Ha az értelem felcsillan

Ha az értelem felcsillan

Apokalipszis 2012 - Egely György tanulmánya

Egely György: Apokalipszis: már 2012-ben?

Összefoglalás: Ez a tanulmány négy részből áll.

Az elsőben bemutatjuk, hogy az energiaárak emelkedése miért és hogyan váltotta ki a társadalmi és gazdasági válságot, s megnézzük, milyen „játék” stratégiát követ az energiaipar, hogy űzték ki a piacgazdaságot az életünket alapvetően befolyásoló energiaiparból. Az olajipar dominánssá vált az energiaszektorban. Ennek kapcsán két olyan összeomlást vizsgálunk meg, melyek a monokultúra veszélyét mutatják. Az első a már terjedő tömeges méhpusztulás, valamint az 1840-es évek ír éhínsége (krumpliválság).

A második részben az 1520-as évek három, máig ható összeomlásának példáján (Mohács, Közép-Amerika, India) át megnézzük az odavezető út jellegzetességeit, tanulságait, hogy lássuk a párhuzamokat a mai helyzettel. A mohácsi összeomlás példáján át vizsgáljuk az akkori vezetés és a mai közti analógiákat (II. Lajos, a köznemesek, Szapolyai, Tomori Pál érsek, stb., valamint Horn Gyula, Kovács László, Magyar Bálint…)

A harmadik részben a környezeti és gazdasági válságból való kilábalási stratégiákat elemezzük. Látjuk, hogy a mai technikával a vég elkerülhetetlen. Ma csak két alternatívát ad a technika: Az energiatermelés vagy olcsó, de akkor szennyez, s ez környezeti katasztrófát okoz. Vagy megújuló, szennyezésmentes, akkor viszont drága, s az gazdasági összeomlást hoz. A megszokott módszerek többé már nem használhatóak... Vagy a technikai megújulás jön, vagy a stagnálás, esetleg ezután az összeomlás ...

A negyedik részben pedig az elmúlt 100 év 11 évenként bekövetkező sorsfordító eseményeit soroljuk fel. 2011-12-ben egyszerre három ok miatt is érhetünk kritikus eseményekhez.

I. rész.

Játék az összeomlással

„Aki 1960 után született, jó esélye van, hogy erőszak, járványok vagy éhínség végezzen vele.”

Hetesi Zsolt, az ELTE fizikusa, a Fenntartható Fejlődés Egyetemközi Kutatócsoportjának elemzője hosszú tanulmányt tett közzé a közelgő társadalmi összeomlásról. Sötét képet fest a magas energiaárak miatti válságról: az elején még lassú, majd egyre gyorsuló társadalmi összeomlásról. A tanulmány szerint az eddigi megszokott társadalmi rend sok helyen összeomlik, nem lesz benzin, bizonytalanná válik az áramellátás, sőt, ezek következményeként összeomlik a közlekedés, egészségügy, stb. Emiatt akadozik az áruszállítás és csökkennek a mezőgazdaság hozamai is. A nagyvárosi emberek milliói először egymást ölik, majd nyomorúságos körülmények között vagy elmenekülnek, vagy ott pusztulnak el.

Vajon van-e realitása ennek a sötét, paranoid jövőképnek, vagy csak üres huhogás? Ha az utóbbi, akkor többet árt, mint használ. Mi lehet a valóságtartalma? Úgy gondolom, hogy a szerző diagnózisa átgondolt, alapos és nagy, helyenként 5-10%-os valószínűsége van annak a szomorú jövőképnek, amit ez a dolgozat leír [1].

Andrew Grove (Gróf András), az Intel elnök-vezérigazgatója szerint: ”csak a paranoidok maradnak fent” [2]. Gróf, aki jó pár válságot, számos „technikai földrengést” átélt már az elektronikai ipar késhegyre menő küzdelmeiben, hitelesen elemzi a válságok felismerésének ismérveit, elhárításuk módszereit, s számos cég felemelkedésének és összeomlásának tanulságait. Tapasztalatai szerint a válság mindig akkor következik be, amikor egy cég eredményei hosszú ideig javulnak, majd tetőznek – stagnálnak. Ekkor dől el, hogy minőségi váltással tudnak-e újra emelkedni, vagy – és ez a gyakoribb – megindulnak a lejtőn, ahonnan már nincs visszaút. A csúcs: a stratégiai inflexiós pont, amikor a termelés mennyisége, vagy a haszon tetőzik. Ez egyben veszélyes elágazási pont is. Kiút csak felfelé vagy lefelé van,nem lehet mindig a csúcson maradni.

Ma a fejlett világ termelése (a GDP, a nemzeti termék) mutatói szerint elérte a csúcsot, stagnál, alig változik. Valójában a világgazdaság már hanyatló óriáscég képét mutatja. A GDP-ben ugyanis benne vannak az óriás bankok és olajcégek nyereségei is, de ezek mögött már nincs társadalmi haszon, csak üres, az egész társadalmat megroppantó nyerészkedés. Rowan Williams, Canterbury érseke így fogalmaz: „Elképzelhetetlen mértékű vagyon keletkezett hasonló mértékben elképzelhetetlen mértékű megtévesztés, papírozgatás segítségével, ami csak a kereskedőiknek hozott hasznot.”

Robert Reich, Clinton egykori munkaügyi minisztere írja: „A kapitalizmus legrosszabb formáját hoztuk létre, ahol a magán nyereségeket kombináljuk a köz veszteségeivel. Ezek a bankárok Amerika legjobban fizetett menedzserei, cégeiket a magánszektor részeként kezeljük, amíg nyereségesek. De abban a pillanatban, amikor süllyedni kezdenek, közintézményként kezeljük őket, amiket nekünk kell megmenteni . . .”

Ezért találó Hetesi Zsolt tanulmánya, mert ráérzett a valóságra – már nem a csúcson vagyunk, hanem elindultunk lefelé. Egyszerre látszanak a gazdasági és környezeti megroppanás ismérvei. A harapófogó megmozdult, záródni kezdett.

Tanulságos, hogy magán és nemzeti bankok, biztosítótársaságok, pénzügyi felügyeletek, minisztériumok szakértőinek, elemzőinek tízezrei mennyire nem látják, nem látták előre a helyzetet. A sziklaszilárdnak, kikezdhetetlennek gondolt pénzügyi óriások most látták először (saját kárukon), hogy közvetve egy náluk jóval erősebb és ügyesebb ellenfél támadt rájuk: az olajipar.

Az összeomlás valódi oka

A - nálunk ismeretlen mértékben - jól élő első világ középosztályának még a 90-es évektől fogva könnyen adták a pénzt új, hatalmas kertvárosi házak vásárlására. Ez akkor az olcsó energia mellett gazdasági fellendülést is hozott. Amikor a lavinaszerű folyamat már robogott, és a középosztály szerényebben kereső része is hatalmas új házba költözött, megvette harmadik autóját is, az olajipar durván megemelte az árakat. Ők voltak a kedvezőbb helyzetben. Fűteni, világítani kell, munkába is kell járni. Viszont nem muszáj 4-6 fürdőszobás, 6-800 m²-es lakásban élni, a fele is elég. Az elemzők nem látták világosan azt az elemi feltételt, hogy a növekvő jóléthez olcsó energia kell. Az energiaárakviszont nem a bankvilág, hanem az olajipar kezében vannak. Az átlagpolgár pénzéért folyó küzdelemben a bankvilág vesztett. Ment a süllyesztőbe először a Century, aztán az American Home Mortgage, a Countrywide, majd a Bear Stearns, majd követte a Lehman Brothers, az AIG, a Merryl Lynch és még pár óriási angol bank is, de még a stabil európai bankok is remegnek. A folyamatnak nincs vége. Ma is élnének, ha az olajipar el nem szívja előlük az életet jelentő pénzt - a folyamatos áremeléssel. Ez az, amit a piacgazdaságot vizsgáló elemzők tízezrei nem láttak előre.

Fontos, hogy megértsük: jó pár olyan árucikket veszünk, aminek az ára attól függ, mennyi pénz marad a zsebünkben. Egy lakás, vagy az arany, de az élelmiszerek ára is a kereslettől, és nem elsősorban az előállítási ártól függ. Ezért lényeges tudni: mennyi szabad pénzzel gazdálkodhatunk. Pénzt (a gyakorlatban) nyomdagépeken vagy banki manőverekkel lehet „gyártani” - az ésszerűség határain belül. Energiát (legalábbis a tankönyvek szerint) csak véges mennyiségben állíthatunk elő. Ezért a gazdasági növekedésnek az energiatermelés a szűk keresztmetszete. Ha az energia ára nagyon elszakad az előállítási költségektől nagy bajba kerülünk. „Buborék” keletkezik, a reálgazdaság lassan, de gyilkos módon irreális, ingoványos gazdasággá válik, mint egy piramisjátéknál. A történelemben nem először pukkan szét ilyen buborék. A derék, s egyébként értelmes hollandok kezdték ezt a tulipánhagyma árának folyamatos emelésével.

Ma viszont egyszerre két buborék is keletkezett. A nyersanyag (ebben az energiahordozóknak van nagy súlya) és az ingatlan buborék. A közvélemény csak az előbbit látja, pedig a krízis kiváltója, s a veszélyesebbje: az energia árának elszakadása a reális ártól, azaz előállításának költségeitől. Ha újra lenne pénz a zsebünkben: az ingatlanok ára visszamenne, de a kibányászható energia mennyisége már nem állna vissza. Az fogyóban van. Az ingatlanpiacon mindig volt (és lesz is) hullámzás, ez divat kérdése is. Ott a spekuláció, az előállítási ártól való elszakadás majdnem normális, s ez a hullámzás a tőzsdékre is gyakran átterjed. A gazdaság nyakába tehát a bankszektor rakta a kötelet, de a sámlit az olajipar rúgta ki alóla. Az olajipar a háttérben, a homályban maradt, a válságért mindenki csak a harácsoló bankárokat okolja...

Most a bankok megint kockáztattak – és vesztettek. Elemi folyamatokat nem ismertek fel – a politikusokkal együtt. Persze nem kell sajnálni őket, a vezetőik – meg nem érdemelt - milliós végkielégítéssel távoztak. Például a 160 éves Lehmann Brothers bankot csődbe vivő igazgató működésének 8 éve alatt 300 millió $-t vitt haza - ami mögött nem volt érték, csak „levegő a lufihoz”. Aki igazán vesztett, az a nyugdíjra vagy a gyerek taníttatására kuporgató középosztály – de az egész Földön. A nagy kérdés: mennyire terjed tovább az összeomlás? Átterjed-e a teljes reálgazdaságra? Lesz-e olyan válság, mint a 30-as években? Vagy még súlyosabb, és visszafordíthatatlan, mint amiről Hetesi Zsolt tanulmánya ír?

Azt szokták mondani, hogy nehéz jóslásokba bocsátkozni, különösen a jövőt illetően. A kérdés lényeges:összeomolhat-e a mostani technikai civilizációnk akár részben is úgy, hogy közben százmilliókat, netán milliárdokat ránt magával az éhhalálba vagy a káoszba? Érdemes ilyenkor legalább arra gondolni, hogy pusztán a műtrágya termelés és elosztás egy évi kiesése miatt a mezőgazdasági átlagtermelés kb. a felére eshet vissza - hiszen biogazdálkodás igen piciny területen folyik még (már). A műtrágyát kőolajból állítják elő, így elérheti a kőolajár azt a magas szintet, amikor a termelők és fogyasztók már nem tudják megfizetni. Ebben az esetben a mezőgazdaság már csak kb. 2 milliárd embert tud eltartani. Ezt is csak állattartás nélkül, csak „vega” életmód szerint – ez viszont azt jelentené, hogy 4 milliárd ember nem juthatna táplálékhoz.

A dolgozat legfőbb érdeme, hogy a napi politika felszínes locsogása helyett a valós társadalom valós gondjaival foglalkozik. Valós adatok alapján, egyszerre vizsgálva a hagyományos energiaforrások (már jól látható) kimerülése miatti ipari és társadalmi problémákat, de a horizonton már látható környezeti válságot is.

(Ez utóbbira friss példa, hogy 2008 szeptember elején 34ºC körüli száz éves melegrekordok után egy hétre már 6-8ºC-os hideg rekordok születtek. Ez fecskék tízezreit pusztította el, ezért jövőre több lesz a szúnyog és a légy.)

A környezeti összeomlás friss, és gazdaságot is érintő jellemző példája az USA-ban kiteljesedő tömeges méhpusztulás. Ma már „vadon” nem élnek az első világban méhek, csak mesterségesen, kaptárakban, ahol „alkalmazottként” dolgoznak évtizedek óta. Nemcsak a mézzel és virágporral hajtanak hasznot, hanem a növények beporzásával is, s pótlásukra nincs más lehetőség. Einstein mostanában sokat idézett mondása szerint „ha a méhek eltűnnek, az emberiségnek négy éve van hátra”.

Most kezdenek eltűnni, főleg Kalifornia nagy, ipari mandula ültetvényeinek környékén. A dolgozók elhagyják a kaptárakat, a herék és a királynő élelem hiányában elpusztulnak. A kaptárak üresen maradnak, nincs új raj, akik beköltöznének. A jelenség már szép nevet is kapott – kolónia összeomlási zavar (Colony Collapse Disorder) - , de oka ismeretlen, s senki nem sejtette a bekövetkeztét, hiszen eddig minden rendben ment: a méhek szorgos munkával összegyűjtötték a mézet, azt elvették tőlük, s megkapták helyette a cukros vizet generációkon át. Aztán a rendszer hirtelen összeomlott. Az USA-ban a kaptárok 90%-ában pusztultak el, Nyugat-Európában 10-20%-os mértékű a rendellenesség, de a baj már Zala megyében is megjelent. A Newsweek fotókat közölt, ahol Kínában emberek porozzák be a virágokat kis ecsetekkel, létrákon állva, fáról fára járva. Ha nincs méh, nincs beporzás, és termés sem, amit megvehetnénk. A környezet, a gazdaság, a társadalom sok ponton kapcsolódik.

A méhek eltűnése immár felbecsülhető gazdasági károkkal is jár. Évi kb. 1 trillió dollár értékű mezőgazdasági termést tesznek lehetővé, az összes mezőgazdasági termény körülbelül harmadát. Ez az átlagember élelmiszerének is kb. harmada, de a vitaminok, antioxidánsok, nyomelemek többségéhez viszont beporzás útján jutunk… A cseresznye, alma, uborka, avokádó, dió, mandula, stb. nem terem a méhek munkája nélkül.

A méhek elől az USA-ban egyrészt az intenzív nagyüzemi mezőgazdaság, másrészt a fűnyíró vette el az életteret. A szépen nyírt pázsiton még egy virágos növény (kutyatej) is szégyennek számít…A vadvirágos rét – a rovarok élettere – nagyjából eltűnt. Az USA-ban a legnagyobb vetésterülete a nagy lakóövezeti területen monokulturálisan termelt, virág nélküli pázsitnak van… Ezt csak vágják és öntözik, semmi másra sem használják. A méheknek és más rovaroknak viszont nagyon jól jönne ha ott is vadvirágok teremnének…

A biológusok sejtése: a méhek szorgos társadalma azért omlott össze hirtelen, mert nem hagyták őket élni, az élettér, a virág elvonás mértéke meghaladott egy küszöbértéket. A helyette adott cukros víz mennyisége és minősége pedig már nem ért el egy minimális értéket sem. Gazdáik úgy vélték még lehet rajtuk spórolni egy kicsit, még tekerhetnek egyet a présen. Tévedtek.

Több, nehezen modellezhető tényező külön-külön talán elhanyagolható hatása együtt már veszélyesnek bizonyult. A genetikailag módosított új növények virágában kevesebb a tápérték, a természetes vizek ma több ipari szennyezést tartalmaznak, a rovarölő szerekből szétszóródott kis mennyiségek felhalmozódtak, a saját mézben levő immunerősítő anyagok pedig nagyon hiányoztak, mert elvették tőlük. Így annyira legyengültek, hogy tömegesen, megállíthatatlanul pusztulnak. Vajon tanulunk-e az esetből? Látjuk-e az eset modellértékét? Jelenthet-e a méhkolóniák (gyarmatok) összeomlásának példája figyelmeztetést az emberi kolóniákra? Vajon az emberi társadalomban sok helyen egyenként leküzdhető kis helyi krízisek együttese adhat-e figyelmeztetést számunkra?

Hetesi Zsolt tanulmánya átfogóbb képet ad, mint azok a tanulmányok, melyek egymástól külön-külön kezelik a környezeti és gazdasági bajokat (pl. Lovelock, Yergin [3,4]). Valójában még óvatos is a problémák felvetése, hiszen nem vizsgálja a többi stratégiai nyersanyag közeljövőben várható kimerülését (pl. platina, szamárium, ezüst, ón, ritkaföldfémek), valamint a termőföldek méretének csökkentése és gyors eróziójának ijesztő tendenciáit. (Ilyen gondok miatt nem érdemes például a nikkel-kadmium akkumulátorok tömeges elterjedésében gondolkodni.)

Amit a dolgozat nyíltan nem mond ki, de a sorok között érezteti: az államgépezetet működtető politikusok (és apparátusaik) alapvető technikai, gazdasági ismereteik hiányában (vagy anyagi ellenérdekek miatt) nem alkalmasak a horizonton már ma is látható, közelgő válságjelek felismerésére sem, nemhogy ezek megoldására. Ez részben vonatkozik a reálgazdaság vezetőire is.

A szervezett tudományról viszont nyíltan kimondja: „A tudomány jelenleg nincs „felfedező kedvében”, a felfedezések arányában (már) csak az 1600-as évek szintjén áll – visszazuhant arról a csúcsról, amely az 1870-es éveket jellemezte.

Tézisek

A tanulmány főbb tézisei ma (2008-9-ben) már jól körvonalazódnak, tapinthatóak:

1. Az energia árak növekedése miatt az infláció meglódul, s többé nem áll meg.
2. Az árak emelkedése miatt csökken a fogyasztás, emiatt a termelés, nő a munkanélküliség, tartóssá válik a válság.
3. Az árnövekedés miatt az egészségügy is válságba kerül, akadozik, helyenként összeomlik – onnan járványok indulhatnak el. Ezt politikai zavargások követhetik, sőt éhínségek is. A harmadik világban a termésátlagok csökkenése miatt meglódulnak az élelmiszer árak, s az éhezés és járványok miatt 2040-ig 4-4.5 milliárd ember halhat éhen.

A tanulmány (nem eléggé) hangsúlyozott figyelmeztetése, hogy naiv az a remény, hogy majd a piacgazdaság mindent megold, a gazdaság a kényszer hatására majd megkeresi a kiutat.

Ezzel egybecseng például Soros György véleménye is. A „Globális kapitalizmus válsága” című könyvben egyértelműen leírja, hogy nem igaz, hogy a piacok az egyensúly felé törekszenek. Ha magukra hagyják a piacokat – a liberális szemlélet szerint – a vállalatok addig halmozzák a tőkét, amíg teljesen felborítják a kereslet-kínálat egyensúlyát. „Ha a piacok teljesen szabadon működnek, akkor a tőkekoncentráció megnő és elnyomorodás megy végbe, amivel Marx kapitalizmus-elméletében találkozunk” - írja. „A demokrácia ezért nem a kapitalizmus kísérője, hanem ellensúlya.”

A „zöldnek” nevezett erőforrások esete nem biztató: „Fejlesztésre, építésre, gyártásra már nincs sem idő, sem annyi hagyományos energia, mint amennyi a jelenlegi termelés akár tizedét is adná később.” Például a gazdag Németországban az államilag támogatott szélerőművek kapacitása a fogyasztás növekedésének ütemével sem tud lépést tartani, nemhogy átvenné például a hőerőművek helyét. „2015 decemberéig naponta 400MW új, megújuló energia forrást kellene a hálózatra kapcsolni az összeomlás elkerülésére.

Nagyjából ez a diagnózis. Ez reálisnak tekinthető, bár a számos részleten lehetne – kellene – gondolkodni, finomítani.

A tanulmány nem tér ki rá, de sokszoros, súlyos történelmi tapasztalat, hogy összetett, soktényezős, nemlineáris folyamatoknál a „vezetők” „előrelátó” képessége az esetek 4/5 részénél nem működik. Érdemes ezt egy példán bemutatni.

A monokultúra veszélye

1845-1848-ig Írországban (de Európa más részein is) addig elképzelhetetlen éhínség ütötte fel a fejét a hirtelen megnövekedett esőzések miatt. Az írek fő étele, a krumpli, egy gombabetegség miatt megrothadt. Nem volt semmi más élelmiszer helyette. Szó szerint milliók haltak éhen, és százezrek menekültek el, jórészt kivándoroltak Amerikába. Mindez duplán elkerülhető lett volna. A földterületük bérletéért az éhező írek az éhség tetőzésekor, 1846-ban 18.169 tonna búzát, 8.990 tonna árpát és 102.238 tonna zabot exportáltak. Ebből nem ehettek, mert a bérleti díjat nem enyhítették az angolok, a föld tulajdonosai. A gabonakereskedők viszont rekord hasznot vágtak zsebre. Az éhező, legyengült, s emiatt a tífusz járvány miatt is megtizedelt írek ínségkonyháit a „liberális” pénzügyi államtitkár, Charles Edward Trevelyan betiltatta, mondván ez pazarlás: „hagyják a természetre a dolgok folyását”. Ezután még újabb egymillió ír halt meg betegségekben. (Az államtitkárt munkájáért lovaggá ütötték.) Írország - ami előtte Európa szegény, de legsűrűbben lakott országa volt - szinte kipusztult.

Néhány évtizeddel később az Európán végigsöprő peronoszpóra járvány a szőlőültetvényeket pusztította el hasonló módon, de ez kisebb károkat okozott, hiszen bor nélkül még nem halt szomjan senki. A monokultúrás termelés azonban rendkívül veszélyes. Ma éppen ilyen állapotban van a Föld. Az energiatermelés gyakorlatilag monokultúrás. Jóformán csak az olcsó kőolajra és földgázra alapozott a technikánk, minden más eltörpül mellette. Ez jelenti ma az egyik veszélyt, ezért nem pusztán pánikkeltés a fent idézett fizikus dolgozata.

A Föld történetében eddig minden civilizáció hatalmas tragédiák közepette omlott össze. Főleg akkor történtek ezek a látványos, tragikus összeomlások, amikor legalább két probléma merült fel egyszerre: például peches módon egybeestek vezetési hibák (rossz uralkodó, korrupt államgépezet, rossz hadvezetés) és ellenség megjelenése vagy időjárási anomáliák (például hosszú szárazság, termőtalaj kimerülése, nagy esőzések, áradások). Ezért is kell gondolkodni azon: fenyegeti-e ilyen veszély a mai technikai civilizációt? Vagy már olyan sok biztonsági elem véd minket, hogy akár egyszerre bekövetkező, sokféle sokkot is ki tudunk védeni? Fenyegeti-e tömeges összeomlás az egész emberiséget, vagy csak az európaiakat, netán minket magyarokat? Izgasson-e minket, ha éhen hal fél Afrika, vagy a másik fele járványokban pusztul el? Idegeskedjünk-e, ha az USA ingatlanpiaca és bankrendszere összeomlik, ha Anglia gazdasága példátlanul stagnál, ha a sanghaji tőzsdén pánik tör ki? Tudjuk-e magunkat mindettől függetleníteni?

A mai világgazdaság a korlátlan mennyiségű olcsó energiára és az emiatt olcsó munkaerőre épült. Arra, hogy az indonéz, vagy pakisztáni gyerek nyersanyaggal együtt 1 dollárért állít elő egy márkás sportcipőt vagy inget, amit aztán Londonban 50 ?-ért, New York-ban 100 $-ért el lehet adni - s arra, hogy lesz olyan ügyvéd, vagy könyvelő, aki ezt ennyiért meg is veszi. Megteheti, mert sokat keres, a kötelező kiadása kevés, olcsó az energia, olcsó a lakásfűtés, a villany, a benzin. Ez utóbbi az, ami az árakat igazán mozgatja, ami minden ár mögött ott van. Évtizedeken át egy rövid időszak kivételével (olajembargó) csak 10-20 $ között mozgott egy hordó olaj ára, ez lett a virágzó gazdaság egyik alapfeltétele.

De jó előre lehetett tudni, hogy ennek az olcsóságnak vége lesz. Azt is, hogy körülbelül mikor: 2005 elején. Azt is, hogy visszafordíthatatlanul. Azt is lehetett előre tudni, hogy a levegőbe addig gond nélkül kiengedett széndioxid, metán és vízgőz egyszer klímaösszeomlást okoz, aminek több ember és élőlény lesz majd a vesztese, mint a nyertese. Tudni lehetett, hogy a harapófogó hamarosan bezárul.

Az olaj már nem olcsó. Használható alternatívája még nincs és hosszú ideig nem is lesz. A klímaösszeomlás jelei viszont már most látszanak. A tendenciákból ítélve harapófogó előreláthatólag jól érezhetően 2009-2012 környékén fog összezáródni. Ekkorra éri el várhatóan az olajkitermelés a maximális értéket, ekkorra válhat általánossá a gazdasági stagnálás, s ekkorra következik be a 11 évenkénti periódusokban tapasztalható „ideges” év. (Lásd a fejezet végét.) A jólét, a felemelkedés hajója már 2005 környékén léket kapott. Ha drasztikus lépéseket nem teszünk, ha minden úgy megy, mint eddig, a hajó 2012 körül már látványosan kezd süllyedni. Az első (a gazdag) világ sok polgárának lesz még mentőcsónakja. Mi itt a „másodosztályon” ezt már fájdalmasan fogjuk megélni, már nem mindenki tudja túlélni. A legszegényebb harmadik világban pedig törvényszerűen sokan meg fognak fulladni. Tragikus, hogy mindez előre látható volt, sok dolgot tehettünk volna ellene, de akik elsősorban felelősek érte - az olaj-és autóipar, a politikusok és állami apparátusuk -, nem sokat tettek, legfeljebb csak szónokoltak. A gazdaság már most akadozik [5].

A pénz olyan a gazdaságnak, mint a levegő az élőlénynek. Nélküle fuldoklik, megáll a növekedés. Ha nagyon kevés a szabadon mozgatható pénz, megindul az elhalás, a csődhullám. A drága energia viszont kiszivattyúzza a pénzt az átlagos család költségvetéséből, de a kis- és közepes cégek nyereségéből is. 2008-ban már megindult a vállalati (és családi) csődök sora a fejlett világban is. Ez nagyon komoly figyelmeztető jel.

A kisember értetlenül áll a környezetszennyezés, a magas energiaárak és a csődsorozat előtt. Látszik, hogy repedezett, omlik a társadalom védelmére kialakított mindhárom „védőfal”.

1. Megbukott a kutatói társadalom (például az előző fejezetben leírt fúzió, és a későbbi fejezetben leírt tértechnológiai módszerek kirekesztése miatt), de elsősorban az elemi energiatakarékossági módszerek bevezetésének hiánya miatt.
2. Megbukott a legnagyobb ipar, az autóipar – mert a vízautók és az olcsó, benzin-vízgőz hibridek nem terjedhettek el.
3. Megbukott a politikai elit is, mert az autók fogyasztását nem korlátozta, mindig gerinctelenül engedelmeskedett az olajipar nyomásának. Ha a három védőfal közül legalább egy működőképes marad, még elkerülhető lett volna a baj, ami ma már a nyakunkon van. Ilyen nagymértékű, a társadalom három különböző védőfalát érintő, egyidejű katasztrofális hibasorozat véletlenül nem jön létre. Ehhez jól szervezett, sok pénzzel, hatalmas befolyással rendelkező szervezet kell. Ilyen a Földön csak egy van: az olajipar. Minden, ami az utóbbi évtizedben történt, kizárólag az ő érdekeit szolgálta, a széles társadalmi érdekek ellenében.

Nem ilyen jövőt ígért nekünk még 2-3 évtizede a számtalan okos futurológus és politikus [6]. Mars utazást, fúziós erőművek ingyenes energiáját, a szabadidő bőségét, a technikai csodák özönét ontó társadalom ígéretét kaptuk. Miért nem valósult meg ez az álom? Mert az olajiparnak volt egy több hasznot hozó ötlete.

Játékelmélet

A közgazdaságtanban van egy nagyon jól ismert, alaposan megkutatott téma, ez a játékelmélet: ez sok esetben reálisabb képet vetít a valós piaci, gazdasági viszonyokról, mint amit a statikus klasszikus elméleti közgazdaságtan ad. A játékelmélet alapjait 1944-ben Neumann János és Oscar Morgenstern fektette le a „Theory of Games and Economic Behaviour” (Játékok és gazdasági viselkedés elmélete) című munkájukban. Ennek a modellnek a hatása az idő múlásával nőttön-nőtt, hiszen lehetett látni, hogy az egyensúlyi matematikán, a versengésen alapuló (kereslet/kínálat) modellek nem mindenhol írták le a valós közgazdasági folyamatokat. Nem magyarázták a valóságban megfigyelt magas cégösszeomlási vagy felemelkedési folyamatokat. Minden gazdasági folyamat nagymértékű, állandóan változó, bizonytalan környezetben játszódik le. Ezért a régebbi, az 1920-as, 1930-as évekig kikristályosodott, ún. „egyensúlyi” klasszikus gazdaságtan nem tudja a valós folyamatokat leírni. Az csak az Adam Smith által „láthatatlan kéznek” nevezett kereslet-kínálat egyszerű folyamataival számolt. Abban a modellben a technikai cégek állandó megújulási kényszer alatt működnek: egyre jobban, gazdaságosabban, olcsóbban állítják elő terméküket. Így törekszenek nagyobb piaci részesedésre, ezáltal nagyobb haszonra. Valóban van a piacon több ilyen szegmens is: például az elektronikai, vagy a szerszámgépipar, ahol egyre fejlettebb termékeket látunk gyorsan csökkenő árak mellett. Joseph Schumpeter, neves harvardi közgazdász írta már 1942-ben: „A reálisan létező kapitalizmusban azonban – a tankönyvekben ábrázolt képtől eltérően – nem az árverseny számít, hanem az új termékek, új technológiák, az új ellátási formák versenye . . ami magának a vállalatnak a fennmaradását veszélyeztetheti.” Az óriás cégek által uralt energetikában azonban markánsan más a helyzet. Rájöttek, hogy a tétel megfordítása is igaz: Ha nincs verseny, ha az új, versenyképes technikai megoldásokat elnyomják és ebben együttműködnek, akkor minden pénz, s így minden hatalom az övék lesz.

Az a benzin, ami 15 éve még 50 Ft volt, ugyanazt tudta, mint a mai, ami hatszor annyiba kerül. A földgáz is ugyanolyan, mint akár 10 éve, csak már tízszer annyiba kerül. Az az autó, amit ma megveszünk, nem megy gyorsabban, nem fogyaszt sokkal kevesebbet, mint amit 20 évvel ezelőtt vásároltunk, csak a formája szebb. A Ford T-modell (az első, nagy tömegben gyártott gépkocsi) a 30-as években gazdaságosabban üzemelt, mint bármelyik mai gépkocsi. (Igaz, a városokban azzal gyorsabban is lehetett haladni, mint ma.)

Ma a valós gazdaságban mindkét modellt, sőt keverékeiket is látjuk működés közben. Az elektronikai ipar a klasszikus egyensúlyi közgazdaságtanon alapul, amely az éles versenyt, az egyre javuló termékeket tekinti a profitszerzés útjának. A kooperatív játék elméleten alapuló energetika ezzel szemben széleskörű együttműködéssel, a verseny kiküszöbölésével, az innováció elnyomásával növeli a profitját: ahol a kölcsönös összefonódás, a színfalak mögötti kapcsolatok szálai láthatóan elvezetnek a politikához, az autóiparhoz és a szervezett tudományhoz. Ez az, ami rendkívül veszélyes a társadalom ezen szűk körön kívül rekedt részére, a többségre, azaz ránk nézve.

Az összeomláshoz vezető széles út

Paul Ormerod, angol közgazdász, rendkívül érdekes könyvet írt „Why Most Things Fail” (Miért nem sikerülnek a dolgok) címen [6]. Azt vizsgálta, mikor miért omlanak össze a cégek. A kisebb-nagyobb cégek eltűnésének okai hasonlítanak ahhoz, ami az élővilág történetében (de sajnos jelenében is) gyakran tapasztalható, sőt ahogy a hatalmas kihalásokat a Föld történetében már többször is láttuk. Az Egyesült Államokban (ami robosztus piacgazdaság) minden évben a cégek mintegy 10%-a tűnik el. De az óriás cégekre is jellemző ez a jelenség. Példaként Ormerod megvizsgálta a világ 100 legnagyobb cégének sorsát 1912 és 1995 között. Ebből 29 csődbe jutott (ezeket részben fölvásárolták), 48 teljesen eltűnt, 52 cég élte meg ezt a majd 100 éves periódust. A legrégebbi 100 közül csak 19 maradt meg, ezek javarészt olajtársaság. Természetes, hogy távíró cégek, hajózási vállalkozások, vagy vasúttársaságok eltűntek a legnagyobbak közül, és olyanok emelkedtek föl, amelyek a számítógépgyártással vagy szoftveriparral kapcsolatosak - amelyek 1912-ben még a fantázia szintjén sem léteztek. Tény, hogy - mint az élővilágban, ahol a legtöbb faj idővel kipusztul - a cégek sorsa is az, hogy elpusztuljanak.

Amikor Ormerodtól megkérdezik leendő vállalkozók, hogy hogy lehetne egy jó kis céget csinálni, mindig azt a cinikus választ adja: vásároljon egy nagy céget, és várjon. Az 1820-as évek Angliájában például több tucat cég alakult csak azért, hogy vasúti kocsikat és mozdonyokat gyártson: egy évtizeden belül nagy többségük eltűnt. Ugyanez volt a helyzet a villanymotor és generátor gyártás felvirágzásakor, de az elektronika, a félvezetőipar, és különösen a szoftverüzlet is ezer és ezer kis cég megalakulását majd gyors eltűnését látta. Ez természetes folyamat még akkor is, ha nem szól közbe háború, természeti katasztrófa, vagy dilettáns államvezetés. A cégek változó piaci körülmények között működnek, a jövő mindig bizonytalan, mindig fel-felbukkannak újabb és újabb technikai találmányok, ami átrendezi a piacot.

Az üzleti élet bevált stratégiája a növekedésre, a tőkeerő növelésére az, ha egyesülnek. Ez lehet békés, de lehet ellenséges szándékú kivásárlás. Mindkettőre látunk elég példát vagy kísérletet bármilyen gazdasági szektorban, de elsősorban a bank- és olajiparban.

Az olajcégek nagy találmánya, hogy a bizonytalan jövőtől nem kell félni, nem kell kitalálni mit hoz a jövő – ha azt ők irányítják. Az alapkérdés itt is az, hogy két konkurens cég elindítson-e egymás ellen árháborút műszaki fejlesztés segítségével, vagy csöndes együttműködéssel megtartsák-e árszintjüket? Két teljesen eltérő, markáns stratégia alakult ki: az egyik az éles árversenyre, minőségi versenyre, a folytonos innovációra alapul, a másik pedig ennek az ellenkezője - a széleskörű együttműködésre és a körülmények mesterséges befolyásolására. Ez utóbbi az olajipar, de általában az energiaipar játékstratégiája. Az energiaipar nem csak az olajipart jelenti, ide tartoznak az atomerőművek, a vízi erőművek, vagy szélerőművek egyre növekvő egységei. Mindenesetre az olaj- és földgázipar a domináns szereplő, az árszintet meghatározó. Ezen a szinten egy évi 6-8 trillió dolláros bevételt hozó üzletről van szó, de ha hozzászámítjuk az ehhez szorosan kötődő autóipart, a mezőgazdasági gépek és repülőgépek, netán a katonai teherautók, tankok, stb. iparát, akkor körülbelül évi 10-12 trillió dolláros iparról beszélhetünk. Ekkora ipar már megengedheti azt magának, hogy ne mások által fölállított szabályoknak engedelmeskedjen, hanem ő maga állítsa föl a szabályokat.

A játékelméletben ennek a sikeres stratégiának legegyszerűbb szabályát Anatol Rapaport találta meg: a megnevezése „tit for tat” azaz „adok-kapok”. Ezen elv szerint a játékosok csak két szabálynak engedelmeskednek. Az első lépésben együttműködnek, és az összes többi lépésben megnézik, hogy mit léptek a versenytársak az előző lépésben. Ha mindig együttműködtek, akkor ezután is teljes körű lesz az együttműködés. Ez pedig nem a késhegyre menő árverseny, az idegőrlő innováció stratégiája. Ezért azokban a tankönyvekben, ahol csak a kereslet és kínálat modellje szerepel, nem tudják megmagyarázni a nebulóknak a környezetükben tapasztalható legfontosabb, legelemibb gazdasági folyamatokat sem.

Amikor Neumann János 1944-ben egyszerre dolgozott a számítógépek elméletén, az atom- és hidrogénbomba elméletén és gyakorlatán, és kidolgozta a játékelmélet közgazdasági alkalmazását, még nem gondolta, hogy ez utóbbi nagyobb durranás lesz mint a hidrogénbomba. Azóta számos matematikus és közgazdász tovább finomította és javította a játékelméletet. Egy közülük hírnévre is szert tett, ő John Nash, akiről a „Csodálatos elme” című film is készült (Russell Crowe főszereplésével). Az ő elmélete a fiúk udvarlási, nőhódítási esélyeitől kezdve a női divaton, béralkun vagy fegyverkezési versenyen át az élet számos területén alkalmazható, de elsősorban a gazdasági folyamatokra. Így érthető meg, hogy az ún. „Nash egyensúly” hogyan áll be. Ez a szereplők együttműködésén, vagy/és egyes szereplők kiugrásán, „árulásán” alapul. Egy cég tehát választhatja azt a stratégiát is, hogy olcsóbban adja termékét, ekkor a többiek vagy követik, vagy megfojtják. (A „Csodálatos elme” című filmben sajnos nem járták körbe Nash elméletét közérthetően.)

A „Nash egyensúly” egyfajta stabilitást fejez ki: ha elérték ezt az egyensúlyi szintet, tovább egyik játékosnak sem érdeke egyoldalúan eltérni az egyensúlyi stratégiától és más stratégiát használni, ha közben a többiek nem térnek el a saját harcmodoruktól. Azaz, ha egy játékos tudja, hogy a többiek hogy viselkednek, mit fognak lépni, akkor neki is az egyensúlyi stratégiát érdemes használnia. (Ez a szklerotikus változásokat nem kedvelő rendszerek viselkedésmódja.) Neumann nyomán bizonyítható, hogy ennek a játéknak mindig van egy egyensúly pontja (a számítási eszköz egy Brouwer típusú fixpont tétel). John Nash ezért a meglátásért 1994-ben Nobel díjat kapott, az újabb kiterjesztéséért pedig Harsányi János. (Bár Neumann János triviális, magától értetődő dolognak vélte Nash eredményeit.)

A köznyelv egyszerűen csak „Kartell”-nek nevezi ezt az árfelhajtó, csöndes, a kulisszák mögötti együttműködést. Ez azonban látszólagos ártatlansága ellenére is a társadalomra nézve rejtett, de túlzások nélkül is halálos csapdát sejthet. Az energetika területén pedig nem feltételes módban kell fogalmazni, ott garantáltan milliók (tízmilliók) életét veszi el a kartellezés.

Nézzünk példát egy Kartellre. 2008 őszén kis hírben közölték az újságok: Brüsszel lecsapott a parafinkartellre.” (Alcímben: „A MOL is hatalmas büntetést kapott.”) Ebben a példában a játékelmélet szép gyakorlati példáját látjuk.. Az olajcégek évtizedekig együttműködnek a parafinárak magas szintjének fenntartására – ezért drágább a díszgyertya és a rágógumi. Ezután a Shell lebuktatja a „parafinmaffiát”, ezért őt nem bünteti az Európai Bizottság, de a többiekkel 676 millió Euró bírságot fizettetnek. A Shell kiugrott a kartellből, jól járt. Akik benn maradtak büntetést fizetnek, s ezután olcsóbb lesz (egy picit) a paraffin, s a kisember olcsóbban vesz majd díszgyertyát. Az Európai Bizottság elégedetten dől hátra kényelmes székében, mert jól odacsapott a gaz parafinkartellnek, mi pedig a híradót nézve otthon elhisszük, hogy a benzin és a gázolaj áráról még véletlenül sem esett szó abban a St. Moritz-i, vagy budapesti luxusszállodában, ahol a parafinkartell évi rendes megbeszélését tartották „kék szalon” fedőnév alatt. Így mindenki jól jár. Csak más-más mértékben.

Mivel az energiaiparban az árualap, a kőolaj és földgáz mennyisége (a mai technika szintjén) véges, könnyen manipulálható a piac. Az egyensúlyi ár bárhová beállítható, hiszen a csapok nyitásával-zárásával a kínálat könnyen szabályozható – az egyensúlyi érték rövid időre 50$/hordó értékre leszorítható, vagy akár 200$/hordó szintre felvihető – mert még ott is lesz fizetőképes kereslet. De minden egyensúlyi értéknél lesz néhány olyan iparág, ami már nem életképes, mert azon a szinten már eltűnik a fizetőképes kereslet.

Értékelemzés

Ma a közel-keleti olaj nagy részét hordónként körülbelül 0.5-2 dollárért lehet fölhozni a föld alól. Ugyanennyiért lehet finomítani, és ugyanennyiért lehet elosztani is. (Igaz, a kimerülőben levő északi-tengeri olaj és az ugyancsak kimerülőben levő Mexikói öböl olaja, vagy az ugyancsak kimerülőben levő kaszpi-tengeri olaj felhozatala kissé drágább, de a jelenlegi körülbelül 100 dolláros ár mellett még ez is hatalmas profitot hoz. (Tekintve, hogy mindegyik állam többé-kevésbé megadóztatja az olaj és a benzin árát, érdekük a magas árszint fönntartása.)

Mekkora a „buborék” része az olaj árának? Ha a versenyszféra szabályait használnánk, akkor a költség + 30% haszon számítás alapján maximum kb. 20 dollár/hordó lenne ma a nyersolaj tisztességes ára.

Szaúd Arábiában egy hordónyi olaj kiszivattyúzása csak fél dollárba kerül. Irakban ez maximum kér dollár, az orosz tajgán öt, és az Északi tengeren már nyolc. A Mexikói öböl 3 km mélyen levő kútjaiból pedig 10-15 dollárért lehet felhozni az olajat. A finomítás és elosztás-szállítás költsége is körülbelül két dollár hordónként. A 80-as, 90-es években azért maradt az olaj ára a 15 dolláros szint körül, mert még nem kezdődtek meg a mélytengeri fúrások. A 20 dollár/hordós ár már jelenős hasznot hoz a kitermelt olaj nagy részénél, de a mély tengerből kitermelt maradékra is hoz még hasznot. Minden ár, ami a 20 dollár/hordó felett van tiszta haszon, ezért már nem kell dolgozni. Az már buborék.

Csak összehasonlításként: az USA-ban (ahol az autóipari munkások jól keresnek) egy autón körülbelül 5% haszon van – ez az elfogadott érték. Ha ezt a haszonkulcsot használnánk, akkor az olaj ára körülbelül 10-15 dollár/hordó lenne. Ehelyett 50-120 dollár között mozgott, így a profit az addigi érték 15-20-szorosára emelkedett. Ezt már nem viseli el a gazdaság, s azt végképp nem, hogy a bankárok is vérszemet kaptak, s ők is hasonló haszonnal kezdtek dolgozni. Az olajár letörésére csak egy módszer létezik: a keresletet kell csökkenteni – ezt pedig a találmányok teszik lehetővé.

Ha a legegyszerűbb találmányokat használnánk, az kb. harmadával csökkentené a keresletet. Akkor körülbelül 15 dollár/hordó lenne az ár, hiszen nem lenne szükség pl. a drágább mélytengeri fúrásokra. Ha pl. az Ottó-Stirling motorok kombinációt is használnánk, akkor további keresletcsökkenés (és szennyezés-csökkenés) keletkezne. Ekkor az olajár kb. 12 dollár lenne hordónként. Ha a Papp József-féle szabályozott fúzió 1968-ban elterjedhetett volna, már csak kenőanyag, műtrágya és műanyag alapanyagként kellene az olaj, ára kb. 8 dollár/hordó lenne… Ettől fél a mai olajipar. A buborék, magyarán a jogosulatlan haszon mértéke elképesztő, mert minden, ami a 8-10 dollár/hordó ár felett van, ezt a buborékot növeli. Így a gazdaságból tisztességtelenül elvont, csak a buborék méretét növelő pénz értéke évi 6-8 trillió dollárra rúg. Ez már néhány év alatt akkumulálódva elég egy társadalmi összeomláshoz…

„Ördögszar”

Juan Pablo Perez, az OPEC venezuelai alapítója nevezte így az olajat, mert látta, hogy bajt hoz: „Pazarlás, korrupció, a közszolgáltatások szétesése” jellemezte Venezuelát az első nagy olajáremelkedés idején.

„Csalás, szélhámoskodás, kivételezés, kenőpénzek, erőszakoskodás, korrupció, nyomásgyakorlás, kémkedés, közvetlen terror”. Az Economist című hetilap írt így az olajáremelkedés elemzése kapcsán 2008. jan. 19-én (44. old) elemző cikkében, amikor a régi szép idők Standard Oiljának, s az olajipar ős apjának, s utódainak viselt dolgait elemezte.

Az olajjal mindig baj van. Ha olcsó, fut a gazdaság, de a környezetszennyezés már fenyegető. Ha drága: beszakad alattunk a hártyavékony jólét. Ekkor előkerül a szén a lomtárból, mert olcsóbb, de az még jobban szennyez. A kiút: csökkenteni kell a szén és olajfüggőséget. Ezzel a véleménnyel sokan egyetértenek, csak a megoldást nem ismerik, vagy amit annak vélnek, az csupán délibáb, mint a szél vagy napenergia . . .

Az „államgépezet” és a gépezetet fenntartó adófizető érdeke homlokegyenest eltér. Az „adóalany” – ahogy minket a gépezet tagjai neveznek – azt szeretné, hogy alacsony legyen az energia ára, s a haszonkulcs ne legyen nagyobb mint 20-30%, ami a versenyszférában szokásos. A paraffin (és más) kartellek viszont ellenőrzés, átláthatóság, elfogulatlan ár és értékelemzés hiányában tetszés szerinti szintre viszik az árakat, úgy, hogy nekik nagyon megérje. Számukra egyetlen igazi, kiszámíthatatlan veszély van csupán: a nyughatatlan feltaláló.

Az olajcégek szempontjából ezt az előnyös együttműködést zavarhatják meg ostoba feltalálók veszélyes találmányaikkal, ezért bizonyíthatóan figyelnek erre. (Valószínűleg ezért nem gyárt például a versenyszférában működő General Eletric elektromos autókat.) Megvannak a formális és informális csatornák arra, hogy veszélyes eseményeket időben hárítsanak. A valós előállítási értéktől teljesen elszakadt, kartellezéssel beállított áraknak a társadalomra veszélyes következményei vannak, melyek később, hirtelen és előre nem látható helyeken, módon jelentkeznek.

A tömegturizmus (fapados repülés) piaca már 50 dollár/hordó felett elkezd szűkülni. Az élelmiszer árak 60-80 dollár/hordó felett vészjóslóan megugranak, a lakáspiac (fűtés, alapanyag árak) 100 dollár/hordó fölött összedől, maga alá temetve a lakáskölcsönökön alapuló pénzügyi szolgáltatókat is. 130-140 dollár/hordó fölött pedig a hosszú távú munkába járás, ingázás is gazdaságtalan. Ekkor szűkül a munkahelyek piaca is, s elindul az a lavina, amiről a bevezető tanulmány szól.

Miért veszélyesek apró találmányok? Avagy:

Miért hagytuk, hogy így legyen?

Elöljáróban le kell írnom: ahhoz a törpe kisebbséghez tartozom, akik szerint a mi generációnknak (sincs) nincs joga a mögöttünk jövők elől felélni, ostobán eltékozolni pótolhatatlan anyagokat (ezek között a földgáz és az olaj csak egy szelet, bár a legnagyobb), s kipusztítani élőlényeket. Ezen piciny csoport gondolja csak, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni a felhasználás csökkentésére – de nem a fogyasztás, az életminőség rovására, hanem a technikai szint emelésével, például az olaj és gáz kiváltásával (lásd a Papp-féle szabályozott fúziót az utolsó fejezetben, vagy az elektrontornádót a következő fejezetben).

De ezeknél sokkal egyszerűbb megoldásokat is ismerünk jó száz éve: a hagyományos, a XIX. századi fizika alkalmazásával is jelentős olajfogyasztás és szennyezés csökkenést lehetett volna elérni. Az üzemanyagba juttatott vízcsöppek esete erre a legjobb példa. Százával találták meg újra és újra ezt a lehetőséget. A reménykedő feltalálók mindig elbuktak. Az olaj-, autóipari falanx egymást figyelve, váll váll mellett együttműködve sehol nem engedte a sokféle formában felbukkanó eljárásokat elterjedni. Mindegyik „játékos” tudta, hogy komoly profitveszteséget szenvedne el – először ő, aztán a többiek -, ha ezt az öngyilkos lépést megtenné.

Igen sok országban, köztük nálunk is kidolgoztak olyan eljárásokat, melynek segítségével például apró vízcsöppeket lehet mind a benzinbe, mind a dízelolajba juttatni. Ezáltal a motor hengerében robbanási folyamat során a vízcsöppecskék is elgőzölögnek, párolognak a tágulás során, munkát végeznek a dugattyún. Valamennyire rontják ugyan a termodinamikai hatásfokot, de a környezetbe kiengedett veszteséghő mennyisége is csökken, ezért összességében kevesebb üzemanyagra van szükség.

Csak a rend kedvéért írom le: Az Otto (benzines) motoroknál kb. az üzemanyag háromnegyedét égetjük el hasznos munkavégzés nélkül, a Diesel (gázolajos) motoroknál pedig a kétharmad részét. Ezt a tékozlást ez élővilágban sehol nem tapasztaljuk. Ez a pazarlás többféle módon is csökkenthető. (A Vízautók… részben az előző kötetben erről írtam, fényképekkel együtt.) A mai technikai társadalom emblematikus, általánosan elterjedt motorjai nem egyszerűen gyengécskék, hanem technikailag indokolatlanul, irracionális módon pazarlóak, ezért egyben szennyezőek is. Több szinten is régóta tudnánk csökkenteni ezt a pazarlást. Mind az égés során (vízadagolással) a munkahengerben, mind a kilépő füstgázok hőenergiájának további hasznosításával.

Az üzemanyaghoz hozzáadott víz szuszpenzió létrehozásának módját már olyan sokan újra és újra feltalálták, hogy külön nemzetközi osztályozási számot kaptak a szabadalmi hivatalokban: ez a FosB47/2 sorszám. Ha csak az utóbbi évtized angol nyelvű szabadalmi kivonatait számoljuk ebben a témában, akkor csak erre 127 találatot kapunk csak az ep.espacenet.com szabadalmi keresőprogrammal. De ennél jóval többen találták meg az üzemanyag fogyasztás és környezetszennyezés csökkentésének ezt a kézenfekvő, logikus megoldását. Sok feltaláló nem jutott túl a „nemzeti szakaszon”, azaz más országban nem jelentette be a szabadalmát, hamarabb feladta a kilátástalan küzdelmet az olajcégekkel szemben . . .

Hadd legyek részrehajló, ezért a sok hasonló megoldás közül csak egy, a 127-es listán nem is szereplő, kiváló magyar találmányt emelek ki. Az 1998-ban 216371A lajstromszám alatt közzétett szabadalom címe: „Stabil makromolekuláris diszperz rendszerű, vizet tartalmazó folyékony üzemanyag készítmény belső égésű motorok hibrid motorként történő működtetésére, valamint eljárás a készítmény előállítására”. A feltalálók Fülöp Levente és Bertha András, ha jól tudom a Veszprémi Egyetem kutatói, oktatói.

Eljárásukkal kókuszolaj zsírsavjaiból előállított emulgeátorral 10-40 tömegszázaléknyi vizet lehet stabilan elkeverni benzinben és gázolajban is. Így kevesebb üzemanyag mellett ráadásul még 10-15% teljesítmény növekedést is el lehetett érni a kísérletek során, a motorok bármiféle átalakítása és károsodása nélkül. Az eljárás egyszerű, a kókuszolaj tömegigény esetén olcsón szintetizálható. Így a keverék ára a benzin áránál 10-20%-kal lehetne olcsóbb, s korlátlan ideig tárolható, nem egyesülnek, s süllyednek le a tartályban az apró vízcsöppek.

Mivel csökken az elégetett szénhidrogének mennyisége, a CO₂ (és a mérgező nitrogénoxid) mennyisége is csökken az ózonnal együtt. Így az EU 2020-ra tervezett 20% CO₂ kibocsátás csökkentés már egy évtizeddel hamarabb teljesíthető lett volna, ráadásul a reálgazdaságnak kedvezőbb, alacsonyabb olajárak mellett.

Ezt persze csak mi, kívülállók gondoljuk így. Az olajipar cégkultúrája más – ott érthetően a következő negyedévi haszon számít csak, s az ilyen találmányok épp azt veszélyeztetik. Válaszuk ezért: Nem!

Mondjunk nemet a nemre. Mi kell ahhoz, hogy a nemből igen legyen? Kíváncsiság. Nyitott gondolkodás. Nyitottság a kockázat vállalásra. És amikor a probléma megoldhatatlannak látszik, amikor a kihívás a legnehezebb, amikor mindenki más a fejét rázza, mondjuk azt: gyerünk!

(Elnézést, csak most vettem észre, hogy véletlenül a Shell cég hirdetését másoltam be a fenti bekezdésben a Newsweek 2008 szept. 22-i számából – de száz hasonló blöffel találkozhatunk bármely nívós hetilapban.) Persze az emulziós üzemanyaggal nem – ezek helyettesítésére szolgálnak az ilyen hirdetések. S ha ezt meg lehet tenni, akkorbármi mást is, amit csak akarnak.

A vizes szuszpenziót csak az olajcégek tudnák forgalmazni saját kúthálózatukon keresztül, amelyet természetesen – lévén ez az állam által szabályozott monopólium – nem adnak meg akárkinek. A feltalálóknak mindeddig nem adott esélyt az olajipar.

Az autóipar persze keresztülhúzhatta volna ezt a számítást, ha a karburátor, vagy a szívótorok mögé apró vízcsöppeket porlasztó készüléket helyez - de ezt az egyszerű technikai lehetőséget is megsemmisítette valamilyen módon az olajipari érdekeltség. A porlasztóba juttatott finom vízköd sokféle módon létrehozható s szabályozható. Erre is tucatjával találhatunk megadott szabadalmat. A motorok működése során a kipufogócsonkon át távozó veszteséghőt is sokféle külső égésű motorban hasznosíthatjuk még, ezek a hibrid vízautók. (Részletesebben lásd a Vízautók . . . Antigravitáció c. könyvben.) Csak az utóbbi évtizedben mintegy 30 ilyen találmány született (egyetlen adatbázis adatai szerint), de az utóbbi 50 év során ennek többszöröse, különösen a 70-es évek első olajárrobbanásának idején. Ezekkel az üzemanyag fogyasztás és a légszennyezés is további 15-30%-kal csökkenthető. 2008-ban a legutolsó ilyen találmány egy nagy energiasűrűségű, ravasz, hatékony, kisméretű szerkezet. (Feltalálója: F. Claudio, szabadalmi száma EP1944184). A feltalálók között már megjelentek a kínaiak is, de bőven van köztük orosz, koreai és japán, sőt egy Trinidadból is. Számos szolgálati szabadalom is akad köztük: a Siemens, Ford, Hyundai, Honda, Nissan mérnökeinek munkái (a sok garázsfeltaláló mellett). A szabadalmak sorát olvasva gondolkodóba eshetünk: értelmes mérnökök hogy lehetnek annyira ostobák, hogy nem veszik észre: az olajipar profitját fenyegetik. Örülhetnek, ha csak vállon és nem arcon veregetik őket, miközben a páncélszekrények mélyére kerülnek a megoldások.

A belsőégésű motor és hulladékhőjét hasznosító gőz vagy Stirling motor hibrideken kívül sokkal jobban ismertek az Otto motor és elektromos motor hibridek is. Rejtélyes módon pl. a Toyota nem a legegyszerűbb, már az autózás hajnalán is megvalósított hibridet készítette el a PRIUS-nál. A legegyszerűbb esetben az autó alapvetően elektromos hajtású (kerekenként egy-egy villanymotorral). A belső égésű motor csak egy generátort működtet szükség esetén, ami szükség esetén a merülőben levő akkukat tölti. Így nem kell tengelykapcsoló, sebességváltó, differenciálmű, kardántengely. Ez a hajtást egyszerűbbé, olcsóbbá, megbízhatóbbá teszi, s az autó súlya és így fogyasztása is csökken. Így a szokásos 1200 cm³-es négyütemű motor helyett akár egy 600 cm³-es bolygódugattyús (Wankel) motort használnánk, aminek csak 2 mozgó alkatrésze van, vagy termo akusztikus motort (lásd ábra). Így tovább csökkenhetne a motor tömege, löket térfogata. De ha az elektrontornádóval termeljük az elektromos áramot (lásd következő fejezet), akkor sem belsőégésű motorra, sem üzemanyagra nincs szükség.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy a ma sorozatban gyártott autók elveiket tekintve, a lehető legrosszabb hatásfokúak, rendkívül pazarlóak (ezért szennyezőek is), ráadásul bonyolultak – ezért drágák is. Mégis alig hallunk egy pisszenésnyi kritikát sem az autósmagazinokban vagy az újságok (bújtatott reklám) termékismertetőiben. Következésképpen egy tragikusan rossz szerkezetű, erőforrásainkat tékozló, a jövőt felélő ipari komplexumot tartunk életben, ami egyértelműen régóta elszívja és elzárja a lehetőségeket a sokkal jobb, versenyképesebb termékek elől. Részben a színfalak mögötti ár és termék kartellel, részben fizetett hirdetések segítségével. Nézzünk pl. egy ESSO hirdetést:

„Energia. Környezet. Gazdaság. Nem könnyű egyeztetni az igényeket. Ahogy az energiafogyasztás nőttön nő, egyre nehezebb lesz. A válasz az új technológiákban rejlik, mióta ez az ipar elindult. Már hatalmas eredményei vannak: A kifinomult fúrási technikáktól kezdve, melyek több olajat és gázt adnak kevesebb kútból a fejlett üzemanyagokig, amik kevésbé szennyeznek és javítják a fogyasztást.

De még jobb módszereket is keresünk, melyek az energiaforrásainkat még jobban hasznosítják – és teljesen új utakon járnak. Ez nagy kihívás. Mert bármit is fedezünk fel, annak a gyakorlatban is kivitelezhetőnek kell lennie. Nem csak Bristolban és Bostonban, hanem Pekingben és Bankokban is. És a környezetet is kímélnie kell.

Ezért az új olaj és gázforrások keresése mellett az ESSO az emberség legfontosabb forrását is megcsapolja: ez a gondoskodás. Több pénzt költünk kutatásra, mint bármely másik cég, többet mint évi 500 millió Eurót. Majdnem húszezer kutatót és mérnököt alkalmazunk. Az elmúlt évtizedben több mint 10.000. szabadalmat kaptunk…

Az ESSO-nál nem állunk meg, a világ legjobb agyait használjuk, hogy a válaszokat megtaláljuk…”

Lehet, hogy ezt elmondták az Európai Parlamentben is? Mert ott nemrég szakadt le a plafon…

Az olajipar (Joseph Goebbelhez méltó) propaganda és jól koordinált szervező munkát végez. Még szűk körben se terjedhet el, hogy jelentősen csökkenthető a fogyasztás és környezetszennyezés pusztán a 150 éve ismert fizikai és műszaki elvek felhasználásával. Ez az olajipar egyetlen „elismerésre méltó” tevékenysége - csak ebbe belerokkanunk.

Háztartási energetika

Nézzünk más energia felhasználási területet is: például egy átlagos családi házat. A háztetőre kihelyezett fotoelektromos napelem, vagy a Nap hőjét közvetlenül befogó napkollektor (az első világban) már kezd elterjedni. Mindezen eljárások, bár egyre olcsóbbak, még mindig drágák. Még meghaladják a jelenlegi - és egyre növekvő - ipari árakat. Ezért nem volt érdeke - de lehetősége sem - az energiaiparnak, hogy ezt a megoldást megsemmisítse, hiszen ami náluk is drágább, azt békén hagyják. De egy jóval egyszerűbb, gazdaságosabb megoldással a megsemmisítés már megtörtént. Ebben a rendszerben a háztetőre olyan napkollektor került, amelyikben tükrök segítségével melegítettek fel olajat kb. 160 C-ra. Ez a forró olaj egy hőtárolóba jutott, ahol egy bizonyos típusú sót olvasztott meg. Az olvadt sóban sokkal olcsóbban, kisebb térfogatban tárolható a hőenergia, mintha ezt elektromos energia formájában, akkumulátorokkal tennénk. Ezt a hőt aztán vagy fűtésre használjuk közvetlenül, vagy pedig termo akusztikus gépek segítségével kisméretű, olcsó, egyszerű szerkezet segítségével, elektromos energiát állítunk elő, akár éjjel, akár nappal. Ezt a rendszert többen is feltalálták már. Éppen egyszerűsége és olcsósága miatt, illetékes helyen észrevették veszélyességét (olvasni is ritkán lehet erről a megoldásról). Ennek talán az is az oka, hogy az olaj- és gépkocsi-ipar hirdetéseiből jócskán profitáló média nem mer, vagy nem tud erről beszámolni. Ez az olvadt só segítségével működő rendszer jóval olcsóbb lenne, mint a mostani félvezetős napcellák rendszere. Ezért az energetikai ipar szorosra zárta sorait, és a rendszert, és ezt az új, veszélyes vetélytársat kiiktatta.

Hasonló történetet lehetne mesélni például az abszorpciós klímaberendezésekről is. Rekkenő nyári melegben különösen a nagyvárosok hőszigeteiben ma már klímaberendezés nélkül nem lehet megélni. Régóta tudják, hogy abszorpciós berendezésekkel remekül lehet hűteni, régebben kisebb-nagyobb teljesítményű hűtőszekrények nálunk is készültek ezen az elven. Ha egy épület tetejére nagy hőelnyelő paneleket helyeznénk föl, kis mennyiségű elektromos energia segítségével lehetne hűteni, klimatizálni épületeinket. Ez a rendszer hőszivattyúként is működhetne. Tehát akkor, amikor a külső hőmérséklet mindössze 5-15 C, jó hatásfokkal használható lenne fűtésre is. Ez is veszélyes „Disruptive Invention”, azaz a játékszabályokat átíró találmány, ezért megtörtént az érdekelt cégek együttműködése - ez az ötlet sem juthatott el a piacra.

Ezek után nem csoda, hogy a belsőégésű motorok nagy mennyiségű hulladékhőjét hasznosító talán száznál is több működőképes találmány nem valósulhatott meg. Bármelyikük olyan mértékben csökkentette volna az olaj iránti keresletet, hogy számukra veszélyesen alacsony szinten állt volna be egy újabb Nash egyensúlyi pont. S ha az első ilyen találmány elterjed, akkor ez veszélyes precedenst terem, mert utána jön a másik, a harmadik. ..

Újabb lépésként a motorból kilépő hulladék hőt is össze lehet gyűjteni: például olvadt só segítségével. Így a zsúfolt belvárosban széndioxid kibocsátás nélkül is lehetne a dugóban araszolni egy külső égésű Sterling motor nyomatékával. Bár ez az eljárás kétszáz év óta ismert, kipróbált, mégsem terjedhetett el. Ez mutatja, hogy az olaj- és az autóipar a Nash-féle egyensúlyon alapuló kooperáción és az innováció elnyomásán működik, nem enged „kalózkodást”, kitörést,technikai haladást. Alapvetően másként működik, mint a versenyszféra, és nem a közérdeket szolgálja.

Miért lehetséges az összeroppanás?

A válasz: mert mindez megtörténhetett. Mert a társadalom erre a célra drága pénzen felépített védelmi rendszerei működésképtelenek. Mert azzá tették őket. Az olaj és az autóipar saját szempontjaiból kiindulva a maximális profitot adó utat választotta, ám közben a vele és belőle élő iparágakat tönkreteszi. Például a mezőgazdaságot, a turizmust, a légi közlekedést, az építőipart, az élelmiszeripart, a feldolgozóipart és bankszektort - ahol a magas energiaárak miatt már megindult a csődsorozat. Az elektronikai ipart és az elektronikus médiát nem érinti szerencsére az energetika „szárnyalása”, de a papír alapú újságokat már igen, mert a papír ára és a munkaerő ára növekszik.

A „tankönyvi” közgazdaságtan aranyszabálya a folytonos innováció. Ennél is erősebb vasszabály viszont a maximális profit elérése. Ezt az energetikai iparban éppen hogy az innováció teljes kiirtásával érték el, majdnem teljes sikerrel. Ennél viszont még erősebb szabály lenne az, amit az emberiség történetében minden vallás többé-kevésbé így ír le:élni és élni hagyni.

Az olaj- és autóipar ezt a legelemibb szabályt nem tartja be. Elég ehhez megnézni a benzinkútnál az árakat, vagy azt, hogy az USA-ban körülbelül 12 liter/100km a gépkocsik átlagos fogyasztása a terepjárók miatt, holott technikailag kis módosításokkal (a már említett vízadagolással vagy durranógáz adagolással) 6 liter/100 km-es fogyasztás könnyen előállhatna. A vízgőz-benzin hibridekkel ez is felezhető lenne. Korszerű, könnyű szerkezeti anyagokkal, kisebb autóméretekkel ez még csökkenthető lenne. Ezen a ponton látszik, hogy mennyire nem érvényesül az „élni és élni hagyni” elve. Pusztán a XIX. századi, a középiskolai tankönyvi fizika használatával is le lehetne az autók szennyezését és fogyasztását szorítani a mai érték töredékére. A XX. századi tanított fizika alkalmazásával – például Farnsworth, Papp találmányaival - pedig teljesen kiiktathatnánk a környezetszennyezést, vagy a fosszilis energiaforrásoktól történő függésünket. Az, hogy a számos lehetőség közül egyik sem valósulhatott meg, azt mutatja, hogy az autóipar fejlődését mesterségesen leállították. Ha a kérdést feltesszük: kinek az érdekében? - akkor a tettes gyorsan előkerül. Az olajipar rövid-, közép- és hosszútávú érdekei ezt diktálják.

Az innováció leállása a történelemben mindig gyors társadalmi leépüléshez vezetett. Ne áltassuk magunkat: ilyen szélsőségesen reakciós iparral (és tudománnyal) nincs remény a túlélésre. Növekvő népesség mellett emelkedő életszínvonal és egészséges környezet nem tartható fenn állandó, folytonos technikai fejlődés nélkül. Ennek mesterséges leállítása nem példa nélküli, de mindig katasztrófába torkollott. Ezt mutatja Kína, India, vagy a néhai „létező szocializmus” történelme is. Mára semmilyen akadálya nem maradt, hogy a sérülékeny technikai civilizáció megroppanjon és néhány helyen összeomoljon, például az egyre ritkuló nyersanyagokért meginduló háborúkban. Az olajipar bevétele az utóbbi évtizedben látványosan nőtt úgy, hogy ehhez semmiféle hozzáadott érték nem társult. Amint már említettem, a 20 Ft-ért árult benzin nem volt rosszabb annál, mint amit most jóval magasabb áron kapunk.

Az olajipar innováció ellenes, kooperatív játékstratégiája ellen a nyíltság, a társadalmi ellenőrzés jó ellenszer lehetett volna. Az olajcégek fürgébbek, jobban szervezettek, már minden társadalmi védőgátat lebontottak, ez már nem valósítható meg. Az USA-ban csak egyetlen egyszer, 1911-ben volt sikeres egy olajmonopólium (Rockefeller Standard Oil cégének) és az American Tobacco monopóliumának megtörése. Az oligopóliumok ezután évtizedekig működtek. A Bush korszakban minden visszaalakult. Az energetikai szektorban a verseny látszatára sem ügyelnek már, a piacgazdaság teljesen kiszorult erről a területről. A néhai J. P. Morgan vagy J. D. Rockefeller szellemi utódai mozgatják ezt az ipart – így viszont kíméletlenül tönkreteszik a többit.

Az USA-ban utoljára a 70-es években a Bell telefontársaságot darabolta fel a Legfelsőbb Bíróság hasonló magatartás miatt (máshol ez elképzelhetetlen). Ez nagyban segítette az elektronika forradalmát, az olcsóbb, sokkal fejlettebb telekommunikáció ügyét. A 20-as, 30-as évektől kezdve a „csöves” elektronikai ipar ugyanúgy ignorálta a félvezetőkben rejlő lehetőségeket, mint ahogy ma a autóipar folytonosan leveri a kisebb fogyasztást adó találmányokat.

A közelgő gazdasági és környezeti összeomlás rémképe azért fenyeget, mert ezen a területen a legelemibb átláthatóság, a nagy cégek társadalmi felelősségvállalása nem valósul meg.

A szervezett tudománynál láthattuk, hogy dühödten tiltakoznak minden belső kritika ellen, ezeket azonnal lesöprik. Érdemes elolvasni Beck Mihály akadémikusnak a vízautókról szóló írását [7]. A tudatlanság, a tendenciózus rosszindulat árad a soraiból. Kizárt az is, hogy a legkisebb mértékű civil kontrollt is megvalósíthassuk a szervezett tudományban, az energetika terén. Innentől kezdve viszont a „tudás alapú társadalom” gondolata is luftballon, nevetséges elképzelés.

Társadalmi ellenőrzés eleve megvalósíthatatlan például az autógyárak esetén, hiszen a „fejlesztés” a legbelsőbb magánügyük. Teljes titok övezi a következő modellek szerkezetét. A gyakori változások általában csak a karosszéria alakjára, színezésére és fényezésére vonatkoznak, az utóbbi 50 évben a fogyasztás alig javult. Elvileg a politikára, a törvényhozásra maradna a szigorú fogyasztási, szennyezési szabályok kidolgozása, s végrehajtása, hiszen azért hozunk létre államot, azért fizetünk adót hogy az az állampolgárok széles tömegeinek érdekét szolgálja. (Ezt nevezik műszóval demokráciának.)

De ezt ezen a területen még senki sem látta működni. Ismeretes, milyen dühödt reakciókat és heves lobbizást vált ki mindig az autógyárakban a fogyasztáscsökkenés óhaja, akár a széndioxid-kibocsátás csökkentése. Az a tény, hogy már mélyen benn járunk a zsákutcában nem a szénhidrogén készletek megcsappanásával indokolható, hanem amiatt következett be, ami miatt az összes eddigi összeomlás: a társadalom védekezésképtelensége miatt.

A figyelmet mindig el lehetett terelni ezer hülyeséggel. A tömeges irracionalizmus az, ami mélyen átjárja a politikát, a természettudományon belül pedig a fizikát és az energiaipart. Hiába van éles, a tankönyvekben is tanított piaci verseny például a turizmusban, vagy a szerszámgépiparban, ez a lényeget nem érinti. Az a lavina, amely 2009 és 2012 közt sok kisembert maga alá temet már elindult. Az államgépezet a politikai kultúra közönye miatt valószínűleg már nem tudja megállítani.

Azt már nálunk sem kell magyarázni, hogy a politikusok megvásárolhatóak, mindig van az a pénz, amiért megváltoztatják véleményüket, legrosszabb esetben megfélemlíthetőek, zsarolhatóak.

II. rész

Az összeomláshoz vezető négy lépcsőfok

Válságvariációk

Az átlagembert szolgáló állam valamennyire létrejött a skandináv államokban. Ott a General Motors nem tehette volna azt meg, amit pár évtizede az USA-ban Ralph Nader-rel (aki fogyasztóvédő és környezetvédő). Arra a kérdésre tehát, hogy elindulhat-e jelentős mértékű civilizációs és technikai összeomlás, a válasz határozott: igen. Persze ez más-más módon zajlik le különböző fejlettségű országokban. Az Egyesült Államokban a felszökő energiaárak először a benzinzabáló, elképesztően tékozló négykerekű „városi traktorok” gyártósorait állítja le: például a pofátlanul sokat fogyasztó Hummer gépkocsik gyártását. A General Motors és a Ford forgalma évek óta folyamatosan csökken. A viszonylag szerényebb fogyasztású Toyota piaci részesedése és profitja viszont egyre nő – a hagyományos olajiparhoz erősen kötődő régi autócégekhez képest.

Várható, hogy idővel a légkondicionálásra épített sivatagi nagyvárosok, mint például Las Vegas vagy Phoenix elnéptelenednek, és inkább a belső, a hegyekre épült városok fejlődnek. Az Egyesült Államok fejlett mezőgazdasága, hatalmas, még mindig szűz területei miatt nem számíthat komoly élelmiszerválságra. Németország fejlett szerszámgépipara és más háttériparai miatt nagyobb gond nélkül át fogja élni a válságot. Anglia gazdasága azonban nem elsősorban a gyártó iparára, hanem pénzügyi szolgáltatásaira épült, ezért ő már nem ússza meg szárazon. Az már most látható, hogy Afrikában komoly lesz a csőd. Kérdéses, hogy Dél-Amerika erőteljesen fejlődő gazdaságainak - mint például Chile, Brazília, Venezuela vagy Peru - mi lesz a sorsa. Nekik a jelentős nyersanyagtartalékaik miatt jó esélyük van a túlélésre. Indiában eddig is ismert volt a szegénység, a népesség nagyobb része eddig is piciny, áram nélküli falvakban élt, számukra egy nagy civilizációs összeomlás nem jelent igazi tragédiát.

Kínában már más a helyzet, ott elképesztő mértékű urbanizáció indult meg a tengerparton az utóbbi évtizedekben, ők lehetnek egy nagyobb energetikai összeomlás első számú áldozatai. A történelemben nem először, és úgy tűnik, nem utoljára. Ők építették először ki a mandarin vizsgákkal a tudás alapú társadalom alapjait, de az ő társadalmukban keletkezett először az arrogáns tudatlanság alapú társadalom is.

Magyarország gazdasága nagyon erősen meg fogja érezni ezt a válságot. Nálunk ez az összeomlás más-más mértékben ugyan, de már most is látható. Elsősorban Kelet-Magyarországnak a határhoz közeli részei - Nógrád, Borsod, Szabolcs és Hajdú megyében tragikus lehet az összeomlás. Itt a kis cégek, önkormányzatok sorozatos csődje várható, az elszegényedés, a tömeges bűnözés, a rend felbomlása, a közúti banditizmus már eddig is meglevő formái nagyon megerősödhetnek. Elég most csak a helyi sajtó bűnügyi híreit figyelni. Ezek az öncenzúra miatt nem jutnak el az országos hírekbe. A kábellopások, a félig érett termény ellopása a termőföldön már ma is rutinszerűen ismétlődik.

Nálunk eddig évente „csak” 3-400 ember fagyott meg, nyáron pedig a hőhullámok miatt (elsősorban a kórházakban) 500-600 idős embernél több nem halt meg. Ezek a számok tízszeresre is felnőhetnek. Én itt húznám meg az összeroppanás határát. Ha ezt meghaladjuk, a társadalom megroppanása már megtörtént. Ekkor 10% fölött lesz a munkanélküliség, mert a magas energiaárak annyira kiszivattyúzzák a pénzt a gazdaságból, olyan mértékben viszik ki az orosz és közel-keleti olajtermelőkhöz, hogy nagymértékben leszűkül a tisztes középosztály. Így csökkennek az adóbefizetések is. Az önkormányzati csődök miatt várható az oktatás és egészségügy nagymértékű fedezethiánya. A közrend a kis, szegény, főleg cigányok lakta falvakban már most sem tartható fönt, de a következő években a társadalmi rend összeomlása elképesztő méreteket is ölthet.

Diagnózis és terápia

Hetesi Zsolt tanulmányában a diagnózis eléggé reális, de a javasolt terápia szerintem téves, nem mutat igazi kiutat. Azt javasolja: költözzünk vidékre, tanuljunk meg gazdálkodni, s térjünk át megújuló energiaforrásokra. Továbbá: bízzuk az egyházakra az eddiginél jobban a túlélés megszervezését.

Ha az emberek vidékre költöznek, maguk gazdálkodnak, az még nem jelent védelmet az éhesen kóborló hordák ellen, akik mindent elpusztítanak, mindent ellopnak. Rendőrséggel, katonasággal nem lehet védekezni éhínség idején, a szögesdrót kerítések drágák és átvághatóak.

Egy gondatlanul irányított, komplex felépítésű társadalom technikai fejlődésének leállítása civilizációs összeomlással jár. Igaz, önmagában a kisvárosok hálózatából álló társadalom nem rosszabb, mintha megapoliszokból álló, fuldokló nagyvárosokban élnénk [8]. További fejlődésünk alapkérdése: a technika fejlettségének szintje, az energia előállításának ára és a szennyezés hatása. Egy tanyavilág-hálózaton alapuló társadalom XIX. századi technikai alapon csak borzalmas éhínségek után, a mai társadalom összeomlása után, annak romjain jöhetne létre. A történelemben a Római Birodalom bukása, vagy Pol Pot uralomra jutása után láttuk már ezt a (bukott) modellt működés közben. De ha az olajipart vagy a hivatalos tudományt nem tudjuk megzabolázni, akkor ez a vészforgatókönyv következik. Kitörni csak felfelé szabad, az egyetlen vállalható út – a régóta létező és az új találmányok elterjesztése. Ha van olcsó, szennyezésmentes energia, akkor gyönge talaj is művelhető, sós víz is lepárolható, gyenge minőségű ásvány is feldolgozható. Az energia ára és szennyezése civilizációnk kulcskérdése lett. Persze minden időnek megvoltak a maga kulcskérdései, nekünk itt és most az energia az.

Amikor az 1700-as években Kínában leállították az óriási vaskohókat, akkor épültek föl először Anglia vaskohói. Amikor az 1600-as években betiltották Kínában az óriás vitorláshajók építését, akkor kezdtek el az európaiak kis lélekvesztőiken hajózni, terjeszkedni, kereskedni. Kínában az udvari eunuchok és írástudó mandarinok évszázados belső csatái, viszálykodásai következményeként tiltották be ezen találmányok jó részét. Ez vezetett ott a többszörös technikai civilizációs összeomláshoz. A vidékre költözést megpróbálták a nagy Tajping felkelések idején (20 millió halott), de a bokszerlázadások idején is (10 millió halott): de az éhínség mindenhová elért. A társadalomban már akkor sem lehetett „szigeteken” élni. De ők sem tanultak saját történelmükből. A XX. században Kínában újra háromszor is bekövetkezett nagyméretű civilizációs összeomlás. (A polgárháború, a Nagy Ugrás, s a proletár kulturális forradalom.) Ezek közül a legtragikusabb történet Mao elnök „nagy ugrása” volt. Ez számunkra is tanulságos lenne, mert vegytisztán mutatja a technika lebontásának hatását - ha valaha is tanulnánk a történelemből.

Nagy ugrás - hátra

Az ún. „nagy ugrás” során, amikor a kínai legfelsőbb vezetés (különösen Mao elnök) a gyors technikai haladást erőltette, mintegy 30 millióan haltak éhen - de lehet, hogy ez a szám is óvatos becslés. Az akkor még csak 600 milliós Kínának körülbelül minden 20. lakosa halt éhen. Az okozott kár ennél is nagyobb, hiszen a károk helyreállítása egy emberöltőre való visszalépést és munkát adott. Ehhez képest a „nagy proletár kulturális forradalom” (ami egy évtizeddel később következett be) „csak” az értelmiség lefejezését szolgálta, az „csak” az oktatás és kutatás összeroppanásával járt. Egyik esetben sem működtek a társadalom elemi védekezési mechanizmusai, sehová, senkihez sem lehetett fordulni, ezért is következett be a tragédia mindkét esetben.

Az 1957-es „nagy ugrás” a „négy ellenséggel” szembeni harccal kezdődött. A négy átok, azaz a legyek, a szúnyogok, a patkányok és verebek valóban jelentős károkat okoztak. Ám azt nem értették, hogy ezek az átkok is az ökoszisztéma részei - egyedül a patkányok azok, amelyek kihelyezett csapdákkal, jól megépített terménytárolókkal az ökológiai rendszer károsítása nélkül is pusztíthatóak lettek volna. A négy átok elleni kampány idején a fél ország kereplőkkel, tányérokkal vonult ki a határba, és éjjel-nappal doboltak, a verebeket így állandóan repülésre kényszerítve, riogatva. Az igaz, hogy a kampány hatására rengeteg veréb pusztul el, ám ekkor szaporodni kezdtek a legyek és szúnyogok, így aztán néhány hónap múlva a verebek helyét az átkok között a poloskákra cserélték.

A „nagy ugrás” terve azonban, ami elsősorban az acéltermelés növekedésére irányult, elképesztően tragikus és egyben tanulságos is. Gyakorlatilag ez fordított ipari forradalom lett, amit nevezhetünk a történelem nem első, de legbrutálisabb technikai ellenforradalmának. (Azért választottam ezt a példát, mert ugyanezt a technikai ellenforradalmat stagnálás formájában látjuk az autó-, olajiparban.) Mao elnök és szűk köre tudta, hogy minden nagy nemzet felemelkedését az energetika és az acélgyártás volumenének jelentős megemelkedése előzte meg. Több acél, több vasúti sín - ez több szenet, több energiát, több gépet, nagyobb jólétet jelent. Mao és szűk köre ezért úgy határozott, hogy a reménytelenül szűk acélgyártási kapacitás miatt majd házilagosan állítják elő az acélt. Hatalmas méretű sajtókampányba kezdtek, hogy még kisebb kommunák, gyárak, iskolák is nagy mennyiségű acélt állítsanak elő. Azokkal a „részletekkel” viszont már nem törődött, hogy az acélgyártáshoz szükséges szenet és nyersvasat honnan szedik elő, de sem a sajtó, sem a politikai vezetés nem értette meg, hogy az acélgyártás nagyon magas technikai színvonalat és szakértelmet kívánó munka. Tudatlanul, hozzáértés nélkül nem lehet használható minőségű acélt készíteni. Azt sem értették meg, hogy az acélgyártáshoz szükséges energia-felhasználás csak akkor gazdaságos, ha nagyméretű kohókban dolgoznak, ahol kicsiny a hőveszteség, és jó minőségű (előregyártott) kokszot vagy faszenet használnak. Ezek a látszólag lényegtelen szakmai részletek a felső vezetést nem érdekelték, hiszen nagy részük költő vagy paraszt volt. A mérnökök részéről felvetett óvatoskodó megjegyzésekkel nem törődtek. Az 1958-ban elkezdődött kampány az ország acéltermelésének évenkénti megduplázását írta elő.

Mivel a helyi kisközösségek, iskolák, kommunák nem tudták előteremteni a szükséges vasércet, nyersvasat, netán az ötvözőket és a kokszot, ezért elkezdték beolvasztani eddigi használati tárgyaikat. Előbb a házi tűzhelyek, háztartási edények, majd az épületek vaslemez tetejei, kerítések, később a mezőgazdaságban használt traktorok kerültek sorra. Nem kell részletezni, hogy mit ér az a gazdaság, ahol ásót, kapát, ekét, traktort, vetőgépet kíméletlenül beolvasztanak. A keletkezett rossz minőségű ócskavas viszont semmire sem volt használható. Ebből nem lehetett síneket, lemezeket, csöveket készíteni, nem beszélve arról, hogy a szerszámgépek egy részének elpusztítása, beolvasztása után a feldolgozó kapacitás sem maradt meg.

A bajt csak tetézte, hogy nem merték bevallani a felső vezetésnek, hogy a rossz minőségű acéllal nem lehet mit kezdeni. Az újságok egymás után ontották a hamis győzelmi jelentéseket, így a városi lakosság nem tudott arról, hogy milyen tragédia bontakozik ki vidéken. Ez a hatalmas kampány ugyanis azzal is járt, hogy az éppen aratásra érett termést nem volt mivel és kinek learatnia. A vidéki lakosság nagy része vasdarabok, acélszög hulladékok és folyók medréből kimosott vasércek után kutatott, aratni már nem volt sem idejük, sem szerszámuk.

Azt az egy-két vezetőt, aki megpróbált kritikát gyakorolni, sürgősen és gyorsan félreállították: így semmiféle vészfék, kontroll nem maradt. Az ezután bekövetkező éhínség, és az azt követő járvány nagyobb pusztítást okozott a lakosság soraiban, mint előtte az évtizedeken keresztül tartó polgárháború, vagy a japán-kínai háború. Ez a nagyméretű katasztrófa azért következett be elsősorban, mert a társadalom szokásos vészfékei - elsősorban a nyilvánosság - nem működött, diktatúrában ez nem létezik. A társadalomnak csak egy kis csoportja irányított, az ő elképzeléseik szerint működött az egész gazdaság, ez az ő belső érdekeiket szolgálta.

Ezekben található az analógia, a tanulság az akkori és a mostani technikai ellenforradalom között. Ezen a téren a mi társadalmunk is alig palástolt diktatúra.

Négy lépés a lejtőn

Jared Diamond, az „Összeomlás” (Collapse) című könyvében több eddig összeomlott társadalom történetét vizsgálta meg az okokat elemezve. A vaskos könyvbe sajnos nem kerültek bele a látványos, nagyméretű, tanulságos ázsiai összeomlások. A legjelentősebb talán a kambodzsai Angkor Wat térségének (ma igen kedvelt turista célpont, a világörökség része) teljes ökológiai és gazdasági összeomlása. Ez a terület a Khmer Birodalom fővárosa volt az 1200-as évekig, amikor feltehetőleg a termőtalaj kimerülése és a rossz vízgazdálkodás miatt a Föld akkori legnagyobb városállama több mint egymillió lakosával kényszerült részben menekülésre, részben nyomorgásra, az addigi magas életszínvonala jelentős csökkentésére. Úgy láttam, sehol sem említik például a Burma északi részén létezett Mrauk-U városának és környékének gazdasági elsüllyedését se, pedig az is hasonlóan jelentős összeomlás áldozata lett. (Azért nincs benne a köztudatban, mert alig lehet ma is megközelíteni.) Ez a város az 1600-as években nagyobb és gazdagabb volt, mint London és Amszterdam. Ez is sajnos azt erősíti, hogy még mindig nem vagyunk igazán tudatában mekkora veszély is fenyeget minket, még mindig úgy élünk a veszély torkában, mintha eddig soha sehol semmi baj sem történt volna.

Jared Diamond a téves helyzet-megítélésnek négy fázisát különbözteti meg a komplex társadalmak összeomlási folyamatában:

1. Az első lépésnél az uralkodó csoport nem veszi észre a problémát, mielőtt az megjelenik. Ha a Nap járásának analógiáját vesszük alapul, ez azt jelenti, hogy a hajnalpírt még nem látják. Ez a „próféták” ideje, akik a legkorábban figyelmeztetnek...
2. Amikor a baj már látható, a vezető csoport akkor sem veszi észre. Ez azt jelenti, hogy a Nap már megjelent a horizonton, sarlója már éppen látszik, de van, aki még mindig nem veszi észre. Ez a szakértők kora, akik mérésekre, megfigyelésekre hivatkoznak . . .
3. Miután észreveszik a bajt, nem tesznek semmit, vagy már nem tudnak cselekedni. Ez az a fázis, amikor a Napkorong már teljes egészében felemelkedik a horizont fölé, de még nem éget nagyon erősen. (Szerintem mi most valahol itt tartunk.) Ez az a periódus, amikor az értelmiség érzékenyebb része is látja a gondokat, de ők nincsenek hatalmi helyzetben, csak panaszkodnak.
4. Az utolsó, a 4. szakasz az, amikor látják a problémát, megpróbálják megoldani, de már nem sikerül. Ez az, amikor a Nap a delelőn van, éget, de már nem tudnak hová bújni előle. Ez a politikusok, döntéshozók szakasza. Mire ők észbe kapnak, már rendszerint késő, a baj a nyakukon van.

Ezzel a sémával - mint minden sémával - az a baj, hogy túlságosan leegyszerűsít. Mert sosem egy-egy csoport véleményéről van szó, egy komplex társadalom sokféle csoportból áll, és azoknak eltérő lehet és szokott lenni a véleménye. Például a környezetvédők, vagy a szegénységgel foglalkozó szociológusok, vagy a közgazdászok régóta félreverték már a harangot. A más érdekcsoportokhoz tartozó politikusokat, vagy az olajcégek embereit ezek a változások még nem érintik, ezért úgy tesznek, mintha nem is történt volna eddig semmi. A négy szakasz elkülönítése eléggé mesterséges, hiszen a Nap sem szakaszokban kel föl, hanem az is egy folyamat. Mindig vannak a rossz híreknek előhírnökei, prófétái, ezt az Ószövetség óta ismerjük. Rendszerint lesöprik a véleményüket.

Még a legnagyobb bajban is van (lehet) kiút, de ahhoz a gond korai felismerése elengedhetetlen. A megoldáshoz viszont az összefogás feltétlenül szükséges. Teret kell(ene) ilyenkor engedni az egyéni kezdeményező-képességnek, tehetségnek. A történelem (sajnos) ezrével szolgáltatja az összeomlási példákat, főleg a vesztett (a másik oldal felől nézve megnyert) csaták formájában. Ezekben ugyanúgy felismerhetőek az összeomlás 4 fázisa, amit J. Diamond felsorol.

Nincs eltérés a katonai, gazdasági, politikai és környezeti tragédiák lefolyása közt – ezek gyakran egymásba szövődnek. A már nyakunkon levő környezeti, energia és gazdasági válság is ezt mutatja. Talán merészségnek tűnik a gondolat: de sokszor látható a válságok közti párhuzam, ennek bemutatására törekszem.

A hadtörténészek rangsorolták a 10 legnagyobb mértékű katonai-politikai összeomlást. (Ebben mi magyarok, másfél eset erejéig is benne vagyunk). Ezek a következők:

1. I.e. 415-ben a görögök szirakúzai ostromkísérlete
2. Cannae; i.e. 216-ban, Hannibál a kétszeres túlerőben levő rómaiakat megsemmisíti
3. A Teutoborgi Erdőben i. sz. 8-ben a germán törzsek több római légiót ledarálnak, cselek sorozatával, az utolsó emberig
4. 1389-ben Koszovóban az ottomán törökök felszámolják a szerb ellenállást.
5. 1526. augusztus 29.: MOHÁCS
6. 1709-ben az oroszok felmorzsolják a teljes svéd hadsereget Poltavánál.
7. 1870. szeptemberében az újonnan létrejött egyesült német seregek felszámolják a francia véderőt Sedannál.
8. 1916. július 1-én a németek hatalmas pusztítást okoznak a Somme-i csatában a franciáknál.
9. 1942. februárjában a japánok legyőzik az angol ausztrál csapatokat Szingapúrnál.
10. 1943. februárjában – Sztálingrád (és Don-kanyar).

A már nyakunkon levő energia, gazdasági és környezeti válság kapcsán az 1520-as évek (már akkor is) globalizált világának három sorsfordító hadjárata kapcsán szeretném megmutatni, hogy mindig lehet(ne) kiutat találni a bajból – ha van szakértelem és összefogás. A három történelmi példa három kontinensre terjed ki:

1. Az azték katonai birodalom szétverése 1521-ben
2. A mohácsi tragédia 1526-ban
3. Az indiai Panipat mezején, Delhi mellett 1526-ban az afgán Babur (a véreskezű Timur Lenk unokája) maroknyi seregével felszámolja Ibrahim Lodi szultán óriási túlerőben levő védőseregét.

Az esetek (és mai helyzetünk) közti párhuzam látványos. Azt az öt évet, amíg ez a három kontinensre kiterjedő eseménysor zajlik, joggal nevezhetnénk az első világháborúnak. Közös bennük, hogy az akkor lezajlott események hatása a mai napig követhető, érezhető. Ezek valódi fordulópontjai lettek a történelemnek. Évszázadok múlva sem lehetett helyrehozni, megváltoztatni, visszafordítani az akkori tettek következményeit. (Ha a gazdaságtörténészek készítettek volna összeomlási toplistát, ott is dobogósok lennénk: sajnos az 1918-as és 1945-46-os hiperinfláció is toplistás.)

Első fázis: pirkadat előtt

A történelemkönyvek hemzsegnek azoktól a példáktól, amikor egy-egy irányító hatalmi csoport nem vette észre a problémát megjelenése előtt. Hadd idézzek néhány példát: Amikor az 1400-as évek végén a kínai mandarinok betiltatták a nemzetközi kereskedelmet és megsemmisítették a globális felfedezőutak óriási költségen és emberáldozatok árán megszerzett világtérképeit, nem látták előre, milyen drasztikus összeomláshoz vezet is ez. Az összeomlás csak lassan bontakozott ki, első lépésben Kína meggyengült, és a szomszédos mandzsuk meghódították. Második lépésben a technikai ellenforradalom során betiltották a tömeges acélgyártást is. Kína évszázadok múlva már nem tudta eltartani növekvő népességét, hiszen találmányok híján nem nőtt a termelés. Sorozatosan borzalmas éhínségjárványok söpörtek rajta végig, csak a civilizációs összeomlások, éhínségek, járványok, háborúk stabilizálták a népességet. S most nézzük részletesebben a már kiválasztott példákat.

Az idézett esetekben (sem) vették észre a közelgő problémát.

Azték 1. lépcső: Az azték katonai társadalmat vezető uralkodó 6 millió alattvalójával közép Amerika legerősebb, brutális, perverz élősködő állama. A leigázott szomszédoktól a terményadón felül évente tízezrével szedemberáldozatot is. Az ideológiai maszlag: ahhoz, hogy a Nap egészséges maradjon, (ember)áldozatokkal kell etetni.

A történészek még vitatkoznak azon, hogy meg is ették-e az áldozatok bemutatása során élve felvágott szerencsétleneket, vagy csak a pszichológiai elrettentés, a félelemkeltés eszköze-e az emberadó és áldozat. A fővárosuk, Tenoctic Lan (a mai Mexikóváros helyén), az akkori viszonyok között hatalmas, kétszázezer lakosú. Templomokkal, palotákkal zsúfolt, melyek roskadoztak az aranydíszektől - de az áldozatok hullái miatt a városban mindig dögszag terjengett. A leigázott szomszéd népek gyűlölték az elnyomóikat, de katonailag gyengébbek lévén semmit sem tehettek. Nekik nem volt hadseregük. Az acélt még senki sem ismerte ott, éles kőpengékkel kirakott kardokkal háborúztak. Az ország egyébként geológiai csoda. Minden ásvány bőven van, nemcsak a vas, az arany és ezüst, de kén és salétrom is – de a puskapor, sőt a kerék is ismeretlen.

Néhány évtizeddel az események előtt hatalmas kínai hajóflotta látogatja meg őket- s ajándékokat hoznak (selyem, porcelán), s megígérik: visszatérnek. Az aztékok isteneknek vélik őket, hiszen hatalmas a köztük levő technikai szakadék, s várakoznak. Amikor az 1500-as évek elején egy maroknyi spanyol jelenik meg, tanácstalanok. Az istenek jöttek vissza? Nem veszik észre: torkukhoz közelít a kés.

Magyarország 1. lépcső: Az 1500-as évek elején Európában már javában tart a „kis jégkorszak”. A nyarak rövidek, erősek, a telek hosszúak, hidegek. Így gyakran megfagy, vagy elrohad a termés. (Mátyást a Duna jegén választják királynak). Az 1300-as évek pestisjárványában Európa lakosságának harmada, de egyes tájakon kétharmada is elpusztul. Az egykori szántókat újra erdők lepik be, csökken a metán és CO₂ kibocsátás, hidegebbé válik a klíma, csökken a termésátlag, mert gyakran nem érik be a termés. Termőföld van bőven, de alig terem. Vasekével, vetőgéppel (hogy ne a madarak csipegessék fel a magokat) ugyan meg lehetne duplázni a termésátlagot, de ezeket a megoldásokat ekkor még csak a kínaiak ismerik, mi (3-400) évig még nem. Viszont ezer év alatt Kínából már ide is eljutott a papírkészítés, sőt Gutenberg munkája miatt a nyomtatás módszere is. Futótűzszerűen terjednek így veszélyes protestáns gondolatok, recseg, inog a megszokott rend. Új kor köszönt ránk, itt-ott már megjelenik a polgárság, a kereskedő réteg, az iparosok hada. Kevesen tudnak még írni-olvasni. Számolni is most tanulnak az Indiából, Kínából behozott új számokkal. Minden ország harcol a szomszédjával. Az országokon belül a főnemesek pedig küzdenek a kisnemességgel, azok meg a parasztokkal és iparosokkal. Mindenki acsarkodik, hogy a tortából nagyobb szeletet kapjon, de azt még nem tudják, hogy lehetne azt megnövelni. Gyakoriak az esős nyarak után az éhínségek, mert adót mindig fizetni kell, ha a termés rossz, akkor is. Parasztfelkelések rázzák meg a német tartományokat, Csehországot, Magyarországot. A kor egyik krónikása, Veronics 1508-ban ezt írja: „ Ez esztendőben mondhatatlan nagy drágaság támada egész Magyarországban, kinérnek szik vóta miatt (kenyérnek szűk volta miatt)”. Ez Machiavelli, Nostradamus, Paracelsus kora, de a könyvnyomtatás hallatja Luther, Kálvin, és Erasmus hangját is. Vajúdik a régi világ. A portugálok Indiával kereskednek, de eljutnak Kínába, sőt Japánba is. A spanyolok kezdik földeríteni az új kontinenst, amit majd Amerigo földrészének neveznek el.

A magyar és cseh trónra 1516-ban egy lengyel származású gyerek kerül (II. Lajos), akit a köznemesek utálnak. Ők egy bizonyos Szapolyai nevű tehetős főurat szeretnének a trónon. A nemesség fegyverrel ostromolja ezért a Budai Várat, de a falak alól egy bizonyos Tomori Pál elkergeti őket. A kincstár üres, a fiatal királyra apja hatalmas (400.000 aranyforint) adósságot hagy. Ez a pénz főleg kisebb csetepatékra, és luxusra folyt el, de kenőpénzként is kellett. Nincs már pénz a várak fenntartására. Mátyás egykori erős, hivatásos állandó hadserege már régóta a múlté. A kincstár állandó pénzzavarral küzd, jelentős az államháztartási hiány. Hogy túléljék a holnapot, az állami tulajdonú, biztos jövedelmet adó só és nemesfém bányákat privatizálják. Elzálogosítják egy külföldi bankkonzorciumnak az arany és ezüstbányákat (Fuggerek), így további pénzt kölcsönöznek tőlük. Az államcsődöt így kis időre elkerülik..

Minden eladó, teljes a liberalizmus; amikor éppen hírét veszik, hogy Sztambulban meghalt a szultán, s újat választottak helyette. A 26 éves fiatal, de már tapasztalt harcos neve: I. Szulimán. Első dolga, hogy megmutassa karmait: elindul Magyarhon felé. De az udvar a vadászatokkal, bálokkal és az adósságproblémával, meg a lázadozó parasztokkal és kisnemesekkel van elfoglalva. Nem veszik észre: torkukhoz közelít a kés.

Delhi 1. lépcső: Közép Ázsia sztyeppéin, az éppen begubózott kínai birodalom peremén egy Babur nevű mongol nemes kerül a szamarkandi trónra, de vetélytársai hamar elűzik. Az egykori véreskezű Tamerlán (Timurlenk) utóda, tanítványa. Száz évvel korábban amíg a nagyapa fosztogat, rabol Közép-Keleten, addig nekünk, magyaroknak van egy kis nyugalmunk. Az 1400-as évek elején a mongolok tönkreverik az oszmán-törököket, vezérüket vasketrecben mutogatják, így a keresztény Bizánc még ötven évre megmenekül. De két emberöltő alatt újra erőre kapnak, s akkor már Keletre, sőt Nyugatra is terjeszkednek. Tragédiánk, hogy a tehetséges rabló Babur nem az oszmánokat akarja fosztogatni. Nagyobb falatot lát Észak-India termékeny síkságán. Ott már egy korábbi rabló, az afgán származású, de szintén muzulmán Ibrahim Lódi szultán ül Delhi trónján. Ő az őslakos hindukkal küszködik, sarcolja őket, velük harcol állandóan. A szubkontinens déli részét még harcias hinduk lakják, ők ellenállnak. Tőlük tart, mikor hírét veszi, hogy újabb kis rabló csapat jelent meg az afgán hegyek felől, s már az Indus termékeny völgyébe értek. Kisebb hordák mindig is jönnek belső Ázsiából – rabolnak, majd elmennek, ha jön a forró nyár, ezért nem törődik velük. Nem veszi észre: torkához közelít a kés.

Második fázis: a baj megjelenik a horizonton

Amikor a baj már látható, az uralkodó csoport még akkor sem veszi észre. Történelmi példa erre, hogy amikor a II. Világháborúban a németek már a szovjet határ teljes hossza mentén támadtak, Sztálin még akkor sem engedte meg, hogy a tüzet viszonozzák. A XIX. században a 20 millió áldozatot követelő Taiping-lázadás, majd a 20 évvel későbbi 10 milliós bokszer-lázadás sem volt elég a halódó kínai császári rendszernek, hogy belássa: a társadalmi változás igénye immáron elodázhatatlan.

Most, hogy elkezdődött a példátlan ipari ellenforradalom, és az egész világon családok milliói mennek tönkre, cégek tízezrei jutnak csődbe (vagy fölszámolják őket). Még mindig nincs stratégia a kilábalásra, sőt, azt bizonygatják hosszú ideje, hogy tulajdonképpen nincs itt semmi baj. Érdemes megjegyezni, hogy a Szovjetunió összeomlását se látták előre még egy hónappal se, sem a CIA, sem a KGB, vagy a politikai elitek vezetői. Nem is tudták mire kellene figyelniük. Ma is ez a legnagyobb baj: sem az átlagember, sem a hataloméhes politikusréteg nem tudja mire kellene figyelni – amíg lenne módja változtatni.

Azték 2. lépcső: Hernan Cortes 1519. áprilisában érte el Mexikó partjait. Mai terminológiával élve: katonai kisvállalkozó. 86 lovas katonával, 118 muskétással és 700 talpassal száll partra. Célja: a rablás, bár a hivatalos maszlag a kereszténység terjesztése. Amint partot érnek, a hajókat felgyújtatja, nehogy katonái meghátráljanak. Nincs más választási lehetőség: a meggazdagodás vagy a halál. Számos sorstársának az utóbbi jut csak. „Feketén” jön rabolni, nem hivatalos engedéllyel – ebből még baja lesz. Papírforma szerint semmi esélye sincs: az utánpótlás reménytelen, a terep, a nyelv, a szokások, a klíma mind mind ismeretlen számukra. De az itt-ott megcsillanó arany mágnesként vonzza őket. Kisebb csetepaték után első ellenségeit szövetségesekké teszi, sőt egy helyi hercegnő tolmácsa és szeretője is lesz a 36 éves szegény kisnemesnek. Hamar kiismeri magát a helyi viszonyokban, észreveszi a megosztottságban, s a helyiek tudatlanságában rejlő alkalmat. Elindul a mesésen gazdag azték főváros felé. Az uralkodó, Montezuma először arannyal próbálkozik, hogy távol tartsa – de ettől csak vérszemet kap. Ekkor egy út menti erősségben csapdát állít neki – de a helyi kémek segítségével kikerüli az erődítményt. Így rettegett, csodált félistenként vonul be kis csapatával a fővárosba, hogy a zsákmányt felmérje. Az uralkodó még ekkor sem látja a veszélyt, pedig a kés hegye már a torkán van.

Magyarország 2. lépcső: Az új török szultán, a későbbi „nagy Szolimán” 26 éves, amikor az udvari tanács megválasztja. A történelemben egyedülálló eset, de a hadtörténészek szerint ő és apja is az eddigi 100 legtehetségesebb hadvezér között van. Amint trónra lép, a hagyományok szerint megöleti az összes fiútestvérét és unokatestvérét anyjukkal együtt – a későbbi félreértések és trónkövetelések elkerülésére. Dédapja, s apja is így kerül, a trónra. Amíg ez a szokás, a birodalom mindig tehetséges uralkodót kap. Az ottomán birodalom így terjeszkedik: rabol, s adót szed. Nemcsak pénzt és terményt, hanem gyerekeket is a keresztény alattvalóktól. A lányokat a háremekbe, a fiúkat néha hivatalnoknak, de inkább katonáknak – belőlük lesznek átképzés és agymosás után a janicsárok. Katonai rabszolgák, félelmetes harcosok, fanatikus rablók és gyilkosok. Nem házasodhatnak, többségük homoszexuális – ez is a nevelés része. Viszont folyton politizálnának, pártoskodnának, ezért a szultán mindig ad nekik munkát – új hadicélt. Amíg maradnak meghódítható, felélhető területek, működik a gazdaság – mások könnye árán. Nagy Szolimán apjától a kor legjobban felszerelt, technikailag legmagasabb szinten álló seregét örökli, minden fegyvernem szintjén. Puskái, ágyúi, mérnökei, utánpótlási gépezete minden addigit fölülmúl, minőségben és mennyiségben is. Magtárai mindig tele vannak, így nem kell a betakarítás eredményére várni: már kora tavasszal indulhat hadi vállalkozásaira. Igazi, három kontinensre terjedő multinacionális katonai vállalkozást alakít ki – de otthon mértékletes, igazságos, s nála csak a tehetség, csak a siker számít.

Első vállalkozása Magyarország. Fél Nándorfehérvártól, először csak a kisebb környékbeli erősségeket ostromolja (Szabács) – hogy nem maradjon hátában ellenség, mikor rabolni indul. Csakhogy kiderül: Nándorfehérvárt 1521-ben már csak 700 katona védi – s ők se kaptak zsoldot évek óta. Nekiindul az ostromnak. A szerb lakosok és magyar katonák hetekig küzdenek hősiesen, de hiába: nem jön a megígért felmentő sereg. Már majdnem az összes védő halott, mikor feladják a várat.

A gyerekkirály, II. Lajos gyűjt ugyan egy kis hadat, de későn, és keveset, mert még nem érett be a termés, és nincs mit enni. Az a kevés is megbetegszik egy (vérhas) járványtól, mert a táborban mindenki ott végzi a dolgát, ahol rájön a szükség. A török táborban ez szigorúan tilos, erre külön sátrak vannak, s naponta betemetik az ürüléküket – sőt a járványok elkerülése érdekében mindig mosakszanak is.

A szultán már 3000 katonát és sok ágyút hagy hátra Nándorfehérvár helyőrségeként. A várfalak még néhány hónapig lyukasak, így könnyű lenne visszaszerezni, de a magyarok ezt az utolsó jó lehetőséget is kihagyják a visszafoglalásra. Már csak egy utolsó komoly erősség, Pétervárad (Újvidék) marad a török és Buda közt, de ezt sem töltik fel katonával, nemsokára (1523-ban) ezt is elfoglalja az ellenség. A főnemesek s az udvar még ekkor sem érti: a kés már a torkukon van.

Delhi, 2. lépcső: Babur 37 éves, mikor kb. 10.000-es csapatával a főváros, Delhi határához érkezik. Ő katonai középvállalkozó, 37 éves. Képességei, sikerei miatt maradhatott csapatai élén, addig sok nehéz, ínséges időt ért már meg: néha a lovaknak is alig volt mit enniük. De ment valahogy a vállalkozás, s a győztes csaták után mindig tudott valamit osztani. Bölcs előrelátással vissza is forgatott valamit a cégbe: mozgékony, fürge lovassága és jó, könnyű tüzérsége is van – majd csak Napóleonnak lesz több és jobb ágyúja. Ügyesen használja a láncokkal összekötött szekérvárak építését. Még tatár ősei tanulták a magyaroktól Muhinál. Amint megérkezik Panipat mezejére 1526 tavaszán szekértábort épít: sáncokat, s azok mögé vontatja ágyúit. Kisvártatva megérkezik az ellenfél, Ibrahim Lodi szultán is: tízszeres túlerővel, ezer harci elefánttal, melyek eddig minden ellenfelet legázoltak. Igaz, tüzérsége nincs, de eddig nem is kellett, nem volt rá szükség, mert nem tudja mire jó. A csatamezőn nyugodtan nézi, napokig, amíg ellenfele elsáncolja magát, s az ágyúkkal babrál. Akkora a létszámfölénye, hogy nem fél. Nem érzi, hogy a kés hegye már a torkát nyomja…

Harmadik fázis: A válság kibontakozása

Miután a bajt észreveszik, nem tesznek semmit, vagy nem tudnak cselekedni. Ma már a kutatók észrevették ugyan, hogy a környezetbe juttatott szennyezőanyagok szép lassan, de biztosan változtatják a klímát, de idáig semmi konkrét,hatékony intézkedés nem történt, ami ezen változtatni tudna. A kyotoi és más egyezmények gyakorlatilag az ejnye-bejnye és jámbor óhajtások szintjén működnek csak, a gyakorlatban teljesen hatástalanok. Ebben a fázisban kezdődik ugyan valamiféle társadalmi vita arról, hogy mit is kellene tenni, de ez általában üres szócsépléssé fajul. A környezetvédők ugyan régóta mondják, hogy baj van. Tucatszámra születnek könyvek, tanulmányok, melyek a várható globális fölmelegedés ökológiai hatásait összegzik, és néha megemlítik a gazdasági következményeket is. Ezekkel az a probléma, hogy jó szándékú, de a bajokat inkább csak „szőr mentén” kezelő, udvarias, jámbor óhajok sorát tartalmazzák, nem pedig alternatívát, kiutat is mutató megoldásokat hoznak. Mint már előzőleg is hangsúlyoztam, az a probléma a környezetvédőkkel, hogy technikailag fölkészületlenek, nem ismerik azokat az alternatívákat, amely ebből az ipari ellenforradalomból kivezetne. Jó példa erre Magyarországon a Kóródy Mária által szerkesztett könyv, melynek címe: „Remény a fennmaradásra” és alcíme: „Fenntartható-e a fejlődés?”. Sajnos éppen erre a kérdésre nem ad választ - pedig van válasz. Ahogy most a dolgok mennek, egész biztosan nem. Azt állítom - ahogy a bevezető tanulmány is állítja -, hogy Magyarország számára körülbelül 2012-körül a fájdalmas - bár nem teljes - összeroskadás már elkerülhetetlen. Ilyenkor már tesznek apró, bátortalan lépéseket is. Az országok közti együttműködés erősödik, konferenciákra járnak, sok határozat is születik, csak éppen eredménye nem lesz.

Aztékok 3. lépcső: A maroknyi spanyol konkvisztádornak leesett az álla a főváros csillogása, nagysága, gazdagsága láttán, s érezték technikai fölényüket is. De azt is látták, hogy reménytelenül kevesen vannak – ezért a vendéglátó uralkodót azonnal foglyul ejtették. (Néhány év múlva ugyanúgy tettek a perui inka uralkodóval is). Így az ő nevében uralkodhattak, de annyira mohón fosztogattak, hogy a helyiek felháborodásukban saját szent uralkodójukat kövekkelagyonverték. A bábfigura elvesztése csak az egyik baj volt: megérkezett a partokhoz egy spanyol büntetőcsapat, mert az alkirály nem engedte a „feketézést” (magyarán ő is magának akarta a koncot). Ez a belviszály végzetes lett volna, de Cortez gyorsan lépett. Azonnal kis csapattal a tengerpartra sietett, egy éjszakai rohammal elfoglalta a rivális tábort – s a nagy haszon ígéretével átcsábította a katonákat saját táborába. Az aztékok nem használták fel a spanyol belviszályt – ostobák voltak. Amíg Cortez a tengerparton fordította meg a szerencséjét, a fővárosban, Tenochticlánban alvezére megölette az azték katonai elit színe javát, akik egy vallási ünnepre gyűltek össze. Erre a helybeliek ismét fellázadtak, s a zsákmányolt arannyal a spanyoloknak menekülniük kellett. Sokan megfulladtak, lehúzta őket az arany, mikor a város körüli tavon át menekültek. A maradék sereg az aranynál is jobban vigyázott ágyúira. Az inkák nem üldözték őket, nem szorították be a tengerbe. Alábecsülték őket, s ez fatális hibának bizonyult.

Magyarország: 3. lépcső: A nagy Szolimán nemcsak jó hadvezér volt, de kiválóan értett az üzlethez is (bár a két dolog akkor se vált el élesen). Rodosz szigetéről ostrom és ügyes alkudozás után elűzte a Johannita lovagokat, így az ő kezébe került a távol-keleti szárazföldi kereskedelem haszna is. Ideiglenes békét kötött a lengyelekkel, így nem sokat kellett aggódnia, amikor 1526 kora tavaszán elindult Sztambulból Magyarország kifosztására.

Mikor ezt a cseh-magyar királyi udvar megtudta, már érezték, hogy a sok elvesztegetett évtized megannyi hibájáért most kell fizetni. Kapkodva újra pénzt próbáltak szerezni (az egyházi vagyon elzálogosításával), s jó katonákat, megfelelő fővezért. De egyetlen olyan főnemesük sem akadt, aki nagyobb, néhány tízezres hadat egyben látott volna már. (Nemhogy vezetett volna, s ellátását képes lett volna megszervezni.) A nemesség a katonáskodás fejében adómentességet élvezett. Úgy működtek, mint ma egy biztosító: ha jön a baj, övék a felelősség. Csakhogy a gyakorlatban nem ez történt. Közben a haditechnikában pár év alatt jelentős fordulat állt be: elterjedtek a páncélt is átütő lőfegyverek. Az előző évben a paviai csatában egy maroknyi spanyol muskétás halomra lőtte a nyalka páncélba öltözött francia főnemeseket, még a francia királyt is foglyul ejtették. Ezt a váltást a magyar nemesi társadalom nem követte, alig-alig akadt puskaműves az országban. A technikához nem értett a „vezető” réteg. Közben folytatódott az, amihez igazán értettek: pártütések, intrikák, ülésezések, az ellenfelek le- és kihallgatása titokban. Hasznos alkuk után Tomori Pál személyében találták meg a kompromisszumot, a vezért, számos jelölt megfontolása után. Őt mindenki a legkisebb rossznak vélte, aki majd elviszi a balhét. Tomori még 5000 embernél nagyobb hadat nem vezetett, ő maga is elismerte, hogy nem ért a hadvezetéshez. Már 50 év felett jár ekkor, idős, beteg. Addig jószágigazgató is volt, majd ferences szerzetes lett. Mivel valamennyire tudott számolni, rá bízták a délvidéki végvárakat. Pénzt erre mindig keveset és késve kapott. Néha késeket, posztót, vagy kősót kapott zsold helyett – ezeket a törököknek is el lehetett adni. Jó szándékú ember, de ez a feladat már túl magas neki. Külföldről is kerestek a célnak megfelelő hadiipari vállalkozót, aki vezetett is már csatát – de ez idő tájt már minden hivatalos vezér foglalt, jó ázsiója van a zsoldosvezéreknek. Tehetséges köznemes, olyan Hunyadi János vagy Kinizsi Pál-szerű ember viszont alacsony rangja miatt szóba sem jöhetett. Az erdélyi Zápolya is megindul hadával, de ellentétes parancsok sorát kapja – mint mindig, teljes a zűrzavar. Tomori (helyesen) azt javasolja: húzzák az időt, inkább kössenek békét, fizessenek sarcot – míg a maradék várakat megerősítik. De a szájhős nagyurak gyávasággal vádolják – s így a sereg elindul Mohács felé, ahol semmilyen erődítmény nincs. Abban reménykednek, hogy a fáradt törököket egy bátor rohammal majd letarolják.Alábecsülték őket, s ez fatális hibának bizonyult.

Delhi, 3. lépcső: Babur, miután elkészítette sáncait, ágyúállásait, egy éjszakai rohammal próbálkozik Ibrahim szultán tábora ellen. De ők sem látnak a sötétben, mindenki csak ijedten rohangál, ordibál. A szultán ezután magabiztos lett, másnap reggel elrendeli a támadást. Nem fél az ágyúktól, bár még sosem látta működni őket. Ez a technológia-váltás elkerülte a figyelmét, ő még mindig az elefántoknál tart, melyek Nagy Sándort is megakasztották. Alábecsülte a mongolok tűzerőt, s ez fatális hibának bizonyult.

Az utolsó lépcső - végjáték

Az uralkodó csoportok megpróbálhatják megoldani a problémát, de az nem sikerül. Ez az összeomlás utolsó fázisa. Mire a komplex társadalmakban valamelyik hatalmi csoport akarata túlsúlyra jut, addigra már megtörtént a baj. Például kevesen vannak azzal tisztában, hogy ha az összes mai alternatív, vagy megújuló energia - mint például szél vagy nap - széles körben elterjed, ez is csak a mai energiafelhasználás 1/5-e (és az is bizonytalan). Magyarországon sajnos egyik megújuló energiafajta sem jelent kiutat. Szerintem számunkra már csak a technikai út a járható – a vizes benzin, a hibrid motorok, az atomerőművek, vagy pedig az általam igazán favorizált megoldások, a minifúzió és a tértechnológiai eljárások. Az egész kérdéskörben nagyon tragikus, hogy évtizedek óta kéznél volt a megoldás, nem kellett volna ehhez a tragikus fordulóponthoz érkeznünk. De nézzük a három tanpélda végkifejletét.

Azték végjáték: Cortez és kis csapata a balvégzetű menekülésük után sem adta fel: számukra már nincs visszaút. Szövetségeseket gyűjt, hajókat épít, hogy a főváros körülvevő tavon az élelmiszerellátását elvágja, s a friss forrásvizet szállító vezetékeket leromboltatja. Egy újabb, váratlan szövetséges is segíti: az általa behurcolt himlőbacilusok. A járvány bejut a városba és szörnyű pusztításba kezd: az esély az ő javára végleg megfordul. Most már övé a győzelem, oly mértékű az aztékok pusztulása, hogy néhány év alatt kultúrájuk és nyelvük is elvész. Az arany és ezüst szobrokat is beolvasztják, templomaikat lerombolják, teljes az összeomlás. A spanyolok ezután megkezdik a kontinens kifosztását – ömlik az arany és ezüst Európába. Kínába is sok jut belőle – hogy luxuscikkeket vásároljanak belőle. Az aranyból bársonyruhák, csipkegallérok, cicomás ruhák, szép birtokok és paloták épülnek. Iparra, tudományra semmi nem jut, viszont működik az inkvizíció, égnek a máglyák. Hajóhad is épül, háborúkra is jut – egyre nő a buborék. Aztán akkora államcsőd következik, amibe még a Fuggerek is belebuknak.

A fejlődést csak a rabló inkákat megkopasztó spanyolok kifosztói, az angol (nominálisan) protestáns kalózok szolgálják. Csöppennek morzsák majd a zsákmányból tudományra, egyetemekre. A legtöbb jótéteményt az Amerikából behozott krumpli, paradicsom meg kukorica hozza. A dohány viszont az őslakók igazi bosszúja.

Delhi végjáték: Amikor Ibrahim Lodi szultán elindítja seregét a maroknyi mongol betolakodó ellen, eldördülnek az ágyúk. Az elefántok megijednek, mindenkit összezúznak, a hadrend felborul. A szultán még harcol, de a támadók hamar körbefogják, leszúrják. Teljes az összeomlás.

A hódítók hamar átveszik a helyi szokásokat, az uralkodó elefánton jár, napernyő alatt, mint az eddigi urak. Fényűző palotákat és erődöket építenek – de a trónutódlás mindig véres viszályokat kavar, a belviszályokban pusztul el a legtöbb katona. Így a hódítók idővel marginalizálódnak, a hinduk újra erőre kapnak. Egy darabig még a Föld leggazdagabb országa lesz India – de minden luxusra megy el, szinte semmit nem forgatnak vissza az iparba, kereskedelembe, tudományba. Nem utaznak az ország határain kívül. Aztán egy napon megjelenik egy feltörekvő kis angol multicég, a Brit Kelet Indiai Társaság emberei. Nekik is új fegyvereik vannak… Minden kezdődik elölről… A Moghul uralom eltűnik a süllyesztőben. Ami máig megmaradt a hinduk és mohamedánok közt: a mély, zsigeri, csillapíthatatlan gyűlölet…

A magyar összeomlás: 1526 augusztus 29. A mohácsi csata napja mély, máig ható nemzeti tragédiaként él bennünk. Azon a fojtogató, fülledt reggelen a nádor és az ifjú király levett sisakkal végiglovagol a kb. 20 ezres sereg előtt, hogy bátorítsa őket. Lecsatolják a sarkantyút az öreg Drágffy Pál országbíró csizmájáról, hogy ne tudjon menekülni. Az ő kezében van az országzászló (másnap találnak tetemére a csatatéren – testével védte a zászlót). A többiek a tűző napon órák óta várnak, szédelegnek a páncélruhák súlya alatt... Az előőrsök ekkor már napok óta harcban állnak, de a török főerők csak később fejlődnek fel. Felvonultatják ágyúikat, egy kilométer hosszú vaslánccal összekötik őket, s mögöttük felsorakoznak a puskával felfegyverzett kommandósok, a janicsárok. A mintegy ezer, csillogó páncélba öltözött főnemes ezt a műszaki akadályt rohamozza meg – sikertelenül. A páncélt már átütik az új puskák golyói. A kifeszített láncon felbuknak a lovak, s az eséstől kába, nyalka lovagokat – a magyar nemesség színe-javát: egyszerűen lepuffantják. Még egy utolsó, kétségbeesett rohammal egy kis csapat megpróbálja a szultánig átverekedni magát, hogy megöljék. Néhányan már-már karnyújtásnyira jutnak, de az utolsó pillanatban az elkeseredett, önfeláldozó akció meghiúsul, leszúrják őket. Túl kevesen, túl későn próbálkoznak... A védelem nélküli magyar, cseh, szerb és horvát gyalogsággal a török könnyűlovasság és tüzérség gyorsan végez, kevesen élik túl a csatát.

Másnap a kb. 2000 életben maradt foglyot ünnepélyes keretek közt lefejezik, a koponyákból gúlát raknak. Augusztus 29: Nagy Szulimán szerencsenapja lesz, s nem véletlen kerül be a csata a hadtörténelembe. Teljes az összeomlás. Az ország hónapokig vezetés nélkül marad, szinte a teljes főpapság, az udvar, a bírói testületek, a nemesség többsége – ott marad a harctéren. A törökök ezután diadalittasan rabolnak, zsákmányolnak, gyújtogatnak. „Az vízen a terekek sok ezer embert írinek el, kik a Dunának két szílin lakoznak, marhájukat mind eldulák, ő magukat kit levágnak kit rabbá tőnek... Az Úr Isten tudja mennyi szántalan ezer rabot elvivinek...” Budáról a lakosság elmenekül ugyan, de a várat kifosztják (Mátyás könyvtára is eltűnik). Körülbelül kétszázezer kisembert fűznek rabláncra. Ők családjukkal együtt mennek a sztambuli rabszolgapiacra. Az ország sosem heveri ki a katasztrófát – s ami még rosszabb – „vezetői” soha nem tanultak belőle. Mert a mohácsi összeomlás – akárcsak a panipat-i vagy a tenochticláni – elkerülhető lett volna.

Ahogy a csernobili reaktorbaleset is hat darab tragikus, megbocsáthatatlanul durva emberi hiba következményeként történt meg, mohács is a sorozatos dilettantizmus következménye, s távolról sem elkerülhetetlen sorscsapás. Érdemes néhányat megemlíteni, azért (s csak azért), hogy lássuk, mert ma is pontosan ugyanezek a hibák köszönnek vissza (Nem véletlenül választottam ezeket az összeomlási példákat.)

Ami a fenti esetekben, s a mai helyzetben közös: a belső megosztottság, a rothadás, a korrupció, a vezetők élősködése, a technikai fejlesztés elhanyagolása, a vezető réteg elbizakodottsága, rövid távú gondolkodása. Ez a mentalitás külső veszély megjelenése esetén a biztos összeomláshoz vezet.

Mit lehetett volna tenni pl. Mohácsnál?

1.) Nem kellett volna felélni (befolyás vásárlására költeni) a közpénzeket, helyette a várak védőit kellett volna fizetni, s puskaport, ágyúkat élelmiszert kellett volna ezekben a várakban felhalmozni. (Nem voltak tartalékok). Ugyanis Mohács után három évre, 1529-ben ugyanez a török sereg a Nándorfehérvári erősségnél jóval gyengébb, sokkal kisebb Bécs várát már nem tudja bevenni, pedig sebtiben javítják meg a várfalakat, s erősítést sem kaptak. 17000 védőt a falak mögött már nem tudott legyőzni a 200000-es gyakorlott ostromló sereg. 1532-ben egy ugyanekkora ostromló sereget állított meg a pici Kőszeg vára, Jurisics kapitány vezetésével. 19 török rohamot vertek vissza. A védők többsége meghal, de nem hiába – ezalatt annyi védő gyűlt Bécs köré, hogy a török sereg feladja a küzdelmet. 1552-ben hasonló sereg nem tudja Eger várát bevenni. 1556-ban a szigetvári várat Zrínyi Miklós 2500 fős sereggel védte sikerrel, mikor az idős szultán újra Bécset készül elfoglalni. A sikertelenség miatt a szultánt ott ütötte meg a guta. Katonái csak utána foglalták el a vár romjait. Ahol megmaradt akár egy gyenge vár, emberi elszánás és hazaszeretet – ott egy profi, gyakorlott sereg se tud győzni.

2.) Mohács előtt a Dráván hidat verő és átkelő török sereget még könnyen meg lehetett volna akasztani. Csak néhány keskeny járható szakasz volt a mocsaras területen. A terep ideális a védekezésre, még kis védősereg esetén is. Fatális hibaként a király és dilettáns környezete elvetette a javaslatot.

3.) Nem épült összeláncolt védő szekértábor a magyar sereg köré, aminek a fedezetéből a támadó törökök számbeli fölénye már nem annyira veszélyes. Hosszú viták után elfogadják ugyan a javaslatot, de már túl későn, a megvalósításra nem marad idő...

4.) Nem támadták a 200 km hosszan felvonuló török hadoszlopot, sem az utánpótlást szállító hajókat – nem volt Búvár Kund? Lett volna, de a dunai magyar hajós katonákat évek óta nem fizették, ezért többségük hazament...

5.) A birtokaikat féltő helyi kurtanemesek véleménye kerekedett felül az állandóan ülésező haditanácsban egy „ne lacafacázzunk ezzel a gyülevész török haddal, majd mi megmutatjuk nekik mi a virtus” típusú hőzöngéssel. Közben arra gondoltak, hogy minél gyorsabban végzünk, annál kevesebb zsoldot kell fizetni a katonáknak, aztán mehetünk haza.

6.) Az egész védőseregben alig volt harci tapasztalat, a 20-30000-es (többnyelvű) sereg összehangolt mozgatását, vezetését senki sem próbálta. De a katonák jó része sosem vett részt harcban, s az ágyúk dörrenése megijesztette a lovak és katonák jó részét. Azok, akik egy sikeres elő rohamban megfutamították a török elővédet, a hullák kifosztásával voltak elfoglalva, hiszen régóta nem kaptak tisztességes zsoldot.

Csernobilnél hat hiba kellett egyszerre a katasztrófához, itt egy is elég volt. S ami Mohács után történt még a magyar királyságban, az még ezeken is túltett…

Vajon Tomori Pál helyett nem lett volna egy Kinizsi Pál, vagy Jurisics, Szondi, Dobó, Zrínyi vagy Esze Tamás kaliberű vezető a védők oldalán? Csak az aktuális „elit”, a főpapok, főurak dilettáns csoportjából kerülhetnek ki „vezetők”?

Mohács kapcsán a legfontosabb személyiség mégis Szapolyai János – az ember, aki ott sem volt . . .

Szapolyai apja a Hunyadi Mátyás alatt zajló rendszerváltáskor emelkedett ki, vagyonosodott meg. Idősebb fia, János, mai fogalmaink szerint bestiális, szadista őrült. A Székely György (Dózsa) -féle felkelés leverője. Dózsa fejére izzó vasabroncsot nyom, így öleti meg. Alárendeltjeit arra kényszeríti, hogy egyenek Dózsa húsából. Aki nem engedelmeskedik, mert még maradt benne emberi tartás – helyben megöleti.

Hadjáratai során törökre sosem támad, csak keresztényekre. A csata után pontosan három év múlva ér a mohácsi mezőre – hogy kézcsókkal fogadja Szolimán szultánt. Azt a szultánt, aki saját öccsét (is) ott ölette meg. A kézcsókért cserébe a szultán helytartója, a hatalom birtokosa, az ország árulója lehet. Bármit megtesz a hatalom megtartásáért, bárkit kiszolgál gátlástalanul.

Sem a gazdálkodáshoz, sem a hadvezetéshez nem ért, csak a fegyvertelen parasztok megnyúzásában jeleskedik. Életeleme: az intrikák, a hatalom szálainak szövögetése. A Bibliában kerestetett indokot arra, hogy a törökökkel szövetségre lépjen. Szemforgató, cinikus, álszent. Alakja még sokszor újraszületik történelmünk során . . .

Megint Mohács – tanulunk-e a történelemből?

Joggal mondják, hogy aki nem tanul a múlt hibáiból, az megismétli azokat. Szűkebb szakterületemen, a bonyolult turbulens áramlási, hőátadási folyamatoknál mindig használnak kis mintákat. Egy nagyobb szerkezet (kazán, repülőgép, reaktor, hajó, autó) összetett viszonyainak szimulálására. A mérnökök a modell energia és turbulens áramlási viszonyainak ismeretében igen jó közelítéssel meg tudják mondani, mi történik majd „élesben”, vagy mit kell másként tenni, ha a minta vizsgálata közben baj történt. Az analógia még tágabb is lehet, mert egy hővezetési, vagy rádióhullám terjedési problémának megvan a maga elektromos vezetési vagy hangterjedési analógiája. Azonosak az egyenletek, így használható a modell.

Tanulhatunk-e a fenti három esetből? Modellezi-e netán az akkori események sora a mai (s ezután következő) eseményeket? Ilyenkor rutinszerűen legyintünk, mondván, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Az áramlás (és hőátadás) tudománya viszont épp az ellenkezőjét bizonyítja…

A három fenti összeomlás (de az összes többi) története is ugyanazt a forgatókönyvet követi. Megosztott, korrupt, élősködő vezetés, civakodó ország, s jól felkészült, technikai fölényben levő rablósereg összecsapása… A fenti tantörténetek pár év (hónap) elteltével követték egymást, s évszázadokra döntötték el, máig hatóan, generációk sorsát. Van egy különbség: Tenochticlánban és Panipatnál kis rablócsapat fosztotta ki a nagy túlerőben levő otthoni élősködőket. Mohácsnál egy kis, jórészt korrupt és dilettáns, félig tisztességes társaságot rabolt ki egy hatalmas, profi sáskahad. De a rablók rablók maradtak: sosem tanulták meg, hogy munkával is lehet boldogulni. Sarkítva, leegyszerűsítve, de mindig a két értékrend ütközik. A történelmen végigvonul az élősködő mentalitás összecsapása a güriző, dolgozó, időnként gondolkodó és innovatív társadalommal szemben.

Ami ma az energiaiparban történik, az triplán rablás. Kiraboljuk, tönkretesszük ma a természetet. Az ezután születendők elől felélünk nyersanyagokat, kipusztítunk fajokat. Egyúttal kifosztjuk a kisemberek széles tömegét is az indokolatlanul magas árak miatt. Nézzük a mohácsi összeomláshoz vezető út példáján át a mai helyzetet.

A pazarló, magas adót kivető, az adót dilettáns módon elherdáló, korrupt államgépezet esete eleve adott. Akkor a török fenyegetés árnyékában éltünk. Ma ezt a veszélyt (sokkal ügyesebben álcázva) az arctalan, könyörtelenül csak a saját rövid távú érdekeit néző multinacionális cégek jelentik. Erről Bogár László docens világosan, szemléletesen ír a Hálózatok csapdájában című könyvben [10].

Akkor a vezetés nem törődött a végvárakkal. Így a törökök elfoglalták a déli végvárakat, s többé nem féltek a hátbatámadástól. A mai államgépezet hasonló módon nem figyelt a hazai iparra, nem segíti a feltalálókat. Gond nélkül felszámolták a hazai nagyipart, a „műszaki végvárakat”. Ezekből kiindulva már nem lehet „hátba támadni” új, innovatív termékekkel az energiaipart. Így zavartalanul élősködhetnek, senki nem tudja fenyegetni őket. Például a százával keletkezett vízbefecskendezéses találmányok nem terjedhettek el, nem verhették le a keresletet, s így az olajárakat. A szabályozott fúzió (Papp József találmányai) feladása a Drávai átkelés meghiúsulásának kihagyásával ér fel. A nyílt csata felvállalása (és annak elvesztése a túlerővel szemben) az energiacégekkel szembeni hőzöngő (és eredménytelen) Robin Hood adónak felel meg. Az energiacégek eladása (erőművek, olaj- és gázkereskedelem eladása) az aranybányák és a pénzverési jog elzálogosításának felel meg. A janicsárhadsereg az akadémia, a fizikusok hadának felel meg, ők mindent megtesznek, hogy leverjenek minket, pedig tagjai a mi gyermekeink közül kerültek ki…

S utoljára, de nem utolsó sorban, sajnos, nem hagyhatjuk ki a személyi kérdéseket sem. Nem szívesen említek neveket, de konkrétum nélkül az összevetés semmit nem ér…

A ’80-as években például 7 milliárd dollár kölcsönt vettünk fel az ország energiabiztonságának kiépítésére. Fizettük Tengizt, hogy olcsó legyen a földgáz, fizettük Bős Nagymarost, hogy hajózható legyen a Duna, és legyen vízi energia, és felépüljön Paks. Ezt a kölcsönt még ma sem tudtuk visszafizetni, de a kamatokra már az eredeti tőke talán hússzorosát is kifizettük… Így sose jutott pénz az átlagember normális fizetésére, egészségügyi ellátásra, oktatásra, stb.…

Horn Gyulának alapvető szerepe volt a Bősi beruházás megkezdésében, majd Antall Józsefnek a visszaállításban. Akkor a gödrök kiásása majd betemetése kb. 3 milliárd Ft-ba került (mai áron ez már talán hússzoros összeg). (Viszont az ásás és betemetés miatt GDP szépen nőtt a statisztikában). A Tengizi építkezés ára az orosz államadósság része lett, ami Horn Gyula miniszterelnöksége alatt magán zsebekbe került, felszívódott. Paks felépült, (háromszor annyiért), de legalább működik… Szakmai vezetése utoljára az Antall kormány idején, Petz Ernő igazgatósága alatt volt…

Tomori Pál és Horn Gyula között viszont – elismerem – nem jó az analógia. A jó szándékú, de dilettáns, a hadvezetéshez bevallottan nem értő Tomori érsek a saját életét tette kockára. Levágott fejét a csata után büszkén hordták körbe a győztesek. A bősi viszály magvát elvető, majd az energiaipart bagóért elkótyavetyélő Horn Gyulát az energiaipar sajtója nagyon megdicsérte, s lett is hirtelen valahonnan egy villája… Az ő levágott fejét nem hordozták körbe… De mi, kisemberek, az energiaipar foglyai lettünk. Százezrek dolgoznak ma virtuális rabszolgaként, egy lecsúszott roncstársadalom peremén, hogy megéljenek…

Vagy itt van Kovács László esete, aki hajszál híján magyar jelöltként az Európai Unió energiabiztosa lett. Az a Kovács László, aki az erő és az energia fogalmát nem tudja egymástól megkülönböztetni… Csak egy csöndes kérdés: hagyná-e Ön, hogy Kovács László húzza ki a fájós fogát? Valószínűleg nem, mert nem ért hozzá. És az energiatermeléshez, annak elosztásához a kontinensnyi Európában? Ahhoz nem kell szakértelem? Az ott elkövetett hibákból nem lehet baj? Tegyük fel másként a kérdést: mi magyarok nem tudtunk volna Kovács László helyett egyetlen energetikai szakembert sem találni a Heller-Lévai energetikai iskola tanítványaiból? Vagy megint, mindenáron le akarjuk magunkat járatni? Megint Mohács kell?

Az európai Technológiai és Innovációs Hivatal vezetéséhez a kormány Magyar Bálintot javasolta. Magyar Bálintot, aki nemhogy nem írt, de nem is olvasott el egyetlen szabadalmat sem életében. Aki egyetlen biológiai, fizikai, vagy műszaki kísérlet kitalálásában, kivitelezésében, elemzésében sem vett részt. Ha ő – és hasonló módon kiválasztott társai tévednek a fejlesztési irányok kiválasztásában, akkor mi történik velük? Lesznek törökök, akik levágják a fejét?

Amikor Tomori Pál, Perényi Péter és Gábor, Báthory Gábor, Pálócy Antal és más páncélos főnemesek, az ország vezetői nekiszaladtak a török műszaki zárnak, s lebuktak lovukról, még tudták, hogy rohamuk ostoba és hiábavaló volt. Pár másodperc múlva már a janicsárok golyója lyukasztotta át a páncéljukat. Ők legalább saját életükkel (is) fizettek dilettantizmusukért.

Azok a helybéli kurta nemesek, akik erőltették, hogy hogy intézzük el gyorsan most a törököket, hamar rájöttek tévedésükre: másnap a győztesek gúlát raktak levágott fejükből. De Magyar Bálint szakértelmének teljes hiánya miatt kap-e büntetést? Nem – sőt biztos, hogy még elégedett is lesz magával. Vajon Kóka János mint ipari miniszter úton az összeomlás felé felfogott-e valamit is abból, hogy milyen gazdasági, pénzügyi folyamatok zajlanak a nagyvilágban? A „Pannon Puma” duma vajon segített volna II. Lajosnak útban Mohács felé? Elgondolkodott-e már Ön, tisztelt adófizető, hogy amikor ezek a politikusok azt hangoztatják, hogy áldozatokat kell hozni – akkor mire is gondolnak? Mert az aztékok is ezt mondták: Etetni kell a Napot, s ezért (ember)áldozatokat kell hozni…

Szapolyai mai reinkarnációjának megtalálását az olvasó fantáziájára bízom...

A hiteltelen, veszélyesen dilettáns politikus seregen kívül baj van a (valószínűleg jó szándékú) „második vonal” fiataljaival is. Ezek a 30-as éveikben járó közgazdászok irányítják napi szinten az ország számára nemzetbiztonsági, versenyképességi jelentőségű energetikát. Például Mártha Imre, a Magyar Villamos Művek vezérigazgatója, vagy Gordos Péter, az energetikai szakállamtitkár. Mindketten bankszakemberek, fiatal közgazdák. Miért alkalmatlan a közgazda ezekben a kulcspozíciókban? Erre egy kérdés a válasz: Ha például elromlik az Ön autója, akkor könyvelőhöz viszi, vagy autószerelőhöz? Csavarhúzó talán volt már a kezükben, de szerintem biztosan nem tudják hogyan működik a gáz- vagy a gőzturbina, vagy a belsőégésű motor. Így nem is lehet szakmai vitában önálló véleményük, nem is tudnak a (sok-sok) szakmai vitában helyesen dönteni, hanem a kormány mögött álló óriás cégek döntéseit hajtják végre. Sajnálom, de azt kell írnom, hogy ezek a vezetők szerintem bábok, akik nem az ország (s nem is az emberiség) érdekeit szolgálják, hanem jól kitapinthatóan az olajipart. Tipikusan ezek a pozíciók azok, ahová az olajipar beülteti az embereit. Ahogy Quisling, Tiso, Diem, Szálasi vagy Rákosi is politikai bábfigurák, ők a mai olajipar érdekeinek helytartói.

Mivel energetikai szakképzésük nincs, ezért rebellis, újító gondolat sem juthat az eszükbe, pusztán jól mozgatható bábok. Bogár László docens szavaival „a politikai mutatványosbódé bábjai”. [10]

Olyan világban, ahol csak a pénz az isten, a közgazdák a papjai. Csak épp harcolni nem tudnak. Mint ahogy Mohácsnál sem értett a harchoz a lóra ültetett püspöki kar. De ők legalább az arcukat vállalták, s elindultak a török ágyúk felé. A nándorfehérvári vár tulajdonosa, feladója Török Bálint legalább elgondolkodott a tettein, mikor Sztambul egyik börtönében raboskodott. De Magyar Bálintot hasonló tettei miatt ki viszi (sztambuli?) börtönbe?

A fenti összeomlás-történetekből üvölt a mindent átjáró kapzsiság, a rövidlátó dilettantizmus, de az időnként felcsillanó emberi hősiesség drámája is.

A 2008 táján megjelenő pénzügyi, gazdasági válság, és (a magyar) politikai vezetés tehetségtelen tipródása láttán fakadt ki Demján Sándor: „Tragikus, hogy a magyaroknak mennyire nincs előrelátó képességük, mint az íreknek vagy finneknek.” Én azt tartom tragikusnak, hogy Demján Sándor kaliberű és gondolkozású embereknek (általában az előrelátó mentalitásnak) nincs esélye, hogy átjárja a hatalom berkeit. Ugyanez a pitiáner, torzsalkodó, saját zsebet tömő (Zuschlag és társai) embertípus gyűlt a hatalom fazeka köré, mint Mohács előtt (és után) A Demján típusú, előrelátó, az ország hosszú távú érdekeit segítő gondolkodásnak ma rövid távon ugyanúgy nincs esélye, mint akkor. Ma nem a török kelt át a Dráván. Az energiaipar falánksága, környezeti és társadalmi romboló potenciálja nem kisebb mint a lovas szpáhiké vagy a janicsároké…

S engedjék meg az olvasók, hogy újra leírjam, amit 2002-ben a „Borotvaélen” c. könyv hátsó borítóján már leírtam:„Világunk újra borotvaélen táncol. Már csak néhány év van hátra az utolsó, végleges olajár robbanásáig, és az ebből adódó társadalmi válságig. Ezt az önmagát felemésztő életmódot már nem sokáig folytathatja a világ. A „forradalmian régi” találmányok elterjedése elháríthatná a veszélyt. Vagy már késő? A történelem legerősebb, leggazdagabb birodalmai dőltek össze azért, mert nem törődtek a technikai fejlődéssel, mert megtört a felfedezések lendülete. A történelem most kísértetiesen ismétli önmagát…”

Amikor nem sikerül a válságból kikecmeregni, a történelemben vagy forradalom tör ki, vagy megbukik a kormány. De ahogy Bogár László docens, a Károli Gáspár Egyetem tanára gyakran hangoztatja, a politika most sem más, mint bábjáték, „mutatványos bódé”, ahol a háttérből, a sötétből irányítják a bábokat, onnan cserélgetik őket. Szörnyű tévedése a közvéleménynek (vagy a politikusoknak), hogy csak a felszínt, a napi történéseket nézik. Nem érzik a közelgő környezeti, erőforrás és gazdasági válságot, mert a folyamatok megértéséhez nincsenek alapvető tárgyi ismereteik – így sodródunk egyre mélyebbre. Nem az energiahatékonysági mutatót figyelik. További tévedés – és erre az indításban idézett tanulmány is utal -, hogy majd a „liberalizált piac” megoldja a problémákat. Csakhogy az olajcégek kooperatív viselkedése éppen a „piacot” zárja ki, hiszen a képletes piacra nem juthat be az innovatív gondolkodás. Akik mozgatják a piacot - mélységi, tagolt, igen erős védelmet építettek ki, nehogy érvényesüljön. A politikusok megoldása: a „Robin Hood adó” csak pótcselekvés. Az energiacégek áthárítják majd ezt az adót a fogyasztóra, tovább emelve terheiket. A Robin Hood adó annak a nyílt beismerése, hogy a politikát a pillanatnyi ötletelés hajtja, a reális kilábalási lehetőségeket nem értik, de nem is érdekli őket.

További nagy probléma, hogy a Nash által leírt kooperatív egyensúlyt épp ott nem alkalmazzák, ahol a legnagyobb szükség lenne rá: az államok közti együttműködésnél. Ez azt jelenti, hogy iszonyatos mennyiségű pénzt, tudást öltek bele a katonai költségekbe, ostoba rivalizálásba ahelyett, hogy ők is az olajipar példáját követték volna – azaz az együttműködést. Közhely, de az így felszabaduló óriási összegből aranyba lehetett volna borítani minden országot.

Figyelembe kell venni, hogy a változások durván nem lineárisak. Egy látszólag apró módosításnak is nagy hatása lehet. Van egy olyan fordulópont, a Grove-féle inflexiós pont, ahol az üzemanyagárak kis mértékű emelése (legyen az olajárnövekedés, vagy például forint/dollár árfolyamváltozás), az átlagember utolsó megtakarítható pénzét is elviszi. Ez lesz az a pont, amikor az emberek tömegesen adják majd vissza autójukat, eladják nemrég vett lakásukat, mert nem tudják fizetni a fenntartást. Ekkor fogják a Molotov koktélokat a képviselőkre és a benzinkutakra dobálni – bármelyik párt lesz éppen hatalmon. Ilyenkor kezdődnek a csődhullámok. Magyarországon például 2008. év elején 50.000 kisebb-nagyobb cég ment tönkre, kétszer annyi, mint előtte 3-4 év alatt.

III. rész

Maradt-e remény? Hogy lehet kitörni?

Hiába nyugtatjuk magunkat azzal, hogy egyre szebb autóink vannak, ezek technikailag nem jobbak jelentősen, mint a 20-30 évvel ezelőtt gyártott modellek. Igaz, hogy a katalizátorok valamelyest csökkentették a káros, mérgező anyagok kibocsátását, de azért az árért, amibe egy katalizátor kerül, a fogyasztás megfelezését is el lehetett volna érni, így a káros anyag, valamint a széndioxid-kibocsátás is jelentősen csökkenne. Nincs tehát valós haladás a járművek energiahatékonysága és környezeti ártalmai ügyében. Azért, mert itt sem épülhettek ki a társadalom vészfékei. Mi lehetne a terápia?

Az energia ipar Achilles sarka, s egyben legrettegettebb tabutémája: a sok elnyomott, az egész iparágat fenyegető találmány léte. Ezek alapvetően megváltoztathatják az olaj-/autóipar méretét, szerkezetét, térképét. Talán a környezetvédők lehettek volna a figyelő őrszemek, de csúnyán megbuktak, marginális kérdésekbe fulladtak. Azért, mert - amint az elmúlt évtizedekben láttuk - ők elsősorban jóhiszemű bölcsészek, jogászok és más humán érdeklődésű emberek soraiból kerültek ki. Tapasztalataim velük kapcsolatban egyértelműen rosszak.

A Levegő Munkacsoportnál és az Élőlánc Ökopártnál tapasztaltam az innovációs lehetőségekkel szembeni bizalmatlanságot, közönyt. A vissza a tömegközlekedéshez, az „arccal a vasút felé” mentalitás szerintem már csak utóvédharc. Az olajipar Achilles sarka: az innováció, csakis itt sebezhető. Ha a környezetvédők nem értik, hogy ennek segítségével egyszerre lehet a környezet szennyezését csökkenteni, a gazdaságot fellendíteni, hazai magas hozzáadott értékű munkaalkalmakat teremteni, a külföldi tulajdonú olajmonopóliumok pénzszivattyúját leállítani – akkor semmit se értenek. Így, a környezetvédelem hatalmas gazdasági lehetőségeit nem tudják felmutatni. Enélkül pedig kevés a tisztesség, a jó szándék. Az átlagember ma csak annyit tud a környezetvédelemről, hogy másik kukába kell dobni az üveget meg a flakonokat. Ennél sokkal többről, sokkal fontosabb dologról van szó… - a túlélésről, a mostani és jövőbeli életminőségről.

Probléma, hogy nem értik az eltemetett szabadalmakban rejlő lehetőségeket, de nem is érdeklik őket a technikai részletek. A technikában általában ellenséget látnak. Nem tudják megkülönböztetni és felismerni a technika által adható lehetőségeket az ártalmaktól. Nem értik meg, hogy mindig a technika fejlődése húzta ki a válságokból az emberiséget. Nem értik, hogy csak két dolog között választhatunk: vagy vissza a barlangba és a fára, vagy folytonosan, kőkeményen fejleszteni kell. De ennek társadalmi igényét is meg kell teremteni. A technikai civilizáció bajait technikai módszerekkel lehet gyógyítani – de ahhoz a mainál értelmesebb társadalom szükséges. A mai ellumpenesedett, felelőtlen társadalom nem tudja már végrehajtani a fordulatot. A jelenlegi társadalom értékrendjében egy focista, egy teniszező, a cégét csődbe lökő bankár jóval több figyelmet és pénzt kap, mint azok, akik (például a találmányaikkal) a társadalmat életben tarthatnák. A környezetvédelem értelmesen kezelve széleskörű társadalmi fejlődést hozna, jelentősen összezárva a gazdagok és szegények közt szétnyílt ollót.

Mit tanulhatunk a versenyszférától?

Sokadszorra is, újra és újra csak azt állítom, hogy a megoldás: be kell engedni a versenyt az energiaiparba is, szét kell bontani az oligopóliumot, ki kell kényszeríteni az össztársadalmi érdeket akár a cenzúra felszámolásával is. (Magyarán: a piacgazdaság és demokrácia a recept, s nem ezek ellenkezője – a mai valóság).

Jack Wells, a versenyszférában működő General Electric egykori sikeres vezetője a krízis esetére tanácsokat ad [9]. Abból indul ki, hogy a vállalatigazgatók a krízis elején sok időt veszítenek a baj tagadásával. Tanácsa: hagyjuk ki ezt a lépést, azaz:

1. Fogadjuk el, hogy a baj nagyobb, mint ami most látszik.
2. Vegyük tudomásul, hogy nincs titok a világon, idővel minden kiderül.
3. Vegyük észre, hogy a céget a krízis miatt a legrosszabb fényben fogják feltüntetni.
4. Vegyük tudomásul, hogy változnak a folyamatok és az emberek - nincs krízis vér nélkül.
5. Ha idejében lép, talán erősebb lesz a cég a krízis után, mint előtte volt.

Érdemes meghonosítani a tisztesség, az átláthatóság, a becsületesség kultúráját, szigorúan ragaszkodni a törvényekhez.

Egynémely hazai politikus is tanulhatna ezekből a tanácsokból. . .

Látszik, hogy az energiaipar cégkultúrája ennek az ellenkezője. Ott a változást, a javítást szorgalmazó feltalálókat úgy kezelik, mint a szélgörcsöt. Majdcsak távozik, ha elég sokáig várunk . . . (137. oldal)

Valójában az a kérdés, hogy a társadalom „eszesebb fele” milyen korán veszi észre, hogy komoly baj van, miből látszik a közelgő krízis, mert csak akkor kondul meg a vészharang. Az egyének, csoportok érzékenysége más és más. A faluszéli cigány, a lakótelepi polgár, a pedagógus, az ápolónő hamarabb észreveszi a pénzhiányt, mint a kertvárosi villa lakója. Az első lényeges szempont: milyen paramétereket érdemes figyelni? Mire kell ügyelni? A lakosság létszámára, képzettségére, egészségére, vagy a vásárlóerejére? Mindegyikre, de még többre.

Zuhanás – mi mennyi?

2008 februárjában lezuhant és megsemmisült egy 1.400.000.000,- dollár (Ezernégyszáz-millió) értékű B2 lopakodó bombázó a Guam szigeteki Andrews légi bázison felszállás után. (Ez a bombázó bonyolultabb, mint a nyomában járó atomtengeralattjáró, ez a földi technológia és tudomány csúcsa.) Az elképesztő műszaki csoda azért zuhant le, mert három vízcsöpp megfagyott a gép orrában levő áramlás érzékelőben, s így hamis légnyomás adatokat adott a fedélzeti számítógépnek. Így a felszállási sebességet rosszul mérte az adott tolóerőhöz képest. A gép orra ezért rossz szögben állt, nem lett elég a felhajtóerő – a gép menthetetlenül lezuhant.

Három megfagyott vízcsepp, három rossz adat, s a Föld legrafináltabb gyilkológépe megsemmisült (szerencsére nem volt atombomba a fedélzetén). A pár dolláros csődarabkák, az érzékelők nem jól működtek, nem a valóságot érzékelték.

Vajon a mi bonyolult világunk viszonyait milyen szondák érzékelik? Azoknak mi köze a valósághoz?

A közgazdászok és a politikusok általában a GDP-t, az össznemzeti termék emelkedését vagy süllyedését figyelik. De ez az index veszélyesen rossz irányba mutató iránytű, könnyen el lehet tévedni vele. Nem tudja a társadalom számára fontos értéket az értéktelentől megkülönböztetni. A GDP csak egy pénzforgalmi mérőszám, ami némi cinizmussal élve csak azt mutatja meg, hogy természeti értékeinkből milyen gyorsan termelünk hulladékot. A GDP használata szerintem - és még néhány eretnek közgazdász szerint - félrevezető, több kárt okoz mint hasznot. A GDP délibáb még akár emelkedést is mutathat, miközben a társadalom jelentős részének süllyedése már rég visszafordíthatatlanná vált. Nézzünk erre néhány példát.

Az össznemzeti termék mint délibáb

Minél magasabb az olajár (vagy az elektromos energia ára), annál nagyobb lesz a GDP. Hiszen ugyanazért az elfogyasztott energiamennyiségért jóval többet fizetünk, ezért „papíron” nő a GDP, így a politikusok elégedetten dőlnek hátra. Ugyanakkor újabb, jobb szolgáltatás nem jár a magasabb energia- vagy földgázárért. Ez a folyamat kifejezetten az életminőség romlásával jár. Ezért leginkább az energiahatékonysági paramétert kellene kiemelten figyelni. Az energiahatékonyság - azaz a költség/megújítható energiamennyiség – a technikai civilizáció létalapja. Minél több tiszta energiát kapunk egységnyi ledolgozott munkaidőért, annál jobb lehet az életminőség. Nem mindegy, hogy ez az energia pótolható (tehát mindig kinyerhető), vagy pedig csak rövid ideig, „pünkösdi királyságként” tart ez az állapot. Mivel ez az energiahatékonyság a technikai civilizáció létalapja, bármely szervezet is fenyegeti ezt, az az egész civilizáció, azaz az egésze emberiség ellensége. (Ezt a mutatót jelenleg sehol sem figyelik, sehol sem számolják.)

A GDP mutató figyelése ugyanolyan tragikus és elképesztő hibákhoz vezet, mint például az, hogy a Szovjetunióban az ipari fejlettséget az acélipar évi tömegkibocsátásán át mérték. Sok acél – nagy fejlődés. Az acélgyárak éppen ezért nem gyártottak vékony, magasan ötvözött finomlemezeket, mert azoknak kisebb volt az összsúlyuk. Ezért a szovjet gépek a szükségesnél mindig nehezebbek voltak, több energiát fogyasztottak, jobban rozsdásodtak, könnyebben törtek. Ott, ahol feltétlen vékony acél lemez kellett, a felhasználó véres verítékkel gyalult, csiszolt, reszelt, hogy használhassa is a lemezt. Elképesztő nemtörődömség, tékozlás állt a magas termelési adatok mögött. Már minden rohadt szét, a birodalom recsegett, rohadt, de a tervszámok még mindig jól mutattak . . .

A GDP tragikus, biztos veszélye: nem mutatja a pénzköltés társadalmi hasznát. A kifejezetten tékozló, veszélyes vagy haszontalan, értelmetlen pénzkidobás (hadsereg, terrorelhárítás, eredménytelen kutatás, hatástalan gyógyszerek, szerencsejáték vagy értelmetlen mezőgazdasági támogatás) mind a GDP értékét emeli. Már rég megindultunk a hanyatlás útján, mikor a GDP még emelkedik.

Minél több a szingli, annál több szolgáltatást - mosás, étterem, élelmiszervásárlás – kell megvásárolnia. Mindez torz módon szerepel a GDP statisztikáiban. Gondoljuk el: ha van egy vidéki család, aki magának termeli biogazdálkodással az egészséges élelmiszert, az egyáltalán nem szerepel a GDP-ben. Ha tehát mindenki saját kertjében termel, akkor ez a GDP-t csökkenti, és hátrányban érezhetjük magunkat más országokkal szemben, ahol ez nem így van. Gondoljuk csak el azt, mi történne, ha egy családban minden ember egyszemélyes betéti társaságot alakít? Innentől kezdve a háziasszony pénzt kér a vacsoráért és az ebédért, a férj pénzt kér, ha a gyereket elviszi az iskolába, vagy megtanítja számolni, vagy bever egy szöget a falba, netán kifesti a szobát. A gyerek pedig a jó tanulmányi jegyekért kér pénzt, s persze mindezekért áfás számlát is ad. Egy ilyen rendszer pillanatok alatt az egekbe emelné a GDP-t, és máris minden politikus döngetné a mellét, hogy micsoda jólétet teremtett.

Ám az ellenkezője is igaz. Gondoljuk el, hogy mi lenne, ha egy „jó tündér” a töredékére vinné vissza az üzemanyag és energiaárakat. Abban az esetben a közvetlen energiaköltségek azonnal csökkennének, de természetesen csökkenne a szállítás, az élelmiszer, a lakásépítés, így a munkaerő ára is. Ez óriási zuhanást jelentene a GDP-ben (de nem az életminőségben). Az embereknek több megtakarítható, befektethető pénze maradna, vagy arra is jutna, hogy új ruhát vegyenek, netán étterembe menjenek. A GDP-t növeli ma az is, ha sok a beteg ember, mert a költséges orvosi eljárások, drága kórházi ápolási költségek növelik a GDP-t. De akkor is nőhetne a GDP, ha mindenki benyújtaná a válókeresetet, és drága ügyvédeket fizetne. Ettől a magas GDP-től nem lennénk boldogabbak. Franciaországban és Angliában több pénzt költenek lóversenyre, mint amennyi a magyar kincstár éves bevétele. De az, hogy egy ló hogy fut, s mekkora nyereséget hoz vagy visz, a társadalmat nem emeli vagy süllyeszti. Csak a GDP statisztikát javítja asportfogadási cégek nyeresége. . . A GDP mint „iránytű” elfedi a problémát, alkalmas arra, hogy egy-egy irányadó csoportot megtévesszen, ne vegye észre a közelgő bajt akkor se, mikor az már megjelenik. A komplex technikai civilizációkra jellemző energiahatékonysági mutatókat is kellene figyelni, valamint a megvalósult találmányok hatását, azok mutatják a fejlődés vagy a hanyatlás tendenciáit. Ma, az első komoly globális ipari ellenforradalom idején drasztikusan romlik az energiahatékonyság, de ezt a mutatót alig figyelik.

Már csak egy utolsó halvány reményt, kitörési pontot látok: ha az olajipartól független (ha van ilyen) pénzügyi csoportok befektetnének az eddig ismeretlen, kihasználatlan energiatermelési és tárolási módszerekbe. Itt viszont a kockázat minden irányban megvan. Az egyik a technikai akadályok sora. Például a tértechnológiában még nem tökéletesen kiérleltek a technikai módszerek, másrészt a Stirling-Otto hibrid motorok tömeggyártásában sincs meg a kellő tapasztalat. Az elektromos autók az akkumulátorok miatt igen drágák (a Tesla sportautó például 100.000$), s az első elérhető árú elektromos autó csak évek múlva ér a piacra. Még olyan sok a tisztázásra váró technikai probléma. Mindez egész biztosan tisztázható lett volna már évtizedekkel ezelőtt is, ha az autógyárakban szikrányi társadalmi felelősség is marad.

A másik, nehezen kalkulálható, de egészen biztos akadály az olajipar kemény, szívós, okos ellenlépéseinek kivédése. Kérdés, hogy ki lehet-e ezeket a szükségszerűen bekövetkező ellenlépéseket védeni? Az ügyes ellenlépésekre példánk már van a gyakorlatban: a dohányipar története ezt mutatja. Ma csak Magyarországon évente mintegy 20-30 ezer ember hal meg évekkel hamarabb azért, mert dohányzik. Még többen betegszenek meg - természetesen ennek költségeit is a nemdohányzók viselik. A cigarettára költött pénz is benne van a nemzeti jövedelemben, holott semmiféle javuló életminőséget nem ad. (Ez csak újabb adalék arra, hogy a GDP mint útmutató mennyire ködösít.) A dohányipar mindig innovatív, szívós, és kitartó volt abban, hogy bevétele egyre növekedjen, s a kritikákat hárítsa. Bár a társadalom gyenge ellenlépéseket megpróbált tenni – reklámok betiltása, orvosi ellen kampányok -, ez hatástalan utóvédharc. Ma még mindig jóval több ember dohányzik, mint bármikor ezelőtt. A dohányipar „szakértők” százait tudja megvásárolni, akik látszólag meggyőző statisztikai adatokkal támasztották alá, hogy nem is olyan káros a dohányzás. Mindig találtak 90 éves, makk egészségesnek tűnő, békésen szivarozó, vagy pipázgató apókákat. (A 30-40 éves korukban tüdőrákban elhunyt fiatalokat nem mutogatják.)

A dohányipar azonban kiscserkész az amerikai Exxon Mobil vezette olajipari falanxhoz képest. Ők az energiapolitikával kapcsolatos minden döntésnél ott vannak: a műszaki és természettudományos pályázatok zsűrijében, az autógyárak konstruktőreinél és természetesen az államgépezet minden szintjén. Így lehetséges az, hogy Magyarországon a távfűtés - aminek a legolcsóbbnak illene lennie - a legdrágább fűtési forma. Annyi támogatást kap a kogenerációs, a kombinált elektromos- és hőenergia termelésért az összes távfűtőmű, hogy illene ingyen adniuk a hőenergiát. Mégis igencsak drágán szállítják a lakosságnak. Az energiaipar képviselői annyira behálózták az államgépezet minden egyes szintjét, hogy mára már szerintem nem lehet fölvenni a harcot az évi több száz milliárd dolláros tiszta haszonnal dolgozó, egységes olaj-, autóipari falanxszal szemben. Ahogy a Földtörténet őskorában az első emlősöknek semmi esélyük nem volt a Földet uraló dinoszauruszokkal szemben, úgy nekünk sincs közvetlen esélyünk az olaj-, autóipari óriással szemben. Akkor kizárólag egy hatalmas geológiai kataklizma tudta eltörölni ezeket a félelmetes ragadozókat, de abba igen sok más faj is belepusztult. Úgy tűnik, ez a sors vár ránk is most.

Elvileg ugyan lehetséges lenne valamiféle társadalmi összefogás azért, hogy ezek a forradalmian régi találmányok elterjedhessenek (vízcsöppek az üzemanyagban, hibridek, szabályozott háztartási fúzió, valamint tértechnológiai módszerek). Elterjedésüket az intézményes tudomány megvásárolt emberei támadják legintenzívebben. Az olajipar megfelelő médiakapcsolatai is segítenek abban, hogy ezekről a lehetőségekről ne eshessék szó.

Hadd írjam le ezzel kapcsolatban néhány gyakorlati tapasztalatomat.

1. Mintegy tíz évvel ezelőtt egy kis TV adó reggeli műsorában bemutattunk volna egy Schauberger típusú, szerény, kb. 2-3 KW-os, fűtésre alkalmas spirálturbinát, aminek jó, ha 150 %-os hatásfoka lehetett. Mélykúti Ilona felkonferálta a bemutatót azzal, hogy mindjárt jön a riportfilm. Nem az jött, hanem a következő – sosem mutatták be ezt a riportot. A felkonferálás után kb. 2 perc alatt működésbe jött a cenzúra. Tehát volt aki valahol ilyen szempontból árgus szemmel figyelt, s volt valaki, aki bent a kis szerkesztőségben azonnal lépni tudott…

2. A „168 óra” c. hetilapban talán 6-8 éve Sándor Júlia készített egy riportot kis csoportunk munkájáról. Megmutatták a képeket, a szöveget, korrekt, a tényekhez ragaszkodó módon. Azóta sem jött le, „anyagtorlódás” miatt…

3. A „Borotvaélen” c. könyv kapcsán 2001. decemberében a „24 óra” címmel tartottam előadást a Pest Megyei Városházán a 2004 táján várható olajár-emelkedésről. Készített erről egy riportot az akkori Reggeli Krónika egy fiatal riportere. Nem mehetett adásba ez az anyag, mondván, „ne riogassuk feleslegesen az embereket”. Ő viszont hamar a nyíregyházi helyi adónál kapott csak munkát…

4. A Magyar Nemzet c. napilapba is kb. ekkor írtam egy cikket, a szennyezésmentes energiatermelésről. Sosem közölték, csak a cáfolatát…

5. A „Mozgó Világ” c. folyóiratba mintegy 10 éve beküldtem egy cikket „másodfajú háború” címmel arról, hogy a szervezett tudomány mindig igyekszik lenyomni a szennyezésmentes energiatermelés lehetőségeit. A cikk megjelent, de úgy, hogy az oldalakat ketté törték: alatta Beck akadémikus és Bence Gyula doktor – a témához szorosan nem kapcsolódó cáfolata volt olvasható. Azt nem engedték meg, hogy válaszoljak a sok ostobaságra…

6. 2007. nyarán írtam egy cikket arról, hogy a megemelt energiaárak veszélyesek a gazdaságra, és leírtam, hogy az olaj / autóipar hogy zúzta be 10 éve (General Motors) az első szériában készült elektromos autót. A felelős szerkesztő szerint hosszú vita után a főszerkesztő nem járult hozzá a cikk leközléséhez. Mondván, ez nem az ő profiljuk, ők irodalmi lap. Úgy látszik, ilyen az Élet… A végén egy kis példányszámú lap, a Zöld Újság közölte a cikket, 3 részben.

Néha, váratlanul egy-egy apró felszínes megszólalásom át-át csúszik a cenzúrán, de a „közszolgálati” médián nem.

Az átkosban, a Coca-Cola-t lehetett szidni, de már egy megyei párttitkárt nem. Most fordított a helyzet… A Népszabadság pesti kiadása 2008. április 04-én a teljes címoldalon egy hirdetést hozott:

„A lehetetlen lehetségessé vált… Igazi Coke íz, zéró cukor…” Jobb szeretnék ilyet látni: „A lehetetlen lehetségessé vált: „Írhatunk valós problémáinkról…” vagy: „Igazi autó zéró benzin…”

De annyira már nem vagyok naiv, hogy a gazdasági cenzúra eltörlésére várjak…

Míg a dohányzásnál van némi választási lehetőségünk (rágyújtunk vagy nem), energiát fogyasztanunk kell, ha másként nem is, de tömegközlekedéssel, vagy a háztartás normális működése során. Éppen ezért nincs esélyünk a túlélésre, ha nem beszélhetünk nyíltan, kendőzés nélkül az olaj-, autóipar és a politika érdekeltségeiről, összefonódásáról és arról, hogy hogy lehet visszafordítani az energetikában az ipari ellenforradalmat,.

Mit tehetünk?

Tapasztalatom szerint átlagemberek, főleg férfiak olvassák írásaimat, tehát nem minisztériumi főosztályvezetők (vagy attól fölfelé). Ezért a helyzet hasonló ahhoz, mint amikor az egerek már látják, hogy a macska a veszélyt jelent rájuk, meg is állapodnak, hogy csengőt kötnek a nyakába. Ám nem tudják, hogy ezt ki és hogyan tegye meg.

Azt tudjuk, hogy mindenki sokat tehet saját egészségéért attól függően, hogy hogyan táplálkozik, milyen az életmódja, gondolkodásmódja. De mit tehet az átlagember a civilizációnk túléléséért? A legfontosabb: megérteni és másokkal is megértetni a helyzet súlyosságát. Azt, hogy a lavina már megindult. Kétfajta szélsőséggel lehet találkozni, amikor válaszolni kell arra, hogy mit tehetünk a civilizációnk túléléséért.

Az első szerint ezt a civilizációt már nem érdemes megmenteni. Nem kell, hogy az arab országokban újabb luxuspaloták épüljenek, vagy Abramovics úrnak újabb arany fürdőkádat is cipelő magán luxusrepülőgépe legyen, vagy nem kell olyan világ, ahol az olajcégek vezetőinek a fő gondja az, hogyan szerezzék meg a harmadik jachtot, a negyedik luxusprostit, az ötödik luxuslakást, és a hatodik luxusautót. Egy kicsiny csoport azt javasolja, hogy ezt a világot így nem szabad fenntartani, bontsuk le a szemetes ipari társadalmat, vissza kell fordulnunk a gyökerekhez - a XIX. századhoz, ahol még kis, elszigetelt közösségekben vagy tanyákon biogazdálkodással fenntartható módon éltek az emberek. De ez az út egyben visszatérést jelent a TBC-hez is, a járványokhoz is, az embert megroppantó szegénységhez, ahogy ezt a történelemben már sokszor láttuk. Ez az életforma - bár néhány tízezer embernek talán megfelelő – már nem lehet tömeges. Annyi hely már nincs a mai emberiség számára, hogy műtrágya nélkül mindenki maga művelhesse a parcelláját, és lovacskájával vagy tehénkéjével szántogasson. Az emberiség ma már nagyon erősen hierarchizált, strukturált, sok-sok kapcsolatban, azaz többféle hálózaton át összekapcsolt társadalomban él. Az utak, vasutak, elektromos-, telefon-, víz- és gázhálózatok, cégek, gyárak, termékek, hírközlési csatornák komplex kapcsolataiban élünk. Ez sérülékennyé is tesz minket. Elég lenne télen egy hetes áramkimaradás, vagy a gázcsapok lezárása és keservesen megtanulnánk, mit jelent a technikai civilizáció. A teljes, vagy részleges technikai visszavonulástehát nagyon kevés ember, főleg az éhenhalásra kijelöltek számára nem elfogadható és járható út.

A nagy többség a jelenlegi technikai civilizáció fenntartására szavaz, sőt minél többet kér eredményeiből. Sajnos - vagy szerencsére - ezt így változatlanul már nem lehet folytatni. Már nem jut jólét mindenkinek. A hagyományos, viszonylag olcsó olajra épülő társadalom pár éven belül, szerintem 2012 után már látványosan kezd roskadozni. A szétesésnek mi sajnos a vesztesei közé tartozunk majd. A hanyatlás mutatóit könnyű követni, ezek nem a GDP-n látszanak, hanem az energiahatékonysággal kapcsolatosak. Figyeljük meg az áram, a benzin és a földgáz árát, valamint az autók fogyasztását. Ahogy ezek romlanak, úgy csökken a túlélés esélye is, hiszen a takarékoskodás ugyan fontos, de már kevés. Nem hiszem, hogy a takarékosság jó módszer, ha télen a 22C-os lakásról kell átváltunk a 12C-osra. Ezt a mintát Csauseszku idején már kipróbálták a románok, de senkinek sem tetszett. De a „tudományos étkeztetés”, magyarán az áruhiány és koplalás se.

Jövőképek, javaslatok

A politika rendszere, a bankrendszer, a pénzügyi bizalom helyreállításán fáradozik. Van min. A gazdaság csúcsragadozói a virtuális gazdaság, a pénzipar képviselői, 8-10 trillió dolláros buborékot fújtak fel, s nem tudni, ebből mennyinek van értékálló fedezete. Ezt talán le lehet majd dolgozni, de csak akkor, ha sok-sok, a társadalom számáraértéket tartalmazó pénzt öntenek a gazdaságba. Ez csak innovációból jöhet. Ennek a folyamatnak ismert teoretikusa a már idézett Joseph Schumpeter, a monarchia szülötte, a gazdasági evolúció fejlődéstanának atyja. Világosan leírja, hogy a kapitalizmusban a cégek, ha tehetik, monopóliumot szeretnének elérni. Ekkor megszűnik a verseny (Nash-Neumann egyensúly), előrelépés csak innovációval megy végbe. Mivel a monopóliumok a hatalom csúcsán lustává válnak, a sikeres innovációk mindig új, a piacra frissen belépő kis cégektől várhatóak. Ezek néha elveszik a piacot az uralkodó cégektől, elindítják a „kreatív rombolás” viharát. Idővel aztán ezek is elkényelmesednek, amíg egy új vihar őket is elsodorja. A harvardi közgazdász, Schumpeter úttörő modelljét tovább finomította az oxfordi Ray Harrod, a szintén harvardi Leontieff, s a cambridge-i Káldor professzor. Schumpeter és társai szerint, a liberális, teljesen szabadelvű kapitalizmus halálra van ítélve, de ez nem a Marxi módon megy végbe, hanem egyfajta belső csömör után. Ennek is látszanak jelei…

De Schumpeter iskolájának ma már nincs követője. A politikusok az adófizetők pénzét a bankszektorba pumpálják. A magas energia árak miatt a politikusoknak az a javaslatuk (például McCain republikánus elnökjelöltnek), hogy fúrjanak olajkutakat Alaszkában, a természetvédelmi területeken is, és az olvadás miatt felszabaduló Északi Sarki vizeken is. A kínaiak hatalmas új gyárakat építenek, ahol kőszénből műbenzint gyártanak. Az angolok a szén felhasználását javasolják úgy, hogy ejtsük csapdába a kéményekből kilépő CO₂-t, és rejtsük a föld alá. Igen erős a szélenergia és napenergia pártiak hangja is, vannak, akik a mezőgazdasági kutatást hangsúlyoznák, hogy gyorsan növő energiafűvel tüzeljünk. De újra szalonképessé vált a nukleáris energia is.

Az energetikai szakemberek közt is folyik vita a kilábalás módjairól, de azt még nem érzik át, hogy az ő kereteik közt már nincs megoldás. Ahogy már leírtam, szerintem a válságból már csak igen olcsó energiaárral lehet kilábalni, de azt is elvárjuk, hogy ne szennyezzen. A két kívánság teljesítése eddigi technikával már kizárt, már csak radikálisan új, eddig tiltott találmányok segíthetnek. Ez pedig már csak az óriási olajcégek érdekeivel szemben lehetséges. Vagy a gazdaság (azaz mi), vagy az olajipar éli túl az eljövendő időket. Nincs helye kompromisszumnak, mert a költségekhez képest hússzoros, negyvenszeres haszon terhét már nem bírjuk. Kizárólag innovációval lehet letörni az uzsora árakat.Igaz, ez csak az én véleményem, s ezzel jórészt egyedül vagyok.

A tradicionális energetikai szakértők nálunk például az „Energiagazdálkodás”című folyóiratban vitáznak a kitörésről. Sok értelmes gondolatot leírnak, azt is, hogy a helyzet megoldhatatlan, ellentmondásokkal, paradox helyzettel teli. Csak molnár László és Wiegand Győző elemzéseire hívnám fel az érdeklődő olvasó figyelmét [10].

Wiegand legalább nyíltan kimondja: „Abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy létezik minden – vagy szinte minden – kívánalmat teljesítő megoldás. Sajnos a politika ezeket az irracionális illúziókat folyamatosan megerősíti, mivel alapvető érdeke annak állandó hangsúlyozása, ha rá szavazunk... minden problémát megold....

Ebben a légvár építésben a média is partner, mivel alapvető célja, hogy olyat mutasson, amit az emberek látni szeretnének. Az emberek a megoldásokat szeretik, a dilemmákat utálják. Mindez beprogramozza a jövő kudarcait és csalódásait.”

Wiegand Győző (és sok politikus) szerint is az olajár letörése csak nagyobb mennyiségű termeléssel oldható meg. A paradoxon az, hogy erre a kitermelők vagy nem hajlandók – vagy már nem képesek.

„A mindenkori kormánynak abban van némi mozgástere, hogy a teljes energiaárat a fogyasztókkal fizetteti-e ki, vagy egy részét adóbevételekből finanszírozza. (Esetleg hitelekből, amit jövőbeli adókból kell majd törleszteni) Más lehetőség nincs.”

Nos, itt tér el markánsan a véleményünk...

Kétkedve fogadják energetikai (széntüzeléssel foglalkozó) szakemberek (mint Wiegand Győző is) a globális felmelegedés kérdését is.

„Valóban olyan nagy veszély a globális felmelegedés? Ha igen, jól harcolunk ellene? Ha nem, úgy érdemes-e egy megalapozatlan, nem indokolható csatában elvérezni, miközben mások – Kína, India, USA – kivárnak és élvezik ennek előnyeit?” (Azaz az EU nagy költségek árán csökkenti a CO₂ kibocsátást, míg a többiek ezzel nem törődnek, olcsó energiával szennyeznek.) „Ha így van, akkor lehetséges, hogy álcélokért folytatunk szinte biztosan álküzdelmet, de minderre nagyon sok valódi pénzt költünk?”

„Hogy mit kellene tenni, arra vonatkozólag megszámlálhatatlanul sok vélemény van. Az események, történések befolyásolására minimálisak a lehetőségeink.” (Szerintem ez az, ami a szörnyű tévedés!)

„Az ellentétes, egymást kioltó érdekek … többnyire azt is meghiúsítják, hogy a szűk mozgásterületünkön belül optimális döntést hozzunk.” (Körülbelül ilyen véleményeket mondhattak a mohácsi csata előestéjén is a magyar nemesek a haditanácsban...)

„Az energetikában működő szakterületek és érdekcsoportok tevékenysége nagyrészt a megszerezhető állami és EU támogatásért folyó küzdelem.”

„A magyar állami támogatásokat az adózók fizetik, tehát a nemzetgazdaság egészét tekintve a GDP egy részének átszivattyúzását jelentik az ügyesen és sikeresen lobbizók részére a többiektől. … Vajon az biztosítja a legnagyobb környezetvédelmi hasznot, aki a legeredményesebben lobbizik?”

„A jelenleg hatályos energiapolitika rossz prognózisra épült. Ezt el is ismertük azzal, hogy elvettük mellőle a prognózist, hogy ne látsszon. Az erre alapuló energiapolitikát azonban elfogadta az Országgyűlés...”

Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Molnár László is [10].

„Az EU 800 milliárd eurós befektetése a „Föld megmentése” érdekében nemes lépés, de haszna főleg az EU-n kívül jelentkezik … ez olyan üzlet, ahol mi álljuk a számlát, de a haszon máshol jelentkezik.”

„Ha az EU állami fejlesztési erőforrások aránytalanul nagy részét a klímaváltozás elleni akcióba fekteti, akkor lemarad az oktatás, az innováció terén, és versenyképessége is csökkenni kezd. … A 3 x 20% az energiafogyasztás és CO₂kibocsátás 20%-os csökkentése, a megújuló energiák 20%-os növelése rugalmatlanná teszik a gazdaságpolitikát … Következmények: csökkenő versenyképesség, kitelepülő ipar, magasabb munkanélküliség, lassuló fejlődés, esetleg stagnálás, végső esetben növekvő munkanélküliség, romló életszínvonal ...”

Természetesen külföldön is évek óta keresik (hiába) a kitörési lehetőségeket. Ezekből is gyűjtöttem néhány javaslatot. Nemes, idealista, ezért jórészt megvalósíthatatlan ...

A New Scientist című lap elnökválasztási, tudománypolitikai kérdésére ezt válaszolta Matthew Chapman (2008. október 4-i szám, 18. oldalon):

„Arra bíztatnám a következő elnököt, hogy tekintse hazafias kötelességének azon emberek társadalmi rangjának emelését, akik az agyukat használják. Hollywoodtól kezdve a Fehér Házig a tudatlanság és a hülyeség ijesztő mértékben jópofa és macsó színben van feltüntetve. Valóságban a gondolkodásellenesség Amerika-ellenes is, mert az a nemzet, amely a bohócait jobban ünnepli, mint a zsenijeit, lecsúszik a klotyóba.

A kutatókat bátor realistaként kellene bemutatni, és nem furcsa tojásfejűként, azaz mint ismeretlen utolsó, hősies felfedezőit. Több pénzt, több nyilvánosságot, jobb ruhákat, több jó csajt kellene kapniuk, és ingyenes elvonókúrát, ha a dicsőség a fejükbe száll…”

Az ötlet nem rossz, de máris látom, hogy az akadémikusok mindenki mást félrelökve beállnak ebbe a sorba (nem csak a csajok miatt) és minden marad a régiben. Mások jobb minőségű alsó- és felsőoktatást javasolnak. Ebben is van igazság, mert ma a fizikusképzés egy gyöngén álcázott butító tanfolyam…

Chris Mooney újságíró javaslata: a következő elnök vegye körül magát széles látókörű kutatókkal, akik látják a jövő lehetőségeit, üljenek ott a kormányüléseken. Nincs ma olyan kérdés, aminek ne lenne tudományos vetülete, de sok olyan politikus van, aki ezeket nem látja, és nem érti, hogy miért fontosak. Eric Chivan javaslata egy „Energia-kutatási csoport” felállítása, melyek tagjai ott lennének minden energiai cég felügyelőbizottságában. Mit szólna ehhez az Exxon a Shell vagy a Total? Úgy rúgnák ki a delegált kutatót, hogy a Naprendszert is elhagyná.

Az angliai Surrey egyetemének a fenntartható fejlődéssel foglalkozó professzora, Tim Jackson szerint a megoldás: szembenézni a ténnyel, hogy az exponenciális fejlődés eddigi üteme többé nem tartható, ennek vége. Ez az, amit a politikusoknak be kellene vallani, de túl gyávák (vagy buták) ehhez. A fejlődés, a folytonos növekedés csak úgy tartható fenn, ha egyre kevesebb primer energiából állítunk elő egyre több értéket – vagy kevesebbet fogyasztunk. Szerinte a mai kapitalizmus modellje: a folytonos növekedés vagy összeomlás – zsákutca, amiből kiutat kell találni. a”vásárolok, tehát vagyok” típusú mentalitás többé nem tartható.

David Suzuki, ismert környezetvédelmi aktivista szerint, ha fizetni kell a szilárd szemét lerakásáért, akkor az autósoknak is kellene fizetniük, ha a (légnemű) szemetüket a légkörbe ürítik...

Gus Speth, az ENSZ fejlesztési programjainak egykori vezetője, a Yale Egyetem környezetvédelmi szakának dékánja szerint alapvetően rossz a fejlődéssel kapcsolatos szemléletünk. Hiába nő a gazdaság (GDP) évtizedek óta, ettől nem lettek jobbak a társadalmi viszonyok, nem óvjuk jobban a környezetet, a fejlődésünk eddig illúzió...

Susan George, amszterdami környezetvédelmi kutató szerint meg kell adóztatni a valutaspekulációból származó jövedelmet, meg kell szüntetni az adóparadicsomokat, s az üzletembereket jutalmazni kell új kitüntetésekkel, ha tesznek valamit a környezetért.

Olyan véleményeket is olvastam, hogy a cégeknél maximalizálni kell a legnagyobb fizetéseket, adóztatni kell a benzines járműveket, előtérbe kell helyezni a javítást a gyártáshoz képest, stb... A szkeptikus olvasó már legyint is: világunkban csak az ész van elosztva közmegelégedésre. Mindenki azt hiszi, neki jutott a legtöbb...

Néhány éve még korunk hőse a privát Gulf-Stream géppel a Davos-i gazdasági csúcsértekezletre érkező üzletember volt, vagy akinek a jachtján magasabb volt az árboc, mint a szomszédé… S vajon hogy gondolkodnak az autógyártó- és olajcégek? Mi lehet a véleményük az elektromos autókról, melyek első kísérleti példányai már itt-ott felbukkannak? Nem idegesek. Tudják, hogy még 10 év legalább kell, mire elterjednek, s addig ők is leporolhatják a szolgálati szabadalmakat. 100 év késéssel megjelenhetnek a belső és külső égésű hibrid motorokkal hajtott autók. Az akkumulátoros autó megint a kihalás szélére kerül…

Ahhoz, hogy visszatérhessünk a régóta kitalált forradalmian régi technológiák bevezetéséhez, először is tudni kell arról, hogy ezek léteznek, és terjeszteni kell ezt a hírt.

Természetesen az egész olaj- és autóipar a maga jól szervezett információs hálózatával ott lesz, hogy ezt a lehetőséget ismét csírájában fojtsa el. Ezért a médiában erről sok szó nem eshet. De ha a tisztelt olvasó beszél ezekről a lehetőségekről barátainak, kezükbe nyomja ezt az írást, az talán segíthet. Talán az is segíthet, ha ír a médiákba, hogy vegyék terítékre ezt a kérdést, hiszen a nézettség, a példányszám még fontos a kereskedelmi médiában. Bár elég naiv ötlet, de megpróbálkozhat országgyűlési képviselőjénél, írhat neki levelet, tudathatja, hogy nem fog rá szavazni, ha nem tesz lépéseket az energetikai ellenforradalom ellen.

Ezen továbblépve talán átalakíttathatja az autóját vegyes üzemre, például víz befecskendezésre. Ám az autóipar már észrevette ezt a veszélyhelyzetet, megtette az ellenlépést. Olyan elektronikusan vezérelt befecskendező rendszereket használnak az újabb autókban (már 10 éve), amelyekhez házilag már csak úgy nem lehet hozzápiszkálni. Az elektronikus vezérlés ugyan nem sokkal javítja a kocsik fogyasztását, de azt hatékonyan gátolja, hogy mi magunk átalakítsuk. Csak a gépkocsik elektronikai kódjainak feltörésével, hekkerek bevonásával, nagy technikai háttértudással, közös munkával lehetne elérni, hogy ezeket a rendszereket utólagosan átalakítsuk, és fogyasztásukat jelentősen csökkentsük. (Azzal a mellékhatással, hogy a környezetszennyezés is jelentősen, körülbelül felére csökkenne.)

Ha valaki technikailag képzett, csatlakozhat a „technikai ellenálláshoz” egy kis csöndes földalatti mozgalomhoz, ahol a résztvevőknek az a célja, hogy megmentsék vagy megtalálják azokat a régi technikai módszereket, melyek Orffyreustól kezdve Teslán át a mai napig háttérben maradtak. A tendencia nálunk – ma, 2008-ban - a stagnálás, a reménytelenség és a növekvő munkanélküliség. Ezek a forradalmian régi technológiák elterjedésük esetén nagyon sok állást hozhatnának létre, és az országban megtermelt haszon jórészt itt maradhatna. Félgyarmati függőségünk jelentősen csökkenne, nem lennénk olajcégek, autóipari cégek, gázipari óriások „niggerei”. Abban egyáltalán nem bízom, hogy a közelgő válság az olajcégeket belátásra bírja, és egy alacsonyabb profitszinttel maguktól is megelégszenek, azaz egy szerényebb hasznot hozó Nash-egyensúlyi ponttal. Gondoljunk csak arra, hogyha a kocsink fogyasztása 30%-al csökkenhetne (és ez viszonylag egyszerűen elérhető), akkor az olaj iránti kereslet kb. harmadával esne vissza. Ez szerintem az olajárakat visszavetné valahol a hordónkénti 30-50 $-os szintre, azaz a mai szint felére, 40%-ára. Ezt szorosan és azonnal követné a gázár is, így életszínvonalunk a megtakarítható pénzt tekintve megduplázódhatna. A történelem eddigi menetét ismerve azonban nem bízom ebben, hiszen ezt a lépést az elmúlt évek során már sokszor megtehették volna. Ezért egyetlen hosszú távon is fenntartható lehetőséget látok, a tértechnológia módszereinek kifejlesztését, ahol egyáltalán nincs szükség szénhidrogén alapú energiaforrásra, és így minden háztartás függetlenedhetne az olaj- és autóipari óriásoktól.

A történelemben sokszor hirtelen omlottak össze fejlett társadalmak éhínségek közepette, visszatérve a barbarizmushoz, emberevéshez, ahol maroknyi lesoványodott túlélő próbált rügyekből, gyökerekből, falevelekből, csigákból, békákból valami kis ennivalót összekaparni. Ezekben az összeomlott társadalmakban a betegeknek, öregeknek semmilyen esélyük sem volt a túlélésre. Valószínűleg az olajipari falanxnak sem ilyen társadalmi modell jár az eszében - de amit tesznek, az ebbe az irányba taszít minket.

A jövő: rózsaszín vagy szürke?

Az olvasók döntő többsége nem hiszi el, hogy akár hajszálnyi lehetőség is van arra, hogy társadalmunk összeomoljon. Ez talán onnan is ered, hogy szeretjük a happy-end-es történeteket. Az ígérgetésekhez, a rózsaszín – be nem teljesedő – jóslatokhoz vagyunk szokva, ezeket jobban szeretjük. (Kevesebb horrorfilmet nézünk, mint az ugyanolyan ostoba és irreális romantikus happy-end-es filmet.) A létező szocializmusban különös előszeretettel publikáltak rózsaszín jövőképet. Ott, ahol a tudományos szocializmus felsőbbrendűségét, a szocialista társadalom morális és technikai fölényét kellett bizonyítani nem is lehetett másként. (Össze is omlott az a társadalom.) Ám ha még a visszafogottabb nyugati előrejelzéseket nézzük, akkor is elképesztő hülyeségekkel találkozunk. 1969-ben például az amerikai Industrial Research (Ipari Kutatás című folyóirat) megkérdezte a vezető amerikai nagy cégek kutatásfejlesztési nagyfőnökeit, hogy milyen a jövőképük az 1979-es évre. A következőket jósolták:

• A szabályozott fúzió megvalósul és elterjed. (Majdnem igazuk lett, ha a Papp József-féle módszert hagyták volna elterjedni, akkor ez az álom beteljesül.)
• Emberek meglátogatják a Marsot és a Vénuszt.
• Emberszabású robotok szolgálják a családokat.
• Megvalósulnak a szoba-hőmérsékletű szupravezetők.
• Háromdimenziós televízió és hologram-filmek. (Ezek már a megvalósultak, de nem terjedtek el.)
• Mesterséges élet megteremtése. (Baktériumok, módosított vírusok területén ez részlegesen megvalósult.)
• 150-200 éves várható emberi élettartam.

2002-ben a jövőkutatással foglalkozó Texact Technologys cég a következő áttöréseket jósolta az évi „Technology Timeline” című kiadványukban:

• A szabályozott nukleáris fúzió: 2040-re.
• Az emberek rendszeresen, folyamatosan látogatják a Mars bolygót: 2020.
• A házimunkát robotok végzik: 2015.
• Szoba-hőmérsékletű szupravezetés: 2020.
• Háromdimenziós televízió, hologram-TV: 2012-2025.
• Az első mesterséges élet megjelenése: 2003.
• A várható emberi élettartam eléri a 100 éves kort: 2020.

Az utóbbi jóslássorozat realisztikusabb, de látszik, hogy ez is túllőtt a célon, sokkal szürkébb a jövőnk, mint amit ők tudományos és népszerűség-hajhászi alapon elképzeltek, megvalósíthatónak tartottak. Ezekben a jóslatokban mindig az a tendencia, hogy a jövő egyre jobb, egyre szebb lesz. Nem számolnak azokkal a valós tendenciákkal, ahol pusztán profitmaximalizálási, piacféltési okokból megsemmisítenek fontos, vagy kevésbé fontos új találmányokat.

Hogy ez lehetséges, álljon itt a Tucker-féle autó 1947-es története az Egyesült Államokból.

1947-ben egy Preston Tucker nevű autógyáros egy teljes új, sok szempontból forradalmi autót szeretett volna gyártatni. Úgy hirdette, hogy 50 éve ez az első, valóban új autó. Hathengeres, vízszintesen boxermotorként alumínium motorblokkban elhelyezett hengerei voltak. A hátsó tengelyen, a kerekek közt volt a motor, hogy csökkentse a teljesítmény-átvitel tengelyeinek hosszát, súlyát, és így a súrlódási veszteségeket. Így a fogyasztása körülbelül 20%-al alacsonyabb volt, mint a hasonló motor teljesítményű autóknak. Három fokozatú automata sebváltóját egy helikoptermodellből vette át. Kerekenként független felfüggesztés és tárcsafékek voltak benne, ami akkor nagyon új dolognak számított. A műszerfal ki volt párnázva, hogy balesetek esetén csökkentse az utasra ható ütőerőt (ez a felfújódó légzsák előhírnökének tekinthető). Törésbiztos, és ütközéskor kieső ablakokat használt, valamint első és hátsó acél energiaelnyelő lökéshárítókat, valamint megerősített utasteret. Ez nagymértékben javította az utasok biztonságát. Ezt a konstrukciót egyébként csak 40 év múlva vezették be. Az autó elején egy harmadik lámpát is használt, ami a kormány mozdulatát követve fordult.

Preston Tucker vállalkozása azonban hamar véget ért. Hiába végzett sikeres marketingfölmérést, hiába gyűjtötte össze az autó tömeggyártásához szükséges pénzt, és valósította meg ezt az álmot (szokatlanul gyors, mintegy 10 hónapos idő alatt), az ottani pénzügyi felügyelet feljelentések sora után lecsapott rá: szélhámossággal és összeesküvéssel vádolták. Először ugyan felmentette a bíróság a hamis vádak alól, de a cégének második tőzsdei bevezetését rendkívül erős negatív sajtókampány állította meg. Ezt újabb adóellenőrzés követte. Mindössze 50 példány készülhetett el ebből a forradalmian új, innovatív autóból. Az autógyárak szép lassan, 30-40 év alatt valósították meg ezeknek az elveknek a jó részét. Jól tudták akkor, ha nem lépnek idejében, ez a sokkal több értéket felmutató autó elhódíthatja előlük a piacot.

A fenti példa is a technikai ellenforradalom egy jó példája. Ezért érdemes figyelni, és remélem, hogy az ipari ellenforradalom leverésének fontosságát az olvasók is átérzik. De ehhez a sorhoz tartozik a General Motors egykori rebellis igazgatójának, DeLorean autójának tönkretétele, az első G.M. elektromos, akkumulátoros autók visszahívása és megsemmisítése, vagy az USA trolibusz és villamos tömegközlekedési hálózatának felvásárlása és megsemmisítése már az 1920-as években, az angliai akkumulátoros városi buszok tönkretétele. . .

Szeretném újra megismételni az ipari megújulás várható eredményeit – ha valaha bekövetkezne:

1. Elsősorban nagyon sok munkahely születhetne újra, hiszen több pénz marad az emberek zsebében, és ebből a több pénzből többet tudunk költeni az életminőségünk javítására, ami például a turizmusban és a szolgáltatóiparban, egészségügyben megint sok állást hoz létre. Az energiaár csökkentésének ez a másodlagos, áttételes hatása rendkívül jelentős.
2. Jelentősen csökkenne a környezeti terhelés, a fenntartható élet felé tolódna civilizációnk.
3. Jelentősen javulhatna az egészségünk a jobb környezet miatt, a klíma romlása is csökkenne, vagy megállhatna, kevesebb lenne az allergia, légzésszervi problémák, stb. Városokban legalább 3-4 évvel hosszabban és egészségesebben élhetnénk.
4. Egy tisztességesebb, érték alapú társadalmat teremthetnénk a javuló energiahatékonysággal, ahol több jutna a szegényeknek, ezzel az elkeseredettség, a terrorizmus is csökkenhetne. (Így az egyébként költséges, drága és sokszor paranoid terror-elhárítási költségek, hadsereg-fenntartási, fegyverkezési költségek is csökkenthetőek lehetnének.)

Alkotmány és közerkölcsök

Elvileg a tiszta környezetre alkotmányos jogunk is van (szinte minden országban). Ezen csak röhögni lehet, vagy sírni, esetleg dühöngeni, kinek-kinek kedve szerint. Ha valaki beleszagol egy nagyváros levegőjébe csúcsforgalom idején akárhol, azonnal megtudja, hogy mit ér akkor és ott az alkotmány, meg azok is, akik „vigyáznak” a betartására.

Az olaj-, autóipari konglomerátum nagy fegyvere ebben a küzdelemben az „aszimmetrikus információ”. A közgazdászok nevezik ezt ilyen tudományosan, hétköznapi nyelven csak sumákolásnak hívják. Joe Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász figyelt fel arra, hogy San Diegoban a taxisok kétféle árat alkalmaznak. Aki a reptérről jön (és feltehetőleg idegen), azoknak magasabb árat számolnak, és hosszabb útvonalon viszik be a városba, mint a helybélieket. Az idegenek ugyanis nem ismerik a helyi árakat és a legrövidebb útvonalakat, ezért könnyebb őket átverni. Ezt a taxis trükköt persze Budapesten is jól ismerjük, és Ázsia minden egyes nagyvárosában találkoztam ezzel. A lényeg az, hogy az idegent, aki nem ismerős a helyi dolgokban, könnyű átverni, és ha könnyű átverni, át is verik.

Mind az olajipar, netán a dohányipar esetén megtaláljuk az asszimetrikus információk felhasználását. Az olajiparnál fontos érdekük, hogy elhallgassák a régóta meglevő technikai lehetőséget, hogy a fogyasztó ne ismerje, ne követelhesse. A tömegmédia lehetett volna ennek az információs csatának a színhelye. Pénz viszont csak az olaj- és autóipar zsebében van információk terjesztésére vagy elhallgattatására. A koldusszegény feltalálók alig és ritkán mondhatják el eredményeiket. Ha a hírfogyasztó állampolgár konkrétan nem követeli, a média nem beszél az üzemanyag-megtakarítási lehetőségekről. De honnan is tudná a médiafogyasztó, hogy ilyen információk léteznek, és követelhetné? Talán ebből az írásból. Ezért is kérem, hogy terjesszék a benne levő információkat.

Nem mindegy, hogy milyen a morális közeg. Nem hallottam még arról, hogy valaki nyilvánosan leköpte volna egy dohánycég vezetőjét. Pedig köztudott, hogy csak a mi kis országunkban évente kb. 20-30 ezer ember hal meg a cigarettázás miatti betegségekben. A Földön ennek többszöröse, több millióra tehető a dohányzás miatti halálozás évente. Dohányzás miatt már jóval többen haltak már meg, mint háborúkban vagy éhínségekben. Mégsem tudok arról, hogy akár egy nő is visszautasított volna egy dohánykufárt azzal, hogy tömeggyilkoshoz nem megy feleségül. A dohányipar ügyesen használja az emberi hülyeséget, a kognitív disszonanciát (miszerint „azt látom, hogy mások belehalnak, de hátha én nem”). Az olajipar esetén is ez a helyzet. Vezetőik a társadalom legmegbecsültebb tagjai, mindenki lesi a parancsaikat (mint ahogy annak idején Hitlerét is vagy Sztálinét is). Nagyon kevesen mertek és tudtak tiltakozni. Csak egy félretájékoztatott, technikailag képzetlen közegben lehet azt megtenni, hogy adófizetők pénzéből teljesen irracionális projektekre költenek. Például 2008-ban Magyarországon a Nemzeti Fejlesztési Tervben a legmagasabb összegű vissza-nem-térítendő pályázatot a Coca-Cola cég nyerte. A pályázati bírálók úgy gondolták, hogy ez az óriáscég rászorul a magyar adófizetők támogatására – vagy más áll a dolog mögött. . .

Az energetikai fejlesztéseknél is elképesztő dilettáns fejlesztésekre költenek pénzt – hogy értelmes dologra már ne maradjon. Ilyen például az üzemanyagcella, a „hidrogéngazdaság” víziója, ahol mai, 2008-as áron akár százmillió forintba is kerül egy üzemanyagcellás autó. De a belevaló hidrogén is háromszor annyiba kerülne, mint az egyébként is drága benzin, ráadásul a hidrogén elosztása, hidrogénkutak létrehozása további irdatlan összegeket követelne.

De ugyanilyen rejtély számomra, hogy az egyébként drága Toyota Prius Otto-motor és elektromotoros hibridjénél miért nem engedte meg a cég, hogy az autó akkumulátorait az elektromos hálózatból tölthessük föl. Szerintem azért, mert tudják, hogy a környezetvédelem csak egy igen kis csoport szívügye, az emberek 2/3-a pedig teljesen közönyös ez ügyben. Ha a pénzünkről is szó van - és ezt nem győzöm hangsúlyozni - akkor az embereknek már legalább 2/3-a figyel az érvekre.

Egy közönyös társadalomban elképesztő lépéseket is megtehet egy ellenforradalmi, veszélyes ipar. A dohányipar nagy ötlete például, hogy az is fizet, aki nem cigizik. Az egészségügyi hozzájárulásnál ugyanis nem tesznek különbséget a dohányzók és nemdohányzók között, így nyilvánvalóan a nemdohányzóknak kell befizetni a beteg és leszázalékolt emberek gyógyítására szánt összegeket. Ez a dolog az öncsonkítás egyik nehezen látható változata, de attól a lényeg még nem változik. További marketingfogás a kötelező dohányzás fenntartása. Évtizedek óta nem lehet a buszmegállókban, aluljárókban elérni a dohányzás tilalmát. Hiszen a dohányos eldobja a cigit ha bejön a busz, és ha leszáll újra rágyújt. De a füstöt mindenki szívja . . .

Az olajiparnak is vannak ilyen kevésbé látványos, de nagyon ügyes húzásai. A legnyilvánvalóbb ezek közül, ha drágább a benzin, megemeljük a földgáz árát is. Ez a lépés kereslet-kínálat klasszikus elvét teljesen fölrúgja. A „piszkos trükkök” közé tartozik, hogy a politikailag instabil, neuralgikus helyeken szétosztanak pár száz kalasnyikovot a kormányok ellenzékének. Ilyen eset történt meg Algériában, Kongóban, Irakban, Nigériában, Szudánban: így a termelés bizonytalanságára lehet hivatkozni. Így akár 30%-os áremelést is elérnek. Ezzel az olcsó beruházással igen gyorsan hatalmas hasznot lehet elérni. Nem érdemes technikai fejlesztésre költeni, mert az lassan, bizonytalan módon hozza a hasznot. Ugyan sokat szónokolnak a „tudás alapú” társadalomról, de látszik, hogy nem az, hanem a géppisztoly-osztogató fogás az az innováció, amivel leggyorsabban, pici beruházással hatalmas profitokat lehet elérni. De ez nem az, amit az „élni és élni hagyni” elvének neveznek.

Jövedéki törvények tiltják például a házilagos, kisüzemi benzin-víz szuszpenzió készítését is. Hiába lenne olcsó a környezetkímélést és üzemanyag-fogyasztást jelentő benzin-víz keverék elkészítése, ezt a törvények nem teszik lehetővé: az állam valószínűleg ilyenkor a vizet is durván megadóztatná. Ez a „másodfajú benzinszőkítés” nem legális, nem pancsolhatunk magunknak otthon üzemanyagot.

Az olvasóban persze nyilván ott mocorog a kisördög, hogyha ilyen sokan feltalálták már a különböző vízautókat (részben a víz, mint üzemanyag hozzáadása, részben a kizárólag víz segítségével működő tértechnológiai gépeket), akkor miért nem terjedtek el ezek? Ha olyan jók, akkor már réges-rég az utcasarkon látnánk ezeket működés közben!

Ez az ellenérv igen erős például a tértechnológiánál, ahol az átlagember nem hallott a vákuumfluktuációról, a téridő szerkezetéről, arról, hogy erőterek meggörbíthetik, megtorzíthatják a téridőt. Nehéz egyszerű szavakkal elmagyarázni, hogy itt a jól ismert energiamegmaradási elv megkerülhető. Nehéz közérthetően elmagyarázni azt is, hogy részleges töltésárnyékolással miért egyszerűbb, előnyösebb a fúziós folyamatok megvalósítása.

Magamon is érzem ezt a problémát, mert hasonló módon én sem tudok például eligazodni a genetikailag módosított termékek ügyében, vagy az intelligens tervezés ügyében, ami a fajok eredetére vonatkozik. Mindkét oldalon vannak értelmes érvek, de olyan mélyen én nem ismerem a biológiát, hogy biztosan dönthessek.

A vízhozzáadás témája viszont egyszerű. Mindenki megérti, hogy a belsőégésű motorokban képződő, nagy mennyiségű veszteséghőt fel lehetne használni, kár a hűtőn és kipufogón át a környezetbe kiengedni. Azt persze már kevesen értik, hogyan működik a 200 éve feltalált külső égésű Stirling-motor. Valójában annak működése jóval bonyolultabb, mint a szokásos gőzgépé, de jó hatásfokú, megbízható – viszont csak drágán állítható elő. Házilag nem lehet elkészíteni, komoly gyár kell hozzá, és otthon nem tudjuk hozzábiggyeszteni az autónk motorjához. Ez a motor annyira ritka, hogy én még sosem láttam ilyet működés közben (még filmen sem), kizárólag fényképen és szakkönyvekben találkoztam vele. De termo akusztikus motorokat sem láttam élőben, pedig ezek ősét Tesla mintegy 100 éve már kitalálta. Ezeket már kisebb üzemek Magyarországon is tudnák gyártani, s ezeket utólag is rá lehetne „fusizni” az autómotorokra. Bár hatásfokuk rosszabb, mint a Stirling-motoré (kb. 20%), viszont könnyebbek, olcsóbbak az azonos teljesítményre számítva.

A Peltier-típusú félvezetős konverter ötlete is könnyen megérthető. Ez a kipufogóra, netán a hűtőre szerelhető, és a veszteséghőt 10-20%-os hatásfokkal elektromos energiává alakíthatná át. Ezeknek az installálása egyszerű lenne, és utólag is ráfusizható lenne az autó-kipufogó rendszerére. Erre ideális lenne egy nemrég elkészült magyar találmány, amire viszont nem találtak eddig gyártót, beruházót, pedig egy közepes üzem is tudná gyártani. Azért, mert nincs meg az a társadalmi közeg, az a társadalmi háttér, amelyik befogadná, netán aktívan keresné ezeket a megoldásokat, mint ahogy a dohányzásellenes kampányok – legalábbis nálunk – sorra buktak meg. A mai társadalmi közegben automatikusan arra gondolnak az emberek, hogy a kormány majd megoldja a gondokat, ez az ő dolguk. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a kormány nem oldja meg. Az ő érdeke az, hogy drága legyen az üzemanyag, hogy sok adót húzhasson le rólunk, és hamar haljunk meg, hogy ne kelljen nyugdíjat fizetnie. Sajnos nálunk ritkán állt a hatalom a kisember oldalán, történelmünk jelentős részében a kormány, a hatalom vagy hazudott, vagy aljas volt, vagy tévedett. Ezen okok miatt látom sötéten a jövőt, legalábbis nálunk, ezért tartom reális veszélynek a társadalom megrokkanását, stagnálását, kiúttalanságát. Most még (2008-ban) valamelyest szerény jólét van. Jól nézzünk körül, valószínűleg utoljára látjuk.

Miért 2012?

A 2012 azért feltűnően vészes, mert előreláthatólag három baljós dolog esik egybe. A legfontosabb az olajtermelés csúcsa. Néhányan csak 2020-ra várják ezt, de a valóságos adatok azt mutatják, hogy már 2007-ben tetőzött a kitermelés, a szükséges többletet már cseppfolyós földgáz felhasználásával érik el ma is.

2011-ben egy újabb 11 éves periódusú „ideges év” következik. (Lásd a külön fejezetet „ideges évek” cím alatt.) Ezenkívül körülbelül ekkor várható a körülbelül 45-55 évenként megjelenő „Kondratyev ciklus”, ami utoljára 1968 táján alaposan átrendezte a gazdaságot.

A 2009-2012 körüli periódusban ugyan újra megjelennek már a tömegesen gyártott, éjszakai árammal működő villanyautók – de azok már elkésnek ahhoz, hogy a változás sima, zökkenőmentes legyen. Még újabb 10-15 év kell, hogy a változások kiforrják magukat, letisztázódjanak a gazdaságos és használhatatlan eljárások. Csak a bizonytalanság lesz biztos, s az, hogy:

Nehéz évek jönnek . . .

IV.

Az ideges évek

1911-12 környékén omlott össze Kínában több évszázados uralom után a Mandzsu-dinasztia, és Európában megkezdődik a balkáni háború. Gyakorlatilag ez már az I. Világháború kezdete. Európa ezután végletesen polarizálódik, többé nem nyugodt. Ekkor töltik meg azt a puskaporos hordót, ami aztán egy végzetes szarajevói szikrára vár. Addig Európa és az Egyesült Államok példátlan technikai tudományos és társadalmi fellendülés tanúja. Az emberiség addigi történetében egyszerre ilyen sok fontos találmány még nem jelent meg. Ezek hatására rohamosan, látványosan nőtt az életszínvonal. Ám ebben az évben a stabilitásnak vége szakad, valami tragikusan megváltozik a balkáni háború kitörésével, és a Mandzsu-dinasztia összeomlásával. Ettől fogva a világ a viszonylag békés fejlődés útjáról egyértelműen a háború, a konfrontáció útjára tér át. 1911-12 környékén egy hosszú, békés, technikai fejlődéssel, az életszínvonal javulásával jellemezhető periódus végére értünk.

1922-re az I. Világháború egyelőre mindenütt befejeződik, Európa kivérzik, de semmi sem oldódik meg. Szovjet Oroszország stabilizálódik, megkezdődik a két világrendszer rivalizálása.

1934-ben Japán bekebelezi Koreát. Ezzel Ázsiában megkezdődik a II. Világháború, vagy inkább folytatódik a le nem zárt I. Világháború. Hitler hatalomra jut Németországban. Európában is készül a háború folytatása. Az Egyesült Államokban Roosevelt elnök jut hatalomra, véget vet a gazdasági válságnak, és megpróbál egy új társadalmi szerződést kötni: a híres „New Deal”-t. A Szovjetunióban megkezdődik Sztálin egyeduralma: egyetlen utolsó és nála is népszerűbb vetélytársát, Kirovot gyanús körülmények között megölik. Kínában Mao Ce-Tung vezetésével megkezdődik a „hosszú menetelés”, ami új fordulatot ad a polgárháborúnak. Hitler és Sztálin korlátlan hatalomra jutása megint új polarizációhoz vezet, megindul Németországból a zsidó származású kutatók menekülése. Kisebb részük Angliába, nagyobb részük az Egyesült Államokba vándorol, ahol nélkülük nem tudták volna létrehozni az atom- és hidrogénbombát, a radart, vagy a penicillint.

1945-ben a II. Világháború az ázsiai, európai fronton is befejeződik, ismét új világrend alakul. Bevetik az atombombát először Hirosimában, majd Nagaszakiban, elkezdődik az erőltetett szovjet atom- és hidrogénbomba program is Lavrengyij Berija vezetésével.

1956 nekünk magyaroknak nem kell ennek az ideges évnek a jelentőségét különösen méltatni, a szuezi válság és az ’56. őszi események magukért beszélnek.

1968-ban Alexander Dubcseket a cseh kommunista párt első titkárává választják az év elején. A vietnami háború új fordulatot vesz, amikor a Tet offenzívaként elhíresült akcióban északi katonák és dél-vietnami partizánok megfordítják a hosszú háború menetét. De ekkor találkozik a Beatles együttes Rishikes-ben (Indiában), hogy Maharasi Mahes jógi tanait hallgassák. Amerikai katonák My Lai-ban tömeggyilkosságot hajtanak végre, ami világszerte nagy felháborodást vált ki, az amerikai kormány elveszti azt a morális hátteret, ami a háború folytatásához kell. Áprilisban megjelenik Németországban a Vörös Hadsereg frakció első terrorista bombamerényleteivel. Április 4-én Martin Luther Kinget Memphisben egy merénylő lelövi. Az egész Egyesült Államokban faji zavargások kezdődnek. Egy nap múlva a csehszlovák vezetők megígérik a szabad beszéd, a gyülekezés és a pártalapítás jogát a csehszlovák népnek. Április végén a Kolumbia Egyetemet New York-ban diákok foglalják el, megkezdősnek a diáklázadások az Egyesült Államokban és Európában is. Megkezdődik a „nők felszabadítása”, ennek jelképeként a nők százezrei dobják a szemétbe melltartóikat. Luis Armstrong először játssza „Milyen szép a világ” című zenéjét, amit azóta is szeretünk.

Májusban az első utcai harcok megkezdődnek Párizsban. Néhány nap múlva a Szovjetunió tank hadosztályokat von össze a Csehszlovák határ mentén. 13-án elkezdődnek a vietnami béketárgyalások Párizsban, (de ezek még évekig tartanak).

Június 5-én meggyilkolják John Fitzgerald Kennedy elnök öccsét, aki indulni akar a választáson - egy szálloda konyhájában lelövik.

Július 17-én bemutatja a Beatles együttes a Sárga tengeralattjáró című lemezét. Kelet-Európában először nálunk jelentős gazdasági reformok indulnak, megjelenik az „új mechanizmus”.

Augusztus 20-án, amikor mi magyarok a táncdalfesztiválokon azt figyeljük, hogy az Illés együttes mindent tarol, szovjet tankok gördülnek be Csehszlovákiába. A Szovjetunió ezzel elveszti külföldi barátainak, támogatóinak nagy részét, hatalmas tömegek csalódnak a létező szocializmusban. Látszik, hogy nincs kiút, nem jelent fejlődést ez a típusú társadalom.

Szeptember 27-én újabb társadalmi tabu törik meg, amikor a Hair című darabot (mely tiltakozás a vietnami háború ellen), meztelen szereplők mutatják be egy londoni színpadon.

Októberben a mexikói rendőrség tiltakozó diákok százait lövi le az olimpiai játékok megnyitása előtt. Az olimpiai játékokon fekete sportolók tömege tiltakozik a faji megkülönböztetés előtt.

November 5-én Richard Nixont választják az Egyesült Államok elnökévé. Ez erősen konzervatív fordulat, de a vietnami háború intenzívebbé válik. A két „szűz” album bemutatásával (John Lennon és Yoko Ono zenéi) megkezdődik a Beatles együttes felbomlása.

Végül december 24-én az Apolló 8 űrhajó először kerüli meg a Holdat. Ők az első emberek, akik távolról látják a Földet, mint egy igazi bolygót.

Ebben az évben mutatja be az Amerikában élő Papp József a fúziós eljárását egy motorban, és a már említett ágyúban. Filo Farnsworth megkapja második, véglegesen kidolgozott rezonáns fúziós eljárására a szabadalmat. A földi technika fontos keresztúthoz érkezett: de újra a rossz irányba mentünk.

1979 újra nagy formátumú év az emberiség történetében. Úgy zárul le ekkor a vietnami háború, hogy a vietnami csapatok elfoglalják Kambodzsát, emiatt Kína hadüzenet nélküli háborút kezd, de a vietnamiak nagyon megverik őket. Ez a hatalmas szégyen az egész kínai vezetést elgondolkodtatja: a vezetésbe bekerül néhány reformer. A maoisták teret vesztenek, ezzel elhintik a magjait a későbbi látványos kínai felemelkedésnek. Ebben az évben Khomeini Ajatollah hazatér párizsi száműzetéséből Iránba. Reza Pahlavi iráni sah először Egyiptomba, majd az egyesült Államokba menekül. Megkezdődik az iráni iszlám forradalom, de ez elhinti a magját az első iraki-iráni háborúnak. Így vallási alapon megalakul az első iszlám köztársaság, ami az olaj árát mint fegyvert használja, emiatt látványosan meglódulnak az olajárak. Begin izraeli miniszterelnök és Szadat egyiptomi elnök békeszerződést köt Washingtonban, ezzel Izrael bizonyos legitimitást nyer (bár az arab világban azóta sem szeretik). Nagy Britanniában Margaret Thacher vezette brit konzervatív kormány kerül hatalomra, ő az első női miniszterelnök Európa történetében. Azonnal radikálisan új társadalmi szerződést kínál, leveri a szakszervezeteket, amit lehet privatizál - teljesen új típusú fejlődési, társadalmi modellt alkot Európában. János Pál pápa először látogat Lengyelországba. Ez a szolidaritás mozgalom megerősödéséhez vezet, elkezdődik az átmenet a kelet-európai rendszerek lassú rohadásából a látványosabb, gyorsabb erjedésbe. Végül ’79-ben a Szovjetunió bevonul Afganisztánba, emiatt visszafordíthatatlanná válik a Szovjetunió és a létező szocializmus válsága. Most már mindenki számára világos, hogy konfliktusait csak fegyverrel tudja megoldani, gazdasági fejlődésképtelensége nyilvánvalóvá válik. Nemsokára Lengyelországban nagyméretű sztrájkmozgalom indul, a szocializmus szétesése csak idő kérdése.

1989-90: ’89-ben a Szovjetunió végleg kivonul Afganisztánból, ahol 14.000 katonája hal meg, 30.000 súlyosan megsebesül. Jugoszlávia szétesése megkezdődik, politikai, faji gyilkosságok sora kezdődik, mindenütt megkezdődik a polgárháború. A Szovjetunió látványosan haldoklik, a berlini fal leomlik, Kelet-Európán változások hulláma söpör át. Ez az év véglegesen átrajzolja egész Európában a politika térképeit. Kínában a hadsereg véres kegyetlenséggel számolja fel a demokráciát követelő tüntető diákmozgalmat a „Mennyei Béke” terén. De véglegesen kiderül, hogy az addigi útvonal járhatatlan, radikális reformok kezdődnek, hogy a további mozgást, forradalmat elkerüljék. Kína elindul az alig burkolt kapitalista fejlődés irányában. Az év végére az utolsó kelet-európai diktátor, Csauseszku is halott. Kelet-európában már csak Albánia tartja magát a régi rendhez.

2000-ben Oroszországban Putyin veszi át a hatalmat, az Egyesült Államokban pedig ifjú George Bush győz (valószínűleg csalással). Ezzel reakciós, kizárólag az olajcégek érdekeit szolgáló kormány jut hatalomra, hiszen az olaj ára ekkorra történelmi mélypontra jutott. Innentől kezdve az olaj ára folyamatosan emelkedik, semmi sem drága, hogy az olaj- és autóipar érdekeit szolgálja az Egyesült Államok kormánya.

2011: ez az év még nem jött el, de lehet sejteni mindazt, amit 2000-ben a „Borotvaélen” és a „Tiltott Találmányok” című könyvben leírtam, hogy ismét ideges év lesz. Az olajkitermelés történelmi csúcspontra jut. Innentől kezdve az összes kitermelhető olaj mennyisége már csak csökken, a tartósan magas olajár érezhető társadalmi bomlást, feszültségeket okoz. Elsősorban a legszegényebb országokban, de már a gazdag országokban is a középréteg megérzi a magas árakat. Az olajra (mint olcsó energiaforrásra) épített technikai civilizáció fejlődésének végére ér - hiszen sikeresen ellenállt eddig mindenféle kísérletnek, hogy valami idejében még helyettesítse, elfoglalja a helyét. Ez viszonylag hosszú, negyedszázados társadalmi békének vet véget. A megszokott rend (ami az utóbbi 30 évet jellemezte)visszahozhatatlanul megbomlik. Újra terjed a szegénység, éhínség, betegségek. Magyarországon is tömeges méretű már a szegénység, az ország peremén kilátástalanság állandósul, a középosztályt is eléri a csődhullám.

A kutatók, fejlesztők, feltalálók nem légüres térben élnek. Gondolkodásukat alapvetően befolyásolja az a társadalom, azok a pillanatnyi problémák, amikben élnek. A 2011-2012-ben eljövendő nagy technikai, társadalmi, környezeti válságot el lehetett volna kerülni, ha ’68-ban nem úgy és nem az történik Papp vagy Farnsworth találmányával, ami szégyenletes módon megtörtént. Sokkal jobban fogjuk érteni persze a körülményeket, ha részletesebben körbejárjuk ezeknek a találmányoknak a fizikáját, de annak a kornak a technikai szintjét, gondolkodását is.