Kína és az élettér

Dr. Drábik János: Világdemokratúra

Kína és az élettér

Az elmúlt négyszáz évre visszatekintve az Egyesült Államok létrejötte bizonyult talán a legfontosabb világtörténelmi eseménynek. A világ jelenleg egyetlen szuperhatalmának a teljesítménye szinte minden ismérv szerint egyedülálló és teljesen új jelenség. Négyszáz évvel ezelőtt is már létezett a hatalmas kínai birodalom, amelyet szorongatott bürokrácia igazgatott tekintélyuralmi módszerekkel. Létezett a feltörekvő, aggódó és gyanakvó Japán. India is jelen volt hinduival és mohamedánjaival, akik saját külön államuk létrehozására törekedtek. Oroszország is éreztette hatását attól függően, hogy milyen erős volt a moszkvai központi hatalom. Hatalmas területeket uralt az iszlám, amely ellenségesen állt szemben az európai civilizációval és más hatalmi központokkal. És természetesen megtalálható volt a keresztény Európa a maga dinamikus gazdaságával, és sok nyelven beszélő népei konfliktusaival. Ekkor már bontogatta szárnyait Latin-Amerika - noha még az Ibériai-félsziget államai uralták. A négyszáz évvel ezelőtti kor emberét - ha köztünk lehetne - elsősorban Észak-Amerika lepné meg, amelyet az ő idején még nomád törzsek népesítettek be, s hatalmas térségei csaknem üresek voltak. Ma viszont a leghatalmasabb, a leggazdagabb, tudományos és műszaki értelemben pedig a legtermékenyebb civilizációnak ad otthont.

A jelek szerint azonban megjelent az Egyesült Államok igazi kihívója is, a bámulatos gyorsasággal felzárkózó Kína, amely egyre nyíltabban bővíteni kívánja életterét. A "The Epoch Times", amely nyomtatott és elektronikus formában jelenik meg, és a hasonló nevű médiavállalkozás kiadványa, elgondolkodtató dokumentumokat hozott nyilvánosságra. Ennek a cégnek New York-ban van a központja, de világszerte rendelkezik helyi tudósítókkal. Az Epoch Times különleges erősségének számít, hogy alapos tájékozottsággal rendelkezik Kínáról. Ma, amikor a világ aggódó kíváncsisággal figyel erre a hatalmas országra, az üzleti és a politikai élet vezetői - emberek millióival együtt - szeretnének többet tudni róla. Az Epoch Times számos eredeti riportot és háttéranyagot közöl kínai nyelvű kiadásában. A kínai nyelvű Epoch Times-t az az igény hozta létre, hogy sokan akartak cenzúrázatlan és hiteles tájékoztatást kapni arról, ami ma Kínában történik. Az első példányokat 2000. májusában New York-ban publikálták. Rá három hónapra már a világhálón is olvasható volt. Hamarosan megjelentek a helyi kiadások is, amelyeket a regionális szerkesztőségek készítettek. Így létrejött a legnagyobb példányszámú kínai nyelvű újság, nem számítva a szárazföldi Kínában és Tajvanon kiadott lapokat.

Az angol nyelvű Epoch Times 2003. szeptemberében jelent meg a világhálón és 2004. augusztusában pedig nyomtatásban is kapható volt New York-ban. A lap készítői nyíltan síkra szállnak a szólás-, sajtó- és a gyülekezési szabadság mellett. Az emberi jogok és a politikai szabadságjogok kérdését különösen Kína vonatkozásában tartják kiemelten fontosnak.

Teng Hsziao-ping volt az a tekintélyes kínai vezető, aki beindította a szárazföldi Kína gazdasági felzárkózását célzó nagy-ívű stratégiát. A piacgazdaság és a kapitalizmus bevezetését azonban összekapcsolta az erős - a kommunista párt kizárólagos vezetése alatt álló - államhatalom fenntartásával. Kína gyors gazdasági növekedése megerősítette azokat a társadalmi csoportokat, amelyek egyre nagyobb nyomást gyakorolnak az államhatalmat kizárólag kézbentartó kommunista pártra.

(Teng Hsziao-ping - 1904-1997 - hivatalosan a Kínai Kommunista Párt vezetője és Kína első embere volt 1978-tól 1989-ig. Mao Ce-tung 1976-ban bekövetkezett halála után Teng vált Kína tényleges vezetőjévé egészen 1997-ben bekövetkezett haláláig.)

Az Epoch Times cikkeiből az derül ki, hogy már a Kínai Kommunista Párt legfelsőbb vezetésében is számolnak a párt hatalmi monopóliumának a végével. San Rexing, az Epoch Times szerkesztősége tagjaként úgy látja, hogy a KKP tervet dolgozott ki hatalmának megőrzése érdekében. Ezt a tervet két titkos beszédében Csi Hao-tian, a Központi Katonai Bizottság alelnöke, Kína hadügyminisztere ismertette, aki e tisztségeit 1995-től 2003. márciusáig töltötte be. Csi Hao-tian ezt megelőzően magas katonai beosztásokban dolgozott, de a kínai pártlap főszerkesztő-helyettese is volt és 1992 előtt a Kínai Néphadsereg vezérkarának az élén állt. Ő töltötte be ezt a rendkívül fontos tisztséget 1989. június 4-én, amikor az egyik vidékről felhozott kínai hadosztály páncélosai eltiporták a pekingi Mennyei Béke Terén hetek óta a demokratikus változásokért tüntető diákokat. Három alkalommal is beválasztották a KKP Központi Bizottságába, majd pedig a párt Politikai Bizottságának a tagja lett. Zhu Rongi miniszterelnök kormányában államtanácsos volt, ami államminiszteri rangnak felel meg.

Az egyik beszéd címe: "A háború közeledik felénk", a másiké pedig "A háború nincs messze tőlünk, és ő Kína évszázadának a bábája". Az említett beszédek hátterét misztikus homály fedi. Mindkettő átfogó, rendszeres és részletezett formában fejti ki, hogy mitől tart már közel húsz éve az a kommunista vezető-csoport, amely kénytelen számolni uralma hanyatlásával, és kétségbeesve küzd annak a meghosszabbításáért. Mindkét beszéd szokatlan nyíltsággal tárja fel, hogy mi van a KKP felső vezetőinek a fejében és ezért ritka őszinte megnyilvánulásnak tekinthető, amely segítheti az embereket Kína mai helyzetének a megértésében.

Csi Hao-tian "A háború közeledik felénk" című titkos beszédét állítólag 2003-ban mondta el. A kínai katonai vezető szerint az együttműködés időleges, a versengés és a konfliktusok viszont szükségszerűen elkerülhetetlenek. Csi ezeket a konfliktusokat tekinti a történelem valódi tartalmának. Hivatkozik arra, hogy Kínának a gazdasági fejlődéséhez kőolajra van szüksége. 2010-ben 100 millió tonnára, és 2020-ban már 200 millió tonnára. (A 2006. februári adatok szerint már ebben az évben 300 millió tonna nyersolajat dolgoznak fel Kínában, mégis üzemanyaghiánytól tart a pekingi kormány.) Csi Hao-tian felteszi a kérdést, hogy el fogja-e mindezt tűrni az Egyesült Államok? Azzal válaszol rá, hogy a nagy háborúk valódi oka mindig az alapvető erőforrásokért való küzdelem volt.

A szóban forgó beszédeket számos szakértő behatóan tanulmányozta. Közülük többen szkeptikusan fogadták tartalmukat, és máig kételkednek hitelességükben. De a kételkedők is elfogadják, hogy sok igazság van bennük. Akár eredetiek a beszédek, akár nem, megfogalmazóik valamilyen ismeretlen okból rendkívül fontos gondolatokat fejtettek ki. E szerint csak az a hatalom, amely egyidejűleg képes teljesen megsemmisíteni Japánt, és megbénítani az Egyesült Államokat, nyerheti meg a békét. Már nem lehet további tíz évre elhalasztani a tajvani kérdés megoldását, és ezért háborúra kerül sor tíz éven belül.

Az említett beszédek olvasójának az a benyomása, hogy a Kínai Kommunista Párt legfelsőbb vezetői átfogó, rendszeres és részletes formában vallanak arról, hogy milyen félelmek gyötrik őket, és mennyire reménytelennek érzik jövőjüket, hacsak nem tesznek valami nagy horderejű megelőző lépést. Úgy tűnik, hogy sarokba szorított emberek keresik kétségbeesetten a kiutat életük és hatalmuk meghosszabbítására. Vegyük például a következő részletet:

"Két lehetséges forgatókönyv szerint kell felkészülnünk. Ha a biológiai fegyvereink eredményesek az Egyesült Államokra mért első meglepetésszerű támadás során, akkor a kínai nép képes lesz a minimumon tartani veszteségeit az Amerika-elleni küzdelemben. Ha viszont sikertelen marad az első támadás, akkor az olyan nukleáris ellencsapást válthat ki az Egyesült Államok részéről, hogy Kína az elszenvedett katasztrófa következtében talán lakosságának több mint a felét is elveszítheti. Éppen ezért késznek kell lenni légvédelmi rendszerünknek nagy- és középméretű városaink megvédésére. Bármi történjék is, csak akkor haladhatunk félelem nélkül előre pártunk, államunk és nemzetünk jövője érdekében, ha nem törődünk azokkal a nehézségekkel, amelyekkel szembe kell néznünk és azokkal az áldozatokkal, amelyeket meg kell hoznunk. A lakosság még abban az esetben is, ha a fele elpusztul, reprodukálódhat. Ha azonban a Párt megbukik, akkor minden elveszett és mindennek vége örökre!"

Egy másik gondolatmenet is nagyon árulkodó:

"Bármi is történjék, mi a KKP, soha nem lépünk le a történelem színpadáról. Inkább rávesszük az egész világot vagy a teljes földgolyót, hogy életre-halálra osztozzék sorsunkban, minthogy távozzunk a világtörténelemből! Nem létezik-e a 'nukleáris sorsközösség' elmélete? Ez azt jelenti, hogy a nukleáris fegyverek összekapcsolják az egész világ biztonságát, vagyis mindenki meg fog halni, ha a halál elkerülhetetlen. Nézetem szerint van egy másmilyen kötelék is, és ez a mi Pártunknak a sorsa, amely ugyancsak az egész világhoz van kötve. Ha mi, a KKP , megsemmisülünk, akkor Kína is elpusztul és a világ is megsemmisül."

Figyelemre méltó a következő maoista gondolatmenet is, amely egybecseng Mao Ce-tungnak azzal a híres mondásával, hogy akár az emberiség felét is érdemes feláldozni a kommunizmus világméretű győzelméért.

"Valóban brutális megölni egy- vagy kétszáz millió amerikait. De csak ez az egyetlen lehetőség arra, hogy biztosítsuk magunk számára Kína évszázadát, azt a századot, amelyben a KKP vezeti az egész világot. Mi humanista forradalmárok nem akarjuk a halált. De ha a történelem az elé a választás elé állít minket, hogy a kínaiak haljanak meg vagy az amerikaiak, akkor nekünk az utóbbit kell választani, mert számunkra fontosabb megőrizni a kínai nép és pártunk életét. Végül is mi kínaiak vagyunk és a KKP tagjai. Attól a naptól kezdve, hogy csatlakoztunk a KKP-hez a Párt élete minden más felett állott!"

Nem tudom, hogy meggyőzik-e az olvasót a fenti idézetek arról, hogy ezek után a KKP joggal tarthat igényt a biológiai-, a vegyi és a nukleáris fegyverek bevetésére csak azért, hogy meghosszabbítsa létezését, és ne kelljen lelépnie a világtörténelem színpadáról. A KKP azért, hogy ne kerüljön a történelem szemétdombjára, ezek szerint nem habozna megölni, mondjuk 200 millió amerikait - nem is beszélve további 7-800 millió kínairól, hogy ezt a célját elérje. A KKP egyes vezetői tehát készek akár az egész emberiség ellen háborút viselni csak azért, hogy saját hatalmukat meghosszabbítsák. Ha az említett beszédek és dokumentumok igazak, akkor olyan vallomásnak tekinthetők, amelyek feltárták a KKP valódi természetét. A KKP már letette a névjegyét, amikor megölt 80 millió kínait azért, hogy megszerezze és megtarthassa a hatalmat. Most pedig, hogy uralma megrendült, kész akár több százmillió embert is feláldozni, hogy továbbra is uralmon maradhasson.

Azok, akik tanulmányozták a KKP történetét, tudják, hogy ez a politikai alakulat zárt klikket alkot. Az hogy ez a klikk saját akaratából úgy döntött, hogy legféltettebb titkait feltárja, szinte hihetetlennek tűnik. Felmerül a kérdés, mi a KKP célja azzal, hogy nyilvánosságra hozza ezeket az abnormális elképzeléseit. San Renxing szerint a szóban forgó beszédek "három legyet is agyonüthetnek egy csapással". Egyrészt leszögezi, hogy a KKP életre-halálra elszánta magát, hogy megtartja a hatalmat, és "nem engedi eltemetni magát sem a mennyel, sem a földdel". Másrészt ez válasz lehetett a "Kilenc kommentár a kommunista pártról" című tényfeltáró elemzésekre. A harcias megnyilvánulással azt akarják bebizonyítani, hogy a KKP nem gyönge, és még mindig ura a helyzetnek. Harmadszor a KKP így kívánja felhívni a közvélemény figyelmét az emberiséggel vívott harcára. Ezzel háborús félelmet keltenek és bátoríthatják az erőszakosságokat.

Más szóval a KKP úgy viselkedik, mint az a fuldokló, aki az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik. Maguk a beszédek nagyon gondosan vannak megfogalmazva. Nem tartalmazzák a pártvezetőknél megszokott bevezetőket és összefoglalókat, továbbá gondosan eltitkolják, hogy milyen hallgatóság előtt, hol, mikor kerültek előadásra. Még azt sem lehet biztosan tudni, hogy ténylegesen elhangzottak-e, noha a kiszivárogtatók ezt sugallják. De a kívülálló semmit nem tud leellenőrizni, és kemény bizonyítékokkal alátámasztani. Valószínű, hogy szándékos ez a misztikus homály, amelynek az a célja, hogy bizonytalanságban hagyja a beszéd olvasóit a felől, hogy igaz vagy se, amit olvasnak.

Ki a beszédek tényleges szerzője?

A két beszéd minden normális képzeletet felülmúl. Az átlagember képtelen elfogadni ennyi álnokságot és gonoszságot, bármennyire is megerőlteti a saját képzelőerejét. Ezért az emberek többsége inkább arra hajlik, hogy e két beszéd nem lehet igaz és éppen ezért nem szabad hinni annak tartalmában. Ez a tagadás valójában megnyugtatja a kétségbeesett olvasót. Nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy e beszédek hitelesek-e, és vajon hűen képviselik-e a KKP vezető köreinek gondolkodásmódját és szándékait? Bennük annak a szerencsejátékosnak a lelkivilága tükröződik, aki az utolsó leheletéig játszik. A jó szándékú emberek rózsaszínű képzeletvilágában a KKP olyasvalami, ami felett eljárt az idő - pislákol még egy ideig, mint a gyertyaláng, amely aztán lassan önmagától kialszik. Csak kétkedve lehet elfogadni, hogy a Kínai Kommunista Párt hajlandó lesz gyertyalángként csendben kimúlni.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy a két beszéd szerzője a Kínai Kommunista Párt felső vezetése, és hogy az abban foglaltak e vezetőség gondolkodásmódjának a fő irányzatát képviselik, akkor a két beszédet komoly figyelmeztetésnek kell tekinteni. Ha ugyanis hitelesek a beszédek, akkor egyértelműen emberiségellenes programot képvisel a KKP. Sok kínai hasonlóan gondolkodik, mint az úgynevezett "Stockholm szindróma" első áldozatai.

(Stockholmban 1973-ban bankrablók túszul ejtettek és hat napon át fogva tartottak több személyt, akik ténylegesen akadályozták, hogy a rendőrség kiszabadítsa őket, később pedig megtagadták, hogy tanúvallomást tegyenek túszejtőik ellen. Ennek a tünet-együttesnek az a jellemzője, hogy a rabul ejtett túszok kezdetben félelemből együttműködnek az őket foglyul ejtőkkel. Még a legkisebb jóindulatot is felnagyítva, pozitívan fogadják. Az érdekükben folytatott mentési akciókat is fenyegetésnek érzik, mert félnek attól, hogy annak során bántódás éri őket, még meg is halhatnak. Ez a tünet-együttes nagy emocionális és fizikai kényszer hatására áll elő és túlélési stratégiának fogható fel.)

Visszatérve a kínaiakra, a Stockholm-szindrómának megfelelően ők is előszeretettel hisznek a KKP részéről hangoztatott megtévesztő propagandának és hazugságoknak. Csak akkor érzik biztonságban magukat, ha ez a kemény és kegyetlen rendszer ellenőrzi és manipulálja őket.

Tajvan, mint utolsó szalmaszál

Az írásokból kiderül, hogy valójában nem is Tajvan a fontos. A körülötte kiélezett konfliktus az utolsó lehetőséget jelenti a Kínai Kommunista Párt vezetése számára, hogy a jelenlegi szorongatott helyzetéből kikerüljön. A beszédek önmagukban azokat a szavakat és azt a logikai menetet tükrözik, amely a kommunista pártkultúra mély megértéséről tanúskodik. Ez megegyezik főbb ismérveiben Mao Ce-tung, Teng Hsziao-ping, Csiang Cö-min és Hu Csin-tao gondolkodásmódjával. De felfedezhetőek a KKP egyik jelenlegi kedvencének - He Xin-nek - a fasiszta jellegű nézetei is.

He Xin, aki a Kínai Tudományos Akadémia Társadalomtudományok Intézetének vezető munkatársa, az új nacionalista kínai stratégia egyik kidolgozója, termékeny közíró, akinek az írásai hűen tükrözik a legfőbb vezetők nézeteit. He Xin 1989. június 4-ét követően nyíltan támogatta a tüntető diákok véres elnyomását és keményen bírálta azokat a nyugat-barát értelmiségieket, akik viszont a diákok oldalán álltak. He Xin az 1990-es években is a kínai nacionalizmus és sovinizmus szószólójának bizonyult, különösen Csiang Cö-min támaszkodott rá és a "Három képviselő" nevet viselő elméletét He Xin dolgozta ki számára. (A "Három képviselő" elmélet arról szól, hogy a KKP képviseli a fejlett termelőerők kifejlesztéséhez szükséges feltételeket, a fejlett kultúra felé való haladást és a Kínában élő lakosság túlnyomó többségének az alapvető érdekeit.) He Xin, amióta Hu Csin-tao Kína első embere, ismét eltűnt a reflektorfényből, ez azonban nem azt jelenti, hogy kegyvesztetté vált.

(Hu Csin-tao 1942-ben született és a KKP vezetőinek a negyedik nemzedékéhez tartozik. 2003-ban Hu lett a Kínai Népköztársaság elnöke.)

A még 2005-ben is hivatalos kormány-szócsőnek tekintett társadalomtudós: He Xin a Kínában kibontakozott gyors ütemű gazdasági növekedés politikáját "gazdasági nacionalizmusnak" nevezte. A kínai gazdasági politika nem tekinthető demokratikus kapitalizmusnak, minthogy nem érvényesülnek a világosan meghatározott tulajdonjogok. Így a gazdasági reformok nem változtattak az uralkodó politikai rendszeren. Hivatalosan "szocialista piacgazdaságnak" nevezi a kínai vezetés ezt a rendszert. He Xin azonban így fogalmazta meg: "...a gazdasági nacionalizmus törvényileg szabályozott világos politikai célja gazdaggá és erőssé tenni nemzetünket. Nem az egyes egyéneket, mint olyanokat szolgálja, hanem csak a nemzetet." He Xin nyomán számos Kormány által hivatalosan is támogatott közgazdász visszhangozta He Xin nézeteit. Kína gazdasági növekedésében meghatározó szerepe van az államnak, amely olyan kommunista típusú látványos programokat hajtott végre, mint hatalmas vízierőművek, a mágneses lebegtetésű vonatrendszer építése, valamint a legmodernebb fegyverek gyártása - beleértve tengeralattjárókat, felszíni hajókat, rakétákat, elektronikus megfigyelő-rendszereket és világűri kísérleteket.

Csiang Cö-min ebben a "Három képviselő" című beszédében feleleveníti azt a maoista elképzelést, hogyha a háborúban a lakosság fele elpusztul, idővel újra regenerálódik. Ha azonban a párt megbukik, akkor mindennek vége. Mao volt az, aki kijelentette: ha a kínai nép fele elpusztul, a megmaradt 300 millió még sikeresen felépítheti a kommunizmust. Csiang és Mao között az a különbség, hogy Mao Ce-tung idején még nem fenyegette az elkerülhetetlennek látszó vég a Kínai Kommunista Pártot és rendszerét.

Amikor a szó szerint ismertetendő beszédek hitelességének kérdését vizsgáljuk, nem jelent döntő érvet, hogy bennük ahhoz hasonló gondolatok vannak kifejtve, mint amilyeneket Mao Ce-tung is képviselt. Ha azonban más megnyilvánulásokat is számításba veszünk, és a mozaikkockákat összerakjuk, akkor a jelentéktelen érvek is súlyosakká válhatnak.

Csiang Cö-min beszédével egyidejűleg a Kínai Nemzeti Védelmi Egyetem tanára, Zsu Cseng-hu nagy hangon kijelentette: ha az Egyesült Államok beavatkozik a Kína és Tajvan közötti háborúba, akkor Kína elsőként fogja bevetni a nukleáris fegyvereket és az amerikai városok ezreit fogja eltörölni a Föld színéről, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy az összes kínai város megsemmisül a Selyem-út végét jelentő Xi'An várostól keletre. Ez a város most Sangszi tartomány fővárosa, és a mai Kína közepén fekszik. Zsu professzor azt is elmondotta, hogy a Kínai Kommunista Párt rendelkezni fog elég nukleáris fegyverrel ahhoz, hogy szükség esetén a fél emberiséget elpusztítsa.

Ismerünk olyan nyugati elméleteket is, amelyek az emberiség létszámának a különböző okból való csökkentését tartják szükségesnek. A kínai és az ismertté vált nyugati elméletek megegyeznek abban, hogy kidolgozói az emberiség azon feléhez kívánnak tartozni, akik nem pusztulnak el. Azaz az elmélet kidolgozói élni akarnak, és nagyvonalúan készek feláldozni más embertársaik életét. Ezek közé a nagyvonalúak közé tartozik Zsu professzor is. Kijelentéseivel azonban megerősítette a Csi Hao-tian beszéd hitelessége mellett szóló érveket. A professzor akaratlanul is felhívta a Kínával foglalkozók figyelmét arra, hogy egy kínai tábornok soha nem mondhatna el egy olyan arrogáns beszédet, mint amilyet Csi Hao-tian elmondott, ha ahhoz nem kapta volna meg előzetesen a KKP legfőbb irányítóinak a hozzájárulását. Zsu amerikai városok földig rombolásáról beszél, Csi Hao-tian pedig az Egyesült Államok megbénításáról, valamint arról, hogy ki kell üríteni ezt az országot, hogy a kínaiak benépesíthessék.

Tény, hogy a kínai hadügyminiszter beszéde zárt ajtók mögött hangzott el, és csak az Interneten kapott nyilvánosságot. Éppen ezért nagyon is kételkedve lehet csak hitelesnek elfogadni. A Xi'an-tól keletre lévő városoknak, valamint az Egyesült Államok városainak az elpusztítása, mintegy 800 millió - egymilliárd ember halálát jelenti. Mindezt azonban érdemes vállalni Kína jelenlegi urai szerint, hogy a legfontosabb, a Kínai Kommunista Párt, fennmaradhasson, és annak világuralmi törekvései mégiscsak megvalósulhassanak. Az nyilvánvaló, hogy a KKP már nem számíthat a kommunizmus világméretű győzelmére, s nyomában a Kínai Kommunista Párt vezető szerepére. Ha a világuralmat nem lehet így megszerezni, akkor meg kell próbálkozni a kínai nacionalizmus felszításával, és a kínai emberek felsőbbrendűségére, valamint a nagy kínai nemzet életterének a kibővítésére hivatkozva megszerezni a világuralmat. Így is lehet értelmezni Teng Hsziao-ping azon szavait, hogy "nem számít milyen színű a macska, csak fogja meg az egeret".

Felmerül az a kérdés is, hogy miért olyan fontos a Tajvannal való egyesülés, ha az olyan háborút robbanthat ki, amelynek következtében Kína egész keleti része elpusztul. Erre csak azt a választ adhatjuk, hogy a Tajvannal való konfliktus fenntartása csak ürügy. A Tajvan körüli huzavona csak arra szolgál, hogy a Kínai Kommunista Párt utolsó kísérletet tegyen szorult helyzetéből való kikerülésre és világuralmi céljainak az elérésére. Tajvan ebben az esetben csak a ravasz meghúzását jelenti, a KKP fennmaradását célzó nagy háborúban az egész emberiség ellen. A tajvani kérdés kiélezése az úgynevezett "Elszakadás elleni törvénnyel" ezt a célt szolgálta.

Kétségtelen, hogy a keresztény értékrendszer, a nyugati eredetű humanizmus és az eredeti értelemben vett demokrácia, az emberi jogok és a politikai szabadságjogok, vonzerőt gyakorolnak világszerte az emberekre. Ezért van az, hogy Kínát nem az Egyesült Államok terrorizmus elleni háborúja zavarja, hanem sokkal inkább tart attól, hogy Kína körül az egyéni emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat tiszteletben tartó, demokratikus rendszerek jöhetnek létre. Ennek a politikai rendszernek a létrejötte jelent halálos veszedelmet a Kínai Kommunista Pártra és rendszerére.

Milyen jövőre számíthat a mély válságban lévő KKP?

Úgy tűnik, hogy a KKP a jelenlegi helyzetben csak előre haladhat, ahol azonban a zsákutca vége várja. A visszafelé út el van zárva. A zsákutca végén az a kommunizmus van, amely megbukott a Szovjetunióban és Kelet-Európában. Az utat visszafelé a demokrácia irányában a Mennyei Béke terén lezajlott véres események zárják el. Teng Hsziao-ping és követői számára nyilvánvalóan nagy kudarcot jelentett a kommunista rendszer felbomlása. Teng meggyőződéses kommunistaként rendkívül aggódott a kommunizmus bekövetkezett vereségei miatt, ezért halála előtt három stratégiai feladatot bízott utódaira.

Először azt hagyta rájuk, hogy kössenek Kína szomszédaival barátságot azért, hogy döntő küzdelmet vívhassanak a valódi ellenséggel, az Egyesült Államokkal. E cél érdekében Teng Hsziao-ping óriási - valamikor Kínához tartozó - területeket engedett át végleg Oroszországnak. Felhatalmazta Csiang Cö-mint és Hu Csin-tao-t, hogy az egykori északi kínai területeket, amelyeket még a cári Oroszország vett el a meggyengült Kínától, hagyják továbbra is orosz fennhatóság alatt. Mivel itt ötven Tajvan nagyságú (16 Magyarországnyi) területről van szó, Tengnek ez a döntése nem látszik ésszerűnek. Miért érné meg Tajvan visszaszerzése ötvenszer nagyobb terület végleges átengedését?

Az alku azonban már ésszerűvé válik, ha figyelembe vesszük, hogy itt valójában nem Tajvanról, hanem a KKP létéről, és a létét igazoló világuralmi stratégiájának a sorsáról van szó. Teng és munkatársai arra gondoltak, hogy ha az igazi ellenség, az Egyesült Államok, legyőzését ez az engedmény lehetővé teszi, akkor érdemes ezt az áldozatot meghozni. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen háborút nem lehet úgy megvívni, hogy Kínának attól is tartania kell, hogy Oroszország hátba támadja.

Másodszor Teng hagyta meg azt is, hogy ki kell fejleszteni a biológiai fegyvereket. Az 1990-es évek óta a KKP nagy erőfeszítéseket tett a biológiai fegyverek és fegyverrendszerek kifejlesztésére. A hírszerzői szervezetek azon a véleményen vannak, hogy Kína már rendelkezik biológiai fegyverekkel. Csi Hao-tian beszédében ilyen kifejezéseket használ: "tömeggyilkoló fegyverek nem romboló bevetése" vagy "kiüríteni az Egyesült Államok területét". Ezek nem csupán üres szavak. A közelmúltban már az is olvasható volt, hogy speciális rendőri szervek és radikális fiatalok az Interneten Tajvan kiürítését és Tajvan birtoklását, ami úgy is értelmezhető, hogy a szigetállam lakóinak a meggyilkolását kívánták azért, hogy üresen maradt helyüket elfoglalhassák.

Azok a jószándékú emberek, akik nem ismerik részleteiben a Kínai Kommunista Párt történetét, kételkednek abban, hogy a KKP elég merész ahhoz, hogy ilyen tömegpusztító fegyvereket előállítson az általa is aláírt nemzetközi szerződések, valamint az alapvető emberi jogok megszegésével. Ilyenkor legalább arra célszerű emlékezni, ami 1989. június 4-én, a Mennyei Béke Terén történt, amely Kína számára megszentelt földnek számít. A KKP vezetői nem haboztak robbanó golyókkal rátámadni a diákokra, benzinnel elégetni a halottakat és lökhajtásos gépekkel elszállítani hamvaikat. Kínának ezek a nagyszerű gyermekei nyomtalanul megsemmisültek. Néhány nap elég volt ahhoz, hogy a hatóságok aztán szemrebbenés nélkül azt hazudják, hogy egyetlen diák sem halt meg a Mennyei Béke Terén, csak 23 katona.

Teng harmadik utasítása az volt, hogy hozzanak létre különleges erőszakszervezet irányító struktúrát a hatalom megtartása érdekében. A KKP jelenlegi vezetői levonták a tanulságokat a kommunista rendszer és a gorbacsovi Szovjetunió összeomlásából. A KKP úgy döntött, hogy a színfalak mögött különleges katonai csoportnak kell kézben tartania a legfőbb irányítást. Már ezt a módszert alkalmazták 1989. júniusában is. Magát a pártot is, ami Kína esetében sok millió embert jelent, fegyveres kényszerrel irányítják. Ez a háttérben meghúzódó legfelsőbb katonai klikk abszolút hatalommal rendelkezik a legfontosabb katonai és államügyek eldöntésére. Az előtérben természetesen a KKP Központi Bizottsága látható. Ez a végső döntést kimondó klikk a háttérből irányít. 1989-ben ide tartozott Teng Hsziao-ping, Liu Hua-king és Csi Hao-tian. Most az ő hivatali utódaik feladata a saját vállalkozásukként kezelt hatalmas ország ügyeinek intézése. Ez a különleges hatalmi struktúra egy további szintet hozott létre Kína és a KKP irányításában. Képletesen szólva őket az 1300 milliós nagyságú "vállalat" igazgatótanácsának lehet nevezni. Ebbe a testületbe tartozott még Seng King-hong, Csiang Cö-min és Hu Csin-tao. Ez utóbbi volt az, aki habozás nélkül hajlandó volt a vérontásra a hatalom megőrzése végett. Hu Csin-tao 2002. óta a Kínai Kommunista Párt főtitkára, a Kínai Népköztársaság elnöke, valamint a hadügyeket legfelső szinten intéző Központi Katonai Bizottság elnöke.

Teng kezdeményezte azt a kurzust is, amit a KKP utolsó és hazárd erőfeszítésének nevezhetünk, s amelynek célja a kommunizmus világméretű hanyatlása idején is megmenteni a KKP hatalmát. Csiang Cö-min felvállalta ennek a hazárdjátéknak a keresztül-vitelét a válság idején. Befolyását felhasználta a morális gátlások elfojtására, és a pártvezetés felkészítésére egy végső és döntő küzdelemre, ha szükséges, az egész emberiség ellen. Csiang Cö-min természetesen elsősorban a titkos katonai klikkre támaszkodott, ideológusként pedig He Xin-t és Wang Huningot használta. A kitűzött cél Kína lakosságának a tudati manipulálása volt. A kínai tudatipar irányítói azt a feladatot kapták, hogy tegyenek félre minden morális gátlást, és ne vegyék figyelembe a nemzetközi jog érvényes előírásait. Dolgozzák ki a korlátlan hadviselés elméletét, amit a terrorizmus elméletének is nevezhetünk. A KKP látszatra támogatja a szegény és gyenge országokat, ténylegesen azonban arra bátorítja vezetőiket, hogy hatalmuk érdekében, ha kell ártatlanokat is gyilkoljanak meg. Ebbe a koncepcióba szervesen illeszkednek az öngyilkos merénylők, akik hősöknek vannak feltüntetve.

Ennek a tudatbefolyásolásnak egyik megnyilvánulása volt az is, hogy Bin-ladent és terroristáit Kína-szerte dicsérték, és az úgynevezett korlátlan hadviselés gyakorlati alkalmazójának tekintették. Maga a háború is pozitívként van beállítva: "A háború nincs már messze tőlünk és ő a kínai évszázad bábája." Az erőszakos cselekmények és terrorista akciók az emberiség érdekét szolgáló szükségszerűségeknek vannak feltüntetve: "A halott ad lendületet a történelem előrehaladásához." Az agresszió is ésszerű cselekvés: "A háborúhoz való jog nélkül nem létezne a fejlődéshez való jog." "Az egyik ország fejlődése veszélyezteti a másikét. Ez a történelem általános szabálya." "Kína számára az egyedüli választás a karddal kivívott modernizáció." A He Xin és társai által kidolgozott soviniszta program szerint szükséges a gyarmatosító terjeszkedés. A nemzeti újjászületést hangoztatják, "lehetővé téve, hogy mindenütt sétálhassanak az emberek és felszabaduljanak az elnyomott ázsiai amerikaiak." Ebbe a programba tartozik az is, hogy létrehozzanak a KKP által ellenőrzött vállalatokat Amerikában.

Itt érdemes utalni arra, hogy e cél elérése érdekében 2005. júliusában a Kínai Nemzeti Tengeri Olajkitermelő Vállalat (Chinese National Offshore Oil Company - CNOOC) 18,5 milliárd dollárért (ami 2 milliárddal volt jobb, mint a Chevron ajánlata) meg akarta vásárolni az Egyesült Államok kilencedik legnagyobb olajkitermelő vállalatát, a kaliforniai központtal működő Unocal-t. Az amerikai elnök és a törvényhozás azonban ezt a Peking által normális kereskedelmi aktusnak nevezett tranzakciót nem engedélyezte. Kínának azonban 2004-ben sikerült felvásárolnia az IBM személyi számítógép üzletágát, és 2005. júniusában pedig ajánlatot tett a legnagyobb háztartási-gép gyártó amerikai cég, a Maytag megvásárlására. Az Unocal átvételére tett ajánlat volt eddig a legjelentősebb, amivel Kína kísérletezett. Mindezt azonban nem szabad csak kereskedelmi ügyletként kezelni, hanem bele kell illeszteni abba a globális kínai stratégiába, amelynek részét képezi az amerikai vállalatok kínai ellenőrzés alá vétele.

A kínai tudatipar egyre nyíltabban hirdeti az erkölcsi normák félre tételét, nyíltan hangoztatva, hogy az erős és a kegyetlen győz, a jó-szándékú pedig veszít. A nemzeti érdek elsöprően előbbre való, mint az erkölcsi megfontolások. A kommunisták mindig is egyet értettek azzal a jezsuitáktól átvett maximával, hogy a cél szentesíti az eszközt. A globális hatalmi igények alátámasztására a tudatipar állandóan napirenden tartja Kína felsőbbrendűségének a témáját. Azt hirdetik, hogy az ázsiaiak voltak az elsők, akik felfedezték Amerikát és kiterjesztették oda civilizációjukat. Azt is hangoztatják, hogy a népességszaporulat nyomása miatt a háború elkerülhetetlen és ezért a nagy népességű országoknak kötelességük növelni életterüket. A hitleri fajelméletre hivatkozással készítik elő a kínai társadalmat a fasizálódó kommunista terjeszkedésre.

Már említettük, hogy elkészült a "Három képviselő" nevet viselő elmélet, amelyet Csiang Cö-min beépített a 2002. november 8-án megtartott XVI. Pártkongresszus számára készült jelentésébe, mint a nagy nemzeti újjászületés programját. Az új pártalkotmány leszögezte, hogy a Kínai Kommunista Párt Kína élcsapata. Ez másképp megfogalmazva azt is jelenti, hogy a KKP a forradalom exportjáról áttért a háború exportjára, ugyanis, ha Kína fennmaradásának a geopolitikai élettér akár erőszakos eszközökkel való növelése a célja, akkor ez háborút jelent. Társadalmi és ideológiai vonatkozásban pedig tovább fejlesztette a marxizmus-leninizmust, s azt reformnácizmussá alakította át.

Csiang Cö-min, mint a KKP harmadik generációjához tartozó vezető (szül. 1926) nemcsak tájékozott a hagyományos kínai kultúrában, de folyékonyan beszél oroszul és angolul is. Teng Hsziao-ping egyik utódaként a reformok és a kapitalista módszerek felé való nyitás egyik szorgalmazója volt. Amíg Kína első embere volt a gazdasági nyitás erkölcsi és kulturális következményeivel is meg kellett küzdenie. Ezek között talán első helyen kell említeni a korrupciót. Az általa felkarolt "Három képviselő" nevet viselő elmélet egyrészt megköveteli az értékelőállító-termelő gazdaság fejlesztését, a kínai kultúra ápolását és a kínai lakosság alapvető érdekeinek a képviseletét. Mindez természetesen marxista frazeológiába van öltöztetve. Ami a kínai kultúra őrzését illeti, az a Teng Hsziao-ping által megfogalmazott - a kínai sajátosságokhoz igazított - szocializmust jelenti.

Csiang Cö-min már említett kongresszusi beszámolója összefoglalja azokat a tanulságokat, amelyeket a gazdasági fellendülésből, továbbá a történelemből, a német, a japán és a többi fasiszta rendszer bukásából a KKP vezetői levontak. Megértették, hogy a kommunizmust csak egy rövid távolság választja el a nemzetiszocializmustól. A KKP-nak azért kell a megreformált kínai fasizmus útját választania, mert az jól szolgálja a KKP céljait egy olyan időszakban, amikor komoly nehézségekkel kell megküzdenie a hatalom megtartása érdekében mind belföldön, mind külföldön.

Az a beszéd, amelynek a címe "A háború nincs messze tőlünk, és ő Kína évszázadának a bábája" hivatkozik Csiang Cö-minre, amikor összehasonlítja a Kínai Kommunista Párt és a Német Nemzetiszocialista Párt erősségeit és gyengeségeit: "Ha azonban Németországot és Kínát összehasonlítjuk, az előbbi problémái jelentéktelennek tűnnek. Mekkora volt Németország lakossága? Mekkora területileg ez az ország? Milyen régi a történelme? Alig egy évtized múltán halvány fénye kialudt, miközben a miénk már több mint 80 éve lobog és még mindig ragyogó fényt áraszt. Kezdeményeztük a 'Civilizáció Központjának Megváltoztatásáról' szóló elméletet, amely lényegesen nagyobb horderejű, mint Hitlernek a 'Föld Királya' elmélete.'

"Az ölés szimfóniájának haláldallama"

Amikor Csiang Cö-min utódja, Hu Csin-tao megszerezte magának mind a KKP főtitkári, valamint az államelnöki tisztséget, Csiang vonakodott átadni a Központi Katonai Bizottságban viselt két tisztségét. Két befolyásos személy is támogatta ebben Csiangot, ami arra utalt, hogy a hatalmas országot irányító "igazgatótanács" nem volt teljesen elégedett azzal, ahogyan Hu Csin-tao a Falun-gonggal bánt és azt is közelebbről tudni akarta, hogy Hu hajlandó-e lojálisan megvalósítani a KKP-nak azt az utolsó leheletéig, tehát a végsőkig folytatott küzdelmét a hatalomért, amely már Teng Hsziao-ping alatt megkezdődött és Csiang irányítása alatt bontakozott ki.

Csak 2004. július 31-én döntött úgy az "igazgatótanács", hogy Hu Csin-tao lesz minden tekintetben az első számú vezető. Ez év novemberében a KKP Politikai Bizottsága egy nankingi professzort kért fel, hogy tartson előadást a világhatalmak felemelkedéséről és bukásáról. Ez az alkalom ténylegesen annak a tervnek a bejelentését jelentette, hogy a Párt vezérkara felsorakozott Hu Csin-tao mögött a kínai reformfasizmus zászlaja alatt.

A világban ma a kommunista rendszer a végét járja és a német nemzetiszocialista típusú rendszerek újjászületése sem lehet elfogadható alternatíva az emberiség számára. Ami járható az a vállalkozói szabadságon alapuló piacgazdasági modell, amely a személyhez és teljesítményhez kötött tulajdonnal biztosítani képes a gazdasági szabadság optimumát és a minden ember érdekét szolgáló gazdasági berendezkedést. A Kínai Kommunista Párt látja, hogy a magánpénz-monopólium és a transznacionális vállalatbirodalmak kapitalizmusa, miközben óriási sikereket tud felmutatni, egyre több ellenállásba ütközik. A pénz- és korporációs oligarchia kapitalista modelljét Kína el akarja kerülni. A kommunista és a nemzetiszocialista modell pedig miután megbukott, nem szolgálhat alternatívául.

Csiang Cö-min még a nemzeti kommunista, azaz náci modellel kacérkodott. He Xin nézeteit felkarolva Csiang "Nagy Arany Útként" próbálta eladni a KKP-nak az eddig történelmi zsákutcának bizonyult nácizmust. A már említett nankingi professzor beszédének pontosan az volt a feladata, hogy meggyőzze a hallgatóságát egy kínai reformfasizmus járható voltáról.

A jelenlegi első számú ember, Hu Csin-tao, hagyta hogy azok, akik vezérüknek választották, feltegyék jelképesen szólva "a tűzokádó sárkány" expresszre. Ez egyszerűen kifejezve annyit jelent, hogy Hu és csapata elutasítja a politikai reformokat és hajlandó akár Észak-Korea példáját is követni a szólás- és sajtószabadság elfojtásával, az ateista ideológia államvallássá tételével, a Falung-gonghoz hasonló mozgalmak elfojtásával és olyan törvények meghozatalával, mint az úgynevezett "Elszakadás elleni törvény", amely lényegében Tajvan inváziójához kívánja megteremteni a jogi alapokat. Itt említhetjük azt az irányvonalat is, amely kész katonai erővel ellenőrzése alá venni a Japán-tengert; kifejleszteni és kipróbálni tengeralattjáróról indítható hosszú távú rakétákat; tovább folytatni a fegyverkezést, külső katonai fenyegetés hiányában is; növelni a katonai kiadásokat és többé már nem titkolni a tényleges katonai erőt.

Ebbe az új irányvonalba illik az a közvélemény-kutatás is, amelynek során 2004. februárjában és márciusában harmincezer fiatalt megkérdeztek, hogy hajlandó-e adott esetben lelőni nőket vagy gyermekeket. Az eredmény még az olyan katonai vezetőket is meglepte, mint Csi Hao-tian. A megkérdezettek 82,6%-a ugyanis igennel válaszolt.

Az új stratégiához tartozik az is, hogy felerősödött az a propaganda, amely szerint a demokratikus Tajvan az egyik akadályozója a Kínai Kommunista Párt hatalmon maradásának. A Kínai Katonai Tudományok Intézete Politikai Bizottságának elnöke kijelentette: "Azért, hogy Kína felemelkedhessen, semmisnek kell tekinteni azt a kötelezettségét, hogy fenntartja a jelenlegi helyzetet a Tajvani-szorosban, és döntő küzdelembe kell bocsátkoznia az Egyesült Államokkal." Több kínai is úgy véli, hogy a nyugati demokrácia terjedése elleni fellépés megnöveli a kínai nemzet méltóságát.

Mind a kínai, mind az univerzális erkölcsi követelmények előírják, hogy valamilyen formában különbséget lehessen tenni a jó és a rossz között. A már hivatkozott Falung-gong mozgalom megalapítója százmilliónyi követőjét rá tudta venni, hogy a buddhizmus tanításai segítségével erőfeszítéseket tegyenek az erkölcsi újjászületés érdekében. A buddhizmus hisz az igazságosságban. A konfucianizmus pedig az egészséges társadalmi légkör szükségességét hangsúlyozza. A kereszténység az önzetlenséget és a szeretetet hirdeti. Mindezek a világvallások, szellemi mozgalmak az igazságot és a közjót szolgálják. Hogy választani tudjanak a kínai százmilliók, képessé kell tenni őket a jó és a rossz megkülönböztetésére. A legmagasabb erkölcsi szabályok nincsenek térhez és időhöz kötve.

A népet illeti meg a szuverenitás, vagyis ők az ország, az állam önrendelkezésének a legfőbb letéteményesei. Mindez vonatkozik múltra, jelenre és jövőre. Az emberi jogok és a politikai szabadságok minden jogot megelőznek. Erős vallási kötődésű, Isten-félő népek erkölcsileg szilárdabbak. A legfőbb erkölcsi normák összekapcsolása a transzcendens dimenzióval megerősítette az őket hordozó emberi közösségeket.

Minthogy az alapvető erkölcsi normák az emberiség legalapvetőbb szükségleteit, érdekeit és értékeit fejezik ki, ezeket érvényesítik és védelmezik, talán nem túlzás kijelenteni, hogy a legmagasabb erkölcsi szabály a közjó és az emberi élet szolgálata.

A kínai reformfasizmus bevezetésének lehetséges menetrendje

A 2008-as olimpiai játékokat megelőzően a KKP tovább folytatja a nemzeti érzések felkeltését és a tudatipar átállítását a nacionalizmus terjesztésére. Egyidejűleg erőfeszítéseket tesz egy viszonylag stabil társadalmi légkör kialakítására. Ez a nacionalista közhangulat a csúcspontját az olimpiai játékok alatt érné el. A KKP-nak ezért fokoznia kell az ellenzéki megnyilvánulások elfojtását. Ehhez igénybe kell vennie a politikai nyomásgyakorlás különböző eszközeit. Ez azt jelenti: nem valószínű, hogy megenyhül a Falung-gonggal vagy a politikai másképp gondolkodókkal, illetve az illegalitásba szorított keresztényekkel szembeni magatartás. Számításba lehet venni egy esetleges háború megindítását 2012-ig. 2012 azért fontos dátum, mert erre az időpontra van kitűzve a Kínai Nemzeti Népi Kongresszus XVIII. ülésszaka. Ha hadüzenetre sor kerül, akkor ki lehet hirdetni egész Kínára vonatkozóan a szükségállapotot. A KKP legfelsőbb vezetőit kiszolgáló több szakértő is úgy véli, hogy a háborús rendkívüli állapot megkönnyíti a KKP számára Kína szociális, politikai és pénzügyi válságának a megoldását.

A disszidens kínai diplomata, Csen Yong-lin, valamint az ugyancsak tiltakozásból külföldre menekült Hao Feng-jun (a politikai rendőrség tisztje volt és a Falung-gong elleni fellépés egyik irányítója) támogatására Sydney-ben 2005. szeptemberében nagygyűlésre került sor, melyen Juan Hong-bing professzor kifejtette: a márciusban meghozott elszakadási törvény rendkívül erős válaszreakciókat váltott ki a nemzetközi közösségből. Az Európai Unió félbeszakította a tárgyalásokat a Kínának eladható katonai felszerelések tilalmának a feloldásáról. Sokan nem értették, hogy a KKP miért hoz ilyen számára hátrányos döntést. Juan professzor szerint ez jól átgondolt stratégia része volt. Szerinte a KKP hamarosan elfogadtatja a "Kiemelkedő Állam" elnevezésű törvényt, amely ugyanazt a fasizálódó stratégiát fejezi ki, mint az "Elszakadás elleni törvény". Juan professzor szerint a Kínai Kommunista Párt vezetői szemében az Egyesült Államok és Japán szétválaszthatatlan stratégiai szövetségesek. Amikor Kína megindítja a háborút Tajvan elfoglalására, Amerika és Japán válik a KKP valódi ellenfelévé.

Amerikának és a Szovjetunió utódállamának, Oroszországnak, is hatalmas nukleáris fegyverkészlete van. A kínai kommunista vezetés nem tart annyira az Egyesült Államoktól, mint amennyire Oroszországtól. Azt feltételezi ugyanis, hogy az amerikai társadalom nagyra értékeli az emberi életet és ezért az amerikai kormányok keze meg van kötve a tömegpusztító fegyverek bevetésében. Ezért a kommunista vezetésű Kína számára az Egyesült Államok nem olyan nagy fenyegetés, mint Oroszország.

A Szovjetunió és Kína kommunista kormányzatai hosszú éveken folytattak kemény tárgyalásokat. A KKP arra a véleményre jutott, hogy ha nukleáris háború törne ki a két ország között, az orosz nacionalizmus annyira erős, hogy az oroszok inkább elpusztulnának, minthogy megadnák magukat. A KKP ezért nem hajlandó egy ilyen végső leszámolásra Oroszországgal. Azért, hogy kiengesztelje az oroszokat, késznek mutatkozott garanciákat adni arra, hogy Észak-Kína térségében nem kerül sor incidensekre. Bizalomépítő lépésként önként átengedtek hatalmas, egykor Kínához tartozó területeket az északi határ térségében Oroszországnak. Kína határai az elmúlt 5000 évben a szerint változtak, hogy milyen erős volt a központi hatalom ebben a hatalmas méretű országban. Ha erős volt, akkor Kína kiterjesztette fennhatóságát a perifériákra is. Amikor gyönge volt a központi hatalom, akkor ezek a periférikus területek leszakadtak és részben önállósodtak, részben más hatalmak ellenőrzése alá kerültek.

A XIX. században és a XX. század elején Kína gyönge volt és ezért az akkor domináló világhatalmak felosztották egymás között. Befolyási övezetekkel rendelkezett Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok és északon Oroszország. De jutott még kínai terület Portugáliának is, később pedig Japán is hatalmas kínai területeket szállt meg. Most, hogy Kínában erős központi hatalom van, újból érvényesül a területi terjeszkedés politikája is.

Kína délnyugat irányában Indiát akarja megakadályozni abban, hogy hegemóniáját kiterjessze a kultúrában hozzá közel álló Tibetre. A Himalája természetes védelmi rendszert alkot. Ami Tibet spirituális vezetőjét, a dalai lámát illeti, meg akarja találni az együttműködést a KKP-val, hogy így mentse meg népe sajátos vallását és kultúráját. Juan professzor úgy látja, hogy a KKP azonban nem mond le erről a tervéről, mert a tibeti vallás felszámolása hosszú távú stratégiájának a szerves részét képezi.

A Csendes-óceán térségét illetően a kínai kommunista vezetés arra törekszik, hogy az itt fekvő országok legalább semlegesek legyenek Kína irányában, s ütközőzónát alkossanak Kína körül, távol tartva az Egyesült Államokat és Japánt. Már jelenleg is az a tényleges helyzet, hogy Délkelet-Ázsia olyan kisebb államai, mint Mianmar (Burma), Laosz, Szingapúr függő helyzetbe kerültek Kínával szemben. Dél-Koreát sakkban lehet tartani Észak-Koreával. Indonézia, mint a legnépesebb iszlám ország, ideológiailag nem könnyen kezelhető. Ezért a KKP elképzelése szerint ezt az országot meg kell hagyni a hosszan elhúzódó belső konfliktusok, esetleg polgárháborúk állapotában, így semlegesítve. Ausztrália az Egyesült Államok szövetségese és a KKP stratégiája szerint az iskolarendszerére, a gazdaságára, a kultúrájára, a tömegtájékoztatására gyakorolt befolyásolással lehet távol tartani a konfliktustól. Ennek végrehajtásában a kínai kommunista vezetés támaszkodni kíván a helyi kínai közösségekre. Juan szerint Pekingnek ez a törekvése eredményesnek bizonyult, mert az ausztráliai közvélemény máris hajlandóságot mutat a KKP stratégiájának a támogatására. Ausztrália Kínához fűződő kapcsolataiban már többször is eltért az emberi jogok, és politikai szabadságjogok, valamint a demokrácia alapelveinek az érvényesítésétől. Az ausztráliai kínai közösség, valamint sajtója, máris Peking befolyása alá került.

Juan professzor a már hivatkozott Sydney-ben elhangzott beszédében rámutatott, hogy a készülőben lévő Tajvan elleni invázió valódi célja nem Kína szuverenitásának védelme és területi integritásának a helyreállítása. Ennek a háborúnak az igazi célja a kínai kommunista párt hatalmának a fenntartása. A Tajvan elleni invázióval próbálja azokat a politikai, társadalmi és pénzügyi problémákat megoldani, amelyekkel eddig nem tudott megbirkózni. Háborús szükséghelyzetben bevezethetőek azok a rendkívül kemény elnyomó intézkedések, amelyekkel le lehet küzdeni a disszidens csoportok ellenállását, és féken lehet tartani a munkanélküliek százmilliós tömegét. Ilyen rendkívüli állapot alkalmas arra is, hogy befagyasszák a kínai polgárok bankszámláit, és legalizálják a magántulajdon újraállamosítását. A kínai bankrendszer a korrupt vállalatok eladósodása következtében úgynevezett rossz hitelekkel van elárasztva. A behajthatatlan hitelek mértéke 40-60% között van. Erre a pénzügyi csődre is megoldást jelenthet a háborús szükséghelyzetben bevezetett rendkívüli állami beavatkozás.

Juan arra is választ próbált adni hallgatóságának, hogy ténylegesen kik azok, akik ezt az országot irányítják. Azt állította, hogy ez az érdekcsoport a "Taizi Párt"(vagy "Fiatal Iskola") a korábbi kommunista vezetők gyermekeiből áll, akik most már fontos párt-, állami- és katonai pozíciókat töltenek be. Érdekes, amit Juan állít, hogy az olyan politikusok, mint Hu Csin-tao (Hu Jintao) és Wen Csia-bao (Wen Jiabao) valójában a Taizi Párt vezetőinek a döntéseit hajtják végre.

Amikor Juan professzort megkérdezték, hogy milyen forrásokra támaszkodva jutott ezekre a következtetésekre, akkor megnevezett tartományi pártvezetőket, valamint a központi kormányzat több miniszter-helyettesét. Ezekkel vagy együtt tanult korábban a Pekingi Egyetem Jogi Karán, vagy pedig munkakapcsolatban állottak.

A kínai döntési struktúrában a végső szót a KKP Nemzetbiztonsági Vezető Csoportja mondja ki. Ennek a nagyhatalmú testületnek még mindig tagja Csiang Cö-min. Ez a végső döntést kimondó testület 1990 óta működtet kutatócsoportokat a nemzetbiztonsági stratégia különböző részeinek a kidolgozására. A már említett Ifjúsági Iskola, vagy más néven Taizi Párt tagjainak a többsége ehhez a csoporthoz tartozik. 2000-ik évet megelőzően e csoport több olyan informális tanácskozást is tartott, amelyen részleteiben megvitatták a KKP hosszú távú stratégiájára vonatkozó elképzeléseket. 2000-től kezdve azonban már rendszeres időközönként tartottak ilyen konferenciákat. Minden résztvevőnek joga van felszólalni, de csak egyetlen személynek van megengedve, hogy az elmondottakat rögzítse. Az így elkészített jegyzőkönyvet az elnöknek aláírásával kell hitelesítenie. Az így jóváhagyott írásos anyagot aztán benyújtják a nemzetbiztonsági vezető csoportnak. Az ily módon megszületett irányvonalhoz tartja magát a KKP minden gyakorlati politikai döntésében.

Juan Hong-bing professzor szerint a nemzeti-kommunista rendszer fasizálódása, vagyis a fasiszta jellegű kínai állam létrehozása már hosszabb ideje folyamatban van. Ezt a változtatást először He Xin javasolta, akit a jelenlegi kínai vezetés ideológiai szürke eminenciásának lehet nevezni. és aki egyidős Juan Hong-bing-gel - mindketten 1953-ban születtek. Amikor He Xin először állt elő ezzel a javaslatával, Csao Ce-jang és Hu Jao-pang megvetően elutasította azt. Amikor azonban a nagy tekintéllyel rendelkező Wang Zhen, Kína alelnöke felkarolta He Xin javaslatát, a fasiszta állam létrehozása a gyakorlati politika részévé vált.

Wang Zhen tekintélyére jellemző, hogy a kommunista Kína nyolc halhatatlanához sorolják. Teng Hsziao-ping politikai támogatója volt, és az ő akaratának egyik megvalósítója. Kulcsszerepet játszott a pekingi Tiananmen (Mennyei Béke) téren végrehajtott vérengzés elrendelésében. 1989. június 2-án a kommunista párt többi tekintélyes veterán vezetőjével folytatott tanácskozáson kijelentette: "Előre közölnünk kell azokkal, akik elfoglalva tartják a teret, hogy mi bevonulunk oda. Megfogadhatják figyelmeztetésünket vagy elutasíthatják azt, mi azonban benyomulunk a térre. Ha ez halálos áldozatokkal jár, az ő hibájuk lesz. Nem lehetünk puhák és könyörületesek pártellenes, antiszocialista elemekkel szemben." Jellemző rá egy másik mondás is, amit szintén idézünk: "A Kínai Kommunista Pártnak 40 millió ember élete árán sikerült kormányt alakítani Kínában, minden olyan kísérlet, hogy elrabolják a Párttól a kormány ellenőrzését - anélkül, hogy cserébe feláldozzanak 40 millió életet - nem más mint álmodozás."

A kínai kommunista párt legfelsőbb döntési csoportja, kemény magja, ma is támaszkodik He Xin-re, aki a Csiang Cö-min értelmiségi csoport tagja. Hallgatólagosan azonban a háttérben kell maradnia, hogy ne váljék nyilvánvalóvá a kínai kommunista rendszer teljes politikai és gazdasági átalakulása egy fasiszta típusú rendszerré.

Falun Gong: a Nyugat trójai falova vagy spirituális kultusz?

Eddigi ismereteink szerint a Falun Gong elnevezésű lelki megújulási mozgalmat 1992-ben Li Hong-zsi indította be, aki 1951-ben született és megalapította a Falun Dafa elnevezésű mozgalmat. Ez a mozgalom gyakorolja a Falun Gong néven összefoglalt spirituális gyakorlatokat, amelyek közül négyet állva, egyet pedig ülve kell elvégezni. Ez magában foglal meditációt, amely a mozgalom alapítója szerint elősegíti a lélek és a test megtisztulását.

A spirituális gyakorlatokban felismerhetőek a chi kung-nak elnevezett életerő gyakorlatok. Így nevezik az univerzális energiával foglalkozó gyakorlatokat. Ennek a mindent átható energiának az irányítása a tudati koncentráció révén megy végbe. A chi kung során az energiaközpontokat fejlesztik. A foglalkozások alkalmával lassú állásban végzett mozdulatokat végeznek a résztvevők, amelynek során mind a figyelem, mind a test meghatározott irányban halad. Az egész viszonylag rövid, megszakítás nélkül végzett gyakorlatokból áll, amelyek kortól függetlenül, könnyen elsajátíthatóak. A "csi" az élet alapvető alkotóeleme, amit a kínai orvoslás már két évezrede kutat.

Li Hong-zsi csak három évig tanította módszerét Kínában. A Falun Gongot kétszer is a chi kung módszer legkiválóbb iskolájának minősítették, és ezzel elérte, hogy tömegesen csatlakozzanak hozzá. 1996-tól kezdve aztán Li Hong-zsit számos ázsiai és európai országba meghívták módszerének az oktatására. 1998-ban az Egyesült Államokba költözött. Ekkor már az AP hírügynökség és a New York Times arról számolt be, hogy mozgalmának 70 millió követője van Kínában. Lin Hong-zsi ragaszkodott ahhoz, hogy mozgalma viszonylag laza és nyitott szervezet maradjon. Gyors növekedése ennek dacára ellenérzést váltott ki a KKP vezetőiből. Az akkori elnök, Csiang Cö-min, vizsgálatot rendelt el Li Hong-zsi és a Falun Gong ellen, de 1998-ban nem találtak semmi bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a mozgalom törvényeket sértene. Mégis 1999. július 30-án a kínai hatóságok letartóztatási parancsot adtak ki Li Hong-zsi ellen, amelyet az Interpolnak is megküldtek. Visszavonták útlevelét és megakadályozták külföldi útjait.

A kommunista hatóságok azt hozták fel Li Hong-zsi ellen, hogy természetfeletti képességeket tulajdonít magának, továbbá azt, hogy követőit arra bíztatja, ne vegyenek magukhoz gyógyszereket, amikor betegek. Az Új Kína hírügynökség szerint emiatt a Falun Gong követői közül 1400-an meghaltak. Ezeket az állításokat azonban nem támasztották alá bizonyítékokkal. 1999 júliusában a Falun Dafa-t illegálisnak minősítették Kínában, több tízezer követőjét pedig letartóztatták. Ezt a kemény leszámolást megelőzően a Falun Dafa több mint tízezer tagja meglepetésszerűen tüntetést rendezett Pekingben a Nemzeti Fellebbezési Hivatal előtt, és követelte a konfliktusok békés rendezését. Az említett Hivatal a kínai főváros kormányzati negyedében van és ennyi ember váratlan megjelenése ott nagy aggodalmat keltett a kommunista párt vezetésében. A KKP ezt követően Li Hong-zsit vádolta meg a tüntetés megszervezésével. A jelen lévők azt állították, hogy egyénileg döntöttek és senki nem írta nekik elő, hogy mit tegyenek. Ebben az időpontban egyedül Pekingben a Falun Gongnak több mint százezer követője volt.

Li Hong-zsi neve a mai napig feketelistán van; nevét és munkahelyét ráhelyezték a kínai Internet hálózat úgynevezett "Nagy Tűzfalára". Ezt a kommunista hatóságok azért vezették be, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák a kínai Internet használóit. 55 ezer különböző kínai hatóság egyébbel sem foglalkozik, mint a máris széles körben használt és ezért egyre veszélyesebbé váló Internetnek az ellenőrzésével. Nincs olyan kínai törvény, amely megengedné ezt az agresszív beavatkozást a tájékoztatási- és szólásszabadságba, valamint

magánszférába. Meg kell jegyezni, hogy ennek az Internetes cenzúrahálózatnak a létrehozását - üzleti kapcsolataik megóvása érdekében - számos amerikai számítástechnikai vállalkozás segítette elő, megfelelő programok és eszközök elkészítésével.

A Soros György által alapított és finanszírozott OpenNet Initiative (ONI) nevű együttműködési program a Torontói Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Központja, a Harvard Jogi Kara és a Cambridge-i Egyetem Biztonsági Kutatócsoportja között a projekt résztvevőivel jelentést készíttetett. Ez a nagyszabású felmérés az "Internet Filtering in China in 2004-2005: A Country Study" (Az Internet adatszűrése Kínában 2004 és 2005 között: országtanulmány) címet viseli és megállapítja, hogy a cenzúra kiterjed az Internet elosztóállomásoktól egészen az utcai internetes kávézókig. A kínai internetes cenzúra a rendszerbe beépített úgynevezett "fojtó pontokon" keresztül szűri ki a nemkívánatos tartalmakat. Mindez a rendszer irányító-központjában ülő személy figyelő szemei előtt játszódik le. Az ONI tanulmány szerint az ellenzéki politikai pártok internetes információ-áramlásának a 60%-át blokkolják, de ez elérte a kilencven százalékos szűrést annál a tanulmánynál, amelyre ebben az írásban is már többször hivatkoztunk és a "Kilenc kommentár" címet viseli. A New York-i központú és Hong Kong-i kirendeltségű Epoch Times című lap ebben kemény bírálatot gyakorol a Kínai Kommunista Párt felett, és védelmébe veszi a Falun Gong mozgalmat.

A cenzúra nemcsak a világhálóra terjed ki, de az e-mail forgalomra, a különböző magánjellegű e-mail-es kapcsolatokra, az internetes naplókra, fórumokra. Annyit megállapíthatunk, hogy Kína internetes szűrőrendszere ma ebben a vonatkozásban a csúcstechnológiát jelenti. Ami a cenzúra tartalmát illeti, az felöleli a pornográfiától a vallásos tartalmú közlésekig szinte az összes kényes témát. A kínaiak nem olvashatnak Tajvanról, a tibeti függetlenségi törekvésekről, a Falun Gongról, a dalai lámáról, a Mennyei Béke Terén lezajlott vérengzésről, az ellenzéki pártokról, a kommunista ellenes mozgalmakról és nézetekről. Kínának ez az Internet adatszűrő technológiája, mint már említettük, különböző ellenőrzési pontokra koncentrál. Ugyanakkor dinamikus és rendkívül gyorsan átállítható. A változásnak ez az állandó dinamikája akadályozza, hogy eredményesen le lehessen küzdeni.

A kínai hatóságoknak a Falun Gonggal szemben tanúsított kemény fellépéséből arra következtethetünk: a KKP vezetői azokhoz a Nyugat által kezdeményezett és támogatott demokrácia-mozgalmakhoz sorolják, amelyek alkalmasak olyan belső helyzet kialakítására, hogy külső vezérléssel belülről idézhető elő az adott országban kormány-, illetve rendszerváltás. Ezt a technikát már számos helyen sikerrel kipróbálták 1989-ben is. Például így zajlott le Csehszlovákiában a bársonyos forradalom, de az óta ilyen módszerrel került sor kormány, illetve rendszerváltásra például Grúziában, Ukrajnában és másutt.

Juan professzor úgy véli, hogy a Nyugat félrevezeti önmagát, ha Kínát is azok szerint a szempontok szerint méri fel, amelyhez a racionális nyugati gondolkodás hozzászokott. Kínában nem a nyugati racionalitás szerint zajlanak le a történések. Ténylegesen a Kommunista Párt számos olyan döntést hoz, amelyet kifejezetten irracionálisnak lehet nevezni. Erre azt a példát hozza föl Juan, hogy ha van, mondjuk csaknem tízezer ok, amely valamilyen döntés ellen szól és mellette összesen csak egy érv hozható fel, akkor is elképzelhető, hogy ez az egy érv fog érvényesülni a döntéshozatalnál. Erre példaként megemlítette: Teng Hsziao-ping sokáig habozott, mert nem tudta eldönteni, bevesse-e a Mennyei Béke Terén lévő tüntetőkkel szembe a katonai erőszakot vagy sem? És ebben a válságos helyzetben, amelynek következményeit Teng sem tudta teljesen felmérni, állítólag az döntött a véres leszámolás mellett, hogy 1989. június 4-én Teng egy családi találkozón beszélgetést folytatott két fiával. Mindkettő azt közölte az apjával, hogy feldarabolt húscafattá válnak családjukkal együtt, ha a tüntető diákok elérik, amit akarnak. Teng látva fiainak ezt a kétségbeesését, végül is kiadta a parancsot a véres leszámolásra.

Kommunista nacionalizmus kínai módra

Kína gazdasági felemelkedését és hadseregének modernizálódását együtt kell szemlélni a kínai nacionalizmus kibontakozásával. A világtörténelemben számos alkalommal jutottak fontos szerephez a nemzetállamok és egyeseknek a gyors kiemelkedése komoly veszélyt jelentett az akkor fennálló nemzetközi rendre. Elég ha itt csak a XVIII. század végi Franciaországra, vagy a XX. századi Olaszországra és Németországra, az imperialista Japánra és a kommunista rendszerű totális államokra utalunk. A jelenlegi nacionalista fordulat Kínában, - ha a világot irányító döntéshozók nem kezelik megfelelően - akkor komoly veszélyt jelenthet az egész emberiség számára. A kommunista nacionalizmusban még mindig domináns szerepet játszik az európai eredetű, de kínaizált marxizmus-leninizmus, és azok a sérelmek, amelyeket Kínának az elmúlt kétszáz évben kellett elszenvednie a külvilágtól.

Ju Mao-csun, az Egyesült Államok Annapolis-i Haditengerészeti Akadémiájának a docense, a U.S.-China Economic and Security Review Commission (Az Egyesült Államok Kína gazdasági és biztonsági helyzetét figyelő bizottsága) számára készített írásos jelentésében (2005. április 14.) megállapítja, hogy sehol nem nyilvánult meg erőteljesebben a marxista-leninista államelmélet és a történelmi sérelmek orvoslására törekvő nacionalizmus összefonódása, mint a jelenlegi kínai nacionalista kurzusban. A marxista-leninista tanítás szerint a kommunista államnak a kommunista párt kezében kell összpontosítania a hatalmat. Kínában általános az egyetértés abban, hogy az elmúlt 150 év során elszenvedett sérelmek a gyenge kínai állam következményei voltak. E gyengeségből eredő problémák megoldásához elengedhetetlenül szükséges erős központi hatalom létrehozása. Az egyéni szabadságjogokra úgy tekintenek, mint amelyek akadályozzák az erős állam létrehozását és fenntartását, s ezért a jelenlegi kínai nemzeti-kommunizmus élesen szemben áll a liberalizmus olyan alapelveivel, mint az emberi jogok és az egyén méltóságának a tiszteletben tartása. A kínai vezetés elnyomja az államhatalom gyengítésére törekvő erőket, és egyre erőteljesebben támaszkodik a kínai nacionalizmusra. Ez könnyítette meg számára a rendszerbírálókkal, és a legkülönfélébb demokrácia-barát mozgalmakkal való leszámolást.

Kínában az utóbbi időben nemcsak a gazdasági mutatók számai növekedtek, de még náluk is gyorsabban nőtt az államhatalom számára veszélyesnek ítélt kínaiak elnyomása, bebörtönzése. Mindez a nemzetbiztonságra való hivatkozással történik. Az Amnesty International legutóbbi jelentése szerint a világ összes halálos ítéletének a 90%-át Kínában hajtják végre. Ugyancsak Kína tartja a szabadságvesztésre ítélt újságírók világrekordját. A párizsi "Tudósítók határok nélkül" nevű szervezet adatai szerint a világ összes internetes bűnözőjének a 80%-át Kínában tartják börtönben.

A nemzeti-kommunista Kína gazdasági stratégiája

Az elmúlt 20 évben Kína imponáló gazdasági eredményeket ért el. Ezt a valóban bámulatos gazdasági változást azonban nem szabad a nyugati értelemben vett demokratikus kapitalizmushoz hasonlítani, elsősorban azért nem, mert nincsenek világosan meghatározott tulajdonvédelmi jogszabályok, és a jog uralma sem érvényesül. Tény viszont, hogy sok millió kínai gazdaságilag előnyösebb helyzetbe került a gyors gazdasági fejlődés eredményeként. Az ott kialakult gazdaságot "szocialista piacgazdaságnak" nevezik, de itt lényegében ellentétes értelmű és egymást nem kiegészítő, hanem egymást kizáró értelmű szavak összekapcsolásáról van szó. A gyakorlatias gazdasági liberalizmussal elnyomó politikai rendszert tartanak fenn, amely a szocializmus diktatórikus változataiból is a legkeményebbek közé tartozik.

A KKP már többször is hivatkozott ideológiai szürke eminenciása: He Xin, ezt a kurzust gazdasági nacionalizmusnak nevezi. Eszerint ennek a gazdaságnak a jogszabályokban is megfogalmazott egyértelmű politikai célja a kínai nemzet gazdaggá és erőssé tétele. Nem törekszik semmiféle egyéni érdek védelmére és kiszolgálására. Kizárólag a nemzetet, az államot szolgálja. A Kínában kormányhűnek számító közgazdászok és ideológusok nagy hangon ismételgetik He Xin-nek ezeket a meghatározásait. Mindebből az is következik, hogy a gazdasági felemelkedésnek az igazi haszonélvezői nem az egyes kínai polgárok, hanem a kínai állam és azok a nagy kormányprogramok, amelyek hatalmas méretű projektekben öltenek testet. Itt megemlítjük az óriási gátakat és vízierőműveket, a mágneses lebegtetésű vasút látványos megépítését, valamint a legfejlettebb haditechnikai eszközök előállítását - beleértve a tengeralattjárókat, felszíni hadihajókat, rakétákat és elektronikus megfigyelő rendszereket.

A kínai nemzeti-kommunizmus és a birodalmi terjeszkedés

Amikor a nemzeti érzést kihasználó nacionalizmus megerősödik, az rendszerint azzal jár, hogy az adott nemzethez tartozók újra felfedezik történelmi gyökereiket és kulturális örökségüket. A kommunista nacionalizmus azonban nem a kínai irodalomra, zenei hagyományokra, a régi bölcselők tanításaira irányítja a figyelmet. A tömegtájékoztatási eszközök monopóliumára támaszkodva elsősorban Kína birodalmi nagyságát tárja a lakosság elé, a hódítás és a nagyság dicsőítésével. Ennek a tudatipari technikának a keretében óriási költségekkel, sokrészes sorozatokat indítottak Kína nagy császárainak az életéről, elsősorban azokat dicsőítve, akik hatalmas területeket hódítottak meg és sokmilliós birodalom felett uralkodtak. Ezek a gyakran 40-50 részből álló sorozatok a tévéműsorok főidejében láthatóak, és valósággal a megszállottságig fokozzák a nacionalista érzelmeket. Így például Jong-zseng császárról 1998-ban 44 részes tévésorozat készült. Sok megfigyelő jutott arra a véleményre, hogy az akkori elnök, Csiang Cö-min, magát próbálta úgy beállítani, mint korunk Jong-zsengjét, aki ugyanúgy naggyá teszi majd Kínát. Amikor a hatalomátadás nehéz folyamata végül is elvezetett ahhoz, hogy Csiang Cö-min távozott, és átadta a helyét Hu Csin-tao-nak, a tévésorozatok még inkább nacionalistává és imperialistává váltak tartalmukat illetően. Az ezt követő - a birodalmi Kína nagyságát ábrázoló - történelmi témájú tévésorozatok, Hu Csin-tao vonatkozásában is egyértelműen azt sugallják, hogy ő az, aki a nagy kínai császárok törekvéseinek méltó folytatója.

Az üzenet egyértelműen az, hogy a kínai történelem gazdag olyan eseményekben, amikor a nagy császárok és az erős központi hatalom révén ki lehetett terjeszteni a birodalom határait, ahogyan arra sor került Wudi, Kang-szi, Jong-zseng és Kiang-long uralkodása idején. Ju Mao-csun elmondotta, hogy arról a kínai császárról, akinek már i.e. 221-ben sikerült véres erőszakkal egyesítenie Kínát olyan film készült, amely "Az akarat diadala" című Hitler-filmre emlékeztet. Ezt Leni Riefenstahl készítette, művészi erővel ábrázolva Hitler fanatizmusát és a német nacionalizmust. Az üzenet egyértelmű: nem számít milyen brutális egy diktátor, mennyi embert gyilkolhat meg, ha egyesíteni tudja országát - adott esetben Kínát - akkor ő Kína hőse. Ez Kína jelenlegi kommunista vezetésének a tajvani politikáját kívánja történelmi perspektívába helyezni.

Aki ellenőrzi a történelmi emlékezetet, az a jelenről alkotott képünket is meghatározza és fordítva is igaz. Aki tudatunkat irányítja ma, meghatározza történelmi emlékezetünket is. A kibontakozó kínai nacionalizmus erőfeszítéseket tesz a történelem átírására, és a jelenlegi politikai elvárásoknak megfelelő átértelmezésére. Ez szinte össznépi társasjátékká vált, hiszen nem könnyű előre látni a múltunkat, mert azt sokféleképpen lehet a jelen és a jövő ideológiai követelményeinek megfelelően képzeletünk segítségével átírni.

A történelem ilyen átírása és átértelmezése természetesen nem tekinthető a jelenlegi kínai kommunista vezetés monopóliumának. Hasonlóan jártak el a japán nacionalisták is, amikor megfeledkezve Japánnak a II. világháború alatt elkövetett atrocitásairól, írták meg annak történetét. A Japán társadalom érettségére vall, hogy csak a Japán iskolák egy százaléka döntött e tankönyvek használata mellett. Kína esetében azonban mindössze két fajta történelemkönyv közül lehet választani és a kettő csaknem teljesen azonos. Másfajta történelemkönyvek be vannak tiltva.

A jelenlegi kommunista típusú hazafias nevelés nagy hangsúlyt helyez az 1840-es ópiumháború oktatására. A beindított "Hazafias Nevelés Mozgalom" azt hangsúlyozza, hogy a korábbi feudális és burzsoá vezetők a King császároktól Szun Jat-szenen át Csang Kaj-sek-ig, nem voltak képesek megvédeni Kínát a külföldi imperialisták és inváziós csapataik behatolásától. Erre egyedül a kínai kommunisták voltak képesek, azért ők a kínai nemzet megmentői. Ez a hazafias nevelés mozgalom nem riad vissza a történelmi tények meghamisításától. A középiskolákban a világ ketté van osztva: jókra és rosszakra. Kína az erényes és a világ többi része gonosz. Valamivel tárgyilagosabban foglalkozik ez a mozgalom az 1900-as boxerlázadással, amikor a hazaszeretettől túlfűtött boxerek válogatás nélkül megöltek minden külföldit. Ezek az idegengyűlölők most kínai hazafiként vannak az ifjúság elé állítva. Eszerint az idegengyűlölet hazafias erény, és minden, ami külföldi, az válogatás nélkül negatív és ördögtől való.

A kommunista kínai vezetők kiforgatva hivatkoznak a világtörténelem nagy alakjaira is. Így például előszeretettel idézik az Egyesült Államok 16. elnökét, Abraham Lincolnt, aki maga is kész volt háborút viselni azért, hogy megőrizze hazájának, az Egyesült Államoknak a területi egységét. Hangsúlyozzák, hogy Lincolnak mennyire igaza volt, amikor minden eszközt igénybe vett, hogy megakadályozza az Egyesült Államok szétesését. Hasonló módon Kínának is joga van arra, hogy háborúval akadályozza meg Tajvan függetlenségét. A kínai kommunista vezetők azt már nem említik, hogy az amerikai polgárháborúnak nagyon fontos oka volt a rabszolgaság megszüntetése a déli államokban. A szárazföldi Kína és Tajvan konfliktusában pedig a meghatározó elem, hogy az előbbiben diktatórikus rendszer van, a másikban pedig dinamikusan fejlődő piacgazdaság és demokrácia.

2005. márciusában Ven Csia-pao kínai kormányfő úgy akarta igazolni Kína "Elszakadás elleni" törvényét, hogy az Egyesült Államok kormánya is elfogadtatott több elszakadás elleni jogszabályt a washingtoni Kongresszussal a polgárháború kitörése előtt. A tény ezzel szemben az, hogy az Egyesült Államokban ilyen jogszabályok egyáltalán nem léteztek a polgárháborút megelőzően.

A jelenlegi Kína kommunista vezetése előszeretettel dicsekszik azzal, hogy Kínának van a legrégebbi civilizációja. Kétségtelen, hogy a több ezer éves kínai civilizáció nagyszerű eredményeket tud felmutatni. A jelenlegi kínai nemzeti felbuzdulás azonban ezt a jogos nemzeti büszkeséget egyfajta szélsőséges kínai sovinizmussá változtatta, amely gyakran a nyílt faji politika, a rasszizmus formáját ölti. Így például amikor 2005. márciusában Condoleeza Rice amerikai külügyminiszter Pekingbe látogatott, tett néhány udvariasan fogalmazott bíráló megjegyzést az "Elszakadás elleni" törvényre, és arra bíztatta a kínai kormányt, hogy gyakrabban használjon demokratikus módszereket. Erre sok kínai azzal válaszolt - többek között a kínai kormány által támogatott Internet-fórumokon -, hogy egy ilyen néger nő ne adjon nekik tanácsokat, és hogy a külügyminiszter nem más, mint az amerikai hegemónizmus lakája.

Ezek a szélsőséges megnyilvánulások jelzik, hogy mennyire mély gyökereket eresztett a sovinizmus a kínai mindennapok kultúrájában. A kínai kormányzat a zenét sem hagyja ki a tömegmanipuláció eszközrendszeréből. Az úgynevezett hazafias énekek a legnyíltabban a sovinizmust dicsőítik. A kormány által a középiskolák számára ajánlott három dal közül az egyik arról szól, hogy milyen is az igazi kínai, azaz olyan, akinek sárga arca van és fekete szeme. Egy másik dal, amely a "Kelet gyöngye" címet viseli, arra szólít fel, hogy soha ne feledd az örökké sárga arcom. A legnépszerűbb a harmadik, amelynek a címe "A sárkány utódai". E szerint az a kínai, akinek fekete szemei, fekete haja és sárga bőre van. A legutóbbi nagysikerű hazafias dal az, amelynek a címe "Drága Kína, szeretlek!": E szerint "Az én sárga bőröm Kína nemzeti lobogója."

Akinek tehát nincs sárga bőre, fekete szeme és fekete haja, az egyrészt nem kínai, másrészt nem lehet hazafi. Következésképp a Kínában élő tibetiek, mongolok, koreaiak és más kultúrájúak, például mohamedánok, nem tekinthetőek kínainak és így nem is szerethetik hazafiként szülőföldjüket. Ez a mesterségesen nagyra növesztett kínai nacionalizmus a Kínai Kommunista Párt hatalmon maradását szolgálja, amelynek rendkívül nagy szüksége van uralmának a legitimálására. A kommunista világrendszer felbomlásával és a kommunista világmozgalom hanyatlásával elveszítette a kommunista párt a legitimációját is. Ennek pótlására indították be a jelenlegi degeneráltnak nevezhető kínai nacionalizmust, amely a marxizmus-leninizmusnak, a kínai nagyhatalmi sovinizmusnak, az idegengyűlöletnek és a nyílt történelmi revizionizmusnak a gyúlékony elegye.

"A háború közeledik felénk"

Csi Hao-tian mondotta ezt a beszédet egy szigorúan bizalmas tanácskozáson 2003-ban, amikor még a Kínai Központi Katonai Bizottság alelnöke és a Kínai Népköztársaság hadügyminisztere volt. A beszédet nem a nyilvánosságnak szánták, azt kerülő utakon szerezte meg a "The Hal Turner Show" shanghaji bizalmi emberein keresztül. A Hal Turner Show internetes rádióadás, melyet New York városából sugároznak. Az említett internetes műsor készítőinek sikerült kapcsolatot találniuk olyan kínaiakkal, akiknek módjukban állt megismerkedni ennek a beszédnek a tartalmával. Mivel az abban foglaltakat veszélyesnek ítélték hazájuk és a világ számára, ezért úgy döntöttek, hogy a szigorúan titkos beszédet eljuttatják a Hal Turner Show szerkesztőjéhez. A beszéd 2003. januárjában került fel az Internetre "A Népi Felszabadító Hadsereg egyik magas rangú tisztjének a napokban elhangzott beszéde" (A Recent Speech From A High Ranking Official In PLA) címmel (www.mwjx.com). Ezt követően 2003. október 11-én publikálták a www.chinaren.com honlapon, azzal a címmel, hogy "A háború közeledik - Csi Hao-tian" (The War Is Approching Us - Chi Haotian). Hamarosan újra rákerült az Internetre, méghozzá 2005. április 23-án a www.boxun.com című lapra. A beszédet végül megjelentette a már idézett Epoch Times című lap 2005. augusztus 5-i számában.

A most következő beszédismertetés az Epoch Times-ban közölt és a kínai eredetiről angolra fordított szöveg magyar fordítása, amelyet e sorok írója készített. (Aki az eredeti Kínai nyelvű változatra kíváncsi, az megtalálja a http://epochtimes.com/gb/5/8/1/n1003911.htm címen.)

"Kedves elvtársak!

Nehéz szívvel adtam ezt a címet, de ezt használtam, mert Kína előrehaladását a modernizálódásban folyamatosan megszakították támadások és külföldi erők inváziói. A legtipikusabb példa erre az úgynevezett 'arany-évtized' 1927-től 1937-ig. Visszatekintve a mából, ez az évtized egyáltalán nem volt arany. Ebben az időben Kína északi területe 1931. szeptember 18-tól az ellenség megszállása alá került. Ekkor jött létre a kelet-hebei tartomány bábrendszere. A gazdasági növekedés viszonylagosan gyors volt. Az infrastruktúra kiépítése előrehaladt. És a hadsereg is erősödött. Kína némi lélegzetvételhez jutott. Ezt azonban a japánok nem tűrhették. Nem voltak megelégedve azzal a három észak-keleti tartománnyal, amelyet elfoglaltak, és haladéktalanul átfogó támadást intéztek Kína ellen és arra kényszerítették ezt a nemzetet, hogy nyolc éven át a felperzselt föld módszerével védekezzen. Noha Kína nyerte meg a háborút, elveszítette Külső-Mongóliát, és életveszélyes sebeket kapott. Az elveszített vagyon értéke meghaladta a 600 milliárd amerikai dollárt. Nyolcévi háború után az amúgy is szegény és gyenge Kína rosszabb gazdasági helyzetbe került, mint valaha. A Japán invázió tehát, különösen az általános háború Kína ellen, jelentékenyen lelassította Kína modernizációját.

Kína fejlődésének az elutasítása és a modernizálódásának akadályozása a hatalmon lévő országok előjoga volt, különösen a változatlanul nemzeti politikát folytató Japán esetében. Ebben a vonatkozásban fájdalmas történelmi leckében részesültünk. Az országok gyakran együttműködnek, de a meghatározó kapcsolat köztük a verseny, a konfliktus és időnként a szélsőséges összeütközés: ez a háború. Az együttműködés időleges és feltételes, miközben a versengés és a konfliktusok abszolút módon vannak jelen. Ők a történelem igazi hordozói. Ezért a sokat hangoztatott béke és fejlődés félrevezető, és legjobb esetben is csak kisegítő megoldás. Nincs konkrét bizonyíték ennek a kijelentésnek az alátámasztására, és nem is egyezik meg a tény szerinti vagy történelmi tapasztalatokkal. Nem említve azt, hogy Kína és Japán mind földrajzilag, mind történelmileg esküdt ellenségek. A szakítás Kína és a Szovjetunió között az 1960-as években bizonyítja, hogy egy ország elsősorban a saját nemzeti érdekei szerint cselekszik, és ez a meghatározó ismérve akciójának. Egyik ország sem hagy helyet az erkölcs számára. A múltban Kína és Szovjetunió hasonló ideológiát követett és ugyanazokkal az ellenségekkel kellett szembenéznie. Kína alacsony tudományos és technológiai szintje nem jelentett veszélyt a Szovjetunió számára. Ennek ellenére Kína és a Szovjetunió szakított, és intenzív küzdelmet vívott egymással. Sok egyéb ok is hozzájárult ehhez, de az alapvető oka az volt, hogy a Szovjetunió nem akarta, hogy egy folyamatosan növekvő, erősödő Kína létezzen mellette. Kína csak éppen megkezdte a növekedést, és hosszú időre lenne szüksége, hogy erőssé váljon, de a Szovjetunió mégsem tűrhette ezt.

Ha Kína és a Szovjetunió, egy gyenge és egy erős ország, amelynek közös az ideológiája és közösek az ellenségei, így szembekerülhet, akkor több mint nyilvánvaló, hogy a 'békéről és fejlődésről, mint napjaink központi feladatáról' szóló varázsigék hajtogatása, amelyek meghatározzák Kína politikai, katonai és külpolitikai stratégiáját - képzelgések, törékenyek és veszélyesek. Azt állítom, hogy a béke és a fejlődés, mint központi feladat teljesen helytelen, egyoldalú és veszélyes elmélet, amely megbénítja az embereket, a következő okokra vezethető vissza:

Első ok: Kína modernizációjának az ellenzése mindig is a nagyhatalmak nemzeti politikájának a része volt.

Kína modernkori történelmének, valamint a Kínai Népköztársaság elmúlt 50 évének a tapasztalataiból és tanulságaiból levonhatjuk a történelmi szabályt: Kína modernizációjának a megtámadása (beleértve általános háború indítását) mindig a nagyhatalmak nemzeti politikája volt. Ez így volt az elmúlt 160 évben. A következő 160 évben is még így fog maradni.

Második ok: A fejlődés magával vonja a veszélyt és a fenyegetést. 'Háborúhoz való jog' nélkül nincs jog a fejlődéshez.

A fejlődés kiváltja a veszélyt és a fenyegetést, s ez volt az általános szabály a történelem folyamán. Csupán néhány kivétel fordult elő a kínai történelemben. Így például a Han dinasztia megkezdhette a fejlődést 'zárt ajtók mögött', miután legyőzte a többi lehetséges versenytársát annak a korszaknak a földrajzi korlátai között. Ezt követően fejlődött ki 'a világharmónia' eszmerendszere. Mivel ez nem a lakosság, a hadsereg, a gazdaság és a kultúra kérdése volt, nem voltak versenytársak és más népfajok nem versenyezhettek a Han néppel, vagy akár csak rendelkeztek volna is az ehhez való lehetőséggel. A Háborúzó államok korszakában (i.e. 403 - 222) az ókori Kína történelmében az egyik ország kiemelkedése fenyegetést jelentett a másik számára. A világtörténelemben is ez volt az általános szabály. Ugyancsak ezt volt a magja és az alapja annak a nyugati diplomáciának, amelynek az apja a francia Richelieu bíboros, elsőként vezette ki a nyugati diplomáciát a középkori 'tudatlanságból'. Ő indította meg a modern diplomáciának azt hagyományát, amely teljes mértékben a nemzeti érdekekre alapozódott, mellőzve az erkölcsi és vallási korlátokat. A Richelieu bíboros által kialakított diplomáciai módszerek több mint 200 éven át Franciaország hasznára voltak, és lehetővé tették számára az európai dominanciát. Richelieu tervezte meg a Harmincéves háborút, amely oly sok szenvedést okozott Németországnak és azt kis feudális térségekre darabolta fel. Ez a káosz megmaradt egészen addig, amíg Bismarck egyesítette Németországot. A német egyesítés folyamata szemlélteti az említett szabályt vagyis, hogy Bismarcknak a 'háborúhoz való joga' nélkül nem lett volna nemzeti egyesítés, nem is említve a fejlődéshez való jogot.

Harmadik ok: Modernizáció a fegyverek védelme alatt: ez Kína egyetlen lehetősége.

A 'kínai fenyegetés' koncepciója egyértelműen helyes, és ez tipikus nyugati gondolat. A kínai típusú gondolkodás, vagyis 'becsukom az ajtóm, hogy fejlesszem saját gazdaságomat - zavar ez valakit?' nemcsak nevetséges, de nem is felel meg 'az általános nemzetközi gyakorlatnak'. A háborúzó államok korszakában nem volt hely a gyöngédség és a puhaság számára a nemzetközi érdekek ütközésének kemény színterén. Aki legkisebb mértékben is fantáziált, azt a történelem kegyetlenül megbüntette. Kína fejlődése egyértelműen fenyegetés olyan országok számára, mint Japán és a hozzá hasonlók. Kína nem tekinthet önmagára ugyanilyen szempontból, de Kína képtelen megváltoztatni ezt a mélyen bevésődött nemzetközi nézőpontot, amelyet osztanak a nagyhatalmak, s Japán is közéjük tartozik. Gondolkodásunk kiindulópontjában annak kell maradnia, hogy 'Kína fejlődése fenyegetés az olyan országok számára, mint Japán'.

'Jogon' itt azt értjük, hogy minden nemzetnek és fajnak rendelkeznie kell az élethez és a fejlődéshez való jogokkal, például Kínának szüksége van a kőolaj importjára gazdasági fejlődéséhez, továbbá olyan nyersanyagok behozatalára, mint a fa, azért, hogy megmentse természeti környezetét az erdők kipusztításától. Ez ésszerű. A nagyhatalmaknak azonban megvannak az ő saját 'érveik'. Egy olyan országnak, mint Kína, 2010-ben százmillió tonna kőolajra, 2020-ban pedig 200 millió tonnára lesz szüksége. El fogják-e tűrni ezt a nagyhatalmak?

A világtörténelemben a nagyobb méretű háborúk oka az alapvető erőforrásokért folytatott küzdelem volt (beleértve a szárazföldet és az óceánt is). A konfliktus tárgya megváltozik a jelenlegi információs korszakban, de a szembenállás természete ugyanaz marad. Olyan fejlett és előrehaladott civilizációk, mind például Izrael, már ötven éve küzdenek, és még mindig harcolnak a palesztinokkal jelentéktelen nagyságú földterületekért (valamint az elérhető vízmennyiség feletti rendelkezésért). Azért, hogy kiharcoljuk az ésszerű fejlődéshez való jogainkat, Kínának késznek kell lennie a háborúra (hacsak a kínaiak nem elégednek meg a jelenlegi szegénységgel, és nem mutatkoznak késznek a fejlődéshez való joguk feladására.) Ezt nem mi döntjük el. Nem a sorainkban meglévő jó szándékú embereknek az akarata a mérvadó, ténylegesen 'a nemzetközi általános gyakorlat' és a világ nagyhatalmai döntenek.

A békés fejlődés 20 éven át tartó politikája a végéhez érkezett. A nemzetközi környezet alapvető változáson ment keresztül. A nagyhatalmak ismét arra törekednek, hogy leállítsák Kína előre haladását a modernizáció terén, s így Kína, amelynek szüksége van a fejlődésre, rákényszerül a fejlődéshez való jogának a megvédésére. Ezért Kínának készülnie kell a háborúra. Csak a háborúra felkészülten juthat Kína a további fejlődéséhez szükséges térhez és időhöz. Kína idillikus nyugalomban lezajló fejlődése a végéhez ért. A következő programnak, a ' modernizáció a fegyverek védelme alatt' kell és muszáj megvalósulnia.

Negyedik ok: A belügyeket a diplomácia határozza meg. Jelenleg Kínában még a legharciasabbnak tekinthető héják sem akarják szükségszerűen a háborút, noha elegendő okunk lenne erre. Így például országunk egyesítése és a Dél-Kínai tengeren való jelenlétünk jogának a fenntartása. Vagy harciasabbak lehetnének azért, hogy megvédelmezzék a fejlődéshez való jogot, amelyet nagyra értékelnek, de ritkán élvezhettek kínaiak az elmúlt 160 évben. Amikor a fejlődéshez való jogunkat időről időre fenyegetik, eljött az idő számunkra, hogy fegyvert ragadjunk és megvédjük ezt a nemzeti jogot.

Helyes az, hogy a belső ügyek határozzák meg a diplomáciát. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a Háborúzó államok korszakában a nagyobb nemzetek közötti kapcsolatok határozták meg a belső ügyeket. Ez nem egyszerűen elméleti nézőpont. Ez volt a Kínai Népköztársaság történelmi tapasztalata is. Az 1970-es években Kína védelmi kiadásai meghaladták azokat az összegeket, amelyeket a tudományra, a nevelésre, a kultúrára és az egészségügyre együttesen fordított (rákényszerítve a lakosságát, hogy szegénységben éljen). Nem kívánom ugyanezt ma. A leginkább arra van most szükség, hogy Kína az oktatásba fektessen be. De meg fogják-e ezt engedni a világhatalmak? Nem lesz-e olyan, aki arra törekszik, hogy még többet fektessen a tudományba, az oktatásba, a kultúrába és az egészségügybe?

Egyesek azt mondják, hogy az úgynevezett megfejtett szovjet dokumentumok szerint a Szovjetunió nem rendelkezett átfogó tervekkel Kína megtámadására. Még akkor is, ha ezeknek a rejtjelezett dokumentumoknak a megfejtése helyes volt, ez még nem elégséges magyarázat a történelmi valóságra. Ahogyan egy sakkjátszma is kölcsönös egymásra hatáson alapszik, Kína nagyméretű lélektani és anyagi felkészülése a KKP vezetésével, óriási mértékben megnövelte a Szovjetunió számára Kína megtámadásának kockázatát és költségét. Mindennek eredményeként a történelem teljesen más irányt vett. Egy gyenge csak bátoríthatja az agressziót. Azok a béke igazi védelmezői, akik ebből a szempontból nézik a valóságot.

Ötödik ok: A jóságért való fohászkodás eredménye a Gonoszság: létezhet-e béke Kína számára a következő tíz évben?

Azért, hogy félbeszakítsák a modernizáció előrehaladását Kínában és megfosszák a kínai népet a fejlődéshez való jogától, a világhatalmak számára számos kártya áll rendelkezésre. A legnyilvánvalóbb három kártya a 'három sziget' (Tajvan, a Diaoyu-szigetek és a Spratly-szigetek), amelyek közül a legfontosabb Tajvan. Ha a Tajvani-szorosban kitör a háború nem a mi kezünkben lesz a döntési hatalom, sem azokéban, akik a tajvani függetlenséget akarják. A döntés az Egyesült Államok és Japán kezében lesz. Ha kitör egy ilyen háború, az nem egyszerűen egyesítési háború lesz, minthogy mélyebben ható tényezők folytán az Egyesült Államok és Japán el van szánva arra, hogy megfossza Kínát a fejlődéshez való jogától. Ez újra meg fogja szakítani a modernizációs folyamatot Kínában. Hasonlóan a történelmi kínai-japán háborúhoz 1894-95 között, amikor Japán általános támadást intézett Kína ellen, Japán nemcsak arra kényszerítette Kínát, hogy engedjen át területeket és fizessen jóvátételt, de lényegében megszakította Kína modernizációját, miközben a kínaiakat megfosztotta polgári jogaiktól.

Éppen ezért a Tajvani-szorosban vívott háborút a döntő stratégiai küzdelem szintjén kell szemlélnünk. Jelenlegi katonai erőnkkel nem beszélhetünk erről az Egyesült Államok és Japán szempontjai alapján, különösen Amerika vonatkozásában, mert Kínának csak néhány interkontinentális rakétája van, és az Egyesült Államok elhatározta, hogy létrehozza nemzeti rakétavédelmi rendszerét.

A Tajvani-szorosban vívott háború elhalasztásának a megelőzése érdekében ezt a háborút fel kell emelni a 'szimmetrikus döntő stratégiai küzdelem szintjére' felhasználva a 'döglött hal, szakadt háló' (vagyis minden rossz és kedvezőtlen számunkra - DJ) formulát. Ha nem tudjuk megnyerni a Tajvani-szorosban vívott háborút, a következmények rosszabbak lesznek, mint amelyekre sor került a kínai-japán háború után. Éppen ezért nem szabad, hogy háborúra kerüljön sor, hacsak nem leszünk képesek Japán teljes elpusztítására és az Egyesült Államok megbénítására. Mindezt pedig csak nukleáris háborúval lehet elérni.

A Gonosz, mint a Jóhoz való könyörgés eredménye - ez a magatartás politikánk végét jelentené. A Jóság, mint a Gonoszhoz fordulás eredménye - azt jelenti, hogy csak akkora hatalommal, amely képes teljesen megsemmisíteni Japánt és megbénítani az Egyesült Államokat, nyerhetjük meg a békét. Más módon a tajvani problémát nem halaszthatjuk el további tíz évre, vagyis tíz éven belül háború lesz.

Hatodik ok: Hegemónia, mint egy világhatalom létének az alapvető meghatározója.

Kit tekinthetünk világhatalomnak? Az a nemzet, amely megvalósítja a hegemóniát, az világhatalom. Amelyik mások akaratából elpusztítható, és amelynek sorsát (beleértve a fejlődéshez való jogát) mások ellenőrzik, hasonló a dróton rángatott bábuhoz. A háborúzó államok korszakában a hegemónia objektíve létezett. Emberi akarattal nem lehetett megváltoztatni. A kérdés az, hogy vajon felismerjük-e vagy sem; vajon aktív tevékenység vagy passzív cselekvés jellemzi? Minden probléma Kínában, beleértve a "Három Sziget" problémáját is, a stratégiai iparfejlesztés kérdése. Ide tartozik a különböző társadalmi osztályokról való szociális gondoskodás problémája - végső soron valamennyi olyan kérdés, amely részét képezi a kínai hegemóniáért folytatott küzdelemnek.

Ahhoz, hogy hegemóniánk legyen, nem folytathatunk belföldön küzdelmet. Belső stabilitásra és egységre van szükség. Anglia például képes volt megvalósítani már régen "a munkásosztály átalakítását nemességgé", mivel hatalmas profitot húzott tengeren túli gyarmataiból. Az az óriási hadisarc, amelyet Japán jóvátételként kizsarolt Kínából, nemcsak a felső társadalmi osztályoknak, de nagy mértékben az alsóbbaknak is jelentős hasznot hozott. Nemcsak a hegemónia szempontjából kell figyelnünk a hadseregre és a diplomáciára, de a hegemónia szemszögéből kell tekintettel lennünk a belső társadalmi tagozódásra és az osztályérdekek problémáinak az elrendezésére is. A felső társadalmi osztályok, amelyek elnyomják és kizsákmányolják országunk alsóbb néposztályát, nem képviselhetik a nemzet jólétét a mai háborúzó államok korában. Ezek a rétegek dekadensek, degeneráltak, semmi jót nem ígérnek, korlátozni és megsemmisíteni kell őket. Csak érett és bölcs felső szint képviselheti az alsóbb szintű vezetőket és a nemzeti jólétet "az engedmények politikájának a végrehajtásával" azért, hogy a tengeren túli előnyöket megszerezze (Ez a probléma összetettebb és a későbbiekben részletezzük. Kínának óriási lehetőségei vannak tengeren túli előnyök megszerzésére. Eddig még nem használtuk ki tevőlegesen azokat.)

"A háború nincs messze tőlünk, s ő Kína évszázadának bábája"

A most következő beszédet ugyancsak Csi Hao-tian mondotta el feltehetően ugyanabban az évben és hasonló hallgatóság előtt, mint ahol az előzőekben ismertetett beszédét tartotta. A beszéd hitelességének minden kétséget kizáró bizonyítása független forrásokból eddig nem volt lehetséges. Mégis úgy gondoljuk, hogy érdemes megismerkedni a tartalmával, mert valószínűleg a kommunista párt lehetséges stratégiáját fogalmazza meg. A beszéd azt bizonygatja, hogy Kína felemelkedésének egyetlen igazi ellenfele van: Amerika. Ezért azzal érvel, hogy Kínának fel kell készülnie biológiai fegyverekkel viselt háború folytatására azért, hogy az Egyesült Államokat elnéptelenítse, és alkalmassá tegye milliós kínai tömegekkel való betelepítésére. A következőkben ismertetett szöveget 2005. február 15-én tették közzé a www.peacehall.com nevű honlapon, valamint 2005. április 23-án a www.boxun.com lapon. Ezt és az előző "A háború közeledik felénk" című beszédet a "The Epoch Times" című New York-i folyóirat elemezte "A KKP utolsó leheletéig folytatott küzdelme: biológiai és nukleáris háború" (The CCP's Last-ditch Gamble: Biological and Nuclear War) című tanulmányában. Az alábbiakban ismertetjük a www.halturnershow.com nevű honlapon közölt angol nyelvű szöveg magyar fordítását.

"Elvtársak!

Nagyon izgatott vagyok ma, mert egy nagyszabású online felmérés, amelyet a sina.com a mi felkérésünkre készített, azt mutatja, hogy a következő nemzedék ígéretes, és pártunk célkitűzéseit meg tudjuk valósítani. Arra a kérdésre, hogy 'lelőnél-e asszonyokat, gyermekeket és hadifoglyokat?' a megkérdezetteket több mint 80% igenlő választ adott, amely túlszárnyalja minden elvárásunkat.

Ma szeretnék arra összpontosítani, miért kértük meg a sina.com-ot, hogy elvégezze számunkra ezt a közvélemény-kutatást népünk körében. Mai beszédem folytatása az elmúlt alkalommal tartott előadásomnak, amelyben a 'Három Sziget' kérdését ismertettem. Utaltam rá, hogy a 20 éve tartó idillikus 'béke és fejlődés' a végéhez érkezett és levontam a következtetést, hogy a következő szakaszban Kína számára az egyedüli lehetőség a fegyverkezéssel egybekötött modernizáció.

A közvélemény-kutatás központi kérdése volt, hogy vajon megölnének-e asszonyokat, gyermekeket és hadifoglyokat, de valódi jelentősége messze túlmutat ezen. Állítólag az volt a fő célunk, hogy kiderítsük: milyen a kínai nép beállítódása a háborúval kapcsolatosan? Ha ezek a jövőbeni katonák nem haboznak békés polgári személyeket is megölni, akkor kétszeresen is készek lesznek a kegyetlenségre a harcosokkal szemben. Éppen ezért a felmérés során kapott válaszok a háború irányában meglévő általános magatartást tükrözik.

Valójában azonban nem ez volt a mi szándékunk. A KKP Központi Bizottságának a célja ezzel a felméréssel az emberek tudatának a kifürkészése volt. Tudni akartuk: ha Kína globális fejlődése szükségessé teszi a tömeghalált az ellenséges országokban, népünk jóváhagyná-e ezt a forgatókönyvet. Támogatnák vagy elleneznék ezt a fejleményt?

Közismert, hogy (Teng) Hsziao-ping elvtárs úgy gondolta, hogy 'fejlődés a kemény igazság'. (Hu) Csin-tao elvtárs ismételten és hangsúlyozottan rámutatott, hogy 'a fejlődés a legelső prioritásunk', amelyről egyetlen pillanatban sem szabad megfeledkeznünk. Sok elvtárs azonban hajlamos arra, hogy a fejlődést szűken értelmezze és azt csak a belső fejlődésre korlátozza. Valójában 'fejlődésünk' a kínai nemzet nagy újjászületésére utal, amely természetesen nem korlátozódik országunkra, hanem felöleli az egész világot.

Miért így értelmezzük?

Mind Li Hua-king, pártunk idősebb nemzedékéhez tartozó vezetőinek egyike, mind He Xin elvtárs, pártunk fiatal stratégája, ismételten hangsúlyozta a világ civilizáció központjának az áttevődésére vonatkozó elméletet. (Li Hua King - szül. 1916 - a kínai Népi Felszabadítási Hadsereg Haditengerészetének volt a főparancsnoka 1982-től 1988-ig, valamint a Központi Katonai Tanács alelnöke 1997-ig. Őt tekintették a kínai hadsereg modernizációja irányítójának. - DJ) 'Kína újjászületése' jelszavának ez a gondolkodásmód az alapja. Utána nézhetünk a közelmúltban megjelent újságokban és folyóiratokban, valamint az Interneten, hogy megállapíthassuk ki volt az első, aki megfogalmazta a nemzeti újjászületés jelszavát. He Xin elvtárs volt az. Tudják önök, hogy ki He Xin? Agresszívnak és hitványnak tűnhet, amikor a nyilvánosság előtt beszél, fölhajtott gallérral és nadrágszárral, de történelmi látásmódja valóságos kincs pártunk számára, amelyet méltányolni kell. E kérdés megvitatásánál induljunk ki a kezdetekből. Közismert, hogy a nyugati tudósok által vallott nézetek szerint az emberiség egyetlen Afrikában élő, közös anyától származik. Ezért egyetlen emberi faj sem tarthat igényt felsőbbrendűségre. A legtöbb kínai tudós kutatásai szerint a kínaiak azonban különböznek a Földünkön élő valamennyi más emberfajtól. Nem Afrikából származunk. Teljesen különállóan, a kínai szárazföldön fejlődtünk ki. A pekingi ősember a Zhoukoudian-nál, amelyet mindannyian ismerünk, képviseli elődeink fejlődésének egy szakaszát.

(Zhoukoudian vagy Choukoutien a Peking melletti barlangrendszernek a neve. Itt számos archeológiai felfedezésre került sor, többek között a homo erectus maradványainak a megtalálására, amelyet népszerűen a Pekingi Ősembernek neveznek. Zhoukoudian barlangrendszerében 40 megkövesedett férfi, női - idős és fiatal - emberi lény csontvázát találták meg. Ez a felfedezés a pekingi civilizációt 600 000 évre vezeti vissza. A megkövesedett maradványok azt bizonyítják, hogy a pekingi ember átmeneti lény volt az ősi emberszabású majom és a modern ember között. - DJ)

'A kínai civilizáció eredete, kutatási programja', amely jelenleg folyamatban van országunkban, az ősi kínai civilizáció eredetének és fejlődési folyamatának a még átfogóbb és szervezettebb kutatására irányul. Azt szoktuk mondani 'a kínai civilizációnak 5000 éves története van'. Mára már azonban sok kutató a különböző területeken, beleértve az archeológiát, az etnikai és regionális kultúrákat, konszenzusra jutott az olyan új felfedezésekkel kapcsolatosan, mint az észak-keleti Hongsan kultúra és a Human tartományi Jong-zsu San császári kulturális emlékhely. Valamennyi meggyőző bizonyíték Kína korai civilizációjának a létezését támasztja alá. Egyedül a kínai rizstermelési kulturának nyolc-tízezer éves története van. Ez cáfolja az 'ötezer éves kínai' civilizáció koncepcióját. Éppen ezért állíthatjuk, hogy több mint egymillió éves kulturális gyökereink vannak. Civilizációnk és annak fejlődése több mint tízezer éves, és 5000 éve ősi nemzetet alkotunk, és egyetlen kínai népet 2000 éve. Ez az a kínai nemzet, amely a 'Jan és Huang' leszármazottjának nevezi magát, vagyis az a kínai nép, amelyre oly büszkék vagyunk. Hitler Németországa annak idején azzal dicsekedett, hogy a germán faj Földünk legmagasabbrendű emberfajtája. Tény viszont, hogy a mi nemzetünk jóval a germánok felett áll.

Hosszú történetünk folyamán népünk elszaporodott Amerika-szerte és a csendes-óceáni partok térségeiben. Belőlük lettek az indiánok Amerikában és a kelet-ázsiai etnikai csoportok a Csendes-óceán déli térségeiben. Tudjuk, hogy nemzeti felsőbbrendűségünknek megfelelően a Tang-dinasztia emelkedő és virágzó korszakában, civilizációnk volt az első a világon. Mi voltunk a világcivilizáció központja és Földünk egyetlen más civilizációja sem volt a miénkéhez hasonlítható. Később önelélgültségünknek, szűklátókörűségünknek és bezárkózásunknak köszönhetően a nyugati civilizáció fölénk kerekedett és a világ központja áttevődött Nyugatra. A történelmet tanulmányozva feltehetjük a kérdést: visszakerülhet-e a világcivilizáció központja Kínába? He Xin elvtárs ezt így fejezte ki a Központi Bizottsághoz küldött jelentésében 1988-ban: ha tény az, hogy a világ irányításának központja a XVIII. századtól Európában volt és később - a XX. század közepén - átkerült az Egyesült Államokba, akkor a XXI. században a világ hatalmiközpontja bolygónknak a keleti részében lesz. És a 'Kelet' természetesen főleg Kínát jelenti. Liu Hua-king elvtárs lényegében hasonló következtetésre jutott az 1980-as évek elején. Történelmi tényekre alapozva rámutatott, hogy a világcivilizáció központja mozgásban van. Keletről átkerült Nyugat-Európába és később az Egyesült Államokba. Jelenleg pedig a Kelet irányába mozog. Ha tehát mi a XIX. századra úgy hivatkozunk, mint a brit évszázadra, a XX. századra pedig, mint Amerika évszázadára, akkor a XXI. század Kína évszázada lesz.

Pártunk történelmi küldetése mélyrehatóan megérteni ezt a történelmi törvényszerűséget, és felkészülni Kína évszázadának a fogadására. Amint tudjuk a múlt évszázad végén megépítettük Pekingben a kínai évszázad oltárát. Az új ezredév megérkezésének a pillanatában pártunk Központi Bizottságának kollektív-vezetése összegyűlt, hogy felvonuljon, magasra emelve Zhoukoudian fáklyáit és ünnepélyes kötelezettséget vállaljon a kínai évszázad felkészült fogadására. Ezt a történelmi szükségszerűség követőiként tettük - Pártunk stratégiai céljaként Kína évszázadának a megvalósítását tűztük ki.

Később a pártunk XVI. Nemzeti Kongresszusához készült politikai jelentésben leszögeztük, hogy legfontosabb célunk a nemzeti újjászületés, ahogyan az meghatározásra került pártunk új Alkotmányában, vagyis pártunk a kínai nép élcsapata. Mindezek a lépések fontos fejlődést jelentenek a marxizmusban - tükrözve pártunk bátorságát és bölcsességét. Mint tudjuk Marx és követői sohasem hivatkoztak valamely kommunista pártra, mint egy bizonyos nép élcsapatára; azt sem mondták, hogy a nemzeti újjászületés valamely kommunista párt által használt jelszó lehet. Még Mao Ce-tung elvtárs, a mi bátor nemzeti hősünk is, csak a proletár világforradalom lobogóját emelte a magasba, de még őneki sem volt ahhoz bátorsága, hogy hangosan kinyilvánítsa a nemzeti újjászületés jelszavát.

A kínai évszázad beköszöntét a nemzeti újjászületés lobogójának a magasra emelésével kell üdvözölnünk. Hogyan kell küzdenünk Kína évszázadának a megvalósításáért? Az emberiség történelmének az értékes tapasztalataiból kell merítenünk. Hasznosítva az emberi civilizáció kiemelkedő eredményeit és levonva a tanulságokat más etnikai csoportok történelméből.

Ez magában foglalja a korábbi Szovjetunió és Kelet-Európa kommunista rendszereinek az összeomlását, valamint Németország és Japán versengését a múltban. Manapság sok vita folyik a korábbi Szovjetunióban és a kelet-európai országokban összeomlott kommunizmus tanulságairól, ezért nem kívánok most ennél a kérdésnél időzni. Ma a Németország és Japán által nyújtott tanulságokról kívánok szólni. Tudjuk, hogy a náci Németország nagy hangsúlyt helyezett a lakosság - különösen a fiatal nemzedékek - nevelésére. A náci párt és a kormány létrehozott különböző propaganda és oktatási intézményeket - mint például a Nemzeti Propaganda Irányító Hivatalt, valamint a Nemzeti Oktatási és Propaganda Minisztériumot, a Világnézeti Oktatást és Nevelést Felügyelő Hivatalt és az Információs Hivatalt. Valamennyinek az volt a célja, hogy bevéssék az emberek tudatába az elemi iskolától az egyetemekig a német nép felsőbbrendűségének az eszméjét és, hogy meggyőzzék az embereket arról, hogy az árja népeknek az a történelmi küldetése, hogy földünk urai legyenek, és ők uralkodjanak a világ felett. Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a német nép sokkal egységesebb volt, mint amilyenek mi vagyunk.

Németország mindazonáltal szégyenteljes vereséget szenvedett, szövetségesével, Japánnal együtt. Miért? A Politikai Bizottság tanulmányi összejövetelén bizonyos konklúziókhoz jutottunk, amennyiben áttekintettük milyen törvényszerűségek érvényesültek a nagyhatalmak hányattatásaiban, és megpróbáltuk elemzni Németország és Japán gyors növekedését. Amikor úgy döntünk, hogy Kína újjászületését a német mintára alapozzuk, nem szabad megismételnünk az általuk elkövetett hibákat.

Konkrétan a következő alapvető okok vezettek Németország és Japán vereségéhez. Először is túlságosan sok ellenségük volt egyszerre, mivel nem tartották magukat ahhoz a szabályhoz, hogy egyidejűleg egy ellenséggel számoljanak le. Másodszor túlságosan elhamarkodottan cselekedtek, hiányzott az a türelem és kitartás, amely a nagy teljesítmények elengedhetetlen feltétele. Harmadszor, amikor eljött az ideje annak, hogy könyörtelenek legyenek, akkor kiderült, hogy túlságosan puhák és meghagytak olyan hibaforrásokat, amelyek később visszaütöttek.

Tegyük fel, hogy Németországnak és Japánnak sikerült volna semlegesíteniük az Egyesült Államokat, és egy elhúzódó, lépésről lépésre előrehaladó háborút folytatnak a szovjet fronton. Ha ezt a megközelítést alkalmazták volna, akkor időt nyertek volna bizonyos tudományos kutatások lefolytatásához, alkalmasint kifejleszthették volna maguk számára a nukleáris és rakéta fegyverek technológiáját, és meglepetésszerű támadást intézhettek volna az Egyesült Államok és a Szovjetunió ellen. Ebben az esetben az Egyesült Államok és a Szovjetunió nem lett volna képes megvédeni magát és kénytelen lett volna feladni a küzdelmet. A kis Japán különösen nagy hibát követett el, amikor alattomos támadást indított Pearl Harbornál. Ez a támadás nem érintette az Egyesült Államok létfontosságú részeit, ehelyett bevonta az Egyesült Államokat a háborúba - mégpedig sírásói minőségben - aki aztán alkalmasint el is temette a német és a japán fasisztákat. Ha nem követték volna ezt a három hibát, és megnyerték volna a háborút, akkor a világtörténelem természetesen másként alakult volna. Ha ez történt volna, akkor Kína nem lenne a mi kezünkben. Japán áthelyezhette volna fővárosát Kínába, és onnan uralkodhatott volna felette. Ezt követően Kína és egész Ázsia Japán uralma alá kerülhetett volna a keleti bölcsességnek megfelelően, a meghódított Nyugatot pedig Németország uralta volna - egyesítve az egész világot. Mindez természetesen ma már nem bír jelentősséggel. Ezért nem lesz több elkalandozás.

Az alapvető oka annak, hogy Németország és Japán vereséget szenvedett, az, hogy a történelem nem őket szemelte ki a 'világ urainak', minthogy nem ők az igazi felsőbbrendű faj. A mai Kína állítólag vészjóslóan hasonlít az akkori Németországhoz. Mindkettő magát tekinti a legfejlettebb emberi fajnak. Mindkettőt kizsákmányolták a történelem folyamán a külföldi hatalmak, és ezért mindkettő bosszúszomjas. Mindkettő hagyományosan mélyen tiszteli saját előljáróit, és mindkettő meg van arról győződve, hogy nem rendelkezik elegendő élettérrel. Mindkettő magasra emeli a nacionalizmus és a szocializmus kettős zászlaját, és 'nemzetiszocializmusnak' nevezi saját rendszerét. Mindkettő imádattal tiszteli 'az egy állam ot- egy pártot - egy vezért - egy eszmerendszert'.

És mégis, ha a tények alapján vetjük össze Németországot és Kínát, akkor - ahogyan azt Csiang Cö-min kifejezte - Németország a gyermekorvosokhoz tartozik, túlságosan jelentéktelen ahhoz, hogy Kínához hasonlítsák. Mekkora Németország lakossága? Milyen nagy a területe? Milyen hosszú a történelme? Mi megsemmisítettük a nyolcmilliós nemzeti hadsereget három év alatt. Mennyi ellenséget ölt meg Németország? Mindössze alig több mint egy tucat éven át voltak átmenetileg hatalmon, és azután elenyésztek. Miért van, hogy mi még mindig teli vagyunk energiával, több mint 80 év után? Az az elméletünk, hogy a civilizáció központja mozgásban van, sokkal átfogóbb, mint Hitlernek a 'világ urai' elmélete. A mi civilizációnk mélyebb és szélesebb. Ezáltal mi is sokkal bölcsebbek vagyunk, mint ők.

Kínai népünk bölcsebb, mint a németek, alapvetően azért, mert a mi fajunk felsőbbrendű az övékéhez képest. Ennek következtében hosszabb a történelmünk, több a lakosságunk, és nagyobb a földterületünk. Őseink örökül hagytak ránk két alapvető hagyományt - az ateizmust és a nagy egységet. A kínai kultúra alapítója - Konfuciusz - hagyta ránk ezt a két örökséget. Ez a két örökség vezetett ahhoz, hogy a nyugatinál erősebb a túlélési képességünk. Ezért volt képes a kínai faj oly hosszú időn át sikeresen boldogulni. Az a rendeltetésünk, hogy 'se ég, se föld ne temessen el bennünket'. Tekintet nélkül arra, hogy milyen súlyos természeti és ember által okozott csapásokkal kell szembenéznünk. Ez a mi előnyünk.

Vegyük például a háború kérdését. Az Egyesült Államok azért az, ami ma, mert szoros értelemben vett területén soha nem volt háború. (Természetesen volt Amerika területén háború, például az Észak és Dél között folyó háború 1861 és 1865 között, de ez a háború nem külső ellenség ellen folyt. Valószínűleg emiatt Csi Hao-tian ezt a polgárháborút Amerika belső ügyének tekinti. - DJ) Ha egyszer ellenfelei megtámadják tulajdonképpeni területén, akkor el kell érniük Washingtont még azt megelőzően, hogy a Kongresszus (az Egyesült Államok törvényhozása - DJ) befejezi a vitát és felhtalmazza az Elnököt a háború megindítására. Ami minket illet, mi nem vesztegetjük az időt ilyen jelentéktelen dolgokra. Teng Hsziao-ping elvtárs mondotta 'a párt vezetése azonnal képes meghozni a döntéseket, amikor a döntések megszülettek, nyomban megindul a végrehajtás. Nincs elvesztegetni való idő olyan jelentéktelen dolgokra, ahogyan az a kapitalista országokban történik. Ez a mi előnyünk.'

Pártunk demokratikus centralizmusa a nagy egység hagyományára épült. A fasiszta Németország is hangsúlyozta a magasfokú központosítást, de csak a végrehajtó hatalom képviselőire összpontosítottak, és mellőzték egy központi csoport közösen gyakorolt irányító szerepét. Ezért árulták el Hitlert oly sokan később, amely alapjaiban fosztotta meg a nácikat a háború viseléséhez szükséges képességeiktől. Ami megkülönböztet minket Németországtól az az, hogy mi teljes mértékben ateisták vagyunk, miközben Németország részben katolikus, részben protestáns ország volt - Hitler pedig csak fél ateista. Hitler szintén meg volt győződve arról, hogy az átlagpolgároknak alacsonyabb az intelligenciája, és ezért a vezetőknek kell meghozni a döntéseket. Noha a német nép imádattal vette körül Hitlert, Németország nem rendelkezett a bölcsek tiszteletének széles körű hagyományával. A mi kínai társadalmunk mindig mélységes tisztelettel vette körül a bölcseket, és ez az, amiért ők nem imádnak semmilyen istent. Ha valaki imád egy istent, akkor egyidejűleg nem imádhat egy emberi személyt, hacsak el nem ismeri, hogy az illető isten képviselője, ahogyan az a közel-keleti országokban tapasztalható. Ezzel szemben, ha valaki elismer egy személyt bölcsnek, akkor természetesen azt akarja, hogy az illető a vezetője legyen, ahelyett, hogy megfigyeli és kiválasztja őt. Ez a mi demokratikus centralizmusunknak az alapja.

Mondanivalóm lényege az, hogy egyedül Kína és Németország tekinthető olyan erőnek, amely képes ellenállni a Nyugat parlamenti demokrácián alapuló rendszerének. Hitler diktatúrája Németországban talán csak egy pillanatnyi eltévelyedés volt a történelemben. Talán most már kezdik megérteni, miért döntöttünk a közelmúltban úgy, hogy tovább terjesztjük az ateizmust. Ha beengedjük Nyugatról a teológiát Kínába, és belülről kiürítjük magunkat; ha megengedjük a kínai népnek, hogy Istenre hallgasson és Istent kövesse, akkor ki fog engedelmesen ránk hallgatni és minket követni? Uralkodhat-e Pártunk továbbra is Kínában, ha az átlagemberek nem hisznek Hu Csin-tao elvtársnak, a választott vezérnek, ha megkérdőjelezik tekintélyét és ellenőrizni akarják őt, ha a vallásos hívők társadalmunkban számon kérik tőlünk: miért zárjuk az Istent a templomokba?

Németországnak az álma, hogy ő legyen a 'föld ura' kudarcot vallott, mert végső soron a történelem nem ő rá ruházta ezt a kivételes küldetést. De emlékeznünk kell arra a három tanulságra, amelyet Németország ebből a kísérletéből megtanult, amikor befejezzük történelmi küldetésünket és újból naggyá tesszük fajunkat. Ez a három lecke a következő: Keményen őrizd az ország életterét. Szilárdan tartsd kézben a párt ellenőrzését a nemzet felett. Következetesen vezesd abba az irányba, hogy ő legyen a 'föld ura'. A következőkben erről a három kérdéskörről szeretnék beszélni.

Az első az élettér témaköre. A kínai faj újra naggyá tételének ez a központi kérdése. Legutóbbi beszédemben említettem, hogy az alapvető erőforrások birtoklásáért folytatott küzdelem - beleértve a földet és az óceánt is - volt a történelemben lezajlott háborúk túlnyomó többségének az oka. Ez változhat, az információs korszakban, de nem alapvetően. Az egy főre jutó erőforrásaink sokkal kisebbek, mint amelyek az akkori Németországban rendelkezésre állatak. Ezen túlmenően az elmúlt több mint húsz évben a gazdasági fejlődés negatív hatással járt, és az időjárási viszonyok gyorsan rosszabbodnak. Erőforrásaink csak rövid ideig tartanak. A környezet rendkívül szennyezett, különösen a talaj, a víz és a levegő. Nemcsak fajunk fennmaradása és fejlődése, de túlélésünk is komoly mértékben veszélyeztetve van. Sokkal nagyobb mértékben, mint amivel az akkori Németországnak szembe kellett néznie.

Aki nyugati országokban járt tudja, hogy az ő életterük sokkal jobb, mint a miénk. Autópályáik mentén erdők vannak, miközben nekünk már alig maradt fa az útjainkon. Az ő egük gyakran kék színű, és fehér felhők láthatók rajta, miközben a mi egünket fekete színű párás réteg borítja. Az ő csapvizük elég tiszta ahhoz, hogy iható legyen, miközben nálunk még a mélyen fekvő kútvíz is olyan szennyezet, hogy szűrés nélkül nem iható. Utcáikon kevés ember található, s két vagy három személy lakhat egy kis családi házban. Ezzel szemben a mi utcáink hemzsengnek az emberektől, és több személynek kell osztozkodni egy szobán. Évekkel ezelőtt olvasható volt egy könyv, amelynek az volt a címe, hogy 'Sárga katasztrófák'. Azt állította, hogy az amerikai típusú fogyasztást követve, korlátolt erőforrásaink nem lesznek elegendőek a lakosság eltartására és társadalmunk összeomlik, amikor létszámunk eléri az egymilliárd háromszázmilliót. Lakosságunk már meghaladta ezt a népesedési határt, és ma már importra szorulunk, hogy fenntartsuk nemzetünket. Ez nem azért van, mert nem figyeltünk erre a kérdésre. A Termőföld Erőforrások Minisztériuma erre a feladatra szakosodott.

Az 'élettér' (Lebensraum) elnevezés túlságosan kapcsolódik a náci Németországhoz. Ez az oka annak, hogy nem akarjuk teljes nyíltsággal megvitatni ezt a kérdést. El akarjuk kerülni, hogy a Nyugat a náci Németországgal hasonlítson össze minket, amely viszont megerősítené azt a nézetet, hogy Kína fenyegetést jelent. Ezért helyezzük a hangsúlyt He Xin új elméletére, vagyis, hogy 'az emberi jogok az élethez szükséges jogok', s mi csak 'életről' és nem 'térről' beszélünk. Azért, hogy ne kelljen használnunk az élettér kifejezést. Történelmi perspektívából nézve az ok, amiért Kínának szembe kell néznie az élettér kérdésével az, hogy a nyugati országok megelőzték fejlődésben a keleti országokat. A nyugati országok az egész világon gyarmatokat hoztak létre, és így hatalmas előnyhöz jutottak az élettér megszerzésében. Ahhoz, hogy megoldjuk ezt a problémát a kínai népet Kína határain túlra kell vezetnünk, hogy azokon túl is fejlődhessenek.

A második nagy kérdéskör az, hogy összpontosítanunk kell az uralkodó párt vezetési képességére. Ezt mi jobban tettük, mint az ő pártjuk. Noha a nácik kiterjesztették hatalmukat a német nemzeti kormányzás minden vonatkozására, nem érvényesítették abszolút vezetési helyzetüket úgy, ahogy mi tesszük. A párt irányító szerepét nem tekintették olyan fontosnak, mint mi. Amikor Mao Ce-tung elvtárs összefoglalta Pártunk országunk felett aratott győzelmének 'három drágakövét', a legékesebbnek a Kínai Kommunista Párt létrehozását és vezető szerepének a megerősítését nevezte. Nekünk két problémára kell összpontosítanunk azért, hogy megerősítsük vezető helyzetünket és fejlesszük vezetői kapacitásunkat.

Először is terjeszteni kell a 'Három képviselő' elméletet, hangsúlyozva, hogy Pártunk a kínai faj élcsapata, azon túlmenően, hogy ő a proletariátus élcsapata is. Sok polgártársunk mondja magánemberként 'sohase szavaztunk rátok, a Kommunista Pártra azért, hogy ti képviseljetek minket - milyen alapon nevezitek ti magatokat a mi képviselőinknek?'

Nincs ok az aggodalomra emiatt. Mao Ce-tung elvtárs azt mondta, ha szövetségeseinket győzelemre tudjuk vezetni és ebből nekik hasznuk van, akkor támogatni fognak minket. Éppen ezért, amíg mi Kína határain túlra tudjuk vezetni a kínai népet, megoldva a Kínában hiányzó élettér problémáját, a kínai nép támogatni fog minket. Ez idő alatt pedig nem kell aggódnunk az olyan címkézések miatt, mint 'totalitarianizmus' és 'diktatúra'. Hogy mi örökké képviselhessük a kínai népet, az attól függ, hogy vajon sikerrel tudjuk-e népünket Kína határain túlra vezetni.

A második témakör, amire összpontosítanunk kell az. hogy a kínai nép határainkon túli terjeszkedésének elősegítése, egyben a Kínai Kommunista Párt vezető szerepének a legfontosabb meghatározója. Miért mondom ezt? Mindenki tudja, hogy Pártunk vezetése nélkül Kína ma nem létezne. Éppen ezért legfontosabb elvünk az, hogy örökre megőrizzük Pártunk vezetőszerepét. 1989. június 4-ét megelőzően nem ismertük fel eléggé, hogy amíg a kínai gazdaság fejlődik, addig a nép támogatja és szereti a Kommunista Pártot. Ezért több békés évtized során fejlesztenünk kellett Kína gazdaságát. Nem számít, hogy milyen izmussal - vajon fehér macska vagy fekete macska - ha az jó macska, akkor megfelelően tudja fejleszteni Kína gazdaságát. Ebben az időben azonban nem rendelkeztünk kiforrott elképzelésekkel arról, hogy Kínának miként kell megoldania nemzetközi vitáit, miután gazdaságát már erőssé tette.

Teng Hsziao-ping elvtárs említette, hogy a világ fő kérdései a béke és a fejlődés. De a június 4-i lázadás figyelmeztette Pártunkat, és ma is ható leckét adott nekünk. Kína békés fejlődésének a nyomása arra kényszerít minket, hogy újragondoljuk korunk fő kérdéseit. Úgy látjuk, hogy sem a béke, sem a fejlődés kérdése, nem oldódott meg. A szembenálló nyugati erők mindig saját elképzeléseiknek megfelelően alakítják a világot. Meg akarják változtatni Kínát is, s a békés fejlődést arra használják, hogy felszámolják a Kommunista Párt vezetőszerepét. Ebből következően, ha mi csak a gazdaságot fejlesztjük, akkor még mindig szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel, hogy elveszítjük hatalmunkat.

A június 4-i lázadás csaknem elérte, hogy békés rendszerváltozást kényszerítsen ki. Ha nem élt volna még mindig sok veterán elvtársunk, és a döntő pillanatban nem váltják le Csao Ce-jang-ot és követőit, akkor valamennyinket letartóztattak volna. Halálunk után szégyenkezve kellett volna jelentést tennünk Marxnak. Noha kiálltuk július 4-e próbáját, ezt követően idősebb elvtársaink távoztak az élők sorából, s ellenőrzésünk nélkül a békés fejlődés Kínában is olyan eredményhez vezethetett volna, ahogy a volt Szovjetunió esetében történt. Ők 1956-ban leszámoltak a magyar incidenssel, és leküzdötték Tito jugoszláv revizionistáinak a támadásait, de nem voltak képesek ellenállni Gorbacsovnak harminc évvel később. Amikor az élen járó idősebb elvtársak meghaltak, a békés fejlődés eltávolította a kommunista pártot.

Miután elfojtottuk a június 4-i lázadást, el kellett gondolkodnunk azon, hogy miként védhetjük meg Kínát a békés fejlődéstől, és hogyan tarthatjuk fenn a Kommunista Párt vezetőszerepét. Újból és újból végig gondoltuk ezt a kérdést, de nem jutottunk semmilyen jó megoldáshoz. Ha nem találunk jó eszméket, Kína elengedhetetlenül megváltozik békésen és mi valamennyien történelmi bűnözőkké válunk. Némi gyötrő töprengés után végül is a következőkhöz jutottunk: csak, ha magasan fejlett nemzeti erőnket olyan ököllé alakítjuk át, amely kifelé sújt, csak ha a határokon túlra tudjuk vezetni a népet, szerezhetjük meg örökre a kínai nép támogatását és szeretetét a Kommunista Párt számára. Pártunk azután sérthetetlen alapokon fog állni, és a kínai népnek a Kommunista Pártra kell támaszkodnia. Szívvel és lélekkel örökké követni fogják a Kommunista Pártot, ahogyan azt egy dalban gyakran lehetett hallani néhány évvel ezelőtt: 'Hallgass Mao elnökre és kövesd a Kommunista Pártot'.

Éppen ezért a június 4-i lázadás ráébresztett minket arra, hogy kombinálni kell a gazdasági fejlődést a háborúra való felkészüléssel, népünk határokon túli terjeszkedésre való felkészítésének irányításával. Azóta nemzetvédelmi politikánk 180 fokos fordulatot tett, és egyre inkább hangsúlyozzuk a 'béke és a háború kombinálását'. Gazdasági fejlődésünk valójában a háborúsigények kiszolgálására való felkészülés. Nyilvánosan a gazdasági fejlesztést helyezzük a központba, a valóságban azonban a fejlesztés központjában a háború foglal helyet. Óriási erőfeszítést tettünk a 'Nagy Fal projekt' megalkotására, tengerparti és szárazföldi frontvonalaink, valamint nagy és középméretű városaink védelmi vonalainak a kiépítéséra, továbbá szilárd, föld-alatti 'Nagy Fal' létrehozására, amely ellen tud állni a nukleáris háborúnak. Raktárainkban gyűjtjük a háborúhoz szükséges anyagokat. Nem fogunk habozni egy III. Világháború végigküzdésétől azért, hogy a határainkon túlra vezethessük népünket, és biztosíthassuk Pártunk vezető helyzetét. Mindenesetre mi, a KKP soha nem fogunk lelépni a történelem színpadáról. Inkább rákényszerítjük a világra, vagy az egész földgolyóra, hogy osztozzon velünk az élet-halál küzdelemben, semhogy távozzunk a történelemből. Talán nem lélétezik a 'nukleáris kötelék' elmélet? Ez azt jelenti, hogy amióta vannak nukleáris fegyverek, az egész világ biztonsága egybe kapcsolódik és valamennyien meghalunk, ha a halál elkerülhetetlen. Úgy gondolom, van egy másfajta kötelék is. Ez pedig pártunk sorsa, amely összekapcsolódik az egész világ sorsával. Ha a KKP-nak vége van, akkor Kínának is vége van, és a világ is befejezte.

Pártunk történelmi küldetése a kínai nép terjeszkedésének elősegítése. Ha messzire tekintünk vissza a történelemben, akkro látni fogjuk, hogy a történelem vezetett minket erre az útra. Először is, Kína hosszú történelmének az eredményeként a legnagyobb létszámú néppé vált, beleértve a Kínában és a tengeren túlon élő kínaiakat. Másodszor, ha megnyitjuk kapuinkat, a profitéhes nyugati kapitalisták tőkét és technológiát fektetnek be Kínában azért, hogy elfoglalhassák a világ legnagyobb piacát. Harmadszor, számos tengeren túli kínai segít nekünk létrehozni kedvező feltételeket a külföldi tőke bevonására, a külföldi technológia és termelési tapasztalatok hasznosítására Kínában. Ily módon biztosítva van, hogy reform és nyíltkapu politikánk hatalmas sikert érjen el. Negyedszer, Kína nagy gazdasági terjeszkedése elkerülhetetlenül elvezet a kínai nép egy főre jutó élettérének a csökkenéséhez. És ez bátorítani fogja Kínát, hogy kifelé forduljon újabb élettér megszerzése érdekében. Ötödikként, Kína nagy gazdasági expanziója együttjár katonai erőink jelentős növekedésével, amely megteremti a tengeren túli terjeszkedésünk feltételeit. Napóleon kora óta a Nyugat tudatában van annak, hogy a lehetséges ébredő oroszlán: Kína. Most az alvó oroszlán feláll és elindul a világba, s nem lehet megállítani.

A harmadik nagy témakör, amelyre összpontosítnaunk kell ahhoz, hogy végrehajthassuk nemzeti reneszánszunk történelmi küldetését, 'Amerika nagy kérdése'. Mao Ce-tung elvtárs tanította, hogy határozott és helyes politikai orientációval kell rendelkeznünk. Mi a kulcsfontosságú, helyes orientációnk? Ez az Amerika-probléma megoldása. Sokkolónak tűnik, de valójában egyszerű a logikája. He Xin elvtárs fejtette ki azt az alapvető megállapítást, amely nagyon ésszerű. Azt állította a Párt Központi Bizottságához írott jelentésében: Kína reneszánsza alapvető konfliktusban áll a nyugati stratégiai érdekekkel, éppen ezért a nyugati országok elkerülhetetlenül gátolni fogják azt minden rendelkezésükre álló eszközzel. Így csak az Egyesült Államok által vezetett nyugati országok blokádjának az áttörésével növekedhet Kína és fordulhat a világ felé.

Engedélyezni fogja-e számunkra az Egyesült Államok, hogy a világ felé forduljunk és új életteret szerezzünk? Először is, ha az Egyesült Államok szilárdan akadályoz minket, akkor bármiféle jelentős lépést is nehéz megtennünk, Tajvan és a többi ország vonatkozásában. Másodszor, még akkor is ha elragadunk Tajvantól, Vietnamtól, Indiától, sőt esetleg Japántól valamennyi területet, mennyivel több élettérhez juthatunk? Elcsépelt közhely! Csak olyan országok, mint az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália rendelkeznek olyan hatalmas földterülettel, amelyek kielégíthetik a lakosság tömeges áttelepítéséhez szükséges igényeinket.

Éppen ezért 'az amerikai kérdés' megoldása a kulcsa a többi probléma megoldásának. Először ez teszi lehetővé számunkra, hogy sok ember vándoroljon ki oda és létrehozzon egy másik Kínát, a KKP azonos vezetése alatt. Amerikát eredetileg a sárga faj ősei fedezték fel, de Kolombusz a fehér faj számára szerezte meg. Mi, a kínai nemzet leszármazottai jogosultak vagyunk ennek a földnek a birtoklására. Azt mondják, hogy a sárga fajhoz tartozó amerikaiaknak nagyon alacsony a társadalmi státuszuk. Fel kell szabadítanunk őket. Másodszor, miután megoldottuk az 'amerikai kérdést', a Nyugat európai kontinensen lévő országai behódolnak nekünk, nem beszélve Tajvanról, Japánról és a többi kisebb országról. Ezért az 'amerikai kérdés' megoldása az a küldetés, amelyet a történelem a KKP tagjai számára jelölt ki.

Néha arra gondolok, hogy milyen kegyetlen Kína és az Egyesült Államok számára az, hogy ellenségként kell szembetalálkozniuk egy keskeny úton. Emlékeznek-e a Liu Bo-cseng és a Teng Hsziao-ping által vezetett Felszabadítási Hadsereg csapatairól készült filmre? A cím valahogy így hangzott: 'Döntő küzdelem a központi síkságon'. Van egy fontos megjegyzés a filmben, amely tele van erővel és ragyogással: 'Az ellenfelek kénytelenek egy keskeny úton találkozni és csak a bátor fog győzni!' Az ilyen típusú élet-halál küzdelem szelleme tette lehetővé számunkra, hogy megszerezzük a hatalmat a szárazföldi Kínában. Történelmi szükségszerűség kényszeríti elengedhetetlen szembenézésre és élet-halál harcra egy keskeny ösvényen Kínát és az Egyesült Államokat. Az Egyesült Államok Oroszországtól és Japántól eltérően soha nem foglalta el Kínát vagy sértette integritását, sőt támogatta Kínát a japánok elleni küzdelmében. Mégis kétségtelenül akadály, a legnagyobb akadály! Hosszú távon Kína és az Egyesült Államok kapcsolata nem lehet más, mint az élet-halál küzdelem.

Egyszer néhány amerikai ellátogatott hozzánk és arról próbált meggyőzni minket, hogy Kína és az Egyesült Államok viszonyát a kölcsönös függőség határozza meg. Teng Hsziao-ping elvtárs nyugodtan válaszolt: 'Menjenek és mondják meg kormányuknak, hogy Kínának és az Egyesült Államoknak nincs egymástól kölcsönösen függő, és a kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolata.' Valójában Teng Hsziao-ping elvtárs túl udvarias volt, lehetett volna őszintébb 'Kína és az Egyesült Államok közti viszony egyfajta élet-halál küzdelem.' Természetesen most még nincs itt az ideje, hogy nyíltan szakítsunk. A reformfolyamat és nyitás a világ felé még az ő tőkéjükön és technikájukon nyugszik, egyelőre még szükségünk van Amerikára. Éppen ezért mindent meg kell tennünk, hogy elősegítsük kapcsolatunk fejlődését Amerikával, minden vonatkozásban tanuljunk tőle, és Amerika példájára építsük újjá hazánkat.

Miként sikerült ezekben az években irányítani külügyeinket? Még akkor is ha fel kellett vennünk a mosolyálarcot, hogy kedvükben járjunk, még akkor is oda kellett adnunk a jobb orcánkat, miután ők megütötték a balt. Ki kell bírnunk azért, hogy fejlesszük viszonyunkat az Egyesült Államokkal. Emlékeznek a Wuxun filmhősre a Wuxun története című filmben. Azért, hogy teljesíthesse küldetését, oly sok fájdalmat és szenvedést, oly sok ütést és rúgást kellett kiállnia. Az Egyesült Államok a legsikeresebb ország ma. Csak miután megtanultuk tőle valamennyi hasznos tapasztalatát, válthatjuk fel őt a jövőben. Még akkor is ha mi jelenleg utánozzuk Amerika hangnemét 'Kína és az Egyesült Államok a kölcsönös tisztelet és megbecsülés alapján megbízik egymásban' nem szabad megfeledkeznünk arról, amire a mi civilizációnk ismételten megtanított minket, hogy egyetlen hegység sem teszi lehetővé, hogy két tigris éljen benne.

Azt sem szabad soha elfelejtenünk, amit Teng Hsziao-ping elvtárs hangsúlyozott: 'Színlelj és tartózkodj szándékaid kinyilvánításától.' A rejtett üzenet az, hogy nekünk félre kell vezetnünk Amerikát, el kell titkolnunk végső céljainkat, rejteni kell képességeinket és várni kell a kedvező alkalomra. Ily módon tiszta marad a fejünk. Miért nem változtattuk meg nemzeti himnuszunk szövegét valami békésebbre? Miért nem cseréltük ki a háború témáját benne? Ehelyett, amikor alkotmányunk módosítására sor került, először jelöltük meg egyértelműen, hogy az önkéntesek menetelése a nemzeti himnuszunk. Így már érthető miért beszélünk állandóan nagy hangon 'a tajvani kérdésről', de nem említjük 'Amerika kérdését'. Ismerjük azt az elvet, hogy 'egy dolgot teszünk a másikkal elrejtve'. Ha az átlag ember csak Tajvan kis szigetét nézi, akkor önöknek, mint országunk elitjének, ügyünk teljes képét látniuk kell. Az évek során Teng Hsziao-ping elvtárs megállapodásának megfelelően hatalmas területeket adtunk át északon Oroszországnak. Azt gondolják önök, hogy Pártunk Központi Bizottsága ostoba?

Azért, hogy megoldjuk Amerika kérdését, képesnek kell lennünk a szokások és korlátozások félretételére. Amikor a történelemben az egyik ország legyőzte és elfoglalta a másikat, nem ölhette meg a meghódított ország valamennyi lakóját, mert abban az időben nem lehetett szablyával és dárdával hatékonyan megölni embereket vagy akár puskával és gépfegyverekekkel. Éppen ezért lehetetlen volt megszerezni földterületet, megtartva annak lakosságát. Ha viszont ily módon foglaljuk el Amerikát, akkor nem tudunk odatelepíteni sok embert.

Csak ha különleges eszközöket használunk Amerika 'kitakarításhoz', leszünk képesek Kínaiakat odatelepíteni. Ez az egyedüli lehetőség maradt számunkra. Ez nem attól függ, hogy hajlandók vagyunk-e erre vagy sem. Milyen különleges eszközök állnak rendelkezésünkre Amerika 'kitakarításához'? Olyan hagyományos fegyverek, mint az ágyúk, a rakéták és a hadihajók, nem alkalmasak erre. De a legpusztítóbb fegyverek, mint például a nukleáris fegyverek, sem alkalmasak erre. Nem vagyunk ostobák, hogy Amerikával együtt pusztuljunk el nukleáris fegyverek bevetésével, annak ellenére, hogy nyomatékosan hangoztatjuk: bármi áron is megoldjuk a tajvani kérdést. Csak nem-romboló fegyverek bevetésével lehet annyi embert megölni, hogy képesek legyünk magunk számára megtartani Amerikát. A modern biológiai technológiában hatalmas méretű, gyors fejlődés zajlott le. Egymás után a legkülönbözőbb biológiai fegyvereket fejlesztik ki. Mi sem maradtunk tétlenek. Az elmúlt években megragadtuk az alkalmat ahhoz, hogy tökéletesítsük ezeket a fegyvereket. Képesek vagyunk egy csapással elérni célunkat: Amerika 'kitakarítását'. Amikor Teng Hsziao-ping elvtárs még velünk volt, a Párt Központi Bizottsága kellő tisztánlátással helyesen úgy döntött, hogy nem fejleszti ki a repülőgéphordozókat, és ehelyett az olyan halált okozó fegyverek kifejlesztésére összpontosít, amelyek tömegeket képesek megsemmisíteni az ellenséges ország lakóiból.

Emberiességi szempontból figyelmeztetnünk kell az amerikai népet és rávennünk őket, hogy távozzanak Amerikából, és adják át annak területét a kínai népnek vagy legalább az Egyesült Államok felét engedjék át Kínának, mert Amerikát először a kínaiak fedezték fel. De járható lenne-e ez az út? Ha ez a stratégia nem működik, akkor csak egyetlen lehetőség marad számunkra: döntő eszközök bevetése az Egyesült Államok 'kitakarítására', és egyetlen csapással megszerezni Amerikát a számunkra. Történelmi tapasztalatunk bebizonyította, hogy amíg mi ezt megtesszük, senki nem tehet semmit ellenünk. Sőt mi több, ha az Egyesült Államok megszűnik létezni, mint vezér, akkor a többi ellenség megadja magát nekünk.

A biológiai fegyverek példa nélkül állóan kegyetlenek, de ha nem az amerikaiak halnak meg, akkor a kínaiaknak kell meghalniuk. Ha a kínai nép jelenlegi országához van kötözve, elkerülhetetlen a teljes társadalmi összeomlás bekövetkezése. A 'Sárga veszedelem' szerzőjének a számításai szerint a kínaiaknak több mint a fele meg fog halni, és ez több mint 800 millió ember. A felszabadítás után sárga országunk közel 500 millió lakost tartott el, ma viszont az ország népességének hivatalos létszáma meghaladja az 1300 milliót. Ezzel sárga országunk lehetőségeinek a határához érkezett. Egy napon, ki tudja mikor jön ez el, bekövetkezik a nagy összeomlás és a lakosság több mint felének távoznia kell.

(Wang Lixiong író a Sárga veszedelem - Yellow Peril - című regényében egy képzeletbeli kínai polgárháborúról fest fantasztikus képet. A konzervatív Észak és a liberális Dél között folyó háborúban nukleáris fegyvereket is bevetnek és hatalmas néptömegek kénytelenek menekülni. A könyv szerint a "qi qong" a Falun-gong által gyakorolt meditációs gyakorlat óriásira növekszik, és politikai mozgalommá válik. Nem meglepő, hogy a könyvet Kínában betiltották. Ennek ellenére ez az egyik legnépszerűbb könyv a kínai nyelvet beszélők körében az egész világon. A Yellow Peril-nek nincs angol nyelvű változata. Wang Lixiong - szül. 1953 - könyvét Bao Mi álnév alatt adta ki, amely azt jelenti kínaiul, hogy "Tartsd titokban". - DJ)

Két forgatókönyvre kell felkészülnünk. Ha sikeresek biológiai fegyvereink az Amerika ellen intézett meglepetésszerű támadásban, akkor a kínai nép képes lesz arra, hogy saját veszteségeit a minimumra szorítsa az Egyesült Államok elleni harcban. Ha azonban a támadás kudarccal végződik, és kivált egy nukleáris megtorlást az Egyesült Államok részéről, akkor Kína katasztrófális helyzetbe kerül, amelyben lakosságának több mint a fele elpusztulhat. Ezért kell késznek lennünk légvédelmi rendszerünkkel nagy és közepes méretű városaink körül. Bármi is fog bekövetkezni, csak előre mehetünk - félelem nélkül - Pártunk és kormányunk, valamint nemzeti jövőnk érdekében, tekintet nélkül azokra a nehézségekre és szenvedésekre, amelyekkel szembe kell néznünk. A lakosság még akkor is, ha a fele elpusztul, újra reprodukálódhat. Ha azonban a Párt elbukik, mindennek vége, örökre vége.

A kínai történelemben a dinasztiák lecserélésénél mindig a könyörtelenebb győzőtt és a jó szándékú pedig veszített. A legtipikusabb példa erre Csu királya, Xiang Yu, aki miután legyőzte Liu Bangot, elmulasztotta az üldözését és erőinek a megsemmisítését. Ennek a könnyelműségének betudhatóan Xiang Yu életét vesztette és Liu győzőtt. (A Csu és a Han háborúja idején, röviddel a Kin dinasztiát - i.e 221-206 - megbuktatták.) Ezért hangúlyoznunk kell a határozott intézkedések fontosságát. A jövőben a két rivális - Kína és az Egyesült Államok - találkozni fog a keskeny úton, és engedékenységünk az amerikaiakkal szemben kegyetlenséget fog kiváltani a kínai néppel szemben. Valaki itt felteheti a kérdést: Mi lesz az Egyesült Államokban élő sok millió honfitársunkkal? Azt kérdezhetik: Nem ellenezzük azt, hogy kínaiak megöljenek más kínaiakat?

Ezek az elvtársak túlságosan pedánsak, nem eléggé pragmatikusak. Ha mi ahhoz az elvhez ragaszkodtunk volna, hogy kínainak nem szabad megölnie kínait, felszabadíthattuk volna-e Kínát? Ami az Egyesült Államokban élő több millió kínait illeti, ez természetesen nagy kérdés. Ezért a közelmúltban kísérletet folytattunk genetikai fegyverekkel, azaz olyan fegyverekkel, amelyek nem ölik meg a sárga fajú embereket. Eredményt elérni az ilyen fajta kutatásban rendkívül nehéz. A világszerte folyó genetikai fegyverkutatásban az izraeliek járnak az élen. Az ő genetikai fegyvereik úgy vannak kifejlesztve, hogy megtámadják az arabokat és védelmezik az izraelieket. De még ők sem érték el azt a színvonalat, hogy ezek ténylegesen bevethetők legyenek. Bizonyos kutatásokban együttműködtünk Izraellel. Esetleg felhasználhatunk bizonyos technológiákat, amelyeket az izraeliek védelmére fejlesztettek ki, és átalakítva őket alkalmazhatjuk a sárga fajúak védelmére. Az ő techonológiájuk azonban nem elég fejlett még és nehéz felülmúlnunk őket az elkövetkező néhány évben. Ha öt vagy tíz évre van szükség az áttöréshez a genetikai fegyverek terén, akkor nem várhatunk tovább. Olyan idős elvtársak, mint mi, nem engedhetik meg maguknak a hosszú várakozást, minthogy nem sok időnk van már hátra. Korombeli idős katonák még várhatnak további öt vagy tíz évet, de azok, akik a Japán elleni háborúban vagy a régi Vörös Hadseregből még velünk vannak, már nem várhatnak tovább. Emiatt fel kell adnunk a genetikai fegyverekkel kapcsolatos elvárásainkat. Más perspektívából tekintve, az Egyesült Államokban élő kínaiak többsége tehertétel a számunkra, mert már régóta megrontotta őket a burzsuá-liberális értékrend, és igen nehéz lesz elérni, hogy elfogadják Pártunk vezetését. Ha túlélnénk a háborút, kampányt kellene indítanunk a jövőben, hogy foglalkozzunk velük és megreformáljuk őket. Emlékeznek, amikor legyőztük a Kuoumintangot és felszabadítottuk a szárazföldi Kínát, mennyi burzsuá osztályhoz és az értelmiséghez tartozó üdvözölt minket melegen, de később kampányt kellett indítanunk a 'reakciósok visszaszorítására' és be kellett indítanunk a Jobboldal Ellenes Mozgalmat, hogy eltávolítsuk és megreformáljuk őket.

(Az 1950-es és az 1960-as években Mao Ce-tung indította be azt a kampánysorozatot, amelynek a célja az állítólagos jobboldaliak eltávolítása volt a Kommunista Pártból, mind Kínában, mind külföldön. - DJ)

Néhányan hosszú időn át rejtőzködtek, és csak a Kulturális Forradalom idején lepleződtek le. A történelem bebizonyította, hogy minden társadalmi felfordulás valószínűleg sok ember halálával jár. Talán így is megfogalmazhatjuk: a halál az a mozdony, amely előre viszi a történelmet. A Három Királyság korszakában mennyien haltak meg? (A Három Királyság elnevezés Wei-re, Shu-ra és Wu-ra, arra a három országra utal, amely az i.u. 220-tól 280-ig terjedő korszakban Kína területén létezett. - DJ) Amikor Dzsingisz kán meghódította Eurázsiát, hány ember halt meg? Amikor Mandzsu elfoglalta Kína belső területeit, mennyien haltak meg? Nem vesztették-e sokan életüket az 1911-es forradalomban? De amikor legyőztük a 'Három Nagy Hegyet' és lefolytattuk az olyan politikai kampányokat, mint 'a reakciósok elnyomása', a 'Három Nagy Antikampány' és az 'Öt Nagy Antikampány', akkor legalább húszmillióan haltak meg.

(A kínai kommunisták szóhasználatában a "Három Nagy Hegy" az imperializmust, a feudalizmust és a bürokratikus kapitalizmust jelöli, amelyeket le kell küzdeni. - DJ)

Attól tartottunk, hogy néhány fiatal ma remeg a félelemtől, ha háborúról és emberek haláláról hall. Háború idején hozzászoktunk a halottak látásához. Vér és húscafatok voltak körülöttünk, hullák hevertek halomban a mezőkön és patakokban ömlött a vér. Mindezt láttuk. A csatamezőkön valamennyiünk szeme vörössé vált az öléstől, mert az élet-halál küzdelem volt és csak a bátor maradhatott életben.

Valóban brutális megölni egy- vagy kétszámillió amerikait. De ez az egyetlen lehetőség arra, hogy biztosítsuk Kína évszázadát, azt az évszázadot, amelyben a KKP vezeti a világot. Mi, mint emberbarát forradalmárok, nem akarjuk a halált. A történelem azonban az elé a választás elé állított, hogy el kell döntenünk, kínaiak vagy amerikaiak haljanak meg, és nekünk az utóbbit kell választanunk, minthogy számunkra fontosabb megőrizni a kínai nép életét és pártunk létét. Végül is mi kínaiak vagyunk, a KKP tagjai. Attól a naptól kezdve, hogy csatlakoztunk a KKP-hez, a Párt élete valamennyiünk felett állott. A történelem fogja bizonyítani, hogy helyesen választottunk.

Beszédem végéhez közeledve most már értik, miért folytattuk le ezt a felmérést. Magyarán szólva ezzel az Internetes közvélemény-kutatással akartuk megtudni, hogy vajon népünk ellenünk fordulna-e, ha mi titokban olyan határozatot hoznánk, hogy 'kitakarítjuk' Amerikát. Többen lennének-e azok, akik támogatnak, vagy akik ellenünk vannak? A következő megállapításra jutottunk: Ha népünk elfogadja hadifoglyok, asszonyok és gyermekek lelövését, akkor helyeselni fogja Amerika 'kitakarítását'. Több mint húsz éven át Kína élvezhette a békét, és egy egész nemzedék nem esett keresztül a háború próbáján. Különösen a II. Világháború vége óta sok változás következett be a hadviselés módjában, a háború fogalmában és a hadviselés etikájában. A korábbi Szovjetunió és a kelet-európai kommunista államok összeomlása óta a Nyugat ideológiája vált uralkodóvá az egész világon. Az emberi természet nyugati felfogása, valamint az emberi jogok nyugati szemléletmódja egyre nagyobb mértékben elterjedt a kínai fiatalok körében. Éppen ezért nem voltunk egész biztosak a lakosság magatartását illetően. Ha népünk alapvetően ellenzi Amerika 'megtisztítását', akkor természetesen megfelelő intézkedéseket kell hoznunk.

Miért folytattuk le ezt a közvéleménykutatást a világhálón keresztül, és miért nem államigazgatási úton? Jó okból tettük, amit tettünk. Először is, ezzel csökkentettük a mesterséges beavatkozást és így bizotsítottuk, hogy a lakosság valódi gondolkodását ismerjük meg. Továbbá ez bizalmasabb jellegű volt, és nem leplezte le felmérésünk igazi célját. Ami azonban még fontosabb, az a tény, hogy legtöbben, akik képesek voltak válaszolni az online kérdésekre, azokból a társadalmi csoportokból származnak, akik viszonylag iskolázottak és intelligensek. Ők alkotják azoknak a vezető csoportoknak a kemény magját, amelyek döntő szerepet játszanak népünk körében. Ha ők támogatnak minket, akkor népünk egésze követ minket, ha ők ellenünk vannak, akkor veszélyes szerepet játszhatnak, és társadalmi felfordulást idézhetnek elő.

Nagyon megnyugtató számunka, hogy nem küldtek vissza kitöltetlen kérdőíveket. A benyújtott kérdőívek 80%-ka ki volt töltve. Ez Pártunk néhány évtizedes, a propaganda és a nevelés terén végzett munkájának kiemelkedő eredménye. A nyugati befolyás hatására természetesen néhányan ellenezték a hadifoglyok, az asszonyok és a gyermekek lelövését. Ezt mondották: 'Sokkoló és félelmetes látni, hogy mennyien helyeslik asszonyok és gyermekek lelövését. Megőrült mindenki?' Mások így szóltak: 'A kínaiak szeretik azt állítani magukról, hogy békeszerető nép, ténylegesen azonban a legkegyetlenebb nép. Az ölésre és gyilkolásra vonatkozó megállapítások miatt végig fut a hideg a hátamon.'

Noha nem túlságosan sokan osztják ezt a nézetet, s így lényegesen nincsenek befolyással az általános helyzetre, mégis szükségünk van erősíteni propagandánkat az ilyenfajta érvek megválaszolására. Ezért erőteljesen ajánljuk He Xin elvtárs utolsó tanulmányát, amelyet már benyújtottak a központi kormányhoz. Önök is megtekinthetik az Interneten. Ha rámennek az Internetre - megfelelő kulcsszavakat használva - akkor megtalálhatják He Xin elvtársnak a Hong Kong Business News Médiafigyelő Szolgálat részére adott interjúját, amelyben 'Az Egyesült Államok megdöbbentő összeesküvéséről" beszélt. A kezében lévő anyagok szerint 1995. szeptember 27-től október 1-ig a Mihail Szergejevics Gorbacsov Alapítvány, amelyet az Egyesült Államok hozott létre, meghívta a világ 500 legfontosabb államférfiát, gazdasági vezetőjét és tudósát, beleértve George W. Bush-t is (aki ekkor még nem volt az Egyesült Államok elnöke), Lady Thatcher bárónőt, Tony Blairt, Zbigniew Brzezinski-t, valamint George Soros-t, Bill Gates-t, a jövőkutató John Naisbit-et és így tovább, valamennyi a világ legközismertebb személyiségei közé tartozik, a San Fransisco-i Fermont szállodába, egy magasszintű kerekasztal konferenciára a globalizáció problémáinak, valamint annak a megvitatására, hogy miként kell irányítani az emberiséget a XXI. században? Aszerint a dokumentum szerint, amely He Xin kezében volt, Földünk eme jelenlévő kiemelkedő személyiségei, úgy gondolták, hogy az emberiség mai létszámának a 20%-a elégséges a világgazdaság és a jólét fenntartásához. A többi 80%, vagyis a világ népességének a 4/5-e, emberi hulladék, amely képtelen új érték előállítására. A jelen lévők úgy gondolták, hogy a Föld népességének fölösleges 80%-a selejt, és csúcstechnológiai módszereket kell felhasználni fokozatos eltávolítására. Minthogy az ellenfelek titokban lakosságunk eltűntetését tervezik, nem lehetünk a végtelenségig könyörületesek és együttérzőek velük szemben. He Xin elvtárs tanulmánya a megfelelő időben készült, és bebizonyította: a 'szemet szemért fogat fogért' megközelítésünk helyességét, alátámasztva Teng Hsziao-ping elvtárs előrelátását, amely szerint katonai stratégiát kell az Egyesült Államokkal szemben bevetnünk.

Kétségtelen He Xin elvtárs nézeteinek a terjesztése során nem publikálhatjuk ezt a cikket a párt újságjaiban, mert el kell kerülnünk az ellenség éberen figyelő szemeit. He Xin interjúja arra emlékeztetheti az ellenséget, hogy már rendelkezünk a modern tudomány és technológia - beleértve a 'tiszta' nukleáris technológiát, a génfegyver-technológiát, valamint a biológiai-fegyver technológiát - eszközeivel és hatalmas csapásokat tudunk mérni lakosságuk nagyarányú megsemmisítésére.

Az utolsó probléma, amiről beszélni akarok, az a katonai küzdelemre való felkészülés erőteljes kézbevétele. Jelenleg az előrehaladás vagy a lemaradás keresztútjához értünk. Egyes elvtársak szembesülnek az országunkat elárasztó problémákkal - a korrupcióval, az állami tulajdonban lévő vállalatok nehézségeivel, a bankoknál lévő rossz adósok számláival, a környezetszennyezési problémákkal, a közbiztonsággal, a közoktatási helyzettel, az AIDS fenyegetésével és más megoldásra váró problémákkal - beleértve lázadások lehetőségét is. Ezek az elvtársak haboznak, hogy elkötelezzék magukat a katonai küzdelemre való felkészülés mellett. Úgy gondolják, hogy először meg kell bírkózni a politikai reform problémájával, azaz először önmagunk megreformálására kerüljön sor. Miután megoldottuk belső problémáinkat, foglalkozhatunk a külföldi katonai küzdelemmel.

Ez a kínai forradalom 1948-as kritikus szakaszára emlékeztet engemet. Ebben az időben a Népi Felszabadítási Hadsereg 'lovai a Jangce folyóból itták a vizet'. De rendkívül bonyolult helyzettel és problémákkal kellett szembesülniük minden felszabadított területen és a központi irányítóhatóság naponta kapta a szükséghelyzetről szóló jelentéseket. Mi a teendő? Állítsuk le a hátországi területek és a belső ügyek irányítását, mielőtt továbbhaladunk, vagy egyetlen hatalmas erőfeszítéssel keljünk át a Jangcén és haladjunk tovább? Mao elnök rendkívüli bölcsességgel és bátorsággal kiadta az előrenyomulási parancsot 'vigyétek a végső győzelemig a forradalmat', és felszabadította egész Kínát. Az előbb említett kétségeink a súlyos konfliktusokat okozó problémákkal kapcsolatosan mind megoldódtak a nagy előrenyomulásnak ebben a forradalmi lendületében.

Úgy látszik, hogy most hasonló kritikus szakaszban vagyunk, mint amikor a 'lovak itták a vizet a Jangce folyóból' azokban a forradalmi időkben, egészen addig, amíg szilárdan kézbe nem vesszük a legalapvetőbb feladatot - a háborús küzdelemre való felkészülést. A Központi Bizottság úgy gondolja, mire megoldjuk egyetlen csapással az Egyesült Államok problémáját, addigra valamennyi belső problémánk is megoldódik. Így tehát katonai küzdelemre való felkészülésünk a látszat szerint Tajvan ellen irányul, ténylegesen azonban az Egyesült Államokat célozza. Felkészülésünk messze meghaladja a repülőgéphordozókkal vagy műholdakkal történő támadás méreteit.

A marxizmus azt tanítja, hogy az erőszak az új társadalom megszületésének a bábája. Ebből következőleg a háború Kína évszázada megszületésének a bábája. A háború közeledése reménységgel tőlt el az új nemzedék iránt."

Csi Hao-tian második beszéde itt ér véget.

Műhold felvételek Kína titkos fegyverkezéséről

A Washington Times című lap 2006. február 16-i számában cikket közölt Bill Gertz tollából azokról a kereskedelmi műholdak által készített fényképekről, amelyek betekintést engednek Kína nukleáris fegyverkezésébe és katonai támaszpontjaiba. A képeken először láthatóak Kína titkos víz alatti tengeralattjáró alagútjai. Az amerikai védelmi minisztérium, a Pentagon egyik képviselője kijelentette, hogy a tengeralattjáró alagutak bejáratairól készült fénykép először bizonyítja, hogy Kína milyen nagyszabású rejtett fegyverkezési programot hajt végre. Hasonló, de még ennél is részletesebb hírszerzési fényképek már a Pentagon rendelkezésére állnak, de ezek szigorúan titkosak. "A kínaiak titkos katonai létesítmények egész hálózatával rendelkeznek, amelyről tudomással bír az Egyesült Államok kormánya, de nem hozza nyilvánosságra erre vonakozó értesüléseit," mondotta a Pentagon képviselője, aki nem kívánta magát megnevezni.

A polgári rendeltetésű műbolygók most közzétett fotói ezért az első nyilvános tájékoztatást jelentik Kína titkos fegyverkezéséről. Ezeket a fényképeket 2000. és 2004. között készítették, és látható rajtuk Kína Xia osztályhoz tartozó és interkontinentális rakéták hordozására alkalmas tengeralattjáróinak dokkja a Jianggezhuang támaszponton, amely a Sárga tenger Sandong tartományában van. A tengeralattjárók 12 db JL-1 típusú rakétáinak a nukleáris robbanófejei egy víz alatti tárolóban vannak elraktározva, amelyeket a tengeralattjáróktól észak-nyugati irányban, 450 méter távolságban fényképeztek le. A nagy felbontású műholdas fénykép egy viziutat mutat, amely szárazföld által befedett létesítményhez vezet. Más fényképek további föld alatti katonai bázisokat mutatnak, beleértve a Fejdong melletti légitámaszpontot Anhui tartományban, olyan kifutóval, amely a közeli hegy alá vezet. Több felvétel is készült a levegőben újratölthető kínai H-6-os stratégiai bombázókról és az üzemanyagtöltő-gépekről a Hubei tartományban lévő Dangyang-i légibázison. 70 nukleáris rakéta indítására is alkalmas Qian-5 típusú repülőgépet is lefényképeztek több kelet-kínai partmenti tartományban.

Ezeket a fényképeket a non-profit státuszú Natural Resources Defence Council (NRDC), a Természeti Erőforrások Védelmi Tanácsa és a Federation of American Scientists, (az Amerikai Tudósok Szövetsége) képviselőiből alakult csoportok készítették. A fényképek elég élesek ahhoz, hogy be lehessen azonosítani már a három láb (91 centiméter) méretű objektumokat is a Földön. Ezek a fényképek az Imaging Notes nevű negyedévenként megjelenő hírlevél téli kiadásában jelentek meg. Ilyen digitális felvételek készítésére valamikor csak az Egyesült Államok technikai hírszerző szervezeteinek volt lehetősége. A közelmúltban már a kereskedelmi jellegű vállalatok is olyan technológiát alkalmaznak, amely már az övékhez hasonló világűri kamerákkal jóminőségű felvételeket tudnak készíteni.

A föld alatti támaszpontok létezése megerősíti a Pentagon és a hírszerző szervezetek elemzéseit, amely szerint Kína nagyarányú titkos fegyverkezést folytat, amely fenyegeti az Egyesült Államok érdekeit, miközben hivatalosan azt állítja, hogy erői védelmi jellegűek és nem jelentenek fenyegetést. Donald H. Rumsfeld nemzetvédelmi miniszter szerint (aki 2005. októberében Kínába látogatott) Peking többértelmű jelzéseket ad titokban folytatott fegyverkezéséről, és nem indokolja meg egyértelműen azok célját. Amerika Csendes-óceáni Flottájának parancsnoka Gary Roughead tengernagy azonban nem tekinti Kínát "fenyegetésnek". Ugyanakkor ő is elmondotta 2006. február 14-én, hogy Kína nagyméretű és gyors fegyverkezésének a célja nem teljesen ismert. Azt hangsúlyozta, hogy fokozott átláthatóságra van szükség Kína részéről.

A Pentagon négy éves stratégiai jelentése, amelyet 2006. februárjában tettek közzé, megállapította: Kína növekedőben lévő hatalom, amely a legnagyobb potenciállal bír az Egyesült Államokkal való katonai versenyben. A jelentés szerint Peking jelentős összegeket ruház be stratégiai nukleáris fegyvereinek a kiépítésére, amelyek alkalmasak a határain túli csapásmérésre is. Az amerikai kormányzat több hivatalos képviselője elmondotta, hogy a kínai fegyverkezés méretei és titkossága vitákat váltott ki az amerikai kormányzatban. Azt kell megválaszolni, hogy milyen fenyegetést jelent ez az Egyesült Államokra. A washingtoni hírszerző ügynökségek a közelmúltban elkészítettek egy Nemzeti Hírszerzői Becslést - National Intelligence Estimate, NIE - vagyis a hírszerző és titkosszolgálati közösség szakértői közösen készítettek átfogó elemzést Kínáról. Arra a következtetésre jutottak, hogy Kína megtévesztő stratégiát használ az Egyesült Államok és más nemzetek félrevezetésére valódi céljait, programjait és katonai felkészülését illetően. A Pentagon hivatalosan kérte Kínát, hogy tegye lehetővé földalatti létesítményeinek, így például a tengeralattjáró alagutaknak és a pekingi parancsnoki irányítóközpontoknak a megtekintését, de ezeket a kéréseket elutasították, illetve tagadták kínai részről az említett létesítményeknek a puszta létezését is.

Elutasították azt az állítást, hogy Kínának lenne bármiféle föld alatti tengeralalattjáró létesítménye. Az említett műholdas fényképek pontosan ezek létezését bizonyítják, amiből az is következik, hogy Peking félrevezette az Egyesült Államokat. A tengeralattjárókat álcázó létesítmények csak annak a tíz különböző elrejtett létesítménytípusnak az egyikét alkotják, amelyeket a kínai hadsereg kiépített. Vannak olyan föld alatti létesítmények, amelyek a nukleáris rakéták tárolására szolgálnak. Más föld alatti létesítmények a fegyvergyárakat, a katonai irányítóközpontokat és a politikai irányítás föld alatti központjait rejtik.

Kína 2004-ben hozta nyilvánosságra először új típusú tengeralattjárói létezését. A Juan osztályhoz tartozó tengeralattjárók gyártását, amelyeket egy közép-kínai földalatti üzemben fejlesztettek ki, szigorúan titokban tartották. 2002 óta Peking már 14 tengeralattjárót állított hadrendbe. Jelenleg az új - interkontinentális rakéták kilövésére alkalamas -tengeralajárón dolgoznak, amely a Jin típushoz tartozik, és további két új Sheng típusú támadó tengeralattjárót is építenek.

Az amerikai Védelmi Hírszerző Ügynökség (Defense Intelligence Agency, DIA) titkos felmérése szerint Kína nukleáris ereje 45 hosszútávú rakétát, 12 tengeralattjáróról indítható rakétát, és 100 rövidtávú rakétát tartalmaz - valamennyi egy robbanófejjel van felszerelve. 2020-ra Kínának 220 hosszú-távú rakétája, 44 tengeralattjáróról kilőhető rakétája, és 200 rövidtávú rakétája lesz a DIA jelentése szerint. Richard Fischer, a Nemzetközi Kiértékelő és Stratégiai Központ (International Assessement and Strategy Center) kínai katonai szakértője szerint az északi tengeralattjáró-támaszponton túlmenően Kínának nagy méretű tengeralattjáró-támaszpontja van Julin-nál, Hajnan-szigetén - a Dél-Kínai tengeren. Ez a déli támaszpont lehetővé teszi a kínai rakétahordozó tengeralattjárók könnyebb bevetését azokéhoz képest, amelyek a sárga-tengeri támaszponton állomásoznak, és amelyek sokkal sebezhetőbbek az amerikai tengeralattjáró-elhárítás részéről.

Van-e a Amerikának Kína-ellenes stratégiája?

Zbiniew Brzezinski, a Trilateriális Bizottság egykori alapító elnöke, a Kolumbia Egyetem tanára, és számos tekintélyes kutatóintézet munkatársa, s aki Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt, írja "A nagy sakktábla című könyvében", amely először 1997-ben jelent meg Amerikában, majd magyarul 1999-ben az Európa Könyvkiadónál, hogy a demokratikus átalakulás kérdését Kína nem kerülheti meg korlátlan ideig, mert akkor elszigetelődik a világtól. Ilyen elzárkózás azt jelentené, hogy Pekingnek vissza kellene hívnia a több mint 70 000, jelenleg Amerikában tanuló diákját, és ki kellene utasítania a külföldi üzletembereket, kikapcsolnia a számítógépeket, és több millió kínai háznak a tetejéről le kellene szerelnie a parabolaantennákat. Ez a kulturális forradalomra emlékeztető zsákutca lenne. A hatalomhoz görcsösen ragaszkodó, de mégis egyre csökkenő befolyással rendelkező KKP esetleg megkísérelheti Észak-Korea utánzását. Ilyesmi azonban csak rövid átmenetnek bizonyulna, ugyanis visszavetné a gazdaságot, és az politikai robbanáshoz vezethetne.

Az önkéntes elszigeteltség véget vetne Peking világhatalmi törekvésének. A Nyugatnak is túl nagyok az érdekeltségei Kínában, és a külföld túlságosan is igyekszik jelen lenni ebben az országban, s nem lenne hajlandó arra, hogy kirekessze magát. Kína jelenlegi nyitottságának tehát nincs gyakorlati alternativája. (Már amennyire a nagyarányú fegyverkezés szigorú rejtegetését nyitottságnak lehet tekinteni.)

Az amerikai szakértő úgy véli, hogy a demokratikus átalakulás lehetősége, így az emberi jogok kérdése, nem kerülhető meg sokáig. Kína jövőbeni világhatalommá válása attól függ, hogy az uralkodó elit mennyire zökkenőmentesen tudja átadni hatalmát a fiatalabb nemzedéknek, és miként birkózik meg a gazdasági és a politikai rendszerek közötti ellentmondással. Brzezinski elképzelhetőnek tartja olyan tekintélyelvű állam létrehozását, amelyben alacsony szinten lehetővé tennék a választás lehetőségét a politikában, és csak ezután haladnának tovább a valódi politikai pluralizmus felé. Egy ilyen ellenőrzött rendszerváltás jobban megfelelne az ország egyre nyitottabb gazdasága számára, mintha továbbra is fenntartanák a KKP kizárólagos egyeduralmát. Brzezinski úgy gondolja, hogy a kínai politikai elitet ügyesen - pragmatikus racionalitással - kell rávenni arra, hogy hajlandó legyen átadni hatalmi monopóliumának és kiváltságainak egy részét. A közembereknek pedig mindezt türelmesen kellene elviselniük. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az alulról jövő ilyen fajta demokratikus kezdeményezések akár azoktól származnak, akik szellemileg érzik elnyomva magukat, mind például az értelmiségiek és diákok, akár azoktól, akik gazdaságilag vannak kizsákmányolva - például az iparosodott területek munkásai és a vidéki szegények - általában túlmennek a hatalmi osztály által meghúzott határon.

A politikai és társadalmi okokból elégedetlenkedőknek 1989-ben nem sikerült demokratikus fordulatot kikényszeríteniük, ezért Kína nem valószínű, hogy elkerülheti a politikai zavargásokat. A kínai vezetők is erre számítanak, mert a Kommunista Párt 1990-ben készített belső tanulmánya is számol súlyos politikai nyugtalansággal. Egyes szakértők szerint Kínában a belső megosztottság olyan méreteket ölthet, amely kétségessé teheti az ország mai integritását. Ezt a lehetőséget viszont csökkenti a felszított nacionalizmus, és a modern kommunikáció kettős hatása. Mindkettő az egységesülő kínai államot támogatja.

Brzezinski szerint van egy harmadik oka is azoknak a kétségeknek, hogy sikerül-e Kínának az elkövetkezendő két évtizedben jelentős világhatalommá válnia? Ugyanis ha Kína elkerüli a megosztó hatású, nagyméretű belső politikai konfliktusokat, és ha fenn is tudja tartani jelenlegi gyorsütemű gazdasági növekedését, akkor is viszonylag szegény maradna. Ha a nemzeti össztermékét megháromszorozza, akkor is a geopolitikai régió alsó részén foglalna helyet egy főre jutó jövedelmét tekintve. Ezért Brzezinski úgy véli, hogy Kína valószínűleg nem lesz elsőrendű világhatalom 2020-ig, viszont lehetősége van arra, hogy ő legyen a meghatározó regionális hatalom Kelet-Ázsiában.

A gazdasági megfontolások döntően befolyásolják Kína törekvéseit. Az új energiaforrások iránti növekvő igénye miatt Kína ragaszkodik hegemóniájához a dél-kínai tengerfenék lelőhelyeinek a kiaknázását illetően. Ugyanilyen okból Kína közeledik az energiában gazdag közép-ázsiai államokhoz. Így például 1996-ban Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizia és Tadzsikisztán már határ- és biztonsági-egyezményt írt alá. Növekszik Kína érdeklődése az orosz Távol-Kelet iránt is. A kínai bevándorlók és kereskedők beszivárgása az orosz területekre egyre nagyobb méreteket ölt. Kialakulóban van egy kínai befolyási övezet, ez azonban nem hasonlítható össze azzal a politikai uralmon alapuló övezettel, amit Moszkva tartott fenn Kelet-Európában. Ennek az a lényege, hogy a Kína befolyási övezetébe tartozó országokban döntéshozatal előtt mindig felteszik majd a kérdést: "És mi erről Peking véleménye?"

Ha Peking tényszerűen világhatalom lenne, befolyása délebre terjedne ki. Mind Indonéziának, mind a Fülöp-szigeteknek el kellene fogadnia, hogy a körülöttük lévő vizeken a kínai haditengerészeté a hegemónia. Egy politikailag és gazdaságilag óriássá váló Kína kísérletet tehetne, hogy kiterjessze befolyását az orosz Távol-Keletre, és aktívan részt venne Korea egyesítésében. Természetesen Tajvan kérdését is ízlésének megfelelően oldaná meg. Egy ilyen terjeszkedő Kína valószínűleg Oroszország és India ellenállásába ütközne, akik esetleg Pakisztánt is bevonnák a kínai befolyás visszaszorításába. Délen Vietnam és Indonézia - valószínűleg Ausztrália támogatásával - igyekezne fékezni Kína terjeszkedését. Keleten Japán és mindenekelőtt Amerika helyezkedne szembe a kínai nyomással és akadályozná, hogy döntő szerepe legyen Koreában és erőszakosan bekebelezhesse Tajvant.

Az hogy Kína miként fejlődik nagy mértékben Amerika hozzáállásától és jelenlététől is függ. A kínaiak ezért politikájukban nagy hangsúlyt fektetnek Amerika befolyásolására, különösen a kulcsfontosságú Amerika-Japán kapcsolatokat illetően. Peking Amerikát a világ vezetőjének tekinti, amelynek jelenléte a térségben Japánnal együtt korlátozza Kína befolyását. Ezért Brzezinski is úgy látja, hogy Amerika szerepéből és elhelyezkedéséből adódóan - de szándékai ellenére - a jövőben Kína ellenfele és nem természetes szövetségese lesz. (A nagy sakktábla - 233. old)

Szun Ce ősi bölcsességére támaszkodva: a kínai politika feladata az, hogy az amerikai hatalom felhasználásával békésen győzze le az amerikai hegemóniát, de anélkül, hogy szabad befolyást engedne Japán regionális törekvéseinek. Ennek érdekében a kínai geostratégák két célt követnek. Ezeket 1994-ben Teng Hsziao-ping fogalmazta meg: "Elsőként szembe kell szállnunk a hegemonizmussal és a hatalmi politikával, hogy megőrizhessük a világbékét; másodikként új nemzetközi politikai és gazdasági rendet kell felépítenünk." Az első nyilvánvalóan az Egyesült Államokra céloz. Kína csökkenteni akarja Amerika túlsúlyát, de kerülni óhajtja a katonai összeütközést, amely leállítaná azt a gazdasági növekedést, amely előfeltétele Kína elsőrendű nagyhatalommá válásának. Teng Hsziao-ping második utalása a világ hatalmi viszonyait igyekszik megváltoztatni, kihasználva bizonyos fontos államok neheztelését a jelenlegi erőviszonyok miatt. Kínának nem tetszik, hogy az Egyesült Államokat az eurázsiai kontinens nyugati szélén az Európai Unió, azon belül is annak meghatározó országa, Németország támogatja; másrészt e hatalmas kontinens keleti részén Japán a szövetségese.

Peking kerül minden komoly konfliktust közvetlen szomszédaival. Elsősorban az orosz-kínai viszonyban ért el javulást, miután Moszkva hatalma ma gyengébb, mint Pekingé. Kínának Indiával is kerülnie kell minden közvetlen összeütközést, méghozzá úgy, hogy közben szoros katonai együttműködést tart fenn Pakisztánnal és Burmával. Peking igyekezett kihasználni a dél-kelet ázsiai országokban előforduló Nyugat-ellenes érzelmeket, különösen Malajzia és Szingapúr vonatkozásában. Megkérdőjelezte az amerikai-japán biztonsági egyezmény szükségességét is. Egyidejűleg komoly erőfeszítéseket tettek Hong Kong hosszú távú beolvasztására.

Brzezinski úgy látja, hogy Kína regionális státuszának elősegítése segítené annak a célnak az elérését, amit a már hivatkozott Szun Ce így fogalmazhatott volna meg: "Amerikának a térségben gyakorolt hatalmát annyira legyengíteni, hogy annak szövetségesként szüksége legyen egy, a térségben vezető szerepet betöltő Kínára, sőt végül társként egy kínai világhatalomra. Ezt a célt úgy kell megközelíteni és elérni, hogy ne váltsa ki az amerikai-japán szövetség védelmi okokból történő kibővítését és olyan következménnyel se járjon, hogy Amerika hatalmát a térségben Japán vegye át." (i.m. 236. old.)

Az erős állam nagy hasznot hozott

Már érintettük, hogy mennyire megrémítette a KKP vezetését az a mód, ahogy a Szovjetunió felbomlott, és nemcsak a gazdaság vált a vadkapitalizmus rablóprivatizációjának az áldozatává, de az állam is annyira meggyengült, hogy képtelen volt beszedni az adót és fizetni alkalmazottait - köztük nemcsak a pedagógusok és a bányászok maradtak fizetés nélkül - de még a hadsereg tisztjei sem kapták meg járandóságaikat.

A kínaiak látták, hogy az orosz hadsereg megpróbált ellenállni a szélsőséges atlantizmusnak és a nyomában járó vadkapitalizmusnak, de végül is nem tudta megakadályozni Oroszország pénzügyi technikákkal történő kirablását. A hadsereg által megszervezett sikertelen hatalomátvételi kísérletnek nem a Kommunista Párt uralmának a visszahozása volt a célja, hanem meg akarta akadályozni a szovjet állam, majd pedig az utódába lépő orosz állam, kívülről vezérelt megbénításának és kirablásának a folyamatát. Az az állam, amelyet meg akartak erősíteni, semmiféleképpen sem lett volna sztálinista típusú bolsevik diktatúra.

Az orosz atlantisták, akik nagy hangon szónokoltak a demokráciáról, ténylegesen a Washingtoni Konszenzus néven ismert programot hajtották végre, rékényszerítve azt Oroszországra. A Washingtoni Konszenzus döntéseit öt szakaszban kényszerítették rá a hidegháborúban legyőzött Oroszországra. Az 1992-ig tartott első szakaszban szabaddá tették az árakat és lértékelték az állampolgárok jövedelmét és megtakarításait. Az 1993-ban végrehajtott második szakaszban védelem nélkül hagyták az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyont. Ezt a bámulatos gyorsasággal megszülető új oligarcha csoport ténylegesen fillérekért kaparintotta meg és tette a saját magántulajdonává a rablóprivatizálás segítségével. Az 1994-ig tartó harmadik szakaszban hatalmas veszteségek sújtották a lakosságot megtakarításainak elértéktelenedésével és a tudatosan előidézett pénzügyi spekuláció következtében. Az 1995-re eső negyedik szakaszban a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia atlantistái szétrombolták az ország produktív gazdasági strukturáit. Ennek következtében óriásira növekedett a munkanélküliség és rekord méretekben csökkent a lakosság reáljövedelme. Az 1995-tól 1998-ig tartó ötödik szakaszban megtervezetten eladósították az államot és olyan pénzügyi csődbe jutatták, amelynek a révén a nemzetközi pénzügyi közösség több mint 500 milliárd dollárt kiemelt magának Oroszországból.

A beindított adósságspirál nemcsak elvonta Oroszország pénzügyi erőforrásait a termelőgazdaságtól, de egyben felemésztette a lakosság megtakarításait is. Az atlantisták befolyása alá került állam, hogy megtartsa a spekulációs műveletek magas jövedelmét, létrehozta a saját maga által kibocsátott, rövidtávú államkötvényekből álló pénzügyi piramisát. Ez évi 100%-os kamatot, vagy még ennél is magasabb hozamot biztosított e különleges - a nemzetközi spekulánsok tulajdonában lévő államkötvények részére. Ez a nyilvánvalóan összeomlásra ítélt pénzügyi piramis vezetett az 1998. augusztus 17-én bekövetkezett államcsődhöz.

Az atlantista Washingtoni Konszenzus kényszerprogramja nyomán nemcsak az orosz államhatalom esett szét és süllyedt mélyre az orosz gazdaság teljesítménye, de demográfiai veszteség is bekövetkezett. Három millióan haltak meg idő előtt és hat millióra tehető azoknak a száma, akik a szétesett gazdaság és a lezülött közállapotok miatt meg sem születtek. Az így előálló népességcsökkenés nagyobb volt, mint a sztálini diktatúra legvéresebb időszakában.

Ha a világhegemóniára törekvő nemzetközi pénz-és korporációs-oligarchia nem kényszerítette volna rá Washingtoni Konszenzusnak nevezett programját Oroszországra, akkor Oroszország úgy is áttérhetett volna a piacgazdaságra, hogy nem szenved el a történelemben példa nélkül álló hatalmas veszteségeket. Oroszországnak ezt a kirablását az tette lehetővé, hogy nemcsak a gazdaság bénult meg, de az állam is szétesett. Az Oroszországot ekkor ellenörző és a nemzetközi pénzügyi közösség által irányított atlantista politikusok és pénzemberek tudták, miként kell Oroszországra rákényszeríteni az úgynevezett sokkterápiát. Ez a sokkterápia a Washingtoni Konszenzus szerves részét képezte. Nyomában csökkent a termelés hatékonysága, a gazdaság versenyképtelenné vált és még Oroszország egyedülálló tudományos és kutatási potenciálja is szabad préda lett. Oroszország hatalmas természeti erőforrásai és tudományos kapacitása ellenére az egy főre eső nemzeti jövedelem vonatkozásában a Fülöp-szigetek színvonalára esett vissza.

Mindezt jól látták Kína vezetői és úgy döntöttek, hogy bármilyen nyomást is gyakorol rájuk a demokrácia, a piacgazdaság és az emberi jogok nevében a Nyugat, nem engedik elgyöngíteni Kínában a központi államhatalmat. A piacgazdaság működhetett, de egyidejűleg szigorú intézkedéseket hoztak az államhatalom megerősítésére és az államhatalom képviselőinek a korrupciótól való megóvására. Amikor fejlődik a piacgazdaság és ennek eredményeként hatalmas vagyonok keletkeznek magánszemélyek tulajdonában, ez a pénzügyi-gazdasági erő a korrupció legváltozatosabb technikáival próbálja meg saját akaratát politikai döntésekké átalakítani. Ezért olyan helyzetben, amikor a gazdaság irányítása a magántulajdonsok, kapitalisták kezébe kerül, az államhatalom pedig egy diktatórikusan irányító párt kezében marad, a két hatalom között szükségszerűen konfliktusok keletkeznek. A kínai kommunista vezetés válasza Oroszország atlantista kirablására végül is gazdaságilag eredményesnek mutatkozott.

Több magyar szakértő (köztük Lóránt Károly) kiszámolták, hogy a piacgazdaságra áttérés Kína számára 20 000 dollár / fő jövedelemnövekedéssl járt. Tekintettel arra, hogy Kínának 1300 millió lakosa van, ez hatalmas összeget, 26 000 000 000 000 dollár hasznot jelentett. Összehasonlításképpen megemlítjük a magyar rendszerváltás pénzügyi következményeit: Magyarország a gazdasági rendszerváltás, a tudatos eladósítás és a rablóprivatizáció eredményeként 26 000 dollár / fő kárt szenvedett. Ez 260 000 000 000 dollár veszteséget jelent. Ez a nagy veszteség is azért következhetett be, mert teljesen védtelenül maradt a társasági törvény következtében a közvagyon, és 1988 óta nem készült vagyonmérleg. Mindez csak azért volt lehetséges Magyarországon is, mert a Washingtoni Konszenzus szélsőségesen neoliberális és neokonzervatív irányvonalát kritika nélkül elfogadta a magyar pénzügyi és gazdasági irányítóréteg, és a politikai osztály döntési helyzetben lévő tagjai pedig engedelmesen végrehajtották.

A XXI. században kiéleződött a küzdelem a két világuralomra törő erő között. A ma domináns nemzetközi pénz- és korporációs-oligarchia az atlantizmus nevében alkalmazza a hatalom megszerzésének és megtartásának új-machiavellista stratégiáját, globális méretekben. Az atlantista machiavellizmus céljaiban és módszereiben ugyanolyan könyörtelen és önző mint a korábbi machiavellizmusok voltak. A kínai kommunisták eurázsista-machiavellizmusát erre adott válaszként is értelmezhetjük, olyan ellenhatásként, amelynek szükségszerűen szembe kell szállnia a Nyugat atlantista machiavellizmusával.