2016. augusztus 6., szombat

Sárga lábú enyveskezű klánok II. rész







Sárga lábú enyveskezű klánok II. rész


Varga Domokos György



Törzsi trilógia
Második könyv


A törzsi háború természetrajza- a rendszerváltozás Magyarországán -







II. rész
A TÖRZSEK TERMÉSZETÉRŐL


AZ IGAZI ELLENSÉG

Törzsi vonások a négy igen tükrében
Hogyan lehet másképp magyarnak lenni? Milyen markáns különbségek fedezhetők fel az egyelőre alaktalan és névtelen - mert valójában definiálatlan - törzsekközött, a hadviselő felek gondolkodásmódjában, viselkedésében?1 Mit tudhatunk gyökereikről, önképükről, önazonosságukról? Ideológiájukról, törekvéseikről? Mit állíthatunk rokon- és ellenszenveikről, kötődéseikről és ellenségeikről? Miről árulkodnak félelmeik és harci módszereik? Ebben a fejezetben ezek megragadására, első feltérképezésére teszek kísérletet a törzsi háborúzás drámai kezdetének (a Nap árnyékba borulásának) megidézésével, a "négy igen"-es akciónak és történelmi környezetének, szimbolikus jelentőségű mozzanatainak, szereplőinek elemzésével.


A félelem tárgya: Pozsgay Imre
Emberi természetünk egyik sajátossága, hogy félelmeinket, szorongásainkat, akárhogy igyekszünk, nem tudjuk maradéktalanul legyőzni, mások vagy magunk elől teljesen elrejteni. Ahogy a munkahelyi kudarcaink feszültségeit hajlamosak vagyunk - anélkül, hogy tudatában lennénk ennek - otthon levezetni, ugyanennyire igaz, hogy félelmeink is a legkülönfélébb megnyilvánulási formákat ölthetik, amelyekből első látásra gyakran még az sem derül ki (sem a magunk, sem mások számára), hogy maga a félelem, a megfoghatatlan szorongás bújik meg mögöttük. Csak annyit érzünk vagy sejtünk, hogy valamiképpen (azaz a magunk megszokott normáihoz képest) logikátlan, értelmetlen, indokolatlan (azaz irracionális) a kiváltott viselkedés, s ennek révén feltételezzük, hogy a megnyilvánulás valódi (mélyebb) okai rejtve maradtak.
A nagy társadalmi átalakulások időszaka - mint amilyen az úgynevezett rendszerváltozás is - mindig termékeny táptalajának bizonyul a félelemnek. Nem tudjuk, nem fognak-e elszabadulni az indulatok, s nem fenyegeti-e veszély akár az életünket is (vagy családunk életét, épségét). Nem tudjuk, hogy az újraosztásnál nem fognak-e elnyomni, háttérbe szorítani minket, s a győztesek helyett a vesztesek oldalára sodorni bennünket. De azt sem tudjuk, hogy vesztesként esetleg mennyire leszünk kiszolgáltatva a győztesek akaratának, nemtelen (kirekesztő, kisemmiző) szándékának.
Abból, hogy a félelmei kit merre (kihez) terelnek, kit milyen tettekre sarkallnak, sokat megtudhatunk az igazi jellemvonásokról (törzsi jegyekről). Ám nem egyszerű dolog kettéválasztani, mikor mozgat valakit a félelem, mikor a hatalomvágy, mikor mindkettő. Nem zárható ki ugyanis, hogy a félelem a hatalomszerzés egyik fő indítéka: a hatalom nem csak a másik feletti uralomra ad lehetőséget, de egyúttal meg is véd a másiktól.
Figyeljük meg a Lelkesedések korát búcsúztató, s a Félelmek korát elindító, "négy igen"-es akció természetét! Felfedezhetők-e az igazi félelem jelei, vagy teljesen egyértelmű, hogy a szabad demokraták és a fiatal demokraták "csupán" nem akartak kimaradni a hatalom felosztásából. Első pillantásra a tények ez utóbbit látszanak igazolni.2
A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1989 szeptemberében nyilvánosságra hozott adatai szerint az MSZMP népszerűségi indexe májusban 27% volt, júliusban 37%-ra emelkedett! Eltekintve attól, hogy a szocialista gyökerek - elfogultságok - torzíthattak a számokon, a tendenciára találhatunk magyarázatot: egyfelől az MSZMP készséges tárgyalási hajlandósága; másfelől a vitáktól és önálló gondolkodástól elszokott közvélemény erősödő irritáltsága a szabadsággal együtt járó "rendetlenségtől", bizonytalanságtól. Alig néhány hónap múlva a nyilvánosság elé kerülés esélyével bont zászlót az antipárt, a Magyarországi Pártonkívüliek Egyesülete. "Mi a NÉP-ben és a NÉP-pel együtt gondolkodunk és kívánunk cselekedni annak tudatában, hogy a nép nem pártvezérekből áll. Elítéljük a pártokat, akik a nép meghallgatása nélkül kerekasztal tárgyalásokat folytatnak és folytattak." (Mai Nap, december 9.)
Az MDF-nek (amely elkötelezett híve az állampárttal való tárgyalásos alkudozásnak, s a kommunistázásban is visszafogottabbnak bizonyul) szintén erőteljesen nőtt a népszerűsége; annál drasztikusabban csökkent "a demokratikus ellenzék" szerepében szívesen tetszelgő SZDSZ-é, s a radikális ifjú demokratáké. Az előbbi szavazóbázisa 6%-ról júliusra a felére zuhant vissza, így hozzá képest a Demokrata Fórum már ötször annyi szavazatra számíthatott egy esetleges választáskor; a Fidesz pedig 16%-ról esett vissza 7%-ra, ez felér egy földcsuszamlással.
Mondhatnánk, teljesen logikus és magától értetődő, hogy ettől a pillanattól kezdve az SZDSZ és a FIDESZ attól fél leginkább, hogy még meg sem szerezte a hatalmat, s máris kicsúszik a kezéből. Félelmükben, kétségkívül, mindketten óriásit kockáztatnak, ráadásul nemcsak a maguk bőrét viszik a vásárra: a tárgyalásos, békés átmenetet veszélyeztetik.3
A két párt félelmének közvetlen oka tehát a népszerűségvesztés; e mögött pedig a hatalomról való lemaradás, az újrafelosztásból való kimaradás növekvő veszélye. De vajon mi félelmük tárgya, megtestesítője? Nos, amint majd bizonyítani kívánom, nem más, mint Pozsgay Imre, ki ekkor a népszerűsége csúcsán áll. Mögötte pedig - a félelem mélyebb okaként - a nacionalizmus.
A politikai alku során az MSZMP - cserébe az alkotmányos rendszerváltás lehetőségéért, a sarkalatos törvények megszavazásáért, még előtte a munkahelyi pártszervezetek felszámolásáért, a munkásőrség megszüntetéséért, a pártvagyon elszámoltatásáért, és így tovább - azt kérte, hogy még az országos választások előtt népszavazás döntsön a köztársasági elnök személyéről. Az akkori politikai helyzetet figyelembe véve, senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy ez a személy csakis Pozsgay Imre lehet. Márpedig ő, ki egyébiránt az állampárt békés lebontásáért oly sokat tevékenykedett, óriási szálka volt a liberálisok, különösen a szabad demokraták szemében. Ezek Pozsgayt - kimondva-kimondatlanul - veszedelmes nacionalistának tekintik, aki személye népszerűségét és hatalmi befolyását egyaránt a különféle nemzeti erők helyzetbehozására hasznosítja, legyen ez akár az MSZMP - később MSZP - népi szárnya, akár a Magyar Demokrata Fórum. Ha a két liberális párt akarata és törekvése szerint csupán az országgyűlési választások után kerülne sor a köztársasági elnök megválasztására, ez egyenértékű lenne azzal, hogy Pozsgay sosem lesz államfő. És nem is lett. Utólag még ennél többet is megállapíthatunk: e sikeresnek bizonyuló, "négy igen"-es kampánynak "köszönhetően" politikai értelemben ő lett a rendszerváltozás egyik legnagyobb vesztese.4
A két párt népszavazási kezdeményezése nyilvánvalóan ellentétes volt a háromoldalú tárgyalások - 1989. június 10-ei - alapokmányával, amely szerint a vitás kérdéseket tárgyalóasztalnál kell rendezni. A népszavazásról szóló egykori elemzésében Babus Endre, a HVG újságírója (és nem mellesleg a Nyilvánosság Klub, tehát egy SZDSZ-közeli szervezet tagja) is megállapítja, a tárgyalásos rendezés kötelezettsége "a referendumot kezdeményezőkre is kétségkívül fennállt, hiszen egyikük sem szakította meg egyoldalúan a tárgyalásokat, sőt a sarkalatos törvények parlamenti vitáiban aktívan részt is vettek". Még azt is hozzáfűzi, hogy "a népszavazási kampány legnagyobb politikai kockázata alighanem éppen abban rejlett, hogy az MSZP a megállapodás megszegésére hivatkozva felmondja a szeptember 18-i egyezményt".
Vajon miért vállalt a két liberális párt ekkora kockázatot? Miért ért meg nekik ilyen sokat Pozsgay megbuktatásának lehetősége?
Három, egymással összefüggő tényezőre mutatok rá. Ezek:
  • a baloldaliság és nacionalizmus sajátos viszonya Magyarországon;
  • Pozsgay helye és szerepe a Magyar Szocialista Munkáspártban;
  • Pozsgay szerepe a rendszerváltozásban.


A baloldaliság és nacionalizmus sajátos viszonya Magyarországon
A későbbiekben, a maga helyén részletesebben is foglalkozni kívánok ezzel a kérdéssel (Simon János politológus kutatási eredményeire építve). Itt csak utalok arra, hogy a volt szocialista országokat összehasonlítva, Magyarország vízválasztónak bizonyul: a tőlünk nyugatra eső országokra - és Magyarországra - az a jellemző, hogy a baloldal távol tartja magát a nacionalizmustól; ezzel szemben a többi (környező, ill. keletre eső) volt szocialista országban a baloldali pártok egyszerre hordozói a baloldali internacionalizmusnak és a nemzeti (nacionalista) retorikának, törekvéseknek.
A magyarországi rendszerváltozás során megvolt annak a veszélye, hogy a baloldalon (az MSZMP-n belül) mindig is jelen volt népi ("nacionalista") szárny megerősödik. Mind az addig uralkodó helyzetben lévő másik ("antinacionalista") szárnynak (helyesebben: törzsnek), mind pedig a nacionalizmustól, nacionalistáktól - történelmi okoknál fogva - ösztönösen tartó (olykor félő, netán rettegő) ún. liberálisoknak (illetve támogatóiknak) elemi érdekük volt, hogy ennek a megerősödésnek elejét vegyék.


Pozsgay helye és szerepe a Magyar Szocialista Munkáspártban
Sokat elárul erről Eötvös Pál, a Népszabadság egykori (és 2004 tavaszáig szakadatlanul!) főszerkesztője a médiakönyvemhez adott interjújában, amelyből kiderül, miért inkább Pozsgay Imrétől, az MSZMP-MSZP jeles tagjától és a népi szocialistáktól (tehát saját párttársaitól!) féltette lapját, mintsem az új, "ellenséges" politikai erőktől, például az MDF-től.
Ez a lap elsüllyedhetett volna sok minden miatt. A legnagyobb szívóerő '89-ben a reformmozgalmak részéről jelentkezett. Mi volt ez a reformmozgalom? Nem a valamikori gazdasági reformok ideája körül jött létre, hanem ez a népi baloldal mozgalma volt, amely a tradicionális magyar politikai törésvonal (! - VDGy) tekintetében kétszáz éves tradícióra tekintett vissza, s amely az MSZMP-n belül is az egyik szárnyat adta. Legjelentősebb képviselője akkor Pozsgay Imre volt... [...] Na most, a szerkesztőség egészét tekintve, szintén voltak ilyen értelemben, és voltak más értelemben elkötelezett emberek. Így ha megingás keletkezik, erős külső hatások érik az újságot, a lap viszonylag könnyen kilendíthető lett volna stabilnak tűnő helyzetéből. Mondjuk egy pozsgaysta próbálkozással. Bár Pozsgay közvetlenül sosem gyakorolt nyomást, de az ő keze volt, ugye, a dologban.
A magyar politikatudomány különös módon kevés figyelmet szentel annak a roppant fontosnak tűnő megállapításnak, amely itt és most Eötvöstől hangzott el: az a reformmozgalom, amely - nyilván más, külső erőkkel együtt, s nem a nemzetközi hatáshullámok ellenében, hanem azokat meglovagolva, de - végül is elseperte Kádárt, s amely belülről segített be a többszázezres állampárt, az MSZMP szétrobbantásába (és nem mellékesen egy pár tízezres utódpártba, az MSZP-be való átmentésébe), szóval ez a baloldali reformmozgalom népi gyökerű volt. Pozsgay Imre tehát nem egyszerűen a legnépszerűbb magyar politikus ekkoriban - külföldön és belföldön egyaránt -, hanem komoly hatalmi bázisa is van saját pártján belül. A párton kívüli népi erőkkel jó kapcsolata volt, ennek révén valódi esélye lett volna arra, hogy eltolja az addigi, szocialisták és nem szocialisták között húzódó törésvonalat a népiek (nacionalisták) és az (antinacionalista) internacionalisták közé.


Pozsgay szerepe a rendszerváltozásban
A Nagy Temetés után hamar (1989. június 23-án) összeül az MSZMP KB, és az előremenekülés jegyében kitűzi történelmi jelentőségűnek bizonyuló kongresszusának időpontját (október 7., az MSZMP önfelszámolásának - az MSZP megalakulásának - napja), egyszersmind megválasztja új vezetőségét. A négytagú kollektív irányító testületben - a pártelnök Nyers Rezső, a főtitkár Grósz Károly, a miniszterelnök Németh Miklós mellett - a negyedik személy Pozsgay Imre.
Népi politikus a magyar baloldalon ilyen magasra még nem emelkedett a ranglétrán. A nem népi politikai erőkben ez két szempontból is erős nyugtalanságot kelthetett. Egyfelől a múlt miatt: ez a rang rendkívül népszerű, hatásos politizálás kikerülhetetlen következménye volt. Másfelől a jövő miatt: ez a rang a még nagyobb hatás és népszerűség komoly esélyét vetítette előre.
Az "MDF időszámítása voltaképpen nem az 1987-es lakiteleki első értekezlettel kezdődik, hanem az ugyancsak 87-es novemberi nyilvánosság elé lépéssel" - állította 1988-ban Csurka István.5 Ekkor jelent meg ugyanis - két hónap késéssel - a Magyar Nemzetben Pozsgay Imre A közmegegyezés hajszálerei című, egész oldalt betöltő interjúja, beszámolója a lakiteleki találkozóról és maga a lakiteleki nyilatkozat teljes terjedelmében. Az 1985 nyarán tartott monori tanácskozás "Valódi szenzáció volt, de titkos, föld alatti szenzáció." "Lakitelek a Pozsgay-nyilatkozattal vált igazi konfliktussá. Más az időszámítás azóta, amióta néhány értelmiségi nyilvánossá tette, hogy a nemzet sorskérdéseiben nemcsak a hatalom illetékes. A lakiteleki nyilatkozat megjelenése óta letagadhatatlan, hogy a nemzet legfontosabb kérdéseit mindenkinek jogában áll megvitatni." - lelkesedik Csurka István. "S ez esemény? Ez mérföldkő?" - kérdi saját magától. "Igen, az. Sőt, csillagrobbanás."
Pozsgay besegített egy másik "csillagrobbanás"-ba is. 1989. január 28-án KB-tagként, államminiszterként népfelkelésnek nevezte 1956-ot a rádió 168 óra műsorában. Kevés dologra ügyelt annyira Kádár János és rendszere, minthogy ez soha ne következhessen be. Semmilyen nyilvános és nem nyilvános fórumon nem volt ajánlatos "az eseményt" másnak nevezni, mint ellenforradalomnak, hiszen semmilyen más módon nem lehetett "indokolni", legitimálni az ötvenhat utáni megtorlásokat. Sokat elmond a korról, az - akármennyire is "puha" - diktatúra totális természetéről, hogy egyetlen szó, egyetlen kifejezés nyilvános (sokszorozó hatású) használata milyen súlyos legitimációs válságot tudott előidézni. "Ha nem ellenforradalom, hanem népfelkelés, akkor a felakasztott miniszterelnök, Nagy Imre és társai nem ellenforradalmárok, hanem hősök, a rendszer vezetője és névadója, Kádár János pedig gyilkos." Nem más és nem kevesebb volt a bejelentés bár ki nem mondott, de világos üzenete. Halálos tőrdöfés.
Ezt a tőrdöfést saját, magas rangú párttársa adta Kádárnak, ezért bizonyult végzetes erejűnek. Az ún. demokratikus ellenzék által - a népiek kizárásával - megalkotott "Társadalmi szerződés" mindenféle köntörfalazás nélkül kimondott híres jelmondata, a "Kádárnak mennie kell!", a Kádárral és pártjávalszembenálló fél bátor megnyilvánulása volt, amely azonban csak kívülről, politikai hatalomként, ellenerőként rombolt. Pozsgay kijelentése ezzel szemben a legkényesebb pontokon, az Erkölcs és az Igazság tekintetében, azaz a lelkekben ásta alá Kádár hatalmi gépezetét. "Az 1956-os »ellenforradalom« újraértékelésével kapcsolatos bejelentésem alapjaiban rázta meg a párt identitástudatát" - emlékszik vissza Pozsgay Imre tíz évvel később, 1998-ban.6
Népszerűségének köszönhetően - a Minisztertanács döntése folytán - Pozsgay jelentős befolyást szerzett a Magyar Televízió és a Magyar Rádió irányításában. A választások küszöbén, monopolhelyzeténél fogva főképp az állami televízió játszott meghatározó szerepet a tömegtájékoztatásban (kampányban, propagandában), s abban a tényben, hogy (szemben a nyomtatott sajtóval) az elektronikus médiában nem engedélyezték a privatizációt (pontosabban frekvenciamoratóriumot hirdettek), ugyancsak szerepe lehetett Pozsgay Imrének.
Nehéz lenne megítélni, hogy az elkövetkező eseményekre Pozsgay mekkora és milyen befolyással volt, azt pedig még kevésbé lehet, hogy tevékenységére volt-e bárminő hatása hosszú idők óta első (annál végzetesebb) vereségének, amelyet a "négy igen"-es kampánnyal volt kénytelen elviselni a liberális pártoktól. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy Pozsgay Imrének mint népi politikusnak két dologgal tisztában kellett lennie:
  • A média munkatársainak többsége inkább rokonszenvvel, mint ellenszenvvel viseltetik a liberális pártok iránt; és ugyanez nem mondható el a "nemzeti" pártokról, a "nemzeti erőkről".
  • A liberális pártoknak - szemben például a magyar demokratákkal - nincs jelentős társadalmi bázisuk, számukra tehát létkérdés a média szabad felhasználása propaganda, illetve kampány céljaikra.
Ennek alapján pedig nemcsak logikus, de alapos is az feltételezésünk, hogy Pozsgay - noha ennek többször is az ellenkezőjét állította - igencsak tevékenyen kivette részét abból a néhány fontos döntésből (ha mással nem, azzal, hogy szemet hunyt), amelyek a választások előtt a Magyar Rádió és a Magyar Televízió irányultságát a "nemzeti erők" előnyére módosították.
A Magyar Rádió és a Magyar Televízió közvetlen vezetése a Párt által kinevezett elnökökről áttestálódott egy határidő nélkül kinevezett elnökségre. Ennek vezetője (Nemeskürty István) és tagjai (Chrudinák Alajos, Czigány György, Dömölky János, Gombár János, Horváth Ádám, Kővári Péter, Pálfy G. István és Vitray Tamás) összességében sikeresen közvetítették a Pozsgay által hangoztatott politikai filozófiát: a választásokig garantálni kell a békés, nyugodt átmenetet. Ez esetünkben nem jelent mást és kevesebbet, mint hogy a két vezető tömegtájékoztatási eszköz tudatosan csökkenteni, tompítani igyekezett a két liberális pártnak a médián keresztül megsokszorozni szánt tömeghatását.
Az 1990. január 4-én kinevezett kuratórium már néhány nap múltán úgy döntött, hogy a nyilvánosság szabályozása rendjének kidolgozásáig és életbe lépéséig (január 23-ig) a rádió és a televízió fizetett politikai hirdetéseket nem sugározhat. A Magyar Televízió elnöksége pedig felmentette Aczél Endrét a Híradó és A Hét főszerkesztői beosztásából, és Pálfy G. Istvánt, az MTV elnökségének tagját bízta meg a főszerkesztői teendők ellátásával.
Mint látni fogjuk, a "békés átmenet jegyében" elindított médiapolitika következményeként
  • egyfelől elementáris támadás indult Pozsgay ellen - s egyúttal kezdetét vette a médiaháború;
  • másfelől feltételezhető, hogy a liberális pártok éppen annyi szavazatot veszítettek, amennyi az MDF-nek elegendő volt ahhoz, hogy orrhosszal megnyerje a választásokat.
A támadások hatására Pozsgay felettébb hamar (január 16-án) lemondott tisztségéről, az alábbi nyilatkozatot juttatva el a Magyar Távirati Irodának:
    A Minisztertanács legutóbbi ülésén rám bízta a rádió és a televízió kormányzati felügyeletével kapcsolatos feladatok egy részét. A magyar ellenzéki élet egyes képviselői és különböző szervezetek bírálták ezt a döntést, mondván, hogy olyan személy nem lehet a nemzeti médiák felügyelője, aki a Szocialista Párt választási munkájának politikai irányítója. A bírálókat az az ellenőrizhető tény sem zavarta, hogy a felügyeletről szóló rendelet az államminiszterre egyetlen olyan feladatot sem bíz, amely politikai vagy személyi ügyekben számára hatáskört, döntései lehetőséget adna. [...]
    Szomorúan veszem tudomásul, hogy a bontakozó magyar demokráciában megjelentek olyan politikai erők és szervezetek, amelyek a múlóban lévő régi hazugságok helyét nem az igazsággal, hanem új hazugságokkal kívánják betölteni. [...] Valóságos parlamentáris viszonyok között és tisztességes nyilvánosság mellett erre megvan az intézményes megoldás, a normális politikai kultúrában pedig a szükséges tolerancia. Mivel ez ma még hiányzik, így csak személyes döntést hozhattam."
A meglehetősen kódolt (rejtett, rejtjelezett) szövegből kívülálló nem tudhatja meg, hogy most voltaképp kik is támadták meg Pozsgayt, azaz kik az ellenségei - és kik a barátai. Mások megnyilvánulásából és a soron következő eseményekből ez világosabbá válik; s az is, hogy Pozsgay lemondása - miután a segédletével kialakított változások önjáróan "működni", hatni kezdtek - inkább taktikai jelentőségű volt, a dolgok menetét, irányát már nem érintette.
Az első nyilatkozó, akit meg kell említenünk, maga Csurka István. Itt válik jelentőségteljessé, hogy már idézett baljós mondatai ("Ébresztő, magyarság, megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk.") minek hatására születtek s mikor hangzottak el. A szöveget (amelyet később részletesebben is idézek) dekódolva (megfejtve) arra a következtetésre juthatunk, hogy ellenségként ugyanazokról van szó, mint Pozsgay támadói esetében. Az időpontot (1990. január 14.) megfigyelve pedig egyfelől azt állapíthatjuk meg, hogy a jegyzet nyilvánvalóan Pozsgay védelmében (is) íródott; másfelől pedig azt, hogy miközben a politikai hirdetések korlátozásával fékezték az ezen a téren kiváló liberális pártok hatását7, semmilyen korlátot nem állítottak Csurka István, az MDF egyik alapítója, frontembere elé: rendszeres szerzője (jegyzetírója) lett a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című, népszerű műsorának. Ennek jelentőségét jól mutatja, hogy az akkori - később leváltott - főszerkesztő, Győri Béla máig (2004) Csurka pártjának, a Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) sajtószóvivője.
1990. február 28-án - tájékoztat a korabeli Magyar Nemzet - a szabad demokraták megütközéssel fogadják azokat a terveket, amelyek a március 15-i ünnep "semlegesítésére és a tájékoztatás csorbítására irányulnak". A liberálisok a Magyar Televíziót és a Magyar Rádiót nemcsak hogy nem tudták a saját szájuk íze szerint mozgatni és kihasználni (seregnyi belső, önkéntes támogatójuk ellenére), de még e médiumok nyilvánvalóan barátságtalan lépéseit is el kellett viselniük. Mi másért állította volna be úgy a Magyar Televízió, mintha Tamás Gáspár Miklós a koronás címert fitymálta volna? Ez az addig oly népszerű filozófus miért bukott óriásit az országos választáson - s maradt el pártja biztosnak vélt győzelme is?
    ÜNNEPEINK A VÁLASZTÁSOK ÁRNYÉKÁBAN. Március 15. - ismét főszerepben a Magyar Televízió - olvashatjuk Rockenbauer Zoltán8 visszaemlékezésének beszédes alcímeit. A Kossuth téren - írja - Csoóri Sándor (MDF) higgadtabb és Torgyán József (FKgP) kevésbé higgadt beszéde után szóló Mikola Istvánt, a Hazafias Választási Koalíció szónokát ugyancsak kifütyülték, sőt, a jelenlévő fideszesek [...] kivonultak a térről. A Bem térről, a KDNP, az Agrárszövetség és a DEMISZ9 színhelyéről viszont az SZDSZ vonult ki kora délután, mondván, nem asszisztálnak a DEMISZ "díszleteihez". Tamás Gáspár Miklós kivonulási jelenetét később a televízióban a kereszténydemokraták "egy megvágott felvételen úgy állították be, mintha a politikus a koronás címer miatt szólította volna fel távozásra híveit, és ezzel sikeresen csökkentették TGM és az SZDSZ választási esélyeit".
Rockenbauer Zoltán néhány sorral odébb ugyan némileg más következtetést von le ("A rosszízű kampányfogásoktól megtépázott ünnep vesztesei a legvehemensebben viselkedő pártok, az SZDSZ és az MSZDP10 lettek, indirekt módon növelve a választásokon megfontoltabban szereplő MDF, FIDESZ és KDNP11 szavazóbázisát"), az azonban aligha vonható kétségbe, hogy Pozsgay döntő hatással volt a (hosszú idők után) első szabad választások kimenetelére. Mondhatni, visszafizetett a "négy igen"-ért; beavatkozásával voltaképpen megakadályozta, hogy a senki által nem választott, ám markáns kötődésű és elfogultságú sajtó mondja ki a végső szót, milyen irányba tegye meg első lépéseit a magyar rendszerváltozás.
A választások után az MSZP vert hadában Pozsgay Imre már nem jutott meghatározó szerephez, ahogy a nemzeti baloldal többi képviselője sem (Szűrös Mátyás, Kósa Ferenc például). De Antall József színrelépésével az új és legnagyobb nemzeti pártban, az MDF-ben maguknak helyet talált baloldaliak - élükön Bíró Zoltánnal, az MDF első (ügyvezető) elnökével, Pozsgay barátjával és harcostársával - szintén kiszorultak a vezetésből és hatalomból. Ez végképp eldöntötte, hogy Magyarországon a "nemzeti" és a "baloldali" értékek képviselete továbbra is elválik egymástól, s noha a baloldal legnagyobb pártja (MSZP) időnként megpróbálkozott a "nemzeti" politizálással és retorikával, ezt soha nem volt képes annyira hitelesen képviselni, hogy maradandóan beépülhetett volna programjába és magatartásába.


Akcionisták: a stílus maga a párt?
A rendszerváltozás előkészítése során a hatalommal szemben folytatott küzdelem két politikai - Haraszti Miklós SZDSZ-es közíró és politikus szerint kétgeopolitikai12 - megfontolás mentén folyt: az egyik inkább a lassú, kitartó alkudozást választotta (MDF), a másik inkább a radikális ütközéseket, erődemonstrációkat kedvelte (liberális pártok). Ez korántsem jelenti azt, hogy az MDF ne vette volna ki a részét a tüntetésekből, vagy hogy maga is ne kezdeményezett volna erődemonstrációkat; de azt sem jelenti, hogy az SZDSZ (és a Fidesz) ne akart volna tárgyalni. A politikai stílusbeli különbségek azonban mégiscsak határozottan megmutatkoztak, a törzsi vonások kutatásakor ennélfogva figyelmet érdemelnek. "A stílus maga az ember" - tartja a szólás. A stílus maga a párt?
Miután Babus Endre HVG-s újságíró (a Nyilvánosság Klub tagja) említett írásában tárgyilagosan megállapította, hogy a tárgyalásos rendezés kötelezettsége "a referendumot kezdeményezőkre is kétségkívül fennállt, hiszen egyikük sem szakította meg egyoldalúan a tárgyalásokat, sőt a sarkalatos törvények parlamenti vitáiban aktívan részt is vettek", a következőt fűzi ehhez a gondolathoz:
    "Egy társadalmi rendszerváltás napjaiban, kivált, ha egy diktatúra felszámolásáról van szó, az előzetesen elfogadott »illemkódex« precíz betartása kétségkívül dicséretes, ám a lényeg mégiscsak az, hogy mielőbb, s lehetőleg komoly megrázkódtatás nélkül bekövetkezzen a történelmi aktus." (kiemelés tőlem - VDGy)
Az "illemkódexet" semmibe vevőkhöz a nagyközönség - és sajtója - egy részében a "bolsevik"13, még rosszabb esetben a "zsidó" képzet társult. Csurka István a Pozsgay "védelmére" született rádiós jegyzet eddig még nem idézett részében a következőképpen vélekedik ugyanerről a körről:
    "A magyar társadalomnak most már fel kell ébrednie! A gátlástalan érdekérvényesítés most a legnagyobb gátja annak, hogy eljussunk az áhított demokráciába. Amíg Magyarországon lehet népnemzeti gerincű magyarokat rágalmak özönével lehetetlenné tenni, amíg a megkülönböztetés alapelve a klikkhez, szektához tartozás, amíg ami népi, az eleve gyanús, amíg egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága igazság, és minden, ami az ő körén kívülről jön, elvetendő, és amíg ez a magyarságnak mutatott - most radikálisan liberálisnak mondott - irányvonal ugyanazokból a marxista-lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár-Aczél korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban."
Csurka felfogása szerint tehát egy gátlástalanradikális csoportosulás nemzet- és magyarellenes rágalmaival, módszereivel kell szembenéznünk. Beszédének többé-kevésbé kódolt kifejezései természetszerűleg riasztottak mindenkit, aki bármilyen áthallással egyfelől Lenin-fiúnak (kommunistának?), törpe kisebbségnek, klikktagnak, szektatagnak (zsidónak?) érezhette magát, másfelől nem gondolta úgy, hogy - akár baloldaliként, akár liberálisként - belefér a "népnemzeti gerincű" kategóriába.
Grezsa Ferenc Apák és fiúk című, nagy port kavart pamfletje ugyancsak azt sugallta, hogy az SZDSZ radikális liberalizmusa szerves folytatódása a kommunisták bolsevizmusának.14 A nemzeti oldal szellemi képviselői láthatólag egyetlen nézőpontból ítélkeztek: mennyiben hordozza magában a vizsgált megnyilvánulás a nemzetért, a közösségért, a hazáért való demonstratív felelősségérzetet, aggódást. Ennek hiányában egyenlőségjelet tettek apák és fiúk, azaz a bolsevik baloldal és a radikális liberálisok között.
Kiss József szerint, kit már korábban idéztem, az utólagos sajtóelemzésekből is megállapítható, hogy március 15-én - "az SZDSZ akcionista álláspontjának megfelelően" - nem ünneplés, hanem kampány folyt. Ebbe a "vitába" robban be az SZDSZ egyik legismertebb vezetője, Tamás Gáspár Miklós "intoleráns magatartása", hozzájárulván a szabad demokraták említett - 3-4 százalékpontos - szavazatvesztéséhez.
    Ezt erősíti meg - írja Kiss József - Tamás Gáspár Miklós sokakat meglepő választási veresége: ő, aki az 1989. decemberi - 1990. januári "első szabad budapesti" (elő)választáson nagy fölénnyel győzött, két hónap múlva ugyanott, a politikai centrumnak számító Belvárosban veszített. Március 15-ről, a republikánusokról és a demokratákról, végsősoron a nemzeti szabadságszimbólumról lévén szó, az ilyen magatartás több mint bűn, politikai hiba. A hiba újabb bűnt eredményezett: a házfalakon, Tamás Gáspár Miklóson és mások plakátjain megjelent a Dávid-csillag, a politikai graffitikon Izraelbe, "haza" küldték, megfenyegették a korábban oly népszerű pártvezér-képviselőt.15
Akcionistaintoleráns - ezek Kiss jelzői a szóban forgó politikai csoportosulásra, amely az SZDSZ nevével jellemezhető. Véleménye szerint e csoport magatartása, viselkedése váltotta ki a másik bűnt, az antiszemita megnyilvánulást.


Harasztiék "geopolitikája": út a négy igenhez
Haraszti Miklós - mint már médiakönyvemben igazoltam - egyik kulcsfigurája a magyarországi médiaháborúnak, mögötte pedig a törzsi háborúnak (akárcsak Csurka István a túloldalon). Ez indokolja, hogy a szabad demokraták korabeli politikájának egy-egy aspektusára való hivatkozásomkor ne a pártelnök (ekkoriban Kis János) nevét említsem, hanem azét a személyét, akinek az akciózásokkal dúsított harc valósággal lételeme volt; s akinek harci képességeit, különösen ami az ötletességet, elszántságot és rámenősséget illeti, kétségkívül elismerés illeti.
Mint saját visszaemlékezéséből megtudhatjuk, Haraszti volt kezdetben az SZDSZ legnagyobb jelszógyártója is. A Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia által kimunkált Társadalmi Szerződéshez ő illesztette a nevezetes felhívást. "Politikai korszakhatárt hirdetett a jelszó: »Kádárnak mennie kell!« Volt szerencsém e messze hangzó három szó szerzőjének lenni."16 Ugyanebben a visszaemlékezésben néhány oldallal odább: "Húsz év alatt kötetnyi jelszót írtam a demokratikus politikának."
Elmondása szerint a négy igenes akció is bizonyos értelemben a jelszavak iránti fogékonyságának volt köszönhető. "»Döntsön a nép!« Szokásom szerint az akció ötlete nem is annyira a jelszóval együtt született meg bennem, hanem szinte a jelszóból jött."17
A párt-jellemvonások után kutatva érdemes kideríteni, hogy vajon mi váltotta ki Harasztiékból a "döntsön a nép!" óhaját: a demokrácia - a nép akaratának - mély tisztelete, vagy ellenkezőleg: a demokrácia látszatának, a nép tudatlanságának kiaknázása a saját politikai, hatalmi elképzelések és ambíciók érvényesítésére.


Korábbi állításom szerint az egész akció a Párton (az MSZMP-n, illetve az MSZP-n) belüli és a Párton kívüli (tehát ellenzéki) nemzeti erők összefogását és megerősödését volt hivatva megakadályozni, mégpedig oly módon, hogy Pozsgay Imrét elüsse a köztársasági elnökké való megválasztásának lehetőségétől. Visszaemlékezésében voltaképp Haraszti Miklós sem mond mást, csak egészen máshová teszi a hangsúlyokat, s ezzel elkerüli, hogy nevén nevezze a gyereket, vagyis hogy kimondja a nemzeti erők fogalmát.
Haraszti szerint az MDF az MSZMP-vel, illetve az MSZP-vel való hatalmi kiegyezés taktikáját választotta, az SZDSZ vezetői pedig közjogi kiegyezésselkívánták demokratizálni az országot. A hatalmi kiegyezés része volt, hogy a felek a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások egyik kiinduló feltételének tekintik: a szabad választások előtt köztársasági elnök-választást tartanak. Ezzel szemben az SZDSZ azt szorgalmazta, hogy előbb a szabad választás vessen véget a (szocialista) rendszernek, s majd utána jöhet szóba a köztársasági elnök-választás.
Az SZDSZ a hatalmi kiegyezés részének tekintette Pozsgay lakitelki szerepvállalását, azt, hogy bábáskodott az MDF megszületésénél, tevékenyen hozzájárult az MDF megerősödéséhez, s ugyanezzel az aktussal az SZDSZ gyengítéséhez, háttérbe szorításához. Ebben a helyzetben - még a "négy igen" előtt vagyunk - az a veszély fenyegetett, hogy az MSZMP szalámitaktikája szembefordítja egymással az ellenzék erőit. Ahogy Haraszti írja:
    "Fejti György nyilvánvaló megosztási céllal egyenkénti megbeszélése hívta az új politikai szervezeteket. De a tüntetések érzelmileg egybeterelték az ellenzék bázisát, s világossá vált, hogy az egységes ellenzék létrehozásával lehet ellenállni Fejti taktikájának."18
Fejti nem ugyanaz volt, mint Pozsgay: szemben ez utóbbival, a Párt bürokratikus, ortodox vonalát képviselte, azt a szemléletet, amelytől távol állt a nemzet, a magyarság fogalmában való gondolkodás éppen úgy, mint a radikális liberalizmus. Sokat elmond, hogy az MSZMP ellenében - a Kónya Imre képviselte Független Jogászfórum kezdeményezését elfogadva - létrejött az Ellenzéki Kerekasztal, az ellenzéki pártok és szervezetek közös fóruma; a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások során - egészen a már ismert, négy igenes végkifejletig - egységesen lépett fel az MSZMP-vel szemben.
    "Az MDF Csurkáék lakiteleki kezdeményezése óta most először tért vissza a Kis János által mindig is kívánt egységes ellenzéki fellépéshez, s a tárgyaló szervezetek ügyében már zavar nélkül kooperált az SZDSZ-szel" - állítja Haraszti Miklós. (Az én kiemelésem - VDGy)
Mindezek máris két dolgot látszanak megerősíteni. Egyfelől: az MDF nem az MSZMP-vel igyekezett kiegyezni s liberális felfogás szerint "elvtelen" alkukba bocsátkozni, hanem ennek nemzeti szárnyával. Tehát nem tekinthetők alaposnak és igaznak azok a vádak, amelyekkel az SZDSZ azt igyekezett bizonyítani és a média útján terjeszteni, hogy az MDF összejátszik az állampárttal. Másfelől: ugyanígy nem tűnik megalapozottnak az a vád, mely szerint - a rendszerváltás küszöbén - az SZDSZ csak taktikailag fordult volna el az apáktól, vagyis az MSZMP-től. Az ugyan történelmi tény, hogy a demokratikus ellenzék képviselői - Demszkytől Harasztiig - szabadon utazhattak Nyugatra; mint ahogy az is, hogy a Szabad Európa Rádió otthoni befolyásos politikusokkal való megbeszélés alapján előnyben részesítette ennek az ellenzéknek a képviselőit a "népi" ellenzék szószólóival szemben. S végül az is bizonyosnak látszik, hogy a demokratikus ellenzék egyik legbefolyásosabb hazai támasza éppen Aczél György volt, aki pedig - másik énjével - Kádárnak is egyik legfőbb bizalmasa volt. De mindezekkel együtt is tényként szögezhető le, hogy a radikális liberálisok valódi harcot, kemény és éles küzdelmet vívtak a hatalmát óvni és átmenteni igyekvő pártbürokráciával szemben.
A két legnagyobb ellenzéki párt tehát minden kétséget kizárólag készen állt arra, hogy egymással összefogva érvényesítse rendszerváltoztató akaratát az állampárttal szemben. És mégis: "Amint a tárgyalások elindultak, a két taktika ismét elvált egymástól" - emlékszik vissza Haraszti. Fordítsuk figyelmünket a részletek felé: mivel magyarázza és indokolja Haraszti a kibékíthetetlen ellentétet?
    "Pozsgay Imre Csoóri Sándor lakásán rendszeresen egyeztetett az MDF-fel és személyesen Antall Józseffel, aki mind szuverénebb alakítójává vált az MDF közjogi vonalának. Pontosabban Antall József megjelenése tette az MDF-et egyáltalán képessé a közjogi gondolkodásra, addig az egész rendszerváltozásról valahogy úgy gondolkodtak az MDF-et alapító írók, ahogyan korábban a folyóirat-alapításról: az MSZMP-től most az országból kérték a részüket.
    Antall József az MSZMP-MDF különalkut olyan közjogi formába öntötte, amelytől azt remélte, hogy a nyugati demokrácia fogalmaiban gondolkodó liberális ellenzékiek számára sem utasítható el. Ezért a háromoldalú tárgyalások indításakor Antall az SZDSZ vonalát erősítette [...] Az egységnek azonnal vége szakadt, amikor világossá vált, hogy Pozsgay és az MDF nemhogy lemásolná, hanem túl is teljesítené a lengyel modellt. Mint közismert, Jaruzelski tábornok, elsőként a kommunizmus történetében, részlegesen szabad választásokról állapodott meg az újraengedélyezett Szolidaritással. »Cserébe« később elnökké választotta Jaruzelskit a szolidaritás, holott immár többséget szerzett a parlamentben. [...] De hogyan egyeztethető össze a hoci-nesze a tiszta közjogi megoldással, a teljesen szabad választással? Az SZDSZ válasza az volt, hogy sehogy."19
Kinek volt igaza ebben a vitában?
Haraszti visszaemlékezése szerint Antall József - korábbi álláspontjához képest - új indokul az MSZMP közelgő kongresszusát hozta fel: "Pozsgay szét fogja robbantani az állampártot, meg kell adni neki azt az esélyt, hogy ellenfelei ne lázíthassák fel ellene a kongresszust, mondván, mindent »eladott« az ellenzéknek; persze igaz, hogy egy előrehozott elnökválasztás Pozsgay elnökségét hozná, azonban éppen az általunk kidolgozott és rájuk kényszerített hatalommegosztási közjogi rendszer a garancia arra, hogy Pozsgay nem válhat a demokrácia sírásójává; az új közjogi rendszerért cserébe odaadhatunk némely, ma még valóságosnak tűnő hatalmi pozíciót az MSZMP-nek, később ezeket lemorzsolja a demokrácia. [...] Elégedjünk meg a választás tisztaságának biztosítékaival, mondta Antall, és csillapítsuk az MSZMP és az ő parlamentjének ellenállását ezekkel a hatalmi koncokkal."20
Mi nem tetszett ebben az okfejtésben az SZDSZ-nek, hiszen Haraszti szerint is "Logikus és abban a pillanatban geopolitikailag is realistának hitt érvelés volt ez"21? Mint kiderül, a tiszta közjogi megoldásért való elvszerű kiálláson túl az SZDSZ "sima" hatalmi: bel- és geopolitikai szempontokat is mérlegelt.
    "A választás előtt átengedni az elnöki hatalmat az állampártnak azonos azzal a döntéssel, hogy megengedjük: a csinos európai tíz százalék helyett 30-40 százalékos pártként végez az MSZMP a szabad választásokon. Hiszen lehetővé tesszük, hogy ne utódpártként lépjenek fel, hanem a szabadon választott elnök pártjaként. A többi »konc« sem merő formalitás. Ugyan nem hisszük, hogy a munkásőrséget bevetnék, vagy hogy a munkahelyi pártszervezeteket expanzióra tudnák használni, de ezeknek komoly szavazatnövelő jelentőségük van, mert legitimálják az MSZMP-t és félelmet keltenek. A vagyon sem jogi nüansz. Hiszen miközben Hankiss Elemér már népszerű tanulmányban mondta ki, hogy a megegyezéses átmenet a nómenklatúrából alakítja ki majd az új tőkés osztályt, legalább ennek a folyamatnak a delegitimálását el kellene végezni a politikai megállapodásban azzal, hogy a pártvagyont illegálisnak minősítjük.
    A legfontosabb ellenvetésünk geopolitikai volt. Nyárra világossá vált, hogy Gorbacsov nem vethet be erőszakot a kommunista rezsimek újabb restaurációja érdekében [...], hiszen Lengyelország és Magyarország tárgyalásos folyamatának kibontakozásával összeállt a kelet-európai láncreakció kritikus tömege."22
Alaposak voltak-e ezek az érvek is? Feltétlenül.
Bajosan lehet cáfolni, hogy a párthatalom lebontása (a demokrácia kialakulása, megerősödése) szempontjából inkább használt, semmint ártott volna a (köz)jogi szempontok előtérbe helyezése. A jogban rejlő lehetőségek kiaknázására nyújtott kiváló példákat a Lelkesedések - tüntetések, ünneplések - kora.23 Az ébredező ellenzéki erők kedvelt fogásává vált, hogy a hatalmat a saját térfelére, a képmutatás mocsaras mezejére terelve szorongatja meg. Miután a tekintélyét egyre nyilvánvalóbban elveszítő hatalom mind kevésbé élhetett a nyers erőszak meg a teljes elhallgatás és elhallgattatás eszközeivel, visszaütött a régi kényelem vagy figyelmetlenség: a hajdan ki nem irtott demokratikus jogszabályokkal az ellenzéki erők most viszonylag könnyen és sikeresen léptek fel a pártállammal szemben, amely a törvénytelenségeit mindig is szerette a törvényesség látszatával elfedni.
1988. május 27-én hosszú évtizedek után először fordult elő, hogy egy viszonylag nagy létszámú tömeg békésen tüntethetett Magyarországon. "Nem véletlen - írja Szekeres László, a tüntetések egykori szervezője, hiteles krónikása -, hogy az 1956 óta első, valóban tüntető demonstrációt a környezetvédők szervezték Magyarországon. A politikai irányvonalak ekkor még nem körvonalazódtak igazán, illetve nem volt meg az a robbanás, amikor a különböző ellenzéki szervezetek igazán eljutottak a tömegekhez. [...] Utánanéztünk a jogszabályokban: egy 1945-ös BM-rendelet szerint nem kellett engedélyt kérnünk, csupán bejelentési (idő, útvonal) kötelezettség terhelt."24
Hasonlóan sikeresen használja új - jogi - fegyverét az ellenzék akkor, amikor a hatalomhoz leghűségesebb országgyűlési képviselők egyikét-másikát a visszahívás intézményével lövi ki a parlamentből. 1988 őszétől 1989 júniusáig tizennyolc képviselő kényszerült lemondani, köztük Vida Miklós, az országgyűlés elnökhelyettese, Korom Mihály, Apró Antal és Losonczy Pál, a volt államfő.
Az éremnek van azonban egy másik, meglehetősen árnyékos oldala is. A jog mindjárt a joghézagokban járókat, az erkölcs ellenében a jog nevében fellépőket is megvédte: a "jogállamiság" miatt bizonyult lehetetlennek hozzányúlni utóbb azokhoz, akik az átmenet zűrzavarában, "spontán privatizáció" fedőnév alatt a közös (állami és párt-) tulajdont magántulajdonukba mentették. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint Horn Gyula egykori külügyminiszter az MSZMP KB 1989. július 23-24-ei ülésén a következőt jelentette ki: "A feladat a pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni, hogy a pártjelleg eltűnjön, de a Párt rendelkezésére álljon!" A jog nevében és eszközével - csűrésével-csavarásával - azonban nemcsak gazdasági, de jókora politikai hasznot is lehetett húzni: s ebben akkortájt (a "négy igen"-nel) az SZDSZ - és Haraszti Miklós - bizonyult verhetetlennek. Ügyesen megkomponált (manipulált) kérdéseikkel felnőtt állampolgárok (lakosok) millióit sikerült rávenniük arra, hogy népszavazással mondjanak le legfőbb népszavazási jogukról (jussukról), a köztársasági elnökközvetlen megválasztásáról.
A törzsek, illetve a törzsi harcosok jellemvonásainak megismerése szempontjából ugyancsak nem érdektelenek azok a részletek, amelyen keresztül Haraszti, illetve az SZDSZ eljutott a "duplacsavaros" népszavazás gondolatáig ("Döntsön a nép!" - hogy nem akar dönteni). Haraszti Miklós emlékezete szerint a kétféle taktika között folyó vita során "Antall nyílt hatalmi érvelésre tért át": "Ha tovább kukacoskodtok, ki fogunk állni a nyilvánosság elé, rátok mutatunk, és azt mondjuk, íme ezek az állítólagos radikális demokraták nem akarják, hogy a szabad választásról a történelmi megegyezés létrejöjjön, nem vetik alá magukat az ellenzék többségének. S mindezt miért? Mert ellenzik, hogy a nép maga dönthessen a köztársaság elnökéről. Mire elérünk a választáshoz, a népharag lesöpör bennetek a színről." Haraszti elpanaszolta ezt a hangvételt az éppen hazalátogató szociológus barátjának, Szelényi Ivánnak - és Roszik Gábor MDF-tagnak, ki mellesleg szintén ott volt. Szelényi - írja Haraszti - bonmot-val reagált: "A népet arról sem kérdezték meg, akar-e egyáltalán szabad választást. Mondjátok azt Antallnak: ha következetesen érvelne, előbb népszavazást kellene kiíratnia arról is, akar-e dönteni a nép."
Figyeljük meg Haraszti reagálását!
    "Hoppá, mondtam magamnak, s azt a szívdobogást éreztem, amit a nagy politikai sanszok okoznak. Ránéztem Roszik Gáborra, vajon ő is többet hall-e Iván szavaiból, mint politikai bonmot-t. (Nem hallott többet.) Mert én bizony abban a másodpercben ezt gondoltam: fordítva van ez. A népszavazás épp akkor jó ötlet, ha nem csupán vitaérvként pazaroljuk el a rendíthetetlen Antallra, hanem meg is csináljuk. [...]
    Kis Jánoshoz mentem el az ötlettel, aki apró, ám annál lényegesebb fordulatot vitt bele. »Ez nagyon jó. De ha előre megmondjuk, hogy a csonka megegyezést népszavazással fogjuk korrigálni, akkor Pozsgayval kitalálnak valamit, hogy ezt az eszközt is kicsavarják a kezünkből. A népszavazást meg kell hirdetni, de csak akkor, ha tényleg megkötik a csonka megállapodást.«
    Így is történt."25
A megállapodás ünnepélyes aláírását egyenesben közvetítette a televízió, így nézők milliói értesülhettek első kézből, hogy e két párt mégsem hajlandó alkut kötni a hatalommal; a népre kívánja bízni, hogy szavazatával maga döntsön a munkásőrség feloszlatásáról, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetéséről, a pártvagyon elszámoltatásáról (tehát mindarról, amiről valójában már megállapodás született); de ha már három igent kimondott, mondja ki a negyediket is - igen, csak az országos választások után legyen köztársasági elnökválasztás -, még akkor is, ha valójában fogalma sincs, mire mondja ki: Pozsgay ellenében, saját döntési (választási) lehetősége ellenében.
Egy kisebbség - ha csak egy paraszthajszállal is (alig egy ezrelék szavazatkülönbséggel) - keresztülvitte akaratát a többségen. Ami siker az egyik oldalon, félelem és bizalmatlanság a másikon: "Úristen, ilyenek jönnek a kommunisták helyett?! Mitől lenne ez jobb?! Hiszen ezek még azoknál is jobban értenek a nyilvánossághoz, a propagandához, a manipulációhoz!"
Másoknak viszont tetszett a szabadon akciózó radikalizmus: vagy azért, mert érzelmileg inkább az "európai értékeket erősebben hangoztató pártokhoz" kötődtek, mint a "nemzeti középhez"26; vagy azért, mert elhitték és elfogadták a szabad demokraták kérlelhetetlen kommunistaellenességét.27


Pozsgay (geo)politikája: a Párt mint fedőszerv
Kutatásunk tárgyának, a törzsi háborúnak Pozsgay Imre éppen olyan jelképes (jelképerejű és -értékű) figurája, mint a másik oldalon Haraszti Miklós. Politikai és erkölcsi felfogásának, törekvéseinek és jellemvonásainak, sőt, gyökereinek és egyéni fejlődésének vizsgálatát éppen az teszi indokolttá, hogy a törzsi háború kitörésének kezdetén (rendszerváltásunk küszöbén) ő testesíti meg az Ellenséget, a Haraszti nevével jellemezhető (bár még mindig alaktalan, megfoghatatlan) törzs ellenpólusát.
Miért pont Pozsgay?
Miben különbözik Pozsgay Imre - például - Aczél Györgytől, aki őt Kádár János figyelmébe ajánlotta, s aki az oszd meg és uralkodj elvének maradéktalan követésével kezében tartotta a magyar értelmiséget? Miben különbözik Kádár Jánostól, aki egyebek közt kulturális miniszterré emelte (nem sokkal korábban azonban még ötvenhatos forradalmárokat akasztatott)? Miben különbözik az úgynevezett moszkovitáktól, a szovjeteket hűen kiszolgáló apparatcsikoktól, akik mégiscsak ugyanannak a pártnak (az MSZMP-nek), ugyanannak a Központi Bizottságnak voltak a tagjai, mint Pozsgay Imre?
Nem volt kötelező párttagnak lenni. Nem volt kötelező párt- és állami tisztségeket vállalni. Aki ebből indul ki, az nem láthat lényeges különbségeket kommunista és kommunista között; de az a lényeget sem láthatja meg. Aki a kommunizmus bukása utáni kényelmes békeidőkben a letűnt korszakot csak rémtettei és abszurditásai alapján hajlandó látni és megítélni, az elzárja magát attól a lehetőségtől, hogy kommunisták egykoron valóságosan meglévő emberi (emberbaráti) vonásait, törekvéseit észrevegye. S attól is, hogy eljusson addig a feltételezésig és felfedezésig: magas rangú kommunista is lehetett páratlanultisztességes ember.
Nos, ha Pozsgay - mint bizonyítani igyekszem - ilyen kommunista volt, annál érdekesebb újra felvetni a kérdést: miért ő vált a radikális liberálisok első számú közellenségévé, holott a nyolcvanas évek közepén még e radikális liberálisok szemében is jóformán ő volt az akkori politikai vezetés egyetlen olyan embere, akinek segítségére számítani lehetett kulturális és politikai reformtörekvéseik megvalósításában?28 Jellemének és politikájának mely vonásai révén kerülhetett egyenesen a célkeresztjük közepébe?
E vizsgálatnak azonban csak akkor van értelme és jogosultsága, ha feltételezzük, hogy segítségével általános érvényű megállapításokra juthatunk témánk - a törzsi háború természetrajza, a törzsi vonások - tekintetében. Ezzel az előfeltevéssel, amelyet vagy bizonyítani vagy cáfolni fogok, élni kívánok. Az ugyanis vitathatatlan, hogy a szemben álló törzsek gyakran törnek pálcát egymás felett jellembeli vonások, megítélések alapján, ez pedig eleve szükségessé teszi vizsgálódásunkat ezen a téren. Azt is előrebocsátom azonban, hogy ha a magatartási jegyekben - törzsi szinten - valóban kimutathatók különbségek, ezek forrását, illetve magyarázatát is meg kell tudnunk adni. Ennek híján a negatív és pozitív vonások eleve elrendelésként hatnak, esetleg a Jó és a Gonosz bibliai harcát, örök ellentét fejezik ki, amellyel voltaképpen nincs, mert nem is lehet mit kezdenünk.
Ha végigtekintünk Pozsgay Imre rendszerváltozás előtti politikai-közéleti pályafutásának alakulásán önéletrajzának segítségével, melynek címe "1989 - Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban" (és 1993-ban jelent meg), akkor e hajdan népszerű politikusnak két jellemvonása ötlik leginkább szemünkbe: egyfelől nagyfokú felelősségtudata, amely szüntelenül arra sarkallja, hogy a "rábízott" kisebb-nagyobb közösség (párt, nép, nemzet) javát szolgálja; másfelől a tisztelettudat, s a hozzá keveredő igazság- és hálaérzet, amely még legkeményebb ellenfeleivel szemben sem szűnik meg "működni". Mindkét jellemvonás meglétének feltétele egy másik: a becsületesség, a tisztesség.
Itt van a helye és ideje, hogy egy tudományos igényű munkában szokatlan kijelentést tegyek: Pozsgay Imre nem rokonom, nem is ismerősöm (azon kívül, hogy több interjút készítettem vele; Haraszti Miklóssal viszont - gyermekeink körében - párszor együtt kakaóztam). A kedvezőnek (máskor, másoknál kedvezőtlennek) tűnő jelzőket és jellemzéseket mindenféle lelkesedés vagy lelkendezés (ellenérzés vagy rosszindulat) nélkül, a kutatás megkívánta tárgyilagossággal igyekeztem vizsgálatom alanyához rendelni; leginkább az érintettek saját, feltétlenül őszintének ható beszámolói, olykor mások, úgyszintén hitelesnek tűnő visszaemlékezései alapján.


(jogtalan előnyök elutasítása)
Önéletrajzi könyvében írja Pozsgay:
    "A protekciót nem tűrtem el, s ebben családom is támogatott. Soha nem fogadtak volna el semmiféle jogtalan előnyt vagy kedvezményt. Eszembe jut, hogy a fiam érettségi után egyetemre jelentkezett, de közben megkapta a katonai behívót is. Egyik - ilyen ügyekben kevésbé kényes - kollegám megkérdezte, nem akarom-e a gyereket kihúzni a katonai szolgálatból. Természetesen elutasító volt a válaszom. De ugyanez volt a fiamé és az anyjáé is. Hálát adok a sorsnak és feleségem nevelési következetességének, hogy mind a fiam, mind a lányom tehetsége és jelleme megóvott bennünket attól, hogy érvényesülésükhöz görbe utakat válasszunk."29


(az ellenfél árnyalt megítélése)
Kádár Jánosról írja egyebek között: "profi politikus és önmagán is uralkodni tudó, nagyképességű, hatalomtechnikus volt, aki indulatainak, személyes bosszúnak semmiféle jelét nem mutatta cselekedeteiben"30 Ám Pozsgay felidézi azt a pillanatot is, amely Kádár 1956-hoz fűződő szerepével kapcsolatban - 1988 végén - utolsó illúzióitól is megfosztotta.
    A legmegdöbbentőbb olvasmányélményem az a politikai bizottsági jegyzőkönyv volt, amely a megtorlásokról szóló jelentést megtoldja azzal a megjegyzéssel, hogy túlzsúfoltak a börtönök, hovatovább lehetetlen lesz az elítélteket elhelyezni. S erre volt Kádárnak egy cinikus megjegyzése, hogy "a továbbiakban minőségi munkát kell végezni, kevesebb börtönbüntetést kiosztani, és több halálos büntetést kiszabni".31
Pozsgay Aczél Györgyről állítja: "az akkori politikusok között intellektuálisan a legmagasabb fokon álló személyiség"32 "Szereplései eredetiek, szellemesek voltak. Az apparátus nagyobbik része és a párt szektás csoportjai mindig dühöngve fogadták beszédeit."33
Kettejük koncepcionális vitáját felidézve utólagosan ellenfelének ad igazat:
    "Aczél a maga koncepcióját az ún. három "T" kategóriájában helyezte el: támogatás, tűrés, tiltás. [...] Nem állítom, hogy én akkor már a korlátozás és irányítás nélküli kulturális és alkotói szabadság híve lettem volna. De gyűlöltem az önkényt, a különböző művészeti és irodalmi irányzatok személyes elfogultságok szerinti megítélését, kedveltség szerinti előnyszerzését. Úgy voltam vele, hogy ha már a korlátozás elkerülhetetlen, akkor azt garanciális szabályokkal intézményesíteni kell. Aki betartja a szabályt, annak nem lehet bántódása akkor sem, ha nekünk nem tetsző dolgokat művel. Ma már jól tudom, a rendszer logikája szerint Aczélnak volt igaza. Valójában az ő módszere bizonyult eredményesnek. Végül is neki sikerült a legvidámabb barakkot berendeznie a kádári politika kiterjesztésével a kulturális területre. A Szovjetunió és a kelet-európai országok számára ez is túl sok volt. Aczél szálka volt a szemükben. Ezért nem kaphatott soha, legnevezetesebb születésnapjain sem szovjet kitüntetést [...]." (44. o.)


(a népért, nemzetért)
A törzsi háború természetrajza szempontjából különösen érdekes, hogy egyazon hatalmon belül, ám mégis két ellentétes póluson álló, magas rangú politikus (Pozsgay és Aczél) gondolkodás- és magatartásbeli különbségének lényegét miben látja az egyik érintett fél, azaz Pozsgay Imre:
    "Sok megcsalt, csalódott, kiábrándult értelmiséggel, művésszel szemben, akik többnyire korábbi rajongói és későbbi árulói közül kerültek ki, én nem tartottam őt soha diabolikus figurának, a kultúra és a nép megrontójának. Azt tartottam, hogy ő az idők küldöttje. A baj kettőnk kapcsolatában abból származott, hogy én egy másik generációból, más idő küldöttének éreztem magam."34
    "Kétségtelen megtett mindent, amit megtehetett. De szerepe inkább a kegyosztó mecénásé volt, semmint a nemzeti feladatokat teljesítő tervezőé. Ez így volt működőképes a szocializmusnak nevezett feudális rendszer személyi kötelékekre, egzisztenciális függésekre alapozott viszonyaiban"35 (az én kiemelésem - VDGy).
    "Nem haragudtam és senkire. Aczéllal kifejezetten baráti kapcsolatban voltam. Itt másról szólt a vita. Uralmukat, módszereiket alkalmatlannak tartottam arra, hogy anéppel folytatódjék a békés együttműködés"36 (az én kiemelésem - VDGy).
Pozsgay tehát elismeri, hogy Aczél az adott körülmények között a legjobbat akarta; azt is, hogy e közben kemény küzdelmet kellett vívnia a moszkovitákkal, a rendpártiakkal. De Aczél (akárcsak Kádár) meg is rekedt itt, azon a gondolatszinten, amely a kommunisták, a Párt kiváltságának tekinti a nép boldogítását.


(népi gyökerek, pártos illúziók)
Pozsgay gondolkodásában központi helyet foglal el a nép, a nemzet, a közösség szolgálata. Egészen fiatalon belép a Pártba és különféle tisztségeket is vállal, azt sem lehet mondani, hogy ne táplált volna illúziókat; népi gyökere, innen merítkező neveltetése (családja, környezete tartós hatása) végül azonban megakadályozza, hogy a népet kísérleti nyúlnak tekintse és feláldozza különféle pártos eszmék oltárán.
    Kóny egyik jóföldű, jómódú faluja a Kisalföldnek, P. (1933. november 26-án) ott látta meg a napvilágot. Akkoriban színmagyar, katolikus község volt - tudjuk meg önéletrajzából. - Mivel úri nagybirtok, földesúr nem volt a faluban, így a társadalmi tagolódás, kasztszerű elkülönülés is szelídebb volt, mint máshol. A helyi katolikus egyház pedig elég bölcs volt ahhoz, hogy legény- és leányegyletben, dalárdában és iskolában, templomban önbecsülésre és ne szolgalelkűségre tanítsa a népet. A Pozsgayak nem tartoztak a nagyhírű famíliák közé. De az bizonyos, hogy tisztelték őket a faluban. Nem voltak nagygazdák, de becsületes, dolgos, paraszti életet éltek. P. édesapja kilenc testvér (kilenc fiú) egyike. Édesanyjáék tizenketten voltak, de csak öten érték meg a felnőtt kort.
    A fiú mindössze négy éves, amikor az apja meghal, s ekkor családja elköltözik az anyja szülőfalujába, Balatonbozsokra, özvegy nagyapjához. A kisfiút itt is nádtetős és földpadlós ház fogadja, nagy udvarral, istállóval, ólakkal, pincével, pajtával. A család, nagyapja környezete és ott élő rokonai nagyon emberséges tagjai a közösségnek. Dolgos és nem panaszkodó fajtájú emberek, kisparasztok, akik a világ ismétlődését a maga természetességében fogták fel. Ez is katolikus falu, de protestáló szellemiségű. Ami másutt nem történhetett meg, az nálunk megtörtént. Ha nem tetszett a misén a pap szentbeszéde, akkor hozzászóltak, sőt, rendreutasították.
A nagyapja a falu legnagyobb tiszteletnek örvendő és legtekintélyesebb embere volt. Erős szándék munkált benne, hogy mozdítson valamit a falu kultúráján, oktatásügyén. Küldöttséget vezetett a kultuszminiszterhez, hogy engedélyezze polgári iskola alapítását a szomszédos nagyközségben. Kisparaszt létére, mint világlátott embert, megválasztották a falu bírójának. Amikor az I. világháború idején a csősz krumplilopáson fogott egy asszonyt, nem büntette meg, hanem elengedte, mert tudta, hogy hadiözvegy, aki rá van szorulva arra a kis élelemre. "Olyan embernek mondhatom tehát, aki hivatalát hatalmi eszközökkel nem gyakorolta" - állapítja meg Pozsgay.
Hogyan gondolkodott az édesanyja? "Nyíltan, mondhatnám, felvilágosultan. Gondolkodásában a cselekvés és az erkölcs együtt jelentek meg. A tisztességet gyakorolta és a tisztességet megkövetelte. Az általa követett tisztességnek a tartalma megfogható, körülhatárolható volt. Tehát kibúvót nem adott." A megcsalatás nem volt benne soha az ígérgetésekben. "Ezért aztán az etikai tartást megadó környezet egyúttal derűs környezet is volt."
Pozsgay gyermekkorában négy éven át járt a szomszédos nagyközség, Enying polgári iskolájába, gyalog, napi tíz kilométert legyűrve. Odahaza kemény munka folyt a háznál, melyben a gyerekeknek aprócska koruktól kezdve részt kellett venni. Pozsgay Imre már hat éves korában kötelet terített aratáskor, tehát hajnali négykor neki is talpon kellett lenni.
Nem volt mintatanuló, de - ahogy magáról állítja - becsületes, rendes, rendszerető ember az első elemitől az egyetem befejezéséig. Ám csak a kedvére való tárgyakból ért el figyelemre méltó teljesítményt. Nyaranta, de később egyetemi évei alatt is egy faiskolában igyekszik kenyérkeresethez jutni. "A kertészkedésben, és különösen a faiskolai munkában az volt a megkapó számomra, hogy ezen a területen elkerülhetetlen és számonkérhető a felelősség, a mérhető teljesítmény. Mert ott minden fáról, facsemetéről lehetett tudni, hogy ki oltotta, ki szemezte..." - emlékszik vissza Pozsgay. A polgári után kertészeti szakközépiskolában folytatja tanulmányait. Ám a kertészetnél is jobban érdekli a politika.
    Hamar belekeveredtem a diákközéletbe, ifjúsági szövetségek életébe. Már első éves korom végén a diákszövetség titkára lettem, aztán elég hamar elragadott a felnőtt közélet is. Tizenhét éves koromban a Magyar Dolgozók Pártjának - akkor így hívták a kommunista pártot - tagja lettem, alig tizennyolc éves koromban községi párttitkárnak választottak, és a járási pártbizottság tagjának.37
"Petróleumlámpás falusi házból megérkezni herceg Eszterházy káprázatos barokk kastélyába, ez a társadalmi felemelkedés szédítő érzésével járt" - tudjuk meg tőle. S miközben ő szellemi kalandként, s egy új világnézet, egy új társadalom harcosaként élte meg a negyvenes évek végét, az ötvenes évek elejét, a faluja élte a szocializmus első esztendeinek gyötrelmes életét. "Nem állíthatom, hogy ezekről a gyötrelmekről nem tudtam. Igyekeztem ezeket a tapasztalatokat megmagyarázni magamnak, feltüntetni úgy, mint egy nagy horderejű átalakulás szükségszerű túlkapásait." Egyelőre édesanyja szavai sem tántorítják el, aki - a kötelező termék-beszolgáltatások, padlásleseprések nyomán - csak annyit mondott, "úgy gondolkozz, fiam, ahogy a meggyőződésed diktálja", s "az is lehet, hogy a te pártod a világ megváltására alkalmas, de ebben a faluban megbukott." Pozsgay Imre összeszorult szívvel, könnyeivel küszködve ("hiszen valójában még gyerek voltam") úgy élte meg az egészet, "mintha itt a világméretű progresszió és a falusi maradiság drámája zajlana".38


(az eszme fogságában)
Rákosi Mátyás első titkár háttérbe szorulását, Nagy Imre miniszterelnökké választását (akit amolyan paraszt-szabadítóként ünnepeltek) Pozsgay is örömmel fogadja. Csakhogy "amit Nagy Imre villával felrakott a szekérre, azt most Rákosi gereblyével lehúzta" - fogalmazta meg a hatalmi harc lényegét a falubeli szomszéd. "Zavart és kiábrándult lettem." "Visszahúzódtam, belevetettem magam a tudományokba." "Már-már az eszme megbízhatósága is kérdésessé vált bennem." - emlékezik vissza erre az időszakra Pozsgay Imre. Roppant érdekes, ahogy ez a - jelekből ítélhetően - velejéig tisztességes ember, aki váltig tartja kapcsolatát gyökereivel (tehát nincs alkalma végletesen és végzetesen belesüppedni egy életidegen eszmevilágba), mivel magyarázza, hogy ha visszahúzódik is, mégis a Párt szolgálatában marad. Sőt, nem csak hogy marad, de (ötödéves hallgatóként!) elvállalja a Kecskeméten (a forradalom küszöbén, 1956 októberében) induló Marxista-Leninista Esti Egyetem vezetését, s ott igazgató lesz tizenkét éven át; '57 végén pedig ő is ír két cikket az ellenforradalomról.
    "Magamnak nem találok mentséget fatális tévedésemre, de magyarázatot igen. Túl azon a látványos május elsején, számomra nagyon meggyőző volt az, hogy a magyar értelmiség színe-java, köztük a szememben legnagyobbra tartott alkotók, művészek, írók, újságírók, a legszuverénebbnek ismert emberek az ENSZ-hez küldött beadványukban, amelyben tiltakoztak a nemzetközi szervezet magyarországi beavatkozása miatt, szintén ellenforradalomnak nevezik az 1956. októberi eseményeket."39
    "Huszonhárom éves voltam. Személyiségem akkorára bizonyára kialakult már, de nem volt kellő tudásom s tájékozottságom ehhez a személyiséghez. Szuverén embernek tartottam mindig magam, így hát szuverén módon mentem bele egy olyan ostobaságba, amelybe mások karrierizmusból, vagy konformizmusból mentek bele. Én félni is csak egy valamitől féltem, meggyőződés nélkül hirdetni valamit. A meggyőződést viszont erősíteni akartam magamban. [...] Ezzel magyarázom ma is, hogy csaknem a Kádár által kiadott iszonyatos fehér könyvek színvonalára süllyedve publicisztikai indulatból 1957 végén én is írtam két cikket az ellenforradalomról. Ez az én bűnöm, s ezt a bűnt ma is szégyellem. Késői felismerése nem kis szerepet játszott abban, hogy 1989-ben mindent megtettem a tisztázás, a jóvátétel érdekében."40
    "Életem első nagy, kötelező fordulata 1948 és 1952 között zajlott le. Ezt akkor nagymértékben meghatározta származásom, a szegénységből való kilábalás vágya, a falutól való elszakadás kezdete, a családtól való távolság és az új vonzások szédítő hatása. Végül is, ekkor tettem magam szabaddá a vallástól, és estem bele egy vakhit csapdájába. Amikor ebből kitörni akartam, s önnön szuverenitásomra apellálva eredeti megoldásokat gondoltam, akkor is inkább belegabalyodtam a béklyóba. Ezért történhetett meg, hogy az 1953 és 1957 között lezajlott óriási válság, s benne az 1956-os forradalom, számomra nem a tisztázást, hanem a vakhitben és buzgóságban való elmélyülést hozta. Ezt akkor is be kell vallanom, ha semmi becstelenséget nem követtem el. Neveltetésemnél fogva amíg hittem valamiben, igyekeztem azt a legnagyobb tisztességgel csinálni. Így tudtam ezt az egész obskurantizmust a felvilágosodás köntösével felruházni. Emellett mégis mindig emberséges voltam, és semmi olyan cselekedetet nem követtem el, amelyik alkatommal és türelmes szemléletemmel ellentétes lett volna."41


(kitörési szándék: geopolitika és taktika)
"Kitörési szándékkal" Pozsgay Imre 1965-ben elkezd foglalkozni a gazdasági reformmal. Disszertációja (A szocialista demokrácia és a politikai rendszer fejlesztése) feltűnést keltett. A védést és a tudományos fokozat odaítélését engedélyezték, de a dolgozat nyilvánosságra hozatalát megakadályozták. "Hiszen olyan felismerések és megállapodások fogalmazódtak meg ebben a munkámban, amilyeneket Kelet-Európában Prága eltiprása után egyedül és elsőként én mondtam ki a hatalom képviselői közül" - állapítja meg Pozsgay. - Határozottan állítottam, hogy a politikai intézményrendszer reformja és a demokratikus intézmények garanciái nélkül nem lehet eredményes a gazdasági reform sem."42
A prágai tavasz sorsa Magyarországon hosszú időre lelohasztotta a progresszió reményeit - vélekedik Pozsgay Imre. Miként számol ő ettől fogva a geopolitikai helyzettel, s milyen taktikát tart követendőnek? Mi jellemzi politikai törekvéseit, gondolkodását, magatartását - felfedezhetünk-e majd e tekintetben határozott és lényeges különbségeket a két ellenlábas (példa- és modellértékű személy), Pozsgay és Haraszti között?
    "Ettől kezdve magam is túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítottam a geopolitikai tényezőknek, s az ahhoz való taktikai alkalmazkodásnak. [...] Úgy gondoltam, hogy a kis népek taktikáját kell választani. Milliméterenként kitágítani a kimondhatóság határait, a változások kis patakjának medrét, hogy élni és reménykedni lehessen. Mindezt annak tudatában, hogy [...] a birodalmak előbb-utóbb a perifériákon kezdenek összeomlani. Miért ne lehetne ilyen bomló, bomlasztó periféria Magyarország?
    Kádár egész taktikája arra irányult, hogy elaltassa a szovjetek éberségét. [...] És miközben szinte rituálisan ismételgette a szovjeteknek szóló hűségnyilatkozatot, hitt abban, hogy ezáltal a magyar gazdasági reform egérutat nyerhet. Erre a reformra neki nem világnézeti okokból volt szüksége. Sőt, azt hiszem, teljes mértékben ellenkezett természetével. De jól tudta, hogy hatékony gazdaságra van szükség, ha fenn akarja tartani azt az életszínvonal-politikát, amellyel sikerült a nép ellenállását legyőznie, a magyar civiltársadalmat leszerelnie, az országot depolitizált, egymástól elszigetelt egyének konglomerátumává tenni. [...] Nem hittem a politikai reform nélküli gazdasági reformban, s nem hittem az ezzel kapcsolatos kádári taktikában. Ám Kádárt mégis fedőszervként használtam, messzebb menő politikai célok eléréséhez. A politikai intézményrendszer megváltoztatásának hatvankilencben megfogalmazott stratégiájához nálam a gazdasági reform és a kádárizmus látszólagos elfogadásának taktikája társult. Ez szabta meg későbbi pályafutásomat is. Amíg Kádár az oroszok éberségét igyekezett elaltatni, addig én Kádárét."43


(politikai ravaszság, személyes bátorság)
Ha a kádári - igaz, puhuló diktatúrában - valaki saját politikai taktikáját akarta Kádár és a rendszer ellenében érvényre juttatni, ehhez egyszerre volt szüksége ravaszságra és bátorságra. Pozsgay egy helyütt elmondja, hogy különös nagy hatással volt rá Bethlen Gábor példája, aki szinte önmagát megcsúfoló, lealacsonyító tetteket is vállalt, csakhogy Erdélyt megőrizze, és a későbbi időkben naggyá tegye. Bethlen - Pozsgay megfogalmazásával élve - nem átallotta saját csapataival magyar várkapitányoktól, saját embereitől visszavívni Lippa és Jenő várát azért, hogy azokat tálcán átnyújtsa a töröknek, biztosítva ezzel Erdély békéjét, konszolidációját, megmaradását.44 Másutt arról értekezik Pozsgay, hogyan aknázta ki a Párt szervesült lényegét, képmutatását: a közhatalom valódi birtokosa a párt volt, de éppen ezt a tényt kellett a legmélyebbre rejteni. Azt a hiedelmet akarták kelteni, hogy ez a párt valójában csupán egy kezdeményezéseivel irányt mutató társadalmi szervezet, az igazi közhatalom az állam választott és törvényes területeiben, szervezeteiben van. "Azt játszottam, mintha a látszat a valóság lenne" - írja Pozsgay Imre.


Összehasonlítás: törzsi vonások?
(azonosságok)
Mindenekelőtt meglepően sok azonosság van az első pillantásra maradéktalanul különbözőnek látszó két személyiség, Pozsgay Imre és Haraszti Miklós között.
Mindkettejüket jellemzi az elhivatottság; az a fajta ügyszeretet, sőt, ügybuzgóság, amely mögül hiányzik a könyöklés, a kisszerű karrierizmus. Szuverén egyéniségek, saját, önálló elképzelésekkel és elhatározásokkal; vállalják az ezzel járó ütközéseket, szókimondást, őszinteséget. "Én egy tökös zsidó gyerek vagyok" - mondotta Haraszti Miklós egy fülét sértő megjegyzésre a rendszerváltozásunk során.45 A Kádár-korszakban írt, Darabbér című munkája, amelyért a bíróság elítélte, épp úgy bizonyíték Haraszti bátorságára, mint a "népfelkelés" kimondása Pozsgayéra.
A szókimondó őszinteség, egyenesség, bátorság egyikük egyéniségében sem jelent politikai naivitást, ellenkezőleg. Mindketten nagyon tudatos és nagyon taktikus politikusok, akik céljaik elérése érdekében ügyesen manipulálnak a látszatokkal; vagyis a "ravasz" kifejezés is egyformán illik rájuk.
Mindketten javítani, jobbítani akarnak; mivel ez nem saját, egyéni helyzetükre irányul, sőt: emennek rovására még kockázatot is hajlamosak vállalni, helyénvaló mindkettejüket "tisztességes"-nek nevezni.
Ezek a legfontosabb azonosságok.
Jelképekről lévén szó, az azonosságok alapján máris fontos következtetésekre juthatunk a törzsi vonások tekintetében; megállapíthatjuk, hogy milyen előfeltevések, előítéletek - általánosítások - bizonyosan nem igazak a két táborra és képviselőikre nézve.
Nem helytálló egyetlen olyan vélekedés sem, amely a két törzs bármelyikét bármilyen erkölcsi értelemben magasabbra helyezi (értékeli) a másikhoz képest. Nem fogadható el egyik törzs tagjaitól sem az a fajta gondolkodás és viselkedés, amely a másik törzs tagjainak értékrendszere mögött erkölcsi torzulásokat (alacsonyabb rendűséget) feltételez, s ennek megfelelő fölénnyel, megvetéssel illeti őket (mármint az ellenlábas törzs tagjait). Nem lehet kijelenteni - noha történelmi példák sora látszik bizonyítani -, hogy az antinacionalisták eleve szolgalelkűek, lakájok, labancok volnának, akik a gyönge nemzet mellett való bátor kiállás helyett az erősek érdekeit (és a maguk hasznát) szolgálják, a nagyhatalmakhoz dörgölőznek; és az sem állítható, hogy a nacionalisták eleve tisztességtelen emberek, akik alantas ösztöneiknek (irigység, agresszió) engednének teret a "mássággal", a kisebbségekkel szemben, s ebből fakadóan "eredendően" kirekesztők, rasszisták, antiszemiták volnának.
Elfogadhatatlan tehát, mert zsákutca, minden olyan kísérlet, amely erkölcsi síkon keres és talál különbséget a két törzs egyedei között; noha ezek az egyedek rendszerint éppen erkölcsi okokra hivatkozva támadják ellenfeleiket. Pozsgayt mint a diktatórikus pártállam képviselőjét, a kommunista hatalom (lehetséges) átmentőjét, ilyen értelemben mint a nép ellenségét mutatták be; Harasztiékat pedig (a másik oldalról) mint gátlástalan szószegőket, akiknek semmi sem drága, ha (kisebbségi helyzetükből) a többség (vagyis szintén a nép) feletti uralom megszerzéséről van szó, akár idegen hatalmak segítségével. Ha van is különbség történetesen a néphez való viszonyulásukban, akkor is ellent kell állni a tisztánlátást zavaró kísértésnek, hogy ezt erkölcsi alapra helyezzük. Annál indokoltabb megtalálni a valóságos okokat s indítékokat.
Ezt megelőzően azonban nem hagyható említés nélkül, hogy erkölcsi kérdéssé ott és akkor válik a különféle értékekhez (értékrendszerekhez) való viszonyulás, ahol és amikor retorika és cselekedet ellentmondásba kerülnek. Kiváló példáját nyújtotta ennek a szocialista párti magyar kormányfő és a szocialista párt elnöke, akik a 2002. évi választási kampány során többször hangoztatták, hogy az új kormány - mármint az övék - a nemzeti közép kormánya kíván lenni; ám 2002. december 1-én a román miniszterelnökkel együtt ülték meg Budapesten a románságnak azt a nemzeti ünnepét, amely a magyarság szempontjából a lehető legnagyobb történelmi veszteségre emlékeztet, Erdély Romániához való csatolására, s az erdélyi magyarok kisemmizésére. Az a politikus, aki a legcsekélyebb mértékben is helyénvalónak tartja a nemzeti retorika hangoztatását, ennek értelmében a saját nemzetének mint lelki, kulturális, gazdasági közösségnek az erősítését, az hitelesen (szavahihetően, becsületét, tisztességét megőrizve) nem ünnepelhet együtt egy olyan ország képviselőivel, amely elfogadta és elfogadja egy nemzetközi döntés (a Trianonban megkötött béke) rá nézve kedvező részét, a kötelességeiből (a Gyulafehérvári Kiáltvány - önként vállalt - pontjaiból) azonban annyit sem volt hajlandó teljesíteni (autonómia, önálló iskolarendszer a magyarság számára), amennyivel legalább enyhíteni lehetett volna a magyarság igazolhatatlanul súlyos - mert csakis nagyhatalmi érdekekkel magyarázható - büntetését, veszteségét.


(különbségek)
Mit és kit szolgál Pozsgay, mit és kit Haraszti?
Pozsgay a népet. Szocializmusban is, demokráciában is. Haraszti a jogállamiságot. A demokráciát. Csakhogy az emberi jogok, a demokrácia szolgálata a nép, a társadalom, az állampolgárok szolgálata, ilyen értelemben nem tűnik lényegesnek a kettejük közötti különbség.
Pozsgay benne él a népben; Pozsgayban ott él a - bármennyire is idealizált vagy nem idealizált - nép. Akár a szocializmusban, akár a demokráciában az eszménél fontosabb számára népe, nemzete; népéért s nemzetéért, ennek jobb boldogulásáért érez mindenek előtt s felett felelősséget. Pozsgay ilyen értelemben kifejezetten nemzeti (nacionalista) politikus; figyelme horizontja azonban messze túl nyúlik a magyar határokon, ismereteinek és érdeklődésének köre sokkal inkább egyetemesnek (univerzálisnak) mondható, semmint beszűkültnek, provinciálisnak (mucsainak). Világlátása attól is megóvja, hogy nacionalizmusa kirekesztő hajlamú s jellegű legyen, tehát eleve előítéletekkel forduljon más népek kultúrája és törekvései felé. Törzsi háborúnk természetének megértése szempontjából határozottan jelentősége van, ezért külön is megemlítem, hogy Pozsgay nem egyszer kifejezésre juttatta a zsidó nép és a zsidó kultúra iránti tiszteletét. Ez is megerősíti - amit egyébként majd alaposabban igazolni kívánok -, hogy semmiképpen nem helytálló a "nacionalista" és "antinacionalista" erők közötti ellentét (törzsi háború) legfőbb okát az előbbiek - akár vélt vagy valós, lappangó vagy nyílt - zsidóellenességére visszavezetni; a "nemzeti" erők olyan jelképerejű figurájánál, mint amilyen Pozsgay, nem az dönti el, ki ellen harcol, hogy származását, identitását tekintve kicsoda-micsoda az illető, hanem kizárólag az, hogy ténykedésével csorbítja-e vagy sem a magyar nemzet érdekeit, rontja-e boldogulásának esélyeit.
Pozsgay minden fontos politikai gondolata a magyar nemzetből gyökerezik, és oda is tér vissza. Nem emeli ki, s nem különíti el magát, mint ahogy ezt gyakran tapasztalhattuk az eszméjükbe merevedő élcsapat tagjainál. Karrierjét, politikáját az önkéntesen vállalt nemzeti feladat alá rendelte, s ellenállt annak, hogy bármiféle nemzeten túli (feletti) eszméhez akarja igazítani népét, nemzetét. Ideológiája ilyen értelemben helyhez, röghöz kötött.
Haraszti Miklósé ezzel szemben inkább egyetemleges (univerzális), amennyiben fontosabb számára maga az eszme, vagyis az elvont értelemben felfogott ember boldogulása, semmint a valóságosé. Ifjú maoistaként balról kritizálta a kádári politikát kompromisszumokra (azaz ideológiai "elhajlásokra", "elvtelenségekre" való) hajlamosságáért. Jeruzsálemben született, ennek jelképes ereje éppen úgy segített eltéríteni érzelmi kötődését és aggódó figyelmét a hús-vér magyaroktól, hétköznapi gondjaiktól, örömeiktől, vágyaiktól, mint a szülei, a kommunista pártalapítók formálta családi és politikai közeg, nem kevésbé a belterjes budapesti (belvárosi) értelmiségi környezet. Az a személyiség, mely mindebből kikeveredett - még egyszer hangsúlyozom - nem rosszabb, csak más, mint Pozsgayé a maga erős népi kötődésével. A helyhez, kultúrához, hagyományokhoz - azaz nemzethez - szorosabban kötődő emberekkel való napi kapcsolat hiánya mindenképpen megkönnyíti az elvont társadalmi modellekben való gondolkodást, s hamarabb juttat gyökeres változtatásokat, átalakításokat kezdeményező döntésekre. Azokban a történelmi helyzetekben, amikor valamely nemzet jövőbeni boldogulása éppen azon múlik, milyen gyorsan és milyen erőteljesen képes követni az egyébként elkerülhetetlen világtendenciákat, nagyon is hasznosnak bizonyulhat az a fajta gondolkodás és mentalitás, amely kellőképpen el tud vonatkoztatni a "forradalmi" átalakulás alanyaitól (bizonyos értelemben tárgyaitól), ezek valóságos szenvedéseitől, veszteségeitől. Ma még nehéz lenne megítélni, hogy mostani rendszerváltoztatásunk kezdetén a liberálisok (liberális antinacionalisták) javallta és szorgalmazta sokkterápia, azaz gyors és erőteljes átalakulás - amely az elmúlt bő évtizedünket hovatovább valóban jellemezte - a magyarságnak mint nemzetnek inkább előnyére, vagy inkább hátrányára szolgált. Azt bizonyosan állíthatjuk, hogy a Pozsgayékat jobban aggasztották a lehetséges veszteségek, Harasztiékat pedig jobban foglalkoztatta, hogyan lehetne mielőbb - "bármi áron" - célt érni. "Tudjuk, merjük, tesszük!" - szólt beszédes jelszavuk. "Felforgatjuk az egész világot!" - szólt a kommunistáké. A hasonlóság lényegi, s egy tőről fakad: az antinacionalista felfogásból; amelynek hajszálgyökerei azonban sokfelől eredezhetnek; akár egy másik nemzetet előnyben részesítő nacionalista felfogásból. A törzsi vonások felfedhetősége érdekében a jelenség szintjéről el kell tehát mozdulni a gyökerek felé. Ez azonban már az elkövetkezendő fejezetekre vár.




ZSIDÓSÁG ÉS BALOLDALISÁG

(Törzsképződés a fő törésvonal mentén)
Kik csoportosulnak az árok egyik, kik a másik oldalán? Hol, kik között húzódott és húzódik a legmélyebb törésvonal? Milyen markáns vonások jellemzik az egyik, milyen a másik oldalon formálódó törzset? Miért az SZDSZ és az MDF volt a törzsi háborúzás kezdetének megtestesítője? Miért és hogyan csúszott át a törésvonal az MSZP és a Fidesz közé? Hogyan, mitől (milyen közös ideológia vagy érdekek miatt) találhatott egymásra a szabad demokraták és a szocialisták pártja és tábora? Történelmi véletlen volt ez, vagy logikus következmény? Milyen összefüggés van a magyar zsidóság és a szabad demokraták pártja között? A zsidó önazonosság, a baloldal és az antinacionalizmus között? Ezekre a kérdésekre keresek választ ebben a fejezetben.


Törésvonal a többpártrendszer kialakulásakor
(1989-90)
1989-90-ben az SZDSZ radikális rendszerváltoztató párt szerepét töltötte be, erőteljes liberális jelszavakkal és arculattal (pl. "tudjuk, merjük, tesszük"), hajthatatlanságát és antikommunizmusát "igazoló" különféle akciókkal (pl. a "négy igenes választás" kikényszerítésével), de ezek egyszersmind olyan akaratlan (metakommunikatív) megnyilvánulások is voltak ("forradalmi", "rámenős", "elitista" megnyilatkozások s némely vezetőinek külsődleges jegyei is ide sorolhatók), amelyek miatt a választók (s előttük-mögöttük a politikusok) egy része a szervezetet "a zsidó párt"-ként azonosította. Lényegesen nem változtatott ezen a képen az sem, hogy a Fidesz hasonlóan liberális és radikális volt; annak ellenére sem, hogy plakátjaira az első szabad választások kampánya idején a szocialisták ifjúsági csapata (BIT, azaz Baloldali Ifjúsági Tömörülés, élén Kiss Péter jelenlegi kancelláriaminiszterrel) gondosan ráhelyezte a "Zsidesz" feliratot. Fiatalságuk okán, felnagyítható demokratikus ellenzéki múltjuk híján, de leginkább liberális pártszövetségesük, az SZDSZ egyre ügyesebb, eredményesebb s értelemszerűen saját érdekében végzett akciózása-kampányolása következtében a fiatal demokraták mindinkább mellékszereplővé "zsugorodtak", s egyre kevésbé számítottak a "nemzeti" oldal igazi vetélytársainak.
A szocialisták az egyeduralkodás után egyelőre ugyancsak kénytelenek voltak beérni a másodhegedűsi szereppel. A nyilvánosság számára az önfeladás és puszta fennmaradás lélektani fázisában léteztek, átmentési kísérleteikről, melyek jobbára sikeresek voltak, keveset lehetett tudni. Az már nagyjából eldőlt, hogy rendszerváltoztatás lesz, hogy vége az egypártrendszernek, a szocializmusnak; az igazi kérdés az volt, hogy apróbb vagy nagyobb lépésekben, lassabban (megfontoltabban) vagy gyorsabban ("sokkterápiával") épüljön-e a demokrácia. Ennek megfelelően a választók figyelmének homlokterébe inkább az új ("rendszerváltoztató") pártok kerültek, ezek valamelyikét igyekeztek szavazatukkal helyzetbe hozni.
A pártok közül erre a szerepre elvileg esélyesek voltak az ún. történelmi pártok. Több hiteles forrás bizonyítja (egyebek között az a magnón rögzített - a Demokratában részben megjelent - interjú, amelyet Grósz Károllyal nem sokkal halála előtt készítettem), hogy az MSZMP legfőbb vezetői (az MDF-en és az SZDSZ-en túl) elsősorban a kisgazdák, a kereszténydemokraták és szociáldemokraták feléledésétől és megerősödésétől tartottak, éppen ezért számos ügynököt telepítettek soraikba. (Nem véletlen, hogy kezdetben Antall József is a Kisgazdapárt felé orientálódott, mint a jobboldal leginkább győzelemre esélyes pártja felé.) Nem kis mértékben az ügynökök intenzív romboló tevékenységének, a belső viszályok sikeres szításának következtében ezek a pártok végül kisebb (kisgazdák) vagy nagyobb mértékben (szociáldemokraták) eljelentéktelenedtek, de legalábbis kiszorultak az elsőségért folytatott küzdelemből.
Az SZDSZ-nek egyetlen igazi vetélytársa maradt: a Magyar Demokrata Fórum, mely a kezdettől nyugodt, mérsékelt erő képét sugározta magáról. Egyszersmind egy olyan politikai tömörülését, amelynek neve (Magyar), jelképei (tulipán, koronás címer, '56), kötődései (Lakitelek, vidék, határon túli magyarság), tematikái (család, kereszténység), kapcsolatai (Pozsgay Imre) révén sikeresen (hitelesen) "igazolta" a magyarság és a nemzet iránti felelősségét, elkötelezettségét, másfelől a régi rendszer kiszolgálói iránti legalábbis felemás megértést tanúsított (ld. egyfelől a tárgyalásos rendezés, a megegyezés fontosságának hangsúlyozását, az MSZMP-vel való nyílt ütközések kerülését, másfelől a "tavaszi nagytakarítás" beígérését).
Mindezek a körülmények e két pártnak és hátországuknak vetélkedését, egyre kiélezettebb és egyre irracionálisabb harcát vonta maga után. Az SZDSZ és médiabeli, illetve médiaközeli támogatói (pl. a Nyilvánosság Klub) főleg azt igyekezett a közvéleménybe sulykolni, hogy az MDF "nacionalista", "antiszemita", valamint összejátszik a régi rendszer gazdáival; az MDF viszont leginkább azt sugallta legfőbb ellenfeléről (főleg Csurka kifejezései révén: "törpe kisebbség", "Kun Bélák", "Lenin-fiúk"), hogy éppen olyan nemzet- és magyarellenes társaság, mint a '19-es proletárdiktatúra (vagy mint a '45 utáni kommunista párt) vezetői. Mivel a magyar közéletben köztudomású, hogy ezek zsidó származásúak voltak, teljesen mindegy, hogy Csurka és mások a gondolatuk megfogalmazásakor csupán a kommunisták élcsapatára gondoltak-e, a közvélemény az említett megjelöléseket akkor is a "zsidó" szinonimájaként értelmezte.
Akárcsak az SZDSZ és holdudvara. Amely - egyre nyilvánvalóbbá váló - érintettsége és túlérzékenysége folytán ott is antiszemitizmust gyanított, ahol erre nem volt elég alapos oka. Grezsa Ferenc Apák és fiúk című pamfletje nem állított sem többet, sem kevesebbet (ezt bizonyítani lehet, és a bíróság is így ítélte meg), mint hogy az SZDSZ néhány prominensének felmenői között régi kommunista, sőt, ávós vezetők találhatók. A szabad demokraták azt állították, hogy a szövegben antiszemitizmus van, ezzel (s azáltal, hogy mindez széles nyilvánosságot kapott), akaratlanul is hozzájárultak az "SZDSZ = zsidó párt" képzetének általános elterjedéséhez és megerősödéséhez.
A zsidóságról kialakult különféle előítéletek, és az, hogy az SZDSZ magatartása ezekkel többnyire egybe is vágott, szintén ezt a képzetet erősítették. A "Kun Bélák", a "jöttmentek", a "nem igazi magyarok", akiknek "nem igazi hazájuk Magyarország", azok képesek arra, hogy "felelőtlenül" megállapodásokat rúgjanak fel, "kétes" akciókba fogjanak, sőt, "szürkeállományukat" a nép "becsapására" fordítsák (ld. "négy igen"); vagy arra, hogy "sokkterápiának" tegyék ki az amúgy is "sokat szenvedett" magyar népet. A médiának az SZDSZ iránti általános rokonszenvét és az MDF-fel szembeni ellenszenvét is könnyűszerrel össze lehetett kapcsolni azzal a "meggyőződéssel", hogy "a sajtót a zsidók uralják", s azért segítik olyan erősen az SZDSZ-t, mert "zsidó párt", és azért gyengítik az MDF-et, mert "magyar", "nemzeti" párt.
A mindezek eredményeképpen kialakult pártarculatok lassan eldöntötték, hogy milyen társadalmi bázist vonzzanak és kössenek magukhoz. A biztos pártválasztók, ezen belül a magasabb iskolai végzettségűek körében azok a viszonylag kevesek, akik elkötelezték magukat a régi rendszernek és hűségesek akartak hozzá maradni, régi-új pártjukra, az MSZP-re adták voksukat. Ugyancsak közülük azok, akik számára fontos volt (helyesebben: fontos lett) a magyarsághoz, a nemzethez való kötődés, az iránta érzett felelősség, inkább az MDF mellett állt ki; végül a maradék zömében a liberális pártok valamelyike mellett döntött: kisebb része a Fidesz, nagyobb része az SZDSZ mellett. Ez utóbbiak között - még mindig a magasabb iskolai végzettségűek köréről beszélünk - voltak olyanok, akikben az MDF nemzeti retorikája a maradiság érzetét, az SZDSZ liberális retorikája a modernség érzetét támasztotta. Voltak olyanok, akik elfogadták (elhitték) az SZDSZ radikális kommunistaellenességét, s legfőképp ezért szavaztak rá. Végül logikai úton-módon bizonyítható, hogy kellett legyenek közöttük olyan (tehát magasabb iskolai végzettségű) szavazók, akik számára az elsődleges szempont az volt, hogy az MDF "nacionalista", s mint ilyen, legalábbis potenciálisan "antiszemita" párt; az SZDSZ pedig deklaráltan "antinacionalista", "bizonyos" értelemben s mértékig "zsidó párt". Annak ellenére, hogy statisztikai adatokkal - ez irányú felmérés hiányában - nem tudjuk alátámasztani, nincs okunk eltekinteni annak a feltételezésnek a helyességétől, hogy a magyar zsidóságnak az a része, amely - a választók többségéhez hasonlóan - nem akart a régi-új szocialistákra szavazni, elsősorban, zömében az SZDSZ-t választotta. Ettől még ez a párt természetesen nem lett zsidó párt olyan értelemben, hogy szavazóinak többsége zsidó lett volna; már csak azért sem, mert akkori társadalmi bázisának jelentős részét az az alacsony iskolázottságú réteg tette ki, amelyhez eljutott a radikális kommunistaellenesség üzenete, de nem jutott el a radikális antinacionalizmusé vagy filoszemitizmusé.
A háromoldalú Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások lezárásáig az SZDSZ még nem tudott kitörni az értelmiségi karanténból: a közvélemény-kutatók által megkérdezettek alig 4-5 százaléka támogatta - túlnyomó többségük magasan iskolázott fővárosi lakos volt.46 A háromoldalú tárgyalások lezárásával párhuzamosan indult meg az SZDSZ "hosszú menetelése", a nagy párttá válásért, az értelmiségi "karanténból" való kitörésért. Ennek a folyamatnak főbb állomásai a következők voltak - tudhatjuk meg a Fidesz Tiszta lappal című kiadványából47 -: a (szocialistákhoz közel álló) Next 2000. Kft ügyének kipattintása; a háromoldalú tárgyalások záróokmányának alá nem írása; népszavazás kezdeményezése ("négy igen") és a szükséges százezer aláírás sikeres összegyűjtése; sikeres és jól szervezet népszavazási kampány; a népszavazás megnyerése; a BM III/III-as ügyosztály botrányának kipattintása ("Duna-gate") és a belügyminiszter lemondatásának kikényszerítése.
    A "kemény" munka - ahogy ezt az iménti felsoroláshoz fűzött megjegyzésből (Jegyzetekből) megtudhatjuk - meg is hozta az eredményét: a "kire szavazna?" kérdésre válaszolók között az SZDSZ szavazók aránya szeptember végén 4%, október közepén 7%, november elején 9%, november végén 11%, december közepén 14%, január végén 19%, március közepén 21% volt. Fél év alatt az SZDSZ szavazótábora megötszöröződött (!!!!!)48 (Az őszinte elismerésre vagy elképedésre utaló öt felkiáltójelet ugyancsak az eredeti szövegből vettem át - VDGy).
A "kemény" munka (amely így, az iménti jegyzetíró által idézőjelbe rakva nyilván félig-meddig ironikusan értendő) önmagában azonban kevés lett volna. "Ahhoz, hogy 1990 márciusában és áprilisában az SZDSZ egyáltalán veszíthessen, azaz a második legnagyobb párttá válhasson, erre a permanens kampány-menetre és a sajtó feltétlen támogatására volt szüksége" - állapítja meg Kiss József "A többpártrendszer kialakulása Magyarországon és Kelet-Közép-Európában" című kutatási program keretében.49
Kiss szerint az SZDSZ "amerikai stílusú", radikális és drága kampányával hirtelen magához rántott egy nagyszámú, de alacsony képzettségű, kevésbé jómódú vagy valósággal szegényebb réteget. "A párt szociológiai értelemben kettős karakterűvé vált: a magasan képzett budapesti és vidéki értelmiség mellett, különösebb átmenetek nélkül, megjelentek a leszakadt társadalmi rétegek képviselői."50 Tegyük hozzá, ebbe azért besegített a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) működése is, a szervezet és az SZDSZ közötti személyi átfedések (Solt Ottilia, Kőszeg Ferenc) révén. Ennek ellenére (ezzel együtt) is igaz, hogy a szabad demokraták vezetőgárdájának személyi összetétele - szociológiai merítése - lényegesen nem változott, eközben, mint láttuk, a hívek száma ötszörösére gyarapodott, s a párt a korábbihoz még egy gyökeresen más társadalmi réteget is magához ragadott. Ez a tény, megtetézve a "drága" kampány "amerikai" stílusával, a párt vezetőinek, hangadóinak rámenősségével ("agresszivitásával", "erőszakosságával"), a sajtó "feltétlen támogatásával", a nemzeti érzelműek körében azt a csurkai képet támasztották és erősítették, hogy itt egy "törpe kisebbséggel" állnak szemben, amely az akaratát valójában "demokrácián túli" eszközök segítségével ("idegen" - azaz külföldi - rejtett kapcsolatok, politikai és anyagi - sőt, titkosszolgálati - támogatások révén, s hasonlóképp belföldi sajtó- és szintén titkosszolgálati összefonódások segítségével) igyekszik rákényszeríteni a többségre, az országra, a nemzetre. Márpedig mi más lehetne ez az "idegen", "összeesküvő", "rámenős", "rejtőzködő" embercsoport - amelyet még néven sem ildomos nevezni -, mint a zsidóság, de legalábbis egy része.
Eme hirtelen felerősödött "közfelfogás" (valójában korlátozott, rejtett, mégis nagyon markáns, ezért az említett körben erős kisugárzású vélemény) fényében (vagy inkább árnyékában) már nem is annyira meglepő, hogy az imént idézett kutató (Kiss József) egyenesen arra a következtetésre jut: "Természetesnek kell tartanunk, hogy az elfojtás évtizedei után a politikai antiszemitizmus a pártharcok középpontjába került"51 (az én kiemelésem - VDGy). Ugyanitt előzőleg megállapítja:
    "Az antiszemitizmus, a szemitizmus, a nacionalizmus jelenségei, fogalmai 1947-48-tól a közelmúltig (azaz vélhetően a rendszerváltozás kezdetéig - VDGy) tiltott és lefojtott témák, történelmileg fel nem dolgozott tapasztalatok voltak. A magyarországi pártosodás és pártoskodás társadalomtörténetileg érthető, magyarázható, ám politikai-ideológiai értelemben szerencsétlen jegye a népi-urbánus vita egyfajta időbeli és szervezeti reprodukálása, az MDF-SZDSZ szembenállás megjelenése. A leegyszerűsített (és meghamisított) ideológiai konstrukcióban a két autentikus párt, a magyar identitást képviselő MDF és a szabadságjogokat, a demokráciát választó SZDSZ, a bármikor tudomásul vehető természetes különbségeken túl, mindig szembeállítható."52
Kiss József a két párt körül kikristályosodó ideológia szembenállásának jelentőségét (súlyát, "középpontiságát") jól érzékeli, azonban az SZDSZ megítélését - pontosabban kategorizálását - illetőleg itt meglehetősen pontatlan, s e pontatlanság éppen elegendő ahhoz, hogy elfedje az akkoriban kibontakozott törzsi háború lényegét. Még az arculatok, a kifelé sugárzott és sugározni kívánt képek szintjén sem fogadható el, hogy az SZDSZ-t - a "magyar identitást képviselő" MDF-fel szemben - mint "a szabadságjogokat, a demokráciát választó" politikai tömörülést jellemezzük. Az kétségtelen, hogy az "egyetemes emberi jogok", és általában a jogi megoldások keresése, hangoztatása inkább az SZDSZ-re volt jellemző; de ugyanez már nem igaz a magyarságnak mint nemzetnek a szabadságára; s nem igaz általában a demokráciára. A formálódó "törzsek" (és a terebélyesedő "törzsi" háború) szempontjából nem volt - nem látszott - lényeges különbség a demokráciához való viszonyulásukban; annál inkább - a demokrácián belül vagy túl - a magyarsághoz, illetve az egyetemességhez való viszonyulásukban. Ennek még az sem mond ellent, hogy az MDF "nacionalizmusát", "antiszemitizmusát" az SZDSZ-hez kötődők egy része olyan súlyosnak ítélte, hogy mindjárt a diktatúra képzetét is hozzá társította.
Az eddigiek alapján tehát leszögezhetjük: az itt felvázolt, valóságos vagy sugallt jellemvonások és kötődések azt erősítik meg, hogy az akkor létrejött két nagy párt közötti rivalizálás több (vagy legalábbis más) volt, mint két demokratikus tömörülésnek a szokásos érdekek és értékek körül zajló, természetes politikai vetélkedése. Nyilvánvaló, hogy mindkét párt és mindkettejük hátországa egyaránt a régi rendszer felszámolását akarta, nyugati típusú demokratikus rendszert, magántulajdont, szociális védőhálóval biztosított piacgazdaságot. A közöttük e téren megmutatkozó különbségek nem voltak elegendőek ahhoz (még a sokkterápia kérdésében sem), hogy a választókat élesen megosszák, egyértelműen valamelyik párthoz kössék. Viszont a nemzethez, a magyarsághoz és múltjához való viszonyulásuk feltűnő eltérése alkalmasnak bizonyult erre, leginkább azáltal, hogy erőteljesen érzelmi, irracionális síkra terelte az ellentéteket, különösen ami a párteliteket és értelmiségi (véleményformáló) holdudvarukat illeti. Ekkor és itt indult el az a folyamat, melyben már nem a megnyilvánulás tartalma, hanem a megnyilvánuló személy pártkötődése döntötte el a közvélemény egyedei számára, hogy ki-ki a maga pártállása szerint igazságnak vagy hazugságnak ítéli-e meg a hallottakat.
A nacionalista-antinacionalista törésvonalon kívül nem akadt még egy olyan, amelyik a magyar választók "biztosan szavazó" részét ilyen élesen és ilyen "végérvényesen" (több választási ciklusra) megosztotta volna. Ez még akkor is igaz, ha a választók meglepően nagy hányadát egyelőre nem érintette meg a törzsi háborúzás felkavarodó szele, nem késztette semmilyen választásra, legfeljebb a választásoktól való távolmaradásra: a (hosszú idők óta) első szabad választások első fordulójában (1990. március 25.) meglepően (65,77%), második fordulójában (április 8.) megdöbbentően (45,44%) alacsony volt a részvételi arány. A voksolók többségének pártpreferenciáira leginkább a bizonytalanság, a zavarodottság és a szeszélyesség volt a jellemző (ezt a következő - önkormányzati, majd országos - választások eredményei is igazolták).
Látnunk kell, hogy még az egyértelműen a "nacionalista" ("nemzeti") törzs felé vonzódók (orientálódók) indítékai sem egyértelműek. A Kádár-rendszer tudatosan antinacionalista (magyarán: nemzetellenes) politikája következtében a magyar "lakosság" döntő többségének gondolkodásából, érzésvilágából teljesen eltűnt az a valóban "nemzeti" felfogás, amely hajlandó túltekinteni az ország határain, s meglátni az ott élő magyarságot; a magyarságnak azt a részét, amelytől nem várható pénzbeli vagy egyéb támogatás, hanem amelynek éppen pénzre, egyéb támogatásra, de legalábbis odafigyelésre, együttérzésre van szüksége kisebbségi sorsa megkönnyítéséhez, identitása sikeres megőrzéséhez. Az MDF-hez csatlakozók vagy a vele rokonszenvezők többsége kezdetben inkább csak valaminek az ellenhatásaként fedezte fel magában a magyart: mindenekelőtt ösztönösen idegenkedett attól, amit az SZDSZ harsánysága, rámenőssége, "idegensége", "magyartalansága" sugallt. Vagyis az ezen az oldalon formálódó törzsnél az önvédelem (önvédelmi reflex) mint törzsképző erő éppen úgy nem hanyagolható el, mint a másik oldalon, az SZDSZ és tábora esetében.
Habár a formálódó két törzs egyelőre viszonylag kicsi, politikai-közéleti súlya, szerepe azonban annál jelentősebb és meghatározóbb volt: az 1990. évi tavaszi, országos választások eredményeképpen az egyik törzs kormányzati pozícióba jutott, a másik törzs pedig a legfőbb ellenzékébe. Csakhogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb volt. Az erős média- és értelmiségi háttér jóvoltából, a külföldi támogatásoknak köszönhetően, no meg a 45 évi agymosás eredményeképpen a legnagyobb parlamenti ellenzéki párt (mint kisebbség) olyan közvélemény-nyomás alá tudta helyezni közvetlenül a megalakulása után az Antall-kormányt és pártjait (a többséget), hogy emennek tagjai, szimpatizánsai úgy érezhették, voltaképpen az ellenzék kormányoz (rájuk kényszeríti akaratát), s ők (a "papírforma" szerint győztes pártok) kényszerülnek kisebbségi (hátrányos) helyzetbe. Ezért és ennyiben állítható, hogy az MDF választási győzelme (más nézőpontból az SZDSZ váratlan veresége) tendenciájában nem, intenzitását tekintve azonban mindenképp új helyzetet teremtett a legfőbb törésvonal alakulása szempontjából.


Törésvonal az első kormányzati ciklus idején
(1990-94)
Az "Akciózások korá"-ban (1990-1994) a Szabad Demokraták Szövetsége és a többé-kevésbé neki tulajdonított hátország folyamatosan "gondoskodott" a kormány és a kormánypártok lejáratásáról. A rendszerváltásból következően teljesen logikus és helyénvaló személycseréket boszorkányüldözésnek nyilvánították; ha történetesen zsidó származású volt az érintett, akkor antiszemitizmusnak; a kormány ugyancsak teljesen logikus és helyénvaló médiabefolyásolási próbálkozását a média elfoglalásának, a sajtószabadság megszüntetésének, illetve erre irányuló diktatórikus kísérletnek (no meg szintén antiszemitizmusnak). Ugyancsak a diktatúra tobzódásaként értékelték egy törvénytelen akció, a taxis blokád kormány általi "erőszakos" felszámolásának - nem a kísérletét, pusztán - a gondolatát; a Göncz Árpád államelnök elleni "politikai támadásokat" (Göncz megvétózta a médiavezetők kormány által kezdeményezett leváltását) ("Elnök = Demokrácia"); s akként értékelték a jegybank elnökének (Surányi Györgynek) a "leváltását" is (valójában: lejárt megbízatása meg nem hosszabbítását).
Ezek a kormányellenes sajtó-, illetve politikai hadjáratok (ide értve magát a tomboló médiaháborút is, amely végigkísérte az első négy évet, s azokat az akciókat is, amelyekről később szólok) sikeresen hiszterizálták a közhangulatot, de még magukat a kormánypártokat is. Az átalakulással óhatatlanul együtt járó nehézségek - megtetézve a kormányzati ügyetlenségből fakadókkal - eleve rontották e pártok amúgy is halvány esélyeit a népszerűségi verseny, illetve a leendő választások tekintetében (ld. Antall értékelését: "ez egy kamikázé kormány"). A hadjáratok folytán már csak azok tartottak ki a kormánypártok mellett, akiket a szívük: nemzeti érzelmeik kötöttek ide. Mindenki más szinte "menekült"; a hisztérikus hangulatot ugyanis a választók többsége egyáltalán nem kedveli - egy idő után már az sem érdekli, igaza van-e vagy sem a megtámadottnak, mindenképp igyekszik távol tartani magát a "botrányaitól", "kapkodásaitól".
Nehezen lehet megállapítani, hogy a hisztériakeltésben mennyi volt a tudatosság (hatalmi kalkuláció), és mennyi az ösztönösség, két dologhoz azonban kétség sem férhet. Egyfelől dokumentálható tény, hogy a zsidóellenesség elszabadulásától való félelem jelen volt; másfelől dokumentálható tény, hogy a közhangulat hiszterizálására leginkább alkalmas "antiszemitázás" rendkívüli módon összesűrűsödött a politikailag sorsdöntő események, azaz a választások körül. Médiakönyvemben, az "Akciózások kora" című fejezetben mindkét állítást példák sorával igazolom. E könyv olvasóinak meggyőzésére legalább egyet-egyet szó szerint idézek közülük.
    A harmadik eset, amelyet most segítségül hívok az Akciózások korából, hogy végére járhassunk a lélektani motivációknak, a nevezetes Hanák Katalin-ügy. Amely egyébként ugyancsak egy nevezetes ügyhöz kapcsolódik - Csoóri Sándor Nappali holdja és a közel kétszáz, olykor indulattól sistergő sajtóreagálás; ezek egyike volt Hanák Péter történészé (Hanák Katalin férjéé), aki a Népszabadságban 1990. szeptember 29-én megjelent cikkében támadta a népszerű költőt s MDF-es politikust. Ezt követően Hanák Katalint állítólag telefonhívásokkal fenyegették meg, majd tettleg - bőrszíjjal? korbáccsal? - bántalmazták. A rémtörténet hamarosan újabb irracionális elemekkel gazdagodik. Október 18-án a vizsgálódó rendőrtiszt alighogy elhagyja Hanákék lakását, egy állítólagos támadó az ablakon keresztül megszúrja az asszonyt. "A világháború óta az első hazai pogrom" - írja meg rögtön a Magyar Narancs, és állítását később sem vonja vissza.53 A Beszélő szerint vannak, "akik azt akarják, hogy rettegjen minden zsidó és minden liberális, rettegjen mindenki, aki nem a Nemzeti Többség".54 Az országban aláírásgyűjtés indult, értelmiségiek tiltakoztak az antiszemita brutalitás feltámadása ellen. Az ügy mellé odaállt a Nyilvánosság Klub. Valóságos hisztéria támadt. A puszta képzeletből.
    Kiderült ugyanis, hogy az asszony hallucinált. Idegbeteg. A rendőrségi vizsgálat bebizonyította, fizikai képtelenséget állított: az öt méter magasan lévő ablakon keresztül emberfia nem szúrhatta meg. Arcát se ütötték meg se bőrszíjjal, se korbáccsal.
    Aligha lehet józan ésszel azt állítani, hogy ez az asszony azért találta ki az egészet, mert kedve támadt játszani a veszedelmes A-fegyverrel, azaz antiszemita-fegyverrel. Aligha lehet ésszerű vagy célszerű reagálásnak nevezni akár a Magyar Narancsét, akár a Beszélőjét, vagy akár az aláírásgyűjtőkét: ilyen erős reakciót akkor enged meg magának az ember, ha bombabiztos a hír, az információ. Ellenkező esetben súlyosan lejárathatom magam, hitelemet veszíthetem.
    Mindezek az esetek azt bizonyítják - legalábbis számomra -, hogy az A-akciózásoknak (vagyis "az antiszemitizmus elleni harc" fedőnevű akciózásoknak) van egy erősen irracionális tartománya, ahol nem a hideg tervszerűség dominál, sokkal inkább a felfokozott idegállapot: az egyedi és tömeghisztéria indít el túlhevített, ellenőrizetlen reakciókat.55
A sorsdöntő politikai események sorába tartozott az 1990. évi, őszi, önkormányzati választás, amely eldönthette, hogy sikerül-e az MDF-et legalább ezen a fronton megverni, s az SZDSZ-nek győzedelmeskedni. Az alábbi táblázatba foglaltak közül56 külön is felhívom olvasóm figyelmét a választásokat megelőző hetekre-napokra, kiváltképp pedig a Magyar Rádió néhány idevágó megnyilvánulására57: az akkor Gombár Csaba elnökölte "nemzeti" médium hű tükörképe ugyanis a sajtó főáramának (például a "zsidókérdés" állandó napirenden tartása tekintetében).


1990. augusztus 27.: kopogtatócédulák kézbesítése.
Szeptember 30. és október 14.: az önkormányzati választások I. és II. fordulója
Szept. 10.
Az állampolgári bejelentés nyomán vizsgálódó Legfőbb Ügyészség szerint a Szent Korona című hetilap több írása a közösség elleni izgatás gyanúját kelti.
"Magyarország megsínylené, ha a zsidók elhagynák", "Mi baja van (Csurkának) a zsidókkal?" (MR)
Szept. 11.
Bossányi Katalin interpellációja Jeszenszky Géza levele ügyében. Válaszában a külügyminiszter megerősíti: a kormánykoalíció tagjai szerinte jóval hitelesebben képviselik a nyugati civilizáció, a polgárinak nevezett demokrácia, a szabadelvű politika és a magyarság nemzeti érdekeit... E szavak hallatán az SZDSZ, a Fidesz, valamint számos szocialista és független képviselő kivonul az ülésteremből. Az esemény a teljes sajtót napokon keresztül foglalkoztatja. A Magyar Hírlap 14-i számában nyílt levél jelenik meg Kis János, az SZDSZ elnöke, és Tölgyessy Péter frakcióvezető aláírásával, amelyben egyebek között ezt írják: "... egy felelős miniszter nem engedheti meg magának, hogy pártvitákat kezdeményezzen".
szept. 14.
"Megölnek egy kisfiút és a zsidókra fogják" (MR)
szept. 20.
"Tegnap volt zsidó óév" (zsidó hét a MR-ban)
szept. 20-26.
Országos diáktüntetések. Széttépik Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter rendeletét (csökkent a diákok fejkvótája), kifütyülik Antall Józsefet (megjegyzése: "15-20 rendbontó", olaj a tűzre); a kormány rutintalan reakcióit a sajtó felerősíti - nem csillapítani igyekszik az indulatokat, hanem felkorbácsolni.
szept. 21.
Az MDF a televízió elnökénél írásban tiltakozik az ellen, hogy ismét Baló György vezesse a választási műsort, mivel az ő és stábja "elfogultságát, a tavaszi választási műsor részrehajló vezetését valamennyi néző tapasztalhatta". "Nem kívánjuk csorbítani egyetlen hivatás, így a televíziózás függetlenségét sem, de kívánjuk, hogy a sajtó szabadságát végre a szabadság sajtója, képe és hangja kövesse."
szept. 24.
A Kurír szerint az országgyűlés 18-i plenáris ülésén az a közbekiabálás hangzott el, hogy "Hordót a zsidónak!"
szept. 28.
"Hordót követelt a zsidóknak" (MR, 11 órás hírek); "Valaki közbekiáltott, hordót a zsidóknak" (Déli Krónika); "A zsidózás ténye bebizonyosodott" (16 órás hírek) A Népszabadságban Zoltai Gusztáv, a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének igazgatója reagál.
szept. 29.
Hanák Péter történész írása Csoóri Sándorról (Hagyomány és jövőkép, Népszabadság)
"Jézust igenis a zsidók feszítették meg" (MR)
szept. 30
Az önkormányzati választások első fordulója előtt Hankiss Elemér nem engedi képernyőre a miniszterelnököt.
"Az SZDSZ nem zsidó" (MR)
okt. 1.:
Hanák Katalin állítólagos bántalmazása
"Mit tud a rendőrség a Hanák Péter feleségét ért támadásról?" (MR)
"A világháború óta az első hazai pogrom" (Magyar Narancs)
okt. 3.:
A Kurír faji megkülönböztetés elleni aláírásokat közöl
"Az ország népe megvetését fejezi ki" (MR - Csoóriról); "Már megint zsidóznak" (műsorvezető); "Mindenki azt mondja, nekem zsidószemem van" (zsidó kislány)
okt. 4.
"A parlamentben elhangzott, hordót a zsidóknak" (MR)
okt. 10.
"Ki a zsidó?" (vitaműsor a MR-ban)
okt. 13.
"9-től 10-ig zsidóztak" (MR)
Október 14: a nemzeti erők elveszítik az önkormányzati választásokat.


1990 őszén a "nemzeti" pártok minden tekintetben elveszítették, a nagyobb városokban - köztük a fővárosban - a szabad demokraták (a Fidesszel szövetségben) összességében megnyerték a választásokat. A kisebb településeken az ún. függetlenek "arattak", akik ugyan nem pártszínekben indultak, többnyire azonban a régi - szocialista - nómenklatúrához tartoztak. E választásokon folytatódott a korábbi tendencia: a első fordulóban a szavazásra jogosultak alig több, mint 40, a második fordulóban kevesebb, mint 30 százaléka vett részt. A régi "elvtársak" visszaszavazása s a meghökkentően alacsony részvételi arány akár intő jel is lehetett volna: a média segítségével óriásira nagyított (torzított) törzsi viszálykodásra (háborúskodásra) a "lakosság" (a választópolgárok) zöme egyáltalán nem volt vevő; s mivel a nyugati életmód csábító ígéretei egyelőre beteljesíthetetlenül szertefoszlani látszottak, a kisebb közösségek többnyire bizalmat szavaztak azoknak, akiket személyesen ismertek, és ezért nem démonizált kommunistának, hanem hús-vér embernek látták őket, s nem utolsósorban úgy gondoltak rájuk, hogy az ő idejükben "legalább létbiztonság és nyugalom" volt.
Az intő jelre az MDF-nek nem volt - nem lehetett - szeme s füle, mert egyfelől a kormányzás kínja és felelőssége, másfelől az egyre elmélyülő törzsi háborúskodás teljesen lekötötte minden energiáját és figyelmét.
Az SZDSZ-t elbódította saját sikere, el az MDF veresége, s lekötötték végeláthatatlan akciói: a kisebbségi létből, nagyobb társadalmi bázis (beágyazottság, háttér) nélkül, egyszersmind a kétes hitelű média segítségével folytatott hatalomszerzési praktikái.
Ez a két párt utoljára játszott főszerepet választásokon az átalakulás (rendszerváltozás) idején. Két másik párt fog a helyükbe lépni. Két pragmatikus párt, melyeknek egyike (az MSZP) "megszüntetve megőrizni" akarja régi baloldali (szocialista) ideológiáját, másikuk (a Fidesz) meg liberális alapállásához keres olyan ideológiát, amellyel megfelelő - nem csupán a média segítségével ideig-óráig megszerzett, ideiglenes, hanem állandó - társadalmi bázist szerezhetne és építhetne magának. Ez az ideológia a "nemzeti liberalizmus" lesz, a megszerzett bázis pedig a "nemzeti" tábor, a magyarországi politikai paletta jobb oldalán.
Az SZDSZ 1994-ben majd nyíltan és végleg a baloldalhoz kötődik, "örök" szövetséget kötve a régi állampárt utódjával, az MSZP-vel. De ez már a betetőzése az éppen vizsgált folyamatnak.
Most, az 1990. évi, őszi választások után tartunk: a vereségnél, az akciókkal felkavart hisztérikus közhangulatnál, az ezzel együtt meg ettől függetlenül rohamosan elveszített népszerűségnél (nem szólva a titkosügynökök "áldásos", bomlasztó tevékenységéről), mely kikezdte a kormánypártok belső nyugalmát, szilárdságát. A "kisebbségi" helyzetbe szorulás kényszerét, tehetetlenségét (vagyis a "tehetetlenkedést") nehezebben tűrő, a demokratikus jogállamiságnak (bizonyos értelemben a látszatának) a nemzet érdekei fölé helyezését többé-kevésbé elutasító radikálisok (népi-nemzetiek) szembefordultak a gondosan mérlegelő, egyensúlyozó (Antall-i) mérsékeltekkel, illetve a jogállamiság elsődlegességét, a kisebbségi jogok fontosságát hangsúlyozó, a pártbeli "antiszemitizmust" látványosan elutasító nemzeti liberálisokkal. A szembefordulás tényét Csurka István az 1992 augusztusában, saját lapjában (Magyar Fórum) megjelent, azonmód hírhedtté vált dolgozatával (Néhány gondolat...) félreérthetetlenül kinyilvánította.
A dolgozat tartalma és következményei egyszerre két oldalról szélesítették (mélyítették) a törésvonal amúgy is széles (mély) árkát. Csurka "nyílt zsidózása" (ld. pl. "Budapest - New York - Tel-Aviv-tengely") a magyar zsidóságot, illetve a vele (különböző okokból) szolidárisakat azzal a meggyőződéssel töltötte el, hogy Magyarországon immár hivatalos politikai, ill. kormányrangra emelkedett az antiszemitizmus. Az "antiszemitizmus", "nacionalizmus" vádja ezáltal elérte magát Antall Józsefet is, az MDF elnökét és az ország miniszterelnökét - mondván, "megtűri" pártjában a szélsőséges ("szélsőjobboldali", "fasiszta", "náci" stb.) nézeteket, hangokat -; Antallon keresztül pedig értelemszerűen elérte és "lefedte" az ország - jelképesen szólva - egyik felét, a teljes jobboldalt. Innentől kezdve gyakorlatilag az egész politikai közéletről s az egész rendszerváltoztatási folyamatunkról elmondható, hogy a felszínen e kinyilvánított (jobboldali) "szélsőségességhez", mögötte pedig a nemzethez és a magyarsághoz való viszonyulás vált a legvalóságosabb, legmeghatározóbb rendezőelvvé. Az SZDSZ, amely mint rendszerváltoztató párt - mindenféle "apa-fiú" kapcsolat ellenére - a baloldali, szocialista rendszer tagadásaként (tagadására) jött létre, s választási győzelmének nem kis részét éppen "kérlelhetetlen" kommunistaellenességének köszönhette, nos, a "szélsőjobboldali fenyegetés" hatására egyre közelebb került a szocialistákhoz. Előbb mint "civilek" kezdtek látványos közös demonstrációkba (a - mindmáig emlékezetes - Demokratikus Charta keretében) az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a diktatúra stb. elleni fellépés jegyében; majd az 1994. évi választások után a két párt már közös kormányzásba fogott, azaz szövetséget kötött.
Mivel addig a szocialisták (mint egykori "kommunisták", s mint az egykori "kommunista" párt jogutódjának tagjai) voltak a szélsőségesség (a diktatúra) megtestesítői, az MSZP kapva-kapott a felkínált politikai együttműködés lehetőségén. Ennek sikerét - legalábbis rájuk nézve - mi sem bizonyítja jobban, mint hogy négy évvel a rendszerváltozás kezdete (pontosabban az első szabad választások) után az MSZP nemcsak hogy többé-kevésbé kiszabadult múltja fogságából (a politikai karanténból), de "teljesen" (legalábbis az ország - ugyancsak jelképesen szólva - baloldali fele számára) szalonképessé vált, s fölényesen (az Országgyűlésben abszolút többséget szerezve!) megnyerte a választásokat. Eközben pedig a jobboldal az után, hogy még éppen csak hogy kikerült 45 évnyi elnyomatása alól, máris nem csak súlyos vereséget szenvedett, de mind többet kellett "szenvednie" - hadakoznia ellene, magyarázkodni miatta - a szélsőségesség, a "szalonképtelenség" bélyegétől, melyet most már a szocialisták is "vígan" osztogattak.
Az egyik oldalon tehát - "baloldal" címszó alatt - létrejött az antinacionalisták szervezett, együttműködő, az aktív választók mintegy felét lefedő tábora (törzse). Vele szemben a "nemzetiek" ("nacionalisták") tábora (törzse), amely a "jobboldal" névre hallgat, de korántsem annyira egységes, mint ellentábora. Nem csak a pártok között, de a pártokon belül is mély és széles szakadékok képződnek; különösen igaz ez MDF-re, mely később több darabra hullott. Ráadásul - s voltaképp ez benne a meglepő - itt is ugyanazok az ideológiák, ugyanazok a viszonyulások állnak az osztódás hátterében, mint amelyek a jobboldal és a baloldal (a nacionalisták és antinacionalisták) szembenállását meghatározzák. A párt alapítójának és egyik alelnökének, Csurka Istvánnak, s vele a radikális nemzetiek (az ún. népi-nemzetiek) kiválása, a Magyar Út Körök létrehozása, majd a Magyar Igazság és Élet Pártjának megalakulása végképp megpecsételte a legnagyobb rendszerváltoztató párt sorsát: az MDF - az SZDSZ nagy riválisa - soha többé nem tudta régi fényét és szerepét (súlyát) visszanyerni. (Viszont - mint látni fogjuk - a következő négy évben még tovább tudott szakadni.)
Az "örök akciózók" dörzsölhették a tenyerüket. Akárcsak a helyzet roppant ügyes meglovaglói, a szocialisták. Ketten együtt nem csupán abszolút többséget szereztek az elkövetkező választásokon, de 72%-ukkal az ún. sarkalatos törvények megváltoztatását is lehetővé tevő kétharmados többséget is jócskán meghaladták. A baloldali győzelemnek azonban magára az SZDSZ-re nézve meglett a súlyos fizetsége. A rendszerváltozás bonyodalmaitól megzavarodott, a rengeteg esemény és ellentmondó nyilatkozat keltette sűrű homályban szinte vakon tapogatózó közvélemény kezdetben még pontosan úgy reagált, ahogy az akciózók szerették volna: a hívek zöme az 1990-es őszi választásokkor elfordult a kormánypártoktól, legalább a nagyvárosokban lehetővé téve az SZDSZ győzelmét. Idővel azonban a politikai hisztéria nemcsak a botrány alanyát, de a botrány kiváltóját is elérte. A szabad demokraták népszerűsége, híveinek tábora az őszi választások után fokról fokra csökkent (eközben a Fideszé rohamosan nőtt). Az SZDSZ-ben ugyancsak kemény belső harcok alakultak ki, most már talán nem is olyan meglepő módon, szintén a "nemzeti - nem nemzeti" törésvonal mentén. "Patriótább pártot szeretnék" - jelentette ki Tölgyessy Péter, amikor Kis János elnök helyére lépett (1991 novemberében). Az SZDSZ "kemény" magja (keményen antinacionalista, "belvárosi" illetőségű - a zsidósághoz erősebben kötődő - csapata) azonban nyíltan összefogott az efféle "nacionalista" gondolatok-törekvések ellen, s egy év múltán megbuktatta Tölgyessyt. Helyére Pető Iván került, aki az előző vezetés alatt ügyvivő testületi tagságáról (pontosabban jelöltetéséről) is lemondott. A "vájt fülű", többé-kevésbé véleményformáló közönség számára e csere ténye nem csak azt az üzenetet hordozta, hogy az SZDSZ képtelen túllépni zsidó önmagán, hanem azt is, hogy túl tud viszont lépni vezetőinek akár ávós, kommunista szülői örökségén is.
A "zsidó" képet ennek az időszaknak egy másik kulcsszereplője is határozottan erősítette, mégpedig a médiaháború szabad demokratás vezetője és egyben szívós gerjesztője58, Haraszti Miklós, akiről a "vájt fülű" társaságokban (így pl. a "nacionalista" törzsben) köztudomású volt, hogy Jeruzsálemben született. Ugyanígy az is, hogy ő volt az, aki a nevezetes lakitelki találkozóról (amelyen egyébként Konrád György is jelen volt) már másnap olyan cikket jelentetett meg egy amerikai lapban (a New York Timesban), amely azt sugallta, hogy az összejövetelt nacionalista és antiszemita hangok uralták.59
Végül pedig az a tény, hogy Csurka dolgozatának megjelenése után a nemzetközi zsidó szervezetek és tekintélyek is belpolitikai életünk mindennapi szereplőivé váltak, áttételesen szintén "az SZDSZ zsidó párt"-képzetet erősítették. Azzal például, hogy Tom Lantos bevitte a dolgozatot az amerikai képviselőházba (afféle politikai performance-t körítve köréje, ez viszont itthon lett az országgyűlés és a közvélemény témája, minthogy a hazai média az első perctől az utolsóig közvetítette Lantos alakítását), egyfelől teljes sikeresen ki lehetett terjeszteni az antiszemitizmus bűnét a fő kormánypártra, sikeresen lehetett fokozni a lejáratásukat és belső ellentéteiket, megosztottságukat, másfelől azonban sikerrel lehetett "erősíteni" azt a képet, hogy amiről Csurka beszél, az lám, sok tekintetben igaz, hisz' itt van például a Budapest - New York - Tel-Aviv tengely "élő" bizonyítéka. Mivel az MSZP-nek még csak ekkortájt kezdett megjönni a hangja, a Tom Lantos-i, és a többi hasonló, Magyarországot lejárató akcióban a nemzeti törzs tagjai az SZDSZ kezét, törekvését - és "hazaárulását", "nemzet- és magyarellenességét" látták. (Már csak azért is, mert köztudomású volt, hogy a szereplők gyakran szintén zsidó származásúak, kötődésűek voltak.)
Mindez (s természetesen még sok más, amiről most nem szóltam) az SZDSZ népszerűségvesztéséhez vezetett, miközben az MSZP-é látványosan, rohamosan nőtt. Igaz, hogy a következő, az 1994. évi országos választásokon az MDF országgyűlési képviselőinek száma a 165-ről 38 főre zsugorodott, de az ezért a legtöbbet tevő párt, az SZDSZ is kénytelen volt beérni kereken 70-nel, noha addig 94 képviselője volt. "Cserébe" nem kis részben a saját sikereként könyvelhette el, hogy a szocialisták 33-ról - a 386 tagú parlamentben - most 209-re növelhették képviselőik számát. Nem csak az MDF-ben, de a szocialistákat (a volt nómenklatúrát) a hatalomba visszasegítőkben, az SZDSZ-ben is sokan csalódtak, és sokan is távoztak a "köpönyegforgató" pártból. Egyikük - Somogyi János ügyvéd, aki már a demokratikus ellenzéknek is oszlopos tagja volt - mesélte el nekem, hogy az egyik szabad demokrata képviselő megkérdezte tőle: "Mondd, miért van az, hogy az SZDSZ-t senki nem szereti?" "Miért - kérdezett vissza Somogyi -, az SZDSZ kit szeret?"
Amilyen tömör, olyan tanulságos, a lényeget megragadó párbeszéd a legfőbb törésvonal akkori természetéről. A széthulló, darabokra eső "nemzeti" törzs leginkább meghatározó - törzsképző - közös élménye az SZDSZ-ellenesség, amely - nem mindenkiben, de saját tapasztalataim, emlékeim szerint sokakban - több-kevesebb zsidóellenességgel is párosult. A "több-kevesebb" itt feltétlen kifejtésre, értelmezésre szorul, amennyiben a zsidóellenesség meghatározó gyökere és alapja itt nem valamiféle faji megkülönböztetés, mert általában nem az egész zsidóság ellen irányul, sokkal inkább ennek egy harcias, "magyar- és nemzetellenesnek" tekintett csoportja: az SZDSZ "kemény magja", s ennek értelmiségi és médiaholdudvara ellen.
Témánk szempontjából különös epizódja ennek a négy évnek a szabad demokraták miniszterelnök-jelölése. A törésvonal mögött mélyen megbújó, mégis messzire ható érzések (ösztönök) és mozgatók (indítékok) természetéről kiváló látleletet nyújt Kuncze Gábor kiválasztásának háttere. Az SZDSZ egyik ügyvivőjének nyilatkozatából tudhatjuk - amire egyébként a "nemzeti" sajtó maga is rájött és ennek hangot is adott már korábban -, hogy a kiválasztásában a fő szempont az volt, hogy Kuncze szülei nem voltak "sem zsidók, sem kommunisták". Miközben tehát az SZDSZ - egy individualista liberális párthoz egyébként feltétlenül illően - mindent elkövetett, hogy a magyar politikából és közéletből kiiktassa (kiiktattassa) a faji megkülönböztetést, saját maga egyik nagy horderejű döntését éppen erre a megkülönböztetésre alapozta: a "zsidó párt" képzetet akarta mindenáron gyengíteni, s ezzel (a nem-zsidó választók előtt) a saját népszerűségét növelni.
Az SZDSZ-ellenesség hevességének ez idő tájt tapasztalható szintjét az MSZP-ellenesség csak évek múltán érte el. Szükség volt hozzá a szocialisták akkor következett négy éves "uralkodására", de még inkább arra a harsányságra és erőfitogtatásra, amely a szocialistákat csak később, az 2002. évi választásokat közvetlenül megelőző és követő időszakban jellemezte. Akkora teljesedett ki az a folyamat, amelyben a nacionalista-antinacionalista törésvonal "teljesen" kettéosztotta a nemzetet (ld. Orbán Viktor kijelentését: "Két világ határán állunk"), s amikor e törés indítékai mögött a zsidó - nem-zsidó ellentét már nem játszik akkora szerepet, mint egyfelől a magyar baloldal (vélt vagy valódi) "nemzetellenessége", másfelől a magyar jobboldal (vélt vagy valódi) "nacionalizmusa".


Törésvonal a második kormányzati ciklus idején
(1994-98)
Egyetlen egy jelentősebb parlamenti párt akadt, a Fidesz, amely az első kormányzati ciklus idején (minthogy hátországa egyelőre bizonytalan volt) még nem foglalta el helyét egyik oldalon (táborban, törzsben) sem. A kivétel azonban, úgy tűnik, valóban erősíti a "szabályt", vagyis a szóban forgó törésvonalra, illetve rendezőelvre vonatkozó tételünket. A Fidesznek - a jelentős részben fiatalok alkotta tagságának és szavazóbázisának - már generációs okokból is vállalhatatlan volt apáik-nagyapáig "kommunista" öröksége; mereven ("zsigerből") elutasította a szocialistákkal való együttműködés lehetőségét. Ám ennek a generációnak - liberalizmusa ellenére, de akár valódi liberalizmusa miatt is - jóval kisebb volt a fogékonysága a hagyományos "népi-urbánus", "nem-zsidó - zsidó", "nacionalista - antinacionalista" szembenállás befogadására, gerjesztésére. Nem állítom, hogy a Fideszben ne akadtak volna olyanok, akikre ugyancsak jellemző volt a szóban forgó hajlandóság. (Dávid Ibolya, az MDF elnöke mesélte el bizalmas beszélgetésen, hogy az Antall-kormány működésének kezdetén némelyik Fideszes még azt sem átallotta, hogy az Országházban a függöny mögül sziszegje oda neki, hogy "fasiszta".) Viszont állítom, hogy ez a fogékonyság és hajlandóság a párt egészére nem volt jellemző, az SZDSZ-re pedig igen. A Fidesz esetében ezért merülhetett fel egyáltalán, s ezért volt egyáltalán lehetséges (a Fodor Gábor-féle, a szabad demokratákhoz húzó csoport kiszorításával együtt) a nemzeti vizekre való áthajózás, úgyszólván a még mozgásban lévő törésvonalon való átkelés.
A túloldalra való megérkezés, lehorgonyzás, habár valójában meghökkentően gyorsan zajlott le, mégis évekig tartott. Voltaképp az 1998. évi országos választások küszöbéig. A felzaklatott, megbolydult, csúfos vereséggel megalázott "nemzeti" törzs csak ekkor hitte el, hogy a Fidesz nem csak politikai kalandra indult feléje, s vélhetően nem árulóként s puszta haszonlesőként érkezett, hanem azzal a küldetéssel (küldetés-érzettel), hogy e törzs élére állva, a rendszerváltásnál kevesebbet, az egyszerű kormányváltásnál viszont többet fog végrehajtani: a baloldal ellenében győzelemre viszi a jobboldalt, s vele együtt új, magasba emelkedő pályára állítja Magyarországot, a magyarság sorsát, jövőjét.
A Fidesz s vele (és általa) immár a nemzeti törzs 1998. évi választási győzelmét az tette lehetővé egyáltalán, hogy a fiatal demokratákkal szemben akkor nem lehetett a korábbiakhoz hasonló, lejárató akciókat indítani, különösen nem kormányzati pozícióból. Mivel a Fidesz az SZDSZ szoros szövetségeseként (sokak szemében ifjúsági pártjaként, "kisöccseként") indult el politikai pályáján, semmiképp nem lehetett (egyelőre legalábbis) az antiszemitizmus (vagy akár a nacionalizmus) vádjával kikezdeni. Ugyancsak elvette ennek lehetőségét az az ügyes Fideszes politika, amely egyelőre kerülte a nyílt nemzeti retorikát, s inkább polgárokról beszélt, akik viszont mint "a nemzet felelős egyedei", ha rejtve is, mégiscsak magukban hordozták a "nemzeti" ideológiát. Ugyanezt a lényegi, de óvatosan adagolt változást volt hivatott kifejezni a párt új neve, a "Fidesz - Magyar Polgári Párt", amely a narancsból hitelesen "magyar", egyúttal a nemzeti liberalizmushoz méltó "polgári" terméket csinált (éppen ellentétesen haladva a Fideszhez egykor közel volt, később vele annál ellenségesebb hetilappal, amely a Magyar Narancs névből a Mancs jelzőtlen elnevezés felé igyekezett hátrálni.)


Miközben a Fidesz a "nemzeti" törzs élére iparkodott, a "nemzeti" pártok továbbra is nagy átalakulásokon mentek keresztül. Az MDF továbbosztódott a már ismert törésvonal mentén: a pártelnöki székért folytatott harcban Lezsák Sándor "nép-nemzeti"és Szabó Iván "nemzeti liberális" irányzata közül az országos gyűlés az előbbinek szavazott bizalmat. Témánk szempontjából ekkor egy roppant érdekes mozzanat következik a párt életében: a vesztesek egy része (köztük olyan meghatározó személyiségek is, mint pl. Kónya Imre, Pusztai Erzsébet) nem hajlandó alávetni magát a lezsáki ("csurkás") vonalnak, s inkább megpróbálkozik a pártalapítás (Magyar Demokrata Néppárt, MDNP) sokkal kockázatosabb útjával. Ezek a politikusok - mint utóbb kiderült, tévesen - azt remélték, hogy népszerűségük visszaszerzéséhez elegendő lesz megszabadulni az MDF-et, s vele a saját személyüket terhelő súlyos bélyegektől (az "antiszemitizmusétól" és a "nacionalizmusétól"), mégpedig oly módon, hogy szervezetileg is kiválnak a régi képletből, így is elkülönülnek a "menthetetlenül", "örökre" besározottaktól. Csakhogy a táborok (törzsi harcosok) már a legfőbb törésvonal két oldalán gyülekeztek. Aki innen távol tartotta magát, az a közvélemény számára mintha jóformán nem is létezett volna.
A törésvonal, illetve mögötte a rendezőelv jelentőségét látszik bizonyítani, hogy a Kereszténydemokrata Néppártban (KDNP) ugyanekkor ugyanilyen törzsi harcok dúltak: ekkoriban a pártot éppen egy markánsan, radikálisan népi-nemzeti, antiglobalista elnök, Giczy György vezette, és elhagyták a "mérsékeltek", a "liberálisok", és megalakították a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséget (MKDSZ). (A 2002. évi választások előtt Giczy György mindenki meglepetésére a szocialisták felé keresett együttműködési lehetőséget. Azon túlmenően, hogy ez a lépés minden maradék hitelességét szétfoszlatta, óhatatlanul eszünkbe juttatja Grósz Károly szavait a történelmi pártokról és az ügynökökről...) Az MKDSZ sem tudott eléggé megerősödni az 1998. évi választásokra, a Fidesszel kötött szövetsége révén azonban néhány képviselői helyhez, sőt, egy miniszteri székhez is jutott (Harrach Péter személyében).


Az úgynevezett nemzeti pártok közül - az MDF-en kívül - a Torgyán József vezette Kisgazdapárt (FKGP), és Csurka Istváné, a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) küzdhetett a parlamentbe kerülés esélyével a következő országgyűlési választásokon. Torgyán a magyar vidék vezéreként s (biztos) megmentőjeként tüntette fel magát és kimódoltan erőteljes stílusú, túlzó hangú, keményen antikommunista és antiliberális politikát - pontosabban szólamokat - hangoztatott. Ám tudatosan és módszeres elkerülte, hogy bármiféle okot adjon a zsidóellenesség vádjára, ennek érdekében még kapcsolatokat is keresett, meglátogatta a magyar zsidó szervezeteket. A választásokra a Kisgazdapárt - leginkább a vidék, a kisgazdák voksaival - a nemzeti pártok közül a legtöbb szavazatban reménykedhetett. A törésvonal helyének megszilárdulása, a Fidesz "nemzetivé" válása, illetve a két törzs (két világ) "kikristályosodása" szempontjából óriási jelentősége lett annak, hogy Torgyán, az "antiliberális" és Orbán, a "liberális" a választások második fordulójában hangot és utat talált egymáshoz. Ha ez nem történt volna meg, ha a kisgazdák "tömegesen" nem léptek volna vissza a Fidesz javára, akkor az MSZP-SZDSZ koalíció folytathatta volna a kormányzást. Ez utóbbi két párt politikusai, médiabeli, hátországi véleményformálói egymással versengve riogatták a közvéleményt, milyen veszéllyel járna, ha a Fidesz politikai üzletet kötne a "demagóg", "szalonképtelen" Torgyánnal, ha az "összeférhetetlen" kisgazdákat bevenné kormányába. Annak folytán viszont, hogy az üzletet e rémisztgetések ellenére mégis nyélbe ütötték, s a Fidesz a szövetségeseivel megnyerte a választásokat, az egykori liberális párt "véglegesen" és "visszavonhatatlanul" elfoglalhatta helyét a nemzeti táborban, annak is mindjárt az élén, elismert vezetőjeként. (Az idézőjel itt azt jelzi, hogy a politikában hosszú távon valóban bármi előfordulhat.)
Két aprónak látszó, mégis jelentős mozzanatról szükséges még itt megemlékezni. Az egyik: a visszaléptetés még nem garancia arra, hogy a választók is követni fogják a pártok - pártvezetők - akaratát, s az általuk javasolt személyre, vagyis a másik párt jelöltjére adják voksukat. Az a tény, hogy a kisgazda szavazók mégis ezt tették, a korábbi, liberális Fidesszel szembeni "leküzdhetetlen" ellenszenvük elmúlását mutatta, s hajlandóságukat, hogy befogadják a Fideszt a "nemzeti" táborba. A másik jelentős mozzanat: a kisgazdákkal kötött választási szövetséget megelőzte az MDF-fel létrejött szövetség, a választókerületek számottevő részében a közös (MDF - Fidesz MPP) képviselőjelöltek indítása. Az MDF-nek a Fidesszel közös jelöltjei rendre be is kerültek az országgyűlésbe, a csak MDF-esként indulók azonban nem. (Az MDF mint párt csupán 2,8 százalékát nyerte el a szavazatoknak, vagyis választási szövetség nélkül - elvileg - nem is került volna be a parlamentbe. Azt nem tudhatjuk, hogy ha önállóan indul, hányan óvták volna szavazataikkal a kieséstől; de nincs különösebb okunk feltételezni, hogy elérte volna az 5 százalékot.) Az eredmény mindenesetre azt tükrözte, hogy a nemzeti oldal választói kimagaslóan értékelték és voksaikkal kifejezetten jutalmazták az együttműködési hajlandóságot a (törzshöz tartozó) "nemzetségek" között. A 2002. évi választások (azaz a nemzeti oldal veresége) után a Fidesz újra megpróbálkozott a "teljes" nemzeti oldal összefogásával, ezt a próbálkozását azonban már korántsem nézi majd olyan jó szemmel a "nemzeti" közvélemény egésze. Az új helyzetben ugyanis a párt igyekezete már nem feltétlen arra utal, hogy itt valaki elég bátor ahhoz, hogy a szétszórt nemzeti erők élére álljon, hanem arra, hogy az eddiginél is dominánsabb vezetői szerepre tör.


Az 1994-98 közötti időszak egyik nagy törzsi fejleménye a MIÉP látványos erősödése, százezres demonstrációi, az országgyűlésbe való kerülésének reális lehetősége volt. Mivel az antinacionalista tábornak a Fideszt bajosan lehetett volna közvetlenül antiszemitának, szélsőjobboldalinak nyilvánítani, ezért maradt a közvetett veszély sűrű hangoztatása: ha a jobboldal nyerne, abban nem csak a "szalonképtelen" Torgyán és kisgazdái, de a "még szalonképtelenebb" ("antiszemita", "fasiszta" stb.) Csurka és Miépesei is szerephez, hatalomhoz jutnának. Szavazz tehát (megint) a baloldalra, az MSZP-SZDSZ koalícióra!
A MIÉP bekerülését ekkoriban még az a gondosan a közvéleménybe adagolt üzenet (felhívás) sem veszélyeztette, hogy "ne szavazz a kis pártokra, mert a rájuk adott szavazat elvész" (mármint a "törzs" számára). A radikálisan nacionalista és antiliberális párt tagsága ugyanis - mellesleg hasonlóan, mint az SZDSZ-é - a Fidesz "színeváltozásai" mögött nem a pártvezetők (és párttagok) meggyőződésének megváltozását sejtette, hanem erős hatalmi ambíciókat és ügyes politikai manipulációkat. 2002-re ez a helyzet lényegesen megváltozott. Egyebek között a millennium folyamatos megünneplésével (zászlóátadások, avatások), a szent koronának az Országházba költöztetésével, a Mária Valéria-híd, a Nemzeti Színház, a Terror Háza megépítésével vagy a Benes-dekrétumok elítélésével a Fidesz 1998 és 2002 között olyan radikális nemzeti vonásokat öltött, hogy a MIÉP-hívők tekintélyes része most már nem attól félt, hogy pártja esetleg ne kerülne be az országgyűlésbe, hanem attól, hogy a Fidesz nem lesz elég erős a kormányalakításhoz. Azt ugyanis a parlamentben közösen eltöltött négy év során (tehát 1998 és 2002 között) megtapasztalhatták, hogy a Fidesz részéről a közös "törzsi" (nemzeti) kötődésből csak a hallgatólagos együttműködésre futja, a MIÉP nyílt elfogadására még véletlenül sem. Az "átszavazásban" azonban Csurka hibás politizálása is kétségkívül meghatározó szerepet játszott: azzal, hogy "akár 12-20 %-os" MIÉP-eredményt jósolt, nem a szavazói lelkesedését (a pártra való szavazási hajlandóságukat) erősítette, mint inkább az éberségüket altatta el: hogy bizony az átszavazások veszélyeztethetik a párt bekerülését...


Végül a szabad demokratákról kell még itt szót ejtenünk ebből az időből. Az SZDSZ mint a kisebbik kormánypárt, lényegében két út, két politika között választhatott, s mindkettővel meg is próbálkozott. Tisztában lévén azzal, hogy az MSZP-vel való lepaktálása jelentős népszerűségvesztéssel járt számára, igyekezett félig-meddig ellenzéki szerepet betölteni a kormányon belül; nem véletlen, hogy ennek a kormányciklusnak (1994 és '98 között) állandó kísérőjelensége a két kormánypárt "veszekedése". Másfelől viszont igyekezett minél nagyobb hasznot húzni sajátos helyzetéből; mégpedig abból, hogy a kormányban való jelenléte a szocialistáknak két okból is nagyon fontos volt. Az egyik: lehetővé vált az ún. kétharmados (sarkalatos) törvények megváltoztatása. A másik - s talán ez volt a fontosabb -: az SZDSZ mint rendszerváltoztató párt áttételesen "törvényesítette", "szalonképessé tette" a "kommunisták" visszatérését, rendszerváltoztató, demokráciaépítő tevékenységét. A "veszekedés" választása a szocialista, általában pedig a baloldali szavazók SZDSZ iránti rokonszenvét nyilván nem erősítette (ugyanúgy, ahogy '90 és '94 között sem), ennek következtében innen az SZDSZ nem tudta fogyatkozó szavazóbázisát pótolni-erősíteni; sőt, még az is kérdéssé vált, hogy 1998-ban egyáltalán be tud-e majd újra kerülni az Országházba. Ám a következetes és látványos stílusváltás jó alkalmat, "vissza nem térő lehetőséget" nyújthatott volna az SZDSZ-nek arra, hogy bebizonyítsa a gyanakvó "nemzeti" oldalnak: habár koalícióra lépett a szocialistákkal, mégis mindennél fontosabb számára a tisztességes rendszerváltozás elősegítése, végrehajtása. Ezt az új arcot (arculatot) azonban számos okból nem sikerült produkálnia. Mindenekelőtt a miniszteri tárcák szétosztása keltett ellenérzéseket a koalíció kisebbik pártja iránt, kétségkívül az előítéletes sztereotípiáknak is köszönhetően: egyfelől elkerülték a gazdasági tárcákat ("nyilván azért, hogy a rossz gazdasági helyzetért ne kelljen felelősséget viselniük"); igényt tartottak azonban az oktatási-kulturális tárcára ("nyilván azért, hogy - a zsidók (?!) - kisebbségi helyzetükből kedvükre alakítsák a fiatalság gondolkodását, befolyásolják az egész kultúrát - a kultúrharc kimenetelét"); de megszereztek egy roppant fontos tárcát, a belügyit is ("nyilván azért, hogy politikai céljaiknak megfelelően adatokat gyűjtsenek ellenségeikről, s adatokat tüntessenek el az övéikről"). Ráadásul négy éve alatt elegendő tápot is adtak az előítéletekhez. Fodor Gábor miniszteri ténykedését botrányok kísérték végig, mígnem Magyar Bálint, egy sokkal ügyesebb (körmönfont észjárású) politikus került a helyére. Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt a rendszerváltozás kezdete óta először lépett fel a rendőrség (történetesen "nemzeti") tüntetők ellen brutális erőszakkal. Ráadásul az a tény is napvilágra került, hogy - a Kuncze vezette - Belügyminisztériumban olyan igazolást állítottak ki egy volt ávós számára, amely szerint az ÁVH-n nem alkalmaztak fizikai erőszakot...
Szintén nem vetett jó fényt a szabad demokratákra, hogy miközben a párt (Hack Péter) meghirdette a tiszta kezek politikáját, a négy éves ciklus legnagyobb port kavart korrupciós botrányából (a Tocsik-ügyből) ők is kivették a részüket a szocialistákkal. Elmondhatjuk tehát, hogy a ciklus végére (1998-ra) híveik nem lettek többen (sőt, sokkal kevesebben), de az SZDSZ-nek többé nem kellett egyedül viselnie a "mumus" - a nacionalista indulatok céltáblájának - akaratlan és hálátlan szerepét. Mérvadó (nem "szélsőséges") körökben is terjedt - ekkortájt még óvatosabban, a következő négy évben (a Fidesz "uralkodása" alatt) erőteljesebben - a nyílt "kommunistázás", s ez a törésvonal természetének megértése szempontjából - mint látni fogjuk - fontos mozzanat.


Törésvonal a harmadik kormányzati ciklus idején
(1998-2002)
Médiakönyvemben bővebben, e könyv egy másik fejezetében (Háborús vonások) elégséges mértékben igazolom, hogy a most következő négy év úgy indul, mintha az 1990-94 közötti évek folytatódnának: ezért is adtam neki a "Déjà vu-k kora" elnevezést.
    "Az ellenzék és hátországa - főképp a szabad demokratáké - újra előveszi az A-fegyvert, és úgy tűnik, akár a kisgyerek, önfeledten játszik vele. Lehet pedig, hogy fél, az is lehet, hogy készül valamire. Kívülről nem látszik, mi zajlik a fejben, csak a kisebb-nagyobb robbanások hangját hallani az újra ellenzéki médiából. Ha megvizsgáljuk az érzelmi töltetet, kísértetiesen a régi, ismerős motívumok: egyfelől a rettegés, az üldözöttség unos-untalan hangoztatása, az ellenfél lefasisztázása, leantiszemitázása, hozzákeverve egy keveset a kunbélás, kádárista, rákosista diktatórikus rémképekből, de nem feledkezve meg az új rémképről, Csurka Istvánról sem; másfelől az ellenfél mérhetetlen lenézése, ideológiájának, kultúrájának lelkes ócsárolása.
    Déjà vu."60
A Fidesz mindebből megérthette: liberális gyökerek ide vagy oda, nem remélhet kegyelmet. Ez a média, ennek a médiának a becses szószólói (törzsi harcosai) mindent el fognak követni, hogy kikezdjék, tönkretegyék a "nemzetieskedő", "kuruckodó" fiatal demokratákat. Az e mögött megbújó gyűlölködés, megsemmisítő, kirekesztő indulat, mérhetetlen egyoldalúság, elfogultság és igazságtalanság Orbán Viktorék számára semmilyen tekintetben nem tűnt helyénvalóbbnak, elfogadhatóbbnak, mint például a Vasárnapi Újság vagy a Magyar Demokrata "antiszemitizmusa", "szélsőjobboldalisága"; ráadásul a "nemzeti" törzs eme nagy hatású, véleményformáló orgánumai egyre nagyobb tisztelettel, sőt, szeretettel szóltak a fiatal, ambiciózus kormányfőről, ténykedéseiről, nagy ívű elképzeléseiről.
Orbán Viktorék csaknem egy hosszú éven át haboztak: átlépjék-e a Rubicont? Hozzáfogjanak-e a médiaegyensúly megteremtéséhez? A maguk képére és hasznára alakítsák-e ki és formálják át legalább a kisebbik részét? Nyíltan "elfoglalják-e" (amennyire egyáltalán elfoglalhatók) a közszolgálati rádiót és a televíziót; kevésbé nyíltan, de igénybe vegyék-e ehhez a MIÉP segítségét (a médiafelügyeletet ellátó kuratóriumi pártdelegáltak dolgában)? Alapítsanak-e lapot és finanszírozzák-e végső soron közpénzekből? Elfogadják-e nyíltan a "szalonképtelenek" támogatását, és tegyenek-e nekik ugyanilyen nyíltan gesztusokat, ha kell, százmilliós ingatlanhoz segítve őket infrastruktúrájuk létrehozásában? Világos volt a tét is, a kockázat is: ha minden marad a régiben, 2002-ben ezért bukhatnak. Ha elindítják a kiegyensúlyozó manővert, semmi nem menti meg őket a tömény szélsőjobboldalizástól, antiszemitázástól, fasisztázástól, rasszistázástól - s akkor meg ezért. Orbán Viktor végül a második változat mellett döntött. Úgy ítélte meg, a balliberálisok viselkedése sokkal rosszabb már úgysem lehet. A nemzeti oldalhoz való immár teljesen nyílt és visszavonhatatlan csatlakozással biztosan megnyerték maguknak - a "külső" elismerésre kiéhezett, s ezért minden jó szóért rendkívül hálás - nemzeti törzs szinte teljes egészét a nemzeti média csaknem teljes keresztmetszetének támogatásával, a Heti Válasz című mérsékelt hetilaptól a Magyar Demokrata című radikálisabbig és a Vasárnapi Újságig. Még a MIÉP sok tagjának, sőt, személyesen Csurka Istvánnak a rokonszenvét is kivívták; ez a rokonszenv csak a 2002. évi országos választások után párolgott el hirtelen, amikor kiderült, hogy a Fidesz markánsan megerősödött nemzeti radikalizmusa (s vele a nagy számú Miépes átszavazás) váratlanul elütötte Csurka pártját az Országházba kerüléstől.
Végül is: jó döntött-e a Fidesz?
Előbb néhány tény, majd néhány alapos feltételezés.
Az Orbán kormány elsőnek a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével (a Mazsihisz-szel) kötött megállapodást a szövetség [???] államosított ingatlanjai utáni teljes kárpótlásról, jelentősen megemelve azt az összeget, melyet a Horn-kormány erre a célra tervezett. Több olyan törvénymódosítást hajtott végre, amely a hitközségek által fenntartott intézmények pénzügyi támogatását szolgálta. Orbán Viktor és kormányának tagjai soha nem tettek antiszemita kijelentéseket. A baloldali (antinacionalista) sajtó és értelmiség mégis az első pillanattól fogva elementáris támadásokat intézett ellene, amelyekből nem hiányzott a antiszemitizmussal, fasizmussal, rasszizmussal való vádaskodás sem. Ezt figyelembe véve a Fidesz az egyetlen járható utat választotta. Ennek fényében kell értékelni a Mazsihisz elnökének véleményét is: Heisler András a Magyar Nemzet riportereinek kérdésére, hogy antiszemitának tartja-e Orbán Viktort, azt felelte, hogy "Orbán Viktort nem tartom antiszemitának, de közösségünket rendkívül sértette, hogy miniszterelnökként olyan médiaműhelyeket preferált, melyek antiszemitizmusa közismert".61 A "preferálás" bekövetkezése előtt a Mazsihisz soha nem emelte fel szavát Orbánék igazságtalan megtámadása ellen, nem valószínű tehát, hogy a Fidesz sokat veszített volna az említett médiaműhelyek preferálásával.
A Fidesz - pontosabban a jobboldal - 2002-ben a választásokat éppen csak hogy elveszítette; vagyis az MSZP - az SZDSZ-szel - nagyon ügyes (helyenként csalásgyanús) szervezéssel éppen csak hogy megnyerte. Ilyen értelemben a Fidesz jó stratégiát ("nemzetit") és jó taktikát ("radikálisat") követett. A Miépes szavazatok nélkül számottevőbb lett volna a veresége. De kevesebb nemzeti radikalizmussal sem nyert volna szavazatokat a balliberális táborból.
És az ingadozóktól?
Bizonyos adatokból arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Fidesz túlságosan nagy figyelmet szentelt annak a törésvonalnak, mely ennek a fejezetnek is a témája; sok mindent meglátott és felismert ennek a törésvonalnak a természetéből, mégis hibás következtetésre (lépésre) jutott. Jól látta például, hogy radikalizálódó "nemzeti" gesztusaival (ld. kokárda-kampány) és radikalizálódó "antikommunista" retorikájával (ld. pl. Kövér László esetét a kötéllel) csaknem az egész egyszerre "nemzeti" és "antikommunista" jobboldal szavazatait megszerezheti magának. Ám nem vette észre, hogy bár a törzsi háború képletesen valóban kettévágta Magyarországot, tehát alapos okkal lehetett "két világ"-ról (két világ határáról) szólni, az ország választóinak tekintélyes része mégsem tudott vagy mégsem akart a törzsi értékek szerint orientálódni. Erre a felismerésre még párt is szerveződött (a Centrum), ám kívülállóságát nem tudta hitelt érdemlően igazolni, már csak ezért sem játszhatott meghatározó szerepet a választásokon.
Egy korábbi írásomban (Fidesz-vereség: mi történt?!) a 2002. évi országos választások két fordulója között elemzem az első forduló - igen meglepő - eredményét s egy igen különös kísérőjelenségét. A Magyar Demokratában megjelent írásból három, a "mérleg nyelve"-szavazókról szóló részt itt is felidézek; úgy vélem ugyanis, hogy az ő létük és viselkedésük figyelmeztetés: a törzsi háborúba belefeledkezve hajlamosak vagyunk megfeledkezni mindazokról, akik egészen más képlet szerint gondolkodnak és léteznek; s észre sem vesszük, mikor idegenítjük el őket egész rendszerváltozásunktól, demokráciánktól.
    Az összes kis párt elnöke - ha bekerült pártja az Országgyűlésbe, ha nem - egyöntetűen azzal magyarázta a vártnál gyengébb szereplésüket, hogy a kimagasló választói részvétel (71 %) nem kedvezett számukra. Minden jel szerint igazuk van. A mérleg nyelvét azok a voksolók billentették a szocialisták felé - a Fidesz és a kis pártok ellenében -, akik, mondhatni, mindenki számára váratlanul rászánták arra a fáradságot, hogy elvonuljanak az urnákhoz. Összehasonlításképpen: négy évvel ezelőtt a választóknak csak 56,25 százaléka ment el. Minek köszönhető a voksolási hajlandóságnak ilyen - legalábbis hatására nézvést - óriási változása? S miért pont a szocialistáknak kedvezett ez?
    Körültekintő kutatás nélkül biztosat állítani természetesen nehéz. Szintén a közvélemény-kutatók jóvoltából annyi azonban tudható, hogy a több mint 500 ezer váratlan voksoló 80 %-a (kb. 400 ezer) a szocialistákra szavazott. S azt is tudni, hogy soha ilyen magas még nem volt - nem csak a részvétel, de - a választ megtagadók aránya: 16 százalék! Néhány logikus felvetés, gondolat ennek ismeretében már adódik.
    Olyan választói rétegről lehet szó, amely nem abban volt bizonytalan, hogy kire szavazzon, hanem hogy egyáltalán elmenjen-e szavazni. Minden bizonnyal olyan emberek ezek, akik vesztesei a rendszerváltozásnak. Olyanok, akik sikertelenek, s talán még szerencsétlenek is. Vagy ha sikeresek, úgy érzik, ehhez semmi közük az új politikusoknak, de nincs köze még a demokráciának sem, mert ők már Kádár alatt is meg tudták szerezni a magukét, ráadásul akkor kevesebb volt hozzá a hűhó, a képmutatás, kisebbek a pártklientúrák. Mindezek miatt nem gondolták úgy, hogy nekik demokráciát kellene játszaniuk; egyik párt sem tudta lelkesedésbe hozni őket, a harsány, pénzpazarlós kampányolás még talán dühítette is őket. A közvélemény-kutatók is ezért nem tudták szóra bírni őket, mennek-e, és kire akarnak szavazni. E kudarcos (vagy közömbös) emberekben, lassan ébredt a hajlandóság, hogy "na jó, beszállok"; de erre az ő indítékuk más volt, mint a többségé. (...)
    E csalódott emberekből (akik szerencsétlenségükkel magukra maradtak vagy a maguk felemás - összeügyeskedett, de olykor talán meg is dolgozott - sikerével inkább a maguk útját szeretik járni), a kampány kezdetben csak mérsékelt érdeklődést váltott ki. Az egyre intenzívebb országos kampánycirkusznak azonban előbb-utóbb beérik a "vetése", egyre nehezebb bárkinek is kivonnia magát alóla. Két hónappal a választások előtt megkérdeztem elsőszavazós diákjaimat (harminc újságíró-, illetve kommunikátorpalántát), hogy ki készül élni állampolgári jogával. Kevesebb, mint fele. Az első forduló másnapján ugyancsak megkérdeztem: ki volt választani? Egyetlenegy kéz maradt lent. Nem biztos azonban, hogy a szóban forgó, "mérleg nyelve"- réteg a kampánycirkusz hatására azt érezte át, hogy neki mint állampolgárnak felelőssége és kötelessége elmenni szavazni, mert ettől demokrácia a demokrácia. A választási eredmények és az iménti közvélemény-kutatási adatok ismeretében sokkal valószínűbbnek tűnik az, hogy minél inkább azt próbálták bebizonyítani neki, hogy milyen ragyogóan megy minden, hogy itt már a jövő építése javában elkezdődött, hogy itt a polgárok közérzete (jókedve) fellegekbe emelkedett, hogy itt a Terror Házától a Magyar Nemzeti Színházig, a Hídembertől az Uránia Filmszínházig csupa csoda minden, a Széchenyi-terv beláthatatlan távlatokat nyit minden magyar polgár számára - nos ezek az egyébként valóban fontos dolgok ezt a szkeptikus, kiábrándult réteget annál jobban irritálhatták. (...)
    A "mérleg nyelve"-réteg bár a szocialistákra szavazott, de egyáltalán nem a szocialistákkal rokonszenvezik, hanem a mindenkori fennálló kormányzattal, a demokráciát éppen megtestesítő hatalommal ellenszenvezik. Nem valakire megy szavazni, hanem valaki ellen. Ugyanez a réteg ugyanabból fakadó csalódottságában már aktívan közreműködött az Antall-, illetve Boross-kormány leváltásában is. A változó részvételi arányokból láthatóan ez a réteg fontosabbnak ítélte, hogy 1994-ben megbüntesse az MDF-et, a "rendszerváltoztató" pártot, mint hogy 1990-ben - a hosszú-hosszú idő után első szabad választásokon - éljen állampolgári jogával: ennek első fordulójában a választók mintegy 65 százaléka járult az urnákhoz, négy évvel később 68 százalék!
    Ugyanez a réteg azonban meg sem mozdult 1998-ban, a választások első fordulójában. Addig nem tapasztalt alacsony részvétel: 56,26 százalék. Vagyis a választásra jogosultak jóval több, mint negyven százaléka nem akart élni azzal a jogával, hogy beleszóljon az ország sorsának alakulásába! Mert annyira jól mentek volna a dolgok? Nem. Azért mert nem hitt a választás értelmében, nem hitt a demokráciában. S mert számára most nem volt tétje a választásnak!
    Ez a réteg ugyanis jellemzően az új rendszert, azaz a demokráciát megtestesítő pártokat, az új - és számára többé-kevésbé idegen, sőt idegesítő - fogalmakkal élő politikai erőket szereti-akarja büntetni. Ő, aki nem hisz felelősségében, választása értelmében, nem polgár. Aki polgárokról beszél, az nem róla beszél, sőt, kihagyja a kedvezményezettek, a felmagasztaltak közül. Aki nemzetről beszél, az szintén kirekeszti őt a láthatóan boldogan együtt építők, együtt tapsolók táborából, mert ő egy egyszerű lakos, születése jogán állampolgár, akinek nincs szüksége sem a nemzeti hókuszpókuszokra, sem a határon túli magyarokra, s ő csupán azt szeretné, hogy itt és most garantálják számára a megélhetést, a boldogulást. Ne beszéljenek neki állandóan a holnapról, a jövőről, mert azt már a szocializmusban is unta, ne traktálják mosolyokkal és bizakodásokkal, amikor a politika köreiben már most sem tud kihez segítségért fordulni. Egyáltalán: ne beszéljenek neki demokráciáról! Miközben az új politikai és a hozzá többé-kevésbé kötődő gazdasági elit soha nem látott jólétben, soha nem látott hatalmi befolyással él, neki rosszabbul megy, mint Kádár idején; vagy jól megy most is, de éppen nem a demokrácia vívmányainak köszönhetően, hanem lappangó antidemokratikus burjánzásokba, a demokrácia torzulásaiba belekényszerítve. A jobb életért, megélhetésért, sikerért folytatott verseny terepe egyre kevésbé valamiféle ideális szabad piac, ahol ki-ki tisztességgel megmérettetik és győz a jobbik; ellenben az győz, aki jobban visszaél a hatalmával, aki többet fizet vagy szolgál azoknak, akik visszaélnek a hatalmukkal, vagy aki egyszerűen csak többet lop vagy nagyobbakat csal.
    Nem azt állítom, hogy ma ez volna Magyarország; de azt igen, hogy ez is Magyarország, s nem rémképeket álmodik, hanem a valóságot - a valóság egy-egy igaz szeletét - éli meg az, aki így érez, így gondolkodik. Az az ember, aki ez ellen szavaz, a létező demokrácia ellen protestál. A demokratát játszókat bünteti. Minél inkább "játsszák", annál inkább. Ez az ember nem félelmében hallgat; nem arról hallgat, hogy a szocialistákra óhajt szavazni; hanem amiatt hallgat, mert lelkileg kívül helyezte magát a demokrácián; amiatt hallgat, mert igazából nem választani, hanem büntetni készül.62
Ennek a kudarcos rétegnek az irritálásába-hiszterizálásába váratlan taktikaváltással, hirtelen előkapott "okos" - ráadásul nyerőnek bizonyult - kampánypolitikával besegített, már-már vesztét érezvén, a szocialista párt is. Érdekes színfoltja törzsi háborúzásunknak, hogy ehhez a tippet és löketet egy izraeli kampányspecialista, Ron Werber adta meg; a választások után közvetve-közvetlenül gyakori témája volt ez a "nemzeti" orgánumoknak. Még érdekesebbnek tűnik azonban az, hogy a hírek szerint Ron Werber nem olyasféle útmutatást adott, hogyan kellene a kampány során a nacionalista - antinacionalista (azaz törzsi) ellentéteket kezelni, kiaknázni (ez amúgy is ment a kampányrésztvevőknek), hanem kifejezetten arra biztatott, hogy a kormányzati sikereket, eredményeket kell a lehető legdurvábban "negatívba forgatni"; akár a "nemzeti" sikereket is. Ha például a Fidesz sikert ért el a nemzeti propagandában, akkor folyamatosan a korrupció és tékozlás árnyékát kell rávetíteni mindarra, ami ide kapcsolódik (pl. az Országimázs Központ, az Ezüsthajó, a Happy End, a Millenáris Park, a Hídember stb.). Vagy ha például Orbán Viktor alig pár hónappal a választás nagy napja előtt büszkeségtől dagadó mellel írja alá a státustörvényről szóló megállapodást román partnerével, s eközben kissé pimasz és fölényes mosolyt küld a kamerák erdején át ellenfeleinek, akkor ezt az erőt, sikert demonstráló, sőt, a leendő győzelmet sugalló aktust minimum 23 millió román munkavállaló "várható" beáramlásával való riogatással kell ellensúlyozni.
Így történt.
A helyzetben rejlő furcsa paradoxon, hogy a román "sáskajárással" való riogatás voltaképp egy valóban alantas - mert gyűlölködő - nacionalista érzést lovagolt meg; olyasfélét, amely fényévnyi távolságra áll a Fidesz által is táplált közösségmegtartó - közös múltat ápoló és közös jövőt építő - nemzeti eszmeiségtől. A 23 millió román veszedelmétől azok rémüldöztek, akiknek magyarsága (magyar önazonossága, identitásérzete) nem a közös nemzet közösségi élményéből - közös sorsból, közös felelősségekből és kötelezettségekből, közös örömökből - táplálkozik, hanem az egyéni kiváltságokból; azokból, amelyek abból származnak (adódnak), hogy valaki magyar; ám nem abból, hogy magyar nemzetiségű, hanem abból, hogy magyar állampolgárságú. Az ilyesfajta mentalitás (értsd: az ilyen mentalitású személy) szélsőséges helyzetekben mint "kisnyilas" vagy "kiskommunista" egyaránt megtalálja a helyét, hiszen bárkit és bármit (bármilyen személyt, csoportot, etnikumot) képes gyűlölni, akiről/amelyikről azt állítják, hogy felelős az ország szorult helyzetéért vagy amiért helyzetének rosszabbra fordulása várható, és benne az ő helyzetének tényleges vagy lehetséges megromlásáért.
A paradoxon felfedezésének számunkra azért van jelentősége, mert hozzájárul a törésvonal természetének megértéséhez. Az Orbán-féle (vagy akár az Antall-féle "15 milliós") nacionalizmus, minden ellenkező híresztelés és vádaskodás ellenére, nem kirekesztő, hanem védekező. Természetesnek veszi és magáénak tekinti a Szent István-i örökséget, vagyis egyáltalán nem idegenkedik az idegenektől, létezésüket nem veszteségként, hanem gazdagodásként éli meg - egészen addig a határig (pontig), amíg saját közösségi (és nem egyéni!) létében nem érzi fenyegetve magát. Ámde a Kovács Lászlóék által - a 23 millió román beözönlésének rémképével - meglovagolt "nacionalizmusnak" valójában semmi köze a "nemzeti" felfogáshoz, annál inkább a "magyar állampolgári" tudathoz, azaz a vele járó jogokhoz és kiváltságokhoz. Hogy ez mennyire így van, fényesen bizonyítja az a tény, hogy a 23 millió "románon" rémüldözőnek eszébe sem jut, hogy ezek között akár erdélyiek (bánátiak stb.), azaz ottani magyarok is lehetnek. Ezek a magyarok ugyanis számukra valójában románok.
Nem véletlen, hogy miközben a hazai szocialisták és szabad demokraták nap mint nap számos jelét adják annak, mennyire idegen tőlük az afféle felfogás, hogy "a magyarság egységes nemzetet alkot", s olyan főideológusuk például, mint Kovács László pártelnök (s egyben külügyminiszter), habozás nélkül levenné a Szent Koronát a magyar igazolványról (mondván, hogy Nagy Magyarországra emlékeztet, s ez egyaránt zavarja az Európai Unió bürokratáit és a szomszédainkat), eközben súlyos támadásként és sérelemként élik meg, ha valaki kétségbe vonja magyarságuk igaziságát. Különösen beszédes e tekintetben a szabad demokratáknak a státustörvényhez való viszonyulása, amelynek elemzését másik fejezetben végzem el. Itt csupán annyit mondok, hogy a liberálisok, kik különben a kisebbségi jogok csorbulására, illetve a kisebbségi lét nehézségeire oly fogékonyak, a határon túli magyaroknak mint közösségnek a gondjaival egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, még a látszatok (a propaganda) szintjét sem. A Bauer Tamások szemében ugyanis a "nemzet" mint valóságosan ható tényező erősíti a magyarsághoz mint nemzethez (történelmi, kulturális közösséghez) kötődők boldogulásának esélyét, ám gyengíti azokét, akik a magyarsághoz (Magyarországhoz) inkább csak jogalanyként: állampolgárként, lakosként kötődnek és tartoznak.
A kettő közti határvonal azonban nem feltétlen egyértelmű és világos. Minden országnak vannak ugyanis nemzeti jelképei, tehát a kétféle kötődést nem lehet élesen elkülöníteni egymástól. Azon túl, hogy magyar liberális körökben időnként divattá válik a nemzeti jelképek gúnyolása, nincs okunk kételkedni abban, hogy ugyanebben a tágabb liberális szférában bőségesen vannak olyanok is, akik szintén megkönnyezik, ha egy magyar lép az olimpiai dobogó legfelső fokára, felcsendül a magyar himnusz hangja, s felvonják a nemzetiszín lobogót.
    Egyikük például, aki ezt a könnyezést bizalmasan elárulta, egy balliberális lap és egy balliberális tévéműhely munkatársa, zsidó származású, ráadásul - nem ritkaság ez a magyar médiában - egykor titkosügynök volt. Sablonos "nemzeti" felfogás szerint eme meghatározások - sablonok - mindegyike önmagában elegendő, hogy valaki ne hatódhasson meg magyar sikeren magyar büszkeségében. Az élet, úgy tűnik, mindig bonyolultabb, árnyaltabb, mint ahogy előítéleteink alapján tudjuk elképzelni.
Mindezek fényében már az is érthető, hogy miért váltott ki súlyos ellenérzést - sőt, valósággal dühöt - a baloldalon a Fidesznek, illetve a "nemzeti" tábornak az az elhatározása, hogy 2002. március 15. után nem veszi le a kokárdát, hanem a választásokig "minden igaz magyar" magán viseli. Nem lenne helyes arra fogni, hogy az ügyes kampányfogás bosszantotta volna a "nemzetietleneket". Hanem valóban úgy érezhették, hogy a Fidesz túllépett egy olyan határt (az elemző szempontjából: ugyancsak a Rubicont), amely minden tekintetben elfogadhatatlan, visszautasítandó: hiszen akárhogy is, de azt üzeni, azt sugallja, hogy aki baloldali, az valójában nem a nemzet, nem a magyarság valódi tagja, hanem idegenszívű, hazafiatlan, vagy tán még hazaáruló is.
Nos, bizonyos, hogy ezen a kampányhúzáson többet veszített a Fidesz, mint amennyit nyerhetett rajta; ha nem is közvetlenül, de közvetve. Lehet, hogy elcsábított vele pár ezer embert Csurka táborából, talán még az MDF-ből is, az viszont egészen biztos, hogy élesen maga ellen fordította a baloldal mérsékeltjeit. A kokárdázás hatására - erre való feleletként - alakult meg például a Modern Magyarok Mozgalma, amely az ország ily módon való megosztása (kettéosztása) ellen lépett fel. A Fidesz ellen mint az országot megosztó, ároképítő párt elleni harc aztán egyik jól bevált eleme is lett a szocialisták és a szabad demokraták választási kampányának. A Medgyessy Péter 40 milliós (Gresham palota-féle) "lobbiügyét" átvészelve az ellenzék innentől kezdve lépésről-lépésre legyűrhette a még meglévő távolságot maga és a Fidesz között. Ha netán nem lenne igaz, a helyzet kiélezett, elmérgesedett voltát akkor is jól tükrözi az a hír, amelyet Wittner Mária a nevezetes, Erzsébet-hídi "csata" egy éves évfordulóján - ugyancsak a hídon elmondott szónoklatában - osztott meg a közvéleménnyel: Izraelből charterjáratok hozták a kettős állampolgárságúakat szavazni. A baloldalra - pontosabban a "leselkedő nacionalista veszély" ellen - szavazni, ha nem is hazafiúi, de "erkölcsi" kötelességgé vált; mint ahogy "erkölcsi" kötelességgé vált a bizonytalanokat, habozókat, a rejtőzködő "mérleg-nyelve"-szavazókat a "nacionalisták" ellen hangolni (s ezzel indirekt módon a baloldal mellé állítani). Az előbb említett évforduló előestéjén az újonnan felépült (szekszárdi) Szent László hídon tartott ünneplésen (a polgári körök összejövetelén) Orbán Viktor elnök nem véletlenül nyilvánította ki félreérthetetlenül, hogy a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség ezentúl a baloldalt is a nemzet részének tekinti.
    "Eljött az ideje, hogy szóba elegyedjünk azokkal is, akik másképp szavaztak. [...] Ha hiszünk abban, hogy lesz teljes nemzeti összefogás, akkor eljött az idő, hogy polgári összefogás után elkezdjük építeni az ennél szélesebb nemzeti összefogást is a problémák megoldása érdekében."63
    "Miért kellene a közös gondoktól gyötört, a nehezedő megélhetés, a munkahelyek elvesztése, a gyermekeink jövője miatt egyformán aggódó embereknek egymással szemben állniuk, ahelyett, hogy együtt próbálnánk megállítani hazánk süllyedését [...]" - erősíti meg az új politikai irányt a Fidesz első embere három hónappal később.64
Ez azonban már a következő kormányciklus ideje, az utolsóé, amelyet a törésvonal tanulmányozásáért vizsgálunk. Előbb még, az 1998-2002 közötti időszakot elemezve, feltétlenül figyelmet érdemel három, témánk szempontjából fontos körülmény, illetve esemény. Az első kettőről rövidebben-hosszabban másutt is szólok, ezért csak megemlítem őket. Ezek egyike a baloldal szívós igyekezete, hogy, úgymond, a "szélsőjobb rohamosztagát", a MIÉP-et összemossa a Fidesszel. Másika: az a valószínű tény, hogy az Egyesült Államok elnöke azért nem fogadta a választások előtt Orbán Viktort, mert a magyar kormány Grippen típusú, svéd vadászgépek megvásárlását határozta el (vagy más vélemények szerint: nem mutatott elég lelkesedést a NATO támogatására a prágai konferencia idejének közeledtén). A választások után a még szomorúbb tény: az ügy folytatásaként az USA legbefolyásosabb külügyi folyóiratában, a Foreign Affairs-ben Orbán Viktort és kormányát nacionalizmussal és antiszemitizmussal vádolták. Hogy mennyire helytállóan - pontosabban: nem helytállóan -, azt közvetve a magyar bíróság eldöntötte, amikor Juhász Ferencet ugyanezért a tettéért elmarasztalta Orbán ellenében. Azt pedig, hogy az USA számára mennyire fontos kérdésről van (volt) szó, jól mutatja, hogy Tom Lantos nyíltan lobbizott az amerikai gépek vásárlása érdekében. Az eset mindenesetre bebizonyította, hogy az üzlet érdekében az amerikai szuperbirodalom minden gátlás nélkül beveti akár az A-fegyvert is NATO-szövetségese ellenében.
A harmadik, témánk szempontjából lényeges esemény látszólag az SZDSZ belső hatalmi harcához, valójában pedig a törésvonalhoz való viszonyulásának - azaz identitásának - kérdéséhez, problémájához kapcsolódik. Az 1998. évi választási vereség után Kuncze Gábor lemondott pártelnöki posztjáról, a küldöttgyűlés Magyar Bálintot, a Horn kormány kultuszminiszterét választotta meg helyette. Sem a kifelé sugárzott kép, sem a népszerűség nem változott számottevően; a közvélemény-kutatási adatok folyamatosan a parlamentbe kerüléshez szükséges bűvös 5 százalék alatt, nagy ritkán egy-két százalékkal fölötte jegyezték a szabad demokraták támogatottságát.65 Ez a tény újra előhívta a párt berkeiben annak gondolatát, nem kellene-e más logika szerint politizálni. Miután Magyar Bálint 2000 őszén bejelentette lemondását, ketten vállalkoztak a megmérettetésre, az elnöki szék megszerzésére: Fodor Gábor és Demszky Gábor. Az előbbi jelöltnek nem volt elegendő népszerűsége és támogatottsága, sem merőben új elképzelése a párt vezetéséhez, felemeléséhez. Az utóbbi jelölt viszont (Budapest többszörös főpolgármestereként) nem csupán a legsikeresebb szabad demokrata politikus, de még látványos változásokat is ígért mind a párt politizálását, mind népszerűségét illetően. Rövid belső választási kampányt követően az SZDSZ küldöttgyűlése - december elején - Demszky Gábornak szavazott bizalmat. 2001. nyarán - kevesebb mint egy évvel a választások előtt! - Demszky beismerte kudarcát, és ő is lemondott. Újra Kuncze Gábor lett az elnök. Az előbbi bukásának, az utóbbi győzelmének okai ragyogóan rávilágítanak, miért ott van az SZDSZ a magyar politikai palettán - miért ott van beágyazódva, sőt, "bebetonozódva" -, ahol van: individualista-liberális párt létére a baloldalon, vezetőinek egykori üldözői, az állampárt-utód mellett - a "nemzeti", "polgári" pártokkal szemben.
Demszky az "egyenlő távolság politikáját" hirdette meg. Azt már Magyar Bálint is hangoztatta, hogy az SZDSZ bármelyik nem szélsőséges párttal hajlandó együttműködni: ez azonban csak az MSZP-től való gyengéd távolodásnak számított, s a Fideszhez való ugyanilyen gyengéd közeledésnek. Demszky már pontosan középen jelölte ki a maguk helyét, oda képzelte el egy önálló liberális pólus kiépítését, ahonnan egyforma erővel támadhatnák és dicsérhetnék bal- és jobboldali vetélytársaikat. S most adjuk át a szót Tóth Csaba és Török Gábor politológusnak, ők a következőt szögezik le idevágó tanulmányukban66:
    "A pártelnöknek azonban nem sikerült elfogadtatnia azt a koncepciót, hogy az SZDSZ bármely demokratikus párttal hajlandó együttműködni, hogy nincsenek állandó, természetes szövetségesei; sem a politikai vetélytársak, sem a szavazók nem fogadták ezt el. A szavazók a 2001 tavaszán a dabasi időközi választások második fordulójában például egyértelműen demonstrálták, hogy ha még állva is marad az SZDSZ-es jelölt, akkor is hajlandók a szocialistákra szavazni a kormánypárti jelölt győzelmének megakadályozása érdekében. De a különböző közvélemény-kutatások is azt mutatták, hogy az SZDSZ-es szavazók a másodlagos pártpreferenciákat illetően sokkal közelebb állnak az MSZP-hez, mint a Fideszhez. Hasonlóképpen az MSZP-s szavazók között az SZDSZ másodlagos támogatottsága lényegesen felülmúlta a Fideszt választók körében tapasztalt mértéket."
A szerzőpáros azt is megállapítja, hogy az "egyenlő távolság" politikájának érvényesülését "leginkább az akadályozta, hogy a Fidesz egyszerűen nem vett tudomást az SZDSZ új pozicionálási törekvéseiről". Csakhogy ez a "tudomásul nem vétel" már ugyanúgy okozat, mint akár a dabasi "demonstráció", akár a másodlagos preferenciák különös alakulása. A Nagy Magyar Törésvonal a nacionalisták és antinacionalisták között húzódik; a Fidesz "végérvényesen" ennek alapján pozícionálta (és ebből következően: definiálta) magát. Demszky és pártja azonban erről a viszonyulásáról nem mondott semmit. Habár kijelentette, hogy a Fidesz sincs messzebb tőle, mint az MSZP, semmi jelét nem adta annak, hogy ez egyúttal az antinacionalista felfogásának felülbírálását is eredményezné. A Fidesz mint a nemzeti oldal főereje - bizonyos értelemben felszabadítója - egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy saját pozíciója gyengítésének veszélye nélkül bármiféle viszontgesztusokat tehessen az itteni ("nemzeti") felfogás szerint kimondottan "magyar- és nemzetellenes" pártnak.
De fordítsuk meg a kérdést: lett volna-e esélye, lehetősége Demszkynek (az SZDSZ-nek), hogy a Fideszhez hasonlóan "nemzetibbé" tegye politikáját? Némileg paradox módon az "egyenlő távolság" politikájának bukása megadja a választ: a szabad demokrata-hívek pontosan tudták, hogy a Fideszhez való közeledés, ha kimondva nem is, de kimondatlanul magában rejti a következetes antinacionalista politika feladását. Amint Dabason is látható volt, inkább szavaztak az MSZP-s jelöltre, semhogy még a "nacionalista" kormánypártok jelöltje legyen a befutó. Tehát mindenképp közelebb áll hozzájuk - természetükhöz - az MSZP; s mivel a Fidesz - ekkor egyébként még kevésbé jellemző - kommunistázása ezeket a liberális híveket olyan nagyon nem bánthatta és nem sérthette, nyilvánvalónak tűnik, hogy leginkább a Fidesz és társai "nacionalizmusa" sértette, riasztotta őket. (Szóba jöhetne még, hogy nem a fiatal demokraták ideológiájával volt bajuk, hanem a korrupció és a pazarlás tapasztalható mértékével; csakhogy ha valaki a szocialisták gazdasági hatalomátmentését, meglehetősen gátlástalan vagyonszerzését kisebb veszedelemnek látta, mint a Fidesz ügyeskedéseit, "klientúrájának" anyagi gyarapodását, abban már ott kellett lennie - "dolgoznia" - egy látástorzító szűrőnek: a "zsigeri" ellenszenvnek.)
Tény, hogy az SZDSZ 2001. július elején tartott küldöttgyűlésén Kuncze Gábor kijelentette: le kívánja zárni az "önállósággal" kapcsolatos "álvitát". Miként az imént idézett politológus szerzőpárostól megtudjuk, e gyűlésen "nem jelent meg az MSZP támadása - sőt, egyáltalán az MSZP emlegetése - és ezzel együtt legfontosabb céllá az Orbán-kormány leváltása vált." Kuncze Gábor "két nagy kérdésben kritizálta a kormányt és - kisebb mértékben - próbálta vázolni az SZDSZ álláspontját: ezek a korrupció és a demokratikus intézmények kérdései voltak."67
Mindebből ismét szépen kiviláglanak múlt, jelen és jövő valóságos mozgatói: miért inkább az MSZP; miért "az Orbán-kormány leváltása"; miért épp a korrupció; miért épp a demokratikus intézmények?
Magyarországon - s általában a világon - liberális párt liberális programmal nem tud nagy párt lenni. A liberalizmus jellemzően nem önmagában érték; a szabadsággal, szabadelvűséggel kezdeni akarunk, illenék kezdenünk valamit. Jogállamot, demokráciát építeni, s versengő piacgazdaságot. Az SZDSZ gyökere, a demokratikus ellenzék politikai gondolkodásának középpontjába az 1970-es évek végétől a liberális emberi jogi felfogás, majd az 1980-as években a demokratikus jogintézmények kerültek. Célja ekkor sem a nemzet függetlensége volt (szemben az népi-nemzeti értelmiségi körével), hanem a (civil) társadalom állami uralom alól történő "felszabadítása".68 De amikor már mindenki - minden rendszerváltoztató párt, beleértve az állampárt jogutódját - javában demokráciát épít, a liberális elvek hangoztatása nem tűnik elégségesnek. A Fidesz is liberálisként indult, de akkor és attól lehetett nagy párt, hogy szélesebb társadalmi bázist keresett magának valóságos létező törésvonal mentén (mondhatni, valóságosan létező frontvonal mögött). A "nemzeti" erők élére állva volt mit mondania (állítania) választóinak. Ezen az úton az SZDSZ nem akarta (s mint választóinak döntéséből - "demonstrálásából" - láthattuk, nem is tudta volna) elkísérni. A baloldal nagy részét azonban gyakorlatilag lefedték a szocialisták. Amit népszerűségük jellemzőiről és okairól 1997-re vonatkozóan ír Körössényi András politológus, lényegét tekintve 2001-ben is érvényes:
    A kormánypolitika cikcakkjai, a kormányt és a kormánypártokat övező korrupciós botrányok sora, a választási ígéretek "szögre akasztása" ellenére az MSZP népszerűsége - a kisebbik koalíciós partnerrel, az SZDSZ-szel ellentétben - a kormányzás éveiben alig kopott meg: 1997-ben is a legnépszerűbb párt. Az MSZP "osztályok feletti" karakterrel bír ideológia-pragmatikus értelemben és bázisát tekintve is. A magas státusú vezetők és a munkások, a magukat a felső osztályban és a munkásosztályba sorolók között egyaránt a legnépszerűbb párt, és az osztálytagoltság ezen két ellentétes pólusán helyet foglaló rétegekben nagyobb támogatottsággal bír, mint a középrétegek körében. [...]
    Az MSZP sikerének egy másik eleme, hogy a Kádár-rendszerből ismert politikai nyelvezet, stílus, a kisemberközpontú politizálás, a depolitizáló modernizációs ideológia az 1950-1970-es évek között szocializálódott választók körében tartósan vonzóak maradtak.
    A siker harmadik fontos eleme a szocialista párt politikai egységének megőrzése. Míg 1990-1994 között a kormányzati pozíció és a politikai ellenfelek törekvései az MDF-ben bomlási folyamatokat indítottak el, addig az ellentétes érdekű társadalmi csoportok támogatását élvező MSZP egysége kormányzati pozícióban sem csökkent semmit. [...]
    Mindez arra utal, hogy a kommunista rendszer nómenklatúra-rétegéhez való tartozás, az egykori MSZMP-ben való közös politikai szocializáció és a szoros pártegység kommunista hagyománya fontos, a párt belső kohézióját is növelő erőforrásokká váltak."
Ezek után mi marad az SZDSZ-nek? Amely a 80-as évek végén, a 90-es évek elején - miként ugyancsak Körössényi megállapítja - radikálisan individualista; példaképe a kortárs amerikai emberjogi, multikulturális társadalom. Elvei azóta sem változtak (szemben például a szocialistákkal, akik lelkes szocializmus-építőből lelkes kapitalizmus-építőkké váltak; vagy a Fidesszel, amely jogelvek helyett inkább a nemzetépítő elvekre összpontosítja figyelmét); de ha elvei nem változtak is, elvszerűsége, politikája annál inkább. Mint láthattuk, az első szabad választásokat követő egy évben - a sajtó támogatásával - az SZDSZ rendkívül támadó politikát folytatott a "nemzeti" kormánnyal, illetve pártokkal szemben. Ennek ellenhatásaként felerősödött a belső ellenzék, a "jobbszárny", amely Tölgyessy Péter vezérletével igyekezett az MDF felé nyitottabb (némileg megértőbb, valamelyest mérsékeltebb) politikát folytatni. Ennek vetett véget az 1991-92-es évek irányváltása: Tölgyessy megbuktatása, az alapító atyák ismételt vezető pozícióba kerülése, a párton kívül pedig a Demokratikus Charta nevű politikai mozgalom révén az "antifasiszta" baloldali blokk megszervezése. Egyúttal bekövetkezett a "végérvényes" jobbra zárás, balra nyitás; ez nem csupán az 1994-es koalíció megalapozását jelentette, hanem a törésvonal elmélyülését, kiszélesedését. A lényegében az SZDSZ és az MSZP által lefedett Charta-koalíció (jellemző, hogy a Fidesz távol tartotta magát tőle!) stratégiája: "a jobbközép kormány és a jobboldali pártok - az MDF-FKGP-KDNP - szélsőségesként való megbélyegzése, a kormánynak, illetve a kormánykoalíció egészének az MDF-en belüli, majd onnan kivált, Csurka vezette nemzeti radikálisokkal való azonosítása, s reakciósként, szélsőjobboldaliként vagy egyenesen fasisztaként való beállítása"69.
    E stratégia legfontosabb erőforrása a párt holdudvarát alkotó széles értelmiségi kör volt, amely komoly szerepre tett szert a sajtóban és más elektronikus közvélemény-formáló eszközökben. Az SZDSZ komoly értelmiségi hátterét, a baloldali-liberális értelmiségiek SZDSZ-t támogató tevékenységét szimbolizálta a párt 1994-es jelölőlistája, amelynek végén mintegy kéttucat országosan ismert értelmiségi szerepelt.70
1994-ben, amikor a párt ellenzékiből kormánypozícióba került, újabb irányváltás következett: egyfelől (már csak hajdani harsány antikommunizmusa miatt is) az SZDSZ szükségét érezte, hogy kormányon belül is félig-meddig megőrizze-demonstrálja "tagadó" ("ellenzéki") jellegét; másfelől viszont egyre inkább felhagyott az elvi politizálással: az elkövetkező években sokat veszített korábbi, emberjogi, liberális, "kisebbségvédő" karakteréből71 és áttért a gyakorlatias (hatalomszerző, hatalomérvényesítő) politikára. Ehhez kiváló lehetőséget nyújtott az MSZP, amely parlamenti abszolút többsége ellenére komoly miniszteri posztokat juttatott az SZDSZ-nek; koalíciós partnerének miniszterelnök-jelöltje, Kuncze Gábor nemcsak a rangos belügyminiszteri bársonyszéket foglalhatta el, hanem a miniszterelnök-helyettesi posztot is megkapta.
Hogy a pragmatikus politika súlya megnövekedett az SZDSZ-en belül, azt jelzi, hogy Kis János lemondott a párt emberi jogi bizottsága éléről, a "kultúrharc" kedvelője, Fodor Gábor távozott a kulturális tárca éléről, egyik pártalapítója, Pető Iván lemondott a pártelnökségről - és hogy Kuncze Gábort megválasztották Pető helyére.
    Kuncze belügyminiszterként inkább a férfias rendőrség híve; a rendőrségnek az állampolgárokkal szembeni jogai erősödtek, a gyanúsítottakkal szemben esetenként előforduló rendőri túlkapások megmaradtak. A SZDSZ emberi jogi bizottsága által ezzel kapcsolatban készített, bíráló belső vitaanyagot a pártvezetés elfektette, ez ellen tiltakozott lemondásával Kis János, a párt első elnöke, egyik alapítója és befolyásos ideológusa.72
Az 1998. évi választások elvesztése után logikus lépésnek látszott Kuncze lemondása. De logikus lépésnek látszott később Demszky "egyenlő távolság" koncepciója is. Kuncze újbóli megválasztása azonban világossá tette, valójában milyen szűk mozgástere van a szabad demokraták pártjának, mire érdemes, s mire nem érdemes törekednie. Mindenekelőtt: nem fordíthatja energiáit a feloldhatatlan ellentmondásra, azaz nem célszerű azzal kísérleteznie, hogy kisebbségi helyzetből és szemléletből széles társadalmi bázist verbuváljon magának. Mint azt az élet (az elmúlt tízegynéhány év) több ízben is bebizonyította, ennek belátásához és az ennek megfelelő taktika levezényléséhez leginkább Kuncze Gábor egykori piarista diáknak vannak kellő adottságai és képességei.
Kuncze született pragmatista. Tudja, hogy egy ilyen pártnak, mint az SZDSZ, választási kampánya során viszonylag keveset kell tennie a már megnyert, talán mélyebb érzelmi okokból is kötődő saját hívek megtartásához; azaz kevesebbet kell állítania (ígérnie), többet kell tagadnia (rombolnia). Az ennek megfelelő kampányprogram kidolgozásában (mint pragmatikus politikusnak) érdemes a közvélemény-kutatási adatokra támaszkodni, amelyekből kiderül, hogy "a korrupció elleni harc területén a kormánynak viszonylag sok elmaradása van az emberek szerint"73. Ebből lesz aztán az emlékezetes "LopStop", Kuncze pártelnök díszelgése a kamerák előtt, kezében egy KRESZ-táblával. Igaz ugyan, hogy ugyanezek a kutatások azt is igazolják, az emberek "a demokratikus intézmények elleni, az ellenzék által kifogásolt támadásokat már jóval kevésbé sérelmezik", csakhogy Kuncze azt is pontosan tudja, hogy az SZDSZ leghűségesebb hívei és támogatói semmit nem hallanak meg hamarabb és szívesebben, mint az egykori liberális társ diktatórikus hajlamáról és módszereiről szóló feltételezéseket, "bizonyságokat".
Kuncze azt is tudja, hogy az olyan és hozzájuk hasonló szólamokkal, mint az "Orbán-kormány leváltása", a "LopStop" inkább csak a Fideszt rombolja, de ettől még - népszerű saját programok és főleg bőséges ígéretek híján - nem igazán szaporodik az SZDSZ szavazó tábora; legfeljebb a szocialistáké. Ám azt is tudja, hogy igazából csak az öt százalék küszöb elérése a fontos; ha már bent vannak az országgyűlésben, a szabad demokraták a többszörösét tudják kiszakítani a hatalomból, mint amennyi a számarányukból következne.
Mint pragmatikus politikus, Kuncze a "nemzeti - nem nemzeti" ideológiai ellentéttel sem tud (akar) mit kezdeni. Felfogása szerint minden magyar állampolgár és minden magyar párt értelemszerűen a magyar nemzet része, és nincs értelme azt taglalni, hogy valaki kevésbé vagy jobban nemzeti volna. A Törzsi trilógia számára adott interjújában (Harmadik könyv: A megoldás nyomában) szó szerint a következőket mondja:
    Hogy lehet az, hogy bármelyik demokratikusnak tekinthető párt kétségbe vonhatja a másiknak a törekvéseit arra vonatkozóan, hogy ő is szeretné, hogy ez az ország, ez a nemzet lépne előre. Valójában itt a vitának a megoldásokon kellene zajlania, és nem azon, hogy ki az, aki nemzeti, ki az, aki nemzetellenes, ki az, aki a hazáért ténykedik, és ki az, aki hazaáruló. Ha az ember különböző demokratikus országok életét figyeli, akkor ilyen típusú vita ott nem szokott lenni, ez speciálisan minket jellemez.
Természetesen az SZDSZ-t nem tartja kevésbé nemzetinek, mint a többi pártot; szerinte a párt tiszteletben tartja a hagyományokat, de azokon a helyeken kezeli őket, ahol most - megítélése szerint - lenniük kell. Úgy látja, hogy a Fidesz "nemzeti" politikája jól kiszámított politikai kalkuláció szerinti szerepjátszás.
Emlékezete szerint a "kisiklás" a kilencvenes évek elején történt - de nem az SZDSZ radikálisan nemzetellenes politikája folytán:
    "Az biztos, hogy akkoriban megfigyelhető volt, hogy a viták közepette - most nem tudom megragadni azt a pillanatot, mikor történt először - egyszer csak kisiklottak a dolgok. A vitatkozó felek álláspontja elkezdett kihúzni a szélső pontok felé. Jeszenszky Géza például azt mondta, kizárólag azok képviselik a nemzetet, akik most éppen kormányon vannak. Aminek ugye az lett a következménye, hogy a Fidesz és az SZDSZ kivonult a parlamenti ülésről. [...] Jellemzi a helyzetet, hogy ez után a rosszul sikerült parlamenti felszólalás után nem mondta senki, hogy na jó-jó, ez egy kicsit valóban túlzás volt, bocsánat, hanem kiálltak Jeszenszky mellett, és ezzel még jobban elmérgesedett a helyzet. A másik oldal meg felhívta az ezek szerint valóban létező nacionalizmusra, a valóban kibontakozó veszélyekre a figyelmet. Tulajdonképpen itt kezdődött az ilyen típusú szembenállás, ami 1998 után mintha még erőteljesebbé vált volna, mintha még keményebb lenne, s kettéosztja a magyar társadalmat. Mert ma már erről van szó."
Kuncze arra a kérdésemre, hogy az SZDSZ milyen módon kötődik a hazai és nemzetközi zsidósághoz, megint csak velejéig pragmatikus választ ad. Mint mondja, pártja liberális párt, s eltévedhetünk a különböző csapdák között, ha ezt megpróbáljuk feldúsítani vagy lebutítani származási vagy etnikai alapon. "Ezért nem megyek bele ebbe a kérdésbe."


Zsidóság, szabad demokraták
Mint elnöknek, Kuncze Gábornak a maga és pártja szempontjából teljesen igaza van, amikor vonakodik pártja és a zsidóság esetleges kötődéseit elemezni. Mi azonban, akik a törzsi háború természetének megértéséhez a fő törésvonal természetét, zsidóság és baloldaliság kapcsolatát, közös vonásait, összefüggéseit kutatjuk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy kényelmesen (pragmatikusan) kikerüljük a csapdákat.
Különösen úgy nem, miként azt a fentebb idézett politológus-páros tette. A következő, igencsak banálisnak tűnő evidenciát állítják (2001-ben): "Az SZDSZ-re szavazás ma megítélésünk szerint elsősorban a párttal való identifikációra vezethető vissza. Azok szavaznak az SZDSZ-re, akik számára az SZDSZ »értékei« fontosabbak, mint bármilyen más kérdés."74 Akik ennek a nem túl bonyolult összefüggésnek a megfogalmazásában több tartalmat szeretnének felfedezni, azok dolgát némileg segítheti a felvetéshez fűzött lábjegyzet:
    "Mivel az SZDSZ-szavazók bármilyen közvélemény-kutatás mintájának elenyésző részét alkotják, a fenti megállapítások nem empirikus adatokra épülnek. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy az adatok - pl. az SZDSZ-szavazók kimagasló részvételi hajlandósága, vagy ideológiai preferenciái - nem cáfolják a kifejtett tézist."
Vajon mit kell értenünk "a párttal való identifikáció"-n? Mire utalhat az idézőjel az "értékei" kifejezésnél? S mik lehetnek azok az "értékek", amelyek a szóban forgó szavazók számára fontosabban minden másnál? Amelyek miatt kimagasló a részvételi hajlandóságuk? Nyilván olyasmiről lehet szó, ami nemcsak a nemzeti oldalt, de a szocialistákat sem jellemzi.75
Ha pusztán az (individualista) liberalizmusról s értékeiről volna szó, a szerzőpáros aligha rejtette volna ezt véka alá, s aligha fogalmazott volna olyan körülményesen, ahogy. Sokkal valószínűbb, hogy az SZDSZ zsidó identitású szavazóira gondoltak; hiszen a pártot - mint korábban utaltam rá - "a zsidó párt"-ként azonosították a közéletben. Akár "ellenségkép"-ként is, miként az MDF népi-nemzeti köreiben:
    "Ellenségképük középpontjában a »kozmopolita«, »liberálbolsevik«, »zsidó« SZDSZ állt, amelyet zsidó származású vezetői és a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontja, valamint radikális liberalizmusa miatt a magyartól idegen szellemiségű pártnak tekintettek."76
Előrebocsátom, hogy a tisztázás kísérletének "leple" alatt nem szándékozom olyan következtetésekre jutni, amelyeket egyébként sem vélek igaznak (sőt, inkább hamisnak, a lényeget eltakarónak). Így például egyáltalán nem gondolom, hogy a magyar zsidóság szinte kizárólag az SZDSZ-re szavazott volna; statisztikai adatok híján, de közvetlen ismereteim alapján úgy vélem, hogy számottevő részük voksolhatott az évek során az MSZP-re; a többi pártra viszont már elenyészően kis hányaduk. Ám úgy vélem, hogy a törzsi háború kirobbanása, elsöprő ereje nem érthető meg annak tisztázása nélkül, milyen szerepet játszott a háború gerjesztésében egyfelől az SZDSZ-t (s részben az MSZP-t) támogató zsidóság, másfelől a zsidóság érdekeit és érzéseit kifejezésre juttatván az SZDSZ (s kevésbé az MSZP); a törésvonal "sorsának" alakulása pedig nem érthető meg annak vizsgálata nélkül, hogy melyek a fő hasonlóságok és különbségek az SZDSZ-nek és hátországának, valamint az MSZP-nek és hátországának eszmeisége és törekvése között.
Három tétel kimondása és igazolása áll előttünk. Először: a zsidóság, s a zsidóság révén az SZDSZ liberalizmusa történelmi okokból élesen szemben áll a nacionalizmussal (a "nemzeti" politikával). Másodszor: az MSZP-féle internacionalista baloldal, ugyancsak történelmi okokból, szintén szemben áll a nacionalizmussal; ez a szembenállás szintúgy markáns, mégsem annyira éles (szélsőséges); nem annyira félelmek, sértettségek és gyűlöletek táplálják, mint eszmei és ideológiai reminiszcenciák ("egyetemesség", "haladás", az "üldözöttekkel való szolidaritás", "antifasizmus"), no meg a hatalmi ambíció és a nagyhatalmi politikához való feltétlen igazodás kényszerével párosuló szolgalelkűség ("merjünk kicsik lenni" - s akár a Szovjetunióhoz, akár az Európai Unióhoz, akár az USÁ-hoz feltétlen hűségesek lenni). Harmadszor: az országgyűlési képviselők által a bal-, illetve jobboldalhoz kötött értékek alapján állítható, hogy a két oldal közötti különbségekben valóban a nemzeti értékekhez (és az ezekből származtatható, valamint ezekhez köthető értékekhez) való viszonyulás játssza a döntő szerepet. Ebből azonban majd az is következik, hogy a hazai zsidóság "természetes" szövetségese a hazai baloldalnak.
E tételekből végső következtetésként viszont mindjárt az is levonható majd, hogy a napi politikában és közgondolkodásban értelmét veszti annak firtatása, vajon az "antinacionalista" ("nemzetellenes") megnyilvánulás mögött esetleg zsidó származás-kötődés rejlik-e? Nyilvánvalóvá válik, hogy nem kell ahhoz zsidónak - elég baloldalinak - lenni, hogy valaki antinacionalista legyen. Mint ahogy - másfelől - az is következik, hogy ugyancsak értelmét veszti a baloldallal szembeni nacionalizmus mögött eleve zsidógyűlöletet feltételezni; lehet valaki jobboldali, nemzeti (nacionalista) úgy is, hogy nem antiszemita, fasiszta, rasszista stb.


A magyar zsidóság antinacionalizmusa
E kérdés történelmi vetületével bővebben foglalkozom egy másik fejezetben (Zsidó IQ - zsidó siker?), ezért itt csak a legfontosabb megállapításokat összegzem, illetve rendszerezem e fejezet tárgyának megfelelően. A mai magyar zsidóság önazonosságának elemeiről, súlypontjairól kiváló áttekintést nyújt egy viszonylag nagy mintán végzett szociológiai felmérés, amelyre másutt ugyancsak hivatkozom; ezúttal csakis a zsidóság (feltételezett) antinacionalizmusa szempontjából tekintjük át a számunkra legfontosabb adatokat.
  • A magyar zsidóság és a magyar nemzet viszonyának első szakaszát a kölcsönös elfogadás (érdekazonosság, rokonszenv) jellemezte. Az 1848-49-ben nagyon sok zsidó önként állt Kossuth seregébe, hitsorsosaik egy része pedig nagy összegekkel támogatta a szabadságharcot. Ezek a zsidók egyszersmind magyarnak, a magyar nemzet alkotó elemeinek számítottak. 1849. július 28-án Szegeden, a végső vereség árnyékában ugyan, de törvénybe iktatták egyenjogúsításukat. Ezt a szabadságharc bukása után Bécs azonnal eltörölte, ráadásul roppant méretű hadisarccal minősítette kollektíve bűnösnek a magyar zsidókat. A közös elnyomás, közös büntetés (ilyen értelemben közös sors) értelemszerűen fenntartja egymás kölcsönös elfogadását.
  • második szakasz a magyar zsidóság virágkora. 1867-ben, a kiegyezéskor jogegyenlőségüket újra elfogadja a magyar parlament. Azáltal, hogy a kiegyezés deklarálta és garantálta a zsidó (izraelita) vallásúak, sőt, a felekezetiek és felekezeten kívüliek egyenlőségét, a magyarországi zsidóság hihetetlen gyorsasággal haladni kezd a társadalmi perifériáról a centrum felé. (Ez idő tájt létszáma is rohamosan megnő: a környező országokból tömegesen áramlottak ide a zsidók részint magyarországi emancipációjuk, részint a hatalmas társadalmi átalakulás kínálta lehetőségek miatt.) Az ország szívének, fővárosának építésében, Budapestnek világvárossá alakulásában például óriási szerepet vállal a magyar zsidóság.
  • harmadik szakaszban - amely a második beteljesülésével párhuzamosan bontakozik a XIX. század végén, XX. század elején - a zsidóság beolvadást választó, s a többi etnikumhoz képest radikálisan szabadelvű, rendkívül mozgékony, ráadásul tőkeerős részének látványos emelkedése (helyenként domináns szerephez jutása) kiváltja a nem-zsidó nép- és nemzetféltők aggodalmát, sőt, riadalmát; ugyanebben az időszakban ugyanis főleg a vidéki szegény, sőt, nyomorgó népességből "kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk". Az ellentéteket nem önmagában a fajtakülönbség (tehát a rasszizmus, antiszemitizmus) táplálta, hanem a felfogásbeli különbség. A radikális polgárosodás, az ezt tápláló új polgári eszmék és új (zsidó vagy nemzetközi) tőke hihetetlen gyors térnyerése a magyar hagyományokkal szemben egy csapásra felerősítette az ellenérzéseket és ellenérdeket a változások motorjaival és hordozóival (főképpen is a zsidókkal) szemben. Ez a növekvő ellenségesség Magyarországon a Tiszaeszlári vérvádban (1882) csúcsosodott ki, Franciaországban a Dreyfus-ügyben (1894).
  • Az efféle perek, pontosabban a perek mögött húzódó nacionalista indulatok gyökeres változásokat idéztek elő a zsidóság felfogásában, beolvadási - illetve kívülmaradási, önállósulási - törekvéseiben. A negyedik szakaszban, mely a vészkorszakig (a holokausztig) tartott, a zsidóság azzal szembesült, hogy a nemzeti függetlenségi törekvések helyét átvevő "nemzetvédő" ("fajvédő") nacionalizmus szűkebben - származási alapon - értelmezte a nemzethez való tartozást. A teljes egyenjogúságtól és ezzel együtt a teljes beolvadás lehetőségétől megfosztott zsidóság előtt ezek után lényegében négy út volt: 1)önfeladó alkalmazkodás, kitéve a (nemzeti) kirekesztésnek és üldözésnek; 2) teljes elkülönülés szigorú (ortodox zsidó) vallásosság és gettólét formájában; 3) teljes elkülönülés a saját (zsidó) nemzetállam létrehozásával (a cionizmus - zsidó nacionalizmus) eszmerendszerében 4) nemzetek feletti lét megteremtése (internacionalista, univerzalista, kozmopolita törekvések keretében, különféle baloldali eszmék és az individualista liberalizmus talaján).
  • Az ötödik szakasz, amely a "felszabadulástól" a rendszerváltozásig tartott, a zsidó-magyar viszony szempontjából bizonyos fokig visszatérés volt a harmadik szakasz "ideális" állapotába: a nacionalizmus tudatos "felszámolása" (üldözése) révén a zsidóság teljes egyenjogúságot kapott. Valójában a vizsgált viszonyra és a magyar zsidóság helyzetére két súlyos körülmény nyomja rá bélyegét. Egyfelől a holokauszt megtörténte: a magyar zsidók feláldozása, a sokszázezer magyar zsidó kiirtása, pusztulása.77 Másfelől a kommunista diktatúra. Az első következtében a magyar társadalomba való beilleszkedést félelmek, fájdalmak, sértettségek, gyanakvások, bizalmatlanságok, olykor bosszúvágyak nehezítik és terhelik. A második következtében a magyar zsidóság számára választható utak száma, lehetősége teljesen beszűkül: egyenjogúsításának ára és érvényesülésének záloga, hogy sem igazán zsidó, sem igazán magyar, sem igazán polgár nem lehet, hanem lehet vallástalan, de hithű kommunistaként a párt, a szovjet birodalom és az internacionalizmus szolgája.
  • hatodik - a legutolsó - szakaszban mindazoknak, akik a szocializmus alatt (többé-kevésbé rejtve) megőrizték zsidó önazonosságukat, vagy akik a rendszerváltozás ígéretes kezdetekor, az új identitások általános és lázas keresésekor felfedezték zsidó gyökerüket, kötődésüket, bizonyos fokig újra a negyedik szakasz választási lehetőségeivel kell szembenézniük; csakhogy most már nem csupán a holokauszt szörnyű, kitörölhetetlen, tragikus emlékével megterhelve (amelynek szerepét rögtön megvizsgáljuk), de a kommunizmus ("proletár internacionalizmus") elkerülhetetlen bukásának friss élményével is "gazdagodva".
    Az előbbi tényező, azaz a holokauszt súlyos tapasztalata (az erős érzelmi töltet s az érzelmek uralta-vezérelte képzettársítások folytán) a zsidóságot érthető - és immár, ha közvetve is - mérhető módon mindenféle "magyarkodó" - "nemzetieskedő", azaz "nacionalista", "hungarista", "fasiszta", "antiszemita", "rasszista" - gondolattól, szólamtól, illetve ezek hordozóitól taszítja. Az utóbbi tényező pedig (azaz a szocializmus, kommunizmus bukása) a nemzetek felettiség internacionalista pályájáról a világpolgári (kozmopolita, globalista) pályára állítja át a hazai zsidóság eszmeiségét, törekvését; ettől (és ennél) fogva a "befogadó" nemzetet a liberális demokrácia, az általános emberi jogok és egyéni szabadságjogok érvényesítésén keresztül igyekszik nemzeten túlivá, univerzálissá tenni; s ugyanezt szolgálja az a valóban feltétlen, lázas törekvése, hogy "befogadó" nemzete tagságot nyerjen a nyugati demokráciák különféle nemzetközi (nemzetek feletti) szervezeteiben, akár a NATO-ban, akár az Európai Unióban.
Adatok a magyar zsidóság önazonosságáról
Feltételezésem szerint a mai magyar zsidóság önazonosságának (identitástudatának) jellege és mértéke kihatással lehet nacionalizmus-ellenességének jellegére és mértékére. A hazai zsidóság körében - Kovács András szociológus irányításával - végzett legutóbbi felmérés több szempontból is vizsgálja a zsidó identitást.78 Mivel e kérdéssel kapcsolatban (mindkét törzsben) számtalan a pontatlan ismeret (azaz előítélet, hamis feltételezés), indokolt, hogy az idevágó adatok, táblázatok legfontosabbjait idézzem, bemutassam; előbb a felmérési eredményeket közlöm, s csak a legvégén fűzöm hozzá a magam következtetéseit.


Személyes azonosságtudat (1)
A személyes hovatartozás, azonosság kifejezése
1. helyen
2. helyen
Zsidó vallású (származású) magyar vagyok

Magyar is, meg zsidó is vagyok

Magyarországon élő zsidó vagyok

Európai polgár vagyok

Magyar vagyok

30

24

23

12

13
25

24

16

22

10

Személyes azonosságtudat (2)
A zsidósághoz fűződő viszony kifejezése
Teljes minta
Rendkívül erős a zsidó tudatom, és ez nagyon fontos számomra

Elég erősek a zsidó érzéseim, de más dolgok is fontosak számomra

Tudom, hogy zsidó vagyok, de ezzel nem foglalkozom sokat

Zsidónak születtem ugyan, de ez szinte semmit nem jelent számomra

15

52

28

5
Összesen
100

Személyes azonosságtudat (3)
    Mennyire fontos a kérdezett számára a zsidósághoz tartozás szempontjából...
    (5 = nagyon fontos, 1 = egyáltalán nem fontos)


Teljes minta
A zsidóságot ért üldözések tudata, a holokauszt emléke

A felmenők, a zsidó múlt emlékének ébrentartása

A zsidósághoz tartozás szubjektív érzése

A zsidó kultúra iránti érdeklődés, az abban való otthonosság

A zsidóság nagy alakjai, teljesítményei felett érzett büszkeség

A zsidókkal való baráti kapcsolat bensőségessége

Az Izraelhez való közelség érzése

Zsidó házastárs választása

A zsidó vallás gyakorlása

A felekezeti, hitközségi életben való részvétel

4,47

4,09

4,00

3,98

3,68

3,45

3,24

2,73

2,26

2,01

Izrael iránti attitűdök


Teljes minta
A zsidóságnak biztonságot ad, hogy Izrael létezik

A zsidók büszkék lehetnek Izraelre

Izrael a zsidóság szellemi központja

Izrael a zsidóság igazi hazája

A cionisták sokszor eltúlozzák Izrael jelentőségét

4,52

4,40

3.62

3,34

3,22
Következtetések


  1. Az első táblázatból megállapítható, hogy a hazai zsidóságon belül viszonylag kevesen vannak (13%), akik elsősorban (első helyen) úgy gondolják - mindenféle árnyalás nélkül -, hogy ők magyarok. A legnagyobb arányt (30%) azok száma teszi ki, akik bár zsidó vallásúak vagy származásúak, ezzel együtt inkább magyarságukat hangsúlyozzák ("zsidó vallású/származású magyar vagyok"). Végül pedig azoknak az aránya, akiknek magyar és zsidó önazonosságuk egyformán fontos, szintén jelentős, csaknem az egynegyedét (24%) teszi ki a hazai zsidóságnak (pontosabban a megkérdezetteknek). A maradék rész magyarságtudatát vagy a zsidó önazonosság ("Magyarországon élő zsidó vagyok", 23%), vagy az európaiság (egyetemesség) öntudata (12%) szorítja háttérbe. A kettő együtt (35%) alig haladja meg a magyar zsidóság egyharmadát. A zsidóságnak tehát ekkora részére - bő harmadára - nézve valószínűsíthető, hogy olyan helyzetekben, melyekben a nemzet egészét (15 millió magyar), vagy a magyar nemzet jelképeit érintő kérdésekben véleményét hangoztathatja vagy döntést hozhat, akkor a magyar nemzeti hagyományok ellenében, a magyar nemzeti identitás gyengítésére fogja ezt tenni.


  1. A második táblázatból megállapítható, hogy a hazai zsidóságnak csekély, de nem elenyésző hányada (15%) az, amelyiknek rendkívül erős a zsidó tudata, s ez annyira fontos számára, hogy vélhetően kiszorítja a magyarsággal mint nemzettel való azonosulást. Korábban említett és később még részletezendő okok miatt (ld. pl. a bűntudat, a "politikailag korrekt" szerepét) ez a hányad elég jelentős ahhoz, hogy antinacionalizmusának - különböző formákban (pl. fasizmussal, antiszemitizmussal összecsúsztatva) - kellően erősen (akár politikai erőviszonyokat megváltoztatva) hangot adjon. A közvéleményben e hangos álláspontok értelemszerűen azt az érzéki csalódást keltik, hogy a zsidóság egésze ugyanilyen álláspontot képvisel. Pedig, mint látható, a zsidóság 52%-nak elég erősek ugyan a zsidó érzései, s közöttük sokan lehetnek, akik antinacionalista alapállásúak, de abból ítélve, hogy "más dolgok is fontosak" számukra, ugyanígy az is valószínűsíthető, hogy kedvező körülmények között meggyőzhetők: nem szükségszerű, hogy a magyar nemzeti önazonosság csak a zsidó önazonosság kárára erősíthető. Magától értetődik, hogy ez még inkább igaz lehet a maradékra; arra a 28%-ra, amely "tudja, hogy zsidó, de ezzel nem foglalkozik sokat", vagy arra az 5%-ra, amely "zsidónak született ugyan, de ez szinte semmit nem jelent számára".


  1. A harmadik táblázat az, amelyik talán a legvilágosabban és legegyértelműbben ad magyarázatot arra, hogy a zsidó önazonosság miért lehetett a törzsi háborúzás legfőbb kiváltója, és táplálója hosszú időn keresztül. Arra a kérdésre, hogy a felsorolt tényezők közül melyik mennyire fontos a zsidósághoz tartozás szempontjából a megkérdezett számára, "A zsidóságot ért üldöztetések tudata, a holokauszt emléke" került az első helyre, kimagasló átlaggal 4,47-tel, az 1-től 5-ig tartó skálán. Ez is azt valószínűsíti: a magyar nemzeti jelképek, szólamok hirtelen felbukkanása, előtörése mindenekelőtt múltbéli félelmeket váltott ki, múltban elszenvedett sérelmeket ébresztett fel a jövőbeni megismétlődés veszélyével, veszélyérzetével. Ezért is tűnik helyénvalónak, hogy Granasztói György történész a "megkérdőjelezett" zsidókérdéssel (Zsidókérdés?) foglalkozó tanulmányában79 éles különbséget tesz a kommunistázás és a zsidózás kiváltotta hatás között. Az előbbiről úgy véli, az antikommunizmusban olyan vád fejeződik ki, amely a múlt végleges lezárásával függ össze: a múlt feltárására törekszik, s a felelősségek megállapítását, bűnösök megbüntetését igényli azzal a céllal, hogy távolság, sőt szakadék szülessen a múlt és a jelen között. Ezzel szemben ma az antiszemitizmus (zsidózás) vádja "a jövőbeni veszélyt jelzi, miközben a múltra, különösen pedig a zsidóság vészkorszakára utal." Ennek értelmében "A vádlottak padjára az kerül, akiről feltehető, hogy cselekedetei a zsidóság múltjában bekövetkezett tragédiák megismétlődését segíthetik elő". Noha tanulmányában Granasztói maga is árnyalja ez utóbbi képet (erre az alcím is utal: "A lelkiismeret fájdalma, vagy a harc eszköze?"), ez sem fedheti el a lényeget: a zsidóság egy részének hisztérikus reagálása, az A-fegyver kezdetben mindennapos bevetése mögött mindenekelőtt védekezést: félelmi reflexet, önvédelmi reakciót kell látnunk. S csak másodsorban helyénvaló arra gondolnunk, hogy a könnyen, gyorsan bevethető, hatásos fegyverre természetesen rákaptak az elvakult törzsi harcosok, s nem kevésbé a tűzzel játszó, felelőtlen politikai kalandorok.
    Mint több helyütt rámutatok, a holokauszt abban is szerepet játszott, hogy a magyar zsidóság zöme a politikai baloldalon találta meg a maga helyét. Heisler András, a Mazsihisz frissen megválasztott elnöke nyilatkozta (2003-ban) a Magyar Nemzetnek: "A holokauszt után a zsidó értelmiség nagy része a baloldal mellé sodródott. Ez történelmileg érthető, és indokolt is volt."80 A baloldalon való kikötésnek egyéb - történelmi és zsidó "néplélektani" - okait is meglelhetjük Tordai Zádor filozófus egyik, lebilincselő tanulmányában: Hogyan lehet valaki Európában Zsidó, Walter Benjamin?81 Felfogásának ismertetése túlfeszítené e könyv kereteit, ezért csupán említést teszek a zsidók forradalmi aktivitásának - messianizmusának - két fontos eleméről. Egyfelől a zsidóság a tőkés világ által kirekesztett és megtagadott osztályéhoz hasonlónak érezhette saját helyzetét. Másfelől a zsidók között mindig is erős volt a szolidaritás érzése; a szegények segítése sem csak jótékonyság volt, hanem a közösség tagjainak támogatása. "Ez a szolidaritás mint elv újul meg - és válik sokak számára egyetemes alapelvvé - a marxizmusban."- írja Tordai, s később hozzáteszi: "A zsidó vallástól elszakadó ember a marxizmusban olyan formát talált, amellyel úgy tagadhatta meg vallását, »egyházát«, hogy ugyanakkor közvetlenül és élesen elhatárolta magát a kereszténységtől is. Sőt, akár keresztényellenes is lehetett. Ennek pedig igen nagy a lélektani jelentősége. Mert aki így fordul szembe a saját hitével, annak a hitehagyás nem a keresztény világba való áttérést jelentette, hanem a keresztény világtól való elhatárolódást. Így pedig elhárult a zsidók számára legsúlyosabb bűn; az áttérés ódiuma."
  1. A negyedik táblázat adatai arról győzhetnek meg bennünket, hogy a zsidóság döntő többsége számára nagyon sokat jelent Izrael. Ez a többség úgy véli, a zsidóságnak biztonságot ad a létezése (tegyük hozzá zárójelben: holott a zsidó állam ma egy puskaporos hordó!), és a zsidók büszkék lehetnek Izraelre.82 A biztonságérzet ugyancsak összefügghet a történelmi múlttal, leginkább a vészkorszakkal. A büszkeségnek viszont a zsidó önazonosság erőssége a feltétele.83 Az ezzel kapcsolatos pontszám nagysága (4,40), összevetve a zsidóság nagyobb hányada magyarságtudatának jelenlétével, arra utal, hogy a hazai zsidók mintegy kétharmadában magyar és zsidó öntudat egyszerre és egyaránt hangsúlyosan van jelen. Adatok híján csak feltételezhető, hogy a kétféle önazonosság ellenben nem ugyanolyan tartalommal töltődik meg; lehetséges például, hogy a magyarság és Magyarország a hazát, a szülőhelyet, a közös életteret testesíti meg, Izrael pedig a gyökereket, a népet, a sorsot és a közös vallási és nemzeti mítoszokat. Számunkra itt az fontos igazán, hogy a kétféle identitás egy-egy személyen belül jól megférhet egymással; akkor viszont az sem szükségszerű, hogy kívül - tehát személyek között - ádáz küzdelmet vívjanak egymással.
    Ugyancsak logikus feltételezés, hogy ha e zsidók magyarságát, magyar nemzet iránti elkötelezettségét megkérdőjelezik, akkor ezt ők kirekesztésként élik meg; ennek folytán valószínűleg sérül a magyar önazonosságuk, erősödik viszont a zsidó identitásuk; ennek egyenes következménye pedig, hogy növekszik bennük az antinacionalizmus, vagyis a nyílt vagy burkolt ellenszenv minden olyan törekvéssel szemben, amely a magyar nemzeti identitást kívánja erősíteni.


  1. Végezetül - összegzésképpen - két fontos következtetés vonható le a mai magyar zsidóság körében végzett felmérés fenti adataiból. Egyfelől: a magyar zsidóság többségének ma mind érzései (félelem, büszkeség, sértettség), mind törekvései (egyenlőség, egyetemesség, nemzetek felettiség) folytán érdekei ellen való az, hogy Magyarországon a nemzeti identitás erősödjék. Másfelől viszont: mivel a magyar zsidóság többségének van magyar identitása, ezáltal van alap és fedezet arra, hogy az érzései megváltozhassanak, törekvései módosulhassanak, ellenérdekeltsége gyengülhessen. Hogy hogyan, egyelőre elégedjünk meg itt is ezzel az egyszerre logikus és spekulatív válasszal: csakis úgy, hogy megbizonyosodik róla: a nemzeti identitás erősítésének szándéka és törekvése semmiképpen sem jár a hazai zsidóság (s személy szerint az ő) kirekesztésének, üldözésének (vagy akár erőszakos asszimilálásának) veszélyével; ezzel szemben együtt jár az egész magyar nemzet, s benne a hazai zsidóság más nemzetekkel, más országokkal, más állampolgárokkal való versenyképességének javulásával.


A magyar baloldal antinacionalizmusa
Az imént idézett hosszú tanulmányában Granasztói György történész röviden és tömören ragadja meg a Rákosi- és a Kádár-korszak antinacionalizmusának lényegét, a mögötte meghúzódó és mind a mai napig érvényesülő érzelmi és logikai láncot. Bővebb történelmi áttekintés és hosszabb okfejtések helyett elegendőnek tűnik itt őt idézni:
    A konzervatív irányzat [...] előszeretettel fordul a nemzeti jelképek és a nemzeti múlt öröksége felé. Az ilyesmi az ötvenes évek kezdetétől veszélyesnek minősülhetett Magyarországon. 1956 után a hatalom huzamosabb ideig tudatosan és módszeresen lépett fel a nemzeti ideológia ellen. Erőteljes és teljesen egyoldalú támogatásban részesült tehát a nemzeti ideológia elleni fellépés, amely természetes, melegházi klímája lett az akkor felnőtt, mérvadó magyar értelmiség számottevő részének.
    Így kapott létjogosultságot a hazai közgondolkodásban az a logikai lánc, amelynek egyik végpontján a Szent István-i Magyarország, a másik végpontján pedig a pogromokkal terhes náci-fasiszta vérzivatar áll, s amelyben a fő mozgatóerő az antiszemita izgatás.84
Megállapításai nyomán számos, törzsi háborúnkat kísérő jelenség válik világossá, érthetővé. Az, hogy a holokausztot elszenvedte zsidóságban minden magyar szimbólum, így akár első királyunk is, egy rémült asszociációsorozattal a nacionalizmus-antiszemitizmus veszélyérzetét válthatja ki, az átélt borzalmakkal alaposan magyarázható. Az azonban, hogy a magyar közgondolkodás is "vevő" volt a bár érzelmileg érthető, de történelmileg és tényszerűen elfogadhatatlan képzettársításokra - azaz csúsztatásokra -, ahhoz egy alaposan megdolgozott szellemi környezetre volt szükség. Másutt (Az antiszemitizmus színe és visszája c. fejezetben) foglalkozom vele, ezért itt csak megemlítem, hogy a zsidósággal kapcsolatos közgondolkodást az egészséges bűntudat is táplálta; a nyugati demokráciákban diktatórikus nyomás nélkül is kialakult a "politikailag korrekt" szemlélete, amely szintén hajlamos eltűrni, hogy a zsidósággal kapcsolatos mindenféle kritikai észrevételt antiszemitizmusként értékeljenek. A "politikailag korrekt" nyugati közgondolkodás azonban mégsem jutott el odáig, ahová a magyar rendszerváltozásé: itt a mérvadónak számító liberális-baloldali értelmiség és a média mérvadónak számító fősodra - főleg kezdetben - sikeren ültette el a közvéleménybe azt a hamis képet, hogy a vele szemben álló (nemzeti, konzervatív, keresztény, jobboldali) pártok és követőik egytől egyig a szélsőséges indulatok és törekvések (nacionalizmus, fasizmus, nácizmus, antiszemitizmus) potenciális hordozói vagy támogatói. Hogy e szemlélet milyen mélységesen mély rétegeit érte el a közgondolkodásnak, jól példázza egy kiváló filmrendező politikai felfogása, szerepvállalása. Kósa Ferenc egyike annak a csekély számú neves politikusnak, aki erős nemzeti érzelmei-kötődései ellenére országgyűlési képviselőséget (sőt, kulturális bizottsági tisztséget) vállalt az MSZP-ben. Noha a legtöbb "nemzeti" szemléletű neves politikus viszonylag hamar kivált a pártból (így Pozsgay Imre is, és Bíró Zoltánnal, másokkal egy - nem túl sikeres - nemzeti baloldali pártot is alapított), Kósa Ferencet odakötötte erős "antifasizmusa", azaz a fasizmus rémisztő víziója, amelyet lényegében a nemzeti (!) pártok jobboldalisága (illetve az évtizedek során hozzá "programozott" képzettársítás) váltott ki belőle.
Nyilvánvaló, hogy az efféle közgondolkodás kiváló terep az A-fegyver (röviden: "antiszemita"-fegyver; bővebben: "az antiszemitizmus elleni harc mint a politika fegyvere") bevetésére. "Az 1990-es évek kezdetétől hirtelen felizzott az ellentét, amelyben a fő fegyverek egyike a zsidózás vádja lett" - állapítja meg Granasztói György is a tanulmányában.85 Nem kétséges, hogy a valódi rémületeket, veszélyeket átélő-vizionáló zsidók (pontosabban a képviseletükre elhivatottságot érző szellemi bajvívók) állandó ösztönzői és kezdeményezői voltak az A-fegyver bevetésének; de az elmondottak alapján az is leszögezhető, hogy ebben a szellemi közegben a baloldalnak is erős késztetése és hajlandósága volt az A-fegyverrel való lövöldözésre. Tehát többszörösen sincs értelme önmagában a zsidóságot tenni felelőssé a törzsi háború kirobbanásáért és gerjesztéséért: sem a történelmi előzmények (a zsidóság drámai áldozatai, illetve a holokauszt kényszerű következményei) miatt; sem a baloldal múltbéli és jelenbéli szerepvállalása miatt. S ekkor még nem szóltunk a jobboldal valóságos felelőségéről, amely igazából nem is történelmi szerepvállalásából adódik (a személyes felelősséggel tartozók vagy kihaltak, vagy semmiféle politikai szerepük nincs már), hanem abból, hogy a zsidók jogos érzékenysége iránti érzéketlenségével, a zsidók szerepének árnyalatlan értékelésével - "nemzetietlenségük", "idegenszívűségük", "hazafiatlanságuk" hangoztatásával - a jelenben sikerült a maga oldalán (jobboldalon) meglehetősen általános zsidóellenességet (antiszemitizmust) kelteni. A nemzet szűkebb értelmezésére - magyarán a kirekesztésre - adott válaszul a beilleszkedéssel próbálkozó zsidók (ha akarják, ha nem) jobban megőrzik zsidó identitásukat, beolvadásuk érzelmileg (zsigerileg) részleges marad. Egyszerre érzik magukénak a befogadó hazát, s magukat a nemzet alkotó részének, másfelől pedig potenciális ellenségnek mindazokat, akik "ellenükben" a saját hazafiságukat, nemzetszeretetüket hangoztatják. Mélyen beléjük van égetve az őket ért félelem és sérelem, és nagyon kevés kell hozzá, hogy előtörjön.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a háborús helyzet kialakulásában minden érintettnek megvan a felelőssége. A háborús feszültségek visszaszorítása is csak ennek belátásával, nyomában pedig a "béketárgyalások" (azaz megegyezésre törekvő párbeszéd) megkezdésével képzelhető el. Ehhez egyébként kiváló alapot és helyzetet teremt az a tény, hogy a rendszerváltozás (a demokrácia-építés) előrehaladtával mára - legalább fele részében - gyökeresen megváltozott a közgondolkodás: a magyar társadalomnak ebben a tekintélyes részében a "nemzeti" eszmét vagy a "jobboldaliság" fogalmát egyáltalán nem terhelik azok a rémképek, amelyeket hosszú időn át egy hamis érzelmi-logikai láncolat aggatott rájuk.


A magyar bal és magyar jobb legfőbb különbségéről
A bal-jobb fogalompár tartalmával, ennek előtörténetével, értelmezésének és használatának hazai módosulásaival, mai jellemzőivel Simon János szociológus-politológus foglalkozott kimerítően kutatásaiban és felméréseiben. Eredményei fontos következtetések levonására adnak alkalmat a magyar törzsi háborúra vonatkozólag is.86
Mindenekelőtt: a bal- és jobboldal nem eredendően antinacionalista, illetve nacionalista. Magyarországon a kiegyezést követően a bal-jobb megoszlás tengelyében elsősorban a nemzeti kérdések álltak, s az osztrákoktól való elszakadásért és az 1848-as eszmékért küzdő magyar nemzeti vonal vallotta magát baloldalinak. A szociális kérdések kezelése ekkor még nem játszott lényeges szerepet a két pólusra tagolódásban, sokkal inkább a nemzeti kérdésekhez való kuruc-labanc viszony.
A századforduló új eszmeáramlatai és politikai erőviszonyai lényegesen megváltoztatták a bal-jobb értelmezést. A nemzeti érdekek hangsúlyozása fokozatosan átcsúszott a jobboldalra, a jobboldal pedig ekkoriban szívott magába egy új értelmezési réteget, mégpedig a keresztény vallásosságot. A szociáldemokrata párt a baloldalon jelent meg, határozott materializmus és szociális eszméi jellemezték.
Mint már látható, Simon megállapításai felhívják figyelmünket azokra a fontos értékkapcsolatokra is, amelyek a magyarsághoz, a nemzethez való viszonyuláson túl jellemzik a két politikai oldalt. Jelentőségüket számunkra az adja, hogy mindegyikük egy-egy lehetséges törésvonal alkotója a két tábor (illetve szembenálló tagjai) között, amely ellentétek ennélfogva alkalmasak arra, hogy a ma legfőbb törzsképző tényező (antinacionalizmus - nacionalizmus) szerepét tompítsák (vagy akár átvegyék egyszer). Fontosságuk ellenére e kapcsolódó értékekkel e könyvben (s a Törzsi trilógiában) keveset foglalkozom: ám ennek az oka éppen az, hogy a figyelmet a legfőbb törésvonalra fókuszáljam; arra, amely voltaképp váratlan irányba, s egyszersmind drámai helyzetbe (törzsi háborúba) terelte rendszerváltásunkat. E fejezetben azonban szükségesnek vélem - Simon segítségével - legalább futólag felvillantani a szóban forgó értékek szerepének-kötődésének alakulását. Annál is inkább, mert mint látható lesz, nem gyengíteni, hanem erősíteni fogják a legfőbb törésvonalra, ennek szerepére vonatkozó tézisemet.
A századelő polgári radikális irányzata vallás-ellenességével, tradicionalizmus-ellenességével, internacionalizmusával, polgári jellegével és az egyéni szabadságjogok hangsúlyozásával a baloldali erőkhöz állt közelebb. A Horthy-korszak kormánypártjai határozottan vállalták a jobboldaliságot, eszméjükhöz a nemzet és a kereszténység fogalmát kapcsolták, s ezek hangsúlyozásának erőssége egyben e pártok jobboldaliságának mértékét is jelezte. A két háború közötti és a második világháború utáni szociáldemokrácia elsősorban a szociális jogokért harcolt, az 1945 utáni kommunista párt pedig a gazdasági egyenlőséget emelte ki programjában. A magát szélsőjobboldalinak valló nyilas-keresztes párt tevékenységét és néhány hónapos dunántúli országlását a demokrácia-ellenesség, az antiszemitizmus, az antikommunizmus jellemezte és népirtás kísérte, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy a jobboldali demokrácia sokak számára hosszú időre hitelképtelenné vált Magyarországon. (Ekkor - jegyzi meg Simon - kétségtelenül az erősödő nacionalizmus volt a legrövidebb út a humanizmustól a barbarizmusig.)
A második világháborút követően a jobboldali pártok programjában valamelyest háttérbe szorult a nemzeti ideológia, de a keresztény hitéletre való hivatkozásnak továbbra is kiemelkedő szerep jutott, s mind nagyobb jelentőséget kapott a parlamenti demokrácia intézményeinek és szereplőinek védelme is. A kommunisták azonban, politikai pozícióik erősödvén, minden jobboldaliságot reakciósnak minősítettek, képviselőiket pedig gyakran úgy próbálták hitelképtelenné tenni, hogy "lefasisztázták". A jobboldal a háború utáni rövid pártpluralizmus korszakában sem tudta demokratikus értékeit igazán kiteljesíteni. A kommunista hatalmi rendszer kiépülésével a jobboldalról alkotott hivatalos kép is feketedett, hiszen vele szemben a hatalom az ötvenes években már a legsötétebb jelzőket használva riogatta a tömegeket. Rövid idő alatt a hivatalos szóhasználatban a jobboldal a "reakció" (azaz a kommunista "forradalom" mint "akció" ellenségének) szinonimája lett, s így került be a következő generációk fogalomtárába.
Elérkeztünk a rendszerváltozás időszakához. Mint Simon megállapítja, a politikai erőtér változásai sokkal gyorsabban zajlottak le, mint ahogy az ezek megjelölésére szolgáló kifejezések. Ráadásul gyakran a régi szavak kaptak új értelmet, s a hosszabb folyamat során gyakran magukkal vitték a régi tartalom egy részét is, ez pedig értelmezési nehézségeket idézett elő, s megnehezítette a politikai kommunikációt mind a polgárok, mind a pártok számára.
Simon arra keresett választ, hogy működik-e a bal-jobb rendezőelv a posztkommunista régió országaiban, melyik régióban érvényesül és miképpen. Az eddigi kutatások tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a bal-jobb kategóriapár működése a volt államszocialista országokat három nagy régióba osztja: a közép-európai, a kelet-közép-európai és a kelet-európai régióba. (A közép-európai régiót azok az országok alkotják, ahol a skála lényegében nyugat-európai értelemben érvényes. Ennek alapján közép-európai országnak számít Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia és Horvátország. A kelet-közép-európai országok közé sorolják Romániát, Moldáviát, Bulgáriát, Szerbiát, Boszniát, Macedóniát, Albániát és Koszovót. A kelet-európai régió országai leginkább az egykori Orosz Birodalom területét fedik le.) Közép-Európában és így Magyarországon is (szemben a másik két régióval) a bal-jobb tagozódás fokozódó erősséggel osztja meg a társadalmat, a politikai elitet és a politikai pártokat. A kutatások tanúsága szerint a törésvonalak elsősorban négy fő dimenzióban jelennek meg: a valláshoz való viszonyban, a múlthoz való viszonyban, a pártkontinuitás kérdésében és a nemzeti identitás erősségében. Számunkra itt most a negyedik tényező szerepének eltérései érdekesek.
Nyugat-Európában - állapítja meg Simon - az erős vagy felfokozott nemzeti identitás egyértelműen a jobboldalra tolja az embereket (Eijk-Niemöller 1980, Heath-Taylor et al. 1999, Bobbio, 1995). Ezzel szemben a nemzethez való viszony a közép-európai régióban ellentmondásosabb képet mutat, mert az erős nacionalizmus hol a jobboldalhoz, hol a baloldalhoz kötődik. Azokban a közép-európai országokban, amelyekben az autokrata (önkényuralmi) rendszer kommunista pártja határozottan küzdött a nacionalista megnyilvánulások ellen (Magyarország, Lengyelország, Csehország), ott a nacionalista érzelműek a jobboldal köré csoportosultak, mert az vállalta leghatározottabban az erős nemzeti érzelmek képviseletét. Ez a tendencia megfelel a nyugat-európai trendeknek. Azokban az országokban azonban, ahol a régi rendszer uralkodó pártja nacionalista jellegű volt, ott az egykori kommunista pártból kinőtt baloldal a rendszerváltozás után is megőrizte, sőt fölerősítette a nacionalista törekvések képviseletét (Románia, Bulgária, Szerbia, Albánia). A jobboldal pedig antinacionalista integratív társadalmi erőként lépett föl velük szemben (Heath-Evans-Marginean 1994). Ismét arra a következtetésre juthatunk, hogy a jobboldaliság-nacionalizmus, illetve a baloldaliság-antinacionalizmus nem magától értetődő - természettől fogva létező és ezért megváltoztathatatlan - kötődés. Magának a baloldal-jobboldal fogalompárnak a "működése" sem magától értetődő. Mint Simontól megtudjuk, számtalan tanulmány foglalkozik a hetvenes évektől napjainkig azzal, hogy a bal-jobb megoszlás elvesztette érvényességét, s helyette más faktorok váltak magyarázó elvvé, pl. a posztmaterializmus vagy a liberalizmus-konzervativizmus. A nyolcvanas években francia közvélemény-kutatók évente kérdezték meg a polgárokat arról, hogy mennyire tartják érvényesnek és használhatónak a baloldal és a jobboldal kifejezést a politikában. A vizsgálat szerint egyre több francia állította, hogy e két fogalom elvesztette politikai magyarázó értelmét. A tendencia felerősödött a baloldali kormány hatalomra jutása után, s a nyolcvanas évek közepén már a franciák többsége szerint őket a kétpólusú megoszlás nem orientálta a politikában.
Az 1996-os és az 1998-as parlamenti kutatásukban Simonék is feltették a képviselőknek a franciák kérdéseit: "Az alábbi két vélemény közül Ön melyikkel ért inkább egyet: 1. A baloldalra és jobboldalra vonatkozó koncepciók használhatatlanok, ma már alkalmatlanok a pártok és a politikai irányzatok megjelölésére. 2. A bal-jobb megjelölés minden változás ellenére továbbra is segít minket, hogy megértsük a pártokat és a különböző politikai irányzatokat."
1996-ban, a második parlamenti ciklus idején a képviselőknek még csak 66 százaléka tartotta érvényesnek a bal-jobb megoszlást, a harmadik ciklusban azonban már 73 százalékuk mondta ugyanezt. Tehát a politikai elit kétharmada érvényesnek tartja ezt a felosztást, és a korábbihoz képest valamelyest még nőtt is azok aránya, akik szerint a bal-jobb kategóriája segít a politikai folyamatok megértésében. Figyelemre méltó számunkra - a törzsek összetétele, a pártok olykor meglepő szövetségének háttere szempontjából -, hogy legnagyobb arányban a klasszikus pártok képviselői (a szocialisták, az agrárpárt) fogadják el az érvényességét, a legkevésbé pedig a liberális töltetű pártok. 1998-ban az MSZP-sek 81 százaléka, a kisgazdák 77 százaléka, az MDF-esek 75 százaléka, a FIDESZ-esek 68 százaléka, az SZDSZ-eseknek pedig csak 50 százaléka tartotta használhatónak a kétpólusú skálát. Simonék vizsgálatai szerint a szabad demokraták sokkal inkább hajlandók a liberális-konzervatív dichotóm skálán elhelyezni önmagukat, mint a bal-jobbon. Hogy gondolkodásuk a többiekétől markánsan elüt, ennek abban látom a jelentőségét, hogy a hazai zsidóságnak a baloldalhoz való általános kötődése nem a baloldali értékekhez való általános vonzalmából fakad, hanem abból a taszításból, amelyet a jobboldal nacionalizmusa vált ki belőle. Ebből pedig ugyancsak következik, hogy ha a magyar jobboldali politika hitelesen tudja bizonyítani, hogy nacionalizmusa nem kirekesztő, hanem a teljes közösséget gazdagító, akkor a zsidóság bal- és jobboldalhoz való vonzódásában-taszításában valószínűleg nem lesz lényeges különbség. A történelem is azt igazolja, hogy a helyét kereső, s a nemzetállami nacionalizmusokban helyét nem lelő zsidóság egységes volt a nemzetállamok kereteinek szétfeszítésében (az erre való szívós törekvésben), abban viszont már nem, hogy ez alapvetően jobboldali-kapitalista, baloldali-internacionalista, vagy liberális eszmeiséggel (no meg pragmatizmussal) történjék-e.
A Simon-féle vizsgálat számára a fő kérdés az volt, hogy a hazai politikai elit gondolkodásában milyen társadalmi értékek tapadnak a baloldal és a jobboldal fogalmához. Parlamenti képviselőket kértek meg arra, hogy helyezzék el magukat egy 10-es osztású bal-jobb skálán, majd eléjük tettek egy 29 társadalmi értéket tartalmazó listát azzal, hogy osztályozzák őket (egytől négyig) aszerint, hogy mennyire tartoznak a bal- és mennyire a jobboldal fogalmába.
Megnézték, hogy a baloldali képviselők mely értékeket minősítettek határozottan a baloldal fogalmába tartozónak és melyeket a jobboldaléba. Ugyanezt elvégezték a magukat jobbra soroltakkal. Végül összevetették a két különböző optikát mind a bal-, mind a jobboldalra vonatkozóan. Így megtalálták az eltérő és a közös elemeket.
Azokat a minősítéseket, amelyeket csak az egyik fél fogalmaz meg a másikra nézve, a másik viszont nem is említi, általában előítéleteknek minősülnek, melyek vélt vagy valódi tapasztalatokból erednek. Az az oldal, amelyre ezek az egyoldalú értékelések vonatkoznak, a hétköznapi szóhasználatában vádaskodásoknak és rágalmaknak minősíti őket. Azokat az értékeléseket viszont, amelyeket mind a két fél használ ugyanarra az oldalra, vagyis amelyekben a legnagyobb az egyetértés, Simon konszenzusos elemeknek nevezte el.
Nos, a felmérés eredményét a következő táblázat foglalja össze:


A baloldal és a jobboldal tartalma
a baloldalhoz és a jobboldalhoz kapcsolt értékek alapján
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
a BALOLDAL jelentése                                                             a JOBBOLDAL jelentése
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
a  b a l o l d a l i a k  s z e r i n t
1. Mo. EU integrációjának támogatása
1. tekintély tisztelet
2. társadalmi igazságosság
2. határontúli magyar kisebbség véd.
3. egyenlőség
3. hagyománytisztelet
4. szociális háló
4. autokratizmus
5. haladás
5. vallásosság
6. jogvédelem
6. hazaszeretet
7. rasszizmusellenesség
7. nemzeti érdekek védelme
a  j o b b o l d a l i a k  s z e r i n t
1. államosítás
1. nemzeti érdekek védelme
2. autokratizmus
2. hazaszeretet
3. kozmopolitizmus
3. szomszédos országok magyarjainak védelme
4. Mo. EU integrációja
4. Mo. Eu. integrációja
5. kisebbségek védelme
5. szabadság
6. egyenlőség
6. jogvédelem
7. szociális háló
7. hagyomány tisztelete
8. radikális
8. vallásosság



"v á d a s k o d á s o k"
a jobb részéről
a bal részéről
1. államosítás
1. tekintélytisztelet
2. autokratizmus
2. autokratizmus
3. kozmopolitizmus
3. radikalizmus
k a r a k t e r v o n á s o k  k o n s z e n z u s s a l
a baloldal jelentése
a jobboldal jelentése
1. hazánk európai integrációja
1. határon túli magyarok védelme
2. egyenlőség
2. hazaszeretet
3. szociális háló
3. nemzeti érdekek védelme
4. kisebbségek védelme
4. hagyomány tisztelete
5. szociális jogok
5. vallásosság
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Témánk - a legfőbb törésvonal - szempontjából a konszenzusos karaktereknek van a legnagyobb jelentőségük, hiszen ezekből (feltételezés szerint) kiszűrődtek már a vádaskodások, rágalmazások, előítéletek. Összevetve a magyar politikai osztály kétféle bal-jobb szemléletét, Simon a következőket állapítja meg: "Eszerint a baloldal jelentéséhez leginkább Magyarország európai integrációjának támogatása, az egyenlőség és a szociális háló kapcsolódik. A jobboldal kifejezéshez pedig a határon túli magyarok érdekeinek védelme, a hazaszeretet és a nemzeti érdekek védelme társul." A két oldal értelmezésében "világosan elkülönül egymástól két nagy dimenzió: egyfelől a baloldalon a szociális dimenzió (egyenlőség, szociális háló, társadalmi igazságosság), másfelől a jobboldalon pedig a nemzeti dimenzió (határon túli magyarok védelme, hazaszeretet, nemzeti érdekek védelme)."
A konszenzusos értelmezés alapján ismét láthatóvá válik, hogy bár a hazai politikusok és politológusok sokáig különösebb figyelmet nem szenteltek neki, a két egymásnak feszülő csoportosulás (kezdetektől fogva egészen máig) valóban mindenekelőtt a nemzethez, a magyarsághoz való viszonyulás különbözősége miatt áll harcban egymással. Attól a jobboldaltól, amely az iménti "nacionalista" értékeket testesíti meg, a holokauszt emlékével megterhelvén a magyar zsidóság "természetesen" tartja távol magát; s keres ugyancsak "természetes módon" szövetségest az antinacionalista baloldalon.
A konszenzusos értelmezésben azonban mindjárt egy óriási paradoxon is rejlik. A mai magyar jobboldalról egyáltalán nem lehet azt állítani, hogy különösebben távol állna tőle a szociális háló vagy a társadalmi igazságosság gondolata (az egyenlőség eszméje már inkább); a tény csupán annyi, hogy ezek inkább a baloldal szívügyei. A baloldal ellenben számtalan jelét adta erőteljes antinacionalizmusának. Ebből következően a törzsi háború elsődleges forrásaként sokkal inkább a "szalonképes", "politikailag korrekt" baloldal, semmint a "szélsőséges" jobboldal jelölhető meg. Ez az állítás még akkor is helyénvaló, ha némileg árnyalja az a tény, hogy a táborok közötti ellentét nem csak a értékek rangsorának különbözősége miatt alakult ki, hanem a régi ("kommunisták") és az új ("antikommunisták") hatalmi harcaként.
    A kommunista pártok jogutód pártjai "Lengyelországtól Magyarországon át Romániáig új szociáldemokrata pártként kívánják identifikálni magukat, ám politikai ellenfeleik nem mint modern balközép pártokat, hanem a régmúltat idéző, személyeikben is kontinuitást mutató posztkommunista pártként kezelik őket és így viszonyulnak hozzájuk. Ez tehát nem bal-jobb ellentét, hanem kommunizmus-antikommunizmus törésvonal.87
A paradoxon másik oldala, hogy a baloldal, ha nem köti is saját magához, mégiscsak értékként fogadja el (ismeri el) a határon túli magyarok védelmét, a hazaszeretetet, a nemzeti érdekek védelmét. Ez (is) lehet a magyarázata annak, hogy miközben szívügyüknek nem szívügyük, baloldali elkötelezettek mégis rendszeresen sérelmezik, ha kétségbe vonják az iménti, nemzeti értékek iránti elkötelezettségüket. A paradoxonnak ez az oldala voltaképp út és lehetőség a közeledés felé. Más fejezetben foglalkozom majd vele, ezért itt csak megemlítem, hogy az ún. kedvezménytörvény sorsa jelzi az utat, a lehetőségekkel és korlátokkal együtt: a magyar baloldal hajlandó például anyagi támogatást nyújtani a határon túli magyaroknak, arra viszont már nem, hogy ehhez még bármilyen "felesleges", (szomszédjainkat vagy az EU-bürokratákat "irritáló") nemzeti jelkép, egységképzet, egységtudat (azaz "nacionalizmus") társuljon.
A két törzs közötti legfőbb törésvonal tehát nem (nem feltétlen) abszolút akadálya a nemzeti értékek és érdekek közös érvényesítésnek. Az elmúlt tízegynéhány év, úgy tűnik, szükséges volt ahhoz, hogy a korábbi baloldal és ezen belül vagy ezen túl a zsidóság által részben tudatosan, részben ösztönösen háttérbe szorított nemzeti értékek és érdekek artikuláltassanak. Minél erőteljesebb, látványosabb volt háttérbe szorításuk, annál hangsúlyosabbá vált megnyilvánulásuk. Miután azonban a nemzeti ideológia és s vele a nemzeti tábor magára talált, egyenrangúvá erősödött, nem szükségszerű, hogy fontos kérdésekben ("nemzeti minimum") ne találjon hangot a baloldallal. Mint ahogy talál más országokban - nyugatiakban, közép-európaiakban egyaránt.
    "Régiónk egyik sajátossága, hogy a szociális integráció és a nemzeti integráció nem egymást kizáró, hanem egymást kölcsönösen feltételező tényezők. Jelenlétük egyidejű, funkciójukban pedig kiegészítik és erősítik egymást. A közép-európai - és valószínűleg az európai - pártstruktúrákban e két tényező csak együttesen képes garantálni a demokratikus fejlődést." - véli Simon János is tanulmánya összegzésében.


A törésvonal jövőjéről
Van tehát út, elvi lehetőség az ellenségesség csökkentésére. De van-e reális esély is? Vajon mit mutatnak a jelek, a jelekből összeálló tendenciák?
A két nagy törzs között húzódó törésvonal három legfőbb forrása: 1) Zsidó -nem-zsidó ellentét. A magyar zsidóság ösztönös ("zsigeri") félelme, idegenkedése a "nem eléggé" antinacionalistáktól; ezzel összefüggésben az A-fegyver és más harci eszközök akár ösztönös, akár tudatos, a legtöbbször azonban egyaránt indokolatlan alkalmazása (bevetése) a "nemzeti" harcosok és törekvések ellen. A másik oldalon ugyanakkor: a zsidóság erejének, befolyásának, magyar és nemzetellenességének démonizálása (mint valóságos antiszemitizmus). 2) A magyar baloldal antinacionalizmusa 3) "Régi" és "új" hatalmi harca ("kommunisták" és "antikommunisták" között).


  1. Az A-fegyver politikai eszközként való büntetlen forgatása csak azáltal lehetséges, hogy a zsidóságnak (legalábbis egy tekintélyes részének) valóságos félelemérzete vagy sértettsége rejlik mögötte. Az idő múlásával e félelem és sértettség, ha egyébként nem táplálják, folyamatosan csökken. A "politikailag korrekt" és a holokausztüzlet egyelőre azonban ezzel ellentétes hatást fejt ki, azaz a zsidóság hangadói részéről egyelőre nem csökken, inkább nő a nyomás a tekintetben, hogy a zsidóság áldozatai előtt minél gyakoribb és minél hangsúlyosabb legyen a bűnbánó főhajtás. A gyászt s a bűntudatot azonban nem lehet sokáig mesterségesen táplálni, fenntartani, ezért e hatás mindenképp gyengülni fog. Ráadásul e gyengülés rendkívül felgyorsítható oly módon, ha a kollektív félelmekhez és sértettségekhez nem adnak tápot a "nemzeti" oldalon, magyarán abbamarad "a zsidók" démonizálása.
    Abbamarad-e?
    Annak folytán, hogy az ellentét kiszélesedett bal- és jobboldal törzsi harcává, a zsidóság mint legfőbb ellenség elveszítette központi szerepét, jelentőségét. Az a körülmény azonban, hogy az SZDSZ (amely a nemzeti törzs számára a mai napig "a zsidó párt"-ot testesíti meg) mérleg-szerepénél fogva 2002-ben ismét komoly politikai hatalomhoz s befolyáshoz jutott, nem járul az ellenséges érzületek háttérbe szorulásához. Igaz, Kuncze Gábor eddigieknél is pragmatikusabb pártirányítása nem engedi a markánsan individualista liberális elvek jegyében való politizálást (mely az "áthallások" révén esetleg az antiszemitizmust gerjeszthetné); sőt, ez a szigorúan gyakorlatias ("elvtelen") politika olyan jelentős politikus, alapító és ideológus pártból való távozását eredményezte (Medgyessy Péter titkosszolgálati múltjának eltitkolása s az SZDSZ lojalitása miatt), mint Kis Jánosét, amely eseményt - ha valaki feltétlenül így szerette volna - akár a zsidósághoz való kötődés gyengülésének nyilvánvaló jeleként és bizonyítékaként is lehetett volna értelmezni. S itt egy újabb paradoxon segít ismét bepillantást nyerni az SZDSZ-ellenesség, illetve a hazai zsidóellenesség ("antiszemitizmus") természetébe. Kis János tisztességes kiállása a nyilvánosság elé ("Medgyessynek mennie kell"), majd ugyancsak tisztességes döntése, hogy az ezzel ellentétes álláspontra helyezkedő (ráadásul ebben korábban vele egyetértett) pártból kiválik, a másik táborban elismerést és rokonszenvet ébresztett. Viszont az a tény, hogy a D 209-es ügynökből lett miniszterelnök múltja miatt támadt válságos helyzetben az SZDSZ alig elért öt százaléka mentette meg a szocialista kormányt ("a kommunistákat") a bukástól (mondván, "még mindig jobb, mintha újra a Fidesz jönne"), újra felélénkítette "a zsidó párt"-tal szembeni ellenérzéseket. Ez arra utal, hogy nem a zsidósághoz való tényleges kötődés, hanem a "zsidóként", illetve az ezt lefedő sztereotípiáknak megfelelő ("zsidós") viselkedés, magatartás váltja ki az antiszemitizmust. (Ez pedig egyszerre jelenti azt, hogy az antiszemitizmusnak egyáltalán nem az önmagáért való fajgyűlölet a legfőbb oka, hanem valóságos helyzetek, viselkedések, magatartások, jelenségek váltják ki; de azt is, hogy valóban nem kell zsidó az antiszemitizmushoz, elég, ha az előítéletek nyomán az adott helyzetet, viselkedést stb. valaki a zsidókhoz rendeli, "képzettársítja"). E másutt még elemezendő jelenség miatt a zsidósághoz voltaképp egyre kevésbé erősen kötődvén az SZDSZ léte, amíg ebben a mérleg-szerepben marad, az előítéletek és beidegződések révén mintha inkább kerékkötője volna - semmint elősegítője - a zsidóellenesség (démonizálás) további mérséklődésének. Ez ellen a párt csak úgy tudna "tenni", ha a parlamenti küszöbérték alá esne maradék népszerűsége (ezt pedig nyilván nem lehet megkívánni tőle, de persze még előfordulhat vele), vagy úgy, hogy demonstratív lépéseket tenne a nemzeti tábor irányában (ennek viszont rá nézve egyéb kockázatai lennének).
  1. A magyar baloldal antinacionalizmusának csökkenése csaknem biztosra vehető. A Fidesz áttéréséig még többé-kevésbé hitelesen, de legalábbis kétségtelenül rombolóan lehetett a jobboldal egészét antiszemitizmussal, fasizmussal, szélsőségességgel besározni. A Fidesz áttérése óta már csak bumeránghatás kockázatával lehet a régi antiszemitázó politikát folytatni: kétségtelen, hogy a saját biztos szavazók törzshöz tartozását (ennek érzetét) erősíteni lehet vele, de a "nyilvánvaló igazságtalanság" ugyanúgy erősíti az ellentétes tábor tagjainak kötődését, sőt, harci kedvét. S hasonló a helyzet a bizonytalan szavazókkal: egy részüket el lehet riasztani, tántorítani az ellenséges törzstől, de más bizonytalanok körében visszatetszést kelt a nyilvánvaló hamisság és csúsztatás, az pedig a "nemzeti" táborhoz fogja terelni őket.
    Az antinacionalista-antiszemitázó politika tarthatatlanságát bizonyítja, hogy a Medgyessy-kormány működése óta egyre erőteljesebb a baloldal "nemzeti" retorikája (ld. például a "nemzeti közép", "nemzeti megegyezés" frázisát). Ennél is jelentősebbnek ítélem, hogy a zsidóság köreiből hosszú évek óta most először jöttek elő olyan hangok, amelyek különbséget kívánnak tenni a nemzeti és a nacionalista felfogás között. (Legelsősorban Vásárhelyi Máriát említem.) De még e kései felismerések fontos hatásánál is jóval jelentősebbnek tűnik az a tény, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással európai normákhoz, mintákhoz csatlakozunk; márpedig ott elképzelhetetlen, hogy a baloldal, ha szalonképes akar maradni, különösebb botrányok nélkül állíthassa egy Orbán Viktor-féle nemzeti-liberális politikusról, hogy nacionalista és antiszemita.
    Fricz Tamás politológus valósággal úgy véli, hogy az EU-hoz való csatlakozással "megszűnik a bal és a jobb élethalálharca". A Mi lesz a bal- és jobboldallal a XXI. században? című tanulmányában (előadásában)88 a következőket állapítja meg:
      "[...] megítélésem szerint a XXI. századra látványosan megszűnik a bal és a jobb élethalálharca: megszűnik a két tábor közötti küzdelem a "ki a progresszív, ki a regresszív", "ki a haladó, ki az elmaradott" kérdéskörökben; bal- és jobboldal egyre inkább kölcsönösen elfogadja egymást, hiszen már tudják, hogy létük kölcsönösen feltételezi egymást. A "ki kit győz le"-versengés helyett, mint a modernitás fennmaradó, kölcsönös tradíciói, együttesen kerülnek szembe a XXI. század kihívásaival, s az igazán nagy kérdés az, hogy meg tudnak-e felelni ezeknek a kihívásoknak. A változás lényege tehát éppen az, hogy mint stabilizálódott és intézményesedett XIX-XX. századi nyugati tradícióknak, együtt és együttesen kell szembenézniük a posztmodernitás, illetve a globalizáció új folyamataival."
    Bizonyítékképpen Fricz egyebek között a kibontakozó globalizációs folyamatokra hívja fel a figyelmet.
      "A nemzetgazdaságokon túllépő, világgazdasági keretek kialakulására, az ezzel összefüggésben létrejövő nemzetközi gazdasági szervezetek és azok országbefolyásoló intézkedései, a gazdasági trendek minden országot érintő hatásai következtében a nemzeti kormányok mozgástere jelentősen beszűkült. Különösen az EU-tag vagy az EU-hoz csatlakozni kívánó országok kormányai döntéseik igen jelentős százalékát már nem saját mérlegeléseik, ideológia programjuk, hanem külső elvárásrendszerek mentén kénytelenek meghozni. Ezért tapasztalható az, hogy egyre kevésbé lehet különbséget tenni bal- és jobboldali színezetű kormányok között. Egyre gyakrabban előfordul, hogy az adott világgazdasági illetve európai trendekhez alkalmazkodva baloldali, szociáldemokrata kormányok emelnek adókat, szűkítik a szociális kiadásokat, növelik a fegyverkezési kiadásokat, avagy a menekültügyben hoznak kevéssé liberális intézkedéseket; de a fordítottja is igaz, szerencsés világgazdasági folyamatokat kihasználva jobboldali kormányok építik ki és gazdagítják a szociális államot, csökkentik az adókat és növelik a jóléti kiadásokat.
    Simon ugyancsak rámutat arra a szakadékra, amely a globalizáció előnyeit élvező "nemzetközi" elit és a belőle teljesen kimaradó rétegek közötti alakul ki. Az utóbbi azért is különösen izgalmas, "mert ma már mind a bal-, mind a jobboldali kormányokhoz kötődő kormányzati alkalmazottak, menedzserek, szakemberek stb. abban érdekeltek, hogy ezen előnyös helyzetüket fenntartsák, miáltal kialakul egy új törésvonal, melyet szerte Európában láthatóan radikális, populista, jobboldali pártok használnak ki."
    A tekintetben most még fölösleges jóslásokba bocsátkozni, hogy mi történik akkor, ha a globalizációs folyamat elakad, s ezáltal az egyes országokban megerősödik az integrációellenesség, vele együtt a nacionalizmus. Amíg ez nem következik be, az egyes országok "nemzeti" erői többé-kevésbé idomulni igyekeznek a globális trendekhez, s az antinacionalista erők is igyekezni fognak a csatlakozással együtt járó kétségeket (kételyeket) némi nemzeti retorikával enyhíteni...


  1. A "régi" - "új" harca is szükségképpen kopni fog egyrészt az idők, másrészt az integráció előrehaladtával. Amikor a magyar miniszterelnök ügynökmúltja akár Bushnak, akár Blair-nek kisebb problémát jelent, mint Orbán Viktor nemzeti liberális politikája, akkor azzal is számot kell vetni, hogy a kommunistázás (ld. pl. Kövér László és a kötél vagy a strigák) bumeránghatása nem haladja-e meg a másik oldalnak okozott veszteségeket. Ráadásul a baloldal módszeresen igyekszik szabadulni múltjától. Medgyessy Péter (Boross Péter segítségével) látványos gesztusokat tett az ötvenhatosoknak; az MSZP eldöntötte, hogy megszabadul rossz emlékű (Köztársaság téri) székházától; azt is eldöntötte, hogy szociáldemokrata arcot ölt magára, akár úgy is, hogy Kéthly Annának, az elődjeik elűzte szociáldemokrata vezetőnek - jól csengő - nevét elorozza, hasznosítja89; s végezetül: eldöntötte, hogy friss arcokkal cseréli le a régieket. A világ baloldala által Londonban tartott konferenciára Medgyessy Péter Gyurcsány Ferencet - a jövőt, talán éppen utódját - vitte magával.


A legfőbb törésvonal megosztó szerepe tehát minden bizonnyal gyengülni fog Magyarországon. Ha a törésvonal eddigi "fejlődéstörténetét" nézzük, láthatjuk, hogy a zsidó - nem-zsidó ellentét (az individualista liberálisok és az internacionalisták egymásra találásával) előbb kiszélesedett és átlényegült antinacionalista - nacionalista ellentétté, majd (a Fidesz áttérésével) bal és jobb ("két világ") szembenállásává. Habár a zsidóság szerepe fokról fokra csökkent, egészen a legutóbbi fázisig a nemzeti tábornak a zsidósággal (no meg a "zsidó párt"-tal) szembeni gyanakvása, ellenérzése (ellenségképe) viszonylag keveset kopott. Míg aztán a 2002. évi kampány élessége, a két nagy párt (az MSZP és a Fidesz) szikrázó ütközése, a "két világ" állapot (vagy inkább érzet) létrejötte, majd a "kommunisták" "csalásgyanús" győzelme s a "nemzeti tábor" veresége - nos, mindez már erőteljesebben terelte el a figyelmet a zsidóságról, s ezzel együtt sokat gyengült a zsidóság démonizálása.
Minden bizonnyal ennek tudható be, amit a Magyar Gallup Intézet 2003 szeptemberében közzétett közvélemény-kutatási eredménye mutat90. A felmérés szerint a magyar népességen belül 1997-től folyamatosan csökkent azok aránya, akik nyíltan vállalták zsidóellenességüket. Ez az arány 1997-ben 13 százalék volt, 2001-ben 10, vagyis három év alatt összesen 3 százalékos volt a mérséklődés, 2002-ben pedig a megkérdezetteknek már csak a 7, a következő évben pedig már csupán a 6 százaléka felelte, hogy "nem kedveli a zsidókat", vagyis egyetlen év alatt 3, illetve két év alatt 4 százalékos a csökkenés!91 Egy másik adat ugyanezt a tendenciát támasztja alá: a zsidóság elleni előítéletekkel és bűncselekményekkel foglalkozó nemzetközi szervezet, a Rágalmazásellenes Liga 2002. évi jelentése szerint Magyarországon az előző évben nem történt említésre méltó antiszemita megnyilvánulás.92
Ez azonban még korántsem a megérkezés, sokkal inkább az elindulás. Kertész Imre Nobel-díjának (s vele együtt az író "magyarellenes" megnyilvánulásainak) fogadtatása, a kétoldali reagálások kétoldali ideges, hisztérikus kezelése kétségtelenné teszi, hogy az antinacionalista - nacionalista, s benne a nem-zsidó - zsidó ellentét gyógyulatlan tályogként még mindig ott éktelenkedik a nemzet testén. Ez sem térítheti el azonban az immár kétségtelen tendenciát egyik oldalon sem: az új felismerések itt is, ott is, ha lassan is, de kétségtelen, hogy terjednek.
Az antinacionalista törzsben történetesen két fontos felismerés.
Mindenekelőtt: a globalizáció (nyitás, változás, hasonulás) és a nemzeti identitás (befelé fordulás, magunk megőrzése, védelme) életünknek ma két olyan pillére, melyek közül egyik sem nélkülözhető komoly kockázatok (tragikus, jóvátehetetlen veszteségek) nélkül. Amikor 2003. áprilisában az MSZP országos választmányának ülésén éles vita bontakozott ki arról a nyilatkozattervezettről, amely a jubiláló szociáldemokrata programot kívánta volna méltatni, akkor az álláspontok ütközésének legfőbb oka az volt, hogy "többek szerint a száz évvel ezelőtti program nem talált megoldást a globalizáció és a nemzeti identitás kérdéseire".93
Továbbá: az antinacionalista törzsben terjed az a felismerés, hogy nem minden zsidóellenes, nem minden kirekesztő, ami nemzeti (nacionalista); s nem mindenki antiszemita (fajgyűlölő), aki zsidó-, Izrael- vagy baloldalellenes kritikát fogalmaz meg. Mindenképp az idő (a politikai és szellemi élet) kedvező változását jelzi, hogy Fricz Tamásra már fentebb idézett előadása következő részének elmondása után senki sem sütötte rá az antiszemitizmus bélyegét:
    A [2001.] szeptember 11-ei terrortámadás egyik fontos okát egyértelműen az izraeli-palesztin konfliktusban kell keresni, s az ezzel való szembenézés nehezen kerülhető el. [...] Külön probléma, hogy a holokauszt után Izraelt, a zsidó államot a Nyugat egyfajta "szent tehénnek" kezelte, amelynek esetleges túlkapásait, agresszióit és nacionalizmusát a történelem, a nácizmus miatt elnézőbben, sőt elnézően kezelte. Vélhetően 50-55 évvel az akkori tragédia után eljöhet egy olyan pillanat, amikor az érthető szilencium után Izrael állampolitikáját is szabadon és kritikusan kell megítélni. E tekintetben nyilvánvaló, hogy a baloldalnak jóval nagyobbak a gátlásai, mint a jobboldalnak, hiszen eleddig minden, a zsidóságot vagy a zsidó államot ért kritikát az antiszemitizmus megnyilvánulásának állított be és ezen az alapon utasított el. 2001. szeptember 11-e után azonban új helyzet állt elő, s a jobboldal mellett a baloldal is képessé válhat a történelmi görcsök okozta zárt gondolkodás feloldására.
E törzsi trilógiában számtalan példával igazolom, hogy a nemzetközi baloldal már többé-kevésbé képessé vált "e zárt gondolkodás feloldására". Elkerülhetetlen, hogy a hazai baloldal, lévén a kifelé igazodásban mindig is lelkes (szolgálatkész), ne kövesse a tendenciát; csakhogy ez a követés bizonyára nagyon lassú lesz - a belpolitikai érdekek ugyanis egyelőre merőben mást diktálnak. A balliberális politikai szövetségnek (antinacionalista törzsnek) túlságosan erős - de mindenképp erősnek vélt - támasza a hazai és a nemzetközi zsidóság. A kádári rendszert nem csupán túlélt, de újra politikai és gazdasági hatalmat szerzett szocialistáinak szemlátomást a zsidó - nem-zsidó ellentétek fenntartása, gerjesztése az érdekük. A magyar baloldal legújabb kormányzati ciklusának megkezdője, Medgyessy Péter soha egyetlen egy alkalmat sem szalasztott el, hogy gesztust tegyen a zsidóságnak.94 Az amerikai elnöknél, Bushnál tett bemutatkozó látogatása (és feltűnően szívélyes fogadtatása) alkalmából nemcsak hogy elsőként látogatta meg a magyar miniszterelnökök közül a Holokauszt Múzeumot, de egyszersmind ígéretet tett a Zsidó Világkongresszus vezetőinek, hogy mielőbb beillesztik a magyar jogrendbe a gyűlöletbeszéd, a holokauszttagadás és a rasszizmus különböző formáinak elítélését, sőt, a büntető törvénykönyv olyan értelmű módosítását, hogy ne csak általánosságban ítélje el a rasszizmust, de tartalmazza az antiszemitizmusnak - mint a szélsőséges fajgyűlölet egyik formájának - elítélését is. Ígéretének, úgy tűnik, tűzön-vízen keresztül érvényt kíván szerezni: nyíltan kifejezésre juttatta nem-tetszését ifj. Hegedűs Loránt másodfokú bírósági felmentése miatt, és szükségesnek látta, hogy kormányfői közleményt bocsásson ki Grespik László ügyvéd "antiszemita" megnyilvánulásáról is.95
Feltűnő igyekezete, hogy magas közjogi méltóságként személyesen beleavatkozzék a törzsi háború egy-egy eseményébe, semmi mással nem magyarázható, mint saját magának és pártjának fokozatos népszerűségvesztésével, gyengülő pozíciójával - az pedig egyértelműen a romló gazdasági helyzet következménye. Ennek a legutóbb a "jóléti" rendszerváltozás szólamával nyert baloldalnak a legitimitása eleve féloldalas: karhatalmista, titkosszolgálati, központi és politikai bizottságos múltja (azaz posztkommunizmusa) miatt; mihelyt materiális (jóléti) síkon is megrendül, minimálisra csökken az esélye az ország irányítására. E minimális esély két ponton ragadható meg: egyfelől a demonstratív külső támogatások révén; másfelől az intenzív ellenségképzés révén, amellyel a politikai ellenfél esélyeit igyekeznek ugyancsak csökkenteni.
Medgyessy és külügyminisztere minden lehetséges irányban szívélyes és engedékeny kapcsolatokat igyekszik ápolni a világ hatalmaival: az USA-tól kezdve, az EU-n és Oroszországon át egészen Kínáig. Amikor a német kancellár csupán néhány órára Budapestre látogatott, egyebek között azért, hogy kinyilváníthassa rosszallását a magyarok ama törekvéséről, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme vétessék fel az EU alkotmánytervezetébe96 - nos, Schröder és Medgyessy találkozása olyan barátságosra sikeredett, hogy a magyar sajtóban megjelent ölelkezős-mosolygós kép láttán a kormányfő egyik minisztere e sorok írójának bizalmasan így fogalmazott: olyan, mint egy esküvői fotó, és Brezsnyev és Honecker (az egykori szovjet és a keletnémet pártfőtitkár) forró csókját juttatja eszébe...
Az ellenfél lejáratásának és meggyengítésének manőverei közül kiváltképp figyelemre méltók azok, amelyek közvetve vagy közvetlenül az A-fegyver bevetésével igyekeznek a jobboldal kevéske, megmaradt közszolgálati médiapozícióját megszerezni. A Magyar Rádió elnöke (Kondor Katalin) ellen indított baloldali támadást azzal indokolták, hogy az irányítása alatt lévő médiumban, mindenekelőtt ennek Vasárnapi Újság című műsorában szélsőséges, antiszemita hangot kapnak teret. Ettől függetlenül csapásiránynak kézzelfoghatóbb állítást választottak: hogy bebizonyítják az elnöknőről, hogy titkosszolgálati ügynök volt. Csupán a (szocialisták által egyébként anyagilag támogatott) Népszava két hónap alatt (szeptember végétől november végéig) nyolcvanöt cikket szentelt az ügy főszereplőjének.97 A baloldal politikusainak és sajtójának zömét az sem tudta ettől a lejárató igyekezetétől eltéríteni, hogy tettük erkölcsileg súlyos kétségeket támasztott: azok szorgoskodtak most a titkos információk nyilvánosságra hozásán, demokratikusan megválasztott ellenfelük lényegében demokrácián túli (átörökített) eszközökkel való megbélyegzésén és lebuktatásán, akik nemrég még ugyanilyen fáradhatatlanul a beszervezéseken szorgoskodtak.
A Magyar Televízió vezetői ugyancsak az antiszemitizmus vádját vetették be, hogy megszabaduljanak a baloldal által elfoglalt televízió utolsó markánsan jobboldali műsorától, az Éjjeli Menedéktől. Az MTI-nek adott közlemény szerint "a műsor készítői [...] egy MIÉP-es rendezvényen készült felvételben teret adtak a hazánkba látogató, radikálisan szélsőjobboldali nézeteiről ismert angol történész, David Irving 1956-os magyar forradalommal kapcsolatban vallott nézeteinek. Ennek során többek közt az hangzott el, hogy »a felkelés első két napja antiszemita pogrom volt«, illetve hogy a forradalmat az általuk »zsidókormánynak« tekintett magyar kormány ellen a munkásság robbantotta ki, amíg az értelmiség csak később kapcsolódott a folyamatba."98
Jól rávilágít a balliberális szélsőségképző, lejárató taktika módszerességére és tudatosságára a Deák Ferenc szülőfalujában, Söjtörön tartott kormányülés egyik botrányos mellékkörülményének médiabeli megjelenítése. A baloldali sajtó - beleértve a közszolgálati televíziót - minden cáfolat nélkül közvetítette azt a szocialista és szabad demokrata álláspontot, mely szerint kormányülés után a felújított Deák-ház avatására vonultak a miniszterek, ahol Csurka hívei "tojással, krumplival dobálták őket", és még "a Himnusz alatt is fütyültek és kiabáltak", Medgyessy Péter miniszterelnök így nem mondhatta el beszédét. Kovács László, az MSZP elnöke, és Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke egyaránt azt hangoztatta, hogy milyen hazafi az (hogyan "kérkedhet" a magyarságával), aki a Himnusz alatt fütyül és kiabál. Hiller István kulturális miniszter kijelentette, hogy miközben az ország méltósággal emlékezik a haza bölcsére, a jobboldal radikálisai a szülőháza előtt, a Himnusz alatt keltettek zavart.99 A soron következő parlamenti ülésen a kormánypárti képviselők felszólították a Fideszt, határolódjék el a szélsőséges megnyilvánulástól. A tettért "nemcsak azok elkövetői a felelősek, hanem azok is, akik kétértelmű nyilatkozataikkal bátorítják őket"100 A Népszabadság egy jogászt idéz, aki csoportosan elkövetett garázdaság bűntette miatt kért nyomozást Polt Péter legfőbb ügyésztől. Ezt azzal indokolta, hogy az egyebek mellett MIÉP-zászlót is lengető "garázda csoportosulás" tagjai kihívóan közönségellenesen, megbotránkozást keltően viselkedtek a Deák Ferenc-emlékünnepen. A rendzavarók szerinte nemcsak a rendezvényen jelen lévőket sértették meg, hanem - mivel az eseményt a médiumok is bemutatták - sok százezer magyar állampolgárt is megbotránkoztattak, "bizonyos régi emlékképek felidézésével". Ugyanez a lapszám Medgyessy Péter leveléről is beszámol, amelyet a kormányfő Söjtör polgármester asszonyának címzett. Mint a levélből kiderül, a történtek csak "még eltökéltebbé" teszik a miniszterelnököt, "s már semmi nem tántoríthatja el attól a politikától, ami a sárdobálás és acsarkodás helyett a közmegegyezésre való törekvéssel igyekszik megvalósítani céljait. Ami Söjtörön történt, felháborította az országot. A másikkal türelmes, együtt dolgozni és együtt ünnepelni képes polgárok mindig többen lesznek."101
Nos, a tény: a Hír Tv által bemutatott vágatlan felvétel, valamint a Magyar Nemzet helyszíni tudósítója minden kétséget kizáróan bizonyította (napokkal Medgyessy levele előtt!), hogy "a jelenlévők együtt énekelték el a Himnuszt és megtapsolták a helyi Deák Ferenc Általános Iskola diákjainak műsorát. A sípolás és dobolás a kormány érkeztekor, a miniszterelnök nevének megemlítésekor, a beszédekor, illetve a koszorúzáskor tört ki" - olvashatjuk a Magyar Nemzetben, amely hozzáteszi: "A Hír Tv Kommentár nélkül című műsorszámában sugárzott helyszíni amatőr felvétel a lapunk tudósítását támasztja alá: a Himnusz kezdetekor az addig hangoskodó tömeg elcsendesült és annak végéig nem hangzott el füttyszó."102
Egyértelmű, hogy a balliberális (antinacionalista) törzs rájátszott a botrányra, finoman szólva is manipulált a tényekkel, hogy a jobboldalt veszedelmes szélsőségként, saját magát a békés együttélés elhivatottjaként mutassa be.103
A baloldal akcióját a maga szempontjából sikeresnek kell ítélnünk, hiszen a lényegről ismét senki nem beszélt: a fütty, a kiabálás, a dobálás mindig a kétszínűségnek104 szól. Akik most történetesen Deákot méltatták, azok - vagy azoknak a jogelődjei - tevőlegesen részt vettek a kádári diktatúra felépítésében és fenntartásában; akik máskor ötvenhatot méltatják, tevőlegesen részt vettek ötvenhat leverésében; és mindennek tetejében: hallgatásukkal legalábbis cinkosságot vállaltak az ártatlanok százait lemészároló sortüzek elrendelőivel és végrehajtóival - nem csak a rendszerváltás előtt, de utána is! "A történész szakértők hetven-nyolcvan '56-os sortűzről tudnak" - tudjuk meg a Népszabadság 2003. november 4-ei (!) számából. "Néha a vakszerencsén, néha a fegyvert kezelők lelkiismeretén múlott, hogy az erőszakos fellépés nem minden esetben vezetett vérfürdőhöz. A rendszerváltozást követően több mint harminc esetben rendeltek el nyomozást, bíróság elé alig tíz ügy jutott, végrehajtható szabadságvesztést pedig két alkalommal szabtak ki."
A hatalmát féltő s a bűne feledtetését szorgalmazó baloldali politikai elit egyelőre tehát ellene dolgozik a nemzetközi tendenciának. Ugyanez kevésbé mondható el a "civil" társadalom baloldaláról: a magyarországi balliberális értelmiség kevésbé pártos része várhatóan többet fogja majd kritizálni Izraelt és gyakrabban fogja felhívni a figyelmet a különféle zsidó szervezetek, lobbik befolyásának nem kívánatos hatásaira.
Eközben a nacionalista törzsben várhatóan az a felismerés fog kiterebélyesedni, hogy a törésvonal létezésének ma már semmilyen tekintetben nem okai - mert már nem is feltétlen szükséges kellékei - a zsidók. A modernizációval, felzárkózással, az európai és világszintű integrálódással összefüggő koncepcionális vitákhoz elegendő lesz egyfelől a nagyhatalmakhoz, világtrendekhez szívesen csatlakozó hazai baloldal, másfelől a nemzeti szempontokat, érdekeket inkább szem előtt tartó hazai jobboldal létezése. Kuncze Gábornak azzal a felfogásával például, hogy "történelmünkben mindig akkor voltunk a legsikeresebbek, amikor nyitottunk Európa felé"105, csakis történelmi tények ütköztetésével van és lesz értelme vitatkozni, és semmi értelme azt kutatni, álláspontjának nincs-e valamiféle köze a származásához vagy a pártjabeliek származásához.
Nyilvánvaló, hogy amíg a hazai zsidóság inkább a baloldalhoz húz, ha nem is oka, de táplálója és befolyásolója a fő törésvonal mentén zajló törzsi háborúzásnak. Meghatározó szerepet azonban csak akkor fog megint játszani, ha újra létében érzi fenyegetve magát. Ez pedig, akárhogy is, de leginkább a nemzeti törzs viselkedésének függvénye. Minél hamarabb és minél inkább adja át magát ez a törzs annak a felismerésnek, hogy a zsidóság démonizálásával a lényeg látásától - a valóság mélyebb összefüggéseinek megértésétől - fosztja meg magát; s minél hamarabb veti el a "zsidó tényező" szerepét, s határozza meg egyszersmind minél pontosabban a "baloldali" tényezők szerepét; s ezzel párhuzamosan sem gondolatban, sem valóságosan nem a zsidókkal szemben száll harcba, hanem az akár általuk, akár mások (vagyis mindegy, hogy ki által) hordozott jelenségekkel; nos, annál hamarabb és biztosabban éri el, hogy a zsidóság kirívó baloldalisága elmúljék, s ha vonzalma bal és jobb között (egyetemesség és nemzet között) nem is fog maradéktalanul kiegyensúlyozódni, legalább a nacionalista törzzsel szemben érzett félelmei-gyűlöletei egyszer s mindenkorra alábbhagynak.
A majdan mindkét oldalon beinduló változás egyenes következménye kell legyen, hogy megindul a szellemi gettók leépülése, felszámolása; vagyis megszűnik az a jelenség és állapot, amely viszonylagossá tette demokráciánkat, szólás- és sajtószabadságunkat. Azáltal, hogy nemcsak a politikában, de jószerivel az egész médiában és az egész civil szférában normává vált, hogy egy állítás vagy történés igazságtartalmát és helyénvalóságát kinek-kinek számára az döntötte el, hogy az állítás vagy történés saját vagy ellenséges törzshöz (törzsi harcoshoz) kötődött, nyilvánvalóan a demokrácia, benne a nyilvánosság eredeti értelmétől idegen állapot jött létre: az ellentétes vélemények valójában nem találkozhattak egymással, nem termékenyíthették meg egymást. Ráadásul kialakult az érzéki csalódásnak az az állapota, amely olajat öntött a hazai antiszemitizmusra: mivel az igazságtalan antiszemitázásokat zsidónak, liberálisnak, baloldalinak gondolt vagy mondott körökből jóformán soha senki nem cáfolta vagy gátolta, az egyszerű "nacionalista", jobboldali halandóknak úgy tűnt, hogy nem csak a zsidók gondolkodása jár egy srófra, de a zsidók befolyásoló ereje révén az egész szemben álló oldalé. Nos, következtetéseim és reményeim szerint a két oldalon beindult kedvező változások azt fogják eredményezni, hogy a média és a civil szféra szép lassan leválik a politikáról, több önállóságra tesz szert, s többé-kevésbé lerombolja a szellemi gettók ma még vaskos falát.
Ma már több - igaz, nem túl sok - jelentősebb példával tudok szolgálni, amelyek következtetésemet és reményemet igazolják. Kis János egykori pártelnök és alapító teljes leszakadása az SZDSZ-ről nem kevesebbet jelképez, mint a civil erkölcs demonstratív leválását a hatalomvezérelt politikáról.106 A Modern Magyarok Mozgalma (MMM) mérsékelt baloldali civil képződmény létére folyamatosan keresi és ápolja a kapcsolatot jobboldali személyiségekkel és szervezetekkel a párbeszéd, az eszmecsere, a kölcsönös megértés érdekében és reményében. A harmadik megemlíthető bizonyíték egy nyilatkozat. A rendszerváltozás kezdete óta a két szellemi tábor jeles képviselői először léptek fel egy fontos, politikai ügyben a nyilvánosság előtt, közös álláspontot hangoztatva. A nyilatkozatban107 aláírói szolidaritásukat fejezték ki "a rendőrségi erődemonstráció áldozatául esett Greenpeace-aktivistákkal". A mintegy száz aláíró között találunk "névtelen civileket", de olyan nevesebbeket is, akik politikai vagy pártkötődésüket egyébként nem rejtik véka alá. Itt azonban civilként került egy platformra például Elek István ellenzéki, nemzeti liberális közíró, a Heti Válasz (akkori) főszerkesztője, valamint Halmai Gábor, az SZDSZ-hez közel álló liberális alkotmányjogász, aki egyszersmind a Soros Alapítvány hazai főkurátora. A közös és azonos hangú megszólalás jelentősége talán még inkább világossá válik, ha megemlítem, hogy Kuncze Gábor, az SZDSZ pártelnöke a Kereszttűzben feltett kérdésem nyomán nem talált kivetni valót a paksi atomerőmű ügyében tüntető aktivisták elleni rendőri fellépésben. Végezetül a negyedik említésre méltó példa: az ország talán legnevesebb vállalkozójának - a Magyar Nemzet kifejezésével élve - "korszakteremtő" magándíja. Demján Sándor, a TriGránit elnöke, magánvagyonából alapította a Prima Primissima-díjat a tudomány és kultúra hazai legjobbjainak kitüntetésére. A tíz kategóriában nyújtott (a tizenegyedikről a közönség szavazata dönt) komoly (50 ezer eurós) elismerés első díjazottjainak névsora a rendszerváltozás megszokott törzsi szellemiségétől gyökeresen eltérő felfogást tükröz: nem érdekes, ki hova tartozik, nem érdekes, ki melyik törzsbe soroltatik (okkal vagy ok nélkül), egyedül a kétségbevonhatatlan tehetség és teljesítmény számít. Így kerülhetnek ugyanabba a tiszteletteljes névsorba Darvas Iván, Gömöri Endre, Makovecz Imre, Nemeskürty István, Rost Andrea, Sebestyén Márta, Szabó Magda, Varga Imre, Vitray Tamás, Vizy E. Szilveszter - és a Hír Tv.
Nem kevesebb indult meg a szemünk előtt, mint az értelmes és élhető demokrácia épülése: amikor a hatalmi gondolkodás és a civil gondolkodás elválik egymástól, s többé nem egymást felülmúlva igyekeznek kivenni részüket a - törzsi, politikai - csatározásból.

ANTINACIONALISTÁK - NACIONALISTÁK(Eszmei összefoglaló)
Ebben a fejezetben röviden összefoglalom a két törzsre és szembenállásukra vonatkozó álláspontomat.108


1) A szemben álló felek egyike a "nacionalista" vagy "nemzeti" törzs.
nacionalista kifejezéshez illesztett idézőjel arra utal, hogy a fogalomhoz nem társítom eleve a baloldalon általános, negatív értelmezést. A nemzeti kifejezés idézőjele pedig arra utal, hogy bár helyénvalónak tartom e jelzővel megkülönböztetni a törzsek egyikét, a vele szemben álló törzset is teljes egészében a magyar nemzet részének tekintem.


2) A szemben álló felek másika az "antinacionalista" törzs.
E csoportosulás legfőbb törzsképző (összekapcsoló és összetartó) tényezője a "nacionalizmus"-ellenesség. A nacionalizmus idézőjelbe téve itt értelemszerűen a baloldal negatív értelmezésére utal, vagyis arra, hogy e szerint ez az ideológia eleve csakis kirekesztő szándékú és törekvésű ("nemzeti") ideológia lehetne.
Az antinacionalizmusnak három lényeges megjelenítési formáját különböztetem meg.
  1. Nemzetek felettiség - mint egyetemesség (univerzalizmus), kozmopolitizmus, multikulturalizmus.
  2. Individualista liberalizmus
  3. Nemzetköziség (internacionalizmus)
E többé-kevésbé közismert fogalmak meghatározásától eltekintek. A magyar törzsi háború vonatkozásában azonban rámutatok néhány fontos mozzanatra.
Az SZDSZ liberalizmusát (főleg kezdeti, elvi szakaszában) egyszerre jellemzi a nemzetek felettiség és az individualista liberalizmus: az általános emberi és polgári jogok, illetve az egyén jogainak elsődlegessége mindkét eszmeiségnek alapja. A nemzetek felettiség ideája az emberiség egészét tekinti olyan közösségnek, amelynek általános jobbítása maga után vonja (vonhatja) a kisebb közösségek és a bennük élő emberek jogainak biztosítását és lehetőségeinek jobbítását. Az individualista liberalizmus ideája viszont az egyetemes emberiség, illetve a nemzet mint közösség boldogulása helyett az egyén boldogulására teszi a hangsúlyt, ezen belül is az egyén jogaira; s nem szentel különösebb figyelmet a közösség iránti kötelezettségeknek. E világos különbség ellenére sem választható el élesen a két idea és képviselőik sem különülnek el. A globalista, multinacionalista törekvések egyik legfőbb hajtóereje a profit, vagyis az egyéni haszonszerzés nemzetek feletti akadálytalansága. Az egyetemesség ideája maga után vonja a szabad világkereskedelmet, a multinacionalizmus és globalizmus legfontosabb lételemét.
Az individualista liberalizmus önmagában, a nemzetek feletti, egyetemes liberalizmus következményeiben ellentétes azzal a társadalmi-közösségi ideával (pl. a szegényebb rétegekkel való szolidaritással), mely a valódi baloldalt, illetve a baloldaliságot jellemzi. A magyar (két arcú) liberalizmus és a magyar baloldal egymásra találásához éppen ezért nem elégséges az utóbbi - nemzetek felettiségként (egyetemességként) is értelmezhető - nemzetközisége (internacionalizmusa). Ehhez a két ideának egy közös "legfőbb" ellenségre van szüksége: ez volna a nacionalizmus.
Az antinacionalista politika gyűjtőhelye minden olyan politikai és egyéb tényezőnek, amelyeket a nemzeti érdekek (értékek, szokások, hagyományok stb.) hangsúlyos védelme és ápolása gátol céljai elérésében. Az SZDSZ alakuló ülésén a jelenlévők többsége a HIT gyülekezetének, annak a szektának a tagjai közül való volt, amely számos kérdésben gyökeresen más felfogást vall, mint a liberális szabad demokraták. Abban azonban közös az ideájuk és törekvésük, hogy saját érdekeiket a nemzetet alkotó közösség hagyományos érdekeivel (értékeivel, normáival) szemben vélik megvalósíthatónak.109 Ugyancsak az antinacionalista (ezen belül az individualista liberális) tábort erősítik mindazok, akik identitásuk és helyzetük erősítését, védelmét az egyéni vagy kisebbségi jogok hangoztatásától, a többségi (akár nemzeti, akár társadalmi normák, hagyományok, előítéletek) felszámolásától, megtörésétől remélik. (Feltevésem szerint ide számíthatók az etnikai kisebbségek - pl. a cigányság - egy része, továbbá a valamilyen tekintetben a többségi normákkal ütközők - pl. a homoszexuálisok, drogosok - zöme.)


3) Sem a nacionalizmust, sem az antinacionalizmust nem tekintem pontosan definiálható, egynemű fogalomnak.110
Az antinacionalisták és a nacionalisták gondolkodásmódjában olykor csak aránybeli különbségek, hangsúlybeli eltolódások vannak, amelyek csak sarkalatos kérdésekben ütköznek ki, válnak láthatóvá, nyilvánvalóvá.
A csoporthoz tartozás látszólag racionális érveken alapul, többnyire azonban teljesen érzelmi indíttatású: (hagyományokhoz, nemzethez való) kötődések, (kulturális, egzisztenciális) félelmek, (vallásban, fejlődésben, korszerűségben való) hitek döntenek.
A csoportképződésben nagy szerep jut a jelképeknek, az ezekhez való - szintén irracionális, ezért gyakran változó - viszonyulásnak.


4) A csoportok (törzsek) nem foglalják magukba a teljes népességet.
Akiknek látóköre nem terjed túl a családjukon és napi megélhetésükön (saját érvényesülésükön), azoknak zöme egyik csoporthoz sem kötődik. Éppen időszerű viszonyulásukat valamely csoporthoz (kire szavazzunk?) az dönti el, kitől remélik saját sorsuk (anyagi létük) jobbulását.


5) A csoporthoz tartozást önmagában nem tekintem (nem tekinthetjük) értéknek.
Mind a nemzetek feletti-közötti (antinacionalista), mind a nemzeti (nacionalista) törekvések és történések hathatnak előnyösen vagy hátrányosan a nemzet tagjainak sorsára.


6) Az eddigiek alapján a két törzs meghatározása:
Nacionalistának, nemzetinek tekintem mindazokat, akik a nemzet fogalmát valóságosnak tekintik; akik a nemzethez való kötődést - politikai, kulturális értelemben egyaránt - fontosnak és hasznosnak (tehát előremutatónak, progresszívnek) tartják; akik úgy képzelik el a nemzetnek a nemzetközivé válás (integráció, globalizáció) elkerülhetetlen folyamatába való beilleszkedését, hogy eközben megőrizheti a saját (nemzeti) jellemzőit, értékeit és érdekeit; akik inkább féltik a nemzetet a nemzetközi tőkének való kiszolgáltatottságtól, mint a "nacionalizmustól"; és inkább féltik a jövőjét, mint félnek múltjának megismétlődésétől.
Antinacionalistának (de nem eredendően nemzetellenesnek) tekintem mindazokat, akiknek a nemzet fogalma, létezése másodlagos; e fogalom "túlságos", "indokolatlan" hangoztatása annyi mint: magyarkodás, nacionalizmus, irredentizmus, fasizmus, nácizmus, rasszizmus, szélsőjobboldali megnyilvánulás. Jobban félnek a múlt megismétlődésének veszélyétől, mint amennyire féltik a nemzet jövőjét. Az emberiséget "fejleszteni" akarják, a progresszió fontosabb, mint a nemzet ("megforgatjuk az egész világot"), az elv fontosabb, mint a hagyomány.


7) Az antinacionalista - nacionalista ellentétet (szembenállást) történelmi körülmények, tapasztalatok, emlékek, s a jövőre vetített félelmek mélyítették (torzították) irracionálissá, hisztérikussá, szélesítették két törzs háborújává.
A félelem egyik forrása kezdetben maga a rendszerváltozás, amikor egyfelől mindenki keresi az új identitását s az új helyét a formálódó társadalomban, másfelől attól tart, hogy a másféle identitásúak - a szabadság örve alatt - elfoglalják a jobb pozíciókat, őt (s a hozzá hasonló identitásúakat) hátrányos helyzetbe hozva.
A zsidóság félelmeit felnagyítják az egykori üldözések, főleg a holokauszt emlékei. A félelmi logika hamis láncolata folytán a zsidóság a létét fenyegető szélsőséges, kirekesztő törekvésnek tekint, és nacionalistának, antiszemitának, fasisztának, nácinak, rasszistának stb. bélyegez minden olyan megnyilvánulást, amely magyar és nemzeti szólamokat hangoztat, illetve amely a magyar társadalom magyar, illetve nemzeti vonásait kívánja óvni vagy erősíteni.
A "nemzeti" törzs tagjainak félelmeit felnagyítják a '19-es proletárdiktatúra és a Rákosi-korszak emlékei, amikor - felfogásuk szerint - egy "törpe kisebbség" uralma alá hajtotta a többséget; valamint a Kádár-korszak emlékei, amikor a nemzeti önazonosság hangoztatása - a Szovjet Birodalom berkeiben - politikai főbűnnek számított. A félelmi logika torzítása folytán a "népi-nemzetiek" idegenszívűségnek, hazafiatlanságnak, magyar- és nemzetellenesnek stb. tekintenek minden olyan megnyilvánulást, amelyek (vagy valóságosan, vagy vélhetőleg) előbbre sorolják az egyetemes (univerzális-globalista, integrációs és individualista liberális) szempontokat a nemzetieknél; vagy amelyek (valóságosan vagy vélhetőleg) a magyar nemzeti jelképek, hagyományok, érdekek elleni támadásként és a magyarságtól idegen viselkedésként, magatartásként értelmezhetők.
A nemzeti szárnyuktól megszabadult, az elkötelezett szocializmusépítésről elkötelezett kapitalizmusépítésre váltott volt "kommunisták" (szocialisták, MSZP) legfőbb ellenségévé azok válnak, akik a pártharcokat (a hatalomért folyó harcot) következetesen kiemelik anyagi (materiális, pragmatikus, jóléti) dimenziójából. Közéjük tartoznak azok, akik "társadalom", "lakosság" helyett inkább nép és nemzet fogalmával gondolkodnak; s azok, akik az igazságszolgáltatást, a felelősségre vonást szorgalmazzák akár jogi, akár erkölcsi értelemben, akár közvetlenül, akár közvetve, akár szólamok, akár valóságos hatalmi törekvések szintjén (ld. pl. "kommunistázás"). A nacionalisták mint belső ellenség legyőzése nem annyira következetes ideológiai, mint amennyire következetes hatalmitörekvés: minden további nélkül megengedi a példás (mondhatnánk: baráti) együttműködést a szomszédos országok magyarellenes nacionalistáival.


8) Az antinacionalista - nacionalista törzsi háború jellegzetes terepévé válik a nemzetközi és nemzetek feletti szervezetekhez, szövetségekhez való csatlakozás ügye. A gyors, feltétlen nyitás és a megfontolt, óvatos nyitás hívei közötti szembenállást két tényező élezte ki a két törzs közötti háborúzásig.
Az egyik: a magyar zsidóság ama - tekintélyes - részének, amely tart a magyar nacionalizmustól, amely többé-kevésbé találkozott a zsidóság nyílt vagy burkolt háttérbe szorításának, kirekesztésének (hamis vagy valós) élményével, erőteljesen érdeke minden olyan csatlakozás, amely a nemzeti jelleg és a nemzeti mozgástér csökkenésével, másfelől a nemzetközi, egyetemes vonások és hatások erősödésével jár.111
A másik: a magyar szocialisták ama részének, amely tevőleges részese volt a kádári diktatúra működtetésének, ugyancsak feltétlenül érdeke minden olyan csatlakozás (pl. a NATO-hoz, az Európai Unióhoz), szövetség (pl. az Iraki ellen háborúzóké), külpolitikai lépés (a státustörvény feladása, kedvezménytörvénnyé, sőt, segélyezéssé degradálása), amely segíti az egykori kádári nómenklatúra mostani nemzetközi elismerését, elfogadását, s ezáltal a bűntudattól, felelősségtől, múlttól való megszabadulását (pl. a D-209-esét).


9) Az antinacionalista - nacionalista törzsek háborújában a rendszerváltozás során változott a szereposztás: kik között húzódik a legmélyebb árok, kik harcolnak - akár "vérre menően": demokrácián túli eszközökkel - kikkel.
A háború első szakaszában a zsidóság, illetve az SZDSZ mint a zsidóságot leginkább képviselő-jelképező párt és (nem csak zsidó) individualista-liberális értelmiségi holdudvara játszotta egyik oldalon a főszerepet; vele szemben a magyar értelmiség nemzeti (nacionalista) érzelmű fele és az - őt képviselő-jelképező - MDF és holdudvara.
A háború második szakaszában egymásra talált az SZDSZ és az MSZP, kialakult az antinacionalista front. E két párttal és holdudvarukkal szemben két széttöredező, szétzilálódó párt, az MDF és a KDNP és értelmiségi holdudvaruk próbálta felvenni a harcot.
A háború harmadik szakaszában a Fidesz új, nemzeti liberális politikájával átkelt a törésvonal túloldalára, a "nemzeti" erők élére állt. A választásokra egyezségre jutott a "nemzeti" pártokkal, beleértve a kisgazdákat. Ezáltal - a már közösen kormányzó antinacionalistákkal szemben - létrejött egy erős "nacionalista" ("nemzeti") front, s vele a "két világ" - "jobb- és baloldal" - szembenállása, amelyben az értelmiség szerepe változatlanul meghatározó, de már egyik oldalon sem "kizárólagos".
A háború negyedik (ma is tartó) szakaszában az antinacionalista fronton belül az SZDSZ és holdudvarának szerepe mérleg-szereppé zsugorodott; a zsidóság mint ellenség központi szerepe eltűnt, a individualista-liberális zsidók egy része kilépett az SZDSZ-ből; a nemzeti erők fő ellenségévé az egykori "kommunisták" válnak, illetve pártjuk, az MSZP, mely igyekszik szociáldemokratává átvedleni.


10) A törzsi háború kísérőjelensége a nem demokratikus eszközök alkalmazása; éppen emiatt és ennyiben tekinthető a rendszerváltozást végigkísérő ellenségesség többnek, mint demokratikus erők (pártok) puszta küzdelmének.
A baloldal részéről a politikai ellenfél leantiszemitázása, lefasisztázása stb. történelmi okoknál fogva több, mint vélemény: olyan erkölcsi ítélet (bélyeg), amely szalonképtelenné, törvényen (demokrácián) kívülivé tesz; s mivel ténybeli megalapozottság nélkül is hat, a bélyeg érvek segítségével bajosan távolítható el. A megbélyegzés negatív hatását és kivédhetetlenségét erősíti, hogy gyakran olyanok követik el (olyanok antiszemitáznak, fasisztáznak), akik köztiszteletben állnak, erkölcsi, politikai vagy közéleti súlyuknál fogva a közvélemény számára kellőképpen hitelesek.
Ugyancsak a vádaskodás kivédhetetlenségét erősíti a politikai fegyverként használt fogalmak tisztázatlansága, az erős érzelmi töltetük miatt a tisztázásuk elmaradása, s mindama csúsztatás és torzítás, amely a hamis képzettársításokra és a félelmi logikákra (előítéletekre, gondolatsémákra) épít. A mai fogalomhasználat szerint antiszemita (zsidóellenes) az is, aki faji alapon gyűlöli a zsidókat, az is, aki a zsidóságot bármiféleképpen - akár jogosan - elmarasztalja, de az is, aki ilyesféle kritikáról tájékoztatja a közvéleményt.
A magyar jobboldaltól sem idegen az ellenség nem demokratikus módszerekkel, igazolhatatlan véleményekkel való lejáratása, megbélyegzése, hiteltelenítése. Tény, hogy a "baráti" körökben folyó erőteljes zsidózás, az SZDSZ (a "zsidó párt") és a zsidók nyílt vagy kódolt démonizálása, illetve a baloldal és képviselőinek "nemzetietlenné", "magyarellenessé", "hazafiatlanná" nyilvánítása hasonló irányú, a jobboldal "szalonképessé" válásával hasonló erejű (romboló, hiteltelenítő) hatást vált ki, mint az antiszemitázás, fasisztázás, stb. Az sincsen kellőképpen tisztázva, hogy a "nemzeti" szempontok háttérbe szorítása nem feltétlenül jár együtt a nemzeti érdekek sérülésével, mint ahogy az sem, hogy a "nemzeti" értékek (szempontok) előtérbe helyezése nem feltétlenül rontja a nemzetközi vagy nemzetek feletti szervezetekhez való csatlakozás és kötődés hatásfokát, hozamát.
Habár a törzsi háború kirobbanásában nagyobb az antinacionalisták szerepe és felelőssége, mint a nacionalistáké, a háború egészét tekintve megállapítható a kölcsönösség ténye.


11) Az antinacionalista - nacionalista harc természetének megértéséhez (tehát elemzési szempontból) van értelme a (magyar) zsidóságnak mint egésznek a szerepét kutatni, és indokolt jellegzetes zsidó álláspontról, felfogásról beszélni, amennyiben ez a felfogás - s ez tényekkel, érvekkel alátámasztható - a magyar zsidóság többségét jellemzi. Ilyen értelemben helyénvaló pl. a magyar zsidóság egyetemes, liberális elkötelezettségéről, baloldali kötődéséről, erős antinacionalizmusáról beszélni, vagy pl. utóbbiról szólva - s a zsidósághoz való kötődésében - a holokauszt szerepét hangsúlyozni.
Ámde a tétel nem fordítható meg: nem indokolt - mert politikailag, erkölcsileg és logikailag egyaránt helytelen és elfogadhatatlan - egy zsidó származású-kötődésű személyről, de akár a zsidóság egy tetszőleges részéről eleve liberalizmust, baloldaliságot, antinacionalizmust feltételezni.
Hasonló okból ugyancsak helytelen és indokolatlan egy jellegzetesnek gondolt álláspont mögött eleve egy zsidó személyt vagy általában a zsidóságot sejteni és feltételezni. Vagyis nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy valaki individualista-liberális vagy baloldali elveket valljon, hogy elítélje a holokausztot, szembeszálljon a nacionalizmussal, stb. Nincs egyetlen egy olyan jellegzetes törekvés vagy magatartásjegy, amely, miközben a magyar nép (társadalom) életére jelentős befolyással van, kizárólag a zsidó származásúakat-kötődésűeket jellemezné.


12) A törzsi háború megfékezéséhez nem látom járható útnak az érintettek (kiváltképp a zsidóság) érzékenységének olyasféle tiszteletben tartását, mely megakadályozza a fogalmak tisztázását s a törzsek párbeszédét. A mai történelmi helyzet alkalmas a fenyegetettség érzésének felkeltésére, de nem látszik alkalmasnak a zsidóság valódi fenyegetésére.
E háború megfékezésének esélyét leginkább abban látom, ha a felek kölcsönösen felhagynak egymás démonizálásával. A zsidóság nagyobb része által képviselt antinacionalizmus - a számarányokból következően - méreteiben még mindig kisebb, mint a mások által képviselt. Eme felismerés birtokában a nemzeti törzs harcosainak, képviselőinek - elkerülve a valóságosan antiszemita gondolkodást - soha nem szabad a zsidókkal, a zsidósággal szemben felvenni a harcot, hanem kizárólag azokkal a jelenségekkel, törekvésekkel, elvekkel szemben, amely a törzs álláspontja szerint veszélyezteti a közös nemzeti érdekeket és értékeket. A közös nemzeti érdekekben, értékekben osztozó zsidóknak, zsidóságnak pedig soha nem szabad a saját érdekeivel, értékeivel eleve szembenállónak, eleve kirekesztőnek tekinteni a nacionalista felfogást és képviselőit; soha nem szabad mérlegelés és valóságtartalom nélkül eleve fajgyűlölőnek, rasszistának beállítania azt, aki a demokrácia eredendő értelmezése szerint a többség érdekei, normái szerint gondolkodik és cselekszik, akinek gondolkodása és törekvése emiatt esetleg sérti a magyar zsidóság (mint valóságos önazonosságú közösség) többségének érdekeit.



1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110

111

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése