Van-e joga Teheránnak a félelemhez?

Dr. Drábik János: Világdemokratúra
6. fejezet

"Irány Irán!"

Van-e joga Teheránnak a félelemhez?

(Első rész)

Lehetne ez az írás tanmese a békés, a jogos védelmet és az emberiség javát szolgáló demokratikus nukleáris bombákról, valamint a háborús, terrorista célokat szolgáló, antidemokratikus atombombákról. Ha mese lenne, a történet egyrészt a már hadrendbeállított orosz, kínai, pakisztáni, indiai, izraeli és amerikai, de garantáltan békéscélú, az emberiségre, és Iránra is veszélytelen atomfegyverekről, másrészt a szakértők szerint csak egy évtized múlva előállítható, de ennek ellenére már most rendkívül veszélyes és ezért jogos rettegést kiváltó iráni nukleáris bombákról szólna. A még nem létező, de már készülőben lévő iráni atombombák állítólag akkora veszélyt jelentenek máris a közel-keleti térségre, hogy nemcsak ezt a világrégiót, de egész bolygónkat lángba boríthatják, hacsak nem fékezi meg a jó-szándékú emberiség még kellő időben a fanatikus siita főpapok teokratikus önkényuralmát. Az nem számít, hogy Irántól északra található a világ második legnagyobb nukleáris hatalma: Oroszország. Tőle keletre ott van Kína és Pakisztán, délre pedig India. Mindhárom növekedőben lévő, egyre erősödő atomhatalom. Nyugatra található Izrael, amely becslések szerint mintegy kétszáz bevethető atombombával rendelkezik. Irán közvetlen nyugati szomszédja, Irak és Kuvait, valamint keleti szomszédja Afganisztán. Valamennyinek a területén jelen vannak a világ mind nukleáris, mind hagyományos fegyverzet tekintetében legerősebb katonai hatalmának a fegyveres erői. Ugyanez mondható el Szaúd-Arábiáról is. A közeli Indiai Óceán és a Perzsa Öböl vizeit pedig atomrakétákkal és bombázókkal felszerelt amerikai hadihajók és tengeralattjárók tartják szemmel a nap 24 órájában.

Iránnak azonban ilyen körülkerített és szorongatott helyzetben sincs oka és joga félni - és megfelelő eszközökkel védekezni - mert nagy szerencséjére kizárólag békés, az emberiség érdekeit, s a közjót szolgáló, humánus atomfegyver veszi körül. Igaz, a terrorizmus elleni globális háborúban - egyre több jel szerint - Irán a következő célpont. De ettől a támadástól sem kell igazán tartania, mert ha jól meggondoljuk: ez az új háború a nemzetközi biztonságot szavatoló - a fanatikus ajatollahokat, a világ legveszélyesebb terroristáit megfékező - békés-célú háború lesz. A támadásra készülők hangoztatott jó-szándéka, és a világdemokrácia terjesztését, valamint az emberi jogok és a szabadság ügyét szolgáló propagandája szerint nincs ok a félelemre. A kedves olvasó a felől is nyugodt lehet, hogy e humánus célokat szolgáló háború áldozatai is - a béke ügyéért feláldozott - békés-célú és hasznos halottak lesznek. Az amerikai Külügyminisztérium "a terrorizmust legaktívabban támogató" országnak nevezte Iránt, ezért nemcsak érthető, de kívánatos is, hogy ezzel a "lator-állammal" szemben előre vegyenek revansot a páni félelemtől jogosan rettegő érintettek. Az ENSZ - úgy néz ki - vonakodva ugyan, de az áldását adta (illetve adja) az Irán elleni kemény fellépéshez.

Mivel nagyon komoly ügyről van szó, a továbbiakban mellőznünk kell az ironikus fogalmazást. Egyre több jel utal ugyanis arra, hogy hamarosan elkezdődik a "terrorizmus elleni harc" új szakasza. Ez a "terrorizmus elleni harc" a Közel-Keleten valójában az energiahordozók globális ellenőrzéséért, a petrodollár vezető szerepének az euróval szembeni megtartásáért, a nyugati hatalmak (köztük Izrael) regionális atommonopóliumának a megőrzéséért, az iszlám világ feletti hegemónia megszerzéséért, továbbá az igazi nagy ellenfél, Kína, megfékezéséért folyik. A terrorizmus elleni globális háború megindítására - vagyis az új világrend kialakításának a felgyorsítására - a New York-i Világkereskedelmi Központ, és a Washingtonban lévő Pentagon elleni támadások nyomán került sor. Az első válaszlépés Afganisztán, a második pedig Irak elfoglalása volt. A harmadik válaszlépésre most készül az Egyesült Államok. Washington nagy-erejű - esetleg a nukleáris fegyverek korlátozott bevetésével is járó - megelőző támadást fontolgat az atomfegyverrel nem rendelkező Irán ellen. Egyre több szakértő mutat rá, hogy ezúttal több gyakorlati szempont is szól a nukleáris fegyverek bevetése mellett, s hacsak valami rendkívüli esemény nem jön közbe, akkor 61 év után újabb városok juthatnak Hirosima és Nagaszaki sorsára.

Az Egyesült Államok azzal az ürüggyel támadta meg Irakot, hogy végrehajtja az ENSZ Biztonsági Tanácsának az 1441-es határozatát. Legalábbis ezt állította Bush elnök a nemzethez intézet üzenetében 2003. március 17-én:

"(2002.) november 8-án a Biztonsági Tanács egyhangúlag elfogadta az 1441-es határozatot, megállapítva, hogy Irak megszegte kötelezettségeit, és arra figyelmeztette Irakot, hogy komoly következményekkel kell szembe néznie, ha teljes mértékben és azonnal nem szerel le."

Minthogy az Egyesült Államoknak kemény erőfeszítései dacára sem sikerült újabb határozatot elfogadtatnia, amely kifejezetten feljogosította volna az erő alkalmazására, Bush elnök rámutatott: "Több kormány egyetért a veszélyhelyzetre vonatkozó felmérésünkkel, de nem osztja azt a véleményünket, hogy határozottan szembe kell vele néznünk. Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa nem teljesítette felelősségvállalását, ily módon mi vállaljuk magunkra ezt a felelősséget."

Amit az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1441-es határozata jelentett Irak vonatkozásában, ugyanaz a hatása - most már Iránra vonatkozóan - a Biztonsági Tanács 1540-es számú határozatának. Az Irán elleni háborúra készülődve az Egyesült Államok 2004. áprilisában kezdeményezte ezt a határozatot a nukleáris, vegyi és biológiai fegyverek, valamint a célba juttatásukhoz alkalmas eszközök elleni fellépés céljából. Az 1540-es határozatot az ENSZ Alapokmányának a VII. fejezete alapján fogadták el, amely lehetővé teszi erő alkalmazását a határozat végrehajtása érdekében. A BT-határozat értelmében valamennyi államnak tartózkodnia kell attól, hogy támogassa nukleáris, vegyi vagy biológiai fegyverek és azok célba juttató eszközeinek a kifejlesztését, megszerzését, gyártását, birtoklását, szállítását és használatát. Az Egyesült Államok azzal vádolja Iránt, hogy titkos programot folytat nukleáris fegyverek és más tömegpusztító fegyverek kifejlesztése érdekében. Konkrétan azt állítja, hogy Iránnak támadó jellegű biológiai fegyverprogramja van, amely megszegi a biológiai fegyverekre vonatkozó nemzetközi megállapodást, másrészt Irán beszerezte és korszerűsíti a támadó jellegű vegyifegyvereit, beleértve az ezzel kapcsolatos kutatási és fejlesztési kapacitását is. A további vád, hogy Irán kiterjedt erőfeszítéseket tesz olyan célba juttató eszközök kifejlesztésére, amelyek a tömegpusztító fegyverek szállítására alkalmasak.

Az Egyesült Államok azt is Irán szemére veti, hogy a terrorizmus fő támogatója világszerte, s állítólag területén rejtőzködnek az Al-kaida egyes tagjai. Emiatt közvetve felelősség terheli a 2001. szeptember 11-i tragikus eseményekért. Mindezek alapján az Egyesült Államok igényt tart arra, hogy megelőző csapáshoz folyamodjon, és arra hivatkozik, hogy Amerika nem maradhat tétlen ilyen növekvő veszély láttán. Ugyanez volt a helyzet Irak esetében is. Washington tehát az ENSZ Alapokmánya VII. fejezetére hivatkozva kíván érvényt szerezni az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1540-es határozatának, és adott esetben bombázni kívánja Irán nukleáris létesítményeit, valamint rakétakilövő állásait. Erre azután kerülne sor, ha Irán és az Európai Unió között a tárgyalások végleg megszakadnának az iráni nukleáris program leállításáról - amely program békés természetét Irán kezdettől fogva hangsúlyozta. Ezt cáfoló meggyőző bizonyítékok a mai napig nem állnak rendelkezésre.

Amerika ezúttal tehát még csak kísérletet sem kíván tenni arra, hogy megszerezze az ENSZ konkrét felhatalmazását a katonai erő bevetésére. Irak esetében sem volt ilyen, miért lenne ez pont most elengedhetetlenül szükséges? A megelőző csapást alátámaszthatja az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1373-as számú terrorizmus ellenes határozata is, amelyet 9/11 után fogadtak el. Eszerint valamennyi államnak meg kell akadályoznia, hogy területén olyan szervezetek működhessenek, amelyek finanszírozzák, tervezik, lehetővé teszik és végrehajtják a más országok és azok polgárai elleni terrorista akciókat. Az államoknak tartózkodniuk kell attól, hogy bármiféle támogatást adjanak terrorista szervezeteknek, és azt is meg kell akadályozniuk, hogy területükön tagokat toborozhassanak, és fegyvereket szerezzenek be.

Az Egyesült Államok és Izrael azzal vádolja Iránt, hogy támogatja, és fegyverekkel látja el a Hezbollah nevű terrorista szervezetet. Irán tagadja ezeket a vádakat, és az Egyesült Államoknak eddig nem sikerült meggyőző bizonyítékokkal alátámasztania ezt a vádat. A teheráni kormányzat teljes oldalt betöltő hirdetést tett közzé a New York Times-ban, amelyben megmagyarázza, hogy Irán miért akar urániumot dúsítani, és miért nem áll érdekében nukleáris fegyverek kifejlesztése. Az ENSZ-hez intézett jelentésében részletesen kifejti milyen erőfeszítéseket tesz a terrorizmus leküzdésére, és azt is alátámasztja, hogy semmilyen kapcsolatban nem áll az Al-kaidával. Teherán azt is részletesen taglalja, hogy milyen intézkedéseket hozott az atomfegyverek terjesztését tiltó egyezmények betartására, és kiemeli, hogy az erre vonatkozó nemzetközi megállapodásokat aláírta és betartotta. Ugyanez a helyzet a többi tömegpusztító fegyverrel kapcsolatosan is. Irán tagadja, hogy bármiféle támogatást nyújtana terrorista tevékenységhez, és azt hangsúlyozta, hogy elsősorban erkölcsileg segíti a Hezbollah-ot.

Miközben az Egyesült Államok és az Európai Unió terrorista szervezetnek minősítette a Hezbollah-ot, az ENSZ nem tette ezt, és az iszlám világ egésze nem is tekinti annak. Irán valamennyi ENSZ-hez intézett nyilatkozatát ignorálta az Egyesült Államok, és Washington továbbra is azt állítja - minden kemény bizonyíték nélkül -, hogy Irán erőfeszítéseket tesz e halálos fegyverek megszerzésére, és nem tartja be a tilalmukra vonatkozó szerződéseket. Iránt továbbra is lator államnak bélyegzik meg.

A magunk részéről úgy gondoljuk, hogy a hivatkozott 1540-es és 1373-as ENSZ BT határozatok ténylegesen nem adnak jogot egyetlen államnak sem ahhoz, hogy megelőző támadást indítsanak Irán ellen. Irán bombázása ezekre a dokumentumokra való hivatkozással, nem sokban különbözik az Irak elleni inváziótól, amelyet az 1441-es határozatra hivatkozással hajtottak végre.

Ami a nukleáris fegyverek bevetését illeti Irán ellen, formális jogi értelemben "legálisnak" tekinthető. Az Egyesült Államok már többször is hangsúlyozta: a nemzetközi jog nem tiltja, hogy fegyveres konfliktus esetén nukleáris fegyvereket vessenek be. A Hágai Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye azonban ellenzi a nukleáris fegyverek bevetését. Minthogy 2005. szeptember 24-én a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség kinyilvánította, hogy Irán nem tesz eleget a nukleáris fegyverek terjedését tiltó nemzetközi szerződés, az Atomsorompó Egyezmény rendelkezéseinek, ezért az a tilalom, hogy az Egyesült Államok tartózkodik nukleáris fegyver bevetésétől az ilyen fegyverrel nem rendelkező államokkal szemben, Iránra már nem vonatkozik.

Sor kerül-e az Irán elleni támadásra?

Nem tekinthető kevésbé illegálisnak az Irán elleni nukleáris támadás, mint az Irak elleni invázió, mégis fel kell tennünk a kérdést: sor kerül-e rá, s ha igen mikor és hogyan fog lezajlani? Irán esetében is soktényezős esemény gondosan megtervezett bekövetkeztéről van szó. Az Elnök a Kongresszussal való konzultáció nélkül, egyedül is elrendelheti a légitámadást iráni célpontok ellen a 2001-ben elfogadott 23. számú Háborúindítási Felhatalmazási Határozat és Szenátusi Közös Határozat alapján. Az Elnök egyedüli joga a nukleáris fegyverek bevetésének engedélyezéséről dönteni konfliktus esetén, illetve átruházni ezt a jogosultságát másokra. Ebben a kérdésben mindig ez volt az amerikai szabályozás. Úgy tűnik, hogy nincs senki a Bush-kormányzat felső szintjein, akinek komoly fenntartásai lennének egy Irán ellen intézett megelőző támadással kapcsolatosan. E legfelsőbb szintű állami tisztségviselők közül többen szót emeltek a nukleáris fegyverek támadó jellegű bevetése mellett, és egyelőre egyetlen olyan személyről sem tudunk, aki más véleményen lett volna.

Mindebből arra következtethetünk, hogy egy ilyen támadásra sor kerülhet. Nem véletlenül sorolták a "lator állam" Iránt 2001-ben a "gonosz tengelyéhez" és egy ilyen támadás előkészítését szolgálta a kormányzat számos propaganda megnyilvánulása is Teheránnal szemben. Így kívánták felkészíteni a közvéleményt. Tudunk arról, hogy illetékes amerikai vezetők felkeresték Törökországot. Törökország fontos szerepet játszott az Irak elleni háború előkészületeiben is, és úgy tűnik, hogy Ankara ismét szerephez jut az Irán elleni offenzíva előkészületeinél.

Az Egyesült Államok diplomáciai erőfeszítéseket is tett, mégpedig azért, hogy Irán nukleáris ambícióinak az előtérbe állításával patthelyzetet teremtsen. Az Egyesült Államok közvetlenül nem tárgyal Iránnal, mert 1979 óta, amikor a sah ellenes irániak egy csoportja elfoglalta a teheráni amerikai nagykövetséget és túszul ejtette annak munkatársait, nincs diplomáciai kapcsolat a két ország között. A diplomáciai kapcsolat hiánya is akadályozza megfelelő kompromisszumos megoldás elérését. Mihelyt előáll a diplomáciai patthelyzet, az Egyesült Államok nem fogja sokáig tétlenül nézni, hogy Irán újra kezdte az urániumdúsítást és folytatja a feldolgozást.

Miként kezdődik el az új háború?

Sok a spekuláció ezzel kapcsolatosan. Az egyik világsajtóban olvasható lehetőség az, hogy Izrael teszi meg az első lépést, még pedig úgy, hogy konvencionális bombákkal támadást intéz a Bushernél lévő atomerőmű-építkezés, és más létesítmények ellen. Ezek arra kényszeríthetik az Egyesült Államokat, hogy bekapcsolódjon Izrael, valamint az Irakban állomásozó amerikai csapatok védelmére. Az izraeli hivatalos személyek közelmúltban tett kijelentései ilyen lehetőségre céloznak, de ezt fel lehet fogni tudatos megtévesztésnek is.

Egy másik verzió szerint Izrael és az Egyesült Államok együttesen támadna, vagy pedig csak az Egyesült Államok egyedül. Az amerikai támadást már az is kiválthatja, ha Irán újra kezdi urániumdúsítási tevékenységét (ez már megtörtént), illetve, ha a Biztonsági Tanácsban Oroszország vétót emelne az Irán ellen hozott intézkedésekkel szemben. Az is valószínű, hogy a támadást megelőzően újabb "nagy leleplezésekre" kerül majd sor Irán állítólagos vegyi-és biológiai-fegyverkezési programjairól, továbbá Teherán szoros kapcsolatáról az iszlám terroristákkal. Megfigyelők szerint, ha az Egyesült Államok támad először, akkor valószínűleg valamiféle hadüzenetfélét is intéz Teheránhoz. Ennek az ultimátumnak tartalmilag elfogadhatatlannak kell lennie, hogy biztos legyen az elutasítása. Ehhez hasonló történt Irak esetében is. Izraeltől eltérően az Egyesült Államok jobban törekszik annak a látszatnak a fenntartására, hogy továbbra is a nemzetközi jog által előírt normákhoz igazodik, és ezért elképzelhető, hogy nem intéz meglepetésszerű támadást Irán ellen.

Az ultimátum elfogadhatatlan feltételeihez tartozhat az, hogy Irán azonnal és feltétel nélkül szüntesse be minden uránium feldolgozási és dúsítási tevékenységet. Az ultimátum magában foglalhatja azt is, hogy Iránnak hozzá kell járulnia nukleáris intézményei és rakétái amerikai és nemzetközi felügyelet alatt történő lebontásához - ellenkező esetben számolnia kell olyan katonai csapással, amelynek az idejét Amerika választja ki. Még akkor is, ha Teherán engedelmeskedne ennek az ultimátumnak, a támadást akkor sem tudná elhárítani, mert a lefegyverzés valójában Irán esetében sem fontosabb kérdés, mint amilyen az Irak esetében volt 2003-ban. Irak se tudta kivédeni az inváziót azzal, hogy hozzájárult rakétái eltávolításához.

Számolnak a megfigyelők olyan forgatókönyvekkel is, amelyek szerint először terrorista cselekményekre kerülne sor amerikaiak ellen, amelyekért az Egyesült Államok Iránt tenné felelőssé. Ilyen lehet olyan nagyméretű nyugtalanság keltése Irakban, amelyért Iránt lehetne vádolni. Előkerülhetnek olyan szigorúan titkos információk is, amelyek szerint Irán közvetlenül fenyegeti az Egyesült Államokat. A vietnami háborúból ismert tonkini incidenshez hasonlót is meg lehet szervezni.

Már foglalkoztunk azzal, hogy az elmúlt években a Bush kormányzat új nukleáris magatartást dolgozott ki az Egyesült Államok számára. Ebben az az újdonság, hogy a hivatalos politika rangjára emeli a viszonylag alacsony pusztító erejű nukleáris fegyverek bevetését egy Irán elleni esetleges konfliktusban. Az új doktrínának a lényegét a következőképpen lehet összefoglalni: A hagyományos és a nukleáris támadás integrációja szavatolja a fegyveres erő leghatékonyabb felhasználását és az amerikai vezetés számára szélesebb körű csapási lehetőségeket biztosít azonnali szükséghelyzetek esetén. Ezért a hagyományos és a nukleáris erőknek az egyesítése kulcsfontosságú az átfogó stratégia sikeressége szempontjából. Az integráció biztosítja az optimális célkiválasztást, a minimális járulékos károkozást és csökkenti a háború kiterjedésének a kockázatát.

Az új Nukleáris Politikai Irányvonal teljesen megszüntette a nukleáris és a nem-nukleáris fegyverzet közti megkülönböztetést. A nukleáris fegyvereket most már oly módon kapcsolták össze a hagyományos fegyverekkel, hogy katonai szükséghelyzettől függően fel lehet őket használni. Figyelemmel arra, hogy nagyszámú földalatti célpont van Iránban, amelyet el akarnak pusztítani, számítani lehet speciális nukleáris bombák bevetésére. Ezek elrettentenék Teheránt attól, hogy rakétáival és hagyományos fegyveres erőivel támadást intézzen amerikai csapatok ellen. Megfigyelők egy része azonban - nem túl megalapozottan - azt reméli, hogy elmarad a nukleáris bombák bevetése.

Felmerül az a kérdés is, hogy az amerikai társadalom miért nem hallatja hangját ezzel a lehetőséggel kapcsolatosan? Ennek több oka is lehet. Egyrészt sok amerikai úgy gondolja, hogy ha a kormányzat ilyen drasztikus lépésre szánja el magát, és nukleáris bombák bevetését mérlegeli, akkor majd sor kerül valamilyen előrejelzésre. Valójában már sor is került erre, de eléggé kifinomultan ahhoz, hogy teljes értelme ne csak a támadás után váljon nyilvánvalóvá. Ilyen kódszavaknak tekinthetjük azt a gyakran hangoztatott formulát, hogy "minden lehetőség nyitva áll". Felelős kormányzati személyek az iráni kérdés megoldásával kapcsolatosan gyakran használták ezt a kifejezést. Arra hivatkoznak, hogy a nukleáris fegyverekre szükség van a tömegpusztító fegyverek elleni védekezés esetén, vagy pedig egy olyan állam ellen intézett jövőbeni támadás esetén, amelyről alaposan gyanítható, hogy tömegpusztító fegyverei vannak.

A széleskörű társadalmi ellenzés elmaradásának másik oka lehet az, hogy a közvélemény a nukleáris bombákat társítja a rendkívüli romboló erővel. Olyan méretű pusztítással, amilyenre Hirosima és Nagaszaki esetében került sor. Éppen ezért elképzelhetetlennek tartják, hogy az Egyesült Államok valójában nukleáris bombákat vetne be Irán vagy más nukleáris fegyverrel nem rendelkező ország ellen. Nem ismerik fel, hogy az úgynevezett kis pusztító erejű nukleáris fegyverek, amelyeknek a romboló hatása 1/1000 része a Hirosimára ledobott atombombának, szintén rendelkezésre állnak. A kormányzat úgynevezett nukleáris frontemberei úgy gondolják, hogy az ilyen kisebb nukleáris eszközök bevetése iráni földalatti létesítmények ellen nem járna nagy pusztító-erejű másodlagos hatásokkal.

Sok amerikai pedig azért nem aggódik különösebben, mivel a tömegtájékoztatás hatására úgy gondolja, hogy egy ilyen korlátozott nukleáris fegyverhasználat jól szolgálja az Egyesült Államok érdekeit.

Kik szorgalmazzák a nukleáris fegyverek bevetését?

Mintegy 80 Iránnal foglalkozó tanulmány, újságcikk, Interneten megjelent közlemény áttanulmányozása után mindenek előtt Bush elnök, Cheney alelnök, valamint Rumsfeld védelmi miniszter nevét kell említeni. Sem ők, sem a többi úgynevezett "nukleáris frontember" nem tekinthető hozzá-nem-értő vagy az erkölcsi normákat teljes mértékben semmibe vevő személyeknek. Nevezettek őszintén hisznek abban, hogy Irán megtámadása nukleáris fegyverekkel nemcsak az Egyesült Államok, de az egész emberiség érdekében áll.

Megfontolásaik közül elsőként lehet említeni az Új Amerikai Évszázad vízióját. Eszerint Amerika kiemelkedő szerepet játszik a világban, és nem vonhatja ki magát a globális vezető szereppel járó felelősség és áldozatok vállalása alól. Az ezzel kapcsolatos feladatok költségeit is vállalnia kell. Számításba vették, hogy az Irán elleni nukleáris támadásnak nagy költségei lesznek, de ezeket elfogadhatónak találják azért, hogy Amerika betölthesse egyedülálló szerepét egy olyan nemzetközi rend megőrzésében és kiterjesztésében, amely barátságos az Egyesült Államok és az egész Nyugat jóléte szempontjából, elfogadja és támogatja a nyugati rendszer legfontosabb alapelveit.

Második megfontolás, amelyet a "nukleáris frontemberek" szem előtt tartanak az, hogy nem létezik úgynevezett "nukleáris küszöb" az ilyen fegyverek bevetését illetően. Ez derül ki számos dokumentumból és beszédből. Ha egy nukleáris bomba nem fog több embert megölni vagy egyenesen kisebb lesz a halálos áldozatok száma, mint konvencionális bomba esetén, akkor a nukleáris fegyver is elfogadható. Egy másik szempont, hogy ha ilyen fegyverrel gyorsabban el lehet érni egy háború amerikai feltételekkel történő befejeződését, akkor is célszerű használni vagy bevetni. Úgy tűnik, hogy nem nyom sokat latba az a körülmény, hogy a nukleáris fegyverek minőségileg más fajta pusztító-eszközöket jelentenek.

Harmadszor azt kell említenünk, hogy a nukleáris fegyverek bevetését szorgalmazó politikai és katonai vezetők tisztában vannak azzal, hogy a világ többi része igen is minőségileg lényegesen veszélyesebbnek tekinti a nukleáris fegyvereket, mint a hagyományosokat. A világközvélemény jelentős része kitart amellett, hogy a nukleáris fegyvereket nem szabad felhasználni, kivéve a legveszélyesebb helyzeteket. Amióta azonban a nukleáris fegyverarzenál fő célja az ellenséges akciók befolyásolása lett, változott a helyzet. A Nukleáris Politikai Irányvonal Áttekintése (Nuclear Posture Review) című dokumentumban olvasható:

"Az Egyesült Államok nukleáris erői mostantól alkalmazást nyernek az ellenfél eltántorítására olyan katonai programoktól vagy műveletektől, amelyek veszélyeztetik az Egyesült Államok érdekeit, vagy szövetségesei és barátai érdekeit... A nukleáris fegyverrendszerek számára kívánatos képességek egy rugalmas, célirányos csapásmérő tervben felölelik a változatos és csökkentett választási lehetőségeket, a magas fokú pontosságot és az időben történő bevetést. Ezek a képességek elrettentik az ellenséget a tömegpusztító fegyverek használatától vagy korlátozzák a járulékos károkat abban az esetben, ha az Egyesült Államoknak meg kell semmisítenie az ellenség képességét a tömegpusztító fegyverek alkalmazására."

Mindazonáltal az eltántorításnak vagy elrettentésnek meggyőzőnek kell lennie. Ha az emberek többsége úgy hiszi, hogy éles határ választja el a nukleáris fegyverek bevethetőségét a hagyományos fegyverzetekéhez képest, akkor az atomfegyverek gyakorlatilag nem használhatóak. Ha pedig nem használhatóak, akkor nem tudják kifejteni elrettentő hatásukat. Az Egyesült Államok nukleáris fegyverzetének az értéke abban van, ha meggyőzően távol tudja tartani az ellenséget, és el tudja rettenteni ellenséges cselekmények végrehajtásától. Az elrettentésre szoruló cselekmények körét olyanokra is ki kell terjeszteni, amelyek nem jelentenek egzisztenciális fenyegetést az Egyesült Államok számára. Többek között ezt a célt kívánják elérni a nukleáris fegyverek Irán elleni bevetésével, és ezért gondolják e cél meghirdetői, hogy érdemes ezt a kockázatos lépést felvállalni.

További ok lehet Bush elnök történelmi ambíciója. Minden amerikai elnök vágyik arra, hogy valami olyan örökséget hagyjon hátra, amely jelentőségénél fogva tartós hatást fejt ki az utókorra. Az ifjabb Bush eddig nem igen nyújtott olyan teljesítményt, amely őt a nagy elnökök sorába emelné. Ellenkezőleg! A történelem valószínűleg kemény ítéletet fog mondani elnökségéről, amelyet máris lényegesen gyöngébbnek tekintenek, mint apjának, idősebb George Bush-nak az elnöki tevékenységét. Ez különösen igaz akkor, ha Irakban tovább romlik a helyzet. Kétségtelen, hogy a nukleáris küszöb átlépése - első ízben hat évtized után - megváltoztatja a világot, és be fogja árnyékolni a jelenlegi amerikai kormányzat többi tevékenységét. Ha azonban Bush elnök meg van győződve arról, hogy hosszú távon az Egyesült Államok érdekében áll a nukleáris fegyverek bevetése, akkor nem valószínű, hogy ezt a nagy horderejű lépést átengedné jövőbeni elnökök számára.

Elképzelhető, hogy a "nukleáris frontemberek" legoptimistább elképzelései valósulnak meg. Eszerint az Egyesült Államok sikeresen lépi át a nukleáris küszöböt alacsony pusztító erejű bombák Irán elleni bevetésével, és ez a lépése nem jár a háborús konfliktus jelentős kiszélesedésével. Ha sikerül Irán katonai potenciálját ily módon elpusztítani, vagy hosszú időre megbénítani, akkor felértékelődik az Egyesült Államok nukleáris elrettentése. Ezzel az Egyesült Államok számára kedvezőbb kimenetellel szemben sokkal valószínűbb azonban az, hogy a következmények katasztrofálisak lesznek. Ezt a következőkkel támaszthatjuk alá:

Számítani lehet arra, hogy igen sok ember veszíti életét. A világ többsége számára a nukleáris fegyverek használata nagy jelentőségű minőségi változás, még akkor is, ha a bevetett fegyverek pusztító hatása nem lépi túl a konvencionális fegyverekét. Számítani lehet arra is, hogy ez a lépés "ésszerűtlen" reakciót vált ki Iránból. Semmilyen amerikai fenyegetés sem rettentheti el Iránt attól, hogy ellenlépésekhez folyamodjon és bevesse rakétáit, illetve rosszul felfegyverzett, de fanatikus katonái százezreivel támadást intézzen Irakban. Az Egyesült Államoknak erre a szárazföldi katonai fölényre nagy méretű légicsapásokkal kell válaszolnia - beleértve a nukleáris bombák bevetését is. Mindez százezrek halálát eredményezheti Iránban. Elképzelhető az is, hogy a konfliktus az egész közel-keleti térségben nagy arányú nyugtalanságot okoz, esetleg lázadásokra, felkelésekre is sor kerül előre nem látható következményekkel. Szem előtt kell tartani, hogy a világ iszlám népeihez egy milliárdnál is több ember tartozik.

Az Irán-elleni nukleáris támadás Amerika elítéléséhez vezethet világszerte. A Bush-kormányzat reméli, hogy a nukleáris bombák bevetését ebben a konfliktusban a lakosság többsége is elkerülhetetlennek fogja tartani. A világ közvéleménye azonban valószínűleg nem fog ezzel az állásponttal egyetérteni. Ha futólagosan áttekintjük azt, ami e témában az Interneten található, akkor olyan véleményekkel találkozhatunk, hogy az Irán elleni nukleáris támadás előre megfontolt és gondosan megtervezett lépés. A nukleáris fegyverek előre megfontolt alkalmazása egy nukleáris fegyverrel nem rendelkező állam ellen az atomsorompó egyezmény rendelkezéseinek a kikényszerítésére való hivatkozással - és kellően alá nem támasztott vádakkal - nem fogja meggyőzni a világ közvéleményét.

Irak esetében az a körülmény, hogy az inváziót jó előre eltervezték, és az amerikaiakat tudatosan félrevezették, csalódottságot és visszatetszést keltett az amerikaiak körében és nagymértékben csökkentette a Bush-kormányzat elfogadottságát. Ennek ellenére az Irak elleni háború nem váltott ki egyértelmű és általános elítélést. Irán esetében nagy valószínűséggel más lesz a helyzet, mivel a nukleáris fegyverek bevetése a világ valamennyi emberét, nemtől és életkortól függetlenül súlyosan és közvetlenül érinti. Megalapozottan feltételezhető, hogy a világ közvéleménye bűnözőnek fogja tekinteni a Bush kormányzatot. Ez az elítélés Amerika polgáraira is kiterjed, mivel ők választották meg második alkalommal is a Fehér Ház lakóját és nem tettek semmit nagy horderejű akcióinak a megakadályozására. Ennyiben az átlag amerikai is viseli a felelősséget a nukleáris fegyverek bevetéséért. Nehéz lesz azt bizonyítani, hogy semmit sem tehettek az amerikaiak e súlyos lépés megelőzése érdekében. Az is elképzelhető, hogy a legkülönfélébb bojkott mozgalmak indulnak be Amerika ellen. Függetlenül attól, hogy milyen hatalmas ma az Egyesült Államok, ha szembe kerül az egész világgal, akkor végül is engedni kényszerül. Mindez teljesen új értelmet ad az "Új Amerikai Évszázadra" vonatkozó álmoknak.

Valószínűsíthető az antiszemitizmus újabb hulláma is. Izraelre úgy fognak tekinteni, mint amelyik kulcsszerepet játszott az eseményekben, akár részt vesz közvetlenül ezekben az akciókban, akár nem. Felelős izraeli személyiségek számos alkalommal kifejtették, hogy Irán nukleáris ambíciói egzisztenciális fenyegetést jelentenek Izrael számára. Már önmagában ezek a kijelentések is lehetővé teszik, hogy Izraelt az események egyik ösztönzőjének, sőt felbujtójának tekintsék. Itt nemcsak Izrael államáról van szó, hanem az Egyesült Államokban működő nagy pénzügyi, politikai és katonai befolyással rendelkező izraeli lobbiról is. A világszerte működő zsidó szervezeteket is feltehetően majd bűnrészességgel fogják vádolni, mivel közismert róluk, hogy többségük feltétlenül támogatja Izraelt.

Félő, hogy mindezek eredményeként világszerte antiszemita megnyilvánulásokra kerül sor, beleértve az Egyesült Államokat is. Már többször elhangzott vádként az az állítás, hogy a zsidó származású amerikaiak jelentős részének kettős-lojalitása van, és Izrael iránt legalább annyira elkötelezettek, mint Amerika iránt. Ahogyan Irak lerohanása megszüntette azt az együttérzést az amerikaiakkal szemben, amit az emberek világszerte éreztek irántuk a 2001. szeptember 11-i tragikus események nyomán, ugyanígy Irán nukleáris bombázása megszüntetheti azt a maradék szimpátiát is, amit a világ közvéleménye Izrael állama iránt táplál. További következmény lehet, hogy valóban sor kerül nukleáris eszközöket is felhasználó terrorista cselekményekre Amerika ellen. Logikusnak tűnik, hogy a terrorista csoportok mindent el fognak követni azért, hogy nukleáris fegyverekkel hajtsanak végre terrorista cselekményeket az Egyesült Államokban, ha a jelenleg nukleáris fegyverekkel nem rendelkező Iránt nukleáris támadás érné Amerika részéről.

Washington természetesen minden rendelkezésére álló eszközzel óvni fogja a világot a nukleáris fegyverek elterjedésétől, de teljes bizonyossággal nem lehet kizárni azt, hogy ilyen fegyverek - még ha esetleg csak házi készítésűek is - terrorista csoportok kezébe kerüljenek. Természetesen óriási elrettentő erőt jelent az amerikai nukleáris fegyverkészlet, mégis egyetlen nukleáris bomba is hatalmas pusztítást tudna végezni egy sűrűn lakott amerikai városban.

Vannak akik azzal érvelnek, hogy a nukleáris terrorizmusra előbb-utóbb sor kerül, függetlenül attól, hogy bevet-e Amerika nukleáris fegyvereket Irán ellen vagy sem. Azokat, akik ezt a nézetet vallják, nem árt figyelmeztetni arra, hogy az Egyesült Államok területén soha nem vetettek be például vegyi fegyvereket, annak ellenére sem, hogy ilyen fegyverek már régóta léteztek, és terrorista csoportok számára nem okozna különösebb nehézséget beszerzésük. Felmerül a kérdés, hogy ebben talán az is szerepet játszhatott, hogy Amerika sem vetett be soha egyik ellenfele ellen sem vegyi fegyvereket.

Végül megemlíthetjük a legsúlyosabb következményt, hogy felgyorsul a nukleáris fegyverek elterjedése, amely végül is globális atomháborúhoz vezethet. A nukleáris fegyverek Irán elleni bevetése azért érinti közvetlenül az egész emberiséget, mert a nukleáris fegyverek elterjedését tiltó nemzetközi jogi megállapodások végét is jelentené. Az atomsorompó egyezményt nem fogják megmenteni azok az ékesszóló beszédek, amelyeket majd Bush elnök és munkatársai tartanak az atomfegyverek Irán elleni bevetésének a szükségességéről. Még az se változtatja meg a helyzetet, ha a következő amerikai elnök már kifejezetten pacifista lesz, és szent fogadalmat tesz arra, hogy az Egyesült Államok soha nem veti be újból elsőként a nukleáris fegyvereket. A világ közvéleményét nem fogja meggyőzni az olyan érvelés, hogy itt csupán egyetlen amerikai kormányzat egyedülálló és többé nem ismétlődő félrelépéséről van szó. A világközvélemény szkepticizmusa ki fog terjedni az egész amerikai rendszerre, amelyet egészében fog hibáztatni azért, hogy ez megtörténhetett.

Különösen az nyom sokat a latba, hogy egy nukleáris fegyverrel még hosszú évekig nem rendelkező országot ért nukleáris támadás. Logikusnak tűnik, hogy ezek után az államok többsége erőfeszítést tesz majd saját nukleáris fegyvereinek a kifejlesztésére, illetve beszerzésére. Az Egyesült Államok és a Nyugat közülük többnek képes lesz megálljt parancsolni, de szinte bizonyossággal állítható, hogy valamennyi országgal szemben ez nem fog sikerülni. A veszély tehát az, hogy végül is a nukleáris fegyverek elterjedésének a megakadályozása érdekében bevetett nukleáris fegyverek e fegyverek széles körű elterjedéséhez vezetnek, amely viszont közel hozza az általános nukleáris háború veszélyét.

Az Irán elleni háború tervezésének utolsó szakasza

Egyre több olyan hír olvasható, amelyből arra lehet következtetni, hogy az Irán elleni háború előkészítése az utolsó szakaszába érkezett. Erre utal az is, hogy a lehetséges koalíciós partnerek - az Egyesült Államok, Izrael és Törökország a felkészülés és a harci készenlét előrehaladott fázisához érkeztek. 2005-ben több katonai hadgyakorlatra is sor került. Válaszképpen az iráni fegyveres erők is nagy méretű katonai manővereket hajtottak végre 2005. decemberében a Perzsa-öbölben. Egy feltételezett amerikai támadás kivédését gyakorolták. 2005. elejétől kezdve megélénkült a Washington-Tel Aviv-Ankara, valamint a brüsszeli NATO központ közötti diplomáciai ingázás.

Magas beosztású izraeli tisztségviselők többször is utaltak rá, hogy 2006. március vége egy lehetséges időpont az Irán elleni katonai fellépés megindítására. Ez az időpont egybeesik a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ENSZ részére továbbítandó jelentésének az elküldésével, amelyben várhatóan az ENSZ Biztonsági Tanácsának a közbelépését kezdeményezi. Az Egyesült Államok által szponzorált katonai tervet már a NATO jóváhagyta. Azt egyelőre még nem lehet tudni, hogy a tervezett Irán elleni katonai akciókra a NATO közvetlen részvételével vagy közvetett támogatásával kerül sor.

A bonyolultnak ígérkező katonai művelet különböző alkotó elemeit az amerikai hadsereg parancsnoksága tartja a kezében. A koordinálást a Pentagon és az Egyesült Államok Stratégiai Parancsnoki Központja (US Strategic Command Headquarters - USSTRATCOM) végzi. Ez Nebraskában, az Offuti Légitámaszponton van. Az Izrael által előrejelzett akciókat is szorosan egyeztetik a Pentagonnal. A hadművelet parancsnoki-struktúrája központosított és végső soron Washington kezében van a döntés.

Atomfegyvermentes Közel-Kelet

Az iráni helyzet más összefüggéseit sorozatunk további részeiben vesszük közelebbről szemügyre. Most csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy az erőviszonyokat tükröző machiavellista és szemforgató kettősmérce feladása vezethetne tartós és igazságos megoldáshoz. Ennek részét képezné az egyenlő elbírálás és a belügyekbe való beavatkozástól való tartózkodás elvének a betartása. Komoly erőfeszítéseket kellene tenni tömegpusztító fegyverektől mentes közel-keleti világrégió létrehozására. Ennek megfelelően egyik térségbeli ország sem rendelkezhetne vegyi-, biológiai-és nukleáris fegyverrel, s így egyiknek sem kellene tartania attól, hogy a másik túl-hatalomhoz jut a saját nukleáris (és más tömegpusztító fegyver) monopóliuma révén, és zsarolni tudja vele a másikat. A térség országainak kötelességük lenne csatlakozni az atomsorompó- és az atomcsend-egyezményhez. Mindezt lehet utópiának minősítve félresöpörni, mert nem számol a történelemformáló erők önző törekvéseivel. Tény, hogy a világuralomért folytatott küzdelemben az új-machiavellista pragmatizmus gyakorlata és az erő érve érvényesül az érvek erejével szemben, mégis - a világpolitikában is - csak az lehetetlen, amit meg se kísérlünk.

"Irány Irán!"

Nukleáris "döbbenet-és rémületkeltés"

(Második rész)

A "döbbenet-és rémületkeltés" (Shock and Awe) katonai stratégiája a hadművészet teoretikusai szerint olyannyira megbénítja az ellenfelet, hogy az már az elsöprő fölény érzékelésekor lemond az ellenállásról. Példaként gyakran hivatkoznak arra a hatásra, amit Japánra tett a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba. A "döbbenet-és rémületkeltés" a nem hagyományos hadviselés módszere. Lényege a látványos katonai fölény megfélemlítő felmutatása. Ahhoz a katonai doktrínához tartozik, amely az ellenfél legyőzését gyors, annak minden ellenállási képességét megtörő hatással akarja elérni. Ezt a katonai doktrínát az Egyesült Államok Nemzeti Védelmi Egyeteme (National Defense University of the United States) dolgozta ki és a 2003-ban megindított II. Iraki háborúban alkalmazták először.

A nukleáris fegyverek Irán elleni bevetésére vonatkozó tervezés 2006. márciusára a befejező szakaszához érkezett. A tervezett hadműveletben résztvevő koalíciós partnerek - az Egyesült Államok, Izrael és Törökország - már készenléti állapotban vannak. 2005-ben több katonai hadgyakorlatot is tartottak, amelyekre iráni részről is hadgyakorlatokkal válaszoltak. A legutóbbi ilyen nagyméretű hadgyakorlatra 2005. decemberében a Perzsa-öbölben került sor, s egy amerikai támadás elhárítását szimulálták.

Az Egyesült Államok által szponzorált katonai tervet már a NATO is jóváhagyta, noha egyelőre nem teljesen világos, hogy milyen módon vesz részt az Észak Atlanti Szerződés Szervezete a tervezett légitámadásokban. Axel Tüttelmann vezérőrnagy, a NATO Korai Légi Előrejelző-és Irányító Rendszerének parancsnoka 2006. február végén Izraelben kijelentette, hogy a NATO valószínűleg részt vesz az Irán ellen tervezett katonai akciókban. "Mi leszünk az elsők, akiknek szólnak, ha a NATO tanácsa úgy döntene, hogy csatlakozunk." Tüttelmann kijelentése egyértelműen arra utal, hogy a NATO tevékenyen részt venne az iráni nukleáris célpontok ellen intézett amerikai légicsapások támogatásában.

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség az ENSZ Biztonsági Tanácsához utalta Iránt, hogy a testület mérlegelje a lehetséges szankciók érvényesítését. Teherán - ahogyan korábban is - azt állítja, hogy kizárólag békés célú nukleáris kísérleteket folytat. Ezt azonban az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország és Németország kétkedéssel fogadja, mert álláspontjuk szerint Irán valójában nukleáris fegyverek kifejlesztésén dolgozik. Amerika és Izrael már sokszor kijelentette, hogy elfogadhatatlan a számukra Irán nukleáris fegyverkezése. Ha nem sikerül tárgyalások útján Iránt eltéríteni szándékaitól, akkor utolsó eszközként készek légitámadásokkal megsemmisíteni Irán nukleáris berendezéseit.

John Pike, az Egyesült Államok 'Globalsecurity' elnevezésű katonai tanulmányi csoportjának az igazgatója szerint Amerika gyakorlatilag kevés segítségre számíthat a NATO részéről. Nagy Britannia egyik magas beosztású, katonai ügyekben illetékes személye viszont kijelentette: az Irán elleni támadás nem egyéb merő spekulációnál. A világsajtóban olvasható több híradás szerint Izrael különleges erői teljes aktivitással dolgoznak Iránon belül azért, hogy lehetőleg minél pontosabban felmérjék az ország titkos uránium dúsítási helyszíneit. Izraeli hírszerző körökből származó információ szerint 2005-ben számos titkos helyszínre bukkantak, de feltételezhető, hogy továbbiak is vannak. Ezek a hírszerzők egy észak-iraki titkos bázisról kiindulva fejtik ki tevékenységüket - természetesen az amerikai parancsnokság jóváhagyásával. Az izraeli nukleáris rakétával felszerelt tengeralattjárók parancsnoka közvetve - egy izraeli újságnak adott nyilatkozatban - figyelmeztette Iránt 2006. március elején. Eszerint Izrael képes támadást intézni külföldi ország stratégiai célpontjai ellen is. Izraeliek attól is tartanak, hogy az elkövetkező néhány hónapon belül Irán elérheti azt a pontot, amikor már képes - atombomba gyártásához szükséges követelményeknek megfelelő minőségben - tiszta és magas fokon dúsított urániumot előállítani. Egyes amerikai szakértők szerint Iránnak minimum még három évre van szüksége az atombomba előállításához. A szakértők többsége azonban ezt az időtartamot tíz évben határozta meg.

A Jerusalem Post-ban Yakov Katz 2006. március 2-án arról tudósított, hogy az Izraeli Védelmi Erők (Israel Defense Forces - IDF) egyik magas rangú tisztje kijelentette: noha Irán ma a legkomolyabb stratégiai fenyegetés Izrael számára, a zsidó állam kellően megvédhető a rakétaelhárító Arrow rakétákkal, amelyek az izraeli védelmi háló fontos részét képezik. Ilan Bitton, az Izraeli Légvédelmi Erők parancsnoka megerősítette, hogy valamennyi iráni rakétát lelövik, mert az Arrow tudja, hogyan kell elfogni a Shihab rakétát. Ilan Bitton az izraeli parlament, a Kneszet Külügyi- és Védelmi Bizottsága előtt kifejtette, hogy az Arrow nagyon eredményesnek bizonyult a Scud rakétákkal szemben. Ilyen rakétákkal vannak ellátva Szíria rakétaegységei. Az Arrow-t úgy fejlesztették tovább, hogy az iráni Shihab-3 típusú rakétákat is el tudja fogni. Ma már az Arrow nemcsak arra képes, hogy felkutassa a Shihab-3-at - még akkor is, ha több robbanófejet hordoz - hanem semlegesíteni tudja azt a rendszerét is, amely arra szolgál, hogy a rakétaelhárító-rakétát eltérítsék. A támadó rakétákat az Arrow olyan magasságban semmisíti meg, hogy a széthulló rakétamaradványok elégnek a légkörben és nem okoznak semmilyen károsodást. Ilan Bitton hangsúlyozta: állandó nyomás nehezedik a rakétafejlesztőkre, hogy mindig egy lépéssel előbbre legyenek, mint az ellenfél. "Miután az irániak kifejlesztették a megtévesztő elektronikát, mi válaszképpen kifejlesztettük azt a rendszert, amely ezt a megtévesztő elektronikát megtalálja és megsemmisíti" - tette hozzá.

2005. decemberében az Arrow-2 sikeresen elfogta azt a támadó rakétát, amely az iráni Shihab-ot szimulálta, méghozzá olyan magasságban, amely jóval meghaladta az Arrow-val végzett korábbi 13 ehhez hasonló gyakorlatot. Izraelnek jelenleg legalább két bevethető Arrow rakétaütege van, s a jelentések szerint egyenként több száz rakétával rendelkeznek. Az egyik rakétaüteg Palmahin-nál van telepítve és Tel Aviv-ot védelmezi, a másik Ein Shemernél van, Hadera közelében, Izrael északi részén. Ilan Bitton arra is utalt, hogy az iráni rakéták nemcsak Izraelt, de az európai országokat is fenyegetik, mivel a Shihab képes elérni az ő területüket is. Törökország máris érdeklődött az izraeli Arrow rakétavédelmi rendszer beszerzése iránt.

Az Arrow-program 12 évvel ezelőtt kezdődött azért, hogy védelmet biztosítson a Scud rakétákkal szemben, amelyekből többet is bevetettek Izrael ellen az I. Öböl-háborúban. Eddig 2,5 milliárd dollárt fektettek be a rakétavédelmi rendszer kifejlesztésébe.

Az esetleges iráni rakétatámadásnak azonban olyan vonatkozásai is vannak, amelyek eddig nem kaptak kellő teret a világsajtóban. Nincs lehetőség olyan nukleáris bombák bevetésére, amelyek csak zsidókat ölnének meg. Izraelt nem lehet "csak úgy letörölni a térképről", ahogyan azt elsősorban propaganda célokból Ahmadinejad iráni elnök mondotta. Nyilvánvaló, hogy ha Jeruzsálem fölött felrobbanna egy nukleáris bomba, akkor a város félmilliónyi zsidó és negyedmilliónyi palesztin lakosából egyaránt lennének áldozatok. De nemcsak emberi életek pusztulnának, hanem elpusztulna az iszlám világ második legszentebb helye, az al-Aksza mecset is, amely a Templomhegy három világvallás szempontjából is különleges fontosságú épületegyüttesének a részét képezi. Egy atombomba radioaktív hamuvá változtatná az emberiségnek ezt a megszentelt helyét.

A palesztinoknak talán még több okuk van arra, hogy féljenek egy esetleges nukleáris támadástól, mint az Izraelben élő zsidóknak. Elképzelhető, hogy Irán 10 éven belül létre tud hozni néhány 10-20 kilótonnás atomszerkezetet. Egy ilyen szerkezetnek a felrobbantása 4 kilométeres körzetben minden élőlényt elpusztítana. 8-10 kilométeres körzetben is súlyos égési sebeket szenvednének az emberek. Semmilyen körülmények között nem lehet úgy nukleáris támadást intézni Izrael ellen, hogy az ne legyen legalább annyira pusztító erejű a palesztinokra, mint az Izraeliekre. Iránnak még azt is el kellene döntenie, hogy elsősorban a népes központokat vagy pedig a Zechariah nukleáris rakétabázist - délkeletre Tel-Avivtól - támadja e meg. Néhány nukleáris szerkezet mindkét cél eléréséhez nem elegendő.

A "The Jewish Journal" 2006. március 3-i számában Jack Wheeler megállapítja, hogy Izraelnek legalább 200, de feltehetően 400 nukleáris robbanófeje van, amelyek fúziós, azaz hidrogénbombák, és robbanóerejük eléri a 150 kilótonnát, azaz sokkal nagyobb a pusztító erejük azoknál a nukleáris szerkezeteknél, amilyeneket Irán esetleg elő tudna állítani. A Jericho-2 rakéta hatótávolsága mintegy 1500 kilométer, de lehetőség van a továbbfejlesztésére a műholdak fellövésére használt kétlépcsős Shavit rakéta alapjain, mellyel a hatótávolság minimum 5300 kilométerre növelhető. Minderről a Federation of American Scientist WMD (Weapons of Mass Destruction - Tömegpusztító-fegyverek) Internetes honlapja tájékoztat.

Jack Wheeler már hivatkozott írásában kifejti, hogy szerinte a szunnita mohamedánoknak van félnivalójuk Irántól. Izrael és a zsidók túlélnének egy iráni nukleáris támadást, Irán azonban aligha. A szunnita mohamedánoknak viszont jó okuk van arra, hogy tartsanak a fanatikus síitáktól. A szunnita Szaúd-Arábia, amelyet gyűlöl az iráni síita teokrácia, védtelen maradna. Ugyanezt lehetne elmondani a szunnita Jordániáról, amelyet ugyancsak gyűlölnek a mullahok. Dubai, az Emirátusok és Kuvait sem lenne kivétel. Őket is veszélyeztetnék Irán nukleáris fegyverei. Vagy alá kellene vetniük magukat Irán hegemóniájának, vagy már most szövetségre kellene lépniük Izraellel, és annak a nukleáris ernyője alá kellene helyezniük magukat. Van ugyan már egy szunnita mohamedán országnak atomfegyvere - ez Pakisztán -, de ezek a fegyverek Indiával szembeni védekezést szolgálják, és viszonylag kis robbanóerejű, 25 kilótonnás hagyományos atom-robbanófejekkel vannak ellátva.

Van-e már döntés az Irán elleni támadásról?

Scott Ritter, aki az ENSZ fegyverzet-ellenőre volt korábban, 2006. február 6-án az új-mexikói Santa Fe-ben kijelentette, hogy bármikor bekövetkezhet egy amerikai támadás Irán ellen. A pontos időpontját még nem tudjuk, de szinte bizonyos, hogy a támadásra sor kerül. Scott Ritter népes hallgatóság előtt elmondotta, hogy a Bush-kormányzat hasonló módon igazolna egy Irán elleni támadást, mint ahogyan azt az Irak elleni invázióval tette. Ritter szerint Irán nukleáris energia programon dolgozik, és nem nukleáris fegyvereket fejleszt ki. A Bush-kormányzat azonban nem hisz Iránnak és azt állítja, hogy félrevezeti a világot. Ritter szerint az ügy az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé fog kerülni, amely meg fogja állapítani, hogy nincs elegendő bizonyíték egy nukleáris fegyverkezési program alátámasztására. Ezt követően azonban John Bolton, az Egyesült Államok ENSZ nagykövete beszédet fog tartani, amelyet máris megírtak. Ebben kifejti, hogy Amerika nem engedheti meg azt, hogy Irán fenyegethesse az Egyesült Államokat és kész egyoldalúan megvédeni biztonsági érdekeit. Ritter mindehhez azt is hozzátette, hogy ezt onnan tudja, hogy személyesen beszélt Bolton beszédírójával.

A volt fegyverzetellenőr az Irán elleni katonai stratégia forgatókönyvét is vázolta hallgatóságának. Először az amerikaiak fogják Iránt bombázni. Mivel azonban az iráni lakosság nem fogja megbuktatni a jelenlegi kormányt, (a Bush-kormányzat örülne, ha egy ilyen bukás bekövetkezne) ezért Teherán valószínűleg támadást fog intézni Izrael ellen. Ennek nyomán az Egyesült Államok nukleáris csapást mér Iránra. Scott Ritter úgy vélte, hogy egy ilyen háborús forgatókönyvnek a végrehajtását csak egy demokratikusan ellenőrzött washingtoni törvényhozás megválasztásával lehetne megelőzni (2006. novemberében időszaki választásokra kerül sor az Egyesült Államokban, amelynek során újraválasztják a Képviselőház tagjait, valamint a szenátorok és a kormányzók egyharmadát).

Ritter hosszabban elemezte az iraki háborút. Kifejtette, hogy Amerika célja a kilencvenes években az volt, hogy rendszerváltást érjen el ebben a közel-keleti országban. Nem arra fordította akkor figyelmét, hogy megfossza Irak szomszédját, Iránt, vegyi-, biológiai és nukleáris - azaz tömegpusztító fegyvereitől. Az amerikai vezetés akkor úgy látta, hogy ha sikerül demokratikus rendszert létrehozni Irakban, akkor az már garantálja az Egyesült Államok számára az iraki kőolaj feletti ellenőrzést.

2006. március 5-én már hangzott el John Bolton nagykövetnek az a beszéde, amelyre Scott Ritter célzott Santa Fe-ben. Iránnak érezhető és fájdalmas következményekkel kell számolnia, ha folytatja nukleáris tevékenységét. Az Egyesült Államok minden rendelkezésére álló eszközzel véget vet ennek a fenyegetésnek - mondotta John Bolton. Az amerikai ENSZ nagykövet a zsidó amerikaiak konvencióján beszélt: "Túl korai az ENSZ Biztonsági Tanácsa számára, hogy szankciókat léptessen életbe Irán ellen, de más országok erről beszélnek, és Washington fokozza védelmi készültségét, hogy megbirkózzon az iráni nukleáris fenyegetéssel."

2006. március 6-án a 35 nemzet képviselőiből álló Nemzetközi Atomenergia Ügynökség irányító testülete ismét napirendre tűzte az Egyesült Államok és több európai ország kérésére Irán urániumdúsítási tevékenységét.

A teheráni kormányzat válaszképp azzal fenyegetőzött, hogy ha ezt a kérdést az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé viszik, akkor beindítja nagy méretű hasadóanyag-dúsítási tevékenységét. Bolton erre válaszolt a már említett beszédében, amelyet a nagy tekintélyű American-Israel Public Affairs Committe, AIPAC (Amerikai-Izraeli Közös Ügyek Bizottsága) 4500 küldötte előtt mondott. Bolton szerint Irán a terrorizmus állami támogatójaként, valamint nukleáris törekvései miatt, komoly fenyegetést jelent, és minél később néznek szembe az iráni fenyegetéssel, annál nehezebb lesz megfelelő megoldást találni. Az Egyesült Államok arra törekszik, hogy az Atomfegyverek Elterjedését Akadályozó Biztonsági Kezdeményezése segítségével megfossza Iránt azoktól az anyagoktól, amelyek nukleáris programja végrehajtásához szükségesek.

Dúsíthat-e Irán legálisan urániumot?

Teheránnak az a 2006. február 13-i döntése, hogy a Natanz melletti nukleáris létesítménynél újra kezdi az uránium dúsítását, önmagában még nem jelenti az Atomsorompó Egyezmény megszegését. Csupán azt az önkéntesen vállalt korlátozását szünteti be, amelyet Franciaország, Németország és Nagy-Britannia kívánságára önként tett 2003. októberében. A dúsítás folytatása önmagában nem jelenti a nukleáris fegyverek konkrét kifejlesztését. Ugyanakkor egy lépéssel előre viszi Iránt azon az úton, amely olyan nukleáris ipari háttérhez segítheti, amely adott esetben kiszolgálhatja a nukleáris fegyvergyártás igényeit is.

A döntés elsősorban politikai üzenetet közvetít, amely szerint Teherán nem hajlandó fejet hajtani Washington előtt, és kész vállalni a konfrontációt. A jelenlegi iráni kormányzat számára még hasznos is lehet a kívülről érkező fenyegetés, mert a kormányzattal szemben kritikus reformereket is arra késztetheti, hogy felsorakozzanak a kormány mögé. Washington és Teherán merev magatartása egymásba kapcsolódva jelentősen megnövelheti a válságnak azt a légkörét, amely még bizonytalanabbá teheti a már amúgyis ellentétektől szabdalt közel-keleti térséget. Mindez nem azt jelenti, hogy a katonai összeütközés már küszöbön áll, és elkerülhetetlen. Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok is mérlegeli a konfliktus megoldásának egyéb lehetőségeit is, hiszen még Afganisztánban és Irakban sem ért véget a háború. Az a tény, hogy Condoleezza Rice külügyminiszter 75 millió dollár költségvetési támogatást kért az Iránnal szembeni propaganda céljára, egyértelműen arra utal, hogy Washington mérlegeli a belső ellentétek kiaknázását, és az iráni ellenzék segítségével tesz kísérletet az iráni politika megváltoztatására.

Irán rendkívül komoly problémát jelent a Bush-kormányzat számára és nem valószínű, hogy megoldatlanul hagyja majd az utána következő elnökre és kormányára. Noha eddig Irakon volt a hangsúly, mégis ha a mélyebb összefüggéseket nézzük, megállapíthatjuk, hogy az iraki invázió távolabbi célja valójában Irán volt. A jelenlegi amerikai döntéshozók szerint semmiféleképpen nem lehet megengedni, hogy a teheráni rendszer képes legyen nukleáris fegyverek előállítására. Lehet azonban olyan elemzéseket is olvasni, miszerint az amerikai politika irányítóinak meg kellene barátkozniuk azzal, hogy Irán is belép az atomfegyverekkel rendelkező államok csoportjába. Ez az elgondolás egyelőre kártékonynak számít, amit hivatalos részről elutasítanak. Egy nukleáris potenciállal rendelkező Irán ugyanis rendkívüli módon korlátozná az amerikai politika érvényesíthetőségét, különösen annak a stratégiának a gyakorlati megvalósítását, amelyet a "Project For A New American Century" (Új Amerikai Évszázad Tervezete) elnevezésű dokumentum tartalmaz.

Már utaltunk rá, hogy a Bush-kormányzat nem kívánja 2009. januárjában úgy átadni a Fehér Házat, hogy az iráni kérdés a jelenlegi megoldatlan állapotban maradjon, mert az Iránhoz fűződő feszült viszony mindenképpen akadályozná az Új Amerikai Évszázad Programjának a megvalósítását. Arra is számítani lehet, hogy mind Washington, mind Teherán egyre kevésbé lesz tartózkodó, és az események felgyorsulnak. Mindez elmélyítheti a jelenlegi válságot.

Milyen katonai megoldások állnak Irán rendelkezésére?

A közel-keleti fejlemények indokolttá teszi annak felmérését, hogy milyen hatással lenne egy amerikai-izraeli támadás Irán nukleáris létesítményeire. Azt is célszerű végiggondolni: vajon miképpen reagálna Irán? Ezt az elemző munkát végezte el egy oxfordi kutatócsoport, amely "Irán: a háború következményei" (Iran: Consequences Of A War) 2006. februárjában tette közzé jelentését. A jelentés három következtetésre jutott:

1. Elsőként megállapítja, hogy az amerikai katonai akció nem lesz teljes körű invázió, méreteiben mégsem fog arra korlátozódni, hogy megsemmisítse Irán nukleáris infrastruktúráját. Az egyik nyilvánvaló cél az lesz, hogy fizikailag megsemmisítsék azokat a tudósokat, mérnököket és más szakembereket, akik képesek a nukleáris berendezések felépítésére és működtetésére. Ezeknek a szakembereknek az eltávolítása az élők sorából fontosabb, mint a már elkészült létesítmények szétrombolása. Ha ugyanis a szakértelemmel rendelkező emberek életben maradnak, akkor az elpusztított berendezéseket újra lehet építeni. Nélkülük ez nem lehetséges.

2. Egy másik cél Irán megakadályozása abban, hogy hatékony katonai ellenlépéseket tegyen. E célból meg kell bénítani a légitámaszpontokat, el kell pusztítani a rakétakilövő állásokat, le kell rombolni a rakétagyártó üzemeket, és fel kell számolni az Iráni Forradalmi Gárda támaszpontjait az iraki határ közelében. Ugyancsak támadást kell intézni azok ellen a Perzsa-öböl menti katonai létesítmények ellen, amelyekből támadni lehet a Hormuzi-szoroson keresztül haladó olajszállító tankhajókat. Feltehetően a nukleáris központok ellen meglepetésszerű támadást hajtanak végre, mégis ezek időtartama akár több napig is eltarthat.

Mindezen feladatok sikeres végrehajtása után is az iráni erők elég rugalmasak maradnak, és a nemzeti egység elég erős ahhoz, hogy Irán ellentámadásba menjen át - bármilyen áldozatba is kerül az neki. Az oxfordi szakértők jelentésükben itt kitérnek az iraki konfliktus tanulságaira. Irakban Szaddam Husszein rendszere viszonylag gyorsan megbukott 2003. áprilisában és úgy tűnt, hogy az inváziós erők győzelmet arattak. Ma már egyértelmű, hogy csupán az elhúzódó konfliktus kezdetét jelölte ez az időpont. Irán esetében is a kezdeti eredmények a siker látszatát kelthetik. A konfliktus kimenetele azonban lényegesen másképp alakulhat, ha az iráni erők behatolnak Irakba, és a helyi síita erőkkel összefogva nagyarányú szabotázsakciókat indítanak be a Perzsa-öböl térségi államok olajlétesítményeinél. Ezt kiegészíthetik olyan hagyományos fegyverzetű módszerekkel, amelyek eredményesen akadályozhatják a kőolajszállító tankhajók mozgását.

Ezek az akciók újabb támadásokra késztethetik az amerikai erőket. Ily módon beindulhat heteken belül egy hosszú időn át tartó háború, amely felölelheti a Libanontól Afganisztánig terjedő térség egészét.

3. Az oxfordi kutatók jelentésükben harmadikként arra a következtetésre jutnak, hogy Irán megtámadása arra fogja késztetni Teheránt, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel olyan gyorsan fejlessze ki nukleáris fegyvereit, ahogyan csak lehetséges. Irán ki fog lépni az Atomsorompó Egyezményből (Nuclear Non-Proliferation Treaty - NPT). Nukleáris berendezéseit feltehetően az ország legkülönbözőbb helyeire telepíti szét, és minden rendelkezésére álló eszközzel védeni fogja azokat. Ezt elő fogja segíteni az a kedvező politikai légkör, amelyre a jelenlegi vezetés számíthat a megtámadott és megsértett iráni társadalom részéről. Ha ez a fordulat bekövetkezik, ez egyben azt is jelenti, hogy az Egyesült Államoknak újból és újból támadásokat kell intéznie Irán ellen az elkövetkező hónapokban és években, hogy megtalálja és elpusztítsa ezeket a szétszórt nukleáris berendezéseket.

Az előzőekben már említettük, hogy a területileg viszonylag kicsi, és sebezhető Izrael máris rendelkezik olyan rakétaelhárító és védelmi kapacitással, amellyel eredményesen tud egy esetleges iráni támadás ellen védekezni. Ezen túlmenően Izrael olyan támadó eszközökkel is rendelkezik, amelyekkel el tudja érni Irán nukleáris központjait. Ha csak egyedül Izrael támadna, Irán akkor is úgy tekintené, hogy ezt a támadást az Egyesült Államok jóváhagyásával, illetve támogatásával hajtotta végre. Teherán éppen ezért akkor is támadást intézne az amerikai erők ellen, ha egyedül Izrael indítana támadást nukleáris létesítményei ellen. Egy izraeli támadás tehát szükségszerűen bevonná a háborúba az Egyesült Államokat is. Ebben az esetben Irán meggyöngülne, és ez stratégiai előnyt jelenthet Izrael számára.

Ha bármely részről, bármilyen katonai támadásra kerül sor Irán ellen, az meg fogja nehezíteni a konfliktus - és a konfliktus hátterében lévő problémák - diplomáciai eszközzel történő kezelését. Diplomáciai erőfeszítések helyett Irán valószínűleg Irakhoz és Afganisztánhoz csatlakozik, és a három ország közös háborúszónává alakul át, amely még inkább ingataggá teszi a közel-keleti térség helyzetét. Mindezek fényében az iráni probléma katonai megoldása kockázatosnak tűnik. Ezt egyre inkább mérlegelik Washingtonban is, és már vannak arra utaló jelek, hogy keresik a válság megoldásának az alternatív lehetőségeit. Az Oxfordi Kutatócsoport jelentése elősegítheti az új megoldások kidolgozását.

Van-e konszenzus a nukleáris fegyverek bevetéséről?

A Washington, Párizs és Berlin között folyamatban lévő tárgyalások arra utalnak, hogy Iraktól eltérően Washington most előzetes konszenzusra törekszik mind a NATO-n, mind az ENSZ Biztonsági Tanácsán belül. Az elérni kívánt konszenzus felölelné a nukleáris fegyverek alkalmazását is, amely súlyosan érintené a közel-keleti és közép-ázsiai térséget.

Több arab állam késznek mutatkozik arra, hogy partnerként csatlakozzon az Egyesült Államok és Izrael katonai projektjéhez. 2004. novemberében magas rangú izraeli katonai vezetők találkoztak a NATO brüsszeli központjában Egyiptom, Jordánia, Tunézia, Marokkó, Algéria és Mauritánia katonai vezetőivel. Aláírásra került egy NATO-Izraeli Jegyzőkönyv is. Ennek nyomán közös katonai hadgyakorlatokra került sor a szíriai partok közelében amerikai, izraeli és török egységek közelében. 2005. februárjában Izrael részt vett egy terror-ellenes hadgyakorlatban több arab országgal együtt.

A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatás már hosszabb ideje a világbékét fenyegető iráni veszéllyel riogat. A háborúellenes civil mozgalmak - a jelek szerint - védtelenek a tudatipar manipulációival szemben, s elfogadják a propaganda szólamokat. Az a lehetőség, hogy az Egyesült Államok és Izrael olyan katonai lépést fontolgat, amely esetleg kiválthatja a nukleáris holokausztot a Közel-Keleten, egyelőre nem szerepel a háború-ellenes és globalizmus-ellenes mozgalmaknak a programjában. A tudatipar a reklámozott "sebészeti pontosságú légicsapásokat" úgy állítja be a közvélemény számára, mint amelyek az egész emberiség érdekét szolgálják, mert megelőzik Iránt abban, hogy kifejleszthesse nukleáris fegyvereit. A tervezett háborút nem is háborúnak nevezik, hanem békefenntartó műveletnek.

A sajtójelentések ugyan említik a tervezett katonai műveleteket, de megtévesztik a közvéleményt, mivel nem tájékoztatnak arról, hogy itt nukleáris fegyverekkel mért megelőző csapásokról lenne szó. Már utaltunk rá, hogy a Bush-kormányzat jelenleg érvényes katonai doktrínáját a megelőző nukleáris háborúról 2002-ben fogadták el, és ez a "Nuclear Posture Review" (Nukleáris Politikai-irányvonal Áttekintése) elnevezést kapta. A tudatipar eltitkolja a lakosság elől a nukleáris robbanófejek felhasználásával végrehajtott katonai akciónak a pusztító következményeit. A világot igyekeznek páni félelembe ejteni Irán még nem létező atombombáit illetően, miközben elhallgatják, hogy ezt az országot minden irányból atomfegyverekkel rendelkező országok és területek veszik körül. Elhallgatják, hogy Irán azért veszélyes, mert gazdasági és politikai önállóságával akadályozza a Project For A New American Century (Új Amerikai Évszázad Terve) stratégiai programjának a végrehajtását. Az Egyesült Államoknak, és az őt irányító pénzügyi és korporációs oligarchiának, világuralmi céljai eléréséhez szüksége van a közel-keleti térség teljes politikai, katonai és gazdasági ellenőrzésére. Ennek akadályozója lehet az önálló Irán, amely gazdaságilag megáll a lábán, s ha vannak saját nukleáris fegyverei, akkor meg tudja védelmezni függetlenségét.

Egyelőre még arra sincs bizonyíték, hogy Irán valóban nukleáris fegyverek kifejlesztése érdekében tesz erőfeszítéseket. Mi feltételezzük egy ilyen cél reális létezését. Egy kettős mérce nélküli nemzetközi szabályozás Irán védelmi jellegű fegyverkezését ugyanúgy legitimnek fogadhatná el, mint ahogyan legitim Izrael fegyverkezése. Nincs bizonyítva, hogy Irán urániumdúsítási tevékenységét nukleáris fegyverek gyártása érdekében végzi, mégis meg akarják fosztani teljesen ettől a tevékenységtől. Ez viszont azt jelenti, hogy az Egyesült Államok, és az őt támogató többi hatalom, valójában megszegi az Atomsorompó Egyezmény rendelkezéseit. Ennek ugyanis lényeges részét képezi az, hogy a szerződést aláíró országnak joga van a békés-célú atomtechnológiához, és az azt szolgáló kísérletek elvégzéséhez. Ha Irántól megtagadják azt a jogot, ami a szerződés szerint jár neki, vagyis hogy békés céllal végezhessen uránium-dúsítást, akkor valójában átírják a szerződést. Ebben az esetben nem Irán az, aki megszegi a nemzetközi jogot, hanem azok, akik egyoldalúan megváltoztatják ennek a szerződésnek a lényeges pontjait.

Az Atomsorompó Egyezményhez képest annyit változott a nemzetközi helyzet, hogy ma az Egyesült Államoké, és az őt támogató hatalmaké az a lehetőség, hogy egyoldalúan változtassanak meg nemzetközi szerződéseket. A hidegháborút a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, és annak elsőszámú hatalmi eszköze: az Egyesült Államok nyerte meg. Módjában áll átírnia a nemzetközi jogot, mivel ebben most senki nem tudja megakadályozni. A "rebus sic stantibus" nemzetközi jogi elve értelmében a nemzetközi szerződések rendelkezései módosulhatnak, illetve érvényüket veszíthetik, ha az alapul szolgáló nemzetközi helyzet lényegesen megváltozott. A világ egyedüli szuperhatalma, és a mögötte álló pénzoligarchia, ilyen lényeges változásnak tekintheti, hogy győztesen került ki a hidegháborúból. Egy ilyen nagy horderejű nemzetközi szerződés egyoldalú megváltoztatását az még nem teszi jogossá, hogy az egyik szerződő fél - túlereje folytán - megteheti. Amíg kemény bizonyítékokkal nem támasztják alá, hogy Teherán atombombák előállítására törekszik, addig nem lehet megtagadni tőle a békés célú urániumdúsítási tevékenység folytatását.

Az amerikai nép, valamint a világ közvéleményének a támogatása természetesen nélkülözhetetlen az Irán ellen tervbe vett katonai lépések végrehajtásához. Ezért propaganda célokból igyekeznek minél több atomtudós támogatását megszerezni annak bizonyítására, hogy Irán máris az elsőszámú veszélyforrás, s vele szemben az úgynevezett mini nukleáris-fegyverek (mini-nukes) bevetése nemcsak ésszerű, de valójában a béke ügyét szolgálja. Ezeket a kis kapacitású nukleáris fegyvereket most már bevetésre alkalmasnak tekintik, és fel kívánják használni őket a hagyományos fegyverekkel együtt a terrorizmus elleni háborúban. A nukleáris fegyverek logikája szerint a létező fegyverek többségének olyan nagy a pusztító ereje, hogy csak egy totális háborúban vethetők be. Ezért ezeknek a fegyvereknek a vonatkozásában úgy módosul a "békés egymás mellett élés" elve, hogy az ténylegesen "a békés egymás mellett félés"-t jelöli, azaz a szemben álló felek annyira tartanak tőle, hogy inkább a békés megoldásoknak adnak elsőbbséget.

A kölcsönös megfélemlítés hatékonyan működött, mert egy fél évszázadon át megakadályozta újabb világháború kitörését. A kis hatásfokú nukleáris fegyverek rendszerbe állítása azonban már változtatott a helyzeten. Mivel lényegesen kisebb a pusztító erejük, így már nem érvényesül a "békés egymás mellett félés" elve, azaz a kölcsönös elrettentés. A kishatásfokú nukleáris fegyverek már bevethetőek, s hatékonyabb gyakorlati elrettentést tesznek lehetővé, mint a nagy pusztító kapacitású nukleáris fegyverek. Lehet úgy érvelni - végsőkig kificamított logikával - hogy ezek a kisebb nukleáris fegyverek valójában jóval békésebb természetűek, mint a hagyományos fegyverek - mert csökkentik azoknak a járulékos, pusztító hatását. A Pentagon például azt propagálja, hogy ezek a "mini-nuke"-ok (vagyis amelyeknek kevesebb, mint 5000 tonna a robbanóerejük) veszélytelenek a polgári lakosságra, mivel robbanóhatásukat a föld alatt fejtik ki. De ezek a "barátságos kis- atombombák" sem teljesen törpék, hiszen a Nagaszakira és Hirosimára ledobott és igen nagy pusztítást végző atombombák robbanó ereje 21000, illetve 15000 tonna volt.

Az új katonai doktrína kidolgozói hisznek saját propagandájukban. A katonai kézikönyvekben az olvasható, hogy a nukleáris fegyvereknek ez az új generációja már biztonságos, és nem lehet őket olyan végső eszköznek tekinteni, mint a többi nagy kapacitású nukleáris fegyvert. Ezért állapította meg Edward Kennedy szenátor, hogy a Bush-kormányzat valójában a könnyebben bevethető nukleáris fegyvert fejlesztette ki. A jelek szerint a nemzetközi közösség hozzájárulását adta az ilyen kis kapacitású nukleáris fegyverekkel végrehajtott háborúhoz, még pedig a világbéke nevében. Olyan fegyverekkel vívott hadműveletre adták áldásukat, amely kiszámíthatatlan következményei miatt akár nukleáris holokauszthoz is elvezethet. A holokauszt szót sokszor lehet olvasni a lapok címoldalán, de nem a nukleáris holokauszt kifejezést.

Mordechai Vanunu szerint, aki hosszú éveket töltött izraeli börtönben, mert atomtitkokat hozott nyilvánosságra, az izraeli kormány a nukleáris fegyverek bevetésére készül az iszlám világ elleni jövőbeni háborúban. "Itt ahol élek, az emberek gyakran beszélnek a holokausztról, de minden egyes nukleáris bomba maga a holokauszt. Gyilkolhat, elpusztíthat városokat, és kiírthat egész népeket."

A parancsnoki központ

A taktikai nukleáris fegyverekkel végrehajtott megelőző támadást az Egyesült Államokbeli Nebraska-ban található Offutt Légierő-támaszpontról irányítanák. Itt van az Egyesült Államok Stratégiai Parancsnoki Főhadiszállása (USSTRATCOM). Ez szorosan együttműködik a Perzsa-öböl térségében lévő amerikai és koalíciós erők parancsnoki központjaival, továbbá a Diego Garcia-n lévő katonai támaszponttal, valamint Izraellel és Törökországgal.

A USSTRATCOM új megbízatásának megfelelően viseli a felelősséget a globális méretű támadási terv végrehajtásának a felügyeletéért. Ez felöleli a hagyományos és a nukleáris fegyverek alkalmazását. Új megbízatása szerint globális méretű integrátor, amelynek hatáskörébe tartozik a világűri műveletek irányítása, az információs tevékenység, az egyesített rakétavédelem, a globális vezérlés és ellenőrzés koordinálása - beleértve a hírszerzést, a felderítést, a globális csapásmérést és a stratégiai elrettentést is. 2005. januárja óta a STRATCOM tevékenységének középpontjába az Irán elleni felkészülés került. Ennek részeként létrejött egy új parancsnoki egység is, amely a "Joint Functional Component Command for Space And Global Strike - JFCCSGS" (A Világűri és Globális Csapásmérés Közös Hadműveleti Parancsnoksága) nevet viseli. Ennek az új parancsnokságnak a feladata levezényelni egy nukleáris támadást a 2002 Nuclear Posture Review, NPR (2002 Nukleáris Politikai-irányvonal áttekintése) előírásainak megfelelően. Az NPR hangsúlyozza a nukleáris fegyverek megelőző használatát nemcsak az úgynevezett "lator államok" ellen, de Kína és Oroszország ellen is.

2005. novembere óta a Világűri és Globális Csapásmérés Közös Hadműveleti Parancsnoksága fokozott készenléti állapotban van. A sorozatos hadgyakorlatok révén már képes gyors csapásmérésre a világ távollévő térségeiben is mind nukleáris, mind hagyományos fegyverekkel. A 2005. novemberében végrehajtott hadgyakorlat fiktív célpontul Észak-Koreát választotta ki.

Izrael szerepe

2004. vége óta Izrael beszerzett és hadrendbe állított olyan amerikai gyártmányú hagyományos és nukleáris fegyvereket, amelyek egy esetleges Irán elleni háborút vesznek számításba. A fegyvereknek ezt a felhalmozását amerikai katonai segélyből finanszírozták, és 2005. júniusáig befejezték. Izrael beszerzett az Egyesült Államokból több ezer "okos légiindítású fegyvert" (smart air launched weapons) - köztük mintegy ötszáz bunkerromboló bombát, amelyek alkalmasak taktikai nukleáris bombák célba juttatására is.

2003. végén jelentések érkeztek arról, hogy az izraeli Dolphin-osztályhoz tartozó tengeralattjárók, melyek fel vannak szerelve nukleáris robbanófejekkel ellátott, amerikai gyártmányú Harpoon rakétákkal, már hadrendbe vannak állítva.

Az úgynevezett bunkerromboló bombák, (bunker-buster bombs) olyan különleges fegyverek, amelyek alkalmasak a vasbetonnal megerősített, és mélyen föld alá helyezett parancsnoki központok szétrombolására is.

Irán lehetséges válasza

Teherán többször is kijelentette, hogy támadás esetén minden rendelkezésére álló eszközzel válaszolni fog. Ebbe beletartozik ballisztikus rakéták kilövése izraeli célpontok irányába. Ugyancsak célpontnak tekinthetők az amerikai katonai létesítmények Irakban és a Perzsa-öböl térségében. Mindez arra figyelmeztet, hogy a háború gyorsan általános háborúvá alakulhat át. Jelenleg helyi háborúk folynak Afganisztánban, Irakban és sajátságos háborús helyzet van Palesztinában is. Az Irán elleni légitámadások az egész közel-keleti és közép-ázsiai térséget háborús zónává változtathatják. Mivel az Irán elleni csapások közvetve Szíriát is érintik, számításba kell venni, a konfliktus kiéleződését Izrael és Szíria határai mentén. 2004-ben Ankara és Tel-Aviv megállapodást kötött. Így Törökország is a katonai műveletek egyik résztvevője lehet.

Irán 2005. végén megvásárolt 29 darab Tor M-1 rakétaelhárító rendszert Oroszországtól. Teherán légvédelmi erejét egy kémműhold segítségével is növelte. Ez utóbbit orosz rakéta helyezte földkörüli pályára. Minthogy számos ilyen műholdat kíván Irán használni, ezért Teherán rendelkezésére áll hamarosan egy olyan műhold-hálózat, amely képes megfelelő előrejelzést adni egy készülőben lévő izraeli támadásról. Tény az, hogy az izraeli és az amerikai előrejelző rendszer messze felülmúlja az iráni próbálkozást. Ezért Teherán egy milliárd dolláros szerződést írt alá Moszkvával, olyan védelmi rendszer átadásáról, amellyel Irán el tudja pusztítani az irányított rakétákat és a lézerrel irányított bombákat.

Szárazföldi háború

A szárazföldi háborúra vonatkozó hadműveleti terv számol azzal, hogy a légitámadások nagyméretű szárazföldi háborút válthatnak ki. Az iráni csapatok átléphetik az iráni-iraki határt, s szembekerülhetnek az ott állomásozó amerikai és koalíciós erőkkel. Izraeli csapatok viszont bevonulhatnak Libanonba és Szíriába. Izrael tervezi hadgyakorlatok folytatását speciális erők részvételével Törökország Iránnal és Szíriával határos hegyvidéki területein, együttműködve az ankarai kormánnyal. Az Egyesült Arab Emirátusok egyik lapja szerint az izraeli hadsereg vezérkari főnöke, Dan Haluz, és a török illetékesek már meg is állapodtak abban, hogy különböző hadgyakorlatokat hajtanak végre Törökország Iránnal és Szíriával határos vidékein.

Az iráni konfliktus történelmi előzményei

Iránban a II. világháború után Nagy-Britannia szerepét egyre inkább az Egyesült Államok vette át. A közel-keleti térség eme jelentős országában fokozatosan felszámolták a szovjet befolyás alatt álló politikai mozgalmakat. 1953-ban pedig az amerikai hírszerzőszolgálat, a CIA közreműködésével megbuktatták a demokratikusan megválasztott és a nemzeti érdekeket képviselő Moszadik miniszterelnököt. Ezt követően egyértelműen a Nyugat gazdasági, politikai és katonai befolyása érvényesült.

A sah hatalomba visszahelyezését az amerikai CIA és a brit MI6 együttesen hajtotta végre az "Operation Ajax" nevű titkos akció keretében. A sah, aki hálás volt segítőjének természetesen igen jó viszonyt tartott fenn az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával. Belső ellenzéke azonban egyre erőteljesebben bírálta az elhatalmasodott politikai korrupció, valamint a SAVAK nevű politikai rendőrség elnyomó módszerei miatt.

Az iráni rendszer sokáig erősnek és fejlődőképesnek bizonyult, s Irán kitűzhette maga elé azt a célt, hogy a térség vezető hatalmává váljon. Amikor a Dulles-i külpolitika keretében kiépítették az egykori szovjet birodalom féken tartását célzó regionális katonai szövetségeket, akkor többek között ebben a világrégióban is létrehozták a NATO ottani megfelelőjét, a Bagdadi Paktumot, a Központi Szerződés Szervezetét (Central Treaty Organisation, CENTO). A Bagdadi Paktum eredetileg Törökország és Irak között 1955-ben - amerikai kezdeményezésre - megkötött megállapodás volt. Még ugyanebben az évben csatlakozott ehhez a szerződéshez Anglia, Pakisztán és Irán. Így lett olyan térséget felölelő többoldalú szerződés, amely aztán a Bagdadi Paktum elnevezést kapta. Irak, miután ott 1958-ban nyugatellenes politikai erők jutottak hatalomra, 1959-ben kilépett a Bagdadi Paktumból. Ekkor változtatták ennek a megállapodásnak a nevét a Központi Szerződés Szervezete elnevezésre. Az Egyesült Államoknak a CENTO tagjaival, így Iránnal, Pakisztánnal és Törökországgal, kétoldalú megállapodásai is voltak 1959-től. 1971-ben azonban Pakisztán is beszüntette tevékenységét ebben a szervezetben.

Visszatérve Iránra, 1962-től normalizálta ugyan kapcsolatait északi szomszédjával, a Szovjetunióval, de mindvégig a Nyugat egyik legmegbízhatóbb szövetségese maradt a közeli- és közép-keleti térségben. Az amerikai segítséggel trónjára visszasegített Mohammed Reza Pahlavi sah irányításával az ország reformpolitikát folytatott. Ennek pénzügyi forrását jelentős olajkitermelése, és a világon a második helyet elfoglaló földgázvagyona biztosította. A sah nyugati típusú modernizációt hajtott végre az iparban, megreformálta a mezőgazdaságot és nagyméretű fegyverkezésbe kezdett. Célja az volt, hogy Irán legyen a térség elsőszámú katonai hatalma. Teherán külpolitikai aktivitása az Arab-, illetve Perzsa-öböl térségére összpontosult. Ennek keretében Teherán 1971-ben elrendelte, hogy csapatai szállják meg a Perzsa-öböl bejáratánál elterülő kis szigeteket, hogy így ellenőrizzék a Szuezi-csatorna és az Indiai-óceán közötti útvonalat.

Az 1973 októberi közel-keleti háború után kirobbant olajárrobbanás, amelyet az 1973 májusában a svédországi Saltsjöbadenben tartott Bilderberg-tanácskozáson már előzetesen jóváhagytak, azt a célt szolgálta, hogy az 1971 augusztusa óta 100 %-osan fedezetlen papírpénzzé vált dollárt megszilárdítsák, másrészt a kőolaj világpiaci árát felemeljék a négyszeresére. Ezen a tanácskozáson azt is elhatározták, hogy a "petrodollar-recycling" keretében gondoskodnak arról, hogy kizárólag amerikai valutáért lehessen ehhez a fontos energiahordozóhoz hozzájutni. Ezzel lehetett megszilárdítani a meggyengült dollár helyzetét a nemzetközi pénzpiacokon. A döntések végrehajtásában kulcsszerepe volt a Bilderberg-csoport fontos vezető személyiségének, Henry Kissingernek, aki ebben az időben az Egyesült Államok külügyminisztere és az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója is volt.

Ez a háborús konfliktussal és olajáremeléssel egybekötött stratégiai lépés Iránnak kivételes lehetőségeket biztosított a nyugat-európai piacok megszerzésében. Fegyverek és iparcikkek szállítása, valamint beruházások, köztük tervbe vett atomerőművek létesítése, fejében Irán jelentős részt vállalt Nyugat-Európa olajellátásából. Fontos szerephez jutott a Kőolajat Exportáló Országok Szervezetében, az OPEC-ben (Organisation of the Petroleum Exporting Countries). A bécsi központtal működő OPEC, amely 1960-ban, Bagdadban alakult meg, a világ kőolajtermelő országait tömöríti. 14 tagja a világ kőolajtermelésének több mint a felét adja. Az OPEC összehangolja a tagországok árpolitikáját. Az 1973. október 6-án kitört negyedik arab-izraeli háború óta az OPEC jelentősen megemelte a kőolaj világpiaci árát. Ez a döntése összhangban volt a már említett Bilderberg-tanácskozáson elfogadott stratégiával.

A gazdasági sikerek ellenére a sah autokratikus uralma erősödő belső ellenállásba ütközött Iránban. A társadalom különböző csoportjai a rendszer megváltoztatására törekedtek. Különösen fontos szerepet játszottak a vallási vezetők. A XIX. század végén kitört dohányipari konfliktus óta a síita papság közéleti befolyása egyre növekedett. 1890-ben Nasir al-Din sah volt Irán uralkodója, aki egy brit vállalatnak jelentős dohányipari koncessziókat adott. Ez lehetővé tette ennek a külföldi cégnek, hogy egyedül ő termeljen, hozzon forgalomba és exportáljon iráni dohányt. A sahnak nagy szüksége volt pénzre, és ezért számos ilyen kereskedelmi kedvezményt biztosított európai cégeknek. A dohányt azonban maguk az irániak is széles körben fogyasztották, és a dohányipar egészét fenyegette a sah intézkedése. Tömegtüntetésekre került sor, amelyeket a síita Ulama (a legtekintélyesebb iszlám hittudósok közössége) szervezett. Az egyházi vezetők független hatalomként támadták az uralkodót. Azzal érveltek, hogy a sah megszegi az iszlám előírásait, és kiárusítja a síita nemzetet a nyugati keresztényeknek. Ez volt az első alkalom Irán történetében, amikor a vallási vezetők döntő befolyást tudtak gyakorolni a világi hatalom szekuláris döntéseire. A konfliktus azzal végződött, hogy a sah 1892-ben visszavonta a brit cégnek adott dohánykoncessziót.

Az iráni forradalommal elűzött sah apja, Reza Pahlavi, volt az az uralkodó, aki Perzsia nevét 1935-től Iránra változtatta. Reza Pahlavi (élt 1877-től 1944-ig) tehetséges katonatiszt volt, aki az ország védelmi minisztere, majd miniszterelnöke lett. Ezt követően választással került uralkodóként Perzsia trónjára, és alapította meg a Pahlavi dinasztiát.

Amikor 1941-ben Németország megtámadta a Szovjetuniót ez a háború nagy hatással volt a németbarát Iránra. Teherán kinyilvánította semlegességét, de Reza Pahlavi továbbra is fenntartotta a jó viszonyt a nemzetiszocialista Németországgal. Berlinben még azt is számításba vették, hogy Irán esetleg csatlakozik a tengelyhatalmakhoz. Ezért a szövetségesek közül két állam: Nagy-Britannia és a Szovjetunió úgy döntött, hogy megelőző invázió keretében megszállja Iránt. A szövetséges erők arra kényszerítették Reza Pahlavit, hogy mondjon le a trónról fia, Mohammad Reza Pahlavi, javára. A fiú 1941. szeptember 16-án lépett apja trónjára. A szövetségesek arra számítottak, hogy az ifjabb Pahlavi uralkodóként nyugat-barát politikát fog folytatni, és így Iránon keresztül érhetik el a Szovjetuniót a brit, valamint az amerikai segély- és hadianyag-szállítmányok a II. Világháború folyamán. A hatékonyan működő hadtápvonal kapta a "Perzsa-folyosó" (Persian Corridor) elnevezést. Az Egyesült Államok ekkor már döntő befolyást gyakorolt Irán ügyeire. Ez a politika sikeresen folytatódott egészen az iráni monarchiát megdöntő 1979-es iszlám forradalomig.

Röviden már érintettük, hogy 1953-ban Dr. Mohammed Moszadik, Irán miniszterelnöke, meggyőzte az ország törvényhozását, hogy államosítsa az olajipart, mégpedig úgy, hogy ne fizessenek kártérítést a külföldi országoknak. Moszadik szövetségeseket keresve együttműködött a kommunista Tudeh párttal. Ez kiváltotta az Egyesült Államok és Nagy-Britannia rosszallását. Embargóval sújtották Irán kőolajexportját, amely tovább súlyosbította az amúgy is ingatag gazdaság helyzetét. A CIA és az MI6 szervezte meg és finanszírozta azt az államcsínyt, amely eltávolította Moszadikot a kormány éléről, a sah-hoz hű katonai erők közreműködésével. Az államcsíny kezdetben kudarcot vallott és a sah-nak el kellett menekülnie az országból. Rövid távollét után visszatért, s az ezt követő második államcsínykísérlet már sikeres volt. Moszadikot letartoztatták és egy katonatiszt: Zahedi tábornok került a kormány élére. A sah visszatérése lehetővé tette a korábban már meglévő alkotmányos rend megőrzését, amelyen Moszadik jelentős mértékben változtatni kívánt a reformjaival. Irán kőolaj kincseire támaszkodva a sah-nak sikerült a Közel-Kelet kiemelkedő politikusává válnia, aki önmagát a Perzsa-öböl önjelölt védelmezőjének - protektorának - tekintette. Amikor hatalma megszilárdult, akkor felszámolta a többpártrendszert és egypárti uralmat vezetett be. Az állampárt segítségével autokratikus módon gyakorolta a hatalmat. Ezt a lépését azzal indokolta, hogy védekeznie kellett a Szovjetunió által támogatott iráni kommunista párt és milicistáinak a hatalmi törekvéseivel szemben. A sah a CIA segítségével létrehozta a saját titkosrendőri erőit, központi szerve a SAVAK volt. Ez a betűszó a hírszerzési és biztonsági szervezet iráni elnevezésének a rövidítése. A SAVAK kegyetlen módszereiről vált hírhedté.

A sah jelentős változtatásokat hajtott végre a hagyományos uralkodó rétegek körében: kisajátította az iráni földesurak földbirtokait, és a termőföld jelentős részét szétosztotta mintegy négymillió iráni földművelő között. Ezt a lépését nevezték "Fehér forradalomnak", amelynek keretében fontos modernizációs intézkedéseket hozott. Közéjük tartozott, hogy szavazati jogot adott a nőknek, amelyet az iszlám papság ellenzett. Elrendelte, hogy a papi pályát csak olyan személyek választhatják, akik az iszlám teológiájából vizsgát tesznek. Ez a lépése is rendkívül népszerűtlen volt, mert szakított a több évszázados vallási hagyományokkal.

A sah modernizációs erőfeszítései meghozták a gyümölcsüket, mert az 1960-as és az 1970-es években gyors gazdasági növekedésre került sor. Ezzel párhuzamosan nőtt a sah nyugat-barát politikáját bíráló ellenzék ereje is. A fundamentalista iszlám csoportok támadták a sah-t az Egyesült Államokkal és Izraellel fenntartott jó kapcsolatai miatt is. 1978-ban kiélezte a helyzetet az, hogy rágalmazó támadás indult az államilag irányított sajtóban Khomeini főpap ellen. Ez erőszakosságokba torkollott. 1978. december 12-én mintegy kétmillió iráni tiltakozott Teheránban a sah ellen. A hadsereg már nem állt ki szilárdan az uralkodó mellett, és a besorozott katonák nem voltak hajlandóak lőni a tüntetőkre. A kiéleződött belső feszültség hatására 1979. január 16-án az uralkodó család távozott Iránból az akkori kormányfő Sapur Bakhtiar kérésére. Az új kormány feloszlatta a SAVAK-ot és szabad lábra helyezte a politikai foglyokat. Ekkor tért vissza Ajatollah Khomeini Iránba éveken át tartó száműzetéséből.

Bakhtiar ajánlotta Khomeini-nek, hogy hozzon létre egy Vatikánhoz hasonló államot Qomban. Bakhtiar az ellenzéket is arra próbálta rávenni, hogy álljon az alkotmány mellé és szabad választások megtartásával stabilizálják a helyzetet. Khomeini elutasította Bakhtiar ajánlásait és ő maga nevezett ki egy átmeneti kormányt. Ezt követően a hadsereg, amely addig szilárdan a sah mögött állt, hivatalosan deklarálta, hogy pártatlan és a politikai konfliktusban nem vesz részt. Ez lehetővé tette a monarchia eltörlésének befejezését Khomeini ajatollah irányításával, aki az iszlám radikálisokra támaszkodott.

Az iszlám fundamentalista erők tehát élükön Ajatollah Khomeinivel megbuktatták a rendszert, és létrejött az az iszlám köztársaság, amely jelenleg is meghatározza Irán politikai rendszerét. Az új teokratikus politikai rendszer bevezetett néhány konzervatív iszlámista-reformot, s rendkívüli politikai befolyáshoz juttatta a klerikális vallási vezetőket. Az állam és az iszlám egyesítése nyugatellenes politikai kurzus keretében zajlott le.

A sah, aki egyértelműen nyugat-barát volt, időközben népszerűtlenné vált a Nyugat liberális köreiben ezért arra kényszerült, hogy országról országra vándoroljon letelepedési helyért folyamodva. Először Egyiptomba utazott, onnan Marokkóba, majd a Bahama-szigetekre és később Mexikóba. A sah időközben súlyosan megbetegedett. Betegségét Non-Hodgkin limfómának diagnosztizálták, amely a nyirokrendszerben kialakult daganatos megbetegedés. Ez a súlyos betegség különleges kezeléseket igényel, amelyre csak az Egyesült Államokban volt lehetőség. Jimmy Carter akkori amerikai elnök vonakodva ugyan, de hozzájárult ahhoz, hogy a sah gyógykezelésre - rövid időre - az Egyesült Államokba utazhasson. Ez a döntése különösen nagy ellenérzést váltott ki az iráni forradalmi mozgalomhoz tartozók körében. Ezek az irániak bizalmatlanok voltak az Egyesült Államokkal szemben, mert a sah legfőbb támogatójának tartották. Azt követelték Washingtontól, hogy adja ki Reza Pahlavit, hogy őt Iránban bíróság elé lehessen állítani. Carter elnök ennek a követelésnek természetesen nem tehetett eleget sem politikai, sem emberiességi okokból. Ezért a radikális fundamentalista csoportok megszállták a teheráni amerikai nagykövetséget, amelynek a diplomatáit és munkatársait túszul ejtették. Ez az akciójuk az iráni túszválság néven vonult be a történelembe.

Amikor a sah orvosi kezelése befejeződött, az amerikai kormány a feszültség csökkentése érdekében arra kényszerítette, hogy távozzon az országból. A sah Panamába költözött, majd végül visszatért Egyiptomba. Ott halt meg 1980. július 27-én és a kairói ar-Rifai mecsetben van eltemetve, ahol az utolsó egyiptomi király, Faruk is nyugszik.

Khomeini átveszi a hatalmat

Az iráni társadalom nagy örömmel fogadta a sah távozását és rendszerének bukását. Az ünneplőket megosztotta az, hogy milyen úton fejlődjön a jövőben az ország. Egyértelműen Khomeini ajatollah volt a legnépszerűbb politikai személyiség, viszont számos forradalmi csoportosulás a maga elképzelését akarta érvényre juttatni Irán jövőjével kapcsolatosan. A legerősebb csoportok a liberálisok, a szekularisták, a marxisták és az anarchisták voltak. A legnagyobb erőt azonban a különböző vallásos csoportok képviselték, akik maguk is terveket készítettek Irán jövőjére. A sah rendszerének a bukása zavarokat okozott nemcsak a hadseregben, de az ország gazdasági életében, valamint Teherán külkapcsolataiban is. Az iszlám forradalom után két hatalmi központ jött létre. Mehdi Bazargan alakított kormányt, s a Szabadság Mozgalom támogatta egy liberális és szekuláris kormányzati rendszer létrehozásában. Az egyházi vezetők, élükön Khomeinivel alkották a másik hatalmi központot. Ennek politikai támogatója az Iszlám Köztársasági Párt volt. A két hatalmi csoportosulás megpróbált együttműködni, de a feszültség egyre fokozódott közöttük.

A teológusok voltak azok, akik elsőként harcba szálltak a változásokért. Forradalmi sejtjeik helyi bizottságokká alakultak át. Ezek 1979. májusában Forradalmi Gárdisták néven váltak ismerté. A Forradalmi Gárdisták irányították a helyi közigazgatást Irán egész területén. A helyi hatalom egyértelműen az ő kezükben összpontosult. Elég gyorsan meg tudták szerezni maguknak a bíróságok ellenőrzését is, amelyek felelősségre vonták a sah politikai rendőrségének a vezetőit, valamint azokat a katonatiszteket, akik kitartottak a sah mellett.

A Szabadság Mozgalom 1979. júniusában közzétett egy alkotmány-tervezetet, amely Iránt iszlám köztársaságnak nevezte, de nem adott hivatalos elismerést az Ulama-nak (iszlám hittudósok testületének), valamint az iszlám jogot sem vezette be. Az alkotmány-tervezetet az újonnan megválasztott törvényhozás elé terjesztették, amelyben Khomeini támogatóinak volt többsége. Ez a testület elutasította az alkotmány-tervezetet és Khomeini álláspontját támogatta, amely szerint az új iráni kormányzatnak 100%-osan az iszlám alapján kell állnia. Az elfogadott új alkotmány egy új, nagy hatalmú politikai szerepkört hozott létre Khomeini számára: ezt a Legfelsőbb Vezetőnek nevezték. A Legfelsőbb Vezető ellenőrzi a hadsereget, a biztonsági szolgálatokat, és megvétózhat az ország felelős irányító posztjaira vonatkozó összes kinevezést. Az ország élére elnököt választanak négy évenként, de csak azok indulhatnak jelöltként, akiket a legfőbb vezető, az Őrök Tanácsán keresztül jóváhagy. Khomeini-t élethossziglanra államfővé választották. Megillette a "Forradalom Vezére" és a később a "Legfőbb Vallási Vezető" címe. E fejlemények hatására 1979. novemberében Bazargán lemondott a miniszterelnöki tisztségről, amelyet nagyrészt megfosztottak hatáskörétől.

Amerika és az iszlamista Irán viszonya

Már említettük, hogy amikor Carter elnök elsősorban emberbaráti megfontolásokból megengedte a sah-nak, hogy gyógykezelésre az Egyesült Államokba mehessen, ez Khomeini követőiből Iránban nemcsak ellenérzést váltott ki, de arra késztette őket, hogy az amerikai nagykövetséget megszállva, annak munkatársait túszul ejtsék.

1980. júniusában Zbigniew Brzezinski, aki Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt, Ammanban találkozott Husszein jordán királlyal, és megvitatta vele a Khomeini elleni esetleges fellépés lehetőségeit. Husszein király volt az iraki Szaddam Husszein legközelebbi bizalmasa az arab világban és a tervezési folyamat során ő látta el a közvetítő szerepét. Az elkészült tervek szerint Irak azzal az ürüggyel támadja meg Iránt, hogy segítségére siessen azoknak az iráni katonatiszteknek, akik felkelést terveztek 1980. július 9-ére. Ennek a felkelésnek a fedőneve "Nojeh" volt, a Hamedan iráni tartományban lévő Nojeh melletti légibázisról elnevezve. Az iráni katonatiszteket Sapur Bakhtiar szervezte meg, aki Franciaországba menekült, amikor Khomeini megragadta a hatalmat. Amikor Brzezinski Husszein jordán királlyal találkozott, Bakhtiar Bagdad közelében tartózkodott. Khomeini azonban tudomást szerzett a Nojeh-ban tervezett államcsínyről, mégpedig a Franciaországban és a Latin-Amerikában tevékenykedő szovjet hírszerzőktől. Röviddel Brzezinski és Husszein találkozója után az iráni elnök, Abolhassan Bani-Sadr, letartóztatott 600 tisztet és a többségüket kivégeztette. Ezzel a nojeh-i államcsíny véget is ért. Ez egyben azt is jelentette, hogy Szaddam Husszein iraki elnöknek úgy kellett döntést hoznia az Irán elleni invázióról, hogy nem számíthatott az iráni tisztek segítségére. Ezért végül is az Irán elleni iraki támadásra 1980. szeptember 22-én került sor, és ezzel kezdetét vette a két szomszédos ország nyolc éven át tartó véres háborúja.

Irak, Kuvait, Szaúd Arábia és az Öböl-menti államok vezetőit kellemetlenül érintették az iráni változások, és lesújtva érezték magukat a síita hatalomátvétel miatt. Síiták szinte valamennyi arab államban élnek kisebbségként, de többséget alkotnak Irakban és Bahrainban. Az arab vezetők vallási indíttatású polgárháborútól tartottak. Teherán szorgalmazta a társadalmi igazságosság helyreállítását a Közel-Keleten és véget akart vetni a korrupt politikai uralomnak nemcsak ebben a régióban, de az egész világon. Az új iráni rendszer támogatta Dél-Afrika fekete bőrű lakosságát, Afrika fejlődő országait, Kubát és természetesen a Palesztin Felszabadítási Szervezetet. Az új iráni vezetés ellenezte mind az amerikai, mind a szovjet világuralmi törekvéseket és ezért távol tartotta magát a Kelet-Nyugat konfliktustól. Érthető tehát, hogy a radikális síiták által irányított teokratikus kormány aggodalmat váltott ki a szunnita arab országok körében. Végül is Irak volt az, amely a többi arab ország pénzügyi támogatásával támadást indított Irán ellen, hogy még időben leszámoljon a teokratikus rendszerrel, mielőtt annak lesz elég ideje ahhoz, hogy megszilárduljon. A háború azonban elhúzódott és rendkívül sok áldozatot követelt.

Irán sokkal erősebbnek és szervezettebbnek bizonyult, mint ahogy arra Szaddam Husszein számított. Az iraki invázió megkönnyítette az új rendszer vezetőinek, hogy maguk mögé állítsák az irániak millióit. Így a múltból és a közel múltból származó ellentétek elveszítették jelentőségüket a fenyegető külső veszély hatására. Még a háború első évében nagy többséggel hagyták jóvá az irániak - népszavazás keretében - az új alkotmányt. Azok, akik továbbra is szemben álltak az új rendszerrel - ezek közé tartoztak a Szovjetunió által támogatott baloldali csoportok - kemény megtorlásban részesültek. Az új rendszer ezzel igazolta azt, hogy ő maga is használja azokat a kemény módszereket (kínzások, illegális bebörtönzések), amelyek miatt a sah rendszerét elítélték.

Iraknak nem sikerült legyőznie az iráni forradalmat és a nyomában létrejött teokratikus rendszert, ugyanakkor elérte, hogy az iszlám forradalom nem terjedt tovább, és Irán befolyása határainál véget ért. A nyolc éves véres háborúnak tehát csupán annyi volt az eredménye, hogy Irak és az Öböl-államok síita lakossága nem követhette az iráni modellt, noha szimpatizáltak az új rendszerrel és szerettek volna Irán nyomdokaiba lépni.

Az iráni teokratáknak csak Libanonban sikerült nagyobb befolyáshoz jutniuk az ott folyó polgárháborúba történő beavatkozással. A Hezbollah nevű szervezet szoros szövetségre lépett Iránnal és Teherán pénzügyi, valamint katonai támogatásával harcolt a libanoni szunnita és keresztény frakciók ellen. Később a Hezbollah Izraellel is felvette a küzdelmet. Mivel a Hezbollahot a nemzetközi közösség többsége terrorista csoportosulásnak tekinti, így Irán a terrorizmus támogatójának a szerepkörébe került. Ez fokozta Irán elszigetelődését a nemzetközi életben. Az idő multával és a libanoni polgárháború befejezésével a Hezbollahnak sikerült saját bázisát létrehoznia, és ma már nem szorul Irán támogatására. Ennek ellenére Teherán és a Hezbollah kapcsolata továbbra is szorosnak mondható.

Az új síita teokratikus rendszer hatalomra jutásával a sah nagyhatalmú politikai rendőrségének: a SAVAK-nak a munkatársait, továbbá a sah támogatóinak többségét, a polgári és katonai vezető réteg nagy részét nemcsak eltávolították, de ki is végezték. A politikai kivégzésekre gyakorlatilag bírósági tárgyalás nélkül került sor. Az áldozatok között megemlíthetjük Amir Abbas Hoveida korábbi miniszterelnököt. Dr. Sapur Bakhtiar-t, aki szintén kormányfő volt, 1991-ben Párizsban gyilkolták meg egy kudarcot vallott merénylet után. A sah sorsát már ismertettük, itt csak arra utalunk, hogy végül is Anvar Szadat egyiptomi elnök adott neki menedékjogot és az iráni uralkodó 1980. július 27-én Kairóban halt meg.

A síita papság hatalomra kerülése nyomán csökkent az a külföldi befolyás Iránban, amelyet lehet a nyugati világot irányító birodalomépítő erők imperialista befolyásának is nevezni. Miután csökkent a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hatalma, ennek nyomán Irán nemzeti vagyonát is igazságosabban osztották szét. A demokratikus eljárások is nagyrészt megmaradtak. A forradalom utáni politikai struktúra megtartotta ugyan a demokrácia számos elemét, mégis az egyéni emberi jogokat és a közösségi politikai szabadságjogokat sértő erőszakosságok az új rendszerben is elérték a sah rendszerében kialakult brutális szintet. Jelenleg is - miként korábban is a monarchikus rendszerben - napirenden vannak a kínzások, a másként gondolkodók letartóztatása, a rendszer bírálóinak elhallgattatása, meggyilkolása. Külön kiemelendő a nőkkel szembeni hátrányos intézkedések gyakorlata. Elnyomják a vallási kisebbségeket is, különösen a bahai hitvallás követőit, akiket eretnekeknek nyilvánítottak. A bahai szekta mintegy kétszáz tagját megölték vagy kivégezték, több százat bebörtönöztek, tízezreket pedig megfosztottak munkahelyüktől, nyugdíjuktól, üzleti vállalkozásaiktól és tanulási lehetőségeiktől. Országos szinten betiltották a bahai szekta szervezeteinek a működését. E hitvallás követőinek a szent helyeit, ereklyéit és temetőit elkobozták, feldúlták, vagy teljesen lerombolták.

[A bahai hit az iszlámból, illetve a bábi vallásból kinőtt új és független világvallás. A bábi vallást Mirza Muhhamad Ali (1819-1850) alapította. Azt állította magáról, hogy ő az a rejtőzködő imám, akinek az újra eljövetelét az iszlámban ugyanúgy várták, mint a kereszténységben Jézus Krisztus visszatérését. Mirza Muhhamad Ali magát "el Báb"-nak, azaz a Kapunak nevezte, ugyanis rajta, mint kapun keresztül lehet eljutni Istenhez.

A bahai hit alapítója - Baha'u'llah - Mirza Husayn Ali 1817-től 1892-ig élt. Tanítása szerint ő maga Isten jelen korra rendelt megnyilvánulása. Isten rajta keresztül szól az emberiséghez, s így vezeti a benne hívőket. Baha'u'llah azt tanította, hogy a nagy világvallások legfőbb szellemi tanításai egyetemesek. Eltérések csupán az adott társadalom megszervezésére vonatkozó parancsolatokban találhatóak. A bahai hit a férfiak és a nők egyenjogúságát, az egyetemes oktatást, az igazság befolyásolástól mentes szabad keresését, a törvény előtti egyenlőséget, az előítéletek minden formájának az eltörlését, továbbá a vallás és a tudomány egymást kiegészítő voltát hirdeti. Ez a vallási közösség tiltja az alkohol és a kábítószer fogyasztását, és ellenzi a házasságon kívüli nemi kapcsolatot.

A bahai hit híveinek száma 5 és 6 millióra tehető az egész világon. Ennek a vallási közösségnek nincsenek papjai. Közösségeiket helyi és országos szinten egy-egy évre megválasztott úgynevezett "Szellemi Tanácsok" irányítják. Világszinten a vezetést az Igazság Egyetemes Háza látja el, ennek székhelye az izraeli Haifában van, a Karmel-hegyen. Jelenleg a világ 181 országában működik Országos Szellemi Tanács. Egy-egy bahai templom minden kontinensen található. Az európai templom a németországi Frankfurt-am-Main mellett áll. A legnépesebb egyházi közösségek Indiában (1,5 millió fő), Iránban (300 ezer fő) és az Egyesült Államokban (120 ezer fő) működnek.]

A síita forradalom kiközösítette Iránt mind az úgynevezett kapitalista, mind a korábban szocialistának nevezett világból. Ennek gazdasági következményei is voltak, hiszen az Egyesült Államok ma sem rendezte viszonyát Iránnal, és bizonyos kereskedelmi szankciók is érvényben vannak. Belpolitikailag viszont a síita forradalom lehetővé tette egy olyan politikai rendszernek a kifejlődését és megszilárdulását, amely belső erőkre támaszkodik. Ez a belülről vezérelt rendszer képes bizonyos reformok végrehajtására is. Így például 1997-ben, amikor a reformbarát Mohammad Khatamit választották államelnöknek, sikerült neki fontos reformokat keresztül vinnie. Az iráni társadalomban egyre nagyobb szerephez jut az Internet információs rendszerének a használata. 2005-ben már 8 millióan használták ezt egymás tájékoztatására.

Irán, valamint a dollár és az euró párharca

Aki tanulmányozza a közelmúlt történelmét, az kénytelen belátni, hogy a háborús konfliktusok mögött mindig fellelhetőek a gazdasági és pénzügyi érdek-összeütközések is. Jelenleg különösen a pénzügyi természetű konfliktusok jutottak fontos szerephez. A geopolitikai feszültség az Egyesült Államok és Irán között nem csupán Irán nukleáris fegyverkezéssel kapcsolatos szándékai miatt éleződött ki. A konfliktus kiéleződésében fontos szerepet kapott Teheránnak az a törekvése, hogy létrehozza a kőolaj világkereskedelmének új központját, ahol a petrodollár szerepét a petroeuró veszi át. Az iraki háborúhoz hasonlóan az Irán elleni katonai fellépésnek is a petrodollár monopolhelyzetének a védelme az egyik meghatározó motívuma. A "petrodollar-recycling" (a kőolajért kapott dollármilliárdok visszaforgatása a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia pénzügyi intézményeihez) rendszerét akarják fenntartani.

Már utaltunk rá, hogy a teljesen fedezet nélküli papírpénzé átalakított dollár csak úgy tudta megőrizni 1971 óta világvaluta szerepét, hogy a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának sikerült elérnie, hogy kizárólag csak dollárért lehessen hozzájutni az energiahordozókhoz - elsősorban a kőolajhoz. A dollárnak valójában ez az egyetlen fedezete maradt meg, s ez biztosította számára az első számú világpénz státuszának megőrzését. Amikor Szaddam Husszein iraki elnök elhatározta, hogy euróért bocsátja áruba országa kőolaját, nyomban megromlott a viszonya a Nyugattal. Amikor Teherán 2005-ben bejelentette, hogy kialakítja a kőolaj euróban bonyolódó piacát, akkor vele szemben is megszigorodott a Nyugat magatartása.

Ma már nyilvánvaló, hogy Irak lerohanására sem amiatt került sor, hogy a világnak védekeznie kellett Szaddam Husszein tömegpusztító fegyverei ellen, minthogy ezek nem léteztek. Az is egyértelmű, hogy nem a nemzetközi terrorizmus megfékezése miatt volt szükség Irak energiahordozóinak az ellenőrzésére. A Nyugat legfőbb hatalmi eszközét - a világpénz előállításának és forgalmazásának a monopóliumát - kellett megőrizni Irak pénzügyi támadása ellen, amit az euróra való áttéréssel indított meg. A dollár és a dollárra alapozott pénzrendszer összeomlik, ha nincs biztosítva, hogy az elsőszámú energiahordozóhoz kizárólag a dollár segítségével lehessen hozzájutni. A Nyugat gazdasági és katonai hegemóniájának a fenntartásához elengedhetetlenül szükség van a dollár világpénz-monopóliumának a fenntartására. Ezt úgy lehet elérni, ha csak dollárért lehet hozzájutni a kőolajhoz a világpiacon.

Az Egyesült Államokban már kellő számú dokumentum került elő, amely bizonyítja, hogy a Bush-Cheney kormányzat kezdettől fogva el akarta távolítani Szaddam Husszeint. A demokrácia terjesztése nem jelentett mást, mint olyan Amerika-barát rendszer hatalomra segítését, amely tartósan biztosítja az országban található energiahordozók ellenőrzését, s amely visszaállítja a dollár monopolhelyzetét az iraki kőolaj-kereskedelemben. Másként megfogalmazva: a petrodollárnak le kellett állítania a petroeuró előrenyomulását. Az az úgynevezett neokonzervatív stratégia, amely így próbálta a nemzetközi pénzügyi és korporációs oligarchia hegemóniáját megszilárdítani, nem számolt azzal, hogy Irán is a petroeuró rendszert kívánja bevezetni a kőolaj nemzetközi kereskedelmében, s Oroszország is már megtette a kezdő lépéseket ezen az úton az Európai Unióval folytatott kereskedelemben.

A nemzetközi közösség már 2003-ban tanúja lehetett a petrodollár körüli feszültségek, és a kimerülőben lévő kőolajtartalékok miatti konfliktusnak. Ez a súlyos világprobléma közelről érinti az Európai Uniót, Oroszországot, Kínát, valamint az Egyesült Államokat. Ma már tudjuk, hogy amikor 2000. szeptemberében Szaddam Husszein bejelentette, hogy Irak többé nem fogadja el a dollárt a kőolajért, s bejelentette, hogy áttér az euróra, akkor ezzel rendszerének a sorsát is megpecsételte. Szaddam Husszein gazdaságilag jól döntött, mert hiszen az euróra való áttérés megnövelte Irak jövedelmét azáltal, hogy az euró átváltási aránya növekedett a dollárral szemben. A nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia számára viszont elkerülhetetlenné tette az országa elleni inváziót, amit elsősorban a hegemóniája alatt működő amerikai kormányzattal hajtott végre.

Miközben a nyilvánosság számára az Irán ellen készülődő akciókat úgy tüntetik fel, mint Teherán nukleáris ambícióinak következményeit, a ki nem mondott pénzügyi és gazdasági okot az jelenti, hogy Irán független kőolaj-börzét kíván létrehozni, ahol ezt a fontos energiahordozót euróért lehetne beszerezni. Teherán így rivalizálna a New York-i NYMEX-szel (New York Mercantile Exchange Rate - New York-i Kereskedelmi Tőzsdei Árfolyam) és a londoni IPE-vel (International Petroleum Exchange - Londoni Nemzetközi Petróleum Árfolyam), euró-alapú kereskedelmi mechanizmusokat használva. Ha tehát az Egyesült Államok nem avatkozik be kellő időben, akkor az euró fontos szerephez jut a nemzetközi kőolaj-kereskedelemben. Tekintettel az Egyesült Államok történelmi csúcsot döntő külkereskedelmi és költségvetési deficitjére, továbbá arra, hogy az amerikai államadósság elérte a 8, 2 trillió dollárt, Teheránnak ez a lépése kényes időpontban mérne csapást a dollár monopóliumára a világ kőolaj-piacán.

2004-ben és 2005-ben számos terv készült az Egyesült Államok tervezési központjaiban a különböző eszközöket felhasználó beavatkozásra. Az egyik ilyenről a "The American Conservative" című lap számol be, 2005. augusztus 1-jei számában. Az elkészült katonai tervek szerint "Ín Case of Emergency, Nuke Iran", vagyis szükséghelyzet esetén atomfegyvert kell bevetni Irán ellen, írja a cikk szerzője, Philip Giraldi, aki hivatásos hírszerző volt. Giraldi szerint egy Amerika területén végrehajtott 2001 szeptember 11-éhez (9/11) hasonló újabb terrortámadás esetén, Dick Cheney alelnök és az ellenőrzése alatt álló Pentagon, nem habozna taktikai nukleáris fegyvereket bevetni Irán ellen, még akkor is, ha a teheráni kormánynak semmi köze nem lenne ehhez a terrortámadáshoz.

Az alelnök hivatalának az utasítására az Egyesült Államok stratégiai parancsnoksága (STRATCOM) tervet készített, amelyet akkor hajtanának végre, ha egy újabb 9/11 típusú terrorista cselekményre kerülne sor az Egyesült Államokban. Ez a terv lehetővé tesz nagyméretű légitámadást Irán ellen taktikai nukleáris fegyverek felhasználásával. Iránon belül több mint 450 olyan stratégiai célpontot vesz a támadási-terv számításba. Ezek a célpontok különleges vasbeton burkolattal vannak megerősítve vagy mélyen a föld alá telepítették őket, s így hagyományos fegyverekkel nehezen elérhetőek. Ezért részesítik előnyben a tervezők a taktikai nukleáris fegyverek bevetését. A tervezésben részt vevő több magas rangú tiszt kifogásolta, hogy Irán ellen ki nem provokált támadást kellene végrehajtani nukleáris fegyverekkel. Giraldi szerint azonban ezek a magas rangú tisztek mind féltik állásukat, és ezért ellenérzésüknek nem adtak nyíltan hangot.

A Washington Post ugyanazon a héten, amikor a The American Conservative-ban megjelent Giraldi írása, közzé tett egy hírszerzői felmérést (National Intelligence Estimate, NIE - Országos Hírszerzési Becslés) Irán nukleáris programjáról. E szerint Irán mintegy tíz év múlva lesz képes előállítani a nukleáris fegyver kulcsfontosságú alkatelemeit. Ez a korábbi becslés ötéves időtartamát megduplázza. A Washington Post kiemeli, hogy ez a felmérés az Egyesült Államok hírszerzési szakértőinek konszenzussal létrejött álláspontján alapul. Kérdés ezek után az, hogy Cheney alelnök mivel tud majd megindokolni egy Irán elleni fellépést, ha sor kerül a feltételezett újabb terrortámadásra Amerika területén, amelyhez azonban Teheránnak nincs semmi köze.

A választ megközelíthetjük az Irak elleni invázió elemzésével. Az Egyesült Államokat valójában gazdasági és pénzügyi motívumok késztették az iraki kormány megdöntésére. Az 1971 óta 100 %-osan fedezetlen papírpénzzé vált FED-dollár - egy magánbank magánbankjegye - azért tudta mégis betölteni a világpénz szerepét, mert az Egyesült Államok kormányzatát a háttérből irányító globális pénz- és korporációs oligarchia el tudta érni, hogy kizárólag dollárért lehessen beszerezni kőolajat. Ha viszont az euró fokozatosan kiszorítaná a petrodollárt jelenlegi monopol helyzetéből, akkor ez a körülmény rákényszerítené az Egyesült Államokat, hogy jelentősen megváltoztassa adózási és hitelezési politikáját, valamint külkereskedelmében és energiaellátási stratégiájában is alapvető változásokat hajtson végre. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a világ kőolajtermelése jelentősen már nem fokozható. Ezért megnőtt a meglévő lelőhelyek és tartalékok fontossága. Ezzel is összefügghet az, hogy az Egyesült Államok jelenlegi neokonzervatív vezetése hajlandónak mutatkozik komoly stratégiai és taktikai kockázatokat vállalni a Perzsa-öböl térségében. A valódi cél tehát a petrodollár hegemóniájának megőrzése és az ehhez szükséges hosszú távú katonai jelenlét infrastruktúrájának a kiépítése. Mindez szükséges ahhoz is, hogy az Egyesült Államok, mint a jelenlegi egyetlen szuperhatalom, globális vezető szerepét fenntarthassa.

Jelenleg az is a petrodollár előnyös helyzetét segíti elő, hogy számos technikai akadály nehezíti ez euró-alapú kőolaj-kereskedelmi rendszer létrehozását. Így például hiányzik egy euróra alapozott kőolaj árazási módszer, amely mérvadónak fogadható el a kőolaj minőségi mutatói és a kitermelési költségei alapján. A jelenleg használatos ún. kőolaj-markerek, így a West Texas Intermediate (WTI) crude, vagyis a Nyugat-Texas-i Közvetítő nyersolajár, valamint a Norway Brent és a UAE Dubai (United Arab Emirates - Egyesült Arab Emirátusok) kőolajár a mérvadó. Irán azonban már 2003 nyara óta euróban kéri a vételárat az európai országoktól, illetve az Ázsiában használatos elszámolási valutaegységben, az ACU-ban. (Az ACU az Asian Clearing Union - Ázsiai Valuta-elszámolási Unió kereskedelmi célokra használt elszámolási pénzegysége) Teherán ennek ellenére nem tudta elérni, hogy a kőolaj árazási rendszere ne a dollár dominanciája alatt történjen továbbra is.

2004 júniusában ezért keltett nagy figyelmet Iránnak az a bejelentése, hogy létrehozza saját kőolaj börzéjét. Ez a bejelentés már jelezte, hogy az iráni kőolaj börze és a Londoni Nemzetközi Petróleum Tőzsde, valamint a New York-i Kereskedelmi Tőzsde között éles verseny fog kialakulni. A londoni és a New York-i kőolaj tőzsde amerikai konzorcium tulajdonában van és egy Atlantában székelő korporáció, az Intercontinental Exchange nevű cég működteti. Az euró-alapú iráni kőolaj tőzsde megnyitása tehát jelentősen befolyásolja a világgazdaságot. 2003 közepén Irán áttért az euróra és az ACU-ra. Az iráni kőolaj-tőzsde egyben azt is jelenti, hogy megjelenik egy negyedik kőolaj-marker a világpiacon, amely már eurót használ. A kőolaj-marker - mint már utaltunk rá - a kőolaj minőségi mutatói és kitermelési költségei alapján kialakított standard, azaz irányadó világpiaci termékszabvány és árszint. Ennek a negyedik kőolaj-markernek a megjelenése eltávolítja a technikai akadályokat a széles körben használt petroeuró rendszer működésének az útjából.

Ha csak a közgazdasági és pénzügyi szempontokat vesszük figyelembe, a petroeuró rendszer létrejöttét természetes következménynek lehet tekinteni, hiszen az Európai Unió lényegesen több olajat importál az OPEC-országok kőolaj kitermelőitől, mint az Egyesült Államok. Ennek ellentételeként az Európai Unióból érkezik a Közel-Keletre az export áruk 45 %-a.

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia tulajdonában levő tömegtájékoztatási intézmények ezekről az összefüggésekről hallgatnak. Arról azonban már szórványosan tájékoztatnak, hogy az Egyesült Államok 100 %-osan magántulajdonban lévő központi bankja, a Federal Reserve, komoly nehézségekkel fogja szembetalálni magát már 2006 első félévében, amikor is a kőolaj vásárlók már választhatnak a között, hogy mondjuk 60 dollárért vegyenek egy hordó kőolajat a NYMEX és az IPE standard-je szerint, vagy pedig 45-50 euróért vásároljanak egy hordó kőolajat az iráni kőolaj-börze euró-standard-je szerint. Ez a számítás abból indul ki, hogy az euró továbbra is fenntartja jelenlegi 20-25 %-os fölényét a dollárhoz viszonyítva. Ez azt is jelenti, hogy az Egyesült Államok sem pénzügyileg, sem gazdaságilag, sem katonailag nem avatkozik be ebbe a folyamatba.

A beinduló teheráni kőolaj-börze bevezeti a petroeurót árfolyam-fedezeti ügyletek kötése és általában kockázatfedezés céljából. Ez alapvetően más dinamizmust visz be a világ legnagyobb piacára a kőolaj és földgáz globális kereskedelmébe. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok többé nem lesz képes erőfeszítések nélkül hitelek kreálni, mégpedig úgy, hogy az Egyesült Államok kormánya kincstárjegyek formában hitelleveleket bocsát ki, amelyeket a Federal Reserve fedezetlen csekkekként átvesz. A dollárhitelekhez való hozzáférés megnehezedése csökkenti a likviditását, ami viszont szükségszerűen a dollár értékvesztéséhez vezet.

Egyelőre még nem lehet tudni, hogy Iránnak ez a nagy horderejű lépése sikeres lesz-e vagy sem és azt sem lehet tudni, hogy mikor és milyen ellenlépést vált ki az Egyesült Államok részéről. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy ha beindul az euró alapú kőolaj kereskedelem iráni központtal, akkor az egyben a közel-keleti petrodollár hadviselés újabb szakaszához is elvezet. Iránnak erre a lépésére objektív okokból is számítani lehetetett, hiszen a kitermelés lényegében elérte a felső határát és az Egyesült Államokba és a Nagy-Britanniába irányuló kőolaj-export csökkenése napirenden van. Ami várhatóan kibontakozik, az küzdelem a legfontosabb energiahordozót közvetítő világvaluta ellenőrzéséért. Ha Irán kőolajtőzsdéje sikeres alternatívát nyújt a nemzetközi kőolaj-kereskedelemben, akkor az komolyan megkérdőjelezi a londoni és a New York-i pénzügyi központoknak a hegemóniáját.

E tanulmány írásának időpontjában még nem álltak olyan megbízható információk a rendelkezésünkre, amelynek alapján megerősíthetnénk, hogy a 2006. március 20-ára tervezett megnyitásra valóban sor került-e. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének folyamatban az előkészületek. Utalunk arra is, hogy 2003-ban és 2004-ben mind Oroszország, mind Kína jelentősen megnövelte az euróban lévő tartalékait és egyre inkább használja az Európai Unió valutáját, mint második tartalékvalutát. Kína 2005. júliusában újraértékelte hivatalos pénzegységét a "renminbi jüant", amelyet a Kínai Népköztársaság Központi Bankja bocsát ki. (Renminbi azt jelenti, hogy "népi valuta".) Ez a lépése egybe volt kapcsolva azzal, hogy a jüan értékét elválasztották a dollártól és a dollár helyébe egy olyan "valutakosár" lépett, amely tartalmazza a jent, az eurót és a dollárt. Kínának ez a valutaátértékelése nyomban csökkentette 2%-kal a kőolajimport havi költségeit. Egyelőre azonban még mindig a kőolaj ára dollárban van meghatározva és így az amerikai valuta szerepe a meghatározó.

Az kétségtelen, hogy az euró alapú kőolaj kereskedelemre vonatkozó iráni lépések közgazdaságilag logikusnak tekinthetőek. Gyakorlatilag azonban számos leküzdhetetlen akadály mutatkozik. A teheráni kőolaj-tőzsde soha nem lehet elég vonzó a londonihoz vagy a New York-ihoz viszonyítva, ahol a kereskedők már egy jól kiépített hálózatot és kapcsolatrendszert vehetnek igénybe. A távoli Kish-szigetre telepített börze nem rendelkezne képzett helyi munkaerővel, amely ezt a sok ismeretet és tapasztalatot igénylő munkát el tudná végezni. A kereskedőknek egy hírhedten korrupt bürokráciával kellene együttműködniük. Hiányoznának a jól átlátható pénzügyi szabályozók és a korszerű bankrendszer. Mindehhez hozzá kell számítani a Londonban és New Yorkban meglévő csúcstechnológiájú infrastruktúrát, ami itt hiányozna. Ez a sziget izolálva lenne földünk elektronikus kereskedelmi struktúrájától, amelyen ma a világkereskedelem nyugszik.

Irán nem tagja a Világkereskedelmi Szervezetnek, a WTO-nak. Ezért azok a kőolaj-kereskedők, akik Kish-szigetre költöznének, nélkülöznék azt a jogi struktúrát, amelyre a szerződések megkötésekor támaszkodhatnának, és amely biztosítaná a szerződéses garanciák kikényszeríthetőségét. További nehézséget okozna az iszlám jog, a sarija jelenléte. A nyugati olajvállalatok alkalmazottai elviselnék ezeket a terheket, hiszen oda kell menniük, ahol a kőolaj található. Ugyanez azonban már nem érvényes az úgynevezett "future"-rel kereskedőkre. (A "future" határidős szerződést jelent és "forward" szerződésnek is nevezik. A "future" gyakran használt tőzsdei határidős ügylet.)

Az említett hátrányokra tekintettel nem meggyőző Teheránnak az az érvelése, hogy a közel-keleti olajmezők közelsége segít leküzdeni a fenntartásokat, különösen a mai elektronikus technikát alkalmazó információs korszakban. A kőolaj teszi ki Irán exportjának a 80, az ország nemzeti össztermékének (GDP-jének) a 45 és az állami bevételek 60 %-át. Irán jelenlegi kiegyensúlyozatlan gazdasági helyzetében az olajbevételek akár csekély kiesése is pénzügyi, gazdasági és politikai válságot okozhat.

Irán tervbe vett euró-alapú kőolaj-tőzsdéje tehát komoly diplomáciai és vallási problémákat okozhat. Irán, mint a Kőolajtermelő Országok Szervezetének, az OPEC-nak a tagja, kötve van szigorúan meghatározott kvótákhoz. Az iszlám jog pedig azért okozhat nehézséget, mert a Korán tiltja a kamat szedését és a kamat fizetését. A már említett "future" szerződések pedig mindig tartalmaznak kamatfizetési rendelkezéseket is tekintettel a pénznek arra tulajdonságára, hogy az idő múlásával is össze van kapcsolva.

Ha Iránnak mégis sikerülne egy euró-alapú kőolaj-tőzsdét létrehoznia, ez még nem jelenti azt, hogy ténylegesen változtatni tudna a dollár uralkodó helyzetén. Egyes szakértők szerint még egy sikeres ilyen börzének sem lenne hosszú távú hatása. Mihelyt a kereskedők és a többi üzleti szereplő alkalmazkodott az euró-alapú kereskedéshez és elszámoláshoz, többé már nem lesz okuk arra, hogy folyamatosan eladják dollár-tartalékaikat és azért euró vásároljanak. Mindössze annyi fog történni, hogy új szinten stabilizálódik a dollár és az euró viszonya a nemzetközi kereskedelemben.

Ezt erősíti meg a Persian Journal 2006. április 2-i száma, amely szerint elhalasztották a szóban forgó kőolaj-börzének a perzsa újév - március 21 - alkalmából történő megnyitását. A lap szerint Irán még mindig ragaszkodik elképzeléséhez, amit a jelenlegi iráni elnök Mahmoud Ahmadinejad kezdeményezett. Irán gazdasági és pénzügyi minisztere, Danesh-Jafari változatlan optimizmussal állítja, hogy a tervezett euró-alapú olaj-börze nemcsak Irán, hanem a Perzsa-öböl egésze számára előnyös lenne. A miniszter szerint a világ kőolaj fogyasztásának 60 %-át, földgáz fogyasztásának 25 %-át a Perzsa-öböl menti államok fedezik, és ezért nincs szükség arra, hogy ezzel kapcsolatos kereskedelmet New York-ból, illetve Londonból bonyolítsák. Danesh-Jafari arra is utalt, hogy Irán ki akarja vonni magát az Egyesült Államok pénzügyi és gazdasági problémáinak következményei alól és az energiahordozók igazságos globális elosztásának a híve.

Irán és Kína együttműködése

2004. október 28-án Irán és Kína aláírt egy nagy volumenű kőolaj és földgázszállítási szerződést, mintegy százmilliárd dollár értékben. Ázsia rendkívül gyorsan fejlődő óriása kőolajszükségletének 13%-kát Iránból szerzi be. Az Egyesült Államok iraki invázióját követően az Egyesült Államok által működtetett Ideiglenes Koalíciós Hatóság érvénytelenítette azokat a kőolaj-szállítási szerződéseket, amelyeket Bagdad 1997 és 2002 között kötött Franciaországgal, Oroszországgal, Kínával és más államokkal. Ezeknek az érvénytelenített szállítási szerződéseknek az értéke meghaladja az 1100 milliárd dollárt és kiélezte a feszültséget egyrészt az Egyesült Államok, másrészt az Európai Unió, Oroszország és Kína között. Peking attól tart, hogy ha az Egyesült Államok támadást intézne Irán ellen is, akkor Kína Iránba eszközölt kőolaj-befektetései hasonló sorsra jutnának. Amerikának, amikor erőfeszítéseket tesz a petrodollár hegemóniájának a további fenntartására és ezért vállalja egy Irán elleni támadás kockázatát, számolnia kell azzal, hogy pontosan a kőolaj-kérdés miatt veszélybe sodorhatja Washington és Peking kapcsolatait. Már az eddigiekből is látható, hogy az Iránnal kapcsolatos feszültség okaként Irán nukleáris törekvései vannak előtérbe állítva, de valójában ezeknél fontosabb érdekek játszanak szerepet.

George W. Bush második elnökségi időszaka lassan félidőhöz érkezik. Ha mégis vállalja ez a kormányzat a konfrontációt Iránnal, akkor erre valószínűleg a második elnöki időszak végéig sor kerül. Az elnök 2006. március 28-án nagyarányú változtatásokat eszközölt saját hivatali apparátusában. Menesztette a Fehér Ház eddigi hivatali vezetőjét, Andy Card-ot és helyére Joshua Bolton-t nevezte ki. Bush neokonzervatív stratégiáját egyre több bírálat érte a washingtoni törvényhozás részéről. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy menesztette korábbi bizalmasát, Andy Card-ot. A bírálat tárgyát képező neokonzervatív stratégiának fontos részét képezik az Iránnal kapcsolatos tervek. A jelek szerint nem lehet ugyanazt a módszert alkalmazni, mint Irak esetében, mivel Irán sokkal nagyobb ország és sokkal erősebb hadserege van. Nem lehet egyszerűen megismételni a "Shock and Awe" (döbbenet- és rémületkeltés) taktikáját, mivel Irán fejlett hajóelhárító rakétákat helyezett el Abu Musa szigetén és ily módon szorosan ellenőrzése alatt tartja a Hormuzi szorost, amelyen keresztül haladnak a kőolajszállító tankhajók.

Felmerül a kérdés, hogy a Fehér Ház új vezetésében valóban érvényesülnek-e majd új szempontok is és milyen ötletekkel tudnak a kinevezett új személyek előállni. A neokonzervatív irányvonal mögött nagy befolyású pénzügyi és korporációs hálózat áll. Ennek érdekében állhat, hogy még 2006-ban tegyen egy kétségbeesett kísérletet az euró által dominált nemzetközi nyersolaj-kereskedelem megakadályozására. Érdemes utalni arra, hogy indiai szakértők szerint egy Irán elleni amerikai intervenció súlyos következményekkel járna az Egyesült Államok számára. A nemzetközi terrorizmus elleni harcot is megnehezítené, nem említve azokat a károkat, amelyeket az amerikai gazdaságnak okozna.

Egy sikeres iráni kőolaj-tőzsde következményei

Ha Teheránnak sikerülne tető alá hoznia a tervezett euró alapú kőolaj-börzét, az megszilárdítaná a petroeurót, mint alternatív kőolaj-kereskedelemben használatos világvalutát. Mivel ez érinti a petrodollár jelenlegi hegemón helyzetét, ezért fokozatos megközelítésre van szükség, hogy ennek a hátrányai ne idézzék elő a petrodollár meredeken zuhanó esését az ezzel együtt járó gazdasági hátrányokkal. Szükség van arra, hogy egy sokoldalú kompromisszum jöjjön létre az Európai Unió és az OPEC-országok között. Egy ilyen kompromisszum kétségtelenül előnyösebb, mint egy "Operation Iranian Freedom" (Iráni Felszabadítási Hadművelet) vagy egy olyan CIA által támogatott államcsíny, amelyet 1953-ban hajtottak végre.

A Monterey Institute of International Studies (a Nemzetközi Tanulmányok Monterey Intézete) óvja Washingtont, hogy megelőző csapást mérjen Irán nukleáris létesítményeire. Az Intézet szakértői szerint egy ilyen támadás többféle módon is hátrányosan érintené az Egyesült Államok érdekeit, nemcsak a Közel-Keleten, de világszinten is. Először is, nincs semmi bizonyíték arra, hogy Irán a nemzetközi jogba ütköző illegális nukleáris programot hajtana végre. Egy ilyen támadás Irán ellen, történne az Amerika vagy Izrael részéről, minden valószínűség szerint megerősítené Irán nemzetközi helyzetét és csökkentené az Irán ellen életbe léptetett nemzetközi szankciók hatását.

Egy közelmúltban ismerté vált nemzeti hírszerzői becslés (National Intelligence Estimate, NIE) ugyan igyekszik kicsinyíteni Irán nukleáris fegyverprogramját, mégis nem lehet kizárni, hogy a Bush-kormányzat a nukleáris fegyver potenciális veszélyességét használja majd ürügyként egy tervbe vett intervencióhoz. Irak esetében sem a feltételezett, de valójában nem létező tömegpusztító fegyverek miatt került sor invázióra. Ott is a fő ok a petrodollár monopolhelyzetének a helyreállítása volt. Itt érdemes megint utalni rá, hogy különböző forrásokból továbbra is olvashatóak olyan információk, hogy Cheney alelnök és stábja esetleg egy újabb 9/11 típusú terrorista támadást használna szívesen ürügyként egy Irán elleni háborúhoz. Amennyiben Washington mégiscsak elszánná magát egy ilyen kétségbeesett katonai lépésre, az csak azt erősítné meg, hogy milyen nagy bajban van a dollárnak, mint monopolhelyzetet élvező világpénznek a helyzete.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának több olyan állandó tagja is van - köztük elsőként Kínát és Oroszországot kell megemlíteni - aki valószínűleg megvétózna egy Irán elleni határozatot. De Franciaország és Németország is ellenezne egy olyan biztonsági tanácsi döntést, amely szankciókkal járna, ha nincs kemény bizonyíték arra, hogy Irán (például egy 9/11-hoz hasonló terrorista támadás esetén) valóban felelőssé tehető terrorcselekményekért. Ha viszont az Egyesült Államok elszánná magát arra, hogy egyoldalúan lép fel Iránnal szemben és mér rá katonai csapást, az elszigetelné az Egyesült Államokat nemcsak a nemzetközi közvélemény szemében, de az ENSZ tagállamok körében is. Egyik következmény lehet az is, hogy beindul egy olyan folyamat, amikor országok egész sora mond le a dollárról, mint világpénz használatáról. Ez csak felgyorsítaná a már amúgyis beindult folyamatot és nemcsak Oroszország és Kína, de az OPEC országok is átállnának a petroeuró rendszerre. Ez bénító hatást gyakorolna az Egyesült Államok gazdaságára, és jelentősen csökkentené globális katonai szerepének tartós fennmaradását.

A nemzetközi pénz- és korporációs közösség felső vezetésének a legfontosabb döntésvégrehajtói a központi bankárok. Megbízóik utasításainak megfelelően természetesen mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy ne kelljen lemondaniuk a dollár világpénz monopóliumáról. A dollár azonban csak közvetítő közeg, az igazi problémát a reálgazdaságnak az igényei jelentik. A világgazdaság rá van utalva a Perzsa-öböl térségében található kőolaj- és földgázra, mint alapvetően fontos energiahordozókra. Valószínűleg a fejlett ipari országok együttesen fogják megakadályozni a neokonzervatívokat, hogy a katonai erőre támaszkodó jelenlegi stratégiájukat folytassák a világ legnagyobb szénhidrogén lelőhelyeinek az ellenőrzése érdekében. Ha ez a stratégia a dollár hegemón szerepének az elvesztésével jár, akkor inkább az egyoldalú katonai tervekről kell lemondani.

Tervek Irán feldarabolására

Az Irán elleni stratégia tervezői a Pentagonban számításba vették azt is, hogy Iránt nem lehet úgy megszállva tartani, mint Irakot - ezért az egyik elképzelés szerint Irán Perzsa-öböl menti tartományát: Khuzesztánt, ahol az iráni kőolaj-tartalék 90%-a található, esetleg belülről megszervezett "demokrácia-hadviselés" keretében leválasztják Iránról. Ha ez nem sikerülne, akkor katonai támadást intéznének Khuzesztán tartomány ellen, és azt elfoglalva biztosítanák a rendkívül kényes fekvésű Hormuzi szoros ellenőrzését. Khuzesztán elfoglalása azzal az előnnyel is járna, hogy az iráni hadsereg megbénulna a kőolaj szállítmányok elmaradása miatt.

A Financial Times 2006. február 23-án beszámolt arról, hogy az amerikai haditengerészet nagyszabású kutatóprogramot indított be Irán etnikai összetételének pontos feltérképezésére. Olyan irániak, akiket bevontak ebbe a szigorúan titkos programba tájékoztatták a Financial Times-t, hogy a Pentagon fel akarja térképezni, hogy milyen etnikai és más csoportoknak vannak ellentétei a teheráni iszlám kormányzattal és vajon Irán is megosztható belülről hasonló módon, ahogyan Irak is lényegében három részre szakadt, egy síita többségre, egy szunnita kisebbségre és az északi, kurdok által dominált részre.

Már utaltunk rá, hogy a Bush-kormányzat 75 milliárd dollárt kért olyan programok beindítására, amelyek elősegíthetik Irán belső rendszerének a demokratizálását. Ha sikerülne ún. demokratikus mozgalmak aktivizálásával kormányváltozást, illetve rendszerváltozást elérni Iránban, akkor azzal lényegesen olcsóbban lehetne megvalósítani, hogy ez az ország teljesítse a Nyugat elvárásait és állítsa le nukleáris programját. Teherán számol az ország esetleges felosztásával is, ezért Irán követelte, hogy Anglia vonja vissza csapatait az Irak déli részén fekvő Bassra városból, amely az iráni határ közvetlen közelében van. Teherán azzal vádolta az Egyesült Államokat és Angliát, hogy robbantásokat hajt végre és szabotázs akciókat követ el Irán olajban gazdag tartományában. Amerikai és brit részről viszont azt vetik Irán szemére, hogy az iraki polgárháborúban résztvevő felkelő csoportoknak fegyvereket szállít.

Washingtoni hírszerző körökből származó információk szerint a haditengerészet valószínűleg már konkrét terveket dolgoz ki egy szárazföldi támadás végrehajtására Irán ellen. Más vélemény szerint viszont csak arról van szó, hogy megpróbálják konkrétan felmérni és kiértékelni az iráni határ térségében meglévő feszültség okait. Az amerikai haditengerészet szóvivője, Rick Long alezredes megerősítette, hogy a tekintélyes hadiszállító cég, a Hicks and Associates kapta a megbízást az iráni etnikai csoportok feltérképezésére. Ennek az a célja, hogy az amerikai katonák jobban értsék a különböző etnikai és kulturális szembenállás okait. A felmérés természetesen összefügg egy esetleges szárazföldi háború előkészületeivel is. Az említett hadiszállító cég először Irakról készített hasonló felmérést 2003-ban. A Hicks and Associates-ről még azt érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államok legnagyobb hadiszállító cégének, a Science Applications International Corporation-nek (SAIC - Tudományos Alkalmazás Nemzetközi Korporációja) a 100 %-os tulajdonát képezi. Elemzők szerint Irán lakossága sokkal integráltabb, mint Iraké volt, noha etnikai összetétele változatosabb, mégis erős benne a nemzeti összetartozás érzése. Jól elkülöníthetőek az iráni társadalomban az iszlám síita és szunnita ágának a követői. Az etnikai csoportok is jól elkülöníthetők. Ezeknek a nemzeti kisebbségeknek az egymás közötti ellentétei gyakran erősebbek, mint a teheráni központi kormányzattal való ellentéteik. A teheráni kormányzat nem tesz közzé statisztikákat az etnikai csoportokról, amelyek elsősorban a határvidékeken élnek, így az Irakhoz és Törökországhoz közeli vidékeken és Irán Örményországhoz, Azerbajdzsánhoz, Türkmenisztánhoz, Afganisztánhoz és Pakisztánhoz közeli vidékein.

Iránt a farszi nyelvet beszélő perzsák irányítják, mert ők alkotják a lakosság többségét. Őket követik az azerik és a kurdok északon, illetve nyugaton, majd az arabok az olaj-gazdag déli országrészeken. Az iráni lakosságban még jelentős számú a türkmén, a keresztény örmények és asszíriaiak, zsidók és több kisebb nomád törzs. A már említett Financial Times interjút készített több Amerikában élő iránival, akik közül többen is elutasították, hogy együttműködjenek a haditengerészettel, mert úgy érezték, hogy ez valójában Irán feldarabolását célozza. Az Iránban élő kisebbségekhez tartozók ugyan ellenzik a teheráni teokratikus rendszert és ezért részt vállaltak a kutatómunkában, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a demokratikus átmenetet békés formában támogatják egy iráni federációt szeretnének létrehozni és ellenzik az amerikai katonai fellépést Irán ellen.

Az Ahvaz nevű emberjogi szervezet (Ahvaz Khuzesztán tartomány fővárosa) vezetőjétől, Abdiantól, aki elsősorban az Irán dél-nyugati részén élő iráni arabokat képviseli, a SAIC arról érdeklődött, hogy mi az etnikai helyzet az olaj-gazdag Khuzesztán tartományban. Pontosan tudni akarták, hogy a lakosság hány százaléka arab, és közülük hányan dolgoznak az olajkitermelésben, milyen a viszonyuk a központi kormányzathoz és az Irakban élő arabokhoz. Az amerikai katonai vezetők nyilvánvalóan jobban meg akarják érteni az etnikai viszonyokat, mint ahogy az Irak esetében történt.

Abdian azt is elmondta, hogy emberjogi szervezetét a kormányzat nem támogatja, és Teherán arra használja egy esetleges amerikai invázió lehetőségét, hogy elfojtsa az etnikai konfliktusokat, és ne orvosolja a Khuzesztánban élő arab közösség sérelmeit, amelyek a földek elkobzásával és az etnikai hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatosak. Ehhez a problémakörhöz tartozik az is, hogy a közelmúltban zajlottak le Iránban a leghevesebb etnikai összecsapások a kurdok és az arabok között. Az etnikai feszültségek mélyén gazdasági és kulturális sérelmek vannak. Elemzők azt is kiemelik, hogy az iraki változások is nagy hatást gyakoroltak, Irakban ugyanis egy új alkotmány lépett életbe, amely a föderalizmus koncepciójára épül és lehetővé tette, hogy az arab többségű országnak egy kurd származású elnöke legyen.

Az Egyesült Államok olyan tekintélyes konzervatív gondolati műhelyében, mint az American Enterprise Institute (AEI), Michael Ledeen, a machiavellista nézeteiről híres neoliberális politikai szakértő, a rendszerváltást sürgette Iránban. Ledeen-nek ez a 2005 októberében tett kezdeményezése felhördülést váltott ki az iráni ellenzékiek részéről, különösen azok körében, akik a perzsa nacionalista irányzathoz tartoznak. Ledeen az Irakban megvalósított föderalizmust akarja Iránba exportálni, és tagadja, hogy a szeparatizmus, valamint Irán feldarabolása lenne a célja. Az Irakban bevezetett föderális rendszer nagyfokú autonómiával rendelkező régiókra osztotta az országot, amelyekben az etnikai csoportok dominálnak. A központi kormányzathoz tartozó minisztériumokat is az etnikai elv szerint osztották szét. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy polgárháborús állapotok jöttek létre az országban. Éppen ezért nagyon is óvatosan kell ezeket a megoldásokat Irán vonatkozásában alkalmazni.

Mivel az Egyesült Államok iráni politikája jelenleg nem a Pentagon, hanem a Külügyminisztérium irányítása alatt áll, ezért a diplomáciai lépéseknek van elsőbbségük. A diplomácia pedig hatékonyan tudja felhasználni a szeparatista tendenciákat a teheráni központi kormányzat meggyöngítésére. Az amerikai diplomácia mozgásterét megnövelheti az a körülmény, hogy Iránt nem lehet monolit, azaz teljesen egységes, osztatlan uralom és kormányzat alatt álló államnak tekinteni. Irán előző elnöke, Mohammad Khatami 2006 márciusában keményen megbírálta utódjának, a jelenlegi államelnöknek, Mahmoud Ahmadinejad-nak az Izraelre és holokausztra vonatkozó felületes és nagyhangú megnyilatkozásait. Ebből levonható az a következtetés, hogy a jelenlegi elnök nem képviseli az egész iráni népet, sőt az egész iráni kormányzatot sem. Hasonló ez ahhoz, ahogyan a jelenlegi amerikai kormányzat sem az egész amerikai társadalom képviselője, még akkor sem, ha az új rendőrállami jellegű megszorítások bevezetésével az amerikai elnök hatalma lényegesen nagyobb, mint az iráni elnöké.

Khatami megnyilvánulásából arra is következtetni lehet, hogy Ahmadinejadot esetleg nem is választották volna meg magas tisztségébe, ha annak idején a Bush-kormányzat nem utasítja el a mérsékelt Khatami-kormányzat kezdeményezéseit Irán és az Egyesült Államok viszonyának megjavítására. Erre jó alkalmat nyújtott 2001. szeptember 11-e, amikor Irán felajánlotta segítségét Washingtonnak az al-Kaida elleni küzdelemben, minthogy ez a szervezet Iránt is fenyegette. A Bush-kormányzat azonban elutasította az iráni ajánlatot, mert ténylegesen nem volt érdekelt az al-Kaida szétverésében, illetve a nemzetközi terrorizmus valódi felszámolásában. Az a neokonzervatív érdekcsoport, amely a Fehér Házat irányítja, elsősorban abban volt érdekelt, hogy létrehozzon Irakban egy olyan katonai bázist, amely lehetővé teszi a közel-keleti és a közép-ázsiai energiahordozók feletti uralom megszerzését, miközben megvalósítja a "creative destruction"-nek ("alkotó jellegű pusztítás"-nak) nevezett programját a világnak ebben a térségben. E stratégia készítői arra számítanak, hogy ha a háború véres szakasza befejeződik, akkor tartósan ott maradnak azok az engedelmes kormányok, amelyeket Irakban, Iránban, Szíriában, Afganisztánban és a térség többi államában hatalomra segítettek.

A "creative destruction" stratégiájába nem illik a közös érdekek alapján való együttműködés egy mérsékelt iráni kormányzattal. Már önmagában az iráni hatalmi struktúrában meglévő mérsékelt frakció létezésének az elismerése akadályozza a neokonzervatív stratégia megvalósítását. Nehéz fenntartani egy agresszív teokrácia irányítása alatt álló félelmetes rendszer imázsát, amely a gonosz tengelyéhez tartozik, és az amerikai életforma halálos ellensége, ha ennek a 'lator államnak' olyan vezetői is vannak, akik a békés együttműködés hívei. Khatami a civilizációk párbeszédét szorgalmazta, és ezért a legradikálisabb mulahok kemény ellenállásába ütközött. Emiatt nem tudta maradéktalanul végrehajtani beígért reformjait és mérsékelt külpolitikájában sem tudott felmutatni kézzelfogható eredményeket. A Bush-kormányzat neokonzervatív radikálisai ezzel azt érték el, hogy Khataminak szemébe vághatták belső ellenfelei: "Békejobbot nyújtottál a hitetleneknek, és mit kaptál érte cserébe? Leköptek és megpróbálnak elpusztítani minket."

Ahogyan 2001. szeptember 11-e tragédiáját is a Bush-t körülvevő neokonzervatívok nyíltan olyan alkalomnak tekintették, amely lehetővé teszi hosszú távú geopolitikai stratégiájuknak a megvalósítását, ugyanúgy Ahmadinejad megválasztása elnökké isteni adománynak volt tekinthető a keményvonalasok számára, különösen, amikor a radikális politikus a lejáratott holokauszt-tagadás eszközéhez nyúlt. Bush elnök 9/11 után néhány nappal már úgy nyilatkozott, hogy "könnyeimen keresztül lehetőséget látok" ("Through my tears, I see opportunity"), vagyis történelmi alkalmat arra, hogy a tragédiát a hosszú távú amerikai geopolitikai stratégia érdekében kihasználja.

Ahhoz, hogy rámutassunk egy Irán elleni katonai fellépés rendkívüli kockázataira nincs szükség a szélsőséges kijelentéseket tévő Ahmadinejad megvédésére. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen Irán elleni katonai fellépés ártatlan emberek ezreinek a halálát okozná, és olyan láncreakciót váltana ki, amelynek a következményei ma még fel sem felmérhetőek. Azt azonban megkockáztathatjuk, hogy bizonyára nem csökkenteni, hanem növelni fogja a terrorizmust világszerte, és fokozni az Amerika elleni gyűlöletet. Számolni lehet globális gazdasági összeomlással, és a Nyugat valamint az iszlám világ közötti feszültség további éleződésével.

Khatami bizonyított történelmi ténynek tekinti a holokausztot és kijelentette: "Fel kell emelni szavunkat, ha egyetlen zsidót is megölnek. Ne felejtsük, hogy Hitler a nácizmus és a német nemzetiszocializmus egyik bűne ártatlan emberek meggyilkolása volt, köztük zsidóké." Khatami azt is hozzáfűzte 2006. március 1-én tartott sajtóértekezletén, hogy még akkor is, ha ezzel a történelmi ténnyel (a holokauszttal) visszaéltek és a palesztinai népre is hatalmas nyomás nehezedik, ragaszkodni kell az igazsághoz. Khatami, Ahmadinejadnak arra a nemzetközi elítélést kiváltó kijelentésére utalt, hogy a holokauszt csak mítosz, amit Izrael létezésének az igazolására használnak.

Irán egyik centrista irányzatú újságja, a Shargh, neheztelve írt arról, hogy Ahmadinejad a holokausztot a külpolitika témájává kívánja tenni. "A zsidókérdés soha nem volt probléma Irán vagy iszlám számára, ez a keresztény európaiak problémája." Még hozzáfűzte, hogy Iránnak van elég problémája a nukleáris kérdéssel, az emberi jogokkal, a szabad választásokkal, a belső politikai küzdelmekkel, s egyáltalán nincs szüksége, hogy ehhez még továbbiakat adjanak hozzá.

A rezsimváltási módszerek bevetése

A több évtizedes gondos kutatómunkával kidolgozott rezsim-lecserélési technikák gyakran hatékonyabbak, mint a fegyveres beavatkozás. Éppen ezért nyugati részről mérlegelték, hogy miként lehetne Iránban is a belső erőkre támaszkodva elérni a Nyugattal ellenséges teokratikus rendszer lecserélését. A rezsimváltás már ismert technikái szerint azzal kezdődik, hogy fokozzák a lakosság elégedetlenségét a rendszerrel szemben, és arra bátorítják a lakosságot, hogy forduljon a kormánnyal szemben. Az Egyesült Államok ezt a módszert több ízben már sikeresen alkalmazta. A Közel-Keleten legutóbb Irakban kísérelték meg így Szaddam Husszein kormányzatának a lecserélését. A Pentagon dollár-milliárdokkal támogatta azokat a menekült-csoportokat, amelyeknek felhasználható kapcsolatai voltak Irakban. Finanszírozták a Londonban működő Iraki Nemzeti Kongresszust, amelyet Ahmed Chalabi vezetett. Minthogy ezúttal a "demokrácia-business" nem működött, ezért végül is a Pentagon arra kényszerült, hogy a régi bevált módszerrel érje el a rendszerváltást. Irakban ma is folyik egy más irányú küzdelem - a belső rendszerváltásért - itt azonban a harcoló felek azok a csoportok, amelyek kiszorultak a hatalomból. Másrészt, akik ellenzik, hogy Irak tartósan amerikai megszállás alá kerüljön.

A Bush-kormányzat szakértői most azt mérik fel, hogy milyen esélye lenne egy hasonló módszerekkel végrehajtott rezsimváltásnak Iránban. Az amerikai közel-keleti politika stratégái szerint Irán nukleáris fegyvereket akar kifejleszteni, és ezt a célját el is fogja érni. Ezért jobb lenne, ha Teheránban olyan kormányzat lenne hatalmon, amely barátságos a Nyugat irányában és kész vele együttműködni. A békés rendszerváltásra vonatkozó erőfeszítések akkor kerültek a figyelem központjába, amikor Condoleeza Rice külügyminiszter a már eddigi tízmillió dollárhoz további 75 milliót kért a Kongresszustól erre a célra. Rice szerint komoly feszültség van a szabadságszerető iráni nép és a teokratikus tekintélyuralmi rendszer között. A pénzügyi támogatást elsősorban az iráni szakszervezetek kapnák, valamint egy farszi nyelvű nagy teljesítményű rádió, amely naponta 24 órán át sugározna műsort. Azt nem lehet pontosan tudni, hogy mire alapozza a külügyminiszter azt a meggyőződését, hogy jelentős méretű föld alatti ellenzéki mozgalom létezik máris, amely szemben áll Ahmadinejad elnök radikális nézeteivel.

Azért a szakszervezetek kapnák elsősorban a pénzügyi támogatást, mert Lengyelországban az 1980-as évek elején a szolidaritás szakszervezet állt a demokráciáért való küzdelem élvonalában. Egy demokratikus változásokat célzó belső forradalom kirobbantása - ha nem is olyan költséges, mint a háború viselése - de rendkívül bonyolult feladat. Meg kell oldani, hogy olyan alulról jövő mozgalom jöjjön létre, amely képes jelentős tömegeket megmozgatni a belülről történő rendszerváltás sikeres megvalósításához. Iránban kétségtelenül létezik egy erőteljes civil társadalom és ennek legfőbb bázisa az, hogy Irán lakosságának jelentős része fiatal, akik fogékonyak a nyugati civilizáció hatásaira.

Az első probléma, amit le kell küzdeni, hogy az Egyesült Államok közel-keleti politikáját ma Iránon belül egyetlen egy csoport sem vállalhatja fel nyíltan, mert akkor elveszíti a hitelességét. Lengyelországgal azért nem lehet az iráni helyzetet összehasonlítani, mert a belső forradalom eredményeként hatalomra került teokratikus rendszer nem olyan gyenge, mint Lengyelország hiteltelen kommunista diktatúrája, amellyel szemben a lengyel szolidaritás felvette a küzdelmet.

Fennáll annak a veszélye is, hogy egy nyíltan kívülről irányított mozgalom valójában a rendszert erősítené meg. Erre jó példa Venezuela esete, amikor is a kívülről irányított ellenzék Hugo Chavez elnökkel szemben valójában megerősítette a nacionalista venezuelai elnök helyzetét. Ezért Irán esetében azzal is számolni kell, hogy egy külső beavatkozással létrehozott ellenzéki mozgalom csak megerősítené Ali Khamenei ajatollahnak, Irán legfelsőbb vallási vezetőjének a helyzetét.

Felmerült az is, hogy az Egyesült Államok közel-keleti politikájának irányítói vegyék fel újra a kapcsolatot Irán Népi Szabadságharcosai (People's Mujjaheddin of Iran - MEK) nevű szervezettel, amely már régóta harcot folytat a teheráni rendszerrel szemben. Ezt a kapcsolatfelvételt azonban nagyon nehezíti az, hogy a MEK rajta van az amerikai külügyminisztérium terrorista szervezeteket tartalmazó listáján. A MEK-et azért nehéz mellőzni, mert más felhasználható ellenzéki csoport jelenleg nem létezik. Ezért egyes szakértők kezdeményezték, hogy a MEK-et vegyék le a terrorista szervezetek listájáról. A Washingtonban működő "Council for Democratic Change in Iran" (Az Iráni Demokratikus Változás Tanácsa) üdvözölte, hogy a Bush-kormányzat kész több pénzügyi támogatást nyújtani. Ugyanakkor rámutattak, hogy ma nem a pénzügyi eszközök hiánya a fő probléma, hanem az, hogy az iráni ellenzékkel szemben életbe léptetett korlátozásokat kellene felszámolni.

Valódi fenyegetés vagy csak dezinformációs kampány

E tanulmány írásának idején szinte miden nap érkeznek a hírek arról, hogy az Egyesült Államok mértékadó köreiben elkerülhetetlennek tartanak egy Iránnal kapcsolatos katonai konfrontációt. A döntéshozók egy része szerint az Irán elleni katonai akciókat nem úgy kell elképzelni, hogy azok már olyan közel vannak, hogy minden percben bekövetkezhetnek. Ezért egyes megfigyelők úgy gondolják, hogy itt elsősorban a Teheránra gyakorolt diplomáciai nyomás fokozásáról van szó. A diplomácia hatékonyságát ugyanis a megfelelően időzített és alátámasztott katonai fenyegetés fokozhatja.

Wayne White, aki az amerikai külügyminisztérium hírszerző részlegének elemzője volt, kifejtette, hogy Washingtonban megváltozott a hangnem. A kormányzat az elmúlt időben komolyan mérlegeli légi csapások sorozatát Irán nukleáris létesítményei ellen. Wayne White, aki most a Middle East Institute (Közel-Kelet Intézet) tudományos munkatársa, azt kifogásolja, hogy nem mérik fel kellő súllyal ennek lehetséges következményeit. Dick Cheney alelnök álláspontja szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem lesz képes hatékony szankciókat életbe léptetni Iránnal szemben, és ez arra kényszeríti Washingtont, hogy erő alkalmazásával akadályozza meg Teheránt a nukleáris fegyverek kifejlesztésében. Cheney alelnök környezetének hivatalosan az az álláspontja, hogy az alelnök támogatja a diplomáciai erőfeszítéseket, de minden más megoldási lehetőséget is nyitva tart.

Iráni részről több hadgyakorlatot is tartottak, amelynek során számos új fegyvert próbáltak ki, köztük három új rakétát és két új torpedót. A torpedó, amelyet a Hormuzi-szorosban próbáltak ki, a jelentések szerint képes kettétörni egy páncélozott hadihajót. Egy másik iráni fegyver a rendkívül gyors Fajr-3 rakéta állítólag képes kikerülni a radart és több célpontot egy időben eltalálni.

A Bush-kormányzat több magasrangú tisztségviselője hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok szeretné a válság diplomáciai megoldását, de nem zárhatják ki a katonai opciót. Londonból is arról érkeztek hírek, hogy a brit kormány és a legfelső katonai vezetés képviselői 2006. április 2-án felmérték egy Irán elleni amerikai esetleges támadás következményeit. A Sunday Telegraph című londoni lap szerint egy katonai akció elkerülhetetlen, ha Teherán nem tesz eleget az ENSZ Biztonsági Tanácsa felszólításának, és nem állítja uránium-dúsítási programját.

Joseph Cirincione, a Carnegie Endowment (Carnegie Alapítvány) igazgatója, a Forward című new york-i hetilapnak adott nyilatkozatában kijelentette: "Mostanáig nem vettem tudomást az Irán elleni katonai csapásméréssel foglalkozó szóbeszédről, mert hatásvadászó híresztelésnek vagy szélsőséges baloldali összeesküvés-elméletnek tartottam. A közelmúltban azonban megváltoztattam véleményemet, miután a Fehér Házhoz és a Pentagonhoz közel álló barátaim elmondták, hogy bizonyos személyek a kormányzatban már eldöntötték, hogy egyedül a katonai opció jelent megoldást és ezért ebben az irányban aktív katonai tervezés van folyamatban."

Ugyancsak a Forward 2006. április 7-i száma közli Kenneth Katzmannak, a washingtoni Congressional Research Service (Kongresszusi Kutatószolgálat, amely az amerikai törvényhozás két házának, a Szenátusnak és a Képviselőháznak az igényeit szolgálja ki) szakértőjének, a megállapítását, amely szerint a kormányzati döntéshozók egyrészt a katonai akció másrészt Irán nukleáris hatalommá válásának az eltűrése között választhatnak.

Vannak olyan szakértők is, akik szerint csak a szokásos tartalékterv készítése folyik. Azzal érvelnek, hogy Amerika háborús kimerültsége, az olajárak túlzott emelkedése miatti aggodalom és a bevethető csapatok elégtelensége valószínűtlenné teszi az Irán elleni háború megindítását. Stephen Biddle, a nagy befolyású Council of Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) egyik vezető munkatársa, szerint egy katonai akció lehetősége a háttérben mindig megtalálható. Ő azonban nem lát semmilyen nagyobb változást a folyamatban lévő Iránnal kapcsolatos politikában.

Érdekes egy már nyugdíjba vonult CIA-munkatárs, Graham Fuller, véleménye is. Ő úgy látja, hogy a katonai előkészítés hangsúlyozásának célja a nyomásgyakorlás Iránra. A sok hír a különböző háborús tervekről, támadási stratégiákról, amerikai tábornokok utazásairól, a tudatos félretájékoztatás és dezinformációs hadviselés módszereihez tartozik. A megtévesztés részét képezheti annak a "demokrácia-business"-nek, amely belülről próbálja aláásni a teheráni rendszert. A különböző demokrácia-mozgalmak aktivizálása - mint már utaltunk rá - számos országban sikert hozott és Iránban is megpróbálkoznak vele.

A jelenlegi amerikai kormányzathoz közel álló, fontos intézmény, az American Enterprise Institute, egyik munkatársa, Michael Rubin, Irán túlzott magabiztosságát tartja a legnagyobb veszélynek. A teheráni vezetők azt hiszik, hogy Amerika leragadt Irakban és elakadt az ENSZ-ben az oroszok és a kínaiak ellenállása miatt. Azt is gondolhatják, hogy már túl magasak a kőolajárak. Rubin úgy látja, hogy a washingtoni kormányzat nem csak ijesztget a katonai fellépéssel, de komolyan gondolja a cselekvést. Elsősorban a légierő és a haditengerészet mérne csapásokat, és nem az Irakban lévő szárazföldi csapatok támadnának. Rubin úgy véli, hogy egy nukleáris fegyverrel rendelkező Irán nagyobb kockázatot jelent, mint a katonai fellépés vállalása.

Kinek jár a tömegpusztító fegyverek monopóliuma?

Az eddigiekből már levonható a következtetés, hogy a világpolitika mértékadó köreinek egy részében félelmet kelt az a lehetőség, hogy Irán nukleáris fegyverekhez juthat. Ezért logikusan adódik a kérdés, hogy miért kelt ez a lehetőség olyan félelmet, amikor már létezik egy nukleáris hatalom a Közel-Keleten. Ez a hatalom Izrael, amelynek jelenleg monopol helyzete van a nukleáris fegyverkezés terén. Amikor Izrael atomhatalommá válása ténnyé vált, akkor már számítani lehetett arra, hogy hamarosan egy újabb közel-keleti ország is pályázni fog a nukleáris hatalom státuszára, hogy ellensúlyozza Izrael túlhatalmát.

Az atomfegyverek elterjedésének tilalma univerzális érdek és azonos feltételekkel kell érvényt szerezni neki. Ma már számos tény ismert arról, hogy Izrael milyen erőfeszítések árán és milyen nyugati hatalmak támogatásával jutott nukleáris fegyverhez. Ebben az időben még nem volt érvényben az Atomsorompó-egyezmény, de az akkori nukleáris hatalmak között már érvényesült az a törekvés, hogy mindegyik a maga befolyási övezetében megakadályozza a nukleáris fegyverek elterjedését. John F. Kennedy amerikai elnök komoly erőfeszítéseket tett, hogy megakadályozza Izrael atomfegyverkezését, de ez nem sikerült neki. A CIA 1963-ban már jelezte, hogy ha Izrael a világnak ebben a térségében atommonopóliumra tesz szert, akkor az arra ösztönzi, hogy keményebb magatartást tanúsítson arab szomszédaival szemben. Ez később be is bizonyosodott, mert Izrael az úgynevezett "Sámson-opciót" használta arra, hogy megfékezze azokat az erőket, amelyek el akarták pusztítani. Ma azonban új helyzet van és jelenleg ilyen fenyegetéssel, legalábbis egy ideig, Izraelnek nem kell számolnia. Az, hogy a jövőben egy ilyen veszély ismét reálissá válhat-e, számos egyéb tényező mellett Izrael jövőbeni magatartásától is függ.

Izrael állam megalakulása Palesztinában alapjaiban változtatta meg a Közel-Kelet térségének belső erőviszonyait. Izrael mai fogalmaink szerint etnikai tisztogatást hajtott végre és a palesztinai őslakosokat elűzte lakóhelyükről. Az ebből származó feszültségek miatt az új rend még nem alakulhatott ki és a polgárháborúnak is nevezhető békefolyamat vége még mindig nem látható. Az elkészült rendezési tervek nem tartalmazzák a bennszülöttnek minősíthető palesztin nép teljes emancipációját, csak egyfajta a palesztinok számára egyoldalúan hátrányos kompromisszum keresését.

Az hogy Izrael nem tesz nagyobb erőfeszítéseket egy valódi kompromisszum megtalálása érdekében, abban szerepe van annak is, hogy elsöprő katonai fölényén túlmenően nukleáris fegyverekkel is rendelkezik. Az izraeli vezetők nem csináltak titkot abból, hogy nem óhajtanak a palesztinokkal az iráni nukleáris bomba árnyékában tárgyalni. Az araboknak azonban eddig nem volt más választásuk, minthogy az izraeli atombomba árnyékában tárgyaljanak.

A jövőt illetően Izrael továbbra is ragaszkodhat ahhoz, hogy egyedül rendelkezzen a térségben atomfegyverrel. Bush amerikai elnök is azért tartja elfogadhatatlannak Irán nukleáris erőfeszítéseit és nem azért, mert az egész világ békéjét fenyegető agresszív lépésről van szó. David Hirst, a The Guardian című brit lap 2006. április 4-i számában arról ír, hogy az Irán körüli válság nem azért veszélyes, mert Irán készül megtámadni Izraelt, hanem azért, mert Izrael akarja megtámadni Iránt, vagy arra számít, hogy ezt megteszi helyette az Egyesült Államok. Amerika is mulasztást követett el, amikor ugyan vonakodva, de végül is elfogadta, majd később támogatta Izrael atomfegyverkezését.

Mark Gaffney 1989-ben jelentette meg könyvét "Dimona the Third Temple?" (Dimona a harmadik templom?) címmel az izraeli nukleáris fegyverprogramról. Ebben részletesen ismerteti Mordechai Vanunu tevékenységét, aki mint az izraeli nukleáris építkezésen dolgozó technikus számos titkos információ birtokába jutott, amit aztán nyilvánosságra is hozott és ezért 18 évi szabadságvesztésre ítélték, amiből 11 és fél évet magánzárkában töltött. Gaffney arra is utalt, hogy az Egyesült Államok támogatása Izrael irányában odáig ment, hogy lényegében ellenőrzi annak közel-keleti politikáját. Gaffney figyelmeztette Washingtont, hogy egy Irán elleni támadás katasztrófával végződhet, ami csak ahhoz hasonlítható, mint amikor Hannibál egy lényegesen gyengébb hadsereggel óriási pusztítást végzett a hatalmas római birodalom légiói sorában. Irán hatékony hajó elleni rakétákkal rendelkezik, amelyekkel halálos csapást mérhet a Perzsa-öbölben állomásozó amerikai flottára.

A második lehetőség az lenne a jövőt illetően, ha Izraelt rá lehetne venni arra, hogy mondjon le nukleáris monopóliumáról és fogadjon el egy a hidegháborúra emlékeztető egyensúly politikát a kölcsönös megfélemlítés és terror egyensúlyát. Hacsak Iránnak lennének nukleáris fegyverei, minden bizonnyal ők is felelőtlen zsarolásra használnák. Jelenleg azonban Irán nukleáris törekvései elsősorban védelmi jellegűek, ahogyan Izrael is elsősorban védelmi célokból törekedett az atomfegyver kifejlesztésére.

Egy harmadik megoldás Irán nukleáris ambícióinak a leszerelésére az lenne, ha Izrael is hasonlóan cselekedne. A viszonosság minden leszerelésnek az egyik legfontosabb elve. Ha ezt a nehéz feladatot Amerika felvállalná, ez alapvetően megváltoztatná az Egyesült Államok egész közel-keleti stratégiáját. Az egyik izraeli katonai elemző Ze'ev Schiff szerint "Csak egy módja van a nukleáris megfélemlítés egyensúlyának az elkerülésére, és a béke megteremtésére: kihasználni a még meglévő időt, amíg még nekünk van ezen a téren monopóliumunk... A béke keretében létre lehetne hozni egy atommentes övezetet."

John Mearsheimer és Stephen Walt Iránról

Mearsheimer, a Chicago-i Egyetem tanára, és Stephen Walt, a Harvad Egyetem egyik dékánja, a "The Israeli Lobby" címmel írott tanulmányukban, amely a London Review of Books-ban jelent meg 2006. március 23-án, megállapítják, hogy az izraeliek hajlamosak arra, hogy minden fenyegetést a legerősebb kifejezésekkel fejezzenek ki. Iránt azonban azért tartják a legveszélyesebb ellenségüknek, mert nagy valószínűséggel nukleáris fegyverekhez akar jutni. Ténylegesen a Közel-Kelet minden iszlám országát, ha nukleáris fegyverhez jut, fenyegető veszélynek tekintenek saját országuk biztonságára. Binyamin Ben-Eliezer, Izrael védelmi minisztere, ezt úgy fogalmazta meg még az iraki háború előtt, hogy "Irán veszélyesebb, mint Irak". Ariel Saron, aki 2002. novemberében már megpróbálta rávenni az Egyesült Államokat az Irán elleni fellépésre, a Times-nak adott interjújában Iránt a világterrorizmus központjának nevezte. Azt ajánlotta a Bush-kormányzatnak, hogy mihelyt meghódította Irakot, lépjen fel Iránnal szemben. A Ha'aratez című izraeli lap 2003. áprilisában arról tudósított, hogy Izrael washingtoni nagykövete rendszerváltást sürgetett Iránban. Kijelentette, hogy Szaddam Husszein eltávolítása nem elég és Amerikának tovább kell mennie. "Még nagy méretű fenyegetéssel kell szembenéznünk Szíria és Irán részéről." - tette hozzá.

A neokonzervatívok nyomban támogatták a teheráni rendszerváltás gondolatát, és ezt igyekeztek érvekkel alátámasztani. A tekintélyes AEI (American Enterprise Institute) 2003. májusában konferenciát rendezett Iránról a "Defence of Democracies" és a "Hudson Institute" részvételével. A résztvevők egyhangúan sürgették az iráni rendszer felváltását demokráciával. "Irak felszabadítása az első nagy csata volt a Közel-Kelet jövője érdekében... a következő nagy csatára - reméljük nem egy katonai összecsapásra - Irán érdekében kerül sor." - írta William Kristol, a Weekly Standard 2003. május 12-i számában.

Az izraeli lobbi ezt követően komoly erőfeszítéseket tett Irán nukleáris programjának a leállítása érdekében. Washington nem sok sikert ért el és Irán úgy tűnik elhatározta, hogy létrehozza saját nukleáris arzenálját. Ennek az eredményeként az izraeli lobbi fokozta erőfeszítéseit. Számos tanulmányt és cikket publikált, amelyben figyelmeztetett egy nukleáris fegyverrel rendelkező Irán veszélyességére. Szorgalmazta, hogy a törvényhozás hagyja jóvá az "Iran Freedom Support Act" elnevezésű törvényt, amely a jelenleg érvényben lévő szankciókat fenntartja Teheránnal szemben. Izraeli részről is számos figyelmeztetés hangzott el arról, hogy ha Amerika nem lép, akkor ők tehetik meg a szükséges megelőző lépéseket Irán nukleáris programjának a leállítása érdekében.

Mearsheimer és Walt említett tanulmányában megjegyzi: "Valaki érvelhet úgy hogy Izrael és az izraeli lobbi nem gyakorolt nagy befolyást az Iránnal szembeni politikára, mivel az Egyesült Államoknak megvoltak a saját jól felfogott érdekei Irán nukleáris fegyverkezésének a megakadályozására. Ebben van némi igazság, de Irán nukleáris törekvései nem jelentenek közvetlen veszélyt az Egyesült Államokra. Ha Washington együtt tudott élni egy nukleáris Szovjetunióval, egy nukleáris Kínával, vagy még egy nukleáris Észak-Koreával, akkor együtt élhet egy nukleáris Iránnal is. Ez az, amiért a lobbinak állandó nyomást kell gyakorolnia a politikusokra, hogy konfrontálódjanak Teheránnal. Irán és az Egyesült Államok aligha lennének akkor, ha nem létezne a lobbi. De az Egyesült Államok politikája mérsékeltebb lenne és egy megelőző háború nem lenne komolyan számításba jövő lehetőség.

Az említett tanulmány egy másik részében a két amerikai társadalomtudós aggasztónak tekinti azt is, hogy a lobbi rendszerváltás kikényszerítéséért kampányol mind Iránban, mind Szíriában. Ez a kampány arra késztetheti Amerikát, hogy megtámadja ezeket az országokat és ez igen hátrányos következményekkel járhat. Amerikának nincs szüksége egy újabb Irakra. A professzorok arra is utalnak, hogy a lobbi ellenséges beállítódása Szíria és Irán irányában lehetetlenné teszi Washington számára, hogy ezt a két országot bekapcsolja al Al-Kaida terrorszervezet elleni küzdelembe, illetve az Irakban folyó felkelés elfojtásába, amelyre nagy szükség lenne.

Jelen helyzetben nem lehet pontosan megmondani, hogy végül is lesz-e katonai fellépés Iránnal szemben, és ha igen, akkor arra mikor kerül sor. Tartós megoldást a térség számára az jelentene, ha valamennyi közel-keleti ország bevonásával, továbbá a nagyhatalmak támogatásával és jóváhagyásával, tömegpusztító fegyver-mentes övezet létesülne, amely a térség minden országa számára megtiltaná a vegyi-, a biológiai-, és a nukleáris fegyverek előállítását és hadrendbe állítását. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy egyik térségbeli ország se törekedjen monopolhelyzetre a tömegpusztító fegyverek terén.