2016. augusztus 2., kedd

Sárga lábú enyveskezű klánok VI. rész


Sárga lábú enyveskezű klánok VI. rész



Varga Domokos György



Törzsi trilógia
Ötödik könyv

II. rész
A törzsi háború természetrajza- a rendszerváltozás Magyarországán -




A "CENZÚRA"

Az Élet és Irodalom természetrajzához
A címben szereplő idézőjel rögtön árulkodik az igazi kérdésről és igazi kétségről. Hogy pontosan miről, miféléről, talán majd elmefuttatásom végére fog kiderülni.
Mindenesetre az ÉS lecsapott A feladványra. Kovács Zoliék alighanem úgy gondolták, ha művemet - még ugyanabban a lapszámban s ugyancsak hosszú terjedelemben - egyszerre magasztalják fel nyilvánvaló értékeiért és marasztalják el megbocsáthatatlan "vétkeiért", akkor két legyet üthetnek egy csapásra: egyfelől kellő indokát adják, mi vezérelte őket a sokoldalnyi írás elfogadásakor, másfelől kellőképpen kinyilváníthatják változatlan és kérlelhetetlen eltökéltségüket az antiszemitizmus elleni harc frontján. Petőcz György publicisztikai rovatvezető írása, A talány, éppen ezt tette. Vagy talán kicsivel még többet is: szerzője ugyanis szükségesnek ítélte, hogy az immáron több mint tíz éve megjelent, óriási vihart kavart "antiszemita" írásomat is felidézze, egykori elvetemültségemre emlékeztetendő.
Amúgy pedig az ÉS ugyanazt a módszert követte, mint egykoron a Népszabadság, csak akkor Völgyes Iván volt az, aki gondosan a sarkamban lihegett, figyelmeztetendő a tisztelt nagyérdeműt, mit is szabad gondolataim nyomán szabadon gondolnia. Megérteném, ha valaki erről az eljárásról azt állítaná, hogy a szólásszabadság, a demokrácia tökéletes megcsúfolása; akkor - a kezdetetek kezdetén - a Népszabadság, most, tizenvalahány év múltán, az ÉS részéről. Én azonban másképp gondolom.
Semmi nem bizonyítja jobban, mint éppen a (később taglalandó) végkifejlet, hogy az ÉS szerkesztői tulajdonképpen helyesen, a szükséges körültekintéssel, óvatossággal jártak el. Ha tetszik, ha nem, tudomásul kell venni, hogy egy "konok antiszemita" hírében álló szerzőtől bármit is megjelentetni, nem kis kockázattal jár; és senki nem várhatja el egyetlen olyan laptól sem, amely leginkább az olvasóiból él, hogy emezek érzékenységét semmibe vegye. Egy másik fejezetben (Háborús helyzet) adatokkal bizonyítottam, hogy akárcsak a túloldalon a Magyar Demokratának, ezen az oldalon az Élet és Irodalomnak is tekintélyes részét teszik ki a törzsi háborúhoz kötődő írások; csak éppen ellenkező előjellel. Innen nézve amaz erősen antiszemita, onnan nézve emez erősen filoszemita. De "középről" nézve is, az ÉS leginkább annak a baloldali liberális értelmiségnek az orgánuma, amely rendkívüli érzékenységet és elutasítást tanúsít minden antiszemita vagy ennek vélhető megnyilvánulással szemben. Ha tehát az ÉS közölni szándékozta Kertészről szóló írásomat, teljesen logikus és méltányolandó taktika volt a részükről, hogy erre csak egy eligazító, útmutató körítés kíséretében merészkedtek. Elégedjünk meg a közlés vitathatatlanul nagy gesztusával, s még inkább azzal, hogy Petőcz eligazító munkája legalább negyedrészben több mint kedvező elismeréseket és következtetéseket tartalmazott.
Bizony még hízelgett is, hogy írásomat szó szerint remeknek nevezte. Kétségkívül elégedettséggel töltött el, hogy köntörfalazás nélkül kijelentette: "Az ilyen képzeletbeli helycsere és beleérzés erényét Magyarországon eddig kevesen gyakorolták." Ennél is nagyobb örömet szerzett azonban, hogy igazán méltányolta azt a törekvésemet, amiért a tanulmányom megszületett egyáltalán: "nem elsősorban befelé, a tábor- vagy akolszellem megerősítésére készült", "párbeszédet kezdeményez". Mindennél fontosabbnak ítéltem azonban azt, hogy talán szokatlan őszinteségem bizonyosan szokatlan őszinteséget váltott ki egy liberális tollforgatóból; kinyilváníttatott, hogy "bárhol állunk is, valamennyien utáljuk közéletünk süketségét" (meggyőződésem szerint egyébként ez volt a közlés egyik legfőbb indítéka1); elismertetett, hogy "valóban sokan seftelnek a történelemmel", noha "nem csak holokausztbiznisz és A fegyver van" (ez egyébként igaz); s végül kimondatott az is, ami korábban még soha, s ami a túloldal részéről egyszerre hiteles útlevél és kiváló ajánlólevél a közös haszonra törekvő diskurzus megkezdéséhez:
    "A liberális baloldal képviselői többnyire nemigen törődtek azzal, hogy az antiszemitizmus vagy nacionalizmus vádjának elsietett és sokszor indokolatlan alkalmazása milyen érzéseket és reakciókat szül a másik oldalon."
A másik háromnegyed részben Petőcz, persze, már nem ilyen előzékeny, s itt voltaképp eljut azokig a skatulyákig, amelyektől épp az imént óvta olvasóit: nem kevesebbel, mint burkolt antiszemitizmussal, zsidózással, rejtett holokauszt-tagadással vádol. "[...] azért az ő sommás faji magyarázóelvét is észre kell vennünk" - írja például egy helyütt. Másutt meg szerinte azt javasoltam volna, hogy "Auschwitzot, a példa nélkülit és bevallhatatlant felejtsük el: tagadjuk le a holokausztot!(az én kiemeléseim - VDGy). Ezek azok a tiszteletkörök, amelyeket - a rögeszmés gyanakvók miatt? a túlélés érdekében? - egyszerűen be kell futnia. Petőcz persze érvel és indokol, s valószínűleg maga sem tudja, hogy a helyenként már-már valóban lenyűgözően liberális - mert szabadon szaladó - tollát ezeken a pontokon sémák és görcsök vezetik. Ebben erősítettek meg az iménti vádjait néhány passzussal odább lényegében cáfoló állításai (például: "Nem, Varga nem holokauszt-tagadó, mint sok felületes olvasó gondolni fogja."). Nem kevésbé legutolsó, tiszta hangütése, amellyel hirtelen visszatér a korábbi dallamhoz, a kellemeshez:
    "Varga cikkét azonban, erről már volt szó, nagyon értékesnek tartom, mert olyan módon mutat be egy jobboldali álláspontot a holokauszt kibeszéletlen kérdésével kapcsolatban, hogy azzal alkalmat ad a problémakör alaposabb megtárgyalására."
Petőcz írásban szentesített megállapításai nyomán nyugodtan levonhatjuk azt a következtetést, hogy a közléssel az ÉS liberális énjének adózott, amelynek kedve telik - nyilván csak az őt érdeklő és érintő témákban - a különleges vélemények közlésében. Vevő arra a szellemi-erkölcsi élményre, izgalomra, melyet a másképp-gondolkodás vált ki. Ha ez számos ponton vitatható, sőt, még provokatív is volna, annál jobb. Minél élénkebb a vita, annál nagyobb lehet a haszna, tanulsága. Csakhogy - biztos forrásból tudom - a lap irodalmi részének szerkesztői egyáltalán nem repestek a gondolattól, hogy engem netán az ÉS szerzői között üdvözölhetnek. Volt, aki azt jósolta, akár 1-2 ezerrel is csökkenhet a példányszám. Még úgy is, hogy Kovács végül - nagyon diplomatikusan - eleve az Agorába, azaz a vitarovatba rakta írásomat. A (még mindig kifejtésre váró) végkifejlet végül is azt sejteti, hogy a lapnak eme belső vitájában az irodalmárok látták pontosabban a jövőt, ők érzékelték jobban, hol húzódnak mostanság a hazai (és nem csak hazai) sajtó- és szólásszabadság valóságos korlátjai.
Pedig kezdetben a vita olyan szépen beindult, hogy minden álmomat felülmúlta. Hogy újra a Népszabadsággal való összevetéssel éljek: az ottani cikkemre - pontosabban: ügyesen megszerkesztett olvasói levelemre - másfél hónapon keresztül csak olyan írások jelentek meg válasz gyanánt, amelyek szerzői semmit az ég világon nem voltak hajlandóak megérteni aggodalmaimból, annál többet szónokoltak a belőlem kiolvasott numerus claususos és hasonló veszedelmekről; eközben pedig jómagam, jártamban-keltemben, szép számban találkoztam olyanokkal, akik egyetértésükről és együttérzésükről biztosítottak. Nos, az ÉS-beli hozzászólók egyike (Tóth Sándor) mindjárt a legelején (a következő számban) megragadta és leszögezte a cikkem kiváltotta helyzet lényegét:
    "[...] Azzal, amit Varga Domokos György megírt és most az ÉS-ben publikált (A feladvány), merőben új helyzet keletkezett a Kertész Imre Nobel-díjával felkavart közéletünkben. Azzal pedig, hogy jobboldali lapok nem vállalták a jobboldali szerző írását, vállalták viszont Önök, a nyomában minden valószínűség szerint kibontakozó vitával együtt, az ÉS került megkülönböztetett helyzetbe. A kínálkozó történelmi szerep lehetőségével [...]"2
Arra, hogy eredetileg az ÉS szerkesztőinek sem lehetett más a szándékuk, cáfolhatatlan bizonyítékunk van. Mégpedig az a tény, hogy Kovács Zoltán főszerkesztő maga kezdeményezte a Nap-keltében, ha lehet, jöjjön létre egy vita A feladvány megjelenése ürügyén Petőcz György és énközöttem. Hamarosan létre is jött egy tévés találkozó, és ott olyannyira barátságos hangot ütöttünk meg egymással, hogy ez engem a következő lelkes kijelentésre ösztönzött: "Úgy érzem most magam, ahogy az amerikaiak és az oroszok érezhették magukat az első közös űrutazáskor". A műsorvezető (Lakat T. Károly) ráadásul ugyanezzel a képpel vezette le a műsort, hozzátéve, hogy "Hölgyeim, uraim, lehet jelentkezni, van még bőven hely az űrhajóban!" Madarat lehetett volna fogatni velem. Ezt a vitát, ezt az eszmecserét, ezt a közeledést, gondoltam, az Isten sem tudná most már leállítani.
S mégis: hosszú, süket csönd következett.
Vagy három hét múltán csak kíváncsi lettem, hogy "Most akkor mi van?", s felhívtam Kovács Zolit. Mielőtt bármit kérdeztem volna, elmondta, hogy éppen megjelent a Magyar Demokratában egy cikk, és az az ÉS-t is megjárta; túl hosszú volt, húzni kellett volna belőle, csakhogy mielőtt erre sor került volna, kiderült, a pályakezdő szerző írását már elfogadták a Demokratában. Nofene. Elolvastam hát a Demokratában Szelei István írását3 - mert erről beszélt Kovács -, és némileg kedvetlenül állapítottam meg, hogy meglehetősen elmarasztalta Petőcz Györgyöt és az ÉS-t. Amint azt az egyébként nekem ismeretlen szerző megállapítja, "A kölcsönös elzárkózásból adódóan képtelenség az egymással szembenállók tagjai elé tárni és megvitatni az ellentétes, de higgadt elemzések jó részét", éppen ezért "Üdítő kivételt jelent Varga Domokos György terjedelmes dolgozata", amely "missziót teljesített, a megbékélés misszióját". Azonban "hiába a kinyújtott kéz, a kompromisszumra való felhívás, Petőcz György válasza, »A talány« - függetlenül az elismerő mondatoktól - lényegében lehangoló, kiábrándító és arrogáns." "Varga úr nem menekül meg attól, hogy [...] ne érné a »zsidózás« vádja. Éppen az a vád, ami ellen - többek között - a több mint három oldalnyi esszé íródott. Ez az első, szégyenteljes övön aluli ütése Petőcznek: (Varga), »a balliberális politikai korrektség kötöttségeit magáról ledobva úgy érzi, hogy szabadszájúan zsidózhat.«"
A kedvetlenségem azonban nem annak szólt, hogy a szerző (Szelei) láthatólag nincs, mert talán koránál fogva nem lehet tisztában azzal, hogy az efféle ütések békés elviselése voltaképp a megjelenés ára; nem veszi észre, hogy az elismerő mondatoktól ezúttal nem függetleníthetjük magunkat, hiszen az ÉS olyasmire vállalkozott, amire a nemzeti oldal sajtója még véletlenül sem: egy "ellenséges" harcos opusának közlésére a valóságos kibeszélés, a valóságos érvelések, a valóságos vita kedvéért, és korántsem a sarazás, a gyepálás meddő élvezetéért. Annak szólt enyhe szomorúságom, hogy most először villant belém: az ÉS sem fogja hozni (a közönségnek "kihangosítani") a mellettem szólókat. Sebaj! - gondoltam. Nem az a fontos, hogy dicsérjenek. Az a lényeg, hogy vitázzanak velem. Kovács egyértelműen megerősítette, hogy szándékuk a disputa folytatása.
Újabb szótlan hetek teltek el. Mígnem - szinte már váratlanul - megjelent egy igencsak terjedelmes hozzászólás egyetlen szerző (Vörös Kati) tollából4. A két újságoldalnyi okfejtés boldog tulajdonosának (egy Amerikában "piécsdiző" ifjú történésznek; az életkornak szemlátomást ezúttal is jelentősége van) a végkövetkeztetése, hogy vigyázat, Csurkának, Eleknek s nekem egy a hangunk, s bár ravaszul leplezem, valójában veszélyes antiszemita, holokauszt-relativista és holokauszt-tagadó vagyok. De hogy itt se a levegőbe beszéljek:
    "Én úgy látom, hogy Varga tagadja a holokausztot annyiban, hogy tagadja jelentőségét, vitatja lényegét és több szempontból relativizálja. [...] Számára a holokauszt nem - a Kertész által leírt - kultúra vagy történelmi probléma, hanem leleplezendő manipuláció."
    "Varga »alkuja« nem más, mint hogy kölcsönösen tiszteljük azt, hogy teljesen mások vagyunk és külön nemzeti, etnikai, kulturális és ideológiai entitást alkotunk. Elek, Csurka és Varga tehát abban is egyetért, hogy a »balliberális« oldal lényegében zsidó."
Talán nehezen hihető, de még mindig az volt az első gondolatom, nem baj, hogy ez a sületlenség megjelent, ettől és innentől lehet igazán érdekes a vita. Nyilván az is segített errefelé terelni (később hiúnak bizonyuló) reményeimet, hogy készülőfélben lévő könyvem egyik különös felfogású (és egyebek között különös felmenőkkel megáldott) szereplője, Kozma György korábban átküldte nekem e-postán (meggyőződésem szerint) briliáns írását, amelyet az ÉS-nek szánt (el is küldte neki) mint A feladványhoz írt hozzászólást. Nehezen tudtam elképzelni, hogy egy ilyen érdekfeszítő eszmefuttatást az ÉS ne akarna közölni. Hát még a második változatát, amelyben a szerző már a Vörös Kati-féle látomásokra is azonmód reagál. Ennek birtokában hívtam fel - most már nem Kovács Zoltánt, hanem Petőcz Györgyöt. Indításképpen annyit mondtam neki, hogy igen barátságtalan lépésnek tekinteném, ha az egész vitát ezzel a Vörös Kati-féle hozzászólással akarnák zárni. Biztosított arról, hogy szó sincs erről, de hát nem nagyon jöttek más reagálások. És Kozma Györgyé? - kérdeztem. "Hát az, sajnos, zavaros, Kovács Zolinak is ez a véleménye." - felelte Petőcz. "Az nagy baj!" - vágtam rá. - "Mert akkor nekem baj van az értelmi képességeimmel!" S elmondtam, hogy szerintem nagyon jó írás, rengeteg szín és eredeti gondolat van benne, nem a szokásos sablonokkal dolgozik, mint Vörös Kati. "Hát akkor újra elolvasom, és majd jelentkezem" - zárta le beszélgetésünket Petőcz.
Helyette Kovács Zoli keresett: ő újságolta el, hogy Kozma Gyuri cikke hamarosan megjelenik. Szegény Kozma Gyuri pedig azt újságolta el, hogy járt az ÉS-ben, és ott a főszerkesztő mindenféle kertelés nélkül arra kérte, hogy úgy húzza meg és úgy írja át a hozzászólását, hogy részint ne legyen annyira barátságos velem, hiszen végül is '90-ben én még "numerus clausust akartam", másfelől legyen benne a szövegben, hogy én csak azért írtam A feladványt, mert akkori bűnömért akartam most Canossát járni.
Nos, eddig viszonylag tisztán, csaknem egyértelműen csordogáló történetünkben most először találjuk szembe magunkat az első olyan nehezen megfejthető mozzanattal, amely miatt a cenzúra szó köré kénytelen-kelletlen idézőjeleket aggattam; s amely miatt ugyanolyan kénytelenül eltekintek a "manipulál" kifejezés használatától. Kovács Zoltán ugyanis - felvetésemre - állítja, hogy nem adott semmiféle eligazítást, és Petőcz György is - személyesen - ezt erősítette meg, mondván, "a Kovácsra egyáltalán nem jellemző, hogy beleszólna az írások tartalmába". Egyszerűen nincs okom feltételezni, hogy hazudnak (nem is feltételezem), de azt sem, hogy Kozma találta volna ki az egészet (vannak dolgok ugyanis, melyeket az ember, ha akar, sem tud az ujjából kiszopni). Ezek után egyszerre életszerűnek és igaznak azt tudom elképzelni, hogy Kovács - elolvasván Kozma cikkét - elmondta a szerzőnek, mit gondol az írásáról ("elég zavaros"), mit az írása alanyáról ("egykor numerus clausust akart, lehet, hogy a feladvánnyal most Canossát akart járni"), s e felvetéseket a közlésre kiéhezett (kiéheztetett) szerző ultimátumként dekódolta. Ennek nyomán művéből kiszedte a túlságosan barátságos részeket, ki a túlságosan kritikus részeket, s beleszőtte a Canossát.
Az ÉS (Kovács) tehát valójában (azt is mondhatnám: valóban) nem cenzúrázott; a találkozó nagyon is valóságos eredménye viszont rám nézve semmivel sem volt kevésbé siralmas, mint egy kádár-korabeli agitpropos műtété. Kész szerencse, hogy beavatkozási kísérletét Kovács egyáltalán nem rejtette véka alá; nemsokára küldött egy újabb e-levelet, amelynek idevágó részét szó szerint idézem:
    "Ami Kozma cikkét illeti, e hétre ígértem a közlését, de képtelen végrehajtani azokat a stiláris és egyéb javításokat, melyeket megbeszéltünk. Most megint keresni fogom, és ha nem megy, akkor én teszek neki konkrét javaslatokat.
    szia
    baráti üdvözlettel
    Kovács Zoltán"
Nos, itt állunk a második két- vagy többértelmű helyzetnél, mely kétségekkel tölthet el bennünket az illetőleg, hogy helyes volt-e a cenzúra szót idézőjelbe tennem. Először is ott van Vörös Kati és ott vagyok én, a "holokauszt-tagadó" stb. Aztán ott van Kozma Gyuri, aki "helyre tenné" Vörös Katit is, de a főszerkesztő filozófiája szerint egy vitaanyagra adott válasz még az Agorában sem tűr el semmiféle "zavarosságot", "most megint keresni" fogja, és "konkrét javaslatokat" tesz neki. És ott áll Kovács Zoltán főszerkesztő, aki egészen biztos nem kötné az oromra, hogy saját kedve és ízlése szerint akar átalakíttatni egy véleményt (!), ha ezt a leghalványabb mértékben is cenzúrázásnak tekintené. Nem. Egyáltalán. Kovácsnak őszinte meggyőződése, hogy ő csak minőségetkövetel. A lap érdekében. Az olvasók érdekében. De talán még az én érdekemben is.
Ha nem érezném valóban őszintének, kétségbe volnék esve. Így azonban nem kell azt gondolnom, hogy ismét alantas megfontolásból, hátsó szándékkal vittek (visznek) jégre (mint ahogy tették '90-ben a Népszabadságnál). Nem kellett arra a fájó következtetésre jutnom, hogy szívvel-lélekkel (s reményeim szerint nem kevésbé ésszel) vállalt önkéntes küldetésem, amely a törzsi háború csillapítására, a szellemi gettók legalább részleges felszámolására irányul, teljesen és reménytelenül hiábavaló. Nem kellett sutba vágnom sziklaszilárdnak hitt filozófiai tézisemet, melyek szerint minden emberben ott van a "jó" is meg a "rossz" is, és rajtunk, a másikon, a másik felé közeledőn is múlik, kiből mit váltunk ki. Ha Kovács Zoltán főszerkesztő megsemmisítendő ellenfélnek tekintett volna, ha barátságos gesztusai csupán a csapdaállítás manőverét lettek volna hivatva leplezni, akkor - száz százalékig biztosan állítható - nem avat bizalmába. Kovács itt akaratlanul is szövetségesévé próbálja tenni azt, aki ellen pedig - úgy, hogy fel sem fogja ezt - a javítási kísérlete irányul: vagyis engem. S éppen ez itt a nagy kérdés: vajon ki ellen keres szövetségest? Ki (vagy mi) lehet - meggyőződése szerint - fölöttünk, azaz egyszerre mindkettőnk fölött? Ki vagy mi siklatta ki hirtelen a szépen alakuló vitát, s akadályozta meg gondosan, hogy bármi haszna, eredménye lehessen? Kitől, mitől fél Kovács Zoltán, ki máskor (olykor) oly pimaszul merész, szókimondó?
Újabb vívódás a cenzúra és az idézőjel körül: Kovács Zoltán azt állítja, senkitől. Nemcsak, hogy senki nincs fölötte, de még sértésnek is veszi, hogy egyáltalán ilyet feltételezek. Évek óta dolgoznak azon, hogy mindenkitől függetlenek legyenek. És az olvasók? Petőcz szerint Kovácsnál ez sem számít: voltak ugyan olvasók, akik valóban lemondták A feladvány miatt az újságot, de nem ezért nem lett vita.
Jó. De akkor miért nem lett? Szelei István - rákérdeztem - állítja, hogy legalább egy hónapig feküdt a kézirata Kovácsnál. Petőcz szerint inkább csak két hétig. Mire várt Kovács?
Jó. Vannak magasabb szempontok is. A minőség. És a minőség felett is vannak magasabb szempontok: amelyek eldöntik, hogy mi a minőség. Igazságtalan lennék az ÉS-hez és Kovácshoz, ha összemosnám őket a valóban sokkal kevésbé független balliberális laptársaikkal és a valóban sokkal kevésbé független főszerkesztő-kollegáikkal. Tehát nem összemosok most, hanem a láthatatlan cenzornak próbálok nyomára lelni. Vagy inkább: "cenzor"-nak. Mindenesetre: a vita és a párbeszéd kisiklatójának.
Gyanítom, hogy az ÉS törzsolvasói éppen úgy nem tudták értékelni és tolerálni A feladvány megjelenését, A kisebbség és a zsarnokság "elhíresült" szerzőjének szerepeltetését, mint ahogy a Magyar Hírlapéi sem tudták Elek Istvánt és írását. Ők azzal fenyegették meg Kocsi Ilona főszerkesztőt, hogy lemondják a lap előfizetését, ha továbbra is közli - még ha a véleményoldalon is - Orbán Viktor miniszterelnök tanácsadójának heti eszmefuttatását. De nem járt jobban Németh Péter sem, a Népszava főszerkesztője, amikor ő meg Kerényi Imre médiaegyensúlytalanságot ostorozó sorozatának akart - a másképp gondolkodók felé való nyitás jegyében - fórumot biztosítani. Az előbbi esetről médiakönyvemben (Elsőkből lesznek az elsők...) már beszámoltam. Az utóbbira érdemes itt kicsit bővebben kitérni, mert lehetséges, hogy bizonyító ereje és modellértéke van: a baloldali sajtó cenzúrázó hajlama mögött sokkal inkább a törzsszerzők és törzsolvasók törzsi elvakultsága fedezhető fel, mintsem a főszerkesztők és szerkesztők politikai kötődése. Ez nem azt jelenti, hogy a szóban forgó főszerkesztőknek-szerkesztőknek ne volnának törzsi kötődéseik, dehogynem. Ezek azonban inkább csak a kampányok időszakában homályosítják azt a belátást, hogy a saját oldal saját gondolatsémáinak közlése, szakadatlan ismételgetése, úgy, hogy a másik törzs értékesebb és markánsabb véleményeivel még csak időnként sem ütköznek, tőlük nem termékenyülnek meg - nos, ez nemcsak unalmas, de bizony igazi szellemi emberhez méltatlan dolog. Sietek egyúttal kijelenteni - félreértések elkerülése végett -, hogy e méltatlan helyzet megszüntetésére a jobboldali sajtó vezetői még kevesebb erőfeszítést tesznek (mondhatnám, semmilyet). Igaz, ennek a ("nemzeti") oldalnak a sajtója súlyos lépéshátrányban van a másik oldallal szemben, s ösztönösen is úgy véli, hogy a baloldali hegemónia felszámolása, illetve saját megerősödése csak "összetartással", fegyelmezett (pártos, határozott) ideológiával, az elhajlások megakadályozásával lehetséges.
Na de a mostani kérdésünk az, hogy egy (modellértékű) balliberális főszerkesztő milyen okok, indítékok láncolatán keresztül jut vissza a már megízlelt, valódi - sokszínű - sajtó- és szólásszabadságtól a cenzúráig (mondhatni: a "cenzúráig"). A Népszava esete pontról pontra - mintha csak éppen a kedvünkre történt volna - ezt mutatja be.
Nem sokkal a baloldal választási győzelme után Kerényi Imre, a Madách Színház igazgatója felkereste a Népszava főszerkesztőjét média-cikksorozata ötletével. Az első (és végül egyetlen) írás bevezetőjében Németh Péter főszerkesztő a következő indokát adja a közlésnek (1. láncszem):
    A szerző — tájékoztatása szerint — a jobboldali sajtóban kívánta megjelentetni sorozatát, jelezve: három baloldali napilap is visszautasította közlését. A Népszava felborította e koncepciót, és most közreadja Kerényi Imre írásait. Vállalva: vitát keltünk vele.5
A sorozat darabjai egy-egy jelentősebb médiaszemélyiség portréjával együtt rajzolják meg a média jellemző vonásait, torzulásait. A Népszavában közölt írás alanya a lap neves "kolumnistája" (és a balliberális törzs egyik legaktívabb harcosa): Mészáros Tamás. Egy hosszabb, beszédes részlet Kerényi szövegéből (2. láncszem):
    A szavazópolgár a nagyvárosban ül a képernyő előtt és nézi Mészáros Tamást.
    Mészáros Tamás esténként a Magyar ATV stúdiójában szerepel. Elegáns jelenség, bár kissé komor. Olyan, mintha egy Velasquez-festményről lépett volna le. Ritkán mosolyog, a derű nem sajátja. Mégis meggyőző. Beszédmódja kulturált. Szereti a bővített mondatokat, a téma alapos és árnyalt kifejtését. Gesztusai arányosak. Nem hadonászik párhuzamos kezekkel, mint sok más macskajancsi. Frizurája rendben. Fogsora ápolt, szemüvege csillog. Úgy néz ki a látható médiában, mint egy hiteles személyiség.
    Mészáros Tamás hatásosan hirdeti az igét a Magyar ATV stúdiójában. Másutt is. Felkészült rendező, dramaturg, kritikus és újságíró. Imádja a kamerát. A színpadot is. Fogjuk még színészként is látni, ha hosszúra nyúlik a kormányzati ciklus. Mészáros Tamás véleményformáló értelmiségi. Személyiségét a pártatlan tájékoztatás tiszteletre méltó éthosza nem érinti. Nem vívódó karakter. Eltökélten pártos. Maszkja mögött rejtett a motiváció. Munkabírásának köszönhetően ő a magát baloldalinak meghatározó politikai erő ötödik hadoszlopának egyik médiaarisztokratája. Feltűnően sokat szerepel. Olyan sokat, mintha Magyarországon egypártrendszer lenne. És mintha valamiféle isteni jogon minden médiahatalom az ő egypártját illetné. Véleményével az állampolgárok negyvenkilenc százaléka nem ért egyet. És ezt drasztikusan ki is fejezi. Ötvenegy százalék egyetért vagy azt hiszi, hogy egyetért. Ez a rész csak akkor vonul az utcára, ha ingyen van a gulyás. Heller tanárnő növendékei megvetik a gulyást, de így teljes a kép. Gulyással vagy gulyás nélkül a baloldali voksok egy részét Mészáros Tamás állítja elő, hisz a szavazópolgár ül a nagyvárosban a képernyő előtt és nézi a képernyőn Mészáros Tamást.
    Mészáros Tamás Egymás között című műsorát a Magyar ATV-n a magyarországi Soros Alapítvány támogatja. [...]6
Mészáros Tamás megsértődik, s nem hajlandó megírni szokásos heti publicisztikáját (harmadik láncszem). Helyén Németh Péter főszerkesztő kényszerül - egyelőre - felemás meghátrálásra: minden méltóságát sutba vágva hízeleg egy sort a sértődött szerzőnek (és a szerzőért lelkesedő olvasóknak), akár olyasmivel is, ami nyilvánvalóan nem igaz (pl. a pártatlanság emlegetésével). Ebből (a negyedik láncszemből) idézek7:
    Mást és mástól szokott olvasni, Kedves Olvasó, ezeken a hasábokon. Hosszú ideje Mészáros Tamásé a Népszava szombati számának 7. oldalán egy szelet. [...] Ritka az ilyen a magyar sajtóban: olyan publicistát megnyerni a lapnak, aki magas színvonalon és kiegyensúlyozottan, tisztán és logikusan képes a véleményét átadni az olvasónak. Olyan véleményt, amely ugyan nem mentes a szenvedélytől, mégis képes távolságot tartani választott témájától, de legfőképpen a pártoktól. Mészáros Tamás liberális gondolkodó, s szabadsága éppen abban áll, hogy kezét nem kötik párthovatartozások, egyetlen iránytűje saját szabad gondolkodása.
    És most mégis: itt van a szombat, itt van a 7. oldal, s hiányzik róla Mészáros Tamás írása. Helyes vagy nem helyes döntést hoztam-e, bevallom, nem tudom, de hosszabb mérlegelés nélkül elvállaltam: helyt adok Kerényi Imre sorozatának, amely a magyar média egy-egy jelentős szereplőjéről kíván portrét adni — természetesen Kerényi Imre szemüvegén keresztül. A neves rendező esetében nem az volt számomra izgalmas és érdekes, hogy milyen színvonalon készíti el írásait, nem azt tartottam szem előtt, hogy vajon képes-e a médiaegyensúly jegyében kiegyensúlyozott portrékat rajzolni, sokkal inkább azt, hogy a portrék mögül mennyire bomlik ki a szerző arca.
    Kerényit tisztelem és becsülöm. Mint színházi direktort és rendezőt. Politikai meggyőződését viszont nehezen követem, mostani markáns jobboldali meggyőződését nem tudom hova visszavezetni. De talán nem is dolgom. Ezzel együtt érdekel: hol tart ma, megfejthető-e az irányvonal? Amikor megkeresett: sorozatot szeretne indítani a Népszavában, felkeltette az érdeklődésemet. Tudtam, biztos lehettem benne, hogy írásai — úgymond — nem a Népszava írásai. Gondolatai — nem a mi gondolataink. Ám véltem és vélem én: tekinthetem annyira felnőttnek olvasóinkat, hogy értékeljenek és a helyén kezeljenek egy ilyen kalandot. [...]
    A kérdésem változatlanul az: baj-e, ha Ön, Kedves Olvasó, találkozik a Népszava hasábjain egy ilyen írással? Nem akarok még egyszer hibázni, nem akarok Önök helyett válaszolni a felvetésre. Csak csendben reménykedem, hogy a történtekért nem a Népszavára haragszanak, hanem az ilyesfajta másságra nyitottan gondolják át, milyen esélyei vannak a mai Magyarországon a médiaegyensúlynak.
    Kerényi Imre újabb portréjával jövő csütörtökön találkozhatnak újra. Ha Önöknek hiányzik, Mészáros Tamás gondolataival — egy hét múlva. Hiszem, hogy őt is elsősorban az Olvasók érdeklik és irányítják persze.
Utólag elmondható, hogy az ötödik és a hatodik láncszem sem úgy alakult, ahogy a főszerkesztő szerette volna. Kerényi újabb portréjával nem találkozhattak az olvasók, mert egyáltalán nem voltak kíváncsiak rá (noha ez Lovas Istvánról szólt volna); ráadásul nem találták elégségesnek a hízelgést sem, s azt követelték (akárcsak maga Mészáros), hogy a szerkesztőség (Németh Péter) kérjen bocsánatot. Nos, miután ez megtörtént (ötödik), Mészáros Tamás (az olvasók és a maga örömére) elfoglalta régi helyét, és bemutatta régi (azaz változatlan) énjét (hatodik). Hogy megértsük, milyen ez a modellértékű (a balliberális törzsi harcosoknál rendre megmutatkozó) én, elkerülhetetlen, hogy bővebben idézzek a Mészáros által levont "tanulságokból"8. A valódi tanulságokra fogékony olvasónak érdemes felfigyelnie arra, hogy ez itt - sajnos - a jól ismert balos gondolatmenet: ugyan hívei vagyunk a véleményszabadságnak, de nem az ilyennek; örülünk a többpártiságnak, a jobboldal létezésének, de nem az ilyenének; örülnénk a párbeszédnek, de a jobboldal nem alkalmas rá; nem szeretnénk mi megmondani, milyennek kell lennie a jobboldali közírásnak, de ez a mostani színvonaltalan és szalonképtelen, ezért kénytelenek vagyunk magunk megszabni a minőségi minimumot; kívánatos a jobboldali érvelés, de ilyen - mérsékelt, mérvadó - nincs, csak uszító, szélsőséges, kirekesztő, diszkrimináló... és így tovább, és így tovább. Hogy mennyire helyénvaló Kerényire vonatkoztatni az efféle sommás megállapításokat, azt külön kérdésessé teszi egy történelmi tény: amikor a neves színi rendező és igazgató az antalli idők balliberális, kormányellenes mozgalmának, a Demokratikus Chartának volt díszes szereplője (a csurkai antiszemitizmust ellensúlyozandó), egyetlen baloldali publicistának nem jutott eszébe minőségi és erkölcsi korlátjait feszegetni. Akkor még úgy volt jó, ahogy volt.
Tehát Mészáros:
    "[...] aki hétről-hétre hivatásszerűen közzéteszi a véleményét, az magától értetődőnek tartja, ha olykor vitába szállnak vele; megeshet, hogy egyes esetekben még hasznosnak is tekinti a polémiát. Magamat sem tartom támadhatatlannak [...] Az a "portrénak" keresztelt dolgozat azonban, amelyet a Népszava múlt csütörtökön Kerényi Imre tollából megjelentetett, vitairatnak semmiképp se nevezhető. Közönséges személyeskedés csupán; azon kívül, hogy a szerző - mondjuk úgy - nem kedvel, a szövegnek se indoka, se tárgya nincsen. Kerényi pőre érzelmei, netán indulatai viszont magánügynek tekintendők, és aligha tartozik bármiféle "sajtóegyensúly" kötelmei közé, hogy publikálásra kerüljenek. [...]
    A Népszava ráadásul nem értesített engem érintő szándékáról [...]. E megengedhetetlen gyakorlat ellen tiltakozva határoztam el, hogy nem publikálok többé a Népszavában - és amikor múlt szombaton Németh Péter "Rosta helyett" kifejtette az ügyről vallott felfogását, szavai nyomán végképp úgy láttam, hogy ha legközelebb valakinek, bármiféle tárgyszerű elemzés pótlékaként, ismét kedve támad belém törölni a cipőjét, akkor épp a Népszava, melynek kolumnistája vagyok, amúgy "elvi alapon" feltehetően újra készséges partner lesz az akcióhoz. Aztán két nappal ezelőtt a lap közzétett egy szerkesztőségi állásfoglalást. Ebben magára vállalta és elismerte azt a tévedést, hogy Kerényi enyhén szólva nem korrekt cikkének helyt adott. Egyben felkért az együttműködés folytatására.
    Úgy vélem, ezzel a lovagiasság szabályai szerint le is zárhatjuk a dolgot. Remélem, ez a szerencsétlen affér [...] kínál megkerülhetetlen tanulságokat általában is.
    Nem utolsó sorban segíthet a realitások felmérésében. Abban, hogy tisztán lássuk: akár az ideológiai-politikai, akár a szakmai természetű vitának előfeltételei vannak. Már ha érdemben akarunk eszmét cserélni, nem csak amúgy kirakatba téve a megejtő liberális nyitottságunkat. Először is ragaszkodnunk kell az érvelés és a fogalmazás minőségi alapszintjének meghatározásához. Tudom, ez máris aggályokat vet fel; még mit nem, mondhatja az ellentábor, majd ők döntenek a mi színvonalunk elfogadhatóságáról. Nos, bárhogy is van, semmiképp sem kényszeríthetjük magunkra a puszta mocskolódásokkal és inszinuációkkal folytatott "párbeszédet". A szerkesztői felelősség éppen abban áll, hogy közlés előtt ítéljük meg a kéziratok stílusát és hangvételét, következésképp vállalhatóságát.
    A mai "vitacsend" a szalonképes jobboldali közírás fájó hiányára vezethető vissza. Mondhatni, a polgári polémia-kultúra kialakulatlanságára; - aki olykor végigolvassa a magukat "polgári értékek" jegyében meghatározó orgánumokat, az menten láthatja, hogy szövegeik miféle történelmi ismeretekre, miféle eszmei hagyományokra, miféle jelzős szerkezetekre épülnek. Mindennek nem az a baja, hogy tételesen ellenkezik a baloldali avagy liberális gondolkodás posztulátumaival - ha csak erről volna szó, az éppenhogy értelmet adhatna a vitáknak. A diskurzus ma azért reménytelen, mert az egyre radikálisabb "nemzetiek" semmi mást nem akarnak, mint diszkreditálni az - úgymond - balliberális tábort. A kommunistázással és a hazaárulózással, a "köteles" kirohanásokkal és a nemzetmentő lózungokkal, meg a mindezt buzgón magábaszívó militáns sajtóretorikával nem lehet szellemi csörtéket folytatni. Amíg a jobboldal hangadói a velük szembenállókat egyszerűen kirekesztenék a plurális demokráciából, és valamiféle erkölcsi piedesztált próbálnak maguk alá eszkábálni a nemzet kizárólagos képviseletéből, addig nincs miről dialogizálni.
    Nem függetlenül ettől a legalább olyan cinikusan, mint amilyen gátlástalanul sulykolt megkülönböztetéstől, a Jók és a Rosszak kettősségében megfogalmazott világképtől, a jobboldali textus a személyes sértegetések és rágalmazások módszertanában találja meg "vivőerejét". És tévedés azt hinni, hogy ezzel a széllel csak a radikális zászlóshajók vitorláznak; ma már nincs mérsékelt jobboldali média. Ma már mindenütt a kíméletlen uszítás dívik.
    Szóval, ne áltassuk magunkat. Normális vitákhoz normális hangra volna szükség. De amíg Magyarországon nincs mértékadó konzervatív politika, addig moderált jobboldali sajtó sem lesz.
    A neofita polgárok pragmatikus uralmi politikájának pedig nincs szüksége a párbeszédre.
Nos, ebbe a szellemi-lelki közegbe kell beilleszteni Kovács főszerkesztő kockázatvállalását. "Minőségi" okokból inkább nem közölte azokat a szerzeményeket, amelyek bármiképpen is rám tették le a voksukat, törekvéseimet méltányolva. (Petőcz szerint nem közölt néhány olyat sem, amelyek "színvonaltalanul" támadtak engem.) De hiába várt olyan küldeményekre, amelyekben esetleg valamelyik liberális szent tehén (nagybecsű törzsi harcos) kelt volna ki ellenem, pedig az jó alkalmat (ürügyet) teremtett volna a vita folytatására; ezek számára ugyanis én levegő volnék. Az első, még közölt hozzászólás szerzője (Tóth Sándor) nem véletlenül képedt el a környezetében tapasztalt sajátos mentalitáson; amely valójában nem is sajátos, inkább már általánosan jellemző (ráadásul mindkét törzsre), éppen ezért érdemes itt szó szerint idézni:
    "Hithű (párthű) liberálisok, akik igen jól tudják a leckét másságról, nyitottságról, dialógusról, empátiáról stb., még nem olvasták az anyagot (egyesek kijelentik: nem is fogják elolvasni), de ingerülten seprik máris a kukába, és szidják Vargát, bármit írt is. Remélem, más is van a baloldalon, de akad ez is: elvakult törzsi indulatok."9
Nem okozott azonban "minőségi" problémát Kovácsnak Vörös Kati zavarosnak valóban nem zavaros, viszont teljesen egyoldalú, kétségek nélküli, töményen filoszemita10 írása; vele legalább többé-kevésbé helyre lehetett állítani az eredeti állapotot: újra a régi, megátalkodott antiszemita lettem. Igaz, a kellemes és biztató űrhajós hangulat is rögtön semmivé oszlott - de hát mit számított ez már akkor?!
Kozma Gyuri még menthette volna a menthetőt, de hát őt is magával ragadta a láthatatlan közeg, az idézőjeles vagy idézőjeltelen cenzor. A bőséges kihúzásokból, betoldásokból példa gyanánt csak egyetlen egyet emelek ki: a régi (1) és az új (2) befejezést. Az első Vörös Katit marasztalja el az énledorongolásomért, a második engem marasztal el "abszurd és menthetetlen" alapállásomért, pedig ott van (igaz, csak "felemás módon sikerült") Canossa-járásom.
    (1) Minden igazságot lehet békés szándékkal és a megértés elmélyítése érdekében kifejteni és terjeszteni és ugyanazokat lehet másokat ledorongolva, rossz hangulatot terjesztve tenni. És ha e témában valaki megszólal, nem ússza meg a félreértéseket. Kérdés, érdemes-e törekedni "megúszni" ezeket a vitákat, melyek, lehetnének itt-ott talán még jóízűek is.
    Nincs hatalmunk mások felett. Csak a saját viselkedésünk felett.
    (2) Alapvetően abszurd és menthetetlen Varga D.Gy. alapállása, amikor "a zsidókérdést" újra feltevő, az Auschwitz óta eltelt tapasztalatok zárójelbe tevését igenlő hagyományból szeretne ránézni egy Auschwitz-könyvre. De abszurditása ellenére komolyan veendő az igyekezete és azzal nem segítünk e probléma tisztázásában, ha olyan retorikával közelítünk, ami fölöslegesen sértegető, hogy Varga ma is "igazából csurkista", s nem igyekszik ez ellen eleget tenni. Hiszen ő is egy helyzetben szólal meg: tíz éve még antiszemitának tűnő nézeteket hangoztatott s lám, most mégis úgy érzi, Canossát kell járnia s ez elsőre csak ilyen felemás módon sikerülhet.
Kozma Gyuri, szegény, szégyenkezve panaszolta: kénytelen volt eleget tenni a kérésnek, ha azt akarta, hogy egyáltalán megjelenhessen. Sietve visszaírtam neki, s megértésemről biztosítottam: nem az fáj, hogy követte a főszerkesztői kérést, hanem az, hogy a mi demokráciánk, szólásszabadságunk olyan mérhetetlenül gyenge lábakon áll, hogy egy ilyen nagy tudású koponyát, mint ő, ennyire megalázó helyzetbe lehet hozni.
De hát már tudjuk: nem biztos, hogy volt ilyen kifejezett kérés.
Szintén tudjuk: van Szellemi Közeg. Láthatatlan Cenzor. Lenyakazó. Kiherélő. De nem tudjuk, hogy az ÉS nyakán is ott ül-e, Kovács kezét is fogja-e. Nem tudjuk - csak sejteni véljük: amikor Kozma helyett György Péter bukkan fel váratlanul. Esztéta, a lap egyik törzsszerzője. A Nap-kelte televíziós műhelyéről ("a minőség hiányáról") elmélkedve ezt a rövid, de velős passzust szenteli nekem:
    "Jellemző, hogy Gyárfás rendszeresen meghívja ide a Kereszttűzben-nek nevezett össznépi vicc riporterének azt a Varga Domonkos (így!) Györgyöt, akinek szakirányú képzettsége ugyan nincs, s mindössze ahhoz ért, hogy jól megéljen antiszemitizmusából."11
Nos, mit lehet ilyenkor tenni? Persze, hogy az ember első reakciója: beperelni ezt a rögeszmés fajankót, természetesen a cikket közlő lappal együtt. A misszionárius, valahol bennem, azonnal nyugalomra int, s megsúgja: Kovács főszerkesztő ezt nem jókedvében csinálja. Kovács főszerkesztő talán még örülne is, ha egy olyan választ írnék, mely fehéren-feketén igazolja, hogy György Péter hülyeséget írt. Mivel a helytálló reagálás ellen kitérni semmiképp nem lenne méltó a laphoz, s ilyet senki nem is kívánhat a főszerkesztőtől, ez lehet az a pillanat (az a ritka alkalom), amikor a politikailag korrekt ízlésdiktátorok (elvakult törzsi harcosok) egyikére (s vele együtt mindegyikére) rá lehet húzni a vizes lepedőt (vagy mondhatnám: le lehet velük nyeletni a békát).
Válaszom szó szerint így szólt, s szó szerint így is jelent meg12:
    T. Szerkesztőség!
    Nagy örömömre szolgálna, ha a nyilvánosság szeme láttára, az Önök által is oly hevesen kívánt demokratikus szólásszabadság nevében továbbítanák néhány kérésemet György Péternek, a Ha élne Kádár... című írás (És, 2003. május 16.) jeles szerzőjének.
    Ha már Szerző megtisztel az antiszemita titulussal, kérem, pontosan írja le nevem ("n" nélkül), nehogy valaki véletlenül másra gondolhasson, mint énrám.
    Ha már besoroltattam a neves napkeltések közé, rögtön utánam biggyesztve, hogy "Nos, ez a Gyárfás-féle »csapat« segíti a showman [azaz Friderikusz] munkáját", kérem tisztelettel Szerzőt, hogy győzze meg erről a Mestert is, aki egészen mást gondolhat rólam. (Netán még azt is, hogy az egyik Kereszttűzben a vele szemben tanúsított "kekeckedésem" ugyancsak hozzájárult tévéelnöki álmai meghiúsulásához; ennek köszönhettem, hogy következő alkalommal, amikor megint hívtak kérdezni, neki már nem akaródzott velem hadakozni.)
    Ha már Szerző besorolja csekélységemet az alákérdezők közé, nagy könnyebbséget okozna vele, ha ezt el tudná hitetni, mondjuk, Kovács Lászlóval és Horn Gyulával is, hisz' többé nem kellene nekik - néhány szikrázóbb ütközet miatt - gondosan elkerülniük.
    Ha már Szerző szerint csekélységem "mindössze ahhoz ért, hogy jól megéljen antiszemitizmusából", igen hálás lennék neki, ha mielőbb megkeresné feleségemet, s tényekkel, azaz számokkal igazolná ezt.
    S végezetül a leghálásabb azért lennék György Péternek, ha pontos idézetekkel igazolná nap-keltés szereplésem antiszemita megnyilvánulásait. Több okból is. Egyrészt talán visszanyerhetném a Magyar Demokrata olvasóinak kegyeit, akik közül többen azért mondták le az újság előfizetését, mert az részleteket közölt készülő könyvemből (A törzsi háború természetrajza a rendszerváltozás Magyarországán), s ezek egyike-másika túlságosan filoszemitára (azaz a zsidóság iránt megértőre, netán barátságosra) sikeredett. De azért is örülnék a pontos idézeteknek, mert nem érhetné tisztelt Szerzőt az az igaztalan vád, hogy miközben az igazi, demokratikus szólás szabadságát kéri számon mai magyar médiánkon, ő maga a Kádár-korszakból ismerős könnyed hazugsággyártással fűt alá a szép, új demokráciánknak.
    Varga Domokos György
Kovács "postafordultával" jelezte, hogy válaszom "természetesen jön". S jött is, ráadásul egy nem kevésbé fontos hozzászólás kíséretében. Fáy László, a Modern Magyarok Mozgalmának alapító tagja kimondta azt, amit a baloldali sajtóban (de a jobboldaliban sem) 13 év óta nem mondott ki senki. Hogy mit, s mi ennek a jelentősége, rögtön rátérek. Előbb azonban a legfontosabb gondolatok Fáytól:
    Ha élne Zsdanov...
    Bizonyára György Pétert kérné fel következő beszédének megírására, hiszen annyira világosan, árnyaltan, embereket kímélően fejtette ki gondolatait.... [...]. Csak egy forgácshoz hajolnék le, mely György bárdja, bocsánat, tolla nyomán hullott le: "Gyárfás rendszeresen meghívja ide [...] Varga Domokos Györgyöt, akinek szakirányú képzettsége nincs, s mindössze ahhoz ért, hogy jól megéljen antiszemitizmusából. [...]
    A választások után, a békés párbeszédre törekedve, jó néhányszor találkoztunk a hazai jobboldal számos ismert alakjával. Vendégünk volt több alkalommal is Varga Domokos György úr is, akinek akkoriban jelent meg az Élet és Irodalomban a hazai jobboldal képviselői közül egyetlenként Kertész Imre Sorstalanság című művét igen nagyra tartó, bizonyos kérdéseket mégis opponáló, vitaindító esszéje. Itt most felemlíthetném én is Varga numerus claususszal kacérkodó 1990. április 29-i Népszabadság-beli cikkét, de nem teszem. Hosszú út vezetett 2003. január 10-ig, az ÉS-ben Kertész Imréről publikált Varga-írásig. Az az ember, akit beszélgetéseink során megismertünk, a leghalványabb mértékben sem volt antiszemita. Ezt a sorainkban helyet foglaló két egykori auschwitzi fogoly is megerősítheti. György Péter igaztalan vádja nemcsak Vargát mint a hazai jobboldal mi térfelünkre áttévedt képviselőjét (tudatosan átjött parlamenterét?) sértette meg, hanem mindazokat, akik kinyújtott kezét elfogadták."
Tehát: 13 év óta először fordult elő, hogy a nyilvánosság előtt, ráadásul balról, ráadásul egy véleményformáló balliberális lapban kimondatott, hogy nem vagyok antiszemita. Nem amiatt olyan fontos és érdekes ez, mert ezen múlna, hogy mit gondolok magamról; egyáltalán nem nyugtalanít a lehetősége, hogy egyszer netán úgy kell majd meghalnom, hogy félig-meddig rajtam maradt a bélyeg. Ennél sokkal lényegesebb az, hogy az összes eddigi közül itt, a kezemben volt a leglátványosabb és leghitelesebb bizonyíték arra, hogy van értelme a párbeszéd szorgalmazásának. Arra, hogy Kovács Zoltán főszerkesztőben is megvan, ott van, amit kerestem és feltételeztem. Alighanem az ő (és az ÉS) számára is nevezetes pillanat volt ez: úgy tudott újra adni - nekem, az "ellenségnek" baráti gesztust -, úgy tudott másik lényéhez s lényegéhez, igazi liberalizmusához visszatérni, hogy eközben a lapja elleni támadásra sem hagyott (nyitott) újabb támadási felületet az elvakult olvasóknak - törzsi harcosoknak.
Lám, milyen hatalmas, sokszínű és bonyolult egyetlen elmélkedés hordaléka. Valójában pedig nem is annyira bonyolult, nem is olyan nehéz eligazodni. Egyetlen választás, egyetlen elhatározás, egyetlen döntés kérdése az egész. Ha ellenségeket keresel, megtalálod. Ha barátokat - barátságos ellenfeleket, gesztusokat - őket is.
APÁM

Gabor Laufer levele A feladványhoz
Kedves Dombi,

elolvastam a Kertész-cikkedet, és mint már jeleztem, nagyjából egyetértek mindennel, amit írsz benne. Egy gondolatsort fűznék hozzá, nem annyira a cikkhez, mint inkább a hatására.
Kertészről apám jutott eszembe. Amiért most írni fogok róla, nem azért van, mert apám (volt, meghalt 98-ban), hanem mert több ponton érdekes hasonlóságok léteznek közte és Kertész között, már ami a témát illeti. Egyéként nem hasonlítottak, mert apám nem író volt, hanem üzletember, Kertész kínos igazmondási kényszere helyett nagy lódító volt az öreg, nem annyira hazudott, mint inkább krónikusan nagyzolt sok mindenben. Ahol ennek jelentősége van, külön jelezni fogom.
1927-ben született Győrben, persze volt apja is, anyja is. Még a születési éve körül is "legendák" keringtek a családban, melyek szerint lehet hogy fiatalabb volt, lehet hogy öregebb, ez most semmiesetre sem számít. Szóval, kitört a háború, és valami miatt a család feljött Pestre. Ott szedték le egy nap, nem a buszról, mint Kertészt, hanem a villamosról. Őt is elvitték egy ilyen átmenetitábor-szerűségbe, ha jól emlékszem, az Sopronban volt. Említette, hogy valahol ott, ahogy vitték őket az utcán, emberek, akiket ismert, kiáltották neki oda, "büdös zsidó, most megkapod, amit megérdemelsz". Valamivel kevésbé volt naiv, mint amilyennek Kertész írta le magát a Sorstalanságban, mégis az volt a reakciója: "Néhány hónapja még boldogan együtt fociztak velem, most meg mi a bajuk?!". Szóval, őt is vagonba pakolták, onnan Auschwitz, érdekes, ugyanúgy csak 3 napot volt ott, mint Kertész, onnan ugyanoda, Buchenwaldba, és apám szerint akkor ő asztalosnak nyilvánította magát, bőszen verte a mellét, hogy ő dolgozni akar, így őt is továbbszállították egy harmadik táborba. Én nagyon úgy emlékszem, hogy még a harmadik tábor is az volt, ahova Kertészt vitték, de ebben nem vagyok biztos (van egy videoszalag, amin rajta van, de az most be van dobozolva, éppen költözési állapotban vagyunk). Ami gyanús, hogy apám is mesélt valami műbenzin-gyárról, mint Kertész.
Na innen egy kicsit eltér egymástól a két történet, mert apám erős volt, nagyon életrevaló, úgyhogy nem élte át mindazt, amit Kertész, már ami a személyes szenvedéseket illeti. Persze, itt-ott őt is elverték, de ez ritka volt. Már a táborban is ügyesen "kereskedett", így aztán volt ennivalója, legalábbis több, mint az átlagnak. Bekerült valahogy a konyhára, ez szintén sokat segített a táplálkozásban. De elmesélte, hogy hogyan tűntek el ismerősei, haverjai mellőle, akiket aztán soha többé nem látott.
Bár még sok érdekes részlet van, nem az a célom, hogy apám történetét elmeséljem. Ami viszont lényeges: apám akkor kezdett el erről mesélni, amikor másodszor vagy harmadszor meglátogatott Magyarországon. Ő 1949-ben disszidált, otthagyta anyámat, engem 16 hónaposan, és 1961-ben látogatott vissza először, utána olyan 2-3 évenként. Nagy linknek ismertem, legalábbis ilyen képem volt róla, amelyet anyám teremtett róla. Így aztán soha nem vettem komolyan a különböző részleteket, amiket a holokausztról mesélt, túl fantasztikusnak tűnt az egész. Később, miután én is kijöttem 1973-ban, megint mesélt, de mivel a linksége igaznak bizonyult, még akkor sem vettem komolyan. Halála előtt úgy egy évvel küldött egy többórás videoszalagot, amit egy szervezet csinált vele mint holokauszt-túlélővel. Abban, egy többórás párbeszéd-monológban mindent elmondott az elejétől a végéig. Életemben először hallottam ezt így, mert előtte mindig csak rövid részletekről volt szó. Apám linksége arról volt nevezetes, hogy ha az öreg lódított, tíz perccel később már elfelejtette, képes volt ellentmondani önmagának minden további nélkül. Ez nagyon sokszor megtörtént (amúgy rendkívül sikeres üzletember volt, elég nagyban csinálta). És mégis, ahogy hallgattam a többórás összefüggő történetet, egyetlen ellentmondást se fedeztem fel benne, pedig sok év kis részleteiből tevődött össze. Úgy 30 évvel az első kis történetecske meghallgatása után döbbentem rá, hogy EBBEN a dologban nem lódított, hiszen ha lódított (hazudott) volna, akkor nem létezik, hogy legalább egy ellentmondás ne lett volna azon a videoszalagon.
Miért meséltem ezt el ilyen részletesen? Mert kellett, mint "háttér", ahhoz, ami most következik. Persze, felvetődött hogy "miért mentél el? Miért hagytad ott a családod, 16 hónapos fiad?". Meg kell adni, soha nem próbálta szépíteni a dolgot. Tehát a magyarázat: 16 évesen elvitték koncentrációs táborba, igen, magyarok szedték le a villamosról, magyarok vitték Sopronba, magyarok rakták fel a marhavagonba, magyarok ordították neki, hogy büdös zsidó, és ami lelkileg mély nyomot hagyott benne, hogy azok között volt néhány olyan, akit nemcsak hogy ismert, de még közeli (haveri) viszonyban is volt velük. Aztán vége volt a háborúnak, ő is hazakeveredett. Idézem a szavait (ne haragudj, de nem írhatom másként, mint ahogy mondta): "elhatároztam, hogy ITT én nem vagyok hajlandó tovább élni, egy olyan országban, ahol többen ugyanazok lettek a kommunisták, akik előtte a nácik/nyilasok voltak. Meg hogy "a magyarok egy semmirekellő, gerinctelen rohadt nemzet". Meg hogy "nem csoda, hogy soha nem vitték semmire, hiszen mindig kiválasztották a vesztő oldalt, akinek a seggét nyalták egészen addig, ameddig meg nem bukott. Persze azzal együtt ők is buktak. Aztán mindig jött a következő." (Értve ezen, hogy a nácik után közvetlenül jöttek a kommunisták). És annak ellenére, hogy Magyarországnak sok választása ugyan nem volt, az tényleg igaz, hogy sokan azonnal "kommunistává változtak". (Tudom, sok zsidó is).
Egy jó szava nem volt a magyarokról. És amikor már itt éltem az USA-ban, többször szemtanúja voltam, hogy egyszerűen szégyellte, hogy magyar. Az akcentusáról persze lehetett hallani, hogy nem született amerikai, ezért nagyon gyakran megkérdezték (ez velem is sokszor előfordul) hogy "where are you from?". Többször együtt voltunk, amikor a kérdés elhangzott, és apámat, aki soha mástól nem jött zavarba (mindig mindenre volt valamilyen "kész" válasza), ez a kérdés szemmel láthatólag zavarba hozta. Néha csak motyogott valamit, néha meg olyanokat is mondott hogy "austro-hungarian", de csak egyszer hallottam azt tőle hogy "zsidó vagyok". Azt egyszer sem, hogy "magyar". Csak úgy, szimplán, egyszerűen (ahogy én mondom, ha kérdezik). Magyar könyvet nem olvasott, Amerikában élő magyarokkal nem tartott kontaktust (jó, én sem, de én azért nem, mert egy olyan kis helyen élek, ahol nincsenek is magyarok)...
TEHÁT.... itt van két, teljesen különböző típusú ember, radikálisan más életpályával. Ami közös, csupán annyi, hogy mindkettő zsidó volt, mindkettő tizenéves, mindkettő megjárta a koncentrációs tábort, mindkettő túlélte, és mindkettő mély ellenérzéssel viseltetett/viseltetik a magyar mivoltával szemben. Ami tényleg érdekes, hogy zsidó származása dacára, apám NEM zsidónak érezte magát a magyar helyett. Ha az akcentusa nem árulta volna el, amerikainak szerette volna magát érezni leginkább. Saját elmondása szerint, mielőtt elvitték, neki eszébe sem jutott, hogy ki zsidó, ki nem, csak azt nézte hogy kivel tud focizni, pingpongozni, ki áll le vele játszani, és kész.
A nagy kérdés az, Kertésszel kapcsolatban is, hogy vajon mennyire vehető rossz néven, hogy ha valaki tizenéves korában átéli, amit ők is átéltek, s emiatt esetleg egy életre képtelen lesz kikapcsolni az érzelmi szálakat. Emberek egy életre "sokkot" kapnak néha csak attól, mert bent ragadtak másfél órára egy liftben, és utána éveken keresztül inkább gyalog mennek le és fel az emeleteken. Vagy ha karamboloznak egy kocsival - még akkor is, ha senkinek nem esik bántódása, néha évekig nem ülnek volánhoz, néha még kocsiba se. És gondolj bele, a hétköznapi életben néha milyen kevés kell ahhoz, hogy ellenérzést tápláljunk valakivel szemben, és nem sokkal több, hogy megutáljunk valakit (ugyan én még senkit nem UTÁLTAM, de látom másoknál magam körül). Na most, hasonlítsd össze ezeket a köztudottan kis dolgokat, amik elegendők ahhoz, hogy az ember lelkét mélyen befolyásolják, és egy ilyen koncentrációs tábor egyéves történetét (apám egy évet volt távol, Kertész is nagyjából annyit).
És persze erre az egészre rájön valami más is. Az életkor, amikor ez megtörtént. Hiszen végül is mit TAPASZTALT akár Kertész, akár apám? Megszülettek, éppen hogy felnőttek, de még nem teljesen, amikor egy életre szóló "élményben" van részük, amit elkerülhetetlenül "kapcsolnak" a magyarokhoz. El lehet várni egy 16 évestől, hogy analizálja, hogy "hát nem minden magyarról van szó"? Énszerintem nem. El lehet várni, hogy nem a magyarok történelmét, múltbeli dicsőségeit helyezi előtérbe a saját személyes tapasztalatával szemben? Nehéz dolog. És mi jön ezután? Az egyáltalán nem dicsőséges kommunista korszak. Amiért ugyan nem lehet a magyarokat közvetlenül hibáztatni, de arra akkor is elégtelen, hogy valakinek az életében egy ilyen "kezdés" után valahogy kiegyensúlyozza az egyéni látásmódot, hozzáállást. Tehát a kertészek meg a lauferek képtelenek lesznek lelkileg kiheverni, ami tizenéves korukban történt velük. Én így magyarázom a "Kertész-jelenséget".

U. i. : Az eredeti levelem jóval hosszabb volt, de aztán elhatároztam, hogy csak a fenti, személyes jellegű részt küldöm el. Miért? Mert ahogy párhuzamosan olvastam a cikkedet, és reagáltam, néhány mondattal vagy bekezdéssel később ott találtam már leírva (jobban leírva) azt, aminek a lényege azonos volt az én reakciómmal. Tehát minden, a részletekkel kapcsolatos reakcióm csak "kötekedés" lett volna. A cikk úgy jó, ahogy van.


Gábor
MIKULÁS ÉS HANUKA

A kettős mérce természetéről
2002. december 5-én, este kilenc tájt, nem a cipőmbe kaptam kis meglepetést, hanem a telefonomra egy rövid szöveges üzenetet ("magyarán" sms-t): "Már nem Mikulás van, Hanuka lett belőle". Régi ismerősöm addigra már, szokásához híven, valószínűleg végignézte az összes magyar híradót, s ebből jutott a rövid, de velős következtetésre. A nap fő hírei közé (akárcsak 24 órával korábban) nem a Mikulás, hanem a Hanuka nyomakodott be; előző nap annak köszönhetően, hogy a Nyugati téren egymás mellett zajlott "zsidó fiatalok" ünneplése és egy "revizionista", "szkinhed társaság" tüntetése; most, 5-én pedig az ügy azért jött ismét elő, mert a országos rendőrfőkapitány (nem mellékesen: Kádár egykori titkosügynöke) példás gyorsasággal (helyesebben: példastatuálással) felmenttette beosztásából a BRFK "közterületi rendezvények bejelentéséért felelős" osztályvezetőjét, aki törvénytelenül éppen nem járt el, amikor ugyanoda adott engedélyt a tüntetésre, mint az ünneplésre, viszont megsértette a belső előírást, amennyiben elmulasztott egyeztetni a rendezvények szervezőivel, megelőzendő a két csoport "keveredését".


A kiindulási pont: mindkettő helyénvaló
Igencsak sokat mesél el politikai közfelfogásunkról, a "politikailag korrekt" kétmércés (ennélfogva igazságtorzító, diszkriminatív) természetéről az ügy néhány különös részlete.
Ha mindenféle indulat és elfogultság nélkül indulunk neki a vizsgálódásnak, akkor mindjárt az elején (alapelvként) le kell szögeznünk: az, hogy valakik a (magyar) zsidóságból hanukát ünnepelnek, éppen olyan nemes és tiszteletre méltó elhatározás, mint az, hogy a (jellemzően nem-zsidó) magyarságból pedig valakik Trianonra emlékeznek (pontosabban: emlékeztetnek), vagyis siratják nagy Magyarország feldarabolását, területe kétharmadának elcsatolását. Aki helyénvalónak tartja az egyiket, de nem a másikat, az teljes érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot a másik érzései, gyökerei, hagyományai, történelmi és családi emlékei, nemzeti vagy vallási kötődései iránt. Ha valódi igényünk az igazságos gondolkodás és ítéletalkotás, akkor semmilyen - egyébként jogos - képzettársítás nem feledtetheti, de nem is gyengítheti imént leszögezett alapelvünket. Ha netán úgy vélnénk, hogy a nyilvános hanukázás, vagyis a Budapest kiemelt pontjain (legforgalmasabb terein) kilenc napon át tartó gyertyagyújtás tulajdonképp nem a múltnak szóló emlékezés, hanem a jelennek szóló erőfitogtatás; hogy a zsidóság ezen keresztül igyekszik kulturális és politikai befolyását (tovább) növelni; akkor sem engedhetnénk egy jottányit sem axiómánkból: a Hanuka megünneplése önmagában nemes és tiszteletre méltó, s mint hagyományőrzés (mint a szabad identitásválasztás hétköznapi megtestesülése és megnyilvánulása), kifejezetten üdvözlendő és támogatandó. (Legalábbis az önmagukra - tisztességükre, becsületükre - valamit is adó nemes polgárok részéről; de most, második alapelvként, szögezzük le azt is, hogy magunkat éppen ilyennek gondoljuk.) Ugyanez igaz a másik csoport (helyzet) megítélésére is: ha netán úgy vélnénk, hogy igazából nem a múltat - nagy Magyarországot s borzalmas veszteségeit - siratják, hanem ugyancsak a jelenhez szólnak, erőt fitogtatnak; tudatosan félelmet keltenek mindazokban, akik "nem eléggé" magyarok ("idegenek", "zsidók"); hovatovább gyűlöletet ébresztgetnek, egyenesen uszítanak ellenük; vagy revizionista törekvésükkel a térség, az ország békéjét veszélyeztetik; akkor sem feledkezhetünk meg egyetlen pillanatra sem arról, hogy a kiindulási pont: a Trianonra való emlékezés és emlékeztetés önmagában nemes és tiszteletre méltó; ennél fogva az önmagára valamit is adó polgár (vagy más szóval: demokrata) részéről (amilyennek magunkat képzeljük) változatlanul üdvözlendő és támogatandó.
Látszólag, persze, lehetetlenség elválasztani a nemes részeket a hitványabbaktól. Éppenséggel azt is lehetne mondani, hogy aki a kirakatba tett jó szándékok mögött nem látja meg az igazikat, s nem figyelmeztet a leselkedő alantasokra, az cinkosok közt vétkesen néma marad. Nem véletlen, hogy rendszerváltásunk első pillanatától kezdve politikus, újságíró és közönség egyaránt lelkesen űzi azt az össznépi "játékot", ki tud a másikról a valóságosnál több rosszat s kevesebb jót felmutatni. Nagyon keveset tudunk azonban arról, hogyan válik ez a fajta gondolkodásmód bizonyos értelemben önmagát beteljesítő jóslattá. Hogyan élesztgeti az összeesküvés gyanúját, s hogyan szítja a gyűlöletet. Természetesen mindkét oldalon.


Kettős mérce: beégetett értéksorrend
Figyeljük meg, vajon a politika és a sajtó hogyan tartotta vagy nem tartotta magát az imént deklarált alapelvhez. Egyenlő mércével (empátiával, elfogadással) mért-e a zsidó fiatalok (Lubavicsi Haszidok) és a (feltehetően) nem-zsidó fiatalok (Revíziós Mozgalom) esetében? Nézzük meg az e tekintetben leginkább mérvadó, mert a közfelfogás szerint legtárgyilagosabb országos napilapot, a Népszabadságot, hogyan számolt be a szóban forgó eseményről.
December 5-i tudósítását így kezdi: "Tegnap a rendőrség ugyanarra a helyre és időpontra adott két rendezvény megtartási engedélyt a budapesti Nyugati pályaudvarnál: a szélsőjobboldali Revíziós Mozgalomnak demonstrációra, a Lubavicsi Haszidoknak pedig a hatodik hanukagyertya meggyújtására." Amint látható, az előbbi csoport a kezdetek kezdetén kapott egy olyan jelzőt, amelynek töltete a "politikailag korrekt" - így a mérvadó Népszabadság - által lefedett Magyarországon oly mértékig negatív, hogy nem csak maga a jelzett válik erősen taszítóvá, de minden más és mindenki más is gyanús lesz, ami vagy aki a jelzett erőterébe kerül. Érdemes a kedves olvasónak önmagán ellenőrizni az állítás helyénvalóságát: a tudósítás elkövetkező mondatait, részleteit olvasva milyen kép erősödik, formálódik benne az egyik, s milyen a másik társaságról?
"A revizionisták [...] röplapokat osztogattak és kazettákat árultak a téren." "»A hatodik gyertyát gyújtottuk volna városszerte a zsinagógákban, amikor hallottuk a hírt. Mindannyian a Nyugatihoz jöttünk« - számolt be az eseményekről Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezetője." "Bár verekedés nem történt, szóbeli sértegetésekből bőven kijutott az ünnepelni vágyóknak."
A megfelelő jelzővel előkészített (megdolgozott) agyunk számára már egyetlen pillanatra sem merül fel, hogy önmagában teljesen rendjén való dologtüntetésen röplapokat osztogatni, kazettákat árulni. Ennek az állításnak a valóságtartalma is egyszerűen ellenőrizhető; képzeljük el, hogy a tudósításnak ez része így hangzott volna: "A revizionisták tüntettek, az ünneplők pedig gyertyagyújtásra készültek, közben szórólapokat osztogattak, kazettákat árultak, amelyeken a hanuka történetével ismerkedhettek meg az érdeklődők." Ebben az esetben is rossz érzést kelt ugyanaz az osztogatás és árulgatás? Vagy az a tény, hogy a zsidóság képviselői gyorsan összegyülekeztek a Nyugatinál, nem attól nem ébreszt fenyegető érzést bennünk, mert békés gyertyagyújtogatókról szól a tudósítás? S nem ugyanezért gondoljuk-e azonnal, hogy "bár verekedés nem történt", de ha történt volna, csakis az egyik fél verekedett volna a másikkal (ami valójában képtelenség, az érzések szintjén azonban nem), mert csakis a szélsőségesek (ráadásul a szélsőjobboldaliak) szokása a verekedés, a gyertyagyújtóké még véletlenül sem?
A kép tehát, ami a "tárgyilagos" balliberális lap jóvoltából az egyik társaságról kirajzolódik, több, mint ijesztő: riasztó. Eltekintve a megrögzött gyanakvóktól, nincs ember, aki különösebben elcsodálkozna azon, hogy a tudósítás legvégén kiderül, a Vasvári Pál utcai Lubovicsi zsinagóga rabbija szerint a szélsőséges revizionisták "meg akarták zavarni az egyik legszebb ünnepünket", s mindamellett "fél hétkor a résztvevők meg tudták gyújtani a hanukagyertyát a téren"; magyarán "meg akarták", de mégse tették, vagy "meg akarták", de nem sikerült, vagy nem is akarták, de jelenlétükkel, odaszólásaikkal kétségkívül zavart okoztak - akármely változat legyen a helyes, a riogató verekedéstől mindegyik távol állt. Ám nem csak a sajtó, de a politika is eleve két mércével mér, természetesen szintén a "politikailag korrekt" védőernyője alatt. Már eszünkbe sem jut csodálkozni azon, hogy országos főkapitányunk miért csak az ünneplőktől kér elnézést, s miért nem teszi ugyanezt a tüntetőkkel; a zavarás ugyanis nem olyan, mint a fertőző kór, amely jellemzően a betegtől az egészséges felé terjed. Aligha hihető, hogy a tüntetőket ne érte volna éppen olyan csalódás (s nyomában a düh), mint az ünneplőket, a másik csapat láttán. Salgó László legfőbb kapitány fejébe azonban szemlátomást bele van égetve a megfelelő értéksorrend: a hanukát ünneplő fiatalokat minden figyelmesség, zavartalanság megilleti, beleértve szükség esetén a bocsánatkérést, sőt, egy köztisztviselő leváltását; a revizionista tüntetők viszont kényszerűen megtűrt elemek csupán, akiknek jelenléte (demonstrálása) már önmagában is botrányos, de különösen az a hanuka árnyékában; elnézést kérni tőlük a rendőrségi ügyetlenségért éppen ezért nem csak hogy szükségtelen, hanem kifejezetten ellenjavallt - a "politikailag korrekt" szabályai szerint.
De ami a legkülönösebb és a leginkább elgondolkodtató, hogy e mesterkélt szabályok oly mértékig áthatják közfelfogásunkat, hogy nyilvánvaló vesztesei is mintha megfeledkeznének az önérdek-érvényesítés lehetőségéről és fontosságáról. Miért van az, hogy az ünneplők rögtön tiltakoztak a rendőrségnél, a tüntetőknek viszont, úgy tűnik, ez eszükbe se jutott egyáltalán? A szélsőségesnek, szalonképtelennek ítéltek általában talán ösztönösen is reménytelennek látják, hogy ebben az országban, ebben a "politikailag korrekt" demokráciában nekik bármikor is igazuk lehet.


A kétmércések felelőssége: nem oltanak, hanem gyújtanak
De miért is lehetne igazuk, amikor hangoztatott igazságaik mögött valójában ártó szándék, brutalitás, mások kirekesztésének, netán megsemmisítésének vágya, a demokratikus rendszer rombolásának egyértelmű szándéka és nyílt törekvése húzódik meg? Legalábbis a magyar média ábrázolásában. Az esetről szóló második beszámolójában13 a Népszabadság már egyetlen szóval sem említi, hogy nevük (Revizionista Mozgalom) és tiltakozásuk tárgya (Trianon) alapján egy hazafias (ha úgy tetszik, nacionalista) csoportra kell gondolnunk; ehelyett egyetlen, nagyon erősen negatív töltésű szóval illeti és definiálja őket: szkinhed. Ezzel rögtön azt is elősegíti (eléri), hogy az olvasó érzelmileg azonosuljon a rendőrfőnöki döntéssel (a felmentéssel), s helyénvalónak tartsa, hogy a megzavart (illetve megzavarni próbált) hanuka miatt valakit azonnal lefokozzanak. "A döntés háttérében az áll - olvashatjuk a lapban -, hogy szerda este csaknem egy időben tartott bejelentett rendezvényt a budapesti Nyugati téren a hamukát ünneplő fiatalok csaknem százfős csoportja és egy valamivel kisebb létszámú szkinhed társaság." Ha azok ünneplők, ezek meg szkinhedek, akkor már az olyan apróságok felett is könnyedén elsiklunk, hogy utóbbiak kevesebben voltak, tehát bátran létrejöhetett a kétoldalú fenyegetettség érzése; vagy hogy mégsem ugyanarra az időpontra volt tervezve a két esemény, tehát az illetékes inkább hibázott, semmint vétkezett, felmentését ennélfogva nem annyira mulasztása, mint legfőbb főnökének (megfejtésre váró) buzgósága okozta. S végül azon is elfelejtünk töprengeni, hogy vajon a hanukázókban nem ugyanaz a nemes és tiszteletre méltó érzés, a kötődéseik, hagyományai előtt fejet hajtó öntudat dolgozik-e, mint a másik csoportban? Nem lehetséges-e, hogy azon a hétköznap délutánon bizonyos értelemben két nacionalista csoport fordult szembe egymással? Csak abban a pillanatban az egyiknek a hétköznapi magyar énjén belül a zsidósága, a másiknak a hétköznapi magyar énjén belül a nagy vagy mély magyarsága volt a fontos.
Nem akarok úgy tenni, mintha nem tudnám: a nacionalizmus meghatározó szerepet játszott a második világháború borzalmaiban. Azt se gondolom, hogy ezekben a mostani "szkinhed" csoportokban ne volna jó adag agresszivitás, ne volna idegen- és zsidógyűlölet, s ne akadna néhány hülye, aki valóban kiirtásokról ábrándozik. Csupán azt gondolom, hogy a kétmércés médiát és politikát - s nyomában a skatulyás közfelfogást - óriási felelősség terheli amiatt, hogy ítéletalkotásánál semmibe veszi az igazságosság (tárgyilagosság, elfogulatlanság) alapelvét, s ezáltal a módszeresen hátrányosan megítélt csoportoknál (egyedeknél) a bennük kétségtelenül meglévő nemes (pozitív) érzéseket egyre negatívabb (taszítóbb) formákba (agresszivitásba, gyűlölködésbe) tereli. Miközben tehát kiabál, nem megfékezi, hanem felkorbácsolja az indulatokat; nem oltja, hanem szítja a gyűlöletet, nem oldja, hanem táplálja a gyanakvásokat.
Eddigi gondolatmenetem egyetlen esetben nem állja ki a valóság próbáját: ha az én látásom pontosságával és rövidségével volna a baj, vagyis a most történetesen a Népszabadság által szkinhedként definiált társaság valóban nem kevesebb s nem másabb egy fikarcnyival sem, mint egy potenciális nyilas rohamosztag (aminek egyébként egyik-másik szocialista politikusunk olykor a MIÉP-et is nevezi). Azt, hogy lehetőségeiben valaki az-e, vagy nem, bajosan bizonyítható, ily módon akár a közkedvelt napilapnak is lehet igaza. Hogy még sincsen, arra - mint már annyiszor - maga az Élet szállított okulásul egy kézenfekvő példát.
Pert vesztett a Népszabadság a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal szemben14. A lap tudósítója ugyanis azt állította, hogy az október 6-i aradi megemlékezésen a mozgalom aktivistái füttyszóval és bekiabálásokkal botrányt okoztak. Márpedig nem okoztak. Véletlenül van szerencsém ismerni a mozgalom egyik vezetőjét, s tanúsíthatom, hogy sem alkatra, sem öltözetre nem emlékeztet semmilyen tekintetben valamiféle bőrfejűre, rohamosztagosra; ezzel szemben egy könyvtár igazgatója, a hozzá szükséges kulturált kinézettel és kulturális ismeretekkel. Nos, ha egy ilyenekből vagy hasonlókból álló társaságra egy komoly lap tudósítója ráképzeli a botrányt; minden további nélkül füttyszavakat és kiabálásokat hallucinál a méltósággal ünneplőkre; akkor ez csakis úgy lehetséges, hogy e lap tudósítójának felfogásában minden erősen (kinyilvánítottan) nemzeti (nacionalista) érzelmű fiatal eredendőn botrányokozó, megvetendő, lejáratandó és elítélendő. Nem mellékesen, a szóban forgó tudósító számtalan korábbi írásában - lett légyen szó akár Tőkés László püspökről15 - ugyancsak igazolta határtalan ellenszenveit és elfogultságait; ami, akárhogy is, nem csak az ő, de lapja látásmódját is minősíti.


A kettős mérce csapdája: múló sikerek, csalóka látszatok
A kettős mérce alkalmazóira egy saját maguk állította csapda leselkedik. A valóság eltorzítása kétségkívül jelentős politikai hozamokkal jár; azonban, mint látni fogjuk, csak rövid távon.
A félelem gerjesztése - az önmagát beteljesítő jóslat - alkalmat ad a szóban forgó kétmércéseknek, hogy fellépjenek a falra festett ördögök ("fasiszták", "nácik", "antiszemiták", "szélsőjobbosok") ellen, s ily módon politikai tőkét kovácsoljanak maguknak. Ténykedésük nyomán a legkeményebb (legelszántabb, netán legelvetemültebb) "ördögökből" kivész minden jóérzés, valódi ördögök: idézőjel nélküli fasiszták, nácik, antiszemiták, szélsőjobbosok lesznek, valódi gyűlöletetekkel, fékezhetetlen agresszivitásokkal. Egyfelől ugyan jól jön ez a kétmércés hatalomnak, mert fel tudja mutatni veszélyérzete indokoltságát, s további politika tőkeszerzésbe foghat; másfelől viszont immár megoldást kell találnia a problémára, mert a társadalom félősebb és sértettebb része ezt kívánja tőle.
Így merülhetett fel az ún. gyűlöletbeszéd-törvény megalkotásának (pontosabban: a meglévő törvény módosításának) szükségessége.
Csakhogy elégségesen okos emberek világosan átlátják, hogy demokráciában, közmegegyezés nélkül, nem lehet a gyűlöletet, pontosabban a "gyűlöletbeszédet" törvényileg kordában tartani; ellenben egy ilyen "szabályozás" egyenesen olaj lenne a tűzre. A maga helyén16 ezt bővebben kifejtem; itt most számunkra annyi a fontos, hogy az "ördögi" vélemények csak látszólag fognak visszaszorulni. A legelszántabb (legelvetemültebb) ördögök legfeljebb harcmodort változtatnak, de továbbra is keresik a látványos önkifejezés (a társadalom megbotránkoztatásának) lehetőségeit. Az idézőjeles "ördögök" (vagyis az egyszerűen csak másképp gondolkodók) viszont kerülni fogják a törvényileg büntethető, szabad megnyilvánulást; a társadalom által látható (ismerhető) nyilvánosság helyett a rejtett (látens) közvéleményt fogják erősíteni.
Rendszerváltoztató demokrácia-építésünk egyik legnagyobb kudarcának ítélhetjük, hogy a várva várt szólásszabadság, amelynek révén az ország polgárai szabadon, félelem nélkül nyilváníthatnák ki véleményüket, valójában nem, legfeljebb nyomokban létezik. Zsolt Péter médiaszociológus állapítja meg, hogy "Az átpolitizáltabb és/vagy hierarchizáltabb társadalomban gyakoribb a látens közvélemény", és hogy "A nyilvánosságra is jobban jellemző nálunk az izolációtól való félelem, mint nyugaton." Végül hozzáteszi: "Ez a félelem a törzsi társadalmaktól a modern társadalmak felé fokozatosan csökken."17
Hogy milyen jelentős tömeget képezhetnek a törzsi háború sújtotta Magyarországon azok, akiknek a véleménye többé-kevésbé rejtve marad, erről könnyen fogalmat alkothatunk. Nem kell mást felidéznünk, mint egyfelől (számszerűleg) azt a sokaságot, amelyik a 2002. évi országos választások során Orbán Viktor miniszterelnök hívó szavára összegyűlt a Kossuth téren (az Országház előtt); másfelől azt a kínos meglepődést és hisztérikus reagálást, amivel balliberális oldalon (médiakatonák, politikusok) az óriási megmozdulást fogadták. Mivel elképzelhetetlen volt számukra, hogy ennyi "normális" ember Orbánék hívására felsorakozzék, a kényszerű rejtőzködésből végre előbújó, s valóban felszabadultan, nem kevésbé méltósággal ünneplő embereket hol fasiszta csőcseléknek,hol meg a frissen feltámadt Hitlerjugendnek vélték és nevezték.
A minden ízében átpolitizált Magyarországon hasonló helyzet alakulhat ki egy esetleges "gyűlöletbeszéd-törvény" nyomán. A vélemények nem lesznek kevésbé gyűlöletteliek (sőt), csak a kettős mérce, kettős látás szorításában többé-kevésbé rejtve maradnak; most már nem annyira az elszigetelődéstől való félelem miatt (bár az idősebbek között, a volt hálózat újbóli előbukkanása miatt ez továbbra sem elhanyagolható), inkább a balliberális média túlsúlya miatt, amely a mai napig képes eldönteni (noha már korántsem olyan megfellebbezhetetlenül), mi tartozik a szalonképes gondolkodás keretei közé. A médián túli (való) világban azonban, főleg az egyetemi ifjúság köreiben, egyre többen vannak (és többen lesznek), akik egyre kevésbé fogadják el a "politikailag korrekt" (és éppen ilyen kevéssé fogadnák el a "gyűlöletbeszéd-törvény") szabta gondolkodási és megnyilvánulási korlátokat. Annyira azért már megerősödött a "nemzeti" ("jobboldali", "konzervatív") törzs és médiája, hogy mind nagyobb eséllyel szembesítse a kettős mérce torzításaival a még bizonytalankodókat, egyre több potenciális támogatót (szavazót) szippantva el a balliberálisok orra elől, egyúttal egyre több ellenlábast, sőt, ellenséget szerezve-nevelve számukra.
Alig telik el egy év, s a Mikulásra, Karácsonyra készülődés jegyében, 2003. novemberében már a keresztállítás témája nyomul be a médiába. "Mégis felállítják a kereszteket. Bábel Balázs kalocsai érsek szerint a szabadságjogokat sértik az akadékoskodók" - olvashatjuk a szembeötlő címeket a Magyar Nemzetben18. A legifjabb generációk ambiciózus jobboldali (konzervatív, kereszténydemokrata) pártja, a Jobbik (kimondva-kimondatlanul a Hanuka-gyertyák köztéri felállítására válaszul) öt méter magas fakeresztek felállítását kezdeményezte az ország nagyobb településein. "Tizenhárom város önkormányzata utasította vagy odázta el a Jobbik és több civil szervezet, polgári kör keresztállítási kérelmét" - tudósít az idézett lap. Beszámolója végén megjegyzi, hogy "Budapesten az utóbbi években számos forgalmas köztéren találkozhattunk (és így lesz az idén is) a Salamon Berkowitz Traubi-gyáros és szervezete, a Mechon Simon Alapítvány által a hanuka alkalmából elhelyezett zsidó jelképpel, a menórával, amelynek felállítása nem ütközött ellenállásba."
A "gyűlöletbeszéd-törvény" tehát nem lenne több, mint egy rövid távú optikai csalódás. Már csak azért is igaz ez, mert hiszen a gyűlölet, ami ellen támadni készül, jobbára nem ott van, ahol keresi. A gyűlölet azokban ébred, akik nem bírják elfogadni az egymércés igazságot; akik egyenlőbbnek érzik magukat az egyenlőknél; akik 45 éven át megszokták, hogy hivatalból nekik van igazuk; akik újabb több mint egy évtizede azt szokják, hogy a "politikailag korrekt" (nemzetek és demokráciák feletti) gondolatnormája segítségükre siet, újra felmentést ad az igazságos (egymércés) világfelfogás alól; akik ezért - mindenféle kontroll híján - szabadon engedhetik ellenszenveiket, rémlátomásaikat; akik Orbán követőiben Orbán csőcselékét és hitlerjugendjét látják; s gyűlölik teljes szívből, teljes odaadással ezt a nem létező, náci csőcseléket. S végezetül: az immár teljesen valóságos - habár saját - gyűlöletük megfékezésére "gyűlöletbeszéd-törvény" után kiáltanak.


A "másság" etalonja: "Jobb jobbot"
A gyűlöletbeszéd-törvény mindenekelőtt azért lenne olaj a tűzre - azért nem csökkentené, hanem növelné a "gyűlöletteli" véleményeket -, mert önmagában a kettős mérce, a kétkulacsos igazság (azaz igazságtalanság) megtestesítője lenne. A rendszerváltozás eddigi rövid történelmében több jobboldali "ideológus" (törzsi harcos) is szóvá tette nem egyszer (Tőkéczki Lászlótól Tóth. Gy. Lászlóig), hogy a balliberálisok maguk igyekeznek meghatározni (megszabni), milyennek kellene lenniük a jobboldaliaknak, hogyan kellene gondolkodniuk, viselkedniük. A "másság" tisztelői, a "tolerancia" követelői furcsa mód természetesnek veszik, hogy maguk állapítsák meg "a másik" etalonját. Médiakönyvemben magam is bőségesen idéztem a balliberálisok egyik szellemi vezércsillagát (törzsi harcosát), aki egyik írásának egyenesen ezt a címet adta: "Jobb jobbot".
    "Nekem meggyőződésem, hogy igazam volt, amikor a szélsőjobboldal megjelenésétől enyhén szólva rosszkedvű lettem, de elfogadom, hogy volt az MDF körül nem egy végtelenül tisztességes ember, aki maga sem sejtette, hogy mi felé közeledünk. Mindez azonban csak az elmélet szintjén ilyen szép egyszerű. A jobboldali sajtó ugyanis nincs, illetve alig vagyon, s legmarkánsabb képviselői nem konzervatív úriemberek, hanem hol immorális gazemberek - sajnálom, de így van -, hol elvadult fantaszták, hol meggyőződéses antiszemiták, mely minősítésük nem zárja ki, hogy az első két csoportba nem tartozhatnának. [...] Az igazság az, hogy a jelen állapot kialakulásáért ők maguk felelnek, ide vezetett a siralmas zsarolási technika, a primitív antikommunizmus, az antiszemitizmus, az újságírók elképesztően oktalan lenézése. Hiába raboltak össze ezt-azt, a végeredmény az, ami. Maradt az Új Mao, mely időnként egyes oldalain az újság benyomását kelti. Elsüllyedt a Pesti Hírlap, amelynek legfeljebb a sajtótörténetben van helye, a politikai pornográfia, illetve az extremitások és kuriózumok rovatában. Még éldegél - állítólag - a Pest Megyei Hírlap, mintha egyesek olvasnák az Esti Hírlapot, s ezzel vége. A diadalmas erőd, a televízió romokban, Várkonyi Balázs űzött fáradt arcánál csak a félős Stefka rosszul megkötött nyakkendője mulatságosabb látvány. Szegény jobboldal, amelyet ezek az emberek védelmeznek, akiknek egyetlen problémájuk az lehet, hogy mennyire szégyellik magukat.
    A helyzet persze innentől komoly. Mert nem valószínű, hogy hirtelen - a Jó Tündér pillantása nyomán - felvillanna a jobboldali sajtó csodás, az én finnyás baloldali ízlésemet is kielégítő új nemzedéke."19
E szavak tulajdonosa (György Péter) egyetemen okító esztéta, az ELTE Média Tanszékének vezetője, aki nap mint nap éretlen és gyanútlan magyar ifjak több tucatjába plántálja különös felfogását: a "másik" oldal újságírói jellemzően immorális gazemberek, primitív kommunistázók és antiszemiták. De hogy még néhány további bizonyítékot idézzek az iménti könyvből: a baloldal egy másik vezérszónoka (Eörsi István, ragyogó irodalmár) a ZDF német hírtelevízióban ama sajnálatának adott hangot, hogy a kommunizmus nem semmisítette meg a jobboldali szellemiséget.20 Egy harmadik, egyébként különös színváltásairól nevezetes szószóló (Tamás Gáspár Miklós, egy darabig a magyar Filozófia Intézet vezetője) azt az óhaját nyilvánította ki, hogy a Demokrata-féle "szélsőjobboldali" kiadványokat árusító újságosbódékra megkülönböztető jelzést kell ragasztani (pedig ezekkel, már tudjuk, jobb vigyázni) vagy szét kell verni. De nemcsak a sajtóban kívánatos szerinte a tisztogatás, adja hírül az Úr 1996. évében, jellegzetes bolsevik nyelvezettel a rendszerváltozás ifjúsági liberális lapjában, a Magyar Narancsban.
    "Be kell fejezni a szélsőjobboldal bohócainak és botrányhőseinek frivol népszerűsítését. Haladéktalanul el kell bocsátani az államapparátusból a totalitárius mozgalmak szimpatizánsait. Az állam tisztviselőinek szüntelenül és fáradhatatlanul ki kell jelenteniük, hogy szolidárisak a neonáci, neonyilas, neoimrédysta, neohorthysta hangoskodások és erőszakcselekmények sértetteivel. Az államnak szigorúan meg kell torolnia a hivatalnoki karban a rasszizmus, az antiszemitizmus, a felekezeti vagy osztálygyűlölet megnyilvánulását."21
Az Élet és Irodalom és a Hócipő - balliberális hetilapok - ragyogó tehetségű vezető publicistája (Megyesi Gusztáv) attól ideges, hogy a [fideszes] "fiúk felnőttek, ám ahogy korosodnak, úgy válnak egyre szemtelenebbé, s mint a kukac bújnak ki a földből, bárhova fordul is az ember.22 Egy szintén sűrűn publikáló pszichiáter-újságíró, aki Horn Gyula miniszterelnök lelki állapotát is igyekezett karbantartani (Popper Péter), saját bensőjének traumájáról ad hírt, amit a Magyar Demokrata Fórum és a Fidesz vezető személyiségének (Lezsák Sándor és Orbán Viktor) egymásra találása vált ki belőle: "Amikor megláttam azt a fényképet, amin kezet fog a sátáni mosolyú néptanító és a farkas nevetésű mini duce, a hideg futott végig a hátamon."23
A baloldal hangadói halálosan komolyan gondolják, hogy az ő dolguk megmondani, milyennek kell lennie a jobboldalnak, s egyáltalán kinek van joga megszólalni. György Péter e sorok írójának a Magyar Hírlapban megjelent cikkére (Helyzetjelentés a médiumokról, 1994. június 23.) két nap múlva (az előbbieken túl) ezt válaszolta: "Nos, ami engem illet, bármiféle személyes indulattól függetlenül a demokráciánk komolyan vétele érdekében egyszerűen élesen kikérem magamnak, hogy VDGY kioktasson bárkit. Mert ő etikailag hitelét vesztette. Ezzel elvesztette azt a jogát is, hogy ember és ember közötti megkülönböztetésekre vonatkozó nézeteit fenntartván, fontoskodó képpel megszólaljon, hogy itt mi is folyik."
A balliberális toll- és nyelvforgatók a rendszerváltozás legelső pillanatától fogva nagy energiákat fordítottak arra, hogy a nemzeti oldal már népszerű vagy népszerűségre esélyes személyiségeire és orgánumaira kivétel nélkül kígyót-békát kiabáljanak. A kivétel nélkül szó szerint értendő: a jobboldal garantáltan demokratikus és liberális (igaz, nemzeti liberális) gondolkodású politikai és szellemi vezéreire is rányomták a maguk billogát, legyen szó akár Antall Józsefről, akár Elek Istvánról. Antall attól lett szélsőséges, hogy nem szakított azonnal Csurkával; Elek például attól, hogy nemtetszését fejezte ki R. Székely Julianna írása miatt.24 A média- és kultúrfölény megteremtéséhez és fenntartásához persze nem mindig szükséges a látványos megbélyegzés; épp ennyire jól bevált módszer a balliberális szellemiség képviselőinek állandó szerepeltetése (nyomatása), a nemzeti, konzervatív, keresztény szellemiségűeknek pedig a teljes vagy csaknem teljes elhallgatása. Kondor Katalin (még a Kossuth-adó főszerkesztőjeként) a következőt állapította meg:
    "Kiszolgálni is lehet egy uralkodó ideológiai irányzatot, de nemcsak irodalmi, hanem még zenei műsorokkal is. Ha azt mondom, hogy öt költő, öt regényíró van az országban, és a többi semmit sem ér, és ezt hirdetem reggeltől estig, és természetesen ugyanezt meg lehet tenni a zeneszerzőkkel, zenei irányzatokkal, vagy bárkivel, bármivel, akkor valóban elferdülhet az igazság..."25
Uralkodó irányzatokkal kevesen mernek szembeszállni, különösen, ha ezáltal egy olyan társaságból, eszmevilágból sorolódik (rekesztődik) ki az ember, amelyhez a "politikailag korrekt" gondoson hozzáköti az olyannyira rokonszenves "haladó", "humanista", "européer" jelzőket, illetve olyanba soroltatik be, amelyre a "szélsőjobb", "fasiszta", "antiszemita", "nacionalista", "rasszista" címkéket függeszti. Amíg ma Magyarországon súlyosan elítélendő az antiszemizmus, a rasszizmus, a nacionalizmus, a kirekesztés, de ugyanezeknek a gyűlöletteljes főbűnöknek nincs balliberális megfelelőjük, addig nyilvánvaló a ki nem mondott feltételezés, hogy ilyesféle erkölcstelenségek csupán a "csőcselékerkölcsű" jobboldalon képzelhetők el, a baloldalon még véletlenül sem. Ha a balliberálisok országlása alatt valóban megalkotnák és életbe léptetnék a "gyűlöletbeszéd-törvény"-t, pillanatig sem lehet kétségünk, hogy kétszínű (kettős mércés) gyakorlatot emelnének fölé: csak jobboldali beszédekre, megnyilvánulásokra próbálnák ráhúzni a gyűlölet megnyilvánulását, baloldaliakra még véletlenül sem. E bántó (arcátlan) igazságtalanság, mi mást tehetne, szaporítani fogja a jobboldal, apasztani a baloldal híveit, táborát. Az előbbi erősödésével kezdetben a nyelvpolitika, majd a nagypolitika síkján is teret nyer egy új "politikailag korrekt", amely megakadályozza a kettős mérce gondtalan alkalmazását; nem lehet kétségünk, idő kérdése csupán, hogy általános elfogadást ("polgárjogot") nyerjen Sándor György (általam már - nem véletlenül - többször idézett) megállapítása: "Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel." Már ma is látható, hogy a bíróságok - mindenféle, kormányváltásokkor jól látható politikai kilengéseik ellenére - egyre biztosabb őrzőivé válnak az egymércés (valóban demokratikus) szólásszabadságnak. Egy 2003. áprilisában hozott bírósági döntés elmarasztalta például Juszt Lászlót Orbán Viktorral szemben, mert az újságíró antiszemitizmussal vádolta a miniszterelnököt. Juszt azzal védekezett, hogy ha ebben az országban másoknak lehet zsidózni, antiszemita kijelentéseket tenni, ő miért ne mondhatná valakire, hogy antiszemita. Juszt állítása azonban (pestiesen szólva) köszönő viszonyban sincs a valósággal: ebben az országban eddig jószerivel éppen fordított volt a helyzet: nyugodtan lehetett valakiről állítani, hogy antiszemita, de aki "antiszemita" kijelentést tett, az hamar a közélet perifériáján találta magát Még az is előfordult, hogy az efféle megnyilvánulást bírósági ítélet torolta meg (amint ez - bár még nem jogerősen - ifj. Hegedűs Loránttal történt). A bíróság ügyes egyensúlyozása, persze, csak az első lépés. Juszt, alpári vádaskodása ellenére, e sorok írása idején (2003. áprilisában) újra bebocsátást nyert a közszolgálati tévébe. Hogy a hatalom és kiszolgálói is leszokjanak a kettős mérce alkalmazásáról; hogy ne csak a bíróság, de a választók többsége is büntessen érte, kicsit még odébb van.


A kettős mérce új terepe: megtorló mechanizmus
A törzsi háború jellegzetességeinek időközbeni módosulása értelemszerűen módosította a kettős mérce alkalmazását is. Azáltal, hogy a legélesebb törésvonal (zsidók és nem-zsidók között) fokozatosan áttolódott az antinacionalisták és nacionalisták (baloldal és jobboldal) közé, az antiszemitizmussal, rasszizmussal s társaikkal való bűvészkedés kisebb jelentőségűvé vált. A választások előtti felfokozott hangulatban mint viszonylag könnyen és olcsón bevethető, ugyanakkor hatásos eszközök, az A-fegyver és társai természetesen gazdagítják (és még sokáig gazdagítják) a hadi arzenált; s a választások után sem árt kéznél tartani őket. Sose lehet tudni, mikor adódik megint olyan kedvező alkalom, amikor egy a nemzetközi kezdeményezésre rá lehet csatlakozni; amiként ez a Foreign Affairs esetében történt. De éppen ez az eset is azt igazolja (akárcsak Juszté), hogy a törésvonal áthelyeződése miatt a hagyományos mezőben már nem lehet olyan büntetlenül kétmércéskedni. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Foreign Affairsre rácsatlakozó Juhász Ferenc honvédelmi miniszternek a szocialista - szabad-demokrata többségű országgyűlés nem merte felfüggeszteni képviselői mentelmi jogát. Mindenféle "celofánba" csomagolás (mellébeszélés) dacára, cáfolhatatlan tény hogy az új miniszter a régi miniszterelnököt antiszemitának és nacionalistának nevezte, s a bíróság aligha hozhatott volna mást, mint elmarasztaló ítéletet.
    "Ez a kettős mérce összeegyeztethetetlen a demokráciával" - szól a Fidesz nyilatkozata, amelyben megdöbbenésének adott a kormánypárti képviselők eljárása miatt. A Fidesz kifogásolja, hogy a kormánypártok természetesnek veszik, ha közvádas eljárás indul valaki ellen, akik a jelenlegi miniszterelnököt szóban bírálja, ugyanakkor "kiállnak amellett, aki a volt miniszterelnököt a nagy nyilvánosság előtt alaptalan módon rágalmazza."26
A Fidesz nyilatkozata már az új tendenciára is rávilágít: a kettős mérce alkalmazási terepe egyre inkább a napi hatalomgyakorlás. Két nagy tábor (két nagy törzs) áll egymással szemben, amelyeknél azonban az eredendő törzsi ellentétek (zsidók és nem-zsidók, antinacionalisták és nacionalisták között) egyre inkább csak a vezetettekben feszülnek, a vezetők (törzsfők, Öregek Tanácsa) jobbára a hatalomtechnikák kidolgozásával, alkalmazásával vannak elfoglalva. Orbán Viktor és a Fidesz ma már akár a nemzeti tábor gyengülését is megkockáztatja annak érdekében, hogy olyan pártformáció (unió, néppárt, szövetség) jöjjön létre, amely biztosítja a fiatal demokraták jobboldali hegemóniáját (s ezen túl: leendő választási győzelmét). A másik oldalon Medgyessy Péter és Kovács László egyre-másra elfogadja és egyre-másra alkalmazza a különféle nemzeti jelképeket és szlogeneket; egészen addig, természetesen, amíg mindez megmarad a szellemvilág szintjén, s nem fenyeget a nemzeti eszme valóságos megerősödésével, a globalizmussal szembeni sikeres kiállással.
Nehezen lehetne azt állítani, hogy a szocialista - szabad-demokrata hatalom az újabb terepen is valamiféle tudatos taktika mentén alkalmazná a maga kettős mércéjét. Vannak ugyan arra utaló jelek, hogy például az Erzsébet-hídi fellépést a kormányellenes tüntetőkkel szemben azért kísérte olyan heves rendőri brutalitás, hogy a jobboldalnak egy életre elmenjen a kedve mindenféle - akár bejelentett, akár be nem jelentett - demonstrációtól. Néhány egyéb esetet áttekintve azonban sokkal valószínűbbnek látszik, hogy kevésbé taktikákról, mint inkább ösztönökről, magukra hagyott hatalmi reflexekről van szó. Azt hihetnénk, igaza van a szólásmondásnak: kutyából nem lesz szalonna. Negyvenvalahány év diktatúragyakorlással a háta mögött a baloldal mintha csak a szólamok szintjén tudna valóban demokratikus, valóban európai lenni.
Az alább idézendő példák ugyancsak ezt a képzetet erősítik meg. Feltétlenül hozzá kell fűzni (előre kell bocsátani) azonban: rendszerint akkor engedünk ösztöneinknek, ha megtehetjük; ha úgy tűnik, nem túl nagy a vesztesége, kockázata. Márpedig a magyar baloldal esetében, mint azonnal láthatjuk, erről van szó.
A kettős mérce egyik jellegzetes megmutatkozása, hogy a nyilvánosan megbékélésről, árokbetemetésről prédikáló hatalom nem bír ellenállni a régi kísértésnek, és mindenhová odatelepíti a maga klientúráját (azaz hűséges embereit, lekötelező támogatóit); vagy ha nem telepíti, a legkülönfélébb módon (kitüntetésekkel, megrendelésekkel) támogatja. Nem a tendenciában, hanem a mértékben (pontosabban: mértéktelenségben) lelhetünk igazán kifogasolni valót. Egy szocialista rezsimet lecserélő rendszerváltozás során némileg ugyanis természetesnek tekinthető, ha az új politikai erők (ld. pl. Fidesz) igyekeznek a régi elvtársaktól megszabadulni, s a helyekre a saját (már csak generációs okokból is "megbízhatóbb") embereiket ültetni; de ugyanígy elfogadható, hogy nem a balliberálisok által átmentett (vagy átmentett vagyonokból létrehozott) vállalkozásokat akarják helyzetbe hozni, hanem azokat, amelyektől politikai támogatást és anyagi viszonzást is remélhetnek. Nos, ha az a balliberális tömörülés, amelyik ezt a ("fideszes") logikát elutasította (s négy éven át az "antidemokratikus", sőt, "diktatórikus" jelzővel illette), uralkodását azzal kezdi, hogy még a Fideszét is meghaladó szélességű és mélységű tisztogatásokba, lecserélésekbe fog, azt nem igen lehet mással jellemezni, mint kétmércés képmutatással. Mert nagytakarításuknak nem csak a rendíthetetlen törzsi harcosok estek áldozatul, nemcsak politikai, gazdasági, kulturális kulcspozíciók betöltői, hanem akár szakmai bizottságok szakmai tekintélyei27, akár kistérségi megbízottak névtelenjei28.
A kettős mérce másik jellegzetes megmutatkozása, hogy ugyanez a hatalom (immár sorozatosan) nem képes eltűrni a vele szembeni kétségtelenül szokatlan, emiatt szélsőségesnek és drasztikusnak tűnő, noha teljesen demokratikus megnyilvánulásokat. Ha Medgyessy Péter miniszterelnökön, megfontolt taktikáján múlna, bizonyosan nem történne meg, hogy az ösztöneinek utat engedő hatalom (rendőrség) letartóztassa, házkutatással zaklassa, feljelentse azokat a fiatalembereket, akik őt nyilvánosan lehazaárulózzák (Loppert Dániel) vagy füttyel, kiabálással illetik (két váci fiatalember és száz társa29). Ugyanígy a felső hatalomnak való szolgai megfelelés, a hatalommal kekeckedők megsemmisítésének ösztönös vágya hajtotta bele a rendőrséget azoknak a letartóztatásába, akik egyfelől Medgyessy Péter vagy az Európai Unió, másfelől az önkényuralmak között megfelelést találtak, s ezt egy tüntetés (tömeggyűlés) látványos tábláján demonstrálták, vagy olyan plakátokon és szórólapokon, amelyek az Európa Unió-s csatlakozásról döntő népszavazás előtt a "nem"-re szólítottak fel. Nem véletlen, hogy az egykori hálózat titkosügynöke (Salgó László) felügyelte rendőrséget hatalmi ösztönei és túlbuzgósága egymás után hajtja bele lényegében ugyanabba a csapdába. Hiába mentette fel a táblás demonstrálót a bíróság arra hivatkozva, hogy az önkényuralmi jelképek használata csak akkor törvénysértő, ha azzal az eszmét (a kommunizmust) dicsőítik, itt pedig éppen ennek ellenkezője történt, alig pár hét múlva a rendőrség ugyanezért - s ugyanolyan alaptalanul: önkényuralmi jelképek "használatáért" - bilincselt meg, hurcolt el, hallgatott ki embereket, tartott házkutatásokat, kobzott el plakátokat és szórólapokat. A Népszabadság alábbi, rövid tudósításából is kiviláglik, hogy a horogkereszt és a vörös csillag egymás mellett szerepelt, márpedig bajosan lehet állítani, hogy ép eszű ember egyszerre dicsőítené, "terjesztené" mindkettőt; tehát vagy elmebetegekkel állunk szemben, ami nem rendőrségi ügy; vagy az önkényuralmi jelképek (no meg az Európai Unió) lejáratásáról, ami szintén nem rendőrségi ügy.
    "Tegnap a Szabad Magyarországért Mozgalom két aktivistáját előállította a rendőrség, mert önkényuralmi jelképeket - horogkeresztet és vörös csillagot - ábrázoló plakátokat helyeztek el a fővárosban, a Déli pályaudvar környékén. A rendőrök a helyszínen csaknem háromszáz plakátot foglaltak le; ezek mindegyike az európai uniós csatlakozás elutasítására szólít föl. A rendőrség sajtóügyeletesének közlése szerint a két férfi ellen önkényuralmi jelképek használata vétség gyanújával indítottak eljárást, kihallgatásuk után szabadon védekezhettek."30
A kétmércés megtorló mechanizmus részben alulról (tömeg), részben felülről (párt- és kormányhatalom) nyer erős támogatást, de nem kevésbé oldalról (média) és kívülről (Amerika, Európa); egymástól nem függetlenül, de mégsem valamiféle közvetlen irányítás vagy jól megszervezett napi kapcsolat ("összeesküvés") keretében.


Támogatás alulról: önjáró társadalom
Az egyik, ugyancsak figyelemre méltó eset azt bizonyítja, hogy a megdolgozott gondolat odalent teljesen magától, önként teszi a dolgát. Az utcai fénymásoló cégnek az az alkalmazottja, aki egy amúgy bejelentett tüntetés szórólapja miatt értesítette a rendőrséget, mindenféle összeesküvés és felsőbb utasítás nélkül, állampolgári felelősségtudattól áthatva cselekedett. Nem mellékesen: a demonstráció a magyar kormány fejének (Medgyessy), az MSZP elnökének és egyben magyar külügyminiszternek (Kovács), valamint az egykori szabad demokrata köztársasági elnöknek (Göncz) a román miniszterelnökkel való közös koccintásának szólt, amelyet történetesen Erdély elvesztésének gyásznapján (román szempontból: megszerzésének ünnepén) ejtettek meg. Az eljáró (szórólapot elkobzó) két rendőr, az őket kiküldő ügyeletes tiszt elvileg csupán - mindenki a legjobb tudása szerint - feladatát, kötelességét teljesítette. A kétmércés felfogás szöge ott bújik ki a zsákból, hogy a fénymásoldáktól a rendőrségekig láthatólag azok vannak számbeli fölényben, akiknek eszébe nem jutna, mondjuk, egy Orbán-ellenes tüntetés szórólapját "ügy" szintjére emelni.
Amint az a 2002. évi őszi választásokon bebizonyosodott, az egész országban egyelőre többségben vannak azok, akik együtt tudnak élni azzal a tudattal, hogy miniszterelnökük a leváltott rendszer egyik meghatározó figurája volt, immár nem csak miniszterelnök-helyettesként, de szigorúan titkos (fedett) ügynökként is. Amíg a kormány el tudja adni ígéreteit, amíg látványos pénzosztásokkal (pl. "kormányváltó" - a Fidesz által "elvett", s az MSZP által "visszaadott" - 19 ezer forintokkal) és látványos cirkuszokkal (pl. "Eu-fóriá"-val) ki tudja játszani a választók éberségét (és el tudja odázni a valódi reformokat); amíg a szocialisták egyszerre tudnak a legnagyobb vagyonátmentők ("lenyúlók") és a korrupcióellenes "üvegzseb-törvény" hiteles meghirdetői (és megalkotói) lenni; addig tudomásul kell venni, hogy a kormánykoalíció és pártjai kétmércés hatalmi játékaihoz komoly "társadalmi" támogatottság (háttér) áll rendelkezésre. Kérdés, hogy meddig.


Támogatás oldalról: kétmércés média
Egy darabig bizonyosan segít a média hasonló fogékonysága: nem a valóság gondos megismertetésére törekszik, hanem a látszatok valóságként való eladására. A Magyar Televízió Híradója sok tekintetben a késő-kádári idők televíziójára emlékeztet; az egész köztévé pedig egyre inkább a kereskedelmi televíziókra. 2003 áprilisában, az iraki háború tetőzése idején az esti Híradó vezető híre napokon át az volt, hogy még nincs A-vírusos megbetegedés Magyarországon; a változatosság kedvéért két naponként beszámoltak egy-egy gyanús esetről, a következő napokon meg arról, hogy mégsem, vaklárma volt. Megint csak valószínűsíthetjük, hogy (sajnos) nem volt szükség utasításra (direktívára) egyik koalíciós párt központjából sem. Annak ellenére sem, hogy az összefüggés (hatásmechanizmus) nyilvánvaló volt: mivel a kormány inkább támogatta Amerikát és az iraki háborút, mint nem, a magyar közvélemény (legalábbis döntő többsége) viszont egyértelműen elutasította, igencsak "politikus" megoldás volt a konfliktus másodlagossá degradálása, elrejtése a hírözön közepébe.
A Kádár-féle szocializmus azon a ki nem nyilvánított kompromisszumon alapult, hogy aki nem ártja bele magát kéretlenül (oda nem illően) a politikába, az nyugodtan élvezheti a gulyáskommunizmus szerény, de mégiscsak valóságos anyagi örömeit. Az a tény, hogy a magyar köztévét ma ellepték a kereskedelmi tévék különböző rendű és rangú munkatársai (beleértve a Juszt- és Friderikusz-féle, egyébként kétségkívül tehetséges sztárokat), s az a tény, hogy a Baló György vezette A Hét című politikai magazinműsort minden igényessége és kultúráltsága ellenére megszüntették, csak hogy helyet szorítsanak egy - nagyobb nézettségűnek remélt - politikai shownak, azt engedi sejteni, hogy a fő vezérlőelv a kincstári televízióban ismét a régi: minél jobban szórakozik a közönség - minél több a cirkusz, és minél kevesebb a tovább gondolható gondolat - annál jobb. Újra megengedem: a vezérlőelvet nem megfontolt politikai taktikák (netán stratégiák) formálják, hanem az ösztönös igazodások, a viszonylag olcsó és kényelmes (közönségmanipuláló, tömegbolondító) divatok, az anyagiak (a nézettség és tetszés mögött a reklámbevétel) központi szerepe.
Mint ahogy a kereskedelmi tévék is ugyanebből a megfontolásból álltak rá a valóságshowkra. Nyugodtan kizárhatjuk, hogy bárki közülük rájött volna arra, amire a társadalomtudós Hankiss Elemér: "Megint kettészakadt az ország. Hála istennek. Mert most nem ott szakadt el, mint korábban. Nem a szegfűk és narancsok háborúja ez most, hanem a big brotheresek és a valóvilágosok, a Szabolcs-pártiak és a Majka-pártiak, az egészet utálók és az egészet imádók között."31
A rövidlátó politikának természetesen ínyére van a dolog. Tölgyessy Péter politológus, a Fidesz országgyűlési képviselője (aki azonban sokat ad gondolkodása pártatlanságára) úgy véli, hogy "a társadalom többsége a demokratikus átmenet idején a tévé előtt követte az eseményeket, a politikai elit pedig hamar rájött, hogy társadalmi reformok helyett álmokkal és ígéretekkel nyerhet"32. Ehhez pedig elengedhetetlen segítséget nyújt a magyar média. Tölgyessy szerint a hazai modern demokrácia '98-ban kezdődött, "amikor a húszas, harmincas évekre jellemző balkáni tekintélyelvű, százezrek mozgósítására építő, a valóság helyett a médiában zajló politizálás kezdődött". Habár a "balkáni" jelző nem tűnik helyénvalónak (Hitler és Mussolini aligha a Balkánt vette példaképül), a megállapítás lényege igen. S értelemszerűen a két nagy pártra (és szoros szövetségeseikre) egyaránt. Lényegét tekintve igaza van Lányi András írónak is, aki (ugyanazon a konferencián, ahol Tölgyessy) a mostani helyzet legfőbb veszélyének a demokratikus nyilvánosság megszűnését nevezte. Szerinte "a két nagy politikai erő és a hozzájuk tartozó értelmiségiek és vagyoni csoportok két, egymástól elkülönülő nyilvánosságot működtetnek, amelyeknek nincs szükségük arra, hogy egymással vitatkozzanak"33. A nyilvánosság sérülésének fokát jól tükrözi az a párhuzam, ami a kádári idők és a mostani, pártokra szakadt média cenzúrája között jogosan vonható: akkor is, most is a (pártos) kinevezések garantálják a kívánatos irányvonalat és szűrőket. Nem véletlen, hogy immár gyakorlattá vált: minden kormányváltást követően személycserék tömkelege zajlik a közszolgálati médiumoknál. A korábbi időkhöz képest a legnagyobb különbség, hogy ma már a politika csak az egyik szempont; nem kevésbé jelentős tényező, hogy az állami pénzekből ki ad, kinek, mekkora megrendelést, s kinek mekkora lehet ebből (a megbízásokból) a saját haszna.


Kádári technokraták: fideszes hasonulás
Csak látszólag nem tarozik szorosan témánkhoz - a kettős mérce vizsgálatához - Szalay Erzsébet szociológus (nem véletlenül ugyancsak az említett konferencián tett) megállapítása, mely szerint rendszerváltásunkat tekintve "nem nyertesekről vagy vesztesekről, hanem kizsákmányolókról és kizsákmányoltakról beszélhetünk", s az "újkapitalista" társadalom kiépülése "a verseny kizárásával, a szociális jogok megnyirbálásával, és politikai felhatalmazás hiányában zajlott". Szalay szerint a nemzetközi pénzügyi-gazdasági elitek által kiválasztott késő kádári technokraták az eredeti tőkeátcsoportosítás révén a társadalom többségétől annak kisebbsége felé "szivattyúzták át" a tőkét, "azaz egyesek azért tudtak kiemelkedni, mert mások alulmaradtak".34
A kétmércés hatalmi mechanizmus jellegzetességei szempontjából három fontos következtetésre juthatunk az inkább a baloldalhoz kötődő, ám független gondolkodására ugyancsak érzékeny Szalay segítségével. Az első: az átszivattyúzásban a kádári technokraták játszották az úttörő szerepet. (Vö.: Horn Gyula az MSZMP KB 1989. július 23-24-ei ülésén: "A feladat a pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni, hogy a pártjelleg eltűnjön, de a párt rendelkezésére álljon!") A második következtetés az elsőből adódik: az említett két nagy politikai erőnek nem azonos a felelőssége a demokráciát veszélyeztető kettős nyilvánosság kialakulásában (Lányi), a szociális jogok likvidálásában (Szalay), a társadalomnak a (főképp a) gazdasági elittel szembeni védtelenségében (Szalay). A valóság helyett a médiában való politizálást (Tölgyessy) a fiatal demokraták éppen abból a megfontolásból kezdték el, hogy szemben a szocialistákkal, nem volt elégséges társadalmi beágyazottságuk; a kayaibrahimos gazdasági háttérépítést pedig azért, mert nem volt elégséges gazdasági támogatottságuk. Azért sem érheti vád a Fideszt, amiért - ahogy Tölgyessy ugyanott kifejtette - "Orbán Viktor ráérzett arra, hogy az emberek igazságra, rendre és vezérre vágynak; örülnek a szimbólumoknak, és annak hogy nyíltan felvállalhatják a harmincas évek magyar jobboldalának világképét". Negyvenöt évnyi balos elnyomás után egyenesen progresszívnek kell tekintenünk azt a szerepet, amely a politikában, médiában, kultúrában a másik oldal helyzetbe hozására törekedett. A damaszkuszi út kétségkívül létező valami, el kell fogadnunk, hogy - egy rendszer megváltozása nyomán - az egyének gyökeresen, őszintén világnézetet válthatnak. Ehhez viszont olyan rendszerváltozásra van szükség, amely kikényszeríti a gondolkodási mechanizmusok kicserélését, a hatalmi reflexek féken tartását.
Ez a rendszerváltás több okból sem volt ilyen. A kényszerítést vagy a jó példák közvéleményen keresztüli nyomása, vagy a hatalmi erőellensúly végezheti el. A Fidesz nem vállalta azt a kockázatot, hogy minden ízében fedhetetlen demokrata pártként legyen az a rendszerváltoztató párt, amely a Kádár-technokraták hatalmával szembeszáll. Teljesen világossá vált számára, hogy maradéktalanul demokratikus és törvényes úton nem tehet szert kellő versenyképességre; s éppen a baloldal kettős mércéje (no meg a hamarosan tárgyalandó, harmadikként adódó következtetés) miatt. Médiatúlerejénél fogva, s régóta gyakorolt hatalomtechnikái révén az antinacionalista (balliberális) tábor sikeresen vádolta meg mindazokkal a "bűnökkel" az Antall-kormányt és támogatóit, amelyeket saját maga követett el; így foglalta volna el a jobboldal a médiát, így vált állításuk (sulykolásuk) szerint antidemokratikussá, diktatórikussá, kirekesztővé, korrupttá. Mindennél jobban jellemzi a kétmércés helyzetet, hogy miközben a szocialisták buzgón követték Horn Gyula útmutatását, több mint egy évtized múltán a fideszes Várhegyi Attila volt az első magas rangú pártpolitikus és országgyűlési képviselő, akit gazdasági ügyben bírósági ítélet marasztalt el.
Azáltal azonban, hogy a Fidesz a média, a gazdaság és a kultúra területén saját hadállások (klientúra) lendületes kiépítésébe fogott, noha sikeresen megtörte a baloldali hegemóniát s ezzel nagy szolgálatot tett a demokráciának, ugyanakkor óhatatlanul hasonult (kétmércés) ellenfeleihez. Emiatt pedig elveszítette a nyomásgyakorlásnak azt a lehetőségét, amelyet a közvéleményen keresztül fejthetett volna ki. Az is bizonyos azonban, hogy ennek a nyomásgyakorlásnak a hatását nagyon komolyan gyengítette volna egy olyan tényező, amelyre eddig csak utaltunk.
Itt térünk vissza a Szalay Erzsébet megállapításából adódó harmadik következtetéshez: a nemzetközi pénzügyi-gazdasági elitek meghatározó szerepéhez.


Kétmércés hatalomgyakorlás: nyugati támogatással
A kétmércés (antidemokratikus, megtorló) hatalomgyakorláshoz a mai balliberális oldal felmérhetetlen jelentőségű külső (nemzetközi) támogatást élvez. Mondhatnánk, magától értetődő, hogy minden Magyarországon kívüli ország és (politikai, gazdasági) hatalom abban érdekelt, hogy ha választhat, saját erejét, befolyását, hasznát növelje a magyar nemzetével szemben; vagyis abban érdekelt, hogy a magyar "antinacionalistákat" támogassa a magyar "nacionalisták" ellenében. Nos, a rendszerváltozás eddigi története során véges-végig ezt tapasztaltuk. A "demokrácia", a "sajtó- és szólásszabadság", az "általános emberi jogok", a "kisebbségi jogok" felkent igehirdetői, a neves nyugati (amerikai és európai) demokráciák minden további nélkül szemet hunytak és hunynak a balliberálisok hatalmi reflexeinek (kétmércés politikájának) cáfolhatatlanul antidemokratikus megnyilvánulásai felett; mint ahogy nem hunytak szemet a jobboldal vélt vagy valós "antiszemitizmusa", "nacionalizmusa" felett, sőt, "szükség esetén" maguk igyekeztek ügyet kreálni (miként ezt Orbán Viktor vonatkozásában láthattuk).
Könnyen lehet azonban, hogy az igazság még ennél is vaskosabb és drámaibb. Nem valamely bulvár lap, hanem - mint Lovas István Heti sajtószemléjéből megtudjuk - "Az amerikai befektetők legnagyobb példányszámú" napilapjának (Investor's Business Daily) irodavezetője tekinti át, kik is az Egyesült Államokat támogató volt kommunista országok vezetői (ill. kik is az Egyesült Államok támogatottjai)35:
    "Magyarország miniszterelnöke a szocialista Medgyessy Péter, aki D-209 kódnéven kémkedett a szovjet éra titkosrendőrségének. Medgyessy múlt évi megválasztása a második eset volt, hogy az Egyesült Államok visszasegítette a hatalomba a szocialista pártot... A hidegháború vége óta az Egyesült Államok több milliárd dollárt költött arra, hogy Kelet-Európában a neki megfelelő kormányok alakuljanak meg."
Hogyan és kik által? A cikkíró erre is kitér. Sorosról azt írja (szemlézi Lovas), hogy ebben a munkában a legaktívabb szerepet kapta, és Kelet-Európában a Soros-féle alapítványok a "legbaloldalibbak". És most ismét szó szerint (Lovas fordításában) idézve:
    "Az intézet sok gondot fordított arra, hogy azonosítsa a jó fiúkat és a rossz fiúkat. A jó fiúk amerikai támogatást kapnak, míg a rossz fiúkat ujjal rájuk mutogatva hibáztatják."
Ugyancsak Lovas lapszemléjéből, ezúttal a New York Timesból értesülhetünk arról, hogy egy világszerte ismert baloldali értelmiségi, a néhai francia elnök, Mitterand tanácsadója (Régis Debray) hogyan vélekedik az Egyesült Államokról (röviden: "elavult gondolkodású fundamentalista"), és a kelet-európai vezetőkről. Utóbbiakra utaló egyetlen mondatában ezt írja: csatlósnak képezték ki őket, azért támogatják most az USA-t.36 E vélekedésnek számunkra azért van különös jelentősége, mert nem Magyarországon és nem a jobboldalon hangzott el; s mert a balliberális kettős mérce mostanság tapasztalható (hamarosan bemutatandó), elképesztő tobzódásának éppen az lehet az egyik oka, hogy önértékelés és valóság fényévnyi távolságra került egymástól.
Hogy milyen a valóság, ennek lehetséges "olvasatát" (eddigi képét) egészítsük ki (befejezésül) még egy Lovas-szemlével. Tanulságos volta miatt teljes egészében idézem az European Foundation cikkéből nyert megállapításokat.
    Isten hozta az Új Európában címmel az európai ügyekre szakosodott, kéthetente megjelenő kiadvány felsorolja, hogy kik vezetik azokat az országokat, amelyeket Donald Rumsfeld amerikai hadügyminiszter az "Új Európához" tartozó országoknak nevezett. Albániát azon Enver Hodzsa pártja kormányozza, amely negyven éven át Európa legundorítóbb diktatúráját tartotta fenn. Bulgária elnöke volt kommunista. Horvátország elnöke a régi, szocialista Jugoszlávia legutolsó kommunista elnöke, míg miniszterelnöke az ottani KISZ ideológiai titkára volt. Észtország jelenlegi elnöke az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság korábbi elnöke. Litvánia miniszterelnöke a Litván Kommunista Párt Központi Bizottságának miniszterelnöke. Macedónia kormánya volt kommunisták kezében van. Románia elnöke Ceausescu idején a román KP Központi Bizottságának tagja volt. Szlovákia elnöke a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja volt és húsz éven át helyi kommunista vezető. Szlovénia jelenlegi elnöke elődjének helyettese volt, aki pedig 1986 óta volt Szlovénia kommunistáinak vezetője. Ennyit a vilniuszi tízről. Ami az iraki háborút elsőként támogató Lengyelországot és Magyarországot illeti, Lengyelország miniszterelnöke és elnöke a "keserű vég" eljöveteléig kommunisták voltak, "Magyarország miniszterelnöke pedig a KGB magyarországi megfelelőjének volt ügynöke"37
Ha a világ vezető szuperhatalmának, az Egyesült Államoknak (ráadásul) republikánus párti elnöke (jelesül Bush) feltűnő szívélyességgel, mondhatnánk, tárt karokkal fogadja "a KGB magyarországi megfelelőjének volt ügynöké"-t (amint ez Medgyessyvel történt), akkor a szocialisták és támogatóik önértékelésekor többé-kevésbé homályba vesznek azok a normák és minták, amelyeket akár a hazai politikai ellenfelek, akár a demokrácia, a szabadság, az igazság, az erkölcs és a jó ízlés (többé- kevésbé elvont) eszméi állítanak mérce gyanánt. Amikor az EU tárgyalási főbiztosa (Günter Verheugen) státustörvény dolgában merevebb és szigorúbb ("antinacionalistább") a magyar külügyminiszternél, az Magyar Szocialista Párt elnökénél (azaz Kovács Lászlónál, aki a "nemzeti közép" szavazóira is kénytelen tekintettel lenni), akkor a balliberális országlóink nyugodtan - és logikusan - levonhatják azt a következtetést, hogy semmivel nem kevésbé európaiak az uniócsinálóknál. Nem nemzet- és kisebbségellenesek, ha a határon túli magyar kisebbségeket lényegében sorsukra hagyják; nem demokrácia-ellenesek, amikor a forgalom megzavarása címén nem engednek tűntetni az iraki háború ellen, hiszen New Yorkban és Londonban is ugyanezt cselekedték; nem antidemokratikusak, ha titokban (Medgyessy által, de Kovács tudtával) levelet írnak alá az USA háborús politikájának támogatására, hiszen a fél Európa hasonlóképpen tett; mindenekelőtt a demokrácia másik eszményített országa, az Egyesült Királyság, ahol pedig a közvélemény elsöprő többsége ugyancsak hangot adott háborúellenességének. Miért is akarnának volt kommunisták demokratábbak lenni a demokratáknál?38


Európa-kampány: kétmércés tobzódás
Ilyen kül- és belpolitikai helyzetben érthető, hogy a balliberálisok a számukra nagyobb erkölcsi és anyagi elismeréssel kecsegtető, ráadásul kisebbnek tűnő ellenállás felé haladnak: szemüket Amerikára és Európára függesztik, az ottani kívánalmakhoz igazítják magukat, s ugyanezeket a kívánalmakat (normákat) igyekeznek a magyar választókkal is elfogadtatni. Pénzt és energiát nem kímélve.
Amerika és Európa - hitük szerint - az a vonatkozási pont, amely ha jó nekik, egykori kommunistáknak és szövetségeseinek, különösen jó kell legyen ellenfeleiknek, akik a szocializmus vasfüggönyén kikukucskálva mindig is az amerikai és európai rend (szabadság és gazdagság) után áhítoztak. A rendszerváltozás elindulásakor ez az Amerika és Európa volt az etalon, a mérce, amely megmutatta, milyenek akarunk lenni, hová szeretnénk eljutni. "Európába, de mindahányan" - szólt az MDF egyik neves alapítójának (Csengey Dénes) jelszava.
A balliberálisok tehát biztosra mentek, amikor hallgattak ösztöneinkre, s mindent egy lapra, az EU-hoz való feltétlen és eufórikus csatlakozásra, a csupa nagy betűs IGEN-re tettek fel. Sikeresnek látszó eseményhez (ügyhöz) egyébként is minden politikai erő igyekszik hozzákötni a maga csónakját; most azonban - a ráción túl - ugyancsak az ösztönök dolgozhattak. A volt kommunista (akárcsak egyenes ági vagy szellemi leszármazottja) a lelke mélyén sejti (az okosabbja talán pontosan tudja), hogy az ő, rendszerváltozáskor kezdődött vesszőfutása akkor és azzal ér véget, amikor Magyarország hajója az Európa Unió nevű révbe ér; amikor Európa kommunistái szabadon elvegyülhetnek; amikor már azt is nehéz lesz áttekinteni, mi van és mi lesz, nemhogy a múlt bogozgatására maradna figyelem. Az események alakulása (a kétmércés tobzódás) tekintetében azt azonban egyenesen szerencsétlenségnek tekinthetjük, hogy a volt kommunistáknak megadatott: az új, demokratikus Magyarországot maguk kalauzolhatták az EU-birodalomba.
Nem kisebb következménye lett ennek, mint hogy a jövőnket eldöntő 2003. április 12-i népszavazáson a választásra jogosultak tetemes hányada (több mint fele, közel 54 %-a) nem jelent meg.
Nem jelent meg, mert George W. Bush tárt karokkal, feltűnő szívélyességgel fogadta Medgyessy Pétert, a D-209-est. A magyar miniszterelnök pedig nem sokkal később nyolcadmagával aláírta azt a levelet, amely hitet tett a háborút szorgalmazó amerikai elnök mellett. Az amerikai elnökben csalódni: Amerikában csalódni. Amerikában csalódni: a nyugati liberális demokráciákban csalódni.
Otthon maradtak, mert a KGST, a Varsói Szerződés, a Szovjetunió, a Párt feltétlen hívei szájából a túllihegett EU-fória egy idő után tömény ízléstelenségnek - mértéktelen szolgalelkűségnek - hatott.
Otthon maradtak, mert a koalíció arányt tévesztett kampányolói, miközben szent áhítattal rebegték el (és rebegtették el "híres" és "egyszerű, hétköznapi" emberekkel) az Európai Unió nevét (a "Mennyek országá"-ét, ahova odaadó hívőként bebocsátást nyerhetünk), régi kommunista (egyeduralkodói) reflexek szerint cselekedtek: a köz forintmilliárdjait költötték - jobbára bóvli - propagandára, a köz teljesen egyoldalú befolyásolására, az IGEN felé való módszeres és kitartó terelésére. Egyetlen fillért sem adtak ugyanakkor azoknak a szervezeteknek, akik a NEM-et hirdették, propagálták volna; azoknak a (parlamenten kívüli) pártoknak a képviselőit pedig, akik a NEM mellett döntöttek, kizárták a szavazatszámlálás lehetőségéből. Ismét tanulságos dolog felfigyelni rá, hogy ez az egész nem egy kidolgozott, előre látó politikai taktika, netán stratégia mentén történt; s voltaképp ez a legaggasztóbb. Bizonyos jelek (információk) egyértelműen azt igazolják, hogy ezt erkölcsileg, a "politikailag korrekt" szempontjából is így tartották helyénvalónak. Amikor az egyik Kereszttűzben - még a népszavazás előtt - feltettem a kérdést Kuncze Gábornak, hogy mint a kisebbségek iránt fogékonyságot mutató, liberális párt, az SZDSZ hogyan mehetett bele abba, hogy a NEM mellett kampányolók, pénz híján, ne hallathassák a hangjukat, a párt elnöke a következőt felelte: egyrészt úgy látja, hogy ők is hallathatták; másrészt ő beutazta az egész országot, de egyetlenegy valós érvet nem hallott a csatlakozás ellen.
A demokrácia eszméje, ugyebár, abból indul ki, hogy nem lehet eldönteni, kinek van igaza, ezért lehetővé kell tenni, hogy a társadalom számára fontos kérdésekben mindenféle nézet megfelelő nyilvánosságot kapjon, s a szükséges ütköztetések, viták után majd dönt a többség. Ahol egy kampány során az egyik oldalt média- és országszerte kihangosítják, a másik oldal meg csak hébe-hóba, másokkal megosztva juthat nyilvánossághoz, vagy még így sem, aligha helyes az ittenieket azzal nyugtatni, hogy hiszen te is beszélhettél. Az egyik e-mailes (azaz e-postás) listán jutott el hozzám az alábbi tanulságos levél:
    "Nemrég fejeződött be az MTV1-en az Élesben című vitaműsor, melyben két fél (tábor) szokta volt ütköztetni véleményét. Keddenként az EU csatlakozás témában erősködtek a két oldal emberei, ki tud hitelesebben szerepelni a nézők előtt. Szokássá vált, hogy a NEM képviseletében a Szabad Magyarországért Mozgalom vagy egy társszervezete, a Pajzs Mozgalom delegálja a képviselőket, a szakembereket. A múlt héten körvonalazódott, hogy a Pajzs Mozgalom fog beszervezni embereket. Méghozzá nem is kisebb témában, mint "Művészemberek az EU csatlakozásról". Már hozzáláttunk a "Művészek" toborzásának, ekkor kaptuk a felszólítást: Állj. Kiderült, hogy fentről leszóltak - véleményünk szerint -, többé nem küldhetünk embereket, nem vehetünk részt a műsorban.
    Nem kis várakozással ültem le ma a TV elé, hogy vajon ki képviseli a NEM oldalt egy olyan műsorban, ahol az ellentétes gondolkodók ütköztetik véleményüket. Hiszen a műsor neve is találóan: Élesben. Megdöbbenésemre, ugyanabban a stúdióban, ugyanaz a név alatt, ugyanazzal a műsorvezetővel ment a műsor. Azonban csak az IGEN oldal volt képviseltetve. Többen közülük akik már reklámokban is arra buzdítanak minket - valami megmagyarázhatatlan érveket felsorakoztatva -, hogy szavazzunk igennel.
    Bár nem sok hatása lesz ennek a levélnek, de HATÁROZOTTAN TILTAKOZOM ezen diktatórikus megoldások ellen, melyek a múltkori rendőri plakát-elkobzásban és a mostani letiltása a NEM oldalnak a műsorban, kerekedtek ki! Nagyon sajnálom, hogy ma - 2003-ban -, Magyarországon a kormány olyan diktatórikus megoldásokkal hallgattatja el a másik oldalt, mint az előző - általunk is megélt - diktatúrák!
    Részben megértem a kormányt, mert az való igaz, ha a NEM oldal annyi forrásból tudott volna kampányolni mint az IGEN, az állás meglehetősen fordított képet mutatna. Azonban ez már más téma...
                      Baráti üdvözlettel: Sztankó Dániel
De ennél is lényegesebb: nemhogy egykori kommunistáinknak, de újdonsült liberális demokratáinknak sincs a vérében, hogy ha demokráciát játszunk, akkor teljesen érdektelen, kinek van igaza; mindenkit úgy kell kezelni, mindenki véleményét úgy kell tisztelni, hogy akár neki is lehet igaza (vagy: lehet igaza akár neki is). A koalíciós pártok - támogatóik - viselkedésében nyoma sem volt ennek. Legalábbis a népszavazás előtt. Utána már akadt azért SZDSZ-es politikus (nem mellékesen Kuncze Gábor pártbeli riválisa, Bauer Tamás) aki belátta: az, hogy a kampányra elkülönített költségvetési pénzből a kormány nem jutatott semmit a nemleges szavazat híveinek, "súlyos alkotmányossági kérdés is".
    "...ha az Országgyűlés kiír egy népszavazást, és a kormány költségvetési pénzt különít el a kampányra, a teljes összeg akkor sem fordítható az egyik válasz híveinek kampányára, ha minden parlamenti párt e mellett foglal állást. (Mint ahogy az sem fogadható el, hogy a szavazatszámláló bizottságokba csak a parlamenti pártok küldhetnek tagokat, a nem mellett állást foglaló parlamenten kívüli pártok vagy bejegyzett társadalmi szervezetek pedig nem, vagy hogy a kormány »társadalmi célú« hirdetéseket adhat fel a médiában, míg a »nem« hívei politikai hirdetést, magasabb tarifával.) De ez nem csak alkotmányossági szempontból kifogásolható, hanem a népszavazás eredményessége szempontjából is hátrányosnak bizonyult."39
Népszavazás előtt pusztán már az is skandalum volt, hogy az Fidesz feltételeket fogalmazott meg a csatlakozáshoz; mintha bizony a már bent lévőknek ugyanaz lett volna az érdekük, mint a csatlakozásra váróknak; mintha bizony csak Magyarországnak (meg a többi várakozónak) lett volna érdeke a csatlakozás, a bent lévők pedig csak szívességet tettek volna. Mintha bizony nem jól felfogott politikai (nagyhatalmi) és pénzügyi (multinacionális) érdekek húzódnának meg az egész európai egyesülési akarat mögött, amelyhez minden kis országnak, nemzeti államnak csak nagyon óvatosan, nagyon körültekintően (jól megszabott feltételekkel, jó szerződésekkel) szabad csatlakoznia. Nem az utca csőcseléke vagy a jobboldal renitensei, hanem egy alkotmányjogász (Sajó András) bírálta az Országgyűlést azért, "amiért az EU-csatlakozással kapcsolatos alkotmánymódosítással minimális ellenőrző jogkörét is feladta"40.
Ha nem különféle ösztönök, kétmércés lélektani és hatalmi mechanizmusok dolgoztak volna eufóriásainkban, hanem valóban felelős politikai megfontolások, akkor nem kerülte volna el a figyelmüket az a különleges szigor (s nem hagyták volna minden válasz nélkül), amellyel az EU legfőbb döntnökei a létrejövő struktúrát igyekeznek bebetonozni: az unióból kilépni bármely országnak csak úgy lehetne - azon túl, hogy két év "felmondási" időt kell letöltenie -, ha a tagországok kétharmada ezt jóváhagyja. Az a tény azonban, hogy ezzel a Fidesz politikusai sem foglalkoztak, s az a tény, hogy a minimális ellenőrző jogkör feladását a Fidesz országgyűlési képviselői is megszavazták, arra utal, hogy érdekfelfogás és (geo)politikai orientáció tekintetében valójában nincs lényeges különbség a két pártelit között; az egyiknek valamivel több a fogékonysága és szabad vegyi értéke a "nemzeti", a másiknak pedig az "internacionalista" értékek és érdekek iránt. Hogy ez a "valamivel" az ország egészének jövője szempontjából mit és mennyit jelent, nyilván nehéz lenne megjósolni; a jobboldal (a "nemzeti" törzs) önbecsülése szempontjából azonban valószínűleg továbbra is sokat.
A Fidesz feltételszabásai s egyes médiaharcosainak (Bayer Zsolt, Bencsik András) nyílt EU-szkepticizmusa és csatlakozásellenessége arra elegendőnek bizonyultak, hogy a lehetséges NEM-ek száma megszaporodjék, arra viszont elégtelennek, hogy a legkisebb mértékben is fékezze a balliberálisok kétmércés tobzódását. Sőt, ennek ellenkezője történt. A NEM-ek számának (közvélemény-kutatások szerinti) akármilyen szerény növekedése riadalommal töltötte el a kormányt és politikai bázisát (ha egy tendencia elindul, ki tudja, leállítható-e), s minden bizonnyal ennek volt következménye, hogy a kelleténél jobban elvetették a sulykot (mondhatnánk: "kimutatták a foguk fehérjét"), s nyúltak olyan diktatórikus eszközökhöz és módszerekhez, amely ellen az iménti levélíró is "határozottan tiltakozott". Ő szóban is, egyenes véleménynyilvánítással, mások, a többség, rejtve, csendes otthonmaradással.
Ha hiszünk a demokráciában, a sajtó- és szólásszabadság, a kiegyensúlyozott tömegtájékoztatás erejében, a szabad akaratú, felvilágosult választópolgárság felelős döntésében, akkor azt is hinnünk és feltételeznünk kell, hogy az efféle polgárságnak a hiánya vagy otthonmaradása nem szolgálhatja sem az ország, sem az országlók távlatos érdekeit. A hatalomnak, ahogy egy idő után (a külső és belső támogatások megcsappanásával) a szocialista egyeduralmat is el kellett buknia, ugyanígy a kétmércés demokráciával is "szükségszerűen" (azaz reményeink szerint) be kell csődölnie. A közvélemény-kutatások ugyan majd előre is (Szonda Ipsos41), utólag is (Századvég és TÁRKI42) kimutatják a mostani népszavazásokhoz hasonló ügydöntéseken a hetven (Szonda Ipsos), sőt, majdnem nyolcvan százalékos (Századvég és TÁRKI) részvételt, ezek a számok azonban a valóságos (50 százalék alatti) értékekhez viszonyítva csak azt fogják bizonyítani, amire Zsolt Péter szociológus hívta fel fentebb figyelmünket: a félelem jelenvalóságát. Az elszigetelődéstől és megnyilvánulástól való félelem jelenlétét; azét, amely "a törzsi társadalmaktól a modern társadalmak felé fokozatosan csökken". Azét tehát, amelynek növekedése azt bizonyítja, hogy éppen (újra) távolodóban vagyunk: a modern társadalomtól a törzsi társadalmak felé.


Vissza a kezdetekhez: Sztálin és Szálasi
Kétmércés vizsgálódásunkat Mikulással és Hanukával: két ünneppel kezdtük. Fejezzük be Szálasival és Sztálinnal: két népirtóval, a róluk készült mai kiállításokkal, illetve a hozzájuk való különös viszonyulásokkal. S e viszonyulások természetének megértéséhez tágítsuk mindjárt a megfigyelési kört egy nagy vihart kavart, jellegzetesen kétmércés koccintással.
A Horthy Miklós katonái - Szálasi Ferenc nyilasai című kiállításnak egy határ menti kisváros, Kőszeg adott helyet. Rövid időn belül a magyar média érdeklődésének homlokterébe került. A mértékadó Népszabadság rövid időn belül több mint fél tucatszor foglalkozott vele (ami egyébként nem sűrűn fordul elő egy vidéki kulturális eseménnyel): beszámolt a kiállítás tényéről, a különféle tiltakozásokról (pl. Mazsihisz), elítélő nyilatkozatokról, köztük egy "erkölcsi állásfoglalásról" (Görgey Gábor kulturális miniszter), végül a kiállítás bezárásáról s az elégedett reagálásokról (pl. Mazsihisz és Görgey). Ezen kívül helyett kapott az újságban egy közel féloldalas riport (Hajba Ferenc) és egy cikk (György Péter), majd az utóbbi nyomán egy levélváltás (a megtámadott Bakay Kornél - a kiállítás szervezője - és György Péter esztéta, egyetemi tanszékvezető stb. között). A tiltakozások, támadások, erkölcsi állásfoglalások hangoztatott indoka minden esetben ugyanaz volt: a kiállítás nem taglalja a nyilasok rémtetteit, ezért a tárgyi, írásbeli emlékek voltaképp dicsőítik az elvetemült nemzetvezetőt és embereit.
Szinte ugyanabban az időben nyílt meg a másik kiállítás is, csak ez az ország fővárosában, annak is a szívében, a Nádor utcában, Sztálin halálának ötvenedik évfordulóján. Erről a tárlatról azonban nem születtek médiaszerte elmarasztaló kritikák, nem jelentek meg sem tiltakozások, sem miniszteriális állásfoglalások, sem levélváltások, s mert nem is zárt be a kiállítás, nem támadtak reagálások sem, amelyek ezért nem is láthattak napvilágot. Talán nem meglepő, hogy ezúttal a Magyar Nemzet volt az, amely ha nem is több mint fél tucatszor, de legalább kétszer foglalkozott a sztálinos bemutatóval; előbb egy rövid beszámolóban43, lényegében a kőszegi kiállítás bezárása apropóján (arra figyelmeztetve, hogy a Sztálin-bemutatón is csupán egy A/4-es lapon emlékeznek meg az áldozatokról), másodjára pedig (ugyannak a szerzőnek a tollából) egy féloldalas riport formájában, amelynek újságszélességű címe: Nem esik szó az áldozatok százmillióiról. Említésre méltó az igen nagyfokú tudatossággal választott, ugyancsak terjedelmes alcím is (amelynek voltaképp ugyanaz az üzenete, mint a főcímnek): Kiállítás Budapesten "A drága vezérről és tanítóról". Miért siratták Sztálint Párizsban és Pekingben egyaránt?44
Nos, mindkét vezér esetében sokszorosan bizonyított, cáfolhatatlan tény, hogy ténykedésük folytán teméntelen sok ártatlan ember pusztult el (talán nem mellesleg: Sztáliné folytán nagyságrenddel több), ráadásul "értékes" baloldaliak és "értékes" jobboldaliak egyaránt (nem szólva most az értékes "oldaltalanokról"). Ennek fényében felettébb különösnek tekinthető, hogy a (még ma is, kétségkívül, inkább balra húzó) magyar politikát és médiát voltaképp a legkevésbé sem háborítja fel az egyik (Sztálin), annál inkább a másik (Horthy és Szálasi) prezentáció. Vajon mi lehet ennek a maga nemében is páratlan kettős mércének a magyarázata?
Kiválóan megvilágítja a kérdés lényegét (alaposságát és jogosságát) a Bakay Kornél és György Péter közötti levélváltás. "Egy pehelysúlyú profival szemben ringbe küldtek több tucat nehézsúlyú, nem sportember gorillát, s most boldogok, hogy nemtelen eszközökkel, mélyen övön aluli ütésekkel padlóra küldték az egyszál magában küzdő ellenfelet" - írja egyhelyütt Bakay. Másutt meg ezt:
    "Európa nyugati fele és Amerika kezdettől lényegesen nagyobb szimpátiával viseltetik a baloldaliság és a bolsevizmus iránt, mint a nemzetiszocializmus és a fasizmus iránt. Ezért lehet, a valóban népek és sok tízmilliónyi tömegek gyilkosának, Sztálinnak ma (!) emlékkiállítása Budapest kellős közepén, mindenfajta kritikai észrevétel nélkül. De hiszen ez ki is jár Budapest díszpolgárának."
Nos, ha egy felelősen gondolkodó embert a Szálasi-bemutatóban valóban az zavar, hogy egy - közvetve vagy közvetlenül, de mindenképp - tömeggyilkosnak állítanak emléket, egy ilyen levél nyomán a legkevesebb, hogy kijelentse: ez is, az is (Szálasi is, Sztálin is) éppen úgy viszolyogtatja és felháborítja. De kurta válaszában György Péter csupán annyit ismer el, hogy "Bakay úrnak egyetlen dologban van igaza: Szálasi valóban nem kormányzó, hanem »nemzetvezető« volt - ezért az elvétésért az olvasó elnézését kérem." György Péter ugyanis jellemzően egyenes ember. Nem jelenthet ki olyat, hogy a Sztálin-megemlékezés szintén viszolyogtatná és felháborítaná, ha egyszer nem. Ugyancsak nem állíthatja, hogy demokratikus jogérzékét mélységesen zavarja, ha egyszer nem zavarja, hogy a kőszegi kiállítást bombariadókkal zaklatták, lépfene-baktériumokkal fenyegették, az odalátogató Mazsihisz vezetőinek testőrei pedig azt ordították az igazgatónak - a Magyar Nemzet beszámolója szerint-, hogy szétverik a pofáját és vasdorongokkal rombolják le a kiállítást; amikor pedig az igazgató rendőri segítséget hívott, a helyszínre érkezőket Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz igazgatója elzavarta.45
György Pétert ugyanúgy nem nyugtalanítja mindez, ahogy általában a baloldalon lévőket. Szálasi holtában is veszélyes. Sztálin az más.
Természetesen szó sincs arról, hogy a baloldalról bárki, a legkevésbé is dicsőíteni akarná Sztálint; hát még hogy visszakívánná; vele együtt a (nemzetközi, internacionalista, antinacionalista) szocializmust; a kommunizmust. Csak éppen tőle nem rettegnek. Nem remegnek az emlékétől, feltámadó esélyeitől. Sztálin az ő vezérük volt, az ő életük, netán az ő haláluk, de mindenképp a sajátjuk. Ők csinálták (ők dicsőítették), s ők nem fogják még egyszer megcsinálni (dicsőíteni). A kezükben, biztos helyen van: ezért nem idegesek tőle.
Szálasi viszont soha nem volt az övéké. Nem ők csinálták, nem volt a vezérük, nem volt az életük. Annál inkább a haláluk. Ezért rettegik mind a mai napig. S vele a nemzeti szocializmusból a nemzetit: a nagyon magyart. A nagyon fajvédőt. A nagyon fajüldözőt.
Nincs is ezzel semmi baj. Sőt: így is van rendjén.
Ha közben nem dolgozna a kettős mérce.
A baloldal, ugyancsak helyesen, elvárja, hogy megértsék és tiszteletben tartsák rossz emlékeit, remegéseit, netán undorát és hányingereit. Bakay Kornél úrtól és mindenki mástól, szintén helyesen, elvárja, hogy amikor ötvenvalahány év múltán közszemlére teszi Szálasit és nyilasait, ne felejtse el gondosan odailleszteni közéjük amúgy feledhetetlen rémtetteiket is. Még az az önvédelemként felfogható harciasság sem ítélhető el, amellyel a sajtó szerint46 Karsai László történész készült a relikviákat tartalmazó vitrineknek nekiesni. Sőt, bizonyos értelemben47 még az a "közfelháborodás" is üdvözlendő, amelynek nyomán a kőszegi Jurisics Miklós Vármúzeum igazgatója, a kiállítás rendezője (Bakay) a következő levelet volt kénytelen megírni felettes szervének, a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságának:
    "Váratlan fordulat következett be a katonakiállításokkal kapcsolatban, mivel a kiállított tárgyak és dokumentumok jelentős többségét kölcsönző magángyűjtők a médiumok által gerjesztett nyomasztó légkörre hivatkozva visszavonták kölcsönzési engedélyüket, és záros határidőn belül követelik vissza a saját tulajdonú műtárgyakat. Ezért nem tehetek más, mint hogy a Horthy Miklós katonái - Szálas Ferenc nyilasai kiállítást 2003. április 19-i hatállyal bezárom."48
Ugyanennek a baloldalnak azonban jobbára eszébe se jut megértést és tiszteletet tanúsítani a másik oldal rossz emlékei, remegései, netán undorai és hányingerei iránt. A népirtás és társai nála is csak egyetlen kis papírra szorítkoznak. De ettől még sem médiumok, sem politikusok, sem civil szervezetek nem gerjesztenek nyomasztó légkört; nem születik miniszteriális "erkölcsi állásfoglalás"; nem támadják le "nehézsúlyú gorillák" sem a tárlat gazdáját (a Nyílt Társadalom Archívumát), sem ennek vezetőjét (Rév Istvánt, a Közép-európai Egyetem igazgatóját), sem a Soros Alapítványt (az egyetem működtetőjét), sem Soros Györgyöt (az alapítvány pénzelőjét); viszont nem is zár be idő előtt Budapest díszpolgárának, a népek nagy hóhérának, Joszif Visszarionovics Sztálinnak a nagyszabású emlékkiállítása.
Emlékkiállítás?
"A kiállításnak nem az a célja, hogy emléket állítson Sztálinnak" - olvasható a szervezők által kiadott szórólapon. Nincs okunk kétségbe vonni Rév István, és a másik főszervező, Mink András (a Beszélő szerkesztője) szavait. A kiállítás valóban nem a diktátorról, hanem a baloldalról szól. Nem több, mint régi, megsárgult újságok vagy kifakult fényképek előkotrása a sublótból, és némileg nosztalgikus nézegetése. Ilyenek voltunk, ez volt az életünk; nem akarunk még egyszer ilyenek lenni, főképp nem akarunk még egy ilyen életet. De felesleges megtagadni; ami volt, elmúlt. Felesleges a fényképekkel együtt a bűnöket is elővenni, mazochista módon mutogatni.
Kevés kivételtől eltekintve, nem az emberi természet sajátja az önsanyargatás élvezete. Sem a baloldal, sem a jobboldal nem fogja a maga bűneit saját kedvére kirakatba tenni, s hozzá még meakulpázni is. A baloldal - többször említett okok miatt - egyelőre kedvezőbb helyzetben van; rá tudja kényszeríteni a maga kiállításait és megemlékezéseit a közre, s rá tudja venni a közt a neki nem tetsző jobboldaliak bezárása, megakadályozására. Ösztöneire hallgat, mert megteheti. Amíg még megteheti.
A kommunizmus (s szerényebb mértékben a nyilasok) áldozatait bemutató Terror Háza azért váltott ki elementáris dühöt és szűnni nem akaró támadást a baloldalból, mert ami ott látható, az nem hajdani életének egy rendkívüli pillanata, nem is e különös élet hétköznapi furcsaságai, kisebb-nagyobb csetlései és botlásai, hanem maguk a tömény bűnök, emeletes falak közé sűrítve. A Terror Háza a jobboldal holokauszt-múzeuma. A jobboldal első csattanós - és immár megkerülhetetlen - válasza a kettős mércére. A Terror Háza elleni támadás ezért bizonyult olyan szívósnak és változatosnak. A médiára háruló lejárató törekvésen túl (ld. pl. Vásárhelyi Mária munkássága) a szocialisták vezette kormánykoalíció és a szabad demokrata (Demszky Gábor főpolgármester) vezette főváros egyaránt kitett magáért. A koalíció pártjai az Országgyűlésben megszavazták az SZDSZ-es Pető Iván kezdeményezését a Terror Háza költségvetési forrásának drasztikus csökkentésére; mellesleg lehetővé téve ezzel Medgyessy Péternek, hogy mint a meghirdetett "nemzeti közép" miniszterelnöke, nagyvonalúan kormánykeretből pótolja az elmaradt pénz egy részét. A kormány ugyanakkor sikertelen kísérletet tett arra, hogy "saját" történészekkel cserélje le, illetve pótolja ki a múzeumot felügyelő kuratórium tagjait. Sokat elmond a baloldal kétségtelen túlhatalmának kétségtelen viszonylagosságáról, hogy nem akadt történész, aki ebbe a politikai hurokba a maga szakember fejét beledugta volna. Mint ahogy - ezek után - elvetélt az gondolat is, hogy a Terror Házát egészítsék ki újabb épületrésszel, ahol a nyilasok, illetve a holokauszt áldozatai kapnának méltóan nagy teret (közel akkorát, mint a kommunistákéi). Nem vetélt el viszont (e sorok írásakor javában tartja még magát) az a Demszky Gábor főpolgármester felügyelte igyekezet (jogi csűrés-csavarás), hogy a Terror Házát valamiképp rákényszerítsék egyik látványos része, a járdára kinyúló ún. pengefalak lebontására.
S itt jutunk el a kétmércés koccintáshoz.
Amint már utaltam rá, a magyar kormány feje (Medgyessy), az MSZP elnöke és egyben a magyar külügyminiszter (Kovács), valamint az egykori szabad demokrata köztársasági elnök (Göncz) együtt koccintott Budapesten (Hotel Kempinsky) a román miniszterelnökkel (Nastase) 2002. december 1-én, azaz Erdély elvesztésének gyásznapján (román szempontból: megszerzésének ünnepén). "Nemzeti" oldalon elementáris dühöt és tiltakozást váltott ki az érthetetlen gesztus. Csurka István egyenesen azt mondta a Nap-keltében (Kereszttűzben), hogy "Napnál is világosabban kiderült, Medgyessyék tudatosan a magyar népet akarják megsemmisíteni." Ehhez képest néhány nappal később (december 15-én) Medgyessy Péter egy rendezvényen kijelentette, hogy "Ma is vállalom azt, hogy elfogadtam a román miniszterelnök meghívását a román nemzeti ünnepre", majd hozzátette: "A történelmi sérelmek felhánytorgatása nem vezet sehová".49
Ha igaz lenne, hogy a történelmi sérelmek - történetesen Trianon, a be nem váltott román ígéretek - felhánytorgatása nem vezet sehová, akkor Medgyessy Péter akkor járna el helyesen, ha hadat üzenne egy másik történelmi sérelem igen gyakori felhánytorgatásának, azaz a holokauszt-megemlékezéseknek is. De ugyancsak hadat kellene üzennie a vele koccintó román miniszterelnöknek is, aki Arad város egyetértése ellenére sem támogatja az aradi vértanúinkra emlékező szoborcsoport korábbi helyére való visszaállítását - mi másért nem, mint történelmi sérelemből. Medgyessy és a szocialisták azonban, akik a következő választásokat is meg akarják nyerni, rákényszerülnek a mérlegelésre (ha úgy tetszik, a kompromisszumra, ha másképp tetszik: a pragmatikus politikára). Ha nyerni akarnak, ha tetszik, ha nem, eddig használatos két mércéjüket (mérési, értékelési módszerüket) közelíteniük kell egymáshoz. Annyira van azért már demokrácia, van nyilvánosság, van már annyira erős jobboldal ("nemzeti tábor"), s a mindennapossá vált korrupciós ügyeik, s ugyancsak beváltatlan ígéreteik miatt a szocialistáknak van már akkora hitelvesztésük, hogy a nyerés reményében kénytelenek legyenek féket vetni egyeduralmi (antidemokratikus, kétmércés) ösztöneiknek. Nos, Medgyessy Péter ezt szemlátomást megértette már.
Medgyessy felfogása meglehetősen egyszerűnek és világosnak tűnik: mindent a remélhető politikai haszon szemszögéből mér. A kettős mérce és járulékai fenntartása (az antidemokratikus hatalmi reflexek működtetése) egészen addig hasznot hajt, amíg különösebb akadályba és elégedetlenségbe nem ütközik. "A Terror Házát nem hagyjuk" - jelentette ki Orbán Viktor, és ismét óriási tömeget csődített össze közös, látványos, messzire hangzó tiltakozásraAhogy egykoron a Demokratikus Charta szervezői tették. A Terror Háza vezetői ugyancsak egy "odaát" már bevált módszerhez folyamodtok: hazai és nemzetközi akciókat indítottak; bezárással fenyegetőztek, nyílt levelet "írattak"50, s egy sereg külföldi neves intézmény és személyiség figyelmét hívták fel az intézmény elleni kormánytámadásra51.
A miniszterelnök azóta meglátogatta a Terror Házát. Azóta az amerikai nagykövet asszony (Nancy Goodman Brinker) is meglátogatta a Terror Házát. S a Terror Házában azóta már holokauszt-megemlékezést is tartottak, jeles közéleti személyiségek és zsidó szervezetek részvételével.


Ami előttünk fekszik: megoldási modell?
Nem elképzelhetetlen: ami előttünk fekszik, nem más, mint a kétmércés világ visszaszorításának lehetséges - s talán egyetlen lehetséges - útja s modellje.
E modellnek lényegében két pillére van: az egyik a belátás (megértés), a másik a (nyers) erő.
A balliberálisok egyik újságírója, Seres László (Népszabadság, Élet és Irodalom) a Médiahazugságok52 című könyv előszavában egy arrafelé (baloldalon) igencsak ritka kérdést tesz fel: Miért van az, hogy "bizonyos hazai sajtómunkások is kizárólag a saját ballib világnézetüket tartják »normálisnak«, s tőlük eltérő nézőpontokat vagy (jobb esetben) lenézik, vagy (rosszabb esetben) nem is vesznek róla tudomást. Miért van az - folytatja ekképpen -, hogy a balliberális értékvilág csak jó és morális, a jobbliberális, horribile dictu: jobboldali értékvilág csak és kizárólag rossz, immorális lehet?"
Amit ezúttal Seres László, a balliberálisok újságírója tett, ezt nevezzük belátásnak. Nem tudni, hogy kijelentése mekkora hatást fejtett ki saját táborára, okozott-e aha-élményt, támadtak-e szellemi követői, azaz ott nőtt-e a belátók, s csökkent-e a kétmércések (kétfenekű megítélések) száma? Valószínűleg igen: az erre egyébként hajlamosak megerősítést nyertek. A másik ("nemzeti") oldalról viszont egészen biztosan állíthatjuk: bárki, aki olvassa Seres szavait, kénytelen arra gondolni (belátni), hogy mégsem tekinthető minden balos (népszabadságos stb.) újságíró a jobboldali értékrend esküdt ellenségének53; egyúttal pedig kénytelen, ha nem is sutba vágni, de legalább felfüggeszteni a maga kétmércés (törzsi háborús) felfogását, amely szerint minden jó csak a jobb oldalon található, s minden rossz forrása a túloldalon keresendő.
Elvileg az efféle belátásokkal óriási hegyeket lehetne megmozgatni és irdatlan árkokat betemetni. A kölcsönös belátások révén önkép és külső megítélés, valóság és állítás, egyik mérce és másik mérce végre közeledhetnek egymáshoz, ami által apadásnak indulhat a gyűlölködés egyik fő forrása: a másik egyoldalú ítéletei, igazságtalan előítéletei miatt támadt tehetetlen düh.
Beláthatatlan távlatokat nyithatna az ilyesféle belátással való megfertőződés, a teljes politikai spektrumra való kiterjedése. Egyelőre joggal veti fel Tőkécki László történész, a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör tagja: "Miért bizonyíték bármire egy ilyen kifejezés, hogy »flörtölt a MIÉP-pel« és semmire sem jó például az, hogy »flörtölt a Munkáspárttal«?"54 S hozzáteszi: "Ebben a birkatürelmű országban túl sokan házalnak az antiszemitizmussal [...]."
Egyelőre azonban mi is joggal tehetjük hozzá: mint ahogy túl sokan házalnak a "nemzetellenes", "idegenszívű", "hazaáruló" bélyegekkel is.
Nem tudhatjuk, hogy az antiszemitizmus és antinacionalizmus szanaszét felbukkanó elemei mikor indítanak be egy nem kívánatos láncreakciót. Ami viszont bizonyosan előre látható, hogy az a fajta közfelfogás, amely az elemek számát szükségszerűen szaporítja, a láncreakció beindulásának esélyét is szükségszerűen növeli. Márpedig a meg nem értés, a teljes elutasítás, a "politikailag korrekt" szalonokból való kizárás a negatív töltetű elemeket szaporítja. A belátás, az odafigyelés, a kettős mérce elvetése viszont apasztja számukat. Aki nem képes alapvetően tisztességes (bár nem feltétlenül "korszerű") embereknek látni a felfogásukban tőle akármilyen távol állókat; akár a MIÉP, akár a Munkáspárt, de akár más pártok tagjait és szavazóit; vagy akár más kultúrák és világképek képviselőit; az ellenfeleiben legyőzendő, és nem meggyőzendő embertársakat lát majd. Az az erejével, a hatalmával - és nem az igazával akar eredménye jutni.
De hogyan lehet az erőt, a hatalmat jobb belátásra bírni? Amikor a belátás lassú és sziszifuszi; erőből, izomból pedig gyorsan lehet cselekedni?
Úgy, hogy ellenállunk. A belátás-pillér mellett igénybe vesszük az erő-pillért is. Erőt szegezünk erőnek. Nem hagyjuk magunkat. Kellemetlenségeket okozunk. Hogy mégse lehessen a másiknak erőből, izomból olyan könnyen és gyorsan cselekedni. Ne lehessen ellenünkre szabadon kétmércézni: akár az ösztönöknek, akár a kétszínűségeknek (kimódolt hatalmi technikáknak) teret engedve. Ilyen egyszerű ez.
Ilyennek látszik legalábbis.
Még nem válaszoltunk Seres költői kérdésére: Miért van az, hogy bizonyos hazai sajtómunkások is kizárólag a saját ballib világnézetüket tartják "normálisnak"? Ami jobboldali, az eleve rossz, immorális lehet. Vajon miért?
Azért, mert a baloldal, úgy, ahogy van, ilyen ostoba, kétszínű és/vagy alávaló volna?
Nem. Némi önkéntes nagyvonalúsággal beláthatjuk, hogy nem a baloldal, hanem az emberi természet ilyen: a másik szemében hamarabb észrevesszük a szálkát, mint a magunkéban a gerendát. A világ leghatalmasabb, újdonsült kétmércése nem egy baloldali ember, hanem republikánus, emellett történetesen Amerika elnöke. George W. Bush az, aki mostanság meg akarja mondani - és meg akarja szabni -, milyennek kell lennie a világnak. Ő az, aki a civilizált világ egyik legfontosabb jelképét, a világbéke őrzésére hivatott, többé-kevésbé valóban demokratikus ENSZ-t látványosan (Amerika szuperhatalmánál fogva) semmibe veszi, és maga nekiindul demokratikus rendet vágni a világba.
Különös módon szinte az egész nyugati világ baloldali (noha nem csupán a baloldali) közvéleménye hevesen tiltakozott s tüntetett Irak lerohanása miatt - kivéve a volt szocialista országokét. Errefelé csak egy szűk mag, ha úgy tetszik, a politika perifériáján szorongó igazi ("elvi") baloldal demonstrált.55 A Magyarországot kormányzó, kirajzásra készülő szocialistáknak és balliberálisoknak voltaképp kisebb gondjuk is nagyobb annál, semhogy magasröptű eszmékkel, mihaszna elvekkel foglalkozzanak; előbb-utóbb mindenről meggyőzhetők, ami nem akadályozza a kirajzást (ld. Terror Háza), de mindenre ugranak, ami (legalábbis első ránézésre) az útjába állhat ("nem", "igen, de..."). Ugyancsak különös (bár nem is olyan meglepő), hogy a világ általában balra húzó (mert jellemzően antinacionalista, noha ettől még akár cionista) zsidósága, ha nem is maradéktalanul, most ugyancsak a jobboldali Bush és neokonzervatívjai mögé sorakozott fel. S nem kevésbé különös, hogy ugyanakkor a magyar jobboldal - akárcsak a Nyugat baloldala - inkább fanyalog Bushon, ha egyenesen nem támadja. (Néhány, ugyancsak feltűnő kivételtől eltekintve; ld. pl. Jeszenszky Géza, volt MDF-es külügyminiszter heves és kiterjedt amerikabarát megnyilvánulásait az iraki háború idején.)
Innen, messziről nézve, úgy tűnik, a kibontakozóban lévő új világrend erősen kezd hasonlítani a honi körülményekre. Ami nem azt jelentené, hogy Amerika igazodna Magyarországhoz, inkább azt, hogy mindkettő mostani vezetői ugyanazon kétmércés (kétkulacsos) elv, azaz elvtelenség: gyakorlatias hatalmi szempontok szerint kívánja berendezni a hatósugarába tartozó világot.56 A rendszerváltozás alig tizennegyedik évében, bármilyen fájó, be kell látnunk: hiába odaát Bush elnök buzgó istenhite, s mögötte a hithű (neo)konzervatívok, ideát meg az egykori ügynökökkel, s ugyancsak buzgó kommunistákkal megspékelt balliberális gárda, nem biztos, hogy országaink életében jelentős változás történne, ha ezek történetesen helyet cserélnének.
Nagy amerikai, demokratás magyarjaink, Clinton egykori hű támogatói, ma Bush újdonsült hívei, átkelnek vagy átüzennek az óceánon, hogy ilyesféle figyelmeztetésekkel és szentenciákkal segítsenek-boldogítsanak bennünket: "Amerikának az számít, hova tartasz" (Charles Gati; a Népszabadság szalagcíme57, 2003. január 29.). "Vannak olyanok, akiknek a múltja miatt lehetnek aggodalmak, és vannak, akiknek a jövője miatt. Ha csak a kettő közül lehet választani, Amerika azok mellett teszi el a voksát, akiknek a múltja talán kétes, de a jövője biztató." (Ugyanő, ugyanott.) "Ha a jobboldalból nem kereszténydemokrata középjobb, hanem nacionalista szélsőjobb válik, és nem tartják sajátjaiknak a nyugati, nyitott demokrácia értékeit, akkor Amerika inkább azokkal fog együttműködni, akik ezeket az elveket a magukévá teszik." (Ugyanő, ugyanott.) "Az amerikai vezetők [...] nem történelmet írnak, hanem politikát csinálnak. Az ő értékeiket elfogadókkal könnyebben értenek szót, mint azokkal, akik egyfajta nemzeti büszkeségből vagy bármilyen más okból lekezelik Amerikát, megvetik értékeiket." (Ugyanő, ugyanott.) "Nem politikai tisztánlátásáról híres a magyar nép." (Tom Lantos arról, miért ellenzi a magyarok 83 százaléka Amerika Irak ellen indítandó háborúját; Magyar Nemzet58.) "... a 83 százalékos eredmény nem jelent semmit. [...] egy hülyén készített felmérést egy hatéves gyermek is el tud olvasni" (Ugyanő, ugyanott.)
"Everybody has a past." Mondja egy amerikai, egy bizalmas beszélgetésen, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén. Azaz: "Mindenkinek van múltja.". Értsd: nem csak Medgyessyéknek. Értsd: "A mérce én vagyok".
Így találnak egymásra jobboldali és baloldali antinacionalisták. A világ szuperhatalma számára mindenki kényelmetlen, akinek nemzeti büszkesége van; akinek más értékei is vannak, mint amit ő jónak lát; akinek Amerikából csak a szabadság eszméje kell, és nem kell hozzá maga Amerika is. A magyar balliberálisok számára mindenki kényelmetlen, akinek nemzeti büszkesége van; akinek másra is kell a szabadság, mint szabadon kirajzani, elvegyülni. Aki nem csak arra vágyik, hogy nemzetként szabadon hasonulhasson, de arra is, hogy nemzetként szabadon különbözzék.
Ki fogja tudni útját állni az új rendnek? A világban? Magyarországon?
"Kívánatos-e, hogy egy szuperhatalom a szövetségeseivel a világ erőszakos demokratizálásába fogjon?" - kérdezem Németh Zsoltot, a Fidesz alelnökét, a külügyminisztérium volt politikai államtitkárát.59
"Ez filozófiai kérdés. Én pedig politikus vagyok" - feleli.



GYŰLÖLETTELENÍTÉS?
A politikai haszonlesés természetéről
Első tétel
2003 szeptemberében-októberében a Szabad Demokraták Szövetsége minden lehetséges fórumon kinyilvánította, hogy nem támogatja a büntetőtörvénykönyv olyan értelmű módosítását, amely szankcionálná az ún. gyűlöletbeszédet. Holott a tervezet előterjesztője (Bárándy Péter igazságügy-miniszter javaslata alapján) maga a szocialista - szabad demokrata kormány. A szocialisták zokon is vették, hogy a kérdést taglaló emberi jogi bizottságban az SZDSZ azonos módon szavazott a Fidesszel, s parlamenti frakciógyűlésükön néhányan kinyilvánították, hogy a kisebbik párt úgy viselkedik, mintha nem volna tagja a kormánykoalíciónak60.
Első pillantásra voltaképp nincs is miért csodálkoznunk: az SZDSZ ugyebár liberális párt, s miként elnöke fogalmazta, "minden demokratának el kell ítélnie a gyűlöletbeszédet és minden szélsőséges megnyilvánulást, de a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga nem korlátozható büntetőjogi eszközökkel".61 A szabad demokratáknál ezek szerint elsőbbsége volna az alkotmányos alapjognak, pusztán ezért ellenzik a törvénymódosítást. És a szocialistáknál?
A szocialisták mindig is szószólói voltak a szélsőségek (egészen pontosan: a szélsőjobb) elleni határozott fellépésnek, s bizonyára nem lépi át a "politikailag helyes" meglehetősen kényes határát, ha hozzáfűzzük, hogy az alapjogokra való érzékeny ügyelés soha nem volt erősségük, annál inkább a jog éppen időszerű, rugalmas értelmezése. Bárándy Péter igazságügy-miniszter "tárgybani" nyilatkozata szerint "a rendszerváltáskor az volt az erősebb érdek, hogy a sajtószabadság korlátlan legyen, ma viszont - szilárd demokráciában - az emberi méltósághoz való jog kerülhet előtérbe."62
"A társadalmi béke megteremtése", "az árok betemetése"63, "a gyűlölködés megszüntetése" legutóbbi választási programjuknak (is) legelső pillanattól oszlopos és hangzatos része, amellyel két legyet üthettek (és üthetnek a mai napig) egy csapásra: a maguk tisztára mosását, s azonmód a legnagyobb ellenfél, a Fidesz befeketítését. Aki fellép a szélsőségek (pontosabban a szélsőjobb) ellen, a gyűlölködés ellen, a társadalom megosztása ellen, az saját maga "nyilván" nem lehet semmilyen tekintetben a szélsőséges megnyilvánulások, a gyűlölködések, a társadalom megosztásának forrása vagy pártfogója. Annál inkább, mondjuk, a Fidesz, amelyre ezek a szörnyűségek - némi kampány- és médiamunkával - egytől egyig mind áttestálódtak. Még egy olyan, egyébként éles (pontos) megfigyelésekre "hajlamos" újságírónak is, mint Bächer Iván, sikerült önmagát arról meggyőznie, hogy "a most legnagyobb ellenzéki párt" az, amely "a gyűlölet magját a társadalomban elvetette - most már látszik: hosszú-hosszú időre kiirthatatlanul". Ráadásul szent meggyőződését nem tekinthetjük csupán magánvéleménynek, hiszen vezércikkben, méghozzá a Népszabadságban jelent meg.64 Az így konstruált "hivatásos" gyűlölködő szájából még a jogos kritika is gyűlölködésként fog hatni: ha a Fidesz nyomába ered az (egyébként már a Népszabadságnak is szemlátomást) vérlázító, s valóban a múltban gyökerező és a jövőt csakugyan hosszú-hosszú időre kiirthatatlanul megmérgező csalásoknak, korrupcióknak, nos, a balliberális ellentábor sugallata szerint ilyenkor sem helyénvaló ellenzéki feladatát teljesíti, hanem a társadalmi békétlenséget szítja, a gyűlölet magját veti.
Az MSZP-nek tehát jól jön a gyűlöletbeszéd-törvény melengetése, tűzben tartása, a maga fényfürdőzése, a Fidesz beárnyékolása. De miért vonakodik ugyanettől az SZDSZ?
Aligha lehet kétséges, hogy a törvény megszavazása (és eseteleges alkotmánybírósági elfogadása) esetén a Fidesz éppen olyan rámenős (körültekintő és módszeres) politikával fordítaná vissza a puska csövét, mint ahogy mostanság korrupció és csalás dolgában húzzák rá a szocialistákra a "vizes lepedőt". S mint ahogy ez a puska egyszer már valóban elsült fordítva: amikor Juhász Ferencet, az MSZP alelnökét (később honvédelmi minisztert) marasztalta el a bíróság amiatt, hogy meggondolatlanul antiszemitának és nacionalistának nevezte Orbán Viktort, az ország korábbi miniszterelnökét. Ha megszaporodnának az "antiszemita"-perek, "rasszista"-perek, bizonyosra vehetnénk, hogy hasonlóan megnőne a "magyarellenes", "nemzetellenes", "vallásellenes" perek száma. De egyik sem fog megszaporodni, mivel valószínűleg nem születik gyűlöletbeszéd-törvény; s ha születne, az Alkotmánybíróság akkor sem fogadná el.
Megszületni valószínűleg az SZDSZ miatt nem fog.
Az MSZP ugyanis játszhat a tűzzel; az SZDSZ számára azonban ez a tűz nem játék. Pedig a minden (jobboldali) hangoskodástól félő hazai zsidóság alighanem még hálás is a szocialistáknak, hogy a gyűlölet ellen kardoskodnak; vajon miért nem akarják ezt a hálát a szabad demokraták is beseperni? Miért Fodor Gábornak (az SZDSZ-nek) kell aggódnia (miért nem aggódnak a szocialisták) amiatt, hogy "a kormány a tervezet elfogadásakor nem vette figyelembe az Alkotmánybíróságnak és a Legfelsőbb Bíróságnak az alapvető alkotmányos jogokra vonatkozó döntését"?65 Annál inkább is érthetetlennek tűnik a helyzet, mert a hazai baloldal legutóbbi választási győzelme után nem sokkal (2002 novemberében), élén Avraham Becker főtitkárral, a Zsidó Világkongresszus öttagú küldöttsége tárgyalt az Igazságügyi Minisztériumban, mégpedig arról, hogyan lehetne a magyar jogrendbe illeszteni a gyűlöletbeszéd, a holokauszttagadás és a rasszizmus különböző formáinak elítélését. De még egy arra vonatkozó javaslat is elhangzott, hogy a büntetőtörvénykönyv ne csak általánosságban ítélje el a rasszizmust, hanem tartalmazza az antiszemitizmusnak - mint a szélsőséges fajgyűlölet egyik formájának - elítélését is. Miért óvakodik az SZDSZ rácsatlakozni erre?
Itt valóban csak homályban tudunk tapogatózni; noha vannak kapaszkodók, amelyekkel érdemes kísérletet tenni.
Logikus megfontolás lenne például az SZDSZ részéről, hogy azért nem támogatja a törvénymódosítást, mert "mindenki" ezt várja. Mindenkin ebben a pillanatban azokat kell érteni, akik talán eléggé el nem ítélhető módon, de úgy gondolják, hogy az SZDSZ "a zsidó párt". El lehet kellőképpen szörnyülködni ezen a "szalonképtelen" felfogáson, de ettől még az a tény tény marad, hogy az országnak legalább az egyik fele így véli; mint ahogy az a tény is tény marad, hogy a benne rejlő súlyos árnyalatlanság és általánosítás miatt, az állítás voltaképp nem állja meg a helyét... Kuncze Gáborék tehát kapva kapnak az alkalmon, s az alkotmányos alapjog fontosságának hangsúlyozásával éppen azt demonstrálják, hogy ennek a pártnak sokkal inkább a liberalizmushoz, semmint a hazai zsidósághoz vannak elszakíthatatlan kötelékei.
És ha ez már nem is dupla, de tripla a csavar?
Mit is mondott Heller Ágnes néhány évvel ezelőtt a köztelevízióban, Betlen János mikrofonjába? Nem baj, ha Magyarországon antiszemitizmus van, mert ez fékezi a zsidóság asszimilációját. (A magyar nacionalisták is többé-kevésbé tisztában vannak azzal, hogy Romániában a magyar identitás megőrzésének egyik legfontosabb eleme a többségi nemzet magyarellenessége.) A gyűlöletbeszéd ellen tehát azért nem kellene bármit is lépni, mert habár a zsidóság Magyarországon abszolút létbiztonságban van, az nem árt, ha ezzel nincs egészen tisztában, s időként fél. Félelmében pedig keresi a maga (más) közösségét, a maga (más) identitását.
No és ha van egy negyedik csavarintás is? Azaz nincs is semmi csavarintás, csupán annak a bölcs belátása, hogy a gyűlöletbeszéd nem büntetőjoggal, "hanem széles társadalmi összefogással kezelhető", ahogy egy politikus (Fodor Gábor) fogalmazza. Ahogy pedig egy szépíró, publicista, Bächer Iván (a már említett vezércikkben, tehát a Népszabadságtól mint balliberális médiahatalmi főintézménytől is elfogadva-támogatva): "[...] a nyelvről törvényt hozni bajos. A nyelv sokkal csodálatosabb, bonyolultabb, gazdagabb dolog, mint a jog. Ráadásul érzelmek kifejezésére korántsem a nyelv áll egyedül rendelkezésre. A jog az emberi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni [...]"
No, ez az. Ezért nem gondolhatja komolyan Juhász Gábor - az MSZP - sem, hogy a törvény nyomán "a köz- és magánéletben meglevő gyűlölködések remélhetőleg megszűnnek".66 Hisz még maga a gyűlölet (gyűlöletérzet) is követhetetlenül bukkan fel hol itt, hol ott. Hol a megnyilvánulóban, hol csupán ennek közönségében, de az is lehet, hogy egyes egyedül a tőle célba vett személyben (és eközben még az sem zárható ki, hogy az illető az inget valójában illetéktelenül veszi magára). Aztán: gyűlöletet megszüntetni büntetéssel? Kétségeket - vagy akár butaságot - megszüntetni a törvény erejével? Együttérzést, lelkifurdalást kikövetelni? Amíg a szaporodó megemlékezések és emlékművek azt szolgálják, hogy nyers igazságukkal örökké ébren tartsák a lelkifurdalást és - nem kevésbé - a józan észt, addig minden beszámítható ember számára rendjén van a dolog; de amidőn a hatalmát fitogtató hatalom a fáradságos meggyőzés helyett törvénnyel igyekszik a szabad gondolatok-vélemények, sőt: érzések felett uralkodni, onnantól kezdve az emlékbeszédek és emlékművek is egy rejtett hatalmi szándék kiüresedő kellékeivé válnak.67 "Gyűlölöm, ha gyűlölködők beszélnek gyűlöletbeszédről" - mondta egyszer (vagy többször?) Sándor György humoralista. "Az egész világot így akarják megszerezni" - gondolják a megrögzött összeesküvés-hívők. Újra a diktatúrák - demokratikusnak álcázott diktatúrák - fogják megszabni (természetesen szigorúan demokratikus és törvényes úton), miről mit lehet éppen gondolni.
S ezzel elérkeztünk az ötödik lehetőséghez, egy olyan megfontoláshoz, mely még kevésbé csavar és talán még bölcsebb belátás.
Hogy miféle, arra egy magát kínáló párhuzam: Robert M. Bowmannak (Ford és Carter elnök idején a csillagháborús program csúcsvezetője volt) a Zeit-Fragenben (svájci konzervatív hetilap) megjelent terjedelmes levele szerint "ökörség", hogy az Egyesült Államok azért vált a terroristák célpontjává, mert a demokráciáért, a szabadságért és az emberi jogokért küzd. Nem. Hanem azért, mert "a diktatúrát, a rabszolgaságot és az emberek kizsákmányolását" támogatja. "Gyűlölnek bennünket. És azért gyűlölnek bennünket, mert kormányunk szörnyű dolgokat tett." Az amerikai bosszúhadjáratnak pedig nincs értelme a terrorizmus okainak felszámolása nélkül - véli Bowman "polgár".68
Tehát: Van-e értelme a gyűlölet ellen harcolni a gyűlölet okainak kutatása, megértése, felszámolása nélkül? Tévedés azt gondolni, hogy csak azért, mert a felszín elhallgat, nem fog vészesen háborogni a mély. Ifj. Hegedűs Lorántot69, midőn a bíróság (első fokon) kihirdette ítéletét s bűnösnek találta közösség elleni izgatásban (ld. "galíciai jöttmentek"), a tárgyalóterem közönsége láthatólag nem mint magáról megfeledkezett törvénysértőt értékelte, hanem szabadsághősként ünnepelte. Amikor a törzsi háború a szellemi ütközetek (virtuális megsemmisítések) terepéről átterjed a hadviselés olyan színtereire, mint amilyenek a bíróságok, mindazok tehetetlensége és elkeseredettsége nőni fog, akiket eddig csak a szabad sajtó felemássága kényszerített felemás hallgatásra (szalonon kívüli hordószónoklásra), mostantól fogva viszont a hatalom fenyegetése is. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy meglássuk a jövőt: az okok feltárása, elemzése, kibeszélése híján a gyűlölködés, az antiszemitizmus, sőt a holokauszttagadók száma a törvény hatására sokkal inkább nő(ne), semhogy csökken(ne). Hogy mi válna ebből láthatóvá és büntethetővé, az már más kérdés.
A baj az, hogy gyűlöletek dolgában lámpással is alig lehet megértő elemzőket, empátiás oknyomozókat találni a hazai baloldalon. Alig lelni olyat, aki nem tapad le a szélsőség taszító jelenvalóságánál, az ellene való hangos kardcsörtetésnél. Bächer is: nem hisz a törvény hatásában, erejében, annál inkább a saját, pontosabban: a "szalon" ítéletében. "A szalontörvény paragrafusai szerint a gyűlölködőt nem gyűlölni kell, hanem megvetni és sajnálni csupán. És nem járni vele egy szalonba. Nincsen nyájas koccintás. Sem azzal, aki gyűlöletet szít, sem azzal, aki a gyűlölködővel kollaborál."
Való igaz, hogy a nyelv gazdagabb, mint a jog. Az illő alázat - a megértés és belátás - viszont szellemiekben és erkölcsiekben is gazdagabb, mint a megvetés és a sajnálkozás.
A sors fintora, hogy az az ember, aki a szerény baloldali kínálatból Bächer ellenében szemembe ötlött, ugyancsak a Népszabadság publicistája-vezércikkírója. Ugyanazon a napon70, amikor újságja oldalain efféle címek jelentek meg, mint "Le Pen sokkolta Franciaországot", "Riadó a szélsőjobbal szemben. Le Pen ellen mozgósítanak a szocialisták és a mérsékelt konzervatívok" "Le Pen, a demagóg" "Európa megdöbbent", Füzes Oszkár ezt írta:
    "Munkás, paraszt, kistisztviselő, munkanélküli. Akit lenáciznak, pedig semmi olyat nem tenne, amit Hitler. Akit antiszemitának vagy arabellenesnek mondanak, pedig egy ujjal se nyúlna hozzájuk, csak menjenek tőle távolabb. És akitől a fejlődést, az értékeket féltik, de nem értik, hogy ő is félti a maga értékeit, legtöbbször éppen attól, ami a fejlődés. [...] Annyira, hogy az emberi jogok őshazájában a franciák harmada szélre szavaz, flamandok, osztrákok, dánok, svájciak, olaszok, portugálok és hollandok közül is egyre többen. Hibáznak, de hiba ezért őket hibáztatni. A különféle demokraták elfelejtették őket is képviselni."
S ahogy lehet a törvényhozásban elfelejteni, ugyanúgy lehet a szalonokban is...
Sok okát lelhetjük és sejthetjük tehát annak, miért vonakodtak a szabad demokraták - a liberálisok - a gyűlöletbeszéd ellen törvényt módosítani-szigorítani. Vajon melyik lehet közülük a legigazabb, a legvalószínűbb?
Ezúttal, úgy tűnik, nem kell a képzelőerőnkre, a kínálkozó kapaszkodók mindegyikére hagyatkozni. Egy megnyugtatóan okos okfejtés látott napvilágot (s aligha becsülhető le a jelentősége, hogy ugyancsak a Népszabadságban), nem akárkik tollából: Kis János, az SZDSZ egykori alapítója és első elnöke, valamint Sólyom László, az Alkotmánybíróság első (MDF-delegálta) elnöke közösen jegyezte Az alkotmány és a szólásszabadság című írást71. Páratlan párosítás a magyar politika törzsi háborús tájain: ama szinte példátlan esetek egyike (ha nem az egyetlenje), amikor a fontos ügyben megnyilvánuló, nevezetes személyiségek igazságát nem kell törzsi hovatartozásuk és elfogultságuk szerint mérlegelni (elfogadni vagy elvetni). Amihez Kis és Sólyom egyszerre adja nevét, azt úgy kell tekintenünk, mint a törzsi kötődések fölé emelkedett igazságot: a nemzet egésze iránt érzett felelősség abszolút megnyilvánulását.
Márpedig e felelősségérzet szerint egyszerre több minden miatt is aggályos volt a kormánynak az a törekvése, hogy megváltoztassa a gyűlöletbeszédet érintő hatályos jogszabályt, s ezzel elébe menjen a "demokratikus érzelmű közönség" ama óhajának, hogy "a szólásszabadság oltalma alatt" visszatérő rasszista megnyilvánulásokat szigorúan büntesse. A hatályos szöveget összehasonlítva az új szövegjavaslattal, a szerzők megállapították, hogy a demokrácia alapfeltételének, a szólásszabadságnak korlátozásáról van szó; amelynek kísérletét az Alkotmánybíróság már többször is elhárította különféle döntéseivel.
A szólás szabadsága - szögezték le okfejtésük legelején - elsősorban a népszerűtlen nézetek nyilvános hangoztatását védi. Álláspontjuk szerint nincs olyan gondolat, melynek nyilvános közlését pusztán a tartalma alapján tiltani és büntetni lehetne. Tiltásnak és büntetésnek akkor lehet helye, ha a beszéd mások jogait sértő cselekvésre indítja a közönségét, vagy ha ilyen cselekedetetek közvetlen veszélyét idézi elő. Nos, a kormányjavaslat éppen azon igyekszik, hogy e feltételek teljesülése nélkül is kiszabható legyen a börtönbüntetés.
A két neves személyiség szerint mielőtt a törvényhozó a büntetőjog - csak végső esetben alkalmazható - fegyveréhez nyúlna, tisztázni kellene, valóban a végső határig jutottunk-e. A külföldi példák arról tanúskodnak, hogy "gyűlöletre uszításon" túlterjeszkedő büntetőjogi védelemnek általában szimbolikus, politikai funkciója van. "Nálunk azonban - állapították meg - pótcselekvésnek tűnik. Ha már az állam nem képes megoldást találni a tényleges társadalmi bajokra, legalább büntető tényállást alkot. Mindig botrányok, de feldolgozatlan és ki nem elemzett botrányok után került elő a büntetés ötlete. Göncz Árpád kifütyülése után, most pedig a ferencvárosi futballhuliganizmusra szánt válaszként."
Megismétlem: Mindig botrányok, de feldolgozatlan és ki nem elemzett botrányok után került elő a büntetés ötlete. Másfél évtizede tart már törzsi háborús rendszerváltozásunk, de arra még sosem szakítottunk közösen időt, hogy a feldolgozásokat és elemzéseket elvégezzük. "Feltárta-e a kormány a közösségek ellen irányuló uszítás, izgatás vagy gyalázkodás okait (hogy ott kezdje a gyógyítást); egyáltalán a szerkezetét, mértékét?" - kérdezte az egykori liberális pártelnök és az egykori alkotmánybírósági elnök, MDF-es delegált. Én - mi - meg azt kérdezhetjük rögtön: feltette ezt a kérdést az elmúlt tizenöt évben bárki is egyáltalán?!
Mérföldkő.
Kis János - és Sólyom László - arra is felhívta a figyelmet, hogy nem igaz az sem: a büntetőtörvénykönyv módosítására nemzetközi elkötelezettségünk lenne. "Senki nem állította, hogy meglévő rendelkezéseinkkel nem tennénk azoknak eleget. Másrészt egyelőre nincs olyan nemzetközi kötelezettségünk, amely az alkotmányos lehetőségeinken túlmenő intézkedésre kötelezne. Alkotmányos lehetőségeink viszont kötelezik a kormányt, amikor nemzetközi tárgyalásokba bocsátkozik vagy kötelezettséget vállal."
Megismétlem: Alkotmányos lehetőségeink viszont kötelezik a kormányt, amikor nemzetközi tárgyalásokba bocsátkozik vagy kötelezettséget vállal.Magyar nemzeti érdeket óvó figyelmeztetés a liberális főideológustól?! S nem kevésbé fontos: aggódása közös egy vitathatatlanul nemzeti érzelmű főalkotmánybíróéval?
Megismétlem: mérföldkő. Olyan jelenségek, oly fontos politikai pillanatok voltak ezek, amelyek saját politikai sémáink "feldolgozását", "elemzését" ugyancsak megkívánják. A szocialisták játszottak a tűzzel: saját szakállukra, saját jó pontokért kötelezettségeket vállaltak, majd pedig teljesíteni igyekeztek őket. A magyar liberálisok azonban óvakodtak segédkezet nyújtani ehhez. Az SZDSZ, úgy tűnt, ezúttal teljesen elfogadta - a pártból azóta kilépett - Kis János (valamint Sólyom László) álláspontját. Pedig semmilyen tekintetben sem volt könnyű dolga: annak hírére, hogy esetleg elmaradhat a törvénymódosítás, újra megmozdultak a zsidó szervezetek. "Mind a Mazsihisz, mind a nemzetközi zsidó szervezetek azt remélik, hogy Magyarország parlamentje megváltoztatja a gyűlöletkeltés szankcionálásának jelenlegi szabályozását. [...] A Mazsihisz alaptalannak tartja azokat a félelmeket, amelyek a véleménynyilvánítás szabadságának túlzott korlátozását látják a törvénytervezet elfogadásában" - derült ki a szervezet sajtóközleményéből.72 Kuncze Gábor, az SZDSZ mai elnöke, láthatólag igyekezett pártját távol tartani a mesterséges gyűlölettelenítés kétséges akciójától, a törzsi háború újabb - kínálkozó - fejezetétől.
Ettől még persze az antinacionalista törzs nem számolta fel önmagát. A skatulyákon azonban érdemes igazítani egyet.
Második tétel
De valóban érdemes-e? 2003. november közepén az SZDSZ megváltoztatta álláspontját. A törzsi háború természetének megértéséhez érdemesnek tűnik utánaeredni, mi minden vezethetett a váratlan fordulathoz: milyen tényezők alakíthatják közös jövőnket?


Ifjabb Hegedűs Loránt felmentése73


Pár nappal előbb másodfokon felmentették ifj. Hegedűs Lorántot a közösség elleni izgatás vádja alól. "Sértő, meghökkentő és aggodalmat keltő lehet, de a MIÉP kerületi lapjában megjelent cikk nem uszított erőszakra" - így foglalta össze a Népszabadság a Fővárosi Bíróság (Fővárosi Ítélőtábla) jogerős felmentő ítéletét. "A fordulat még a vádlottért szorító közönséget is meglephette, hiszen a bűncselekmény hiányában ártatlanná nyilvánított lelkészt hívei a vállukon vitték ki a teremből" - tette hozzá a lap.74


Szocialisták: az első hangütés


"Erős érzelmeket kelthetett az ítélet az MSZP elnökében is, aki sajátos módon a Magyar Köztársaság külügyminisztereként is jegyzett állásfoglalásában megdöbbenésének adott hangot, s szorgalmazta a gyűlöletbeszéd elleni törvény mielőbbi elfogadását."75


Külső nyomás: Mazsihisz


"Mélységes felháborodással értesültünk a bíróság felmentő ítéletéről" - mondta a döntés után Heisler András, a Mazsihisz elnöke és Zoltai Gusztáv, a szervezet ügyvezetője. Hozzátették: amennyiben jogi lehetőségeik itthon kimerülnek, kénytelenek lesznek nemzetközi színtérre vinni az ügyet. Követeljük a magyar kormánytól, az igazságügyi szervektől, hogy a magyarországi zsidóság hathatós védelmét biztosítsák, csakúgy, mint minden állampolgárét.76


Külső támadás a rasszisták részéről


Kertész Ákostól a Hetekben (ahogy a Magyar Nemzet kiváló publicistája, Csontos János írta) megkapta a magáét - érdemtelenül - Fodor Gábor is, aki menten "a szép szőke herceg, a rokonszenves jó családból való, humanista eszméken nevelkedett vidéki úrifiú" lett, csak mert idejétmúltnak tartott eszményei miatt nem akart buzogánnyal fellépni a gyűlölködők ellen. Kertész szerint Fodornak már csak életkora okán is "fogalma sincs erről az egészről".77


Figyelmeztetés az SZDSZ-nek: kiket képvisel


"A gyűlöletbeszédre vonatkozó büntetőjogi cikkelyek szigorítása mellett ugyanolyan nyomós érveket lehet felsorakoztatni, mint ellene" - írta Kende Péter történész. - "Egy ilyen természetű ügyben, amely a közvélemény széles szeleteit megmozgatja, egy politikai pártnak - s itt az SZDSZ-re gondolok - a maga álláspontját, úgy gondolom, nem a vitában megszólalók szellemi presztízse szerint kell meghatároznia, hanem annak alapján, ami neki mint politikai tömörülésnek létjogosultságot ad, más szóval azt figyelembe véve, hogy mit gondolnak erről a dologról azok, akiket képvisel.78 (Megjegyzés: kurziválás az eredetiben. Aligha lehet itt más következtetésre jutni, minthogy Kende a zsidóság képviseletére gondolt - VDGy.)


Balliberális közhangulat


Két országos napilapban közéleti szereplők és magánemberek fizetett hirdetésben tiltakoztak ifj. Hegedűs felmentése ellen. A 84 aláíró a hirdetés szövege szerint az ítélőtábla döntése "azt üzeni a magyar társadalomnak, hogy a gyűlölet, a kirekesztés, a rasszizmus és az antiszemitizmus legitim, összeegyeztethető eleme a hazai közéletnek".79 (Érdekességképpen: a Magyar Nemzet a Népszavára hivatkozva "mintegy 300" aláíróról beszélt.)80


Tamás Gáspár Miklós filozófus támadása a bíró és a bíróság ellen


"Ki az utcára, demokraták! Ki az utcára, antifasiszták! Ki az utcára, rendes emberek!" - mozgósította olvasóit a Magyar Hírlap november 10-ei számában a filozófus. Mivel a bíró úgy ítélte meg, hogy a per tárgyává vált Hegedűs-írás nem hívott föl erőszakos cselekedetre, ezért nem tekinthető tettlegességre való uszításnak, Tamás arra a következtetésre jutott, hogy "a bíró színt vallott: alpári és otromba antiszemita gúnyolódásra ragadtatta magát"; a bírák "jelentős része" pedig "ahhoz a felső középosztályhoz tartozik, amely cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita, és mélyen lenézi a kitaszított szegényeket". A sajtóban - a balliberálisban is - számosan "gyűlöletkeltőnek" nevezték a filozófus szavait. Szalai Erzsébet szerint "Ez a jelzősorozat szinte túltesz az ötvenes évek hírhedt plakátján: kövér, visszataszító külsejű, szivarozó tőkés."81 Tamás megingathatatlan volt. A vele készült interjúban kijelentette: "Nem lehet a valóságról beszélni." "Senki sem cáfolt meg eddig. Bírálóim úgy tesznek, mintha nem is Magyarországon élnének."82


Eörsi István író-újságíró támadása és kettős mércéje


"Lomnici Zoltán beállítottságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy [...] a »gyűlöletbeszéd« kategóriájának égisze alatt egy kalap alá vonja ifj. Hegedűs Loránt és Tamás Gáspár Miklós megnyilatkozásait. [...] Nyilvánvaló ugyanis, hogy a különféle »gyűlöletbeszédeket« stiláris kategóriák, nem pedig tartalmi kritériumok alapján ítéli meg. [...] A főbíró úr szerint egyre megy, hogy valaki a galíciaikat gyűlöli-e rasszista indulattal, vagy a rasszizmust gyűlöli. [...] Szerintem léteznek nyomorító és humánus gyűlöletek.83 (Megjegyzés: íme, a kettős mérce egyik tápláló gyökere - VDGy.)


A miniszterelnök népbutítása


A Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke, Lomnici Zoltán (november 11-én) felhívásban fordult az államfőhöz, a kormányhoz és a parlamenthez, kérve, hogy ítéljék el a bírák alkotmányos jogait sértő megnyilvánulásokat. Medgyessy Péter szokatlan sietséggel, még aznap válaszolt:
"A köztársaság miniszterelnökeként mélyen hiszek a demokratikus Magyarország törvényeiben, a hatalmi ágak szétválasztásában, az igazságszolgáltatás függetlenségében. Felelősségem ugyanakkor elsősorban a köztársaság polgáraival szemben van. (Magyarán: ha választanom kell a populizmus és a törvény, a politikai, hatalmi célszerűség és a jog között, akkor az előbbit választom. Éppen fordítva, mint Kis János, aki szerint: ifj. Hegedűst "a hatályos magyar jog alapján nem lehet elítélni"84 - VDGy.) Mert a törvények vannak az emberekért, és nem az emberek a törvényekért. A jogállami Magyarországon, abban az országban, amelyben én hiszek, a társadalom nyugodt és csöndes többségének megvetése sújtja a gyűlöletkeltés, a kirekesztés, az antiszemitizmus, a cigányellenesség megnyilvánulásait. Magam mélységesen elítélem az ilyen szélsőséges eszmék terjesztőit. Azokkal értek egyet, akik készek cselekedni a gyűlölet ellen." (Magyarán: ha én mélységesen elítélem a szélsőséget, akkor én nem lehetek szélsőséges; ha én nem vagyok szélsőséges, akkor az a szélsőséges, akit én elítélek. Akit én nem ítélek el, az nem szélsőséges: az nem gyűlölködik, hanem a gyűlölet ellen cselekszik. Mint T. G. M.)


Bárándy Péter igazságügy-miniszter önellentmondása


A Legfelsőbb Bíróság elnökével tartott közös értékelése során Bárándy Péter azt nyilatkozta a Magyar Nemzet kérdésére, hogy "nem helyes, ha egy közíró stílusát minősítjük, és egy szabad gondolkodó azt ír, amit akar".85 (A "nemzeti" napilap fel nem tett kérdése: 1. "Hegedűsre is vonatkozik?" 2. "Akkor mi szükség a törvénymódosításra?" - VDGy)"


Belőttek az ifj. Hegedűst felmentő bíró ablakán


A hírről a Magyar Nemzet számolt be. Értesülései szerint "az eset közvetlenül az ítélethirdetés után történt, az ügyben a rendőrség vizsgálatot kezdett". A támadásról további részleteket nem sikerül megtudniuk, mivel "a Fővárosi Ítélőtáblán és az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnál (OIT) is teljes hírzárlatot rendeltek el."86 Lomnici Zoltán felhívással fordult a közvéleményhez, mondván, hogy a bíróságok elleni támadások nyomán megszaporodtak a bírák elleni támadások. A Népszabadság válaszul olyan cikket közölt, amely a bírák elleni támadások mögött véletlen kőfelverődést, rablást és hasonlókat gyanít. Egy újabb közleményében az OIT tiltakozott e tekintélyromboló sajtómegnyilvánulás ellen...


Besegítés a másik oldalról


A Hegedűs-ellenes hangulatot - és ezzel közvetve a közhangulat "gyűlölettörvényt" pártoló oldalát -támogatta a "nemzeti" törzsből Bogárdi Szabó István református püspök, amikor bocsánatkérésre szólította fel ifj. Hegedűs Lorántot. "Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék" - idézte az apostoli szavakat, az egyházi méltóság, aki szerint "a református egyház jó híre megrendítő módon besározódott".87 (Megjegyzés: 1. Bogárdi id. Hegedűs Loránt püspök ellenlábasa, és egyben követője a dunamelléki református egyházkerület élén. 2. Ifj. Hegedűs kijelentette, hogy nem kér bocsánatot. A Népszabadság "úgy tudja: ifjabb Hegedűs arra hivatkozva nem akarja megkövetni azokat, akiket megsértett, hogy a Rekeszd ki című cikkben szereplő gondolatokat, illetve sorokat Németh Lászlótól, Szabó Dezsőtől, valamint Prohászka Ottokártól vette; az ő nevükben azonban nem kérhet bocsánatot senkitől."88 Személyes érdeklődésemre id. Hegedűs úgy tájékoztatott, hogy Szabó Dezsőék - és nyomukban ifj. Hegedűs - a "galíciai jöttmentek" kifejezést nem a zsidóságra, még csak nem is általában a Galíciából bevándoroltakra értették, hanem éppen a vörös terror Szamuely Tibor-féle alakjaira, "akik között csak azért akadt egy nem zsidó, hogy legyen aki szombaton is aláírja a halálos ítéletet" - VDGy.)


Alku a szocialistákkal


Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője a Szabad tanácskozás című fórumon (2003. november 8-án) bejelentette, hogy "pártja tárgyalásokat kezdeményez az SZDSZ-szel a gyűlöletbeszédről szóló törvényről". Ugyanezen az fórumon Fodor Gábor (SZDSZ) úgy vélte, "Tudnunk kell elviselni a számunkra vitatható, visszataszító nézeteket is", Gusztus Péter (SZDSZ) pedig "nemzetrontó antiszemita jöttment"-nek nevezte ifj. Hegedűs Lorántot; igaz, azt is kinyilvánította, hogy nem ért egyet a kormány benyújtotta jogszabály-módosítással.89


Nemcsak a jobboldalnak fenyegetés


"[...] ha a törvény ilyen jellegű lesz, akkor sok baloldali radikális értelmiségi is bajba kerül, többet jár majd bíróságra, mint a katedrára."90 (Lánczi András)


"[...] az előterjesztés miatt azok is a vádlottak padjára kerülhetnének, akik az antiszemitizmus és rasszizmus elszánt ellenfelei."91 (Fodor Gábor) (Megjegyzés: az antiszemitizmusnak bizonyára, a rasszizmusnak aligha elszánt ellenfele a Tilos Rádió Barangó művésznévre hallgató műsorvezetője, akinek a 2003. karácsony szentestéjén elhangzott nevezetes "fohásza" nyomán - "Kiirtanám az összes keresztényt" - az ügyészség valóban nyomozást indított közösség elleni izgatás címén. Ő lehetett volna a szocialista csapda első - akaratlan - "liberális" áldozata. - VDGy.)


"Hazánkban nincsen - nem jogi, kulturális garancia arra, hogy - a rasszistákra tekintettel szigorított jogszabály alapján - egy új kurzus ne akasszon pert például Tamás Gáspár Miklós nyakába."92 (Schiffer András) (Megjegyzés: a foglalkozására nézve ügyvéd a "kulturális garancia" hiányolásával mintha úgy vélné, nem működik eléggé a kettős mérce, a "politikailag korrekt". A következő példa őt igazolja. - VDGy.)


"Orbán Viktor pert nyert Juszt ellen. Juszt László megsértette Orbán Viktor jó hírnevéhez, becsületéhez, emberi méltóságához fűződő személyiségi jogát azzal, hogy a Népszava 2002. október 28-i számában A megbékélés napja című cikkében azt a sértő kijelentést tette Orbánra, hogy zsidózik - döntött tegnap jogerős ítéletében a Fővárosi Bíróság."93 Juszt ezt írta: "Az, hogy Orbán és Kövér zsidózik egy-egy kiadósat, hogy még mindig nem látták be: nem az utca a politika tere, nem lep meg." (Roppant figyelemre méltó, hogy az újságíró jogi képviselői azzal védekeztek, hogy a 'zsidózik' ige egyáltalán nem pejoratív, illetve a 'zsidózás' tartalmilag nem írható körül és nem egyenlő az antiszemitizmussal. De ha lehet fokozni, még ennél is figyelemre méltóbb - sőt, a jogállamiság tekintetében, a kettős mérce és az A-fegyver használatának visszaszorítása szempontjából éppenséggel megnyugtató -, hogy a bíróság kerek-perec elutasította a képtelen védekezést, és leszögezte: a zsidózás nagyon is pejoratív közlés, azt jelenti: valaki ellenségesen, bántón, megalázón emlegeti a zsidóságot, illetve magában foglalja, hogy aki zsidózik, az antiszemita. Megállapították: az eljárás során Juszt nem tudta bizonyítani kijelentéseinek valóságtartalmát. S tegyük hozzá: Kövér László, személyiségi jogi perben, első fokon ugyancsak nyert már Juszt ellen - VDGy.)


SZDSZ-álláspont: változás is, meg nem is


Kuncze Gábor közölte, hogy az SZDSZ továbbra is fenntartja álláspontját, amely szerint a javaslat indokolatlanul korlátozza a szólásszabadságot, azonban új helyzetet teremtett az ifj. Hegedűs Loránt református lelkészt felmentő bírósági döntés. Az SZDSZ elnöke azt javasolta pártja képviselőinek, hogy szavazzák meg a gyűlöletbeszédről szóló törvényt, azzal a feltétellel, hogy a köztársasági elnök előzetes normakontrollt kér. Ennek érdekében személyes találkozót kért Mádl Ferenc államfőtől. "Politikai és jogi vereség lenne, ha - elfogadása esetén - a jogszabály elbukna az Alkotmánybíróság előtt" - hangoztatta Gusztus Péter a Szabad Tanácskozás című fórumon.94 (Megjegyzés: a Lendvai Ildikótól beígért koalíciós találkozóról, annak tartalmáról, a szocialisták esetleges csereajánlatáról nem szivárogtak ki hírek - VDGy.)


Folytatódhat ifj. Hegedűs pere


A Magyar Hírlap november 27-i híre szerint a Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség bekérette az ifj. Hegedűs Loránt ügyében indult büntetőper valamennyi iratát az első fokon ítélkezett Fővárosi Bíróságtól. A lap az egyik fellebbviteli ügyésztől úgy értesült, hogy tanulmányozzák a bekért iratokat és vizsgálják a rendkívüli jogorvoslat lehetőségét - vagyis, hogy megkérjék a Legfelsőbb Bíróságtól a jogerős felmentő vizsgálat felülvizsgálatát.


A szavazás


Az Országgyűlés 184 szavazattal, 180 ellenében módosította a büntető törvénykönyvet. A változtatás legfontosabb eleme, hogy a közvetlen erőszak kiváltásának veszélyét magában hordozó "uszítás" kifejezést egy tágabbra: az "izgatásra" cserélte fel. Az SZDSZ-ből tíz képviselő nem szavazta meg a szigorítást. Ha tehát az ellenzék teljes létszámban lett volna jelen, a szigorító törvénymódosítás nem mehetett volna át. A nagyobbik ellenzéki pártból, a Fideszből kilencen, a kisebbikből, az MDF-ből heten (!) nem voltak jelen a voksoláskor. Pedig a módosítást ellenző szabad demokraták egyikének, Gusztus Péternek (és tegyük hozzá: a Népszabadságnak) még arra is volt gondja, hogy a szavazás reggelén a legolvasottabb és legmérvadóbb napilapban figyelmeztessen: "A jogszabályt követelő választói közönség [...] olyan szabályozás megalkotását várja a kormánytól, mellyel minden kellemetlenül ijesztő, félelmet kiváltó megnyilvánulás egyértelműen és biztosan büntethetővé válik. E választói igény kielégítése nem csupán jogtechnikailag lehetetlen, de nem is lenne helyes ilyen »törvényeket« alkotni. A nagyközönség természetesen azt is szeretné, ha a kormány egyre több pénzt osztana szét, bizonyos helyzetekben mégis az a helyes, ha a kormányzat a választók elé áll, és megmondja: nem tudja kielégíteni ezt az igényt."95 A szocialisták közül senkit nem győzött meg a fejtegetés - és az SZDSZ-es kormánytagok közül sem.


Az előzetes normakontroll


Mádl Ferenc köztársasági elnök nem írta alá a "gyűlöletbeszéd-törvényt", vagyis a büntető törvénykönyv módosítását. December 22-én előzetes normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól. Indoklásából kiderül, "veszélyt lát abban, hogy a bíróságok az alkotmányosnál nagyobb mértékben korlátoznák a véleménynyilvánítás szabadságát". Meglátása szerint "a gyűlöletkeltő beszéddel szemben - ha nem veszélyeztet alapvető jogokat - elsősorban nem a tárgyalótermekben, hanem a nyilvánosság előtt, vélemények ütköztetésével kell megküzdeni". Ugyanezen a napon a köztársasági elnök egy másik törvényre is előzetes normakontrollt kért, a közkedvelt nevén "lex Szász"-ra, mondván, "egy jogszabály nem arra való, hogy személyi kérdéseket rendezzen". Gyurcsány Ferenc akkori sportminiszter, Medgyessy miniszterelnök "megmondó embere" az aláírás megtagadását a jobboldali árnyékállam megnyilvánulásának minősítette.96 A magyarországi zsidóság "aggodalommal és csalódással értesült" arról, hogy "a Magyar Köztársaság legfőbb közjogi méltósága megakadályozta a gyűlöletbeszéd büntethetőségét biztosító büntetőtörvénykönyv-módosítás életbe léptetését" - tudatta a Mazsihisz.


Következtetés


Kuncze Gábor pártelnök és a frakció álláspontjának megváltozásával az SZDSZ-ben (vagy azt is mondhatjuk: az SZDSZ-en) győzedelmeskedni látszik ugyanaz az elvtelen, politikai pragmatizmus, amely Medgyessy ügynökmúltjának kiderülésekor is - az első, ösztönös és őszinte reakció, a bizalom azonnali megvonása után - működésbe lépett. E tény megítélésekor tanácsos figyelembe venni azt a politikai-közéleti környezetet, amelyben az SZDSZ létezni kényszerül, s amelynek legfontosabb tényezőit, hatásait az imént sorra vettük. E környezet - elsősorban is a szocialisták gátlástalan, demagóg önérdek-érvényesítése, s csak másodsorban a szabad demokraták által "képviseltek"(Kende Péter) nyomása - egyelőre meghátrálásra kényszerítette a pragmatikus liberálisokat, ennél fontosabb azonban, hogy a felismerésig visszavonhatatlanul eljutottak: a szocialisták módján nem lehet gyűlöletteleníteni a törzsi háború sújtotta társadalmat, főleg nem féloldalasan, felemásan.
Márpedig a közös élet jobbításának (berendezésének) lehetősége és reménye nem lehet meg az új és valódi felismerések, ezek magunkhoz engedése nélkül. Haszonleső politikusok és humanista gyűlölködők egyként azon szorgoskodnak, hogyan lehetne az akárhogy is, de (a magyar hírlapos Hell István-féle kirekesztőkkel szemben) önvédelemből jöttmentező lelkészre ráhúzni a vizes lepedőt, ám jóval kevesebbet törődnek azzal, miképp lehetne a társadalom számkivetettjeinek, kilátástalanjainak gyorsan szaporodó számát, s a körülöttük gerjedő nagy feszültséget számottevően csökkenteni. Márpedig jókora fényűzés kilátástalan tűzoltásokra ennyi időt és szellemi energiát pocsékolnia ennek az országnak; kivált, ha semmit nem foglalkozik a tűz keletkezésének kutatásával, az igazi tűzfészkek (okok, körülmények) felszámolásával.
S ha van fogékonyságunk a felismerések befogadására, reményünk is van arra, hogy figyelmünket a határon túli felismerésekre és tendenciákra fordítsuk. "Az antiszemitizmus már most sem képes akkora romboló erőt felmutatni, mint akárcsak pár évvel ezelőtt" - állítja Serge Klarsfeld francia nácivadász, és később hozzáteszi: "Amit mi most Nyugat-Európában az antiszemitizmus élénküléseként érzékelünk, valójában az már valami új jelenség. Ez már nem igazán a szélsőjobboldalhoz köthető »történelmi« vagy »klasszikus« antiszemitizmus. A korunkban tapasztalható antiszemitizmus ugyanis egyértelműen az iszlám fundamentalizmusból fakad, túlnyomórészt annak műve."97
Nem akarok úgy tenni, mintha nem tudnám: bármiféle iszlám fundamentalizmus nélkül is van zsidógyűlölés, zsidóellenesség ebben az országban. De van - és sokkal bőségesebben van - nem-zsidó-gyűlölet és nem-zsidó-ellenesség is. Ám nincsenek zsinagógagyújtogatások, nem égnek zsidó iskolák, nem érnek zsidókat fizikai bántalmazások - mindez például Nyugat-Európában elő-előfordul. Az első fokon ítélkező bíró úgy vélte, hogy ifj. Hegedűs, mint értelmiségi ember, tisztában volt azzal, hogy a cikkében megfogalmazottak "alkalmasak" a gyűlöletre való uszításra.98 Az ifj. Hegedűs elleni elsőfokú ítélet azon a ponton találhatott új elemet, hogy "a lelkész nemcsak ellenérzéseit fejezte ki, de aktív tevékenységre is sarkallt, amikor szó szerinti kirekesztésre szólított fel".99"Mielőtt ők rekesztenének ki minket" - tette hozzá írásában Hegedűs.
Dantonék, Robespierre-ék óta nincs túl sok értelme azt feltételezni, hogy a humanista és a rasszista gyűlölködés között túl nagy távolság lenne. A "kirekesztés elleni önvédelem" jegyében történt képletes felszólítás és a valóságos tűzgyújtás között azonban érdemes különbségeket találni. A másodfokon ítélkező bíró ezt tette. "Sértő, meghökkentő és aggodalmat keltő lehet, de [...] nem uszított erőszakra." Aki eddig a belátásig szerencsésen eljutott, egy taposóaknát máris semlegesített a törzsi háború hadszínterén. Aki nem, az a megszámlálhatatlan közé telepített még egyet. Amelyik hatalom pedig ereje fitogtatásával leplezi erkölcsi gyengeségét és a politikai haszonlesésre fordítja figyelmét és energiáját, egyenesen az országra hoz rontást, a nemzet koporsójába veri gyűlöletszögeit - még ha közben jóléti rendszerváltozásról, a nép boldogulásáról prédikál is.
E pillanatban még nem látni elég tisztán, hányan lesznek a bírák és nem bírák között, akik azon fognak szorgoskodni, hogy az új gumiparagrafus alapján rásüssék az éppen kiválasztottakra - lejáratandókra és félreállítandókra - a közösség elleni izgatás bélyegét. Ma még persze keserű humor, de némi kitartó hisztériakeltés segítségével akár valósággá is válhat az a dilemma, amelyről a Magyar Nemzet publicistája elmélkedik: Ha a vasárnapi szentmisén azt mondja a pap a híveinek, "Legyetek jó keresztények", nem fogja-e ezt valaki közösség elleni támadásként értelmezni, hiszen "nagy tekintélyű teoretikusok" állítják, hogy "a keresztény kifejezés a mai közbeszédben azt jelenti, hogy nem zsidó"? A bíróság majd mérlegelheti, hogy "bűncselekményt követett el (izgatott), netán csak vétséget (becsmérelt, megalázott), három évet vagy csak kettőt érdemel."100
Ne így legyen.
Bár ennek veszélye, kétségkívül, megvan. De előfordulásának kockázata, gyakorisága lényegesen csökkenthető: ha Kis János és Sólyom László módján nem sajnáljuk a fáradságot - és tegyük hozzá: elég bátrak leszünk - ahhoz, hogy egymás megsegítésére (a politikai haszonlesők és a szellemi rövidlátók ellenében) átlépjünk a törzsi határokon.


Harmadik tétel
A legújabb kori magyar történelemben példátlan, hogy a parlament egy alulról jövő civil kezdeményezés jelöltjét válassza meg államfőnek - hangzott el a Védegylet sajtótájékoztatóján, miután Sólyom László lett a magyar köztársaság új elnöke. Mint ismeretes, éppen e civil szervezet javasolta őt elsőként - 2005 februárjában - államfőnek. A szervezet munkatársa szimbolikus gesztusnak nevezte győzelmét, "amely azt üzeni a társadalomnak, hogy van átjárás az 1990 óta mesterségesen kreált, 2002-ben pedig elmélyített szellemi törésvonalakon".101


MAGYAR ÉLET A XXI. SZÁZADBAN?

A nemzeti kiegyezés értelméről, esélyéről
Játsszunk el a gondolattal: vajon mit veszítettünk azzal, hogy rendszerváltozásunk - egyebek mellett - a nevezetes négy igenes népszavazással kezdődött? Hogy Pozsgay Imre nem lehetett köztársasági elnök? Hogy a nemzeti baloldal megerősödésére olyan szerény mozgásterek és esélyek maradtak?
E szerény esélyeket mindenesetre tovább csappantotta Antall József pártelnöki politikája, aki annak érdekében, hogy az MDF markánsan megkülönböztessék az egykori baloldaltól (elvtársaktól), távol tartotta a fórumot ennek nemzeti szárnyától is. Bíró Zoltánnak, az MDF első (ügyvezető) elnökének, Pozsgay első számú politikai küzdőtársának a fórumból való távozásával a Nagy Vesztes politikailag végképp marginalizálódott. Tett még egy kudarcos kísérletet a nemzeti baloldal összefogására, midőn az MSZP-ből kilépve saját pártot alapított: a Nemzeti Demokrata Szövetség (NDSZ) azonban nem tudott beleszólni a soron következő (1994. évi) országos választásokba, s ez egyaránt megpecsételte párt és alapítója sorsát.
Antall visszaigazolódott törekvése (az MDF nyeri az első szabad választások), valamint a pártalapítás sikertelensége mindenesetre azt sejteti, hogy a nemzeti baloldal térnyerése ellen számottevő erők hatottak-dolgoztak. Az ország egyik "fele" ("jobboldala") a baloldal tagadásában kereste a maga világos önazonosságát, nem tudott és nem kívánt éles különbséget látni a Pozsgay- és Bíró-féle, valamint a Horn- és Kovács-féle szocialisták ("kommunisták") között. Az ország másik "fele" ("baloldala") pedig a pragmatikus folytonosságban, a "megőrizve meghaladni" jelszavában találta meg önmagát és jövőjét, vagyis megszabadult (megszabadította magát) a tarthatatlan és menthetetlen szocialista (kommunista) lózungoktól ("dolgozó nép", "mindenki munkája szerint részesedik a közjavakból" stb.), de nem tagadta meg múltját (olyannyira nem, hogy volt karhatalmistát és volt titkosszolgálati tisztet jelölt és választott miniszterelnöknek - no meg belügyminiszternek s egyebeknek), ugyanakkor kiváltképp gondja volt rá, hogy az egykori társadalmi tulajdonból minél többet megkaparintson magának. (Hogy a rend - s a feledékenységre hajló történelmi emlékezet - kedvéért ismét idézzem Horn Gyulát: "A feladat a pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni, hogy a pártjelleg eltűnjön, de a Párt rendelkezésére álljon!" Az MSZMP KB 1989. július 23-24-i ülésén elhangzott beszédből.)
Pozsgayék tehát magukon viselték a baloldaliság bélyegét, anélkül, hogy a baloldal internacionalista és antinacionalista szárnyához (pontosabban: törzséhez) hasonlóan bármi belpolitikai (nem kevésbé: materiális) hasznot húztak vagy húzhattak volna belőle. De nemcsak a belső, hirtelen a külső erkölcsi, politikai (netán anyagi) támogatások is teljesen elmaradtak. Hirtelen, de valószínűleg mégsem váratlanul, a mából visszatekintve legalábbis azt mondhatjuk: magától értetődően. A Nyugat igazi (de mindenképp legerősebb és legmélyebb) indítékát: a gazdasági terjeszkedést, hódítást tekintve maradéktalanul logikusnak kell ítélnünk, hogy Nyugat Nagy Demokratái előtt a kései Kádár-korszak legnépszerűbb politikusa - akit ugyanők hajdan kézről-kézre adtak - egyszeriben kegyvesztetté vált; ellenben Horn Gyulát, az egykori kétségtelen karhatalmistát, a fegyvertelenek-ártatlanok százait lemészároló sortüzek korszakának emblematikus figuráját a mai napig nem győzik dicsőíteni, s nem csak hogy kitüntetésekkel halmozzák el, de még kitüntetést is neveznek el róla!
Mindez tehát amiatt tekinthető teljesen logikusnak, mivel a valódi nemzeti baloldal már alapelveiből, eszményeiből következően is a nemzetközi (multinacionális) tőke lehető legnagyobb ellensége. Az (individualista, nem-nemzeti) liberálisoktól és az internacionalista szocialistáktól a nemzetközi tőke oda nyargal, ahová tetszik, s jószerivel azt csinálja, ami éppen tetszik. A jobboldal aggódik esetleg a nemzet meggyengülése, a nemzeti vonások elhalványodása vagy elvesztése miatt, de mégsem "született" ellensége a haszonleső tőkének. Olyan eszmei-politikai csoportosulás, amelyiknek egyszerre fáj a nemzet gyengülése és a tőke túlhatalma, lényegében egy van, s ez a nemzeti baloldal.
De hol van ez a nemzeti baloldal?
Részben Pozsgay körül, jószerivel minden tömegbázis nélkül. Szellemi (értelmiségi) bázisa ettől még van: ez bebizonyosodott a 2002. év országos választásokat megelőzően (március idusán), amikor a MAGYAR ÉLET A XXI. SZÁZADBAN címmel tartott konferencia zsúfolásig megtöltötte a budapesti Kongresszusi Központ hatalmas előadótermének széksorait, olyan "nevek" részvétele mellett, mint Bíró Zoltáné, Csoóri Sándoré vagy a Püski házaspáré. Csakhogy ezt az értelmiséget szinte egy emberként jellemzi: irtózik mindenféle radikális hangütéstől. Álláspontja ettől még a mai politikai-gazdasági elit - s főképp a baloldali-liberális elit - számára a lehető legradikálisabb, ám ez önmagában eddig nem bizonyult elégségesnek a bázisteremtéshez.
A törzsi háború harsonás közege inkább a Csurka-féle hangoknak, megnyilvánulásoknak kedvezett. Az olyan kiváló képzettségű, nemzeti elkötelezettségű közgazdász, mint amilyen példának okáért Csath Magdolna, semmivel nem kisebb ellensége az elnyomó nemzetközi tőkének, mint Pozsgay és köre, mivel azonban nézetei terjesztésének legalább esélyt kívánt adni, Csurka és a MIÉP mellett kötött ki. S nem egyedüliként. Az elmúlt bő évtizedben - részben amiatt, mert a rendszerváltozás a baloldal tagadásából merítette szellemi-erkölcsi erejét, részben pedig a törzsi háborúság markáns jelenvalósága miatt -, akármily különös, de Csurka István szélsőjobboldalinak tekintett pártja volt a nemzeti baloldal legfőbb gyűjtőhelye. (Amiből az is következik, hogy e párt - vagy akár Csurka István - jobboldaliságáról csak elemeiben, megszorításokkal beszélhetünk; így viszont már annál alaposabb okkal.)
Nos, milyen is lesz - milyen is lehet - a XXI. század Magyarországa? Milyennek képzeli a témának - mint láttuk - komoly konferenciát szentelő nemzeti baloldal? Pontosabban: ennek egyik szellemi vezére - ideológusa -, Pozsgay Imre? Legyen-e, lehet-e nemzeti kiegyezés? Létezhet-e sajátosan magyar út - harmadik út? Alább idézendő és elemezendő előadása ezeket a kérdéseket járja körül. A 2002. március 16-án elhangozott beszédét mellesleg szabadon (papír nélkül), ugyanakkor szinte "nyomdakészen" adta elő; ami azonban az esélylatolgatások szempontjából sokkal lényegesebb: "egyetemi tanár"-ként. A mérsékelt nemzeti baloldal vezérének háta mögött egyetlen politika szervezet sem lelhető fel, amely kedvezőbb széljárásban egyáltalán növekedésnek, terjeszkedésnek indulhatna.
*
Mindenekelőtt: van-e esély a Pozsgay Imre-féle nemzeti bal és az Orbán Viktor-féle (Fidesz-féle) nemzeti jobb "kiegyezésére", szoros együttműködésére? Minden jel szerint: van. A szóban forgó konferencián az Orbán-kormány (s ennek révén a Fidesz) is képviseltette magát, mégpedig a kancelláriaminiszter személyében. Pozsgay "imponálónak" ítélte azt a "rokonszenves" hangot, ahogy Stumpf István kancelláriaminiszter megfogalmazta "a jövőre vonatkozó gondolatokat". Mint Pozsgay megállapította, az utóbbi időben a politikai közbeszéd és -érdeklődés középpontjába került a polgári értékrend megteremtésének igénye, a polgári politizálás értékrendjének kialakítása, és az arra való társadalmi ráhangolódás erősítése. "Ez a gondolat nekem is tetszik. 1848 óta minden igaz magyarnak tetszik" - tette hozzá. Ugyanakkor felhívta rá a figyelmet, hogy polgárról csakis ott lehet beszélni, ahol a társadalom önrendelkezésre képes emberek sokaságából áll, és - szerinte - az önrendelkezésre képes embereknek ez a sokasága még hiányzik a mai Magyarországon.
    "Rongyra idézték Bibó István szavait, amelyek szerint demokrácia ott van, ahol nem kell félni. Ezt aztán sokszor félre is magyarázták, gondolván arra, hogy a demokrácia civil kurázsit, bátor embereket igényel, s olyanféle kiállást, amely áldozatokkal jár. Bibó István nem erről beszélt. Ő épp az ellenkezőjéről. Ott van demokrácia, ahol nem kell ilyen megfontolásokat mérlegelnie annak, aki megnyilvánulni, érvényesülni, gondolkodni akar a hazának. Bibó István pontosan a népnek arról a természetéről beszél, amely szerint a nép boldogulni akar, nem pedig napi önfeláldozásban és szakrális viszonyokban élni."
Ettől eltekintve (vagy ezzel együtt) a nemzeti baloldal és jobboldal egymásra találásához jó alapot nyújt a polgárság elvileg hasonló eszményképe. Pozsgay szerint a polgári értékrend azt jelenti, hogy "benne határozza meg egy nemzet a saját értékeit, benne van a közjó." De ha benne van a közjó, akkor ezt olyan módon kell a polgároknak előidézni, a polgárosodás feltételeit megteremteni, hogy ahhoz a nemzet minden tagja, előbb vagy utóbb, társulhasson. "Mert mindaddig, amíg a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság érzése, a holnaptól való félelem oly sok embernek köti le a figyelmét a mindennapokban, addig az intézmények bizonytalanok lesznek, a kiábrándultság lesz cselekedeteink mozgatórugója."
Pozsgay (a nemzeti baloldal) úgy látja, az elitista pártpolitizálás kezdettől fogva rontotta s a mai napig rontja e feltételek megteremtésének, a polgárság, s rajta keresztül a nemzet megerősödésének esélyeit.
    "Elmaradt a nemzettel folytatott párbeszéd, elmaradt a nemzeti leltár elkészítése, és ezért az előző ötven év örökségét minden nemzedék hurcolja magával, mint a koloncot, a mai napig. Ez véleményem szerint azzal is összefüggött, hogy az új rendszer [...] egy csődbe ment államot kapott örökségül. Egy olyan államot, amely az előző rendszerben a kötelezettségeit olyan mértékben megkötötte, hogy abból kiszakadni akkor már valóban nagyon nehéz volt. Jogom van elmondani, mert 1981-ben a legilletékesebb fórumon mondtam el, hogy mi lesz ennek a történelmi következménye. Bejött ez a következmény: egy csődbe ment állam, amely adósságszolgálatával megbéklyózott gazdaságot kapott örökségül, a privatizáció előérzetének jegyében. Úgy képzelte, hogy saját adósságainak csapdájából úgy szabadulhat ki, ha minél rövidebb időn belül eladja a vagyont az állami vagyont, privatizáció révén. És az ebből származó bevételekkel kezelni fogja az államadósságot [...] Ez rossz számítás volt, mert ehhez le kellett értékelnie a termelői vagyont olyan szintre, hogy azt kótyavetyén el lehessen adni, ezen a kótyavetyén a nemzeti vagyon feletti ellenőrzést kiengedni az ország politikai erői felügyeletéből, a népfelügyeletből."
Mint leszögezi, neki (s értelemszerűen: a mérsékelt nemzeti baloldalnak) a külföldi tőke ellen nincs kifogása, hiszen a magyar nemzetgazdaság újjáépítésére, fellendítésére is szolgálatba állítható. Csak azt a viszonyt nem tartja elfogadhatónak, amelyben nem ő mondhatja meg, mi a dolga neki Magyarországon, hanem "Ő mondja meg, hogy az én dolgom mi lesz ebben a hazában". "Ezt a viszonyt kellett volna tisztázni, de akkor ennek a tisztázása a rosszul megkötött alkuk következtében politikai tabuvá vált, mondán, hogy aki ezt így veti fel, ahogy én is mondom, az a nemzet érdekeit kockáztatja, a nemzet érdekei ellen beszél." Pozsgay úgy véli, a nemzet tartós megosztottsága, a polgárosodás, a továbblépés akadályozása is innen eredeztethető. Lakitelek után, az MDF első politikai terveiben még ott szerepelt az alkotmányozó nemzetgyűlés gondolata, vagyis az a törekvés, hogy a társadalommal kialakított párbeszédben közösen kell létrehozni a demokrácia intézményeit, "s akkor a demokrácia nem a csalárdságaival és csalafintaságaival, hanem megbízható intézményeivel költözik be közéletünkbe". De "jöttek a politikai pártok, amelyek diszkvalifikálni óhajtották az MDF-et azért, mert leragadt ennél a "kommunista« gondolatnál. Meg azokat, akik ezeket a gondolatokat dédelgették."
Pozsgay lát esélyt a "nemzeti egység programjá"-ra. Lát (pontosabban: látott) esélyt arra, hogy az ország előtt álló (2002. évi) választás túlvezet a meglévő ellentéteken, s így lehetőséget arra, hogy "az elmaradt nemzeti megbékélés útján egy újfajta kiegyezés felé tegyünk lépéseket". Tudja, hogy "liberális fejek" milyen borzongva gondolnak ilyen kijelentésekre, mondván, hogy a politikai tagoltság az egyetlen normális állapota a demokráciának, "aki ezen túl akar lépni, az a demokráciára köp". Ám úgy véli, ha eredményes nemzet akarunk lenni Európában, "akkor nem következhet be és nem lehetséges, hogy ebben az országban az ország egyik fele a másikkal polgárháborús hangulatot viseljen. Ez a hangulat nem folytatható, mert bénító, mert sokakat ítél cselekvésképtelenségre, sokakat pedig a felelősségből való kivonulásra."
Szerinte "normális demokráciák nemzeti egységen alapulnak"102. Vannak szerencsés nemzetek, ahol a nemzetben néhány alapkérdés körül nem folyik vita.
    "Nem azért, mert tilos, nem azért, mert szégyenletes, hanem azért, mert nincs értelme. Mert a nemzet összetartozásának közérzülete és ebből származó mindennapi tapasztalata igazolja ezt az egységet. S ha ebből nem kell kilépni, ebből a legvidámabb és a legszínesebb politikai kavalkád kavarodhat, a legkülönbözőbb politikai törekvések érvényesülhetnek, azzal a megszorítással és megjegyzéssel, hogy nemzeti egység közmegegyezéses alapjainak keresésében jól kell megtaláljuk a témákat. Vagyis a nemzeti szektarianizmus nyavalyájából ki kell lépni."
Ezzel Pozsgay mintegy kijelölte a megegyezés lehetőségének határait. Ha úgy tetszik, elhatárolta magát a csurkai radikalizmustól. Attól, amelynek jellemzője, hogy "mindenki gyűlöletes számomra, aki nem velem azonos módon gondolja el a holnapot." Mint fogalmazza, "a Barbi baba ellen a Matyó baba nem alternatíva. A Barbi baba és a vele járó szemét, ízléstelen, lealacsonyító szellemi hordalékkal szemben egy konzisztenciájában, egységében erős, ízlésében emelkedett, ítélőképességében magánál lévő, művelt nemzetre van szükség. Ebben az esetben egy művelt nemzet ellenállóképessége a rontással szemben eredményesebb, mint a ráolvasás"
A nemzet megosztottságán, az ellentéteken való felülemelkedés, a megbékélés esélyének latolgatásakor Pozsgay eljut Németh Lászlóhoz, s vele a harmadik út gondolatához. Mint mondja, "sokan vannak, akiknek ma is rokonszenves ez a gondolat, tőlem se idegen". Szárszón a nemzeti jobboldal és a nemzeti baloldal, a népi-nemzeti indíttatású erők még párbeszédre voltak képesek, s ez kivezető utat jelentett volna akkor abból a nemzeti megosztottságból. Meggyőződése szerint a jövendő társadalmi együttműködés, kooperáció annak megértésén múlik, hogy - az Európa Unióban - a nemzet rákényszerül arra, minden tagja egymással kooperáló legyen. Ennek az együttműködési készségnek az előteremtése azonban csak intézményeken keresztül valósulhat meg, "ehhez államigazgatásra, tisztességes kormányzásra, távlatokban gondolkodni képes államra van szükség". Az államot valamikor azzal a céllal hozták létre, hogy közösségek messze tekintő érdekei képviselője, érvényesítője legyen. Csakhogy a XX. század viszontagságos történelmének iszonyatos forgatagában - Pozsgay szerint - lesüllyedt a mindennapok színvonalára. Ebben a lesüllyedésben eljutott odáig, hogy az állam maga is a mindennapi politikai küzdelmek tárgya lett, "nem egy nemzet konzisztenciája fölvigyázója. Ebben a helyzetben az állam redundáns szerepben van, mondhatnám azt is, hogy elhagyta szolgálati helyét. És amikor ebből a helyzetből kikapaszkodni akar, úgy hiszi, rajtam kell uralkodnia, akkor eredményes lesz és hosszú távú. Nem ez a megoldás. Az állam számára olyan lehetőségeket teremteni, hogy a magyar polgár, a magyar állampolgár ellenőrzése alatt a szolgálati helyén maradjon, és őrizze a nemzet hosszú távú érdekeit, és az erre rendelt eszközöket erre a célra fordítsa, erre a célra használja föl."
A megosztottságnak tehát, ha úgy tetszik, szerkezeti okai is vannak, jelesül az, hogy nincs megfelelő nemzeti alkotmányunk, a meglévő számos elemet őriz egészen 1949-ből.
Végezetül felvetődik a kérdés: azon túl, hogy jobb és baloldal nehezen talál utat egymáshoz, miért olyan nehéz a baloldali gondolkodású emberek integrációja? Pozsgay szerint pontosan azért, mert a baloldal történelmének két nagy ügyével nem tudott megbirkózni: az egyik a nemzethez való viszony, a másik a kereszténységhez való viszony. Ezekben az ügyekben a baloldal nem tudta megfelelően tisztázni helyzetét, és nem tudott meggyőző programot adni híveinek ahhoz, hogy azok önmagukat is, meg őket is a nemzet részének ismerjék el. "Ez a nyavalyája az országnak, és ebből kilábalni egyik közeli feladat a jövőre nézve, hiszen ha sok magyart akarunk, akkor nem nézhetjük őket ki, sok magyart ebből, a magyarságérzésből."
*
Ahhoz, hogy XXI. századunk magyar életének esélylatolgatása ne maradhasson torzóban, tegyük fel azt az idevágó kérdést, amiről Pozsgay nem szólt előadásában: miért olyan nehéz nemcsak a baloldali, de a jobboldali gondolkodású emberek integrációja is? A jobboldalt elvileg nem nyomják-nyomasztják azok a terhek, amelyek a baloldalt. A Törzsi trilógiának - a törzsi háború természetrajzának - ugyan nem kijelölt témája a hasonlók hadakozásának, éles ellentéteik okainak kutatása. Nem is fogok immár magyarázatot keresni arra a különös és mindmáig feldolgozatlan jelenségre: hogyan lehetséges, hogy a Magyarok Világszövetsége, a magyar nemzet e kétségkívül egyik legjelentősebb jelképe, akárhogy is, de nem az antinacionalista balliberálisok áldozatává vált. Hogyan lehetséges, hogy erdélyi származású vezetői gyűlöletessé váltak nemcsak a nemzeti baloldal jeles képviselői, de a nemzet jobboldalát lényegében talpra állító Fidesz számára is, amely páratlanul drasztikus módszerekkel (pl. a költségvetési pénzek megvonásával) igyekezett térdre kényszeríteni őket.103
Ha csakugyan széles nemzeti együttműködést szeretnénk, egyszer erre - ilyesféle kérdésekre - is választ kell találnunk...
ÚJ FOGALMAK, ÚJ ÉRTELMEZÉSEK
A törzsi háborút nem igazi fegyverekkel, hanem szavakkal, előítéletekkel, tévhitekkel vívják, ám a társadalomnak igen nagy területére terjed ki és igen tartósnak bizonyul. A különféle bántó s tisztázatlan fogalmakkal való hadakozás lehetetlenné teszi, hogy a két törzs a maga valójában lássa - leginkább alantasnak és könyörtelennek tűnő - ellenségét. Ebben a fejezetben megkísérlem a szóban forgó fogalomrendszer olyan újrateremtését, újraértelmezését -, amely lehetővé teszi egyáltalán a kölcsönös megértést, s nyomában a hadviselő felek okos közeledését.


Antiszemita


  • Pontatlanul rögzült, hamis értelmezései, egyöntetűen erős negatív érzelmi töltete miatt a szó használata kerülendő.


  • Azokra, akik a zsidókat "fajtajegyeik", "jellemhibáik", azaz származásuk miatt gúnyolják vagy elmarasztalják; továbbá akik feltételezik, hogy saját életük vagy nemzetük sorsának kudarcait, sikertelenségeit mindenek előtt és felett a zsidóság okozza, vagyis a zsidó faj eluralkodásavégül pedig a zsidóság háttérbe szorítására, kirekesztésére törekszenek vagy bíztatnak (uszítanak); mindezekre általánosabb értelemben a fajgyűlölő, fajüldöző, pontosabb értelemben pedig a zsidógyűlölő kifejezés használatát javaslom.


  • Azokra pedig, akik csupán úgy vélik, hogy a hazai zsidóságot összességében markánsan (szignifikánsan) más felfogás és törekvések jellemzik, mint a nagyobb közösség nem-zsidó tagjait (ld. pl. egyetemesség, individuális liberalizmus, jobboldal-ellenesség, antinacionalizmus; vagy bizonyos pályák és szakmák - történelmi okokból való - előnyben részesítése); tehát az így vélekedőkre a fenti kifejezések egyikének használata sem helyénvaló.


  • Azokra, akik szerint a világ zsidói (pl. a zsidó szervezetek révén) összefognakösszetartanaktovábbá ennek az összefogásnak tikos célja van (aviláguralom megszerzésefenntartása) és titkos módja (összesküvés); mindezekre leginkább a zsidófélőfélig idegen szóval pedig a zsidófóbiáskifejezés tűnik a legmegfelelőbbnek. Ugyancsak helyénvaló rájuk nézvést a démonizáló, a rögeszmés, vagy az üldözési mániás kifejezés használata. Ha félelmeiken túl a zsidókkal szembeni általános ellenszenvüknek, gyűlöletüknek is hangot adnak, ebben - de csak ebben - az esetben a zsidógyűlölőkifejezés is megilleti őket.
    Azokra azonban, akik csupán úgy vélik, hogy a világ zsidói jobban összefognak, jobban összetartanak, mint a világban szétszóratott más népek leszármazottjai; akik csupán úgy vélik, hogy az amerikai zsidó szervezeteknek erőteljes befolyásuk van az amerikai, s rajta keresztül a világpolitikára; mindezekre a fenti kifejezések közül egyiknek az alkalmazása sem helyénvaló.


  • Azokra, akik úgy vélik, hogy a zsidókat valamiféle rejtőzködés és aránytalanul nagy befolyás jellemzi; továbbá úgy vélik, hogy mindkettő összefügg a zsidók "összeesküvésével", "világuralmi törekvésével"; azokra értelemszerűen ugyancsak helyes az iménti kifejezések - zsidófélőzsidófóbiás stb. - használata. Szélsőséges esetben, amikor az így érző-gondolkodó személy kívánatosnak tartja a zsidó befolyás aránytalanságának adminisztratívfelszámolását, ehhez a zsidók rejtőzködésének megszüntetését (azaz a származás firtatását, a zsidók számbavételét), jogosan alkalmazható mind azsidóellenes, mind a kirekesztő kifejezés; tudatos ellenszenvkeltés (uszítás) esetén pedig a zsidógyűlölő kifejezésé.


    Azokra viszont, akik csupán (bármiféle uszítás, gyűlölködés nélkül) megállapítják, hogy a zsidó származásúak-kötődésűek (pl. az egykori üldözések vagy a gyakran tapasztalható zsidóellenességek miatt) gyakran rejtik el önazonosságukat, zsidó mivoltukat; vagy hasonlóképp minden uszítás, gyűlölködés - és bármiféle adminisztratív megoldásra való felszólítás - nélkül megállapítják, hogy a zsidók számos területen számarányukhoz képest bőven vagy szűken vannak képviselve; vagy (felelősségérzettől áthatva) megállapítják, hogy aránytalanul nagy képviselete és - egyébként történelmi okokból szintén érthető - kivételes elbánásban való részesülése miatt a zsidóság befolyásának ereje és iránya hátrányos lehet a közös közösség számára; tehát az így érzőkre és vélekedőkre az iménti kifejezések - zsidófélőzsidófóbiászsidógyűlölőzsidóelleneskirekesztő stb. - egyikének az alkalmazása sem helyénvaló.
  • Azokra, akik általában a magyar jellemtől, gondolkodásmódtól, kultúrától idegennek tekintik általában a zsidó jellemet, gondolkodásmódot, kultúrát104továbbá szükségét érzik a sajátos zsidó vonásoktól, törekvésektől, hatásoktól megóvni a magyar néplelket, magyar kultúrát, magyar jövőt; és mindezt abból a meggyőződésből, hogy ezek a zsidó sajátosságok kártékonyak és rombolóak akár a magyar nemzeti értékek, akár az erkölcs, de akár a demokrácia érvényesülése (érvényesíthetősége) tekintetében; akik tehát így vélekednek, azokra általánosabb értelemben a zsidóellenes, valamint a pontosabb értelemben a kirekesztő nacionalista, kirekesztő nemzetvédőkirekesztő magyarérzelműmagyarkodófajvédő, kifejezés alkalmazása egyaránt helyesnek mondható.


    Azokra viszont, akik tiszteletüket nyilvánítják ki általában a zsidó gondolkodás, kultúra, önazonosság, nemzetépítő (cionista) törekvések iránt, de aggodalmukat fejezik ki a sajátosan magyar (népi, nemzeti) kultúra, a hangsúlyosan magyar nemzeti törekvések, érdekek, jelképek háttérbe szorulása, szorítása miatt - vagy a háttérbe szorításuk kísérlete miatt -; s mindennek akkor is hangot adnak, ha ezeknek nem a zsidóság (hanem pl. az internacionalista-antinacionalista baloldal) a fő érzelmi vagy érdekforrása; tehát mindezekre a zsidóellenes, valamint a kirekesztő nacionalista, kirekesztő nemzetvédő stb. kifejezés alkalmazása egyaránt indokolatlan. Helyénvaló viszont a jelző nélküli vagy liberális nacionalistaliberális magyarérzelmű, vagy liberális nemzetféltő, esetenként a népi és népies szavak használata.


  • Végezetül azokra, akik tagadják a zsidóüldözések tényét, tagadják a zsidóság ellen faji alapon elkövetett zsidóirtás - holokauszt - valóságosságát, vagy ennek jelentéktelenségét hangoztatják, jogosan használható az általánosabb zsidóellenes, és a konkrétabb zsidógyűlölő, valamint a holokauszt-relativista, minősített esetben pedig a holokauszt-tagadó kifejezés.


    Ámde azokra, akik nem tagadják a zsidóüldözések tényét, nem vonják kétségbe a holokauszt borzalmasságát és nem vitatják, hogy a történelem legsúlyosabb emberiség elleni bűntettei közé sorolandó, viszont nem hajlandóak hallgatni arról a meggyőződésükről, hogy vannak olyan zsidók és nem-zsidók, akik politikai vagy anyagi üzletet csinálnak a szenvedésből és üldözésből, s ennek érdekében akár adatokat vagy tényeket is meghamisítanak; továbbá nem hajlandóak hallgatni arról a meggyőződésükről, hogy a zsidóság egyes részeinek (hangadóinak, befolyásos személyiségeinek és szervezeteinek) viselkedése maga is forrása lehet a zsidóellenességnek; tehát mindazokra, akik így vélekednek az iménti kifejezések (zsidóellenes,zsidógyűlölőholokauszt-tagadó stb.) bármelyikének alkalmazása helytelen.




Antiszemitizmus


Hasonlóan az "antiszemita" kifejezéshez, pontatlanul rögzült, hamis értelmezése, valamint egyöntetűen erős negatív érzelmi töltete miatt használata kerülendő. Alkalmazása csak olyan kivételes esetekben indokolt, amikor a leírt jelenség valóban magába foglalja a zsidókkal szembeni általános ellenérzést, gyűlöletet, kirekesztési szándékot.


Ám egyáltalán nem helyénvaló az antiszemitizmus kifejezés használata olyankor, amikor bizonyítható, hogy valakit nem a származása vagy származásával "összeköthető" jellemvonásai miatt bírálnak, marasztalnak el vagy gúnyolnak, hanem azért, mert viselkedése eltér az általában megkövetelt normától, illetve azért, mert viselkedésekor visszaél "üldözött" helyzetével, a "politikailag korrekt" nyújtotta védelemmel.




Zsidóellenesség


Használata helyénvaló, ha az általában a zsidósággal szembeni ellenérzést, fellépést van hívatva kifejezni; vagy ha valaki bármely egyénnel, csoporttal, közösséggel szemben ennek pusztán zsidó volta - tehát előítéletből fakadóan - miatt nyilvánul meg ellenségesen.


Nem helyénvaló azonban a kifejezés használata, ha valaki a másik (személy vagy közösség) ellen nem a származása miatt, hanem konkrétan megnevezett és okkal kifogásolható magatartása, tevékenysége miatt lép fel - még ha a másik történetesen zsidó is. Minthogy egy kirekesztő nacionalista magyar ellen fellépő személyt nem szokás (és nem helytálló) magyarellenességgel vádolni, ezért egy kirekesztő cionista (zsidó) ellen fellépő személyt is helytelenzsidóellenességgel illetni.




Fasiszta, náci, nyilas


Noha ezek a szavak ugyancsak azok közé tartoznak, amelyeket túlságosan sűrűn és indokolatlanul (helytelenül) alkalmaznak, erős történelmi vonatkozásaik és ebből következő kifejező erejük folytán használatukat nem lehet (nem tanácsos) teljesen mellőzni.


A mai politikai élet, közélet szereplőire való használatuk azonban csakis abban az esetben helytálló, ha e szereplők egyértelműen, cáfolhatatlanul fajgyűlöletetés irtási vágyat nyilvánítanak ki. Lehetséges ugyan, hogy egyéb esetekben (pl. a zsidó önkorlátozás javallata; a magyarságtudat, a nemzeti tudat erősítésének szándéka; az árpádsávos zászló, mint történelmi hagyomány őrzése stb.) e kifejezések kimondanak részigazságot, egyúttal azonban igazságtalanok is, torzítják a valóságot, ennek következtében nem annyira a tisztánlátás, mint az értelmezések (no és az érzések) zűrzavara fog erősödni.




Szélsőséges, radikális


A helyes használatukra vonatkozó javaslat előtt szükségesnek ítélek egy rövid "szótörténeti" áttekintést.


E két kifejezést - rendszerint egymás, egyébként is eltorzult jelentését felerősítve - a legtöbbször helytelenül, minden logikának ellentmondóan használják. E torzulás javarészt a törzsi háború lenyomata: a kezdetben politikai és kulturális hegemóniát élvező, ráadásul a "politikai korrektség" elvével nyugatról is megtámogatott balliberális oldal eredményesen sulykolta bele a közvéleménybe, hogy a rendszerváltozás átmenetének békés mivoltát csakis a szélsőséges, radikális jobboldal fenyegeti. A jobboldal a mai napig nem találta meg az erre méltó választ; sőt, a mai napig erős kényszert érez arra, hogy látványosan elhatárolódjon e szélsőségtől, ennek következtében pedig - akaratlanul is, de annál hatásosabban - saját maga is hozzájárul a szélsőségesség egyoldalú, torz értelmezéséhez.


A jobboldal ugyan megkísérelte, hogy a baloldali szélsőségesség jelenvalóságát a Munkáspárt létezésével igazolja, ám e párt "szélsőségessége" periférikusságában, jelentéktelenségében is testet öltött, a jobboldali szélsőség témája viszont rendre a politikai felvetések és viták középpontjában kapott helyet. Voltaképp nem történt más, mint hogy a balliberális törzs a fenyegetettség benne ébredt érzetét sikeresen vetítette ki szélsőségként - szélsőséges, radikális jobboldaliságként, nacionalizmusként, antiszemitizmusként - a közvélemény számára. E siker azonban idővel egyre inkább megkopott, a hullámverés egyre kisebb visszhangra lelt a látens (rejtőzködő) közvéleményben.
Tény, hogy a rendszerváltozás első éveiben még szélsőségesnek ítélt, leginkább Csurka István képviselte erőteljes nemzeti (radikális nacionalista) retorika nagy részét idővel átvette az - individuális liberálisként induló - Fidesz. Az is tény, hogy a legutóbbi választásokon a "fél" ország a Fideszre szavazott, márpedig a liberális demokrácia - a szabad választások - körülményei között az egyik oldalt a maga teljes egészében szélsőségesnek tekinteni (még hozzá "vezérét" helyenként diktatórikusnak, fasisztoidnak, antiszemitának, [kirekesztő] nacionalistának stb. titulálni) nyilvánvalóan politikai abszurditás (hacsak el nem fogadjuk, hogy Orbán Viktor magyar Mussolini vagy Hitler, választói pedig a magyar fekete- vagy barnaingesek).
Ez az abszurd helyzet - a kifejezések teljesen hamis értelmű és torz érzelmi töltetű használata - az állítások és a valóság folyamatos ütközésével részben önmagától változik meg: amikor például már mindenki antiszemita, fasiszta stb. az ellenséges törzs harcosai közül, akkor már lényegében senki sem az. Az abszurd helyzet megszüntetéséhez azonban a fogalmak értelmét kell tisztázni, meg kell határozni, mikor helyénvaló használatuk.


A hol az "erőteljes", hol a "rámenős" (agresszív), hol a "szélsőséges" értelmében használt radikális szó helyett akkor, amikor csupán egy állásponthoz való tisztességes ragaszkodás jelenlétét akarjuk kifejezni, sokkal ajánlatosabb egy negatív érzelmi töltetet nem tartalmazó, egyértelmű kifejezés használata: erőteljes.


Ha azt akarjuk kifejezni, hogy az erőteljes törekvés nem veszi figyelembe az ellenkezők vagy ellenérdekűek táborát, helyénvaló a rámenős vagy az agresszívkifejezés használata.


szélsőséges kifejezés használata abban az esetben helyénvaló, ha az ezzel jelzett cselekvő vagy cselekvés egy nagyobb közösség túlnyomó többségének anyagi, erkölcsi, kulturális rendjét veszélyezteti, illetve megnyilvánulása e rend ellen irányul. Ebbe beleértendő az is, amikor a cselekvés (megnyilvánulás) a nagyobb közösség (demokratikus) rendje számára elfogadhatatlan módon valamely kisebbséget vagy valamely demokratikus alapelvet támadja, gyengíti. Tehát beleértendő az is, amikor hegemóniájuk fenntartása érdekében a balliberális politikai tényezők demokrácián túli eszközöket vetnek be (ld. pl. A-fegyver); vagy olyan jogi helyzetet teremtenek, amely nyilvánvalóan a többség akarata ellenére teszi lehetővé számukra a gazdasági hatalom átmentését, a verseny nélküli meggazdagodást (ld. pl. spontán privatizáció). Ilyen értelemben - s ez az értelmezés hiányzik a mai napig a jobboldalon, nem szólva a közös szótárról - a kormányzó baloldal működése semmivel nem tekinthető kevésbé szélsőségesnek, mint Csurka István kirekesztő nacionalizmusa, zsidóellenessége.




Nacionalista


E fogalom új értelmezését javaslom.


Mindenekelőtt a szó használata során el kell tekinteni a szó eleve negatív töltetű értelmezésétől. Ugyanúgy, ahogy a cionizmust, azaz a zsidó nacionalizmust sem helyes eleve elutasítandó jelenségként értékelni. Mind a magyar, mind a zsidó (mind pedig bármely más) nép, nemzet vagy valamely egyedének nacionalista érzelme, törekvése az adott közösség javát szolgálhatja, úgy, hogy ez egyúttal nem jár más népek, nemzetek, etnikai kisebbségek, illetve az ezekhez tartozók háttérbe szorításával, kirekesztésével, emberi, kisebbségi jogainak csorbításával. Mindazokra, akikre ez a megállapítás (feltétel) igaz, a (jelzőtlen) nacionalistakifejezés használata helyes; magyar megfelelőként pedig a "nemzeti" szónak az idézőjeles vagy idézőjel nélküli formája, vagy előtte az "ún." ("úgy nevezett") formula alkalmazása, esetleg valamilyen jelzős-határozós változat (pl. erőteljesenhatározottan nemzeti).


A "nemzeti" oldal idézőjeles használata vagy az "ún. nemzeti" formula alkalmazása lehetővé teszi annak kifejezését, hogy az oda nem tartozó egy vagy több személy nem ért egyet azzal, hogy őt nem tekintik a nemzet részének. Az idézőjel nélküli alkalmazás viszont azt teszi lehetővé, hogy az oda tartozó egy vagy több személy úgy határozza meg magát, mint akinek (akiknek) a nemzethez való tartozás, kötődés elsődleges fontosságú. (Miként a 'liberális' pártdefiníció is megengedi, hogy a többi párt szintén liberálisnak tartsa magát; azonban azt is kifejezi, hogy e pártnak másokhoz képest fontosabbak a liberalizmus - ilyen vagy olyan - értékei, vagy legalábbis a hangoztatásuk.)


Nem csupán a nemzeti kifejezés idézőjel nélküli használata tűnik helyénvalónak, hanem a nemzettudatos kifejezésé is, hiszen a szóösszetétel második fele miatt a kifejezés egésze nem a nemzethez tartozás kizárólagosságára utal, hanem a nemzeti szempontok tudatos számbavételére, előre sorolására.


Akik viszont a "tiszta" nemzet, "tiszta" magyarság eszményében hisznek, az "idegen" hatások túlzott (teljességre törekvő) kirekesztésére törekszenek (ez pedig együtt jár más népek, nemzetek, etnikai kisebbségek, illetve az ezekhez tartozók háttérbe szorításával, kirekesztésével, emberi, kisebbségi jogainak csorbításával), azokra a kirekesztő nacionalistakirekesztő nemzetiszélsőségesen nemzeti kifejezés alkalmazása helyénvaló.




Antinacionalista


Nem helyes, hogy e kifejezésnek - ugyanúgy, mint a nacionalistának - önmagában negatív töltetű (elmarasztaló jellegű) értelmezése van. Ha egyértelműen anem kirekesztő nemzetiek ellenében lép fel, helyénvaló ezt külön elmarasztaló jelzővel-határozóval illetni, pl. kirekesztő antinacionalista. Ha pedig akirekesztő nacionalisták (kirekesztő, szélsőséges nemzetiek) ellenében, szükségtelen a külön jelző; esetleg a nyomatékosítás kedvéért alkalmazható aprogresszív antinacionalista kifejezés.




Nemzeti


A két politikai oldalnak (bal és jobb) a nemzethez, a magyarságához való viszonyulásában, kötődésében kétségtelenül hangsúlybeli eltérések, gyakorlati kérdésekben kifejezett - esetenként "törzsi", "háborús" - ellentétek mutatkoznak. E különbség (mint fentebb már említettem) az idézőjeles vagy idézőjel nélkülinemzeti szóval, az "ún." megjelöléssel, a nemzettudatos vagy a nacionalista szó használatával fejezhető ki.


Ám ha a fogalmak tisztázásával egyik fő célunk a törzsi viszálykodás mérséklése, és azt is belátjuk, hogy a baloldali és jobboldali értékek (nyilvánvalóan "helytől és időtől" függő arányban) egyaránt fontosak a nemzet egészének, akkor a nemzeti szó használatát illetően a következő megállapításra jutunk:


Pártok és törzsek feletti nézőpontból, a "törzsek" (nemzetrészek) közelítése szempontjából kívánatos, hogy kerüljük a nemzeti oldal idézőjel nélküli használatát (az ország egyik "felére", azaz jobboldalára). Ezáltal elkerülhetjük (ezáltal kerülhetjük el) az arra való indirekt utalást, hogy az ország másik felét (baloldalát) nem tekintjük a nemzet részének.


Az idézőjel nélküli nemzeti oldal felbukkanása, megerősödése nagyon fontos (mondhatni, történelmi jelentőségű) mozzanata volt rendszerváltozásunk eddigi időszakának. A magyar nemzet jövője szempontjából azonban legalább ilyen fontos: szűnjék meg politikai és közéletünk ama sajátossága, amely a fő törésvonalat "nemzetiek" ("nacionalisták") és "nemzetietlenek" ("antinacionalisták") közé teszi, akár idézőjelben, akár idézőjel nélkül. Ezen az áldatlan, egymás energiáit, jószándékait kioltó helyzeten segíthetnek a belátó szavak, a befogadó gesztusok.




Magyar


Magyar az, aki magyarnak vallja magát. Egy másik (jogi) dimenzióban: minden magyar állampolgárt megillet a magyar meghatározás.


Minden magyart megilleti, hogy Magyarországot tekintse hazájának. Még akkor is, ha második hazájának (vagy ugyanúgy hazájának) esetleg egy másik országot vall (akár Izraelt). Nem helyénvaló egy akár még kirekesztő antinacionalista zsidót sem arra felszólítani, hogy "menj haza Izraelbe", és a kirekesztő antinacionalista nem-zsidónak sem helyes (és nem is szokás) hasonlót mondani.




Magyarellenesség, nemzetellenesség


Egy nemzet sikere egyszerre múlik önállóságának (saját arculatának és mozgásterének) viszonylagos megőrzésén és a világ többi nemzetéhez, részéhez való sikeres illeszkedésén. Éppen ezért, miképpen elfogadhatatlan, hogy az antinacionalisták a másik félnek a magyarsággal, a (magyar) nemzettel kapcsolatos nem kirekesztő jellegű aggodalmait, nemzetóvó, kötelék-erősítő törekvéseit erkölcsileg elítélik (ld. pl. "magyarkodó", "mucsai", "fajvédő", "antiszemita" stb.), ugyanígy elfogadhatatlan, hogy a nacionalisták a "magyarellenes", "nemzetellenes", "hazaáruló", "idegenszívű" stb. kifejezést használják azokra, akik a nyitás és az integrálódás fontosságára teszik a hangsúlyt.


Viszont mindazokra, akik bizonyíthatóan alantas ösztönük (általános magyarsággyűlöletük, felsőbbrendűségi érzésük) miatt, jellemtelenségük (szolgalelkűségük), haszonlesésük (egyéni előnyük, karriervágyuk) miatt helyezik a maguk érdekeit, illetve a nemzeten túli érdekeket (szempontokat) a magyarság, illetve a magyar nemzet érdekei (szempontjai) elé, azokra nagyon is jól illik a magyarellenességnemzetellenesség vádja.



BEFEJEZÉS
a két igen tükrében
Különös játéka a sorsnak, hogy szépreményű rendszerváltozásunk törzsi háborúja a négy igenes népszavazással vette kezdetét, és másfél évtized után a két igenes népszavazással hágott tetőfokára. Tetőfokára?
A Törzsi trilógia egy évvel ezelőtt már csaknem készen állt a kiadásra. A szerkesztési-lektori munkálatok maradtak hátra. Különösen izgalmas időszak ez az íróember számára: telnek-múlnak a hónapok, szépen tisztul a szerkezet (kimaradnak a kihagyhatók), csiszolódnak a mondatok, eközben bármelyik nap, bármelyik pillanatban olyan horderejű dolgok történhetnek, amelyek megcáfolhatják három kemény év munkáját, hamissá tehetnek minden fontos megállapítást, következtetést. Még meg sem jelenik a könyv, és máris túlhalad rajta az idő?! Csoda-e, ha némi nyugtalansággal figyeli az alkotó a politikai ég alját: milyen események vannak készülőben, miféle ütközetek várhatóak, milyen irányba fordulnak a régi tendenciák?
Aztán, persze, ha kiderül: történhet itt bármi, akár történelmi léptékű esemény is, ez sem cáfolja meg, inkább megerősíti mindazt, amit a törzsi háború természetéről a szerző eddig megfogalmazott - annál inkább a pokolba kívánja ezt az egész törzsi háborúskodást.
Tetőfok? Történelemi lépték? Nem túlzás-e a két igenes népszavazást ilyen nagy szavakkal illetni?
"Végre elvált a szar a víztől" - fogalmazatott Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke, szokatlanul durván, ám annál szemléletesebben. A 2004. december 5-ére kitűzött népszavazás egyik kérdéséhez105 való viszonyulás tiszta tükörként - félreérthetetlenül és félremagyarázhatatlanul - mutatta meg a különböző politikai tényezőknek a magyarsághoz mint nemzethez, nemzeti identitáshoz való viszonyulásátEz a kérdés pedig szó szerint így szólt:
    Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. §-a szerinti "Magyar igazolvánnyal" vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?
Nos, az éppen kormányzó baloldal éppen hatalmon lévő képviselői egyértelműen és nyomatékosan NEM-et mondtak a kérdésre, s a NEM túlsúlyra kerülése, illetve a népszavazás eredménytelensége érdekében a legközönségesebb hazudozástól, manipulálástól, sőt, a nyilvánvaló törvénysértésektől sem riadtak vissza. Noha a vonatkozó törvény határozottan tiltja, hogy a népszavazás kiírása után a kormány bármilyen módon is befolyásolni próbálja annak eredményét, a magyar kormány nyílt és zajos, ráadásul hazugságelemekkel átszőtt kampányt folytatott a külhoni magyarság "befogadása" ellen. Hogy még világosabban megértsük a magyar kormány magatartásának különösségét és súlyát, vessük össze vele a románt, a szerbet, a horvátot - vagy akár a németet és az izraelit. Mindegyikről elmondható, hogy bármilyen színezetű volt éppen, határozottan ösztönözte határon túl élő nemzettársai kettős állampolgárságát. Románia kormányát például az sem aggasztotta, hogy Ukrajna törvényben tiltja állampolgárai számára a kettős állampolgárság státuszát - az ott élő román nemzetiségűek akadálytalanul kaphattak román állampolgárságot.106 Szerbia és Horvátország parlamentje nem sokkal a 2004. december 5-ei magyar népszavazás után döntött úgy, hogy a külföldön élő honfitársak - szerb, illetve horvát - állampolgárságot kaphatnak. Németország és Izrael pedig, mint köztudomású, egykoron még fizetett is a Ceausescu-rezsimnek azokért a szászokért és zsidókért, akiket Románia a fejpénz ellenében kiengedett, s akik így német, illetve izraeli állampolgárrá válhattak.
Egyszóval legyen szegényebb vagy gazdagabb, kisebb vagy hatalmasabb, békésebb vagy békétlenebb valamely ország, egyvalamiben soha nem volt vita, soha nem támadt éles (sőt, semmilyen) belpolitikai csatározás, ez pedig a máshol élő nemzettársakhoz való kötődés fontossága, természetessége, számukra a "nemzeti" állampolgárság megadásának magától értetődése. Valóban páratlan - példa nélküli! - a maga nemében, ahogy a balliberális magyar politika (a kormány és a kormánypártok képviselői), no meg a népszavazási kérdésben NEM-mel szavazók vagy nem szavazók megtagadták (kitagadták) saját véreiket.
Véreiket?
Igen, véreiket. Testvéreiket. Közös gyökerüket, múltjukat.
"A kettős állampolgárságról szóló referendum valójában arról szól, hogy csaknem 85 évvel Trianon után a magyarok elutasítják-e vagy saját kézjegyükkel is hitelesítik az akkor ránk kényszerített békediktátumot" - állapította meg még a szavazás előtt Duray Miklós. A népszavazás után pedig, immár, leszögezhetjük: a magyarországi magyarok többsége lelkileg is elfogadta Magyarország igazságtalan feldarabolását, s amit saját maga tehetett volna meg az újraegyesülésért, azt sem tette meg. Habár igaz, hogy az igen (51,5%) a nemek (49,5%) fölébe kerekedett, de ez a többség nem érte el a szavazásra jogosultak számának egynegyedét (és még egy főt) - hiszen csak a választópolgárok 37 százaléka szavazott -, emiatt pedig az ügydöntő népszavazás eredménytelennek bizonyult.
Vajh, miért így döntött Magyarország kormánya és népe? Számunkra ez a nagy kérdés! Mitől, mennyiben más Magyarország, mint az imént említett néhány, vagy nem említett összes többi ország? Mondhatjuk-e esetleg azt, hogy éppen Magyarország kormánya és népe mutatott jó példát korszerűségből? Hiszen a világ a globalizáció felé rohan, a vérségi, származási, nemzeti kötelékekkel szemben a határokon átnyúló üzleti, kulturális, politikai kapcsolatok nyernek igazi jelentőséget.
E feltételezés két esetben állná meg a helyét. Egyrészt ha igaz lenne, hogy a globalizáció és a nemzeti kötődés erősödése szükségképpen egymással ellentétes folyamatok. Másrészt ha a kormány, illetve a baloldal politikáját, valamint a nem-mel szavazást és a nem szavazást (távolmaradást) valóban a korszerűségkövetelménye motiválta s a távlatos (messze előretekintő) gondolkodás jellemezte volna.
Az első megállapítás hamisságát már e könyvben is több ízben igazoltuk: a sikeres - az emberiség javát szolgáló - globalizációnak éppen feltétele, hogy a nemzetekben (nemzeti kultúrákban, nemzeti érdekekben) megjelenő sokszínűség fennmaradjon. Sőt, itt most azt is leszögezhetjük, hogy voltaképp éppen ezek - a nemzeti érdekek - vethetnek egyedül gátat a gátlástalan nemzetekfeletti, tisztán haszonleső, minden értéket piacosító törekvéseknek.
A különös magatartás és gondolkodás mozgatórugóit és jellemzőit kutatva mindenekelőtt érdemes megkülönböztetnünk a nyilvánosság előtt hangoztatott indítékokat a nyilvánosság elől többé-kevésbé elrejtettektől.
A nem-re buzdítók a sajtóban leginkább azzal érveltek, hogy az igen következményei Magyarországra (a magyarországi állampolgárokra nézve) vagy beláthatatlanok (SZDSZ), vagy nagyon is beláthatóan hátrányosak (kormány, MSZP). Ám fontos mozzanatnak kell tekintenünk, hogy a balliberális tábor fő csapásirányán belül lezajlott egy nagyon gyors és nagyon határozott irányváltás. A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) utolsó (s a Gyurcsány-kormány alatt egyben talán legutolsó) ülésén, 2004. november 12-én, a miniszterelnök még nem mondta ki, hogy a nemmel szavazók oldalán áll, s bár mondandójának burkoltan ez volt a lényege, akkor még egyértelműen kijelentette, hogy a kormánynak nem feladata a szavazópolgárok befolyásolása, csak az, hogy tájékoztassa őket arról, milyen következményei lehetnek a népszavazás eredményének, ha az igen lesz. S különösen nagy jelentősége van most (az indítékok kutatásakor) számunkra, hogy Gyurcsány Ferenc ekkor még azt is kijelentette, hogy az állampolgárság ügye "nem lehet kalkulus kérdése", azaz, nem aszerint kell dönteni, hogy mi mennyibe kerül. "Nos, ehhez képest egy-két nap múltán száznyolcvan fokot fordult a véleménye, hiszen nem csupán légből kapott számokkal riogatta személy szerint is a magyarországi polgárokat, hanem félreérthetetlenül kijelentette, hogy nemmel fog szavazni, mert, úgymond, ez a bátor hazafiság" - írja Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke idevágó tanulmányában.107
Mi forgatta meg ennyire a magyar miniszterelnököt? Mi történhetett a színfalak mögött? Alkotmányjogi szempontból nézve: mitől vetkezett ki ennyire magából, közjogi méltóságából? Annyira, hogy a tételes jogi tiltás ellenére - korábbi álláspontját sutba dobva - nyílt kampányba kezdett a választók befolyásolására, nem-re buzdítására, s nem csupán "kalkulust" készíttetett kormányapparátusával, a kormány minden szóba jöhető minisztériumával, de a tetejébe még hamis - a valóságtól elrugaszkodott - kalkulusokat, amelyek alkalmasak voltak a választók - ugyancsak törvényszegő - megtévesztésére.
A válaszhoz talán közelebb visz Lendvai Ildikónak, az MSZP országgyűlési képviselőcsoportja vezetőjének egyik váratlan vallomása. A Kereszttűzben című tévéműsorban mint kérdező újságíró egyik alkalommal azt feszegettem, hogy ő, aki elmondása szerint magánemberként szívesen "megosztaná" lakását határon túli rokonaival, politikusként hogyan utasíthatja vissza a befogadásukat? Nos, az MSZP frakcióvezetője azt felelte, hogy megkérdezték a választóikat. Úgy tűnhet tehát, hogy a magyar balliberális tábor vezető politikai erőinek magatartását elsősorban az befolyásolhatta, milyen politikai haszonra számíthatnak a különféle álláspontok és törekvések esetén. Ezt látszik megerősíteni Eörsi Mátyás ugyancsak váratlan (szókimondó) vallomása, amely a Magyar ATV nevű, erősen balliberális vonzalmú csatornán hangzott el. Az Országgyűlés külügyi bizottságának alelnöke, SZDSZ-es képviselő szerint egyebek között az erdélyi magyarok többségének jobboldali szimpátiája miatt nem érdekük sem a szabad demokratáknak, sem a szocialistáknak, hogy választójoggal járó kettős állampolgárságot kapjanak a határon túli magyarok. Szó szerint idézve: "Megalapozott aggály, és én is tisztában vagyok azzal, hogy az erdélyi magyarok kilencven százaléka a Fideszre szavazna, ha lenne választójoga. Ezért valóban úgy gondolom, nem érdekünk szavazójogot adni nekik. Nekem speciel nem érdekem, és azoknak sem, akik a Szabad Demokraták Szövetségére vagy a Magyar Szocialista Pártra szavaztak, hogy kétmillió ember ne 8 évre, hanem 18 évre készüljön kormányozni."
Noha a népszavazás valójában nem a szavazójog megadásáról szólt - hiszen a kötelezően meghozandó törvény továbbra is ragaszkodhatott volna ahhoz, hogy e jogosultságnak a helyben lakás legyen a feltétele -, az kétségtelen, hogy a magyar állampolgárság kérelemre történő, könnyített megadása, ha akármilyen kis mértékben is, de növelte volna a szavazásra jogosultak számát. De feltétlenül növelte volna-e a Fidesz-szavazók számát?
Említett tanulmányában Duray Miklós ugyancsak keresi a hátsó szándékokat, rejtett indítékokat. Felteszi a kérdést: "Mi vezérelhette a kommunista-neoliberális magyarországi politikai köröket, hogy ilyen álláspontra helyezkedjenek, noha nyilvánvaló volt, hogy ebből csak összeütközés lehet? Éppen a Magyar Állandó Értekezlet plenáris ülése előtt - amelyen az egész magyar politikai elit részt vett - merevedett nemmé álláspontjuk." Duray szerint pártpolitikai szempontból érthetetlen magatartás volt ez, hiszen a népszavazást már nem lehetett elnapolni, és szinte elképzelhetetlen volt, hogy a "nem"-szavazatok száma túlsúlyba kerüljön az "igen"-szavazatokkal szemben - ez nem is következett be. "Sokszor kipróbált taktika: amit nem lehet megakadályozni, annak az élére kell állni, és biztos a siker" - véli Duray. - "Ha az MSZP ezt a lépést választja, nem csak a határon túli magyarok zömét állíthatta volna a maga oldalára, de megzavarhatta volna a magyarországiaknak azt a részét is, akik ugyan nem MSZP szimpatizánsok, de bizonytalanok."
Magyarán, a párthatalmi érdekek önmagukban nem tűnnek elégséges oknak, indítéknak. Nem magyarázzák meg, hogy a kormánypártok miért választották a nyílt ütközést, s ezzel a lehető legmélyebbre nyúlva miért mérgesítették el a nemzeten belüli társadalmi kapcsolatokat, miért idegenítették el maguktól hosszú évekre a határon túli magyarokat. "Talán ez volt a céljuk? A gyűlöletkeltés? A viszálykeltés? A magyarság szétzilálása? A nemzetet keresztül-kasul szelő újabb árkok kiásása?" - kérdezi Duray.
A Törzsi trilógia eddigi félezernyi oldalán is óvakodtam s olvasómat is óvtam attól, hogy a legfőbb mozgatórugónak a magyarsággal, a nemzettel szembenisötét, alantas ösztönöket és szándékokat gondoljuk; s most itt, a könyv végén, a két igenes népszavazás eredményei, körülményei ismeretében, ugyanezt teszem, akármennyire kínálkozik is a jobboldalon ("nemzeti" oldalon) gyakran hangoztatott, "kézenfekvő" vélekedés. Kétségtelen, hogy a szemérmetlen hazudozás, csalárdság108, mértéktelen haszonelvűség kimeríti az alantasság fogalmát. (Ezért kell egyetértenünk Duray Miklós sarkos véleményével, amelyet Velemben, a Magyar Jövőkép konferencián hangoztatott: "Aki nyolcszázezer határon túl élő magyar áttelepülésével riogatja a hazai közvéleményt, az vagy nem normális, vagy egyszerűen csak gazember."109) Az is kétségtelen, hogy az SZDSZ "kitagadó" buzgalma mögött nehéz nem meglátni a Soros György édesanyjától Tamás Gáspár Miklósig húzódó, hol érzelmekbe, hol észérvekbe csomagolt félelmeket. ("Sándor, vigyázzatok ezzel az erdélykedéssel, mert anyám, szegény, azt emlegeti, ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat" - mondotta Soros György Csoóri Sándornak. "Ez a magyarországi nemzeti/etnikai kisebbségekre nézve azt jelenti - írta Tamás a státustörvényről -, hogy az egyenlő honpolgári méltóságot és jogigényt letromfolja az etnokulturális önazonosság, hogy a politikai közösség /a honpolgárok nemzete/ elválik az etnokulturális közösségtől. Ez egyrészt visszaveszi - egyelőre jelképesen - a honpolgári emancipáció évszázados vívmányait, másrészt pedig kirekesztő, etnokulturális-vérségi jelentésaránnyal ruházza föl a »magyarság« képzetét."110) Amikor azonban egy nekünk visszatetsző helyzeten - a törzsi háborúskodáson - változtatni akarunk, több, mint kívánatos, hogy minden tényt pontosan a helye szerint értékeljünk. Ha a szocialista és liberális nem mögött leginkább tudatos magyarellenességet - viszálykeltő, megosztó szándékot - feltételezünk, ugyanezt kellene feltételeznünk a jobboldali nem-ekről. Márpedig tudjuk, hogy voltak ilyenek. Nemcsak személyes tapasztalatokból, amikor amúgy lelkes fideszesantikommunista ismerőseink árulták el, hogy ezúttal nem-mel, azaz a baloldallal szavaznak. És nem csak onnan tudhatjuk, hogy a választások előtt nem sokkal végre a nyilvánosság előtt is megszólalt a szocialisták amúgy teljesen háttérbe szorított, "nemzeti" érzelmű része. "Az MSZP társadalompolitikai tagozata a pártelnökség által sulykolt elutasítással ellentétben arra buzdítja a választókat, szavazzanak lelkiismeretük szerint, az MSZP vezetőségét pedig felszólítják, hagyjon fel a »nem«-kampánnyal, az ugyanis ellentétes a baloldali érzelműek jelentős részének véleményével" - olvashattuk a magyar sajtóban 2004. november 30-án.111 Másnap e tagozat egyik tagja, Kósa Ferenc országgyűlési képviselő szó szerint ezt nyilatkozta a Kossuth Rádió reggeli krónikájában: "Hagyni kellene a francba (sic!) ezt a méltatlan pártpolitikai huzakodást, és azt kellene mondani, hogy próbáljunk meg együtt dolgozni. Egy 5%-os liberális párt megengedheti magának, hogy egy olyan választ keres, amit a társadalom 5%-a támogat, de az MSZP-nek olyan választ kell képviselnie, amivel a lakosság 50%-a ért egyet." Nos, az ismerősök vallomásán és a szocialisták belső ellenzékének efféle megnyilvánulásain túl a népszavazás szoros eredményéből és az alacsony részvételből is arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az egyébként jellemzően jobboldali szavazók között is kellett lenniük olyanoknak, akik a "befogadás" ellen szavaztak. Vagy azzal, hogy nem-et ikszeltek, vagy azzal, hogy nem mentek el szavazni. Akárhogy is, mindkét esetben a magyarság mint nemzeti közösség ellenében cselekedtek, a formális logika szabályai szerint tehát magyarelleneseknemzetellenesek voltak. Valójában azonban súlyos igazságtalanság lenne ezzel: tudatos, számító, s ilyen értelemben alantas magyarellenességgel, nemzetellenességgel vádolni őket - akárcsak általában a szocialistákat, de akár még a szabad demokratákat is.
Duray Miklós is óvakodik attól, hogy ilyesféle következtetésre jusson. A népszavazás kezdeményezését éppen azért tekintette "veszélyes hazárdjátéknak", mert ezzel a határon túli magyarság sorsa "a magyar identitástudatukban megroskadt lelkű emberekre", azaz a magyarországi magyarokra lett bízva.112 Csurka István pedig azt hangoztatta a Nap-kelte egyik adásában, hogy a kormánypropaganda kihasználja az emberek szegénységét, nyomorúságát: könnyű a nélkülözőt azzal ijesztgetni, hogy az ideözönlők azt a keveset is eleszik, s azt a kevés munkalehetőséget is elveszik előle, amennyi eddig jutott neki.
Mondhatni, az eredendő bűn azoké, akik megroskasztották a magyarországi magyar emberek lelkét. Hogy kik ezek az antinacionalisták, azt már ebből a hármaskönyvből is tudhatjuk. Hogy roskadt lelkű embereknek roskadt lelkű vezetőik vannak, azon olyan nagyon nincs mit csodálkozni. A "megtagadás" ("kitagadás") bűnében azonban a teljes magyar elitnek van osztozni valója; mindenkinek legalább annyi felelősség jár belőle, amennyire hozzájárult ahhoz, hogy ma több legyen a szegénységben, nélkülözésben élő, egzisztenciális félelmeknek kiszolgáltatott ember, mint az előző rendszer idején.
Ám lehet-e, szabad-e azt mondani, hogy bármelyik pártnak célja lett volna az elszegényítés? Nyilvánvalóan nem. S ugyanezt kell gondolnunk a - Duraytól felsorolt - gyűlöletkeltésről, viszálykeltésről, a magyarság szétzilálásáról, az árkok kiásásáról. Mindez nem célja, inkább eredménye lehetett a kutatott magatartásnak. Egyértelműen beigazolódott - írja maga Duray is -, hogy a MÁÉRT (2004. november 12-i) kettészakadása nem egyéni érdekek vagy vétségek, nem pártpolitikai okok miatt következett be. Hanem "két szembenálló elképzelés szerint. A nemzetszolgálat és az ezt semmibe vevő szemlélet szerint."113
Helyben vagyunk.
E trilógia egyik, idevágó fejezetében írom (Státustörvény: az igazi lakmusz114): "A lakmusz - a kedvezménytörvény, a hozzá való valódi viszonyulás - helyesen mutatta, hogy az MSZP nem elsősorban a nemzetre, hanem másfelé figyel."115 Az SZDSZ vonatkozásában némileg más eredményre jutottam: képviselőiben nem annyira a nemzet iránti közömbösség, a nemzeti érzések, kötelékek semmibevétele működött, hanem valami más. "Mint nem nemzeti liberális párt, s mint olyan párt, amelyben a jellemzően antinacionalista hazai zsidóság félelmei és egyetemes törekvései leginkább testet öltenek, az SZDSZ egészen addig élesen elutasította a státustörvényt, amíg ez, ha felemásan is - valóban nem származási, de kétségkívül etnikai-etnokulturális alapon -, a magyar nemzeti identitás erősödésével járt. S abban a pillanatban megszavazta, amikor kikerült belőle a közös nemzethez tartozás hangsúlyozása, a kedvezményeknek a magyarigazolványhoz mint jelképhez való hozzárendelése."
Kik feszültek tehát a két igenes népszavazás során egymásnak, s mi lehet az igazi különbség közöttük? Duray szerint a nemzetpolitika jövője szempontjából fontos tudnivalót tartalmaz a MÁÉRT kettészakadásának mozzanata: nem jobboldalra és baloldalra oszlik Magyarország lakossága, és nem így oszlik meg az elszakított magyarság sem. "A magyar politikai közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része - a nagyobbik része -, itt vannak jobboldali és baloldali gondolkodású emberek is, és van egy nemzetileg közömbös vagy a nemzettel szembeni ellenérzésekkel teli része, ebben vannak a szélsőséges kozmopoliták, ügynökök, idegenbérencek, magyargyűlölők stb."
Nacionalisták és antinacionalisták harca jegyében zajlott tehát a kétigenes népszavazás is!
szocialista vezérkar véleményének ingadozásában leginkább a magyarsággal mint nemzeti identitással szembeni közömbösség, idegenség játszott szerepet; a bekeményítés legfőbb indítéka - főleg a miniszterelnök részéről - már a párthatalmi vetélkedés logikájából fakadt: valójában a - két igen mellett kardoskodó - Fideszt kellett legyőzni, s ezzel a saját (a szocialista és a miniszterelnöki) hatalmi pozíciót óvni és erősíteni.
Az SZDSZ következetes elutasító ("kitagadó") magatartása mögött pedig most is azt a tudatosságot fedezhetjük fel, amellyel a státustörvény vitájának idején is fellépett a nemzeti vonások (nemzeti önazonosság) erősítése ellen. S amellyel már a négyigenes népszavazás idején is hadat üzent Pozsgay Imrének, illetve a nemzeti elkötelezettségű baloldal s az ország nemzeti jellege erősödésének.
Mindez éppenséggel nem látszik alátámasztani azt a derűlátást, amelyet e trilógiában hangoztattam: jól érzékelhető jelei volnának a szembenállás mérséklődésének, a gettófalak leépülésének. Kis János például, az SZDSZ alapítója majd elhagyója, aki oly sokszor adta annak bizonyságát, hogy gondolkodásában túl tud emelkedni a törzsi normákon, ezúttal harcba bocsátkozott a NEM pártján.
Nekünk azonban most nem Kis Jánosra kell figyelnünk. Ha a tendenciákra vagyunk kíváncsiak, akkor többet kell meglátnunk. Például azt, hogy Hegedűs Zsuzsa (egyébként Kis János egykori felesége) szinte hadjáratot folytatott az IGENért, ügyelt arra, hogy bal- és jobboldali médiumokban egyaránt elhangozzék határozott véleménye. Például ez:
    "...aki igennel voksol, az a jövőre szavaz. [...] A többes állampolgárságé a jövő. A kettős állampolgárság egy útlevéllel jár, amely az idén még négyezer forintba kerül. Utána havonta harmincezer forintért válthatok magamnak társadalombiztosítást. Tehát mindenért én fizetek. Más jogosultság nekem nem jár. Nekem mindig is volt pesti lakcímem és lakásom is, de most ez csak arra jó, hogy kapjak egy lakcímkártyát, de sem tb-t, sem TAJ-kártyát nem kapok érte. Ezek a Nyugaton élő több százezer kettős magyar állampolgár jogai. Ugyanezeket kapnák meg a határon túli magyarok is, semmi többet. Két helyen senki sem szavazhat. Aki most decemberben igennel szavaz, az a jövőre voksol, mert az EU-ban az emberek szabadon mozoghatnak, vállalhatnak munkát."116
De felfigyelhetünk arra is, hogy a Mazsihisz sokkal visszafogottabb álláspontot foglalt el a népszavazás kérdésében, mint az SZDSZ.
    A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének ügyvezető igazgatója [...] arra biztatta közösségük tagjait, hogy menjenek el a december 5-i népszavazásra, de a kettős állampolgárság kérdésében nem foglalt állást. "Az az álláspontunk, hogy mint magyar állampolgárnak élniük kell híveinknek is az állampolgári jogukkal, menjenek el szavazni, és mindenki a lelkiismerete szerint szavazzon" - mondta Zoltai Gusztáv.117
Gondolhatnánk persze, hogy csupán a kellő óvatosság diktálta ezt a nyilatkozatot, de ettől még a magyar zsidóság bizonyára "tudta, mi a dolga" ("érdeke"), s egyöntetűen a külhoni magyarság "befogadása" ellen szavazott. Ám Halmos Sándornak, a debreceni zsidó hitközség ügyvezető igazgatójának egyértelmű, világos álláspontja, amelyet ráadásul a polgári körök rendezvényén hangoztatott (s amelynek a jobboldali sajtó bőséges teret adott), határozottan cáfolja gyanakvó feltételezésünket.
    "Ha az esőben testvérünk az ajtón kopogtat, nem kérdezünk tőle semmit: beengedjük. Ezt kell tenni a határon túli testvéreinkkel is, és igennel kell szavazni a december 5-i népszavazáson - mondta Halmos Sándor, a debreceni zsidó hitközség ügyvezető igazgatója a polgári körök debreceni rendezvényén, kedden este.
    Évszázadok óta együtt élnek a Kárpát-medencében magyarok és zsidók, s utóbbiak ugyanúgy hazájuknak érzik Magyarországot, mint az előbbiek - hangoztatta Halmos Sándor, a Zsidó Hittudományi Egyetem docense, a debreceni zsidó hitközség ügyvezető igazgatója. A szónok szerint nem helyes a határon túliak kirekesztése, és amint fogalmazott: ha bebocsátást kérnek, testvéri kötelesség őket beengedni. A meglehetősen nagy tetszést kiváltó mondatok után Halmos Sándor kijelentette: a testvéri szeretet nem különleges érdem, hiszen az természetes dolog, ezért nem érdemel tapsot és ünneplést.118
Az efféle nemes megnyilvánulások, amelyeknek nagyon ritkán találhatjuk előzményeit a rendszerváltozás korábbi időszakában, igenis, joggal töltethetnek el bennünket derűlátással. Patrubány Miklóséknak, a Magyarok Világszövetségének népszavazási kezdeményezése a magyar állampolgárság kedvezményes megadásáról kétségkívül újabb nagy csatáját hozta a törzsi háborúzásnak, s ez a háborúság immár túllépett az ország határain is; ez sem tehet azonban vakká bennünket a kedvező jelekre, tisztulási folyamatokra. Továbbra is meggyőződéssel hiszem s gondolom: a civil szféra szép lassan leválik a pártos politikáról, több önállóságra tesz szert, s többé-kevésbé lerombolja a szellemi gettók ma még vaskos falát.






JEGYZETEK


 A hazai rendszerváltozás tizenkét éves időszakát előző, médiával foglalkozó könyvemben öt korszakra osztottam. - A könyv címe: Elsőkből lesznek az elsők. A magyar média metamorfózisa (I. kötet: MédiaHarcok, II. kötet: MédiaArcok; LKD Bt, 2001. Készült a XX. Század Intézet támogatásával). - Nem véletlen, hogy e médiakorszakok - a Lelkesedések kora, a Félelmek kora, az Akciózások kora, a Szerepcserék kora és végül a Déjà vu-k kora - ugyancsak jól lefedik a törzsi háborúzás egymástól jól elkülönülő szakaszait. A rendszerváltozás egészét végigkísérő médiaháború a törzsi háborúzásnak egyszerre alanya, tárgya és terepe.
 Kiemelés Orbán Viktor beszédéből. Az elhangzott szöveget teljes terjedelmében tartalmazza a Tiszta lappal (A Fidesz a magyar politikában 1988-1991) című kiadvány (Fidesz Központi Hivatala, 1992, szerkesztette Bozóki András).
 Rockenbauer Zoltán: Ünnepek és csataterek. Az 1989-es esztendő független ünnepségei Magyarországon (Magyarország politikai évkönyve 1990, 25. o.)
 Elhangzott 1990. január 14-én a Vasárnapi Újságban
 Az ösztönök fogalmát itt nem tudományos, hanem köznyelvi értelemben használom. Helyesebb - de az átlagolvasóra bizonyára riasztó hatású - lenne itt szociokulturális és szociopszichológiai automatizmusokat emlegetni.
 "A feladat a pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni, hogy a pártjelleg eltűnjön, de a Párt rendelkezésére álljon!" (kiemelés Horn Gyulának az MSZMP KB 1989. július 23-24-i ülésén elhangzott beszédéből. Idézi Balaskó Jenő, Pesti Hírlap, 1994. március 24.)
 Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása (Századvég Kiadó, 1994)
 Az ellenségesség egyik fő forrása a régi arcok háborítatlan - és velük a régi bűnök megtorlatlan - jelenvalósága. Amikor Gyurcsány Ferenc miniszter, Medgyessy Péter miniszterelnök pártfogoltja, 2003. októberében - a kétes vállalkozásai miatt ellene intézett támadások hatására - azt nyilatkozta a sajtónak, hogy "Az elmúlt hónapokban a jobboldal kísérletet tett a rendszerváltás kompromisszumainak felmondására". Ezzel nem kevesebbet tett nyilvánvalóvá, minthogy a hatalom régi gazdái és új jelöltjei kiegyeztek az elvtársak "szabad" elvonulásában; ha nem is "Rózsadombi tizenhármak" módján, de mindenképp olyan paktum keretében, amely garantálta, hogy a "szabad elvonulás" a valóságban - a spontán privatizációnak és a régi kapcsolatoknak köszönhetően - akár "szabad rablás" formáját is ölthette. Ennél is súlyosabb és áthatóbb eleme a szóban forgó ellentétnek, amit az "ügynökmúltjáért" megtámadott Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnöke úgy fejezett ki, hogy "közben a hóhérok röhögnek a markukba". Az egész rendszerváltozást végigkísérte eddig - s aligha fog ez változni -, hogy a politika különféle tényezői ellenségeiket "ügynökmúltjukkal" (erre utaló, ellopott dokumentumokkal vagy "kiszivárogtatással") zsarolták. Az azonban bizonyos, hogy a "nemzeti" oldal (és nem csak a "nemzeti" oldal) zsarolt (sakkban tartott) vagy leleplezett "ügynökeit" valamikor ugyanazoknak az elvtársaknaka parancsára képezték ki és építették be, akik most politikai haszonlesésből előveszik és napvilágra segítik a titkos információkat. E jelenség súlya leginkább két tény, illetve adat ismeretében érzékelhető. Az egyik: Grósz Károly őszinte vallomása a még a halála előtt (általam) készített (magnószalagon rögzített) interjú során. A volt pártfőtitkár elárulta - feketén-fehéren kimondta -, hogy az új pártokba ügynököket telepítettek, különösen az ún. történelmi pártokba. Ezt erősíti meg az a - többek által egyébként túlzottnak ítélt - másik adat, amelyet Nagy Lajos közölt 2002. június 24-én a Népszabadsággal: "az első szabadon választott Országgyűlés tagjainak nyolcvan százaléka volt érintett, a mostaninál ez az arány 30 százalék." A közlés hitelességét valószínűsíti, hogy Nagy Lajos a Nemzetbiztonsági Hivatal első vezetője, alapító főigazgatója, 1990-ben nevezték ki. Nos, a tévedés különösebb kockázata nélkül kijelenthető, hogy amíg a régi bűnökben leginkább érintett, azokért leginkább felelős pártelvtársak és hálózati emberek nem veszik a kalapjukat, addig az általuk fújt megbékélési szólamokat hangos füttyök fogják kísérni.
 Ez a fejezet megjelent a Magyar Demokratában
 Súlyos taktikai hibája miatt bukott meg a Fidesz, Népszabadság, 2002. ápr. 23.
 Ez a fejezet - kisebb eltéréssel - megjelent a Magyar Demokratában
 Az álnevek használata miatt nem lehet közvetlenül tudni, mennyire iskolázottak (mennyire értelmiségiek) azok, akik a vitafórumokat látogatják. A hozzászólások tartalmi elemzésével viszont - erre itt nem kívánok időt s helyet fordítani - ki lehetne pontosan mutatni azt, amit a gyakori érdeklődő egyébként hamar megtapasztal: a leggyakoribb hozzászólók között példának okáért újságírók, politikusok, vállalkozók, egyetemisták találhatók, de nem hiányoznak a nagyobb presztízsű értelmiségi szakmák, mint pl. az orvosok, pszichológusok képviselői sem. Az senkit ne tévesszen meg, hogy a hozzászólások számottevő része közönséges (helyenként kifejezetten ízléstelen, durva) hangot használ: az értelmiség javának van egy ilyen lelke, arca is, amely a nick (álarc, álnév) jóvoltából a maga kendőzetlen valóságában mutatkozik meg.
 Két olyan esetről van tudomásom, amelynél felmerült, hogy az áldozat halálában közvetlen szerepet játszhatott a törzsi viszálykodás. A 2004. október 24-én tartott ún. Nemzetgyűlés előadója, Végváry József - egykori III/III-as csoportfőnök - határozottan állította, hogy Csengey Dénest megölték (a hivatalos verzió szerint a szíve végzett vele). Az előadásról készült videófelvétel tanúsága szerint vélekedését Dr. Botos Gábor, volt átvilágító bíró is osztotta. Szó szerint így fogalmazott: Csengeyt "eltették láb alól". Van olyan vélemény - későbbi fejezetben szólok róla -, amely szerint Simon Tibort, a Ferencváros labdarúgóját "nemzeti" megnyilvánulása miatt verték agyon.
 "Csak mi ne kerüljünk hátrányba". Beszélgetés Zöldi Lászlóval. Törzsi trilógia, Harmadik könyv: A megoldás nyomában
 Csoóri Sándor: Nappali Hold (Püski, Budapest, 1991., 190 o.)
 Csoóri Sándor: id. mű 255. o.
 Csurka István: Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán (Magyar Fórum, 1992. augusztus 20., 9-16) In: Kirekesztők. Antiszemita írások 1881-1992 (Aura Kiadó, 1992), 191. o.
 Csurka István: id. mű 191. o.
 "Csak mi ne kerüljünk hátrányba". Beszélgetés Zöldi Lászlóval. Törzsi trilógia, Harmadik könyv: A megoldás nyomában
 Hunnia Kiadó, 1992
 Mészöly Miklós: Halk előszó az antiszemitizmushoz. In: Kirekesztők, Antiszemita írások 1881-1992, Válogatta és a bevezető tanulmányt írta: Karsai László. Aura Kiadó, 1992
 A Landeszmann-dosszié. A Heti Magyarország könyve. (A szövegeket válogatták és gondozták a Heti Magyarország szerkesztőségének munkatársai Alexa Károly vezetésével.) Hírlapkiadó Vállalat, 1993.
 A Landeszmann-dosszié, id. mű: 12-15. o.
 Hetek, 2002. május 10.
 Magyar Nemzet, 2003. november 17.
 Milliárdos miniszter a kormányban - Gyurcsány Ferenc, az ötvenedik leggazdagabb magyar... Magyar Hírlap, 2003. május 8.
 Népszabadság, 2003. július 5.
 Magyar Nemzet, 2003. november 4.
 Népszabadság, 2004. július 12.
 Népszabadság, 2003. július 11.
 Magyar Nemzet, 2003. július 14. - Későbbi sajtóhírek arról számoltak be, hogy az igazságügy-miniszter állásfoglalása szerint az árpádsávos zászlók nyilvános használata nem jogsértő...
 Eörsi István 1993. december 17-én a német ZDF-televízióban német nyelven azt nyilatkozta, hogy 1992. október 23-án a "fasiszta csőcselék" megakadályozta Göncz Árpádot beszéde elmondásában, majd hozzátette: "A kommunisták legnagyobb bűne, illetve azon embereké, akik magukat kommunistáknak nevezték [...], hogy ha nem is testileg, de szellemileg nem tudták kiűzni ezt a söpredéket. Politikájuk nagyon rossz és ártalmatlan volt a jobboldallal szemben, mert ezek a jobboldali figurák most bántatlanul, mintha mi sem történt volna, felébredhettek 40 éves Csipkerózsika-álmukból." (Pesti Hírlap, 1993. december 23.) Azóta egyébként korabeli felvételek és dokumentumok lépésről lépésre történő elemzésével, számos koronatanú megszólaltatásával könyvben bizonyítottam be, hogy a köztársasági elnök elleni fellépők valójában saját bajtársai, az ún. ötvenhatosok voltak, s nem féltucatnyian, hanem több ezren. (Lásd: A váratlan tanú. Véletlen vagy összeesküvés?, ESA Média Bt, 1995)
 Ungváry Krisztián: Méltó megemlékezést. (Népszabadság, 2003. március 6.)
 Uo. (Megjegyezendő, hogy a MEASZ demokratikusságának megkérdőjelezhetősége egyáltalán nem tántorítja el az olyan - minden bizonnyal ugyancsak "ösztönös" - antifasisztákat a szervezet által adományozott kitüntetések elfogadásától, mint Göncz Árpád volt köztársasági elnök, Dési János újságíró, Jancsó Miklós filmrendező, Kratochwill Péter vezérigazgató, ifjabb Nyers Rezső, a Bankszövetség főtitkára, Szepesi György újságíró, Vitányi Iván politikus vagy Voith Ág színművész - ld. Népszabadság, 2003. március 22.)
 Idézi: Balaskó Jenő, Pesti Hírlap, 1994. március 21.
 U.o.
 Magyar Fórum, 1992. augusztus 20., 9-16. o.
 Richter Anna: Ellenzéki Kerekasztal (portrévázlatok), Ötlet Kft. 1990., 149-152. o.
 "Nem foglalkozom vele, ki a patriótább" Beszélgetés Kuncze Gáborral, az SZDSZ elnökével. Törzsi trilógia, Harmadik könyv
 Ld. például: Schmidt bízik Medgyessy szavában, Magyar Nemzet, 2002. dec. 30.
 Szemlézi: Lovas István, Magyar Nemzet, 2002. dec. 30.
 Arra a kérdésre, hogy "Mennyire fontos a kérdezett számára a zsidósághoz tartozás szempontjából...", a válaszadók az első helyen (tíz közül) "A zsidóságot ért üldöztetések tudata, a holokauszt emléke" választ jelölték meg (átlagosan 4,47 pontot kapott egy olyan skálán értékelve, ahol a "nagyon fontos" 5, az egyáltalán nem fontos 1 pontszámot jelentett). Ld.: A zsidók és zsidóság a mai Magyarországon. Egy szociológiai kutatás eredményei. Szerkesztette Kovács András, 2002. (Kiadó: a Szombat, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóirata.) 13. o.
 A balliberális sajtó azóta elhunyt véleményvezére jó tíz éve az ún. médiahajón egészen pontosan ezzel a figyelmeztetéssel fordult a Fidesz jelen lévő politikusához: "Mi emeltünk fel bennetek a szemétkosárból, és most mi dobunk vissza benneteket". Magyar Nemzet, 2004. szeptember 10.
 Éppenséggel akad olyan könyv a magyar piacon, amely egészen a miniszterelnöki magasságokig foglalkozik az ügynöki és szabadkőműves kötődések, kapcsolatok kérdésével. Amennyire saját információim és elemzéseim alapján meg tudom ítélni, nagyon sok helyénvaló adat és következtetés szerepel pl. Lakatos Pál - Kőrösi Imrével közös -, Miniszterelnökök pórázon című könyvében. Ahhoz azonban nincs elegendő ismeretem, hogy a kétséges részletek igazságtartalmát is el tudjam dönteni; éppen ezért mint forrásmunkát csak nagyon óvatosan bátorkodtam - azaz nagyon kevéssé tudtam - használni.
 A Hamvas-intézet éléről a kormányváltás után egy évvel - hosszabb előkészítés után, némileg homályos körülmények között, annál világosabb céllal - leváltották az Orbánék kinevezte igazgatót, Hankiss Ágnest, majd nem sokkal később a döntést (minisztercsere után, amikor Hiller István került Görgey Gábor helyére) visszavonták. Ugyanakkor az Orbán-kormány lejáratásán fáradhatatlanul dolgozó történész, Gerő András, az Oktatási Minisztériumtól (Magyar Bálinttól) kapott pénzen jutalmul megalapíthatta a Habsburg Történeti Intézetet. Illusztrációképpen egyetlen rövid idézet Gerő munkásságából: "... a honi jobboldal történetének a nacionalizmus és a rasszizmus szerves része, és különösen bravúros sebészi teljesítmény szükséges a rút burjánzások kimetszéséhez, hiszen lehet, hogy a beteg egylényegű az ő daganatával. Vele és általa él. (Utána és előtte, Népszava, 1998. május 26.)
 Tóth Ákos: Jobbra tartó bajnokok, Népszabadság, 2003. május 5.
 Talán egy ilyen komoly tanulmánykötetbe is belefér egy idevágó személyes közlés: kisfiam kedvéért mostanság gyakran forgatom a Kóc-kóc című, gyermekeknek szóló, vaskos verseskötetet. Ebben aztán teljesen otthonra (otthonosságra, harmóniára) lel a magyar népköltésektől kezdve az ún. népi(es)eken át az ún. urbánusokig, határon inneniektől a határon túliakig mindenféle szerző (szándékosan nem említem a nevüket), és csodák csodája senki nem lóg ki a sorból. Senkire nem lehet azt mondani, hogy ne lenne joggal része a magyar nemzeti kultúrának...
 Törzsi trilógia, Második könyv: "Antiszemiták" és "idegenszívűek".
 "Hátborzongató kép rajzolódik ki előttünk: kizárólag gyakorlati ismeretekkel rendelkező, az előre gyártott világot kitűnő felkészültséggel fogyasztó, ámde kulturálisan igénytelen és tájékozatlan, manipulálható fiatalok fognak egy ilyen rendszerből kikerülni, akik, még ha jogaikat kitűnően ismerik is, alapvető kötelességeikkel nincsenek tisztában." (Hámori Ádám: Méltó régi, nagy híréhez... Újabb kísérlet az oktatás "rendbetételére". Magyar Nemzet, 2003. május 5.)
 2003/03/28
 2004 őszéig legalábbis még ez a helyzet.
 Lakatos Pál: "Rendszerváltó" miniszterelnökök pórázon. Magánkiadás, Budapest, 2003., 135-6. o.
 Szó szerint: "A szerző és munkatársa (Kőrösi Imre) felelősséget vállal a jelen kötetben szereplő információk valóságtartalmáért [...]." Lakatos, id. mű
 Török Gábor: Konszenzus és ügyintézés, A Medgyessy-kormány első éve, Népszabadság, 2003. május 10.
 Korona Kiadó, 2004
 Magyar Nemzet, 2005. május 14.
 Orbán Viktor beszéde a budai Várban, a polgári összefogás nagygyűlésén, 2002. május 7.
 György Péter: Ha élne Kádár..., Élet és Irodalom, 2003. május 16.
 Fáy László: Ha élne Zsdanov..., Élet és Irodalom, 2003. május 23.
 Lakatos Pál: Az ellopott rendszerváltozás. Magánkiadás, Budapest, 2002., 177. o.
 Tamás Ervin: Szürke. Népszabadság, 2003. május 29.
 Amikor Halloween-maskarákba bújt környezetvédők tiltakoztak egy kanadai cég Erdélybe, Verespatakra tervezett ciántechnológiás aranybányája ellen Kanada budapesti nagykövetsége előtt, a mintegy harminc környezet- és természetvédő csoport, szövetség által aláírt petíciót arra hivatkozva nem vették át, hogy "magáncégek ügyeibe nem kíván beavatkozni a nagykövetség". (Magyar Nemzet, 2003. november 12.)
 Polgári baloldal: fából vaskarika. Szalai Erzsébet szerint az értelmiségiek nem vitáznak egymással. (Pogonyi Lajos interjúja, Népszabadság, 2003. április 23.)
 Végh Alpár Sándor: Prolivircsaft. Van-e élet Kádár után? Magyar Nemzet, Magazin, 2003. szeptember 6.
 Uo.
 Lovas István lapszemléje, Magyar Nemzet, 2004. május 21.
 Ennek a fejezetnek az eredeti változata a Demokrácia Alapítvány felkérésére készült, Két törzs, két média, két választás - és egy háború címmel megjelent a Politikai Évkönyv 2002 kiadványban.
 Természetesen van sajtópiac, van verseny, s ennek a szerepe nem is elhanyagolható. Sok elemében egyetértek egyik jeles médiaszakemberünk alábbi magánvéleményével (amelyet személyes levelében fogalmazott meg, csupán ezért nem említem itt a nevét), azonban a benne foglaltak sem cáfolják azt a tényt, hogy nemcsak a sajtótermékek, médiaműhelyek vonalvezetésében, de a hirdetéseknél is meghatározó szerep jut a törzsi (érzelmi) hovatartozásnak. Nem csak az alant említett számok bizonyítják már önmagukban is, hogy a kétszer nagyobb példányszámú Magyar Nemzetben valóban közel fele annyi hirdetés jelenik meg, mint a Magyar Hírlapban, tehát már ezért sem indokolt "butaság"-nak nevezni Lovas (ezúttal általam is vallott) álláspontját); de egy olyan bizalmas információval is rendelkezem, amely mindennél alaposabban rávilágít az összefüggés lényegére: a hirdetésszervező megkeresésére az egyik legnagyobb és legismertebb hazai vállalkozónk hajlandó volt egymillió forintot adni a Magyar Demokratának, azzal a feltétellel, hogy nem hirdeti lapjában a vállalkozó egyetlen cégét sem. Tehát a jeles médiaszakember levele szerint: "Átvetted Lovas Istvántól azt a butaságot, hogy a sokkal kisebb példányszámú Magyar Hírlap hirdetési bevétele sokkal nagyobb, mint a Magyar Nemzeté. Ez tévedés. A Magyar Nemzet pillanatnyilag nyolcvanezer példányban jelenik meg - néhány napja jártam a győri nyomdában, onnan tudom -, a hirdetési bevétele január-április között 495 millió 176 ezer forint volt. (MédiaFigyelő, 2003. június 4.) A Magyar Hírlap negyvenezer példányban jelenik meg, hirdetési bevétele ugyanezekben a hónapokban és ugyancsak a MédiaFigyelő adatai szerint 438 millió 255 ezer forint volt. A gond inkább az, hogy a Magyar Nemzet lapzártája változatlanul korai, csak most nem Lajosmizse, hanem Győr miatt. Az esti eseményekről csupán harmadnap ad hírt, s ez még azokat az előfizetőket is elkedvetleníti, akik érzelmi okból olvassák. Ha lemondják a lapot, nem a Magyar Hírlapot rendelik meg helyette, mert a lajosmizsei nyomda okán hasonlóképpen kerüli az aktualitást. Hanem inkább a Népszabadságot, amely egy Szikrában dekkoló nyomógép - megspórolja a levilágítás folyamatát - jóvoltából egy órával képes kitolni a lapzártát, s legalább kétórányi előnyben van a másik kettővel szemben. Ráadásul a Népszabadság a múltja ellenére is eljutott oda, hogy minél tágabb körből igyekszik besöpörni a politikai információkat. Ha megnézed a Magyar Nemzetet, akkor talán egyetértesz velem, hogy a szerkesztőség elég szűk körből szedi össze a politikai információkat, s azokat is célzatosan értelmezi. A konzervatív szabadelvű, aki nem rabja az indulatoknak, szívesen veszi, hogy mindkét oldalról tájékozódhat, sőt nemcsak a két nagy szekértáborból, hanem a kisebb partizánosztagokról is. Következésképpen egyre inkább a Népszabadságra fizet elő. Amelynek egyébként szintén csökken a példányszáma, ennek okai azonban messzire vezetnek. Csak annyit említek meg belőlük, hogy a vidéki Magyarországon megnövekedett a tényközpontú Metro jelentősége. Továbbá - kedvenc témám - a megyei napilapok is elszívják az olvasókat az országosoktól. A megyeiek ugyanis nem engedhetik meg maguknak, hogy elfogultak legyenek politikailag. Egy kivételével minden megyében úgy alakult a helyzet, hogy már csak egy napilap működik, amely nem lehet részrehajló, mert akkor elveszítené a más világnézetű olvasókat. Tapasztalataim éppenséggel arról árulkodnak, hogy az a megyei lapszerkesztő, aki látványosan elkötelezte magát egyik vagy másik nagy párt mellett, előbb-utóbb elveszíti a külföldi tulajdonosok bizalmát, mert veszélyezteti az extraprofitot. Aki tehát a lokális sajtóban szerkesztőként direkt módon politizál, az megbukik. Ez azért elég érdekes fejlemény. Nem is megy Csurka és Lovas fejébe."
 Székely Ferenc kifejezése
 Bernard Goldberg: Médiahazugságok, Fókusz, 2002
 Politikailag korrekt, Balliberális eszmefuttatások határok nélkül, Tóth Gy. László gyűjtéséből, Kairosz Kiadó, 2000
 Törzsi trilógia, Első könyv: Háborús helyzet (Valóban háború?)
 "Szeretnénk rendbe hozni mind az 1604, többnyire elhanyagolt állapotban lévő izraelita temetőt - nyilatkozta a Népszabadságnak (2003. május 28.) Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek (Mazsihisz) ügyvezető igazgatója. "Az előzményekhez tartozik - tette hozzá -, hogy még az Orbán-kabinet alatt született egy megállapodás arról [...], hogy a központi költségvetés évente 35 millió forinttal támogatja a zsidó temetők gondozását."
 Teljes mértékben igazolja a balliberális törzs média egyoldalúságra - ha úgy tetszik, szélsőségességre - való fogékonyságát az a tény, hogy a 2002. évi választások megnyerése után a Magyar Televízió új vezetői a mindig is kiegyensúlyozottságra, tárgyilagosságra törekvő Betlen Jánosnak, az Aktuális addigi irányítójának azt mondták, "adjon be műsorötleteket, de belpolitikával ne foglalkozzon". (Népszabadság, 2002. október 17.)
 HVG, Portré, 1993. november 13.
 Amíg a balliberálisok a Magyar ATV-t teljesen el nem foglalták, s a Lovas-féle Sajtóklubtól kezdve (még a választások előtt) a Stefka István beszélgetéseiig (már a választások után) minden markáns "jobboldalit" fel nem számoltak. Ezt követően a Budapest TV vette át az "egyensúlyozó" csatorna szerepét (amely hajlandó volt fizetség ellenében a már Bencsik-féle Sajtóklubot sugározni)
 Megjelent a Népszabadságban A drog mint hadszíntér címmel.
 2003. május 5.
 2003. április 30.
 A tüntetés egyik táblája - az aznap esti tévéhíradó körmönfont tálalásából kihámozhatóan - azt ajánlotta "az egyik kisebbségnek" - azaz a zsidóknak -, hogy a saját gyermekeiket kínálgassák a fűvel. A megkérdezett szakértő szerint nem történt uszítás, ezért nincs ok eljárás indítására.
 Népszabadság, 2003. május 6.
 Ld. pl. Kerényi Imre: Médiaegyensúly 23. - Utószó. Magyar Nemzet, 2003. október 25.
 Népszabadság, 2002. augusztus 27.
 Ez a fejezet megjelent a Magyar Demokratában
 2004 elején - a Tilos Rádió elleni jobboldali kampány idején - a balliberális (antinacionalista) törzs egy "másság" téma felfújásával felelt. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karáról - társai beadványára - eltávolítottak egy ötödéves hallgatót, aki nyíltan vállalta homoszexualitását. Az egyetem vezetői csak így tudták elejét venni, hogy lelkészi diplomával lássák el, s majdan lelkészi (papi) hivatást gyakorolhasson, ami ellenkezik a református (akárcsak a többi történelmi egyház) normáival. A média által felfűtött kampány során Magyar Bálint oktatási miniszter kijelentette, "az alkotmány, a magyar törvények nem írhatók felül holmi házszabályokkal, belső rendelkezésekkel", Lévai Katalin esélyegyenlőségi tárca nélküli miniszter pedig felajánlotta, hogy az eltávolított fiatalember civil referensként részt vehet az esélyegyenlőségi kormányhivatal munkájában.
 A rendszerváltozás kezdete óta eltelt időszakban keresve sem lehetne találni olyan jobboldali, "nemzeti" tömegmegmozdulást, amelyiknél a baloldali (antinacionalista) törzs ne tett volna kísérletet a szélsőségesség igazolására. "A szélsőjobb rátelepszik a polgári körökre" - adja hírül a Népszabadság 2002. július 25-i száma.
 "Nem pártokról kell szavazni - mondja Orbán Viktor 2002. április 16-án, a rendkívül kiélezett választás második fordulója előtt a Nap-keltének adott hosszabb interjújában. - Két világ határán állunk [...] Két gondolkodásmód, két világfelfogás."
 A "négy igen"-es akció elemzésének és értékelésének számos részletét médiakönyvemből (Elsőkből lesznek az elsők...) emeltem át. (VDGy)
 Akkoriban legalábbis így tűnt. Visszatekintve már nyugodtan állítható: a békés átmenetre - átmentésre - elengedhetetlen szüksége volt az állampártnak, tehát aligha tudott volna az ellenzék olyat csinálni, amitől az MSZMP becsukott volna minden ajtót. A most felelevenítendő esetben is - a négy igenes népszavazásról van szó - háborgott ugyan a régi országgyűlés, de "miniszterelnöki presszióra végül is félretette a referendummal kapcsolatos felháborodását, s megszavazta előbb a köztársasági alkotmányt, majd sorban a többi sarkalatos törvényt." (Babus Endre: Népszavazás - 1989. In: Magyarország politikai évkönyve 1991, 211. o.)
 Az 1994-es választások előtt kilép az MSZP-ből és a Nemzeti Demokrata Szövetség elnöke lesz, amely párt soha egy pillanatig nem jutott meghatározó szerephez a magyar rendszerváltozásban.
 Csurka István: Az MDF '88-a. Tizenkét hónap krónikája, Magyarország politikai évkönyve 1988, id. mű 304-305. o.
 Pozsgay Imre: Széljegyzet a rendszerváltozás vélt vagy valós titkaihoz In: Magyarország évtizedkönyve, A rendszerváltás (1988-1998) II., 938. o., Demokrácia Kutatások Központja Alapítvány, 1998.
 A radikális ellenzék sikerében - állapítja meg Babus Endre - alighanem döntő szerepet játszott, hogy politikai üzeneteiket többnyire olyan közkedvelt színész-sztárokkal tudta közvetíteni, akik képesek voltak elhitetni: maguk is azonosultak az SZDSZ-FIDESZ követelésekkel. (Tegyük hozzá: nem kizárt, hogy valóban azonosultak - VDGY.) Az ellenfelek ezzel szemben szinte kivétel nélkül névtelen "reklámhordozókat" alkalmaztak. Mindez sokakban olyan benyomást keltett, hogy itt végső soron a társadalom áll szemben a még mindig arctalan, távoli, ismeretlen hatalmi szervezettel. (Idézett mű, 212. o.)
 2000-2002 között az Orbán-kormány kulturális minisztere
 A nagy metamorfózis során a Kommunista Ifjúsági Szövetség sem maradt adós a mezcserével, így lett a KISZ-ből DEMISZ, azaz Demokratikus Ifjúsági Szövetség
 Magyar Szociáldemokrata Párt
 Kereszténydemokrata Néppárt
 Haraszti Miklós: A kiegyezés két taktikája. (Út a négy igenhez) In: Magyarország évtizedkönyve, A rendszerváltás (1988-1998) II., 926. o., Demokrácia Kutatások Központja Alapítvány, 1998.)
 12 évvel később a szocialisták (kampány) stílusát kifogásolva az egyik Demokrata-olvasó Wass Albertet idézi: "A bolsevik nem orosz, nem román és nem magyar. A bolsevik olyan ember, aki tele van gyűlölettel. Mindenkit gyűlöl, aki nem úgy gondolkodik, mint ő, és mindenkit gyűlöl, akiknek van valamije. És akit gyűlöl, azt megöli. A bolsevik az, aki... nem akar egyebet, mint munka nélkül hozzájutni valamihez, osztozkodni a másén. Mindegy neki, hogy minek nevezi magát, hogy milyen jelszó nevében fosztogat és milyen zászló alatt vonul föl az utcákon..." (Demokrata, 2002/10)
 Rövidített változatát ld. In: Kirekesztők. Antiszemita írások 1881-1992. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta Karsai László, Aura Kiadó, 1992. A könyv kiadását támogatta a Magyarországi Zsidók Nemzeti Szövetsége
 Kiss József id. mű 202. o.
 Haraszti Miklós: A kiegyezés két taktikája. (Út a négy igenhez). Id. mű 932. o.
 U. ott 932. o.
 U. ott 927. o.
 U. ott 928. o.
 U. ott 928-9. o.
 U. ott 929. o.
 U. ott 929. o
 Ld. Varga Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők...
 Szekeres László: Tüntetések 1988-ban, Magyarország politikai évkönyve 1988. (Az R-Forma Kiadói Kft. és a Reform hetilap szerkesztőségének közös kiadása, 1989. Szerk.: Kurtán Sándor, dr. Sándor Péter, dr. Vass László)
 Id. mű 932. o.
 Rockenbauer Zoltán kategóriái. Amint idézett művében írja, az 1989. október 23-i közös ünnepségre készülődve többek között az SZDSZ és a Fidesz késve vagy egyáltalán nem kapott meghívót, és sokan a formálódó "nemzeti közép" és az európai értékeket erősebben hangoztató pártok éleződő ellentétét sejtették e mögött...
 Ennek tudható be, hogy noha az SZDSZ jellegzetes értelmiségi párt, az első országos választásokkor nagy arányban szavaztak rá alacsonyabb iskolai végzettségűek.
 Maleczki József, aki a nyolcvanas évek derekán Veszprémben volt moziigazgató, mesélt arról, hogy valamikor a nyolcvanas évek közepén Monori (Mész) András készített egy dokumentumfilmet a Gazdaságkutató Intézet Fordulat és reform nevezetű tanulmányának fogadtatásáról. Neves közgazdászok és szociológusok elemezgették benne, hogy mennyire kétségbeejtő az ország gazdasági helyzete, mennyire nincs semmilyen esélyünk a világon folyó gazdasági versenyben való talponmaradásra. Elképesztően sötét jövő képe sejlett fel akkor ebből a filmből, egyszersmind mindenkiben felpiszkálta a tenniakarást, azt az érzést, hogy legyen már itt valami ebben a rothadt életben, máskülönben belepusztulunk. A filmet persze nem lehetett bemutatni, de sokan szerették volna ahhoz az értelmiségi réteghez eljuttatni, amelyik így vagy úgy a maga módján nyomást tudhatott gyakorolni a párt alsóbb és talán felsőbb szintjeire is, s azt vitatták, milyen szinteken és mit lehet tenni a film minél tágabb körű terjesztéséért. Maleczki kalózvideók készítését javasolta és a vidéki művelődésszervezők informális kapcsolatokon keresztül való bevonását, Tillmann (ma hangos SZDSZ-es) pedig azonnal megadta a felsőbb szintekhez jutás akkor legszebben csengő jelszavát: Pozsgay! Ezzel ott és akkor mindenki egyetértett. Négy-öt évvel később Tillmann a HVG-ben Pozsgay Imrét (és Nemeskürthy Istvánt) már úgy állította be, mint piros-fehér-zöld pántlikás, árvalányhajas nacionalista délibábok kergetőit.
 Pozsgay Imre: 1989 - Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban (Püski Kiadó Kft, 1993), 48. o.
 Id. mű 93. o.
 Id. mű 92. o.
 Id. mű 36. o.
 Id. mű 52. o.
 Id. mű 52-53. o.
 Id. mű 51. o.
 Id. mű 54. o.
 Id. mű 20. o.
 Id. mű 22. o.
 Id. mű 28. o.
 Id. mű 28-29. o.
 Id. mű 28-29. o.
 Id. mű 30. o.
 Id. mű 31. o.
 Id. mű 24. o.
 Az esetről bővebben beszámoltam médiakönyvemben (Elsőkből lesznek az elsők... I. MédiaHarcok, 231. o.)
 Tiszta lappal. A Fidesz a magyar politikában 1988-1991, Fidesz-kiadvány, 1992, szerkesztette: Bozóky András, 656. o.
 Id. mű 658-9. o.
 Id. mű 694-5. o.
 A többpártrendszer kialakulása Magyarországon, 1985-1991. Tanulmánykötet. A kutatás vezetője és a kötet szerkesztője: Bihari Mihály. Kossuth Könyvkiadó, 1992, 200. o.
 Id. mű 200. o.
 Id. mű 202. o.
 Id. mű 201-2. o.
 Alexa Károly: A Landeszmann-dosszié, A Heti Magyarország könyve, 1993. 10. o.
 Beszélő 39. szám.
 Varga Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők, I. MédiaHarcok, 135. o.
 Id. mű 140. o.
 Ezeket a példákat a Hordót a sajtónak kiadványból vettem, id. mű 18
 Erről a szerepről részletesen írok médiakönyvem (Elsőkből lesznek az elsők...) Akciók kora c. fejezetében
 Csoóri Sándor a következőképp írja le a megrázó esetet a Nappali Holdban: "A találkozó napján, 1987. szeptember 27-én épp New Yorkban időztem, mert az estemet másnap rendezték meg a házukban Püskiék. Az est megkezdése előtt egyik barátom elém teríti a New York Times aznapi számát, amely - röviden összefoglalva az eseményeket - arról tájékoztatja a világot, hogy a népinek s nemzetinek nevezett magyar ellenzékiek egy Duna-Tisza közi kis faluban, Lakiteleken nacionalista légkörű tanácskozást tartottak, amelyre a radikális ellenzék hangadó embereit nem hívták meg. A beszámoló annyira feldúlt, hogy azonnal feltárcsáztam Budapestet, Bíró Zoltánnal és Für Lajossal akartam beszélni. Mindkettejüknek vadul nekiestem: »Megőrültetek? Mit csináltatok? Nacionalista és antiszemita toborzó lett nagyszerű elgondolásunkból? Ez lehetetlen!« Az elképedéstől alig jutottak szóhoz. Honnan veszem ezt az eszelős rágalmat? »A New York Times mai számából« - mondtam. »Ez úgy mocskolódás, ahogy leírták« - állították egybehangzóan mind a ketten. [...] Szavaiktól kicsit megnyugodtam, de korán, mert a történet nem ezzel ért véget. Kiderült, hogy a beszámolót nem Henry Kamm, a lap magyar tudósítója írta, ő csak a nevét kölcsönözte a hazai radikálisok egyik legmozgékonyabb vezéregyéniségének, aki - persze - nem volt ott Lakitelken. Nincs mit szépítenem a dolgon: ezzel a tudósítással kezdődött el igazán Magyarország legújabb, külföld előtti lejáratása, árnyalatlan nacionalizmusunkkal és zsidóellenességünkkel." (Nappali Hold, Püski, 1991, 291. o.) Az összefüggések megértése szempontjából nem tűnik érdektelennek, hogy több mint másfél évtized múltán Harasztinak változatlanul jók a kapcsolatai az amerikai laphoz, s Orbán Viktorról úgy van módja véleményét kifejteni, mint "prominens budapesti politikai elemzőnek", akinek sem a pártállása, sem a közéleti szerepe nem említtetik meg. (Haraszti New Yorkban pártatlannak számít, Magyar Nemzet, 2003. január 4.)
 Elsőkből lesznek az elsők... I. MédiaHarcok, id. mű 249. o.
 Jezsó Ákos - Megyeri Dávid: A holokauszt sodorta balra a magyar zsidóságot? Magyar Nemzet, 2003. május 14.
 Cikkemben említést teszek egy harmadik rejtőzködő csoportról is: a Fidesz által vérig sértett kisgazdákról.
 Népszabadság, 2003. július 3.
 Magyar Nemzet, 2003. október 18. (Nemzeti összefogást sürget Orbán Viktor. "Itt az ideje, hogy megszólítsuk azokat, akiket fallal próbálnak elválasztani tőlünk")
 Ld. például Szonda Ipsos, internetes honlap: http://www.szondaipsos.hu
 Tóth Csaba - Török Gábor: SZDSZ: stagnálás vagy stabilizálódás. In: Magyarország Politikai Évkönyve I., 2002, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, 274. o.
 Id. mű 277. o.
 Körössényi András: A magyar politikai rendszer. Osiris, Budapest, 1998. 79. o.
 Id. mű 80. o.
 Id. mű u. o.
 Id. mű 81. o.
 Id. mű u. o.
 Id. mű 277. o.
 Tóth Csaba - Török Gábor, id. mű: 283. o.
 Lovas István szerint "... a szabad demokraták érdekeltek az általuk nem szeretett magyar nemzet megalázásában, hiszen ők ma is az 1944-es csatát vívják, ellenségesen viselkednek minden olyan eseménnyel és rendezvénnyel szemben, amely a magyar nemzet büszkeségét hivatott erősíteni". (Nyílt levelek, Magyar Demokrata, 2003/3). Tapasztalatból állíthatom, hogy Lovasnak ezt a véleményét tömegesen osztják a "nemzeti" oldalon.
 Körössényi András, id. mű: 78. o.
 Konrád György szerint "minden zsidó mögött ott van Auschwitz, ott a világ rettenete, megrendülése s néma gyásza" - Csoóri Sándor idézi az író szavait a Nappali Holdban (id. mű 283. o.)
 Zsidók és zsidóság a mai Magyarországon. Egy szociológiai kutatás eredményei. Szerkesztette Kovács András. Kiadja a Szombat, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóirata (2002). A felmérésnél figyelembe vett minta, ill. alkalmazott módszer: 2015 magyarországi zsidóval készített interjú, egyenként átlagosan kb. másfél órásak. Az idézett adatsorok a 12-15. oldalon találhatók.
 Granasztói György: Zsidókérdés? A lelkiismeret fájdalma, vagy a harc eszköze? Magyar Szemle, 2003. december (I.) és február (II.). II., 6. o.
 Jezsó Ákos - Megyeri Dávid uo.
 In: Tordai Zádor: Megértő módban. Magvető Könyvkiadó, 1984. 171-174.
 "Izrael állam ötven év óta nem egyszerűen új állam, új nemzet, hanem az európai demokrácia szigete Közel-Keleten" - véli Haraszti Miklós. (Erec Izrael - Made in Hungary. Szombat, 2003. május.
 Igaz ugyan, hogy a kérdésnek és a válasznak általános alanya van, ezzel együtt - a felmérőkkel együtt - úgy gondolom, hogy ha valaki például a biztonságot meg a büszkeséget általánosságban helyénvalónak találja, akkor nagy a valószínűsége, hogy saját maga ugyanígy érez.
 Id. mű, II., 16. o.
 Id. mű, II., 15. o.
 Az ismertetett adatok és megállapítások a Simon János: Két lábon álló demokrácia - avagy, mit jelent a politikai elit számára a baloldal és a jobboldal c. előadásanyag kéziratából származnak. Az előadás a XX Század Intézet által a szóban forgó témakörben, 2001-ben, Budapesten rendezett konferencián hangzott el.
 Fricz Tamás: A Mi lesz a bal- és jobboldallal a XXI. században? Szintén az iménti konferencia előadásanyaga (kézirat).
 Id. mű
 Ettől végül elállt az egyébként perifériára szorult magyar szociáldemokraták erős tiltakozására
 Ld. pl. Magyar Nemzet, 2003. szeptember 20., Csökken a zsidó- és cigányellenesség Magyarországon.
 Felmerülhet, hogy esetleg csak a nyílt ellenszenv csökkent volna, a burkolt nem. Ezt azonban semmilyen történelmi körülmény nem támasztja alá: amikor a szocialisták és a szabaddemokraták 1994-ben kormányra kerültek, a zsidóellenességüket vállalók aránya: 15%; a következő évben: 10; majd 1996-ban: 11, s mint láttuk, 1997-ben 13. A csökkenés-emelkedés tehát nem kormányfüggő, vagyis a csökkenés nem tudható be annak, hogy az új hatalom alatt kevesebben mernék nyíltan vállalni a véleményüket.
 Magyar Nemzet, 2002. november 29.
 Magyar Nemzet, 2003. április 28.
 Ugyanez elmondható Demszky Gáborról is: a történészek által meglehetősen ellentmondásos személyiségnek bemutatott, egykor a szovjetek által elhurcolt svéd diplomata, Raoul Wallenberg Budapest díszpolgárává avatása (a fővárosi ellenzéki képviselők tiltakozása ellenére) egyértelműen a politikai haszonszerzést szolgálta. Ezzel a gesztussal "azt is kifejezzük, hogy mi is, ma is szembeszállunk a fasizmus, az antiszemitizmus, az embertelenség és a gyűlöletkeltés minden megnyilvánulásával" - hangoztatta a főpolgármester. (Népszabadság, 2003. november 18.)
 Ld. még ehhez: A gyűlölettelenítés nyomában. Törzsi trilógia, Harmadik könyv : A megoldás nyomában
 Országának "semmifajta fenntartása" nincs azzal a magyar törekvéssel kapcsolatban, hogy az új alkotmány szövegébe kerüljön bele a nemzeti kisebbségek jogainak védelme, mégis azt tanácsolja, hogy több más ország ellenkezése miatt "a magyar kormány ne helyezze előtérbe ezt a kérdést" - nyilatkozta
 Népszabadság, 2003. november 28.
 Megszűnik az Éjjeli Menedék, Magyar Nemzet, 2003. október 29.) Az esetnek nem kevesebb, mint öt vonatkozása érdemel még külön figyelmet: 1) Siklósi Beatrix főszerkesztőt nem hallgatták meg a döntés előtt; nyilatkozata szerint Irving beszéde egy nyilvános rendezvényen hangzott el, ahol egy be nem tiltott könyvből idézett, ez ellen pedig senkinek nem lehet kifogása (Magyar Nemzet uo.). 3) "Figyelmet érdemel a miniszterelnököt [az előző kormányzati ciklusban Orbán Viktort] interjúvoló Baló György homályos szerepe is, aki korábban türelmesen cenzúrázgatta a műsort, a kivégzés idején azonban külföldön tartózkodik. Semmit sem tudunk arról, hogy Baló hazatérését követően felháborodottan kikérte volna magának, hogy megkerülték a döntésben." (Csontos János: Nappali menedék. Kirekesztők, izolálók, panaszosok és bepanaszoltak. Ki nem tűri a szólás másságát? Magyar Nemzet, 2003. november 26.) 3) Orbán Viktor tiltakozott az Éjjeli Menedék megszüntetése ellen. "Aggasztónak tartom, hogy ez már nem az első eset, amikor kifejezetten a polgári nemzeti vagy keresztény értékrendet magáénak valló műsorokat érik ilyen atrocitások." (Népszabadság, 2003. november 3.) 4) A "kivégzés" indoka, mely szerint az adás "a magyar nemzetet sértette meg", a Magyar Nemzet publicistájának értelmezése szerint sem a közvélemény egésze, sem a média panaszbizottsága előtt nem állt meg, mondván: "utóbbi időközben kimondta, az adás nem ütközött törvénybe (Magyar Nemzet, id. mű). A Népszabadság ellenben arról számol be (Siklósi új műsort kap?, 2003. november 22.), hogy "Az ORTT panaszbizottsága Seres László és Petri Lukács Ádám kezdeményezésére foglalkozott az utolsó adással. A testület szerint hibás szerkesztői döntés volt, hogy adásba kerültek Irving [...] kijelentései. Ugyanakkor mindkét lap arról számol be, hogy a műsor Baló György kulturális igazgatóságáról a közéleti igazgatóságra került át. 5) Magyarországon a rendszerváltozás után miniszterelnök lehetett egy volt 56-os karhatalmista; miniszterelnök lehetett a Kádár-rendszer D-209-es jelű, szigorúan titkos ügynöke; de egy kis nézettségű csatornáról, az m2-ről "kivégezték" azt a műsort, amelyben "antiszemitáztak". E tény mindennél ékesebben bizonyítja az A-fegyver különleges hatóerejét.
 Magyar Nemzet, 2003. október 25.
 Népszabadság, 2003. október 20.
 Népszabadság, 2003. október 28.
 Magyar Nemzet, uo.
 A Medgyessy-kormány rendőrsége a régi jó kádári módszerek bevetésétől: a provokálástól sem riad vissza. Azon túlmenően, hogy a Lelkiismeret '88 csoport bejelentett tüntetését-gyülekezését jogellenesen feloszlatták, az egyik szemtanú a következő megfigyeléséről számolt be a bíróságon: "... egy bőrkabátos személy az esemény közelében elkezdte heccelni, uszítani a rendőrökkel szemben az ott álló embereket. Miután azok ennek hatására ténylegesen "beszóltak" a rendőröknek, a készenléti rohamrendőrök körbevették őket, a bőrkabátos ekkor elővette igazolványát, megmutatta az intézkedésbe lépett rendőröknek, őt nem bántották, majd sorba megmutatta nekik, hogy kikkel szemben alkalmazzanak elfogást, amit kíméletlenül végre is hajtottak."
 A szocialistáknak azt a javaslatát, hogy Antall József halálának tizedik évfordulóján (2003. december 12-én) közösen koszorúzzanak a rendszerváltás utáni miniszterek, ugyancsak kétszínűségnek tekintette az ellenzék. Orbán Viktor volt miniszterelnök szóvivője kijelentett, hogy "a Fidesz nem kíván asszisztálni a politikai haszonleséshez és a szocialisták által felvetett színjátékhoz". A szóvivő szerint "most azok szeretnének közösen koszorúzni, akik életében mindenféle rágalmat és mocskot szórtak Antall Józsefre [...]. (Népszabadság, 2003. november 26.)
 Magyar Nemzet, 2003. szeptember 9.
 Az esetet - némileg más szempontból - bővebben elemzem e könyv egy másik (Az "antiszemitizmus" színe és visszája című) fejezetében. (VDGy)
 Élet és Irodalom, 2003. július 4.
 A gondolatsor magvát médiakönyvem is tartalmazza. (Elsőkből lesznek az elsők.... I. MédiaHarcok, 92-95. o.) Említésre méltó különbség korábbi álláspontomhoz képest, hogy az "internacionalista" helyett az "antinacionalista" kifejezéssel jelölöm a két törzs egyikét. Ennek okát fentebb kifejtem. (VDGy)
 Az SZDSZ individualista liberalizmusa mögött az egyén saját szabadsága megteremtésének, saját identitása szabad kialakításának igénye húzódik meg. A mindenütt érvényesítendő és hangoztatandó emberi jogokkal megnő a saját szabadságfokom, ám gyengülhetnek a nemzethez való kényszerű kötődéseim, iránta való kötelezettségeim. A HIT gyülekezete mint az emberi szabadságjogokat eleve erősen korlátozó szekta az SZDSZ megalakulásakor azért képviselhette a legnépesebb és legaktívabb erőt, mert ugyanazért volt szüksége a szabadságra, mint a liberálisoknak: saját érdekei, saját identitása, saját létezése, saját érdekei érvényesíthetőségének garantálására. Nem a nemzet, nem a nagyobb közösség sorsa izgatta, legalábbis nem elsősorban. Így kerülhetett egy modern, "tömegkommunikációs", liberális párt egy platformra és szövetségbe egy olyan szektával, amely erősen óvja tagjait a tömegmédia, tömegkultúra szabad fogyasztásától.
 Fricz Tamás politológus e témával foglalkozva azzal a megjegyzéssel, hogy "e konfliktusvonalra nagyon nehéz jó kategóriákat találni", a népi-nemzeti és univerzalista-liberális felosztást használja: "Ez a magyar értelmiség két meghatározó csoportja között húzódó, népi-nemzeti - univerzalista-liberális szembenállás nyugati szemmel nehezen megmagyarázható... Állítható, hogy e kulturális eredetű, de ma már egyértelműen politikai súlyú konfliktusvonal az egyik legalapvetőbb mind a mai napig a magyar politikai életben, s valószínűleg még sokáig az is marad." (In: Janus arcú rendszerváltozás, 99. o.) Fricz kategorizálása nem építi magába a magyar baloldal internacionalista jellegű antinacionalizmusát, ezért nem fogadtam el. (VDGy)
 Kuncze Gábor, az SZDSZ pártelnöke büszkén hangoztatta azt a közvélemény-kutatási eredményt, amely szerint a szabad demokraták hívei voksoltak kiugróan legnagyobb arányban (95%) az Európai Unióhoz való csatlakozásra az e kérdésben kiírt népszavazáskor.
 A "political correctness" felfogás (gondolkodási, megnyilvánulási norma) legfőbb forrása (táplálója, szabályozója) az Amerikai Egyesült Államok. Itt azt a tényt, hogy a gyűlöletbeszéd létezik, valamint a kívánalmat, hogy visszaszorítsák, rettentő szigorúan veszik - tudjuk meg Bognár Tibor beszámolójából. (Gyűlölet-védő-beszéd. Az USA-ban sem büntetőjogi kategória, de súlyosbító körülmény. Magyar Nemzet, 2003. november 17.) "Egyes iskolákban például [...] rendszeresen beszélnek a diákoknak a nem kívánatos viselkedési és beszédmódokról, különös tekintettel a faji, etnikai, vallási, politikai és nemi hovatartozásra. Fontos, hogy ezt az öt kategóriát egyenrangúnak tekintik. Tehát nemcsak a rasszista vagy az antiszemita megnyilvánulás eshet a gyűlöletbeszéd doktrínája alá, de a heveny antiszemitázás vagy fasisztázás is." Amiből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy mire e normaképzés eléri Magyarországot, furcsa mód - feltehetően a közvetítő balliberálisoknak "köszönhetően" - felemássá válik.
 Nádas Péter: Kertész munkája és a témája. Élet és Irodalom, 2002. október 18.
 Zsidók és zsidóság a mai Magyarországon. Egy szociológiai kutatás eredményei. Szerkesztette Kovács András. A Szombat (a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóirata) kiadványa, 2002.
 Magyar Nemzet, 2003. november 28.
 A Magyar Nemzet 2004. január 14-ei (Lovas István: Magánakciók közszolgálati köntösben), illetve január 17-ei száma (Stefan J. Bos, az egy ügyű világtudósító) felsorolja, ki mindenkinek dolgozik a szóban forgó újságíró: "a belga VRT rádió és tévének, a holland Business Nieuws Radiónak, az ANP-nek (a holland távirati iroda), az evangélikus EU-TV-nek, a német Deutsche Wellének, az amerikai CBS rádiónak, az amerikai kormány által üzemeltetett Amerika Hangja Rádiónak, az ASSIST News Service-nek, a Market Place Radiónak, valamint az amerikai félközszolgálati NPR rádiónak, illetve a Vatikán Rádiónak".
 Lovas István uo. Stefan J. Bos egyébként a Népszabadságban később azt nyilatkozta, hogy szavait félreértelmezték, ő az interjúalanyáról állította, amit állított.
 "Szakértőink szerint az, hogy egyetlen újságíró szinte a fél világ médiumainak egyoldalú képet festhet Magyarországról, nemzetbiztonsági kockázatot is felvet." Magyar Nemzet, 2004. január 17., id. mű.
 Bos öntudósítását (saját ügyéről szóló beszámolóját) Lovas István idézi a Magyar Nemzet 2004. január 19-ei számában, S. J. Bos tovább szítja a ténykedése által kipattant botrányt cím alatt.
"Részemről szólásszabadság van". Beszélgetés Gabor Laufer moderátorral (Harmadik könyv: A megoldás nyomában)
 Kinek a "bűne" például, hogy a "nemzeti" oldalon sokaknak úgy tűnt, "a zsidók" egyöntetűen és módszeresen nekitámadtak az Orbán-kormánynak, s hogy a "zsidók uralta média" ehhez bő támogatást nyújtott. A balliberális sajtó ugyanis valóban azoktól a közvetett és közvetlen "bizonyítékoktól" zengett, amelyek a Fidesz szélsőjobboldaliságát, antiszemitizmusát "igazolták"; az olyasféle ellenbizonyítékokat viszont "elfelejtették" hangoztatni, mint hogy az Orbán-kabinet alatt született egy megállapodás arról, hogy a központi költségvetés évente 35 millió forinttal támogatja a zsidó temetők gondozását. (Ld. erről Zoltai Gusztávnak, a Magyarországi Zsidó Hitközségek ügyvezető igazgatójának nyilatkozatát a Népszabadság 2003. május 28-i számában.)
 Túlfeszítené e könyv kereteit, ha alapos elemzéssel akarnánk eldönteni, e vitában-harcban kinek van igaza. Annál is inkább, mert így vagy úgy, mindkét (liberális) oldalnak megvan a maga igazsága. Az Élet és Irodalomban megjelent írásában (Erkölcsi minimum, december 20.) Kis János azt állítja például Nádas Péterről, hogy a hazai liberális értelmiséggel ő fogadtatta volna el "a politika és az erkölcs szétválasztásának tézisét"; Bojtár Endréről pedig azt, hogy azt mondotta volna, "a politikát el kell választani a moráltól". De az ÉS következő számában (Visszhang rovatában) Nádas is, Bojtár is élesen cáfol, lényegében ugyanúgy, ugyanazzal a megfontolandó érveléssel: egyikük sem mondta még véletlenül sem, hogy erkölcsöt és politikát el kellene választani. Nádas "csak" az állítja, hogy "...demokráciában az erkölcs és a politika összefüggésének egyetlen foglalata a törvény". Bojtár szerint meg: "Kisnek mind a négy, az erkölcs közvetlen politikai szerepét, a 'politikai erkölcsöt' támogató érve cáfolható avval, hogy amikor erkölcsi kifogások merülnek fel a politikával kapcsolatban, akkor ezek a jogrend, a törvények módosításával, új törvények megalkotásával oldhatók és oldandók meg". Tehát látszólag nincs is semmiféle vita, legfeljebb félreértés, hisz mindenki egybehangzóan fújja az erkölcs fontosságát. Valójában azonban óriási szakadék tátong a kétféle liberális felfogás között. Az egyik meggyőződése, hogy a demokráciában a politikai erkölcs legfőbb őre és érvényesítője a jog, a törvényalkotás; a politikusokon (például Medgyessy Péteren) tehát legfeljebb a törvények betartását lehet számon kérni (de már például a választók becsapása miatt önkéntes távozását követelni "áldatlan és felesleges vita"). A másik meggyőződése szerint az erkölcs valóban nem veheti át a törvény szerepét, mert az "erénydiktatúra" lenne; viszont a törvények sem pótolhatják az erkölcs szerepét. Többek között azért sem, mert az erkölcs (egy erkölcsi minimum) érvényesülése nélkül a törvények szabad értelmezése és kijátszása válik politikai szokássá, normává. Kis János - a rendszerváltásunk kezdete óta adódó számtalan közül - a pártfinanszírozás találó példáját említi: "A törvény megtiltja a pártoknak, hogy kampányuk finanszírozására be nem vallott összegeket fogadjanak el. Csakhogy a pártok csendben együttműködhetnek az illegális ügyletek eltitkolásában." Magam "A pártok, a pénzek és a képmutatás" című írásomban annak a következtetésemnek adtam hangot, hogy a közélet feltűnő elmocsarasodása, a csalások, korrupciók szinte feltartóztathatatlan terjedése egészen bizonyosan összefüggésben van azzal a közkeletű (népi) megfigyeléssel, hogy a fejétől bűzlik a hal; ha a törvény betartása a törvényhozók számára sem szentség, a törvénysértés viszont napi gyakorlat, akkor, ugyan, ki fogja törni magát... A felfogásbeli szakadék egyik oldalán tehát azok a liberálisok állnak (sokadmagukkal), akik a honi demokrácia sajnálatos velejárójának tekintik a kifogásolható erkölcsi szintet; "ennyire futja" a választandók kínálatából, a választandók akaratából. A másik oldalon pedig Kis János áll (néhányadmagával), aki a demokrácia kívánatos működéséhez szükségesnek ítéli a politikusok felelősségvállalását és felelősségre-vonhatóságát, ehhez pedig az erkölcsi minimum meghatározását és érvényesülését. (VDGy)
 Salgó Lászlóról, a Medgyessy-kormány országos rendőrfőkapitányáról ugyancsak kiderült, hogy a kádári titkosszolgálat tagja volt, s egyebek között Lezsák Sándorról készített jelentést.
 "Áldatlan és fölösleges vita" (Nádas Péter író a Medgyessy-ügyről). Mihancsik Zsófia interjúja, Magyar Narancs, 2004. szeptember 17)"
 In: Népszabadság, 2002. november 7.)
 Interjú Kis Jánossal a Hetek című lapban.
 Id. mű (Kis-minimum, ÉS, 2003. január 3.)
 Magyar Nemzet, 2003. szeptember 17.
 Magyar Nemzet, 2003. szeptember 17. Egy demokratapárti képviselőt amerikai zsidó szervezetek ugyancsak megtámadtak, amiért egy háborúellenes fórumon azt hangoztatta, hogy az amerikai zsidók a felelősek azért, hogy az országot háborúba viszik Irak ellen, és a zsidó vezetők meg tudnák akadályozni a háborút. A Washington Post szerint James P. Moran képviselő bocsánatot kért nyilatkozataiért, s hozzátette, hogy lánya egy zsidóhoz megy feleségül és kilencéves gyermekével együtt áttér a zsidó vallásra. (Lovas István Napi sajtószemléje, Magyar Nemzet, 2003. március 13.)
 Népszabadság, 2003. november 5.
 Mint ahogy az is elkerülhetetlen, hogy a Simon Wiesenthal Központ saját hitelét ássa alá akkor, amikor azt követeli, hogy a felmérésben tapasztalható európai érzelmek miatt az Európai Uniót zárják ki az izraeli-palesztin békefolyamatból.
 Lovas István Napi sajtószemléjéből, Magyar Nemzet, 2003. november 26.
 Ld. a Zsidóság, baloldaliság, valamint A feladványtól a "cenzúráig" című fejezeteket.
 "Nincs kettészakítva az ország". Makovecz szerint a polgári köröknek a valódi baloldali értékeket is vállalniuk kell. Magyar Nemzet, 2002. november 2.
 Ld. Harmadik könyv: A megoldás nyomában, "A feladvány" című alfejezetben
 Pelle János: Nobel-díj és holokauszt-recepció, ÉS, nov. 8.
 Varga Domokos György: Szigorúan véve - az aránytévesztés veszedelméről. (Gondola - internetes újság -, 2005.)
 Ld. Első könyv: A háború és a törzsek, I. rész: A háború természetéről
 A vizsgálatot az alábbi mű alapján összegeztem: Forgács József (Joseph P. Forgas): A társas érintkezés pszichológiája, Kairosz 1997, 72-73. o.
 A biztosnak látszó romboló hatás, mondanom sem kell, voltaképp minden hatalmi tényezőt arra csábít a mai napig, hogy bevesse az A-fegyvert ellenfelével szemben. Ezt tapasztalhattuk meg Amerika részéről. Bush elnök, ki nem éppen baloldali (merthogy republikánus) "szentül" eltökélte, hogy Afganisztán megtámadása után háborút indít Irak ellen is; minél több külső támogatást tud szerezni törekvéseihez, annál jobb. A prágai NATO-értekezlet (ahol a tagoktól minél nagyobb felajánlásokat vártak) előkészületeikor jelentek meg a Foreign Affairsben az Orbán-kormányról a botrányos jelzők (antiszemita, nacionalista), amelyek eleve kijelölték az új (balliberális) kormány és miniszterelnökének teendőjét: hűségnyilatkozatokkal és nagyvonalú ígéretekkel békíteni meg Amerikát. De hogy biztos legyen a siker, Bush a bot mellé elővette a répát (mézesmadzagot) is: feltűnő szívélyességgel, mondhatnánk, barátsággal fogadta Medgyessy miniszterelnököt, noha akkorra már bebizonyosodott, hogy ő a Kádár-rendszer titkosszolgálatában szolgált, s ez jócskán kikezdte tekintélyét. Más nézetek szerint Bushék azt sem nézték jó szemmel, hogy Orbánék amerikai vadászgépek helyett svédeket (Grippeneket) vásároltak. (Ld. pl. Keresztes Lajos: A NATO-kritika kritikája. Magyar Nemzet, 2002. november 9.)
 Leginkább a vallási és kulturális hagyományok gyakorlására vonatkozó adatokból látható a zsidó identitás erősödése. A Kovács Andrásék felméréséből kitűnik, hogy a 18 és 35 év közöttiek esetén a jelenlegi családokban jóval gyakoribb például a szombat megtartása, a böjt Jom Kippur idején, a széder megtartása stb., mint a gyerekkori családokban. (Kovács András, id. mű 9. o.)
 Jean-Paul Sartre: Elmélkedések a zsidókérdésről. Göncöl Kiadó, 56. o.
 Schöpflin Aladár írásának (A magyarság két arca) részletét a HVG 2003. december 20-i száma közli (61. o.). Legalább lábjegyzetben érdemes még egy gondolatot idézni: "Abból, hogy Szent István csak az udvarába özönlött külföldi lovagok segítségével tudta Koppány vezér lázadását letörni, arra kell következtetni, hogy a magyarok nagyon tekintélyes része, talán zöme, Koppány táborában volt. Ez volt az első eset arra, hogy a magyarra ránehezedett az idegenség, és azt követelte tőle, hogy forgassa ki eddigi formájából nemcsak hitét, hanem állami és társadalmi berendezkedéseit, összes életformáit és meggyökeresedett szokásait. Lelket és életet kellett cserélni [...]
 Felfüggesztették a nácivadászatot. Magyar Nemzet, 2004. július 27.
 Uo.
 2002. december 11-i szám, szerző: Fecsó Yvett (in: Hunsor, Magyar-Svéd Online Forrás)
 Csizmadia Ervin: Makkai János. Ösztön és politika. Makkai János és a magyar reformjobboldal a két háború között. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001.
 A "zsidók" idézőjeles használata arra utal, hogy az okokat itt a zsidóság szemszögéből vizsgáljuk, de nem szükségszerűen úgy, ahogy a zsidók megfogalmazzák
 Ld. Kövér Lászlónak, a Fidesz alelnökének sajtóbeli megtámadását, mivel "zsidókérdés"-ről beszélt.
 Itt jegyzem meg, hogy mivel a Törzsi trilógia a rendszerváltozás időszakára, a mai törzsi ellentétekre, mai felfogásokra összpontosít, szükségtelennek ítélem akár csak rövid történelmi áttekintését is adni az antiszemitizmus különféle magyarázatainak; a történelmi összefüggéseire, előzményeire akkor utalok, ha nyilvánvaló, hogy máig tart a hatásuk. Ám felhívom olvasóm figyelmét - számos forrás közül - Karsai László történész idevágó összefoglalójára (A gyűlölet öröksége, a Kirekesztők című könyv bevezető tanulmánya), amelynek segítségével nagyobb időtávlatra is kellő áttekintés kaphat, a benne fellelhető hivatkozások pedig a szélesebb körű tájékozódást is lehetővé teszik.
Történelmileg és földrajzilag is szükségtelennek ítéltem a módszeres vizsgálódás Magyarországon túli kiterjesztését; de itt sem állok ellent a kalandozásnak, amikor úgy vélem, magunkra nézve is messze menő következtetéseket vonhatók le. Márpedig néhány izraeli és amerikai zsidó szerző rendkívül tiszteletre méltó - mert rendkívül tárgyilagos és elfogulatlan - munkássága alapjaiban szabja és szilárdítja meg a törzsi háborúról vallott felfogásunkat. (Hogy más ne mondjak: munkásságuk nyomán már nem gondoljuk például, hogy a zsidók ne játszhatnának aktív szerepet az antiszemitizmus kiváltásában, gerjesztésében.) E szerzők azonban - lévén külföldiek - e könyvben majd akkor jutnak csak fontosabb szerephez, amikor azt vizsgáljuk, mi tekinthető és milyen értelemben antiszemitizmusnak, s mi nem.
 Mészöly Miklós: Halk előszó az antiszemitizmushoz. In: Kirekesztők, Antiszemita írások 1881-1992, Válogatta és a bevezető tanulmányt írta: Karsai László. Aura Kiadó, 1992. (Ugyanerre a részre hivatkozom a Törzsi trilógia, Első könyv, I. rész, Háborús vonások című fejezetben is)
 Félig zsidó, félig magyar, vagy tán egészen az. Beszélgetés Kozma Györggyel (Törzsi trilógia, Harmadik könyv: A megoldás nyomában)
 "Nem foglalkozom vele, ki a patriótább". Beszélgetés Kuncze Gáborral (Törzsi trilógia uo.)
 Semmit nem változtat a lényegen, hogy Franka Kertész Imre Sorstalanságára hivatkozik. Ebben szerepel ugyanis ez a részlet: "Némelyek az emberek kérdéseire válaszoltak, mások a kocsiban néztek széjjel, megint mások, hordárok régi gyakorlottságával, már a csomagokat kezdték kirakodni, s mindezt valami furcsa, rókaszerű fürgeséggel. Mindegyikük mellén, a fegyenceknél szokásos számon kívül még egy sárga háromszöget is ott láttam, s bár ennek a színnek nem volt igen nehéz megfejtenem természetesen az értelmét, hirtelen mégis megütötte valahogy a szemem; az út folyamán erről az egész ügyről majdhogynem el is feledkeztem kissé. Az arcuk se volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan, zsidóknak látszottak, minden tekintetben. Gyanúsnak, és egészükben idegenszerűeknek találtam őket. Amikor minket, fiúkat is észrevettek, úgy láttam, egész izgalomba jöttek. Mindjárt sebes, valamiképp hajszolt suttogásba fogtak, s akkor tettem azt a meglepő fölfedezést, hogy a zsidóknak, úgy látszik, nem csupán a héber a nyelvük, amiképpen ez ideig hittem: - Reds di jiddis, reds di jiddis, reds di jiddis? - vettem ki ugyanis lassacskán a kérdésüket. A fiúk is, én is, mondtuk nekik: - Nein. - Láttam, nem nagyon voltak megelégedve. Akkor meg - a német alapján könnyen megértettem - a korunkra lettek egyszerre mind igen kíváncsiak. Mondtuk: - Vierzehn, fünfzehn -; ki mennyi volt. Rögtön igen tiltakoztak, kezükkel, fejükkel, egész testükkel: - Zescájn - suttogták mindenfelől -, zescájn. - Csodálkoztam, s egyiküket meg is kérdeztem: - Warum? - Willst di arbeiten? -, akarok-e dolgozni, kérdezte erre ő, árkos-vonásos szemének valahogy üres tekintetét egészen az enyémbe vájva. Mondtam neki: - Natürlich - természetesen, hisz utóvégre is ezért jöttem, ha meggondoltam. Amire ő nem csupán megragadta sárga, csontos, kemény kezével, de még alaposan meg is rázta a karomat, úgy mondta: akkor hát "zescájn... verstajszt di?... zescájn!..." Láttam, haragszik, s amellett igen fontos is néki a dolog, úgy néztem, s miután sebtében még előbb a fiúkkal is megbeszéltük, némi derűvel, de beleegyeztem: legyek hát tizenhat éves.
 Ha indokolatlanul mereven (doktriner módon) kezelnénk a kérdést (egy népről vagy jót, vagy semmit), akkor a népszerű - és nem ritkán zsidók által gondozott - zsidó viccek gyűjteményétől is meg kellene fosztani magunkat, hiszen e viccek éppen a "negatív" (megvetésre vagy gúnyolódásra méltó) jellemvonásokat karikírozzák ki.
 Magyar Fórum, 2003. január 30.
 "Magyarországon a választási hadjárat során és főként a két választás között tömegméretekben jelentkezett a fasizmus, nem mint összefüggő ideológiai rendszer, hanem mint lelki igény" - írja Eörsi István a Népszabadság 2002. május 2. számában. Egy évvel később a drogliberalizáció melletti tüntetés polgári körös ellentüntetőit így ábrázolja a Magyar Narancs: "[A magyar rendőrség tétlenül nézte végig, hogy] a csőcselék - a »polgári körös« - rohamcsapatok, amelyeket, gyanítjuk, épp az ilyesféle célokra igyekszik rendszeresíteni a volt kormányfő - megfélemlítse, megalázza és bántalmazza alapvető alkotmányos jogával élni kívánó polgárok egy csoportját." (idézi: Tóth Gy. László: Szembesítés, Magyar Nemzet, Magazin, 2003. június 28.)
 A Forward, a legbefolyásosabb amerikai zsidó hetilap arról tudósított, hogy több száz amerikai zsidó aktivista koncentrált médiakampányt indított azért, hogy a hágai nemzetközi bíróságnak a "biztonsági kerítés" elleni döntését bírálja. Az aktivisták új hálózatot hoztak létre egy konferencián, erre a világ számos országából érkeztek résztvevők. (Lovas István lapszemléje, Magyar Nemzet, 2004. július 13.)
 Idézi a Népszabadság ("Láthatatlan amerikai kéz", 2002. november 27.)
 Lovas István Napi sajtószemléje. Magyar Nemzet, 2003. szeptember 22.
 Lovas István: Jobbszemle, Magyar Nemzet, 2003. augusztus 15.
 Ezúttal pedig egy sokkal egyszerűbb magyarázattal is lehet számolni: a MIÉP-ből kizárt Bognár László (addigi alelnök), illetve az őt idéző Népszabadság (2003. február 17.) szerint az előállt helyzetnek az az oka, hogy a nemzeti radikalizmus is lehet üzlet. "Az előző kormányzati ciklusban nagyjából 1 milliárd forintot kapott a MIÉP, ebből 350 milliónak kellett volna jutnia a választásra - de nem jutott. A pártban hét éve nem ült össze a számvizsgáló bizottság. Az elnök úr élettársa kezeli a kasszát, és Csurka erre áldását adja."
 A "butaság" szót kénytelen voltam idézőjelbe tenni, mert túl gyakran találkozhatunk mindkét oldalon olyan, szellemileg nagy formátumú, nevezetes személyiségekkel, akiket, lévén felelősségérzetük, érzékenységük és kombinációs képességük az átlagosnál nagyobb, ez valamiképp az "összeesküvés" hiedelme felé terel. Például Szalay Károly írót is, ki egyébként tisztességéért, tárgyilagosságáért kiváltképp becsülendő, úgy gondolja, hogy aki baloldali, Eörsi Istvántól Kornis Mihályig, Szilágyi Ákostól Esterházy Péterig, Kertész Imrétől Konrád Györgyig, az "kiáll hamis értékei és téveszméi mellett", "És ezt egységesen, szervezetten, központi akaratnak engedelmeskedve műveli". (Önvizsgálat, Magyar Demokrata, 2003/40, 45. o.)
 Lovas István Napi sajtószemléje, Magyar Nemzet, 2003. március 6. (Az idézett cikk a Yarin című török lapban jelent meg.) Lovas később maga is írt egy hosszabb cikket a témáról a Magyar Nemzetben, Malajzia: a kampongoktól a Cyberdzsájáig - Mahathir Mohamed szinte mindent fordítva csinált, mint amit a világ erősei elvártak tőle címmel.
 Uo., 2003. november 17.
 Horváth Gábor: A Soros-doktrína. Lehet, hogy a pénz nem boldogít, de sok mindenre jó. Népszabadság, 2003. december 3.
 ATV, 2002. október 29. (in: Tóth Gy. László uo.)
 Tamáska Péter: A másik március. Százharminc sor az első magyarországi vörös diktatúra évfordulójára. Magyar Nemzet, 2003. március 21.
 Ugyanazon az évfordulós napon, mikor a Magyar Nemzet a Tamáska Péter történész szóban forgó cikkét közölte, a Népszabadságban Hovanyecz László fakad ki - Károlyi védelmében. "A rendszerváltást követően kialakult egy szégyenletes szokás: valakik időről időre meggyalázzák Károlyi Mihálynak a Parlament melletti szobrát. E valakiket leginkább csak sajnálni lehet. Valószínűleg elhiszik azt a lassan évszázados hazugságot, amelybe bizonyos politikai erők leheltek új életet 1990 után, miszerint az 1918-as polgári forradalom vezéralakja, Magyarország első köztársasági elnöke hazaáruló volt. Hogy átadta a hatalmat Kun Bélának, hogy miatta kaptuk Trianont." Hasonló felfogásról árulkodik a Magyar Hírlap szerzője is, amikor úgy véli, "Akik nem büszkék az első demokratikus köztársaság jelképes figurájára, ugyanolyan szerencsétlenek lehetnek, mint azok, akik nem örülnek most, hogy egy magyar író Nobel-díjas lett." (Petri Lukács Ádám: Károlyi Mihály. Magyar Hírlap, 2002. december 4.) Nem tisztem eldönteni egy ilyen történelmi vitát, mindenesetre nem csak Tamáska cikke, de Nemeskürty István történész Mi történt velünk? című könyve (Szabad Tér Kiadó, 2002) is számtalan adatával és okfejtésével inkább azt látszik megerősíteni, hogy Károlyi Mihály alaposabban rászolgált a hazaáruló bélyegre, mint a dicsőítő koszorúkra és szónoklatokra.
 Uo.
 Nem tudom megállni, hogy ne idézzek itt teljes terjedelmében egy olyan levelet, amely híven tükrözi az elmondottakat: hogyan lett amerikai ügy - mondhatni: világra szóló botrány - abból, hogy Teleki Pálnak szobrot állítottak Magyarországon.


    COLIN LUTHER POWELL KÜLÜGYMINISZTER ÚRNAK

    Department of State,
    2201 C Street, NW,
    WashingtonDC 20520
    USA
    MÉLYEN TISZTELT EXCELLENCIÁS ÚR!
    Sajnálattal kell tájékoztatnom Önt, hogy az USA Külügyminisztérium által publikált, az európai országok antiszemitizmusának növekedésre figyelmeztető éves jelentés egyes pontjai (meghatározásai), téves információk vagy hézagos történelmi ismeretek felhasználásával készültek.
    A jelentés Magyarországot érintő részében, az antiszemitizmus erősödésével hozták kapcsolatba Teleki Pál balatonboglári szoboravatását, arra hivatkozva, hogy a néhai miniszterelnök fogadta el az első európai zsidótörvényt.
    Tekintettel arra, hogy Teleki Pál életútját alaposan "feltérképeztem", és egy közérdeklődést kiváltó tanulmányt is megjelentettem ebben a tárgykörben, ezért bátorkodom az éves jelentést (ebben a kérdésben) megkérdőjelezni, egyben a jelentés készítők ismereteit (bizonyító erejű tényekkel) kiegészíteni.
    1/ 1920. szeptember 26-án, a numerus claususról szóló XXV. Törvénycikket nem Teleki Pál, hanem a Nemzetgyűlés fogadta el.
    2/ Az 1920:XXV. törvénycikk az egyetemekre felvehető hallgatók számát szabta meg nemzetiség, illetve faji hovatartozás alapján, tehát nem a zsidótörvény volt, hanem az egyetemi beiskolázásoknál tapasztalható torzulásokon igyekezett javítani. Ugyanakkor, az egyes egyetemekre felvett hallgatók névjegyzékével is igazolható, hogy az inkriminált törvény betartatásával Teleki kormánya nem foglalkozott.
    Érzékelhető, hogy a jelentés készítői nem ismerték azokat az állapotokat, amelyek a nemzetiségi és faji kérdésekben kialakultak a világon az elmúlt évszázad első évtizedeire. Oroszországban zsidók tízezreit tiltották ki a nagyobb városokból, központilag szabták meg, hogy milyen foglalkozást űzhettek, és milyen tanulmányokat folytathattak. Az USA-ban a színes bőrűeket diszkriminálták, nem járhattak egyetemre, az éttermekben és a tömegközlekedési eszközökön pedig csak a számukra kijelölt helyeket vehették igénybe.
    3/ Teleki Pál volt az egyetlen miniszterelnök Európában, aki kétszer is nemet mondott Hitlernek (Horthyval egyetértésben), majd 1939-ben mintegy 160 ezer lengyel menekült (köztük mintegy 15-16 ezer zsidó származású) előtt nyittatta meg a magyar-lengyel határt, és biztosította számukra a szükséglakásokat, az élelmet, az óvodákat, az iskolákat, az orvosi ellátást, a pénzsegélyeket, a továbbutazóknak pedig a magyar útleveleket.
    4/ Teleki Pál volt az, aki ellenezte a magyar csapatok részvételét a Jugoszlávok elleni német hadműveletek során, majd a vis maior-ként bekövetkezett háború elleni tiltakozásként öngyilkos lett, halálával igazolván, hogy a magyar nemzet csak kényszer hatására cselekedett. Erre mondta Churchill, hogy a második világháborút lezáró béketárgyaláson: "Telekinek (emlékének) egy üres széket kell fenntartani a delegátusok asztalánál".
    5/ Teleki Pál szobra nem a "kormánynak köszönhetően" került felavatásra Budapest helyett Balatonbogláron, hanem a fővárosi közgyűlés kormánypárti tagjai, szavaztak a szobor budapesti felállítása ellen. Balatonbogláron viszont nem több száz, hanem 2640 (azaz kettőezer-hatszáznegyven) résztvevő volt, köztük azok a lengyel zsidó menekültek (és/vagy hozzátartozóik) is, akik Telekinek köszönhetik az életüket! A szobor felavatásán én is ott voltam, a létszámra vonatkozó állításomat fényképekkel is bizonyíthatom.
    Tisztelt Excellenciás Úr! Munkatársai figyelmét az is elkerülte, hogy az általuk "növekedésnek vélt európai antiszemitizmus ellenére" nem a zsidókat verik, üldözik, fenyegetik vagy kirekesztik Közép-Európa egyes országaiban, hanem a magyarokat! Számos helyen nem használhatják anyanyelvüket, bezárják iskoláikat, adminisztratív eszközökkel gátolják külföldi utazásaikat, magyar nyelvű újságok vagy szépirodalmi és szakkönyvek beszerzését (terjesztését).
    Tisztelt Excellenciás Úr! Nem panaszlevélnek szánom az írásomat és nem is a segítségét kérem, hanem a kézzel fogható tények hiteles interpretálását munkatársai részéről. Ne egyes elszigetelt jelenségekről nyilatkozzanak, hanem ellenőrzött és permanensen jelentkező adatok (információk) beszerzése, valamint elemzése (feldolgozása) alapján.
    Vállalom, hogy munkatársai számára (mindennemű ellenszolgáltatás nélkül) hiteles anyagot szolgáltatok az antiszemitizmus közép-európai és kelet-európai (történelmi és aktuális) kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország és Szovjetunió vonatkozásában. Figyelmükbe ajánlom az 1996-ban megjelent VÖRÖS VÍRUS című könyvemet, amelyben (részben) érintettem a nacionalizmus, az antiszemitizmus és a rasszizmus kérdéseit. Biztosíthatom Önöket, hogy az általam készült anyagok nem tartalmaznaksemmilyen (nyílt vagy burkolt) szélsőséges "tételeket".
    Úgy vélem, hogy tisztában vagyok az Ön sokoldalú és felelősségteljes elfoglaltságával, ezért észrevételemet kizárólag segítségnyújtásnak szántam, az igazság (valóság) feltárása céljából.
    Kívánok Önnek jó egészséget és eredményes munkát, fogadja megkülönböztetett - őszinte - tiszteletemet:
    Prof. Dr. Bokor Imre nyugállományú mérnök ezredes
    a hadtudomány akadémiai doktora,
    egyetemi tanár

    Melléklet: angol nyelvű szöveg (csak a címzettnek)
 Simon János: Barátok és ellenségek a parlamenti politikában. Magyar Nemzet, 2003. október 11.
 Csoóri Sándor: id. mű 255. o.
 Czakó Gábor: Pannon krétakör. Válasz könyvkiadó, 2001, 73. o.
 Idézi: Csizmadia Ervin, id. mű 102. o.
 Csizmadia Ervin, id. mű 194. o.
 Varga Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők. A magyar média metamorfózisa (I. kötet: MédiaHarcok, II. kötet: MédiaArcok; LKD Bt, 2001. Készült a XX. Század Intézet támogatásával
 Elgondolkodtató azonban, hogy ezzel kapcsolatban nem feltétlenül kell a Moszadra gyanakodnunk. Lovas István 2003. március 21-i, Magyar Nemzet-beli lapszemléjében ismerteti a Guardian brit napilap írását, amelyből kiderül, hogy a német alkotmánybíróság nem adott helyt a német kormány kérésének a bőrfejűek által uralt neonáci párt, az NDP betiltására. "A szociáldemokrata Schröder kancellárnak és kormányának a tiltás megtagadásánál még kínosabb annak bírósági indoklása. E szerint ugyanis a kormány a tiltás kérésének indoklásában az NDP tagjainak nyilatkozataira és tetteire támaszkodott, holott e tagok, mint kiderült, a német hírszerzés ügynökei" - tudjuk meg a Guardientől. Vajon a hirtelen feltűnt és gyorsan eltűnt Szabó Albert-féle társaságban, vagy a mostanában a híradásokban sűrűn felbukkanó, egyébként a nagyközönség számára teljesen érdektelen Vér és Becsület újfasiszta szervezetben hány titkosszolgálat hány titkosügynöke "kavar" különleges megfontolásokból?
 Stefan Lázár
 Az eset idején egyik - egyébként teljesen szavahihető - ismerősöm éppen Németországban járt, és többekkel is megvitatta Friedman és Möllemann esetét. Beszámolója szerint a németeknek általában az volt a véleményük, hogy Möllemannt balesetnek álcázott titkosszolgálati műveletben megölték. Megöletése egyezség része volt, mely ez után "felhatalmazta" a német hatóságokat, hogy lebuktassák Friedmannt...
 "Medgyessyt azért fogadja Bush elnök, mert reményét látja annak, hogy nem egy antiszemita, nagyon sok esetben értelmetlenül nacionalista és szavahihetetlen kormányfővel áll szemben" - nyilatkozta Juhász Ferenc honvédelmi miniszter az Info Rádiónak. (Magyar Nemzet, 2002. november 9.)
 Ezt Gereben Ágnes történésztől az ATV Összefüggések műsorából is megtudhattuk 2003. március 6-án
 Norman G. Finkelstein: A Holokauszt-ipar. Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről. Kairosz Kiadó, Budapest, 2003. 17-20. o.
 Id. mű 19. o.
 Id. mű 10. o.
 Amikor az egy és oszthatatlan igazság maradékát igyekszünk óvni, nem feledkezhetünk meg Benjamin H. Freedman-ről. Mikor az Egy másként gondolkodó zsidó figyelmezteti Amerikát [A Jewish Defector Warns America] című írás a világhálón keresztül eljutott hozzám, az egyik internetes keresővel utánanézettem Freedman nevének: több mint száz hivatkozás jelent meg róla. Nevezetes - alább ismertetendő - előadását is több forrás említi. A hozzám eljutott (K. A. S. szignóval ellátott) változat Bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy Benjamin H. Freedman 1890-ben született, New York város sikeres zsidó üzletembere volt, hajdan a Woodbury Szappangyár legfőbb tulajdonosa. A szervezett zsidósággal 1945-ben szakított, és életének hátralevő részét, tekintélyes vagyonának, mely legalább 2,5 millió dollár volt, jókora részét arra fordította, hogy "felfedje azt zsarnoki zsidó uralmat, mely rátelepedett az Egyesült Államokra". Freedman úr személyes kapcsolatban volt Bernard Baruch-hal, Samuel Untermyerrel, Woodrow Wilsonnal, Franklin Roosewelttel, Joseph Kennedyvel és John F. Kennedyvel, és korunknak még oly sok más meghatározó egyéniségével. Szóban forgó beszédét Conde McGinley akkori hazafias lapjának, a Common Sense-nek [a Józan ész-nek] a felkérésére hazafias közönségnek mondta el 1961-ben Washington D. C.-ben, a Willard szállodában.
A beszédnek azokat a részeit emeltem itt ki, amelyek egészen más megvilágításba helyezik Németország viselkedését. Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy a legcsekélyebb mértékben is mentségül szolgálnának a zsidóirtás tekintetében; viszont gondolom, hogy árnyaltabbá és érthetőbbé teszik a történteket: nem egy sátáni nép igyekezett kiirtani egy ártatlan népet, hanem két nép igyekezett - pontosabban: két nép ilyen-olyan képviselői törekedtek - egymás ellenében saját életteret nyerni.
Részletek tehát az emlékezetes előadásból:
    Az égvilágon semmilyen okunk nem volt arra, hogy az első világháború a mi háborúnk [ti. az ameriakiaké - V.D.Gy.] legyen. Belevittek bennünket — ha szabad vulgárisan fogalmaznom, rászopattak bennünket — és csakis azért, hogy a világ cionistái megszerezhessék Palesztinát. Ez olyasmi, amiről az Egyesült Államok népe még sohasem értesült. Sohasem tudták, miért mentünk el az első világháborúba.
    Az után, hogy beléptünk volt a háborúba, a cionisták elmentek Nagy-Britanniába, és azt mondták: "Nos, hozzájárultunk a megegyezéshez. Adjátok írásba, hogy áll az alku, és nekünk adjátok Palesztinát a háború megnyerése után." Akkor még nem lehetett tudni, hogy a háború egy vagy még tíz évig fog tartani. Így az angolok nekiláttak egy átvételi elismervény kidolgozásának. Az elismervény egy levél formáját öltötte, melynek nyelvezete avégett volt igencsak titokzatos, hogy a világ ne igazán tudja, miről van ott szó. És ezt elnevezték Balfour-nyilatkozatnak. [...]
    És itt kezdődött minden baj. Az Egyesült Államok belépett a háborúba. Az Egyesült Államok szétzúzta Németországot. Tudják, mi történt. Amikor a háború befejeződött, és a németek 1919-ben elmentek Párizsba a párizsi béketárgyalásokra, volt ott Bernard Baruch vezetésével 117 zsidó mint a zsidók érdekeit képviselő tárgyaló delegáció. Én ott voltam, hát csak tudom. És mi történt ott? Ezen a konferencián, ahol felszeletelték Németországot, és szétparcellázták Európát mindazon nemzeteknek, akik jogot formáltak valamely európai területre, a zsidók megkérdezték, hogy akkor övék lehet-e Palesztina. Előszedték a Balfour-nyilatkozatot és csak ekkor hozták ezt a németek tudomására. Így aztán a németek csak ekkor fogták fel, hogy "Ohó, hát erre ment ki a játék! Ezért lépett be USA a háborúba." Csak ekkor fogták fel a németek, hogy azért verték őket tönkre, azért kell olyan óriási jóvátételt fizetniük, mint amekkorát rájuk vertek, mert a cionisták Palesztinát akarták, és eltökélték, hogy megszerzik bármilyen áron.
    És ez vezet el bennünket egy másik nagyon érdekes kérdéshez. Amikor a németek felfogták ezt, természetesen nehezteltek érte. Egészen addig az ideig a zsidók sehol, a világ egyetlen országában sem voltak kedvezőbb körülmények között, mint Németországban. Ott volt Rathenau úr, ő talán százszor fontosabb volt az iparban és a pénzügyekben, mint ebben az országban Bernard Baruch. Ott volt Balin úr, az övé volt a két nagy gőzhajózási társaság, a North German Lloyd's és a Hamburg-Amerika vállalat. Ott volt Bleichroder úr, ő volt a Hohenzollern-család bankára. Ott voltak Hamburgban a Warburgok, ők voltak a legnagyobb kereskedelmi bankárok, a legnagyobbak a világon. A zsidóknak nagyon jó dolguk volt Németországban. Semmi kétség efelől. A németek ráeszméltek: "Ez bizony jókora árulás volt". [...]
    Nahum Sokolov és mind az összes nagy vezető és nagy név, melyet a cionizmussal kapcsolatosan lehet olvasni ma és lehetett 1919-ben, 1920-ban, 21-ben 22-ben és 23-ban, mind azt írta az összes újságban — és a sajtó tele volt az ő nyilatkozataikkal —, hogy a németországi zsidóellenes érzelmek annak a ténynek a következményei, hogy a németek felfogták, ez a hatalmas vereség annak volt az eredménye, hogy a zsidók közbenjárására lépett hadba az Egyesült Államok. A zsidók maguk is elismerték ezt. Nem azért voltak zsidóellenesek a németek, mert 1919-ben felfedezték volna, hogy egy pohár zsidó vérnek jobb íze van, mint a Coca Colának vagy a müncheni sörnek. Nem vallási érzés volt az oka. Semmiféle érzés nem alakult ki ezek ellen az emberek ellen csupán vallási hovatartozásuk miatt. Teljesen politikai oka volt ennek. Teljesen gazdasági oka volt. Bármi volt is ez, de vallási ok nem. Senkit sem érdekelt Németországban, hogy egy zsidó hazatérve, leeresztve a redőnyöket azt mondta-e vajon, hogy: "Shema' Yisroel" vagy azt, hogy "Mi Atyánk". Senkit sem érdekelt ez Németországban jobban, mint amennyire az Egyesült Államokban érdekel bárkit is. Az az érzés, mely később Németországban kifejlődött, egyetlen dolognak a következménye: a németek a zsidókat tartották felelősnek megsemmisítő vereségükért." [...]
    Amikor a németek megértették, hogy vereségükért a zsidók felelősek, természetesen zokon vették. De egyetlen zsidónak sem görbült a haja szála sem. Egyetlen hajszála sem. [...]
    A németek illő lépéseket tettek a zsidók ellen. Azt kell mondanom, hogy diszkriminálták őket minden lehetséges módon. Őrizkedtek tőlük. Ugyanúgy, ahogy mi is őrizkednénk a kínaiaktól vagy a feketéktől, vagy a katolikusoktól vagy bárkitől ebben az országban, aki elárult volna bennünket ellenségeinknek, és vereségünket okozta volna.
    Nem sokkal ez után a világ zsidósága találkozót rendezett Amszterdamban. A zsidók a világ összes országából részt vettek ezen a találkozón 1933 júliusában. Aztán azt mondták Németországnak: "Rúgjátok ki Hitlert, helyezzetek minden zsidót vissza korábbi pozíciójába, még ha kommunista is, nem számít, kicsoda. Így bánhattok velünk. És mi, a világ zsidósága erre ultimátumot adunk nektek." Elképzelhetik, mit válaszoltak erre a németek. Mit tettek hát erre a zsidók?
    1933-ban, amikor a németek visszautasították az amszterdami zsidó konferenciának való engedelmességet, a találkozó feloszlott, és Samuel Untermyer úr, ő vezette az amerikai küldöttséget és ő volt az egész konferencia elnöke, visszajött az Egyesült Államokba, és a gőzösről a Columbia Broadcasting System stúdiójába ment, ott egy rádióadást készített, melyet az egész Egyesült Államokban hallani lehetett, és ebben gyakorlatilag azt mondta, hogy "most a világ zsidósága szent háborút hirdet Németország ellen. Egy németekkel szembeni szent konfliktus kirobbantása a kötelességünk. Addig fogjuk őket éheztetni, amíg meg nem törnek. Világméretű bojkottot fogunk ellenük alkalmazni. Ez tönkre fogja őket tenni, mert függenek a kereskedelmi kiviteltől." [...]
    A Woolworth Társaság egyik vezetője mesélte nekem, hogy dollármilliókra rúgó értékű fazekasárut és edényeket kellett a folyóba borítaniuk, mert üzleteiket bojkottálták, ha valaki talált bennük valahol egy edényt, melyen ott volt a "Made in Germany" jelzés; az üzletet körbetűzdelték táblákkal és olyan feliratokat írtak rájuk, hogy "Gyilkos", "Hitler" stb. [...]
    Természetes, hogy a németek azt kérdezték: "Kik ezek az emberek, akik bennünket sújtó bojkottot hirdettek, megfosztják népünket a munkától és az iparunkat holtvágányra lökik? Kik ezek, hogy ezt csinálják velünk? Természetes, hogy megnehezteltek. [...]
    A bojkott folytatódott egy ideig, de nem tartott 1938-ig. Ekkor egy fiatal lengyel zsidó besétált a párizsi német követség épületébe és lelőtt egy német hivatalnokot. Erre aztán a németek igazán kezdtek eldurvulni Németországban a zsidókkal szemben. És akkor ablakokat zúztak be és utcai harcokat folytattak stb.
    Nem szeretem az antiszemitizmus szót használni, mert ennek nincs jelentése, de önöknek még mindig jelent ez a szó valamit, így hát használni fogom. Hogy Németországban kialakult valamilyen érzés a zsidókkal szemben, annak az volt az egyedüli oka, hogy a zsidók felelősek voltak az első világháborúért és ezért a világszerte folytatott bojkottért. Végeredményben tehát felelősek voltak a második világháborúért is, mert miután ez az ügy elmérgesedett, teljes mértékig szükségük volt a németeknek is és a zsidóknak is arra, hogy összeakaszkodjanak egy háborúban, hogy lássák, melyikük éli ezt túl. Ez alatt az idő alatt én Németországban éltem, és tudtam, hogy a németek eldöntötték, vagy keresztény lesz Európa, vagy pedig kommunista. És a németek úgy határoztak, ők azon lesznek, hogy ha csak lehetséges, Európa maradjon keresztény. És elkezdtek újból fegyverkezni. [...]
 Id. mű 15. o.
 Riad Tabbarah, Libanon volt (amerikai) nagykövetének cikkéből, a libanoni DailyStarból szemlézi Lovas István (Magyar Nemzet, 2003. augusztus 6.)
 "Az izraeli kormány megszüntette kapcsolatait a BBC-vel, miután az Izrael titkos fegyverei címmel »provokatív dokumentumfilmet« készített arról, hogy míg a világ Irakba ENSZ-ellenőröket küldött, addig a zsidó államot senki nem akarja ellenőrizni, noha egyebek mellett atomfegyverei vannak és ideggázt használt a palesztinok ellen." (The Jerusalem Post, szemlézi Lovas István, Magyar Nemzet, 2003. június 30.) Egyébként Greg Dyke, a brit közszolgálati adók (BBC) vezérigazgatója még április végén élesen bírálta az amerikai médiumok pártos híradásait, s döbbenetét fejezte ki, amiért Rupert Murdoch Fox News tévécsatornája és amerikai rádiói túlmenve szerepükön háborúpárti tüntetéseket szerveztek. (The Guardian, szemlézi Lovas István, Magyar Nemzet, 2003. április 29.)
 Roppant fontos és figyelemre méltó például, hogy a 2001. szeptember 11-ével kapcsolatos, hivatalos amerikai és izraeli álláspontokkal (avagy: "hivatalos hallgatásokkal") szemben milyen eltökélten lép fel a Haaretz nevű, baloldali, izraeli lap. Sajtótörténeti érdekesség" - írja elektronikus változatában a Magyar Nemzet (Előre tudtak a WTC elleni támadásról. Az izraeli lap megint bedobta a sztorit, 2004. augusztus 3.) -, hogy ez az újság három évvel az esemény után újra elővette, s éppen harmadszor jelentette meg változtatás nélkül egyik cikkét. Nos, ez arról szól, hogy az Odigo, egy New York-i központú, amerikai alapítású üzenetküldő szolgálat (amelynek több irodája van Izrael Herzliya nevű városában) azt állítja, hogy két, a WTC-ben dolgozó embernek is továbbított olyan üzenetet, amelyben két órával a repülőgépek becsapódása előtt a World Trade Center ikertornyai elleni támadásról tájékoztattak. A cég együttműködött az izraeli és az amerikai igazságügyi szervekkel - beleértve az FBI-t is -, hogy megpróbálják kideríteni, ki volt a támadásról szóló üzenetek eredeti küldője. "Az Odigo általában buzgón védi regisztrált felhasználói magánügyeit - fogalmaz a társaság igazgatója -, de ebben az esetben a cég kiszolgáltatta az adatokat az igazságügyi szerveknek az üzenetek eredeti IP címeivel együtt, így az FBI le tudta nyomozni az internetszolgáltatót és az üzenet valódi küldőjét is." Ha le tudta nyomozni, miért nem tudhat erről a közvélemény? Amíg ez a kérdés a Haaretzet is izgatja, nem kimondjuk az igazságot, hanem elfedjük, ha "a zsidók"összeesküvéséről beszélünk.
 Magyar Nemzet, 2003. június 13.
 Jean-Paul Sartre: Elmélkedések a zsidókérdésről. Göncöl Kiadó, 50. o.
 Id. mű 60. o.
 Id. mű 82-83. o.
 Id. mű 91. o.
 Id. mű 100. o.
 Id. mű 93-94. o.
 Id. mű 104-107. o.
 Id. mű 109. o.
 Zsidó siker - zsidó IQ? A felülreprezentáltság természetéről
 Id. mű 45. o.
 Id. mű 45-46. o.
 Id. mű 46. o.
 Id. mű 47. o.
 Még az olyan, első pillantásra meghökkentő - mert erősen túlzó és kétségtelenül rögeszmés - felfogásnak is megvan a maga igazsága, mint amilyen Bächer Iváné. A "zsidókérdés" egyik leggyakoribb hazai boncolgatója valósággal úgy véli, hogy akkor lesznek majd nem-zsidó származású magyar Nobel-díjasok, ha ugyanabba a helyzetbe kényszerülnek - kényszerítjük őket -, mint amilyenben a zsidó Nobel-díjasok éltek. "[...]Összefoglalom tehát, hogy mit is kell tenni a tehetséges magyarokkal ahhoz, hogy sok-sok Nobel-díjas kerüljön ki közülük: alaposan kiképezni, majd sértegetni, származásukat fölemlegetni, magyarságukat kétségbe vonni, ütlegelni, üldözni, felsőoktatásból kizárni, törvényekkel megkülönböztetni, emigrációra kényszeríteni, életükre törni, lágerbe zárni, vonatra tenni őket, s megölni. A többit aztán már rájuk lehet bízni bízvást. Aztán ha a munkánk gyümölcsözik, és a kellőn - vagyis magyarosan - sarkallt tehetséges magyar sikereket ér el a világban, netán még Nobel-díjat is kap, akkor lehet majd büszkének lenni rá, emléktáblát elhelyezni szülőházán, és magunktól meghatottan hazaszállítani hamvait.
Ilyen egyszerű az egész." Remény, 2003/1
 Jellegzetes példáját nyújtja ennek az elfogadhatatlan (mert kétségtelenül kétmércés és védhetetlenül rasszista) felfogásnak Victor David Hanson, aki szerint "ha Izrael tudomásul vette volna ellenségei gyilkos természetét, a veszéllyel korábban és sokkal kisebb áldozatok árán lehetett volna szembenézni". (A vadon szava - a békepárti szirénhangok ellen, Élet és Irodalom, 2002. november 1.) Ha feltételezhetjük Izrael ellenségeiről (akár mint arabokról, akár mint arab országokról), hogy gyilkos természetük van, milyen jogon ítélhetjük el azokat, akik akár a zsidókat, akár a zsidó nép egészét valamiféle taszító fajtajegyekkel illetik?
 Id. mű 97. o.
 Idézi Lovas István: A kritika kultúrája 4., Magyar Demokrata 2003/33
 Böhm Ágnes: Kör és Egyenes. Beszélgetés Haim Houri izraeli költővel. (Népszabadság 2003. május 14.)
 Norman G. Finkelstein kifejezése, id. mű 15. o.
 Idézi Lovas István: A kritika kultúrája 4., o. u.
 "Izraeli katonák szétlőtték a fél arcát Brian Averynek, egy 24 éves amerikai békeaktivistának. Az esetről beszámoló lap [Independent] hozzáteszi, a 23 éves amerikai lányt, Rachel Corrie-t szétlapító katonai buldózer vezetője ismét a szokott helyen dolgozik." Lovas István lapszemléje, Magyar Nemzet, 2003. április 7.)
 Kőszeg Ferenc: Egyenlő - nem egyenlő. Válasz Somogyi Jánosnak, avagy emlékezés egy tizenhat évvel ezelőtti kínos esetre. (Magyar Nemzet, 2003. június 25.)
 Az általánosításnak vannak kevésbé bántó, de nem kevésbé ártalmas formái is. Amikor a Népszabadság vezető hírének fő címe úgy szól, hogy "Munka nélkül, kirekesztetten", az alcím szerint pedig a szóban forgó esemény: "Háromnapos regionális tanácskozás a romák helyzetéről", akkor a sokszázezres olvasótáborhoz félreérthetetlenül az az üzenetében továbbítódik, hogy minden magyarországi roma munka nélküli, mégpedig azért, mert ki van rekesztve. Későbbi fejezetben (ld. Jászladányi romaszindróma) foglalkozom annak a veszedelmével, amit e hamis felfogás eredményezhet.
 Magyar Fórum, 1992. augusztus 20., 9-16. o.
 Magyar Fórum, 2003. január 30
 Álláspontomat támasztja alá az a tény, hogy Csurka István nem csak személyesen e könyv szerzőjének, de a nyilvánosság előtt is kinyilvánította, hogy szerinte Kertész Imre Sorstalansága "kitűnő könyv". Egy igazi - faji - zsidógyűlölőről elképzelhetetlen, hogy "ellenségéről" - hát még ha vetélytársa is az illető - így tudjon érezni és ítélni.
 Magyar Szemmel, Magyar Fórum, 2003. január 30.
 Idézi Csurka István, id. mű
 Idézi Finkelstein, id. mű 34. o.
 Finkelstein, id. mű 47. o.
 Id. mű 15. o.
 Rémképei és rögeszméi közvetlenebbül is súlyos károkat okoznak annak a törzsnek, amelynek Csurka valaha egyik fővezére, mára periférikus figurája. Mindennél többet mond erről az egyik internetes levelezőlistán körözött levél, amelyet érdemes teljes egészében idézni:
"Lemondott Zsilka László, a Magyar Fórum közel 6 éve hivatalban lévő főszerkesztője és Hering József oszlopos újságírója. Zsilka a MIÉP-ből jövő fenyegetések miatt nem mer megszólalni, de Hering az alábbi nyilatkozat közzétételére kért engem. [...] Novák Előd, a MIÉP Ifjúsági Tagozat volt elnöke (mára kizárt "MSZP-s ügynök").
    Miért álltam fel a Magyar Fórumtól?
    Az elmúlt napokban a bolsevik időkből ismert aljas módszerrel bizonyos emberek azt terjesztik nemzeti körökben, hogy a Magyar Fórum című hetilaptól Zsilka László főszerkesztő[t] és Hering József újságíró[t] a "lapmenedzser", Papolczy Gizella azért bocsátotta el, mert utóbbiról kiderült, hogy a Moszád nevű izraeli titkosszolgálat ügynökeként tevékenykedett a MIÉP háza táján.
    A fenti hazugságot, eddigi hallgatásomat megtörve, kénytelen vagyok megválaszolni, már csak azért is, mert a MIÉP vezérkarának nincs szüksége a külhonból exportált ügynökökre.
    Zsilka László és én 2003. december 18-án valóban felálltunk a Magyar Fórum szerkesztőségében, de a saját elhatározásunk által vezérelve, és a politikai tiltakozás határozott szándékával. Hozzánk hasonló megindokolással elképzelésünkhöz kezdetben csatlakozott a lap egyik további munkatársa is, aki szavát megszegve a döntő pillanatban hátba szúrt bennünket.
    A Magyar Fórumot azért hagytuk ott, mert így kívántunk tiltakozni azon kafkai állapotok ellen, amelyek uralják a Ráday utcai szerkesztőséget. A Papolczy-Csurka-Győri életművészhármas a lap újságíróit és a MIÉP még kitartó politikusait - utóbbiakat én a párt hívő tagozatának szoktam nevezni - az utóbbi időben arra kényszeríti, hogy a magyarságért, a keresztény értékekért és a határon túli nemzettársaink érdekeiért ténylegesen kiálló embereket, pártokat, szervezeteket és polgári mozgalmakat leügynöközzék. Közben a MIÉP politikai vezetése távol tartja magát és tagságát a Medgyessy-Nastase közös ünneplés évfordulóján tartott tiltakozástól, vagy legutóbb, az összes keresztény kiirtását szorgalmazó Tilos rádió előtt rendezett tömeggyűlésről.
    A MIÉP saját tétlenségét és enerváltságát azzal palástolja, hogy leügynöközi a Lelkiismeret '88 Csoportot, a Pajzs Szövetséget, a Jobbik Magyarországért Mozgalmat, vagy a különféle polgári köröket. KÉPTELENEK VOLTUNK ÚJSÁGÍRÓKÉNT TOVÁBBRA IS KISZOLGÁLNI EZT A NEMZETET FÉLREVEZETŐ, ÁLSZENT, CSUPÁN A PÁRT HOLDUDVARÁBA TARTOZÓ NÉHÁNY CSALÁD PEREPUTTYÁNAK ANYAGI GYARAPODÁSÁT SZEM ELŐTT TARTÓ POLITIZÁLÁST.
    Budapest, 2004. január 14.                                                                              Hering József újságíró
 Ifj. Hegedűs Loránt ügyével (a másodfokú bíróság felmentő ítéletével, ennek visszhangjával, a "gyűlöletbeszéd-törvény" megszavazásában játszott szerepével) bővebben foglalkozom a Törzsi trilógia Harmadik könyvében, a Gyűlölettelenítés? című fejezetben.
 Ifj. Hegedüs Loránt: Keresztény Magyar Állam, Ébresztő (a MIÉP Budapest XVI. kerületi lapja), 2001
 Nem teljesen mellékesen, a Magyar Demokrata hetilap úgy jön itt képbe, hogy Hell István meg ennek az egyik "kirekesztő" cikkére reagálva írta meg a maga eszmefuttatását. Lám, így gerjed-terjed a törzsi háború.
 Csoóri Sándor: Nappali Hold. Püski, Budapest, 1991., 6. o.
 Magyar Hírlap, 2000. július 3.
 Magyar Narancs, X. évfolyam, 35-36. szám
 Csoóri Sándor: Nappali Hold (Püski, Budapest, 1991., 190 o.)
 Lovas István: Liberális kiütések, Kairosz Kiadó, 2001
 Ld. Lovas Véralgebráját....
 Ld. pl. Elek István kiszorulását a Magyar Nemzetből
 Ld. az Izraelbe való kivándorlásához benyújtott kérelmét
 Id. mű 26. o.
 2000. március 14.
 In: Antiszemita közbeszéd 2000-ben, id. mű 110. o.
 Ld. pl. Aczél Endre publicisztikáját, Népszabadság, 2000. 05. 15.
 Válasz Aczél/Acsádi Endrének és Elek Istvánnak egy jegyzet ügyében. (Magyar Nemzet, 2000. 05. 22.)
 Eljátszani volt nehéz. Adrien Brody, a zongorista naponta 12-17 órát dolgozott. Népszabadság, 2003. március 14.
 Ungváry Krisztián: A pártmúzeum. Népszabadság, 2003. július 5.
 Lovas István Napi sajtószemléje, Magyar Nemzet, 2004. január 3.
 A származásfirtatás igen furcsa módja az, amely a Matula internetes magazin szerkesztőihez fűződik. Ennek lényegét jól tükrözi Szerdahelyi Szabolcs Mádl Ferencnek írt levele.
    Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!
    Az '56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (DEPORT-'56) képviseletében fordulok Önhöz, és kérem, szíveskedjék megvizsgáltatni, hogy a Matula internetes magazin (www.matula.hu) jogszerűen üzemelteti-e internetes zsidó adatbázis (IzsDb) elnevezésű szolgáltatását. Jómagam például sérelmesnek tartom, hogy a mellékelt dokumentum szerint a Matula igazolást állított ki, miszerint: "Szerdahelyi Szabolcs nem zsidó". El nem tudom képzelni, hogy ezt milyen információkra alapozva tette. Úgy vélem, hogy az egyéni érzékenységeken, és a minősítéssel járó esetleges hátrányokon túl, egy ilyen vállalkozás a Magyar Köztársaság jó hírneve elleni provokációként is felfogható.
    Budapest, 2005. április 13.
    Tisztelettel: dr. Szerdahelyi Szabolcs, a DEPORT -'56 elnöke
 Pelle János: Egy ítélet margójára. Népszabadság, 2002. július 16.
 Lovas István Napi sajtószemléje, Magyar Nemzet, 2003. május 5.
 Norman G. Finkelstein, id. mű 42. o.
 Az az újságíró, aki úgy véli, neki örökös feladata a mindenkori politikai hatalommal (hatalmasságokkal) szemben ellensúlyt képeznie, jobbára kénytelen igazat adni Lovas mai amerikaellenességének - hiszen rendre ilyesféle hírekkel találkozik: "Az Egyesült Államok újabb csapást mért az új Nemzetközi Büntető Bíróságra azzal, hogy Albániával egyezmény írt alá, amely révén a két ország egymás polgárait kölcsönösen kimenti a bíróság illetékessége alól." (Lovas, Napi sajtószemle, Magyar Nemzet, 2003. május 5.)
 Az új judaizmus. Izrael Samír a Nyugat új vallásáról és a Tilos Rádióról. Magyar Demokrata 2004/2
 Lovas István: Kettős mércével. Kairosz Kiadó, 2003.
 Finkelstein, id. mű 60. o.
 Lovas Napi sajtószemléje, Magyar Nemzet, 2003. március 29.
 Uo., 2002. július 29.
 Uo., 2003. február 26.
 Uo., 2003. szeptember 8.
 Uo., 2003. május 5.
 Jean-Paul Sartre: Elmélkedések a zsidókérdésről. Göncöl Kiadó, Bp., 7. o.
 Id. mű 13-14. o.
 Id. mű 10. o.
 Id. mű 17-18. o.
 Id. mű 19. o.
 Id. mű 13. és 26-27. o.
 Id. mű 43. o.
 Id. mű 43. o
 Id. mű 12. o.
 Petrik Béla: Bibó István és a Parasztpárt centruma II. Magyar Szemle, 2002. december. 116. o.
 In: Petrik, id. mű 115. o.
 U. o. 115-116. o.
 Az iróniát félretéve: természetesen Csoóri költészetében is felfedezhetők itt-ott a "gyilkos" indulatok (Célzógömb); mint ahogy, ha nagyon keressük, szinte valamennyiünkben. Rá azonban - a megkövezettre - igazából ezek a sorok jellemzők:
    "Elszéledt barátaim is visszatérnek:
    egyikük arca nyugtalan külváros lesz,
    a másiké tanya-rom vagy éppen Európa -
    Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat,
    S ami velünk veszett, velünk támad föl újra."
                                                (Egyszer majd ez is elmúlik)
 Lábjegyzetek türelmes olvasói kedvéért idézek még két hasonló példát Lovastól: "A portugálok a rájuk nehezedő nyomás ellenére sem akarnak lemondani sziesztájukról, és követelik, hogy ebéd után szunyókálhassanak még húsz percet. Szerintük a szieszta elősegíti a harmonikus bioritmust, megszabadít a stressztől, és pszichoszomatikus szinten javítja az életminőséget. A szieszta mellett fellépő közéleti személyiségek utaltak arra is, hogy Kínában a sziesztát törvény védi, és arra, hogy a NASA szerint a napközben alvás 34 százalékkal növeli a munkateljesítményt." (Magyar Nemzet, 2003. június 5) "Vészjósló foglalkozási ártalomról számol be Svédországból a brit távirati iroda, mely szerint a hullaégetés során számos koporsóban robbannak fel a holttestek. A robbanást a szívműködést elősegítő pacemakerek felhevült elemei okozzák." (Magyar Nemzet, 2003. április 8.)
 1999
 Csak hogy még bonyolultabb, még cizelláltabb legyen az élet: kormányváltás után Betlen János elvesztette korábbi pozícióját (távozni kényszerült az MTV Aktuális műsorának éléről, Gyárfás Tamás Nap-keltéje fogadta be), ám nem vesztette el korábbi, egyensúlyozó törekvését. Baló György viszont feljebb lépett, egyúttal pedig teret engedett cenzúrázó hajlamának. (Bizalmas belső információkból tudom, hogy nem csupán az Éjjeli Menedék ellenében.)
 Idézi Csontos János: Kertész leszek, fáról jövök. Magyar Nemzet, 2003. december 1.
 Hering József: Antiszemita közbeszédnek nevezik a kórrajzot. Magyar Fórum, 2002. december 19. Az idézett izraeli író héber nyelvű könyvének címe: Lenin lo gár po jotér (Lenin már nem lakik itt).
 Szeffi Rachlevszky: A messiás szamara. Jediot Aharanot, Hemed könyvek, Tel-Aviv, 1998, 106-108. o. Idézi Hering, uo.
 Bakács Tibor Settenkedő: Krisztus zsidó csillaggal. Élet és Irodalom, 2002. december 8. Idézi: Tóth Gy. László: Szembesítés, Magyar Nemzet, 2003. február 15.
 Bächer Iván: Kényszerbaloldal. Népszabadság, 2003. május 10.
 A Tilos Rádió jellemrajza jól nyomon követhető Lovas István "Államilag szubvencionált gyűlöletkeltés - Keresztényellenes, vallási háborúzás szítására irányuló mocskolódás a Tilos Rádióban karácsony előtt" című, egész újságoldalt kitevő írásában. (Magyar Nemzet, 2003. december 22.) Mint megállapítja, a Tilos Rádió "nem csak a Soros Alapítvány elektronikus kedvence. Magyar Bálint oktatási miniszteré is, aki »kulturális színfoltnak« nevezte. A Népszabadság egyetlen napon, 2000. február 29-én nem kevesebb, mint öt cikkben méltatta erényeit, beleértve a lap vezércikkét. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) szeretetét is elnyerte, amelynek költségvetését az adófizetők állják. Az idén július 9-én például 2,7 millió forintnyi közpénzzel támogatta az adót, amelynek pontosan a jutalmazás előtt egy hónappal korábbi reggeli műsorában ez hangzott el: "a kereszténység evolúciója elérkezett a kihalás előtti fázisba. Ez a láposodás... mocsarasodás, a bajusz Moszad-szerű megjelenése."
Lovas utánanézett a Tilos Rádió személyi állományának is, és bizonyítja, hogy az orgánum alkotóműhelye korántsem valamiféle szélsőséges elemek magába zárkózó szigete. "Az adó nevében általában két ember nyilatkozik. Egyikük Weyer Balázs, másikuk Nádori Péter. Nádori neve lapunkban legutoljára akkor bukkant fel, amikor kiderült, Krecz Tiborral közös tanácsadó cége megkérdőjelezhető körülmények között kapott 6,5 millió forintos megbízást két hónapos munkáért a Pénzügyminisztériumtól. Nádori a marginálisnak aligha nevezhető HVG-ben az elmúlt években több cikket publikált. A számítógépes keresés egyik dokumentuma (2002. IX. 21.) szerint a hvg.hu főszerkesztője. Nádori műsorvezetőként is szerepel a rádióban. Weyer Balázs, a kuratórium elnöke csütörtök reggelente kerül adásba a Tilosban. De ő az RTL Klub Országház című politikai magazinműsorának felelős szerkesztője és az Origo című, az Axelero kiadásában működő, »mértékadó« internetes portál főszerkesztője."
 In: Lovas István id. mű.
 Sajtóhírek szerint Barangó szent este, a mikrofon mögött történetesen ittas állapotban volt
 "Rövid lejáratú politikai keresztények" - idéztük az imént Bakács Tibor Settenkedőt az Élet és Irodalomból, aki egyúttal a Tilos Rádiónak is a műsorvezetője volt. Mint ahogy a "nemzeti" törzsben is szívesen használják a keresztény kifejezést a nem-zsidókra, ugyanígy a túloldalon is szívesen utalnak a keresztény szóval azokra (értelemszerűen nem-zsidókra), akik (e felfogás szerint) zsidóellenességükkel a szemben álló (jobboldali, nacionalista) törzsbe tömörülnek.
 Bayer Zsolt: Azért sem leszek antiszemita. Békesség a földön a jóakaratú embereknek. Magyar Nemzet, 2003. december 23.
 Szilágyi Ákos: Az eredendő történelmi bűn. Népszabadság, 2002. december 14. Idézi Tóth Gy. László uo.
 "Az SZDSZ megalakulása, a híres Kék könyv elkészítése óta tudatosan képviseli azt, hogy Magyarország jövője és gazdasági felemelkedése csakis a fejlett európai országok gazdasági közösségében képzelhető el. És azt is, hogy az ország szabadságát és politikai stabilitását az is garantálja, hogy hazánk a szabad és demokratikus országok közösségének része. A globalizáció részesei vagyunk, és haszonélvezői lehetünk" - nyilatkozza Bauer Tamás. (Sokan vevők a liberalizmusra, Népszabadság, 2003. január 18.)
 "Nem minden bűntett, ami fáj" - szögezi le Granasztói György történész. (Az antiszemitizmus és a XXI. század. Ma a magyarországi közéletet megosztó feszültségben döntően az 1990-hez kapcsolódó félreértések sűrűsödnek. Magyar Nemzet, 2003. január 17.)
 Török Bálint: A magyar függetlenségi mozgalom zsidómentő tevékenysége. Az Auschwitzi Jegyzőkönyv (Magyar Szemle, Budapest, 2003. február) (33. o.)
 Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban (Bp.) 1978, Kossuth., Juhász Gyula (szerk.)
 Tihanyi Péter: Eichmannra is rálicitáltunk. Randolph Braham professzor a legnagyobb szégyenfoltunkról. Hetek, 2002. december 20.
 Blikk, 2002. április 2.
 Ungváry Rudolf: Személyes szavak a félelemről. (Népszabadság, 2003. március 21.)
 Földes Anna: Vízválasztó félelem. (Népszabadság, 2003. április 3.)
 Pokol Béla: Országgyűlési kontroll Brüsszel felett. A magyar állami szuverenitás nagyobb mértékben csökken, mint az a csatlakozás körüli népszavazási vitákban megjelent. (Magyar Nemzet, 2003. október 20.)
 Népszabadság, 2003. november 5.
 Nemzet és tudata. Beharangozó beszélgetés Gángó Gáborral a Mindentudás Egyeteme program keretében Mi a nemzet? - a népek életéről és haláláról címen tartott előadásához. (Népszabadság, 2003. március 14.)
 Uo.
 Orbán Viktornak írt levelében Kovács László sérelmezi, hogy "a volt kormányfő és több fideszes politikus ismétlődően azt állítják, arra biztatta az országot: tanuljunk meg kicsi lenni". Valóban a politikai folklór részévé vált immár, hogy az MSZP elnöke ezt - vagy ennek egy változatát: "merjünk kicsik lenni" - mondta volna. ("A sírásó munkába állt" című írásban a Magyar Nemzet vezércikkírója például ezzel zárja gondolatmenetét: "Gyurcsány Ferenc [...] egyetért a főnökével: »Merjünk kicsik lenni«.") Csakhogy ezúttal a "hiedelem" nagyon is vaskos valóságra épül. Mint Kovács maga is írja, ő idézte Franz Vranitzkyt 2002. június 4-én - azaz Trianon évfordulóján -, aki azt mondta, hogy Ausztriának az egykori Habsburg-birodalom széthullása után meg kellett tanulnia kicsinek lenni, s ez volna sikere kulcsa. Itt nincs mit szépíteni: Magyarországot a nagyhatalmak erőszakkal darabolták fel, nem magától esett szét - aki rá alkalmazza az idézetteket, az olyan, mintha helyeselné a történteket.
 Magyar Nemzet, 2002. december 6.
 Idézi: Magyar Nemzet, 2003. január 27.
 Magyar Nemzet 2003. szeptember 24.
 Ld. pl. a Magyar Nemzet 2003. szeptember 22-i számát, amelyből az is kiderül, hogy "Kétszázhetvennégymillió forintos köz- és magántartozással a háta mögött fantomizálódott Salamon Berkowitz első vállalkozása, a Centrál Kft.", továbbá hogy alapítványa "korábban a holokauszttúlélőknek járó svájci jóvátétel eltérítésének kísérletével szerzett hírnevet magának", és "minden hivatalos forrás cáfolta Berkowitz azon kijelentését, miszerint ő az Ortodox Zsidó Világtanács alelnöke."
 Népszabadság, 2003. november 27.
 Mint ahogy Európa azt sem fogadta el, hogy az Unió alkotmányában utalás legyen a keresztény gyökerekre.
 Borbély Zsolt Attila írja a Kapu 2004. októberi számában: "A szoborról lévén szó rá kell mutatni arra, hogy annak felállítása messze nem az erdélyi magyarság egységének és állhatatosságának eredménye, hanem a kormányzó román hatalmi elit által az RMDSZ vezetésének, a leghűségesebb fegyverhordozónak jutatott, legitimációs célzatú politikai muníció, amivel persze a szervezet csúcsvezetése él is. Nagy kérdés, hogy mikor lesz már elege a hallgatóságnak az unos-untalan ismételgetett »és a szobor áll« - típusú retorikai fordulatokból s a taps helyett mikor kíséri majd elégedetlen morgás a szónok hatásvadászatát, jelezve, hogy lassan a tömeg is felfogja, hogy a szobor felállításáról való szónoklás a lényegi előrelépés, önállóságunk, önrendelkezésünk közjogi síkon való kodifikációnak elmaradását kívánja elfedni. Tragikus és szánalmas, ahogy egy nyilvánvaló szimbolikus vereséget (a Trianon utáni kultúrgenocídium keretében ledöntött szobor magától értetődő felállítását a román fél csak úgy engedte meg, ha szemben áll a román elnyomás szimbóluma, a diadalív, mint az eszközökben nem válogató román nemzetpolitika örök mementója) a MSZP-RMDSZ-PSD szövetség hatalmas eredménnyé tupíroz fel, ahogy az MSZP vezetői újra és újra köszönetet mondanak a román félnek, hogy a sokszáz ledöntött magyar szobor közül egyet, ráadásul az imént leírt körülmények között felállítottak."
 E jelenséget részletesen taglalja: Borbély Zsolt Attila-Szentirmai Krisztina: Erdélyi magyar politikatörténet 1989-2002. A Reintegratio Alapítvány megbízásából kiadta az LKD Bt. 2003
 Czike László: Magyarország privatizációja. Magyar a Magyarért Alapítvány, 2003., 183. o.
 I. mű uo.
 Tőkéczki László: A megbízottak tündöklése. A helytartó szellemű csoportok kedvencei a nagyhatalmi politika etikátlan vonulatának. (Magyar Nemzet, 2002. december 5.)
 "Egyszerűen megdöbbentőnek nevezi a baloldali brit lap [The Guardian] azt a hatalmas befolyást, amelyet szélsőjobboldali keresztény csoportok fejtenek ki a Bush-kormányra, illetve hogy előttük tárva-nyitva áll a Likud párt és Saron ajtaja, mert az izraeli kormánynak jól jön e szektások szélütött ideológiája, noha - »mellesleg« - a végső holokauszt eljövetelének szurkolnak. E fundamentalista, bibliai keresztények víziója szerint a Szentírás jövendölésének megfelelően eljön az utolsó ítélet [...], »144 ezer zsidó meghajlik Jézus előtt, és őket megmentik, de a többi elpusztul minden holokausztok anyjában«. Izrael ráadásul még bujtogatja is a holokausztimádókat, hogy csak tegyék a dolgukat. Teszik is: nagy összegű pénzadományokat juttatnak az illegális zsidó telepeseknek, és ami még fontosabb, nyomást gyakorolnak Bush elnökre, hogy álljon el a palesztin állam létrehozását célzó útitervtől." (Lovas István lapszemléje, Magyar Nemzet, 2003. június 11.)
"Az eddig következetesen Izrael-barát" The Washington Times arról ír, hogy a George Bush kormányában kulcsszerepet betöltő "likudnyikok" vették át az Egyesült Államok közel-keleti politikáját. "Tervük az, hogy a közel-keleti diktatúrákat egymás után megdöntsék." (Lovas, Magyar Nemzet, 2003. február 27.)
A The Observer szerint "Amerikát most már teljesen a szélsőjobboldal kerítette hatalmába", a külpolitikában a republikánusok "az új nemzetközi rendet az amerikai jobboldal előítéletei köré építik". (Lovas, Magyar Nemzet, 2002. november 11.)
Az amerikai baloldali értelmiség egyik mérvadó hetilapja, a The Nation szerint az iraki háborút erőltető, amerikai jobboldali zsidó neokonzervatívok meg vannak győződve arról, hogy "az amerikai és izraeli érdekek elválaszthatatlanok. Saron Likud pártjának barátai ők, akik általában gyűlölik az arabokat és muzulmánokat." (Lovas, Magyar Nemzet, 2003. július 8.)
Uri Avnery alternatív béke-Nobel-díjjal kitüntetett író és újságíró békeszervezete honlapján (Gush Shalom) olvasható cikkében azt írja, hogy az iraki háborúval a keresztény fundamentalisták és a zsidó neokonzervatívok hatalma és befolyása korlátlanná vált Washingtonban., és "most már nyitva áll az út a cionista terv, Nagy-Izrael létrehozására". (Lovas, Magyar Nemzet, 2003 április 12.)
 Hordót a sajtónak. Rendszerváltozás a hírközlés tükrében. Szerkesztett Bognár József. Hunnia kiadó, 106-107. o.
 Id. mű 113. o.
 In: id. mű 110. o.
 A Mlada fronta Dnes című napilapból idézi a Népszabadság 2003. október 1-ei száma.
 A bárdolatlan jelzőkre a nyugati sajtó is felfigyelt. "Az etnikai magyarok egyenlőséget követelnek címmel a holland közszolgálati rádió [Radio Netherlands] arról számol be, hogy Kovács László külügyminiszter »gyermetegnek« és »felelőtlennek« nevezte a kettős állampolgárságot követelőket." (Lovas István Napi sajtószemléje, Magyar Nemzet, 2003. augusztus 28.)
 A Népszabadságnak is feltűnt a gyakori véleményváltozás, nem is volt rest szóvá tenni: "A külügy álláspontja az elmúlt hónapokban figyelemre méltó változáson ment keresztül. Míg nyáron arról beszéltek, hogy »a magyar diplomácia nem foglalkozik a kettős állampolgársággal, s szűk a mozgástér«, addig szeptemberben Kovács már azt mondta, a vajdasági magyarokkal megkezdődhetnek a szakértői tárgyalások. A fordulatban jelentős szerepet játszhatott, hogy a kettős állampolgárság lényegében hazai belpolitikai üggyé vált [...]" (Népszabadság, 2003. október 11.)
 Népszabadság, 2003. október 17.
 Magyar Nemzet, 2003. október 16.
 Varga Csaba: Az ősi írás könyve, Fríg Könyvkiadó, 2002, 93. o.
 Végh Alpár Sándor: Felejtés, megbocsátás. Viszik Mednyánszky bárót, Lehárt, Molnár Ferencet... (Magyar Nemzet, Magazin, 2003. május 24.)
 Pusztay János, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola tanszékvezető egyetemi tanára szerint a magyar nyelv szerkezete szibériai eredetre vall, a finné viszont nem. A közös finnugor nyelvi család kialakulása (hatezer esztendő) előtt a finnek az ún. nyugati, a magyarok viszont az ún. keleti tömbben éltek (a Baltikumtól az Altáj vidékig, illetve a Csendes-óceánig húzódó sávban). (Daniss Győző: Másként vagyunk finnugorok? Pusztay János nyelvünk több tízezer éves mélységeit kutatja. Népszabadság, 2003. szeptember 25.)
 Új Ember, 2002. november 3.
 Magyar Nemzet, 2003. december 24.
 Népszabadság, 2003. december 23., 24.
 Népszabadság, 2003. december 23.
 2002. október 24.
 2003. október 3-án
 Lukács Csaba: Három óra látszatdemokrácia. Kétszázezer aláírás a kedvezménytörvény védelmében. (Magyar Nemzet, 2003. május 23.).
 Idézi Kürti László: "Megnyertük a XXI. Századot" - a státustörvény és ami mögötte van. Magyarország Politikai Évkönyve 2002. I., 507-508. o.
 Id. mű 508. o.
 Uo.
 Id. mű 514. o.
 In: id. mű 516. o.
 Itt kell megjegyeznünk, hogy természetesen a szocialisták mentalitása sem teljesen egyforma. A nemzeti érdekek érvényesítésére az elmúlt tízegynéhány évben ugyan egyikük sem volt hajlandó komoly ütközéseket vállalni, de a Kovács László-féle "ösztönös" önfeladástól még a Medgyessy Péter-féle barátkozós, időnként mégis számon kérő és szóvá tevő politika is jókora távolságra van. Bár a magyar miniszterelnök annak ellenére elment Romániába (a kedvezménytörvény végrehajtásáról szóló román-magyar megállapodás aláírására), hogy a román miniszterelnök nem teljesítette korábbi ígéretét, s nem adott (nem vívott ki) szabad utat az aradi Szabadság-szobor felállításának), Medgyessy igyekezett kellően fagyosan viselkedni s nemtetszésének hangot adni. (Ez Kovácsnak még sose sikerült). A magyar miniszterelnök egyelőre (2003. októbere) kitart abban a törekvésében is, hogy az EU alkotmányába kerüljön bele egy olyan passzus, amely a kisebbségekkel való megfelelő bánásmódra kötelezné a tagországokat. Úgy tűnik, mostani miniszterelnökünkben - a politikai pragmatizmuson, haszonlesésen túl - ugyancsak dolgozik az bűntudat, mint két ciklussal korábban Horn Gyulában: kétes múltjuk arra kötelezi lelkiismeretüket, hogy igyekezzenek "jó uralkodók" lenni, s tőlük telhetően a nemzet egészének javát szolgálni.
 Kürti László, id. mű 515. o.
 In: Kürti László, id. mű 516. o.
 Uo.
 Népszabadság, 2003. szeptember 16.
 In: Kürti László, id. mű 517. o.
 Uo.
 Népszabadság, 2001. december 28.
 Magyar Hírlap, 2001. december 29.
 Az MSZP izraeli kampánytanácsadója
 Magyar Nemzet, 2003. június 3.
 "Uraim, furcsa, hogy Magyarország szomszédjait annyira bosszantja az ország státustörvénye, amikor éveken át hasonló, de még erősebb törvény vonatkozik rájuk. Izraelnek 1950-ben elfogadott törvénye a visszatérésre az újonnan érkezőknek sokkal több előnyt biztosít, mint a magyar. (...) Teljes mértékben legitim a vágy, hogy a magyarokat az anyaországba hozzák. A nemzetek fölötti érzéseket tápláló Európai Bizottságtól nem lehet elvárni, hogy ezt a vágyat megértsék, de Magyarország szomszédainak ezt tiszteletben kell tartaniuk." (The Economist, Gilad Maayan, Kfar Saba, Izrael. Lovas István lapszemléje, Magyar Nemzet, 2003. október 3.)
 Idézi: Kántor Zoltán: Politikai és nemzeti identitás Közép-Európában. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2001, 66-67. o.
 Id. mű 67. o.
 Uo.
 In: id. mű 65. o.
 Tamás Gáspár Miklós: A magyar külpolitika csődje. Népszabadság, 2001. június 30. In: id. mű 67. o.
 Szalay Károly: Karinthy és Trianon. Magyar Demokrata 2003. szeptember. 18., 45. o.
 Idézi Szalay uo.
 "A román és a magyar miniszterelnök együtt tolta le a nadrágját, és üzente meg saját szélsőségeseinek: megcsókolhatjátok a fenekünket. Ha van par excellence román és magyar nemzeti érdek, akkor ez az." (Medgyessynek mennie kellett. Magyar Narancs, 2002. december 5. Idézi: Tóth Gy. László, Szembesítés. Magyar Nemzet, 2003. február 15.
 Mécs Imre: Trianon tűnő árnyai. Népszabadság 2003. június 3.
 Hogy milyen kevés kell az egyensúlyi helyzet felborulásához, kiválóan példázza a Népszabadság idézett cikke. A nagyhatalmú médium részéről elég volt csupán feszegetni a kirekesztés-rasszizmus kérdését ahhoz, hogy a keszthelyi városvezetés azonnal visszatáncoljon. Ennek tényét - sajátos módon - a Népszabadság egyik rövid tudósításának elejtett befejező mondatából tudhattuk meg: az 2003. október 14-én (vagyis egy héttel az iménti után!) megjelent hír szerint "Hónapok óta nem tud megegyezni hat-hét keszthelyi roma család egy helyi vállalkozóval [...] A vállalkozóval megegyezni nem tudó romák nem azonosak azokkal, akiknek otthonait nemrég egy deszkapalánkkal takartatta el a város vezetése. Az önkormányzat a palánkot később lebontatta."
 Löffler Tibor: Jászladány és a radikálisok, Magyar Nemzet, 2003. szeptember 25.
 Népszabadság, 2002. november 25.
 Metro, 2002. szeptember 24.
 Papp László Tamás: Ki jogosult jogtiprásra, Népszabadság, 2003. szeptember 15.
 "A Nyílt Társadalom Alapítványt hajlandó volt kivétel nélkül minden jászladányi roma iskolás, összesen százegy gyermek tandíját fizetni az alapítványi iskolába való beiratkozáshoz, csakhogy bizonyítsa: diszkrimináció történik." Uo.
 Hogy puszta kirakatpolitikáról - azaz álhumanizmusról van szó -, valószínűsíti az a tény, hogy Laura Silber, a Soros-birodalomhoz tartozó Nyitott Társadalom Intézet New York-i politikai tanácsadója nem tudott példát mondani arra, hogy a jászladányi roma általános iskolásokon kívül adtak-e más cigány gyerekeknek pénzt arra, hogy alapítványi iskolában tanuljanak. (Kettős mérce Sorosnál? Magyar Nemzet, 2003. november 18.)
 Népszabadság, 2003. szeptember 1.
 Magyar Nemzet, 2003. szeptember 1.
 2003. október 29-én (tehát mintegy két hónappal a tanév megkezdése után) a Népszabadság arról tudósít, hogy az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont (OKÉV) elkezdte annak a vizsgálatát, hogy "a jászladányi alapítványi iskola létrejöttével megsértették-e a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseket." Ugyanitt megtudhatjuk, hogy az oktatási miniszter "időközben utasította az OKÉV-et, hogy hatósági ellenőrzés keretében vizsgálja meg az iskola működését."
 Népszabadság, 2002. október 24.
 Uo.
 "A cigány önkormányzat elutasítja a kisebbségi névjegyzéket" - közli címében a Népszabadság "A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, valamint a kisebbségi ombudsman úgy ítéli meg, a névjegyzék bevezetésével lehet elérni, hogy a kisebbségi önkormányzati választásokon - szemben a jelenlegi helyzettel - valóban csak kisebbségiek legyenek választók és választhatók. Bár az OCÖ [Országos Cigány Önkormányzat]a névjegyzék bevezetésével nem ért egyet, annak szükségét érzi, hogy valamilyen formában megoldódjon a kisebbséghez tartozás igazolása." (Népszabadság, 2003. október 6.) Későbbi sajtóhírek arról számoltak be, hogy az OCÖ - nyilván kormánynyomásra - mégis elfogadja a "listázást". Ezzel szemben a Roma Polgárjogi Mozgalom sajtótájékoztatón jelentette be, hogy nem ért egyet a névjegyzék bevezetésével. Horváth Aladár, a mozgalom vezetője szerint nem adna garanciát arra, hogy a jövőben valóban a kisebbségek választhatják meg saját önkormányzataikat. (Népszabadság, 2003. december 5.) "Roma vagyok, nem kartotékadat" - írja idevágó írása címében (Népszabadság, 2003. december 10.). Jól tükrözi az ellentmondás (mondhatni: csapdahelyzet) feloldhatatlanságát, hogy 1994. márciusában (25-ei számában) már arról tájékoztat az országos napilap, hogy tüntetésre készül a Független Cigány Kerekasztal nevű szövetség, így tiltakozva a kisebbségi választói névjegyzék tervezett bevezetése ellen. Az újság emlékeztet arra, hogy az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) egyszer már a névjegyzék elfogadása mellett döntött; Kövesi Vilmos elnökhelyettes, a Független Cigány Kerekasztal vezetője szerint azonban - mint közleményében állítja - ez nem tükrözi a "képviselők valós, egyöntetű véleményét".
 2001. szeptember 11. óta, s ettől nem függetlenül, mióta Európában felerősödtek az Izraellel szembeni kritikus hangok, a nyugati demokráciák ugyancsak csapdahelyzetbe kerültek a származásfirtatást illetően. Az antiszemitizmusról szóló brüsszeli jelentés késedelmének az oka, mint ezt a Népszabadságból (2003. november 27.) megtudhatjuk, hogy "Gondot okozott például, hogy állampolgárságuk alapján holland, francia vagy belga antiszemitának számítanak azok az itt élő mozlimok is, akik a zsidó intézmények elleni atrocitások zömét elkövetik." (Szorosan nem tartozik ide, ezért csak érdekességképpen említem meg: a tudósítás arról is beszámol, hogy állítólag nem boldogultak a jelentés szerzői azzal sem, miként kezeljék "a politikai bal- és jobboldalon egyaránt jelentkező, de eltérő formákat öltő zsidóellenesség jelenségeit".)
 Ez a helyzet például a Rádió C-nél - vagyis a romarádiónál -, amelynek vezetője nem-cigány, s bizalmas értesüléseim szerint kifejezetten cigány származásúak kérlelték, fogadja el kinevezését.
 Magyar Hírlap, 2003. október 10.
 Magyar Nemzet, szeptember 1.
 Kolláth György szerint Magyar Bálintnak távoznia kell. Magyar Nemzet, 2003. június 19.
 Ez a fejezet megjelent a Magyar Demokratában
 Ez a fejezet megjelent a Magyar Demokratában
 Jeszenszky Géza valójában ezt mondta: "...engedtessék meg nekem feltételezni, hogy a mi kormánykoalíciónk pártjai jóval hitelesebben képviselik a nyugati civilizáció, a nemrég még lekicsinylően polgárinak nevezett demokrácia, mind a maradisággal, mind a radikalizmussal, mind a szocializmussal szembenálló és szép magyar kifejezéssel szabadelvűnek nevezett politikai eszmék, nem utolsósorban pedig a magyarság nemzeti értékei és érdekei iránti elkötelezettséget, mint a tisztelt ellenzék sok tagja." (http://www.mkogy.hu/naplo34/039/0390151.html) - a Szerk. megjegyzése.
 Ez a fejezet megjelent a Magyar Demokratában
 2002. október 11.
 2002. október 14.
 2001. december 24.
 2002. október 24.
 2002. október 11.
 2002. október 24.
 Kertész Imre: Sorstalanság, Magvető Kiadó, 313-314. o.
 2002. október 18.
 2002. október 11.
 Új Ember, 2002. november 3.
 Radnóti Sándor: Sok sérelme volt és kevés jóvátétele, Népszabadság, 2002. október 11.
 Bernard Goldberg: Médiahazugságok, Fókusz Kiadó, 2002
 2002. október 19.
 "Csapataink harcban állnak"... Beszélgetés a betiltott Sajtóklub műsorvezetőjével, Lovas Istvánnal. E-mail-es kézirat, 2002. november
 Lovas István: Kettős mércével. Kairosz Kiadó, 2003. 336. o.
 Nádas Péter: Kertész munkája és a témája. Élet és Irodalom, 2002. október 18.
 Sorstalanság, 151. o.
 Ezt a tényt nem cáfolják azok a sajtóbeli közlések, amelyek akár tucatnyi név és cikk felsorolásával igyekeznek bizonyítani, hogy márpedig a magyar, s ezen belül a balliberális elit igenis hamar felismerte és hangosan hirdette Kertész és művei nagyságát.(Ld. például Radnóti Sándor vélekedését az Élet és Irodalom 2002. november 15-i számában.) A szélesebb köztudatba kerüléshez (visszhanghoz) a méltatásoknak el kellett volna érniük egy kritikus mennyiséget; legalább egy tisztes töredékét az Esterházy- vagy Nádas-dicséreteknek.
 "Én nem meggyőződésből lakom itt. Bőröndöm, hogy úgy mondjam, becsomagolva áll" - nyilatkozza Kertész Imre az NRC Handelsblad holland napilapnak (s idézi a Magyar Demokrata 1999. szeptember 17-i száma).
 Molnár Balázs: Kertész nem diszkriminál, "A magyarok még mindig nem szembesültek a Holokauszttal", Demokrata 2002/46
 Volksrant, 1999. október 15., in: Magyar Demokrata, id. mű
 Zsidók és zsidóság a mai Magyarországon. Egy szociológiai kutatás eredményei. Szerkesztette Kovács András. A Szombat (a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóirata) kiadványa, 2002.
 Vásárhelyi Mária: Nobel-díj - történeti keretben. Élet és Irodalom, 2002. október 18.
 Ld. például Elek István és a Beszélő szerkesztőjének, F. Havas Gábornak az eszmecseréjét. In: Varga Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők. I. kötet: Médiaharcok, 148. o.
 Pelle János: Nobel-díj és holokauszt-recepció, ÉS, nov. 8.
 Radnóti Sándor: A Nobel-díj mint bunkósbot, ÉS, nov. 15.
 Litván György: Jászi és Lukács, ÉS, nov. 15.
 "Félig zsidó, félig magyar, vagy tán egészen az", interjú Kozma Györggyel. Törzsi trilógia, Harmadik könyv
 Tisztázó levélváltásunkkor Petőcz ezt írta: "Ami miatt nekem érdekes ez az egész, az az, hogy valóban létezik-e az általad megnevezett törzsi háború. Én például semmilyen háborúban nem állok. De persze elismerem, hogy van valami. És ezt a valamit én is utálom, mindkét oldalról képmutatónak tartom. A te felvetéseddel az a baj, hogy ha van is ilyesmi, attól még alapelvek is vannak. Bizonyos dolgok, amiket nem csak a p. c. (political correctness - VDGy) miatt nem szabad csinálni és mondani. Amiket akkor sem szabad mondani, ha a »másik fél« provokál, opportunistán viselkedik, kettős mércével mér, stb. Mert az igazságban és morális alapelvekben nincs »másik fél«. Azok civilizatorikus alapvetések. Ezekhez lehet mérni szerintem a »felek« viselkedését, és ítéletet mondani róluk. De ha ezeket az alapelveket nem vesszük kiindulópontnak, akkor mindent relativizáltunk, megszűnik az értelmes nyelv, a párbeszéd, a logika. Legalább is szerintem."
Ezt választoltam: "Valóban itt van a mi igazi vitánk, csakhogy a magam álláspontjának részletesebb kifejtéséhez, s általa a Te esetleges meggyőzésedhez kevés egy levél. (Remélem, A törzsi háború természetrajza... elég lesz.)"
 Tóth Sándor: Egy vitához. ÉS, 2003. január 17.
 Szelei István: A toleranciáról, másként. Magyar Demokrata, 2003. március 6., 64-65. o.
 Vörös Kati: A meg nem született párbeszéd. Élet és Irodalom, 2003. március 28.
 Népszava, 2002. május 16.
 Kerényi Imre: Médiaarcok. Népszava, id. mű.
 Németh Péter: Rosta (helyett), Népszava, 2003. május 18.
 Mészáros Tamás: Valamit a tanulságokról, Népszava, május 25.
 Tóth Sándor, id. mű.
 Vörös Kati - szavai szerint - "[...] 14 éves forma lányként a »vidéki« Magyarországon az 1980-as évek közepe táján" szembesült először a holokauszttal. "A házunkban laktak Kovácsék, Kovács néni auschwitzi túlélő volt [...]. Majd a kedvenc lengyelországi családi nyaralások egyikén elmentünk Auschwitzba, ami maga volt a néma döbbenet. Hogy én kivel azonosultam? Teljes lelkemmel a jó, az ártatlan, az áldozat oldalán álltam. De rá kellett döbbennem, hogy nem én, hanem Kovács Szilvi Anne Frank. Ő lett volna a kirekesztett, a megkülönböztetett, én pedig a kirekesztők oldalára kerültem volna. Be kell vallanom, hogy úgy éreztem, inkább lennék zsidó, mert akkor minden egyértelmű lenne, és nem kellene attól félnem, hogy nem lettem volna elég erős, hogy jó maradjak, hogy ellenálljak és segítsek. Sokáig bűntudatom volt emiatt." Id. mű
 György Péter: Ha élne Kádár....ÉS, 2003. május 16.
 ÉS, 2003. május 23.
 Népszabadság, 2002. december 6.
 Ilyen a véletlen: erről is a ugyanabban a Mikulás-napi számban (december 6.) tudósít a Népszabadság
 Tibori Szabó Zoltán: Szexbotrány a püspökségen? Népszabadság, 1999. február 24.
 Ld. a következő fejezetet: Gyűlölettenítés?
 Zsolt Péter: Médiaháromszög. A modern tömegkommunikáció szerveződése. EU-SYNERGON Kft, 1998, 79. o.
 Magyar Nemzet, 2003. november 29.
 György Péter: Jobb jobbot, Magyar Hírlap, 1994. június 25.
 Idézi: Pesti Hírlap, 1993. december 23.
 Magyar Narancs, 1996. április 18.
 Élet és Irodalom, 1998. május 13.
 Popper Péter: Van másik?, Népszabadság, 1998. május 8.
 Magyar Hírlap, 2000. július 3.
 Varga Domokos György: Elsőkből... Id. mű, II. kötet: MédiaArcok, 52. o.
 Magyar Nemzet, 2003. február 26.
 A kiegyensúlyozott politikai megnyilvánulásairól közismert Solymosi Frigyes akadémikust, a Nemzeti Kör tagját, a Magyar Nemzet mellett a Népszabadság gyakori szerzőjét kormányváltás után "négy, tisztán szakmai bizottságból távolították el". Ezzel kapcsolatos eszmefuttatását a Magyar Nemzet 2003. április 26-i száma közli.
 Ugyancsak a Magyar Nemzet számolt be - egy birtokába került dokumentum alapján - arról, hogy Nagy Sándor (szocialista) területfejlesztési államtitkár "azoknak a kistérségi megbízottaknak is felmondott, akik a kancellária értékelése szerint is kiváló munkát végeztek". (Pártkáderek a kistérségben, 2003. április 28.)
 A bíróságon jól látható a múlt és jövő küzdelme: Loppert Dánielt 2003. februárjában első fokon elmarasztalták rendzavarás vétsége miatt, másodfokon megszüntették az eljárást. A Váci Városi Bíróság viszont helybenhagyta az ottani rendőrkapitányság határozatát, amelyben negyven-negyvenezer forintos pénzbüntetésre ítélték a két tüntetőt.
 Népszabadság, 2003. április 9.
 Hankiss Elemér: Édenkert és júdáscsók. Népszabadság, 2003. február 8.
 Népszabadság, 2003. február 19. Varró Szilvia tudósítása A Köztársaság jelene címmel, a budapesti Eötvös Károly Intézetben, február 17-én megrendezett eszmecseréről, melynek négy előadója: Tölgyessy Péter politológus, Szalay Erzsébet szociológus, Lányi András író, Sajó András alkotmányjogász
 Népszabadság u. o.
 Népszabadság u. o.
 Magyar Nemzet, 2003. február 27.
 Magyar Nemzet, 2003. február 25.
 Magyar Nemzet u. ott
 Ez a hazai és külföldi közvélemény (jelentős része) általi felmentés természetesen hagyja újra dolgozni a baloldal régi jó hatalmi reflexeit; s ami a legmeghökkentőbb, hogy a fiatalabb generációknak is kellő fogékonyságuk van rá. "A cél szentesíti az eszközt" - akár a megvesztegetést és csalást, de akár a nyílt erőszakot is. "További fenyegetőzés. Baloldaliak gépkocsiba kényszerítették a feljelentőt" - olvashatjuk a Magyar Nemzetben. "Ismét hamis tanúvallomásra próbálták rávenni azt a fiatalembert, aki közjegyző előtt állította, és a rendőrségen is feljelentést tett, mert a Fiatal Baloldal - Ifjú Szocialisták (Fibisz) Vas megyei szervezetének elnökválasztó ülésén 4 ezer forintot fizettek neki és másoknak szavazataiért. A sértett állítja: most arra kényszerítették, hogy egy autóba ültetve írjon alá egy előre kitöltött, két tanú által előre szignált nyilatkozatot, miszerint ő 150 ezer forint fejében tett vallomást a közjegyzőnél. Miután e papírt a fenyegető hangnem miatt a fiatalember ellátta kézjegyével, Gál Angelika, a Vas Megyei Közgyűlés MSZP-s képviselője a rendőrségre vitte - ezzel bizonyítván, hogy a Fibisz megyei alakuló ülésén nem történt szabálytalanság, a közjegyzői nyilatkozat és a rendőrségi feljelentés alaptalan. Csakhogy a pártonkívüli fiatalember a gépkocsiban történt fenyegetés után egyből a szombathelyi rendőrségre ment, ahogy bejelentést tett az ügyben [...]" - írja a lap (2003. november 4.).
 Bauer Tamás: Örömünnep és hidegzuhany, Népszabadság, 2003. április 24.
 Népszabadság u. o.
 "Nőtt az uniós igenek száma. Szonda Ipsos: a megkérdezettek hetven százaléka szavazni fog." Népszabadság, 2003. február 19.
 Magyar Demokrata, 2003/17, 7. o. A telefonos felmérés szerint a megkérdezettek 79 százaléka emlékezett úgy, hogy részt vett a voksoláson, ami 30 %-kal több, mint a valóságban.
 A király sohasem hal meg, Magyar Nemzet, 2003. április 19.
 Magyar Nemzet, 2003. április 23. (Szerző: Pásztor Zoltán)
 Magyar Nemzet, 2003. április 23. (Szerző: Swendt Pál)
 Magyar Demokrata, 2003/17, 10. o.
 Stark Tamás, az MTA Történettudományi Intézetének kutatója szerint (akit egyébként a témában a kultusztárca kért fel véleményezésre) "A rendezők munkája nyomán Szálasi egy beosztottjait szerető, becsületes, kiváló emberként jelenik meg". Ezzel együtt is az az álláspontja, hogy "Természetesen nem lehet a bezárás a megoldás egy demokráciában. Ha megváltoztatnánk vagy kiegészítenénk a kiállítás egyes szövegrészeit, igen tisztességes tárlatot láthatna a nagyközönség, és a benne kialakuló kép is világos lenne."
 Népszabadság, 2003. április 18.
 Magyar Nemzet, 2002. december 16.
 A Szövetség a Nemzetért Polgári Kör, amelynek tagja Orbán Viktor exminiszter is, nyílt levelében a Terror Házát működtető kuratórium kibővítése ellen tiltakozik, mivel ezzel "valamennyi alapítót, létrehozót és fenntartót ellehetetlenítenek, valamint a múzeum gazdasági és szellemi irányát kívánják befolyásolni". (Népszabadság, 2003. január 31.)
 "Nemzetközi akciókat indított a Terror Háza vezetése", Népszabadság, 2003. január 31. A cikkből kiderül, hogy mozgósították a kuratórium külföldi tagjait, Mart Laar, volt észt miniszterelnököt és Zbigniew Brzezinskit, Carter volt amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját. Levelet írtak többek között Pat Coxnak, az Európai Parlament elnökének, tájékoztatták az Európai Konvent alelnökét, az Európai Néppárt vezetőségét, a német CDU külügyi szóvivőjét, az osztrák Néppárt főtitkárát. Meghívták a múzeumba Habsburg Ottót és fiát, Györgyöt, valamint az amerikai nagykövetet.
 Bernard Goldberg: Médiahazugságok, Fókusz Kiadó, 2002
 "Esküdt ellensége" viszont Seres az "antiszemita" jelenségeknek. Lelkes feljelentője volt akár Lovas Istvánnak, akár az Éjjeli Menedék című műsornak, ha úgy látta, megnyilvánulásukkal a zsidóság ellen uszítottak.
 Önkényes axiómák hálója (válasz Karsai László történész írására), Népszabadság, 2002. december 12.
 Lásd ehhez Szalai Erzsébet: Polgári baloldal: fából vaskarika, Népszabadság, 2003. április 23.
 "Amerikát az eddiginél is nagyobb veszély fenyegeti, ha a terrorizmust továbbra is elvont »gonoszként« állítja be és nem vizsgálja a kiváltó okokat" - írja a The New York Timesben közölt cikkében Zbigniew Brzezinski, aki szerint a terror elleni háborút elnyomó kormányok - az orosz, az izraeli, az indiai vagy a kínai - saját céljaikra sajátítják ki, ami visszaüthet az Egyesült Államokra. (Népszabadság, 2002. szeptember 3.)
 Népszabadság, 2003. január 29.
 Idézi Bayer Zsolt. Tom Lantos és Harold Pinter. Magyar Nemzet, 2003. február 26.
 Nap-kelte, Kereszttűzben, 2003. április 27.
 Népszabadság, 2003. október 9.
 Népszabadság, 2003. szeptember. 6.
 Uo.
 Jogosan állapítja meg Tőkéczki László történész, hogy "az árko(ka)t a (volt) kommunisták ásták, már közvetlenül 1945 után, amikor a nemzet csaknem felét egzisztenciájában likvidálandó osztályidegennek nyilvánították", és hogy "Ha a zsidóirtás nem lehet elfogadható és megmagyarázható, akkor a »burzsujok«, a parasztok, a papok, az értelmiségiek, a »nép (mindenféle) ellenségeinek« tömeges irtása sem lehet az." És éppen ilyen helyénvaló a történésznek az a következtetése, hogy "Medgyessy Péter, Kovács és Salgó László stb. soha nem lehetnek - Nagy Imrével ellentétben - a magyar nemzet hivatott képviselői hősei. Ők lehetnek pillanatnyilag hivatalos képviselők, politikai főnökök, de árokbetemetők csupán egy esetben: ha veszik a kalapjukat [...]" (Vehetik a kalapjukat, Miért is vannak "árkok" a magyar társadalomban?, Magyar Nemzet, 2002. július 31.)
 2003. szeptember 11.
 Magyar Nemzet, 2003. szeptember 5.
 Uo.
 Rafael Seligmann zsidó író a [Stern] német heti magazinban azt javasolja, hogy a berlini holokauszt-emlékmű építésének felfüggesztését használják fel arra, hogy az egész projektet hagyják abba, mert erre a "gigantomán" emlékműre senkinek sincs szüksége. A németországi zsidók központi tanácsának vezetője is azt a véleményét hangoztatta, hogy a holokausztra való túl sok emlékeztetés a szándékolttal ellenkező hatást érhet el, főként a fiataloknál. Ezért az emlékmű továbbépítése Seligmann szerint "felesleges és veszélyes, mint a vakbél." (Lovas István Napi sajtószemléje, Magyar Nemzet, 2003. október 31.)
 Lovas István Napi sajtószemléje, Magyar Nemzet, 2002. november 5.
 A Hegedűs-családban az apa is, fia is így, rövid o-val írja a nevét. A balliberális sajtóban (így a Népszabadságban is) helytelenül, hosszúval írják. Ebben az esetben az idézeteknél eltekintettem a betűhűségtől - VDGy.
 Népszabadság, 2002. április 23.
 Népszabadság, 2003. október 11.
 Magyar Nemzet, 2003. október 25.
 Ifj. Hegedűs Loránt ügyével - zsidóellenességével - bővebben foglalkozom a Törzsi trilógia Második könyvének ("Antiszemiták" és "idegenszívűek") I. részében, az "Antiszemita" példatár című fejezetben.
 Népszabadság, 2003. november 7.
 Népszabadság, 2003. november 7.
 Magyar Nemzet, 2003. november 7.
 Idézi: Csontos János, Magyar Nemzet, 2003. december 1.
 Népszabadság, 2003. november 20.
 Népszabadság, 2003. november 10.
 Magyar Nemzet, 2003. november 11.
 Népszabadság, 2003. november 27.
 Népszabadság, 2003. november 22.
 Eörsi István: A tekintély feltételei, Népszabadság, 2003. november 21.
 Kis János: A bírói döntéstől a törvény fölötti döntésig, Élet és Irodalom, 2003. november 20.
 Magyar Nemzet, 2003. november 14.
 Magyar Nemzet, 2003. november 28.
 Népszabadság, 2003. november 20.
 Népszabadság, 2003. november 21.
 Magyar Nemzet, 2003. november 10.
 Magyar Nemzet, 2002. dec. 7.
 Népszabadság, 2003. november 20.
 Uo.
 Magyar Nemzet, 2003. december 5.
 Magyar Nemzet, 2003. november 10. és 11.
 Gusztos Péter: Jó politika - vagy rossz törvény. Népszabadság, 2003. december 8.
 Népszabadság, december 23.
 Népszabadság, 2003. november 27.
 Népszabadság, 2003. november 6.
 Népszabadság, 2002. december 9.
 Ugró Miklós: Gyűlöletbeszéd-hiba. Magyar Nemzet, 2003. december 10.
 Népszabadság, 2005. június 8.
 Már Bibó István is (akire balliberális oldalon ugyancsak sokszor hivatkoznak) az egészséges nemzettudat és a demokratikus politikai rendszer "előnyös" összekapcsolását követelte - miként erre Gángó Gábor irodalomtörténész mutatott rá a Mindentudás Egyeteme előadássorozatában. (Idézi: Magyar Nemzet, 2003. március 22.)
 Az első fokú bíróság a Legfőbb Ügyészség és egy magánszemély keresetére 2001-ben megsemmisítette az MVSZ 2000. májusi küldöttgyűlésén hozott határozatokat, s ezzel - bár nem jogerősen - lényegében illegitimmé tette a szervezet újonnan megválasztott vezetőségét, élén az erdélyi Patrubány Miklóssal.
 A szerkesztő megjegyzése: Különvéleményemet fogalmazhatom meg itt Varga Domokos György barátom jóvoltából. Vallom, hogy bárkinek joga van arra, hogy a saját kultúrájára nézvést veszélyesnek ítélhessen bármilyen kulturális hatást. Meggyőződésem, hogy ha a zsidóság Magyarországon kulturális közösségként is meghatározható, akkor a nem zsidó származásúaknak nemhogy joguk, hanem még kötelességük is ezt a különbséget észlelniük és tudatosítaniuk. Ha pedig e kulturális különbözőségeket a magyar kultúrára nézvést veszélyesnek ítélik, akkor nem csupán joguk, hanem nemzetük iránt érzett felelősségükből fakadó kötelességük is, hogy e veszélyre nemzettársaikat - a zsidó származásúakat is - figyelmeztessék. Ezért nem értek egyet a szerzővel azt illetőleg, hogy ilyen figyelmeztetésért bárkit zsidóellenesnek lehessen nevezni. Az önvédelem legelsősorban sohasem valaki ellen irányul - ez ott van félreérthetetlenül a szó jelentésében is -, hanem valakinek vagy valaminek a megvédésére. (Nem hasonlatként, csupán a kérdés lényegét szemléltetendő: ha a nyulak menekülnek egy róka közeledtére, akkor ők nem rókaellenesek, hanem nyúlpártiak.) Ezért mindmáig a leghasználhatóbbnak és legmegalapozottabbnak vélem Illyés Gyula igen tömör meghatározását: nacionalista az, ki egy másik nép jogait sérti, hazafi az, ki a maga népének jogait védi.
A szerző megjegyzése: És aki a maga népének jogait védve a másik nép jogait sérti? Illyés Gyula igen tömör meghatározása e könyv szerteágazó gondolatrendszerének alátámasztásához nem bizonyult elégségesnek.
 A másik kérdés a kórházak, egészségügyi intézmények további privatizálásának megakadályozására vonatkozott.
 Románia 0-zone-al támogatja a határon túli románságot - Magyarországról méregdrága a Kárpát-medencét hívni címmel számol be az - internetes - Nemzeti Hírháló arról, hogy Romániából belföldi tarifával hívható a szomszédos Moldávia. Több mint 2 millió román él Oroszországnak ezen a részén. "Bukarest egyértelműen nemzeti érdekű döntést hozott az ügyben. Az alacsony percdíjak megkönnyítik a határon túli románsággal való kapcsolattartást, és nem mellesleg jótékonyan hatnak a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokra is. Mi a helyzet nálunk és a Kárpát-medencében, ahol a magyarság 8 részre szakadva, nyolc államban él? [...] Magyarországról általában olcsó Amerikába (így Hawaii-ra) és Kanadába, relatíve olcsó Ausztráliába, Izraelbe vagy Hongkongba, ugyanakkor méregdrága Erdélybe, a Felvidékre, a Délvidékre, Kárpátaljára és az Őrvidékre (Burgenland) telefonálni." (2005. máj. 2.)
 Duray Miklós: Miért szakadt ketté a MÁÉRT a legutolsó ülésén? 2004. december 29. Kézirat.
 E csalárdságnak bőséges irodalmát lelhetjük meg a nagyközönségtől elrejtve. A Hunsor nevű levelezőlista tagjai juthattak hozzá például ahhoz a beszámolóhoz, amelyet Sárközy Csaba, a Magyarok Világszövetségének Kárpát-medencei régióelnöke állított össze. Ebből kiderül, hogy a legnyilvánvalóbb és legotrombább választási csalások orvoslására sincs ma jogi lehetőség. Egyetlen, könnyen átlátható példát idézek a gazdag kínálatból. "Már az összeszámlálásnál gyanús lett minden. 20 perccel urnazárás után, 30%-os feldolgozottságnál vezetett a NEM. A szavazókörök 30 %-a tehát kész volt, eredményét összesítették s megjelent a képernyőn. Ehhez a következőket kellett elvégezni, az előírás szerint: Az urnát felbontani, megállapítani, hogy az ellenőrzőlap benne van-e. Jegyzőkönyvbe venni ezt a tényt. Megszámolni az érvénytelen szavazólapokat. Jegyzőkönyv. Megszámolni az első kérdésre adott érvénytelen szavazatokat, jegyzőkönyv. Megszámolni az első kérdésre adott igeneket, nemeket. Jegyzőkönyv. Ugyanez az aprólékos, precíz munkafolyamat a második kérdésre. Jegyzőkönyvek. Összesítés, jegyzőkönyv. Elküldeni, megjeleníteni. Ez mintegy 25 munka-lépcső. Darabjára egyetlen perc se esik. Képtelenség." (S akkor még némi számszerű adalék ugyaninnen: Budaörsön megfordították az IGEN - NEM számokat, a valóságban az IGEN győzött. Tárnokon 55%-kal kellett módosítaniuk az eredményt. Újpesten egyetlen számadat sem volt valós! Debrecenben az egyik szavazókörben a 280 IGEN-ből 80 IGEN lett.)
 A konferencián elfogadott zárónyilatkozatban a résztvevők kinyilvánították, hogy a felvidéki magyarság a kettős állampolgárság birtokában sem hagyná el a szülőföldjét, ezért minden választópolgárt arra kérnek, hogy igen szavazatával támogassa a határon túli magyarokat.
 Tamás Gáspár Miklós: A magyar külpolitika csődje. Népszabadság, 2001. június 30. In: id. mű 67. o.
 MNO (Magyar Nemzet Online)
 Népszabadság, 2004. november 22. 
 Idézett mű.
 Ld. e könyv CD-s kiegészítését!
 A szöveg így folytatódik: "Abban a parlamenti vitában, amely a kedvezménytörvény új tervezetének gyorsított eljárásban való tárgyalását volt hivatott eldönteni, Tabajdi újra feltette a régi lemezt, s azt hangoztatta, hogy az előző kormány szembekerült a szomszédok egy részével. Mintha ez nem lett volna természetes, sőt, éppen kívánatos, amidőn a magyar nemzet érdekeit más nemzet nacionalistáival szemben kellett érvényre juttatni. Tabajdi Csaba egyúttal arra kérte a Fideszt, hogy valljon színt többek között arról: szeretné-e, hogy az Európai Tanács előtt álló Jürgens-jelentés ne marasztalja el Magyarországot? Mintha helyénvaló lenne, hogy egy nemzet életének sorskérdéseit egy ellenérdekelt uniós bürokrata kifogásai dönthessék el?!
 Népszabadság, 2004. november 26.
 Magyar Nemzet, 2004. november 23.
 Magyar Nemzet, 2004. november 25.

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117

118

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése