért terveznek nemcsak évekre, évtizedekre elôre, de tényekkel bizonyíthatóan évszázados távlatokban
is? Miért teszik, hogyan teszik, kikre támaszkodva teszik? A kutatóknak már elegendô tény áll a rendelkezésére
és akár mi is válaszolhatnánk ezekre az egyáltalán nem költôi kérdésekre, de legyünk óvatosak és egyelôre csak
gondolati kísérletként képzeljük el, hogy van egy igen fegyelmezett, nagymúltú titkos világszervezet – amelynek
ismeretlenségbe burkolódzó felsô vezetôi megegyeznek a nemzetközi pénzügyi közösség legfôbb irányítóival -
és annak van egy helyi csoportja Magyarországon is. Ez kifelé – a jéghegy csúcsaként – meg is mutat
valamicskét magából a társadalomnak. Ez a látható részecske dezinformációs célból magát jótékonykodási
egyesületnek és a világ jobbításán fáradozó bogaras urak (és most már hölgyek is) rendszeresen vacsorázgató
társaságának mutatja. De akkor mi végre a rendkívül szigorú és kemény büntetésekkel szankcionált titoktartási
kötelezettség, az agy szisztematikus átmosását szolgáló misztikus rituálék, a minden máshoz való tartozást
megelôzô lojalitás és a feltétlen engedelmesség megkövetelése az elöljárók iránt? Ma már azt halljuk, olvassuk,
hogy az egyetlen valódi titok, hogy nincs titok. Titok tehát nincs, mégis a titoktartás a legfontosabb kötelezettség,
amelyre ma is szigorú esküt kell tenni bizonyos exkluzív szervezetekben és társaságokban. Miért, ha igazi titok
nincs? Csak azt hihetjük, hogy azért, mert a titoktartás, különösen a nemlétezô titok megtartása edzi, erôsíti a
jellemet, erényessé teszi az embert.
Játsszunk csak el a gondolattal, hogy eme ártalmatlan vacsorázók csupán azt beszélik meg, hogy legközelebb
kinek és hogyan segítsenek jótékonykodási akcióik során. Ezt kell annyira hétpecsét alatt tartaniuk? Nyilván nem.
Ha viszont azt feltételezzük, hogy ezen ártalmatlan társaságok felsô és még saját tagságuk elôtt is
ismeretlenségbe burkolódzó hierarchiáit nemzetközi központból irányítják és azok politikai célokat is követnek –
pl. azt, hogy embereiket beépítik titkos megbízatásokkal a politikai pártok vezetôségeibe, a különbözô állami,
politikai, társadalmi, kulturális intézményekbe, a bankokról és tôkés társaságokról most nem is szólva, de
kiemelve a szakszervezeteket, egyházakat, az egyetemeket, a szellemi műhelyeket és az állítólag szabad és
független tömegtájékoztatást –, akkor azonnal kiviláglik, hogy mekkora szükség van a titoktartásra. Ha ez nem
érvényesül, akkor az bizony komolyan veszélyezteti az egész szervezet tevékenységét, amelynek korszakalkotó
célja nem kisebb, mint az örök békét és az ,,örök boldogságot“ – legalábbis a hatalmas pénzvagyont felhalmozók
szűk csoportjának az örök hatalmát és boldogságát - meghozó Globális Uniónak a megvalósítása, amelynek
gazdasági alapja, az általánossá tett, kamatszedô magánpénzrendszer már kiépült. Kamatmentes közpénzrendszer
is működhetne, amely a termékeket elôállító és szolgáltatásokat nyújtó, értékelôállító embereknek biztosítaná az
elsôbbséget a pénzarisztokrácia értéket elô nem állító, lényegében élôsködô, spekulációs tevékenységével
szemben. De éppen ezt kell megakadályozni. És ez az igazi nagy titok.
A most megvalósuló új világrendet jelentette be az a kis könyvecske, amely 1940-ben az Egyesült Államokban és
Kanadában jelent meg. A 113 oldalas könyvecske címe: ,,The City of Man. A Declaration on World Democracy.“
(Az ember városa. Deklaráció a világdemokráciáról,) (27) A rendkívüli tartalmú könyvnek, amely már 1940-ben
közli velünk azt, ami most bontakozik ki a szemünk láttára, nincs szerzôje, van viszont 17 kiadója. Köztük
Reinhold Niebuhr, Frank Aydelotte, Thomas Mann és Oscar Jaszi. Jászi Oszkár az 1920 után lefoglalt
szabadkôműves dokumentumok szerint a Martinovics Nagypáholy nagymestere volt és a francia Grand Orient
(Nagyoriens, vagy Nagy Kelet) fennhatósága alá tartozott, annak utasításait hajtotta végre. A Kelet című lap 1911.
júliusi számában ezt írta Jászi: ,,Vitatható, hogy a szabadkôműves páholyok jótékonysági egyletek lennének.
Ahhoz, hogy jótékonykodjunk, nincs szükség szövetkezésre, bôrköténnyel és szalagokkal teleaggatva...“ ,,Nem!
Mi egy új társadalmi rend alapjait építjük. Ehhez van szükség a teljes titoktartásra összejöveteleinken. A
jótékonykodás csak álcázást szolgáló palást, amit levetünk, ha már nincs rá szükségünk. A titoktartási
fogadalomnak nincs semmi értelme, ha csak jótékonykodásról lenne szó, és a félelmetes szabadkôműves eskü is
felesleges lenne.“ (Németbôl fordítottam vissza, tehát eltérhet az eredeti magyar szövegtôl.) A City of Man című
könyvecskét a HÁLÓZAT láthatatlan hierarchiájának a parancsára végül is begyűjtötték 3 hónapra rá, hogy
megjelent. De mivel elôzôleg százezres példányban terjesztették, nemcsak az Egyesült Államokban és
Kanadában, hanem Európában is, így néhány példány megmaradt a könyvtárak elzárt részlegeiben.
A HÁLÓZAT budapesti kirendeltsége?
A HÁLÓZAT legfontosabb intézményei közé tartoznak – a világ szinte minden országában – a gyakorlatilag
független központi bankok, jegybankok, nálunk a Magyar Nemzeti Bank. A szigorúan ôrzött banktitok – az MNB
elnöke, pl. saját hatáskörben 20 évre minden lényeges adatot letitkosíthat – biztosítja többek között a megfelelô
irányításukat. De most játszszunk el azzal a gondolattal, hogy Magyarországon talán már CFR-típusú hierarchia
is van, amely minden fontos helyen benttartja tagjait, akik valójában csak neki engedelmeskednek, akkor pl.
választ kaphatunk arra, hogy miért olyan meglepôen azonos a látszatra, vagyis a másodlagos kérdésekben oly
különbözô pártok és kormányok gazdasági és pénzpolitikája. Elfogadva ezt a munkahipotézist, arra is választ
kaphatunk, hogy kormányra kerülve miért felejtették el ezek a pártok azonnal választási programjaik jelentôs
részét és tértek át pragmatizmusnak elnevezett politikára, amely valójában ennek a rejtett hierarchiának az
érdekeit szolgáló politika, választási célokból kicsit másként csomagolva. Az ismert, hogy Magyarországon már
működik 1992 óta a New York-i CFR-hez és a londoni RIIA-hoz hasonló – e két intézménnyel és
társszervezeteikkel feltehetôen együttműködô – elit szervezet, a ma mintegy 200 tagot számláló Magyar Atlanti
Tanács. Hírt adott a sajtó arról is, hogy 1996 májusában a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor megszervezte az
Új Atlanti Kezdeményezés Magyar Nemzeti Bizottságát. Ezt követően került sor 1996. május 11-12-én Prágában
arra a nagyszabású nemzetközi konferenciára, ahol testet öltött, szervezetté formálódott az az ,,új atlanti
kezdeményezésnek” nevezett mozgalom, amelyet 1994-ben neves amerikai és európai személyiségek, köztük
Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski, Margaret Thatcher és Helmut Schmidt kezdeményezett. Csak aki ismeri
az említett személyiségek HÁLÓZATBAN viselt magas rangját és fontos irányító szerepét, tudja kellôen felmérni
a prágai tanácskozás jelentôségét.
Ha azt feltételezzük, hogy a Magyar Atlanti Tanács – amelynek eddigi vezetôi között ott találjuk Bod Péter Ákos
és Jeszenszky Géza volt elnököket, valamint Somogyi Ferenc jelenlegi elnököt – valószínűleg hasonló szerepkört
betöltve működik, mint testvérintézménye, a New York-i CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa, akkor tagjait a magyar
pénzügyi, gazdasági, politikai, tudományos és tájékoztatási elit soraiban kell keresnünk. Ha a CFR
tevékenységéből indulunk ki, akkor azt is el lehet képzelni, hogy a jelenlegi kormányzó koalíció stratégiája is
nagyrészt itt vagy hasonló szakértôi helyeken lett kidolgozva. Ahogyan a CFR-t is a nagy alapítványok, a
pénzügyileg erôs bankok, biztosítók, befektetô cégek, nagyvállalatok finanszírozzák és csak csekély mértékben a
személyek által fizetett tagdíjak, úgy a magyar Atlanti Tanács és a hasonló szervezetek szakmai
háttérmunkájának a pénzügyi fedezetét is feltehetôen a korporációs tagok, azaz a bankok, befektetô cégek,
nagyvállalatok, alapítványok támogatása biztosítja. Bizonyos programjaikhoz és rendezvényeikhez állami
támogatásban is részesülnek. Az Egyesült Államokban gyakorlattá vált CFR-típusú kormányzás hazai kezdeteit
az is alátámaszthatja, hogy a jelenlegi kormányba pl. több kulcsfontosságú tárca birtokosa nem a Fidesz-bôl,
hanem ilyen szakértôi testületekbôl érkezett. Ha azonban egy kormányzati politika háttérszervezetekben is
formálódik, ahol feltételezhetôen együtt van a domináns pénzügyi elit és a tôle függô, másodhegedűs politikai
elit, akkor sajnos tudomásul kell venni a választópolgároknak, hogy az így készülô kormányprogram elsôsorban
a banki-pénzügyi-befektetô elit kívánságaira lesz figyelemmel. Ezért szinte biztos, hogy egy így készülô program
szerint pl. az adózási fegyelmet majd szigorítani kell, hiszen a beszedett adó egyharmada kamat formájában a
pénzvagyon-tulajdonosokhoz kerül már évek óta. Az állam kamatterheit csökkentô monetáris intézkedések
kidolgozása viszont szóba sem kerülhet, mert az már sértené a pénzügyi elit érdekeit. Pedig megfelelô monetáris
politikával csökkenteni lehetne az államadósságot, pl. az állampapírok nemzeti banki pénzzel történô fokozatos
visszavásárlásával, a banki konszolidációhoz nyújtott összegek utáni kamatfizetés leállításával, az ún. nullás
állomány visszaállításával, konkrét gazdasági programokhoz kötött kamatmentes, illetve kedvezményes
kamatozású finanszírozással. A drága hitelek egy részét kiküszöbölô kereskedelmi váltók használatát is be
lehetne újból vezetni és a reálgazdaságban elérhetô profitnál kisebb kamatot lenne szabad csak fizetni az
államkötvények után. Így a pénz a parazita jellegű spekuláció helyett inkább az értékelôállító reálgazdaságba
kerülne befektetésre. A költségvetést terhelô kamatterheknek az említett módon való csökkentése viszont
lehetôvé tenné a jelentős adókönnyítéseket. Ez lenne a választópolgárok túlnyomó többségének az igazi érdeke.
Hogy mennyire aktuális probléma a különbözô háttér-hierarchiák, titkos és féltitkos szervezetek tagjainak
jelenléte a közéletben, azt jól bizonyítja, hogy egy olyan fejlett demokratikus államban, mint Nagy-Britannia, a
kormány 1997-ben elrendelte: ezután minden rendôrségi és igazságszolgáltatási állásra jelentkezônek
nyilatkozatot kell tennie, hogy tagja-e valamelyik szabadkôműves szervezetnek (páholynak). Ez a rendelkezés a
szabadkôművességet a legérzékenyebb pontján érinti, mivel annak legfontosabb működési elve a feltétlen
titoktartás és a szabadkôműves tagságot – csekély számú engedélyezett kivételtôl eltekintve – szigorúan titokban
kell tartani. Tony Blair kormánya ezt a szokatlanul erélyes lépést egy olyan országban kényszerült megtenni, ahol
mintegy egymillió szabadkôműves van. (Talán éppen nagy számuk és túlzott befolyásuk miatt vált
elkerülhetetlenné ez a kényelmetlen lépés). A brit kormány nyilvánosságra hozza azon állások jegyzékét,
amelyekre az új elôírás kiterjed. Jack Straw brit belügyminiszter azzal indokolta a rendelkezést, hogy ,,az olyan
titkos társaságokban való tagság, mint a Szabadkôművesek, a pártatlanság és objektivitás hiányának a gyanúját
vethetik fel. Ezért a nagyközönségnek feltétlenül ismernie kell a tényeket.“ A bevallásért az érintett
szabadkôműveseké a felelôsség. A brit belügyminiszter azt is közölte: felkéri a brit szabadkôművesek
nagymesterét, Kent grófját – II. Erzsébet királynő unokatestvérét –, hogy tegyen eleget az új, egyelôre még csak
önkéntes bevallást kérô szabálynak.
A közélet szereplôinek lojalitása egy titkos, vagy csak titkolódzó társasághoz konfliktusba kerülhet az alkotmány
iránti és a választóikkal szemben vállalt kötelezettségeikkel. Ezért kellene mielôbb alkotmányosan szabályozni,
hogy a megválasztott párt és politikusa kormányzó erôként kötve legyen választási programjához, ha pedig azt
nem tudja teljesíteni, akkor köteles legyen idô elôtt lemondani. A népszuverenitásból származó legitimitás csak
addig illetheti meg a kormányt és a választott politikust, amíg olyan programot hajt végre, amelyért
megválasztották. Mihelyt eltér attól, már illegitim. Ilyenkor új választásokat kellene kötelezôen tartani, illetve a
választási ígéreteit megszegô politikusnak le kellene mondania, vagy biztosítani kellene a választópolgárok
számára visszahívásának törvényes lehetôségét. Ma Magyarországon egy ,,demokratikus“ választás sajnos nem
egyéb, mint annak eldöntése, hogy a következô négy évre melyik pártot és politikust illesse meg a
népszuverenitással való -– minden következmény nélküli – visszaélés lehetôsége és elôjoga.
Ami az államelméletet illeti, elég sok következménye van annak, ha abból indulunk ki, hogy van egy gyengülô,
sorvadó közhatalom, amely formálisan még a népszuverenitás ellenôrzése alatt áll és létezik a pénzvagyon
tulajdonosainak öröklôdésen, kooptáción alapuló és koordináltan működô szervezett magánhatalma, amely már
teljesen kivonta magát a népszuverenitás kontrollja alól. A pénzoligarchia a hitelpénz kreálás jogát megszerezve,
a kamatrendszer bevezetésével adót szed a társadalomtól, amely így évente 2-3 hónapot ingyen neki dolgozik. Ez
a hatalmas pénzügyi eszközökre támaszkodó szervezett magánhatalom már nemcsak maga alá gyűrte a pénztelen
és más vonatkozásban is eszköztelen civil társadalmat, hanem beépített emberein, a korrupció különbözô rafinált
formáin keresztül kiterjesztette befolyását a közhatalomra is. A szervezett magánhatalom azonban nem azonos a
maffiával – a szervezett bűnözéssel –, noha bizonyíthatóan vannak érintkezési pontok a kettô között. Most csak
arra utalnék, hogy a különbözô szabadkôműves mozgalmak titkos irányítására Adam Weishaupt (1748-1830)
vezetésével 1776. május 1-jén létrehozott – kvázi szabadkôműves – illuminátus rendet a szervezôdô és hosszú
távú stratégiáját már ekkor felvázoló nemzetközi pénzhatalom finanszírozta. A maffia pedig az illuminátus
rendhez tartozó olasz carbonari mozgalom vezetôjérôl, Giuseppe Mazzinirôl (1805-1872) kapta az elnevezését:
,,Mazzini autorizza furti, incendi e attentati. (Mazzini engedélyezi a lopást, gyújtogatást és merényletet.)“ Egyes
kutatók ôt tekintik a maffia megalapítójának.
Winston S. Churchill, aki többször volt a brit kormány tagja és kétszer a miniszterelnöki posztot is betöltötte, a
következôket írta a titkos illuminátus rend tevékenységérôl az Illustrated Sunday Herald 1920. február 8-ai
számában: ,,Az ,illuminátusok’ széles körben elterjedt és egyre növekvô összeesküvése világosan felismerhetô
szerepet játszott a francia forradalom tragédiájában. Ez lett a XIX. században minden felforgató mozgalom
hajtórugója; és végül az európai és amerikai nagyvárosok alvilágának ez a kivételes személyiségekbôl álló
bandája most az orosz népet ragadta meg a hajánál fogva és az óriási birodalom vitathatatlan urává vált.“ (25)
A szervezett magánhatalom titkolódzik, mivel a szervezett pénzhatalomnak kapcsolatrendszere révén csaknem
teljes a hegemóniája az írott és elektronikus tömegtájékoztatás felett, az állampolgárok többsége nem képes
átlátni a manipuláció sűrű ködfüggönyén, tehát még a megmaradt formális jogaival sem képes élni. Ilyen
viszonyok között már elavult beszélni az államhatalmi ágak klasszikus felosztásáról, hiszen a törvényhozói, bírói,
alkotmánybírói és végrehajtói hatalom kompetenciája nem terjed túl a szervezett hatalom egyikének, az egyre
gyengébb közhatalomnak – államhatalomnak – a megosztásánál. De ki fékezi meg a mindent leigázó,
oligarchikus, sôt abszolutisztikus és tekintélyuralmi módszereket alkalmazó, és betegesen titkolódzó szervezett
magánhatalmat? Képviselôit védi a magántulajdon szentsége, sôt ma már olyan jogok alanyai is, amelyek csak
természetes személyeket illethetnének meg egy egészséges és nem degenerált jogállamban.
Ma a szervezett magánhatalom a legtöbb visszaélést talán a magántitok túlzott kiterjesztésével, a fontos
közérdekű információknak a társadalomtól való visszatartásával, elrejtésével követi el Magyarországon. Jelentôs
részben a keretein indokolatlanul túlfeszített banktitok tette lehetôvé azokat a tíz- és százmilliárdos banki
visszaéléseket, amelyek pénzügyi következményeit az egész társadalom kénytelen viselni a költségvetés útján. Az
információ pénz és hatalom. Ha a közösség fontos érdeke védelmében alkalmazzuk az információ eltitkolását,
akkor az szükséges és jogos, és nem tekinthetô visszaélésnek. Amikor azonban a szervezett magánhatalom, egy
magáncsoport, vagy csak egy magánszemély kap lehetôséget olyan információ elhallgatására, pl. banktitok
címén, amelyek megismerése a köz érdekében állna, mert rá vonatkozik, mert ô viseli a következmé





Globalizáció füzetek 1.




Globalizáció és környezet 

írta és szerkesztette: Fidrich Róbert


















Kiadványuk az Ökotárs Alapítvány és a Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat (KAC) támogatásával készült

Felelős kiadó: Magyar Természetvédők Szövetsége, 1450 Budapest,  Pf. 123.
Š MTVSZ, 2002

Bevezetés

A globalizáció, amivel e kiadvány keretei között foglalkozunk, ma már mindenkit érint, még ha nem is figyelünk
fel rá. Az üzletek polcain a világon mindenütt jelenlevő globális, nemzetekfeletti cégek azonos termékeivel
találkozunk. Ugyanazokat a reklámokat, filmeket nézzük, mint a világ más részein élők. Az országban egyre
több külföldi cég telepszik meg, illetve a korábban állami tulajdonú vállalatok is javarészt külföldi kézbe
kerültek. Legnagyobb cégeink a világ tőzsdéin versengenek hasonló nemzetközi vállalatokkal. Országaink
gazdaságpolitikáját jelentős mértékben meghatározzák a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Kereskedelmi
Világszervezet, az Európai Unió és a nagyvállalatok érdekszövetségei. E gazdaságpolitikák hatására csökkennek
az állami közkiadások, és növekednek a családok kiadásai a megélhetési költségek emelkedése miatt. A vállalat-
összevonások és szerkezetátalakítási politikák következtében munkahelyek ezrei szűnnek meg.
A világkereskedelem terjeszkedése, a fogyasztás, a közlekedés növekedése következtében növekszik a Föld
erőforrásaink kihasználása, miközben ezzel párhuzamosan egyre több hulladékot termelünk. Szén-dioxid
kibocsátásunk és a hatalmas mértékű erdőirtások következtében már bolygónk éghajlatának megváltozása is
egyre nyilvánvalóbb. A figyelmes szemlél? számára ma már egyre világosabban látszanak az összefüggések a
gazdasági globalizáció és környezetünk pusztulása/pusztítása között. Ezeket az összefüggéseket kívánjuk
bemutatni e kiadványban.

1. A globalizáció jellemzői

Mi is az a globalizáció?

A globalizáció egy rendkívül összetett folyamat; mely alatt mindenki mást ért, sokszor teljesen különböző
dolgokat, vagy csupán ezen átfogó folyamat egy részét. Emiatt nehéz egységes, egyértelmű definíciót adni, így e
kiadványban inkább a globalizáció jellemzőinek bemutatására törekszünk.

A globalizáció fogalma először az először a hatvanas-hetvenes évek fordulóján jelent meg a köztudatban, amikor
a Római Klub jelentése következtében egyre több, a Földünk sorsáért aggódó tudós, környezetvédő aktivista
kezdett el foglalkozni a globális környezetvédelmi problémákkal. Az eredeti jelentés tehát arról szól, hogy
világunk mára összeért, a környezetszennyezés nem egyszerűen helyi, hanem határokon túlnyúló probléma lett,
az emberi tevékenységeknek az egész bolygóra kiterjedő hatásai vannak (savas eső, ózonlyuk, éghajlatváltozás
stb.). Elterjedt a jelszó: "Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!"

Tíz-húsz év elteltével azonban a "fenntartható fejlődés" kifejezéshez hasonlóan a globalizáció fogalmát is
kisajátították az uralkodó politikai-gazdasági csoportok. A tömegkommunikációnak is köszönhetően a
globalizációnak már egy új jelentése terjedt el, amelyben az internet fejlődésén, a kommunikáción, a
kereskedelem, a pénzpiacok, a nemzetek feletti vállalatok egész bolygóra való kiterjedésén van a hangsúly. A
globalizáció híveit és ellenfeleit is ma már a gazdasági globalizáció  kérdése osztja meg. Jelen kiadványunkban
mi is elsősorban a gazdaság globalizációjának kérdéseivel foglalkozunk, s amikor globalizációról beszélünk,
elsősorban a gazdasági globalizáció értelemben használjuk e kifejezést.


A gazdasági globalizáció főbb jellemzői:

a) a világ öszekapcsoltsága
b) a növekedési kényszer erősödése
c) gazdasági, kulturális homogenizáció, fogyasztói társadalom
d a gazdasági polarizáció, a jövedelmi különbségek növekedése
e) a gazdasági, politikai hatalom koncentrációja a demokratikusan ellenőrzött szférán kívül
f) túlnépesedés erősödése
g) környezeti, szociális problémák erősödése
h) állampolgári jogok eróziója
i) az információs és kommunikációs technológiák fejlődése, gyorsulása


a) a világ öszekapcsoltsága

A globalizáció egyik legfőbb jellemzője a világ összekapcsoltsága. Ma már az emberi civilizáció, a gazdasági
tevékenység az egész bolygóra kiterjed. A nemzetközi kereskedelem, a pénzügyi tevékenységek a nemzetek
feletti globális szinten működnek, és ennek következményeként e tevékenységek hatása globális méretűvé válik
(pl. pénzügyi válságok, környezetszennyezés).

Civilizációnk gazdasági és kulturális kiterjedése hasonlít a birodalmak kiterjedéséhez, de van egy lényeges
különbség: már az egész bolygóra kiterjed a rendszer. Emiatt kívülről nem jöhet már kritika, csak rendszeren
belülről.

b) a növekedési kényszer erősödése

A neoliberális gazdaságpolitikán  alapuló globális "piacgazdaság" - amelynek a "szabad" verseny az egyik
sarokköve, a gazdaság teljesítőképességének mérőszáma pedig a bruttó hazai termék (GDP) - önmagában
hordozza az állandó növekedési kényszert. A jelenlegi közgazdasági paradigma szerint egy cég vagy egy ország
gazdasága akkor működik megfelelően, ha folyamatosan növekszik (már a gazdasági stagnálást is hanyatlásként
tekintik a közgazdászok).
A földi ökoszisztéma teherbíró képessége azonban véges, nem viseli el a végtelen növekedést, amely az
erőforrások túlhasználatában, valamint az egyre növekvő környezeti terhelésben, szennyezésben ölt testet.

c) gazdasági, kulturális homogenizáció, a fogyasztói társadalom

A nemzetközi kereskedelem, a szerkezet-átalakítási politikák erőltetése, a televízió, az internet és egyéb
médiumok hódítása következtében ma már az egész világon ugyanazok a gazdasági és kulturális minták
terjednek el. Az eredmény egyfajta monokultúra: hasonló, fogyasztói társadalmat jellemző életstílus figyelhető
meg az egész világban, a helyi hagyományok, termelési módok sorra tűnnek el. Lassan minden hely ugyanúgy
néz majd ki, mint a világ másik részén. Ugyanazok az éttermek, szállodák, ugyanazok a ruhák,
bevásárlóközpontok, egyformán autókkal zsúfolt utcák találhatóak mindenütt.

d) gazdasági polarizáció, a jövedelmi különbségek növekedése

A jövedelmek országok között és országokon belüli átcsoportosulása során a gazdagok még gazdagabbak, a
szegények még szegényebbek lesznek és a társadalom egészének létbiztonsága jelentősen csökken. A
globalizáció során erősödik a jövedelmek szegény országoktól a gazdagok felé áramlása a kölcsönök és azok
kamatainak visszafizetése, valamint az exportra termelő fejlődő országok világpiacnak való kiszolgáltatottsága
miatt.

A gazdasági globalizáció a világon korábban is meglévő nagyfokú egyenlőtlenségeket tovább növelte. 1960-ban
a világ népességének leggazdagabb egyötöde 30-szor volt gazdagabb, mint a legszegényebb ötödrész. 1998-ban
az Egyesült Nemzetek adatai szerint ez az arány már 78-szoros volt. A Forbes magazin szerinti leggazdagabb
200 ember vagyona meghaladja a világ lakossága 41%-ának (2,4 milliárd ember) egyévi jövedelmét.
A globalizáció negatív hatásai azonban nemcsak a fejlődő országokat, hanem a fejlett országok széles társadalmi
rétegeit is érintik. A 70-es évek közepe óta az Egyesült Államok lakossága 60%-ának nem nőtt a reáljövedelme,
annak ellenére, hogy az évente ledolgozott munkaórák 160 órával (egy teljes hónappal) növekedtek. Nyolc
amerikai közül egy – tehát mintegy 30-33 millió ember – a szegénységküszöb alatt él és 45 milliónak nincs
egészségbiztosítása. A minimális bérek reálértéke 22%-kal alacsonyabb, mint 1968-ban.


e) a gazdasági, politikai hatalom koncentrációja

A gazdasági globalizáció következtében számottevően csökken a helyi társadalmak és kormányok szuverenitása,
az állampolgárok életét érintő legfontosabb kérdések feletti döntés joga a multinacionális vállalatok, pénzügyi
spekulánsok kezébe kerül, akik döntéseik érvényesülési helyétől fizikailag távol élnek, és a helyi közösségeket
sem ismerik, azok érdekeivel nem azonosulhatnak.

Egyre több és ellenőrizhetetlenebb hatalom összpontosul a nemzetközi vállalatok, cégbirodalmak és
pénzintézetek kezén, ezek működése pedig független mindennemű demokratikus ellenőrzéstől.

f) túlnépesedés

Sokan úgy gondolják, hogy a túlnépesedés a globalizáció egyik kiváltó oka, de számos demográfus szerint éppen
ellenkező a helyzet. A túlnépesedés a globalizáció egyik legsúlyosabb következménye. Ezt több okkal is
magyarázzák.
Az első: azoknak a civilizációknak, amelyeket az elmúlt száz évben – tehát a megváltozott körülményekhez való
alkalmazkodáshoz túlságosan rövid idő alatt – ért el a modern európai kulturális minta, megvolt a maguk kiváló,
önszabályozó, a népességet a technológiához és a környezeti adottságokhoz megfelelően igazító rendszere.
Ezeket a rendszereket az elmúlt évszázadok gyarmatosítása folyamatosan lerombolta. Ennek következtében a
harmadik világban élők megismerkedtek a szélsőséges nyomornak, az ínségnek, szomjúságnak azokkal a
nemeivel, amelyek korábban a hagyományos társadalmakban mindenütt ismeretlenek voltak.
A nyomor pedig tovább növeli a népességet, ebben rejlik a népességrobbanás második oka. Azok a földrészek,
ahol a modern civilizáció és technológia bevezetését nem követte a jólét növekedése, hanem csak a szélsőséges
nyomor és egyenlőtlenségek, ott a születésszám növelése sok szempontból gazdasági kényszer is a családok
számára , miközben a gyerekhalandóság egyelőre csökken.
A harmadik ok pedig, hogy ezek a szétvert kultúrák mégsem viselik el ellenállás nélkül a globális modernizációt.
A kiváltott sajnálatos következmények egyike, a vallási fundamentalizmus a térhódítása világszerte, amely
viszont a születésszám növelésével, az adott ország népességének növekedésével akarja helyreigazítani a
mérleget.

i) az információs és kommunikációs technológiák fejlődése, gyorsulása

Az információs és kommunikációs technológiák fejlődése, bár sok lehetőséget nyújt, a legszegényebb országok
népessége számára nem jelent megoldást, hiszen azoknak még a alapvető szükségleteik előteremtése is gondot
okoz (mobiltelefonnal, számítógéppel nem laknak jól...). Ezek a technológiák elsősorban a fejlett országok
tehetősebb polgárai számára aknázhatók ki. E technológiák használatának igazi nyertesei a nemzetek feletti
vállalatok, akik ezáltal egyetlen vállalatközpontból hatékonyan tudják irányítani az egész világra kiterjedő
cégbirodalmukat. Hasonlóan a pénzpiacok, a tőzsdék szereplői és a spekuláns tőke is hasznot húz e
technológiákból, hiszen a gyors információáramlás következtében másodpercek alatt hatalmas pénzösszegeket
tudnak áramoltatni a világ távoli pontjai között. Többek között ez volt az oka az 1997-es ázsiai gazdasági válság
ilyen gyors szétterjedésének.

A globalizáció további lényeges jellemzői közé tartozik az életritmus rohamos felgyorsulása. Ennek
következtében döntéseink is egyre rövidebb távra szólnak, a pillanat határoz meg mindent. A gazdasági
gondolkodás eluralkodása következtében a jövő leértékelődik, s ez visszafogja a hosszú távra szóló
kezdeményezéseket, innovációkat. Életünk felgyorsulásával párhuzamosan a globalizáció sebessége is
folyamatosan nő. Egyesek szerint a globalizáció elemzése három lépéssel a folyamatok mögött jár.


2. A globalizáció kulcsszereplői

A gazdasági globalizáció fő haszonélvező a nemzetek feletti vállalatok vezetői, tulajdonosai. Hogy a
világgazdaság számukra megfelelő keretei kialakuljanak, a különféle nemzetközi intézményekre (Világbank,
Nemzetközi Valutaalap, OECD, Kereskedelmi Világszervezet, Európai Unió), a médiára, véleményformáló
agytrösztökre, reklám és marketingcégekre, lobbi szervezetekre, helyi és országos tisztségviselők
megvesztegetésére támaszkodnak.
2.1 Nemzetközi pénzügyi intézmények
2.1.1 Világbank

A II. világháború utáni új gazdasági rend felállítása két intézmény születésével vette kezdetét. E két, úgynevezett
breton woods-i intézmény a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF).
A Világbank 1945-ben alakult meg (eredetileg Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank /IBRD/ néven, de
gyorsan elterjedt a Világbank elnevezés). A Bank eredeti feladata az lett volna, hogy a világháború utáni
újjáépítéshez hosszú lejáratú kölcsönöket nyújtson. Az Egyesült Államok által elindított Marshall-terv
következtében viszont Európában nem volt jelentős igény e kölcsönökre, ezért a Világbank hamarosan új
célpontot keresett: a fejlődő országok szükségleteinek kielégítését tűzte ki új célul.

A Világbank, vagyis helyesebben a Világbank Csoport négy intézményből áll:
• Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD – International Bank for Reconstruction and Development),
alapítási év: 1945. Az IBRD a fejlődő országok számára nyújt kölcsönöket piaci kamatra.
• Nemzetközi Fejlesztési Társaság (IDA – International Development Association), alapítási év: 1960. Az IDA az
iparilag elmaradott országok számára nyújt kedvező kamatozású hiteleket.
• Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC – International Finance Corporation), alapítási év: 1965. Az IFC feladata
a fejlődő országokba irányuló külföldi magán tőkebefektetések és beruházások támogatása, illetve beruházások
végrehajtása. Szerepe a térségünkben egyre nagyobb.
• Multilaterális Beruházási Garancia Ügynökség (MIGA – Multilateral Investment Guarantee Association),
alapítási év: 1985. A MIGA gyakorlatilag egy biztosítótársaság, amely a befektetések biztonságát garantálja a
fejlődő országokban arra az esetre, ha politikai vagy más okokból a befektetés veszélybe kerül. A MIGA egy
rendkívül nehezen megközelíthető, zárt intézmény, amely azonban igen agresszíven nő, ezért elképzelhető, hogy
a társadalmi szervezeteknek a jövőben egyre nagyobb figyelmet kell fordítaniuk a MIGA tevékenységére.

Általában az IBRD és az IDA intézményét nevezik együtt Világbanknak.

A Világbanknak jelenleg 183 ország tagja. A tagországok befizetéseik alapján kapnak szavazati jogot, vagyis az
egyes döntéseket anyagi erejüknek megfelelően befolyásolják. A Világbank legnagyobb tulajdonosa az Egyesült
Államok 17% körüli tulajdoni aránnyal.  A világ hét legnagyobb gazdasági hatalmát tömörítő ún. G7
országcsoport (Egyesült Államok, Németország, Japán, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Kanada)
a szavazatok közel ötven százalékát mondhatja magáénak. A többi 176 országnak pedig együtt jut a szavazatok
alig több mint 50%-a.

A Bank kölcsönfeltételei között az országok piacainak megnyitása, a gazdaság átalakítása, szerkezetátalakítási
programok, egy-egy szektor reformja szerepel. A Bank már ezzel is jelentős szerepet játszik a gazdasági
globalizáció folyamatában.

A Bank különleges esetektől eltekintve csak óriási beruházások finanszírozására hajlandó pénzt adni, úgy mint
erőművek, gátak, autópályák. A Bank állandó problémája a megfelelő számú és nagyságú tervezet hiánya, mivel
ezek létezése a Bank fennmaradásának is előfeltétele. A Bank egy 1992-es belső vizsgálata szerint a kölcsönzésre
ható belső nyomás jóval fontosabb a személyzet számára, mint bármilyen más megfontolás. A minél drágább és
nagyobb méretű beruházások tervei sokszor helyi szakértők bevonása nélkül készülnek, a helyi érdek-képviseleti
csoportok szempontjai pedig fel sem merülnek.
Milyen eszközzel tudja ráerőltetni a fejlődő országokra az egyes programokat? A Világbank kezében ott van az
adu: ha egy ország kap világbanki hitelt, akkor ez jelzés a külföldi befektetők számára, hogy az ország
fizetőképes, így érdemes befektetni. Ha az ország esetleg megtagadja a világbanki hitel visszafizetését, a külföldi
befektetők villámgyorsan kimenekülnek, más bankok befagyasztják a hiteleket, tehát a tőkebeáramlás leáll. Ez
az oka annak, hogy a világbanki hitelek 97%-át visszafizetik még a legszegényebb országok is, akár az utolsó
erőtartalékaik felszámolása árán.
A Bankba áramló tőke a gazdag országok kormányaitól jön. A kölcsönök folyósítása a szegényebb országokba
történik. Mi történik a kölcsönökkel? A pénz igen nagy része, ahogy beáramlik a szegény országba, úgy vissza is
áramlik a gazdag donor országokba. 1992-ben a folyósított kölcsönök 57%-át költötték el a befogadó országok
külföldi szolgáltatásokra és árucikkekre. Ennek a pénzösszegnek kb. a 70%-a áramlott vissza a gazdag
államokba. A gazdag még gazdagabb, a szegény még szegényebbé válik.

A beruházások jelentős része (pl. a nagy gátak építése) az ott élők kitelepítésével jár, nagyon sokszor az alapvető
emberi jogokat sem veszik figyelembe. Környezeti szempontból is nagyon sok gond van ezekkel a
beruházásokkal, a szennyezésektől az élőhelyek tönkretételéig. A támogatott kőolajipari beruházások révén
pedig a Világbank közvetve hozzájárul az éghajlatváltozáshoz.

Az 1992-es riói ENSZ Környezet és Fejlődés Konferencia óta a Világbank 25-ször több fosszilis energia
beruházást támogatott, mint amennyit megújuló energiaforrásokra adott.
A következő 20-50 évben a Világbank által támogatott beruházások 1,3-szor több szén-dioxidot bocsátanak ki,
mint amennyi a világ össze szén-dioxid kibocsátása volt 1995-ben.

Bár az utóbbi években a Világbank legfontosabb célkitűzései között szerepel a szegénység csökkentése, úgy
tűnik, tevékenysége inkább ezzel ellentétes hatást ér el. A Földön ma több a szegény, mint valaha: 1,3 milliárd
ember él – a Világbank által
megállapított napi 1 dolláros – szegénységküszöb alatt.

IFC (Nemzetközi Pénzügyi Társaság)

Az IFC a Világbank Csoport magánszféra felé kinyújtott keze.
Az egyik legfőbb kritika az IFC-vel szemben, hogy magáncégeket támogatnak közpénzekből.
Az IFC támogatásainak legfőbb haszonélvezői a nemzetek feletti társaságok (Rio Tinto, Citibank, Marriott,
ExxonMobil stb.). A helyi lakosok általában nem élvezhetik e támogatások előnyeit, mert a nemzetek feletti
vállalatok a nyereségük nagy részét hazaviszik a részvényeseiknek.
Sokszor környezetileg problémás tevékenységeket (pl. Yanacoba aranybánya Latin-Amerikában, Sarshatali
szénbánya Nyugat-Bengáliában) támogatott az IFC. Az elemzők szerint az IFC az éghajlatváltozás legnagyobb
pénzelője az olajvezetékek és a szénerőművek támogatása révén. 1999-ben az IFC 533,4 millió dollárt adott
fosszilis tüzelőanyagok kitermelésére, 205,7 millió dollárt járműipari, 574 millió dollárt vegyipari
tevékenységekre. Emellett eltörpülnek az IFC lépései a megújuló energiaforrások piaci korlátainak lebontására.

A Csád-Kamerun Kőolajvezeték jelentős tiltakozást váltott ki a társadalmi szervezetek körében.  Ehhez a
beruházáshoz az IFC 250 millió dollárt adott egy, az ExxonMobil vezette konzorciumnak. A tervek szerint egy
650 km hosszú kőolajvezeték épül Csádból a Guineai-öbölig, amely a kameruni parti esőerdőkön és fontos
folyórendszereken vezetne keresztül. A környezetvédő szervezetek az erdőirtás, folyószennyezés miatt aggódnak.
A Világbank is elismeri, hogy a beruházás a térségben az olajipari fejlesztések erősödéséhez, valamint az
üvegház hatású gázok hosszú távú felhalmozódásához vezet, az egész bolygó környezeti állapotát veszélyeztetve.
A Transparency International szerint az elmúlt 2 évben Kamerun volt a világ legkorruptabb országa. Szintén
jelentős gondok vannak az emberi jogokkal is a térségben. Nagy a valószínűsége, hogy a csádi polgárok semmit
sem fognak élvezni a Világbank által pénzelt befektetés előnyeiből, viszont lehetséges, hogy a csádi kormány
fegyverkezésre fogja költeni az olajbevételeket.

2.1.2. Nemzetközi Valutaalap (IMF)

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) 1945-ben jött létre, azzal a szándékkal, hogy rövid lejáratú kölcsönök
alkalmazásával biztosítsa a rászoruló országok import-export egyensúlyát, a valutaárfolyamok stabilizálását.

A Valutaalapnak, akárcsak a Világbanknak jelenleg 183 ország tagja. A tagországok itt is befizetéseik alapján
kapnak szavazati jogot, vagyis az egyes döntéseket anyagi erejüknek megfelelően befolyásolják. A Valutaalap
esetében is az Egyesült Államoknak van a legnagyobb befolyása 17% körüli tulajdoni arányának köszönhetően
és az ún. G7 országcsoport itt is a szavazatok közel ötven százalékát mondhatja magáénak. Így hát nem csoda,
hogy a két intézmény hasonló gazdaságpolitikát folytat.

A Valutaalap a Világbankkal közösen a fejlődő és a volt szocialista országok gazdasági problémáit, mindenek
előtt a nagyfokú külső eladósodást kihasználva neoliberális szerkezet-átalakítási programok megvalósítására
kényszeríti ezen országok kormányait. A szerkezet-átalakítási programok lényege, hogy ezen országoknak meg
kell nyitniuk piacaikat a fejlett országok sokkal erősebb cégei és a fejlett ipari országokból kiinduló spekulációs
tőkemozgás előtt (importliberalizáció, a tőkemozgás liberalizációja, privatizáció) és belföldön olyan
gazdaságpolitikát kell folytatniuk, amely biztonságot nyújt a befektetők számára (szigorú monetáris politika, a
költségvetés jóléti kiadásainak lefaragása a külső adósságszolgálat teljesíthetősége érdekében).

A Valutaalap szerkezet-átalakítási programjai nem segítették elő a gazdasági növekedést, és nem voltak képesek
megállítani a szegénység növekedését, ugyanakkor növekvő egyenlőtlenséget és környezetkárosítást idéztek elő.
Ennek ellenére az országoknak a rájuk nehezedő nyomás miatt el kell fogadniuk a Valutaalap programjait, mert
a Világbank és más intézmények nem hiteleznek vagy nyújtanak támogatást olyan országoknak, amelyek nem
rendelkeznek az IMF "jóváhagyásával". Továbbá azáltal, hogy az IMF megtagadta a világ legszegényebb
országai adósságának kedvezőtlen feltételekhez nem kötött eltörlését, hozzájárult a társadalmak és a természeti
környezet IMF-programok okozta leromlásához.

Az IMF a közelmúltban változásra utaló intézkedéseket hozott, mint például a Szegénységcsökkentési Stratégiák
(PRSP) Világbankkal közös kialakítása. Az első jelek azonban azt sugallják, hogy a PRSP inkább reklámfogás
volt, kevés konkrét eredménnyel.

A szerkezetátalakítási programok jelentősen csökkentették az állami egészségügyi kiadásokat. Zimbabwében
például az egy főre jutó egészségügyi kiadás az egyharmadára esett azóta, hogy 1990-ben az IMF által javasolt
szerkezetátalakítási programokat vezettek be. Az egészségügyi kiadások csökkentése, a gyermekhalandóság
növekedéséhez és az AIDS gyors terjedéséhez vezetett, különösen az afrikai országokban.

A szerkezetátalakítási programok elsődleges célja, hogy javítsa az adott ország képességét a hitelek
visszafizetésére. A latin-amerikai országok a nyolcvanas években exportjövedelmeik egyharmadát költötték
adósságszolgálatra. Ennek ellenére az évtized végén adósságállományuk (a magas kamatlábak miatt) nagyobb
volt, mint az évtized kezdetén.

A nemzetközi pénzügyi szervek által kikövetelt fizetési és az ebből következő exportkényszer a természeti
kincsekkel való rablógazdálkodáshoz, az erdők kivágásához, monokultúrás mezőgazdasági termeléshez és ezen
keresztül a környezet súlyos károsításához vezet a fejlődő országokban. Elefántcsontparton például az exportcélú
kakaótermesztésre használt földterület aránya 1960 és 1996 között 7,2%-ról 13,5%-ra növekedett, ennek
következtében az országot borító erdők területe 12 millió hektárról 3,9 millió hektárra csökkent.

Kamerunban a Valutaalap szerkezetátalakítási programjai 1988-ban kezdődtek. Az IMF rávette a kormányt, hogy
az export elősegítése érdekében értékelje le az ország pénznemét, valamint csökkentsék a faexportra kivetett
adókat. E gazdaságpolitika következtében jelentősen megnőtt a faexport és az erdei termékek kivitele. A
fakitermeléssel foglalkozó cégek száma az 1994-es valuta leértékelés után egy év alatt 194-ről 351-re nőtt. A
faexport 49,6%-kal nőtt 1995/96 és 1996/97 között.


2.1.3 Exporthitel intézetek (Export Credit Agencies)

Míg a gazdasági globalizáció főbb intézményeinek (Világbank, Valutaalap) tevékenysége valamennyire
ismertebb a közvélemény előtt, jóval kisebb figyelem irányul a rejtettebb, bár hasonló befolyással rendelkező
exporthitel intézetekre (Export Credit Agencies). 

A exporthitel intézetek közintézmények, melyek kormányzati háttérrel támogatott kölcsönöket, garanciát,
biztosítást nyújtanak országaik üzleti szervezeteinek kockázatos, többnyire fejlődő országokba történő
beruházásaihoz. A legismertebbek: amerikai Export-Import Bank, német Hermes, kanadai Export Development
Corporation, a Japan Bank for International Cooperation. Legtöbbjüknek nincs környezetvédelmi, illetve emberi
jogi politikája.
Mivel a fejlesztési bankok (pl. Világbank, EBRD) a társadalmi szervezetek kritikája következtében lassan
megszelídülnek és bizonyos beruházásokat már nem vállalnak fel, a problémásabb beruházások
finanszírozásának szerepét egyre inkább az exporthitel intézetek veszik át. Becslések szerint ma már az
exporthitel intézetek együttesen több mint négyszer annyi támogatást nyújtanak olaj-, gázipari és bányászati
tevékenységekre, mint az összes multilaterális fejlesztési bank. A harmadik világbéli, jelentős üvegházgáz-
kibocsátással járó tevékenységek felét exporthitel intézetek támogatják. Az exporthitel intézetek gyakran
biztosítanak hátteret olyan beruházásokhoz is, amelyeket a fejlesztési bankok, mint például a Világbank túl
kockázatosnak, veszélyesnek tart. Az elmúlt években az exporthitel intézetek évente 50-70 milliárd dollárnyi
közép- és hosszútávú tranzakción keresztül támogattak hatalmas ipari és infrastrukturális beruházásokat.

Gyakori vád az exporthitel intézetekkel szemben, hogy tevékenységük hatásairól semmilyen információt nem
bocsátanak közre. A legtöbb exporthitel intézet nem követeli meg beruházásaihoz a környezeti hatásvizsgálatot
sem. Nem folytatnak párbeszédet az általuk támogatott tevékenységek által érintett közösségekkel, sem a civil
társadalommal. Legtöbbjük még a folyamatban lévő vagy akár a befejezett beruházások nevét, természetét,
helyszínét sem hozza nyilvánosságra.

Az exporthitel intézetek biztosítanak hátteret háború sújtotta országokba irányuló fegyverkereskedelmhez, ill.
katonai berendezések exportjához. A brit Export Credit Guarantee Department például a volt indonéziai diktátor,
Suharto rezsimjének adott támogatást Hawk típusú vadászrepülőgépek vásárlására, amelyeket többek között a
megszállt Kelet-Timorban vetettek be.

Sok esetben az általuk támogatott tevékenységek emberi jogok megsértésével járnak (pl. a Törökországban
tervezett Ilsu gát esetén több tízezer ember erőszakos kitelepítése), és gyakori a fejlődő országok hivatalnokainak
megvesztegetése is olyan beruházások esetében, amelyekhez az exporthitel intézetek biztosítanak hátteret.


Az egyik legjelentősebb példa a kínai Jangce-folyón tervezett, több mint 500 km hosszú,  Három Szurdok Gát
(Three Gorges Dam). Német, svájci és kanadai exporthitel intézetek versengtek, hogy támogathassák ezt az
óriási beruházást, ami miatt 1,9 millió embert kell kitelepíteni. Nemcsak a gát által elárasztandó településeket
fenyegeti ez a tervezet, hanem azokat a falvakat, városokat is, amelyek ezt a hatalmas embertömeget befogadni
kényszerülnek. A gát építése jelentős természetpusztítással jár, számtalan halfaj vándorlási útvonalát érinti,
többek között a már eddig is veszélyeztetett fajnak számító kínai folyami delfint (Lipotes vexillifer), amelyet a
"folyó istennőjeként" is tisztelnek.
A vezető brit orvosi folyóirat, a Lancet szerint a gát megépítése komoly egészségügyi kockázatokat jelent.
Megnövekedhet különféle járványos betegségek (malária, agyvelőgyulladás és ami még rosszabb, egy élősködő
laposférgek által terjesztett betegség, a bilharziázis) gyakorisága a területen. Az elárasztás a térség értékes
kulturális kincseit, feltárt és még fel nem tárt régészeti lelőhelyeit is veszélyezteti.


2.1.4 EBRD (Európai Újjáépítési és Befektetési Bank)

Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (EBRD) 1991-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a közép-kelet-
európai, illetve a szovjet utódállamok részére a szocialista gazdaságból a piacgazdaságba való átmenethez
pénzügyi forrásokat biztosítson.
Az EBRD –  a Világbank és az EIB gyakorlatától eltérően – a magánszektornak nyújt főként kölcsönöket. Részt
vesz a magánszektor átalakításában, a privatizációban, kereskedelmi bankok tőkéjének biztosításában. A kis- és
közepes méretű vállalkozások finanszírozása a bank egyik fő célkitűzése.
Az EBRD tagjainak sorában 58 ország foglal helyet, amelyek a bank tőkéjét biztosítják - többek között
Ausztrália, az Egyesült Államok, Kanada, az Európai Unió -, valamint az Európai Beruházási Bank (EIB). Az
EBRD-ben a döntési szabályok hasonlóak mint a Világbank esetében, vagyis a szavazati jog és ezzel a befolyás
nagysága annak függvénye, hogy egy adott ország mekkora összeggel járul hozzá az EBRD működéséhez. A
legnagyobb hozzájárulást az Egyesült Államok fizeti, ezért jelentős az ország befolyása az EBRD működésében.
Bank 20 milliárd eurós tőkéjéből, összességében 51% az EU tagállamainak birtokában van, így a bank fő
politikáját az Európai Unió határozza meg.

Az EBRD-nek jelentős szerepe volt a közép- és kelet-európai országok vállalatainak privatizációjában. A Magyar
Külkereskedelmi Bank magánosítása során jelentős tulajdonrészhez jutott az EBRD. Az Egis gyógyszergyár
magánosítása során (a NeastWest mellett) az egyik vevő az EBRD volt, majd később eladták a céget a francia
Servier vállalatnak.

A környezetvédők ellenszenvét két ukrán atomerőmű blokk (Hmelnyickij 2, Rivnye 4 - K2R4) építésére adott
hitel miatt váltotta ki a bank. Az 5 éven át tartó jelentős társadalmi tiltakozás ellenére a 2000. év végén az EBRD
vezetősége úgy
szavazott, hogy megadják a kölcsönt az atomerőmű blokkok építésére, bár ehhez komoly feltételeket szabtak. E
feltételeket az ukrán kormány nem tudta elfogadni, és 2001 novemberében visszamondta az EBRD-kölcsönre
vonatkozó igényt.

Az EBRD 40 millió dollár kölcsönt adott a kanadai Cameco cég tulajdonában levő kirgíziai Kumtor aranybánya
beruházásra. E bányában ciános technológiával vonták ki az aranyat az ércekből. 1998 májusában egy baleset
során egy nátrium-cianidot szállító teherautóról 20 tonna cián ömlött a Barskoon folyóba. Ennek következtében a
szomszédos falu lakói közül 2 ember meghalt, 93-at kórházba kellett szállítani. A környezeti károk is jelentősek.
Két évvel később, 2000. január 20-án egy újabb baleset során másfél tonna ammónium-nitrát szabadult ki. A
balesetekért, mint a beruházásokat támogató bankot, az EBRD-t is felelősség terheli.

Az EBRD egyéb kelet- és közép-európai, közép-ázsiai beruházásokban (pl. a Chirag Oil Project a Kaszpi-
térségben) is jelentős szerepet játszott. Ezek legtöbbjénél a nyilvánossággal, a társadalmi szervezetek
bevonásával és a környezetvédelmi hatásvizsgálatokkal is gondok voltak.

2.1.5. EIB (Európai Befektetési Bank)

Az Európai Befektetési Bank 1958-ban alakult meg az Európai Unió Római Szerződésében lefektetett alapelvei
szerint. A Bank feladata, hogy előmozdítsa az Európai Unión belül a kevésbé fejlett régiók gazdaságának
fejlődését, fejlessze az európai közlekedési és telekommunikációs rendszert, javítsa a környezet állapotát és az
életminőséget, növelje az ipar versenyképességét, kis- és középvállalkozásokat támogasson, előremozdítsa az
Unión kívüli országokban az uniós támogatásokat és együttműködést. Az EIB tőkéje az Európai Unió
tagországaitól származik. A piaci kamatozású kölcsönöket állami- és magán-beruházóknak folyósítja.

Környezetvédő szervezetek sokat bírálták az EIB-t amiatt, hogy tevékenysége átláthatatlan, és a bank kizárja a
nyilvánosságot a döntések előkészítéséből, illetve azok meghozatala után is. Ez azért is megengedhetetlen,
mivel az EIB az Európai Unió hivatalos bankja, és közpénzekből gazdálkodik.

A bank hazai tevékenységével kapcsolatos legfőbb kritika az M0-ás autópálya északi (káposztásmegyeri)
szakaszának építése kapcsán merült fel. Az építést ugyanis az EIB hitellel finanszírozta. Magyar környezetvédő
szervezetek szerint nem történt megfelelő környezeti hatásvizsgálat, természetvédelmi területet veszélyeztet az
építkezés. Emiatt az Európai Környezetvédő Iroda (EEB) az Európai Unió ombudsmanjához fordult. Indoklásuk
szerint az M0-ás autópálya északi szakaszának építése során megsértették az EU jogszabályait. Az EIB vezetése
viszont az EU ombudsman tájékoztatása szerint megtagadta a vele való együttműködést.


2.2 A WTO és regionális kereskedelmi szervezetek, egyezmények

A beruházások, a nemzetközi kereskedelem szabadságát biztosító szabályok kialakításában, valamint azok
érvényesítésében több nemzetközi szervezetnek, intézménynek van szerepe (OECD, GATT, WTO, EU, NAFTA)
2.2.1 OECD

Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet - Organisation for Economic Cooperation and
Development) 1961-ben alakult. Európa, Észak-Amerika és a csendes-óceáni térség 29 gazdaságilag legfejletteb
b országainak tömörülése.

A kereskedelem liberalizációjának egyik legjelentősebb élharcosa az OECD. A szervezet keretében több,
beruházásokkal, nemzetek feletti vállalatokkal kapcsolatos egyezmény született:
• Beruházási kódex (1964) - Tőkemozgások és a Láthatatlan Folyó Műveletek Felszabadításának Kódexe
• Nemzetközi Befektetésekről Szóló Nyilatkozat (1976)
• Multinacionális Vállalatokról Szóló Nyilatkozat (1976)
- Nemzeti Elbánási Okmány
- Nemzetközi Befektetési Ösztönzők és Ellenösztönzők
- Ellentmondó Eljárásokról Szóló Okmányok
Ezeknek az egyezményeknek a közép-európai országok teljes mértékben (korlátozás nélkül) alávetették magukat,
miközben számos EU tagországban még a 90-es évek közepén is voltak kivételek (pl. kisvállalkozások
támogatása).
Fontos megemlíteni, hogy a társadalmi szervezetek körében hatalmas tiltakozást kiváltó Multilaterális
Befektetési Egyezményt (MAI) is az OECD keretében - ráadásul az érintett országok parlamentjeit és a
nyilvánosságot mellőzve - készítették elő. A WTO seattle-i fordulójának előkészítésében is jelentős szerepet
játszott az OECD.
A Multilaterális Befektetési egyezmény (MAI)
Eredetileg MIA (Multilateral Investment Agreement) néven tervezték ezt az egyezményt a WTO keretben
létrehozni. Mivel a harmadik világbeli országok tiltakoztak a kezdeményezés ellen, ezért átnevezték, és titokban
az OECD színeiben elkezdték a Multilaterális Befektetési Egyezmény (Multilateral Agreement on Investment –
MAI), előkészítését. Célja a külföldi befektetések még létező (környezetvédelmi, szociális, kulturális, munkajogi)
korlátainak lebontása, a nemzetközi tőkepiac további liberalizálása. Az egyezmény súlyosan korlátozta volna a
nemzetállami kormányok szuverenitását a transznacionális vállalatokkal szemben.
Amikor nyilvánosságra került, hatalmas tiltakozáshullámot indítottak a környezetvédők, szakszervezetek és más
civil szervezetek. Szerencsére az egyezmény megfeneklett, de kicsit megváltoztatva a WTO keretében megint
megpróbálták visszacsempészni. A WTO seattle-i fordulójának bukása azt a kísérletet is meghiúsította. A
legújabb hírek szerint most megint az OECD egyik bizottsága kezd előkészíteni egy hasonló beruházás-védelmi
egyezményt.



2.2.2 A Kereskedelmi Világszervezet (WTO)

A második világháborút és az ENSZ létrejöttét követően a nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy megalapítják a
Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetet (Internatoinal Trade Organisation, ITO). A szándék az államok közötti
kereskedelem előremozdítása volt, annak érdekében, hogy megakadályozzák a világméretű konfliktusok
visszatérését, amelyek annyi szenvedést okoztak a XX. század első felében. Mivel az Egyesült Államok
szenátusa nem egyezett bele, a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetet nem jött létre.
1947-ben lépett életbe viszont a GATT (Általános Vámtarifa Egyezmény) azzal a céllal, hogy lebontsa az
országok közötti árukereskedelem korlátait (kvótákat, vámokat és egyéb illetékeket). Az elmúlt évtizedekben a
GATT a gazdasági globalizáció egyik alappillérévé vált. A GATT története során több kereskedelmi
tárgyalássorozat volt, különféle egyezményekkel. Az utolsó, az Uruguayi forduló során, 1994-ben döntöttek a
Kereskedelmi Világszervezet, a WTO létrehozásáról.

Rövid történerte alatt a WTO a világ egyik legerősebb nemzetközi intézményévé fejlődött. Még a GATT-nál is
nagyobb hatalmú kulcsszereplője lett a gazdasági globalizációnak. Széleskörű döntési jogokkal rendelkezik az
árucikkekkel, szolgáltatásokkal, szellemi tőkével kapcsolatban. Sokszor akadályozza a nemzeteket demokratikus
jogaik érvényesítésében, ugyanakkor a nemzetek nem tudnak beleszólni törvénykezésébe.
A WTO alapító okirata szerint a WTO célja "a források legoptimálisabb kihasználása, összhangban a fenntartható
fejlődés koncepciójával". A gyakorlatban azonban egészen más történik. Nézeteltérések esetén a
szabadkereskedelem elvét helyezik előtérbe a szociális és környezeti szempontokhoz képest.

A WTO hatáskörbe tartozó kereskedelmi egyezmények:
- AOA - Mezőgazdasági Egyezmény (Agreement on Agriculture)
- ATC - a textilkereskedelemről szóló egyezmény (Agreement on Textiles and Clothing)
- GATS - szolgáltatások (General Agreement on Trade and Services)
- GPA - a kormányzati közbeszerzésekről szóló egyezmény (Agreement on Government Procurements)
- SCM - kereskedelmi jellegű támogatásokról, ellentételezésekről szóló egyezmény (Agreement on Subsidies
and Countervailing Measures)
- SPS - Állat- és Növény-egészségügyi Intézkedésekről szóló Megállapodás (Agreement on Sanitary and
Phytosanitary Measures)
–   TRIMS - kereskedelemhez kötődő befektetési intézkedések (Agreement on Trade-Related Investment Measures)
– TRIPs egyezmény -- szellemi tulajdonjogokról (Agreement on Trade-Related Intellectual Property Rights)

Ezen egyezmények mellett a WTO legfontosabb intézménye a WTO Vitarendező Testület (Dispute Settlement
Body). Többnyire a cégek javára, az államok ellen döntenek a szociális, illetve környezeti érdekek felett.



Néhány példa a WTO eddigi tevékenységéből:
*  Az Európai Unió megtiltotta országainak, hogy szarvasmarha növekedési hormonnal (rBGH) kezeljék a
húsukért tenyésztett állatokat, valamint hogy hormonnal kezelt állatokat importáljanak, mivel ezek rákot
okozhatnak és megzavarhatják az emberi szervezet  hormonháztartását. Az Egyesült Államok és Kanada –
ezekben az országokban nagy mennyiségben használnak szarvasmarha növekedési hormonokat – a WTO-nál
kifogásolta ezt a tilalmat. A WTO vitarendező testületének döntése értelmében az Egyesült Államok
kereskedelmi büntetőintézkedéseket vezethetett be az EU tagországokkal szemben. Ezek a büntetővámok a
világpiacon jól eladható EU-termékeket érintették (sajtok, borok, mustárok stb). Egyes francia gazdálkodók
emiatt dühükben traktorral törtek be a McDonald's-éttermekbe.
*  Az Egyesült Államokban a veszélyeztetett állatokra vonatkozó törvény megköveteli, hogy olyan garnélarák-
hálókat használjanak, amelyekbe a tengeri teknősök nem akadnak bele. Az Egyesült Államok megtiltotta a
garnélarák-importot  azokból az országokból, ahol nincs hasonló törvény. Ezzel nyomást gyakorolt más
országokra, hogy hozzanak ott is hasonló törvényeket, ugyanakkor megakadályozta az olcsóbb garnélarák
behozatalát. India, Malajzia, Pakisztán és Thaiföld tiltakozott a WTO-nál, amely ezután elmarasztalta az Egyesült
Államokat a szabadkereskedelem megsértése miatt-
* Amikor az Egyesült Államok Környezetvédelmi Hivatala (EPA) elrendelte, hogy az ország területén csak a
környezetet kevésbé szennyező benzint forgalmazhatnak, Venezuela és Brazília a WTO-hoz fordult, amely igazat
adott nekik. Így az USA Környezetvédelmi Minisztériuma kénytelen volt enyhíteni az előírásain.
* Japánnak a többi országénál szigorúbb határértékei voltak a peszticid maradványokkal kapcsolatban. Az
Egyesült Államok panaszt tett Japán ellen és győzött, ezzel arra kényszerítve a japán fogyasztókat, hogy
ételeiken keresztül több vegyszert fogyasszanak, mint amennyit a saját kormányuk biztonságosnak tart.
* Guatemala az Egészségügyi Világszervezet (WHO) javaslatára törvényt hozott, megtiltva a csecsemőtápszer-
kereskedőknek, hogy azt állítsák, a drága tápszer feltétlenül szükséges a gyermekek egészséges táplálásához
(vagyis egészségesebb, mint az anyatej). A Gerber Products meggyőzte az Egyesült Államokat, hogy tiltakozzon
a WTO-nál. A WTO nem hozott döntést ezzel
kapcsolatban, de az esetleges kereskedelmi megtorlásoktól tartva Guatemala eltörölte a szóban forgó törvényt.
*  Massachusetts állam polgárai, felháborodva azon, hogy a burmai katonai vezetés durván megsértette az emberi
jogokat, törvényt fogadtattak el, amely megtiltja az üzleti kapcsolatot burmai cégekkel. Az egyik érintett vállalat
meggyőzte az EU-t és Japánt, hogy tegyenek panaszt emiatt a WTO-nál.


Seattle-ben, 1999 őszén újabb "Milleneumi Fordulót" terveztek, amelynek során újabb témákat (pl. befektetések,
biotechnológia) akartak felvetni, de ez meghiúsult. A kudarc okai: tüntetések, a társadalmi szervezetek tiltakozása,
fejlődő országok elégedetlensége, egyet-nem-értés a fejlett országok között, a tárgyalások levezetésének hibái.
2001 novemberében, Katarban, egy kis arab szigetországban, a világtól szinte teljesen elzárva megrendezett WTO
Miniszteri Találkozón döntést hoztak egy új kereskedelmi tárgyalási forduló elindításáról.

Eddig 143 ország lépett be a WTO-ba. Magyarország – mivel már tagja volt a GATT-nak is – a WTO alapítói közé
tartozik.

A WTO mellett számos egyéb szabadkereskedelmi szervezet létezik. Ezek közül a legismertebb az Észak-
Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA), amely még szélesebb körű, mint a WTO. Az Ethyl
Corporation nevű nagyvállalat elérte, hogy a NAFTA révén Kanada visszavonja egy olyan üzemanyag-adalékra
(az MMT-re) vonatkozó tilalmát, amely feltehetően károsítja az agyat.
Egy másik esetben pedig Mexikót kötelezték arra a NAFTA szerződés értelmében, hogy fizessen 16 millió dollár
kártérítést az amerikai Metalcad cégnek, mert megtagadták egy szemétlerakó üzemeltetését.
A NAFTA életbelépése óta naponta 5000 veszélyes vegyi- és robbanóanyagokkal megrakott teherautó lépi át a
Mexikó-Texas határt.

2.2.3. Európai Unió

Az Európai Unió története 1952-ben kezdődött, amikor hat állam (Belgium, Franciaország, Németország,
Olaszország, Luxemburg és Hollandia) létrehozta az Európai Szén- és Acélközösséget.
1958-ban a Római Szerződéssel ugyanez a hat állam felállított két újabb közösséget, ezek az Euratom és az
Európai Gazdasági Közösség (EGK). 1967-ben a három közösséget Európai Közösségek (EK) néven részlegesen
integrálták. A Római Szerződés teremtette meg a későbbi EU szervezetrendszer (Tanács, Bizottság, Parlament,
Gazdasági- és Szociális Bizottság, Bíróság) alapjait.
1968-ban megszületik az Európai Közösségben a vámunió, 1970-től a tagállamok külkereskedelmi politikájukat
az EK-ra bízzák, s ezzel létrejön a Közös Piac.
1973 és 1986 között hat további állam (Dánia, Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország és az Egyesült
Királyság) csatlakozott a Közösséghez.
1979 márciusában a tagállamok közötti pénzügyi együttműködés új szakasza kezdődik az Európai Monetáris
Rendszer létrejöttével. Bevezetik a közös elszámolási egységet, az ECU-t.
1987-ben a Európai Egységokmányban az egységes belső piacon túl további célokat is megfogalmaztak (közös
külpolitika és a környezetpolitikák integrációja).
1992 februárjában aláírják a Maastrichti Szerződést, amelynek célja a politikai és jogi egység megteremtése volt.
Ezzel az EK 1993. november 1-jétől Európai Unióvá alakul.
1993 januárjában létrejön a tagállamok közötti egységes belső piac.
1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország felvételével a tagállamok száma 15-re emelkedett.
1995 májusában érvénybe lép a Schengeni Egyezmény, amely az EU tagországok külső államhatárának közös,
szigorú ellenőrzését, az egymás közötti határokon pedig a szabad határátlépést jelenti.
1998 tavaszán az EU keleti bővítésének érdekében megindultak a tárgyalások az új tagjelölt államokkal, köztük
Magyarországgal.
1999. januárban az Európai Központi Bank – egyelőre csak bankszámlákon – kibocsátja az egységes európai
valutát, az eurót. 2002 januárjától 12 EU tagállamban teljesen felváltja a helyi pénznemet az euró.


A globalizációt figyelemmel kísérő elemzők egyértelműen kijelentik, hogy az Európai Uniónak is jelentős szerepe
van a gazdaság globalizációjában. Ez az EU történetének ismeretében nem meglepő, hiszen az európai integráció
alapvetően gazdasági együttműködésként indult, és a politikai egyesülést is alapvetően a gazdasági érdekek
vezérelték.
A gazdasági globalizáció kritikusai szerint az EU alapvető feladata és küldetése szerint egy gazdasági szervezet,
ahol az emberi egészség, az oktatás, a szociális biztonság és a környezet érdekei csak az üzlet
versenyképességének növelése és a mindenható üzleti haszonszerzés után következhet.

Ezt támasztja alá az, hogy a kereskedelem szabadságát képviselve, a görög fuvarozók érdekében, az Európai Unió
nagy nyomást gyakorolt a magyar kormányra néhány évvel ezelőtt, amikor környezetünk védelme érdekében
Magyarország jelentős mértékben felemelte az áthaladó kamionok úthasználati díját. Ekkor a sztrájkoló görög
kamionosok kérésére az EU beavatkozott, és rávette a magyar kormányt, hogy álljon el tervétől.

Az Európai Unióban - eredendő természetéből adódóan - a gazdasági és pénzügyi érdek sokszorta fontosabb, mint
a társadalmi és környezeti érdekek. Utóbbiak csak módosíthatják, de alapvetően nem befolyásolhatják az Unió
politikáját. Az Európai Unió leginkább a nemzetek feletti vállalatok érdekeit képviseli. A cégek érdekeinek
érvényesítésére sok ezer lobbista dolgozik Brüsszelben, akik állandóan ott vannak az Európai Parlament folyosóin,
és mindent megpróbálnak, hogy nyomást gyakoroljanak a döntéshozókra. Ezek közül környezeti ügyeket
mindössze körülbelül öten képviselnek. Az Európai Bizottságnak 1999-ben korrupció miatt kirobbant botrány
következtében kellett lemondania.

Az Európai Montáris Unió az euró bevezetésével tovább erősítheti a vállalatösszevonások hullámát, amely
átsöpört Európán az egységes belső piac és a gazdasági globalizáció következtében. Elemzések szerint ez
leginkább a banki és a biztosítási szektort érinti. Több tízezer munkahely megszűnése várható, és egyes szakértők
szerint a 166 ezer európai bankfiók felét be fogják zárni. A cégek, amelyeknek eddig minden országban meg volt
a szervezeti rendszere egyre inkább európai szinten fognak működni. Az euró bevezetése felgyorsítja ezt a
folyamatot.
Jó példa erre a folyamatra az amerikai tulajdonú Reebok sportszergyártó cég esete. 1995-ben a Reebok-nak még
14 elosztó központja volt az európai piacán; 1998-ra már csak 10 maradt. 1999. január 1-re, mikor megszületett az
euró, mindössze egy elosztó központot működtettek. Ma már az egész földrészt a hollandiai központ látja el
Reebok termékekkel. Ez a folyamat nem csak munkahelyek megszűnésével jár, hanem a környezetileg problémás
hosszútávú áruszállítás növekedését is maga után vonja.

Egy másik nagyszabású, EU-szintű tervezet a Transz-európai Hálózat (TEN) kiépítése, amelynek ötletét eredetileg
az Európa 48 legnagyobb vállalatának vezetőit tömörítő Európai Kerekasztal  (ERT) vázolt fel 1984-ben, aztán
lobbizásuk hatására később a Maastrichti Szerződés keretében hivatalos EU célkitűzéssé vált. A 400 milliárd
eurós költségvetésű nagyszabású tervek során autópályák és gyorsvasutak kilométereinek ezreit kívánják felépíteni
élőhelyek, még megmaradt természeti területek, lakónegyedek rovására. A már megvalósult beruházások között
szerepel a Franciaországot és Angliát összekötő Csatorna Alagút és a Dánia és Svédország között megépült óriási
híd is. A Transz-európai Hálózat megépítésével a nyugat-kelet irányú áruszállítás ötszörös növekedése várható. A
Greenpeace becslése szerint e hatalmas közlekedési hálózat kiépítése az üvegház gázok kibocsátásának 15-18
százalékos növekedését vonja maga után.
Az Európai Közlekedési és Környezetvédelmi Szövetség (T&E) tanulmánya szerint a rendelkezésre álló kutatások
és adatok alapján az a felvetés sem állja meg a helyét, hogy az úthálózatok építése hosszú távon a foglalkoztatás
növekedését eredményezné. Az adatok inkább ennek az ellenkezőjét mutatják. 1991 és 1996 között például 30%-
kal nőtt a teherautó forgalom, miközben a munkanélküliség ugyanennyivel emelkedett. A nagytávolságú
közlekedési hálózatok építése a termelés további központosítását eredményezi. A Transz-Európai Hálózatra
fordított pénzeket inkább a helyi tömegközlekedésre, házépítésekre, egészségügyre, oktatásra kellene költeni.
Ezzel a környezet is jól járna, a gazdaság is erősödne.
A Közös Mezőgazdasági Politika támogatási rendszere az iparszerű mezőgazdaságot, a vegyszerezést, a
monokultúrákat részesíti előnyben a sokféleségen alapuló, helyi viszonyokat kihasználó, elsősorban az adott
térség ellátását szolgáló gazdálkodási formákkal szemben. A Közös Mezőgazdasági Politika reformjára irányuló
törtekvések eddig sorra meghiúsultak, és egyelőre úgy tűnik, hogy a közeljövőben sem várható reform.
Seattle-ben is jelentős szerepe volt az EU tárgyaló delegációjának a "Milleneumi Forduló" erőltetésében, újabb
tárgyalási témák napirendre tűzésében. Az azóta eltelt időszakban is rendszeres tárgyalásokat folytattak az EU
kereskedelmi ügyekért felelős tisztviselői, főleg az amerikai delegációkkal, s közösen mindent megtettek, hogy a
katari WTO Miniszteri Találkozón tető alá hozzanak egy újabb kereskedelmi tárgyalási fordulót.

Az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó országok számára biztosított előcsatlakozási alapok, valamint a Phare
támogatások vizsgálata során is felmerülhetnek környezetvédelmi kifogások. Nagyon sokszor útépítésre
használták fel ezeket a kölcsönöket, támogatásokat, amelyek jelentős környezeti kihatásokkal járnak. Egyes
elemzések szerint még a környezetvédelmi követelményként előírt csatornázások is komoly környezeti
problémákat hozhatnak. Ha teljes életút-elemzést végzünk, akkor kiderül, hogy a jelenlegi módszerekkel egy-egy
falu csatornázása sokszor jóval nagyobb környezeti terheléssel jár, mint amekkora eredménnyel. Szintén
kifogásolható, hogy az EU Phare-támogatásokat nyújt géntechnológiai programokra.


2.3 Nemzetek feletti vállalatok

2.3.1 A nemzetek feletti vállalatok és a globalizáció
A gazdasági globalizáció fő haszonélvezői, támogatói a nemzetek feletti vállalatok. Az ezredfordulóra jelentős
hatalomra tettek szert. A külföldi működő tőke beruházások és vállalat-összevonások következtében a hatalom
egyre kevesebb cég kezében összpontosul. Gazdasági hatalmuk mellett érdekvédelmi szervezeteiken, fizetett
lobbistáikon keresztül képesek egy-egy ország (még az Egyesült Államok) kormányának, sőt nagy nemzetközi
intézmények (Világbank, Valutaalap, WTO, EU) politikájának, valamint a nemzetközi egyezmények sorsának
alakulását is befolyásolni (pl. a riói ENSZ Környezet és Fejlődés Konferencia, vagy kiotói és hágai
éghajlatváltozási tárgyalások).

• A világ 100 legnagyobb gazdaságából 51 nemzetek feletti vállalat.
• A nemzetközi kereskedelem 70%-a 500 multinacionális vállalat kezében van
• A 200 legnagyobb vállalat éves bevétele 18-szor nagyobb, mint a világ népességének 24%-át kitevő
legszegényebb 1,2 milliárd ember összesített éves jövedelme.
• 1983 és 1999 között a 200 legnagyobb cég nyeresége 364,2%-kal nőtt, miközben az általuk foglalkoztatott
emberek száma csupán 14,4%-kal.

A nemzetek feletti vállalatok hatalmával viszont korántsem párosul az ehhez szükséges felelősség felvállalása.
Sőt, igyekeznek kibújni mindenféle jogi felelősség alól, tevékenységüket nagyon gyakran kíséri
környezetszennyezés, emberi jogok megsértése. Némelyek esetében korrupció, szakszervezet-ellenesség vagy
akár gyilkosság vádja is felmerül. Több multinacionális vállalat esetében bebizonyosodott, hogy gyermekeket,
vagy nőket foglalkoztatnak napi 12-16 órában, hétvégén, embertelen, rabszolgasorsot idéző körülmények között.

A nemzetek feletti vállalatok a globalizáció nyújtotta lehetőségeket kihasználva előszeretettel helyezik át
termelésüket olyan országokba, ahol alacsonyabb szintű környezetvédelmi, munkajogi szabályozások vannak, sőt,
ha egyes országok ilyen jellegű intézkedéseket kívánnak hozni, gyakran zsarolják a kormányokat, hogy
amennyiben a termelési feltételek számukra kedvezőtlenül alakulni, kiviszik termelésüket az országból.

2001 februárjában a Nestlé büki állateledelt gyártó üzemének használatbavételi engedélyét a Vas Megyei
Közigazgatási Hivatal visszavonta, mert az nem rendelkezett a megfelelő környezetvédelmi engedélyekkel. A
Nestlé svájci központja azzal fenyegetőzött, hogy kivonulnak Magyarországról.


A gyengébb környezeti szabályozás kihasználásának szomorú következményeit tapasztalhattuk egy évvel ezelőtt,
amikor a romániai Nagybánya mellett az ausztrál-román vegyes vállalat, az Aurul aranybányájának
zagytárolójából több mint 100 ezer köbméter ciántartalmú szennyvíz szabadult ki, elszennyezve a Szamost, a
Tiszát, valamint a Dunát, hatalmas pusztítást, jelentős ökológiai, gazdasági és társadalmi károkat okozva.

A nemzetekfeletti cégek gyakran kiharcolják, hogy a kormányoktól adókedvezményeket kapjanak. Így a
befektetések következtében hatalmas nyereségre tesznek szert, amelyet aztán az esetek többségében egy külföldi
adóparadicsomba menekítenek ki. A világ 200 legnagyobb vállalata között szereplő 82 cég közül 44 az Egyesült
Államokban általános 35%-nál kevesebb adót fizetett 1996 és 1998 között. Hét cég pedig negatív adót fizetett,
vagyis több kedvezményt, támogatást kaptak, mint amennyi adót kellett fizetniük. Ezen cégek között szerepel a
Texaco, Chevron, PepsiCo, Enron, Worldcom, McKesson és a világ legnagyobb vállalata, a General Motors.
2.3.2  A nemzetek feletti vállalatok érdekszövetségei, agytrösztök, a média

Egy gazdaságpolitika végrehajtása nem lehetséges pusztán az érdekek meztelen kimutatásával, valamilyen
ideológia is kell, amely azt "eladja" a társadalomnak. Ezeknek az ideológiáknak a kidolgozására szolgálnak a
különböző agytrösztök. A szélesebb közvéleményre a legnagyobb hatást talán a chicagói egyetem professzorának
, Milton Friedmannak A szabad választás című könyve gyakorolta, amely a szabad piacok és a szabad vállalkozás
dicshimnusza.

A neoliberális ideológia 70-es évekbeli uralomra jutásában igen nagy szerepet játszottak az olyan egyetemek és
intézmények, mint a Heritage Foundation, Cato Institute, Hoover Center, amelyeket az üzleti világ bő kézzel
finanszírozott, és amelyeknek kutatói tele is írták a szak- és napilapokat a jóléti állam eszméjét és eredményeit
támadó és a neoliberális eszméket dicsőítő cikkekkel és tanulmányokkal.

Az agytrösztök által előkészített talajra pedig benyomulnak a nemzetek feletti vállalatok érdekszervezetei, a
különféle nyomásgyakorló csoportok. Ilyen nyomásgyakorló csoport például a European Round Table of
Industrialist (Gyáriparosok Európai Kerekasztala), a Transatlantic Business Dialogie (Transzatlanti Üzleti
Párbeszéd) vagy az International Chamber of Commerce (Nemzetközi Kereskedelmi Kamara). Ezek a testületek a
transznacionális vállalatok vezetőit tömörítik, és gyakorlatilag ők azok, aki meghatározzák, hogy a WTO, a
Világbank vagy a Valutaalap milyen kérdésekkel foglalkozzon, és milyen megegyezést igyekezzen elérni.

E testületek tagjait természetesen nem azok választják, akik életét döntéseikkel befolyásolják.



A Nemzetközi kereskedelmi Kamara (ICC)

A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (másik nevén Üzleti Világszervezet) a kereskedelem és a befektetések
elősegítésére jött létre. 7000 tagja van, köztük a világ legnagyobb vállalatai.

A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara a multinacionális vállalatok egyik leghatékonyabb szervezete, amely a
gazdasági, pénzügyi és kereskedelmi globalizáció, az állampolgárok érdekeit védő törvényi szabályozások
gyengítése érdekében dolgozik. Az ICC volt a MAI egyik legfőbb támogatója.


Európai Kerekasztal (ERT)

Európai Kerekasztalt 1983-ban alakították , jelenleg Európa 48 vállalati vezetője tagja e szervezetnek (többek
között az Aventis, Bayer, BPAmoco, DaimlerChrisler, Ericcson, FIAT, Nestlé, Renault, Siemens stb.) . Az ERT az
Európai Unióban működő legjelentősebb lobbiszervezet; különleges bejárásk van az európai politikát
meghatározó bizottságokhoz,  vezetőkhöz – sőt sokszor a EU vezetők keresik meg az ERT tagjait. Az Európai
Unió legjelentősebb politikai terveit eredetileg az ERT tagjai vetették fel. Az Európai Egységokmány alapjául
szolgáló Fehér Könyvben szinte kivétel nélkül az ERT által 1995-ben javasolt az egységes európai piacot
szorgalmazó tervek köszönnek vissza. A már korábban említett Transz-európai Hálózat is az ERT kezdeményezése
volt. Az ERT emellett támogatta a GATT uruguayi fordulóját és a WTO seattle-i és katari tárgyalásait.
A média
A globalizáció előretörésében jelentős szerepe van a média támogatásának. Az írott és elektronikus sajtóban a
globalizáció olyan történelmi törvényszerűségként jelenik meg, amelyet nem lehet megkerülni, nincs is más
alternatíva.

A média többsége egyöntetűen elítélően nyilatkozik a globalizáció ellenes mozgalmakról. A The Economist
például a seattle-i tüntetőket, akiknek jó részét az amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL-CIO tagjai adták,
nemes egyszerűséggel csürhének nevezi, de ugyanilyen hangnemben írt a tüntetőkről a Time, a Newsweek, a
Business Week és az International Herlad Tribune is. A hasonlóságon persze nem csodálkozunk, ha tudjuk, hogy e
lapok vezetői közül számosan a Council on Foreign Relations tagjai, továbbá hogy valamennyi lap egy stratégiai
szövetség, a World Press Group tagja. A világmédia néhány nagy, a globalizációnak már a puszta helyzete miatt is
elkötelezett érdekcsoport kezében van.


3. Globalizáció és környezet

Az előzőekben már számos helyen szóba kerültek a globalizációhoz kötődő környezeti problémák. Itt most csak a
leglényegesebbeket szeretnénk felsorolni.

A globalizációval kapcsolatos egyik legfontosabb probléma, hogy mindenütt a gazdaság dominál. A jelenlegi
neoliberális gazdaságpolitikában szinte vallásos tételnek számító gazdasági növekedés követelménye viszont
ellentétben áll az alapvető fizikai törvényszerűségekkel. Egy olyan, lényegében zárt rendszerben, mint amilyen
bolygónk, nem lehetséges a végtelenségig tartó növekedés. Ez egyrészt az erőforrások szűkössége, másrészt a
szennyezések befogadóképességének korlátos volta miatt is lehetetlen.

Egy másik fontos probléma, hogy az egész világon uralkodóvá vált életforma, életstílus kulcskérdése a fogyasztás.
A reklámok, de szinte minden, ami körülvesz bennünket, arra sarkall, hogy fogyasszunk, minél többet
fogyasszunk. Ugyanakkor azoknak a termékeknek a megtermelése, amit elfogyasztunk, az erőforrások
túlhasználatához, újabb természetes és természetközeli élőhelyek elfoglalásához, tönkretételéhez vezet.
Emellett a fogyasztás következtében hatalmas mennyiségű hulladékot termelünk.

Tehát:

értékrend ? fogyasztás  ? erőforrások túlhasználata, élőhelyek elfoglalása, tönkretétele
       ? hulladék
        ? termelés ? szennyezés


A globalizáció következtében felgyorsult élettempó miatt egyre kevesebb ideje jut az embereknek arra, hogy
nyugodtan leüljenek főzni, otthon vacsorázni, az elhasznált holmikat megjavítani. Ennek az élettempónak a
következménye a fogyasztás további felgyorsulása.

Egyszerű a képlet:

sebesség ? felgyorsult élet ? még több fogyasztás ? szennyezés…


A világkereskedelem, amelynek szabadsága manapság szintén alapvető tétel, az áruk több ezer, sokszor több
tízezer kilométeres szállításával jár. A szállítás pedig levegőszennyezést von maga után, s a levegőbe kerülő
szén-dioxid révén jelentős mértékben hozzájárul az éghajlatváltozáshoz is. A szállításhoz szükséges utak jelentős
darabot harapnak ki a természetből, de a járművek működtetéséhez is nagy mennyiségű erőforrásra van szükség,
és a nyersanyagok kitermelése ismételten komoly környezetszennyezést, élőhelyek tönkretételét vonja maga után.


közlekedés fejlődése ? globális kereskedelem ? szennyezés, erőforrások túlhasználata,          élőhelyek elfoglalása,
tönkretétele, hulladék


Ökológiai lábnyom

Minden egyes ember és társadalom elfoglal bizonyos teret bolygónk felszínéből azáltal, hogy szükségleteink
kielégítéséhez felhasznált javaink megtermelése, valamint a kibocsátott hulladékok bizonyos teret igényelnek.
Ennek a térnek a nagyságát méri az ökológiai láblenyomat (vagy ökológiai lábnyom).
Bolygónk felszínéből nem csak akkora teret foglalunk el, ahol életünket bonyolítjuk, hanem annál jóval
nagyobbat. Egy település lakossága igénybe veszi azt a teret, ahonnan erőforrásai származnak, s azt is, amely
ahhoz szükséges, hogy hulladékait elhelyezze. Az ökológiai lábnyom a különböző erőforrásokhoz köthető
területekből adódik össze. Ideszámítjuk a házak, utak, infrastruktúra formájában ténylegesen felhasznált területet;
az élelmiszereink előállításához szükséges területnagyságot és azt a területet is, amely ahhoz szükséges, hogy
fával lássuk el magunkat. Az energia területe pedig az a földterület, amely ahhoz szükséges, hogy elnyelje azt a
szén-dioxid mennyiséget, amelyet a fosszilis energiahordozók elégetésével juttatunk a légkörbe.
Az ökológiai lábnyom egy-egy ország vagy régió életmódjának a környezetre gyakorolt hatását számszerűsíti,
megmutatva, hogy az ott lakókat mekkora terület képes eltartani.

Az egyre fokozódó emberi tevékenység hatására a földi természetes ökoszisztémák állapotában 33%-os romlás
állt be az elmúlt harminc év során (ld. 1. ábra). Ugyanebben az időszakban az emberi tevékenység Földünkre
gyakorolt hatása (az ún. ökológiai láblenyomat - ld. 2. ábra) 50%-kal növekedett, és már túlléptük azt a határt,
amelyet a bioszféra még el tud viselni olyan módon, hogy képes megfelelően regenerálódni.




















1. ábra: Az élő bolygó index 1970-1999.
Az ábra világosan mutatja, hogy a földi természetes ökoszisztémák állapota
több mint 33%-kal romlott az elmúlt harminc év során (forrás: WWF, 2000)


Talán ez a két adat is megfelelően mutatja, hogy nem terhelhetjük tovább büntetlenül környezetünket.
Amennyiben figyelembe vesszük még azt is, hogy a fejlett országok ökológiai láblenyomata sokszorosan
meghaladja a fejlődő országokét, még világosabbá válik, hogy jelen életmódunkat nem folytathatjuk tovább.
Főleg, hogy ugyanezt az életmódot adjuk követendő példaként a Föld minden lakója számára. Az pedig könnyen
belátható, hogy ha a jelenleg is folyamatosan növekvő népességű bolygónk minden lakója áttérne arra az
életmódra, amely a fejlett országokra jellemző, abba a Föld kétségtelenül belerokkanna.


















2. ábra: A világ ökológiai láblenyomatának alakulása 1961 és 1997 között (forrás: WWF, 2000)



Éghajlatváltozás

Amikor a globalizációról beszélünk, nem kerülhetjük meg az éghajlatváltozás kérdését, hiszen ez minden kétséget
kizáróan globális probléma. Az éghajlatváltozás elsősorban a légkörbe juttatott úgynevezett üvegházgázoknak
(elsősorban a szén-dioxidnak). Újabb elemzések szerint az évszázad végére a földi átlaghőmérséklet akár 5-6
fokot is emelkedhet. Emellett a szélsőséges időjárási viszonyok gyakorisága is megnövekedhet (áradások,
viharok). A felmelegedés következtében a világóceán szintje megemelkedik, és elborítja az alacsonyan fekvő
partmenti területeket, több százmillió ember otthonát. Más sűrűn lakott területeken állandósulni fog az aszály, ami
az édesvízbázisok túlhasználatával és elszennyeződésével együtt a világ egyes térségeiben már jelenleg is komoly
problémákat okoz, nemcsak az ivóvíz, hanem az élelmiszer ellátásban is, amelynek 40%-a (világviszonylatban)
öntözött földekről származik.

Az éghajlatváltozásért leginkább felelős cégek, a gazdasági globalizáció legfőbb haszonélvezői. A világ
leggazdagabb cégei között a járműipar, az olajipar és a kereskedelem legnagyobb szereplői vannak az élen. És bár
az éghajlatváltozás ténye egyre inkább nyilvánvaló, mégis mindent elkövetnek azért, hogy ne kelljen korlátozniuk
szén-dioxid kibocsátásukat. A kiotói klímatárgyalásokon minden trükköt bevetettek, hogy különféle kiskapukon
(pl. kibocsátás-kereskedelem) keresztül megmaradjon a lehetőségük arra, hogy tovább fűtsék a légkört. Ezeknek a
cégeknek jelentős befolyásuk van az Egyesült Államok tárgyalódelegációjára, s ezek után nem csoda, hogy a 2000
novemberében lezajlott hágai klímatárgyalások kudarcba fulladtak.

Az éghajlatváltozás következményei közül néhány, amely kevésbé szerepel a köztudatban:
Környezeti menekültek

• elsősorban az éghajlatváltozás következtében 2050-re kb. 150 millió környezeti menekült várható
• jelenleg mintegy 25 millió környezeti menekült van árvizek, szárazságok, a tengerszint-emelkedés miatt.
Számuk nagyjából ugyanannyi, mint a politikai menekülteké
• 10 év alatt számuk várhatóan megduplázódik
• várhatóan további környezeti nyomást fognak okozni maguk a menekültek is
•  érintetlen, természeti értékekben (biodiverzitás) gazdag területek veszélyeztetése
• járványok (malária)
• etnikai konfliktusok stb.



4. Mit kellene tenni? -- lokalizáció globálisan

Az alternatíva, amely a gazdasági globalizációval szemben ajánlható, a legrövidebben úgy fogalmazható meg,
hogy "lokalizáció globálisan", vagyis a döntések visszahelyezése helyi szintekre.
A lokalizáció alapvetően a hatalomelosztás megváltoztatását, a döntési jogkörök áthelyezését jelenti a nem
választott transznacionális vállalatoktól, nemzetközi szervezetektől a demokratikusan választott helyi
közösségekhez. A "lokális" vagy "helyi" jelző konkrét kérdésektől függően jelentheti a nemzetállamot, a
nemzetállam valamely részét, vagy földrajzilag összekapcsolódó nemzetállamok régióját. A lokalizáció
kiindulópontja, hogy az emberi szükségletek túlnyomó része helyileg gazdaságosan kielégíthető. Vagyis minden
árut a felhasználási helyhez minél közelebb kellene megtermelni (és hasonlóan, a hulladékok ártalmatlanításáról is
helyben kellene gondoskodni). Így a rendkívül környezetszennyező, távolsági kereskedelem olyan árukra
korlátozódna, amelyekre ugyan feltétlen

 vagy egyéb károkat okozna. A helyi közösségek rendszerint közvetlen tapasztalatokkal rendelkeznek a helyi forrásokról, és megőrzésükben is jobban érdekeltek, mint a távolabb élők, így minden bizonnyal jobban is sáfárkodnának velük.

A lokalizáció korántsem jelenti a globális szint teljes kiiktatását. Ehelyett az ún. szubszidiaritási elv megvalósulása volna kívánatos: a lehető legtöbb döntést helyi szinten kell meghozni, és csak azokat szabad magasabb szintekre vinni, amelyeket feltétlenül szükséges. Ily módon léteznének ugyan globális szervezetek, de – szöges ellentétben a mai helyzettel – hatalmuk roppant korlátozott volna, és működésüket az alacsonyabb szintekről folyamatosan ellenőrizni lehetne. Továbbá a lokalizáció feltételeinek biztosításához globális, de a maiaktól lényegesen eltérő gazdasági játékszabályok létrehozására van szükség. Mindemellett elengedhetetlen a helyi közösségek globális szintű hálózatos együttműködése, valamint tudás- és információcseréje többek között a globális problémák (például az éghajlatváltozás) kivédése érdekében.

A lokalizáció tehát többet jelent a mai folyamatok apró kiigazításánál: jelentős irányváltást, egy olyan új gazdaságszerveződési módot takar, amelyben a társadalmi és ökológiai szempontok fontosabbak a piaci terjeszkedésnél és a profitnál.

Amíg ez meg nem valósul addig is sokféle teendő, cselekvési lehetőség van:

Nemzetközi szint, társadalmi szint :

• adósság-elengedés

A súlyosan eladósodott országok, szegény országok adósságainak feltétel nélküli és teljes elengedése. Jelenleg az IMF csak részleges és szerkezet-átalakításhoz (tehát a gazdaság liberalizálásához) kötött adósság-elengedésbe ment bele (mindössze az adósságok 8,3%-át, 17 milliárd dollárt), ami semmiféleképpen nem elegendő, a feltételek miatt pedig hátrányos ezekre az országokra nézve.

• Világbank, Valutaalap, WTO szerepének jelentős csökkentése, az átláthatóság, nyilvánosság biztosítása, Tobin-féle adó

A Valutaalap tartózkodjon szerkezet-átalakítási hitelek és más hosszú távú kölcsönök nyújtásától. Az IMF ismét eredeti küldetésére összpontosítson: a gazdasági felügyeletre és az akut fizetésimérleg-problémákkal küszködő országoknak való rövid távú hitelezésre.
Szüntesse be a Valutaalap a Súlyosan Eladósodott Szegény Országok Kezdeményezést (HIPC), és törekedjen az adósságok elengedésére. Az adósság elengedését pozitív nettó tőkéjéből és vagyonából (így nagy aranykészleteiből) finanszírozza az IMF.
A spekulatív célú, rövidtávú nemzetközi pénzmozgások megfékezésére szükséges lenne bevezetni az úgynevezett Tobin-féle adót. A nemzetközi pénzügyi tranzakciók megadóztatására irányuló javaslatot James Tobin Nobel-díjas amerikai közgazdász dolgozta ki még 1972-ben. A Tobin-féle adó a pénzpiacot annak megbénítása nélkül korlátozná, és megelőző szerepet játszhatna annak révén, hogy bizonyos spekulációs műveletek profitját korlátozná, ezáltal destabilizáló hatásukat megakadályozná. A javaslatokban általában csekély mértékű (0,1% és 0,5% közötti) adó szerepel. Egyes tanulmányok szerint a Tobin-féle adó, még 0,1%-nál alacsonyabb szinten való megállapítása esetén is évente több mint 100 milliárd dollár hozadékkal járna, és ezt közhasznú célokra lehetne fordítani.
• A Világbank és az IMF olaj, gáz és bányászati programjainak leállítása.
• A nemzetközi környezetvédelmi egyezmények előnyben részesítése a kereskedelmi egyezmények helyett.
• A WTO hatalmának jelentős csökkentése szükséges. Nem szabad újabb "Fordulót" tető alá hozni újabb egyezmények tárgyalása céljából. A korábbi egyezmények újratárgyalása szükséges.
• Nemzetközi, monopólium-ellenes szabályozás szükséges, a további vállalat-összevonások megakadályozására.
• Nemzetközi tröszt-ellenes szabályozás.
• Helyi kezdeményezések: hitelegyletek, kaláka körök (LETS), lakásszövetkezetek, közösség által támogatott mezőgazdaság bátorítása.
• Etikus vállalkozások népszerűsítése, elterjesztése.
• A politikai választásokat demokratikusakká kell tenni, véget vetni annak, hogy a politikai pártokat és a választási kampányokat az üzleti szféra finanszírozza.

Egyéni szint

Egyéni szinten sokat tehetünk, életmódunk megváltoztatásával.
Környezettudatos fogyasztói magatartásra, a fogyasztás visszafogására van szükség. Ne vásároljunk felesleges, egyszerhasználatos, agyoncsomagolt termékeket. Válasszunk tartós, hosszú élettartamú termékeket. Üdítőitalt visszaváltható üvegben vásároljunk. Részesítsük előnyben a helyi termékeket, a külföldön, több tízezer kilométernyi távolságban gyártott árucikkekkel szemben. Vásároljunk hazai termékeket!
Érdemes figyelembe venni, hogy az adott termék rendelkezik-e valamilyen környezetbarát tanúsítvánnyal. Itt azonban vigyázni kell, mert sok vállalat használ "saját" öko jelzéseket a fogyasztók megtévesztésére. Hazánkban az egyetlen hivatalos ökobélyeg a Környezetbarát Termék Kht. által kibocsátott "Cédrus" jelzés. Élelmiszer esetén pedig a Biokontroll Kht. ad ki tanúsítványt az organikus (bio) termékekről.

Vásárlási szokásaink mellett egy kis odafigyeléssel csökkenthetjük energiafogyasztásunkat is szigetelők beépítésével, energiatakarékos berendezések használatával. Vízmelegítésre használhatunk napkollektort. Emellett más megújuló energiaforrás (nap, szél, geotermikus energia) használatával is megpróbálkozhatunk. Ha mindezek mellett az autó helyett a gyalogos, kerékpáros vagy a tömegközlekedést választjuk, máris sokat tettünk azért, hogy csökkentsük szén-dioxid-kibocsátásunkat, s hozzájárulásunkat az éghajlatváltozáshoz.

Vegyünk részt helyi, alternatív gazdasági kezdeményezésekben! Ma már egyre nagyobb számban működnek hazánkban kaláka körök (LETS, talentum kör, cserekör, K.Ö.R. néven is ismert ez a rendszer). A kezdeményezés lényege, hogy egy-egy helyi közösség tagjai felajánlják egymásnak szolgálataikat, felesleges tárgyaikat stb. és az igénybevett szolgáltatások után a közösség által elfogadott "pénzegységben" fizetnek egymásnak. A rendszer előnye, hogy a kaláka körökben sokszor olyan képesség is hasznosul, amelyet a hagyományos pénzen alapuló piac nem értékel, emellett a kaláka köröknek nagyon erős közösségteremtő erejük is van, lévén a rendszer alapelveiből és méretéből következően is sokkal személyesebb.

Egy másik figyelemreméltó helyi kezdeményezés a közösség által támogatott gazdálkodás (itthon zöld láda rendszer néven is ismert). A kezdeményezés közvetlen kapcsolatot biztosít a termelő és a fogyasztó között. E rendszerben a vásárlók egy évre előre leszerződnek a termelővel, és egy közösségi elosztó központban minden héten hozzájutnak egy-egy láda zöldséghez. E megoldással a családok egészséges, a szezonnak megfelelő biozöldséggel való ellátása biztosított, és a termelő is biztos lehet benne, hogy el tudja adni a megtermelt zöldséget. Sok helyen a zöld láda rendszer tagjai időnként a mezei munkában is besegítenek, tovább mélyítve a közösségi kapcsolatokat. Hazánkban elsősorban a gödöllői Nyitott Kert Alapítvány próbálja terjeszteni a rendszert. Gödöllő mellett már Budapesten is van elosztó központ.

Az egyéni életmód alakítása mellett hasznos lehet a részvétel olyan társadalmi szervezetek munkájában, amelyek a globalizáció ellen lépnek fel. Közösen, helyi, országos és nemzeti összefogással olyan területeken is hatást érhetünk el, amelyre egyénileg nincs lehetőségünk.


5. Irodalomjegyzék

Andor László: PÉNZ BESZÉL -- a nemzetközi monetáris és finanszírozási rendszer politikai alapjai; Aula Kiadó kft., Budapest, 1998
Árva László - Diczházi Bertalan: GLOBALIZÁCIÓ és külföldi működő tőkeberuházások Magyarországon; Kairosz Kiadó / Növekedéskutató, 1998
Balanyá, Belén [et al.]: Europe Inc.; Corporate Europe Observatory, Pluto Press, London, 2000.
Csath Magdolna - Feiler József - Pató Zsuzsanna: Akik eladnák a világot - A Multilaterális Befektetési Megállapodás (MAI) és következményei; Egyetemes Létezés Természetvédelmi Egyesület, Budapest, 1998., www.etk.hu/fidusz/mai.htm
Dauncey, Guy: Összeomlás után - A szivárványgazdaság kialakulása; Göncöl Kiadó, Budapest, 2001.
ECA-Watch: Export Credit Agencies Explained;
http://www.eca-watch.org/ECAs_Explained_Rev.htm
Európai Bizottság Magyarországi Delegációja: Az európai integráció rövid története; http://www.eudelegation.hu/eu/euint_tortenete.html
Fidrich Róbert: Kaláka körök (LETS); http://www.etk.hu/talentum/kalaka.htm
Floodwallstreet.org: Three Gorges Dam: Impacts; http://floodwallstreet.org/impact/index.html
Friends of the Earth, EWNI: The Citizens' Guide to Trade, Environment and Sustainability; London, 2001., www.foei.org
Frisch, Dieter: Export Credit Insurance and the Fight Against International Corruption; Trasparency International, Brussels, 1999.; http://www.eca-watch.org/tiworkingpaper.html
Hans-Peter Martin - Harald Schumann: A globalizáció csapdája; Perfekt kiadó, Budapest, 1998.
Hellyer, Paul: A globális pénzügyi válság túlélése; Altern-csoport és Gondola Kiadó, Budapest, 1999.; Ismertető: http://korny10.bke.hu/altern/hellyer.html
Heyes, Matthew: Nyitott kert; Cédrus 2001. március; http://websomi.sominfo.hu/cedrus/2001/01/foldon.html#elol
Korten, David C.: Tőkés társaságok világuralma; Kapu kiadó, Budapest, 1996.
Lányi András: A jövőt végképp eltörölni...  (előadás), Budapest, 2001.
Malbasic-Feiler: Heavy Footprint -- The World Bank group and Environment in Europe and Central Asia; CEE Bankwatch Network, Budapest 2000,  http://www.bankwatch.org
Montanye, Dawn - Welch, Carol: The IMF: Selling the Environment Short; Friends of the Earth US,  Washington, 2000; http://www.foe.org/imf/
Greenpeace Magazin: Szolgálhatja a kereskedelem a környezetvédelmet? ; Lélegzet, 2000. január-február, 16. o.; www.lelegzet.hu
Gyulai Iván: A fenntartható fejlődés ; Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, Miskolc, 1999.
Keeling, William: Abhorrent Siblings; Financial Times, September 22, 1999; http://www.eca-watch.org/ftsiblings.html
Lóránt Károly: Amiről Ricardo nem így álmodott; Népszabadság, 2000. dec. 23.
Mander, Jerry - Goldsmith, Edward: The Case against the Global Economy; Sierra Club Books, 1996
Márkus Péter: Tézisek a globalizációról, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Budapest, 2000.)
Martin Khor: Mi a Mai?; GAIA Sajtószemle, 327. szám, 1998. április 24., 3991.o., http://foek.hu/gaia/
Meadows, Donella : Miért nem szeretik a zöldek a WTO-t?; Lélegzet, 2000, január-február, 17. o.; www.lelegzet.hu
Megaport.hu: Az Európai Unió története és egyéb hasznos tudnivalók; http://www.mozaik.info.hu/mozaweb/eunio/MStart3.htm
Móra Vera - György Lajos: ETK-s "nem"  az EU-csatlakozásra; EU Integráció Hírlevél, 2000. szeptember; www.etk.hu, www.mtvsz.hu/eu/0009/0009a.htm
Nyberg, Mikael: The Green Capitalists -- A  report about large corporations and the environment; Friends of the Earth Sweden, 1998
OECD:  OFFICIAL EXPORT CREDIT AGENCIES  OF OECD MEMBER COUNTRIES,
http://www1.oecd.org/ech/act/xcred/ecas.htm
Paster, Adolf: A pénzszindróma•
Pató Zsuzsanna, szerk.: Az Európai Unió és a környezetvédelem; MTVSZ, 1999.; http://www.mtvsz.hu/eu/eukorny/
Sarah Anderson - John Cavanagh: The Rise of Corporate Power
Institute of Polcy Studies, Washington, 2000; http://www.ips-dc.org/downloads/Top_200.pdf
Siklaky Istvám: A fennmaradás társadalmi programja; Éliás Kiadó, Budapest, 2000.
John Madeley: Trade and hunger - an overview of case studies on the impact of trade liberalisation on food security; Forum Syd, Stockholm, 2000; http://www.forumsyd.se
Takács-Sánta András - Fidrich Róbert - Pataki György: Magyarázzuk a lokalizációt; Népszabadság, 2001. február 14.; www.pointernet.org/ujsagok/NSZ0115.html
WWF: The Living Planet Report 2000; World Wilde Found For Nature; http://www.panda.org
Globalising Poverty -- The World Bank, IMF and WTO - their policies exposed
(The Ecologist Report, September 2000)


Rendszeresen találhatók globalizációhoz kötődő hírek, írások az alábbi kiadványokban:

Környezet és Globalizáció honlap: www.zpok.hu/globalizacio/
GAIA Sajtószemle, http://foek.hu/gaia (megjelenik háromhetente)
KOVÁSZ, http://korny10.bke.hu/kovasz/
Bankfigyelő Hálózat Hírlevél, http://www.etk.hu/bankfigyelo


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése