visz a víz sodor: Sárga lábú enyveskezű klánok III. rész.

Sárga lábú enyveskezű klánok III. rész.

Varga Domokos György

Törzsi trilógia

Harmadik könyv

A törzsi háború természetrajza- a rendszerváltozás Magyarországán -

Második könyv"ANTISZEMITÁK" ÉS "IDEGENSZÍVŰEK"

I. rész
AZ "ANTISZEMITIZMUS" NYOMÁBAN

AZ "ANTISZEMITIZMUS" SZÍNE ÉS VISSZÁJA

Miért nem hallatja a hangját a Fidesz a gyűlöletbeszéd-törvény dolgában? - kérdeztem a Fidesz egyik alapítóját és kulcsemberét a Nap-keltében, 2003. novemberében. Deutsch Tamásnak, kit a balliberális oldalról "ledíszgojoztak", egy vicc jutott eszébe, melyet menten megosztott nem csak az őt kérdező újságírókkal, de a Magyar Televízió 1-es csatornájának nézőiével is: "Ki az antiszemita? Régen az volt, aki nem szerette a zsidókat. Ma az, akit a zsidók nem szeretnek."

Ebben a fejezetben arra teszek kísérletet, hogy bemutassam az "antiszemitizmus", s ehhez kötődően az "antiszemita" kifejezés hazai használatának színét és visszáját. Visszatérek a nulla ponthoz, az alapvetéshez, a szavak eredeti értelméhez és használatuk eredeti okához, indokához. Felteszem ezt a már régóta fel nem tett kérdést: független-e a gondolat a származástól? Vizsgálom, hogy mit veszítünk (veszíthetünk) és mit nyerünk (nyerhetünk) a származás ismeretével; milyen két út közül választhatunk; mi a hallgatás ára; és mi a veszedelme az általánosításnak. Rámutatok arra, hogy a fogalmak újragondolására jó lehetőséget nyújt a "politikailag korrekt" hatásának gyengülése; de arra is felhívom olvasóm figyelmét, hogy a fogalmak szabad használatának akadályozása, a véleménydiktatúra - megtámogatva az elhallgatási spirál jelenségével - kérdésessé teszi a demokrácia létezését. Külön is vizsgálom, hogy milyen szerepet játszik az elhallgatásban a bűntudat, az együttérzés, az önvédelem, a félelem, az üzleti érdek politikai és törzsi fegyverként való felhasználása, és milyent az antiszemitizmus vádjáé.

Ennek áttekintése után rátérek a fogalomtisztázás kérdéskörére: mérlegelem a közös érdekek és belátások létét és lehetőségét, a jelentéstorzulások és -torzítások legfőbb okát és forrását. Részletesen vizsgálom, hogy mi az "antiszemitizmus" oka "a zsidók", és mi az "antiszemiták" szerint, egyúttal rámutatok, milyen sokféle értelemben (jelentésben) használatos az "antiszemitizmus" és az "antiszemita" szó.

Mindez elmaradhatatlan előkészítése annak, ami egy következő fejezetre vár: kísérlet új fogalmak - vagy régi fogalmak új - használatára.

Alapvetés: a származásfirtatás tilalma

A politikailag korrekt felfogás¹ szerint bármiféle elmarasztaló utalás bárkire vagy bármire, aki vagy ami zsidó, az antiszemitizmusnak (zsidóellenességnek, zsidógyűlöletnek, fajgyűlöletnek) tekintendő. Minden ilyen elmarasztalásban ugyanis kimondva-kimondatlanul benne rejlik az az elítélendő és üldözendő szemlélet, mely szerint valamely ember vagy csoport elmarasztalandó cselekedete annak származásából, etnikai hovatartozásából fakadhatna. Márpedig a felvilágosult gondolkodás nem engedi és nem engedheti meg, hogy ilyesféle különbségeket tegyünk népek, emberfajták között. Mindenféle népek és mindenféle fajták (arabok, zsidók, cigányok, feketék, fehérek, sárgák, magyarok, németek, franciák, stb., stb.) azonos értékűnek tekintendők, egyik sem való alább vagy följebb a másiknál. Eme világfelfogás, nagyon helyesen, elejét veszi (vagy legalábbis igyekszik elejét venni) minden olyan irtási szándéknak és törekvésnek, amelyet a másokkal szemben érzett felsőbbrendűség táplálna; de féket vet azoknak a mindennapi, hátrányos megkülönböztetéseknek is, amelyek némely emberek és embercsoportok versenyhelyzetét (boldogulási esélyét) származásuk okán rontanák.

Tiszta ügy. Azaz tiszteletre méltó felfogás, valóban felvilágosult s valóban követésre érdemes. Akik nem fogadnák el (s ilyenek volnának az antiszemiták is), azok a felvilágosodás, a humanizmus, az emberi jogok, a társadalmi béke nevében legalább is kirekesztendők a közéletből (kiűzendők a "szalonokból"), súlyosabb esetekben pedig büntetőjogilag is felelősségre vonandók, azaz például szabadságvesztésre (börtönre) ítélendők (amint ez - első fokon - ifj. Hegedűs Loránttal, a MIÉP alelnökével történt).

Eme filozófia és gyakorlat igazságosságát (helyénvalóságát) leginkább az kérdőjelezheti meg, ha maga az alapfeltevés (kiinduló tételünk, alapvetésünk) hibás.

Alapvetésünk lényege, hogy valamely ember és embercsoport gondolkodásmódját és magatartását nem a származása határozza meg, tehát nem is szabad, nem is illik bármiféle kifogásolható gondolatát vagy cselekedetét a származására visszavezetni, majd a következő "logikus" (logikailag hibátlannak tűnő) lépésben e kifogásolható szemléletet és magatartást az egész etnikumra kivetíteni.

A kérdés tehát, amelyre a helyes választ keressük, így szól (látszólag legalábbis): Igaz-e az a feltevés, hogy valamely ember és embercsoport gondolkodásmódját és magatartását nem a származása határozza meg? Ha arra gondolunk, hogy nem létezik olyan nép vagy népcsoport, amelynek egyedei között ne találnánk kicsiket és nagyokat, okosakat és butákat, jókat és rosszakat, gyengédeket és rámenőseket, barátságosakat és barátságtalanokat, szűkkeblűeket és nagyvonalúakat, tisztességeseket és csalókat, közösségszeretőket és individualistákat, moderneket és maradiakat, kozmopolitákat és lokálpatriótákat, szabadságszeretőket és tekintélypártiakat, szegényebbeket és gazdagabbakat, szorgalmasabbakat és lustábbakat, nyerteseket és veszteseket, haszonlesőket és kisemmizetteket, művelteket és műveletleneket, tehetségeseket és tehetségteleneket, és így tovább - szóval ha erre a cáfolhatatlan tényre gondolunk, akkor maradéktalanul el kell fogadnunk az alapvetés logikai helytállóságát és messze ható igazságát: egyetlen (elmarasztalható) gondolkodásmódhoz, tulajdonsághoz vagy magatartáshoz sem köthető hozzá csakis valamely emberfajta vagy etnikum; és fordítva: egyetlen emberfajtához vagy etnikumhoz sem köthető hozzá csakis valamely (elmarasztalható) gondolkodásmód, tulajdonság vagy magatartás. Ebből következően antiszemitizmusnak tekinthető mindenféle olyan megnyilvánulás, amely valakit (hát még egy egész közösséget) zsidó származása miatt gondol és ítél eleve idegenszívűnek, hazafiatlannak, nemzetárulónak, stb.; de az is, amikor a fogalmaink szerint idegenszívűnek, hazafiatlannak, nemzetárulónak tűnő személyről (csoportról) azt gondoljuk és állítjuk, hogy "biztos azért ilyen, mert..." zsidó.

A fel nem tett kérdés: független-e a gondolat a származástól?

Az iménti, alapvetésre vonatkozó kérdés azonban feltehető némileg másképp is: Igaz-e, hogy valamely ember és embercsoport gondolkodásmódját és magatartását nem határozza meg a származása? Vagy még félreérthetetlenebbül: Igaz-e, hogy az emberek vagy embercsoportok gondolkodása és magatartása független a származásuktól? Ha ugyanis nem független a származásuktól, vagyis ha például népük történelme, kultúrája, vallása ugyan nem dönti el, de mégis hat arra, hogy egy adott élethelyzetben mit gondolnak s mit cselekszenek, akkor szinte az emberi ész és értelem elleni merénylet lenne, ha erről nem vehetnénk tudomást.

A világos beszéd kedvéért nézzünk egy valóságos példát. Kovács Zoltánnak, az Élet és Irodalom főszerkesztőjének küldtem egy igencsak terjedelmes írást (egyébként meg is jelent "A feladvány" címmel). Kevés dolgot tartott szükségesnek kihúzni a szövegből, azt is leginkább "terjedelmi okokból", s velem szigorúan egyeztetve. E kevés dolog között volt két, voltaképp ugyanarra a dologra vonatkozó utalás (sőt, megállapítás): Kertész Imre és Nádas Péter származásának zsidó mivoltára. Származása felől egyikük sem hagy kétséget, sem irodalmon belüli, sem ezen kívüli megnyilatkozásában. Akkor miért nyesett itt olyan lenyűgöző pontossággal és magabiztossággal az amúgy kellőképp nagyvonalú, s írásom közlésével valóságos kockázatot vállaló "cenzor" szikéje? Azt gondolhatnánk, hogy azért, mert elmarasztalóan írtam e két íróról, s valamiféle negatív cselekedetnek zsidó mivoltukhoz való illesztésével kimerítettem az antiszemitizmus "tényálladékát". Nádasnak csakugyan kifogásoltam egy megjegyzését, szó szerint ezt írva róla: "Az efféle rettentően súlyos (és ugyanennyire bántó) kijelentések, valóban úgy tetszik, mozdíthatatlan kősziklaként fekszenek azon a keskeny ösvényen, amely a két oldalt egyáltalán még összeköti." Hogy mi volt ez a rettentően súlyos kijelentése, arra mindjárt visszatérek. Kertészt azonban dicsértem és méltattam, sőt, magasztaltam. Akkor pedig miért kellett távoznia e rövid, jelzőtlen, tárgyilagos megállapításnak: "Kertész Imre zsidó."? Miközben a Népszabadságban néhány nap eltéréssel ezt olvashatjuk: A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége "a magyarországi zsidóság nevében gratulál az írónak, aki mindig vállalta zsidóságát". Vagy ezt:"Izraelben szinte a sajátjuknak tekintik a magyar-zsidó író kitüntetését."

Kovács szemlátomást a szigorúnál is szigorúbban ragaszkodik az alapvetéshez: ne csak elmarasztalás, de dicséret esetén se írjuk le, jelentsük ki senkiről, hogy zsidó. Még ha köztudomású is, még ha saját maga állítja is. Még ha egyéb gondolatainkból, utalásainkból nyilvánvaló is, hogy akiről szólunk, azt zsidónak gondoljuk. De elvi kérdésnek tekinti, hogy hacsak közlendőnk megértetése végett nem elengedhetetlenül szükséges, akkor ne emlegessük, ne hangoztassuk senki származását.

Igaza van-e Kovácsnak?

Annyi bizonyos, hogy méltánylandó álláspont. Feltehetően segíti megvalósulni az alapvetés célját: nehogy egyetlen név is újra bevésődjék valamiféle - akár csak egy gondolatbeli, képzeletbeli - listára. Célja elérésében pedig egészen bizonyosan megtámogatja következetessége, vagyis hogy nem hajlandó kettős mércével élni (ha méltatunk, "zsidózhatunk", ha bírálunk, nem "zsidózhatunk"). A kérdés azonban (ismét) úgy merül fel, hogy a hozadékkal szemben mit veszítünk.

Veszítünk-e bármit is azzal, hogy nem foglalkozhatunk senki származásával? Való igaz, ha tudjuk, hogy valaki hogyan gondolkodik, miképpen cselekszik, akkor ez már bőségesen elegendő ahhoz, hogy ítéletet alkossunk róla, és ítéletünket egy igazi demokráciában minden bizonnyal akadálytalanul hangoztathatjuk is. Milyen többletet adhatna még, ha azt is hozzátehetnénk, hogy zsidó, sváb, cigány vagy éppen hottentotta az illető?

Származásismeret: mit veszítünk, mit nyerünk?

Tehát milyen többletet jelentett, hogy népszerű írónkról, Nádas Péterről leszögeztem, hogy zsidó? Van-e jelentősége ennek az ő véleményalkotása szempontjából? Azért mondta-e, amit mondott - s amit én súlyosnak, sőt, rettentőnek és bántónak ítéltem -, mert zsidó? Vagy mondhatta volna ettől függetlenül is? Vagy mondhatta volna-e olyasvalaki is, aki nem zsidó? S végül, ami nem kevésbé fontos: abból, mert valaki zsidó, következik-e, hogy ugyanezt gondolja? Már hogy: minden zsidó ugyanígy gondolkodik?

Népszerű írónk a Kertész Imrét ünneplő Élet és Irodalomban a következőt jelentette ki: "Auschwitz realitása az elmúlt ötvennyolc évben az etikai szemlélet, a politikai gondolkodás és a jogalkotás univerzális mértéke lett. Azok sem tudják megkerülni, akiknek leginkább érdekükben áll, a nacionalisták és fasiszták. Attól kell kényszerűen magukat elhatárolniuk, amit szeretnének ismét csak megtenni. Az etnikai tisztogatás, a tömeggyilkosság és a népirtás nem tartozik többé a legitim nemzeti ábrándok közé."² - a mondat értelméből fakad, hogy a nem legitim nemzeti ábrándok közé viszont továbbra is odatartozik. Nádas Péter szerint tehát akik fontosságot tulajdonítanak Magyarországon a nemzethez (magyarsághoz) való kötődésnek, a nemzet (a magyarság) fogalmával való gondolkodásnak, a nemzeti hagyományoknak és jelképeknek - mert hisz nekik vannak nemzeti ábrándjaik, ők a nacionalisták -, azok egyszersmind etnikai tisztogatásról, tömeggyilkosságról és népirtásról is álmodoznak éber óráikban.

Lám, Nádas Péter itt elkövetheti azt az általánosítást, mely szigorúan tilos a zsidóság vonatkozásában; csupán mert ő nem származási, hanem eszmei alapon teszi - ez pedig mind a politikai korrektbe, mind a törvénybe belefér. Mivel nem csak a származás (vagy például sajátos nemi beállítottság: homoszexualitás) lehet csoportképző tényező, hanem sereg más dolog is (mint például az eszme vagy az osztály), megint a kettős mérce problémájával találkozunk: ha valakit azért irtanak (irtottak) ki, mert kulák, vagy azért rekesztenek ki értelmiségi-szellemi szalonokból, vádolnak rémületes agyrémekkel, mert "nacionalista", az rendjén való?

Figyeljük meg, minek nagyobb a valószínűsége. Annak-e, hogy aki "nemzeti" érzelmű, aki (magyar) nacionalista, az tömeggyilkolni és népirtani vágyik, vagy annak, hogy aki ilyet állít, az zsidó származású? Személyes tapasztalataim és kutatásaim (no és - mint rámutatok - mások kutatási eredményei) alapján egyértelműnek tűnik a válasz: a zsidó származásúak körében a holokauszt olyan mély, gyógyíthatatlan sebeket ejtett, hogy emiatt nem tudnak, nem akarnak szabadulni félelmeiktől, rémképeiktől. A Kovács András által a magyar zsidóság bő mintáján végzett felmérés (közvélemény-kutatás) eredménye szerint a hazai zsidóság legerősebb összetartó köteléke a zsidóságot ért üldözések tudata, a holokauszt emléke.³ Amikor tehát a valóságot, ennek összefüggéseit igyekszünk megérteni és megértetni, szükségesnek és hangoztatandónak tűnő felismerés, hogy azért állít s hirdet széltében-hosszában egy képtelen véleményt valaki, mert származása, érintettsége miatt képtelen elfogulatlanul viszonyulni a témájához. Könnyen lehet, hogy e felismerés közzététele nem csupán a szélesebb közvélemény tárgyilagos és igazságos véleményalkotását segíti elő, de még az övét (az "érintett"-jét) is. Akkor pedig csak a szókimondásból (származás-firtatásból) származó nyereség látszik. Hol a veszteség?

Az alapvetés logikája szerint ott, hogy bár odafelé lehet igaz a kapcsolat vélemény és származás között, visszafelé már nem. Ha valaki nem zsidó, akkor, valóban, szinte a nullával egyenlő annak az esélye, hogy a Nádaséhoz hasonló következtetésre jusson. De csak azért, mert valaki zsidó, még ugyancsak (viszonylag) kicsi a valószínűsége, hogy ilyen végletes rémképek gyötörjék. Szintén a Kovács András-féle felmérésből tudhatjuk meg, hogy a hazai zsidóság csaknem 40 (egészen pontosan 38) százaléka szerint Magyarországon nincs vagy alig van ellenszenv a zsidókkal szemben. Alig több, mint negyedük (egészen pontosan 28 százalékuk) véli úgy, hogy legalább minden harmadik ember ellenszenvvel tekint rájuk; de minden bizonnyal még e válaszadóknak is csupán szerény töredékéről gondolhatjuk, hogy a "nacionalistákról" mindjárt zsidóirtási ábrándokat is feltételeznek.

A származásfirtatás - s rajta túl lehetséges veszedelmeinek és hozamainak - kérdését mellbevágó erővel tette fel maga az élet, 2003. november 25-én, Grespik László ügyvéd személyében. Az általa védett bőrfejűek perében azzal a kérdéssel fordult a tárgyalást vezető bírónőhöz, hogy nem zsidó származású vagy vallású-e, vagy nem kötődik-e a zsidósághoz, mert ha igen, akkor elfogultságot jelent be. A kormányfőtől a Legfelsőbb Bíróság elnökéig, pártelnököktől országgyűlési képviselőkig mindenki sietett ország-világ előtt kinyilvánítani, hogy megengedhetetlen a származás iránti érdeklődés, elfogadhatatlan a bírák - faj, felekezet vagy akár nem - szerinti megkülönböztetése. Valóban beláthatatlan következményekkel járna, ha eljutnánk (visszatérnénk) oda, hogy az élet bármely területén - az igazságszolgáltatásban, a politikában, a gazdaságban, a művészetben - az egyének várható (s feltételezésünk szerint számunkra eleve hátrányos) viselkedése mögött zsidó származást gyanítsunk. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik oldala, hogy legalább egyetlen egyszer merészeljük végiggondolni, nincs-e Grespik felvetésének igazságmagva vagy részigazsága, s ha lenne, nincs-e mód arra, hogy érvényt szereztessen neki.

Lehet-e valóban elfogult a bíró?

Az elfogultság intézményét nem arra találták ki, hogy ha egy bíró forma szerint érdekelt és érintett egy bűnügyben (akár a tárgya, akár a szereplői miatt), akkor ebből egyenesen következne, hogy elfogult ítéletet is hozna; hanem arra, hogy ennek ilyenkor nagyobb a valószínűsége. A kérdésünket tehát így helyes feltennünk: Valószínű-e, hogy az a bíró, aki érzelmileg kötődik a zsidósághoz, nagyobb ellenszenvvel viseltetik a szkinhedekkel (bőrfejűekkel) szemben, mint az, akinek nincsenek ilyen kötődései? Ha a válaszunk igen, akkor a törvény előtti egyenlőség egyáltalán csak úgy garantálható, hogy a zsidó származású bírót egy nem zsidó származású váltja fel - vagyis ebben az esetben Grespik László ügyvéd messzemenőkig a hivatása követelményeinek megfelelően, mondhatnánk, dicséretesen járt el. És ebben az esetben nem volna helyénvaló az olyasféle vélemény, mint például Fodor Gáboré, aki szerint "nyilvánvalóan egy antiszemita kijelentéssel állunk szemben, amellyel kapcsolatban minden politikai erőnek világossá kell tennie, hogy az ilyen nézeteket vallónak nincs helye a honi közéletben"⁴.

A helyes válasz, úgy vélem, ezúttal is csak az árnyalt válasz lehet. Igen, valószínű, hogy a zsidókhoz érzelmileg kötődő bíró ellenszenve nagyobb a bőrfejűekkel szemben, mint a nem kötődőé; elvileg (elméletileg) helyénvaló a származás és az elfogultság firtatása; gyakorlatilag azonban nagyobb veszedelmekkel, károkkal járhat, mint amekkora előnyökkel, ezért a származás dolgában nem helyes az elfogultság kérdését előre és ilyen formában felvetni; nem helyes tehát megkérdezni a bírót, hogy zsidó-e, de ugyanígy nem helyes az ügyvédet rögtön antiszemitizmussal vádolni, nem helyes a miniszterelnöknek és más politikai szereplőknek azonmód pálcát törni felette, és nem helyes az ügyvédi kamarából való kizárását szorgalmazni. Csak az tűnik helyénvalónak, hogy az ügyvédutólag tegyen lépéseket a bíró ellen, ha valóban elfogultan vezette a tárgyalást, és ez bizonyítható is. Ekkor sincs értelme azonban a származására utalni - ugyanis óriási tévedés azt hinni, hogy csak a zsidó származása, kötődése okán lehet valaki elfogult! A származásfirtatás ebben az esetben éppen a lényegről tereli el a figyelmet: annak a megragadásáról és hiteles kimutatásáról, hogy miben sértett a bíró törvényt, vagy miben nem nyújtotta azt, ami tőle - származásától teljesen függetlenül - megkövetelhető. A bíró, ha hibázik, ha jellemtelenül viselkedik, vétkes; de azért soha nem lehet vétkes, mert zsidó származású.

A származás figyelembevételének (az erről való elmélkedésnek) tehát két síkját kell élesen megkülönböztetnünk. Az egyik sík: amikor meg akarunk érteni és meg akarunk magyarázni egy jelenséget. Pl. azt, hogy kik és miért kezdték el számolgatni, hányszor hangzik el a magyar, a falu szó amagyar televízióban. Vagy mi az oka annak, hogy a magyar zsidóság balra húz? Mi az oka annak, hogy Nádas Péter úgy látja, a magyar jobboldalban irtási szándék fedezhető fel? Mi az oka annak, hogy az SZDSZ szavazótáborában a legmagasabb azoknak az aránya, akik feltétlen hívei az uniónak, a globalizmusnak. Ezen a síkon van értelme azt kutatni, hogy van-e összefüggés zsidó sors és zsidó gondolkodás, zsidó törekvés között. Mert jobban megérthetem közös valóságunkat. Árnyaltabban, ügyesebben, a lehető legtöbbünk megelégedésére alakíthatom közös jövőnket.

A származás figyelembevételének másik síkja: amikor az egyes ember áll velem szemben. Ebben az esetben helytelenül és elfogadhatatlanul járok el, ha magatartása megmagyarázásakor és elutasításakor abból indulok ki, hogy "biztos zsidó". Egészen bizonyos ugyanis, hogy kizárólagos értelemben nincs zsidó gondolkodás vagy nem-zsidó gondolkodás. Nem csak zsidók gondolkodhatnak "zsidó" módra, és akárhány zsidót jellemez, hogy nem "zsidó" módra gondolkodik. Kiváló, magukat zsidónak tartó szerzők vannak, akiknek nem tetszik pl. a holokauszt-ipar jelensége. És számtalan, nem zsidó származású ember van, aki úgy gondolkodik, mint a közvélekedés szerint "a zsidók".

Ha nem azzal foglalkozom, hogy zsidó-e, hanem azzal, hogy milyen tekintetben rossz az, amit mond vagy amit csinál, van esélyem, hogy a másik is meghallgasson, s esetleg változtatni akarjon. Ha a zsidóságával foglalkozom, akkor a másik számára én született antiszemita vagyok, és többé nem érthetünk nem csak egyet, de szót sem egymással.

Nos, ez a fajta gondolatmenet, akármennyire logikus és helytálló is, csak tanulással - mondhatnám, kondicionálással - sajátítható el; hiszen természetünkön, meglehetősen ösztönös és általános emberi késztetéseinken kell úrrá lennünk: nem tulajdoníthatunk jelentőséget annak, aminek egyébként lényeges jelentéstartalma van, ráadásul még el kell viselnünk mások megbélyegző fenyegetését is pusztán azért, mert nem vagyunk hajlandók nem látni, amit látunk. Ha például egy Stefan J. Bos nevű, Magyarországon működő újságíróról kiderül, hogy csaknem egy tucat külföldi sajtóorgánumot⁵ tudósít lényegében azonos tartalmú híranyagokkal, amelyek módszeresen csak az itthoni (vélt vagy valós) antiszemitizmusról, és ezen belül módszeresen csak a "jobboldal" antiszemitizmusáról (no meg "szélsőségességéről", "rasszizmusáról") számolnak be, akkor a lehető legtisztességesebb magyar emberben (állampolgárban) is a lehető legtermészetesebb módon vetődik fel a kérdés, hogy a nyilvánvaló (rögeszmés) egyoldalúság mögött nem lelhető-e fel a zsidósághoz való valamiféle kötődés. Na most, ha "kiderül", hogy az illető nem egyszerűen zsidó származású, hanem még - fiatal kora ellenére - "holokauszttúlélő" is, akkor ugyancsak a lehető legtermészetesebb (legemberibb) dolog, hogy mindazok, akiket ezek a tudósítások rossz fényben tüntetnek fel, a bizonyítékok bizonyítékaként fogják felmutatni ezt az információt: az illető - zsidó, lelkileg sérült, torzult, ezért csinálja, amit csinál, vagyis ezért torzít, hamisít. Ahogy tette ezt (mármint a felmutatást) Boss esetében például Lovas István újságíró és a Magyar Nemzet: "[..] az 1967-ben született Stefan J. Bos azt írja magáról, hogy holokauszttúlélő"⁶. Hosszú folyamat (önszoktatás, trenírozás) vezethet csak el addig a reflex-szerű belátásig, hogy a kevesebb itt is többre vezet. Azzal, hogy a zsidó származást (a lelki rugót) behozzuk a képbe, éppen nem a tisztánlátást erősítjük, hanem a tisztázás és tisztánlátás esélyét veszélyeztetjük. A dolog lényegét tekintve ugyanis valójában teljesen mindegy, hogy Bos kicsoda-micsoda. Ha zsidó, ha nem, ha lelki sérült, ha nem, bárki tudósítótól megkívánható, hogy csakis az igazat írja és mondja; s ha nem ezt tenné, ha zsidó, ha nem, tökéletesen mindegy, ugyanúgy kárt okoz a rossz fényben feltüntetetteknek. Csakis ez vethető a szemére és ez kérhető számon rajta s az őt foglalkoztatókon egyaránt. Ha ezen túl a származását feszegetem, azonmód más dimenzióba terelem a figyelmet, a gondolatokat. Nemcsak ő, de a vele lojális (balliberális) szellemi-politikai környezet is szent meggyőződéssel fogja gondolni és hirdetni, hogy az illetővel szemben az igazi kifogás voltaképp az, hogy zsidó.

A Magyar Nemzet még azt is felveti, hogy Bos tudósítói működése valójában nemzetbiztonsági kockázatot jelent.⁷ Ugyancsak logikus gondolat: egy olyan tudósítónak a működése, akinek elfogultságában származása, népének sorsa "bizonyíthatóan" szerepet játszik, veszedelmet jelent Magyarország külföldi megítélése, jó hírneve tekintetében. "Hívőként remélem, hogy végezetül Krisztus evangéliuma és igazsága kerekedik felül Magyarországon, amely egyértelműen megzavarodott nemzet, jelentette ki Bos az ANS-nek. Magyarországon mintegy százezer zsidó él. Magyarország a második világháború idején a náci Németország szoros szövetségese volt, amikor hatszázezer zsidó halt meg. Ellentétben Németországgal, Magyarország még nem számolt el megfelelően múltjával. Több évtizedes kommunizmusa után ez jelenti az ország mai kihívását, mondta Bos a holland Business Nieuws Radionak, amely a vitáról tudósít."⁸Még az is igaznak tűnik, hogy a zsidó származású tudósítók működésekor összességében nagyobb a kockázata az elfogult, egyoldalú - a "nemzeti" oldallal szemben eleve ellenszenvvel viseltető - híradásoknak, mint egyébként. Hiszen nagyobb a valószínűsége, hogy az illető mindent egyetlen szemüvegen keresztül lát és ítél, s efféle hajmeresztő következtetésekre jut, mint Bos: a holokauszttal való elszámolás elmaradása volna az ország igazi gondja, egyetlen kihívása... Ebből még akár azt a szerencsétlen következtetést is levonhatnánk, hogy a nemzetbiztonságiaknak titokban figyelniük kellene a tudósítók származását, s fékezniük a "kockázatos elemek" beáramlását. A fentiek alapján talán már teljesen egyértelmű és teljesen világos, milyen vakvágányra vezethetne ez.

Két út: óvatos beszéd vagy mély hallgatás

Voltaképpen két lehetséges út áll előttünk: 1) Vagy lemondunk egy valóságos felismerés hangoztatásáról ("Nádas Péter zsidó, ezért állítja, amit állít"), azért, hogy ne adhassunk alkalmat se listakészítésre, se - az általánosítás révén - listabővítésre (ha azért mondja, mert zsidó, akkor "nyilván minden zsidó ugyanezt gondolja, listára velük!"). 2) Vagy pedig minden egyes alkalommal világossá tesszük (a köztudat számára) állításunk érvényességének irányát és határait ("Nádas azért mondja, amit mond, mert zsidó; de egyáltalán nem gondoljuk, hogy mindenki, aki zsidó, ugyanúgy vélekedne, mint Nádas").

Kétségtelen, hogy itt egy "közös" közösségnek (zsidó és nem-zsidó magyarnak) kellene egyetértésre (közös álláspontra) jutnia; nem felszólításra, hanem józan belátásból. Az ugyanis színtisztán látható már, hogy mindkét álláspontnak megvan a maga előnye és hátránya. A rendszerváltással kitört (voltaképp: újra felszínre tört) és azóta tartó törzsi háború azonban azt is kétségtelenné teszi, hogy az eddig uralkodó, "szemérmes" álláspontnak túlságosan is bőséges a nemkívánatos hozadéka (pl. maga a törzsi háború, hogy mindjárt a legfontosabbat említsük). Nem születtek ugyan halállisták, de születtek mindenféle mások mind a két oldalon, elrettentésképpen: ők a mi esküdt ellenségeink, akiket nem illik meghallgatni, nem illik elfogadni, sőt, valósággal kötelező gyűlölni. (Aki nem tenné, nem tartozik közénk.)

Vagyis ugyancsak megérné legalább a közös, hangos töprengést, vajon mekkora kockázatot jelentene a második álláspont szorgalmazása. Ilyen európai, világpolitikai környezetben van-e reális esélye, hogy a szókimondás (s egyúttal a kettős mérce felszámolása) lenne az a tényező, amely elindítana egy akkora gyűlölethullámot a zsidósággal szemben, amely egzisztenciális hátrányba sodorná, ne adj' Isten, még az életét is fenyegetné?

Nem érzem magam sem eléggé elhívatottnak, sem eléggé felkészültnek egy ilyen távlatos, bonyolult kérdés megválaszolására. Megérzéseim, érveim azonban mégis vannak, s ezeknél fogva meggyőződésem is, s miért ne járulnék hozzá ezekkel a - reményeim szerint - közös tépelődéshez.

Tény, hogy a világtörténelem, különösen a huszadik század története túlságosan nem nyugtathat meg senkit azzal, hogy boldog békeidők ne torkolhatnának "szempillantás alatt" háborúságba. Az ember mindig kész arra, hogy némi tüzelésre elszabadítsa indulatait, különösen, ha sokan teszik ugyanezt körülötte. Az is tény azonban, hogy az Európai Unió létrejötte, kibővülése, a Szovjetunió széthullása, Oroszország és Amerika "antiterrorista" (hatalmi, birodalmi) érdekszövetsége töredékére csökkentette térségünk belső és külső háborús veszélyét. Az Európai Unió és Amerika talán semmire sem ügyel jobban, mint éppen arra, hogy a leginkább fenyegető konfliktusveszélyeket kiszűrje a maga szférájából; ezért szorgalmazzák az uniós tagjelölt, egymással szomszédos országok közötti alapszerződéseket, s ezért vetnek féket minden olyan törekvésnek (ld. státustörvény), amely nemzeti, érzelmi (s nem jogi vagy piaci) alapon igyekszik erősíteni a kötelékeket. Ausztria példáján azt is láthattuk, hogy egy nacionalistának, sőt, antiszemitának ítélt párt (a Haider-féle Szabadságpárt) megerősödése és kormányra kerülésének puszta lehetősége miatt Európa és Amerika milyen lejárató kampányt (büntetőhadjáratot) képes egy egész ország és népe ellen indítani. Mindebből következően: bár teljesen soha nem zárhatjuk ki egy zsidóellenes gyűlölethullám feltámadásának valószínűségét, életünket, jövőnket nincs okunk ennek a félelemnek alávetni.

Már csak azért sincs, mert a félelmi logika öntörvényű: a félelem nem ismer határokat, önmagát gerjeszti; a félelmi logika gyors sikerre, látszateredményre (hamis biztonságérzetre) törekszik: megelégszik a jelenség elpusztításával, s nincs ereje, türelme (voltaképp alázata és bölcsessége) az összefüggésekkel, a jelenségek hátterével, tápláló forrásaival foglalkozni. Amerika is a félelmi logika mentén próbál véget vetni a terrorizmusnak, noha különösebb előrelátó képesség nélkül is megjósolható, hogy amíg nem igyekszik a terrorizmus okait is felszámolni, addig magát a terrorizmust sem sikerülhet neki; hacsak nem a civilizációval, a világszabadsággal együtt.

Aligha lehet kétségünk - ez is hasonlóképpen megjósolható -, hogy a magyarországi antiszemitizmus sem mérséklődik majd a félelmi logika mostanság tapasztalható, határozott megerősödése folytán. Az ún. gyűlölettörvény (vagy gyűlöletbeszéd-törvény: a gyűlöletbeszédet és - a törvényalkotó eredeti szándéka szerint - a holokauszt tagadását büntető jogszabály) megalkotásának újbóli napirendre tűzése (nem mellékesen: a Zsidó Világkongresszus vezetőjének nyílt közbenjárására) azt mutatja, hogy a zsidóság képviselői és balliberális támogatói elégedetlenek az eddigi törvényi szabályozás hatékonyságával (noha ennek alapján, mint említettem, például ifjabb Hegedűs Lorántot, a MIÉP alelnökét egy cikkéért - első fokon, másfél évnyi - szabadságvesztésre lehetett ítélni). De még ennél is jobban igazolja a félelmi logika térnyerését, hogy a magyarországi szólásszabadság egyik jelképértékű fórumán (az Indexen), ahol eddig még viszonylag szabadon lehetett a politikailag kevésbé korrekt véleményeknek is hangot adni, más véleményekkel ütközni, a 2004. év karácsonyi meglepetéseként törölték az összes olyan vitatémát és hozzászólást, amely valamiképp a zsidó-antiszemita kérdéskörhöz kapcsolódott. Pórul járt Gabor Laufer (Mr. Spock) is, aki Antiszemita - zsidó eszmecsere című topikját sajátkezűleg moderálta, s ebben olyan szembeötlő kulturáltságról tanúskodott, hogy e-mailben felkerestem és megnyertem egy beszélgetésre a Törzsi trilógia (A törzsi háború természetrajza...) számára.⁹ Mikor kérdőre vonta az Index gazdáit, az egyik "bennfentestől" a következő választ kapta:

"Valamennyi zsidózós és antiszemita topikot (kb. 150-et) töröltük a Politikából - képtelenség volt a normális hangnemet tartani (a te topikodat is beleértve). A kísérletezés nem jött be, az antiszemitákkal Magyarországon lehetetlen a párbeszéd."

Ha tehát nem megy szép szóval, meggyőzéssel, tisztázó vitával, majd megy cenzúrával és törvénnyel...? Hátborzongató következtetés.

A hallgatás ára: fulladás és érzéki csalódás

Az igazságtalanságot, a kettős mércét, a mások felfogásának ránk erőltetését egy darabig el lehet tűrni, de belenyugodni soha nem lehet. Ideig-óráig vissza lehet fogni a nyomukban támadó indulatokat, el lehet rejteni, "szőnyeg alá" lehet seperni, idővel azonban a fulladás, fojtogatás - a szabadság hiányának - tünetei vészesen és kínosan megszaporodnak. Minél kisebb az esély, minél kevesebb a lehetőség, hogy a magunk hangján a társadalom nyilvános fórumain megszólalhassunk, annál több a feszítő tehetetlenség, a düh, a gyűlölet, annál erősebb az eltökéltség: ezen a helyzeten - akár a legdrasztikusabb eszközökkel is - változtatni kell.

Már most is akadt (ifj. Hegedűs Loránt lelkész), aki azt mondta (még ha visszavágásként is): "Rekeszd ki őket!"

Kiket?

Ha nincs párbeszéd, mindennél veszedelmesebben hatnak az "érzéki csalódások". Ha nincs párbeszéd, ha nincsenek látókörömben Gabor Lauferek (más véleményűek, másképp gondolkodók a "másik" oldalról), akkor hajlamos vagyok a maga teljességében elutasítani az alapvetést. Kik mások volnának, mint zsidók, azok a bennfentesek, akik Magyarország legnagyobb internetes fórumát is, lám, kezükben tartják? Kik mások volnának, mint zsidók, akik veszik a bátorságot, és kísérleteznek velünk; akik aztán kijelentik, hogy "az antiszemitákkal Magyarországon lehetetlen a párbeszéd"? Kik mások volnának, akik kezükben tartva a legfontosabb (legnagyobb hatású) magyar médiumokat, meg akarják szabni, hogyan kell gondolkodnom, mit szabad mondanom - mint a zsidók? Kik ellen kell fellépnem, ha ezt az áldatlan helyzetet nem akarom ennyiben hagyni? Néven nevezve őket, kíméletlenül. "A zsidók" ellen.

Megismétlem: ennek a buta és veszélyes érzéki csalódásnak egyes egyedül az vethet gátat, ha tapasztalataink - személyes és nyilvános párbeszédeink, kétoldali szókimondó megnyilatkozásaink - folytán meggyőződhetünk ösztönös feltételezésünk hamisságáról. Ha tetszik, ha nem, az ember természete már csak ilyen: ha megharapja egy kutya, onnantól kezdve minden kutyát harapósnak gondol, hiába tudja józanabbik eszével, hogy ez nem igaz; s hiába győzködik a következő kutya gazdája. (- Ne féljen, ez a kutya nem harap! - Én ezt tudom, de vajon ő is tudja-e? - szól a klasszikus vicc.) Ha mindkét törzsnél, vagy akár a Senki Földjén - fontos, hogy a nyilvánosság számára is láthatóan - megszaporodnak azok a másképp gondolkodók, akik nem hajlandók érzéseiket és ítéleteiket törzsi sablonokba gyömöszölni, hajlandók viszont ellenfeleiknek gesztusokat tenni, elismerni és méltatni őket az elismerésre és méltatásra méltó vonásokért - nos, ebben az esetben az érzéki csalódások, a hamis beidegződések előbb-utóbb felszívódásnak indulnak majd.¹⁰

Az általánosítás veszedelme: a fordulat kerékkötője

Természetesen ezek a másképp gondolkodók (nagylelkű gesztustevők) nem kis személyes kockázatot vállalnak, amikor mindenki szeme láttára és füle hallatára szembeszegülnek a törzsképző sablonokkal, a törzsfők iránymutatásával. Mióta a világ, világ, minden törzsben több az önálló gondolat és akarat nélküli, igazodásra hajlamos, mint aki a maga igazáért (igazával) a törzsfővel s a többséggel (a lelkes alattvalókkal) nyíltan szembeszállna; s mióta a világ, világ, az előbbiek mindig a törzs elárulásával, meggyengítésével, megosztásával vádolják az utóbbiakat. Érdemes megfigyelni Kis János esetét: még a törzsi köztisztelet piedesztálja sem elég biztos hely ahhoz, hogy az önálló (önállósuló) szellemiség a túlbuzgó igazodók ellen védelmet nyerhetne. Amióta kijelentette, hogy Medgyessy Péter miniszterelnöknek - titkosszolgálati múltja miatt - mennie kell; mióta kifejezésre juttatta - szemben pl. Nádas Péter következtetésével -, hogy erkölcs és politika szférája nem választandó szét; mióta eszme- és jövőkép-nélküliségéért elmarasztalta saját pártját és koalíciós partnerét, s képes volt e téren Orbán Viktorral, ha csak egyetlen dologban is, eszme és jövőkép szükségességében, egyetérteni, azóta - az SZDSZ egykori alapítójának és első elnökének - hirtelen megszaporodtak törzsi ellenlábasai.¹¹ (Egyszersmind megszaporodtak átelleni tisztelői.)

A véleménykülönbség voltaképp attól óriási, hogy egy ki nem mondott (rejtett, s nem is feltétlen tudatosult) motiváció téríti el a természetesnek vélhető álláspontokat. Egy Nádas Péter érzékenységű szépírótól az ember legutoljára várná, hogy "politikusi" érvekkel védje, ahelyett, hogy erkölcsi megfontolásokból támadná voltaképp a hálózat (a Medgyessyk és Salgók¹²) titkos átmentését. A szabad demokrata képviselőknek legalább volt egy huszonnégy órás megingásuk (egy napig tartott, amíg a hirtelen bizalommegvonástól eljutottak a teljes bizalom kinyilvánításáig), Nádas azonban egyetlen pillanatra sem ingott meg.¹³ A legvalószínűbb magyarázatot abban leljük, hogy Nádas része lehet annak a "halmaznak", amelyről a Szombatban (a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Lapjában) az országos választások után a következő jelent meg: "A magyar zsidóság, mely — történelmi okok folytán — a baloldal természetes rezervoárjának tekinthető, eleve irtózott a »jobboldali« Fidesztől" (vagyis a választásokon ezért szavazott ellene). Nádas viselkedésében tehát mindennél többet nyomhat a latban, hogy történelmi okokból mitől irtózik és mihez vonzódik. Akárcsak, úgy tűnik, Bojtár Endréében, aki szerint Tamás Gáspár Miklósnak sikerült a rendszerváltás utáni politikai gondolkodás mélypontját jelentő mondatot leírnia azzal a felvetésével, hogy "Meggondolandó ugyanakkor, hogy kudarcai ellenére vajon nem mégis Orbán Viktor-e a leginkább messze tekintő magyar politikus."¹⁴ Számtalan helytálló érvet lehet felhozni a mellett, hogy Tamás Gáspár eme meggondolása ezúttal miért nagyon is megalapozott. Ettől, az időközben a szabad demokratáktól elköszönt filozófusra csakugyan jellemző a meglepő - olykor ellentétes - felismerések közötti könnyed ugrálás; ugyanez aligha mondható el Kis Jánosról, ki a megfontoltságáról, higgadtságáról nevezetes (és történetesen szintén filozófus), és igen hasonló következtetésre jut:

"A Fidesz-kormány egy életérzést kínál a fiataloknak, a dinamikus, sikeres Magyarországhoz való tartozás büszke érzését. [...] Az MSZP egyik legsúlyosabb gyengéje, hogy nincs eszmei arculata, nincs víziója a jövő Magyarországáról. [...] Az SZDSZ-en a kilencvenes évek közepe táján egyre inkább úrrá lett az a tévhiedelem, hogy a politikában az eszmék nem számítanak, a siker kulcsa az, hogy anyagi előnyöket ígérünk a középen lévő szavazóknak."¹⁵

Egészen biztosan nem túlzás tehát levonni azt a következtetést, hogy Tamás Gáspár gondolatát egy hosszú és változatos korszak mélypontjának nevezni csakis "zsigerből" lehet: elvakult törzsi irtózásokból és vonzódásokból; és nem valóban liberális (szabad, független) szellemi és erkölcsi magaslatokból; amilyenek ezúttal Kis Jánoséi; s amelyekről, már nem is olyan furcsamód, a Bojtár Endrék azt gondolják, hogy nem elég valóságosak, csupán "kiagyalt elrugaszkodási pontok".¹⁶

Számunkra azonban itt mindennél fontosabb, hogy íme, elérkezett az idő, amikor többé már nincs okunk hallgatni saját ösztöneinkre, de még a zsidó kulturális egyesület általánosító megállapítására sem. Kis János megszólalásainak ismeretében teljes meggyőződéssel kijelenthetjük, hogy a Nádasék vagy az említett szavazók álláspontja egyáltalán nem azonos a "magyar zsidóság" egészének álláspontjával. Kis János például, a magyar liberalizmus jelképértékű figurája, láthatólag nem zsidóként, nem SZDSZ- vagy MSZP-tagként, hanem liberálisként gondolkodik. Innentől kezdve aki egy kalap alá veszi mondjuk Kis Jánost és Nádas Pétert, akár származási alapon is, az minden részigazsága ellenére óriásit vét a teljes igazság ellenében. Ráadásul akarva-akaratlanul kerékkötőjévé válik egy régóta várt, kedvező fordulatnak: amikor a gondolkodó, civil értelmiség igyekszik újra kellő távolságot tartani a pártpolitikától, sőt, a törzsi politikától és háborúságtól, hogy ne ez a rövidlátó hatalmi (túlélési) harc hasson őrá, inkább ő hasson a politikai (törzsek és pártok feletti, egyetemes) gondolkodásra. Nyilván kár lenne egy ilyen folyamatot megakasztani.

A "politikailag korrekt" gyengülése: lehetőség az újragondolásra

Valóban igazi fordulat észlelhető. Újra lehet gombolni a dolmányt, azaz új értelemmel lehet feltölteni a szavakat, meg lehet keresni a helyénvaló meghatározásokat, ki lehet alakítani a hamisítatlan- és torzítatlan normákat. Szép lassan fel lehet számolni a "politikailag korrekt" idejüketmúlta, mára létjogosultságukat vesztette elveit, le kell döntögetni a maradék "balos tabukat"; ha tetszik, ha nem, el kell végezni az antiszemitizmus kifejezés aprólékos újraértelmezését és az antiszemita új, pontos meghatározását.

Határozott külső (határon túli) és belső (határon inneni) tendenciák vannak, melyek ezt nem teszik reménytelenné.

A határon kívüliek: se szeri, se száma most már a dolgokat nevükön nevező publicisztikáknak. E trilógiában bőségesen idézek - főképpen is Lovas István Magyar Nemzet-beli sajtószemléi nyomán - nyugati példákat, zömmel közmegbecsülésnek örvendő, baloldali lapokból. Tételem bizonyítására itt most az egyik legismertebb amerikai újságírónak (Alexander Cockburn) egy amerikai internetes honlapon (Counterpunch) megjelent írását mutatom be (Lovas segítségével¹⁷). Választásom azért esett éppen az ő írására, mert az itt befejezésként idézett mondata feketén-fehéren bizonyítja, hogy a törzsi háború (nyilván más hangsúlyokkal, más jelentőséggel, de azért) a Nagy Amerika mindennapi életét is megterheli; erről azonban ott is csak azután kezdtek szélesebb körben beszélni, amikor ráeszméltek: a további hallgatás az iraki háborút kirobbantó ideológia térnyerésével járhat, és ennek esetleg súlyos veszedelmei is lehetnek.

Cockburn "kipakol", és nekitámad azoknak, akik őt és a baloldali újságírókat folyamatosan antiszemitának állítják be. A támadók soha nem tartják szükségesnek azt elismerni, hogy "Izrael rasszista állam, amelynek nyilvánvaló és bizonyítható szándéka a palesztin föld folyamatos ellopása, a palesztinok elnyomása, mind kisebb gettókba tömörítése [...] A valódi probléma azonban az, hogy a zsidók nem szeretnek rossz dolgokat hallani Izraelről, ahogyan azt sem szeretik, ha zsidó lobbiról írnak cikkeket. Ha csak megpendítem a témát, valaki azonnal azt írja, hogy »Cockburn azzal a régi antiszemita kacsával kísérletezik, amely szerint a zsidók kezében van a sajtó«. Láthatóan rendkívüli idegességet vált ki a politikai és kulturális életben, ha valaki meg akarja vitatni azt, hogy a cionistáknak milyen befolyásuk van a médiára. Ha pedig valaki egyetlen szót is kiejt arról, hogy igazságot akar a palesztinoknak, akkor úgy elveszíti kongresszusi székét, mint Georgiában Cynthia McKinney vagy Alabamában Hilliard."¹⁸

Egyelőre még Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke siet kijelenteni, hogy "Tovább élnek az előítéletek", az EU vezetőiből olyasféle szavak törnek elő, mint "aggasztó", "meglepő", "felháborító", s az erről tudósító magyar napilap beszámolója szerint "Vihart kavart az európaiak Izraelről alkotott véleménye" - ez sem változtat azonban semmit a tényen: az Európai Unió tizenöt tagországában végzett felmérés szerint a polgárok legtöbbje (59 százaléka) úgy véli, hogy Izrael veszélyezteti leginkább a világbékét.¹⁹ Csak utána következik Irán, Észak-Korea és az USA. Az EU-hoz akkreditált izraeli képviselet nyilatkozatában kifejtette, hogy "az európaiak vakok az izraeliek szenvedésével és áldozataikkal szemben", Ariel Saron izraeli miniszterelnök szerint pedig "az európai antiszemitizmus nyomta rá a bélyegét" a felmérés eredményeire. Az 59 százalék ismeretében teljes biztonsággal kijelenthetjük: elképzelhetetlen, hogy ekkora európai tömegben valóságos - faji alapú, kirekesztő szándékú - zsidóellenesség támadjon. Elkerülhetetlen, hogy Európában teljes gőzzel meginduljon a jelenség- és fogalomtisztázás, a mai világnak (életnek) megfelelő fogalomalkotás.²⁰ Az afféle eltitkolási kísérletek, amilyenről például Werner Bergman számol be, nem lehetnek hosszú életűek. A Ha'aretz izraeli lap cikke szerint, a német szociológus, "aki csoportja vezetőjeként egy addig pártját ritkító tanulmányt készített az európai antiszemitizmus okairól, azzal a váddal lépett elő, hogy a tanulmányt megrendelő EU »eltemette« a jelentést, mert annak nyomán polgárháború kirobbanásától tartott."²¹

A határon innen - az itteni törzsi háborúskodást, antinacionalisták és nacionalisták, jobb és bal ellentétét illetően - arról az örömteli tényről lehet beszámolni, hogy balliberális oldalon is szépen szaporodik a változtatást óhajtók száma. Civil szerveződések keresik a meggyőződésükkel szemben állók társaságát kiadós politikai eszmecserére. Neves építészünket, Makovecz Imrét például a "nemzeti" oldal elkötelezett hívét és szószólóját a legutóbbi (2002. évi) választások után néhány hónap alatt több, magát baloldaliként definiáló szervezet is felkérte előadásra, beszélgetésre (például a Modern Magyarok Mozgalma²²). Nem véletlenül. Makovecz félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy "nem lehet és nem is szabad azt mondani, még a köznapi beszéd szintjén sem, hogy a baloldal nem magyar és a jobboldal a kizárólagos magyar. Ebből a manipulált, sötét betegségből, a címkézésből ki kell tudnunk mászni, és meggyőződésem, hogy a polgári köröknek mind a jobb, mind pedig a valódi baloldali értékeket magukba kell fogadniuk. Úgy vélem, egyszerűen tilos egy ilyen mozgalom esetében a bármilyen megbélyegzés."²³ Másik példa: miközben a balliberális kormány nem győzött felajánlásokat tenni az USÁ-nak, hogyan szeretné segíteni háborús ("terrorizmusellenes") törekvéseiben, ez idő tájt olyan nagy példányszámú balliberális újságban, mint a Népszabadság, és jellegzetesen értelmiségieknek írt lapunkban, az Élet és Irodalomban tekintélyes írások jelentek meg, amelyek megkérdőjelezték az Egyesült Államok háborús politikájának ésszerűségét és jogosságát.

Különösen az ÉS-ben egyre-másra helyet kapnak már olyan cikkek is, amelyek az idejétmúlt "politikailag korrekt"-ek felszámolásából, a "balos tabuk" döntögetéséből veszik ki részüket. "A politikailag korrekt határmezsgyéjén" című írás (És, 2003. jan. 3.) szerzője (Ian Buruma) beszámol egy "igazi '68-as: balos provokátor", Jörg Friedrich nemrég megjelent könyvéről, illetve fogadtatásáról. A mű a második világháború utolsó éveiben az angol bombázók által lerombolt német városokról szól, s a Daily Mail-ben Corelli Barnett azzal ment neki a szerzőnek (Friedrichnek), hogy "történetírói pálfordulásával" Hitler bűneit relativizálja és igazolja. Figyeljük meg, mit ír erre Ian Buruma (s voltaképp az És): "De ez a vád teljes képtelenség. Friedrich semmit nem igazol. Egyszerűen elérkezettnek látta az időt arra, hogy a figyelmet a németek bűneiről a németek szenvedéseire irányítsa."

Buruma azt is megjegyzi, hogy a német áldozatok témája korántsem új, csak "éveken át a revansisták és önsajnáló nacionalisták sajátították ki maguknak. A National-Zeitunghoz hasonló ócska kis lapok írogattak a szövetségesek állítólagos bűneiről. Friedrich nem tett mást, mint megtört egy balos tabut." Voltaképp mulatságos látni a szerző akrobatamutatványát: miközben hallgatva az idők szavára, kritikája rejtekében maga is igyekszik régi sablonjait sutba vágni, eközben képtelen megszabadulni egy sereg másiktól. Nem okoz neki gondot állítólagosságról meg önsajnálatról meg kisajátításáról beszélni, holott a baloldali értelmiség nem ok nélkül kerülte nagy ívben a kényes témákat, s ezzel Buruma is teljesen tisztában van.

"Természetesen megvolt az oka annak - írja -, hogy a baloldal eddig miért tartózkodott a témától. Túl sok olyan apologéta volt, mint amilyennek Corelli Barnett most Friedrichet is láttatni akarja. Egyetlen normálisan gondolkodó ember sem szerette volna, ha ezekkel azonosítják. Bizonyos szempontból könnyebb volt leragadni a holokauszt miatti bocsánatkérés mellett." (Az én kiemelésem - VDGy)

Megismétlem: "Egyetlen normálisan gondolkodó ember sem szerette volna..." Nos, itt vagyunk az egyik legfontosabb kérdésnél, melyet a színe után meg kell néznünk a visszájáról is: valóságos demokrácia-e az, ha az emberek gondolkodását és megnyilvánulását félelmek igazgatják?

Véleménydiktatúra és elhallgatási spirál: a demokrácia korlátja

Az "antiszemitizmus" elleni harc alapvetése, ennek a közvéleménnyel való elfogadtatása kétségkívül elejét vette a rosszízű, nyílt "zsidózásoknak"; vagyis annak, hogy bárki is faji, származási alapokra vezessen vissza bármiféle egyéni vagy társadalmi rendellenességet. De vajon milyen hátrányos hozadékkal (egyéni, társadalmi veszteségekkel) járt együtt az alapvetés feltételek és megszorítások nélküli betartatása, a "politikailag korrekt" (privilegizált, egyeduralmi) rangjára emelése?

Német kutatók (mint Burumától megtudjuk) úgy írtak a szóban forgó történelmi korszakról, hogy szóvá sem tették a német polgári lakosság tömeges (milliós) elpusztítását; nehogy Hitler bűneinek relativizálásával és igazolásával lehessen vádolni őket, amint ezt több mint ötven év múltán is megtették még (Friedrichhel); "egyetlen normális ember" sem akarhatta ezt.

A demokráciát nem csak a politikai és gazdasági diktatúra - vagy akár az "erénydiktatúra" - eszközeivel lehet esetlegessé és korlátozottá tenni, de a véleménydiktatúráéival is. A tömegkommunikációból ismert jelenség, az ún. elhallgatási spirál talán sehol nem érvényesül(t) olyan tökéletesen, mint az "antiszemitizmus" kérdésében. A jelenség lényege, hogy azokat a véleményeket, amelyek a médiában kisebbségben maradnak, az emberek nem szívesen hangoztatják; ennél fogva a médiában még kisebb lesz a súlyuk, e miatt pedig még kevesebben fogják hangoztatni... és így tovább. Esetünkben a spirál hatásmechanizmusát többszörös felerősítette, hogy az egyik oldalon bőségesen adatott ok a mély hallgatásra, a másik oldalon pedig érdek a hangos beszédre.

Melyek voltak (volnának) ezek?

a nem-zsidók bűntudata és együttérzése
önvédelem
a zsidók félelme, bűntudata, együttérzése
politikai fegyver a baloldal kezében
törzsi fegyver a zsidók számára
üzlet a zsidók számára

A nem-zsidók bűntudata és együttérzése

Szerencsére minden tisztességes ember mélyen fájlalta és fájlalja azt, ami a zsidósággal történt, együtt éreznek a túlélőkkel, osztoznak gyászukban. Ám bűntudatot éreztek és éreznek nem csak maguk vagy közvetlen felmenőik, de nemzetük miatt is, hogy nem tett(ek) meg mindent a népirtás megakadályozására. Ez a bűntudatos és együtt érző állampolgár semmilyen körülmények között nem fog hangosan "zsidózni", vagyis nem száll be semmilyen vitába, amelynek a zsidóság bármilyen módon érintettje; vagy ha mégis beszáll, csakis "politikailag korrekt" módon.

Önvédelem

Azok után, ami a zsidósággal történt, a bűntudat nem csak helyénvaló, de kötelező is. Elmaradhatatlan része a "normális" emberektől megkövetelt erkölcsi normának. Aki viselkedésével, megnyilvánulásaival nem teszi nyilvánvalóvá e bűntudatát, azt kirekesztik a közéletből. Aki egy ilyen népirtás után kritikusan mer viszonyulni a zsidósághoz vagy bármely egyedéhez; vagy bárkihez és bármihez, akiben és amiben a zsidóság támogatásra lelt üldözése során; vagy megengedőleg mer szólni bárkiről, aki részt vállalt vagy részt kapott üldözésében; nos e norma szerint abban nem elég mély a gyász, nem elég őszinte a bűntudat, az nem elég kritikus a népirtással szemben, az voltaképp rokonszenvezik a népirtókkal, az tehát fajüldöző, náci, fasiszta, antiszemita. "Egyetlen normális ember sem akarhatta, hogy ezekkel azonosítsák...". A normális emberek (kutatók és nem kutatók) ezért: önvédelemből hallgattak ott is (pl. Nyugat-Németországban), akkor is (pl. a rendszerváltozás Magyarországán), ahol és amikor nem politikai diktatúrák diktálták a kívánatos véleményeket.

Jól tükrözi a jelenség képtelenségét (visszásságát, sőt, abnormitását), hogy az antiszemitizmus (zsidógyűlölet, fajgyűlölet) vádja ellen maguk a tabudöntögető zsidók is védekezésre kényszerültek és kényszerülnek! Amint ezt másutt²⁴ bővebben kifejtem, Pelle János, a magyar történelem kutatója, a jobboldal díszzsidója lett, voltaképp amiatt, mert a baloldali sémákat sutba vágva, tárgyilagosan és árnyaltan ír zsidókról, zsidóságról. Amikor Jászi Oszkárról, Révai Józsefről és Lukács Györgyről megállapítja, hogy mindhármukat a "baloldali internacionális" elmélet híveinek tarthatjuk, és közös bennük, hogy tudni sem akartak a holokauszt képében jelentkező "zsidóproblémáról"²⁵, ezt Radnóti Sándor esztéta, kritikus és egyetemi tanár úgy értékeli, hogy összeállt "a reprezentatív magyar zsidók hevenyészett, de bízvást fajelméleti alapon álló listája"; Litván György történész "érvelése" szerint pedig "Már a három névnek ez az egymás mellé állítása is kimeríti a pimasz rágalmazás tényálladékát", s Pelle János "az utóbbi időben Jászi Oszkár emlékének bemocskolására specializálta magát"...

A zsidók félelme, bűntudata, együttérzése

Amint Kovács András kutatási eredményeire hivatkozva említettem, a hazai zsidóságot összetartó legnagyobb erő a holokauszt. Az "égő áldozat" izzó emléke, a mély együttérzés, a megismétlődéstől való félelem, a túlélés bűntudata arra készteti a túlélőket, hogy érzékenyen és keményen ügyeljenek a "helyes" közgondolkodásra és közbeszédre, elejét véve a zsidók mindenféle (s főképp negatív töltetű vagy szándékú) megjelölésének, megítélésének. A bűntudat és az együttérzés azonban itt nem a hallgatásra és védekezésre sarkall(t) - ellenkezőleg: a hangos, vádló beszédre, sőt, bosszúra (ÁVH); eközben kitörölni, feledtetni (gyengíteni, elhomályosítani) igyekszik mindenki más szenvedéseit, méltányolható igényeit, érdekeit.

Politikai fegyver a baloldal kezében

A bűntudat, az együttérzés és az önvédelem hármasa szülte hallgatás kapóra jött (jön) mindazoknak, akik ettől politikai céljaik akadálytalan elérését, saját bűneik vagy korántsem tiszta szándékaik elfedését remélhették (remélhetik). Történelmi okoknál fogva mindenekelőtt a baloldalnak. A tizenkilencedik század végére a zsidóság számára világossá vált: a nemzetállamok kialakulása - a polgári, illetve szabadságjogok erősödése ellenére - végül is nem könnyíti meg, ellenkezőleg, a nacionalizmus megerősödése folytán megnehezíti beilleszkedésüket. A "hazátlan" nép számára egyedül a nemzetek feletti, egyetemes világ létrejötte (létrehozása) kecsegtetett az emancipáció (a teljes egyenjogúság) reményével, nem véletlen (mondhatnánk: természetes), hogy annyi zsidó állt az internacionalista (baloldali) mozgalmak, forradalmak élére. Ez az egyetemességben, antinacionalizmusban rejlő sors- és érdekazonosság az egyik oka annak, hogy a zsidóság erősebben kötődik a bal-, mint a jobboldalhoz. Ezt a köteléket aztán tovább erősítette (talán örökre elszakíthatatlanná tette) a második világháború szereposztása, amelyben a Szovjetunió a (megmaradt) zsidóság megmentőjének színében tűnhetett fel. Mindezek következménye, hogy a zsidóság elnézőbb a baloldali antiszemitizmussal, s általában a baloldali bűnökkel (akár népirtásokkal) szemben; a baloldal pedig "hitelesen" tudja antiszemitizmussal, nacionalizmussal, nácizmussal, s egyéb szélsőségekkel vádolni a jobboldalt. No és még valami.

Azzal, hogy baloldali, "humanista" segédlettel a holokausztot teszik minden bűnök legfőbb bűnévé; azzal, hogy törvényi szigorral és erkölcsi pallossal fenyegetnek minden földi halandót, aki e bűn egyediségét vitatja; azzal tehát, hogy abszolutizálják a holokausztot, relativizálnak minden más, szörnyűséges, ember- és emberiségellenes bűnt. A modern emberiségnek a holokauszt-dramaturgia szerint építkező közgondolkodása éppen emiatt van hosszú sikerre ítélve. A holokauszt-tragédia mesterséges, szüntelen hízlalása, az ebben való jeleskedés valósággal kívánatos minden hamiskodó hatalom számára. "A világ különböző szintű és rangú - akár csupán helyi szintű és huszadrangú - befolyásosai azt vették észre, hogy a Wallenbergek sűrű megkoszorúzásával, az antiszemiták, a fasiszták és tsaik szapora szidalmazásával simán és egyszerűen levethetik magukról saját bűneiket. Legyenek ezek akármily szörnyűségesek is."²⁶

Az A-fegyver mint sikeres mém című tanulmányomban²⁷ részletesebben kifejtem, hogy "az antiszemitizmus elleni harc mint politikai fegyver" miként tud(ott) olyan hosszú és fényes pályát befutni. Az ottani okfejtéshez - az iméntieken túlmenően - egyetlen tényezővel járulok most hozzá, mégpedig egy különös pszichológia vizsgálat eredményével.

Nem sokkal a világháborút követően Solomon Ash azt próbálta kideríteni, mitől függ az, hogy milyen benyomásunk keletkezik valakiről. Feltételezte, hogy a benyomás kialakítása nem egyszerűen az illető különböző vonásainak átlagolásával történik, hanem bizonyos "központi" vonásoknak aránytalanul nagy hatásuk van. Néhány kísérleti alany számára a célszemélyt az "intelligens, ügyes, szorgalmas, melegszívű, határozott, gyakorlatias és óvatos" jelzőkkel jellemezte. Más kísérleti személyek ugyanezt a leírás kapták, de a "melegszívű"-t a "hideg" váltotta fel. Ash azt találta, hogy egyetlen középponti vonás felváltása, vagyis a melegszívű felcserélés hidegre, jelentősen módosította a benyomásokat; ugyanezt nem tapasztalta akkor, amikor periférikus vonásokat cserélt fel. (Az első esetben pl. a "melegszívű" célszemélyre 91 pont jutott nagyvonalúságért, ugyanezért a "hideg"-re mindössze 8 pont; a második esetben, amikor az udvariast cserélte udvariatlanra, 56 és 58 volt pontszám.)²⁸

Nos, a holokauszt, s nyomában a - különben helyesen - kötelező normaként megjelenő bűntudat és együttérzés miatt az második világháború óta egyszerűen nem létezett még egy olyan szó, amelynek akárcsak megközelítőleg is annyira erős negatív töltete, kisugárzása lett volna mérvadó körökben, mint az "antiszemitá"-nak. Ebből - illetve a pszichológiai vizsgálat eredményéből - következően ez a szó azért képes akkora rombolást végrehajtani a megcélzott személy vagy szervezet hitelességén, népszerűségén, elfogadottságán (pontosabban a róla alkotott benyomáson), mert egyszerűen kisepri a látókörből (de legalább is elhomályosítja) az összes többi, akármily pozitív töltetű, kisugárzású jelzőt, illetve jellemvonást. Nem véletlen, hogy Sándor György "humoralista", aki nyíltan vállalja, sőt - vágyott hídszerepe folytán - valósággal demonstrálja zsidó származását és katolikusságát, 1991-ben ezt mondotta A Hét műsorában: "Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel."²⁹

Törzsi fegyver a zsidók számára

Magyarországon a zsidóság nem alkot nemzetet, de még egységes kultúrájú, egységes vallású (egységesen vallásos) közösséget sem. A zsidóság számára - mint több ízben utaltam rá Kovács András felmérésére hivatkozva - a legerősebb összekötő kapocs a múltban elszenvedett, s máig ható üldözések, legfőképp a holokauszt. Ebből egyenesen következik, hogy az antiszemitizmus és különféle "származékai" (fasizmus, nácizmus, horthyzmus, nacionalizmus, szélsőjobb, holokauszt-relativizmus stb.) elleni folyamatos, erőteljes, demonstratív védekezés (mondhatni, önvédelmi támadás), beleértve a holokauszt-múzeumokat, holokauszt-emlékműveket és holokauszt-megemlékezéseket - nos, mindez ma a legfontosabb identitásképző a zsidóság számára. Fónagy János, az Orbán-kormány egyik minisztere a Törzsi trilógiához adott interjújában (ld. Harmadik könyv: A megoldás nyomában) elmondta, hogy ő nem a származása miatt érzi magát zsidónak, hanem csupán dacból: akkor, ha bántják a zsidókat. Egybecseng ezzel, amit Heller Ágnes állapított meg a Magyar Televízió Aktuális című műsorában: nem baj, hogy antiszemitizmus van Magyarországon, mert ez fékezi a zsidók asszimilálódását. Kovács András felmérése pedig azt is igazolja, hogy a rendszerváltozáskor természetszerűleg felfokozódott identitáskeresés a zsidóságot is elérte: többeknek lett fontos a maguk zsidósága, mint az azt megelőző években.³⁰

Mindezzel teljesülni látszik egy feltétel, amely elengedhetetlen állításom helyénvalóságához: ahhoz ugyanis, hogy az antiszemitizmus elleni harc törzsi fegyver lehessen a zsidóság kezében, az kell, hogy a zsidóságot valamiképpen törzsként (pontosabban egy törzs részeként) értelmezhessük.

Amint erre korábban rámutattam, a törzsi háború két másképp magyar törzs között folyik, amelyek eltérően viszonyulnak önmaguk magyarságához, másképp kötődnek (magyar) nemzetükhöz. Az egyik törzsnek mintegy "létszükséglete" a magyarság, a nemzet fogalma szerinti felelős gondolkodás, figyelme ezért inkább erre (nemzeti sorskérdésekre, nemzeti hagyományok és esélyek megőrzésére) fókuszál; a másik törzsé meg inkább a külvilágra, a nyitásra, a "haladásra", az egyéni jogokra, a globális folyamatokba való eredményes csatlakozásra összpontosul. Az előbbi törzs magát nemzetinek nevezi, ellenfelét pedig hajlamos nemzetellenességgel (hazafiatlansággal, idegenszívűséggel) vádolni, továbbá nemzetköziséggel és nemzetfelettiséggel (azaz internacionalizmussal és kozmopolitizmussal). Az utóbbi törzs viszont voltaképp nem nevezi meg magát egyetlen jelzővel, és ez azzal magyarázható, hogy a legfontosabb összetartó (törzsképző) ereje nem az állítás, hanem a tagadás; tehát például nem a baloldaliság vagy liberalizmus, hanem az antinacionalizmus, vagyis a "nemzeti" erők általuk nacionalizmusként értékelt felfogásával, politikájával való szembenállás. Ezért tudott rendszerváltozásunk kezdetekor a korábbi diktatúra utódpártja, az MSZP, és a diktatúra megszüntetésében jeleskedő, liberális rendszerváltó párt, az SZDSZ olyan hamar és könnyen - az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a szélsőjobboldal elleni harc jegyében - egymásra találni.

A törzs egésze és ezen belül a zsidóság felfogása és törekvése között voltaképp nem mutatkozik lényeges eltérés; amennyi különbség mégis van, az a törzsi háború későbbi szakaszaiban (a háború alakulása, kimenetele szempontjából) esetleg döntővé válhat. A nem zsidó, de antinacionalista baloldal számára az A-fegyver nem annyira identitásképző eszköz, és sokkal inkább politikai, semmint önvédelmi fegyver. Szélsőjobboldali veszéllyel, rohamosztagokkal nem zsigeri félelemből riogat, hanem nagyon is nyilvánvaló hatalmi haszonért: ellenfeleit olcsón és hatékonyan lejáratja, s ezzel megnyeri a - "történelmi okokból" rendkívül érzékeny, örökké biztonságot (pontosabban biztonságérzetet) kereső - zsidóság tekintélyes (ráadásul hangadó, erős befolyású) részét.

Igen valószínű azonban, hogy ez a politikai haszon erőteljesen megcsappan, épp az érzékelhető tendencia miatt: kimutatható és érzékelhető, hogy a pártokon kívüli (mögötti), civil hátországban erősödik az igény a nemzetet megosztó árok betemetésére. Az imént részletezett feltevésem szerint e betemetésben részt vesz általában a "civil" baloldal, de nem vesz részt a zsidóságnak az a - hangadó, befolyásos - része, amely a holokauszt óta úgy gondolja, hogy az asszimiláció (a magyar nemzetbe való maradéktalan beilleszkedés-beolvadás az emancipáció jegyében) többé nem elfogadható alternatíva (merthogy a nacionalista kirekesztési törekvések miatt valójában nem járható út) a zsidók számára.

Nos, amikor néhány ezer szavazaton múlik, hogy a "nemzeti" vagy "balliberális" politikai csoportosulás győz ma Magyarországon az országos választásokon, nem alaptalan azt állítani, hogy a hazai zsidóság kívülről is (pl. Soros Györgytől) megtámogatva döntő szerephez jut abban, merre billen a mérleg nyelve. Óhatatlanul feltörnek ilyenkor a régi, "bevált" sztereotípiák: egy összetartó kisebbség hatalmánál, befolyásánál fogva eldönti a többség sorsát. Engedve az érzéki csalódásnak, arra a "következtetésre" jutunk, hogy a legfőbb törésvonal voltaképp származási különbségek mentén húzódik; az egyik oldalon vannak a zsidók és barátaik; a másik oldalon a nem-zsidók és barátaik.

E torz szemlélet egyáltalán nem ritka a nemzeti tábor és sajtója berkeiben. Hogy mennyire nem, leginkább azon mérhető le, hogy az SZDSZ, népszerűségét tekintve ma már a parlamenti részvételi küszöb, azaz öt százalékos támogatottság környékén (de inkább alatta) ingadozván is éppen annyira sűrű támadások tárgya, mint a nagy testvér: az MSZP. Pedig ennek a torz szemléletnek megvan a maga "kézzelfogható" kára: azáltal ugyanis, hogy a zsidóságot démonizálja, s azáltal, hogy a zsidóságot, felfogását és szándékát illetőleg, monolit tömbnek tekinti ("idegenszívű", "a magyarság ellensége"), törzsi fegyvert nyom igazi ellenségei kezébe; azoknak a hangadókéba, akik pedig a nem-zsidókat - a zsidók "ellenségeit", a magyarokat - szeretnék felfogás és szándék dolgában monolit tömbnek láttatni ("bűnös nép", "kirekesztő", "antiszemita"). A magyar nemzet sorsáért aggódók nem is okozhatnak nagyobb kárt nemzetüknek, mint ha kényelmes általánosításaikkal (megfontolatlanságaikkal és igazságtalanságaikkal) kérlelhetetlen ellenségei számát szaporítják.

Jean-Paul Sartre, egyébként sok tekintetben vitatható francia egzisztencialista nem teljesen alaptalanul állapította meg (1944-ben), hogy a zsidó közösség az idő során elveszítette nemzeti, vallási jellegzetességeit, s "Ha mégis van közöttük kapocs, ha mindannyiukat mégis egyképpen zsidóknak nevezhetjük, ennek oka, hogy mindnyájuknak közös a helyzete, vagyis olyan közösség keretében élnek, amely őket zsidónak tartja."³¹ Magyarán egy sok tekintetben valóban zsidóellenes, a zsidóság (pontosabban a zsidók egy része) bármilyen negatív szerepét indokolatlanul felnagyító közegben a zsidó önvédelem törzsi fegyverként fog visszahatni.

A "sok tekintetben valóban zsidóellenesek" számára azonban, lehet, egyáltalán nem látszik indokolatlanul felnagyítottnak a zsidók magyar- és nemzetellenessége. A következő, évezredes példát ajánlanám megfontolásra: a Szent István (Vajk) és a Koppány között vívott, szó szerint életre-halálra menő harc két olyan magyar törzs között folyt, amelyekről fel sem vetődhetett az, hogy idegen származásúak lennének; a magyarok - identitásuk szempontjából - talán legfontosabb kulturális örökségét, ősi írásukat, a rovásírást olyan uralkodók idején számolták fel (ugyancsak Szent Istvántól kezdődően), akiket ma a magyarság jelképeiként (akár megmentőiként) tisztelünk. Tehát minden látszat ellenére, az elvakult törzsi háború valójában nem elvakult nemzeti és elvakult nemzetellenes erők között folyik, hanem - mint már többször hangsúlyoztam - két olyan felfogás között, melyeknek egyaránt megvan a maguk igazsága, létjogosultsága. Mindebből az következik, hogy ha Magyarországon nem létezne zsidóság, minden bizonnyal akkor is létezne a két törzs, és létezne az őket elválasztó, ősi törésvonal.

"Szent István óta a magyar nép zöme mindig többé-kevésbé idegen fennhatóság alatt érezhette magát. Volt alkalom bőven annak a néha egymással szemben álló két típusnak a kialakulására, amely azután végigvonul az egész magyar történelmen" - írja 1925-ben a Pesti Naplóban Schöpflin Aladár, s így folytatja: "Az egyik típus a kényszerűségekkel megalkuvó, megfontolás és ésszerűség szerinti magyar ember típusa. A másik ennek ellentéte: szilaj temperamentum szerint élő, ősi karakteréhez és ideáljaihoz makacsul ragaszkodó, ellenállásra és protestálásra mindig kész, kényszerek jármába betörni nem tudó." Az irodalomtörténész és író szerint "Válságos időkben a nemzet mindig az első típus embereire bízta magát, de a szívéhez mindig a második állott közelebb", s "Itt a meghasonlás magva." Később hozzáteszi: "A két nagy típus, a kuruc és a labanc néha harcban egymással, néha megbékélve, de mindig külön egymástól élt, tovább, évszázadokig. Egész a mi napjainkig. Kiegyenlíteni a két típust lehetetlen volt; ehhez az kellett volna, hogy a magyarság élhesse szabadon a maga temperamentuma szerinti életét, vagy pedig lelkileg teljesen feloldódjék az idegenségben. Az első lehetetlenség volt a történelmi helyzet miatt, a másikhoz túlságosan virulens volt az örökölt lelki alkat. Nem maradt más hátra, mint hogy a nemzet két arccal élje tovább az életét. Ez a kétarcúság, két őstípusra szakadtság a magyar faji karakternek legjellemzőbb, sehol máshol fel nem található megkülönböztető jegye."³²

Üzlet a zsidók számára

Végezetül ugyancsak a véleménydiktatúra működése, az elhallgatási spirál erős érvényesülése irányába hat a zsidóságnak az a jól felfogott érdeke, hogy a vele szemben elkövetett szörnyűségekért minél nagyobb kárpótlásban részesüljön. Az emberi természet általános ismeretében teljesen logikus feltevés, hogy a zsidóságnak az a - jobbára különféle nemzetközi és nemzeti szervezetekkel lefedett - része, amelynek ez leginkább szívügye, érdeke, hogy a bűntudatot fenntartsa, akár úgy is, hogy felnagyítja az áldozatok, veszteségek számát, nagyságát, s nemcsak hangsúlyozza, de törvénybe foglaltatja és garantáltatja, hogy az ellene elkövetett bűnök és a maga szenvedései egyediek voltak (lettek volna), és hogy ez megkérdőjelezhetetlen. Erkölcsi normák politikai sulykolásával (azaz "politikailag korrekt"-ek kialakításával), a "gyűlöletbeszéd" törvényi tiltásával igyekszik elejét venni, hogy a "szélsőségeseken" kívül bárki hangot merjen adni érzéseinek, véleményének, ha ezek esetleg a zsidóságot támadó vagy akár csak bíráló jellegűek

A balliberális (antinacionalista) törzshöz tartozók számára ilyen szélsőséges "elem" például Kéri Edit. Megszállott igazságkeresésével gyakran olyan területre téved, amelyet minden "szalonképességre" adó közéleti ember nagy ívben elkerül. Nem átallott utánajárni, mennyi a holokauszt magyar áldozatainak valós száma. Ennek feszegetése "szalonképes" körökben éppen olyan főbenjáró bűn, mint a holokauszt tagadása, sőt, afféle holokauszttagadásnak tekintendő. Kéri Editnek nem is tanácsos Izraelbe mennie, mert az ott nemrég meghozott törvény szerint "a zsidó állam a jövőben külföldi holokauszttagadók kiadását követelheti"³³. A döntés a gyakorlatban azt jelenti, hogy izraeli részről nincs törvényi akadálya annak, hogy ilyesféle vétségekért Izraelben bíróság elé állítsanak külföldi állampolgárokat. Sőt, még ennél is többet jelent: miként a Jerusalem Post a döntésről beszámolván megjegyezte, az intézkedéssel az izraeli törvényhozás kiterjeszti a holokauszttagadás elleni izraeli törvény területi hatályát az ország határain túl.³⁴ Magyarán Kéri Edit még Magyarország határain belül is fenyegetve érezheti magát.

A "politikailag korrekt" szalonjának lakói nem óhajtják észrevenni, hogy amikor Kéri Edit az áldozatok számát firtatja, ugyanaz az igazságérzet, ugyanaz a tisztesség dolgozik benne, mint egykor édesapjában, a zsidómentőben. Csupán az egyik internetes levelezőlistáról lehetett hírt kapni arról, hogy Kéri Edit sajtótájékoztatót szervezett a holokauszt magyar vonatkozásainak meghamisításáról. Ugyaninnen - tőle magától - lehetett megtudni, hogy édesapja budapesti klinikai portás volt, s hogy "egy fát érdemelne Jeruzsálemben, az igazak kertjében", mert 1944 novemberében az Üllői úti sebészeti klinika tetején rejtett el egy zsidó vaskereskedőt, amikor a németek és a nyilasok el akarták vinni. "Tehát nem nyilas családból származom - teszi hozzá Kéri - de a történelemkutatás megköveteli a teljes igazság felderítését az eseményekkel és az adatokkal kapcsolatban."

Kéri 27 éve foglalkozik, ahogy ő fogalmazza, mint amatőr történész-kutató a magyar történelem egyes korszakainak levéltári, helyszíni, könyvtári, egyes személyekkel való riportkészítői és levelezői kutatásával. Egyebek közt megállapítja, hogy a háború befejezése után a budapesti sajtó a bécsi döntések értelmében, tehát az 1938 -1939-ben visszacsatolt területekkel, a Felvidékkel és Kárpátaljával, majd 1940-ben Észak-Erdéllyel és 1941-ben a Délvidékkel megnövelt magyar terület zsidó áldozatainak számát 200 ezerben jelöli meg. Erre a számra, 200 ezerre jutott az ország 1944-es határokkal övezett területéről származó áldozatok számával kapcsolatban John Keegan angol hadtörténész is. Ő szerkesztette 1989-ben, Londonban, a Times kiadónál A II. Világháború atlaszát (The Atlas of the Second World War). E nagyalakú, színes képekkel, térképekkel illusztrált könyv 93. oldalán található az a térkép, amely a bécsi döntések által megnagyobbított Magyarország zsidó áldozatainak számaként - 1939 szeptemberétől 1945 márciusáig - 200 ezret jelöl meg. Az Akadémiai Kiadó 1995-ben kiadta magyarul ezt a könyvet. Itt is a 93. oldalra került a holokauszt-térkép. "Minden szám, minden ország rajza ugyanaz, egyetlen egy szám van megmásítva: a magyar adat. Itt a 200 ezerből 600 ezer lett. Ez hamisítás!" - szögezi le az amatőr, ámde körültekintő kutató. Azt is megállapította, hogy 1995-ben a Corvina Kiadó szintén hamisította ugyanezt az adatot a Guide to The Peoples of Europe c. könyv magyar kiadásában, melynek címe Európa népei. Ennek eredetije 1994-ben Londonban, szintén a Times Kiadónál jelent meg. "Az angol eredeti 386. oldalán található John Keegan holocaust térképe, a 200 ezres magyar áldozat számmal. A Corvinánál ez 1995-ben szintén 600 ezer lett. Tehát a hamisításban a két magyar kiadó közt kooperáció volt."

Kéri Edit "nagy nehezen" megszerezte John Keegan címét és írt neki. Válaszából idézi a következőket: "Fogalmam sem volt, hogy lefordították magyarra a The Times-nál megjelent Atlas of the Second World War-t. Mostanáig nem hallottam a Guide to The Peoples of Europe-ról. Egyik könyv kiadásához sem járultam hozzá. Elképzelni nem tudom, miért változtatták meg a számokat." Kéri, e fáradhatatlannak tűnő, amatőr kutató írt Jeruzsálembe is, a Yad Vashem Múzeumba, mivel a birtokában van egy fotó, amelyen a magyar áldozatok márványtábláján 334 ezer szerepel: "Hungary including Nord-Transylvania", azaz beleértve Észak-Erdélyt is (valamint az összes visszacsatolt területet). "A múzeum munkatársának, Rénveri Sárinak válaszában az áll, hogy ez csak Csonka-Magyarország áldozatainak száma volt (?) és ki fogják javítani 600 ezerre. (Az én levelem hatására!) Mivel most fog megnyílni a Budapesti Holocaust Múzeum és remélem, hogy a múlt kutatását objektíven akarják végezni a múzeum munkatársai, szeretnék hozzájárulni saját kutatásommal a valódi számok és az igazság kiderítéséhez. Dokumentumaimat bemutatva, erről fogok beszámolni a sajtótájékoztatón" - fejezi be 2004. március 26-án kelt közleményét Kéri Edit, az aláírásnál azt is megjelölve, hogy a Magyarok Világszövetsége budapesti tagozatának tagja.

"Elképzelni nem tudom, miért változtatták meg a számokat" - írja John Keegan. Márpedig a tragédiával való üzletelés tényét mindennapi tapasztalatok alapozzák és erősítik meg. Alább egy olyan példát mutatok be, amely több szempontból is modellértékű. 1) Az esetet boncolgató interjú alanya (számunkra az információk megerősítője vagy forrása) a szlovák Zsidó Hitközségek Központi Szövetségének elnökségi tagja; tehát ki van zárva bármiféle, előítéletből (antiszemitizmusból) fakadó torzítás. 2) Jól látható az érintett zsidó szervezet erős érdekérvényesítő törekvése és képessége. Az a tény, hogy egy elnökségi tag nyíltan, a legkisebb mentegetőzés nélkül vállalja a helyzettel való visszaélésüket, arra utal, hogy önképükben nem egy "üldözött", "kirekesztett" kisebbség jelenik meg, hanem egy olyan, amelynek a "politikailag korrekt" közfelfogás kellően erős "hátországot" (alkupozíciót) teremt. 3) Jól látható, hogy az anyagi érdekérvényesítéshez nemzetközi zsidó kapcsolatok (zsidó szervezetek) is rendelkezésre állnak. 4) Jól látható, hogy az anyagi érdekérvényesítéshez a legnagyobb (világ)hatalom (az USA) nyomását is fel tudják használni. 5) Jól látható, hogy közvélemény élesen reagál erre a helyzetre, ám a köz által választott (szlovákiai) országgyűlési képviselők (a politikai elit, a demokrácia egyszerre valóságos és szimbolikus tagjai) végeredményben nem a választóik akarata szerint döntenek, hanem a "politikailag korrekt" hazai és nemzetközi nyomására, az általa keltett bűntudat, igazodási vágy és politikai számítás hatására, végeredményben a zsidóság anyagi érdekei (kárpótlási igényei) szerint. 6) Jól látható, hogy az interjúalany a zsidókat (pontosabban meghatározott körüket) minden további nélkül felruházza egy általános magatartásvonással (pl.: "a zsidók Szlovákiának ezen a területén mindig a magyarok felé közeledtek leginkább"), ezáltal megengedhetővé teszi, hogy a zsidókat mint jellemző magatartású és érdekű közösséget tekintsük, s ne csupán - egymástól független - egyedek véletlenszerű halmazaként 7) Jól érzékelhető, hogy a kisebbségi lét minden kisebbség esetében sajátos túlélési technikák gyakorlásához vezet: esetünkben a szlovák többségi akarattal és érdekkel szemben a szlovákiai zsidó és magyar kisebbség képviselői fogtak össze (utóbbiak elfogadva előbbiek üzleti ajánlatát). Köztudomású, hogy Erdélyben zsidók és magyarok nem küzdöttek egymás ellen (ott nem bontakozott ki közöttük általános törzsi háború), hanem összefogtak a mindkettejüket sújtó állami-nacionalista elnyomással szemben. Kovács András felméréséből azonban látható, hogy a hazai zsidóság, mely az elnyomott kisebbségekkel általában szolidaritást vállal, a határon túli magyarok hátrányos helyzetét nem veszi annyira a szívére (számára ugyanis ők a legnagyobb ellenség, a magyarországi nacionalizmus tápláló forrását jelképezik). Ebből (ismét) levonható majd az a következtetés, hogy a zsidóság viselkedése nem a származásának függvénye, hanem a történelmi előzményeké és az aktuális politikai környezeté; megfordítva: viselkedéséről (magatartásáról, jellemvonásáról) történelmi előzményektől és az aktuális politikai környezettől függetlenül szólni, nem más, mint esetleges részigazságok általános rangra emelése, azaz hamisítás. 8) Végezetül modellértékűnek tekinthető példánk abban az értelemben is, hogy sokrétűsége és "kényessége" révén kiválóan alkalmas a "Mi az antiszemitizmus?", "Ki az antiszemita?" kérdés boncolgatására.

Pontokba szedett állításaim bizonyítására idézem a szlovákiai Szabad Újságban megjelent³⁵ beszélgetés idevágó részleteit. Külön (vastag betűvel) kiemelem a kulcsinformációkat, illetve kulcsgondolatokat.

Beszélgetés Pavol Sitár ügyvéddel, a Zsidó Hitközségek Központi Szövetségének elnökségi tagjával. "Két kisebbség az országnak is hasznos megoldást talált"

- Hogyan értékeli a kormány döntését a holokauszt áldozatainak kárpótlásáról?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon elégedettek vagyunk ezzel a megoldással. De a szlovákiai viszonyokat tekintve ebben a pillanatban ez optimális megoldás. A közvélemény élesen reagált, mert nem tudatosítja, hogy a 850 millió koronát csak tíz év múlva kaphatjuk meg, így a zsidó közösség részére nyújtott kompenzáció az állami költségvetést csak 2012-ben fogja terhelni. [...]

- Gondolja, hogy a kárpótlásokat tekintve csak a zsidóság lehet elégedetlen? Másoknak is voltak hatalmas veszteségeik a háború utáni időkben...

- Az én számításaim szerint amennyiben mindent szeretnénk visszakapni kb. 12 milliárd korona kárpótlást kellene kapnunk. Persze nincs olyan megoldás, amellyel mindenki elégedett lehetne. Egy gesztusról van szó, s ezt úgy kell értelmezni, hogy Szlovákiának meg kell békélnie a múltjával, ezért történt, ami történt. Úgy, ahogy a magyar állam is szembenézett a múlttal. Ott is kárpótolták a zsidó közösséget, de azt kell mondanom, ők sem elégedettek a számukra nyújtott megoldással. Ott kb. tíz évvel ezelőtt hétmilliárd forintot kaptak. Létrehozták a zsidók kárpótlási alapját, annak fizették ki az összeget. Nem úgy, ahogy nálunk, hogy elhelyezték a nemzeti bankban, és majd tíz év múlva rendelkezhetünk vele.

- Úgy tudom, kamatait minden évben felhasználhatják...

- Igen, de senki nem tudja, hogy a kamat mennyi. Mi úgy gondoljuk, hogy évente 40 és 50 millió korona közötti összeg lesz.

- Még ebben az esetben sem elégedettek a kárpótlás összegével és formájával?

- Képzelje el, mennyi pénzt emészt majd fel a kárpótlások körüli hivatali intézkedés. Ki kell dolgozni és a kormánnyal jóvá kell hagyatni a kárpótlás kifizetésének szabályait és feltételeit. Az adminisztrációs dolgok intézésére létre kell hozni egy hivatalt. Fizetni kell a szakértőket, az összes költséget. S mindezt az említett kamatokból. [...]

- Hogyan jött létre a kormány döntése a zsidók kárpótlásáról?

- A kormány először a cseh modellt szerette volna alkalmazni. Háromszázmillió koronát adott volna kárpótlásként, százmilliót készpénzben, kétszázmilliót pedig egy, a kárpótlás céljára létrehozott alapítványnak. Ha a kormány így határozott volna, a Zsidó Hitközségek Központi Szövetsége valószínűleg nem írta volna alá a kárpótlási szerződést. Ezzel egy nagyon kellemetlen helyzet jött volna létre, hiszen Bush elnök világosan kifejtette, hogy Szlovákiának ezt a kérdést még a NATO-ba való meghívás és belépés előtt tisztáznia kell. Az illetékeseknek gondot okozott, hogy a zsidó hitközség elégedetlensége miatt problémák lehetnek a belépésnél. Ebben a helyzetben jelentkeztek a könyvesbolttal kapcsolatos események. Amikor a Madách Posonium képviselői megkerestek, én a történtek terhe alatt voltam. Nekem is viselnem kellett a felelősséget az események alakulásáért. Tagja voltam Csáky Pál vegyes bizottságának és a Zsidó Hitközségek Központi Szövetsége elnökségének, s nagyon szoros kapcsolatban állok a legnagyobb nemzetközi zsidó szervezetekkel. A Madách képviselőivel a magyar kultúráról beszélgettünk ugyan, de a tárgyalás során meg kellett említenem a mi dolgunkat is. Számomra természetesnek tűnt, hogy a két dolgot összekössük. Azt mondtam a Madách képviselőinek, ha segítenek abban, hogy a kormány elé kerülő javaslatban ne 300, hanem 850 millió szerepeljen, akkor én is segítek a könyvesbolt ügyében. Itt két, egy országban élő kisebbség képviselői segítettek egymásnak, s mindkét félnek érdeke volt az is, hogy Szlovákia bekerüljön a NATO-ba. Ami történt, egyben Szlovákia érdekében is történt. Meg kell jegyeznem, nagyon bánt engem mindaz, ami kassai szlovák lapokban ebben a témakörben megjelent...

- A Kassai Estben azt írták, hogy a Madách tartozott önnek 300 ezer koronával...

- A leírtakat úgy kell érteni, hogy a bérlőnek hátraléka volt a bérletfizetésben. Az évi bérlet nem egészen 300 ezer korona, azonban nem ennyivel tartoztak. Amikor mi megvettük azt az épületet, amelyben a bolt is van, értesítettük őket, hogy a bérletet nekünk kell kifizetniük, de továbbra is a házkezelőségnek fizették. Hibát követtek el, két hónapi bérlettel tartoztak nekem.

- Én úgy tudom, csak egy hónap elmaradásuk volt, és a következő hónapban mindkét havi bérletet egyszerre térítették. Önnek egyhavi késés miatt nem kellett volna felmondania a bérleti szerződést.

- Természetesen nem kellett volna, de mi azt az épületet nyolc és fél millió koronáért vettük meg, és érdekünk volt, hogy ebből a pénzből valamit vissza is kapjunk. A bolt a város exkluzív pontján található, nagy alapterületű, hatalmas kirakata van. Tehát a felmondás igazi oka nem az volt, hogy késtek egy-két hónapot a bérlet fizetésével. Számunkra a bérleti összeg volt nagyon alacsony, s mivel hibát követtek el, megvolt az ok a felmondásra. De közben adódott ez a lehetőség a kárpótlás kérdése körül, így meg tudtunk egyezni. Mi a Madáchnak hét évre hosszabbítottuk meg a szerződését, ugyanazért az alacsony összegért, amelyben még a várossal egyeztek meg.

- A meghosszabbításról szóló szerződésbe miért írta bele az eset körülményeit?

- Egyszerűen, azért, mert biztonságot szerettem volna, hogy mindenben a megegyezés szerint járunk el. Visszatérve még ahhoz a kassai cikkhez. Az újságíró elhozta hozzám az írást, amelyben már szerepelt Duray Miklós neve. Én akkor a saját kezemmel húztam ki a nevét a cikkből, s kijelentettem, hogy Duray Miklósnak ehhez az egészhez semmi köze nincs. Azt is megtiltottam az újságírónak, hogy bármilyen nevet említsen a cikkben. Erre a cikk nem is jelent meg egy ideig. A kárpótlás intézése kapcsán nem volt egyezség arról, hogy a lobbit titkosan kell kezelni. Nekem az a véleményem, hogy becsületes emberek jutottak olyan megoldásra, amellyel az egész országnak segítettek. Ebben nincsen semmi titkolnivaló. A cikk írója adott negatív felhangot ennek a dolognak azzal a címmel, hogy "Duray kilobbizott félmilliárdot...". Ez nem igaz. Valóban lobbiról volt szó, de semmi olyan nem volt benne, amit a közvélemény ne tudhatna. A végeredményt kell nézni. A javaslat bekerült a parlamentbe, s egyetlen koalíciós képviselő sem szavazott ellene.

- Mi lesz, ha letelik a hét év, meghosszabbítják a könyvesbolt bérleti szerződését ?

- Én úgy gondolom, a kiadónak hét év alatt sikerül olyan anyagi helyzetbe kerülnie, hogy ki fogja tudni fizetni a magasabb bérleti díjat is. Hét év alatt még sok minden történhet. El tudom képzelni, olyan lesz a helyzet, hogy igent mondunk majd a meghosszabbításra, hisz a zsidók Szlovákiának ezen a területén mindig a magyarok felé közeledtek leginkább.

Kölcsönös fogalomtisztázás: érdekek, belátások mentén

"Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike..." - állapíthattuk meg Sándor Györggyel, aki még hozzátette, hogy - "...ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel." Ehhez képest a háborúzó magyar törzsek egyike a rendszerváltozás kezdete óta úgy használja nyakra-főre az "antiszemitizmus" vádját, az "antiszemita" fogalmát, hogy eddig sose vette magának a fáradságot annak módszeres meghatározására, kidolgozására, mit kell értenünk e súlyos kifejezéseken. E törzsnek azonban nem is fűződött különösebb érdeke a fogalmi tisztázáshoz. Sőt! Minél inkább s minél észrevétlenebbül kiterjesztette az alapvetés (a származásfirtatás tilalmának) normáját a zsidósággal közvetlenül vagy közvetve összefüggő, legkülönfélébb jelenségekre, voltaképp annál több hadszínteret aknásított el ellenfele lehetséges felvonulási (támadási) útjában.

Annál különösebb, hogy a "kárvallott" fél, azaz a szembenálló (s rövidebbet húzó), "nemzeti" törzs sem végezte el a tisztázás munkáját, pedig ez neki igen fontos lett volna. Valószínűleg összefügg ez azzal, hogy az A-fegyvernek (az "antiszemitizmus", "antiszemita" vádnak) van egy sajátos, bénító hatása, amelyet nem csupán a közvetlenül megcélzott személyre vagy személyekre fejt ki, hanem egész környezetükre. Eredményeképpen a témával való puszta foglalkozás - szándéktól, tartalomtól függetlenül - illetlenné, bizonyos értelemben önveszélyessé válik: az egyszerre (belülről) bűntudatos és (kívülről) megdolgozott közvélemény "zsidózás"-nak (azaz antiszemitizmusnak) tekinti, s a közéleti szalonokból való kirekesztéssel büntet érte.

További oka lehet a tisztázás elmaradásának az, hogy a téma (az egész jelenségkör) valóban rendkívüli bonyolult. Egyáltalán nem véletlen (mint ezt majd látni fogjuk), hogy sűrű viták folynak egy-egy megítélés igazságtartalmáról: hát antiszemita vagy nem antiszemita a megcélzott személy? A vita, minden látszat ellenére, ritkábban fakad az érdekkülönbségből (értsd: a baloldalnak érdeke antiszemitázni, a jobboldalnak érdeke az antiszemitázást visszautasítani), mint inkább a fogalmak - és érzelmek (!) - teljes zűrzavarából, nehezen feloldható ellentmondásaiból. Hogy mindjárt az egyik legfajsúlyosabbat említsem: a manapság közkeletű (politikailag korrekt) felfogás szerint mindazok, akik a második világháború előtt támogatták a numerus clausus életbe léptetését, majd a zsidótörvények meghozatalát és bevezetését, azokat egyértelműen megilleti egyfelől a "magyar fajvédő", másfelől a "zsidógyűlölő", "rasszista", "antiszemita" vádja. A következtetés s a vád első látásra teljesen logikusnak és helyénvalónak tűnik; pedig kellő történelmi ismeret birtokában az is megállapítható, hogy a zsidótörvények megalkotásának egyik szándéka éppen a nagyobb baj elkerülése, a zsidók fizikai megóvása volt; nem véletlen, hogy zsidó szervezetek is ott bábáskodhattak a megalkotásuknál. Az sem véletlen, hogy zsidó szervezetek is biztatták arra Horthy Miklós kormányzót, kerülje zsidóügyben a nyílt ütközést Hitlerrel, hiszen errefelé - a német érdekszférában - akkoriban Magyarország volt az egyetlen ország, ahol a zsidóság egyáltalán menedékre lelhetett. Jól megvilágítja a helyzet szinte megoldhatatlan dilemmáit a II. zsidótörvény előterjesztőjének, Makkai János országgyűlési képviselőnek a sorsa³⁶, akit néhány év múltán - a német megszálláskor - a Gestapó az elsők között tartóztatott le, s akit annyira megrendített a nem várt végkifejlett (a zsidók elhurcolása), hogy hátralevő - s igencsak hosszúnak bizonyult - életében vezekelt: szilenciumra kárhoztatta önmagát, nem foglalkozott többé politikával.

Az sem tekinthető véletlennek, hogy éppen mostanság és éppen Csizmadia Ervin politológus tollából jelent meg a szóban forgó könyv. A szerző azok közé a baloldaliként számon tartott, de nem tipikus (sőt, a törzsi háború folytán nagyon ritka) politológiai elemzők közé tartozik, akik munkásságuk alapelvének tekintik a megszokott sémákat kerülő, árnyalt, vagyis többrétegű és többoldalú vizsgálódást. Eme alapelvvel összhangban Csizmadiának nem csak a baloldal, de a jobboldal iránt is erős az empátiája, ennek köszönhetően meg tudja állapítani, hogy az igazság ezúttal sem fekete vagy fehér, vagyis a jobboldalnak a zsidósághoz való viszonyulása egyáltalán nem szorítható egyszerű - s annál visszataszítóbb - skatulyákba. Az egykori történelmi helyzet pontosabb ábrázolása és megértése nem csupán a mai jobboldal alaposabb megértésében segíthetne, de a törzsi háború mérséklésében is; nem véletlen tehát, hogy e könyv iránt mind ez ideig (e sorok írásáig) feltűnően nagy érdektelenség tapasztalható. A két szándék és két politika ma egyszerre jellemzi a baloldalt: a valóban liberálisabb és idealistább része (ld. például Élet és Irodalom, Csizmadia Ervin, Modern Magyarok Mozgalma), úgy tűnik, csakugyan megelégelte a közemberek (hivatásos politikusok, értelmiségiek) egymás melletti elbeszélését ("süketelését"), a törzsek és hátországuk terméketlen háborúzását, a hivatásos politika rövidlátóságát; ám a kevésbé liberális (tudatosan asszimiláció-ellenes) és kevésbé idealista (mert ideológiát és jelszavakat pragmatikus hatalomtechnikus-módra váltogató) részének a törzsi háború fenntartása az érdeke. Nyilvánvaló azonban, hogy a balliberális törzsnek ez az érdekeltsége - mint fentebb utaltam rá - csak addig áll fenn, amíg el tudja hitetni a közvélemény elégséges részével, hogy ellenfele kellőképpen elvetemült (antiszemita, fasiszta, rasszista, szélsőjobboldali, diktatórikus, legújabban: Európa-ellenes stb.), az ellene folytatott háború ezért nem csak igazságos, de még kívánatos is. A fogalmak átható tisztázása éppen ez alól a hamis sugallat - s vele az egész háborúzás - alól húzhatná ki a szőnyeget.

Nehezen lehetne pontosan megállapítani, hogy ma éppen mekkora a baloldalnak az a része, amelyik hajlik a törzsi háború berekesztésére, a jobboldal iránti megértésre. Kutatói tapasztalatok és felismerések birtokában annyit lehet kockázat nélkül állítani, hogy számaránya és szerepe, ha lassan is, de folyamatosan nő (eltekintve a választási kampányok hisztérikus időszakaitól, amikor hangja szinte teljesen elvész). Éppen ezért a jobboldal ama - szintén számszerűleg gyarapodó - részének, amely szintén hajlamos (és hajlandó) az empátiára és árnyalt ítéletalkotásra, jó esélye van arra, hogy a közös haszon reményében és mértékében oly mérvű támogatást nyerjen balról, amellyel keresztülvihető (mondhatnám: verhető) a közéleten a teljes fogalmi tisztázás, s vele a törzsi küzdelem új alapokra helyezése. Több lehetne a nyílt és tisztességes versengés, s kevesebb az alantas, öldöklő háborúzás.

Jelentéstorzulások és -torzítások: legfőbb okok, források

Akármennyire kimutatható és bizonyítható is, hogy az "A-fegyvernek" a politikai küzdelmekbe való bevetése a baloldal bevált harci módszere ellenfele meggyengítésére (erkölcsi, politikai ellehetetlenítésére), a szóban forgó kifejezések tartalmi torzulásának legfőbb oka az emberi gondolkodás egyik fontos sajátosságában keresendő, melyet a legegyszerűbben úgy lehet megragadni, hogy az ember nem csak az eszével (a fejével), de az érzelmeivel ("a szívével") is gondolkodik. Másutt bővebben kifejtem, ezért itt csak utalok rá, hogy az érzelmi gondolkodás eredményeképp elménk (képzeletünk) könnyűszerrel összetársít olyan fogalmakat (jelenségeket, eseményeket), amelyek akár egyetlen elemükben s mégoly haloványan hasonlítanak csak egymásra. E szabad és könnyű asszociációk egyik forrása az emberi kényelem: életünk során kategóriák (skatulyák, sémák, modellek) kisebb-nagyobb tömegét vesszük át másoktól vagy hozzuk létre mi magunk, azért, hogy ne kelljen - merthogy lehetetlen - minden új információt, új jelenséget a maga eredetiségében és végtelen változatosságában befogadni, értelmezni, feldolgozni; ehelyett általában megelégszünk a benyomásokkal, az információk leginkább szembeötlő jellemzőinek felszínes és gyors befogadásával, pontatlan kategorizálásával. Mivel pedig azt fogjuk tapasztalni, hogy e nyilvánvaló felületességek és gyakori tévedések ellenére az Élet voltaképp így is egész tűrhetően (de legalábbis kényelmesen) "működik", meglehetősen ritkán (kevesekben) támad az az olthatatlan vágy, hogy a maguk - és nem kevésbé mások - kategóriáinak helyénvalóságát folyamatos ellenőrzésnek és korrekciónak vessék alá.

Az asszociációk másik - iméntitől nem független - forrása agyunk egy mandulányi szerve, az ún. amygdala, az érzelmiemlék-lerakat, amely korábban támadt, erős érzelmi benyomásainkat őrzi, s amely a legkisebb hasonlóság esetén azonnal mozgósít - azaz felidézi a korábbi emléket (érzést, hangulatot, lelki állapotot), s ennek megfelelő reagálásra (gondolatra, cselekvésre) késztet. Nos, témánk (a törzsi háború) kitartó figyelése és kutatása alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy a szóban forgó súlyos fogalmak jelentéstorzulásainak (értelmezési homályainak) legfőbb oka itt lelhető fel. A zsidósággal szemben elkövetett népirtás, a holokauszt, s nem kevésbé ennek különböző formákban történő feldolgozása és demonstrálása olyan erősségű (töltetű) érzelmiemlék-lerakatot hozott létre az emberek többségében (nyilvánosságban, közvéleményben), amely más érzésekhez (élményekhez) képest könnyebben és gyakrabban köt (azaz mos, illetve csúsztat) össze valójukban - jellemzőik szerint - össze nem tartozó dolgokat. Ilyen értelemben nem a baloldal törzsi vezetői, harcosai voltak az igazi kitalálói és kezdeményezői az A-fegyvernek (s különböző fegyvertársainak, speciális tölteteinek és lövedékeinek), hanem a nagyközönség eltérő mértékben érintett egyedei és csoportjai, akikben a valódi félelmek nyomán hamis képzettársítások születtek, s ennek kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt hangot is adtak. A törzs vezetői, harcosai "csak" visszaéltek a valóságos félelmekkel és rémképekkel. A közös kiutat kereső jobboldalnak azért fontos ezzel tisztában lennie, mert törekvése sikerességének ez a legfőbb záloga: megérti-e, felfogja-e, hogy az ellene több mint tizenöt éve folytatott méltatlan támadások mögött sokkal inkább a hétköznapi - mondhatnánk, jó szándékú - emberek félelmei és bajsejtelmei húzódtak, semmint a törzsi vezetők hataloméhsége, céltudatos alávalósága. Ha e kiútkereső jobboldal valódi változást akar, akkor nem annyira a hivatásos politikát, az ellenoldali törzsfőt és harcosait kell legyőznie, hanem a közönséges embereket kell megnyugtatnia; meg kell őket győznie arról, hogy félelmeik és bajsejtelmeik tévképzetekből: elnagyolt, hamis értelmezésekből táplálkoznak. A dolog természetéből fakadóan e meggyőzés és megnyugtatás nem végezhető el puszta ésszel - logikusnak tűnő érvelésekkel. A hamis érzelmi benyomásokat (bevésődéseket) leginkább igazi empátiával, félreérthetetlen gesztusokkal, a másik fél rendszeres megszólításával, a vele való párbeszéd kezdeményezésével és nagyvonalúsággal lehet elhomályosítani, kitörölni, kedvezőbb benyomásokkal helyettesíteni.

Ugyanez a gondolatsor végigvezethető a másik irányból is. A jobboldalra (de még a szélsőjobboldalra is igaz), hogy nem a törzs vezetői, harcosai voltak az igazi kitalálói és kezdeményezői az N-fegyvernek, vagyis a nemzeti szólamok mások ellen fordításának, annak, hogy az ellenfelet nemzetietlennek, idegenszívűnek, hazafiatlannak, talán még hazátlannak is nevezzék. A nagyközönség eltérő mértékben érintett egyedeiben és csoportjaiban valódi félelmek nyomán születtek a hamis képzettársítások a kommunistákra, liberálisokra, zsidókra vonatkozóan, s ennek így-úgy (képzeletbeli szalonokban, szalonokon kívül) hangot is adtak. A törzs vezetői, harcosai legfeljebb "csak" visszaéltek a valóságos félelmekkel és sérelmekkel. A közös kiutat kereső baloldalnak szintén azért lenne fontos ezzel tisztában lennie, mert törekvése sikerességének ugyancsak ez a legfőbb záloga: megérti-e, felfogja-e, hogy a ellene folytatott támadások mögött sokkal inkább a hétköznapi - mondhatnánk, jó szándékú - emberek félelmei, sérelmei és bajsejtelmei húzódnak, semmint törzsi vezetőik hataloméhsége, céltudatos alávalósága. Ha tehát e kiútkereső baloldal valódi változást akar, akkor nem annyira a hivatásos politikát, az ellenoldali törzsfőt és harcosait kell legyőznie, hanem a közönséges embereket meggyőznie, hogy félelmei és bajsejtelmei tévképzetekből: elnagyolt, hamis értelmezésekből táplálkoznak. A meggyőzés és a megnyugtatás itt sem végezhető el a puszta ésszel - logikusnak tűnő érveléssel. A hamis érzelmi benyomásokat (bevésődéseket) leginkább itt is igazi empátiával, félreérthetetlen gesztusokkal és nagyvonalúsággal lehet elhomályosítani, feledtetni. Annak, aki a baloldalról például azt szeretné, hogy ellenoldali embertársa őszintén osztozzon vele a holokauszt okozta fájdalomban, annak ugyancsak osztoznia kell eme embertársa fájdalmában, Trianon tragédiájában. Aki igazi változást akar, Trianon fájdalmát nem azonosíthatja semmiféle valóságos revíziós törekvésekkel, sem a Horthy-korszakkal, sem a vészkorszakkal. Nem követheti el azt az érzelmi és értelmi hibát, melyet az igazi antiszemiták: az egészet nem jellemző egyediből következtet az általánosra, az esetlegesből támaszt megingathatatlan meggyőződéseket.

Az antiszemitizmus okai: a "zsidók"³⁷ szerint

A kölcsönös fogalomtisztázások elmaradásának, a jelentéstorzulások- és torzítások markáns jelenvalóságának egyenes következménye, hogy az antiszemitizmus okát gyökeresen másban látják az egyik és a másik oldalon. Az eltérő értékelésben kétségkívül meghatározó szerepet játszik az eltérő (fordított) érintettség is: az "antiszemitizmusnak", "antiszemita megnyilvánulásoknak" a zsidók mint megtámadott "célszemélyek" jellemzően a "vádlottjai", "áldozatai", a velük szemben megnyilvánulók pedig a "vádaskodók", "gyűlölködők", "kirekesztők". Azt feltételezem azonban, hogy az eltérő érintettségből fakadó nézetkülönbség nem valamiféle kiengesztelhetetlen érdekkülönbségen alapul; vannak ugyanis olyan erősségű és mélységű közös érdekek, amelyek indítékai lehetnek a kölcsönös fogalomtisztázásoknak, s általuk - legalább megközelítőleg - a közös magyarázatok megtalálhatók.

Egyelőre azonban a felfogásbeli különbség az antiszemitizmus legfőbb okait illetően olyan mértékű, amelynek nagyságrendjét híven tükrözi az antinacionalista tábor szívesen hangoztatott álláspontja: "nincs zsidókérdés, csak antiszemita-kérdés van"³⁸. E megállapítás értelme szerint a zsidóság (magatartása, viselkedése, törekvése) semmilyen értelemben nem oka az antiszemita jelenségeknek; az okok kizárólag az antiszemitázóknál, illetve az antiszemitizmust gerjesztőknél keresendők. Sőt, valójában még zsidók sem kellenek az antiszemitizmushoz; ezt fejezné ki a - különféle változatokban - közismert, sűrűn hangoztatott vicc is: Városi ember ellátogat egy eldugott kis faluba. "Van itt antiszemitizmus?" - kérdi a helybélieket. - "Nincs. De van rá igény."

Rendszerváltozásunk időszakát elemezve az antiszemitizmus okaként "zsidó" oldalról (szemszögből) leggyakrabban a következő - egymással akár összefüggő - tényezők bukkannak fel³⁹:

lelki sérültség és/vagy szellemi elmaradottság, tudatlanság, sikertelenség, ezekből fakadó kisebbrendűségi - vagy akár felsőbbrendűségi - érzés, irigység, előítélet, (faj)gyűlölet, üldözési mánia, bűnbakképzés

nacionalizmus (mint túlfűtött hazafiság, magyarkodás, nemzetféltés)

gerjesztett nacionalizmus (politikai eszköz a hatalom megragadásához és megtartásához, a valódi problémák elfedésére)

gerjesztett antiszemitizmus (politikai eszköz a hatalom megragadásához és megtartásához, a valódi problémák elfedésére)

Állításom igazolásul szükségesnek látom, hogy legalább néhány bizonyító erejű példát bemutassak.

A Kirekesztők című, 1992-ben megjelent (s több ízben említett) kötet (alcíme: Antiszemita írások, 1881-1992) előszavában Mészöly Miklós így kezdi ajánlását⁴⁰:

"Ez a könyv és válogatás, kedves Olvasó, az irracionális gyűlöletgubancok, az önpusztításig hevített hazafiúi aggodalmak és rémlátomások, az eltorzult »igazságtevés« és jogosultság ideológiájának és gyakorlatának riasztó regesztruma."

Ez az írói igényességgel és kifejező erővel megfogalmazott bevezető gondolat szinte az összes, imént felsorolt tényezőt tartalmazza, egyetlen mondatba sűrítve. Az irracionálisban benne rejlik az esztelenség, butaság, a gyűlöletben és az eltorzultban a lelki sérültség, a gubancban, az önpusztításban és arémlátomásokban a mániákusság. A önpusztító hazafiúi aggodalom maga a túlhajtott nemzetféltés, vagyis a nacionalizmus, a hevített aggodalom pedig a külső beavatkozásra, a politika által gerjesztett nacionalizmus jelenvalóságára utal. Mészöly Miklós, illetve az általa felvezetett dokumentumkönyv szemlélete számunkra azért különösen jelentős, mert a könyvben - kirekesztőként, antiszemitaként, nacionalistaként - olyan személyek is idéztetnek, akik a "nemzeti" oldalon nem csak a köz (a tömeg) megbecsülésének örvendenek, de mint felelős, áldozatos közéleti személyiségek a leginkább mértékadó és mérvadó (értelmiségi, politikai) körök tiszteletét is magukénak mondhatják. (Pl. Csoóri Sándor - hogy csak a legfontosabb nevet említsem.) Könnyen belátható, hogy a két értékelő rendszer (az "antinacionalista" és a "nacionalista") köszönő viszonyban sincs egymással; ez is arra mutat rá, hogy a (hangoztatott) okok mindkét oldali áttekintése után feltétlen kívánatos a szintézis elvégzése, ezt követőleg pedig a fogalmak (annak, hogy ki antiszemita, mi az antiszemitizmus?) újragondolása.

Egy másik író, Kozma György (talán nem mellékes: a Hócipő karikaturistája) a Törzsi trilógiához adott interjújában (ld. Harmadik könyv: A megoldás nyomában) így vélekedett:

"[...] akár a nemi szerepében sértett ember, akár az ambíciójában sértett ember, de lehet az ember akár gazdaságilag is sérült negyvenéves diktatúra után, szóval az biztos, hogy nagyon nagy sérüléseknek kell találkozniuk ahhoz, hogy utána ne tudja megállni, hogy ezt rá ne vetítse a külcsoportra, a tőle eltérő csoportra. És ezek közül a leglátványosabb és legkézenfekvőbb a zsidóra való vetítése az én bajaimnak."⁴¹

Kozma György, mint látható, a különféle lelki sérülések és sikertelenségek egymást felerősítő hatását tekinti az antiszemitizmus legfőbb forrásának; ebből táplálkozna a bűnbakképző igyekezet: különféle (lelki, gazdasági) bajok másokra - "a zsidóra"- való kivetítése. Az interjúalany véleményének (szemléletének) jelentőségét az adja, hogy mindkét oldalról ("törzsből") nevezetes ősökkel, erdélyi fejedelmekkel és zsidó rabbikkal büszkélkedhet. "Kettős látása" szépen nyomon követhető az interjú során, mindkét oldal iránt nagy empátiáról (megértésről és kritikusságról) tesz tanúbizonyságot. Annál különösebb - figyelemre és elemzésre méltó -, hogy az okokat még ő is mennyire egy alaptényezőre (a vádlók sérültségre) vezeti vissza.

Az a balliberális vád (meggyőződés), hogy a jobboldal politikai, hatalmi érdekből tudatosan gerjeszti a nacionalizmust és az antiszemitizmust, végigkísérte a Fidesz vezette kormánykoalíció, illetve a Fidesz - Orbán Viktor vezette - kormányzati működésének 1998 és 2002 közötti négy évét. Irányadónak és jellemzőnek ítélhetjük Kuncze Gábor sommás véleményét, aki arra a felvetésre, hogy "A Fidesz talán annak köszönheti sikerét, hogy egyszerre veszi komolyan a szent koronát és a gazdasági növekedést", egy hosszabb interjú keretében⁴² így nyilatkozott egykori politikai útitársairól a Törzsi trilógia számára (ld. Harmadik könyv: A megoldás nyomában):

"Most nincsenek itt a fideszesek, ezért csak egy mondattal intézném el őket: szerintem ők egy jól kiszámított politikai kalkuláció mentén szerepeket játszanak."

A jók kiszámított, a politikai kalkuláció, a szerep kifejezés egytől egyig azt a vádat fogalmazza meg, hogy a Fidesz mint liberális gyökerű párt csakis hatalmi érdekből (politikai haszonból élt) fordult a nemzeti retorika, a nemzeti jelképek felé; "nemzeti" politizálása ilyen értelemben a nacionalizmus tudatos szítása, táplálása; de nem csak a nacionalizmusé. Azáltal, hogy e politikája során a Fidesz és kormánya - még ha félig-meddig hallgatólagosan is - alkukat kötött a MIÉP-pel, e szélsőjobboldalinak és antiszemitának tekintett párttal, s azáltal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök személyes figyelmével és erkölcsi (részben és áttételesen pedig anyagi) támogatásával tüntette ki a Vasárnapi Újságot és Magyar Demokratát, melyet ugyancsak szélsőségesként, antiszemitaként könyvelnek el, általános balliberális felfogás szerint "megvalósult" az antiszemitizmus gerjesztése. Különösen a 2002. évi választások negatív kampányában jutott kulcsszerephez e vád, a legkülönbözőbb formákban: a szélsőjobboldali veszéllyel való "sima" riogatástól az olyasféle megveszekedett kijelentésekig, mint hogy "a MIÉP a Fidesz rohamosztaga".

Az antiszemitizmus okai: az "antiszemiták" szerint

Éppen amiatt, hogy még előttünk áll a fogalomtisztázás nehéz feladata, az "antiszemita" vélekedések számbavételekor figyelembe kell vennünk mindama típusokat, amelyek balliberális felfogás szerint ide (az "antiszemita" kategóriába) tartoznak. Már itt jeleznem kell azonban a magam - később kifejtendő és bizonyítandó - felfogásának lényegét: a balliberálisok által az "antiszemita" kategóriába sorolt személyek és nézetek számottevő része inkább tekinthető pozitívnak, mint negatívnak, s ez nyilván ütközik az antiszemita szó egyértelműen negatív töltetével. A kölcsönös fogalomtisztázás - az ellentmondás feloldása - két irányú lehet; mindkét út járható, de csakis akkor, ha mindkét törzs (közös egyetértéssel) ugyanazt választja. Az egyik út: lényegesen szűkítjük a kört, sokkal nagyobb gonddal és körültekintéssel járunk el (járnak el balliberális oldalon) a címkézés (kategorizálás, skatulyázás) során. Az "antiszemita" jelző csak arra a személyre és nézetre lenne ráilleszthető, aki/amely tudatosan ártó szándékú, a kisebbik közösséget egyértelműen hátrányos helyzetbe akarja juttatni a közösség többi (nagyobbik) részével szemben és javára.

A másik út: az antiszemita szó értelmének, s főképp érzelmi töltetének árnyalása, módosítása, áthangolása. Antiszemitának lenni innentől fogva nem feltétetlen lenne eredendő bűn. Ennél a felfogásnál mindkét törzs tudomásul veszi, hogy igenis vannak történelmi okokból adódó érdekellentéteik, igenis lényeges különbség van általában a zsidóság és általában a jobboldal magyarsághoz, nemzethez való viszonyulásában. Mindkét törzs tisztelettel tudomásul veszi, hogy a másiknak számos tekintetben mások a kulturális, gazdasági és politikai preferenciái, ezekkel szemben a maga kultúrált és civilizált eszközeivel versenyre kell, de semmiképpen nem törekszik megbélyegzésükre, szalonképtelenné nyilvánításukra, erőszakos elnyomásukra, megsemmisítésükre.

E fontos és elkerülhetetlen kitérő - tisztázás - után kísérletet teszek az antiszemitizmus okának "antiszemiták" szerinti kategorizálására, mégpedig oly módon, hogy a védhetetlenül antiszemita nézetektől haladok a valójában nem feltétlenül antiszemita felfogások felé.

"testi degeneráltság" mint faji jellemző
"súlyos jellemhibák" mint faji sajátosság
"összeesküvés"
"rejtőzködés" és "túlreprezentáltság"
"magyar- és nemzetellenesség"
kivételezés és Holokauszt-üzlet

A "testi degeneráltság" mint faji jellemző

Valódi zsidógyűlöletből, valódi rasszizmusból, valódi náci alapvetésű (Übermensch ideológiájú) fajvédelemből táplálkozó "nézet", amely szerint a zsidóságot - elkülönültsége (belterjessége) folytán - visszataszító testi jegyek jellemeznék. (Egy leendő kategorizálás során eme felfogás a "primitív antiszemita" vagy "primitív zsidógyűlölő" kifejezéssel meghatározandó csoportban kaphatna helyet.) Nyilvánvalóan rosszindulatú, ártó (sőt, irtó) szándékú zsidóellenesség, amely a közélet (nyilvánosság) nagyobbik részében visszatetszést kelt, ezért jellemzően nem is szokott hangot, fórumot kapni. A ritka kivétel azonban arról árulkodik, hogy a nyilvánosság mögött, szűkebb társaságokban az efféle gyűlölködés és utálkozás ugyancsak megtalálja a maga gazdáit.

A Budapest Rádióban Fiala János szerkesztésében több ízben elhangzott egy műsor, amelyben színészek olvasták fel Franka Tibor újságíró egyik nyilvános előadásának súlyos mondatait. Az eredeti kép- és hangfelvétel tanúsága szerint a Budakalászi Esték elnevezésű, a Magyar Demokrata Fórum egyik helyi szervezete által rendezett találkozón Franka mint meghívott előadó - egyebek mellett - a következőket mondta:

"Maxwell úrra elég volt ránézni és az ember zsebében összegyűrődött a zsebkendő, ezeknek csepeg az orruk, a fülük lejjebb van, mint az orrcimpájuk, és csámpásak"⁴³

"Súlyos jellemhibák" mint faji sajátosság

Ugyanezen az estén Franka ezt is megállapította: "Izrael páratlan pimaszsággal létrejött ország. Balga és alattomos nép." Az efféle durva általánosítások is egyértelműen - védhetetlenül és vitathatatlanul - előítéletekből, gyűlöletből, fajgyűlöletből: primitív antiszemitizmusból táplálkoznak. Nem önmagában elítélő jellegük miatt: nem tartom eleve helytelennek, elutasítandónak, hogy valamely népet akár elmarasztaló jellemvonásokkal ruházzunk fel; személyekkel ugyanezt nap mint nap megtesszük, és nem is biztos, hogy nagyobb pontossággal vagy jobb találati aránnyal.⁴⁴ Ha valaki például általánosítva úgy vélekedik a német népről, hogy unalmas, vitatkozni éppen vitatkozhatunk vele, de elmarasztalni és kiközösíteni őt ezért nem volna szerencsés. A lényeges különbséget a két előítélet között a következő elemekben látom: az elsőben egyértelmű a gyűlölet jelenléte, akárcsak az ártó szándéké; az általánosítást "alátámasztó" konkrétumokat meghatározott céllal keresik, meghatározott céllal értékelik. Az "alattomos"-ság mögött ezúttal egy ősi nép (a zsidóság) egy részének (a "cionistáknak") az a valójában teljesen nyilvánvaló, leleplezetlen törekvése húzódik, hogy több évezredes szétszóratás után saját hazát, országot építsen - akár az ott élők ellenében, fegyveres legyűrésükkel. E törekvést lehet bármiféle előítélet vagy gyűlölködés (antiszemitizmus) nélkül kegyetlennek, erőszakosnak, akár igazságtalannak is nevezni, pusztán a benyomásunknak adva hangot; de alattomosnak már sokkal kevésbé, s főleg nem egy nép egészét, akkor, amikor egy behatárolható részének konkrét viselkedését is egyértelműen egy konkrét történelmi, politikai helyzet váltja ki.

Az antiszemitizmusra okot adó "jellemhibák" között - az alattomosságot is megelőzve - leggyakrabban a következők fogalmazódnak meg: a zsidók (ki)választottsági (felsőbbrendűségi) tudata; a - szintén a mózesi vallásra visszavezetett -, másokkal szemben megnyilvánuló kirekesztő és pusztító szándék, az ezt tápláló gyűlölet; valamint a zsidók üzleties (anyagias) szelleme. Az utóbbi jobbára csak zártabb társaságokban, vagy a társadalom perifériáin (pl. kocsmákban, szűk körben terjesztett kiadványokban) kap hangot. Az előbbiek viszont már olyan párt vezetőjének publicisztikájában is, amely a rendszerváltozás során megjárta a magyar országgyűlést.

Csurka Istvánnak, a MIÉP elnökének egyik Magyar Fórum-beli, szokásos heti jegyzetéből (Magyar Szemmel) idézek.⁴⁵

"Ha nem volna bennem, mögöttem a szeretet örökké ható napenergiája, félnék. De nem félek.

Holott félhetnék, mert gyűlölet övez. [...] Ahhoz, hogy ne féljek tőle, meg kell neveznem. Ez a hatalmas, a történelem legmélyéről előtörő, vadállati voltunkból is származó gyűlölet az ószövetségi gyűlölet." [...] "Az ószövetségi gyűlölet megfogalmazása, sőt parancsba adása Mózes könyveiben kezdődik, aztán a hadvezér, Józsué rendelkezéseiben folytatódik, de a zsoltárköltő is felcsillantja az engesztelhetetlen bosszú verseit. A 137. zsoltár 8. és 9. verse így szól: »Babilon pusztulásra méltó népe! / Boldog lesz, aki megfizet neked / azért, amit velünk elkövettél. / Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja csecsemőidet!«

Mózes pedig ezt a törvényt hozta:

»Ha egy város ostromára készülsz, szólítsd fel azt békés megadásra. Ha békés megadással válaszol, és megnyitja kapuit, akkor legyen az egész benne lakó nép adófizető szolgáddá. De ha nem fogadja el a békét, hanem harcra kel veled, akkor zárd körül. És ha kezedbe adja az Istened, az Úr, akkor hányd kardélre a benne lévő férfiakat mind. [...] De az itt lakó népek városaiban [...] ne hagyj életben egyetlen lelket sem. Irtsd ki őket mindenestől [...].

Ez a törvényhozó Mózes rendelkezése a hadviselésben tanúsítandó magatartásról. [...] Az ószövetségi jellegű gyűlölet, amelyet én egész írói életem során, majd fokozott mértékben politikai pályafutásom esztendeiben magam ellen irányulónak vélek, voltaképpen népem ellen irányul, s ez ad erőt a kitartásra.«"

Mint jeleztem, a későbbiekben részletesebben is foglalkozom a kérdéssel, hogy valóban antiszemita-e az "antiszemita". Már itt sem hagyható azonban említés nélkül, hogy Csurka szerint fenti sorai nem a zsidók ellen szólnak, hiszen:

"Egy század múlt el mögöttünk iszonyatos nemzeti és etnikai sérelmek megtorlásának szándékából keletkezett világégéseivel és megismételt gyűlölet-békeszerződéseivel, Jaltáival és Casablancáival. [...] Az ószövetségi gyűlölet gyakorlói tehát nemcsak zsidók, mint azt majd gyűlölőim kihallják szavaimból, hanem mások is. Ez azonban lényegtelen körülmény ahhoz képest, hogy ennek a gyűlöletnek a ránk áradását ma is érezhetjük."

Csurka azonban egyértelműen és cáfolhatatlanul állítja: a nem-zsidókban is az "ószövetségi gyűlölet" dolgozik. Azaz a zsidók gyűlölete; tehát akárhogy is, ezt vetíti ki a földkerekségre: mintha zsidó rontás volna az egész világon.

A keresztényi szeretet és a zsidó gyűlölet szembeállítása az antiszemitizmus (pontosabban: zsidóellenesség) egy korábbi történelmi időszakának, az antijudaizmusnak a legújabb kori (XX-XXI. századi) továbbélése. Annyiban igazságtalanabb (és mint a történelem brutálisan igazolta, életveszélyesebb) felfogás elődjénél, hogy amott egy zárt, magába forduló közösséget többé-kevésbé (bár nem kizárólagosan) az elkülönülést (egyúttal az önvédelmet) segítő, szigorú vallása alapján ruháztak fel a mózesi "felsőbbrendűségi" (kiválasztottsági) tudat, valamint a gyűlölködés jellemvonásával, sőt, vérváddal vádolták (ez arra a hiedelemre alapul, hogy titkos vallási szertartásokhoz a zsidók keresztények vérét veszik), itt azonban a megbélyegzéshez már a származás is "elegendő".

Grespik László, a Budapesti Közigazgatási Hivatal egykori vezetője, később a MIÉP országgyűlési képviselőjelöltje különös módját választotta a krisztusi (keresztényi) szeretetet felmutatásának (demonstrálásának), kimondva-kimondatlanul is szembeállítva nemcsak a zsidóságra, de az egész balliberális törzsre, benne a médiára rávetített - gyűlölködő - magatartással. A Nap-Kelte Kereszttűz című műsorában, ahol - a szokásokhoz híven - egyszerre három kérdező támadott rá mint meghívott vendégre, elővett egy darab kenyeret, három galacsint formált, majd a következő bibliai intelemmel odahajította őket a vele szemben állókra: "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!".

Hangsúlyozom, hogy Grespik itt közvetlenül semmilyen módon nem utalt a kérdezők származására; példája azonban igazolja a gyűlölet és a szeretet szimbolikus jelentőségét a most zajló törzsi háborúban. Mindkét szó fontos elemévé vált a nyelvhasználat síkján is zajló küzdelemnek, s figyelemre méltó, hogyan változik a szereposztásuk. A rendszerváltozás kezdetét az jellemezte, hogy az "antiszemitázók" vádolták gyűlölettel a (keresztény) jobboldalt; Antall kormányzása idején indult el (s Hornék alatt szűnt meg) a "Tégy a gyűlölet ellen!" jelmondattal vezetett hadjárat. A jobboldalt váratlanul érte a támadás, hiszen nem annyira gyűlölködéssel, mint csodálkozással és tehetetlenséggel volt eltelve: a demokratikusan megszerzett hatalmat a demokráciát féltő jelszavak (Elnök = Demokrácia, stb.) mögé sorakozók - lejárató kampányaik segítségével - alaposan kikezdték. Csak lassan ocsúdott, hogy a megnyitott új hadszíntéren neki is fel kell sorakoztatni arzenálját. Ebben segítségére volt ez a Kornis Mihálynak tulajdonított, gyorsan elhíresült mondat: "Mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket"; innentől kezdték a jobboldalon sűrűn hangoztatni a balliberálisok magyar- és nemzetgyűlöletét. A gyűlölködéssel, gyűlöletkeltéssel való kölcsönös vádaskodás azóta is tart, noha voltaképpen - a balliberális médiahegemónia megingása óta - már egyik félnek sem annyira kifizetődő. Ennek oka túlmutat a politikai nyelvi megfontolásokon: pszichológiai törvényszerűségen alapszik. Ha a másik viselkedése indokolatlan, megfoghatatlan gyűlöletet vált ki bennünk (belőlünk), ezt az érzést - jobb híján - "visszaküldjük a feladónak", azaz a kiváltóhoz fogjuk hozzákötni, mintha maga a gyűlölet is tőle eredne, belőle sugározna. Kiváló példáit láthattuk e lelki jelenségnek a 2002. évi országgyűlési választási kampányban. A budapesti Testnevelési Egyetemen és környékén, pár nappal később a Kossuth téren Orbán Viktor hívó szavára összegyűlt óriási tömeg komoly ijedelmet váltott ki nemcsak azokból, akik pusztán a Fidesz-kormányzás esetleges folytatódását látták benne, hanem azokból is, akik a nacionalizmus diadalát. Ez a magyarázata annak, hogy a balliberális média a valójában jókedvűen, bizakodóan, de mindenképpen méltósággal ünneplő és tüntető tömegből még "fasiszta csürhét" is "tudott" csinálni.⁴⁶

Kossuth téri szónoklatában Orbán Viktor a szeretet fontosságának is szentelt néhány szót. Ugyancsak jellemző, hogy a balliberális médiában e szavait hiteltelennek ítélték, kigúnyolták; nemcsak a gyűlöletérzet említett lelki sajátossága miatt, hanem mert a szeretet a kereszténység szava, egyelőre ezt a vele szemben álló törzs birtokolja. Megjósolható azonban, hogy a világ globalizálódásának folytatódásával, a pénz szerepének korlátlannak tűnő elhatalmasodásával, s mindezek mentén a gyakorlatias (haszonleső) politika további térnyerésével a szeretet szimbolikájára a baloldal is rá fog fanyalodni: hamarosan átveszi napi használatra. (Hasonló eset már megtörtént egy nemzeti jelképpel és nemzeti retorikával, amikor a választások küszöbén Kovács László kitűzte magára a nemzeti kokárdát, Medgyessy Péter pedig a "nemzeti közép" leendő kormányáról kezdett beszélni.) Ezzel együtt sem várható, hogy az "antiszemiták" érvei (érzései) közül eltűnne az a "meggyőződés", hogy a baloldalon belül a zsidóság eleve hordozója a gyűlöletnek; és megint csak a szóban forgó lelki mechanizmus miatt nem. A zsidóság - e pillanatban mindegy, hogy mennyire vélt vagy valós - "túlreprezentáltsága" (számarányánál erősebb képviselete) és "összeesküvése" első lépésben kiváltja a nemzetféltő aggódást, sőt, félelmet; ez előbb (tehetetlen) gyűlöletté alakul, majd eme formájában az érzés visszavetül a zsidókra, s aztán - a képzelet síkján - a "magyargyűlölet", "nemzetgyűlölet" képzetévé válik. E lelki mechanizmus egyértelmű kára (a közös sors közös vesztesége), hogy mindkét oldalon megakadályozza az igazi okok, igazi érzések, igazi összefüggések feltárását (s nyomában akár a háború felszámolását).

Ugyancsak a primitív antiszemitizmus kategóriájába sorolandó az a "meggyőződés", hogy a zsidókat erőteljes kalmárszellem, anyagiasság jellemzi. Mint minden előítéletnek, ennek is van racionális (tényszerű) magva: a gettóba zárt (zárkózott) zsidóság középkori történelme során olyan foglalkozásokat végzett, amilyeneket egyáltalán űzhetett: kereskedést, pénzkölcsönzést. (Ez lényegét tekintve még akkor is igaz, ha Sólem Áléhem novelláiból és regényeiből kiderül, a kelet-európai zsidóság tömegesen művelt földet, folytatott paraszti gazdálkodást. A monarchia idején hozzánk beáramlott zsidóság java része életmódot is változtatott: kihasználva a dualizmus korának hatalmas társadalmi mobilitását, tömegesen indultak felfelé a társadalmi hierarchiában - értelemszerűen a hatalom gyakorlásához közelebb eső szintekre.) Az is kétségtelen, hogy a kereskedés és pénzkölcsönzés terén szerzett tapasztalatai és így felhalmozott tőkéi különleges előnyöket biztosítottak számára a világtermelés és világkereskedelem kialakulásának és rohamos fejlődésének elkövetkező korszakaiban; sőt az is, hogy a zsidóság egy része e fejlődés egyik motorjává vált. E történelmi tények és felismerések sem engedik meg azonban azt az általánosítást, hogy a kalmárszellem vagy anyagiasság jellegzetes zsidó vonás volna. Hogy miért nem, talán egy példával lehetne legjobban igazolni. A késő kádári, liberálisabb (puha) diktatúra egyik sajátos kísérőjelensége volt az ún. "lengyelpiac": Magyarországot - és általában a szovjet tömb országait - lengyel turisták lepték el, akik azonban nem annyira a látványosságok környékén bukkantak fel, mint inkább diszkréten félreeső, piacolásra alkalmas tereken, és ott csoportokba verődve kínálgatták sokféle, főképp "KGST-viszonylatból" beszerzett portékájukat. Nos, nehezen lehetne azt állítani, hogy a lengyeleket erősebb kalmárszellem vagy nagyobb anyagiasság jellemezné, mint mondjuk a magyarokat. Azt már inkább, hogy akkortájt a lengyelek rosszabb életszínvonalon éltek, mint mi, de az üzemanyag és nagyon sokféle áru jóval olcsóbb volt náluk. Pontosan elegendő magyarázat, mely egyébként arra is figyelmeztet, hogy a másokra (más népekre, másik törzsre) rávetített (negatív) tulajdonságok nem kevésbé a magunkéi is. Ha úgy véljük, hogy a magyar közszellem is túlságosan anyagiassá vált, elüzletiesedett, mindenkinek a maga felelősségét kell mindenekelőtt számba venni: Nem álltam-e be én is a "jóléti" társadalom építői és haszonélvezői sorába?

"Összeesküvés"

A képzeletbeli listán, amelyen az antiszemitizmusnak az "antiszemiták" által megítélt okait vesszük sorra (mégpedig a védhetetlen antiszemitizmustól a vitathatók felé haladva), egy olyan elem következik, amely vízválasztónak tekinthető. Aki a világ zsidóiról azt feltételezi, hogy egy hatalmas, a földkerekséget átfogó összeesküvés résztvevői, akik valamiféle világuralomra törekednének, vagy tán "isteni kiválasztottságuk" beteljesítésén fáradoznak, szóval, aki így gondolkodik, az talált egy olyan végső okot és magyarázatot a zsidóság "magatartására", "viselkedésére", mely lehetetlenné teszi, hogy a zsidókat egyéni vonásaik és tetteik - és ne származásuk - alapján ítélje meg.

Fontos itt megkülönböztetnünk azokat, akik - hangsúlyozom - a zsidóságot általában gondolják egy világméretű, tudatos összefogás részeseinek, azoktól, akik úgy ítélik meg, hogy a világban tapasztalható jelenségek egy része mögött egy vagy több erős zsidó lobbi, nemzeti és nemzetközi zsidó szervezet(ek) ténykedése fedezhető fel, amelyek azonban korántsem fogják át (nem irányítják, nem szervezik) általában a zsidók cselekedeteit, törekvéseit. Ilyen zsidó lobbik és szervezetek létezése ugyanis vitathatatlan tény; vitathatatlan, hogy az Amerikai Egyesült Államok Izraelhez fűződő viszonyát, egész közel-keleti politikáját, ezen belül az iraki háborúval kapcsolatos magatartását, ezen kívül pedig az (arab) terrorizmus elleni harcát ezek a zsidó lobbik és szervezetetek jelentősen (ám nem csakis ők) befolyásolják; ugyanígy vitathatatlan tény, hogy a zsidó kárpótlás ügyében a zsidóság (pontosabban egy része) szervezetetten lép fel országok, kormányok, parlamentek, bankok ellenében; s végül az is vitathatatlan, hogy zsidó szervezetek figyelemmel kísérik némely országoknak (kormányoknak, pártoknak, más intézményeknek, személyeknek) a helybéli zsidósággal szembeni magatartását, s akár nemzetközi fórumokon, akár közvetlen fellépésekkel, tárgyalásokkal igyekeznek e magatartást a nekik kedvező irányba terelni.⁴⁷

Az efféle "összeesküvések" létét látszik igazolni a Washington Times magyar származású publicistájának, Vázsonyi Bálintnak Orbán Viktor védelmében közölt írása. Ebben a szerző a Washington Postban megjelent - antiszemitázó, nacionalistázó - támadásra válaszul rámutat, hogy Amerikában egy "láthatatlan kéz" működik, amely minden lehetséges alkalmat felhasználva támadja Magyarországot. Egyszersmind felszólítja Tom Lantos képviselőt, hogy valljon színt: a "láthatatlan kéz"-zel tart, vagy hajlandó az "amerikai utat" járni.⁴⁸

A fenyegető "összeesküvést" felidéző lobbizásra kiváló példa, amit a magyar származású amerikai képviselő, Tom Lantos mutat be folyamatosan a magyar belpolitika befolyásolására. Nincs itt elegendő hely minden megnyilvánulását felsorolni, azért csak a talán négy legnevezetesebbet említem meg. Csurka Istvánnak még MDF-alelnök korában, 1992-ben megjelent, elhíresült dolgozatáról (a Néhány gondolat...-ról) Tom Lantos az amerikai képviselőházban elítélő demonstrációt szervezett, amelynek hazai visszhangja igen sokat rombolt a kormánykoalíciót vezető párt, az MDF tekintélyén és legközelebbi választási esélyein. 1998-ban Tom Lantos kinyilvánította, hogy az országnak inkább érdeke volna az (antinacionalista) Horn-kormány továbbélése, mert ez, úgymond, jobban garantálja a stabilizációt. 2002-ben viszont azt nyilvánította ki, hogy a demokráciának jót tenne a váltógazdálkodás, magyarán a (nacionalista) Fidesz távozása. Miután pedig óhaja beteljesült, azt tudhattuk meg a Magyar Nemzetből, hogy Tom Lantost, ki a Medgyessy-kormány (Busht támogató) külpolitikáját magasztalta, annyira felbőszítette, hogy a magyar közvélemény túlnyomó többsége elutasítja Amerika iraki háborúját, hogy nyilvánosan súlyosan becsmérlő megjegyzéseket tett a magyar népre. ("A magyarok sose voltak híresek az éleslátásukról" - jelentette ki egyebek között.)

Egy másik nevezetes lobbista Soros György, aki nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy "kinyitja" (nyitottá teszi) a volt szocialista országok társadalmait. A Soros Alapítvány mérhetetlenül sok pénzt és energiát fordított Magyarországon (is) a "liberális" értékek támogatására, amelyek a nemzeti, megőrző, konzerváló vagy csak fékező törekvésekkel szemben mindig inkább a nemzeti értékek gyorsabb fel- és eladását, e nemzeteknek a világgazdaságba való mielőbbi betagolódást szorgalmazták.

Azonban nem csak "idegenbe szakadt" (Magyarországról elszármazott, zsidó származásukat nem titkoló, már-már intézményesült) személyek folytatnak ilyen irányú (antinacionalista) tevékenységet, hanem a hazai közélet különféle rendű és rangú szereplői is megkeresik a módját, hogy a külföldet mozgósítsák a hazai nemzetféltők ellenében. Rendszerváltásunk törzsi háborújának egyik első, nagy meghökkenést kiváltó akciója, amely hosszú időre előre kiásatta a csatabárdokat, az a New York Timesban megjelent cikk volt, amely a lakiteleki találkozóról - erről az azóta történelminek bizonyult eseményről -frissiben azt állította, hogy ott a nacionalizmus és antiszemitizmus kapott hangot. Az 1993-ban az Antall József Miniszterelnöki Hivatalán belül megalakult Nemzeti Tájékoztatási Iroda egyik fő feladatának tekintette, hogy a magyar sajtónak erre alkalmas (az akkori kormánnyal rokonszenvező, igen szerény méretű) részében beszámoltasson azokról a külföldi média-megnyilvánulásokról, amelyek esetében nem csak az volt egyértelmű, hogy itthonról indították a dezinformációt, de az is, hogy a szándék a "nacionalista", "antiszemita" kormány (pártok) lejáratása volt.

Megjegyzem, a világméretű összeesküvés felkínálkozó gondolatának olyan esetekben, mint az iménti - New York-i, ráadásul liberális - lapé, földi halandó viszonylag könnyen ellene tud állni. Lehet az ilyesféle dolog - még ha meg-megismétlődik is - elszigetelt jelenség, egy vagy néhány ember partizánakciója. Nehezebb a dolgunk olyankor, amikor a vezető finn napilap, a Helsingin Sanomat vasárnapi száma két teljes oldalt szentel országunknak mint leendő EU-tagnak, s az ott szereplő írások fő témája a magyarországi zsidóság és cigányság sorsának viszontagságai.⁴⁹ E nyilvánvalóan súlyos aránytévesztés mögött (talán mégsem ez az igazi Magyarország) nem elégséges fatális véletleneket látni, hiszen ez semmivel nem kevésbé irracionális felfogás, mint a világméretű összeesküvésé.

Ha a valóság összefüggései helyett nem akarjuk rögeszmékkel (összeesküvés-elméletekkel) körbehálózni magunkat, arra a találós kérdésre is elfogadható választ kell keresnünk és találnunk, amelyet Lovas István tett fel egyik Jobbszemléjében:

"Mi az: holland, Budapesten állomásozik, az Antall- és Orbán-kormány idején dolgozott, a Horn- és Medgyessy-kormány idején tétlen? Megfejtés: holland tudósító. Akikből kilenc volt az Orbán-kormány idején. [...] De miből élhetnek e ciklikus szorgalmú tudósítók? Csak nem kapnak valakiktől valami plusszjutalmat azért, hogy csupán a jobbközép kormányok idején írnak? Méghozzá rossz, nagyon rossz dolgokról. Ebből lett elege a diákokból összeverődött Kontroll Csoportnak, amely tavaly [2002] januárban e lapban [a Magyar Nemzetben] igazi »terrorcselekményt« hajtott végre. Megjelentette értékelését a külföldi tudósítók munkájáról. A hatás leírhatatlan volt. Amerikától Franciaországon és Németországon át Ausztriáig ettől zengett a sajtó: a német Handelsblatt, a Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Tagesspigel, a ZDF közszolgálati tévé, a közszolgálati rádió, a Deutschlandflunk, az osztrák Presse, a Standard, és a Profil, a lengyel Gazeta Wyborcza, a holland NRC Handelsblad, a Volkskrant, a Financial Times tudósítójának a 168 Órának adott nyilatkozata, hogy helyhiány miatt csak néhányat említsünk. E cikkek közül a legenyhébbek arra utalnak, hogy e diákok listázzák a külföldi tudósítókat (nyilván emiatt nem írnak ma [2003-ban], és ezzel Magyarország veszélyezteti EU-s csatlakozását (nyilván eltűntük miatt csatlakoztunk). Csupán a svájci Neue Zürcher Zeitungban jelent meg egy józan hang Andreas Oplatkától, aki arról ír, hogy nem egészen érthető, miért e nagy riadalom néhány diák miatt."⁵⁰

A nemzetünk életére befolyást gyakorolni igyekvő nemzetközi zsidó szervezetek közül említhetjük a Zsidó Világkongresszust, amelynek vezetője a Medgyessy-kormánynál járt el annak érdekében, hogy a magyar parlament mielőbb alkossa meg az ún. gyűlölettörvényt. Egy másik jelentős (és a legnagyobb tagságú) nemzetközi zsidó szervezet, a B'nai B'rith pedig folyamatosan figyelteti (egyebek között) a magyar médiát, milyen "antiszemita" megnyilvánulásai vannak, s ezekről évről évre két nyelvű (magyar és angol) kiadványt (Antiszemita közbeszéd Magyarországon...) készíttet.

Nos - igen tömören - ezek a tények, pontosabban a valóság hirtelenjében összeválogatott kis töredékei. Ki mennyire átfogó képet rak össze ezekből magának, ettől fog függeni, milyen (elő)ítéletei lesznek a zsidóságról. Akiben a "Cion bölcsei" összeesküvéséhez, világuralmi törekvéséhez hasonlatos kép (benyomás) áll össze, az itt fogja meglelni zsidóellenessége ("antiszemitizmusa") okát, magyarázatát.

A Magyar Fórum fentebb idézett számában jelent meg a Magyar Igazság és Élet Pártjának nyilatkozata arról, hogy "A MIÉP szétbomlasztására irányuló Grespik-Metes-Rozgonyi-Bognár-Deák-féle akció kudarcba fulladt". Csurka István elnök mint a dokumentum aláírója az országos választmány 2003. január 18-án hozott határozatával befejezettnek minősíti "a párton belül, de külső hatásokra, ösztönzésekre felgerjedt bomlasztókkal szembeni" küzdelmét. A nyilatkozat visszautal arra a korábban többször hangoztatott állításra, hogy a bomlasztás célja az volt, hogy a MIÉP az Európai Unióba való belépésről szóló népszavazás előtt ne tudja széles körben kifejteni és érvényre juttatni álláspontját: "Így nem!". "Mutassuk meg Brüsszelnek, a globalizmus zsoldjába szegődött bürokratáknak, hogy »mit kíván a magyar nemzet«". A mostani nyilatkozat arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy miközben egyedül a MIÉP hangoztat határozott nemet a csatlakozással szemben, a szocialisták a Fidesz és az MDF fanyalgó igenjének számlájára írják a nemeknek a közvélemény-kutatási adatok szerinti hirtelen és váratlan megszaporodását. A mi témánk (az antiszemitizmus okai) szempontjából igazán fontos megállapítás ekkor következik, s szó szerint így hangzik:

"Az akár hozsannázva, akár fanyalogva igent ajánlók azonban egy csónakban eveznek, s ezt a csónakot valahol a Közel-Keleten barkácsolták össze."

Ez a megfogalmazás nem kevesebbet állít, mint hogy Csurka elhíresült "Budapest - New York - Tel-Aviv tengelyéből igazából a legutóbbi, azaz a zsidóság játssza a meghatározó szerepet; ő mozgatná nem csak Amerikát (sokan állítják ezt az Irak elleni háború okaként), hanem, lám, az Európai Uniót, s Magyarország legnagyobb pártjait is. A Magyar Fórumban - s a nyilvánosság mögött - gyakran felbukkanó álláspont szerint a zsidóság volna a globalizmus lelke, motorja; a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot is ők irányítanák, az ő tudatos törekvéseiknek volna köszönhető jó néhány ország adósságcsapdába sétáltatása, gazdaságuk uzsorakamatokkal való legyengítése, kivéreztetése.

Így képzelik tehát az "összeesküvés-elmélet" hívei.⁵¹ Szent meggyőződésükhöz mindig találnak igazoló ("cáfolhatatlan") részelemeket; például annak a bankárnak a személyében (Fekete Jánoséban), aki döntő szerepet játszott a kádári időszak nemzetközi kölcsöneinek felvételében; vagy azoknak a bankoknak a viselkedésében, akik a pénzük kivonásával fenyegették (zsarolták) még a megalakulása előtt a leendő kormány fejét, a szabad választások első miniszterelnökét, Antall Józsefet, hogy lépjen egyezségre a szabad demokratákkal. Ezek is olyan tények, amelyek alapján valósággal cáfolhatatlannak, de legalábbis logikusnak tűnik a zsidó összeesküvés létezése.

Pontosan ezért vízválasztó az összeesküvés feltételezése, illetve elutasítása. Kellő tárgyilagossággal, az előítéletektől való tudatos tartózkodással ugyanis épp ilyen logikusan belátható, hogy az említett tények (jelenségek) létezéséhez nem szükséges összeesküvésnek is lennie. Medgyessy Péter francia becsületrendet kapott azért, mert francia cégek érdekében lobbizott (minden bizonnyal Magyarországon). Nyilvánvaló, hogy eközben számos olyan tárgyalást folytatott, amely örökre rejtve marad a nyilvánosság előtt; s még az sem biztos, hogy a magyar érdekeket is éppen olyan "becsületesen" képviselte, mint az idegen vállalkozókét, politikáét. De lenne-e értelme emiatt összeesküvésnek nevezni azt, amit csinált? S főképp: szabad-e arra gondolnunk, hogy a franciák összeesküdtek a magyarok ellen?! S mától fogva ellenségeinknek tekinteni a franciákat?

Arra is érdemes felfigyelnünk, hogy sem Soros György, sem Tom Lantos nem rejti véka alá származását, zsidóságát; teljesen nyílt kártyákkal játszanak, nyílt adományok és támogatások, illetve leplezetlen véleménynyilvánítások formájában igyekeznek érvényt szerezni politikai (gazdasági?) akaratuknak (szigorúbban nézve: beavatkozni Magyarország belügyeibe). Nem kell tehát ahhoz a világ zsidóságának összefognia (összeesküdnie), hogy néhány (de akár jó néhány) olyan ember, akinek elegendő politikai befolyása vagy pénze van, ráadásul fontos számára a zsidósága, olyan irányba próbálja terelni Magyarország politikáját, gazdaságát, kultúráját, hogy ez (megítélése szerint) minél kedvezőbb legyen a maga és az itteni zsidóság számára. Akár természetesnek is tekinthető, hogy minden olyan nép, amelynek kisebbségei vannak hazánkban, és elég tehetős is (mint pl. a német), alapítványokat fog működtetni, iskolákat (egyetemet) hoz létre, gazdasági előnyökért lobbizik, vagy akár olyan politikai gesztusokat tesz, amelyektől nyilvánvalóan az itteni (belpolitikai) erőviszonyok számára kedvező befolyásolását reméli (ld. pl. Kohl kancellár idelátogatását, találkozását Orbán Viktorral a választások küszöbén).

Ugyanígy: egyáltalán nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy valaki ma a globalizmus pártjára álljon; nem kellett zsidónak lenni ahhoz, hogy az amerikai, és általában a nemzetközi tőke érdekében - Világbank és Valutalap módra - a bezárkózó országok mint újabb potenciális piacok megnyitásán fáradozzon. Ha pedig nem kellett és nem kell zsidónak lenni hozzá, akkor azt hangoztatni, hogy ebben a zsidóságnak kizárólagos vagy kitüntetett szerepe van, nem azért veszedelmes igazán, mert mögötte a zsidók elleni gyűlölködés (antiszemitizmus) lapulna meg, hanem azért, mert "butaság". A rövidlátó, szemellenzős "butaság", amely elvakultságában képtelen az igazi mozgatórugók, igazi összefüggések felfedezésére, ennélfogva pedig nyilvánvaló, hogy képtelen a helyes válaszokra.⁵²

A magyar média "természete" sem azért olyan, amilyen, mert az egész sajtót - de legalábbis a balliberális részét - egy nagy összeesküvés tartaná hálójában. Aki ebből indul ki, soha nem fogja megpróbálni és soha nem fogja tudni a médiát - a média munkatársait - sem megérteni, sem a "nemzeti érdekek" felé terelni. Inkább Lukács Csabával, a "nemzeti" oldal kiváló újságírójával tudok egyetérteni, amikor azt írja, hogy "a balliberális oldalon dolgozó kollégák nem egy nagy összeesküvés okán teszik a dolgukat, hanem egész egyszerűen azért, mert ilyenek. Nekik nincs liberális vagy baloldali vélemény: ami a szájuk íze szerint van, az a közép, a hiteles, a mérvadó. Ami tőlük jobbra van, az fasiszta." Ehhez csupán annyit szükséges hozzátenni, hogy ez a - Lukácstól némileg sarkosan jellemzett - állapot nem egy örökre elkerülhetetlen végzet, inkább csak egy olyasféle kövület, amely azért kellő kitartással-szívóssággal minden bizonnyal megváltoztatható.

Jó okom volt az imént idézőjelbe tenni a butaságot. Fontos tisztában lennünk vele, hogy ez a "szemellenzős butaság" egyáltalán nem csak a buta emberek sajátja. A világ kellőképpen bonyolult s átláthatatlan ahhoz, hogy akár még okos emberek is hamis képet rakjanak össze a valóságtöredékekből. Hát még ha ehhez valóságos tisztázatlanságok, kibeszéletlenségek, kényszerű (el)hallgatások is hozzájárulnak. Márpedig az "antiszemitizmus" kérdésében bővelkedünk ilyenekben.

Miért kellene butaság vagy alantasság például ahhoz, hogy Soros György szerepéből és általában "a zsidók" hozzá való viszonyulásból (vagyis kritikátlan elfogadásából) azt a következtetést vonjuk le, hogy igenis létezik egy titkos és gonosz zsidó akarat (összeesküvés), amely kizárólag a maga hasznára rombolja a nemzeteket, kiszolgáltatva őket a nemzetközi spekulációknak, a Mértéktelen és Gátlástalan Haszonlesésnek? Hiszen nehezen cáfolható például, hogy "A nemzetek ostora [...] Soros György, a rejtélyes ember, akinek korlátlan erőforrásai és szoros kapcsolata van a Moszaddal, az izraeli titkosszolgálattal, aki megrogyasztotta a Bank of Englandet, tönkretette Tajvant, Dél-Koreát és Thaiföldet, Malajziát is megtámadta", és hogy "Pénzügyi offenzívája a malájziai fejlődés tíz évét tette tönkre és 20 millió ember tízévi munkáját: vagyis egy csinos, 30 milliárdos kárt okozott." És minden bizonnyal az is igaz, hogy Malajzia ma romokban heverne, ha sorsa nem dr. Mahathir Mohamed miniszterelnökön múlt volna, aki bevezette a devizagazdálkodást korlátozó rendszabályokat. "A Soros-pestist követően Malajzia a valutaalaptól és a Világbanktól kért pénzt és közölték vele, hogy a segély feltétele a valutaalap szabályainak elfogadása, beleértve a devizakorlátozást. Láthatóan ugyanis ez volt Soros célja: megtörni az országot, elszalasztani a valutaalaphoz, hogy az az Új Világrend vazallusává tegye. Mint történt ez mindazon országgal, amely elfogadta az alap szabályait, Argentínától Bulgárián és Oroszországon át Dél-Afrikáig [...]. Dr. Mahathir Mohamed, a makacs, idős ember elutasította a valutaalap diktátumát és Malajzia fenntartotta virágzó függetlenségét."

Igazi butaság és alantasság akkor volna elhinni e szavakat és elfogadni mindazt, ami ezekből következik, ha egy megrögzött antiszemita puszta kitalációival, sületlenségeivel állnánk szemben. Csakhogy e gondolatok Israel Shamir, nemzetközileg ismert izraeli újságíróéi, aki a zsidó állam demokratikus átalakításának, az etnikai megkülönböztetés megszüntetésének híve.⁵³ Ráadásul Soros György zsidó alapítványi vezetők előtt tartott beszédében - egyébként óriási felháborodást keltve - maga is azt mondta: az antiszemitizmusnak a zsidók és Izrael az okai. "Sőt, saját magát is okolta, amiért Mahathir Mohamed malajziai miniszterelnök joggal mondhatta, hogy a zsidók uralják a világot" - tudósít a különös eseményről a zsidó távirati iroda.⁵⁴ És a következő - messzemenő következtetésre alkalmas - sorokat sem valamely jobboldali, urambocsá' szélsőjobboldali lapból idézem, hanem a Népszabadságból, annak is washingtoni tudósítójától:

"Eduard Sevardnadzét az istenadta nép buktatta meg, miután Moszkva és Washington ebben megállapodott. De honnan tudta a nép, hogyan kell megbuktatni az örök túlélőt [...]? Hát onnan, hogy Soros György megszervezte a tapasztalatcserét."⁵⁵

"Lehet, hogy a pénz nem boldogít, de sok mindenre jó" - olvashatjuk a tudósítás alcímében. Miért volna butaság arra gondolni, hogy ha Moszkvának és Washingtonnak érdeke volt, amire Soros készült, nemcsak az utóbbi nyúlt a zsebébe, hogy Grúziát célirányosan felforgassa, hanem az előbbiek is támogatták őt. Innentől fogva pedig csupán ízlés és akarat kérdése, hogy világméretű összeesküvésnek tekintsük-e az esetet, vagy valami másnak.

Csakhogy vigyázat! Paradoxon, de éppen eme döntőnek látszó, hiteles tények és körülmények mondatják ki a végső szót a "zsidó világ-összeesküvés" létezése ellenében. Israel Shamir írása azt teszi (ismét) nyilvánvalóvá, hogy a zsidóságnak vannak olyan neves (és ebből nyugodtan lehet következtetni: megszámlálhatatlan tömegű névtelen) egyedei, akik még ellene is dolgoznak a vélt tendenciáknak és összefüggéseknek (az "összeesküvéseknek"). Soros György váratlan (botrányos) megnyilvánulása azt teszi világossá, hogy nem létezik valamiféle titkos megállapodás, hiszen ha létezne, mélyen hallgatott és nem meaculpázott volna, nem haragította volna magára a zsidó alapítványi vezetőket - és főleg nem adott volna hírt minderről a zsidó távirati iroda. S végül Moszkva és Washington szerepe azt teszi nyilvánvalóvá, hogy itt olyan nagyhatalmi érdekek (olajérdekek?) játszhattak szerepet, amelyek messze túlmutatnak a zsidóságon. Aki a zsidóságból kiindulva próbál megfejtést és magyarázatot találni a különös együttműködésre, az valószínűleg sosem ér révbe.

Ugyancsak paradoxon, de mégis van jelentősége Soros - talán mégis alapos okkal hangoztatott - származásának. Soros felforgató - a belügyekbe mélyen beavatkozó - tevékenységét immáron meglehetősen sok ország megtapasztalhatta. Abból a szempontból ugyan mellékes Soros származása, hogy e tény a zsidóság egészére semmilyen következtetés levonására nem alkalmas; s abból a szempontból is, hogy nagyhatalmi érdekek kiszolgálására - hát ha még meg is fizetik - mindig akad elegendő jelentkező, származástól függetlenül. Ám egy okból mégis csak jól jön ezúttal ez a származás: a közgondolkodás megformálván a bűntudatoktól, illendőségektől, hatalmi logikáktól, s talán törzsi elhivatottságoktól és elvakultságoktól, a legtöbb országban eleve kétoldali védelmet nyújtott minden támadással - és józan kritikával szemben. Az egyik oldal hol harsányan lelkendezett, hol csendben szemlélte, de - Magyarországra nézve legalábbis ez bizonyosan állítható - soha egyetlen egy rossz szóval nem illette Soros és alapítványa ténykedését, soha nem nézett és nem látott túl a valóban dicséretes támogatásokon, a balliberális oldalnak - és olykor nem csak ennek - nyújtott kétségtelen anyagi és politikai hasznokon. A másik (a "nacionalista") oldal kezét pedig eleve megkötötte (pontosabban: a száját bekötötte) az a hamar megtapasztalt tény, hogy a legenyhébb kritikájára is azonnal ugrott a politika és média fősodra, és antiszemitizmussal, szélsőségességgel vádolta. Ennélfogva az innen ugyancsak módjával érkező "vádak", "támadások" is inkább csak eltakarították az akadályokat Soros útjából, semhogy odagördítették volna.

"Rejtőzködés" és "túlreprezentáltság"

Az a kényszerűség, hogy nem illik valakinek a származását firtatni; hogy nem illik jelenségek, összefüggések mögött a származást, a származás által többé-kevésbé (rendszerint igen kevéssé) meghatározott identitás elemeit felfedezni; hogy nem illik egyszerű tényekről és számokról sem beszélni; nos, mindez szinte magától, természetszerűleg felerősíti a sejtéseket, gyanakvásokat, megerősíti a rögeszméket.

A zsidóságra háramló ellenszenv egyik bőséges forrása (az antiszemitizmusnak az "antiszemiták" szerinti egyik fő oka) az a kettőség (kettős látás, kettős mérce), mely a "zsidókérdés" (vagyis másfelől nézve, "antiszemita-kérdés") kezelését jellemzi, kíséri. Egyfelől nem illik (nem szabad) firtatni (tudni), hogy ki zsidó, ezért a zsidóság (a többé-kevésbé zsidó identitásúak megfoghatatlan halmaza) mintegy "rejtőzködve", a társadalom szeme elől "elbújva" létezik. Másfelől viszont számtalan "kirakatszakmában" (olyan szakmákban, amelyek a társadalmi figyelem homlokterében állnak) határozottan "túlreprezentáltak" (számarányuknál erősebben vannak jelen); nem annyival azonban, mint amennyire a "rejtőzködés" miatt az "antiszemiták" gondolják. Nyugodt kibeszélés és okos párbeszéd híján nehezen feloldható ellentmondás keletkezik például a negyedik hatalmi ágban (médiában) jelenlévő (s még inkább képzelt) erősebb képviselet ("túlreprezentáltság"), az itt tapasztalható erős és harsány antinacionalizmus ("nemzetellenesség"), valamint az ugyanitt hangoztatott zsidóüldözés, zsidóellenesség ("antiszemitizmus") között. (Az ellentmondás feloldására más fejezetben teszek kísérletet, legfőképp is a Zsidó IQ - zsidó siker? cím alatt.) Refrénszerűen visszatérő megállapítás "antiszemiták" részéről, hogy "Ezek panaszkodnak, noha sehol sincs ilyen jó dolguk?!". A "nacionalisták" számára sértő (ellenérzést, sőt, ellenszenvet gerjeszt bennük), hogy "nekünk tekintettel kell lenni a zsidók érzékenységére, ők viszont nyugodtan gyalázhatják a jelképeinket, gúnyolódhatnak magyarságunkon és nemzeti érzéseinken". E szóban forgó kettősség fejeződött ki egykor (1990-ben) nagy port kavart dolgozatom címében is:A kisebbség és a zsarnokság. Úgy ítéltem meg, hogy az átélt népirtás miatti félelem a zsidóságot arra készteti, hogy (vissza)éljen médiabeli hatalmával, s eltorzítsa a demokratikus folyamatokat. A Népszabadságban megjelent írásomra adott válaszok - a származásfirtatás tilossága alapján - vagy fensőbbséges gúnnyal, vagy színlelt rémüldözéssel tiltakoztak a túlrepzentáltság felvetése ellen (az egyetlen kivétel ez alól Szabó Miklós történész, az SZDSZ egyik alapítója volt). Mivel más országokban nem feltétlen számít tilosnak a származás ismerete, a zsidó arányfelettiségről mégiscsak vannak tényszerű adataink. Némileg vitás ugyan (s éppen erről szólok az imént említett - Zsidó IQ... stb. - fejezetben), hogy mi a magyarázata a jelenségnek, az viszont vitathatatlan, hogy vannak olyan történelmi okok, amelyek elegendő magyarázattal szolgálnak, s amelyek ismeretében a nem-zsidók számára is minden további nélkül elfogadhatóvá válik a kialakult helyzet; legalábbis semmiképpen nem sarkall adminisztratív (erőszakos) változtatásra, legfeljebb nemes versengésre (amikor már a származásnak voltaképp el is tűnik a jelentősége).

A probléma rendkívüli bonyolultságára utal a történelem teremtette "rejtőzködés", és a "rejtőzködés" teremtette helyzet visszássága azokban az esetekben, amikor onnan derül ki a környezet vagy a nyilvánosság számára valaki származásának zsidó mivolta, hogy az ellene ettől teljesen függetlenül megejtett intézkedés vagy kritika kiváltja belőle az "antiszemitázó" vádat. Magyarán: megkívántatik, hogy senki a származása miatt ne üldöztessék, csakhogy a hátrányba kerülő minden további nélkül állíthatja, hogy őt (antiszemita, rasszista) diszkrimináció érte. A Zöldi László újságíróval, médiaszakértővel készült beszélgetés most idézendő részét másutt (a Háborús vonások c. fejezetben) is kiemeltem már, úgy vélem azonban, oly erősen világít rá törzsi háborúnk egyik meghatározó elemére, hogy nem haszontalan az ismétlés: a tervezett (és a Magyar Rádiónál megvalósított) elbocsátásokkor hiába nem volt a legkevésbé sem szempont a származás, legfeljebb az Antall- (Boross-) kormánnyal, illetve a "nemzeti" pártokkal szemben tanúsított ellenségesség mértéke, egyetlen zsidó származású sem hitt el semmi más magyarázatot, mint azt, hogy a zsidósága miatt üldözik - sőt, valósággal az életére törnek.

"Ha a kétmilliós Budapesten él körülbelül százezer zsidó, akkor feltételezhető, hogy a mondjuk háromezer munkatársat foglalkoztató Magyar Televízióba jutott belőlük néhány száz. Nem tudom, hogy mennyi, de voltak. Na most, ha a kormányzat részéről bárki megpendíti azt, hogy ebből a háromezer emberből ezer embert el kell távolítani, akkor az érintettek közül természetesen senki nem arra gondol, hogy azért akarják eltávolítani, mert rossz szakember. És a színházteremben, a kivörösödő arcokból jöttem rá, hogy mennyire tévednek a konzervatív táborban, mikor azt gondolják, hogy a Magyar Televízió zsidó származású munkatársai az egzisztenciájukért küzdenek. Nem az egzisztenciájukért küzdöttek, hanem az életükért. Abban a pillanatban ezek az emberek úgy érezték, hogy most vagyunk az első zsidótörvény előtt. Tehát valamikor 1938 táján. '38 után jött '39, '40, '44 március 19-e, '44 nyara - a deportálások -, és '44 október 15-e, a nyilas hatalomátvétel. Valószínűleg ez volt az egyik oka az általam említett zsidó túlérzékenységnek. Tehát bármilyen kormányintézkedés kiválthat ilyen érzületet, mint ahogy akkoriban ki is váltott."

Amikor Csurka Istvánnak, ki a "zsidókérdésben" egyébként meglehetősen jártas - ráadásul kétségtelen, hogy szépírói érzékenységgel és fogékonysággal meg van áldva - az egyik Kereszttűzben felvetettem, hogy megnyilvánulásai a zsidóságban bizonyára félelmet keltenek, szemmel látható őszinteséggel fakadt ki: "Ugyan, dehogy félnek!" Ez arra vall, hogy a törzsek szembenállása oly éles, s az átjárás oly csekély, hogy alapvető információk nem jutnak el az egyik helyről a másikra. Világos, hogy a sablonok (előítéletek) táplálta ellenszenvnek (esetünkben az antiszemitizmusnak, a "túlreprezentáltsággal", a "rejtőzködő túlerővel" szembeni félelemérzetnek) így nem is lehet kedvező alkalma az elbizonytalanodásra.

Talán a legtöbb ellentmondást felvető, legerősebb ellenérzést tápláló terepe a "zsidó rejtőzködésnek és túlreprezentáltságnak" maga a történelem. Ráadásul összekuszálódnak itt a szálak és érzések az "összeesküvéssel" s a "magyar- és nemzetellenességgel" is. Egyszerű földi halandók számára úgy tűnhet, a magyar történelmet - történelmi emlékezetet - láthatatlan "kezek" (agyak) úgy (de)formálják, hogy az kedvező legyen a zsidóság, de ne legyen kedvező a "nacionalisták" számára. Nehezen látható be például annak a történelmi személetnek a helyénvalósága (igazságossága), amely a "magyarság", jobbik esetben a "jobboldal" kollektív bűnösségét hangoztatja, a mai napig rendre számon kéri, ám a Tanácsköztársaság (vagyis az 1919-es proletárdiktatúra) dolgában nem hajlandó arról szólni, hogy Kun Béláék (a vörös terror vezérei) zsidó eredetűek voltak, s e származás jelentőségével nem akar szembenézni.

"Először is a jobboldali uraktól szeretném megkérdezni, hogy mikor fog a jobboldal bocsánatot kérni zsidó honfitársainktól, akiket bizony a Dunába is belelőttek, meg Auschwitzba segítették deportálni a magyar csendőrök segítségével. Ezt a jobboldalnak fel kell vállalnia, ha önök azt mondják, a baloldal vállalja fel '56 leverését" - jelentette ki Juszt László, a balliberális újságírók egyik reprezentánsa az ATV adásában.⁵⁶

Az idézett újságíró - az általa képviselt balliberális felfogás - mindenekelőtt "megfeledkezik" arról, hogy bizony Horn Gyula személyében egy '56-os karhatalmista nem átallotta az ország miniszterelnöki szerepkörét vállalni ennek a baloldalnak az élén, viszont a mostani (a Fideszes) jobboldal és a háború előtti között semmiféle személyi vagy jogi folytonosság sincs. Másodjára megfeledkezik arról, hogy a bűnt nem a magyarság, de még csak nem is a jobboldal többsége, csupán ennek ördögi egyedei követték el. S ez így volt Kun Béláék esetében is. De ha netán a kollektív bűnösség tettét kimeríti, hogy a (nem-zsidó) magyarok "hagyták" a zsidók összeterelését, elhurcolását, asszisztáltak hozzá, akkor hogyan lehet Károlyi Mihály a balliberálisok emblematikus (évről évre ünnepélyesen megkoszorúzott) figurája, aki az első népköztársaság elnökeként védnökséget vállalt Kunék felett, kiket a "köztársasági államforma elleni bűntettel" vádoltak. Amint ezt egy kiváló történész, Tamáska Péter jóvoltából megtudhatjuk, a "vörös gróf" rendelkezésére "zárkaajtajukat egész nap nyitva tarthatták, vendéget fogadhattak. A fogvatartottak levelezését nem cenzúrázták, s a Vörös Újságnak innen küldték az antant nyomása miatt amúgy is gyenge lábakon álló kormányzat megdöntésére uszító cikkeiket."⁵⁷ Eme elképesztő támogatásnak is köszönhetően⁵⁸, "hamarosan kikiálthatták a proletárdiktatúrát, a kommünt. »Minden a miénk!« jelszóval elkommunizálták a magán- és az egyházi vagyont, az Országház és a Teréz körúti Batthyány-palota pincéiben pedig berendezték kínzókamráikat, amelyeket a pesti nyelv gajdesznek nevezett el." A nemzet nagyjainak szobrait pedig "vörösre festett deszkákkal, drapériákkal takarták el, s Marx, Trockij, Liebknecht és Rosa Luxemburg mellszobrai díszelegtek előttük".⁵⁹

Erkölcsi kérdésekben valószínűleg nem lehet abszolút, támadhatatlan normákat alkotni és követni. Talán egyetlen egy kivételével: a kettős mércézést (a nyilvánvaló igazságtalanságot, hamiskodást), a méltánytalanságot jó érzésű ember képtelen elfogadni, feldolgozni. Elfogadja, hogy voltak "gonosz" (nem-zsidó) magyarok, ha ugyanilyen természetesen hallhat és szólhat arról, hogy voltak "gonosz" (magyar) zsidók. Világosan meg tudja érteni és el tudja fogadni, hogy a zsidóság egy része attól remélte választott hazájában, egyáltalán a nagyvilágban egyenjogúsága megszerzését, a maga érvényesülését, ha a saját vágya szerint formálhatja hazáját s a világot egyaránt. Meg fogja érteni - és másoknak is el fogja tudni magyarázni, másokkal is el fogja tudni fogadtatni -, hogy a "gonoszság" nem fajspecifikus; hogy a magyarok nem bűnösebbek más népeknél, és a zsidók sem bűnösebbek más népcsoportoknál. És annak a kinyilvánítását, hogy a "magyarok" felelősek a zsidók pusztulásáért, bár általánosítás, mégis helyénvalónak ítélhetjük, ha: ha ez a felelősségvállalás nincs kényszerűen, mesterségesen elkülönítve a nemzet többi áldozatáért érzett felelősségtől, és azért vállaljuk, hogy e nemes felelősségvállalással is hangsúlyozzuk együttérzésünket az áldozatok iránt, zsidókért és nem zsidókért egyaránt. Másfelől mondassék ki ugyanilyen magától értetődően, hogy mindkét vörös terror vezérei zsidók voltak, s ez nem tekinthető merő véletlennek (noha ez nem faji, hanem csakis szociológiai okokkal magyarázható), s e zsidók tevékenységét a történelem ítélőszéke ma már egyértelműen nemzetellenesnek minősíti. Mindezt azért kell kimondani, hogy lehetőleg megelőzzünk minden efféle, a magyar nemzet és a magyar zsidóság ellen elkövethető, szörnyű tragédiát. És az antinacionalista törzsbeliek - ha ebben a felelősségben nem akarnának is osztozni velünk - legalább ne nevezzék se hazugnak, se antiszemitának (nácinak, fasisztának stb.) azt, ki csupán a valódi összefüggések feltárásán, megértésén és megértetésén fáradozik.

"Magyar- és nemzetellenesség"

A zsidókat magyarellenességgel, nemzetellenességgel (s az ezekből következő egyéb, "antiszemitizmus"-ra "okokat" szolgáltató tulajdonságokkal és bűnökkel, mint pl. idegenszívűséggel, hazafiatlansággal, hazaárulással, kozmopolitizmussal, világpolgársággal) illető vádakat természetesen a korábbi kategóriák képviselői is hangoztatják: a testi degeneráltságot, jellemhibákat felrovó, védhetetlen antiszemitáktól kezdve, az összeesküvés feltételezőin át, egészen azokig, akikben a rejtőzködés és az arányfelettiség, illetve e kettősségben megmutatkozó ellentmondás ébreszt feloldhatatlan ellenszenvet. Azért "természetesen", mert mindenféle negatív megítélés önkéntelenül is a különbségeket keresi: ha az önazonosságunknak fontos eleme a magyarsághoz való tartozásunk, a hazához, nemzethez való kötődésünk, akkor a nekünk ellenszenveseket rögtön vizsgálatnak vetjük alá, vajon ugyanúgy, vajon eléggé magyarok-e. Hogy ez mennyire így van, mennyire általános szokás, jól lemérhető azon, hogy az "antiszemiták" körében milyen gyakori a mellényúlás: minden további nélkül lezsidózzák azt, aki valamiképpen - akár megjelenésre, akár megnyilvánulására - "furcsának" tűnik.

Fordítva azonban - mint ezt már kiinduláskor is hangoztattam - nem igaz az összefüggés. Azok közül az "antiszemiták" közül, akik úgy vélik, a zsidóság (vagy egy része) magyar- és nemzetellenes, nagyon sokan egyáltalán nem sérelmezik a zsidók valamely "fajtajegyét", nem gyanakszanak összeesküvésre; ám úgy gondolják, hogy a zsidóságra, pontosabban egy részére, történelmi okoknál fogva jellemző - és ez megragadható, leírható -, hogy máshogyan képzeli el a magyarság boldogulását, mint általában a magyarok (azaz, mint a többi, nem zsidó származású magyar). E másság pedig leginkább abban mutatkozik meg, hogy kevésbé fontos számukra a magyar jelképek tisztelete, a magyar nemzeti hagyományok őrzése, a magyar népi-nemzeti kultúra ápolása, megelevenítése, a magyar nemzetrészek összefogása, az anyanemzet és a határon túli magyarság összekapcsolása, egyszóval és általában véve: a magyar nép sorsa. (A "kevésbé fontos" igen gyakran persze nem egyszerűen közömbösségben vagy érdektelenségben mutatkozik meg, hanem heves elutasításban, akár egy-egy jelkép vagy jelképerejű történelmi személyiség esetén.⁶⁰) E felfogás szerint a zsidóság a nemzeti értékek ellenében, ezek kárára az egyetemes értékeket részesíti előnyben, minél gyorsabban nyitna a világra, minél gyorsabban épülne bele a világra kiterjedő politikai és kereskedelmi szövetségekbe. E felfogás hívei cáfolhatatlan bizonyítékokat látnak azokban a történelmi tényekben, amelyek szerint Magyarország két internacionalista (magyar- és nemzetellenes), totális diktatúrájának is túlnyomó részt zsidók voltak a szellemi vezérei és levezénylői (1919-ben és 1945 után). Nem azért (félreértés ne essék), mert a szóban forgó "antiszemiták" úgy gondolnák, hogy nemzeti kérdésekben, a magyarsághoz fűződő viszonyulásuk tekintetében minden zsidó szükségképpen ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy érez; de úgy vélik, hogy a zsidóság egy részére valóban jellemző és meghatározó a magyar- és nemzetellenes gondolkodás, s az ezt tápláló érzület. Ezt nemcsak személyes élmények (tapasztalatok) támasztják alá, hanem statisztikai adatok is.

A Simon János politológus irányításával a magyar parlamenti képviselők körében (2003 februárja és májusa között) végzett felmérés egyik adatsora azt mutatja, hogy az országgal való azonosulás tekintetében óriási különbség van az MDF-esek és az SZDSZ-esek között: az előbbieknek 100 százaléka, az utóbbiaknak kevesebb mint 2/3-a, mindössze 63 százaléka érez erős identitást (1-2. hely) az országgal.⁶¹ A holokauszt szerepéről elmondottak (ld. Kovács Andrásék felmérése), valamint a Zsidóság, baloldaliság című fejezetben kifejtettek alapján (ld. az SZDSZ mint "zsidó párt") nincs okunk feltételezni, hogy a liberális zsidóság egészét ne jellemezné hasonló identitás, és azt sincs okunk feltételezni, hogy az erős identitás hiánya mögött olykor nem húzódik meg valódi magyar- és nemzetellenesség; vagy hogy a hiány nem vált ki olykor valódi magyar- és nemzetellenes cselekedetet.

Amint erről a Háborús vonások című fejezetben már említést tettem, Csoóri Sándor 1990-ben attól félt, hogy "fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot", és hogy ehhez a szabad demokraták révén "olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott soha"⁶². Csak később (az "Antiszemita" példatár című fejezetben) foglalkozom azzal az ide kívánkozó kérdéssel, hogy ez az elementáris dühöt és botrányt kiváltó kijelentés (benne a szabad demokraták pártjának zsidó voltára való utalás) valóban antiszemitának tekinthető-e, vagy nem. De már itt jelzem, hogy a kérdést voltaképp az dönti el, valóban létezik-e bármilyen mértékben egységes, összetartó, a magyarság többi részének gondolkodás- és érzésvilágától statisztikailag szignifikánsan különböző zsidó gondolkodás és érzület. Ám ugyancsak fontosnak ítélem már itt utalni arra is, hogy annak eldöntése, antiszemita-e valaki vagy nem, önmagában nem dönti el egyúttal azt is, hogy elítélendő-e (bűnös-e), vagy sem. Mert ha eleve bűnösnek tekintjük a szóban forgó felfogást, akkor a zsidóság köreiben megfogalmazott (deklarált) zsidó különállást hasonlóképp eleve bűnösnek kellene ítélnünk. Ez pedig sem olyan hétköznapi esetekben nem tűnik helyénvalónak, amikor - mondjuk - a szabad demokraták rendezte fórumon (1990-ben) néhányan úgy tiltakoznak e szónoki szóhasználat ellen: "mi, magyarok", hogy a közönség soraiból visszakiabálnak: neem!; majd a pontosításra, hogy politikai értelemben valamennyien magyarok vagyunk, még hevesebben: neeem!⁶³; sem pedig olyankor, amikor egy Nobel-díjas író, Kertész Imre ad hangot abbeli kétségének, hogy mennyire tekinthető ő magyarnak, s nem rejti véka alá a magyarsággal szemben érzett gyűlöletét, sőt még azt a nyilvánvalóan származásbeli különbségtevést (firtatást) is megengedi magának, hogy bizonyos küzdelmek mögött zsidók és nem-zsidók összecsapását lássa. (A neves író e megnyilvánulásait A feladvány című fejezetben elemzem bővebben.)

Mindenesetre e két példa egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy hasonlóan az "antiszemita" és "antiszemitizmus" fogalmához, a "magyar- és nemzetellenesség" is tartalmi vizsgálatra, elemzésre szorul. Ezt utóbb (A "magyar- és nemzetellenesség" nyomában című részben) el fogjuk végezni, itt, az "antiszemitizmus" okainak kutatásakor is elengedhetetlen azonban egy vázlatos áttekintés: miből táplálkoznak s milyen formákban nyilvánulnak meg a (vélt vagy valós) magyar- és nemzetellenességek.

zsidó rasszizmus: "faji" felsőbbrendűségi érzés ("kiválasztottság") és kirekesztési törekvés

zsidó nacionalizmus (cionizmus): saját nemzeti identitás erősítése

zsidó emancipáció: nemzetek feletti (nemzeteken túli) egyenjogúság szorgalmazása a sikertelen asszimiláció ellenhatásaként

zsidó sértettség: antinacionalizmus a magyarság által elkövetett "bűnök" visszahatásaként

zsidó félelem: antinacionalizmus a zsidóság üldöztetésének visszahatásaként

Nos, ha létezik zsidó rasszizmus, amely felsőbbrendűségi érzésből (hitből és meggyőződésből); és létezik cionizmus, amely zsidó nemzeti érzésből fakadóan előbbre sorolja a zsidó kultúrát, a zsidó hagyományokat, a zsidó identitásúak egyéni törekvéseit a magyarnál (a magyarokénál); vagy ha létezik zsidó emancipációs törekvés, amely - történelmi felismerések alapján, racionális megfontolásokból - a nemzeti vonások megőrzésével, erősítésével szemben a nemzetek felettit támogatja; s végül ha létezik zsidó sértettség (fájdalom), mely ellenszenvből, és zsidó félelem, mely önvédelemből törekszik a jellegzetesen magyar nemzeti vonások, kötődések, érzések (egyszóval: identitás) rombolására; tehát ha mindez valóságosan létezik, vagy akár csak létezését alapos okkal lehet vélni, akkor az ezekkel szemben a magyar nemzeti érzésűekben-tudatúakban (önazonosságúakban) ébredő védekezés (önvédelem) nem tekinthető eleve támadásnak, kirekesztési próbálkozásnak, fajgyűlöletnek, fasizmusnak, hasonlónak. Ellenkezőleg: egy közösségért való nemes, felelősségteljes aggódásnak. Vagyis újra előttünk a megkerülhetetlen következtetés: a magyar törzsi háború megfékezésének elengedhetetlen feltétele - mindenek előtt és felett - a fogalomtisztázás. A hamis, tarthatatlan érvek elválasztása a valódiaktól. A gyilkos (pusztító, romboló) ösztönű vitázók megkülönböztetése a nemes érzésűektől. Amíg ez a különbségtétel nem történik meg, sűrű, átláthatatlan ködben kaszaboljuk egymást - úgy, hogy valójában nem is tudjuk, ki velünk, ki ellenünk.

Különös, hogy fél évszázaddal ezelőtt Bibó István már megkülönböztette egymástól "a rosszhiszemű németbérenc fajvédelmet" és a "kétségen kívül őszintébb magyar fajvédelmet"⁶⁴ (mely a zsidó és a német térfoglalástól egyaránt menteni akarta az országot), mára pedig az efféle különbségtétel szinte teljesen kiveszett. Felelős ezért persze nem csak az antinacionalista törzs (amelynek az összemosás rövid távú politikai haszonként mindenképp kapóra jön), de a nacionalista törzs is, amely nem vette hozzá a szellemi fáradságot (talán mert a gyors csapásokhoz-ellencsapásokhoz ugyancsak jól jött a fogalmi homály). Mindenesetre mint a fehér holló, olyan ritka a Csizmadia Ervin-féle politológus, aki egy hosszú tanulmányt (mondhatnám, politológusi életrajzot) szentel az idevágó tisztázásnak. Makkai Jánosról, egykori országgyűlési képviselőről, számos könyv egykor ünnepelt szerzőjéről, egyben a II. zsidótörvény egyik előkészítőjéről szóló könyve nemcsak amiatt a fordulat miatt érdekes számunkra, hogy "főhőse" az előre nem sejtett tragédia láttán egész életében önkéntes szilenciumnak vetette alá magát, hanem mert a könyv befejező soraiban megnyilvánuló szemlélet akár útmutató (követendő példa) is lehetne mostani közgondolkodásunk számára:

"A ma olvasója számára nem az az érdekes ebben az életműben, hogy Makkai személyében egy újabb antiszemitát mutassunk fel, akinek gondolkodásából és működéséből közvetlenül levezethető mindaz a tragédia, ami a magyar zsidósággal történt. Makkai életműve szerencsére lehetőséget ad arra, hogy ebben a kérdésben nagyon lényeges árnyalatokat is érzékeltessünk. Egész elemzésemben arra törekedtem, hogy a lehető legpontosabban rekonstruáljam mindazokat az elemeket, amelyek a magyar jobboldalt a szélsőjobbtól elválasztják. [...] Nem elítélni, hanem értelmezni akartam."⁶⁵

Mi sem elítélni akarunk, hanem értelmezni, tisztázni: vannak-e hát akkor hazánkban olyan rasszista, cionista, világpolgári vágyású, vérig alázott-sértett, jövőtől aggódó-rettegő zsidók, akik úgy érzik vagy úgy vélik, helyénvaló dolog a magyar nemzeti érzéseknek, kötődéseknek határt szabni? És ennek érdekében vagy gúnyolódni rajtuk, vagy vészharangot kongatni miattuk, s nacionalizmussal, antiszemitizmussal, fasizmussal, szélsőjobboldalisággal, hasonlókkal támadni ellenfeleiket és riogatni a közvéleményt itthon és külföldön egyaránt? Akik aztán felébresztik (felkavarják) a jogos, de legalábbis méltányolandó, magyar nemzetvédő érzéseket-ösztönöket? A Törzsi trilógiában, de még ebben a könyvben és ebben a fejezetben is számos olyan személlyel és esettel találkozhat a tisztelt olvasó, akit és amelyet ide sorolhat. A gondolatmenetem egyértelműségének és helyénvalóságának bizonyítása kedvéért azonban ezúttal részletesen is kifejtek egy példaértékű esetet. Mégpedig Landeszmann főrabbiét.

A Háborús vonások című fejezetben már megemlékeztem arról a nevezetes interjúról, a főrabbi szókimondó kijelentéseiről, amelynek vihara nyomán megszületett a Landeszmann-dosszié, maga az interjúalany pedig külföldi száműzetésbe kényszerült. Ha kivonnánk a zsidó értékeket belőle, a magyar kultúrában "nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack" - mondotta egyebek között a magas rangú zsidó személyiség, aki közösségének mindenképp hivatott tanítója és útmutatója, tehát nem egy a jelentéktelenek és hatástalanok közül. Kijelentéseiből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Landeszmann főrabbi semmiféle tiszteletet nem tanúsít a magyar nemzeti kultúra, ünnepek, szokások, vagy akár a (sors)csapásokat elszenvedett nem-zsidók iránt; olyannyira nem, hogy a magyarságnak nyilvánvalóan súlyos veszteségeket és fájdalmakat okozó zsidóktól (Kun Béláék, Rákosi Mátyásék) sem hajlandó elhatárolódni.

A karácsonyt azért "nem ülik meg" a zsidók, mert ez "nekünk egy teljesen szürke hétköznap" - állítja Landeszmann főrabbi, aki nagyon meri remélni, hogy még karácsonyfát sem állítanak a gyermekeiknek otthonukban. A zsidóság azért nem vállal sorsközösséget a magyar nép hősi halált mártírjaival, "mert a második világháborúban - ellentétben a mai történelemhamisítással - a fasizmus mellett harcoltak a bolsevizmus ellen, és akkor a fasizmus volt a nagyobb veszély". Sem Kun Béláéktól, sem Rákosi Mátyáséktól nem kell elhatárolódnia a magyar zsidóságnak, mert ez (vagyis tőlük elhatárolódni) "egy elmebetegség". Az inkvizíciótól sem határolódott el a katolikus egyház, "Isten nevében gyilkoltak évszázadokon keresztül", "Ki vonja felelősségre őket?".

Felfogását Landeszmann főrabbi - mint vallási közösségének egyik vezetője - bizonyára legalább valamelyes sikerrel terjesztette hitsorsosai között. Azok a nemzetféltők tehát, akik a leghétköznapibb kulturális, oktatási vagy egyéb kérdésekben úgy vélik, hogy a zsidóság szembe helyezkedik a nemzet érdekeivel, nem minden alap nélkül vélekednek így. Ennél is figyelemre méltóbb, hogy az egyik legkényesebb kérdésben a főrabbi határozottan ugyanazt a felfogást képviseli, mint Heller Ágnes "világi" filozófus. E szerint a zsidóságnak nem kell védekeznie az antiszemitizmus ellen, mert - mint mondja - "Az antiszemitáknak rossz az antiszemitizmus, nem nekünk". Magyarán: sokkal kevésbé fontos és zavaró a zsidó-magyar törzsi háborúzás (viszálykodás) annál, mint hogy a zsidóság ne őrizze meg a maga ("választott", "fajtiszta") közösségét, elkerülve a magyarság többi részével való keveredést, a nagyobb közösségben való feloldódást, a beolvadást (asszimilációt). Ebből minden kockáztatás nélkül egy még súlyosabb következtetés is levonható: az ideológiai megfontolás és gyakorlati viselkedés rendkívül széles palettáján egészen bizonyosan megtalálhatók azok, amelyek a törzsi ellentétek tudatos szításán fáradoznak. Médiakönyvemben⁶⁶ utalok egy külföldi titkosszolgálatra, amely rendszerváltásunk kezdetén tevékeny részt vállalt az egyik vidéki város zsidó temetőjének meggyalázásában.⁶⁷

Landeszmann főrabbi e nevezetes (1992. karácsonyi) megnyilatkozása egy csapásra szemétbe hajította az addig közkeletű, médiaszerte hangoztatott álláspontot, mely szerint a magyarországi zsidóság - úgy, ahogy van, a maga teljes egészében - éppen olyan elkötelezett, éppen olyan haza- és nemzetszerető része a magyarságnak, mint bárki más, s aki ezt kétségbe merné vonni, az kirekesztő, antiszemita, rasszista. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy vannak olyan magyar zsidók, akik bizonyosan nem kevésbé rasszisták és nacionalisták (zsidóérzelműek és magyarellenesek), mint azok, akiket rasszizmussal és nacionalizmussal (zsidóellenességgel és magyarkodással) vádolnak.

Rögtön három dologról azonban nem szabad megfeledkezni. Először: bár aligha tekinthető egyedinek a Landeszmann-féle "rasszista" felfogás, semmiképpen sem tekinthető általánosnak (a Kovács András-féle felmérés eredményei ezt támasztják alá). Másodszor: a Landeszmann-féle zsidó gőg lehet következmény is, pontosabban visszahatás: válasz arra a magyarkodó nacionalizmusra és antiszemitizmusra, amely a nemzet sorsát egy holokauszt után még mindig hajlamos leginkább a zsidóktól félteni. Végül: Landeszmann főrabbinak sokba került a szókimondás - a zsidó közösségek nyomására el kellett hagynia Magyarországot. S noha aligha lehetett ez a szándéka, őszintesége közvetve jelentős mértékben segítette és segítheti a zsidó - nem-zsidó viszony és valóság jobb megismerését, s növelheti ennek nyomán a közös megoldás megtalálásának, kimunkálásának, a kölcsönösen előnyös együttélés megteremtésének esélyét. Amelynek legfőbb alapja, nem biztos, hogy a szemérmes, kíméletes hallgatás, vagy az egyformaság hangoztatása lenne, mint inkább az eltérő identitások kölcsönös tiszteletben tartása. Ebbe pedig akár az is belefér, hogy egyik fél sem veszi zokon, ha az önazonossághoz tartozó ügyekben a másik más álláspontot és törekvést hangoztat; s nem csak zokon nem veszi, de természetesnek tekinti. Az afféle megállapítások, mint "nemzetellenes", "zsidóellenes", a kölcsönös tisztázások és megértések ideális szintjén esetleg már nem vádak és bélyegek lesznek, hanem tényszerű ("korrekt") megállapítások. Nem felháborodás, hanem tudomásul vétel fogja követni Landeszmann főrabbi kijelentéseit: számára és hívei számára elsősorban a zsidó kultúra, a zsidó önazonosság a fontos, és ami magyar és nemzeti, minden olyan esetben csak másodlagos, amikor a zsidó kultúrát vagy zsidó önazonosságot gyengíti. Ilyen - de csak ilyen - értelemben és viszonylatban érzései tényszerűen nevezhetők magyar- és nemzetellenesnek. A másik oldalról nézve: minden olyan magyar-, illetve nemzeti törekvés, amely a zsidóság kisebb-nagyobb részének (zsidó) identitástudatával, ebből fakadó érzésekkel és érdekekkel ütközik, tényszerűen - az "antiszemita" vád és megbélyegzés mai bűnös szándéka és töltete nélkül - nevezhető majd "zsidóellenesnek".

Talán mondani sem kell, ideális esetben az is mindenki (vagyis mindkét fél) számára világossá válik, hogy egy elsősorban zsidó vagy elsősorban magyar önazonosságúnak semmivel nem lesz több vagy kevesebb joga és kötelezettsége a másikhoz képest. Még a tekintetben sem, hogy a magyar magyarabbnak hirdethesse magát az elsősorban zsidónál, vagy elvitassa ennek abbéli jogát, hogy Magyarországot ugyanannyira a hazájának vélhesse. Nem szükségszerű, hogy ha valaki idegen nyelvet tanul, ez kárára legyen anyanyelvének. Sőt! Ugyanígy nem szükségszerű, hogy ha valakinek erős zsidó vagy magyar (ön)tudata van, az kárára legyen a másikéval közös magyar hazájának, nemzetének. Sőt! A kétségkívül létező és kétségkívül eltérő két identitás nyílt és tisztességes harcából akár a lehetséges legtöbb közös jó is kikeveredhet. Elméletileg. De semmi akadályát nem látom, hogy ne történhessen ugyanez gyakorlatilag is. Még akkor sem, ha az antiszemitizmus gerjesztése, a törzsi háborúzás fenntartása, mint láttuk, sokaknak lehet érdekük. Maga a holokauszt pedig még akár üzlet is.

Kivételezés és Holokauszt-üzlet

Az "antiszemitizmus"-nak az "antiszemiták" szerinti okainak sorában a legutolsó (s mint ilyen, úgy vélem, a legtávolabb áll a valódi - rasszista - antiszemitizmustól): a zsidóság indokolatlan mértékűnek ítélt kivételezettsége, illetve e kivételezés súlyos, a nagyobb ("közös") közösség számára elfogadhatatlan következményei. A kivételezés (privilegizálás) különleges elbírálásban, kettős mérce alkalmazásában, túlzott pozitív diszkriminációban ölt testet, az elfogadhatatlan következmény pedig egyik oldalon a kényszerű hallgatásban, öncenzúrában, felettébb kockázatos véleménynyilvánításban mutatkozik meg, a másik oldalon pedig a Holokauszt-üzlet virágzásában.

Részlet a Magyar Nemzet kölni tudósítójának⁶⁸ 2003. június 19-i jelentéséből (Dagad a botrány Friedman körül. A Német Zsidók Központi tanácsának alelnökét kábítószer-fogyasztással gyanúsítják):

"A Friedman-affér óriási hullámokat kavart. A német médiavilág frontharcosai közül senki nem helyezte olyan magasra az erkölcsi mércét, mint ő. Nagyképűsége, tévedhetetlensége, udvariatlansága alig ismert határokat. Eközben élvezte azt a származásából levezetett kiváltságot, amely megvédte a kritikától. Jürgen Möllemann volt az egyetlen politikus, aki vette magának a bátorságot és kijelentette: senki nem növeli úgy az antiszemiták táborát, mint egy bizonyos Friedman úr, a maga intoleráns, gyűlölködő és nagyképű modorával. A liberális Möllemann ezzel elfűrészelte maga alatt a fát, az FDP nem volt hajlandó vállalni a rizikót, hogy antiszemita váddal illessék, és kizárta soraiból a párt elnökhelyettesét, a volt szövetségi minisztert, sőt, alkancellárt. (Möllemann nem sokkal később - vélhetőleg⁶⁹ - öngyilkosságot követett el - VDGy.)

A zsidók üldözése - pontosabban a zsidóirtás miatt érzett lelkiismeret-furdalás, illetve a "politikailag korrekt" normaszabályozó ereje folytán - olyan közéleti felfogás alakult ki, amely általában bünteti "a zsidók" bármilyen elmarasztalását, sőt, a "zsidókérdés" bármilyen felvetését. Magyarországon az antinacionalista törzs ugyancsak gyakran él vissza ezzel a helyzettel, s végez az antiszemitizmus elleni harc címén-ürügyén lejárató hadjáratot politikai ellenfeleivel szemben (ld. ehhez mindenekelőtt Az A-fegyver mint sikeres mém című fejezetet - az Első könyv I. részében). A balliberális oldalra billenő ("balra húzó") média készséges támogatást nyújt ehhez; mondhatnánk, még nem tette magáévá Sándor György (fentebb idézett) intelmét ("Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel."). Ama nevezetes Foreign Affairs-es ügyben, amikor az Egyesült Államok legbefolyásosabb külpolitikai folyóiratában Orbán Viktor kormányát minden kendőzés nélkül antiszemitának és nacionalistának nevezték, a magyar baloldali sajtó nemhogy elutasította volna, nemhogy a helyi értékén (politikai taktikaként, céltudatos nyomásgyakorlásként) értékelte volna a képtelen vádat, hanem inkább a maga "igazsága" hangoztatásaként, álláspontjának megerősítéseként mutatta fel. Vélhetnénk azt - s van is ebben csekély igazság -, hogy a balliberális média valóban (bizonyíthatóan) ilyennek (antiszemitának és nacionalistának) gondolta a kormányfőt és kormányát, ezért nem tiltakozott és tiltakozhatott; s ezért nem bírálta Juhász Ferenc honvédelmi minisztert sem, aki a Foreign Affairs nyomán nem annyira leplezetlenül, ám ugyancsak félreérthetetlenül antiszemitának és nacionalistának nevezte Orbán Viktort.⁷⁰ De hogy mégsem valódi, tényeken alapuló meggyőződésekről, sokkal inkább politikai játszmákról van itt szó, semmi nem bizonyítja jobban, mint hogy sem Juhász Ferenc, sem az éppen (2003-ban) ugyancsak balra billenő parlament nem vállalta a bírósági megmérettetést; a volt miniszterelnök hiába kívánt jogorvoslattal élni, a parlamenti többség nem volt hajlandó felfüggeszteni a honvédelmi miniszter mentelmi jogát. Óhatatlan, hogy minden ilyen esetben, amikor az antiszemitizmus (és nacionalizmus) elleni harc jelszavával ilyesféle politika üzletelés, haszonszerzés folyik, az ellenkező oldali közvéleményben a tehetetlenség, kiszolgáltatottság és gyűlölet érzései erősödnek. Ennél is sajnálatosabb (s ebben rejlik az "antiszemitázók", az A-fegyver bevetőinek legnagyobb felelőssége), hogy ez a gyűlölet valószínűleg nem azokra fog irányulni, akiket valóban illet, azaz olyan baloldali politikusokra, akiknek esetleg semmi közük a zsidósághoz, viszont politikai haszonszerzésért sokat tesznek az antiszemitizmus gerjesztéséért; hanem a képzelt "rejtőzködőkre", "összeesküvőkre", vagyis a zsidóságra.

Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb a távolság a mesterséges és valóságos kép között (pontosabban a kívánatos és a valóságos érzület között), és minél bajosabb erről beszélni (kimondani, hogy "a király meztelen!"), annál könnyebben támaszt tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, s bizonyára gyűlöletet is. Minél kiáltóbb az ellentét egyfelől a zsidóság érvényesülési lehetőségei, sikerei, másfelől az üldözöttség iparszerű hangoztatása, demonstrálása, valamint a politika eszközeivel megkövetelt, sőt, kikényszerített kivételes elbánás (tehát színe és visszája) között, annál több ellenlábasuk támad jobb esetben csak az üzletelőknek, rosszabb esetben általában a zsidóságnak. Az a nem sikertelen törekvés, hogy a "civilizált" világ közvéleményével elfogadtassék a holokauszt egyedisége, hogy több országban is törvénybe iktattassék a holokauszt-tagadás bűne, s kirekesztessenek a "szalonokból" mindazok, aki "relativizálni" akarnák a zsidók elleni népirtás jelentőségét (magyarán más népirtásokkal egyáltalán összehasonlítanák), tehát mindeme törekvés az ellentmondások és ellenérzések természetes táplálója. Aki tisztában van például azzal, hogy Sztálin tizenöt népet irtott ki⁷¹ teljes egészében, csak mert arra készült, hogy majdan a harmadik világháborúban Törökországot elfoglalja, s ezért hasznosnak látta az ottani, határ menti mohamedán népek eltüntetését, nos, az nehezen tudhat másra gondolni, mint hogy a "kivételezés" fő oka éppen nem a szerencsétlenekkel való és "kötelező" ("politikailag korrekt") szolidaritás, hanem egy jól kitervelt üzlet; melynek már nem is csak kellőképpen magas politikai hozamai, hanem bőséges anyagi nyeresége is van.

Antiszemitizmus-e, elvetemültség-e vajon ilyet, ilyesféléket gondolni?

Vagy: feltétlen antiszemitizmus-e az, ha pofátlanságnak ítéljük azt a kétmércés magatartást, amelyet nyilvánvalóan csak kivételezett (védett) helyzete miatt enged meg valaki magának? 2004 nyarán jutott el hozzám a világhálóról az a levél, amelynek első mondata így hangzik: "Az alábbi pofátlanságokban mi a közös?". A levél négy "pofátlanságot" tesz szóvá, négy olyan esetet, amelyben alapos okkal feltételezhetjük, hogy az arrogáns hang használói csak azért engedik meg maguknak a normától való könnyed eltérést, mert a velük nyíltan szembeszállókra hamar rásülhet a zsidóellenesség vádja. Az első eset előzménye, hogy Efraim Zuroff, a - jeruzsálemi székhelyű - Simon Wiesenthal központ igazgatója július közepén Budapesten hivatalosan bejelentette, hogy az intézmény Magyarországon is elindítja akcióját a még élő náci háborús bűnösök felkutatására. Ennek keretében tízezer euró "kompenzáció" fejében adatokat vár a még élő náci háborús bűnösökről. Ezt követően Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos egy televíziós nyilatkozatban kifejtette: az ilyen adatokat csak akkor lehet jogszerűen Izraelbe továbbítani, ha "ahhoz az érintett hozzájárul, törvény elrendeli vagy nemzetközi szerződés lehetővé teszi, feltéve, hogy a harmadik ország biztosítja azt a megfelelő védelmet, amit az Európai Unió meghatároz". Zuroff közleményben válaszolt az adatvédelmi biztos észrevételére. A Jeruzsálemben kiadott és az MTI-hez is eljuttatott dokumentumban az Utolsó esély elnevezésű akció irányítója leszögezte: az a kísérlet, hogy jogi alapot találjanak az akció leállítására, nem más, mint "fellengzős erőfeszítés arra, hogy egy látszólag az emberi jogokhoz kapcsolódó kérdést azoknak a védelmére használják, akik soha nem törődtek áldozataik emberi jogaival". "A Wiesenthal Központ akciója már nyolc különböző országban elindult, és sehol nem vonták kétségbe jogszerűségét. Nyilvánvalóan vannak Magyarországon olyanok, akik kétségbeesetten védeni próbálják a helyi náci háborús bűnösöket és kollaboránsokat, akiket még nem vontak felelősségre bűneikért. Egy ilyen kísérlet csak azt mutatja, mennyire fontos az Utolsó esély akció sikere a magyar társadalom számára annak érdekében, hogy képes legyen szembe nézni a magyarok bűnrészességével a holokausztban" - fogalmaztak a közleményben.

A második esetnek is van előzménye: Répássy Róbert, a Fidesz országgyűlési képviselője bejelentést tett, hogy Ron Werber úr, az MSZP izraeli kampánytanácsadója munkavállalási engedély nélkül dolgozik Magyarországon. Az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség 2004. július 14-én kelt levelében arról tájékoztatta a Fidesz politikusát, hogy Ron Werber urat "nem találta munkavégzés közben" (Ezek után Répássy - jobb híján - nyílt levélben fordult Tóbiás Józsefhez, az MSZP igazgatójához és a lakossághoz: ha tudnak róla, hogy Ron Werber külföldi állampolgár hazánkban munkát végez, értesítsék őt, vagy a hatóságot.)

A harmadik eset forrása a Die Presse internetes változata (diepresse.com). A konzervatív bécsi napilap Az EU viselkedése szégyenletes címmel tudósít az Izraelt elítélő ENSZ határozat jeruzsálemi visszhangjáról. Figyelmen kívül hagyva az ENSZ-határozatot, Izrael be kívánja fejezni a Jordán nyugati partján az elválasztó falat. "Jogunk van megvédeni magunkat, és eltökéltük, hogy befejezzük a létesítmény építését" - nyilatkozta Saron külpolitikai tanácsadója és korábbi izraeli ENSZ nagykövet, Dore Gold. 150 ország támogatta a palesztinok által kidolgozott és Jordánia által beterjesztett határozatot, köztük az EU összes tagországa. Hat állam - Izrael és az USA, továbbá Ausztrália és még három csendes-óceáni sziget - szavazott ellene. A határozat elfogadása őt nem lepte meg, mivel az ENSZ-ben a "többség zsarnoksága" az úr, és ott gyakran keltenek hangulatot a zsidó állam ellen - nyilatkozta éles hangon Saron tanácsadója, Raanan Gissin. Az izraeli ENSZ nagykövet, Dan Gillerman mindenekelőtt az EU tagállamokat bírálta, azt vetette a szemükre, hogy "szégyenletesen viselkednek". Megrázta, hogy az unió 25 tagállama a "szörnyen egyoldalú" határozatot támogatta. Különösen Franciaországot bírálta, mondván, Párizs "palesztin barátaik szándékainak megfelelően" befolyásolt más államokat. Az EU soros elnökséget adó ország, Hollandia viselkedése csak növeli Izraelben a kételyt, hogy az európaiak képesek lennének a közel-keleti rendezéshez hozzájárulni - vélekedett Gillerman.

Végül a negyedik eset egy régi, ám annál inkább idevágó történet felidézése: a zsidó államot ENSZ-határozatra hozták létre 1947-ben, azóta azonban, mint a kronológiából is kiderül, sok a feszültség Izrael és az ENSZ kapcsolatában. 1972: Kurt Waldheimet megválasztják az ENSZ főtitkárának. Izrael ezt a világszervezet szégyenének nevezi, mondván, hogy Waldheim a második világháború idején a náci párt tagja volt, és részt vett a zsidók haláltáborokba hurcolásában (később kiderült, hogy az egész vád hamis dokumentumokra épített koholmány). 1975: a közgyűlés határozata rasszizmusnak minősíti a cionizmust. Az ország akkori ENSZ-nagykövete, Hájim Herzog a pódiumon szaggatja szét a dokumentumot.

Nos, óhatatlan, hogy az efféle "pofátlanságokból" előbb-utóbb mindenkinek elege lesz, kivéve azokat, akiknek valamiféle hasznuk származik belőle. Bár különös, mégsem meglepő, hogy legelőször a leghűségesebb szövetséges, a baloldal fordít nyíltan hátat. Az utóbbi néhány év fejleménye - s leginkább Amerika iraki háborújának következménye -, hogy Nyugat-Európa "baloldalán" felütötte fejét a "nyílt zsidó-, illetve Izrael-ellenesség", legalábbis a különféle zsidó szervezetek és izraeli politikai tényezők megítélése szerint. Voltaképp nem történt más, mint hogy ott telt be, mert ott telhetett be a pohár, ahol ez lelkifurdalás (önvád és bűntudat) nélkül megtörténhetett: Nyugat baloldali értelmisége ugyanis soha nem volt antiszemita (mint ahogy ma sem az a szó valódi, "fajüldöző" értelmében), és nem is tartozik politikai felelősséggel a holokauszt bekövetkezéséért. Nem nehéz megjósolni, hogy a kettős mérce alkalmazása előbb-utóbb felemészti Izrael erkölcsi tőkéjét, s egyre több politikai tényező fogja megengedni magának, hogy valós súlyának - a közösségi normáktól való eltérés mértékének - megfelelően reagáljon Izrael és a különféle zsidó szervezetek "barátságtalan" lépéseire. Az a szigorúság, ahogyan Új-Zéland válaszolt két izraeli titkosügynök "pofátlan" akciójára, ma még párját ritkítja, ám akár már a közeljövőben is bevált gyakorlattá válhat. Az ügynökök egy mozgássérült állampolgár útlevelét lopták el, emiatt a szigetország - többek között - elhárította Izrael államfőjének esedékes látogatását.

Számunkra - a dolgok színét és visszáját vizsgálók számára - azonban még fontosabb, hogy mindazok, akiknek a kölcsönös tisztázás és a közös jó érdekük, elmondhatatlanul sokat köszönhetnek azoknak, akiknek igazságkereső szavait zsidó önazonosságuk (származásuk, sorsuk) hitelesíti. Természetesen lehet egy zsidó is elvileg antiszemita és elvetemült, mint ahogy egy kutyabőrös magyar nemesi sarjadék is lehet a magyarság árulója; mégis, számos nagyon hiteles sorsú és nagyon felelős tollú zsidó személyiség van a világban, aki kitéve magát az árulás és megvetés kockázatának, rámutat a zsidósággal kapcsolatos torz és hamis felfogásokra, törekvésekre, ezek veszedelmeire. Képviseltessük most őket egyetlen amerikai zsidóval, egy nagy vihart kavart könyv, A Holokauszt-ipar (Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről) szerzőjével.

Norman G. Finkelstein szülei a varsói gettó és a náci koncentrációs táborok túlélői voltak. Rajtuk kívül az összes rokonát megölték. Nem emlékszik arra, hogy a barátai, vagy az ő szüleik közül bárki valaha is érdeklődött volna az után, amin a szülei keresztülmentek. "Ez nem tiszteletteljes csend volt, hanem érdektelenség. Ennek fényében az ember nem lehet nem szkeptikus, ha látja azokat az értelem-kitöréseket, amelyek a Holokauszt-ipar felfutása után kezdődtek" - jelenti ki művében, majd így folytatja:

"Időnként azt gondolom: az, hogy az amerikai zsidóság felfedezte a náci holokausztot, rosszabb, mintha elfelejtették volna. Igaz, a szüleim magányosan őrlődtek, a nyilvánosságot nem érdekelte a szenvedésük. De nem volt-e ez jobb, mint a zsidó mártíromság közönséges kiárusítása? [...] A szüleim gyakran csodálkoztak, hogy miért háborított fel annyira a náci népirtás eltorzítása, kihasználása. A legkézenfekvőbb válasz az, hogy a Holokausztot arra használják fel, hogy Izrael bűnös politikáját, és az e politikához nyújtott amerikai támogatást igazolják. De van egy személyes oka is. Nekem fontos a családom üldözésének emléke. A Holokauszt-ipar jelenlegi kampánya, amellyel pénzt zsarolnak ki európai országokból a »nélkülöző Holokauszt-áldozatok« nevében, a családom mártíromságát a Monte Carlo-i kaszinó erkölcsi színvonalára süllyesztette. [...] Túl sok köz- és magánpénzt áldoztak a náci népirtás emlékének megörökítésére. Az eredmény jó része értéktelen, és nem a zsidó szenvedésnek, hanem a zsidó nagyzási mániának állít emléke. Már régóta itt lenne az ideje, hogy kitárjuk szívünket mások szenvedései előtt. Ez volt a legfontosabb lecke, amit anyámtól tanultam. [...] Nem vitás, hogy a történelmi különbségeket észre kell vennünk. De hogy erkölcsi különbséget tegyünk a »mi« és az »ő« szenvedésük között, ez maga az erkölcs megcsúfolása."⁷²

Természetesen nem állítom, hogy ez az egyetlen helyénvaló ítélet a világszerte gombamód szaporodó holokauszt-megemlékezésekről, emlékművekről, kárpótlásokról. Meg tudom érteni, át tudom érezni egyik - szava szerint félzsidó - családi barátunk viselkedését is, akinek "angyalian ártatlan" nagymamáját pusztították el csupán zsidó származása miatt. Élete sarkalatos kérdésének tartja a nem-zsidó magyarok lelkifurdalásának felébresztését, s ehhez megfelelő megoldásnak tartja a holokauszt-ipar kínálatát, beleértve az antiszemitizmus (antiszemiták) elleni lankadatlan küzdelmet. Egész gondolkodása, látása azon az abszolútumon nyugszik, hogy mivel az elpusztítottak teljesen ártatlanok voltak, mindenki, aki e szörnyű pusztítást nem akadályozta meg, óhatatlanul bűnös, akinek ezért semmilyen tekintetben nem lehet igaza. S mivel a nem-zsidó magyarság a mai napig nem nézett szembe a zsidó magyarokkal szemben elkövetett bűnével, ezért mára vonatkozólag is igaz, hogy aki a zsidóságot bármilyen módon kritikával illeti, az voltaképp ugyanazt a bűnt követi el, amely a zsidók kiirtásához vezetett. Noha, mint mondtam, meg tudom érteni, át tudom érezni ezt a fajta fájdalmas világlátást, mégis úgy gondolom, hogy ha van egyáltalán abszolutizálható igazság, az inkább John Stuart Millé, s őt idézvén Finkelsteiné: az igazságok, amelyeket nem kérdőjelezünk meg állandóan, "megszűnnek igazságok lenni, mert a túlzások hazugsággá alakítják őket".⁷³

Ha tehát nem lennének olyan zsidók, mint Finkelstein, akik hitelesen megkérdőjelezik a szép lassan "politikailag korrektté" merevedő igazságokat, a világ egyik - vagy akár egyedülállóan - legnagyobb gyalázata, a holokauszt, ahelyett, hogy elménk és lelkiismeretünk örök emlékeztetője (elgondolkodtatója és figyelmeztetője) volna, a különféle seftelők (szenvedés-tőkésítők) kezében közös életünk bunkósbotjává, mérgévé, könnyen forgatható ideológiai fegyverévé válhatna. Ha a szenvedésekben illetéktelen (vagy nem eléggé illetékes, mert nem zsidóként szenvedett, nem zsidóként üldözött, illetve leszármazottja) állítaná mindazt, amit Norman G. Finkelstein, akkor az illetőt mint érzéketlen zsidógyűlölőt, erkölcstelen holokauszt-relativistát ítélnék meg, a nyilvános közvélemény megvetése sújtaná, ha gondolatai némely országokban (pl. Magyarországon) egyáltalán eljuthatnának a nagyérdeműhöz.

Hogy világos legyen: nem az a fontos számunkra, hogy végre akad (néhány) valaki, aki kellően jó hatásfokkal a zsidók szemébe vágja az igazságot. Itt ugyanis nem a zsidók szemébe, hanem egyfelől az ügyesen seftelők, másfelől a fájdalomtól vagy a kényelmes butaságtól elvakultak szemébe vágják az igazságot; de legalábbis a tisztességes, helyénvaló kétségeket, aggódásokat.

"A Holokauszt-ipar arról szól - írja a szerző a magyar kiadás előszavában -, hogy nagy hatalmú amerikai zsidó szervezetek hogyan használják fel a náci holokausztot politikai és gazdasági céljak érdekében. Ezek a szervezetek (és külföldi leányvállalataik) a náci népirtást bunkósbotként használják, amellyel elhallgattatják Izrael kegyetlen politikájának bírálóit, és pénzt zsarolnak ki különböző európai országokból. Ezek a szélhámosok hitvány céljaik érdekében a náci holokausztot kisajátították, a zsidó szenvedés emlékét beszennyezték, és megmérgezték a zsidók és nem-zsidók közötti viszonyt. Mindannyiunk - zsidók és nem-zsidók - érdekében le kell őket lepleznünk, és el kell őket távolítanunk a közéletből."⁷⁴

Tehát mindannyiunkról van szó.

Mindannyiunk érdeke - zsidóknak, nem-zsidóknak -, hogy kellő erkölcsi érzékenységgel éljük át, hogy Izrael létezése milyen fontos nem csak a világ zsidósága, de az egész világ számára. Fontos, hogy egybehangzóan féltsük Izrael állam létét mindazoktól, akik a megsemmisítésére törekszenek. De legalább ilyen fontos - s megint nem csupán a világ zsidósága, de valamennyiünk élete élhetősége érdekében -, hogy a zsidóság ellen a múltban elkövetett bűnök és mostani vezekléseink oltárán ne áldozzuk fel az egy és oszthatatlan igazság még létező maradékát.⁷⁵ "A Holokauszt egy remek ideológia fegyver. Segítségével »áldozatnak« tüntetheti fel magát a világ egyik legjelentősebb katonai hatalma, amely rendszeresen megsérti az alapvető emberi jogokat. E fegyver révén az Egyesült Államok legsikeresebb etnikuma szintén áldozati státuszt szerzett magának. Komoly előnyökkel jár ez a tetszetős áldozati lét: a bírálattal szembeni sérthetetlenséget jelent, teljesen függetlenül annak igazságtartalmától."⁷⁶ - írja Finkelstein.

Ma már azonban ennél is többről van szó. Az igazi tét a világ egyetlen igazi szuperhatalmának, az USÁ-nak a magatartása: mit enged meg, mit engedhet meg magának. Ha a zsidóság, mely nép - másutt tárgyalandó történelmi okokból - a világ médiájában számaránya felett van képviselve, Izraelhez való (és érthető) kötődése folytán Amerikát nem az önmagával való szembenézésre kényszeríti, hanem nagyhatalmi ambíciói kiélésére bátorítja, akkor lehet, hogy az elkövetkező években, évtizedekben a szabadság szép eszménye helyett a szépen pántlikázott zsarnokság kegyetlen valósága fog gyökeret verni világunkban.

Hogy valószínűleg mégsem így lesz, az egyszerre több dolognak is köszönhető. Mindenekelőtt annak, hogy a sokat hangoztatott szabadságjogok a nyugati demokráciákban hosszú évtizedek során csak kialakították azt a civil kurázsit, amelyet hatalmi nyomással és manipulációval már nem lehet megkerülni, sem elhallgattatni. Sem Amerika éppen népszerű elnöke (George W. Bush), sem szövetségese, Anglia éppen népszerű miniszterelnöke (Tony Blair) semmiféle magasabb érdekből vagy megfontolásból nem hazudhat büntetlenül népének (közvéleményének) tömegpusztító fegyvert oda, ahol az nincsen. De nem hazudhatnak a világ közvéleményének sem. Számot kell vetnie mindenkinek azzal, hogy a nyilvánvaló hazugságokra a tömegdemokrácia és a tömegkommunikáció mai világában előbb-utóbb fény derül, mert mindig lesznek ehhez eltökélt igazságpártiak, és most már mindig lesznek erre alkalmas eszközök (ha más nem, önállósulva - a hatalomtól elszabadulva - a világháló). Amerika, amelyet világszerte - de különösen a Szovjet Birodalomtól megszabadult országokban - sokan és sokáig a szabadság és igazság bajnokának, egyetlen igazi letéteményesének és garanciájának gondoltak és akként szerettek, ma egyre többek szemében a félelem és gyűlölet tárgya. És nem csak azért, mert gazdaságilag, kulturálisan, sőt, katonailag beavatkozik az emberek életébe. Hanem mert kettős mércével mér. "Például Irak ellen háborút viselt, mert állítólag Irakban tömegpusztító fegyverek vannak, ugyanakkor Izraelnek nagyszámú atomfegyvere és egyéb nem hagyományos fegyvere van, és még azt sem engedi, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség megvizsgálja a dimonai nukleáris üzemét. Iraknak szenvednie kellett, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait nem tartotta be, de Izrael büntetlen marad, noha minden más ENSZ-tagállamnál több ENSZ-határozatot utasít vissza. Ugyanakkor a zsidó állam több amerikai segélyt kap, mint az egész világ együttvéve."⁷⁷

A civil kurázsi a világpolitika formáló erejét leginkább annak köszönheti, hogy valóban felülemelkedik mindenféle szokásos köteléken s hatalmi beidegződésen. Bush jobboldali (republikánus) elnök háborújának legfőbb hazai támogatója egyfelől az amerikai zsidóság, amely Izraelnek a terroristáktól való örök megszabadítását várja; másfelől a jobboldali militánsok, akik a terjeszkedő politikától vaskos gazdasági előnyöket, hasznokat remélnek. Amerikán kívül pedig legfőbb támogatója Tony Blair baloldali (munkáspárti) angol miniszterelnök, aki ugyancsak stratégiai előnyök s hasznok reményében szállt be a kétes háborúzásba. Amerikában a háború ellen tiltakozók között olyan neves - köztudomásúlag zsidó - személyiségeket találhatunk, mint például Noam Chomsky vagy Barbra Streisand. Európa nyugati felén inkább (de nem kizárólag) a baloldali, keleti felén inkább (de nem kizárólag) a jobboldali értelmiség és média fejezte ki ellenvéleményét és tiltakozását az iraki - és a kilátásba helyezett többi - háború ellen. Mindezek következtében végképp nincs értelme többé arról beszélni, hogy a zsidóság és a baloldal történelmi okoknál fogva egy követ fújna, egy felé húzna; s hogy közös esküdt ellenségük volna a világ jobboldala. De arról sincs értelme beszélni, hogy a világ zsidóságának valamiféle markáns ideológiája és törekvése volna. A zsidóság egy jelentős részének van is, lehet is ilyenje ("erős, biztonságos Izraelt"), de ezt nem származásuk determinálja, mint inkább közös sorsuk, közös sorsuk érlelte zsidó önazonosságuk, sorsukból fakadó biztonságvágyuk. A zsidóság egy másik része pedig - Chomskytól Finkelsteinig - még a zsidó önazonosság kínálta reflexeken is képes felülemelkedni, példát mutatva tisztességből, tárgyilagosságból, bátorságból az egész világnak. Aki a világ zsidóságának gondolkodását azon méri le, abból következtet titkos hatalmi szándékának létére, hogy lám, Izrael vezetői a világ egyik legelfogulatlanabb médiumára, a BBC-re is "gondolkodás nélkül" rásütötték az antiszemitizmus bélyegét⁷⁸, nos, az pontosan azok ellen vét a legnagyobbat, akik éppen az ilyen sommás ítélek, torzulások, hamisítások - seftelések, politikai üzletelések - elleni harcra teszik fel életüket, munkásságukat.⁷⁹

Magyarországnak is megvan a maga Finkelsteinje, mégpedig - minden bizonnyal - első hazai felfedezője és népszerűsítője, Lovas István személyében. Az egyik törzsben jobbára istenített, a másik törzsben a legnagyobb antiszemitának és legkérlelhetetlenebb, leggyűlöletesebb ellenségnek tekintett törzsi harcosról az "Antiszemita" példatár című fejezetben bővebben is szólok majd. Itt csak emlékeztetek arra, hogy publicisztikáival és sajtószemléivel ugyancsak a torzítások, hazugságok, a kettős mérce ellen hirdetett háborút (noha kétségtelen, hogy nem erőssége a szelíd mérlegelés, ennélfogva nem csak a hazugságokat, a hazugságok szülte igazságtalanságokat pusztítja, de magát az ellenséget is dühödten kaszabolja, s szítja ezzel kedvére a törzsi ellentéteket). Lovas szakadatlanul megnyilvánulásaikkal, tetteikkel szembesíti kivételezett honfitársait: a politikai és anyagi haszonlesőket. "Áztatás vagy tények?" - kérdi egyik "Jobbszemlé"-je címében. "[...] Kéri László politológus oly szívhez szólóan festette le Walter Mayernak Orbán Viktort, mint »tehetséges vidéki bohócot«, hogy a Der Spiegel ezt a címet is adta Magyarországról szóló, 2002. március 30-án megjelent cikkének, amely azzal kezdődik, hogy a zsinagógában retteg a 79 éves főrabbi, Schweitzer József, mert Orbán országlása a hitleri időkre emlékezteti."⁸⁰

Tény, hogy Lovas, e hatalmas teherbírású s szinte megszállott újságíró munkássága nyomán Magyarországon ma már sokkal kevésbé lehet a zsidó szenvedésből politikai tőkét kovácsolni, mint annak előtte. Lovas szinte tucatnyi nyelven ért s fél tucatnyi nyelvből fordít, így több százezres olvasóközönségének (Magyar Nemzet, Magyar Demokrata, seregnyi könyv) és több milliós hallgató- és nézőtáborának (Vasárnapi Újság, Sajtóklub) rendre visszacsatolja, "kihangosítja" a "kivételezettek" felelőtlen és igaztalan megnyilvánulásait. Kétségtelen, hogy ennek folytán a túloldali törzs számára ma ő az első számú ellenség, Magyarország első számú "antiszemitája", a szélsőjobb legfőbb megtestesítője; de minél igaztalanabb ez a megítélés, a túloldalon annál nagyobb a népszerűsége, hitelessége. Éppen ezért egyre kevésbé lehetséges (s egyre inkább kockázatos), hogy akár politikai haszonlesésből (választások küszöbén!), akár kontrolálatlan, hamis érzelmekből (butaságból?) fakadóan bárki is, mondjuk, Hitlert csináljon Orbánból, s kormányzásának időszakát a hitleri időszakéhoz hasonlítsa.

Úgy vélem, a közös jó érdekében valósággal kívánatos, hogy ez így legyen, így maradjon. Még inkább, hogy ezt a túloldal (az antinacionalista törzs) tisztességesei is belássák; belássák mindazok, akiktől távol áll a zsidó szenvedés tőkésítésének gondolata és szándéka. S hát még belássák egyszer majd azt is: Lovas - és a Lovas-félék - "antiszemitizmusa" valójában nem más, mint hamis látszat: egy sokáig meg nem kérdőjelezett, s ettől (is) eltorzult érzelem- és gondolatvilág színe; az igazság pedig, akárhogy is, ennek éppen a visszája.

"ANTISZEMITA" PÉLDATÁR

Ha elfogadjuk (márpedig mi okunk volna nem elfogadni) Sándor György már többször idézett intelmét ("Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel."), akkor vele együtt igaznak kell tekintenünk azt is, hogy a zsidóellenességet inkább növelik, semmint apasztják azok a gyakori esetek, amikor az ártatlanokat csakugyan megvádolják. Éppen ezért közösségünk elemi érdeke, hogy tisztázzuk, ki az antiszemita, mit nevezhetünk valóban antiszemitizmusnak, s ennek alapján kiket tekinthetünk ártatlanul megvádoltaknak. Az Új fogalmak, új értelmezések című fejezetben elvi-elméleti összefoglalóját adom a felvetésnek. Itt, ebben a fejezetben gyakorlati példák segítségével: hús-vér személyek és megtörtént esetek módszeres elemzésével igyekszem a bonyolult kérdés végére járni.

Az esetek egy logikai lánc elemei.

Az első láncszem egy olyan személy (Franka Tibor) olyan megnyilvánulása, amelynél - ezt bizonyítani kívánom - kétség sem férhet a súlyosan előítéletes, faji alapú, megvetésben és gyűlölködésben testet öltő, primitív zsidóellenesség jelenvalóságához.

A második esetet és alanyát (Csurka Istvánt) ugyancsak jellemzi az előítéletesség erős jelenléte, ennek alapját azonban nem a faji (származási) jegyek, hanem egy történelmi-kulturális közösség összetartásának és összeesküvésének feltételezése teremti meg. Ezzel összhangban az ellenszenv nem a zsidók mint emberek, hanem a zsidóság mint - a feltételezés szerint - sajátos eszközökkel és módszerekkel a világon és a magyarságon uralkodó közösség ellen irányul; s az ellenszenv sem elvakult gyűlölködésben ölt testet, mint inkább a "szabadságharcos" mindenre elszánt küzdelmében, eltökélt ellenállásában.

A harmadik személy (ifj. Hegedűs Loránt) és esete nem sokban különbözik a másodiktól. Annyiban feltétlenül, hogy itt magyar bíróság már kimondta: "bűnös", és annyiban is, hogy itt a zsidóság nem mint világuralomra törő, nemzetek feletti nép játszik szerepet (vagyis nem az összeesküvés-elem kap hangsúlyt), hanem mint a magyarok által befogadott, s a vendégszeretettel visszaélő "idegenszívű" közösség. Ennélfogva külön érdekes és külön vizsgálandó, hogy itt milyen értelemben beszélhetünk előítéletről, fajgyűlöletről, zsidóellenességről, valódi bűnről.

A negyedik láncszem esete és alanya (Csoóri Sándor) azért érdemel különös figyelmet, mert egy köztiszteletben álló, feddhetetlen erkölcsűnek tekintett személy egyetlen "antiszemita" megnyilvánulása kavart elementáris vihart rendszerváltásunk - amúgy is zaklatott - közéletében. Ebből a megnyilvánulásból teljesen hiányzott a megvetés vagy a gyűlölködés bármilyen formája, hiányzott a kirekesztésre való felszólítás, viszont a magyar (magyarországi) zsidóság egy részének olyan közös törekvést tulajdonított, amellyel a saját értékeinek érvényesítését kívánná elérni a többségi magyarsággal szemben. Vajon jogos volt-e ezért az "antiszemitizmus" vádja akár az esetre, akár a személyre nézve...?

Végül az utolsó láncszem alanya (Lovas István) törzsének kétségkívül legnagyobb harcosa; termetre is, munkabírásra is, hatásra is. Rajta kívül csak Orbán Viktor miniszterelnöknek sikerült több hívet és rajongót szereznie a nacionalista törzsben ("nemzeti" táborban); de még neki sem sikerült annyi esküdt ellenséget és leplezetlen gyűlöletet támasztania (ébresztenie) a másik (antinacionalista) törzsben, mint elemzésünk alanyának. A vizsgálandó esetben alanyunk neveket sorolt, s feltette a kérdést: Mi a közös bennük? Kimerítette-e ezzel valóban az antiszemitizmus bűnét? Pontosabban szólva: Zsidóellenes volt-e, s követett-e el bármi bűnt? Magyarán: zsidóellenesség és bűn, egymástól feltétlen elválaszthatatlan fogalmak?

1. Franka Tibor és a csöpögő orr

A Budakalászi Esték című (a helyi MDF szervezte) rendezvényen Franka Tibor újságíró mint meghívott előadó - egyebek között - a következő kijelentéseket tette:

Izrael páratlan pimaszsággal létrejött ország. Balga és alattomos nép.

Maxwell úrra elég volt ránézni és az ember zsebében összegyűrődött a zsebkendő, ezeknek csepeg az orruk, a fülük lejjebb van, mint az orrcimpájuk, és csámpásak.

Fiala János, a Budapest Rádió szerkesztője az antiszemitizmus oly kirívó megnyilvánulásának ítélte Franka kijelentéseit, hogy műsort készített róla. Színészek olvasták fel az előadás hanganyából leírt szövegrészeket, hozzájuk fűzve elítélő megjegyzéseiket. Fiala Frankának is felajánlotta, hogy elmondhatja, hozzáteheti a magáét, ő azonban nem kívánt élni a lehetőséggel. A műsor elhangzása (és többszöri ismétlése) után viszont 112 aláírással beadvány érkezett az ORTT panaszbizottságához. A panaszosok jogi képviselőjük által kifogásolták a műsor egyoldalúságát és hangnemének uszító jellegét, valamint a műsorkészítő eljárását: "az ORTT, ha nem foglal állást, beláthatatlan következményekkel járó precedenst teremt, hiszem bármilyen műsort fel lehetne használni az érintettek belegyezése nélkül". A testület kivizsgálta az ügyet, majd lényegében helyt adott a panasztevők kifogásainak. Határozatában megállapította, hogy bár felkínálták a sértettnek a megszólalás lehetőségét, a Budapest Rádió műsora vétkes volt abban, hogy "teret adott a maga részéről is a sarkos és sértő megfogalmazásoknak, amelyek ellensúlyozás nélkül maradtak".

Számtalan kérdés vetődik fel, amelyekre - tekintettel példánk modell jellegére - válaszolnunk kell. Antiszemitizmus-e testi fajtajegyek létezéséről beszélni? Antiszemitizmus-e lelki fajtajegyeket feltételezni? - ahogy ezúttal Franka tette? Védekezésként vagy uszításként (heccelésként, hisztériakeltésként) értékelendő-e a Budapest Rádió eljárása? Szabad-e más műsorokat (hang vagy képanyagokat) felhasználni az érintettek engedélye nélkül? (Helyes döntést hozott-e az ORTT?)

Testi fajtajegyek márpedig vannak.

A Fiala és Franka között egy tévéadásban folytatott vitában utóbbi azzal érvelt, hogy ő csak ugyanazt mondta a zsidókról, mint amit Kertész Imre Nobel-díjas író megírt a Sortalanságban. Valóban, Kertész Imre zsidó gyerekfőhőse (vélhetően ő maga kamasz korában) is gondolt (látott) efféléket a koncentrációs tábor zsidó kápóiról: "Az arcuk se volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek... Csakugyan, zsidóknak látszottak, minden tekintetben. Gyanúsnak, és egészükben idegenszerűeknek találtam őket."

Jean-Paul Sartre is megállapítja "Elmélkedések a zsidókérdésről" című, nevezetes - egyértelműen antiszemitizmus-ellenes - könyvében: "Amit én úgy hívok, jobb híján, hogy etnikai jellegzetességek, azok bizonyos öröklött, külső testi vonások, melyeket gyakrabban találhatunk meg zsidóknál, mint nem zsidóknál".⁸¹

Nos, ha csakugyan vannak ilyen öröklött testi vonások, miért bűn beszélni róluk? Pontosabban: miért bűne Frankának, és miért nem az Kertésznek vagy Sartre-nak?

Mert nyilvánvalóan nem önmagában bűn, hanem a szándék teszi azzá. A zsidók "gyakrabban megtalálható" vonásainak eltúlzása, torzítása (csöpögő orr stb.) és teljes általánosítása mögött kétségtelen fajgyűlölet, hangoztatása mögött kétségtelen uszító, hergelő szándék húzódik. Ezzel szemben Kertész Imre látomása az egyébként az életét megmentő zsidókról (kápókról) - azon túl, hogy ügyes írói ellenpontozás -, őszinte, tiszta beszéd. E ma már Nobel-díjas író ettől a szókimondástól: nagyobb lett. Aki a kerítésen kívülről kiabálná-kiabálja ugyanezeket: az kisebb. Éppen a szándék - és a hatás másmilyensége miatt. És ezért elfogadhatatlan az ORTT döntése is: sem e testület, sem senki nem veheti zokon, hogy amikor valakit jellegzetesnek gondolt testi - no és lelki - degeneráltsággal, azaz fajtajegyekkel illetnek, annak víziói lesznek; mert ezekért a fajtajegyekért egyszer már megégették, megsemmisítették az embert. A zsidót. Milliószámra.

Ennélfogva már az is egyértelmű: Fiala és a Budapest Rádió védekezett. A primitív, uszító zsidógyűlölet ellen való fellépés semmiképp nem tekinthető az "A fegyver" bevetésének, tehát nem sorolható azon esetek közé, amikor az antiszemitizmus elleni harc ürügyén politikai ellenfeleket igyekeznek meggyengíteni vagy megsemmisíteni.

Ha vannak a zsidóknak valamiféle, csak rájuk jellemző testi sajátosságaik, vannak-e vajon ilyen lelkiek is?

Rendszerint két végletes álláspont ütközik egymással. Az egyik szerint a zsidókat számos velük született lelki tulajdonság, kirívó magatartásjegy jellemzi; a másik szerint pedig nincsenek általában véve "zsidók", minden zsidó más, semmiféle általános érvényű magatartásjegy vagy azonos lelki vonás nem mutatható ki. E két álláspont nem közelíthető egymáshoz, mivel mindkettő úgy véli, tapasztalatokból indul ki, tapasztalatok alapján ítél.

Ismét Sartre-val kell egyetértenünk (akiről mai kiadója leszögezi, hogy "megállapításainak többsége időtálló és aktuális", azonban más dologban később vitatnunk kell álláspontját). Imént említett könyvében jó néhány olyan tulajdonságot sorol fel, amelyek valóban tapasztalható, gyakori jellemzői a zsidóságnak, s nyilván nem csak a II. világháború előtti idők francia zsidóságnak. E tulajdonságok közé tartozik például a túlzott kritikai szellem, az elvontságra való erős hajlandóság, az ösztönöktől, a racionálisan megragadhatatlantól (pl. a nemzeti érzésektől, szólamoktól) való félelem, az örök nyugtalanság és a pénzhez való ragaszkodás. A francia filozófus azonban azt is meggyőzően bizonyítja, hogy e többé-kevésbé jellemző vonások mindegyike a zsidók helyzetéből fakad, vagyis a legkevésbé sem örökölték őket. A zsidó pedig "azért van ilyen speciális »zsidó helyzetben«, mert olyan közösség kebelében él, amely őt zsidónak tartja".⁸²

A zsidó azért nem asszimilálható, mert "sohasem mint embert fogadják be, mindig csak mint zsidót. Ez pedig újból csak paradox helyzethez vezet: az inautentikus zsidó minden erejével be akar tagozódni a keresztény társadalomba, ehelyett zsidó mivoltához marad láncolva".⁸³

"A zsidók racionalizmusa az Egyetemesség iránt érzett szenvedély. Azért felel meg nekik minden másnál jobban, mert általa igyekeznek megküzdeni azzal a felfogással, mely őket különálló lényeknek akarja feltüntetni."⁸⁴

A zsidó számára "az egyetemesség képviseli az értékek legmagasabb fokát".⁸⁵

"Mint tudjuk, a zsidók ellen felvonultatták a tradíció, a faj, a nemzeti sors és ösztön erőit. Azt állítják, hogy ezek az erők óriási alkotásokat hoztak létre: kultúrát, történelmet, olyan gyakorlati értékeket, melyek megőrizték magukban a kiváltó okok irracionalizmusát, tehát csak ösztönösen hozzáférhetők. Az izraelita védekezésből tagadja az ösztönt, éppúgy, mint mindazt, ami irracionális. /.../ A zsidó kénytelen ellenfelének minden állításával szemben kezességet és biztosítékot követelni, hiszen ezáltal saját magát biztosítja."⁸⁶

"Az elvontságra való hajlam magyarázza meg a zsidóknak a pénzhez való különleges viszonyát is. /.../ A pénzhez azért ragaszkodik, mert az biztosítja számára a törvényes birtoklás lehetőségét és általa azzá az egyetemes és jeltelen emberré válik, aki lenni óhajt /.../. A pénz tehát a zsidó számára az integrálódás tényezője. /.../ Nem botránkozik meg azon, ha a pénzéért szeretik: hiszen az a tekintély és elismerés, melyhez a gazdagsága révén jut, annak az anonim lénynek szól, akiben megvan a szerzés képessége. Mint tudjuk, ezt a névtelenséget keresi állandóan, tehát paradox módon azért küzd a gazdagságáért, hogy megszerezze vele az észrevétlenségét."⁸⁷

"Végezetül nagy vonásokban arra fogunk rámutatni, amit úgy hívunk, hogy zsidó nyugtalanság. /.../ Az izraelita sohasem érzi magát biztonságban ott, ahol van, és nem érzi biztonságban azt, amije van. Még abban a sem lehet bizonyos, hogy holnap abban az országban lesz-e, ahol ma lakik; a helyzete, a lehetőségei, sőt, még az élethez való joga is egyik percről a másikra kérdésessé válhat. /.../ Történelmük húsz évszázados bolyongás; minden pillanatban elkészülhet rá, hogy újra kezébe kell vennie a vándorbotot."⁸⁸

Sartre szerint tehát vannak "zsidós" magatartásjegyek, közös lelki vonások, ezek azonban nem velük született (öröklött) jegyek, hanem a közös helyzetből fakadnak. E könyv egy másik fejezetében, amelyben a zsidó siker és zsidó intelligencia összefüggését vizsgálom⁸⁹, Sartre-tól függetlenül hasonló következtetésre jutottam. Ha viszont elfogadjuk ezt a következtetést - a közös helyzet, közös sors formáló hatását -, a francia filozófussal együtt helytelennek kell ítélnünk a másik végletes felfogást is, vagyis az "antiszemitáéval" szemben a "demokratáét" (akit ma már inkább "liberálisnak" - "individuális liberálisnak" - neveznénk). A demokrata ugyanis csak azt hajlandó elismerni (váltig azt hangoztatja), hogy minden ember egyforma, vagy hogy minden zsidót külön egyénnek kell tekinteni. Ezáltal pedig épp a zsidó zsidó mivoltát "semmisíti meg".

"Van a zsidóknak barátja is: a demokrata. /.../ Nem ismer zsidót, arabot, feketét, polgárt vagy munkást: kizárólag csak embert ismer, önmagához hasonlót, minden időben és minden körülmények között. Minden közösséget egyéni elemeire bont. /.../ Az egyén pedig nem más az ő szemében, mint az emberi természetet alkotó általános vonások elsődleges megtestesülése."⁹⁰

"Ha az antiszemita kapzsiságot vet a zsidók szemére, a demokrata azt feleli, hogy ismer zsidókat, akik nem kapzsik, s keresztényeket, akik nagyon is azok. De az antiszemitát ezzel nem lehet meggyőzni: ő azt akarja kifejezni, hogy létezik sajátos »zsidó« kapzsiság, amely abból a szintetikus egészből ered, amit ő zsidószemélyiségnek mond. Ugyanakkor pedig készségesen elismeri, minden zavar nélkül, hogy vannak kapzsi keresztények is, hiszen az ő szemében a keresztény kapzsiság és a zsidó kapzsiság egészen különféle tulajdonságok."⁹¹

"A demokratának tehát, akárcsak a tudósnak, hiányzik az érzéke a sajátos iránt: az egyén szerinte nem egyéb, mint általános vonások összessége. Ebből következik, hogy az ő védelme ugyan megmenti a zsidót mint embert, de megsemmisíti mint zsidót."⁹²

"Az olyan zsidónak a felfogásában, aki tudatosan és büszkén zsidó, és a zsidó közösséghez tartozónak vallja magát anélkül, hogy azért félreismerné azokat a szálakat, melyek a nemzeti közösséghez fűzik, nincs is olyan nagy különbség az antiszemita és a demokrata között. Az egyik el akarja pusztítani benne az embert, hogy ne maradjon belőle más, mint a zsidó, a pária, az érinthetetlen; a másik a zsidót szeretné belőle kipusztítani és csak az embert megtartani, az általános emberi és polgári jogok elvont alanyát. Még a legliberálisabb demokratáknál is mindig felfedezhető egy árnyalatnyi antiszemitizmus: olyan mértékben ellensége a zsidónak, amennyire az önmagát zsidónak tartja."⁹³

Sartre-nak meglehetősen logikus az érvelése, ráadásul, úgy tűnik, kiállja a mai valósággal való szembesítés próbáját.⁹⁴ Az ő gondolatait is persze leginkább saját helyzete határozza meg: mivel erőteljesen baloldali (kommunista) érzelmű és felfogású, fogékony a zsidók problémáira; egyszersmind kellő távolságból, kellő kritikával tudja szemlélni nem csak a (nacionalista) antiszemitákat, de a marxi osztályfelfogást és osztályharcot elutasító demokratákat is. Sartre azonban ugyanebben a helyzetben már nem képes saját érzéseit és ezekből fakadó következtetéseit is ugyanilyen távolságtartással és szigorúsággal szemlélni és értékelni. Ennek témánk és Franka megítélésének szempontjából egyedül az a jelentősége, hogy - Sartre-t is segítségül híva - addig már nagyjából eljutottunk: mit gondoljunk a testi és lelki fajtajegyek létezéséről, s mit gondoljunk ezek rosszindulatú emlegetéséről; de mit gondoljunk egyoldalú és általános dicséretükről?

Mert ugyebár egyértelmű, hogy kimutathatók sajátos testi fajtajegyek, és az is, hogy ezek rosszindulatú (általánosító és uszító) emlegetése kimeríti a zsidógyűlölet és a bűn fogalmát. Többé-kevésbé szintén egyértelmű, hogy kimutathatók jellegzetesen zsidó lelki (gondolkodásbeli) vonások, magatartásjegyek, aki azonban ezeket egy "degenerált" nép öröklődő jegyeinek tekinti, az ugyancsak kiérdemli a fajgyűlölet és bűnösség vádját. Mit gondoljunk azonban arról a felfogásról, amely elmarasztalható magatartásjegyek esetén a helyzetről beszél, dicséretes tulajdonságok esetén viszont adottságról. Az effajta kétmércés felfogás, logikai bakugrás ugyanis mindig kiváltja a potenciális antiszemiták alapos gyanakvását: itt valakik teljesen tudatosan úgy igyekeznek feltüntetni a dolgot, mintha az egyik oldalon csupa sorsüldözött, tisztességes, sőt, intelligens ember volna, ellenükben pedig csupa "született" bűnös.⁹⁵ Amikor Sartre az alábbi leírást adja "a zsidókról", nem beszél a helyzetről, azaz a körülmények befolyásoló erejéről, nyomásáról; márpedig az a szelídség, igazságérzet ésértelmesség, melyet szerinte a zsidók "a legborzalmasabb üldöztetések idején" is megőriznek, Sartre értelmezése szerint valójában nem más, mint: adottság. A zsidó nép másokétól különböző, általános, örökös - azaz öröklött - adottsága, azaz faji vonása.

"A zsidók a lehető legszelídebb emberek. Szenvedélyes ellenségei az erőszaknak. Ez a makacs szelídség, amelyet még a legborzalmasabb üldöztetések idején is megőriznek, az az igazságérzet és értelmesség, melyet mint egyedüli védekezést állítanak szembe egy ellenséges, brutális és igazságtalan társadalommal, talán ez a legtökéletesebb tanítás, melyet közöttünk terjesztenek, és igazi jele az ő nagyságuknak."⁹⁶

Ezek után aligha csodálható, hogy némi ellentmondás érzete támad bennünk, amikor ugyanannak a lapnak a hátoldalán, ahol ezt olvastuk, ott találjuk egy korábbi Sartre-i tétel ismételt leszögezését: "Tudjuk, hogy a zsidóknak egyetlen etnikai jellegzetessége van: s az külsődleges." Nem a francia filozófus logikájának megtörése érdekes itt számunkra, hanem, mint mondottam, a kettős mérce háborítatlan létezése; nyomában, persze, az érzések és ítéletek súlyos zűrzavarával. Hiszen hogyan lehessen mindenki számára világos norma Franka Tibor faji (rasszista) alapú felfogásának és megnyilvánulásának elítélése, ha például egy baloldali, sőt, nemzetközi köztiszteletnek örvendő író: Konrád György felfogása és megnyilvánulása semmivel sem kevésbé faji (rasszista) alapú; mivel azonban dicséri, sőt, magasztalja "a zsidókat", ezért a maga törzséből senkinek nem jut eszébe szélsőségesnek és veszedelmesnek ítélni.

"A zsidók nem lesznek utcaseprők, mert a sok évezred alatt felhalmozódott intellektuális tőke tovább öröklődött az utódokra. Az érzékenységet, az alkatot és valószínűleg az intelligenciánk természetét is összeadjuk abban a génkoktélban, amik a gyerekeink. Hordozható örökség ez, és bárhol működtetető."⁹⁷

Haim Gouriról is úgy vélekedik a Népszabadság egyik szerzője, hogy "Izrael egyik legnevesebb költője, az izraeli Munkapárt egyik fő ideológusa, akinek nemcsak tisztes kora (80 éves), hanem politikai múltja, történelmi tapasztalata miatt is hinni lehet"; holott ez a legnevesebb költő és tapasztalt főideológus kinyilvánítja, hogy "Mi zsidók, mesterei vagyunk az improvizálásnak, gyors cselekvésnek [...]".⁹⁸

Elie Wiesel sem szélsőséges vagy veszedelmes, hanem világszerte ünnepelt zsidó író, "a Holokauszt hivatalos tolmácsa"⁹⁹, aki világszerte előadásokat tart szép számú, s bizonyára tiszteletteljes közönsége előtt; ennek azonban sose jut eszébe kifogásolni, hogy neves meghívottja úgy véli, "velünk kapcsolatban minden más (...) a zsidók ontológiailag kivételesek"¹⁰⁰.

Ha még nem volna teljesen világos: önmagában semmi kifogásolni valónk nem lehet az ellen, hogy Konrád György vagy Haim Gouri, Elie Wiesel vagy Jean-Paul Sartre, vagy bárki más dicséretes vagy különleges tulajdonságokat vél felfedezni a zsidókban, még ha ráadásul örök vagy éppen öröklött (génkoktélos) jellemvonásokat is. Sőt, az is lehet, hogy nekik van igazuk, noha valószínűbb, hogy nincs. Ám amikor Sartre lehető legszelídebb emberei, makacsul szelíd zsidói az izraeli-arab véres viszályban palesztin terroristák (a másik oldalról nézve: szabadságharcosok) hátramaradottjainak (asszonyok, gyerekek) házait (vagy akár egy ott tiltakozó fiatalt¹⁰¹) buldózereznek le, vagy felrobbantanak "célzott megsemmisítéssel" az ellenséges terrorista mellett ártatlan civileket is (igaz, véletlenül, de legalább ennyire gond nélkül), éppenséggel nem igazolják azt a meglátást, hogy "szenvedélyes ellenségei" volnának az erőszaknak. Mivel az életükért, országukért harcolnak, okos ember nem is várja el tőlük a szelídséget; inkább belátja, hogy ez a helyzet bizonyosan nem a Sartre vázolta helyzet.

Ezzel együtt is lehet alapos értelme és indoka etnikai jellegzetességekről beszélni, ha nem is a gének, de a közös történelem, közös sors, közös kultúra kikeverhetnek efféléket. Lehet például, hogy Konrád ama közismert megállapítása, mely szerint a zsidó verbális nép, közelebb áll az igazsághoz, mint az, hogy a magyar éppen annyira verbális. Viszont bizonyosan nem lehetséges elejét venni az "antiszemitizmusnak", a primitív zsidóellenességeknek, ha nem tisztázzuk a közös normát, a közös mércét.

Ha dicséretek s magasztalások esetén elfogadjuk, hogy vannak "zsidók", van "zsidóság", s a közös "helyzet"-ből (közös sorsból stb.) fakadóan vannak "zsidó jellemvonások", s ezt már csak azért is elfogadjuk, mert nem szeretnénk a zsidót sem emberként, sem zsidóként elpusztítani, akkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy ezáltal elvi és erkölcsi alapot teremtünk az "antiszemitának" a zsidók ugyanilyen általánosító elítélésére, bírálatára. Ha dicséretkor mégsem tilos emlegetni, hogy valaki zsidó, ha dicséretkor jelentőséget tulajdonítunk a származásnak, akkor nem tilthatjuk meg, hogy az elmarasztalók is kedvükre - és ki tudja, éppen milyen szándékuk szerint - ugyanezt tegyék.

Az egyetlen logikus megoldásnak - kiútnak ebből a helyzetből - az tűnnék, hogy tartsuk magunkat következetesen az alapvetéshez, és sem dicséretkor, sem szidalmazáskor ne tartsuk elfogadhatónak a "zsidózást", vagyis a zsidók egészére való kivetítést, általánosítást. Ezt tekintsük mindkét esetben faji gondolkodásnak, rasszizmusnak, tehát elítélendőnek. Ez a "megoldás" azonban - éppen a múltból és jelenből építkező helyzet hatalma miatt - nem életszerű; mondhatnám, tudatos vakságra, szellemi önkorlátozásra kényszerít bennünket. Ennél sokkal életszerűbb - és ezért megvalósítható egyáltalán -, ha egyik esetben sem a rasszizmusra, a fajgyűlöletre vagy fajvédelemre helyezzük a hangsúlyt, hanem a közösséggel szembeni ellenségesség és a közösséghez való kötődés tényére, erejére. Nem azért és nem csupán akkor kell súlyosan elítélni valakit, ha azonos származásúak csoportját, egy népet támad előítéletesen és igazságtalanul, hanem ha bármilyen más okból összetartozó csoportot. Volt és van ugyan logikája egy holokauszt után a fajgyűlöletet kiemelni az összes többi közül, de nem biztos, hogy ez a logika örökké fenntartható és fenntartandó. Ha megmaradunk annál a "politikailag korrekt" feltételezésnél, hogy a zsidók valóban merő irracionalizmusból, minden fellelhető ok nélkül váltak a legfőbb áldozatokká, akkor persze továbbra is meg kell maradni mindennemű faji szemlélet szigorú tiltásánál. Ha viszont azt látjuk be - és azt hirdetjük -, hogy kétségtelenül súlyos előítéletek, tévhitek, általánosítások és merőben hamis következtetések alapján, de mégiscsak valóságos társadalmi és etnikai ellentétekből, helyzetekből, történelmi folyamatokból kiindulva támadt a zsidósággal szembeni gyanakvás, ellenszenv és gyilkos gyűlölet, akkor a hangsúlyt nem a megfoghatatlan, ködös irracionalizmusra helyezzük, s nem is a fajiságra, fajgyűlöletre, hanem az emberi nemre oly jellemző tévhitekre és előítéletekre. A zsidók tehát nem azért lettek a legfőbb áldozatok, mert zsidók voltak, hanem azért, mert bűnösnek, ártalmasnak gondolták őket. Ebből következően nem az a helyes cél - és nyilvánvalóan nem az a helyes út -, amelyik a faji szemlélet teljes megszüntetésére törekszik, hanem az, amelyik általában az előítéletek és tévhitek gondos felszámolására.

Franka és a primitív zsidóellenesség szintjén még nem is érezzük annyira ennek a feltétlen szükségességét. Franka ugyan felmentést adhat saját magának a "zsidózás" bűne alól, hogy lám, a zsidók is "zsidóznak" (még ha más előjellel is), a közvélemény (talán még) nagyobbik fele azonban a helyén: uszításként, gyűlölködésként fogja értékelni megnyilvánulását. A logikai láncolat későbbi szemeinél (szintjeinél) azonban - mint látni fogjuk -, ha marad a mostani, a "politikailag korrekt", ám súlyosan ellentmondásos közfelfogás, teljes lesz (teljes marad) az értelmezési, értékelési zűrzavar. Olyannyira, hogy akár a vélt bűnösökből lesznek az áldozatok, s az igazi bűnösökből a vádolhatatlanok és érinthetetlenek. Kiváló terep (helyzet) a törzsi háborúzáshoz.

Az értelmezési, értékelési zűrzavar felszámolásán természetesen csak a nyílt beszéd, a szabad eszmecsere segíthet. Ezért egy ilyen súlyos kérdésben, mint a magyar törzsi háborúzás, elfogadhatatlan a markáns vélemények bárminő elrejtése. Ezért elfogadhatatlan a Fiala Jánost, illetve műsorát bepanaszolók jogi képviselőjének érvelése, mely szerint beláthatatlan következményekkel járó precedenst teremt, ha bármilyen műsort fel lehetne használni az érintettek belegyezése nélkül. Mi más lehetne e beláthatatlan következmény, mint hogy senki sem bújhatna jogi paragrafusok mögé. Mindenkinek mindenütt azt kellene mondania, amit a legőszintébben gondol. Nem mérgezhetne kénye-kedvére - miközben - a túloldalon is oly kedvelt módon - félreértelmezett szabadságjogokkal bástyázza körül magát a nagyobb közösség számonkérő tekintete elől.

A nyílt beszéd természetesen a "túloldal" (az antinacionalisták) elfogadhatatlan általánosításainak kipécézését és szóvá tételét is lehetővé teszi. Ha Kőszeg Ferenc, az SZDSZ volt országgyűlési képviselője, a Magyar Helsinki Bizottság Emberi Jogi Tanácsadó Irodájának vezetője - egy cikkre reagálva - azt írja a Magyar Nemzetben, hogy őt a "polgári" tüntetők "SZDSZ-es!", "Zsidó!", Hazaáruló!" kiáltásokkal szokták "köszönteni"¹⁰², akkor már csak a nacionalistákon (no meg a jóérzésű, békesség- és igazságvágyó antinacionalistákon) múlik, hogy annak rendje és módja szerint felhívják rá a figyelmet: ez az állítás épp olyan primitív előítéletre és általánosításra utal, mint Franka jelzője, az "alattomos" a zsidókra. Tapasztalati adatok alapján könnyűszerrel igazolható ugyanis, hogy a "polgári" tüntetők között nincs több olyan, aki "zsidózni", "hazaárulózni" szokta volna Kőszeget, mint ahány alantas ember akad a zsidók között. Valószínű, hogy a mennyiségeket illetően mindkét esetben helytálló az "elenyésző" jelző.¹⁰³

2. Csurka István csónakja

A Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán¹⁰⁴ nem hagy kétséget afelől, hogy Csurka István a magyar nemzet és magyar demokrácia legnagyobb ellenségének azt a nemzetközi erőt (a "Budapest - New York - Tel-Aviv tengely"-t) tekinti, amely hazai támogatóival (támogatottjaival) egyetemben Csurka szerint a magyar nép kivéreztetésén, vagyonának elkótyavetyélésén, piacainak, olcsó munkaerejének megszerzésén fáradozik. Bő tíz év alatt sem sokat változik Csurka idevágó felfogása, legfeljebb a tengelyből csónak lesz, s ezt már egyértelműen a Közel-Keleten ácsolják¹⁰⁵.

Vajon antiszemitizmust takar-e Csurkának ez az összeesküvés-elmélete, s ha igen, mifélét? Bűnös-e vagy nem? S ha az, valóban a rendszerváltozás politika főbűne-e, amit a Magyar Út Körök és a MIÉP létrehozásával, no meg ideológiai munkásságával Csurka "folyamatosan" elkövetett?

Mindenekelőtt kétségtelen, hogy Csurkát nem jellemzi az afféle primitív fajgyűlölet, amely testi fajtajegyekkel uszítana, uszító szándékkal ezeken élcelődne. Az is kétségtelen, hogy bár szívesen általánosít, figyelme homlokterében soha nem a hétköznapi "kis" zsidó áll (tehát lényegében a "faj" megtestesítője), hanem a világuralmat "birtokló" s "birtokolni vágyó", befolyásos zsidó (tehát lényegében a "faj" speciális helyzetű, tulajdonságú képviselője). Ez még akkor is igaz, ha Csurka eszmerendszerében a hatalom-zsidók a kis zsidókat ugyancsak befolyásolják, azaz bevonják a Nagy Kerek Összeesküvésbe; tehát ezzel együtt is igaz, hogy Csurka szeme előtt a zsidóság nem mint önmagáért gyűlölendő és támadandó faj jelenik meg¹⁰⁶, hanem mint egy olyan történelmi jelentőségű, kulturális közösség, amely páratlan rámenőssége folytán más közösségek (népek, nemzetek) elől elveszi a - véges és szűkös - életteret.

Honnan s mitől volna több rámenősség a zsidóságban, mint bármilyen más népben? Ha Sartre nem beszélhetne nyugodtan örökké megőrzött szelídségről, ha Konrád nem beszélhetne nyugodtan zsidó értelmességről, ha Wiesel nem szólhatna ugyanilyen háborítatlanul a zsidók ontológiai kivételességéről, akkor talán Csurka sem gondolná (gondolhatná) komolyan azt, hogy az őt is övező gyűlölet, "Ez a hatalmas, a történelem legmélyéről előtörő, vadállati voltunkból is származó gyűlölet az ószövetségi gyűlölet"¹⁰⁷. Azaz a zsidóknak a világba szétáradó gyűlölete, amelynek "megfogalmazása, sőt parancsba adása Mózes könyveiben kezdődik"; amelyekben benne foglaltatik az is, hogy ha egy város ostromára készülsz, s ez felszólításodra nem adja meg magát, "ne hagyj életben egyetlen lelket sem. Irtsd ki őket mindenestől". A zsoltárköltő pedig - az engesztelhetetlen bosszú verseiben - már egyenesen azt mondja Babilon "pusztulásra méltó" népének: "Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja csecsemőidet!"¹⁰⁸

No de mi köze mindennek a mai zsidósághoz, a világba szanaszét szóratott zsidókhoz?! Vagy akár Izraelhez?

Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs, az égvilágon semmi. De ha nem bűn ontológiai kivételről beszélni, akkor önmagában az ószövetségi gyűlölet mai világhatásáról beszélni sem lehet bűn. Nem kell bűnben, önmagáért való fajgyűlöletben, uszítási, sőt, irtási vágyban fogannia annak a gondolatnak, amely úgy látja, hogy "a zsidók" befolyása a világra (a világ alakulására) jóval meghaladja lélekszámukat; vagy amelyik úgy véli, hogy a zsidók országa, Izrael egyenlőbb az egyenlőknél, hiszen szemben más országokkal, mindenféle következmények nélkül utasíthatja el a rá vonatkozó ENSZ-határozatok betartását, vagy utasíthatja vissza atomfegyver-gyártása nemzetközi ellenőrzését.

De még annak a gondolatnak sem kell bűnben fogannia, hogy a világ zsidósága összeesküszik, uralomra tör. A már idézett könyvében Finkelstein, ki a kettős mércézésre oly érzékeny (azaz igazságszerető), hosszasan elemzi és hitelt érdemlően bizonyítja, hogy az Egyesült Államok külpolitikai érdekeinek, a - túléléséért küzdő - Izrael állam érdekeinek, valamint a "kettős elkötelezettség" vádjától való félelmében az amerikai zsidó elit érdekeinek találkozása folytán ez a zsidó elit hogyan fedezte fel egyszeriben Izraelt; hogyan kezdett hirtelen emlékezni a holokausztra; s hogyan nőtt ki ebből a nagy üzlet, a holokauszt-ipar. A szerző által idézett világhíres társadalomtudós (nem mellékesen ugyancsak zsidó) Noam Chomsky szerint Izrael ezen "támogatói" inkább "Izrael erkölcsi romlásának és végső pusztulásának támogatói".¹⁰⁹ Finkelstein szerint pedig:

"A Holokauszt tehát egy taktikai húzás volt, amellyel törvényen kívül helyeztek minden, a zsidók ellen irányuló bírálatot: ezek a bírálatok csakis a beteges gyűlölet termékei lehettek. A szervezett zsidóság akkor kezdett emlékezni a Holokausztra, amikor az izraeli erő leginkább megmutatkozott - és akkor, amikor az amerikai zsidóság hatalma tetőpontjára ért. A forgatókönyv szerint Izraelben és itthon /az Amerikai Egyesült Államokban - VDGy/ a zsidóknak egy küszöbön álló "második Holokauszttal" kellett szembenézniük. Ezért az amerikai zsidó elit hősies pózokat vágott, miközben alávaló módon megfélemlítette ellenfeleit."¹¹⁰

E néhány gondolat egyszerre világítja meg Csurka "bűntelenségét" és "bűnösségét". Ha valóban létezik szervezett zsidóság (márpedig létezik); ha valóban erőfeszítések történtek és történnek a zsidóság ellen irányuló bírálatok törvényen kívül helyezésére (márpedig történtek és történnek); ha Amerika és Izrael s Izraelen túl a világ (Amerikára és Izraelre figyelő) "szervezett zsidósága" valóban (akár vélt, akár valós) közös érdekek ("forgatókönyv") szerint igyekszik befolyásolni a világpolitikát, s benne a helyi politikákat; nos, akkor Csurka Budapest - New York - Tel-Aviv tengelye semmiképp nem tekinthető egy eredendően bűnös elme üldözési mániájának, gyűlölködési vágya és szándéka kiteljesedésének. Nem alantas fajgyűlölet ez, hanem voltaképp nemes szándékú nemzetvédelem; eleve alantasnak vagy betegesnek tekinteni már csak azért sem jogos, mert akkor ugyanezzel a sommás ítélettel kellene elintézni Izrael népének faj- és nemzetvédelmét, beleértve egykori, valóban inkább hősies önvédelmi (ma már inkább brutális) harcukat.

Csurka "bűnének" tekinthető azonban, hogy egy holokauszt után sem író, sem politikus nem követhet el olyan általánosításokat és igazságtalanságokat, mint amilyeneket ő. Nyelvét hiába élezi leginkább a zsidó bankárokon, ha másutt általában beszél zsidókról; ha minden bizonyíték nélkül az ószövetség korából eredeztetett gyűlölettel ruházza fel általában a zsidókat, sőt, általában a világot. Súlyos előítélettel terhelt nézete ráadásul viszonylag egyszerűen cáfolható; rajta múlik, hogy ezeket észrevegye, ellenbizonyítékként elfogadja (a maga korrekciójára). Itt van mindjárt Finkelstein, s a zsidóságból bőségesen mindazok, akik ugyanúgy szót emelnek a kettős mércék, elhallgattatások, nyilvánvaló igazságtalanságok ellen, ahogy ez Csurkának is kinyilvánított szándéka. A "sérthetetlenek nem menekülhetnek az erkölcsi romlástól - ez a két dolog együtt jár" - írja Finkelstein¹¹¹. De nem is kell ilyen messzi emberhez fordulni; bárki olyannak az élettapasztalatából, aki legalább kerülni igyekszik az előítéleteket, megtudható, hogy annak valóban semmi alapja vagy teteje nincsen, hogy a különböző népek között "tértől és időtől" független erkölcsi különbségeket tegyünk. Sem származásra, sem másra visszavezethetően. Abból, hogy a Kádár-rendszerben mindösszesen feltehetően kevesebben voltak, akik a túlélés érdekében különféle stikliket (kisebb-nagyobb csalásokat) követtek el, mint ahányan ma vannak (a rend kedvéért: vagyunk) ilyenek (elég csak a számlákkal való össznépi manipulálásokra gondolni), tehát ebből még nem lehet levonni azt a következtetést, hogy a Kádár-rendszer idején errefelé becsületesebb, erkölcsösebb, jellemesebb nép lakott volna; le lehet viszont vonni sokadjára is, hogy a mutatott tulajdonságaink, s mindazok az értékek és normák, amelyekhez viselkedéseinket igazítjuk, az idővel és helyzettel együtt, bizony, jelentősen megváltozhatnak. Általánosításaival, túlzásaival, rémképeivel - a Közel-Keleten ácsolt csónakéval, mely a "tengely" létezésén túl már "a zsidók" Amerika feletti uralmát is igazolni igyekszik -, szóval mindezekkel Csurka - minden bizonnyal szándékától függetlenül - valóságos félelmeket gerjesztett a zsidóságban. Valóságosan fékezte az asszimilációt, valóságosan "terelte össze" a magyar zsidóságot: elősegítette közös fellépésüket a nacionalista veszedelemmel, de nem kevésbé a veszedelemnek gondolt, valójában okos és hasznos nemzeti törekvésekkel szemben.¹¹²

3. Ifj. Hegedűs Loránt és a "galíciai jöttmentek"

Ifj. Hegedűs Loránt bogozandó esete több szempontból is különösen figyelmünkre méltó.¹¹³ A valóban fajgyűlöletként értelmezhető "antiszemitizmus"-tól a fajgyűlöletként (mint látni fogjuk) semmilyen módon nem értelmezhető (tehát nagyon is idézőjeles) "antiszemitizmus" felé haladó logikai láncolatunk harmadik eleme ő (az ötből), mégis (első fokon) börtönbüntetésre ítélték. Ráadásul ifj. Hegedűs Loránt civilként református lelkész, politikusként pedig - "bűne" elkövetése idején - országgyűlési képviselő, Csurka pártjának, a MIÉP-nek alelnöke. Nos, esetének elemzése ezért olyan fontos számunkra: valóban "antiszemita"-e, valóban bűnös-e ez a lelkileg, politikailag, sőt, szellemileg fajsúlyos (művelt) ember, aki fényévnyi távolságban áll a már "megszokott" bőrfejű-gyűlölködőktől, primitív (s mint ilyen, elpusztíthatatlan) handabandázóktól? S ha bűnös, lesznek-e hasonló perek a továbbiakban? Ha pedig igazából mégsem bűnös, valószínű-e, hogy a törzsi háború szellemi csatározását a továbbiakban bárki is bírósági segédlettel akarná jogi, büntetőügyi pályára terelni (s vele a törzsi háború kimenetelét egyoldalúan, bírói hatalommal befolyásolni)?

Akár ama "apróság" miatt is jelképértékűnek - példaértékűnek - tekinthetjük ifj. Hegedűs személyét és esetét, hogy nevének sajtóbeli írásmódja az orgánum törzsi hovatartozástól függ. A Magyar Nemzetben például következetesen "Loránt"-nak írják (rövid o-val), ezzel szemben a helyesírás tekintetében mindig igényes Népszabadságban "Lóránt"-nak (azaz hosszúval). Nos, annak ellenére, hogy a lapok hasábjain csak az utóbbi évben több tucatszor előfordult idősebb és ifjabb Hegedűs neve, sem a Népszabadságnak, sem a többi balliberális lapnak nem volt "érkezése", hogy megtudakolja a családtól: melyik változat a helyes. Mondhatnánk, nem volt elég lelkierejük - vagy akár tisztességük - átlépni a törzsi törésvonalat. A Törzsi trilógiában - a családnál való személyes tájékozódás nyomán - a rövid magánhangzós változatot követem (ezért, ha kell, idézéskor is eltekintek a betűhűségtől) - VDGy.

A szóban forgó bírósági ügy nagyon röviden úgy foglalható össze, hogy egy budapesti kerületi lapban (Ébresztő) ifj. Hegedűs Loránt egy cikkre reagálva egyebek között ezt írta¹¹⁴: "a galíciai jöttmentek hada [...] nácikat is nemegyszer megszégyenítő fasiszta módszerekkel a Jordán partja mellől, hát jönnek megint a Duna partjára, hol internacionalistán, hol nemzetieskedve, hol kozmopolitán még egyet rúgni a magyarba [...] rekeszd ki őket, mert ha nem teszed meg, ők teszik meg veled!". Ugyancsak írása lényegéhez tartozik, hogy amire reagált (Hell István: A kirekesztés módszertanához) a Magyar Hírlapban jelent meg (2001. júl. 21.), s egyebek mellett a következő kitételt (mint befejezést és következtetést) tartalmazta: "Tudom is, vagy legalább nagy meggyőződéssel tudni vélem, hogy mi a teendő a többségi magyarságunkra, kereszténységünkre és heteroszexuális mivoltunkra apelláló harciaskodókkal, a másságukat levetni nem tudó kisebbségek elleni békebontókkal. A húszezer szélsőségessel és az őket különösebb meggyőződés nélkül követő bagázzsal. Ki kell rekeszteni őket. Ki kell szavaznunk őket - a hatalomból."

Miután Csurka és Csurka követői (Magyar Út Körök, Magyar Igazság és Élet Pártja) az első pillanattól kezdve a politikai szélsőségesség és antiszemitizmus "félhivatalos" megtestesítői, tulajdonképp természetes (mondhatnánk, szükségszerű), hogy ifj. Hegedűs magára, illetve pártjára vette a célzást: ő, illetve ők volnának azok, akiket ki kell rekeszteni, ki kell szavaztatni a hatalomból. De számunkra ennél is lényegesebb, hogy ifj. Hegedűs egyúttal a magyarság egészét is célozva - és halálra sértve - érezte, hiszen felfogásuk szerint a MIÉP a magyarság (a magyar élet) egyetlen igaz képviselője, s az a "bagázs", amelyik őket követi, valójában a magyarság színe-java. Éppen ezért nem annyira a maga, mint az "igaz" magyarok nevében öntötte el méreg: hogyan merészel itt ez a zajos, rámenős kisebbség, ez a "tudjuk, merjük, tesszük"-fajta arrogáns társaság, ezek a "galíciai jöttmentek" ilyen szemérmetlenségre, ilyen vérlázító arcátlanságra vetemedni?! Ők akarnak kirekeszteni bennünket, miután befogadtuk őket, a keblünkön melengettük őket? Ez mindennek a teteje! És teljesen igaza is volna a Bocskai-mentében feszítő magyar lelkésznek, ha valóban "a zsidók" követték volna el azt, ami elkövettetett. Csakhogy aligha ez a helyzet.

Mindenekelőtt azért nem, mert aki a "pofátlan" cikket írta, egyik mondatában félreérthetetlenül közli: "a magamfajta heteroszexuális keresztény gádzsó férfiak többsége" stb. Persze, gondolhatnánk, talán hazudott; ha nagyon utánanéznénk, lehet, hogy megtalálnánk benne a zsidót. A szomorú - legalábbis ifj. Hegedűs számára mindenképp szomorú - az, hogy ha megtalálnánk is, az sem változtatna semmit azon a tényen, hogy valójában egyáltalán nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy valaki úgy gondolkodjék, mint Hell István. Hogy ne kívánjon olyan országban élni, "amelyik feszültségben él szomszédaival, mert tudja, a történelemkönyvekből ismeri az ilyen belpolitikai célból szított feszültségek végső, szükségképpen rossz megoldását". "Minden becsületes ember számára gyűlöletesek a buzi- és cigányverések, és senki sem szereti, amikor rendőrök hoznak - és hajtanak végre - erőszakos ítéleteket." És: "...a magyarok többsége etnikai békét és nemzetek, szexuális identitások, politikai irányok közötti nyugalmat szeretne". Az sem lehetetlen, hogy már (illetve, bizonyos értelemben még) valóban a Hell-fajta "heteroszexuális keresztény gádzsó férfiak" vannak többségben. A "magyar út", a "magyar igazság és élet" elkötelezett híve számára nyilván nagyon fájdalmas felismerés volna ez, és sokkal megnyugtatóbb arra gondolnia, hogy ez a fajta felfogás csak egy meghatározott kisebbség, a "galíciai jöttmentek" sajátja. Ha a kérdést úgy tennénk fel, hogy vajon a magyarországi zsidók döntő többsége inkább a Hell-féle szemlélettel, vagy inkább a Hegedűs-félével rokonszenvezik, alighanem egyértelmű választ adhatnánk. Ha a kérdést úgy tennénk fel, hogy a magyarországi zsidók inkább a Magyar Hírlappal rokonszenveznek, vagy, mondjuk, a Magyar Demokratával¹¹⁵, valószínűleg ugyancsak egyértelmű lenne a válasz. Ilyesféle esetekben ifj. Hegedűs általános érvényű megállapításokat engedhetett volna meg magának a magyar zsidóságra nézve. Azzal azonban, hogy egy bizonyos - számára ellenszenves, sőt, dühítő - felszólítást a zsidóknak és csak a zsidóknak (egészen pontosabban: a "galíciai jöttmentek"-nek) tulajdonított, kétségkívül erős előítéletességről tett tanúbizonyságot. Ám továbbra is kérdés: mi a helyzet a fajgyűlölettel, általában a zsidóellenességgel, és főképp: bűnös vagy nem bűnös?

Többszörösen kulcsszerepe van e különös kifejezésnek: "galíciai jöttmentek". Ez egyfelől az a "bűnjel", melynek alapján a bíróság a zsidó közösség elleni izgatásként értelmezhette ifj. Hegedűs cikkét, s bűnösnek ítélhette magát a szerzőt. Mondhatnánk, hogy ifj. Hegedűs el akarta kerülni a "zsidó" szó használatát - a nyílt zsidózást -, ezért használt helyette egy "kódolt" kifejezést. Ám itt igazából másról, többről van szó. A szerző itt valójában azt juttatta kifejezésre, ami a történelemben jártas magyar nacionalisták számára evidencia: a magyarságra a rontást nem általában a zsidók hozták, hanem csak a második hullámban, óriási tömegekben, Galíciából érkezett zsidók, akik már nem annyira beilleszkedni akartak az itt talált, magyar többségű közösségbe, mint inkább - Kun Béláék módján - a maguk képére igyekeztek formálni azt. Ifj. Hegedűs tehát nem egy faj, nem általában a zsidóság elleni fenntartásait, félelmeit juttatta kifejezésre, hanem egy olyan közösség ellenit, amely az ő felfogása szerint veszélyezteti a magyarság életét, magyar önazonosságának megőrzését, a magyar érdekek érvényesítését. Amikor Hell Istvánt és a mögé képzelteket galíciai jöttmentséggel illette, valójában nem fajtajegyeket osztogatott, hanem egy valóban gyűlöletes fogalom szerint kategorizált; mint ahogy törzsi háborúskodásunk során gyakran alkalmazzák a labanc kifejezést azokra, akik a magyarságért való szabadságharcos, hősi küzdelem (azaz a kuruc tartás) helyett a megalkuvást, az "idegen" érdekek szolgálatát választják.

Ifj. Hegedűs elítélésében éppen ez a drámai: úgy olvassák fejére bűnét (ítélik el első fokon másfél év - három év próbaidőre felfüggesztett - szabadságvesztésre folytatólagosan elkövetett közösség elleni izgatás miatt), hogy kebelében eközben valószínűleg nemes érzések, szeretett hazájáért és szeretett népéért érzett rendkívüli felelősség és hősi elszántság feszít. És úgy, hogy kétségtelen a féligazsága: a magyar zsidóság - korábban bőven ismertetett okoknál fogva - valóban erősen antinacionalista; a nemzeti vonások őrzése, erősítése helyett sokkal inkább az egyetemes (liberális) vonások erősítésének a híve; nem szabály azonban, hogy ez örökké így legyen. Ifj. Hegedűs azonban elkövette ugyanazt az (egyelőre mindenképp idézőjeles) "bűnt", amelyet pártbéli feljebbvalója, azaz Csurka: ő sem vette figyelembe, hogy egy holokauszt után többé nem lehet elnagyoltan fogalmazni, igazságtalan általánosításokkal élni, mert ezek (akár tömeges) riadalmakat válthatnak ki, nemkívánatos hatásokat (antinacionalista tömörülést) és ellencsapásokat (bírósági ügyeket) eredményezve.

Mindezt nem figyelembe venni azonban sokkal inkább a politikai bölcsesség vagy a körültekintő gondolkodás hiánya, semmint a bűn jelenvalósága. Ahhoz, hogy bűn lehessen, mindenekelőtt biztos közösségi (vagyis mindenkire érvényes) normák (mércék, előírások) kellenének, amelyekhez viszonyítani lehetne. S amelyek létezése esetén értelemszerűen mindenkit elítélnének, aki ezektől eltér. Ma azonban ez véletlenül sincs így. Mert ha így volna, nem ülhetett volna egyedül ifj. Hegedűs Loránt a vádlottak padján, hanem ott kellett volna ülnie Hell Istvánnak is.

Azzal a logikával ugyanis, amellyel a magyar jogrend eljutott ifj. Hegedűs bűnösségének megállapításáig, azonos mérce esetén el kellene jutnia Hell István elítéléséig is. Az előbbi "jöttmentező" (elő)ítélete kétségtelenül átcsúszott a zsidó közösségre, de legalábbis egy részére. Kétségtelen, hogy egy közösség (de legalább egy része) ellen izgatott. Ez az izgatás azonban meg sem közelítette azt az ordenárén uszító hangot, amellyel Hell István izgatott - nem egy periférikus (kerületi) kiadványban, hanem - egy országos napilapban, nem kevésbé bántó általánosításokkal és igazságtalanságokkal illetve, sőt, sértegetve, sőt: egyenesen méltóságában gyalázva egy emberi közösséget. Ráadásul, hogy mindezt kedvére megtehesse, a csúsztatások terén is - lássuk be - maradandóbbat alkotott, mint ifj. Hegedűs Loránt.

Illusztráció gyanánt, íme, néhány részlet a műből:

"Mert (egyszerűsítsük végletesen a dolgot) kétféle kirekesztő él e kis hazában. Ott vannak, ugye, fogalmazzunk világosan, a protonácik és együgyű társaik - rasszisták, előítéleteket szítók, cigányellenesek és antiszemiták, oláhozók és tótozók, hímsovoniszták és homofóbok, harcias és kackiás "revizionisták" (irredenták) -, akik nemre, rasszra, világnézetre, vélt vagy valós etnikai hovatartozásra való hivatkozással rekesztenének ki egyeseket innen-onnan. Például »a nemzet testéből«. És persze a köznyilvánosságból, a parlamentből, az iskolából, a munkahelyekről, a méltányos jogi védelemből is. (Legújabban Tarlós kerületi polgármester a melegek rendezvényeit a Szigetről, mert szerinte a fiatalok találkozása a homoszexuálisok programjaival káros lehet pszichoszexuális fejlődésükre.)"

"A másik fajta, a magamfajta kirekesztő ennek a fordítottja. Ő a magyar alkotmány szellemében ezeket a kirekesztőket rekesztené ki szívesen. No nem minden fent említett helyből, de a hatalomból legalább."

"Sokakat, bizonyos helyzetekben csaknem mindenkit magával ragad a nemzeti érzés, a nemzeti összetartozás érzése, és ezt a bensőséges érzést a háborúk tanúsága szerint a magukat nagynak képzelő törpék viszonylag könnyen manipulálják aljassággá."

"Nagy-Magyarország álma, a trianoni határok ignorálása pedig a könnyű szédülettel járó »merjünk nagyot delirálni« jelszó hamis eufóriái közé tartozik."

"Antiszemiták tízezerszerte kevesebben vannak, mint ahogyan az a MIÉP padsoraiból meg az itt meg nem nevezett, de idézett hetilapból látszik. Nem állítom, hogy nem láttunk már karón varjút, de a magyarok többsége etnikai békét és nemzetek, szexuális identitások, politikai irányok közötti nyugalmat szeretne, ha persze egyikük-másikuk butaságokat beszél is néha-néha, borközi állapotban. Maguk sem hisznek benne, ki is alusszák másnapra, s ha tettekre kerülne sor, vissza is riadnának a gonoszságtól."

Próbáljuk meg nyomon követni, végül is kikről beszél e sorok szerzője, kik a protonácik, kik a delirálók stb., kiknek a kirekesztésére szólít fel. Akár azt is gondolhatnánk, hogy ezek egyáltalán nincsenek pontosan meghatározva, ezek nem is hús-vér emberek (mint például "a zsidók"); mert hiszen nem is az a fontos, hogy kik a veszedelmes eszmék hordozói, hanem maga a fenyegető szellemiség, ami ellen a szerző, lám, felveszi a harcot. Valójában azonban az idézett sorok írója nagyon is konkrét közösséget és közösségeket jelöl meg, nagyon is egyértelmű "bűnökkel" és nagyon is bűnös általánosításokkal és csúsztatásokkal. A MIÉP mindenesetre szőröstől-bőröstül (teljes vezetői gárdával és tagsággal) benne van a "húszezer szélsőséges"-ben. A kirekesztendőkben pedig benne van az egész "bagázs", aki követi őket. Ám első látásra mégsem teljesen világos az, hogy ki mindenki tartozik ebbe a bagázsba (esetleg még a húszezerbe), másfelől az, hogy helyénvaló-e protonácinak, delirálónak stb. nevezni őket, vagy ellenkezőleg: merő igazságtalanság, alávalóság, sőt, valósággal: kiáltó bűn.

Némely utalások félreérthetetlenné teszik: a képzelt szélsőséges közösség határa egyáltalán nem áll meg MIÉP-nél és követőinél. A hatalomból kirekesztendők feje bizony Orbán Viktor, Hell felfogásában "a magát nagynak képzelő törpe", a "merjünk nagyot delirálni" igehirdetője; vagyis a legnagyobb ellenzéki párt (a Fidesz Magyar Polgári Párt), s úgyszólván a fél ország (a "nemzeti" oldal) ünnepelt vezére. Aki őt - akármily ügyes csúsztatásokkal, de bizonyíthatóan - a protonácik fejévé teszi, az minden hívét protonácivá zülleszti, a bűnök bűnével vádolja, akármilyen szépeket beszél is össze még mellette.

No de nem lehetséges-e, hogy a vád igazi alanya, a "nemzeti" oldal egész közössége valóban protonáci, kirekesztő, stb.? Mert ha az, akármennyire nem tetszik is, Hell igazat állított, s elmarasztalás (vagy bírói elítélés) helyett dicséret, sőt, bátor szókimondásáért magasztalás illeti. Hogy szerinte kik volnának ezek a protonácik, kirekesztők stb., erre vonatkozólag ugyancsak pontos utalásokat (útmutatókat) találunk a szövegében. Például azok (ld. Tarlós polgármester), akik kirekesztenék a homoszexuális fejtágítást a fiatalok mulattatására hivatott szigeti rendezvényről. Vagy azok, akik mernének nagyok lenni, nagyokat álmodni, esetleg Nagy-Magyarországot álmodni. A nácik azonban nem csupán eszmékkel - történetesen hagyományos közösségi normákat bomlasztó, liberális eszmékkel - hadakoztak, és nem is csupán álmodoztak, hanem valóságosan embert irtottak. A Nagy-Magyarország álmodói viszont nem teszik azt a hazai kisebbségekkel, mint amit a Nagy-Magyarország kétharmadát leszakítók csináltak a magyar kisebbségekkel. Mondhatnánk, nem csak azt bizonyítja, hogy teljesen, de azt is, hogy kétségtelenül otrombán, sőt, bűnösen érzéketlen a veszteséget szenvedők fájdalma (és érzékenysége) iránt az, aki eme éber álmodozás értelmét csak borközi állapotra tudja elképzelni.

Tehát bátran leszögezhetjük: a Hell-féle megnyilvánulások semmivel nem sértik kevésbé egy hús-vér közösség tagjainak érzékenységét és méltóságát, mint az ifj. Hegedűs-félék. Semmivel nem kevesebb a sértő túlzás és bűnös általánosítás az egyikben, mint a másikban. Semmivel nem kevesebb és nem kisebb az uszítási, heccelési, kirekesztési, vagy akár - ha van egyáltalán - irtási szándék az egyiknél, mint a másiknál. Mindebből egyáltalán nem az következik, hogy a Hell Istvánokat is ugyanúgy bírói úton kellene elítélni, mint az ifj. Hegedűsöket; hanem leginkább az következik, hogy egyiküket sem. A felemás (mert kétmércés) bírói ítéletek sem a tisztánlátást nem javíthatják, sem a zsidóellenességet nem csökkenthetik; növelni viszont növelhetik, kétségkívül.

4. Csoóri Sándor és a szabadelvű zsidók parlamenti dobbantója

"A Nappali hold egyik írásáért - írja Csoóri 1991 októberében - a múlt évben - ne kerülgessük a szavakat - nyilvánosan megköveztek. Száznyolcvannál több írásban támadtak rám. Sokáig nem tudtam: kibírom-e a halálos kőzáport." ¹¹⁶

Akit "megköveztek": többszörös jelkép. A népi-nemzeti erők egyik szellemi vezéralakja; politikai-erkölcsi nagysága, bátorsága az ún. Duray-ügy óta megkérdőjelezhetetlen. Az 1990-ben győztes - nemzeti gyökerű, ideológiájú - pártnak, az MDF-nek az egyik szellemi megteremtője és cselekvő megalapítója. Ott volt Monoron, Lakitelken, szoros szellemi és politikai barátság fűzi a baloldal nagy tekintélyű nemzeti politikusához, Pozsgay Imréhez, s ő "találta ki" Antall Józsefet, az MDF első elnökét és miniszterelnökét. Csoóri Sándor szellemi megkövezése: a nemzeti eszmék és erők megkövezése, gyengítése, lejáratása.

A "halálos kőzápor": az "antiszemitizmus", a "zsidóellenesség", a "kirekesztés" megsokszorozott vádja. Csoóri Sándort régi barátok és szellemi harcostársak, nevezetes és befolyásos emberek ültetik a legvisszataszítóbb szégyenpadra, a csak a népirtóknak fenntartott, képzeletbeli vádlottak padjára; nyomukban a vérszagra gyűlő örök senkikkel, akik a megkövezett jelképes nagyságától lehetnek végre-valahára valakik.

Mindezt egyetlenegy egy futó gondolatért, két bővített mondatért, amelyet Csoóri 1990. július 3-án rögzített naplójegyzetében-esszéjében, s amely a szeptemberi Hitelben jelent meg, egy viszonylag kis példányszámú, irodalmilag és gondolatilag egyaránt igényes folyóiratban. A "halálos kőzápor" megindulásáig, példának okáért, a rendszeres szerzők között találtuk neves írónkat, Esterházy Pétert, aki éppen ottani publikálásának nyilvános felfüggesztésével hajította el a maga kövét. No de mi is volt ez a szörnyűséges gondolat, amely a szólásszabadság mezejére lépő országban ilyen indulatokat s elhatárolódásokat váltott ki? Szó szerint idézem:

"[De] ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ehhez a szabad demokraták révén olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott soha".

Nem kevés az, ami megfejtésünkre vár. Egyelőre csupán annyi vehető bizonyosnak - Csoóri egész munkásságának, de az szóban forgó esszé egészének ismeretében is -, hogy Csoóri nem gyűlölködik, nem fajgyűlölő, nem uszít, nem hergel zsidóirtásra, de még a zsidók kirekesztésére sem. Ennek fényében teljesen indokolatlannak tűnik a válaszcsapás, a "halálos kőzápor", Csoóri zajos kiközösítése. Annak fényében viszont már egyáltalán nem, hogy 1990 szeptemberében az ország túl van ez első szabad országos választáson, amely a "nemzeti" erők váratlan győzelmét hozta; küszöbön áll az első szabad önkormányzati választás, amelyen az ellenzék igyekszik visszacsapni. Vajon véletlen-e, hogy éppen ekkor fajul nyilvános megkövezéssé a nemzeti oldal vezető szellemi emberének bírálata? Oka ennek vagy csak erre szolgáló ürügy Csoóri Sándor megnyilvánulása? Ráadásul minden egyes esszérészlete csendes elmélkedés, irodalmi igényű filozofálgatás akár távolabbi, akár közelebbi múltunkról, nemzetünket, magyarságunkat érintő dolgainkról - a műfajból adódóan beleszőve mindez a szubjektum személyes sorsába, napi felismeréseibe, életérzéseibe. Tehát: hangos és felelős gondolkodás, bármiféle propaganda- és kampányelem nélkül. Nem a jövőnek készült útmutatás, hanem a múltnak adott felelet. Akkor miért kellett, mire volt jó a megkövezés?

Vegyük sorra Csoóri megállapításait, s fordítsuk le "a zsidók" nyelvére (más szóval: logikájukra és ösztöneikre)!

Fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak

Egy kisebbség akkor törekedhet a többség asszimilálására, ha 1) a társadalmi élet fontos pozícióiban számarányánál erősebben van képviselve; 2) ha a kisebbség egyedei között többé-kevésbé létezik közös eszmeiség, közös akarat, közös törekvés. Állításával tehát Csoóri, ha szó szerint nem mondta is ki, mégis egyértelműen kifejezett két olyan, a "politikai korrektség" szerinti "antiszemita" vádnak nyilvánuló feltételezést, mint hogy 1) a zsidók aránytalanul képviseltetnek, "uralkodnak" a többség felett; 2) a zsidók összetartanak, összefognak (urambocsá, összeesküsznek).

A szabadelvű magyar zsidóság (stílusban és gondolatilag) "asszimilálni" kívánja a magyarságot

Csoóri itt egyértelműen kimondja, hogy a magyar zsidóság jellemzően más, mint a magyarság többi része, evvel a hazai "közfelfogás" (pontosabban: a "politikai korrektség") szerint 1) "zsidózott"; 2) "kirekesztette" a zsidóságot a magyarságból; 3) újfent megerősítette álláspontját a zsidóság "összetartásáról" ("összeesküvéséről"?)

A hazai szabadelvű zsidóság a szabad demokraták révén olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott soha

Csoóri álláspontja szerint tehát a stílusbeli és gondolati asszimilációs törekvés nem csupán a sorsában (holokauszttúlélő) és felfogásában közös (szabadelvű) hazai zsidóság egyedeinek különálló (noha eredményében nyilvánvalóan összeadódó), leginkább ösztönös igyekezete, hanem ehhez a törekvéséhez a hazai zsidóság egy politikai, hatalmi irányító és érdekérvényesítő központot hozott volna létre a Szabad Demokraták Szövetsége pártjának képében. S ez mindjárt azt is jelentené, hogy a (magyar zsidók) hatalomra, uralomra törnének, nyilván a magyarság ellenében; s azt is, hogy az SZDSZ a zsidók pártja - amely felvetéssel Csoóri ezúttal ismét kimerítette volna a zsidózás (mint faji megkülönböztetés) szörnyű "bűnét".

Úgy vélem, annyit máris be kell látnunk, hogy habár vannak bizonyítékaink az ürügyet kereső "A-fegyver"-forgatók (tudatos antiszemitázók) létezésére, ha ilyenek nem lettek volna, Csoóri kijelentései akkor is elegendő okot szolgáltattak volna a magyar zsidók felbőszülésére, rajtuk túl általában a szabadelvűekére, liberálisokéra, sőt, még általánosabban: az antinacionalistákéra. Csakhogy e belátás nem független annak kényszerű tudomásulvételétől, hogy olyan évtizedek után, amikor a kommunista diktatúra keménysége-puhasága változott ugyan, a "nemzeti" érzések és megnyilvánulások módszeres üldözése, elfojtása azonban mindig is napirenden volt; amikor a jobboldaliság bűnnek, szitoknak számított, a határon túli magyarokkal való együttérzés pedig bűnös irredentizmusnak; nos, ilyen évtizedek után a balliberális (antinacionalista) törzsben, de még a törzsön kívüli közvélemény döntő részében sem volt elegendő fogékonyság arra, hogy megérthessék: ami Csoóriban megszólalt, ami Csoóriból kibuggyant, az fényévnyi távolságra van a valóságos antiszemitizmustól. Semmi köze ahhoz a zsidóellenességhez, amely felsőbbrendűségi vagy épp kisebbségi érzéstől vezérelve, irigységből táplálkozva, gyűlölettől áthatva, de akár nemzeti vaksággal (nacionalizmussal) megverve a zsidók kirekesztését, üldözését, ne adj' Isten, irtását szorgalmazná. Ellenben nagyon sok köze van Csoóri megnyilvánulásának egy évtizedek óta kiveszőfélben lévő - mert elveszejtésre ítélt - nemes akarat kifejeződéséhez: a magyar nemzet, a magyar nép jogos önvédelméhez.

Ha bizonyítható, hogy a magyar nemzeti érdekek védelemre szorultak, s ha bizonyítható, hogy a nemzeti érdekek érvényesülését a szabadelvű magyar zsidóság valóban veszélyeztette, akkor a Csoóri-féle "zsidóellenesség" nemhogy nem bűn, hanem még erény is: hiszen nem csak a magyar nem-zsidóknak, de a magyar zsidóknak is érdekük (legalábbis érdekük kell, hogy legyen), hogy közös magyar életünk valóban egy közösség élete legyen, amelyben mindenki megtalálja a maga boldogulását. Márpedig az olyasfajta nemzeti érzések, nemzeti kötődések, amelyek a közösség nyájmelegét úgy növelik, hogy eközben senki nem utál ki onnan senkit, senki nem túr ki senkit, a boldogság-boldogulás biztos forrásai, táplálói; ráadásul nem is kerülnek olyan sokba, mint mondjuk az általános béremelések.

De igaz-e, hogy a nemzet védelemre szorult? Igaz-e, hogy Csoóri nem kirekeszteni akart? Igaz-e, hogy valóban a nemzetért, és nem a zsidók ellen akart szólni? Hogy valóban nem a zsidóság kárára akart a magyarság, a nemzet szószólója lenni?

Arra, hogy a magyar nemzet védelemre szorul, sokféle bizonyíték sorolható, akár azok közül is, amelyeket az imént, vagy a korábbi fejezetekben már említettem. Vannak ezek között olyanok, amelyek a Kádár-rendszer erős antinacionalizmusáról tanúskodnak; az efféle magyar- és nemzetellenesség nem változhatott meg egycsapásra a régi rend bukásával, hiszen építői és hordozói nem haltak ki egyik napról a másikra. Leginkább ez garantálta az erős antinacionalista törzs létrejöttét, utánpótlását. Ennek elvont eszmei sűrítménye, amit tizenvalahány évvel később a szocialisták pártjának elnöke, Magyarország külügyminisztere így fejez ki: "Merjünk kicsik lenni." Ugyanő mindig kellően fogékony a szomszéd népek és az európai országok, de akár a nagy Amerika érzékenységére. Az anyagi juttatások szintjére lefokozott ún. kedvezménytörvény magyarigazolványáról minden további nélkül levenné a hivatalos magyar címert, annak is leginkább a nemzet történelmiségét és örök összefogását szimbolizáló elemét, a Szent Koronát, csak hogy senki ne legyen kénytelen Nagy-Magyarországra, Trianonra, az elorzott területekre, a magyar nemzetiségeknek tett, teljesítetlenül maradt ígéreteire emlékezni. Különös, hogy az efféle irracionális érzékenységek a szocialista pártelnök és külügyminiszter számára csak akkor érthetetlenek és elfogadhatatlanok, ha magyar nemzet- vagy polgártársaiban támadnak.

De nem csak a magas rangú magyar politikában, hanem a magyar médiában is sűrűn találkozni olyan felfogásokkal, megnyilvánulásokkal, amelyek a "nemzeti" eszméket hordozókat (akár az egész jobboldalt) kívül akarja látni a maga "liberális" körein.

"Demokratának vélem magamat, mégis, a mai jobboldal publicistáit kirekeszteném egy liberális újságból" - írja a Magyar Hírlapban Bojtár Endre irodalomtörténész. - "Engem bizony nem érdekel a »zsidókérdés«, nem érdekel fokozhatatlan melléknevek (nemzeti, magyar) fokozgatása, fajtánk kihalása, Szörényi Levente és Lezsák Sándor elmélete a magyarság őstörténetéről, a színháznak mint intézménynek és az eklekticizmusnak az azonosságáról szóló eszmefuttatás stb., stb. Jobb szeretném, ha ilyesmikről maguk között vitatkozgatnának a jobboldali hölgyek-urak, még ha tudom, hogy sokszor az én bőrömről is van szó - ám legyen, mintsem hogy őket kelljen hallgatnom-olvasnom."¹¹⁷

Egyáltalán nem az a baj, hogy akadnak ilyenek. Vagy olyanok, mint Majsai Tamás, aki Hegedűs Loránt református püspök (ifj. Hegedűs Loránt édesapja) szavaival jellemezve "egy magát református lelkésznek és teológiai tanárnak hazudó személy a kirekesztő szélsőségességéről közismert Magyar Narancs című, SZDSZ-közeli" lapban, "egyéb nemzetgyalázó ostobaságok mellett" ezt írta:

"El lehet temetni példának okáért a náci Horthyt, kísérgetni lehet István király tetemcafatját és soha nem használt tökfödőjét, kongatni lehet a vészharangot különféle nemzetszaporulati ügyekben vagy mondjuk eutanázia- (veszélyben az utolsó kenet!) és hálószobakérdésekben."¹¹⁸

A nemzet önvédelme, védekező képessége nem teljesíti a feladatát, ha az ilyesfajta megnyilvánulások lehetnek normálisak, lehetnek követendők; ha a magyar média túlsúlyos balliberalizmusa miatt az lehet "liberális" is, és "demokrata" is, aki "csupán" a fél országot, ennek szellemiségét és szellemhordozóit rekesztené ki a maga belterjes világából; ha azt sem éri semmiféle bántódás, aki gondosan ügyel arra, hogy a vele szembenálló törzs minden lehetséges rétegét (történelmi vagy vallási hagyományainak tisztelőit, vallásosait, a magyarság, a nemzet jövőjéért aggódóit) vérig sértse; azt viszont halálos megkövezés illeti, aki ez efféle nemzetellenes veszedelmek ellen szót emel; igaz, nem akárhogyan.

Csoóri az efféle veszedelmek egyik forrásának a hazai szabadelvű zsidóságot tekinti. Szerinte (mint már említettem a Háborús vonások című fejezetben) a nacionalizmustól való félelemben a Kádár-rendszer fenntartói, kiszolgálói osztoztak a demokratikus ellenzékkel: a magyar népművészet, a táncházmozgalom, a határon túli magyar kisebbségek támogatása "megszállott magyarkodásnak tetszett". Másik gondolatában (Nappali Hold című esszékötetében¹¹⁹) közelebb visz ahhoz, kiket gondol a "demokratikus ellenzék"-be. "Minden irányból tüzeltek ránk: a párthatalom figyelőállásaiból is, de nagyon sok szabadelvű »urbánus« barátunk ablakából is." Csoóri itt is, ott is egyértelműen a zsidókról szól. Ám az is egyértelmű, hogy nem csak róluk, sőt, elsősorban nem róluk. Nem állítható, hogy démonizálná a zsidóságot, hogy úgy vélné, a zsidók minden baj legfőbb okozói: az antinacionalizmus, olykor pedig a túlfűtött antinacionalizmus (mellyel már nyugodtan megfeleltethető az idézőjel nélküli nemzetellenesség) láthatólag egy jóval szélesebb kör sajátja. De még abban is viszonylag pontos (korrekt) Csoóri, hogy "nagyon sok" ablakból tüzelő "urbánusról" ír, tehát általánosítását korlátok közé szorítja. Ezzel együtt is kétségtelen azonban: általánosít.

No és az imént és korábban idézett, és száz számra idézhető "liberálisok" nem általánosítottak és nem általánosítanak? Vagy ezt mindig lehet, mindig büntetlenül szabad, csak a zsidókra nézvést nem?

A kérdést így is fel lehetne tenni. De attól, mert a rendszerváltozás első kormányzati időszakában teljesen általános volt, hogy az egyik (formálódó) nagy törzs tagjai büntetlenül megtehették, a másikéi azonban nem, még nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy Csoóri helyénvalóan általánosított. A helyes válaszhoz legalább két síkot kell figyelembe venni: az általánosítás igazságtartalmát; s az általánosítás következményeit.

Mit is írt "a zsidók" igazi barátja, Sartre, akiről mai kiadója leszögezi, hogy "megállapításainak többsége időtálló és aktuális"? A zsidó számára "az egyetemesség képviseli az értékek legmagasabb fokát". Hogy miért, s hogy mi táplálja a hazai zsidóság túlfűtött antinacionalizmusát - másik oldalról nézve liberalizmusát, szabadelvűségét -, kényszerű baloldaliságát, egyértelmű jobboldal-ellenességét, erről már szóltunk, s még majd beszélünk. Csoóri tehát sokkal inkább az igazságot juttatta kifejezésre, semhogy valótlanságok előítéletes hangoztatásával a zsidók ellen uszított volna. Mint ahogy akkor sem sértette az igazságot, amikor a párthatalomról (figyelőállásokról) szólva nem tette hozzá, hogy jó barátját, Pozsgay Imrét nem gondolja (képzeli) oda a tüzelők közé. A lényeg kifejezésre juttatása mindig jár bizonyos fokú általánosításokkal, pontatlanságokkal.

Szó szerint véve az SZDSZ-re nézve sem helytálló az az állítás, hogy zsidó párt (lett) volna. Egy ideje, különösen Kuncze pragmatikus pártirányítása óta, ilyet talán már gondolni is politikai hiba, nem csak mondani: minden valóságos kötődés ellenére (ld. pl. a 2002. évi választásokat, hogy milyen intenzíven kampányoltak Soros György pénzén a szabad demokraták érdekében: az óriásplakátokat, a tévéműsorokat, a látványos Duna-híd leplet), szóval minden ilyen ellenére valószínűleg nagyobbat lő mellé, mint amennyire célba talál az, aki az SZDSZ = zsidók feltételezésre épít. Az SZDSZ-nek a rendszerváltozás kezdetén tapasztalható vad antinacionalizmusa előtt azonban teljesen értetlenül állunk, ha nem tudjuk vagy nem tudhatjuk, hogy e mögött nem egyszerűen az inkább nyitás híveinek az inkább bezárkózás hívei elleni "normális" politikai hadviselését kell látnunk, hanem (példának okáért) a zsidóknak a holokauszt emlékeiből, fájdalmaiból táplálkozó heves félelmét, indulatát, amely, ha már valahol, kétségkívül az SZDSZ-ben csapódott le, s nem valamelyik más pártban.

Nem vétett és nem is vét tehát sem erkölcs, sem törvény ellen, aki a hazai zsidóságot szabadelvűnek mondta vagy mondja. Sem azzal, ha nevükön nevezi a zsidókat, sem azzal, ha sajátos felfogást (magatartást) tulajdonít nekik. Hadd idézzem újra (mint már a Háborús vonások című fejezetben) a Nappali Hold egy mondatát, Csoóri szavaival élve "egy kitűnő ember" figyelmeztetését, mégpedig Soros Györgyét: "Sándor, vigyázzatok ezzel az erdélykedéssel, mert anyám, szegény, azt emlegeti, ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat." A "nyitott társadalom" rendíthetetlen szorgalmazója és finanszírozója, Soros György, éppen úgy jelképe a szabadelvű zsidóságnak, mint ahogy a barackpálinkát és bőgatyát emlegető főrabbit, Landeszmann Györgyöt sem tekinthettük a vallásos zsidó közösség jelentéktelen és hatástalan figurájának. Ha Soros György úgy véli - mert az édesanyja és sokan mások úgy vélik a névtelen, hétköznapi "kis" zsidók közül -, hogy vigyázni kell az "erdélykedéssel", akkor ez a hazai zsidóság egésze szintjén nyilván nem kizárólagos, de ugyancsak nyilvánvalóan hangsúlyos feladat lesz. Ez ellen pedig egy nem önfeladásra berendezkedő, egészséges népnek, nemzetnek mindenképpen védekeznie kell.

Minden látszat ellenére, ehhez egyáltalán nem szükséges, hogy akarja a zsidóságot magából kivetni, kirekeszteni. Csoóri nem véletlenül, hanem magától értetődően beszél magyar zsidókról. Ha azt mondjuk, hogy valamely erdőben túlságosan terjed a tölgy a bükk kárára, ezzel nem állítjuk, hogy a tölgy ne volna része az erdőnek, de még azt sem, hogy a tölgy ne volna önmagában kiváló. Csupán azt a kérdést boncolgatjuk, hogy mi lesz a bükkössel, és mi lesz magával az erdővel?

A másik síkkal, az akár helyénvaló általánosítás következményeivel már nehezebb dűlőre jutni. Láttuk, hogy nem kellett eleve ártó vagy irtó szándék (fogadóközeg) ahhoz, hogy Csoóri nevezetes két mondata zsidókat, liberálisokat és más antinacionalistákat halálra bőszítsen. Ahogy az "erdélykedés"-től is elfoghat(ott) sokakat a halálos riadalom, ugyanígy elfoghat az ő igazságot (valóságot) tükröző, ám a holokausztos érzékenységekről teljesen megfeledkező szavai nyomán is. Jómagam hajlok arra, hogy az elmúlt tízegynéhány év minden "erdélykedése" ellenére sem vitte szerencsére a zsidókat senki sehova; de a "halálos kőzáporok" sem bizonyultak halálosnak. Sok volt (és még sok lesz) a nehezen vagy soha többé be nem gyógyuló lelki sebesülés; de talán egyszer már összegyűlik elegendő tapasztalat: senki nem tör senki életére. A támadók is leginkább saját életüket féltik és védik. Ez pedig jó alap ahhoz, hogy a másikat ne akarjuk aggódó véleménye (sem igazságai, sem igazságtalanságai) elhallgatására rávenni, hát még rákényszeríteni. Jó ok arra, hogy világosan lássuk és elfogadjuk a valóságos érdekkülönbségeket; arra, hogy a szabadelvű zsidók és általában az antinacionalisták sajátos érdekeit és törekvéseit tisztelettel tudomásul vegyük, és mint - a másik törzs által ugyancsak tisztelt - nacionalisták a magunk érdekei szerint, igazi demokratákhoz méltó módon, harcba szálljunk velük. S még ahhoz is jó alap lehet a kölcsönös félelemből fakadó kölcsönös belátás, hogy egy Csoóri Sándorról végre nyugodtan ki lehetne jelenteni, hogy mint tiszteletre méltó nacionalista harcba bocsátkozott az ugyancsak tiszteletre méltó szabadelvű magyar zsidókkal, s ezért még akár zsidóellenesnek is nevezhetjük; de semmiképp nem illethetjük "antiszemitizmussal", mert ez a (Bibó István kifejezésével élve) tömény szó már magában hordozza a holokauszt minden olyan bűnét, amely senki embertől nem állhat olyan távol, mint éppen Csoóri Sándortól. De ugyanígy oktalanság őt kirekesztéssel vádolni, amikor éppen hogy védekezik: a hagyományos magyart óvja a hagyományról letérni kívánó, új, csakis az egyetemességet hirdető magyarral szemben. A "szerves magyar fejlődést" óvja a kulturális, gazdasági, politikai megrázkódtatásoktól: a túl gyors, a nehezen emészthető, az elbizonytalanító-elidegenítő behatások, a végiggondolatlan, nagy összeolvasztások (integráció) ellenében.

Ennyi az ő "bűne" igazából, nem több.

Mint ahogy az annyiszor elátkozott (leszélsőségesezett) MIÉP tagjainak is legtöbbször csupán ennyi a bűnük és nem több. Amikor a Népszabadság Két férfi - egy eset? Csurka és Le Pen hasonlít, de választóik igencsak különböznek címmel közölte egyik egész oldalas írását, ennek adataival akaratlanul is ezt az álláspontot támasztotta alá - miközben óvakodott attól, hogy ugyanerre a következtetésre jusson. Márpedig az tény, amit a két belső cím tömören közöl: MIÉP-bázis: az iskolázott Budapest; Le Pen-voks: lakótelepek és válságrégiók; szóval ez a szembeötlő különbség arra kötelez, hogy a csurkisták és a löpenesek zsidóellenességének gyökerét (indítékát) máshol keressük. Le Pen híveinek zsidóellenességét minden bizonnyal leginkább az irigység és a bűnbakkeresés motiválja; ezzel szemben a magasan iskolázott MIÉP-tagokéban leginkább a nemzetféltés (kultúraféltés) dominálhat. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy ha e felelősségtől átitatott embereket a lehető legalantasabb bűnnel - fajgyűlölettel - vádolják, ez semmiképpen sem fogja növelni a zsidóság iránti megértésüket, sokkal inkább az ellenszenvüket. Ha a viszont a zsidóellenességüket annak nevezzük, ami - egy valóságos kultúrharc (törzsi háború) magától értetődő kísérőjelenségének -, akkor a sokszorosára nő az esélye, hogy a harc során tisztelettel adózzanak ellenfeleiknek, talán még a kultúrájukból is szívesen merítsenek.

5. Lovas István és a susogó szél

Lovas volna tehát az ötödik, egyben az utolsó szem az igazi antiszemitizmustól egyre távolodó logikai láncban. Csoóri mint jellemzően humanista szemléletű, magyar nacionalista, a dolog természeténél fogva zsidóellenes, de véletlenül sem származási, hanem csakis kulturális okok miatt és értelemben: nép feszül népnek, szabadelvűség feszül konzervativizmusnak. Nem fél befogadni a más kultúrát, sőt, gazdagodásként éli meg, de fél a túlzott felolvadástól (akárcsak a zsidó nacionalisták). Csoórival szemben Lovasban nyoma sincs semmiféle nacionalizmusnak. Lovas alapjában véve egyetemes kitekintésű, egyetemes gondolkodású, ebből annak kellene következnie, hogy Lovast nem érdekli különösebben nemcsak mások nemzetisége, nemzeti büszkesége-kötődése, de még származása sem. Hogyan lehetséges ezek után, hogy ma Lovas van kikiáltva a "liberálisok" legfőbb ellenségének, a legveszedelmesebb antiszemitának?

Egyik könyve (már a címe is jellemzi szerzőjét: Liberális kiütések¹²⁰) hátsó borítóján némi élvezettel sorolja fel az őt támadó, "ismertebben hangzó" neveket, Aczél Endrétől Vásárhelyi Máriáig összesen 47-et. "Büszkeség tölt el - írja Lovas -, hogy a balliberálisok szemében az ország leggyűlöltebb újságírója vagyok. Mivel érveik gyengék, gátlásaik nincsenek, rágalmaztak, meghamisítva idéztek, csúsztattak, amivel népszerűségem és hitelem növeléséhez kétségtelenül hozzájárultak. Ezért köszönet is illeti őket." A tárgyilagosságra törekvő elemzőnek itt mindjárt két kiegészítést kell tennie. Egy: a felsorolt 47-ek mindegyikét Lovas ugyancsak megtámadta (némelyeket többször is) a maga írásaiban, rádiójegyzeteiben vagy a Sajtóklub tévéműsorában, tehát itt messzemenőkig kölcsönösségről van szó. Kettő: Lovas néhány kétes vagy legalábbis nem következetes újságírói megnyilvánulása miatt (pl. más - külföldi - szerzők szellemi termékének megjelölés nélküli felhasználása a saját munkájában¹²¹; vagy az őt kritizáló írások megjelenésének megakadályozása a nemzeti tábor sajtójában¹²²; vagy a zsidósághoz - Izraelhez - és a maga zsidóságához való viszonyulásának nyilvánosság előtti lebegtetése¹²³) nem tették teljesen alaptalanná az őt ért támadásokat, ám a kárára elkövetett rágalmazások, csúsztatások ténye is egyértelműen igazolható. Egy olyan fontos - a kötetben mindjárt angolul is közzétett - dokumentumgyűjteménnyel szemben, mint amilyen az Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben, nyilvánvalóan mindennél fontosabb követelmény a pontos idézés. Ezért különösen meglepő, hogy Karsai László, egyébként általában történelmi hitelességre törekvő, s ezért a nyilvánosság előtt másokkal akár ütközni is kész történészünk a következőt adja Lovas szájába (még ha idézőjel nélkül is): "A szadeszesek, a zsidó-baloldali-liberálisok hazaárulók, akik jó pénzért külföldön is antiszemitának rágalmazzák Magyarországot - állítja Lovas István újságíró."¹²⁴ Forrásaként a Magyar Demokrata, 2000. szeptember 21. számát jelölte meg. Csakhogy az eredeti szöveg így szól: "Az SZDSZ-en belüli és körüli tábor természetesen továbbra is megtesz mindent, hogy az általa gyűlölt országimázs központtal ellentétesen negatívan fesse le Magyarországot és annak vezetőit, kerül, amibe kerül (nekik semmibe - sőt), antiszemitának állítsák be."

A "politikai korrektség" követelménye által formázott mai közbeszéd, nem kevésbé a vonatkozó (a kisebbségek, közösségek stb. elleni izgatást, uszítást tiltó) törvény szerint az első (a Karsai-féle) megfogalmazás felér a zsidóság elleni tudatos hergeléssel. Vagyis kimeríti az antiszemitizmus minősített (legsúlyosabb) esetét. A második (a Lovas-féle) állítás ezzel szemben politikailag (és törvényileg) teljesen korrekt, ha a szerzője igazolni tudja állítását. Márpedig Lovas rendszerint neveket és eseteket sorol, megnyilvánulásokat idéz, pontos forrásokat megjelölve. Lovas tehát nem elrugaszkodik a valóságtól, hanem ezúttal is egy valóságosan létező, ráadásul fontos jelenségre hívja fel a figyelmet az SZDSZ-szel, táborával kapcsolatban.

Hogyan lettek ebből Karsainál szadeszesek és zsidó-baloldali-liberális hazaárulók?

Minden bizonnyal úgy, hogy Karsai nem azt idézte, amit Lovas leírt, hanem azt, amit szerinte Lovas gondolt. Baloldali-liberális hazaárulókról Lovas valóban tett már szó szerinti említést grandiózus publicisztikai repertoárjában, de zsidó hazaárulókról, zsidó szabad demokratákról, zsidó liberálisokról vagy hasonlókról soha. Legalábbis szó szerint véve soha. Ebből pedig akár az is következhetne, hogy az SZDSZ-t emlegetve Lovas nem is gondolt a zsidókra, zsidó származásúakra, Karsai tehát egyszerűen tévedett. Hacsak nem tudatosan hazudott: talán éppen azért, hogy a hazai "liberálisok" legnagyobb ellenfelét az "antiszemita" vád bunkójával tegye szalon- és harcképtelenné.

Csakhogy a "susogó szél" esete mást látszik bizonyítani.

Lovas István a Vasárnapi Újságban elhangzott szokásos jegyzeteinek egyikében¹²⁵ - valóban szó szerint idézve - a következőt mondta:

"Soroljuk fel tehát az elhangzott neveket: Vámos Miklós, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, Herczog Edit, Fischer Iván, Eörsi István, Fehér Klára, Vásárhelyi Mária, Tom Lantos, Kertész Imre és Bródy János. Azok a polgárok, akik mindezt végképp megunták, kezdenek mind hangosabban egy furcsa kérdést feltenni és a lehetséges válaszon töprengeni. Mely kérdés így hangzik: mi ezekben az emberekben a közös? A Vasárnapi újság a választ keresi. Persze, meglehet, a hallgatók talán tudják. Netán a szél is susogja már."¹²⁶

Nos, mi lehet bennük a közös? Lovas itt olyan magyar személyeket sorol, akik a magyar jobbközép kormányt külföldön kritizálták. Ebben kétségtelenül közösek. De miben másban, amit a szél is csak susogni mer? A származásukban?

Mindenesetre a heves és sokirányú reakciók folytán az eset bekerült abba a csokorba, amelyet az Antiszemita közbeszéd 2000-ben kiadvány vonatkozó fejezetének szerzője (Pécsi Vera) az év egyik tömegkommunikációs csomópontjának tekint. Neves publicisták nyilvánultak meg mindkét törzsből (Aczél Endre, Mihancsik Zsófia, Megyesi Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós, Eörsi István, Nehéz-Posony István, Nyerges András; illetve Elek István, Csurka István, Bencsik András). Kezdetben a szokásos menet, illetve képlet szerint folyt a lövöldözés, innen oda s onnan ide, a szellemi gettók masszív kerítésén át. A túloldal képviselői nyílt antiszemitizmusnak: "közszolgálati zsidózásnak"¹²⁷ tekintik Lovas jegyzetének idevágó részét. "Ezen" az oldalon azonban ezúttal felborul a megszokott rend: a Lovast védelmezők, illetve az antiszemitizmus vádját visszautasítók közé becsúszik egy elítélő hang is, melynek folytán a nemzeti táboron belül kitör egy kisebb háborúság. Elek István (aki ekkor Orbán Viktor miniszterelnök tanácsadója) a Magyar Nemzetben azzal bírálja Lovas jegyzetét, hogyantiszemita áthallásra alkalmas; s mikor Lovas kemény válaszára¹²⁸ viszontválasszal kíván élni, a Magyar Nemzet ezt már nem teszi lehetővé.

Az eset aprólékos elemzése, tisztázása tehát már nemcsak a két törzs (antinacionalisták-nacionalisták, ezen belül zsidók és nem-zsidók, liberális zsidók és "nemzeti" zsidók) normális együttélése (együttélésének normalizálása) miatt fontos, hanem már a ("nemzeti") törzsön belüli békesség érdekében is.

Nos, úgy vélem, hogy Elek István, ki a két nagy törzs békés párbeszédét, együttélését oly szívesen szorgalmazza, ezúttal is körültekintően és meglehetősen pontosan fogalmazott, ami az eset megítélését illeti; nem biztos azonban, hogy a következtetése (Lovas elmarasztalása) is helytálló volt.

Lovas jegyzetének szóban forgó részlete közéletünk mai szellemi környezetében (mint kommunikációs kontextusban) valóban alkalmat teremtett antiszemita áthallásra. Aligha akadt olyan, politikailag akár csak szerényen művelt rádióhallgató, aki a közös vonáson egyébre is gondolt vagy gondolhatott volna, mint zsidó származásra. Innentől fogva akár mindegy is lehetne, Lovas ténylegesen mire gondolt, hiszen minden megnyilvánulónak felelőssége, hogy félreérthetetlenül fejezze ki magát. Nekünk azonban, akik éppen az egyik legnevesebb és legnagyobb hatású törzsi harcos szemléletmódját vizsgáljuk, tudnunk kell, hogy mi lakozik a fejében és lelkében, azaz Lovas veszedelmes antiszemita-e, vagy ellenkezőleg, már-már olyan rendíthetetlen szabadságharcos, aki még azt is megérdemelné, hogy egyszer még szobrot állítsanak neki.

Tehát nem elégedhetünk meg azzal a - barátságosnak tűnő - feltevéssel, hogy Lovas itt csupán félreérthetően fogalmazott, és csupán ez teremtett alkalmat az antiszemita áthallásra. Lovas személyiségének és kiterjedt munkásságának viszonylag pontos ismeretében mást állítok - ezáltal talán nem várt következtetésre is juthatunk.

Nos, teljes meggyőződéssel állítom, hogy Lovas annak tudatában (azzal a feltételezéssel) sorolta a neveket, hogy az illetők zsidó származásúak és kötődésűek. Ezzel pedig megsértette az alapvetést: a származásfirtatás tilalmát. Lovas nem engedheti meg magának - de saját törzse miatt sem -, hogy nyíltan "zsidózzon", azaz a hazai közélet szereplői közül bárkit is leplezetlenül zsidónak nevezzen. Külföldi neves lapokat, könyveket, szerzőket szemlézve, tekintetét folyamatosan a világra függesztve azonban Lovas nap mint nap találkozik azzal a ténnyel, hogy a számunkra nyakra-főre követendő mintaként állított, nyugati demokráciákban nem ennyire merev ez a szabály. S nálunk is akadnak kivételes példák nem csak a szélsőségesnek, de a mérsékeltnek, szalonképesnek tekintett sajtóban is - igaz, csudák csudájára, kizárólag a baloldalon. "Vagyis Polanskival mindenképpen dolgozni akart, a téma pedig kézenfekvő, hiszen ön zsidó" - mondja interjúalanyának, Adrien Brody filmszínésznek Návai Anikó a Népszabadságban.¹²⁹ "A politikai rendőrség, a későbbi ÁVH (Államvédelmi Hatóság) első tagjai kivétel nélkül korábbi áldozatok, zsidó munkaszolgálatosok voltak [...]" - állítja Ungváry Krisztián ugyancsak a Népszabadságban.¹³⁰ Egy későbbi lapszámban helyesbíti állítását, de nem a firtatásért kér elnézést, csupán leszögezi, hogy voltak nem-zsidó származású ávósok is. Szántó Gábor, a Szombat főszerkesztője is megengedi magának, hogy a Helsingin Sanomat nevű finn napilapnak adott interjújában¹³¹ megállapítsa, mind Antall József miniszterelnöknek, mind pedig Göncz Árpád államelnöknek egyik nagyszülője zsidó volt. Már az interjú címéből - Két neurózisban szenvedő nép Magyarországon - is érzékelhető Szántó kétoldali megértésre való hajlama, vagyis nem afféle kirekesztő (magyarellenes) cionizmusból tartja szükségesnek a zsidó származás felemlegetését; ezzel együtt is nyilvánvalóvá teszi, hogy magyar zsidó (kulturális, vallási) köröktől egyáltalán nem idegen a származás kutatása és nyilvántartása.¹³²

Másutt kitérek rá, hogy az efféle származásfirtatásoknak meglehet a maguk létjogosultsága. Az iménti példákat tekintve: egy zsidót játszó főszereplő kiválasztásában minden bizonnyal jelentősége van annak, hogy milyen származású (pontosabban: identitású). Bizonyára történelmi összefüggések megértésére, örök tanulságok levonására ad alkalmat, ha tudomást szerzünk arról, hogy az ÁVÓ személyi állományának nagy része zsidó származású (helyesebben: identitású) volt. Semmilyen tekintetben nem fogadható el azonban az a baloldali származásfirtatás - a díszzsidózás -, amely éppen olyan primitív érzelmi intelligenciára és alantas ösztönökre vall, mint a jobboldali, bántó szándékú zsidózás. Úgy vélem, a törzsi háborúzás mérséklődése végett nagyon is kívánatos, hogy minél több, magát zsidóként is felmutató közéleti személyiség vállaljon szerepet a jobboldalon; ha ugyanis túlságosan felbillen a zsidók aránya a baloldal javára, eleve csorbul az a kívánatosnak tartott alapelv, hogy a zsidókat éppen olyan embereknek illik tekinteni, mint másokat. Ennek fényében csak üdvözölni lehet az első fokú bíróság döntését, melyben elítélte dr. Tamás Gáspár Miklóst nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazásért, történetesen azért, mert a Népszabadságban megjelent, az "új zsidó nacionalizmusnak" szentelt cikkében "az antiszemita jobboldal házi zsidajai" egyikének nevezte Pelle Jánost, a Heti Válasz főmunkatársát, ő pedig válaszul beperelte.¹³³

A bőven említett példák ellenére a származásfirtatás a hazai közéletben nem tekinthető gyakorinak, szemben Nyugattal. Habár az olyasféle esetek, mint amilyen Tam Dalyellé, a "brit parlament atyjáé" volt, ott is botrány kavarnak: Tony Blair miniszterelnököt - állította a veterán munkáspárti képviselő - "zsidó tanácsadó klikkje túlzott befolyás alatt tartja". Majd hozzátette: "Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy élére állított üvegdarabokon lépdelek, de ha arról van szó, hogy Iránt és Szíriát megtámadjuk, akkor őszintének kell lenni." A honatya nem "átallott" nevet is mondani: a "klikk" tagjaként említette Lord Levyt, Blair közel-keleti küldöttét, és Jack Straw külügyminisztert is.¹³⁴

Norman G. Finkelstein, a Holokauszt-ipar című könyv írója nemcsak azt teszi nyilvánvalóvá, hogy ő maga zsidó származású, de azt is, hogy akik ilyen-olyan haszonleső szerepet játszanak ebben a különös iparban, szintén zsidók. Sőt, az amerikai zsidókról olyan adatok sorát közli, amelyek felvetése, kiteregetése nálunk a lehető legsúlyosabb "antiszemitizmus" lenne. (Hozzáteszem, az adatok többnyire olyan személyek vagy szervezetek kutatásaiból származnak, akikről vagy amelyekről köztudomású zsidó mivoltuk.)

"Lipset és Raab szerint a zsidók egy főre jutó jövedelme csaknem kétszerese a nem-zsidókénak; a 40 leggazdagabb amerikai közül 16 zsidó; az amerikai és tudományos és közgazdasági Nobel-díjasok 40 százaléka, a nagy egyetemek professzorainak 20 százaléka, a vezető New York-i és washingtoni ügyvédi irodák tagjainak 40 százaléka zsidó. A lista folytatható. Nemhogy akadály lenne az érvényesülésben a zsidó származás, hanem mindennek a betetőzése."¹³⁵

Természetesen Finkelsteint is sok zsidó tartja ténykedése miatt antiszemitának. Sőt. Mint idézett könyvéből megtudhatjuk, Leon Wieseltier, a New Republic című., Izrael-párti folyóirat szerkesztője személyesen járt közbe az egyik kiadó (a Holt) elnökénél, hogy megakadályozza Finkelstein művének kiadását. "Ön nem tudja, kicsoda Finkelstein. Az egy mérgező alak, egy gusztustalan, öngyűlölő zsidó, egy féreg."

Jó ideje már Lovas sem kap ellenfeleitől sokkal kedvesebb jelzőket; de ez, mint láthattuk, ugyanúgy nem tántorítja el Lovast, mint Finkelsteint. Sőt, ő még köszönetet is mond értük. De ha ilyen merész, eltökélt és rendíthetetlen, miért segítette kipenderíteni Eleket, a "nemzetit" a "nemzeti" törzs egyetlen országos napilapjából?

Pontosan azért, mert ebben az országban, ebben a ("zsidó-") kérdésben kifejezetten vesztes politikának és taktikának tűnik az egyenes beszéd. Márpedig Lovas azok közé a nem ritka újságírók közé tartozik, akik ténykedésükkel hatni akarnak, eredményt elérni; szolgálni azt a politikai tömböt és törekvést, amelyik éppen rokonszenves nekik. Itt sem tudjuk elkerülni azonban, hogy meg ne álljunk egy pillanatra. Ugyanis ismét csak nagyon lényeges - sőt, Lovas megértése szempontjából egyenesen döntő - kérdés, hogy mi rokonszenves számára. Mi motiválja Lovast, amikor jobbegyeneseit osztogatja? A kérdést külön is érdekessé és indokolttá teszi, hogy a "nemzeti" oldal népszerű ászai között akad olyan, aki - igaz, magánbeszélgetésben - maga is antiszemitának nyilvánítja őt. Elképzelhető, hogy Lovast valóban a zsidógyűlölet mozgatná? Lehet, hogy e gyűlölet indíttatja arra, hogy fürkéssze, vajon mások zsidó származásúak-e? Ezért foglalkozik annyit a zsidósággal publicisztikáiban, rádiós jegyzeteiben, s különösen Magyar Nemzet-beli sajtószemléiben? Hiszen nem telik el szinte nap, hogy elő ne bukkanjon nála a téma valamilyen vonatkozása!

Ha azonban tüzetesen megfigyeljük írásait és válogatásait, a "megérteni és nem ítélkezni" akaró tekintet számára az is világossá válik, hogy Lovas igazi ellenfele mindig is a hazudó, elkenő, sumákoló, agresszív, kétmércés hatalom. Amíg Amerika a szovjet rabságból felszabadulni igyekvő országok legfőbb támogatója és garanciája volt, Lovas az egekig magasztalta Amerikát. Viszont attól kezdve, hogy Amerika önös céljait, hódító törekvéseit jól hangzó szólamokba, hamisságokba csomagolja, s nem tetszik neki az új, demokratikus rendszer ifjú titánjának "önfejűsége" és "nacionalizmusa", tetszik viszont neki a régi rend D-209-es ügynökének roppant előzékenysége és szolgálatkészsége; nos, ezt a politikát Lovas könyörtelenül - szintén rendszeres, napi feladatként - ostorozza.¹³⁶

A törzsi háborúzásba (csetepatéba) belefeledkezve Lovas olykor kétségtelenül maga szolgáltat "bizonyítékot" antiszemitizmusára. Amikor az Izrael Samírral (a Magyar Demokrata számára) készített interjújában¹³⁷ felteszi a kérdést, hogy "Miért van az, hogy nálunk a zsidók folyamatosan antiszemitizmussal vádolják az embereket, noha háborítatlanul, sőt remekül élnek...", szigorú mércével mérve - szó szerinti értelmezésben - zsidóellenességnek ad hangot. Nyilvánvaló ugyanis - ha máshonnan nem, a Kovács András-féle felmérésből -, hogy nem minden magyarországi zsidóról mondható el, hogy "folyamatosan" antiszemitizmussal vádolná nem-zsidó honfitársait, de még az sem, hogy remekül él. Az efféle általánosítások azonban igen gyakran a kimondandó vélemény ("igazság"), markánsabb megfogalmazását, hangsúlyozását szolgálják, tehát nem formailag, hanem lényegileg értelmezendők. Amikor Izrael állam országos főrabbija történetesen azt nyilatkozta a magyar sajtóban, hogy itt a zsidók biztonságban érzik magukat, ugyancsak nyilvánvalóan általánosított, hiszen a főrabbinak egészen biztosan tudomása van olyan zsidókról is, akik szerint Magyarországon erős az antiszemitizmus és az országot szélsőjobboldali veszély fenyegeti.

Az iménti kérdés folytatása ugyancsak megmutatja, mi áll Lovas permanens harapós kedvének hátterében: mindenesetre nem a vele szemben állók zsidóságával (származásával) van baja. "Ha egy békés, igavonó szamárba állandóan belerúgnak, ráüvöltenek, hogy rohadt embergyűlölő, egy idő után felébred benne a vágy, hogy ne húzzon, hogy visszaharapjon" - írja egy helyütt.

Lovas számtalanszor kifejezte - köztudomásúlag - zsidó személyek iránti rokonszenvét. Rendszeresen idéz munkásságukból; ha külföldiek, nemegyszer elsőként ad hírt róluk Magyarországon. Lovas egész ténykedése - az, hogy figyelme mire terjed ki és mire nem -, azt bizonyítja, hogy bár jelentőséget tulajdonít a származásnak-kötődésnek, soha nem tulajdonít nagyobb jelentőséget, mint amennyit a tények, a számára rendelkezésre álló információk indokolnak. Lovas abban a legmerészebb és legkövetkezetesebb, hogy semmilyen "politikailag korrekt" megfontolásból nem hajlandó semmiféle önbutításra. Mint igazi újságírót, addig izgatja a megszerzett információ, amíg valamilyen formában ki nem adja magából, közre nem bocsátja.

A Lovas Istvánt megfejteni vágyó kérdést tehát úgy kell átformálnunk, hogy a tőle felsorolt - "szélsusogta" - nevek közlésével mit akart ő kifejezni vagy elérni. Izgatni, uszítani akart-e, s ha igen, kik ellen?

Természetesen egyszerű földi halandóként nem tudhatjuk biztosan, hogy általában a magyarság reprezentánsai közül ki zsidó, ki nem. Tiszteletben tartva az alapvetés logikáját, nem is kíséreljük meg, hogy kitotózzuk. A Lovas felsorolta nevek esetén azonban akár a magyar balliberális médiából is jószerivel tudható - ráadásul leginkább az érintettek közlése alapján -, hogy többségükben zsidó származású, zsidó identitású személyiségekről van szó, akiknek a származása és identitása (mint korábban megállapítottuk) alapos okkal hozható összefüggésbe antinacionalista (Orbán-ellenes) nemzetközi ténykedésükkel. Sokkal nagyobbat vét a tények, az igazság ellen az, aki kijelenti, hogy ez az összefüggés nem létezik, mint az, aki feltételezi, sőt, állítja létezését. De Lovast még ekkor sem érdekelné a származás, ha nem ugyanúgy gondolná, mint Finkelstein: a zsidók egy része (jó néhány hangadója, önjelölt képviselője) üzletet kötött a saját hasznára, saját szakállára. Lovas, akit politikai okokból, akár ha köztörvényes ürüggyel, sittre vágtak Kádár alatt, s aki álházassággal és a botránykeltés fenyegetésével szabadult el egykor Magyarországról, a rendszerváltás kezdetekor szívélyes, mondhatni, baráti kapcsolatokat ápolt a harsogóan antikommunista, demokratikus ellenzék Amerikába (New Yorkba) látogató tagjaival (Haraszti Miklóstól Kőszeg Ferencig). Ez a szívélyesség akkor, abban a pillanatban párolgott el, amikor Lovas felismerte: zsidó "barátai" az MDF (a jobboldal, a "nemzeti" oldal) ellenében összeálltak az "elvtársakkal", a "kommunistákkal", azaz a régi rend, a kádári diktatúra nómenklatúrájával. Amidőn Lovas visszatért Magyarországra, hogy kivegye részét a régi rendszer megdöntéséből, a demokrácia felépítéséből, maga is láthatta, sőt, újságíróként maga is megtapasztalhatta, hogy a formálódó új baloldal milyen cinkelt kártyával játszik, milyen - voltaképp demokrácián túli - eszközöket, módszereket alkalmaz: a nacionalizmus, az antiszemitizmus, a szélsőjobboldaliság, a szalonképtelenség, a diktatúrára törekvés harsány vádjával bunkózta le, kényszerítette térdre politikai és médiabeli ellenfeleit. S ebben a lázas igyekvésben - akkoriban az MSZP még kellően megszeppenve hallgatott - bizony élen jártak az SZDSZ vezérkarát elfoglaló egykori "barátok". Ez olyan tény, olyan információ, amelyről lehet nem beszélni, de nem lehet elfelejteni, nem lehet úgy tenni, mintha soha igaz nem lett volna.

A kanyargós gondolatmenetet tehát most lerövidítve (kiegyenesítve), s összefoglalva:

Nem igaz az, hogy Lovas zsidóellenes. Semmiféle jele, bizonyítéka nincs annak, hogy Lovas általában utálná, gyűlölné, megvetné stb. a zsidókat, vagy hogy bármikor fellépett volna általában a zsidóság ellen. Ennek az ellenkezőjére viszont számos példát lehet sorolni, amikor köztudottan zsidó származásúakért (pontosabban ezek valamilyen szellemi, erkölcsi teljesítményéért) lelkesedik.

Lovas egy viszonylag pontosan körülhatárolható, hazai politikai-szellemi tömörülés (az SZDSZ és szellemi környezete) ellen visel hadat, a fentebb elmondottak miatt. Nem azért, mert zsidók, hanem mert rendszerellenesnek - a "normális", demokratikus rendszerváltozás kerékkötőinek - tekinti őket.

Lovas azonban egyúttal - ez sejthető, kikövetkeztethető - úgy véli, hogy e politikai-szellemi kör viselkedése és jeles tagjainak zsidó származása között összefüggés van. Fontos azonban, hogy a logikai irányt véletlenül sem fordítja meg, mert az olyan következtetésre vezet, amilyent ő nyilvánvalóan nem gondol. Nem gondolja tehát - még ha megnyilvánulásainak egyike-másika formálisan ezt igazolná is -, hogy minden zsidó úgy gondolkodik, ahogy a "barátai", s ezek - leginkább SZDSZ-beli, SZDSZ körüli - szellemi társai.

Lovasnak mint a világra nyitott embernek nem általában a világ zsidói az ellenfelei (mint ahogy Finkelsteinnek sem), hanem csak azok, akik a zsidó szenvedés tőkésítésével szerzik meg a maguk hasznát; azok, akik hasonló fegyverekkel-módszerekkel bunkózzák le ellenségeiket, mint itthon Lovas egykori "barátai"; azok, akik kettős mércével mérnek. ("- Te antiszemita!" - üvöltötte a géppisztolyos izraeli katona a palesztin csecsemőre. Halál a kettős mércére!" Jellemzően ennyi és nem több Lovas egyik könyvének előszava¹³⁸.) Lovas azért dobta be - a Népszabadság segítségével - Véralgebra című írását (melyért a lap főszerkesztőjétől ott helyben megkapta a "holokauszt-relativista" bélyeget), mert ugyanúgy gondolja, mint amerikai megfelelője (azaz Finkelstein): "A Holokauszt-dogma azzal, hogy teljesen ártatlannak nyilvánítja a zsidókat, lehetetlenné teszi az Izrael és az amerikai zsidóság elleni jogos bírálatok megfogalmazását."¹³⁹ S mert ma már szintén úgy gondolja (mint Finkelsteintől korábban idéztem), hogy "A Holokauszt egy remek ideológiai fegyver. Segítségével »áldozatnak« tüntetheti fel magát a világ egyik legjelentősebb katonai hatalma, amely rendszeresen megsérti az alapvető emberi jogokat."

Lovas tehát (akárcsak Finkelstein) sokkal inkább az emberi jogok, a véleményszabadság, az igazság bajnoka, sokkal inkább az álságos hatalomgyakorlók ádáz ellensége (olykor kaján provokálója), semhogy a zsidóságnak mint fajnak, népnek, történelmi-kulturális-vallási közösségnek volna ellensége. Ha Lovast e magatartása miatt antiszemitának tekintenénk, akkor ugyanígy kellene megítélnünk egy (angol nyelvű) izraeli laptól (a Ha'aretztől) kezdve, egy baloldali brit hírlapon (a Guardian-en) vagy egy konzervatív svájci újságon (Zeit-Fragenen) át egy globális amerikai napilapig (az International Herald Tribune-ig) a nyugati sajtó csaknem teljes spektrumát, amelyben - Lovas szemlézésében - efféle gondolatokra bukkanhatunk:

Annak ellenére, hogy Blair brit miniszterelnök Camp Davidben arra akarta rávenni az amerikai elnököt, hogy egy palesztin állam létrehozásának időpontját tűzze ki, tekintettel arra, hogy a muzulmán világ az izraeli-palesztin konfliktust tekinti a legfontosabb vitás pontnak, az izraeli kormány diplomatái és az amerikai zsidó lobbi értésére adta Bushnak, hogy népszerűsége forog kockán, ha enged Blairnek [...]" (Ha'aretz)¹⁴⁰

"Nem hiszem, hogy bárki, aki emberi lénynek tekinti magát, képes erre főcímmel és Pénteken egy négyéves palesztin kisfiút lőtt le egy katona - az izraeli hadsereg legújabb áldozata alcímmel Chris McGreal, a baloldali brit lap újságírója megvizsgálta a megrázó, hasonló gyilkosságok sorozatát. Egy ilyen eset: a zsidó állam katonái minden ok nélkül lövöldöztek. A lövöldözés elől hazafutó kislány fejét két golyó érte. Édesanyját átölelte és meghalt. [...] Jonathan Sacks, Nagy-Britannia főrabbija nemrégiben azért dicsérte az izraeli hadsereget, mert a legemberibb a világon. Ezt a szöveget visszhangozzák az izraeliek is. Holott minden öt palesztin áldozat közöl egy gyermek. 408 gyereket öltek meg 2000 szeptember óta, a megölt gyerekek egynegyede 12 évnél fiatalabb." (The Guardian)¹⁴¹

"A címoldalról indítva nem kevesebb, mint nyolc teljes újságoldalon bizonyítja a svájci konzervatív lap, hogy az Irak elleni amerikai háborút Izraelben gondolták ki." (Zeit-Fragen)¹⁴²

"Összedől a csődbe ment izraeli társadalom főcímmel, A cionizmus vége? alcímmel a globális amerikai lapban megjelent írásában Avraham Burg, az izraeli törvényhozás 1999 és 2003 közötti elnöke, a knesszet munkapárti képviselője sürgeti Saront, hogy válasszon »a zsidó rasszizmus vagy a demokrácia között.« A cionista forradalom mindig is két oszlopon nyugodott: az igazságosság útján és az etikai vezetésen. E két oszlopnak mára nyoma sincs. »Az izraeli nemzetet ma a korrupció tákolmánya tartja össze, valamint az elnyomás és az igazságtalanság alapján nyugszik. A zsidó túlélésért folytatott kétezer éves küzdelem mára települések államává züllött, amelyet korrupt törvényszegők amorális klikkje kormányoz, miközben saját állampolgáraikra és ellenségeikre sem figyelnek.«" (International Herald Tribune)¹⁴³

Mi Lovas "szélsusogása" ahhoz képest, hogy a Ha'aretz egy másik számában arra találunk megjegyzést, hogy az oroszországi zsidóellenesség csökkenéséhez hozzájárult a Jelcin-barát orosz zsidó "oligarchák" eltűnése, és arra találunk adatot, hogy ennek ellenére "nyolc zsidó klán kezében van a 64 legnagyobb orosz vállalat tőkéjének 85 százaléka"¹⁴⁴? Mindez együtt sem feledtetheti azonban Elek István tartalmilag helyénvaló ítéletét Lovas vasárnapi jegyzetéről: vagyis, hogy "antiszemita áthallásra" ad alkalmat. Abból a szempontból, hogy az ilyesféle ítélet milyen politikai-taktikai hiba egy törzsi háború kellős közepén, érthető Lovas dühödt reagálása. Ahhoz képest viszont, hogy a susogó széllel maga Lovas mekkora politikai és taktikai hibát követett el, be kell látnunk, Elek hibája teljesen eltörpül.

Hiába semmi köze Lovasnak az antiszemitizmus bármely vállfajához (fokozatához), ha az áthallás miatt mégis ezt fogja elhitetni magáról; de nem csak magáról, hanem mindazokról, akiknek szolgálatába áll. De talán ez sem olyan nagy ár az igazság kiderítéséért, felmutatásáért. Ez a tudása, információja azonban, mely felebarátai származására vonatkozott, attól a pillanattól fogva, hogy kilépett a megértésre törekvő elemzés kapuján, s közhírré tétetett (susogásra bocsáttatott), ebben a mai, hazai szellemi-politikai környezetben nem egyszerűen haszontalanná, értéktelenné vált, de valósággal károssá; mert - akármilyen furcsa - nem felmutatta, hanem elfedte az igazságot! Mert a susogást hallgatók számára ebben a pillanatban nem a nemzetközi országlejáratókat, hanem a zsidókat tette ellenséggé. Nem azokat a zsidókat, akik elkövetik az országlejáratást, hanem az összest. Azt a gubancos logikai utat, amelyet eddig bejártunk, hogy cáfoljuk Lovas antiszemitizmusát, akármennyire következetes és igaz is, nincs ember, aki ott a készülék mellett rögtön átláthatná. A médiafogyasztó, abban a futó pillanatban, általánosít, kivétel nélkül mindig. Zsidó is, nem-zsidó is. Primitív ember és Nobel-díjra érdemesült ugyanúgy.

Nem sokkal a nagy fontosságú, 2002. évi országos választások előtt nyilatkozta Kertész Imre: "Magyarországon nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiában". Legnagyobbjaink "zsidózásai" és "nácizásai", akár itt, akár ott, így vagy úgy hangozzanak el, mindenképp kiváló alkalmak a törzsi háború prolongálásához. Viszont bizonyosan nem alkalmasak, minden kétségtelen szándékuk ellenére sem: az igazság - az igaz igazság - felmutatására.

Akkor meg...?

ELLENPRÓBA

Összevetés Sartre antiszemitájával

Fontos állításoknak érdemes elvégezni az ellenpróbájukat, a fordított irányú igazolásukat. Jean-Paul Sartre mintegy hatvan éve - Elmélkedések a zsidókérdésről című könyvében - aprólékosan leírta, milyen is az igazi antiszemita. Nem állíthatjuk, hogy Sartre tévedhetetlen volna, ám meglátásai valamelyest mégis jó összevetési alapot nyújtanak számunkra: nem voltunk-e túl engedékenyek (netán szigorúak) a magunk ítéleteinek meghozatalakor, amikor összeállítottuk a magunk "Antiszemita" példatárát?

Megnézzük tehát, mit feltételez Sartre: milyen gondolkodásmód, tulajdonságok, magatartásjegyek jellemzik az ő antiszemitáját (legalábbis szemezgetünk a kínálatból), aztán megvizsgáljuk, hogy mennyire felelnek meg ezeknek a magunk kiválasztottjai (az esetek és az emberek). Egyúttal azonban ki fogjuk használni Sartre némely filozofikus mélységű tézisét, hogy cáfolásával vagy megerősítésével messzebb menő (az öt eseten és emberen is túlmutató) következtetésre próbáljunk jutni. - szigorúan a magyar törzsi háború természetével kapcsolatosan.

Tehát Jean-Paul Sartre szerint, az ő szavaival:

Az antiszemitizmus egyáltalán nem gondolat, nem vélemény, hanem elsősorban szenvedély¹⁴⁵. Nem ritka, hogy valaki inkább a szenvedélyt választja, nem az ésszerűséget. De szenvedélyének tárgyát (az asszonyokat, a dicsőséget, a hatalmat és a pénzt) rendszerint szereti. Mivel az antiszemita a gyűlöletet választotta, kénytelenek vagyunk arra következtetni, hogy a szenvedélyes állapot az, amit szeret.¹⁴⁶
A zsidóról alkotott vélemény korántsem tapasztalatból fakad, éppen ellenkezőleg, az előzetes megvilágításban látják a tapasztaltakat; ha nem léteznének zsidók, az antiszemiták bizonyára kitalálnák őket.¹⁴⁷
Az antiszemita a tömegek embere, akármilyen kicsi növésű, még gondos elővigyázattal le is hajol, nehogy kilógjon a nyájból, és szembe találja magát önmagával. Ez a mondat: "Gyűlölöm a zsidókat", azok közé tartozik, amelyeket csoportosan mondanak; ezzel a mondattal az ember tradícióhoz és közösséghez köti magát - a középszerűekhez. Az antiszemitának az intelligencia: zsidó tulajdonság, tehát nyugodt lélekkel lenézheti azt, mint minden olyan egyéb erényt is, amellyel zsidó rendelkezhetik.¹⁴⁸
Az antiszemita úgy áll szemben a zsidóval, mint az érzelem az értelemmel, mint az egyes az egyetemessel, mint a múlt a jelennel, mint a konkrét az absztrakttal.¹⁴⁹
Az antiszemitizmus teljes egészében meghatározza az antiszemita egész egyéniségét. Természetesen az egyik antiszemitánál egyes jellegzetességek hangsúlyozottabbak, mint a másiknál. De minden esetben egyszerre van jelen valamennyi tényező, együtt, egymással kölcsönös összefüggésben. A zsidó - mondja az antiszemita - teljes egészében romlott, teljes egészében zsidó. Az antiszemita felfogásában minden személy szétbonthatatlan egész.¹⁵⁰
Az antiszemita tehát olyan ember, aki fél. Persze nem a zsidóktól, hanem önmagától, a lelkiismeretétől, a szabadságtól, az ösztöneitől, a felelősségeitől, a magánytól, a változástól, a társadalomtól és a világtól, vagyis mindentől, a zsidók kivételével. Gyáva ember, aki nem akarja bevallani magának a gyávaságát. Gyilkos, aki visszafojtja és cenzúrázza ölési hajlamait, de megfékezni nem tudja őket, és mégsem merészel másképp ölni, mint képletesen vagy a tömeg személytelenségében.¹⁵¹
Röviden összefoglalva: az antiszemita fél az emberi sorstól. Az antiszemita kőkemény szikla, dühöngő vihar, pusztító villám akar lenni: minden, csak nem ember.¹⁵²

Az egyszerűség kedvéért haladjunk többé-kevésbé sorjában, s így szembesítsük magunkat (példáinkat) Sartre antiszemitájának vonásaival.

Sartre szerint az antiszemita sajátja a szenvedélyes gyűlölet. A gyűlölet a lélekben képződik, s ezáltal jól elrejthető. A szenvedélyes gyűlöletnek azonban előbb-utóbb csak ki kellene ülnie az arca, rá kellene ülnie a hangsúlyokra, mondatokra. Vajon jellemzi-e ez Csoórit, a "halálra" kövezettet, vagy Lovast, a legnagyobb "antiszemitát"?

Lovast - írásai, hangos jegyzetei nyomán sokan tartják gyűlölködőnek, olykor még azok is, akik nem tartják antiszemitának. Pedig Lovas épp elégszer adta bizonyítékát kajánságának; annak, hogy élvezi az ütközeteket. Ilyenkor valóban tetten érhető szenvedélye, de nem a gyűlölködésé, hanem a szellemi csörtéé. Éppen ezért harcol mindenféle hatalom ellen, és soha a kicsik, szürkék, hatástalanok ellen. A gyűlölködés nem benne fészkel, hanem némely olvasóiban, hallgatóiban születik: igaz, Lovas eltökéltsége, rámenőssége, sőt, kérlelhetetlensége miatt. Ama tulajdonságai miatt, amelyek máskor meg mindenkinél magasabbra emelik a törzsi harcosok közül.

Ráadásul Lovas vélt "antiszemitizmusa", csodák csodájára, azután támadt fel, hogy előzőleg szívélyes kapcsolatban állt - köztudomásúlag zsidó - ellenzékiekkel; korábban pedig soha semmikor nem jutott eszébe "a zsidók"-kal vagy Izraellel foglalkozni. Sartre szerint az antiszemitának a zsidóról alkotott véleménye korántsem tapasztalatból fakad, éppen ellenkezőleg, "előzetes megvilágításban látja" a tapasztaltakat - ám Lovasra sehogy sem illik rá "a tapasztalat előtti", előítéletes gyűlölet, mint az antiszemiták egyik legfőbb tulajdonsága.

Ugyanez érvényes Csoórira is és állítólagos gyűlöletére, holott évtizedes baráti viszony fűzte őt zsidókhoz. S bár Csoóri költőként vitathatatlanul az emberi lét teljességére figyel, sokkal inkább szelíd, kiegyensúlyozott költő ő, semmint hangos és kihívó. Rá nézvést különösen igaz, hogy a gyűlölet (és a félelem), mely a felé tartó kőzáport útjára indította, nem benne támadt, hanem a kőhajítókban. Nem mintha egy szelíd és gondolatilag kiegyensúlyozott ember ne lehetne a maga módján eltökélt, nagyságából és hiúságából fakadóan erőszakos. De ez ugyancsak nem tévesztendő össze a szenvedélyes fajgyűlölettel.

Ha, mint Sartre állítja, az antiszemita a tömegek embere (aki akármilyen kicsi növésű, még gondosan és elővigyázatosan le is hajol, nehogy kilógjon a nyájból, és szembe találja magát önmagával), akkor nem csak Lovas és Csoóri, de Csurka sem illik a képbe. Csoóri semmilyen értelemben nem tömegember; nem csak mert gondosan kerüli a zajos és tömeges (ennek megfelelően színvonaltalan) csoportosulásokat, de azért is, mert nem érez különösebb vágyat arra, hogy a tömegekhez szóljon, hogy befolyásolja őket. Lovas vagy Csurka annál inkább. Viszont sem Lovasra, sem Csurkára nem érvényes, hogy gondosan, elővigyázatosan bármikor is lehajoltak volna, hogy ne lógjanak ki a sorból. Hogy bármikor is csak csoportosan lettek volna hajlandók bármit mondani, mint Sartre tömegember antiszemitája. Csurka is, Lovas is mindig előbb szólalt meg, mint bárki más.

Arra pedig már ifj. Hegedűsnél sem találunk árulkodó nyomokat, hogy számára az intelligencia zsidó tulajdonság volna, tehát nyugodt lélekkel lenézné (mint minden olyan egyéb erényt, amely a Sartre szerint a zsidókat jellemzi). Ifj. Hegedűs haragját sokkal inkább az az oktalan önhittség (mondhatni, fennhéjázó butaság) váltotta ki, amellyel a Magyar Hírlap szerzője és a mögé képzelt galíciai jöttmentek úgy gondolták, joguk lehetne bárkit is kirekeszteni ebben a (magyarok lakta) országban.

Az antiszemita, Sartre szerint, úgy áll szemben a zsidóval, mint az érzelem az értelemmel, mint az egyes az egyetemessel, mint a múlt a jelennel, mint a konkrét az absztrakttal. Nos, rendszerváltozásunk törzsi háborúját végig a kétoldali hisztérikus megnyilvánulások kísérték, és semmiképp nem jellemezte több higgadt értelem és kevesebb szenvedélyes gyűlölködés, utálkozás az antinacionalista törzset (benne a zsidókat), mint a nacionalistát. Az egyetemes látásmód dolgában egészen biztos, hogy Lovas vagy Csoóri kenterbe veri a legtöbb rövidlátó (beszűkült) antinacionalistát, akik legfeljebb a szólamok szintjén látják be, hogy Magyarországnak magyar országként kell megkeresnie és megtalálnia helyét a nagyobb közösségben; nem csak a magyarok, de minden európai érdekében.

Sartrenak ezúttal az a sémája sem illeszthető a magyar "antiszemita" jelöltekre, hogy ezek inkább a múltat, a zsidók inkább a jövőt tartanák figyelmük homlokterében. E francia baloldali gondolkodó szerint egyébként "Ahhoz, hogy valaki az unokák szemére vesse a nagyapák vétkeit, elsősorban igen primitív fejlettségű felelősségérzés kell" (mint amilyen az akkori lengyeleket jellemezte volna, akik múltbéli viselkedésükért gyűlölték volna a zsidókat)¹⁵³. Mára inkább az vált jellemzővé (noha teljesen érthetően s kellő tisztelettel véve tudomásul), hogy a zsidóság érzelmei, gondolatai tapadtak meg a múltnál (a holokausztnál), s a nem-zsidók hozzá való "megfelelő" viszonyulását a közös jövőépítés elemi feltételének tekintik. Az is kétségtelen azonban, hogy a radikális nacionalisták köreiben (Csurkáékéban) már az öltözék (a Bocskai-ruha) is a múlthoz való szenvedélyes kötődést tanúsítja. Lovas viszont leginkább a jelentben él; ha ez nem mindig sikerült neki, annak tudható be, hogy a továbbélő kádári nómenklatúra egyszerre fogja át a múltat, a jelent és a jövőt. Csoóri pedig csak annyiban és annyira kötődik a múlthoz, amennyiben és amennyire a hagyományok, kulturális értékek óvása, megőrzése valójában a jövőt - az értékes jövőt, benne a magyarokat és nem magyarokat egyaránt - szolgálja.

S hogy viszonyulnak "antiszemita" jelöltjeink a konkréthoz, s az ő "gyűlöltjeik" az absztrakthoz? Nos, úgy tűnik, ebben a szembeállításban sok igazság van. "A zsidónak" egyfelől több évezredes vándorlása, hontalansága, gyökértelensége miatt, másfelől saját, minél teljesebb emancipációja megteremtése reményébeninkább a konkrét (nemzeti kötődések, hagyományok) szétfeszítése, egyszersmind az absztrakt (egyetemes) állapot megteremtése az érdeke. Messzebb lát, mint egy nemzet s egy ország határai, s az onnan - a nemzetek feletti szférából - derengő szebb jövőért, az emberiség közös nagy szárnyalásáért hamarabb hajlamos sutba vágni, széttördelni, lerombolni mindazt, ami a nemzetet nehézkessé teszi, földhöz tapasztja: tehát múltját, hagyományait, jelképeit, belső kötelékeit. Konkrétabb nemzeti szokások, saját hangsúlyos értékek, erkölcsök helyett szívesebben látja az elvontabb szabályok, az egész világra kiterjedő általános emberi és polgári szabadságjogok uralmát, mert ezek, hite szerint, nagyobb biztonságot, szabadabb érvényesülési lehetőséget teremtenek számára.

Vele szemben a nem-zsidó, s ráadásul nacionalista magyar - éppen azért, mert fontosak: azaz értékek számára - inkább óvná, őrizgetné a nemzet sajátos vonásait, de magát a nemzetet is a túl gyors, sokkszerű (szabadjára engedett, azaz: "szabadelvű", "liberális") változásoktól, a "szervetlen fejlődéstől", a "forradalmi" felfordulásoktól, rombolásoktól. Nos, nem először állapítjuk meg: Magyarország számára a legjobb jövőbe vezető út alighanem e kétfajta szemlélet és törekvés megfelelő egyvelegéből keveredhet ki. Eredendően egyik sem bűn tehát, jó esetben pedig mindkettő valósággal erény.

Elérkeztünk Sartrenak ahhoz a filozofikus mélységű felvetéséhez, amely ugyan nem mentes a logikai döccenéstől, de így is kiváló alkalmat nyújt a szembesítéshez és tisztázáshoz. Már csak azért is, mert további tételei ugyancsak e körül forognak, ezt építik, erősítik. Ennél is fontosabb azonban, hogy voltaképp itt válik el az igaz ember a férgesétől: akire nézve valóban helytálló az a Sartre-i tétel, hogy "Az antiszemitizmus teljes egészében meghatározza az antiszemita egész egyéniségét"; akire igaz, hogy mindaz a vonás, amelyet korábban felsoroltunk s amelyekről még szólunk, őbenne "minden esetben egyszerre van jelen", "együtt, egymással kölcsönös összefüggésben"; s aki valóban úgy vélekedik, hogy "a zsidó" "teljes egészében romlott, teljes egészében zsidó". Az ilyen ember a mi felfogásunk szerint is valóban antiszemita, a szó igazi (tömény) értelmében - tehát egyszersmind bűnös, tán büntetendő is. Akiben viszont a szóban forgó vonások (tényezők) nincsenek hiánytalanul jelen, Sartre értelmezésében nem antiszemiták; s ha már elfogadjuk gondolatainak, meglátásainak időtállóságát és aktualitását, szerencsés volna az ő komplex szemléletét széles körben ismeretessé tenni, s rögvest követésre ajánlani. Nem azért, mert ezáltal jó néhány "antiszemita" megúszhatná a megbélyegzést (a "megkövezést") és a büntetést, hanem azért, mert ezáltal jó néhány nem antiszemita kerülhetné el az alaptalan, oktalan vádaskodást. Kevesebb olaj ömlene a tűzre, lanyhulhatna a törzsi háború hevessége.

De mielőtt Sartre gondolatait e nemes célra felhasználnánk, a tisztesség úgy kívánja, vizsgáljuk meg, valóban igaza van-e. (S nem csupán a tisztesség kívánja: ha csak egy picike rész is helyet kapott bennünk Krisztus lelkéből, akkor az emberiség férgesével - az igazi antiszemita lelkével is kezdenünk kell valamit, megértésével, s főleg hite, rögeszméje megingatásával is meg kell próbálkoznunk...).

Mindenekelőtt a logikai döccenő: amit a filozófus az antiszemita szemére vet, ugyanazt maga is elköveti. "Az antiszemita felfogásában minden személy szétbonthatatlan egész" - mondja Sartre, ő pedig ugyanilyen séma szerint szétbonthatatlan egésznek tekinti az antiszemitát. Sartre úgy képzeli, hogy ha az antiszemita oktalanul gyűlöl, akkor minden gondolata, ténykedése ettől az irracionális gyűlölettől van átitatva; hiszen voltaképp nem a zsidókat gyűlöli, hanem a gyűlölet szenvedélyét szereti. Ha nem volnának zsidók, gyűlölete kiélésére "bizonyára kitalálná őket".

Sartre nyomán és Sartre-tól függetlenül a mai napig közkeletű, általános felfogás, hogy aki antiszemita, az nem ember, azt ki kell rekeszteni a közéletből, annak el kell lehetetleníteni az életét, karrierjét. Az igazi baj ezzel a felfogással leginkább az, hogy mivel a túloldalról nyakló nélkül szeretik rásütni minden törzsi ellenségre az antiszemitizmus vádját, legalábbis az ország egyik (bal) feléből sikeresen rekesztenek ki jobb sorsra, azaz több megbecsülésre méltó, akár igazán nagy formátumú embereket. (E felfogás tehát igazából nem is marad meg puszta szemléletnek, hanem rögtön ítélkezéssé, önbíráskodássá változik.)

E nagy formátumú emberek olykor a másik oldal szellemi óriásai. Akikből ha a túloldal bűnösöket és törpéket igyekszik gyártani-zsugorítani, akkor az őket (az óriásokat) tisztelők és szeretők sokaságában elementáris dühöt, fájó keserűséget, csöndes, nehezen kiirtható ellenszenvet, akár gyűlöletet fognak támasztani, amely ki más ellen irányulna és irányulhatna, mint e különös gyártók-zsugorítók ellen.

Lovas István (e sorok írásakor) legfrissebb lapszemléjéből (Magyar Nemzet, 2003. augusztus 26.) tudom meg, hogy egy (a német családokkal, idősekkel, nőkkel és fiatalokkal foglalkozó minisztérium támogatásában megjelenő) német-héber nyelvű internetes honlap (Entimon) "elemzésében" hosszan ír Csoóri Sándor "antiszemitizmusáról" is. Meg egy sereg másról, ami csak látszólag nem tartozik ide s töri meg gondolatmenetünket. Arról például, hogy kódolt antiszemitizmus volna a "liberális", a "liberális-bolsevik", de még a "tavaszi nagytakarítás" kifejezés is; vagy arról, hogy Kertész Imre szerint magyarnak lenni apakomplexusban szenvedő, szado-mazochisztikusan perverz kelet-európai kisállam-lelkület, amely saját frusztráltságát azzal "reagálja le", hogy a kisebbségeket gyűlöli. Meg arról, hogy a Magyar Rádió is antiszemita, mert Liszt Ferenc Les Préludes-jét játssza, egyébként Orbán idegengyűlöletének is sokszor hangot adott. E kicsi dióhéjban, hihetetlen, de minden ott van, amiről beszélünk. Akárcsak egy másik kicsi dióhéjban, az ugyanitt szemlézett vezető holland lap (NRC Handelsblad) egyik cikkében, a kilenc év után Magyarországról távozó tudósító nem kevésbé elfogult és egyoldalú írásában, amelyben pedig Heller Ágnessel találkozhatunk. Szerinte "A magyarok neurotikus, egészségtelen és beteg nép, mely híján van minden önbizalomnak. Elvesztették identitásukat, és saját magukon kívül mindenkit hibáztatnak." A holland tudósítónő megemlékezik arról is, hogy Orbán idején egy diákcsoport a külföldi tudósítók minden megjegyzését figyelemmel kísérte, de pechjük lett, mert "két évvel később a »külföld« bosszút állt azzal, hogy Kertésznek irodalmi Nobel-díjat adományozott".

Nincs különösebben nehéz dolga a magyar törzsi háború krónikásának (pontosabban természetrajza elemzőjének), mert valóban minden cseppben ott van a tenger; s mintha ez a tenger is örökkévaló lenne. Nemcsak a (nem-zsidó) magyarok szenvednek apakomplexusban, de - úgy tűnik - a zsidó magyarok is. Lehetne persze mindkettőt több megértéssel szemlélni és kevésbé bántóan kifejezni, a lényeg azonban nem változik ettől: itt valóban nép feszül népnek, helyesebben: törzs feszül törzsnek, s az egyik a másiktól komplexálódik és frusztrálódik, egymástól vannak üldözési mániáik, pontosabban: mániájuk a másikban testesül meg.

Mondhatnánk, Csoóri éppen olyan gyarló, hibákkal teli ember, mint bárki más (hiú, túlérzékeny stb.), de akárhogy nézzük, forgatjuk is (még a nagy, ugyebár baloldali gondolkodót is segítségül híva), az antiszemitizmus (fajgyűlölet) bűne sehogy sem illik rá. Csoórinak nem az a bűne, hogy antiszemita volna, hanem az, hogy nagyon magyar, s ez persze nincs ínyére egyetlen antinacionalistának sem. De legalábbis a korlátoltabbjának (betegebbjének, identitászavarosának), aki a nagyon magyart csak nagyon antiszemitaként, nagyon idegengyűlölőként, nagyon fasisztaként tudja elképzelni. A tenger attól tűnik öröknek, hogy ugyanezt már a holokauszt óta, a világháború befejezésétől folyamatosan átélhetjük, kezdetben zajosabb, később csendesebb, mostanság (a rendszerváltozás kezdete óta) újra zajosabb formában. 1945-ben Németh László, Féja Géza, Kodolányi János, Sinka István és Szabó Lőrinc ellen indult szellemi hajtóvadászat, hogy ezt az öt embert háborús bűnösként a vádlottak padjára ültessék.¹⁵⁴ (Bizonyára ugyanide szánták volna Szabó Dezsőt is, ha nem hal meg "idejében".) Bibó Istvántól, akit ma is gyakran emlegetnek, annál szűkebben idéznek, éppen ideje lenne átvenni azt az árnyalt szemléletmódot, amely eddig sehogy sem akart gyökeret verni. Ebben segíthet most Petrik Bélának a Magyar Szemlében megjelent tanulmánya (Bibó István és a Parasztpárt centruma), amelyben Bibónak, végre-valahára, nagyon fontos, mondandónkkal egybevágó gondolataival találkozhatunk.

"A Szabó Dezső ellen emelt fasiszta vádat érdemes volna pontosabban megformázni, helyére tenni. Világosan megmondani, hogy Szabó Dezsőnek mind a parasztság kérdésében elfoglalt álláspontjai, mind pedig magyar patrióta álláspontjai mérhetetlen és teljességgel mértéktelen romantikával voltak terhelve, ugyanakkor leszögezni, hogy a fasizmusból nem volt benne sem hatalom-kultusz, sem diktátor-kultusz, sem erőszak kultusz."¹⁵⁵

Petrik megállapítása szerint Bibó nem azokat ítélte antiszemitának, akik nem szerették a zsidókat, hanem azokat, akik a zsidóság világméretű összeesküvésének gondolatát képviselték. A népi mozgalomban egyetlen ilyen ember volt, Erdélyi József, akitől a népi mozgalom tagjai is nyilvánosan elhatárolták magukat 1943-ban. A többiekre Bibó két viszonyulási pontot különböztetett meg: Az egyikre szintén valamiféle zsidóellenes érzület volt jellemző, amely azonban "soha egy pillanatra sem fogadta el a hitlerizmus akár német, akár magyar változatainak bármelyikét." Ennek az álláspontnak legmarkánsabb képviselője Sinka István volt, akinek nézetei egyfelől személyes emlékekből, másfelől paraszti radikalizmusából táplálkoztak, ellenségként kezelve minden nagytőkét, így a zsidó nagytőkét is. A másik viszonyulásként a Szabó Dezső-i álláspont képviselőinek körét érintette, ide sorolva Németh Lászlót, Féja Gézát, Kodolányi Jánost. Nézetük szerint "a nagyméretű és nagy tömegű zsidó és német asszimiláció a magyar nemzet számára túlzott, nehezen megemészthető és egészségtelen jelenséget okozó folyamat volt...".

Ennek ellenére erről az álláspontról nem tételezhető fel tudatos rosszindulat, szögezte le Bibó (folytatja Petrik), és nem hasonlítható az antiszemitizmus "gyilkolásba és nihilbe vezető perspektívájához" sem. "Nem is a szó tömény értelmében vett antiszemitizmus, hiszen a zsidóknak nem tulajdonít központi vagy egyetlen szerepet: elsősorban az érzékenységüket sérti meg."¹⁵⁶

Íme már nem csak Sartre-nál, de Bibónál is szükségeltetik az igazi antiszemitizmushoz valamiféle gyilkos ösztön, valamilyen irtási vágyakozás. Nádas Péter fel is tételezi a mai magyar nacionalistákról, hogy van bennük ilyen szándék. Vajon hol lehet ezt megtalálni, mondjuk, Csoóri Sándornak akár a nyilatkozataiban, akár esszéiben, akár költeményeiben. Jómagam ez utóbbiak között végre ráleltem egy rövid versikére, amelyből kellő igyekezettel kiolvasható (azaz kellő érzékenységgel kiérezhető) az ölési vágy¹⁵⁷, s az, hogy szerzője (mint Sartre mondja), kőkemény szikla, dühöngő vihar, pusztító villám akar lenni: minden, csak nem ember. Így szól:

Ősember és ősgyerek

Ősember
és
ősgyereke,
amikor még vadász volt,
ki-kijárt
az őserdőbe,
s naphosszat csak vadászott.

Ősember
és
ősgyereke,
ha pontosan célzott,
minden este
hazavitt és
megsütött és
meg is evett egy-két rinocéroszt.

De ha nehéz, sőt lehetetlen is igazolni, hogy Csoóri embertelen, Lovasról, a "jobbegyeneseiről" elhíresült, kemény, sokszor kíméletlen újságíróról bizonyára könnyűszerrel bebizonyítható, hogy a zsidóüldözésen kívül semmi más nem érdekli. Mi másról árulkodnának lapszemléi, amelyek jószerivel minden alkalommal (azaz minden álló nap) hemzsegnek a zsidó vonatkozásoktól? Az elemző azonban két ok miatt is nehezen hajlik erre az egyszerű magyarázatra. Az egyik, hogy az évek jönnek, mennek, de a törzsi háborúság (ha nem változatlan formában s hangsúlyokkal is) marad: az újságíró nem ragaszkodik jobban a témához, mint a téma a jelenvalósághoz. A másik, hogy a kíváncsi szemlélő rendre belebotlik olyan Lovas-szemlékbe, amelyekből inkább afféle gyermekes báj, (újságírói) csudálkozás sugárzik, semmint gyilkos (politikusi) ösztönök; márpedig az igazi antiszemitának - Sartre "időtálló" meglátása szerint - tetőtől talpig gonosznak kellene lennie.

Ilyesféle rácsudálkozásokra gondolok:

Prometeáról, az első, klónozás nyomán világra jött lóról, illetve az ehhez vezető munkáról tudósít [...] a bostoni lap. Amerikai tudósok úgy kommentálták az eseményt, hogy az bizonyíték arra, "megfelelő erőforrások birtokában biológiai értelemben valószínűleg lehetséges minden állat, így az ember klónozása is". A lóversenyvilágot is foglalkoztatja a klónozás kérdése: legfőbb szervezetük, a Jockay Club már deklarálta, hogy csak természetes fogantatás nyomán világra jött lovakat fogad el.¹⁵⁸

De dobjuk félre Sartre-t, ne takarózzunk vele! Világháborús visszaemlékezések szerint a legnagyobb náci tömeggyilkosok némelyike szenvedélyes muzsikakedvelő volt. A világtörténelemből egyébként is úgy tűnik, hogy nem csupán a szenvedélyes gyűlölet, de a szenvedélyes szeretet is képes ölni. Hogy mást ne mondjak, Izrael feltámasztásáért is rengeteg cionista áldozta életét. A hősöknek kijáró tisztelettel kell megemlékezni róluk. Még akkor is, ha e hős cionisták nem mindig a maguk, hanem gyakran mások életét áldozták fel. Volt, aki terroristák módján robbantgatott, később meg Nobel-békedíjat kapott. Milyen emberi vagy isteni mérce engedheti s engedhetné meg, hogy a magyar nacionalistáknak örökre "az emberiség alja" "kitüntetés" dukáljon, másoknak pedig akár a Nobel-díj? Vajon nincs-e összefüggés a magyar egymércés kitüntetési szokások és a között, hogy a magyarok "neurotikus, egészségtelen és beteg nép, mely híján van minden önbizalomnak" (Heller)? Hogy a magyarok "elvesztették identitásukat" (Heller)? Amit csak megtetéz a magyar "kisállam-lelkület" (Kertész). Lehetne-e Izrael ma a világpolitika meghatározó tényezője, ha ott mondogatták volna: "Merjünk kicsik lenni!" (Kovács)?

Ugyanaz a homályos, torz szemüveg (azaz életfilozófia), amely legnagyobbjainkba belelátja Sartre tetőtől-talpig antiszemitáját, a túloldalon felvéve csak a tetőtől-talpig magyargyűlölő, öntelt, összeférhetetlen zsidót látja meg Kertészben. Ugyanaz a torz szemüveg, amely a Heller Ágneseket nagyszerű gondolkodóként tiszteli, a nemzetféltő Csoóri Sándorokat pedig veszedelmes bűnözőként rettegi, a másik oldalon felvéve kommunista ideológusokat és rasszista, cionista zsidókat formáz a Heller Ágnesekből. Praktikusan (nem kevésbé filozofikusan) tehát úgy tehető fel a kérdés mindkét törzs harcosai és főképp tapsolói számára: biztos, hogy megéri? Biztos, hogy jó üzlet a fékevesztett elfogultság, a szellemi félvakság, a csőlátás, amely nem a maga teljességében és gazdagságában látja és láttatja az embert? Sőt, már nem is látja az embert - mert már nem is az embert látja; csupán a maga félelmeit, rögeszméit...

HOGYAN TEREM AZ ANTISZEMITA?

Ami a levélből kimaradt

Verőfényes nyári délelőttön sziporkázik a természet pompájába rejtett hegyi strand feszített víztükre, és a káprázatból felém úszva, V. Éva néni megkérdezi: Miért zsidózol?

Én tetőtől talpig zsidó vagyok, mondja nyugodt hangon, miközben reszkető keze a medenceparton táncol - lehet, hogy egykor a fejemet simogatta vele. Anyám szerint ingyen és szeretettel gyógyított bennünket, gyerekeket. "Nekem ugyan már mindegy - mondja most Éva néni, negyven év múltán -, nemsokára meghalok. De mi lesz a többiekkel?"

Kurtág Gyuri bácsi - Kossuth-díjas zeneszerző -, feleségével, Márta nénivel, úgy hírlik, végtelenített előadókörutakon kering a nagyvilágban. A Zenei Alapban összespórolt pénzét a hatvanas évek elején apámnak adta, és ő ennek köszönhette, hogy - akkor már hat gyermek apjaként - nekiláthatott első könyve megírásának. Ma pedig, a 2000. év küszöbén Kurtág György nekem ajánlotta egyik szerzeményét, e szavakkal: "Amikor az ember rájön, hogy csak vendég a saját hazájában."... Radó Gyuri bácsi, a világ legaranyosabb orvosa, néhány éve halt meg, Ella néni, Szilágyi József ötvenhatos mártír özvegye, nem sokkal őelőtte. Családunk fáradhatatlan segítői és elszakíthatatlan barátai voltak mindahányan.

Miért zsidózol? - kérdi Éva néni.

"A rendszerváltás után először 1990 tavaszán kezdte valaki politikai értelemben a zsidókat emlegetni" - indítja oldalas cikkét Ungváry Rudolf a Magyar Hírlap véleményrovatában (A tanácsadó meg a "zsidókérdés", 2000. augusztus 26.). A sajtóválasz "nagyon heves volt" - emlékezik vissza -, ezért a szerző "Meg is sértődött, amiért antiszemitának nevezték".

A szerző én volnék. Az írás a Népszabadságban jelent meg (A kisebbség és a zsarnokság, 1990. április 29., vasárnap), és akkorát robbant, mint most¹⁵⁹Kövér László nemzetbiztonsági miniszter kijelentése, mely szerint "a zsidókérdés megbeszélendő". Nem véletlen az összevetés: erősen úgy tűnik, ugyanaz történik most a Magyar Hírlap vezénylésével, mint egykoron a Népszabadságéval. Az antiszemitizmus fegyverét, akár a hirosimai bombát, újra ledobták a magyar közéletre. Az első elkészítésében kétségkívül magam is részt vettem - akárcsak a tudósok az igaziéban.

A mai napig voltaképpen megválaszolatlan kérdés, hogy volt-e értelme és haszna az atombombák megalkotásának és kioldásának. Nem kevésbé, hogy kik az igazi felelősei az iszonyatos pusztításoknak, ártatlan civilek tömeges megsemmisítésének. A tudósok, akik a fegyvert megalkották? A politikusok, akik a parancsot kiadták? A katonák, akik végrehajtották? És ugyanígy: volt-e értelme, haszna írásomnak? És Kövér László miniszteri kijelentésének? És: vajon ki (volt) az igazi felelősük ezeknek a közéleti politikai robbantásoknak? Az újságíró? A politikus? A média? Vagy mindegyikük?

Tény, hogy a robbanásveszélyes írás alapanyagául szolgáló levelet én magam fogalmaztam meg és küldtem el Eötvös Pálnak, a Népszabadság főszerkesztőjének. Miként az is tény, hogy az atombomba létrehozását sem a politikusok, hanem maguk a tudósok kezdeményezték. A nácizmus elől Amerikába menekült tudósok: Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede, Neumann János nemcsak magyar, de köztudomásúlag zsidó származásúak is voltak, és mindent megmozgattak, hogy Amerika megelőzze a németeket az atombomba elkészítésében. Szilárd Leó kereste fel Wigner Jenőt, hogy hozza össze ismerősével, Albert Einsteinnel. A relativitáselmélet népszerű atyja, miután "Szilárd szavai nyomán megértette a láncreakció fizikai lényegét, és mivel gyűlölte a nácizmust, magáévá tette az ügyet." (Lásd Magyarok a természettudomány és a technika történetében, Életrajzi lexikon, OMIKK, Budapest, 1992., 503. o.) Einstein aláírásával jutott el az a levél Roosevelt elnökhöz, amelynek hatására megindult az atombomba-kutatás (a Manhattan-terv).

Hivalkodásnak tűnhet a két eset párhuzamba állítása, ám kísértetiesen egybevágnak egyfelől a helyi érdekű epizód, másfelől a világtörténeti esemény egyes fejleményei. Alább az eredeti levelemből vett idézettel bizonyítani fogom, hogy a gondolatok felvetése és levélbe foglalása ellenére óva intettem a robbantástól - azaz nyilvánosságra-hozataluktól. Ugyanígy az atombomba elkészítői: pontosan tudták, hogy milyen tömegpusztító potenciált nyomtak a politikusok és katonák kezébe, ezért amikor Németország, a legfélelmetesebb ellenségük már kapitulált, megpróbálták megakadályozni, hogy a pokoli találmányt emberek ellen vessék be. Mint tudjuk, nem sikerült. A fegyver már nem az ő kezükben volt. A levél már nem az én kezemben volt.

A párhuzamba állításra még egy jó okom van: úgy gyűlölöm az atomfegyvereket, az ölnyi fémtestekbe tömörített világfenyegetést, ahogyan semmi mást, de hajlamos vagyok azt hinni (elhinni), hogy ma, a veszedelem árnyékában egy fokkal megfontoltabbak a hajdani esküdt ellenségek Japántól - Oroszországon és Németországon át -, Angliáig, Amerikáig. Akik az atomerő megteremtésében végső soron a béketeremtés nagyobb esélyét látták, nem feltétlenül voltak embertelenek, elvetemültek. S hasonlóképp: akik írásom kiélesítésével működésbe hozták rendszerváltozásunk első "antiszemita töltetű", nagy hatóerejű fegyverét, ezt nem feltétlenül alantasságból tették. "Igen, megijedni is kár volt, mert visszatekintve nem volt annyira fasiszta, nem volt annyira horthysta, de iszonyatosan megijesztettek..." - nyilatkozta Tamás Ervin, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese 1996-ban az Antall-korszakról, mégpedig egy ellenoldali hetilap, a Demokrata szerkesztőségében a sajtóról folytatott kerekasztal-beszélgetés során (Demokrata, 1996/11. sz.).

Nem, egyáltalán nem vagyok megsértődve amiatt, mert antiszemitának neveznek. Annyira képtelenség ugyanis. Az antiszemitizmus kifejezés zsidógyűlöletként, zsidóellenességként értelmeződik bennem, s azt nálam jobban senki nem tudja, a lelkemben mi lakozik. Ugyanilyen képtelenség volna emberellenesnek nyilvánítani az imént felsorolt, nagyszerű tudósokat, csak mert, amit alkottak, emberek ellen vetették be. Nyilvánvaló, hogy különbséget kell tenni: szándék és eredmény; közvetlen kár és közvetett haszon között.

Attól még, mert nincs bennem szemernyi gyűlölet sem, egykori írásom a közölt formában valóban kelthetett gyűlöletet. Keltett is. Csakhogy erősen úgy tűnik, egyáltalán nem a zsidóság ellen! Butaság is azt feltételezni, hogy ezt a Népszabadság szerkesztői megkockáztatták volna. Völgyes Iván, akinek hozzászólását (Az antiszemitizmusról - ma) - talán hangtompító gyanánt - rögtön odabiggyesztették A kisebbség és a zsarnokság alá, ezekkel a szavakkal kezdi: "Igen fontos gondolatsor V. Domokos György cikke: tisztességből íródott, fájdalommal töltött gondolatai arról a témáról szólnak, melyről »nem lehet beszélni«"

Tíz év távlatából - talán nem is olyan különös módon - egyre világosabb számomra néhány aprónak tűnő mozzanat jelentése és jelentősége. A Népszabadság szerkesztői, miközben hadmérnöki pontossággal tervezték meg a levél és küldője manipulálásának, majd a levélből készült írás tálalásának módját (vagyis a robbantást), a valós szándékuk korlátozta lehetőségekhez képest igyekeztek megóvni a szerzőt, vagyis a politikában és médiában jószerivel teljességgel járatlan, naiv személyemet. Ezért nem volt kifogásuk ellene, hogy a cikket ne a teljes nevemen, hanem V. Domokos Györgyként jegyezzem; ezért mentek bele, hogy írásomat szerkesztőségi megjegyzés előzze meg, amelyből kiderül, hogy V. D. Gy. "egy dologban erős bizonytalanságát hangoztatta: szeretné-e igazában, hogy írása megjelenjen"; s végül nem zárható ki, hogy Völgyes Ivánt is ők terelgették afelé, hogy lássa meg és hangoztassa a bennem lévő jószándékot.

A Népszabadságnak nem az alkotó (a szerző) személyére, hanem a bombára volt szüksége. Mégpedig egy olyanra, amelyből - mint majd látni fogjuk - eltávolították a várható hatást bármiképpen is gyengítő-tompító részeket. A Völgyes Iván-féle hangtompító sem magának a robbantásnak az erejét, hanem a szerkesztőségre való visszahatását volt hivatva gyengíteni. Akár a legnyilvánvalóbb csúsztatás, sőt, hazugság árán is. "...maguk a zsidók (vagyis akik annak érzik és vallják magukat)..." - írtam egy helyütt. Ezt a több ízben is hangoztatott álláspontomat erősítettem meg a következő leszögezésével: "... zsidónak mindenekelőtt azt tekintem, aki ezt állítja magáról". Ezek után negyed oldallal alább Völgyes habozás nélkül kijelentette: "Hogy szerinte ki a zsidó? Szerinte nem az, aki annak aki annak vallja magát, hanem az, akit valaki más, »kívülről« határoz meg. Istenem, ezen az úton már csak egy kis lépés tovább, s máris megcsinálhatjuk a numerus clausust megint." "És mint a harmincas években, onnan már csak megint egy kis lépés a második zsidótörvényhez, s onnan a borzalmakhoz."

Ha az, amit én írtam, véletlenül nem lett volna elég, azzal együtt, amit ott helyben a Népszabadság (Völgyes Iván) tett hozzá ("numerus clausus" stb.), már bőségesen elegendőnek bizonyult a kívánt hatás - a láncreakció - eléréséhez. Harmincvalahánynál hagytam abba az országos sajtóreagálások számolását. Tíz év óta szüntelenül szembesülnöm kell vele: régi és új ismerősök azzal fejezik be békésen kezdődött beszélgetésünket, hogy megkérdezik: miért kellett azt a bizonyost megírnom, és a szememre vetik, hogy mekkora fájdalmat okoztam vele. Tíz év óta állás- és munkalehetőségeim sora foszlott szét e módszeresen elővett és idézett írásomnak, s az írás nyomán rám sütött "antiszemita", "fasiszta", "szélsőjobbos" billogoknak "köszönhetően". Tíz év óta sugárzik felém az a gyűlölet, félelem, keserűség, amelyet a robbanás idézett elő a magukat zsidónak vallók, a zsidósággal együttérzők, a zsidó - nem-zsidó békés együttélésért aggódók körében. De tíz év alatt egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, akin azt észleltem volna, hogy írásom a zsidósággal szembeni előítélet, gyűlöletet táplálta volna benne.

S az egészben ez a legkülönösebb.

A bomba ledobói, mint a magyar tömegkommunikációban a legdörzsöltebb, legszakavatottabb emberek, előre tudták, hogy írásom nyilvánosságra kerülve - a megfelelő tálalás révén is - milyen körökben, milyen hatást fog kiváltani. Tudták, hogy a tőlem eleve beépített láncreakció-lassítók, a megértést és aggódást kifejező szavak a zsidósággal szembeni gyűlöletkeltés veszélyét vagy csirájában elfojtják, vagy minimálisra csökkentik. "Félek, hogy az eddig elmondottakkal szemben egyre dagad a meg nem értés, az indulat." - írtam valahol cikkem közepe táján. Majd így folytattam: "Tény, hogy sarkosan és - minden konkrétum ellenére - általánosítva fogalmaztam. Most kijelentem, mert erről is van tudomásom, vannak olyan zsidók (barátaim, akik annak vallják magukat), kik nem tartják számon a másikról, hogy az-e vagy nem. Egyszerűen magyarnak érzik magukat, s az ő reflexiójuk a zsidózásra, az antiszemitizmusra bár szintén a félelem, de ezt nem az összefogással, az uralom megszerzésével akarják feloldani, hanem - az országból való elmeneküléssel. (Nem kell mondanom, milyen borzalmasan szomorú dolog ezt tőlük hallani.)"

A nem kívánatos mellékhatások ezzel nagyjából kivédve. A bomba tehát kiélesíthető, ledobható. A szakértők által megjósolható, sőt, kiszámítható hatása: mielőtt a szétterjedő gondolatok elérnék az agyközpontokat, a borzalmak emlékeit őriző zsigerekből heves ellenreakciókat váltanak ki. Félelmet, dühöt, gyűlöletet. Van, akiből csak szomorúságot, keserűséget. (Miért zsidózol, fiam?) A közös félelmek, közös keserűségek és megalázottságok közös védekezésre és támadásra indíttatnak. Összefogásra. Demokratikus Chartákra. A létet fenyegető ellenfelek ellen. A választások győztesei ellen. A Népszabadság profi szerkesztőinek tudniuk kellett, hogy ez fog bekövetkezni. Hetekkel korábban már megpróbálkoztak a "zsidókérdés" bevetésével, de nem jutottak elegendő atomtöltethez; az óvatos vita szinte még el sem kezdődött, máris érdektelenségbe fulladt. A véletlen azonban segítségükre sietett: 1990 tavaszán, az első szabad országos választások küszöbén Kenedi Jánosék (a Nyilvánosság Klub kebelében) elkezdték számolni, hányszor hangzik el a magyar televízióban a magyar, afalu, a nemzet szavak. Ez volt az a történelmi pillanat, amelyik levelem megírására késztetett. Az olvasó, a közvélemény erről mit sem tud, s ez nem csoda, mert - levélbeli kérésemmel szöges ellentétben - közlésekor éppen a szószámolásra vonatkozó részek maradtak ki belőle teljes egészükben. Azok, amelyek fehéren-feketén igazolták volna, milyen komoly alapja van az én félelmemnek, az én aggodalmamnak (vagyis nem csak az övéknek, de a miénknek is). Azok a részek, amelyeknek tompító ereje nélkül írásom efféle konklúziói persze hogy úgy robbantak, mint az atombomba: "Politikai, vagyis mások, a többség életét befolyásoló dolgoknál viszont kívánatosnak tartom a számszerű arányok figyelembevételét is. A közelmúlt történelme egyértelműen bebizonyította, milyen veszélyes és kártékony dolog, ha az amúgy szép és igaz eszméket tűzzel-vassal, erőszakkal, fondorlattal (harsánysággal, manipulációval) próbálja a kisebbség a többségre kényszeríteni." "Írásom első része annak megértéséről szólt, miért kész a zsidóság (illetőleg annak egy része) ebbe az újabb zsákutcába belemenni. Reflexek, ösztönök dolgoznak. Úgy éreztem, muszáj erre figyelmeztetnem, mielőtt nagyobb baj lenne! Muszáj szólnom: az antiszemitizmus - egy valamire való reakció. Létezik, létezhet a kisebbségnek is zsarnoksága, még ha rejtettebb, láthatatlanabb módon is. Ám a zsarnokság ekkor is rossz vért - háborúságot - szül."

S most néhány részlet, ami a "Kedves Eötvös Pál!" megszólítással kezdődő levélben még ott volt, de a cikkből már kimaradt. S amelyekről állítom, annak tudatában hagyták őket ki, hogy lényegesen fékezték volna a láncreakciót, ezzel megakadályozták volna, hogy a robbantás kifejtse a szükséges hatást, s beteljesítse célját.

/rövid bevezető után/ "A Kenedi János nevével jelzett, a Nyilvánosság Klub elemzését tartalmazó íráshoz fűzném gondolataimat. E cikk tartalma, a megjelenés időpontja, a vizsgálat és az elemzés kezdeményezőjének kiléte, az ezekből levonható következtetések - végsősoron mind szorosan kötődnek mondandómhoz."/a holokauszt felidézése után/ "És a gondolat: ha én akkor élhettem volna, ezt nem engedtem volna! Védőleg a zsidók elé állok, hogy »inkább engem lőjetek!«. Vagy kiszabadítottam, mentettem volna őket, ahogy ezt néhai nagybátyám, Vargha Tamás matematikus is tette." /az uralom, a hatalom kifejezés értelmezésekor/ "Mindebbe inkább a hétköznapok teljesen hétköznapi esetei tartoznak bele, mint például a hipofízis-ügy kreálása a szegedi László professzor ellen, vagy a Sánta Ferenc író választmányi tagsága elleni szervezkedés, mondván, hogy »magyarkodik«." /az SZDSZ stílusához és mentalitásához/ "Vajon miért tartotta fontosnak Sz. A. újságíró, halkan és kissé szégyenkezve kijelenteni, hogy »én zsidó vagyok bár, de nem tartozom közéjük«."

/s a levél veleje, amely tíz év múltán is helyénvaló okfejtésnek tűnik; vele együtt aligha lett volna olyan elementáris a robbanás/

"És most a Kenedi írására, ill. a Nyilvánosság Klub elemzésére térve.

'19, '45 és '56 után még mindig olyan nehéz megérteni, hogy az ember Magyarországon ma mindenekelőtt magyar akar lenni? Nem kommunista, nem szocialista, nem liberális, hanem magyar. Kötődni akar. Azért, hogy legyen mitől elszakadnia, de legyen mihez visszatérnie is. Azonosságtudat. Identitás. Miért csak a »felkészült szakemberek« elméleti munkásságában van ennek jelentősége? A gyakorlatban, a politikában miért képtelenek meglátni ennek fontosságát, s építeni rá?

Mert sokuknak mást jelent a kötődés. Ezért nem tudják a másik oldalról is nézni a dolgokat.

Az elemzés megállapítja, hogy túlsúlyba kerültek a falu, magyar, nemzet szavak. Miért nem azt állapítja meg, hogy eddig indokolatlanul ritkán szerepeltek? Miért nem azt látják be készítői, hogy a szocialista rendszer alatt szüntelen hangoztatott internacionalizmus, az annak megfelelt vezetői és tömegkommunikációs gondolkodás, viselkedés rengeteget ártott az ország népének, mivel talmi volt, hamisítvány volt, nem pedig oly szükséges kötőanyag.

Attól tartok, az SZDSZ, a Nyilvánosság Klub, Kenedi János most szintén olyasmit erőltet, ami számukra - de bizonyos fokig az egész ország számára is - feltétlenül szükséges, de talán nem feltétetlen ezzel a súllyal és kizárólagossággal. Ki ne akarná a végtelen szabadságot? De erre a szabadságra talán fel kell készülni. Ki ne akarna világpolgár lenni? De erre a világpolgárságra is fel kell készülni. Ha ma a falu szerepe Magyarországon akkora, amekkora, a tömegkommunikáció az esetben jár el helyesen, ha ezt műsorainál is figyelembe veszi. Nem tartom helyesnek egyáltalán, hogy a "civil társadalom" építését pusztán elméleti, ill. világpolgári megfontolások alapján, helytől és időtől függetlenül végezze bárki is. Mert újra csak az fog bekövetkezni, ami a szocializmusunkkal: sokaknak ideig-óráig jó, sőt, felettébb hasznos lesz, de a többség, s végül az egész ország tönkremegy bele.

Az elemzés kapcsán még nagyobb kifogásom, hogy elfogultsága révén akaratlanul is hamisít, olyan következtetéseket is levonva, amelyek az adatokból éppen hogy nem adódnak. Azt állítja, hogy a régi "[A] Hét" a "társadalom-ország-törvény-állam" szócsoporttal volt jellemezhető, szemben az új "[A] Hét"-tel. De ha figyelmesen megnézzük a számokat, kiderül, ugyanezeket a szavakat az új "[A] Hét"-ben - 4-gyel, ill. 2-vel - többször használták! Tehát korántsem arról van szó, hogy eme »civil értékek« fontossága az új adásokban csökkent volna, hanem éppenséggel arról, hogy az eddig negligált értékek is végre szerepet kaptak."

/s végül a szándékomat nyilvánvalóvá tévő befejezés/

"Kedves Főszerkesztő Úr!

Írásom még annál is hosszabbra sikeredett, mint gondolni mertem. De muszáj volt legalább ennyire árnyaltan fogalmaznom, mert tisztában vagyok a téma kényes voltával. Annyira tisztában, hogy még magamban is kétségek dúlnak, szabad-e eme gondolatoknak nyilvánosságra kerülniük. Csak annyit tudok, sokaknak hasznos lenne, másoknak viszont éppen nem. De azt hiszem, ez már az Ön gondja. Így öntől csak két dolgot kérhetek:

Ha van kedve és ideje, reagáljon levelemre - amely végül is a cikk hatására született meg.
Ha lényegét tekintve igaznak ítéli a konkrétan a Kenedi-írással kapcsolatos meglátásaimat, kérem, ezt a részt közölni szíveskedjenek.

Bpest, III. 28.

Köszönettel és tisztelettel

Varga Domokos György"

Ami hajdani írásomat, az első "antiszemita töltetű" bombát illeti, már csak annak megválaszolása maradt hátra, miért mentem bele mégis a közlésébe (a ledobásába). Amidőn nem egy főszerkesztői választ kaptam, hanem egy készre szerkesztett kefelevonatot, de ezt sem a Kenedi-elemzésre vonatkozó reagálásommal, hanem éppen e nélkül, akkor miért nem küldtem el a szerkesztő urakat a fenébe?

Több okból sem tettem.

Részint a nagy megtiszteltetés miatt. Korábban - egyetlen novellától eltekintve - semmiféle kapcsolatom sem volt a nyilvánossággal, most pedig nem is olvasói levél, hanem igazi cikk formájában óhajtottak közölni. Ennél is lényegesebb volt, hogy ha másképp tálalva is, ha megcsonkítva is, de a gondolatok az enyéim voltak. Ráadásul - baráti beszélgetésekből láttam - nem csak az enyéim. S mindig is hajlottam arra, hogy a sokáig elhallgatott, visszafojtott gondolatok végül úgyis megtalálják a nyilvánossághoz vezető utat, ám könnyen lehet, hogy ekkor már hatalmasabb, pusztítóbb erővel törnek felszínre.

De amiért igazából kockáztatni mertem: az a meglehetősen naivnak tűnő hit, hogy bár sokan lesznek, akikből elutasítást, félelmet, gyűlöletet váltok ki, akadnak a címzettek (a magukat zsidónak vallók és érzők) között azért majd olyanok is, akiknél megértésre találok. Akik majd okosan felügyelni fogják saját reakcióikat és ösztöneiket, s miközben nagyobb megértést tanúsítanak mások iránt, nagyobb önmérsékletet is tanúsítanak.

Ma már egyértelmű, hogy én számítottam rosszul, a szerkesztők viszont jól. Ma már az is világos számomra, hogy a Nyilvánosság Klub-féle elemzés paradox módon éppen olyan bomba volt, mint amilyent én ellene, a hatástalanítása szándékával készítettem. A szétkürtölése annak, hogy a rendszerváltozás hajnalán az addiginál többször használják a magyar, a nemzet, a falu szót, az erre érzékeny fülek dekódolási művelete után annyit jelentett, hogy újra felütötte a fejét a magyarkodás, a nacionalizmus - "tehát" az antiszemitizmus és a holokauszt veszedelme. Mindenféle hitem és szándékom ellenére, cikkemmel ugyanezt erősítettem meg. Hozzájárultam a nemzet kettéosztódásához, a konzervatív és liberális, jobboldali és baloldali érzelmű zsidók összemosásához és (politikai értelemben való) összetereléséhez. Félelmem önmagát beteljesítő jóslattá vált. Segítettem, hogy a nemzeti, konzervatív, keresztény erők ellen - a Schmidt Mária történész által oly szemléletesen leírt módon - sikeresen bevessék "az antiszemitizmus elleni harc" fegyverét. Hogy a bomba ledobása beteljesítse magasabb küldetését.

Mi lehetett ez a küldetés? A média nemcsak eszköz a hatalom kezében, de önálló hatalmi ág. A szerkesztőségek, újságírók rákaptak a rendszerváltoztatás, a politikacsinálás ízére. Az MDF választási győzelme után a "közszolgálati" rádiónál és televíziónál - így mondják - számos neves munkatárs összecsomagolt, várta menesztését. A leginkább kompromittálódott lapok felgyorsították átváltozási (privatizálási) kísérletüket. A Népszabadságnál, az ellenzéki szerepbe szorult szocialista zászlóshajónál az ellencsapás különféle lehetőségeit mérlegelték. A régi nómenklatúra elleni támadások, kommunistázások - az önkéntes fegyverletétel, sőt, a nyílt átállások ellenére - oly hevessé váltak, hogy létükben érezték fenyegetve magukat. A "zsidókérdés" egyre gyakoribb felvetése, nyílt feszegetése is mind nyugtalanítóbbá vált. Ott van a sajtófegyver a kezükben, de hogyan lehetne ügyesen használni. A kommunistázás dolgában most nem számíthatnak a társadalom kíméletére. A "zsidózástól" azonban összerándul a legtöbb ember gyomra. Ha sikerülne ledobni egy "antiszemita töltetű" bombát, a kommunista - nem kommunista ellentétek helyett a jó és a rossz, az emberséges és embertelen, az emberi szabadságjogok és a nacionalizmus, az antiszemitizmus és a fasizmus fogalma szerint lehetne megosztani a társadalmat. Csak arra kell ügyelni, hogy minimálisra csökkenjen a nemkívánatos mellékhatás.

Így teremnek tehát az antiszemiták... Ha nincs a robbanás, talán sosem veszem észre, hogy a magukat most vendégnek érző családtagjainkban az elképzelhetőnél is mélyebbek és maradandóbbak a sérülések. Minden okozott fájdalom ellenére sem tudom azonban sem bánni, sem megtagadni tíz éve közölt írásomat. Amikor az ember rájön, hogy saját népe nevét nem használhatja saját hazájában... Mindenesetre a bomba óriási erejű széllökése kijózanítólag hatott rám; de ami talán még fontosabb: úgy tűnik, a bomba lehajítójára is. A Népszabadságot változatlanul izgatja ugyan "a zsidókérdés" (lásd Lovas István nagy port kavaró cikkének, a Véralgebrának megjelentetését), félelmének elmúltával mégis szemlátomást kerüli, hogy kivegye részét az antiszemiták gyártásából, veszedelmes bombák ledobásából. Csinálja más, ha akarja!

Előbb-utóbb ők is kijózanodnak.

ZSIDÓ SIKER - ZSIDÓ IQ?

Az aránytalanul nagy képviselet természetéről

A törzsi háború feszültségeinek egyik kiapadhatatlan forrása (táplálója) az a gyakori meggyőződés, hogy a zsidók a számarányukhoz képest túl sok helyet (állást) foglalnak el a befolyásos, nagy presztízsű vagy pénzes pozíciókból (azaz "túlreprezentáltak"), és ezekhez ráadásul nem feltétlen a tehetségük által jutnak, sokkal inkább összefogásuknak (összeesküvésüknek?) és rámenősségüknek köszönhetően. Valóban beszélhetünk-e arról, hogy a zsidók másokhoz képest nagyobb sikert érnek el? Ha igen, vajon minek köszönhető e sikerességük? Nem mégis a tehetségüknek inkább? Netán éppen annak, hogy genetikailag nagyobb intelligenciát örökölnek?

Szorosan a most tárgyalandó témához tartozik, ezért beszámolok felvetődésének körülményéről. Az Internet egyik politikai vitafórumán (Index) 2002. február 2-án felbukkant a sok századik "zsidó" téma, a következő címmel: Antiszemita - Zsidó eszmecsere. A sok száz másikhoz képest azonban ez a topic mégis forradalmian újnak mutatkozott: megnyitója és moderátora, "Mr. Spock", rögtön az elején kijelentette, hogy ő zsidó, s valódi, értelmes párbeszédet szeretne; e sorok írásakor (2002 nyarán) a hozzászólások száma lassan eléri a háromezret, s kijelenthető, hogy "zsidó" témában a számtalan közül ez az egyetlen topic, amely valóban kívánatos funkciót tölt be: értelmes emberek információ- és eszmecseréjének ad helyt. Kioktató kinyilatkozások, ingerült ökölrázások, szellemi mészárlások helyett.

A megadott e-mail címen küldtem egy rövid levelet Mr. Spocknak. Megemlítettem felfedezésemet, hogy közel s távol nincs még egy ilyen kulturált vitavezetés (vitavezető) ebben a kényes témában, s feltettem a kérdést, nem volna-e kedve interjút adni készülő könyvemhez, A törzsi háború természetrajzához. Válaszában Mr. Spock minden további nélkül felfedte valódi nevét - Gabor Laufer -, s mint kiderült, szívesen vállalkozik is az interjúra. Csakhogy ki nem mondott aggodalmam is azonmód beigazolódott: ez az ember nem Magyarországon él! Hanem történetesen Amerikában. Az a lenyűgöző nyíltság és őszinteség, ahogy ő a felvetett témát kezeli, s az az udvariasság, ahogy az ellenvéleményüket hangoztatókkal bánik, itthon teljesen páratlan a maga nemében.

Sűrű levélváltásba kezdtünk (hála a számítógépes világhálónak). Egyik küldeményében - e foglalkozására nézvést szülész-nőgyógyász - a következő gondolattal lepett meg:

Zsidók, több évezredre visszanyúló, jelentéktelen számú népcsoport, akik nemcsak hogy túléltek ki tudja hány hasonló méretű, néha nagyobb népcsoportot, amelyek ma már nem léteznek, de még X ezer évvel később is a figyelem középpontjában vannak, és az az általános vád velük szemben hogy "túlságosan kiveszik a részüket" a magasabb szintű foglalkozásokból (politika, tudomány, média, stb.), ezzel túlreprezentációs helyzeteket teremtve.

Próbáld egy pillanatra elfelejteni, hogy zsidókról, vagy akár emberekről van szó. Tegyük fel, hogy biológus vagy, és mondjuk a hangyák életet tanulmányozod. És észreveszel a hangyák között egy kis csoportot, amely valamelyest különbözik a többi hangyacsoporttól, és kis létszáma ellenére, úgy néz ki, hogy egyedei "vezető szerepeket töltenek be a bolyban". Megvizsgálsz egy másik, harmadik, tizedik bolyt, és pontosan ugyanazt figyeled meg. Visszamész hangyatörténeti adatok megvizsgálására, és azt tapasztalod, hogy számtalan generációra visszamenőleg hasonló a jelenség, és a csoport mindig kis számban volt jelen, de mindig túlélt, és mindig valahol előnyös helyzetben volt a többi hangyával szemben (ilyen persze tudtommal nincs az igazi hangyák között, ez egy mesterséges példa). Milyen tanulságot vonnál le? Azt vonnád le, hogy "hát ezek összetartóbb hangyák voltak"? Ugye nem. A hangyák, és minden más élőlény esetén a konklúzió majdnem elkerülhetetlen: annak a csoport hangyának valamiféle genetikus előnye kell hogy legyen, különben a kis számuk miatt már régen eltűntek volna. Ez az állatvilágban a világ legtermészetesebb következtetése.

Az embervilágban ugye a jelenlegi tudományok állása szerint nincs olyan, hogy genetikai előny. Éppen a zsidó holokauszt zárta be az esetleg meg félig nyitva is levő ajtókat, és az emberiség rohant, hogy levonja a következtetést: minden emberfajta teljesen egyenlő, a bőrszínükön kívül semmi más különbség nem is létezhet. Mindezt persze tudományos feltárás, kutatás nélkül tette. Ez a következtetés pusztán egy emberi vágyakozás alapján lett levonva.

Énszerintem az emberiség áltatja magát. Tán a Kolumbuszéhoz hasonló nagy felfedezések eredményeképpen a fehér ember rátalált az amerikai, ausztrál kontinensre, behatolt a Szahara alatti Afrikába és SEHOL nem talált egy saját maga szintjén levő civilizációt. Még a nagydobra vert kivételek (inka, maya, azték) is csak az őket körülvevő, amúgy primitív törzsi állapotban létező embercsoportokhoz képest volt "fejlett", az akkori fehér civilizációhoz képest nem. Továbbá izoláltak voltak, és még így is kihaltak (mennyire lehet komplex egy civilizáció, amit állítólag néhány száz spanyol képes volt tönkretenni?)

A különbség aligha volt "kis különbség". A különbség radikális volt. A Szahara alatti Afrikában az emberek olyan szinten éltek, mint ahogy a fehér ember élt i.e. 10000 előtt vagy még régebben. Úgyszintén Ausztráliában, úgyszintén Amerika legtöbb részén. Több száz év eltelt azóta, és ALAPJÁBAN semmi nem változott. A Szahara alatti Afrika még mindig borzasztó elmaradásban él, az Ausztrál bennszülöttek többsége még mindig a fák között bujkál félmeztelenül, harci színekre festve, egyedül az amerikai indián, aki úgy-ahogy, félig-meddig beilleszkedett, de egy önálló civilizációról nála sincs szó. A KLÍMA a nagy magyarázat. Nem elfogadható. Ugyan Afrikában még logikus lenne, de Észak-Amerika klímája nagyjából azonos Európa klímájával. Ha tényleg klíma-függő lett volna a kérdés, az észak-amerikai indián Európához hasonló szintet kellett volna hogy elérjen.

Nekem személyes meggyőződésem, hogy igenis van valamilyen genetikai különbség a különböző fajok között. És ez az, amit az emberiség még csak meghallani sem akar. Az Amerikába szállított afrikai feketék rabszolgaként voltak tartva a 19 század második feléig, azóta 125 év eltelt, és az nem volt elég egy akár félig-meddig beilleszkedésre. Az amerikai feketék még mindig alapvető problémákkal küszködnek, a most már majdnem 400 éves külső behatás ellenére is. Egy nem genetikai különbség már régen elmosódott volna.

Tehát ez az általános kép. Hogy jönnek ide a zsidók? Úgy, hogy nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy ott is van valamilyen genetikai különbség. A bőrszín ugyan nem más, fehér emberek, de rendelkeznek egy "felismerhető" karakterisztikával, ami persze sokkal kevésbé észrevehető, mint a fehér-fekete bőrszín, de egy létező fizikai különbség. És tudom, hogy ez vadnak fog hangzani, de szerintem az évezredek óta fennmaradó zsidó népcsoport, elhanyagolható létszáma ellenére is túlélt és prosperált. Az erre meglévő népszerű magyarázatok, hogy "diaszpórában éltek", "összefogtak", meg hasonló, történelmi távlatban teljesen elégtelenek kell hogy legyenek. Az inkák, mayák, aztékok is diaszpórában éltek, összefogtak, és ez nem mentette meg őket.

Tehát mit szólsz ahhoz a feltételezéshez, hogy a zsidóknak van egy genetikai fölényük? Ne értsd félre, nem úgy, nem olyan viszonylatban, hogy "felsőbbrendű emberek" lennének, csak úgy, hogy az a kis különbség, plusz, egy olyan világban, ahol ekkora a kompetíció szinte mindenért, az a kis plusz éppen elég ahhoz, hogy megmagyarázza a túlreprezentációt, a végül is mindig intellektuális területeken. Mint ahogy a feketék kis mínusza elég volt ahhoz, hogy kőkorszaki szinten hagyja őket a Szahara alatti területeken a fehérekkel szemben.

Az Indexen mindenki majdnem hogy "kicsúfolt" a Nobel díjak arányának analízisén, de a computerszimuláció, amit írtam ezzel kapcsolatban és közkézre bocsátottam, bizony torkára forrasztotta a szót majdnem mindenkinek (gondolom láttad).

Én tudom hogy ez a kijelentés az adott témakörben még több érzelmet lobbant lángra, és első megközelítésben talán még jobban elmélyíti az ellentéteket, de csak első megközelítésben. Hiszen HA igaz a feltételezésem, AKKOR elkerülhetetlen lesz, hogy előbb vagy utóbb az emberiség szembenézzen ezzel. Egy ilyent nem lehet örökre elsumákolni (ha létezik). És ha ez igaz, akkor minden további magyarázat nagyjából felesleges is, hiszen az amúgy is ennek a másodlagos, harmadlagos következménye lenne.

Mit szólsz mindehhez?

Eddig tartott a levél.

***

(Hangyák és előnyök)

Azt látjuk tehát - összegezve Gabor Laufer gondolatát -, hogy a szóban forgó hangyafajtát akárhova veti is a sors, mindig megmarad, mindig mindent túlél, egyedei - számarányukhoz, illetve másokhoz viszonyítva - gyakrabban jutnak irányító, meghatározó, befolyásoló szerephez. Milyen következtetésre lehet ebből jutni? Valóban nem lehet másról szó, minthogy ezeknek a hangyáknak valamiféle genetikai (tehát fajtájukból eredő) előnyük, fölényük van a többi hangyával szemben? Ha csak egészen pici is, de mégis csak van egy kis különbség, egy kis "plusz" e különleges hangyák javára? Miként például a fehér embernek a feketékkel szembeni, sikeres térhódítását nem lehet egyébbel magyarázni ugyanúgy a zsidóknak a többi fehér emberrel szemben való térhódítását sem? Hiszen más népek is voltak üldözöttek, mások is összefogtak (összefoghattak), mégsem jutottak hasonlóan kedvező helyzetbe...

A klíma-magyarázat nem tűnik megfelelőnek, éppen, mert nem indokolja meg kielégítően, hogy az egyik emberfajta mitől vált sikeresebbé a másiknál. S ha nem, akkor elvileg (G. Laufer szerint) már csak egyetlen lehetőség marad: az emberi fajon belüli fajták (etnikumok) nem csupán külsőre, de belsőre is (pl. intelligencia-szintjük tekintetében) többé-kevésbé különböznek egymástól. Így már - egyebek között - az is könnyedén megmagyarázható, hogy a zsidóság a számarányához képest hogyan tudott ilyen sok Nobel-díjassal előrukkolni...

(IQ és "túlreprezentáció")

Nem kerülhetjük meg a kérdést, hogy honnan lehet tudni, ki zsidó, ki nem. Ez a kérdés azonban leginkább csak errefelé, Európában helytálló, ahol - az ismert történelmi előzmények után - nem illik firtatni senki származását. Ettől még Amerikában s nem kevésbé a világhálón számtalan idevágó statisztikai kimutatás lát napvilágot (nem egyszer zsidó szervezetek jóvoltából). Gabor Laufer "gyűjtéséből" emelek ki néhány, témánkba vágó, meggyőző adatot (ahol van, zárójelben megjelölöm a forrást):

- Az Amerikai Egyesült Államok etnikai csoportjainak IQ-ja:

Etnikai csoport	Népességen belüli arány (%)	Átlagos intelligencia
Fehér	72	100
Ázsiai	3	106
Zsidó	3	117
Fekete	12	85
Spanyol	10	89

Zsidó férfiak és nők kapták a Nobel-díjak 21 %-át, holott a világ népességének kevesebb mint 0,25 százalékát teszik ki. (http://www.dorledor.org/chain.html). 165 pszichológiai és orvosi Nobel-díjasból (1984-ig) 26 (16 %) zsidó származású, a 152 fizikaiból 17 (11 %). (http://www.virtual.co.il/science/science/nobel.htm)

A zsidó származásúak aránya az (amerikai) élet különböző területein (a részben átvett, nem teljes adatsor forrása: Arthur Hu's Jewish Statistics Page,http://www.arthurhu.com.):

100 %:	a kaliforniai szenátorok közül 1996-ban ("CA senators 1996")
85%:	a felsőbb (college) szinten továbbtanuló zsidók aránya ("College age jews in college")
60%:	a Yale egyetem végzősei közül ("Yale Grad students")
60%:	Hollywood 60 felsőszintű vezetőjéből ("Hollywood Top positions 60 min")
58%:	két vagy több tévésorozat igazgatói, szerzői és gyártói közül ("Directors, writers, producers in 2 or more TV series")
40%:	amerikai Nobel-díjasok közül a közgazdaságtudomány terén ("American Nobel laureates science economics")
40%:	a legjobb New York-i jogi cégek munkatársai közül ("Partners at best NY and DC law firms")
30%:	a legfelsőbb bíróság tisztviselői közül ("Supreme Court Law Clerks")
26%:	újságírók, szerkesztők közül a médiában ("Reporters, editors, execs in print broadcast media")
23%:	az 500 leggazdagabb amerikai közül ("1982 Forbes 500 richest Americans")
23%:	a száz leggazdagabb kanadai közül ("Top 100 wealthy Canadians")
17%:	a bostoni szimfonikusok vonósai közül ("Boston Symphony Strings")
14%:	a Clinton-kormány tagjai közül 1997-ben ("Clinton Cabinet 1997")
10%:	a Pulitzer-díjasok közül 1997-ben (" Pulitzer 1997")
10%:	a szenátus tagjai közül ("US Senate")
2%:	az USA népességéből ("US Population")
0.25%:	a világ népességéből ("World Population")

A számaránynál nagyobb (kisebb) jelenlét foka az amerikai élet különböző területein. (A részben átvett, nem teljes, illetve kiegészített adatsor forrása: Arthur Hu's Jewish Statistics Page, http://www.arthurhu.com. A számítás módja: a zsidók képviseletének aránya osztva a az USA népességében kitett számarányukkal. Az első példánál: a legfelsőbb bíróság hivatalnokainak 30 %-a zsidó, viszont a zsidók 2%-át teszik ki Amerika népességének, a kettő aránya 15, vagyis ezen a területen tizenötszörös a zsidók jelenlétének aránytalansága ("túlreprezentáltsága"). A negatív számok értelemszerűen a negatív aránytalanság (az "alulreprezentáltság") fokát mutatják.):

15,00:	a legfelső bíróságnál
13,00:	a médiában
7,14:	a Clinton-kormányban
5,00:	a Pulitzer-díjasok között
5,00:	a szenátorok között
2,25:	a liberálisok között
2,00:	az abortusz engedélyezését követelők között ("Abortion always legal")
1,85:	a évi 40.000 dollárnál többet keresők között
1,75:	a demokraták között
***
-1,75:	a konzervatívok között
-1.85:	a republikánusok között
-5,20:	1996-ban a republikánus elnökjelöltre szavazók között ("Voted 96 Republican President")

(Genetikai különbségek az emberi fajták között?)

Csakugyan nem lehetetlen, hogy vannak markáns észbeli - s mögötte genetikai - különbségek az egyes népek (rasszok) között. Miképpen alkatra, színre elég jelentős eltérések fedezhetők fel, miért ne lehetne ugyanígy pl. az intellektus tekintetében? Az egyik nagy kérdés azonban, amelyre ekkor válaszolnunk kell, hogy honnan erednek a zsidók? Egyetlen emberpár volt a kezdet-kezdetén, vagy több? Vala kezdetben egy külön zsidó emberpár? Ha mégsem, akkor kik hordozták eredendően a zsidó géneket? Ha igaz az a bibliai tétel, hogy zsidók és arabok unokatestvéreik egymásnak - márpedig a modern genetikai kutatások is kimutatják a zsidók egy részével való közeli vérrokonságot egymásnak -, akkor ugyancsak felmerül a kérdés: hol van az arabokban - hová tűnt belőlük - az a különleges gén, mely feltevésünk szerint a zsidókban ott van; ha közös őseik voltak, akkor az arabokban (a szintén szemitákban - sémitákban -, köztük élet-halál harcuk esküdt ellenségében, a palesztinokban) is ott kellene lennie!

Tovább bonyolítja a képet, hogy Kozma György, a budapesti rabbiképző tanára (2002. június 12-én kelt személyes közlése szerint) a zsidó kifejezés eredetileg nem is etnikumot jelölt.

A zsidó, a jehudi szó ugye nem egy etnikumra volt eredetileg alkalmazva, hanem csak egy családnév (a Visszhangzók), amely a megmaradtakra ragadt a fogság után. A tíz elveszett törzs után kezdték így nevezni a megmaradt hébereket (héberül ivri = túlélni; trans latinul). A szgula, a "kiválasztott" szó "saját" jelentésű, tehát talán pontosabb lenne ha "speciális"-nak fordítanánk... Külön népe a Lét Urának... De bárki csatlakozhat hozzájuk. És még a legsötétebb években is évente több tucat "betérő" volt (a neológoknál legalábbis). (Bne Noach-nak, Noé fiának hívják azokat, akik a Tóra nem zsidóknak szánt elveit betartják bármely népből. Hét szabály van, pl. a bíróság felállítása, a hetedik nap tartása; de kósert nem kell enniük... Léteznek ma is sokfelé. Nem beszélve az unitáriusokról vagy a mozlimoknál a dónmeh szektáról, akik "zsidózó" keresztények és muszlimok...)

(Intelligencia?)

A másik nagy kérdés, hogy voltaképpen min mérhetők le a különbségek? Mi az intelligenciának-intellektualitásnak az a pontosan definiálható és mérhető megnyilvánulása, amelynek alapján esetleg biztos rangsort lehet állítani a fajták között? Vajon abban a tényben, hogy a cigányok vagy a négerek olyan nehezen illeszkednek be egy civilizált társadalomba, az játszik szerepet, hogy intelligencia-hányadosuk - a feltételezésnek megfelelően - csakugyan alacsonyabb, vagy pedig eltér a befogadókétól a "természetük", eltérnek évezredes kulturális szokásaik, hagyományaik, fogékonyságaik?

Nos, az idevágó szakirodalom kiválóságai (de nem kevésbé saját élettapasztalataink) arról győzhetnek meg, hogy még e "tudásra épülő" világban sem feltétlenül azok a legsikeresebbek (a legsikeresebb beilleszkedők, túlélők), akiknek nagy az intelligencia-hányadosuk, hanem nagyon gyakran inkább azok, akiknek "nagy az érzelmi intelligenciájuk". (Hogy legalább két idevágó jeles szerzőt és művét említsem: Isabelle Filliozat: A szív intelligenciája, Fiesta és Saxum Kft, Budapest, 1998.; valamint Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia, Háttér Kiadó, Budapest, 1997.)

(Sikeresség?)

Ahhoz persze, hogy népek (fajták) között összehasonlítást tehessünk sikerességüket illetően, megkerülhetetlenül tisztáznunk kell a siker fogalmát.

Evolúciós tekintetben (hangya-szempontból) a négerek és a cigányok egyelőre igencsak sikeresnek tekinthetők. Az utóbbiak kétségkívül kevesebb Nobel-díjat kapnak, mint a zsidók, kétségkívül kevesebb irányító, befolyásoló szerephez, funkcióhoz jutnak a zsidó-keresztény kultúrára épült (épülő) civilizáción belül, viszont elég gyorsan szaporodnak, eléggé gyorsan növelik a saját életterüket. (Kéretik ezt a nehezen megkerülhető szót a helyi értéke alapján értelmezni). Itt, Magyarországon is a tendenciák azt mutatják, hogy mindenféle "elmaradottsága" ellenére a cigányság egyre nagyobb helyet foglal el a mindennapi civil életben a nem cigányokkal szemben, mert tőlük gyorsabban szaporodik.

Az a közismert tapasztalat (azaz tény) sem szorul tán külön bizonyításra, hogy e cigányok között jóval több olyan egyént lehet találni, mint a nem cigányok között, akik inkább lopni járnak, inkább vándorolnak, de ellenállnak annak, hogy valamiféle állandó fizikai vagy irodai munkát végezzenek. (Persze ha a lopás fogalmát kiterjesztjük az köz megrövidítésének intellektuálisabb vállfajaira, már korántsem biztos, hogy e bűn terén valóban a cigányok az elsők; a gyakoriságot illetően talán igen, de a mennyiséget illetően bizonyosan nem.) Hogy jobban ellenállnak a civilizációs kötöttségeknek, annak lehet, hogy nem csak kulturális gyökerei vannak (etnikai hagyományok, családi minta), de genetikaiak is, számunkra azonban itt most az a fontos, hogy nyilvánvalóan mások a normáik, mások az élettel szembeni kívánalmaik, és másképpen képzelik el a sikert, a sikerességet is. A zsíros hivatali állás vagy a Nobel-díj valószínűleg ritkábban szerepel álmaikban, mint a nem cigányokéban, illetve mint a cigányok más - beilleszkedni vágyó - nemzetségeinek egyedeiében. Lehet tehát, hogy egyáltalán nem az intellektuális képességeik, hanem a szándékaik, mélyebb indítékaik döntik el - ezek iránya és ereje -, hogy merre indulnak és meddig jutnak.

(A zsidók új világa)

Ha megfigyeljük különös kis emberhangyáinkat, úgy tűnik, az valóban igaz, hogy bármilyen idegen bolyba keverednek, hamarosan többen jutnak magasabb presztízsű szintre, irányító vagy befolyásoló szerephez, mint ahogy számarányukból következne. Csakhogy, ha kicsit visszamegyünk az időben (történelemben), rögtön kiderül, hogy ez egyáltalán nem volt mindig így! Egy lebilincselő tanulmánykötetből, Shlomo Avineri "A modern cionizmus kialakulása" című könyvéből (Századvég Kiadó, Budapest, 1994) idézek néhány részt:

"1815-ben az európai zsidóság még a keresztény társadalom peremére szorult közösség volt: a zsidók földrajzi és társadalmi szempontból is az európai társadalom háttérországában éltek [...]. 1914-re az emancipáció közbeeső száz éve a zsidó életet a perifériáról Európa centrumába helyezte át. A zsidók földrajzi tekintetben ez idő tájt már Európa nagyvárosaiban gyülekeztek. [...] Marginális közösségből a felvilágosodás, az emancipáció és az ipari forradalom legfontosabb kedvezményezettjeivé váltak. S mindez alig száz év alatt történt!" (14-15. o.)

"A felvilágosodás és a francia forradalom előtt egy olyan világban, amelyben a nem zsidó többség a gens Christiana vagy a dar el-Iszlám részének tekintette magát, a zsidókat eltérő, nonkonform vallási meggyőződésük különböztette meg. Egy keresztény államban egy olyan személy, aki nem hitt Krisztusban, nem kaphatott közhivatalt, nem gyakorolhatott hatalmat a keresztények felett, nem léphetett feudális viszonyba, s ezért földdel sem rendelkezhetett." (16. o.)

"A zsidó maga sem kívánt integrálódni a keresztény társadalomba: száműzöttként, nem zsidó uralom alatt élve - bármilyen jóindulatú uralom volt is ez időnként - nem kívánt egy olyan társadalom tagjává válni, amelynek alapvető hittételeit elutasította. [...] Ebben az egyenlőtlen, hierarchizált egyensúlyi helyzetben a judaizmus csaknem két évezreden át fenn tudott maradni. [...] Ez az egyensúlyi helyzet tette lehetővé - ideiglenes felborulásainak szörnyűségeivel együtt is -, hogy a zsidók egy alapvetően ellenséges környezetben fenn tudjanak maradni." (16. o.)

"A szekularizáció és a liberalizmus az egyenlőség elve alapján megnyitotta az európai társadalmat a zsidók előtt. [...] A törvény előtti egyenlőség és a vallás visszaszorítása a magánszférába azt jelentette, hogy az állam már nem tekintette magát keresztény államnak, hanem olyan államnak, amely állampolgárait vallási meggyőződésükre vagy ezek hiányára való tekintet nélkül foglalja magába." (17. o.)

Az iméntiek alapján annyit bizonyosan megállapíthatunk, hogy hangyáink akármilyen okosak voltak is (vagy lettek volna is), ez az okosság vagy nem volt elegendő, vagy nem volt megfelelő ahhoz, hogy a tizenkilencedik századig központi szerephez, befolyáshoz, hatalomhoz juttassa őket. A tizenkilencedik század viszont egyértelműen a zsidóké volt, s az is biztos, hogy ebben valóban meghatározó szerepet játszott a szekularizáció és a liberalizmus, vagyis két olyan külső körülmény, amelynek előidézéséhez ha volt is köze a zsidóságnak (a zsidó okosságnak), ez a befolyás mindenképp szerényebb (korlátozottabb) volt, mint a fordítottja (vagyis az európai folyamatoknak a zsidóságra, a zsidók életére kifejtett hatása). Magyarán: aligha lehetett az intelligenciáé a főszerep.

Nos, ha ezt a megállapítást elfogadjuk, még arra akkor sem adtunk választ, hogy milyen tulajdonságai (sajátos képességei, ismeretei) révén tudott a zsidóság ilyen fényesen (sikeresen) élni az adódó lehetőséggel? (Bár itt megint óvatosan kell bánni a "siker" szóval - hiszen ott tornyosul árnyékában az alig néhány évtized múlva bekövetkezett népirtás.) Vajon szükség van-e a válaszhoz magasabb intelligencia meglétének feltételezéséhez?

(Zsidó tulajdonságok?)

"A kommunikáció, speciel a verbális kommunikáció egy zsidó sajátosság" - véli Kozma György író, karikaturista, a budapesti rabbiképző oktatója A törzsi háború természetrajzához adott interjújában (Harmadik könyv: A megoldás nyomában.) Hasonlóképpen gondolja a baloldali liberálisok egyik hazai szellemi vezére, Konrád György író is, szerinte a zsidó verbális nép. Kozma még hozzáteszi: "Én nem csodálkoznék olyan nagyon, ha a kommunikáció, és általában a verbális kommunikáció területén túlsúlyban lennének a zsidók..."

Ilyen alapon persze azt is gondolhatnánk, hogy például a kereskedővilágban és pénzvilágban meg azért vannak (számarányukhoz képest) túlsúlyban, mert a kereskedés és a pénz szeretete a vérükben van, amióta világ a világ. De ez már csak azért sem valószínű, mert hiszen sem a kereskedés, sem a pénz nem öröktől fogva való.

Az emberiség történetében jól felismerhető az a tendencia, hogy a közösségek, társadalmak egyre inkább kinyílnak, egyre szélesebb ajtót tárnak a külvilág (más közösségek, más társadalmak) felé. (Ennek a vége felé tartó folyamatnak éppen most zajló szakaszát hívjuk globalizációnak.) A nyitás nem csak a gazdagodás lehetőségével jár együtt, de a legkülönfélébb veszteségek kockázatával is, éppen ezért minden társadalomban ott találhatók a nyitásellenes erők is: ők a hagyományőrzők, az értékőrzők, a konzervatívok. Amíg kellőképpen stabil egy közösség (társadalom), s amíg nem alakul ki erősebb, szervesebb kapcsolat (pl. rendszeres, tömeges kereskedelem) a külvilággal, addig az új ismereteknek és új eszméknek (új értékeknek, normáknak) is kicsi a felvevő piacuk; a külvilági hírek, információk például nem annyira felhasználható és felhasználandó tudásként, hanem puszta érdekességként (kuriózumként, extremitásként) értékelődnek.

A kezdetben bezárkózó (statikus) közösségek, társadalmak rendkívül összetett, szerteágazó és mélyreható folyamatok révén válnak nyitottá (mozgékonnyá, dinamikussá). A protestantizmus, a polgárosodás, a felvilágosodás terjedése, a vallás szerepének háttérbe szorulása (a szekularizáció), s ezek által vagy ezek kíséretében az addigi egyházi és világi hatalom tekintélyének (érték- és norma-meghatározó hegemóniájának) megtörése hosszú évszázadok történése. A témánk szempontjából e pillanatban leginkább izgató kérdés, hogy e történésekhez a különböző népek (etnikumok, emberfajták) hogyan viszonyultak, illetve e viszonyulásban felfedezhetők-e etnikai (netán genetikai) sajátosságok.

Nyilvánvaló, hogy egy zárt társadalom megnyitása, dinamizálása feltétlenül érdekük azoknak, akik a társadalom perifériáin élnek; akiket nem kötnek annyira a nagyobb (az egyházi és világi rend) és kisebb (helyi) közösségek szokásai, hagyományai, normái; akik vallásuk miatt kiszorulnak az egyházi és világi hatalomból; akik még földet sem tarthatnak; s akiknek igazi hazájuk már csak vallásos emlékezéseikben él. Az is nyilvánvaló, hogy e hazátlan-földetlen közösségek összességükben mozgékonyabbak (a változások tényleges vagy lehetséges szorgalmazói és hordozói), mint az egyházi-világi rendhez (kiváltságokhoz, hivatalokhoz) s a röghöz (földhöz) kötöttek; és az is inkább logikus, mint meglepő, hogy fogékonyabbak lesznek a társadalmakon belüli és kívüli kereskedésre, s ennek velejárójaként a pénzcsinálásra. A Kirekesztők című könyv bevezető tanulmányában olvashatjuk (Karsai László: A gyűlölet öröksége. Kirekesztők, Antiszemita írások 1881-1992. AURA Kiadó, 1992, XIII. o.):

"A zsidó kereskedő igazi terepe a naturális gazdaság volt; az árutermelés kezdeti időszakában a zsidó vándorkereskedők komoly konkurenciaharcot vívtak keresztény és mohamedán kollegáikkal. A középkor hajnalán a zsidó kereskedőből uzsorás lett, és ezután főként fogyasztási hiteleket adott. [...] Később, a kapitalizmus hajnalán a bankár-zsidó már termelési-forgalmi hitelt folyósított."

Tehát elegendő feltétel és ok látszik ahhoz, hogy már a polgárosodás kezdetén a zsidók számarányukhoz viszonyítva nagyobb részt vállaljanak az európai kontinens áru- és pénzkereskedéséből, mint általában más népek ("emberfajták"). Ámde azt is várnánk, hogy más hazátlan-földetlen, s ezért mozgékony népek, mint például a cigányság, szintén éljenek az adódó lehetőséggel, s e történelmi pillanattól kedve hasonló "életpályát" fussanak be (történelmi utat járjanak be), mint a zsidók. Tudjuk azonban, hogy ez nem így történt. Vajon miért nem?

(Cigányok és zsidók)

A következőkre gondolhatunk. A zsidók szétszóratásának története egészen más, mint a cigányoké. A zsidókat szétszóratásukban is első pillanattól összefogta a zsidó vallás, s ennek három fontos eleme: a közös múlt (Tóra: sors és történelem), a közös jelen (Talmud: szigorú vallási - viselkedési - előírások) és a közös jövő reménye, a közös várakozás (a messiás eljövetelére, a visszatérésre Izrael földjére). A zsidók írásbeliségének itt megint csak nem intellektuális szempontból van kiemelkedő jelentősége, hanem közösségképző (identitás-meghatározó) és közösségszabályozó ereje miatt. (A vallási és viselkedési előírások szigorúságát jól tükrözi a talmudista szó régebben közkeletű pejoratív értelmezése: szőrszálhasogató.) A történelem viharaiban az efféle pontosan és aprólékosan rögzített írásos minták révén valószínűleg sikeresebben őrizhető meg egy közösség közös kultúrája, énképe, önmagával való azonossága, mint a kénytelen-kelletlen változó, torzuló szóbeli hagyományok, normák segítségével. Úgy vélem, leginkább e közösségképző és közösségszabályozó erő szüntelen jelenlétének tulajdonítható, hogy a zsidó mint nép túl tudta élni a vissza-visszatérő pogromokat, azaz tömeges üldöztetését, legyilkolását.

(Biblikus nép)

Természetesen az sem mellékes, hogy mit rögzítenek ezek az írások: mit gondol magáról, minek tekinti magát e nép.

Üldöztetései és hányattatásai ellenére ez a nép nem egy a sok szerencsétlen között. Ez a nép a "(ki)választott" nép, a" zsidó-keresztény kultúra" egyik "névadója". Véletlenül sem szabad ebből arra a hamis következtetésre jutnunk, hogy minden egyes zsidó kiválasztottnak érezné magát és ez meghatározza - döntően ez határozná meg - viselkedését, életének céljait, törekvéseit! Az viszont több mint logikus, hogy a zsidók összességét tekintve inkább hatással van, hatással lesz az egyedek életére, mint nem, mert inkább növeli, mint csökkenti az egyedek önbecsülését, inkább akarnak valakik lenni, mint akárkik, több figyelmet szentelnek karrierjük építésének s többet is áldoznak erre (pl. tanulással), mint általában azoknak a népeknek a fiai, amelyeknek egyéneiben efféle - rejtett vagy nyílt - bizonyítási vágyak kevésbé dolgoznak.

(Erdélyi magyarok "zsidó" szerepben)

Feltételezésünk alaposságát látszik bizonyítani rendszerváltásunk egyik marginálisnak tűnő kísérőjelensége. A Ceauşescu-rezsim bukása óta több ezer romániai (erdélyi) magyar telepedett le Magyarországon. Többségük oly mértékig sikeres életpályát fut(ott) be, hogy noha ízig-vérig magyarok, a hazai magyarság közhangulatában egyre-másra terjed az "erdélyi"- vagy még inkább "román"-ellenesség. Hasonlóformán, mint a zsidóellenesség! Eszerint az erdélyiek karrieristák, akik éles könyökkel, agresszivitással, ellenszenves szívóssággal és összefogással szereznek zsíros állásokat maguknak, elvéve ezeket az "igazi" magyarok elől. Kovács László, az MSZP elnöke, ma újra külügyminisztere, az egyik "Kereszttűzben" reklámszünetében felháborodva állapította meg, hogy a külügyminisztérium "tele van határon túli magyarokkal". Politikai államtitkára (Bársony András) pedig azt nyilatkozta a Népszabadságnak (2002. június 5.), hogy "hivatalát mindenképpen szeretné megszabadítani attól az örökségtől, hogy a határon túli magyarok árnyékminisztériuma legyen". El lehet képzelni, hogy akkor a honi tanulatlan, primitív emberek tömegeiben hányan gondolkodnak hasonlóképpen az egyébként már magyar állampolgárságú "románokról", "idegenekről"!

Nos, az erdélyi magyarok körében csakugyan tapasztalható erős elszántság és törekvés (a feljebb jutásra, vagyonosodásra) szintén összefügghet azzal, hogy nemzeti önbecsülésük általában erősebb, mint a honi magyaroké, egyéb történelmi okok mellett (ld. pl. a magyar kommunisták antinacionalista politikájának sikerességét) legfőképp annak következtében, hogy Romániában kisebbségi sorsba kényszerültek. Az erdélyi értelmiségit általában ezért fűti jobban a bizonyítási vágy, mint határon inneni megfelelőit, és bizonyos, hogy intellektuális különbséget bizonyító genetikai eltéréseket lehetetlenség lenne kimutatni.

(Sikeres alkalmazkodás: véletlen egybeesés)

Ha tehát vannak is jellegzetes fajtajegyek, akkor sem a "nagyobb intelligencia" vagy a "jobb tulajdonságok" döntenek, hanem a fajták (kulturális, történelmi) előéletéből fakadó puszta másságok - más tulajdonságok, más közös emlékek, más törekvések -, amelyek révén a különböző korokban éppen más-más fajták tudnak sikeresebben alkalmazkodni. Az egyik kor az egyik népet teszi naggyá, a másik kor egy másikat; az egyik kor az egyik népet süllyesztheti el, a másik egy másikat. Miközben e népek - genetikailag megalapozott - IQ-ja aligha változott! Természetesen előfordulhat, hogy némely népek - részben talán eredendő, részben a történelem során formálódó - fajtajegyei a történelem egészét tekintve alkalmasabbak az alkalmazkodásra, mint másokéi, mégsem mernék rámutatni egyetlen népre sem, amelyről úgy gondolnám, hogy a hátra levő időre is garantálva van a sikeressége. És ez mindenképp vonatkozik a zsidóságra is.

(Melyiken induljak?)

Képzeljünk el tehát egy hazátlansága, földtelensége és hivataltalansága (no és üldözöttsége) folytán mozgékony népet, amelynek azonban szétszórt egyedeit szellemiségükben összetartja a közös múlt, jelen és jövő, s amelynek önbecsülése elég erős ahhoz, hogy vallása (azaz önmaga, önazonossága) feladása által nem akar (nem kíván) a társadalom perifériájáról a belsejébe kerülni, másfelől viszont fűti a becsvágy (bizonyítási vágy) a sikerre, feljebb emelkedésre, befolyásoló, alkalmasint domináns szerepre jutásra. Logikus-e, hogy e nép egyedei olyan foglalkozásokat űzzenek, amelyeket egyáltalán megengednek nekik, de ha már űzhetik, leginkább a maguk hasznát, a maguk (egyszerre egyéni és közösségi) törekvéseit tartják szem előtt, nem a másokét? Logikus, magától értetődő jelenség-e, hogy e hazátlan, földtelen, hivataltalan nép fiai más népek fiaihoz képest számarányuknál nagyobb arányban fognak kereskedésbe, s ennek révén szabad pénzhez (tőkéhez) jutva, gyakrabban fognak - akár határokon átnyúló - pénzügyi akciókba (kisebb-nagyobb kölcsönügyletekbe, bank- és kereskedőház-alapításokba, hasonlókba)?

Alighanem logikus.

A pénzcsinálás és pénzszaporítás csínjának-bínjának kitanulása a nekik hagyott szűk terepen azonban nem egyszerűen megélhetési (kenyérkereseti) és emelkedési (vagyonosodási) lehetőség, hanem hatalmi, stratégiai kérdés. A pénz: hatalom. (A háborúhoz három dolog kell - mondta Montecuccoli -: pénz, pénz, pénz.) A tizenkilencedik század előtt (majd alatt és után) Európa szinte folyamatosan háborúzott, benne a harcoló felek (népek) közül a legyőzötteknek mindig hatalmas anyagi veszteségeket kellett elszenvedniük, de gyakran a győztesek is kivéreztek hosszú időre. A lényegében országok (népek) közötti (feletti) hadiszállítók és a háborúkat kölcsöneikkel tápláló bankházak azonban jobbára meggazdagodtak (sőt, megtollasodtak). Nem intellektusuk nagysága, hanem helyzetük sajátossága miatt: ami egyfelől nézve kirekesztettség, másfelől nézve államok (országok, népek, nemzetek) közöttiség, sőt, a kívülállóságából fakadóan, felettiség.

Úgy tűnik tehát, eddig teljesen logikus (magától értetődő, sőt, szükségszerű) e nép egyedeinek és közösségének (közösségeinek) életút-választása. A sikerhez - és magyarázatához - elegendő a bibliai nép köztes-léte, illetve önbecsülése és becsvágya. Nincs okunk különleges intellektusra gyanakodnunk.

A zsidók felemelkedése, sikeres társadalmi beágyazódása tekintetében új helyzetet teremtett a tizenkilencedik század, amikor a felvilágosodásnak, szekularizációnak köszönhetően megnyílt az út a zsidók olyan beolvadása előtt, amely nem jár szükségképpen együtt önbecsülésük feladásával. Ezt írja idézett könyvében Shlomo Avineri:

"A tizenkilencedik század minden lehetséges szempontból a legjobb század volt, amit zsidók valaha is megéltek - kollektíve vagy egyénileg - a Templom lerombolása óta. A francia forradalom és az emancipáció lehetővé tette a zsidók számára, hogy bárki máshoz hasonlóan vegyenek részt az európai társadalmak életében. Első ízben élveztek jogegyenlőséget, s az iskolák, az egyetemek és a különféle foglalkozások fokozatosan megnyíltak előttük." (13. o.)

Mindenekelőtt tehát a lehetőség adatott meg. A gettóba zárt és zárkózó nép kiszabadult fogságából, s mint a duzzasztott víz, amely elől egyszer csak felemelik a zsilipet, szerteszét áradt. Minden bizonnyal a fogságban tartott hangyák is ekképp viselkedtek volna.

A vízzel és a hangyákkal ellentétben azonban a zsidók valójában választás - válaszút - elé kerültek, ahonnan ekkor (az emancipáció csodálatos korában) három fő irányban lehetett elindulni: 1) Továbbra is őrzik szigorú vallásukat (vallási, közösségi rítusaikat), amelynek folytán ha már nem rekesztetnek is ki a társadalomból, de különállóak maradnak; 2) Teljes asszimilációra (beolvadásra) törekednek, beleértve akár a befogadó nemzet valamely uralkodó vallásának felvételét (kikeresztelkednek); 3) Részleges beolvadásra törekszenek, ennek során a jogokat és lehetőségeket illetően a maguk számára a teljes egyenlőséget szorgalmazzák, de nem kívánják a befogadó nemzet hagyományait, normáit, értékeit, jelképeit, azaz: kultúráját teljesen elfogadni.

Ezek tehát a fő utak. A valóság annyival árnyaltabb (összetettebb és bonyolultabb) egyfelől, hogy ugyanaz az egyén élete különböző szakaszaiban letérhetett az egyik útról és elindulhatott egy másikon; másfelől mindegyik fő útról vezettek elágazások. Hogy a talán legfontosabbat említsem: a harmadik úton (a részleges beolvadásén) lehetett választani a zsidó vallás részleges megőrzését, elhagyva szigorú, ortodox előírásait; illetve a teljes vallástalanságot (az ateizmust, a materializmust), amely értelemszerűen szintén ellenáll(t) az évezredes (keresztény) vallási hagyományokat, szokásokat magába olvasztó nemzeti kultúra el- és befogadásának.

A lényeg azonban számunkra itt az, hogy a zsidók valóban mindegyik lehetséges utat választották, és - egy darabig legalábbis - mindegyik út a maga módján, a maga értékrendje mentén sikerrel kecsegtetett. Vagyis a választás eredménye megint csak nem intellektuális képességeken (az intelligenciaszint nagyságán) múlt.

Annak viszont, hogy a 2. és 3. utat választók a pályájukon meddig (milyen magasra, milyen sikerre) jutottak, elkerülhetetlenül keresnünk kell az okait (magyarázatait), beleértve azt a lehetőséget is, hogy alkalmasint létezik fajtaspecifikus intellektus mint genetikai előny.

(A siker okai, magyarázata)

Shlomo Avineri így írja le azt az óriási változást, amely a tizenkilencedik században a zsidóság életében bekövetkezett:

"Berlin, Bécs, Budapest, Varsó - kisebb mértékben London, Párizs és Odessza - Amerika jelentősebb városi központjaihoz viszonyítva aránytalanul sok zsidó lakossal rendelkezett. S e városok szellemi életében a zsidók jóval nagyobb szerepet játszottak, mint létszámuk sugallná. Az egyetemek, az akadémiák és az iskolák mind több zsidót vontak be tevékenységükbe. Egyes zsidók vezető pozícióba kerültek a sajtóban, az irodalomban, a zenében, a természettudományokban, a festészetben, a filozófiában és a pszichológiában; a pénzvilágot zsidó mágnások népesítették be, s a forradalmi mozgalmak vezetői között is sok volt a zsidó - Karl Marxtól, Moses Hesstől és Ferdinand Lassalle-tól az orosz forradalmárok és szociáldemokraták vezetőiig. Európa történetét ekkor már nem lehetett volna megírni a zsidók szerepének figyelembevétele nélkül." (14-15. o.)

Vajon mi lehet az oka (magyarázata) a zsidók e látványos sikerének? Néhány olyan tényezőt sorolok fel, amelyek jelentősége történelmi, pszichológiai és biológiai (evolúciós) alapismeretek birtokában, úgy vélem, könnyen belátható, azonban egyik sem kötődik szükségszerűen magasabb intelligenciaszinthez. (Némelyik tényezőről már korábban is szóltam.)

Föld- és hivatalnélküliség

A zsidó nép föld- és hivatalnélkülisége - egyszersmind önbecsülése és becsvágya - száműzetésében (gettó-létében) megteremti a szellemi lét tiszteletét, a tanulás és a tudás becsületét, a - (földhözragadt) valóságon túlra elvezető - művészetek és elvont tudományok iránti spirituális vonzalmat.

Föld és hivatal hiányában az emancipálódó zsidók kisebb kockáztatással nagyobb társadalmi mozgásokra képesek, mint más népek egyedei. ("Csak a láncukat veszíthetik.")

"Gyökértelenség"

Nem tekintve azokat a zsidókat, akik már több generáción át sikeresen beilleszkedtek a befogadó ország és nemzet életébe, a hazát s a nemzetalkotó népet teljes mértékben magukénak érezték (beleértve a. hazafiúi büszkeséget), és ennélfogva származásuk (tudatosan vagy tudattalanul) "elfelejtődött", lényegtelenné vált - tehát őket nem tekintve, a zsidók általában kevésbé gyökeresedtek meg választott hazájukban, ennek normáit, szokásait, kultúráját, nemzeti és nemzetközi törekvéseit kevésbé fogadták el mint követendő mintát és megkérdőjelezhetetlen célokat. Az emancipáció lehetőségének bűvöletében, egyszersmind a zsidó vallás szigorú előírásainak elhagyásával érzelmek és értékek tekintetében afféle "gyökértelen", azaz szabad (független) állapotba kerültek, amely más népek egyedeihez képest fogékonyabbá tette őket az újdonságok, a változások és változtatások iránt. (A "gyökértelenség" miatt hajlamosabb az ember testetlen absztrakciónak tekinteni környezete évezredes elemeit, s ennek megfelelően sutba vágni, újakkal lecserélni.) Az új tudományok, új művészeti áramlatok és új eszmék iránti fogékonyság egyaránt megmutatkozott ezek művelésében és terjesztésében.

Üldöztetés, kirekesztettség

A zsidók (legalábbis egy kisebb részük) több évezredes üldöztetése (úgy vélem) ugyancsak logikusan megmagyarázza (gyakran átmeneti) sikerük és befolyásuk egyik összetevőjét: erős fogékonyságukat és hajlamukat a létfeltételek gyökeres - számukra kedvezőnek tűnő - megváltoztatására. Mivel a megőrzés és újítás (változtatás) kettős igénye valamilyen arányban minden emberben ott van, természetesen nem állítom, hogy a "forradalmi" újdonságok, eszmék hordozói csakis zsidók lettek volna; azt viszont igen, hogy számarányukhoz képest, más népekhez viszonyítva efféle változtatásokra hajlamosabbak voltak; a "megforgatjuk az egész világot"-szemlélet általában kevésbé állt távol tőlük, mint az évezredes rendiségüket, kultúrájukat, értékeiket féltő népek egyedeitől.

Az üldöztetés - a maga természeténél fogva - kiépítette az önvédelem erős reflexét is. Az életkörülmények (társadalmi környezet) gyökeres megváltoztatása, a zsidó élettér erőteljes bővítése nem csak a szabadság vágya és öröme, hanem védekezés is: a potenciális üldözők hatalmi struktúrájának szétverése, pozícióinak megszerzése. A pénz, mint mondottam, hatalom. A tudás is hatalom. A befolyás is. A hatalom pedig: önvédelem is.

A tömegmédiában hadállásokat szerezni nem annyira intellektualitás kérdése, mint inkább sok pénzé, erős szándéké és személyes kapcsolatoké. A zsidóság a közvetlen (képviseleti) politikából csak igen korlátozottan tudta kivenni részét, a tömegek véleményének befolyásán keresztül viszont nagyon nagy hatást tudott kifejteni az egész közéletre s politikára. Ezt a befolyásolási szándékot - a zsidók számára kedvező politikai és kulturális közeg kialakítását - feltétlenül (mert logikusan, magától értetődően) táplálta az az önvédelem, amely "ösztönösen" szorgalmazott minden, a "haladó" világra való nyitást (beleértve az általános emberi jogok elfogadását, kinyilvánítását vagy a "multikultúrák" támogatását), ezzel szemben pedig erőteljesen támadott mindent, ami a bezárkózás (a népi kultúra, a nemzeti szellem megőrzése vagy erősítése) irányába mutatott. Még egyszer fontos hangsúlyozni: tendenciáról beszélünk, akárhány valóságos kivétellel, amelyek azonban magának a tendenciának a létezését nem teszik semmissé.

Ámde a hatalom és befolyás megszerzésének vágyát - például a Jászi Oszkár-féle polgári radikálisokét, vagy a Kun Béla-féle vörös diktátorokét - természetesen nem csak önvédelmi megfontolások táplálták, hanem a minden emberben és nemzetben ott fészkelő uralkodási vágy is. Ha e tekintetben a zsidók köreiben a számarányukhoz képest többen voltak, akik uralomra, hatalomra, befolyásra törekedtek, az az említett önvédelmi reflexszel hozható összefüggésbe, valamint az évezredek során elszenvedett sérelmekkel, amelyek orvoslása régóta kényszerűen váratott magára.

Felszabadulás, kiszabadulás

Végül pedig pusztán az a körülmény, hogy a zsidók önbecsülésüket nem sértő felemelkedési és beilleszkedési (kitörési) lehetőséghez jutottak, önmagában egyik logikus magyarázatát adja, mi hajtotta a zsidóságot a perifériákról a társadalmak közepe felé.

Összegzésképpen újra megállapíthatjuk: a siker magyarázatához nem szükséges a zsidók intelligenciáját rendkívülinek értékelni. Az elkövetkezett sikertelenségek, drámai kudarcok mögött sem szükséges rendkívüli zsidó tulajdonságokra (netán a zsidók IQ-jának - fajtaspecifikusan - kisebb voltára) gyanakodnunk. A fő ok, úgy tűnik, ismét a történelmi környezetváltozás.

(Sikertelenségek: okok, magyarázatok)

Vajon mi az oka, hogy a sikeres emancipáció ellenére (vagy ezzel együtt) a tizenkilencedik század utolsó harmadában újra fel-fellángolt Európában (így Magyarországon is) a zsidóellenesség; fokra-fokra erősödött, a II. világháborúban a holokausztban (népirtásban) tetőzött, majd átmeneti halványodás után a múlt század utolsó harmadától megint erőre kapott? Nos, a tizenkilencedik század utolsó harmadában az folyt kicsiben, ami a huszadik század utolsó harmadától nagyban.

A 17. század végén megindult felvilágosodás-polgárosodás szelleme egymás után lépte át a keresztény világ országainak határait, megbolygatva addigi - feudális - értékrendjüket, több évszázados hagyományaikat, szokásaikat, normáikat. E társadalmak egyszerre engedtek a változásoknak, egyszerre hagytak felszámolni régi vallási, feudális normákat, és teremtettek a helyükre egy lényegében régi-új köteléket: a nemzetet. Régi ez a kötelék, amennyiben maga a szó is utal a származási (vérségi, nemzési, nemzetségi) kapcsolat létére, feltételére; új kötelék, amennyiben a nemzethez való tartozás feltételeként éppen hogy nem nyilváníttatott ki a megfelelő származás követelménye, sőt, ellenkezőleg: a törvény előtti egyenlőség kimondásával azt deklarálták, hogy származásától függetlenül mindenki a nemzet része, aki magára nézve elfogadja és betartja a (nemzet)állam törvényeit.

A tizenkilencedik század - az egyetemes polgárosodással párhuzamosan - a nemzetek és nemzetállamok kialakulásának, megerősödésének, szabadságharcának kora. A huszadik század harmadik harmada pedig egyfelől a globalizáció, másfelől ennek ellenhatásaként ugyancsak a nemzeti (nacionalista) szellemiség és politizálás megerősödésének időszaka. Nyitás és bezárkózás, nemzeti önfeladás és önvédelem jegyben járnak. Voltaképp megint csak magától értetődően: minden nyitás egyben önazonosság-vesztéssel is jár; engedünk hagyományainkból, szokásainkból, értékeinkből - feloldódunk egy bizonytalan, félig-meddig idegen értékvilágban. Eddig tudtuk, hogy kik vagyunk, éppen mert mások lehettünk és mások voltunk másokhoz képest; minél inkább arra kényszerítenek, hogy másokkal azonosak legyünk, annál jobban ragaszkodunk megmaradt különlegességeinkhez. Értelemszerűen főképpen is azokhoz, amelyek leginkább magukon viselik vagy magukban hordozzák sajátosságunk, különállásunk, egyediségünk valóságát, de legalább a látszatát: ezek pedig a nemzeti jelképek, illetve a nemzeti jelképpé sűrűsödött kulturális elemek.

Nyitás és bezárkózás (kozmopolitizmus, internacionalizmus, globalizmus kontra nacionalizmus) harcát a társadalmak egyedei számára az teszi a maga bonyolultságában szinte felfoghatatlanná, feldolgozhatatlanná és kezelhetetlenné, hogy önmagában mindkét út (a teljes nyitás vagy a teljes bezárkózás) járhatatlan, tehát azt az arányt kell megtalálni és rögzíteni, amely összességében a legnagyobb hozammal, gazdagodással jár a nemzet egészére (illetve kinek-kinek magára) nézve. A magyar szabadságharc idején a helyes arány megtalálása azért nem vezetett még áthidalhatatlan és feloldhatatlan konfliktushoz, mert az európai polgári forradalmak szellemének, az Egyetemesség eszméjének beengedése és zászlóra tűzése még sokkal egyértelműbben és nyilvánvalóbban szolgálta a nemzet saját érdekeit: a függetlenséget és a polgárosodás folyamatát. A magyarság zsidó és nem-zsidó elemei között is ugyanezért nem alakult ki a később oly jellemzővé vált konfliktus. A kiegyezés annyiban hozott új helyzetet, hogy a nemzeti függetlenségi harc jelentősége háttérbe szorult, s vele együtt a külső ellenség képe is elhomályosult. Ekkor már maradéktalanul érvényesült az az ellentmondás, amelyet a nyitás és a bezárkózás, a változtatás és (hagyomány)őrzés kettős szükségessége teremtett és gerjesztett. Azáltal, hogy a kiegyezés deklarálta és garantálta az izraelita vallásúak, sőt, a felekezetiek és felekezeten kívüliek egyenlőségét, a magyarországi zsidóság is hihetetlen gyorsasággal megkezdte a perifériáról a centrum felé haladást. Ennek mértékét legyen elég itt egyetlen szóval érzékeltetni: Judapest. Az ország szívének, fővárosának építésében, Budapestnek mint világvárosnak a létrejöttében óriási szerepet vállalt zsidóságra utal ez a - jobbára ellenséges érzelmi töltettel hangoztatott - kifejezés.

Bekövetkezett az, aminek "emberi számítások szerint" be kellett következnie: a zsidóságnak a beolvadást választó, s a többi etnikumhoz képest radikálisan szabadelvű, rendkívül mozgékony, ráadásul tőkeerős részének látványos emelkedése (helyenként domináns szerephez jutása) kiváltotta a nem-zsidó nép- és nemzetféltők aggodalmát, sőt, riadalmát. Ne feledjük, Magyarországon például ez az a századfordulós időszak, amikor a felvirágzás - s a zsidók (egy részének) látványos emelkedése - közepette főleg a vidéki szegény, sőt, nyomorgó népességből "kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk". Az ellentéteket nem önmagában a fajtakülönbség (tehát a rasszizmus, antiszemitizmus) táplálta, hanem a felfogásbeli különbség. A radikális polgárosodás, az ezt tápláló új polgári eszméknek és az új (zsidó vagy nemzetközi) tőkének a magyar hagyományokkal (a hagyományos magyar rendekkel, magyar kiváltságosokkal, magyar vidékkel, magyar - népi - kultúrával) szembeni hihetetlen gyors térnyerése egy csapásra felerősítette a változások motorjaival és hordozóival (főképpen is a zsidókkal) szembeni ellenérzéseket és ellenérdeket. Ez a növekvő ellenségesség Magyarországon a tiszaeszlári vérvádban testesült meg, Franciaországban a Dreyfus-ügyben.

A tiszaeszlári ügy perében, 1883-ban több zsidót vádoltak azzal, hogy rituális célból megöltek egy keresztény cselédlányt, Solymosi Esztert. Több mint egy évig tartó per után felmentették őket Alfred Dreyfus zsidó származású, francia tüzérkapitányt 1894-ben hazaárulással (hadititkok elárulásával) vádolták és lefokozásra, valamint örökös száműzetésre ítélték. Csak 12 évvel később, 1906-ban mondták ki véglegesen ártatlanságát.

Shlomo Avineri ragyogóan világít rá, hogy az efféle perek - s a perek mögött húzódó nacionalista indulatok - miféle változásokat idéztek elő a zsidóság felfogásában, beolvadási - illetve kívülmaradási, önállósulási - törekvéseiben.

"A francia forradalom univerzalisztikus elveinek befogadói attitűdjét mindenütt korlátozta a modern nacionalizmus historicista kirekesztésigénye. Theodor Herzl [a cionizmus egyik megalapítója] számára a Dreyfus-ügyben nem egyszerűen az a heves antiszemitizmus volt a megdöbbentő, amely végigsöpört a francia társadalom különféle rétegein. Herzl azt találta annyira felháborítónak, hogy ebben az esetben egy teljesen emancipált, sikeresen integrálódott és alapvetően szekularizálódott zsidó személyről volt szó. Alfred Dreyfus kapitánynál nemigen lehetett senki nagyobb francia soviniszta, militárisabb szellem és »zsidószerűtlenebb« ember. Amikor azonban árulásról kezdtek beszélni, s az egyik gyanúsított Dreyfus lett, a közvéleményben azonnal megjelentek az olyasféle hangok, hogy »persze, hogy ő az - végtére is nem igazi francia, hanem zsidó«. Az emancipáció és az asszimiláció ígéretére e zsigeri válasznál súlyosabb csapást semmi nem mérhetett: csinálhatsz, amit akarsz, a mi szemünkben, az igazi franciák, a gallok leszármazottai szemében Júdás vagy és az is maradsz."

(Ortodoxok, reformisták, cionisták)

Megint csak nem az intelligencián múlik, hogy ebben a helyzetben milyen (újabb) túlélési és felemelkedési stratégiákat követ, milyen életutakat választ (milyenekkel kísérletezik) a világ zsidósága.

Az egyik út a látható másság, kívülállóság megőrzése: a zsidó vallási közösség elkülönülése, rítusainak követése. Feltehető, hogy részben a fel-fellángoló antiszemitizmusok (zsidóüldözések, pogromok) hatására, részben a világ általános szekuralizációjának megfelelően a zsidóknak csak egy viszonylag kis része őrzi meg ősi hitét, többségük vallástalan lesz, kisebb része pedig más hitre tér.

A másik lehetséges út továbbra is a beolvadás (az asszimiláció), amelynek korábbi zsidó élharcosai az ún. reformisták voltak, akik a zsidó vallás megreformálásától, szigorának enyhítésétől, és a befogadó országokba (társadalmakba, nemzetekbe) való minél teljesebb beilleszkedéstől várták a zsidók sorsának jobbulását. A Dreyfus-ügyhöz és a Tiszaeszlári perhez hasonló esetek azonban azt bizonyították a zsidóknak, később pedig a holokauszt is, hogy nekik valójában faji okoknál fogva nem adatott meg a teljes beilleszkedés lehetősége. Formailag ugyan teljes jogú tagjaivá válhatnak a befogadó nemzetnek, valóságosan (tartalmilag) viszont nem, mert a nacionalisták mindig is idegennek (hazafiatlannak, nemzetietlennek) fogják tekinteni őket.

Az igazi nacionalizmus a nemzet fogalmát valójában a történelem egy korábbi időszakának közösségi formájához, a nemzetséghez kapcsolja. A nemzet mint kötelék több és más, mint a vérségi szálakat (rokonságot) számon tartó, egykori nemzetségi, törzsi kötelék, amelynek jelentősége a kereszténység kialakulásával, a keresztény államok létrejöttével háttérbe szorult; annyiban több és más, amennyiben a nemzethez tartozónak számított mindenki, aki a legnagyobb nemzetalkotó nép nyelvét, kultúráját, függetlenségi törekvéseit elfogadta. Azok a zsidók, akik a magyarság soraiban részt vettek az 1848-49-es szabadságharcban, egyszersmind magyarnak, a magyar nemzet alkotó elemeinek számítottak. "[...] nagyon sok zsidó önként állt Kossuth seregébe, hitsorsosaik egy része pedig nagy összegekkel támogatta a szabadságharcot. 1849. július 28-án Szegeden, a végső vereség árnyékában ugyan, de törvénybe iktatták egyenjogúsításukat." - tudhatjuk meg a Kirekesztőkből (id. mű: XVI. o.). Majd ugyanitt azt is, hogy Haynau roppant méretű hadisarccal minősítette kollektíve bűnösnek a magyar zsidókat, és Bécs természetesen eltörölte az egyenjogúsításukat kimondó forradalmi törvényt is. Jogegyenlőségüket csak 1867-ben fogadta el a magyar parlament, a zsidó vallás egyenjogúsítására pedig 1895-ig kellett várni.

A nemzet szűkebb értelmezésére - magyarán a kirekesztésre - adott válaszul a beilleszkedéssel próbálkozó zsidók (ha akarják, ha nem) jobban megőrzik zsidó identitásukat, beolvadásuk érzelmileg (zsigerileg) részleges marad. Egyszerre érzik magukénak a befogadó hazát, s magukat a nemzet alkotó részének, másfelől pedig potenciális ellenségnek mindazokat, akik "ellenükben" a saját hazafiságukat, nemzetszeretetüket hangoztatják. Mélyen beléjük van égetve az őket ért félelem és sérelem, és nagyon kevés kell hozzá, hogy előtörjön.

A harmadik lehetséges út - amelyen Herzl Tivadar és követői is elindultak - a cionizmus, azaz a zsidó nacionalizmus. Erről szól Avineri ragyogó könyve - rádöbbentve olvasóit arra, hogy a cionizmus éppen olyan nemes, felelősségteljes, olykor önfeláldozó, máskor másokat feláldozó, de mindenképp drámai küzdelem volt a zsidó nemzetállam megteremtéséért, mint amilyet a magyar hazafiak folytattak a magyar nemzetért, vagy mások a maguk nemzetéért.

Azt ma még nem tudni (nem látni), mi lesz Izrael sorsa. Annyi azonban bizonyos, hogy a megteremtéséért és élete normalizálásáért folytatott drámai harc nem annyira a zsidó intellektust dicséri, mint inkább a zsidó öntudat, a zsidó önazonosság, a zsidó szolidaritás erejét. Hogy önvédelme címén ne pusztítson az elkerülhetetlennél többet a palesztinokból és saját magából, ez már valóban lehet nem mindennapi (átlag feletti) intelligencia egészen különleges feladata. Ha a feladat sikerülne, akkor lesz majd érdemes újra elővenni a kérdést: nincs-e a zsidóknak másokhoz képest magasabb IQ-juk?

(Az egyén szerepe?)

"Egyáltalán nem véletlen, hogy éppen a 19. században volt valami mágikus áttörés" - véli Gabor Laufer újabb levelében, s mindjárt felteszi a kérdést: Mit lett volna képest csinálni Einstein, mondjuk, a 13. században, ha akkor születik? Esetleg egy tanyán. Kitalálta volna, hogy nem itt kell kutat fúrni, hanem ott?

Gabor Laufer - voltaképp a lehető legtermészetesebb módon - a saját sorsát vetíti rá a zsidóság egészére. Amerikában a maga erejéből lett az, aki, egy kisebb település szülész-nőgyógyász orvosa, ahol nem túl kimagasló, de legalább biztos és rendszeres jövedelme van, amelyből kellő színvonalon eltarthatja családját. Zsidósága, származása sokáig teljesen mellékes volt számára, hiszen Amerikában az élet a szabad versenyre épül, csak a teljesítmény számít, az, hogy ki honnan jött, majdhogynem érdektelen, ebből következően a sikereit soha nem kötötték össze a zsidóságával, nem támadtak irigyei, ellenségei, nem volt alkalma közelről megérezni és személyesen átélni az antiszemitizmus - kissé költőien fogalmazva - ordas leheletét. Gabor Laufer azonban nem tartozik a vallásos zsidók közé, sőt - ahogy egyébként roppant udvariasan kifejtette ("Ezt ne vedd sértésnek") - úgy véli, éppen intelligenciájuk nagysága magyarázza, hogy miért lett olyan sok zsidóból ateista. ("A tudományok előretörése, a tudományos típusú gondolkodás egyre elfogadhatatlanabbá tette a tradicionális istenképek vak elfogadását. És itt jön egy talán zsidó sajátosság: a zsidó vallás az egyetlen, amelyik nem ígér halál utáni létet. Erről a pontról könnyebb a tudományos ismeretek kombinációjával ateistává lenni - ha a nagy csali eleve ki van iktatva.") Laufer szerint minden ortodox zsidóra jut legalább két ateista, őket aztán "tuti nem érdekli semmiféle biblikus kapcsolat".

Mivel saját élete ezt példázza, Gabor Laufer úgy véli, hogy a zsidó identitásnak, a zsidó vallásnak, a zsidó közösségeknek semmi szerepük nincs abban, hogy a szétszóratásban élő egyes zsidók milyen magasra jutottak. "És akkor jött az ipari forradalom, a technológia előretörése, a feudalizmus szétfoszlása, a kapitalizmus kialakulása, és mindezzel [...] az intelligencia egyre kritikusabb szerepe mindenféle ÚJ társadalmi funkciókban. A »kényelmes«, öröklődésen alapuló erő-hatalom-pénz-értékviszonyok megszűntek, és érdemeken, képességeken, szorgalmon, kitartáson alapuló új viszonyok jöttek létre."

"Nálam kevésbé zsidó zsidó nagyon kevés lehet a világon - teszi hozzá Gabor Laufer. - Számomra ez a kérdés nem is létezett, amíg el nem jutottam az Indexhez. Egyszerűen nem volt téma. Életem első 50 évét úgy éltem le, hogy ez a kérdés eszembe sem jutott. Kiválasztottnak érzem magam? Nem. Tudom nagyon jól, hogy intelligensebb vagyok, mint az átlag. Függetlenül attól, hogy zsidónak születtem (és ha nem függetlenül, akkor sem érzem így). Hidd el, hogy nálam ez az egész kérdés szigorúan és kizárólag intellektuális szinten »zajlik le« a fejemben. Pontosan ezért van az, hogy akárki azt ír nekem, amit akar. Mert nincs érzelmi kötés. Nincs szükség önuralomra, akárki zsidózik, mert nincs mit »leküzdenem«. Nincs zsidó érzés bennem, semmilyen. A kérdés pusztán annyi, hogy a létező statisztikákat elhiszem, vagy feltételezem, hogy csalásról, tévedésről van szó."

Laufer, mint válaszában kifejti, nem látja, hogy a "közös múlt, közös jelen, közös jövő" általi behatás hogyan valósulhat meg az egyedek szintjén egy egész népcsoportra. Hogyan válik közössé a mindenhová szétszóródott zsidók között? "Te feltételezel valamiféle mágikus »csoportgondolkodás«-t. [...] Tényleg el tudod képzelni, hogy mondjuk a 23 éves Kohn Móric leül az asztalhoz és elkezd morfondírozni: »na most beolvadjak, vagy sem? Vajon ragaszkodnom kellene ortodox módon a zsidó valláshoz, vagy legyek ateista inkább? Mi lehet jobb a zsidóságnak? Vajon az őseim mivel értenének egyet?« Énszerintem ez abszurd, az igazi életben ilyen nincs. Kohn Móric, mint mindenki más, a saját életének a szempontjából fogja egyéniségét kialakítani, a különböző lehetséges irányzatokból az egyiket választani, és mindez spontánul fog történni, nem valamiféle »analízis« eredményeképpen. [...] Kohn Móric édesanyja sem valószínű, hogy azt fogja mondani a kis Mórickának, hogy »kisfiam, eddig minket több ezer éven keresztül üldöztek. Itt a nagy alkalom, legyél bankár, akkor a te kezedben lesz a pénz, és akkor nem fognak tudni téged üldözni.« Amúgy te találkoztál valakivel, akárkivel, akit a szülei bankárnak neveltek? [...] Kohn Móricka agyán nem fognak átmenni azok a gondolatok, amiket te feltételezel. Sem az övén, sem más zsidókén, sem senkién. Ha az emberek agya össze volna kapcsolva, akkor lenne lehetséges. De mindenkinek izolált a tudata [...]. Egyetlen rendelkezésre álló eszköz a kommunikáció, ami alig elég arra, hogy a legegyszerűbb dolgokat megértessük egymással, nemhogy ultra-komplex történelmi, vallási, filozófiai tényeket, hogy mindez szinkronban egy népcsoport javára működjön, mindez jó előre megtervezve. Ha erre a zsidók tényleg képesek lettek volna, akkor minden kétséget kizárólag nem csak intelligensebbek, de abszolút felsőbbrendűen lennének. Ha minden zsidó, akárhol élt is a világon, közismert izolációjában (elkülönültségében) képes lett volna valamilyen ki nem mondott, nem megbeszélt »közös érdek« szintjére vezető, hosszú távon érvényesülő gondolkodásra, akkor a zsidók superman-ek lennének."

(A közösség szerepe...)

A rosszul feltett kérdésre csak rossz feleletet kaphatunk. A családi és közösségi hagyományok, szokások, normák a legritkább esetben szabályoznak bennünket úgy, hogy "Vajh, mit szólna hozzá az édesapám?", vagy pláne, "Mit szólna hozzá a népem?" A normák, minták pici korunktól szépen belénkivódnak, ha akarjuk, ha nem, és döntéseink során bizony befolyásolni fognak bennünket. A kérdés valójában úgy merül fel, hogy minek van nagyobb presztízse, becsülete egy közösség, egy család életében - ez pedig erősen kultúra- és történelemfüggő. Ha egy közösségben szégyen tanulatlannak, segédmunkásnak, parasztnak lenni, viszont elismerést vált ki, ha sokra viszem, akkor a közösség tagjai számára ez olyan útravaló, mely mindig ott lesz a tarsolyukban. Amíg csak emlékeik teljesen szét nem foszlanak, ott lesz szétszóratásukban is. A zsidó gyökereket - el lehet bár, de - nem könnyű elszakítani. Éppen azért nem, mert saját személyes lényünket is csak mások szemével, mások megítélésén át vagyunk képesek értékelni (később, amikor ezek az ítéletek már megülepszenek bennünk, kevésbé van szükségünk külső tükörre; de kezdetben elengedhetetlenül). A zsidó az ellenségeivel és csodálóival együtt az, aki, s mivel ezek a történelem során mindig is bőségesen akadtak, ez is megnehezítette és megnehezíti, hogy a zsidó mint közösség érdektelenné, jelentéktelenné váljék.

A közös eredetnek és sorsnak az ad jelentőséget, hogy a zsidókat (a zsidók számottevő részét) egy adott történelmi helyzetben egy meghatározott irányba fogja terelni. Egyáltalán nem az szabja meg az irányt, hogy az egyes zsidók mennyire intelligensek és jövőbe látók. Ha e nép egyedei olyan nagyon intelligensek és jövőbe látók lennének, egészen biztos, hogy elkerülték volna a holokausztot. De a sokaságok soha nem tudják elkerülni sorsukat. Mert soha nem képesek a józan, kimért ész szerint haladni, csakis tömeges indítékaik nyomására, amelyek viszont a jobbára ugyancsak irracionális egyéni (ennek megfelelően változatos) indítékokon keresztül hatnak.

Az egyén életét erősen befolyásolják olyan, kívülről érthetetlennek látszó indítékok, mint a sértettség, a büszkeség, a kivagyiság, a félelem, a kisebbrendűség... és a mindezekhez többé-kevésbé kötődő bizonyítási vágy. Kisgyerek korunktól fogva meg akarjuk mutatni környezetünknek, mi igenis jobbak, többek vagyunk, különbek vagyunk... Na de, hogy mitől érezzük különbnek magunkat, az nagy mértékben attól függ, hogy a környezetünk milyen normákat diktál! Ha az én népes családi környezetemben - amely nyilván nem mellékesen az egyik ágról püspök és költő, a másikról főpolgármester felmenőkkel dicsekedhet - a pénz mennyisége és a pénzkereső elismerése között szoros kapcsolat lett volna, az újabb időkben minden bizonnyal többen kerültünk volna "zsíros" állásba vagy vállalkozásba; ámde inkább az volt a jellemző, hogy a "pénzre utazókat" a szó szoros értelmében megvetettük. ("Szegények vagyunk, de jól élünk" - ez volt az egyik ránk jellemző családi szólásunk.) Ugyanígy: nálunk a családban elképzelhetetlen volt, hogy be akarjuk csapni embertársainkat, s ennek révén jussunk előnyhöz. Megkockáztatom, hogy az üldözésnek kitett vagy gettólétbe kényszerült zsidók ezt a "jellembeli luxust" csak ritkán engedhették meg maguknak.

Tulajdonságainkat tehát szűkebb-tágabb közösségeink is befolyásolják, ezt a hatást azonban indokolatlan volna abszolutizálni. Egy olyan pénzéhes és pénzközpontú világban, mint a mai, sokan "vetkőznek ki" magukból, nagyon sok értékrend és hagyomány borul. Némi malíciával ugyan akár azt is mondhatnánk, egyre zsidósabb a világ, utalva arra, hogy a liberalizmus terjesztésében, az egyéni érdekeknek a közösségivel való szembeállításában fontos szerepet játszott az egyéni (emberi, állampolgári) szabadságjogokért küzdő, a régi keretek felszámolásában érdekelt zsidóság. Csakhogy nem kevésbé lennénk ekkor igazságtalanok, mintha a pénzhamisítás bűnét a pénz feltalálóinak nyakába varrnánk.

(IQ-függőség?)

"Nem egy kizárólagosságról van szó" - figyelmeztetett újabb levelében Gabor Laufer. Úgy véli, azok a tényezők, amelyeket felsoroltam, valószínűleg mind szerepet játszanak, mégsem tűnnek elégségesnek, hogy megmagyarázzák a "végső eredményt / kimenetelt / jelenséget".

Mindenekelőtt tisztáznunk kell, mi ez a "végső eredmény / kimenetel / jelenség"?

Ha azt nézzük, hogy pl. a zenei életben nagyon sok tehetséges zsidót találni (többet, mint amennyi számarányukból következne), akkor rögtön eszembe jut Hegedűs Vili, aki a minap földbe (a betonba) gyökereztette a lábam a Keleti pályaudvarnál, olyan gyönyörűen muzsikált! Mikor odamentem hozzá, hogy tegyek egy kis hálapénzt a hegedű tokjába, kezembe nyomott egy kis cédulát, rajta nevével, hogy ő Hegedűs Vili, vállalkozik rendezvényeken, baráti társaságokban a legkülönfélébb komolyzenei klasszikusok darabjainak eljátszására. Nos, Hegedűs Vilin messziről látszik, hogy cigány. A cigány kultúrában mélységes mélyen gyökerezik a zene szeretete és ismerete, és ez nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra száll. Noha az én felfogásom (és esztétikai élvezetem) szerint ők nem kevésbé tehetséges zenészek, mint a zsidók, nem gondolom, hogy ez a képességük IQ-jukkal lenne összefüggésben.

Ugyanezt gondolom az irodalomról, a színészetről, más művészetekről: sokkal inkább kultúra-, mint IQ-függő. És egyáltalán nem gondolom, hogy a kultúra terén a zsidók összességében nagyobbat alkottak volna, mint például hajdan a görögök. Ez is abban erősít meg, amit korábban állítottam: minden népnek vannak történelmileg jelentősebb és kevésbé jelentős korszakai, attól függően, hogy kulturális sajátosságaik és egyéb (földrajzi, gazdasági stb.) adottságaik éppen mennyire viszonyulnak kedvezően vagy kedvezőtlenül a világ friss fordulataihoz. Gazdaságilag szerényebb eredményeik miatt szokás ma a görögökről lekicsinylőleg beszélni. Ha ez a nép a maga híres vendégszeretetével és kissé keleties habitusával élvezni is szereti az életet, nem csak a pénzt és a sikert hajszolni, akkor ez kevésbé intelligens és kevésbé sikeres népcsoport, mint mondjuk a német, a japán vagy az amerikai?

Nézzük a látszólag racionálisabb területeket, nincsenek-e erősebb, meggyőzőbb kapcsolatban az intelligenciával!

Például itt van a pénz világa. Közelebbről ismertem egy kissé ügyefogyott, idétlen (ám rendkívül kedves) zsidó fiút, aki amúgy nem volt jó, sem rossz tanuló. Mi tagadás, a meglepődéstől leesett az állam, amikor megtudtam, hogy a legnagyobb és talán legjobban fizető pénzintézetben, a Magyar Nemzeti Banknál jutott osztályvezetői álláshoz. Vajon hogyan kerülhetett oda, ilyen magasra, ilyen "zsíros" pozícióba? Mert kimagaslóan intelligens volt? Azért ugyan nem. Sokkal inkább annak köszönhetően, hogy ebben a zsidó családban hagyománya volt ennek a pályának; s nem csak szellemi értelemben, de gyakorlati síkon is, magyarán akadhattak bőven patrónusok, akik ismerősömet protezsálták. A magyar élet alaposabb ismeretében egyszerűen nincs okunk kétségbe vonni, hogy a családi s a szélesebb közösségi kötelékeknek (normáknak, szokásoknak, hagyományoknak) túlbecsülhetetlen jelentőségük van az egyén választásai, döntései során.

Vagy itt van a média - mégpedig a magyar média - világa, amelybe munkám folytán elég jól belelátok. Nos, egyáltalán nem állíthatom, mert a legkevésbé sem tapasztaltam, hogy a zsidóként számon tartott újságírókra jellemző lenne, hogy intelligensebbek a nem-zsidóknál. Vannak, kétségtelenül, nagyon intelligensek (pl. ilyennek gondolom Betlen Jánost vagy Baló Györgyöt¹⁶⁰), ők azonban épp olyan kivételek, mint a valóban intelligensek a nem zsidók között. Hogy ki van a médiában csúcson, az legtöbbször nem IQ kérdése, hanem eltökéltségé, gátlástalanságé és alkalmazkodóképességé. És egyáltalán, hogy ki összpontosítja energiáit a médiára, ki ácsingózik és ki jut ottani pozíciókra, az ugyancsak inkább a kultúra (a szocializációs környezet) függvénye, mintsem az észbeli képességeké. Ez paradox módon éppen azon mérhető le leginkább, hogy ma Magyarországon egyre több ragyogó tehetség bukkan fel éppen nem a hagyományos baloldali és zsidó kulturális környezetből. A rendszerváltás kikezdte a baloldali hegemóniát, amelyben - ismert történelmi okok miatt - a zsidó származásúak is általában otthonosabban mozognak, s hirtelen erős igény támadt tehetséges jobboldali, nemzeti gondolkodású "ifjakra". S mint kiderült, csodák csodájára, ebben a körben is szép számban vannak ilyenek: született tehetségek. Egyik újságírónövendékem egyetlen évnyi képzés-gyakorlás után a Magyar Demokrata jeles publicistája lett. Ez is abban erősít meg, hogy megfelelő intellektusokból általában sokszorosan több van, mint amennyi végül felszínre bukkan, mert ehhez (a felbukkanáshoz, fennmaradáshoz) az észbeli képességeken túl még számos egyéb tényező kedvező együttállása is szükségeltetik.

Nem szóltam még a politikában elfoglalt pozícióról (sikerről, aránytalan képviseletről). Itt megint nem látni tiszta, egyértelmű összefüggést intelligencia-szint és politikai hatalom között. Ha valamire, akkor a politikára sokszorosan igaz, hogy nem annyira ész és értelem kell hozzá, mint megfelelő lelki alkat, beállítottság, fogékonyság. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy egy-egy ragyogó ember intelligenciájának nagysága olykor éppen abban mutatkozik meg, hogyan képes távol tartani magát a (formális, politikai) hatalomtól (ld. például Hamvas Bélát, gyümölcsös ládák szegeléséből éldegélt filozófusunkat).

Nagy bátorság lenne például azt állítani, hogy az 1919-es magyar proletárdiktatúrát levezénylő, politikai teljhatalmat birtokló zsidók népük szellemi krémjét képviselték volna. Noha volt közöttük Lukács György formátumú entellektüel is, szívesebben gondolom, hogy ez bizony a szellemi csőcselék volt. Ha van terület, ahol nem az intelligencia a fontos, sokkal inkább - százszor inkább - a mélyebb (lelki) indítékok, az bizony a politika. Negyvenöt után, amikor a zsidók (Rákosi Mátyásék) fajlagosan újfent túl nagy politikai szerephez jutottak, megint csak nem az számított, hol van az a fél tucat legintelligensebb ember, akit a politika csúcsára kell állítani; hanem az, hogy hol van az a fél tucat (nem-nemzeti) ember, aki könyörtelenül és gátlástalanul végre fogja hajtani a Szovjetunió szocializmusba csomagolt gyarmatosító terveit.

A politikához képest a társadalomtudományokban talán valamelyest egyértelműbb az összefüggés siker (rang, pozíció) és intelligencia között. De ha megnézzük a nagy zsidó filozófusokat, gondolkodókat (pl. Marxot) vagy a nálunk nagyra fújtakat (pl. Lukács Györgyöt, aki népbiztosságot vállalt 1919-ben), akkor az is feltűnik, minél nagyobbakat (intelligensebbeket) gondoltak, annál nagyobbakat tévedtek. Vagy ha végignézem Shlomo Avineri könyvének cionista gondolkodóit: egyik zseniálisabbnak tűnik, mint a másik, s tény, hogy megszületett végül Izrael is; de mit kezdjek azokkal, akiknek intelligens munkássága folytán ártatlan embereket (egy Hamasz-vezetőért például kilenc kisgyereket) robbantgattak fel (vagy egykori terroristákból intelligens államférfiúvá válnak); s mit kezdjek azzal a ténnyel, hogy a zsidó nacionalizmus éppen a "modern", "intelligens" világgondolattal, a globalizmussal halad szemben (s ennyiben "szűklátókörű", "korlátolt", ez pedig a magas IQ-hoz ugyebár - legalábbis elvileg - nem illik igazán).

S végül itt vannak a természettudományok, az Einstein-formátumú emberek, nagyságuk, sikereik, a Nobel- és egyéb díjaik. Kétségkívül a természettudományokban jut a legnagyobb szerep az elvonatkoztató (absztrakciós) képességnek, az intelligencia egyik fokmérőjének. Úgy tűnik tehát, hogy leginkább itt - tehát az egész életnek voltaképp egy kis részénél - számíthat az a kis többlet, amennyi a zsidóság IQ-ját jellemzi. Itt is elgondolkodhatunk azonban azon, hogy a zsidó származásúak kimagasló hozzájárulása például az új tudományos felfogáshoz (relativitás) vagy az atombomba előállításához elsősorban intelligenciájuk nagyságának köszönhető-e, vagy valami más (lelki, kulturális, társadalom-környezeti) tényező is legalább ilyen fontosságúnak bizonyult. Hadd idézzem ide Saint-Exupéry megállapítását: "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Ha ezt értelmezzük, az is igaznak tűnik, hogy nagy dolgok meglátásához az ész önmagában kevés, s az intelligencia csak az intuíció segítségével képes nagyobb magaslatokra jutni; márpedig az intuíció az lélek is. A relativitás-elmélet esetében szinte kínálja magát a gondolat, hogy felfedezőjének legalábbis (röghöz kötetlen) világpolgárnak kellett lennie. Az atombomba sem az a természetű (nagyságrendű) dolog, amelyet provinciális szemléletű emberek sikeresen felfedezhettek volna. Azok az emberek, akik egy virtuális ország nagyon is valóságos közösségének gyermekeiként, egy vándorló, mozgékony nép egyedeiként könnyedén lépik át a természetes országhatárokat, miért ne tudnák ugyanilyen könnyedén (azaz másoknál viszonylag könnyebben) átlépni a gondolat, a képzelet megszokott határain?

Tehát újra, sokadjára is a közösség jellegzetességeihez, a kultúra sajátosságaihoz tértünk vissza, és ezek ismét elegendőnek tűnő magyarázattal szolgáltak "a zsidók sikeressége", "a zsidók túlreprezentáltsága" (magyarul: pozitív aránytalansága vagy fajlagos többsége) nevű jelenséghez.

(Az IQ szerepe)

Most, hogy a jelenség magyarázatához sikeresen szükségtelennek találtuk és ítéltük a genetikailag átörökített, átlag feletti intelligencia létezését és feltételezését, érdemes a másik irányból kiindulni, s megvizsgálni, milyen hatásuk és szerepük lehet az intelligenciahányados különböző csoportok szerinti eltéréseinek.

Az USA etnikai csoportjainak átlagos intelligenciaszintjéről tanulmányunk első részében közölt adatsor a népesség IQ szerinti megoszlásával kiegészítve válik igazán beszédessé.

Az USA népességének IQ szerinti megoszlása

Etnikai csoport (részarány, %)	IQ
Etnikai csoport (részarány, %)	85 alatt	85-115	115 felett
Fehér (72)	44,76	76,84	82,80
Ázsiai (3)	1,31	3,07	4,46
Zsidó (3)	0,27	2,06	8,98
Fekete (12)	32,4	9,08	1,48
Spanyol (10)	21,26	8,95	2,28

A táblázat összefüggéseiből megállapíthatjuk, hogy a zsidóság az USA népességének 3%-át teszi ki; az átlagos szintet (mint korábban láttuk, 17%-kal) meghaladó intelligenciahányadosa jóvoltából azonban az alacsonyabb IQ-tartományból mintegy tizedannyi, a magasabból pedig mintegy háromszor annyi helyet foglal el, mint amennyi részarányából következne.

Nézzük először az alacsonyabb IQ-tartományt! Ha az USÁ-ban (vagy bárhol a világon) azt tapasztaljuk, hogy az ilyen (85 alatti) IQ-szintnek megfelelő foglalkozásokban (segédmunka, betanított munka) valóban ilyen szerény mértékben képviselteti magát a zsidóság, akkor ez olyan erős összefüggés, amely előtt valószínűleg meg kell hajolni. Mivel idevágó adatsorunk nincs, csak személyes tapasztalatainkra, illetve a témában jártas, hiteles (zsidó) szerzőkre hagyatkozhatunk.

Nos, itt Magyarországon a zsidóság létszámát kb. 80 ezerre becsülik, vagyis mintegy 0,8 százalékát teszi ki a hazai népességnek, és csakugyan azt tapasztalhatjuk, hogy magát zsidónak valló segédmunkással, betanított munkással egész életünk során talán egyetlen egyszer sem találkozunk, nem tekintve a kivételnek számító, esetleg könnyebb, pénzesebb (és emiatt valószínűleg protekciós) állásokat (ilyen például egy televíziós forgatócsoport technikai kisegítő személye), vagy amikor az egyéb fizikai munka kényszerű és átmeneti pénzkereseti lehetőség a valódi élethivatás (pl. írói, költői munkásság) gyakorlásához. Ez a felismerésünk azonban már azt is sejteti velünk, hogy a zsidóság nemcsak hogy IQ-arányosan, de ennél is jóval csekélyebb mértékben van képviselve az "alantasabb" foglalkozások körében, vagyis ismét körül kell néznünk más indokokért, magyarázatokért.

Újra csak Shlomo Avinerinél, már idézett, kitűnő művében találjuk meg a választ:

"A diaszpóra zsidóságát az jellemezte, hogy a zsidók aránytalanul nagy számban voltak jelen a középosztályba tartozó rétegekben - a hagyományos kereskedőosztályban vagy a modern, magas iskolai végzettséggel rendelkező diplomás és értelmiségi középosztályban. A cionista forradalom lényegéhez tartozott az a törekvés, hogy az Izraelbe emigráló zsidókat kiforgassa középosztálybeli helyzetükből, s az elsődleges - mezőgazdasági vagy ipari - termelésre állítsa át őket, így teremtve meg egy átfogó társadalmi szerkezettel rendelkező új hazát, amely a társadalmi-gazdasági foglalkozási ágak teljes spektrumát felöleli.

Amikor Izrael 1948-ban létrejött, sokkal közelebb állt ehhez az eszményhez, mint ma, hiszen lényegében minden munkát zsidók végeztek. Ma - főként a nyugati parti és a gázai arab munkaerő beáramlásának köszönhetően - az izraeli gazdaság jelentős szektoraiból eltűntek a zsidó munkások, s arab munkások álltak a helyükre. A mezőgazdaság egész ágazataiban, az építőiparban s az alantasabb szolgáltatásokban a fizikai munka túlnyomó részét arabok végzik. S mindez akkor, amikor az izraeli társadalom viszonylag magas életszínvonalát jelentős tengerentúli adományok segítségével tartják fenn, s Izrael zsidó népessége mindinkább a fehérgalléros foglalkozási ágakban koncentrálódik." (262. o.)"

Kicsit odább Avineri magyarázatát is adja a jelenségnek. Mellesleg erős érvet kapunk az ellen a szemlélet ellen is, amely lebecsüli a zsidóságnak mint közösségnek az egyedi zsidó sorsok alakulásában kifejtett hatását és erejét.

"A cionista forradalom ugyanis permanens forradalom a zsidó történelem hatalmas erői ellen, amelyek legalább részben magában a zsidó népben lakoznak, s amelyek a zsidókat önálló, autonóm népből egy idegen közösségek peremén, sőt, néha idegen közösségekből élő néppé formálták át. A cionizmus a zsidó élet sodra ellen lázad, amely oly sok zsidót késztet arra - éppen eltökéltségük és állóképességük miatt, amelyet megpróbáltatásaik csepegtettek beléjük -, hogy viszonylag tiszta és könnyű foglalkozást keressen magának, ahelyett, hogy szembenézne a nemzeti társadalom felépítésének kihívásával, amely átfogó felelősséget ró az emberre, s nem engedi, hogy csak a maga és az övéi javát tartsa szem előtt." (264. o.)

Most pedig fordítsuk figyelmünket a magasabb, a 115 pont feletti IQ-tartományra! Azt várjuk, hogy a zsidóság, mely az adatok szerint az átlagnál 17 ponttal jobb intelligenciahányadosú, azonban az amerikai népességen belül csak 3 százalékot tesz ki, legyen háromszorosan-négyszeresesen aránytalanul képviselve, azaz csaknem kilenc jusson zsidónak száz magasabb (115 pont feletti) IQ-hoz rendelhető állásból, foglalkozásból, rangból, díjból vagy elismerésből. Ha ennél jóval több jut, akkor azt kell gondolnunk, hogy mégsem az intelligenciahányados nagyságáé a döntő szó, hanem más tényezőé vagy tényezőké.

Például azoké, amelyeket fentebb sorra vettem. Vagy amiről Avineri szólt: a zsidók eltökéltsége és állóképessége, amelyet megpróbáltatásaik csepegtettek beléjük, s amely arra készteti őket, hogy viszonylag tiszta és könnyű foglalkozást keressenek. Inkább ezért - és nem a 117-es IQ miatt - lehetett 1996-ban minden kaliforniai szenátor zsidó; és zsidó a Yale végzőseinek és Hollywood felső vezetőinek 60%-a, tévésorozatok igazgatóinak, szerzőinek és gyártóinak 58%-a, a közgazdasági Nobel-díjasok és a legjobb New York-i jogi cégek munkatársainak 40%-a, a legfelsőbb bíróság tisztviselőinek 30%-a, a újságírók, szerkesztők 26%-a, az 500 leggazdagabb amerikai 23%-a, és így tovább.

(Az IQ-mérés bizonytalanságai)

A zsidók sikerének és annak összekapcsolása ellen, hogy IQ-juk az átlagosnál nagyobb, az intelligenciahányados mérésének bizonytalanságai miatt is okkal berzenkedhetünk. Az IQ-mérés egyik legfőbb problémája, hogy kétséges maga a viszonyítási alapja, nincs etalonja. Ezt erősíti meg egy pszichológiai kézikönyv (Hellmuth Benesch: SH atlasz, Springer Hungarica, 1994), amelyben ez olvasható: "Az intelligenciamérés kritikájában joggal hangsúlyozzák (Walter), hogy a mérés alapja éppen a mindenkor kívánatos emberkép." Ha abban a világban, amelyben más népekhez képest történetesen a zsidók válnak sikeresebbé, olyan etalonok számítanak, amelyek jobban illeszkednek a - kevésbé röghöz kötött, mozgékonyabb - zsidóság szellemi, kulturális világához, akkor valószínűleg a zsidók IQ-ja magasabbnak fog mutatkozni, mint például egy pásztornépé; meggyőződésem azonban, hogy ki lehet találni olyan szempontokat, amelyek szerint a helyhez és hagyományokhoz kötődő, a természetes környezete apró részleteire ügyelő, "földhözragadt" pásztorész összességében jobb eredményre jutna a zsidó (s mindenféle urbánus, világpolgár) intelligenciánál. Kétségemet csak megerősíti ugyanennek a könyvnek egy másik megállapítása, mely szerint az intelligencia begyakorolható! Tehát vannak ugyan született tehetségek, de ha az egyik nép kultúrájában inkább jelen vannak bizonyos gondolkodási sémák, mint a másikéban, akkor már nem valamiféle steril intelligencia-teszt fogja eldönteni, hogy az adott személyiség milyen szellemi nívón van, hanem az is számítani fog, milyen szellemi, kulturális közegben nevelkedett az illető, mennyire otthonosak számára a gondolkodási és gondolatsémák.

Azt, hogy milyen nagyfokú a bizonytalanság, amely az IQ-méréssel, a mérési eredmények értelmezésével és hasznosíthatóságával kapcsolatban vetődik fel, jól mutatja az a tény, amelyről maga Gabor Laufer tájékoztatott lovagias nagyvonalúsággal: az USA-ban a 60-as évek végén a legfelsőbb bíróság úgy döntött, hogy az IQ-tesztek eredményei nem használhatók sem munkába, sem iskolába való felvételhez, sem más, hasonló társadalmi célokra. Emiatt a legtöbb komoly IQ-felmérés e döntést megelőzően folyt, s ma már csak utalnak eredményeikre.

(A tét: a zsidók megítélése)

Éppen ideje felvetni: egyáltalán mi a tétje annak, hogy most egy genetikai (evolúciós) előnynek, az átlagosnál nagyobb szellemi szintnek (intelligenciának) tulajdonítsuk-e a zsidók szembeötlő sikerét, vagy pedig egy közösség kulturális és történelmi sajátosságaiban: az ezekhez kötődő jellegzetes magatartásjegyekben, viselkedésekben, szokásokban találjuk meg a választ.

Nos, a tét a zsidók helyes megítélése.

Ha ugyanis semmi más nem számít, mint az egyéni intelligenciák: a genetikailag kódolt képességek, tehetségek, akkor a zsidókkal összefüggő bármely jelenséget a világon legfeljebb is biológiai szükségszerűségként szabad felfogni és kezelni (ha ezek után egyáltalán kezelni lehetne vagy kellene). Ha valaki okosabbnak születik, mint a nagy átlag, ő tehet róla a legkevésbé, s egy tisztességes versenyre épülő (demokratikus és kapitalista) társadalomban a lehető legtermészetesebb dolog (merthogy a társadalomnak is elemi érdeke), hogy az okosabbak (intelligensebbnek) foglalják el a magasabb, értékesebb (nagyobb megbecsülésnek örvendő, jobban fizető) helyeket. Az égvilágon minden rendben van tehát. Már csak azért is, mert innentől fogva teljesen mindegy, hogy ez a magasabb intelligenciájú egyén amúgy zsidó volna vagy fekete, vagy sárga (ez a körülmény legfeljebb az emberiség fejlődéstörténete, evolúciója tekintetében érdekes), és az is értelemszerűnek tűnik, hogy eme "individuális" felfogás térhódítása automatikusan véget vetne mindenfelé antiszemitizmusnak, fajgyűlöletnek. Ahogy Gabor Laufer is véli: ha a németek tisztában lettek volna azzal, hogy a zsidóknak magasabb az átlagos intelligenciájuk, és ennek - egyéni érdemeiknek - köszönhetik sikereiket, nem pedig valamiféle zsidó összefogásnak és összeesküvésnek, nos, akkor Hitler nem tudta volna népét a zsidók ellen uszítani.

Ha viszont a sikernek egyéb - közösségi, kulturális, néplélektani - összetevői is vannak, s ezek így vagy úgy, de eltorzítják a tiszta versenyhelyzetet, akkor ezt a torzítást ki kell mutatni, az okait fel kell tárni, és ha lehet, meg kell szüntetni. Ebben az esetben bizony akadhatnak olyanok is, akik a legkézenfekvőbb módon: a zsidók kiszorításával oldanák meg a problémát. Ez a kockázata a "közösségi" felfogásnak.

Látszólag könnyű a választás a két felfogás, két elképzelés között: aki jót akar a zsidóknak, az elsőre teszi le a voksát, aki rosszat, a másodikra. Nyilvánvaló azonban, hogy egyik elgondolás sem kerülheti el a valósággal való szembesülést, és az is, hogy mindkettő pontosan annyira válhat hasznossá, amennyire igaz. Hogy a zsidók kizárólag egyéni érdemeiknek köszönhetően és kizárólag az emberiség javára jutottak volna több pozícióhoz és jobbakhoz, mint amennyi és amilyen számarányukból következne, az nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak; általában véve sem életszerű egyébként - ha más nem, a rendszerváltozás elmúlt tizenvalahány éve mindenkit meggyőzhetett erről -, hogy a sikerek igazán a valódi érdemek körül szóródnának. Még egy már kialakult és megnyugodott társadalmi formációban sem mindig, hát még ahol nagy átváltozások, társadalmi mozgások zajlanak.

Még az olyan egyszerű esetekben is, mint például a Nobel-díj vagy az Oscar-díj odaítélése, hiszen a díjazottak számát és származási megoszlásukat összehasonlítva egyértelműnek látszó következtetésre juthatunk, felmerülnek olyan szempontok, amelyek megingatják meggyőződésünket. Nem vonva kétségbe, hogy soha senki nem volt érdemtelen a díjra, melyet kapott, felmerül a kérdés, hogy nem lettek volna-e olyanok, akik még inkább megérdemelték volna? A díjakat emberek osztogatják, és ezekért a díjakért lehet lobbizni, mások díja ellen - mások sikere ellen - pedig akár aknamunkákat végezni. A már megszerzett, valóságos befolyás birtokában még arra sincs szükség, hogy a támogatás vagy aknamunka konkrét művekért, személyekért, illetve ezek ellen folyjék; elég a kulturális életben, a tömegkommunikációban szemléleti preferenciákat kijelölni, "political correctness"-eket letűzni.

Hogy feltételezésem alátámasztására egy frissebb és egy régebbi példával szolgáljak. A 2002. évi Oscar-díj osztásakor kis híja volt, hogy az - igencsak egyöntetűen - legjobbnak ítélt film, a Csodálatos elme, egyetlen díjat se kapjon. A konkurencia ugyanis elhintette a széles nyilvánosságban, hogy a játékfilm - és nem dokumentumfilm! - hősének mintájául szolgáló tudós hajdanán antiszemita nézeteket vallott. A film semmilyen tekintetben nem szól a zsidókról, a zsidókhoz fűződő viszonyulásokról, így a művészi alkotás értéke szempontjából teljesen mellékes, hogy a szóban forgó tudós mint valóságos személy életében, ráadásul skizofrén állapotában tett-e zsidóellenesnek minősíthető kijelentéseket, vagy nem.

A józan ész végül ellenállt a buktatási kísérletnek. Mintegy fél évszázaddal korábban viszont, itt Magyarországon, egy szó szerint zseniális parasztírót, Sinka Istvánt sikeresen iktattak ki a köztudatból az antiszemitizmus - meggyőződésem szerint alaptalan - vádjával. Életemben kevés olyan megrázóan szép, emberi (baloldali terminológiával élve: "humanista") művet olvastam akár hazai, akár külföldi szerző tollából (legyenek ez utóbbiak bár a legnevesebb Nobel-díjasok), mint az ő Fekete bojtárja.

(Kiút?)

"Mi van akkor - kérdi vitazáró levelében Gabor Laufer -, ha IGAZAD VAN, és a zsidók plusz intelligenciája vagy nem is igaz, vagy ugyan igaz, de nem ez játszik elsődleges szerepet a sikerükben, hanem tényleg azok a történelmi és kulturális hagyományok, amiket te állítottál? [...] Tényleg racionális elvárni a zsidóktól, hogy holnaptól dobják sutba az akár hagyományokon, akár genetikán alapuló előnyüket és szándékosan »vonuljanak vissza«, hogy mások foglalhassák el azokat a pozíciókat, amiket ők ma képesek elfoglalni? Mert végül is erről van szó. Tényleg racionális elvárni Kohn Mórictól, hogy ugyan képes lenne egyetemet végezni, pozíciót kapni, vagy képes lenne egy bankot nyitni, ehelyett inkább menjen el segédmunkásnak, hogy a bankalapítás lehetőséget meghagyja egy nem-zsidónak?

Hány embert ismertél az életben, aki tudatosan, szándékosan egy egész életutat más irányba terelt, mint amire képes lett volna, pusztán azért, hogy valamilyen ismeretlen akárkinek ezzel jobb lehetőséget adjon? Énszerintem ez egy teljesen irracionális elvárás.

A világnak nem azt kell eldönteni, hogy a zsidók szerepe ilyen vagy olyan alapokon ilyen vagy olyan, hanem azt, hogy a demokratikus politikai rendszer és a kapitalista gazdasági rendszer a kívánatos, vagy valami más. Hiszen ha az előbbi, akkor azon belül úgy a politikában, mint a gazdaságban a szabad választás van feltételezve. Azon belül meg teljesen mindegy kell hogy legyen, hogy hány zsidó, keresztény, ősmagyar vagy bevándorolt és állampolgárosított eszkimó jut politikai vagy gazdasági pozícióba. Ha képes a pozíciót megszerezni, akármilyen alapon, egészen addig amíg ez a törvények keretein belül zajlódik le, szabad a vásár, szó szerint. [...]

És ezért vagyok képtelen az antiszemitizmust igazolni [elfogadni]. Még akkor sem, ha nem genetikai okokból jutottak előnyös helyzetbe a zsidók. VAGY persze, a társadalom kijelentheti, hogy nem akarunk demokratikus kapitalizmust, és ki lehet találni valamilyen más társadalmi formát, aminek persze a hátulütője az, hogy még senki nem talált fel egy olyant, ami funkcionálisabb és igazságosabb lenne a demokratikus kapitalizmusnál, minden álmodozás dacára (arról nem is beszelve, hogy éppen a zsidók próbálták meg, lásd kommunizmus, és lám milyen kudarcba fulladt. Pedig garantálni merném, hogy Marx nem állt volna a sztálini formátum mellé, még akkor sem, ha az abban elő zsidók 100%-nak tökéletes élete lett volna).

[...] A leveledben írod (ezt az egyet idézem), hogy »Mivel ez a világ az egyedi intelligenciák versenyére épül, e versenyben a magasabb IQ-jú zsidók megérdemelten jutnak magasabbra. Ezt pedig a világnak tisztességesen tudomásul kell(ene) vennie. Ez tehát a Te gondolatmeneted.«

Kérdezem én, milyen más gondolatmenet LEHETSÉGES a demokratikus kapitalizmus keretein belül? Te látsz valamit? Mert én nem. El tudsz képzelni "speciális zsidótörvényeket", amik fékezik a zsidók szerepét a társadalomban ÚGY megalkotva (és ez itt a lényeg), hogy azt soha senki más ellen ne lehessen felhasználni? El tudsz képzelni egy amúgy minden más szempontból szabad társadalmat, amely kizárólag a zsidókat fékezi?

És játsszunk ezzel a gondolatmenettel. Mondjuk, megalkotnak ilyen törvényeket, érvénybe lépnek, a zsidók háttérbe szorulnak. Természetesen, valakik mások helyükbe fognak lépni. A zsíros, előnyös pozíciókba is. Gondolod (racionális elképzelni), hogy onnan mindazok, akik KISZORULTAK, megelégedetten fognak ülni a segédmunkási és más hátteres [alacsony presztízsű] pozíciókban, és azt fogják hinni, TÉNYLEG AZT FOGJÁK HINNI, hogy "na most legalább igazságos a világ"?

Énszerintem nem racionális ezt elképzelni. Pontosan ugyanúgy fognak valami összefüggést keresni és találni, hogy kik és miért foglalják el az előnyös pozíciókat. Mert ma is van egy csomó ország, ahol nincsenek is zsidók, és mégis ez folyik. Mert ezt hívjak emberi természetnek. És ha egyszer már volt olyan törvény, amely kiszorított egy népréteget, a következő majdnem hogy garantált. És a következő, és a következő, egészen addig, ameddig a dolog át nem megy valamiféle véres diktatúrába.

Kiút? Nem azt mondom hogy könnyű, de lehetséges. Igenis ragaszkodni kell ahhoz a társadalmi formához, ami eddig a leghatékonyabbnak bizonyult a legtöbbek számára. [...] Számomra nem kétséges, hogy a ma "demokráciá"-nak nevezett (igazán persze nem az, tiszta demokrácia sem létezik) társadalmi forma, kombinálva kapitalista gazdasággal a leghatékonyabb. És ebben a szabad politikai és gazdasági irányzat a tipikus. És ezen belül ha zsidó, ha keresztény, ha eszkimó, ha bantu néger, ha pici, ha nagy, ha zöldszemű, ha három lába és nyolc keze van, ha a Marsról jött, de tényleg ő képes legjobban ellátni az adott akármilyen pozíciót, ő kell hogy odakerüljön.

Tökéletes a szisztéma? Mindig az kerül oda, aki a legjobban képes ellátni a funkciót? Nyilvánvalóan nem. De az eltérésnek statisztikailag rendkívül jelentősnek kellene lenni ahhoz, hogy emiatt érdemes lenne magát az alapstruktúrát megváltoztatni. Esetleg szigorítani lehet a szabályokat, emelni a valószínűségét, hogy mindig a legjobb képességű személy kerüljön oda, vagy emelni a büntetést a társadalom által, ha nem a legjobb képességű személy kerül oda és ebből másoknak kár fakad. Esetleg fejleszteni kell a választási rendszert, hogy a politikusok tényleg a választók akaratát tükrözzék. De nem látom, hogy hogyan lehet ennél is messzebb menni, hogy igazságos, de ugyanakkor szabad is maradjon a rendszer.

És igen, ezen belül a világnak tisztességesen tudomásul kellene venni, ha a zsidók ennek ellenére is valahogy előnybe [előnyös helyzetbe] képesek magukat nyomni. Az IGAZI megoldás nem a zsidók gátolása, hanem sokkal inkább, PLÁNE, HA NEM GENETIKUS a tényező, egyszerűen eltanulni, hogy hogyan csinálják. Hiszen látszólag semmi bűvös nincs a dolog mögött, a zsidó szülők rögtön a tudásra, tanulásra fektetik a hangsúlyt, nyomják a gyereket, hogy jusson előre. Miért nem másolható le ez? Miért akadályozni kellene ezt a lemásolás helyett? Vagy ha erre nem hajlandóak vagy nem képesek mások, miért baj az, ha egy amúgy képes [megfelelő képességű] ember ül az adott pozícióban? Tényleg jobban járna hosszú távon a társadalom, ha egy kevésbé jó képességű nem-zsidó ülne a pozícióban? Tényleg el lehet hinni, hogy az nem ugyanúgy elsősorban a saját malmára próbálná hajtani a vizet? Az antiszemitizmus egyik legnagyobb tévedése, amikor a nem-zsidók azt hiszik, hogy egy nem-zsidó »tisztességesebb« lenne. Több ezer éves történelem bizonyítja ennek az ellenkezőjét, az emberek sajnos egyformán tisztességtelenek (átlagban)..."

(Akár én is írhattam volna)

"Leveled akár én is írhattam volna!" - feleltem Laufer Gábornak...

100

101

102

103

104

105

106

107

108

109

110

111

112

113

114

115

116

117

118

119

120

121

122

123

124

125

126

127

128

129

130

131

132

133

134

135

136

137

138

139

140

141

142

143

144

145

146

147

148

149

150

151

152

153

154

155

156

157

158

159

160

visz a víz sodor

2016. augusztus 6., szombat

Sárga lábú enyveskezű klánok III. rész.

Sárga lábú enyveskezű klánok III. rész.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése