Reza Kahlili szerint teljesen értelmetlen az Egyesült Államok és a Nyugat nyomása, amellyel meg szeretnék akadályozni Iránt abban, hogy nukleáris fegyverekre tegyen szert. Mint írja, nem elég, hogy az Iszlám Köztársaságnak már vannak nukleáris fegyverei – a volt Szovjetunióból – de már rendelkezik elegendő dúsított urániummal ahhoz, hogy még többet előállítson. Ami még rosszabb – írja – hogy Teherán már hordozórakétákkal is rendelkezik.
A Nyugat már közel egy évtizede aggódik az iráni urániumdúsítás miatt – azzal vádolják Teheránt, hogy nukleáris fegyverek előállításán dolgozik. Irán azonban azt állítja, hogy kizárólag békés célokra használja fel a hasadóanyagot.
Az iraki-iráni háborúval kezdődött
Amikor Irán megkezdte nukleáris programját a nyolcvanas évek közepén, Reza Kahlili CIA ügynökként beépült az Iráni Forradalmi Gárdába. „A Gárda-titkosszolgálat akkor megtudta, hogy Szaddam Husszein igyekszik atombombát szerezni Irak számára. Iráni katonai vezetők pedig úgy döntöttek, hogy nekik is kell egy nukleáris fegyver, mert ha Irak hozzájut a sajátjához, akkor azt be fogja vetni ellenük. Akkoriban dúlt a két ország közötti háború” – írja Reza Kahlili. Mint írja, Mohsen Rezaei a Forradalmi Gárda akkor parancsnoka engedélyt kapott Khomeini ajatollahtól arra, hogy titkos programot indítson a nukleáris fegyver beszerzéséhez. Ezt követően pakisztáni katonai vezetőkkel, valamint egy pakisztáni atomtudóssal, Abdul Kader Hánnal léptek kapcsolatba. (Ahogy arról már korábban is írtunk, Abdul Kader Hán 2011 júliusában azt állította, hogy a kilencvenes évek végén pakisztáni katonai vezetők nukleáris technológiát értékesítettek Észak-Koreának. Az atomtudós dokumentumokkal bizonyította a Phenjan és a pakisztáni katonai vezetők közötti 3,5 millió dolláros tranzakciót – erősítette meg akkor egy amerikai szakértő az AP hírügynökségnek.)
Az ajatollah különgépén…
Miután Irán felvette a kapcsolatot Pakisztánnal, egy katonai parancsnok, Ali Shamkani dollár milliárdokat ajánlott az atombombáért, de Iszlámábádban csak nukleáris technológiát és centrifugákat adtak neki. Az első centrifugákat Khomeini különgépén csempészték be Iránba – írja Reza Kahlili. Aki szerint az atomfegyverek utáni hajsza során Irán megkereste a volt szovjet tagállamokat is. Amikor 1990-ben szétesett a birodalom, Teherán szemet vetett a volt tagállamok kezében lévő nukleáris harci fejekre.
„A kilencvenes évek elején azt a megbízást kaptam a CIA-től, hogy keressek egy iráni tudóst, aki tanúskodni tudna amellett, hogy Irán már rendelkezik atombombával. A CIA ugyanis megtudta, hogy az iráni titkosszolgálat ügynökei nukleáris létesítményeket látogattak végig a Szovjetunió területén, különös tekintettel Kazahsztánra” – írja Reza Kahlili.
Eltűnt atomfejek nyomában
A muszlim többségű Kazahsztánban tárolták a szovjetek a nukleáris arzenáljuk egy jelentős részét (1410 harci fejet), Irán ezért több százmillió dollárt ajánlott fel az országnak az atombombáért. Később olyan értesülések szivárogtak ki, hogy három atombomba hiányzik a készletből. Ezzel pedig egybecseng a lefegyverzési programot irányító orosz Viktor Szamoilov tábornok jelentése a vezérkarnak, aki arról értesítette feletteseit, hogy a három hiányzó töltet Kazahsztánból „tűnt el”. (Az ügyről több nemzetközi lap beszámolt. A Chicago Tribune – a New York Times napilapra hivatkozva – 1992 márciusában azt írta, hogy az eltűnt atomfegyverek Iránban bukkanhatnak fel. A német Focus pedig arról számolt be, hogy Irán azonnal bevethető atombombára tett szert.)
Paul Münstermann, aki akkoriban a Német Szövetségi Hírszerzés igazgatóhelyettese volt, szintén azt nyilatkozta, hogy nukleáris robbanófejre tett szert Irán. Mint mondta a két, vagy három harci fejet, valamint a közép hatótávolságú hordozórakétákat Kazahsztánból kapta az Iszlám Köztársaság. Olyan értesülések is napvilágot láttak, hogy a harci fejek mellett Irán lopott, 152 milliméteres – tüzérségi eszközökkel kilőhető – atomtölteteket vásárolt a Vörös Hadsereg volt tisztjeitől.
“Köztudott”
2011 októberében pedig Mathew Nasuti, az amerikai légierő tisztje – aki korábban a Külügyminisztérium megbízásából részt vett az iraki tartományi újjáépítési programban, mint tanácsadó – arról számolt be, hogy 2008 márciusában a Külügyminisztérium egy értekezletén, a minisztérium Közel-Kelet szakértőiből álló csoportja elmondta, „köztudott” az, hogy Irán taktikai nukleáris fegyverekhez jutott, mégpedig egy, vagy több volt szovjet tagállamból.
„Egy tapasztalt hírszerző, a szolgálati csillaggal is kitüntetett Tony Shaffer alezredes elmondta nekem, hogy vannak forrásai, amelyek szerint Irán legalább két bevethető nukleáris fejjel rendelkezik” – írta Reza Kahlili, egyben emlékeztetett arra, hogy 2010-ben az egyik hivatalos iráni lapban, a Kajhanban egy szerkesztőségi cikk figyelmeztetett arra, hogy nukleáris robbanásokra lehet számítani az amerikai városokban, amennyiben Iránt támadás éri.
Kudarcba fulladt nyugati válasz
Reza Kahlili szerint eredménytelen az iráni atomprogrammal szembeni nyugati reakció: „annak ellenére, hogy a Nyugat tudott róla, hogy az iráni vezetők nukleáris fegyverek után kutatnak, mégis úgy döntöttek, hogy tárgyalnak, megoldásban bizakodva. Az Obama adminisztráció eltelt három éve alapján azonban el kell ismerni, hogy a kezdeti jóakarat, majd az arra rákövetkező szankciók nem állították meg a teheráni nukleáris programot, sem az agresszív hozzáállásukon sem finomítottak”. Hozzáteszi: „az iráni vezetők – a négyszeres ENSZ szankciók ellenére – folytatják a rakéta- és urándúsítási programjukat, és már legalább hat bombához elegendő hasadóanyaggal rendelkeznek, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség legutóbbi jelentése alapján”. Az Iráni Forradalmi Gárdának jelenleg több mint 1000 ballisztikus rakétája van, ezek közül sok irányul közel-keleti, valamint európai célpontok felé – írja Reza Kahlili, aki szerint Teherán nagy ugrást tett az interkontinentális fegyverrendszerek terén is, mindezt űrkutatási programnak álcázva. Hozzáteszi: Iránnak már vannak olyan hadihajói is, amelyeket nagy hatótávolságú föld-föld rakétákkal tudnak felszerelni, és Teherán ezeket hamarosan az Atlanti-óceánon, valamint a Mexikói-öbölben is bevetheti.20:3
„Lehetséges, hogy már most elkéstünk az iráni atombombával szembeni fellépéssel. Miért feltételezzük azt, hogy Irán képtelen 20 év alatt elérni azt – a nukleáris technológia hatalmas szakirodalmával, valamint a 21. századi technológiával – amit az Egyesült Államok a negyvenes években 3 év alatt megvalósított?” – tette fel a kérdést Peter Vincent Pry nukleáris-fegyver szakértő, volt CIA ügynök, és az amerikai EMP Bizottság tagja. Pry szerint Iránnak egyetlen egy sikeres csapás elegendő ahhoz, hogy térdre kényszerítse az Egyesült Államokat: egy nukleáris EMP (elektromágneses hullám) csapás bedönthetné a teljes amerikai elektromos hálózatot, megbénítva az országot.
forrás: ML – atv.hu / Washington Times
Ne
ajvékolj Izraelnek 4 évvel ezelőtt már 400drb robbanó feje volt,
azóta már 5-6 száz körül van a robbanó fejek száma , és a
világ mégsem szart be tőlük , mert ha bevetnék minden zsidót
likvidálnánk a világban , itt már nem úgy működne a világ ,
hogy szemet hunyunk a terrorista zsidó állam ténykedése felett ,
és hagyjuk , hogy a palesztinokat egytől egyik legyilkolják , itt
a zsidókra várna a teljes megsemmisülés mindegy , hogy hol él ,
és hogy bűnös e , annyi emberiség ellenes bűnt követtek el ,
hogy az egész korty fajt likvidálnánk.
Izraelnek 300 atomfegyvere van
Jimmy
Carter volt amerikai elnök szerint az Egyesült Államoknak akkor
sem szabad megtámadnia Iránt, ha az sikeresen kifejleszt egy
atombombát, egyúttal pedig azt állította, hogy Izraelnek legalább
300 nukleáris fegyvere van - írta a Jiszráél Hajóm (Izrael ma)
című izraeli lap.
"Izraelnek (...) 300 vagy több, senki nem tudja összesen, mennyi (atomfegyvere) van. Minden iráni tisztában van vele, hogy ha megpróbálnának bevetni egy atomfegyvert, akkor Iránt eltörölnék a föld színéről, ez egy olyan nevetséges, önpusztító döntés lenne, amelyet biztos nem tennének meg" - idézte a lap Carter szavait, amelyek a napokban az MSNBC amerikai tévécsatornának adott interjújában hangzottak el.
"Izraelnek (...) 300 vagy több, senki nem tudja összesen, mennyi (atomfegyvere) van. Minden iráni tisztában van vele, hogy ha megpróbálnának bevetni egy atomfegyvert, akkor Iránt eltörölnék a föld színéről, ez egy olyan nevetséges, önpusztító döntés lenne, amelyet biztos nem tennének meg" - idézte a lap Carter szavait, amelyek a napokban az MSNBC amerikai tévécsatornának adott interjújában hangzottak el.
Jimmy Carter - aki kulcsszerepet játszott az 1979-es izraeli-egyiptomi békekötésben - bírálta Benjámin Netanjahu izraeli kormányfőt és indirekt módon Barack Obama amerikai elnököt is. Előbbinek azt vetette szemére, hogy Izraelt "zsidó államként" akarja elismertetni a palesztinokkal folytatott béketárgyalásokon, amit az arab államok biztosan nem fognak megtenni. Obamát illetően pedig azt mondta, hogy a békefolyamatot "hősiesen" terelni próbáló John Kerry külügyminiszternek "nagyobb nyílt segítséget kéne kapnia a Fehér Háztól". "Nem hiszem, hogy valaha is létrejöhet egy békemegállapodás, hacsak az amerikai elnök nem vállal vezető szerepet a két fél közti közvetítésben" - fogalmazott Jimmy Carter.
Forrás: MTI |
STOP
|
|
 Mágnessel
autóra tapasztott pokolgéppel végeztek szerdán az Irán
natanzi urándúsító kereskedelmi részlegének
vezetőjével, az atomfizikával és kémiával is foglalkozó
Mosztafa Ahmadi-Rosan professzorral. A BBC iráni tudósítója
szerint a bomba ugyan kisméretű volt, de elég erős ahhoz,
hogy megöljön egy vagy két embert. Utóbb életét
vesztette a professzor kocsiját vezető sofőr is. Nem ez volt az első ilyen merénylet, két éve is mágneses bombát használtak azok a motorosok, akik 2010 novemberében egyetlen napon két atomkutató ellen vetették be azokat. A motorosok egy piros lámpánál tapasztották a bombát az autóra, nem sokkal később pedig távirányítóval működésbe hozták. 2010 novemberében így vesztette életét Medzsid Shahriari, a Sahid Behesti egyetem nukleáris mérnöki karának oktatója. A Guardian brit lap akkori beszámolója szerint ráadásul a kutató neve még csak nem is volt összekapcsolható a nyugati országok szerint Iránban zajló, de a rezsim által tagadott atomfegyverprogrammal. Shahriari a nukleáris láncreakciót kutatta. Az iráni forrásokra hivatkozó brit lap azt írta, új generációs atomreaktorokat tervezett. Az igazi nagyfőnök csak megsérült Nála biztosan nagyobb köze van az iráni atomprogramhoz Ferejdun Abbaszi-Davaninak, akit ugyanezen a novemberi napon próbáltak ugyanilyen módszerrel meggyilkolni, de túlélte a merényletet. A lézerekkel és radioaktív izotópokkal foglalkozó Abbaszi-Davani közeli kapcsolatban áll az iráni rezsim legfőbb őrének tekintett Forradalmi Gárdával. A hírek szerint személyesen ő felügyelte azokat a számításokat, amelyekkel egy nukleáris fegyver teljesítményét mérték fel. Tudományos háttere is inkább atomfegyver-fejlesztési kutatásokkal kapcsolatos, nem a polgári célú atomenergia a szakterülete - írta róla tavaly nyáron az amerikai ISIS nukleáris biztonsággal foglalkozó kutatóintézet. A professzort a felépülése után, 2011 elején egyenesen Irán alelnökévé nevezték ki, és az ország atomenergia-ügynökségének vezetőjévé is megtették. Tavaly újabb merényletek történtek. Júliusban egy 35 éves egyetemi kutatót lőttek torkon motoros támadók, miközben a férfi a feleségével a gyermekük óvodája előtt várakozott a fővárosban. A támadás utáni első beszámolókban még azt írták Darius Rezainedzsadról, hogy kapcsolatban állt az iráni atomenergia-ügynökséggel és az iráni Forradalmi Gárdával, utóbb viszont tagadták, hogy köze lett volna nukleáris kutatásokhoz. A hivatalos közleményekben azt állították róla, egyszerű mérnökhallgató volt, aki doktori fokozatát készült megvédeni. Amerikai hírügynökségek viszont a kutató szakterülete, a magasfeszültségű kapcsolók révén kapcsolatot találtak az iráni atomprogramhoz. Van, aki kilóg a sorból Pontosan három éve, 2009. január 12-én Maszúd Alimohammedi fizikaprofesszor kocsija közelében robbant fel egy motorra szerelt pokolgép. A helyszíni beszámolók szerint akkora volt a detonáció ereje, hogy a környéken azt hitték, földrengés van. Alimohammedi elismert tudósként oktatott a teheráni egyetemen, és tudományos területe - a kvantumtérelmélet - sem állt közel a nukleáris kutatásokhoz. Irán az ő meggyilkolását is az Egyesült Államok és Izrael számlájára írja, bár kilóg a meggyilkolt tudósok sorából. A New York Times a merénylet után azt írta róla, hogy a reformer mozgalomhoz tartozott, és az egyike volt annak a 240 egyetemi professzornak, aki támogatásáról biztosította a 2009-es iráni elnökválasztás ellenzéki jelöltjét, Mír Huszein Múszavit. A fizikus halálát az ellenzék az elcsaltnak tekintett államfőválasztás utáni tüntetésekre adott kemény kormányzati válaszlépésnek tudta be. Rendhagyó volt Sahram Amíri eltűnése is. Az orvosi célra alkalmazott radioaktív izotópokkal foglalkozó tudósról több mint egy évig senki nem tudta, hol van. 2009 tavaszán mekkai zarándoklatra indult, de eltűnt. Felvetődött, hogy magától dezertált, azt is terjesztették róla, hogy igazából amerikai kém volt, aki évekig jelentett Iránból, és végül Szaúd-Arábián keresztül csempészték vissza az Egyesült Államokba. A rezsim támogatói az ő eltűnéséhez kötötték például a Kum melletti urándúsító üzem létének nyilvánosságra kerülését is. Aztán Amíri egy év után előkerült, és visszatért Iránba. Ez idő tájt került fel az internetre két videó is. Az egyikben azt mondta, végre szabadnak érzi magát Amerikában, a másikban viszont már arról beszélt, hogy a CIA rabolta el, meg is kínozták, hogy rábírják, működjön együtt az amerikai hatóságokkal, és árulja el az iráni atomtitkokat. A Wall Street Journal szerint azért ment haza, mert a családját fenyegették. Hazatérése után Teherán azt állította, valójában nekik kémkedett Amerikában a férfi. Mégis bebörtönözték hazaárulás miatt. Egy gázmérgezéssel kezdődött A meggyilkolt atomtudósok sora még Adresir Hosszeinpurral kezdődött 2007-ben, ő több jelentős iráni nukleáris kutatóközpont alapításában is részt vett, és 2004-ben magas rangú katonai elismerést is kapott kutatásaiért. Halálának körülményei máig tisztázatlanok. Egyes beszámolók szerint Iszfahánban vesztette életét egy, az urándúsításhoz használt gázt - urán-hexafluoridot - előállító üzemben. Hosszeinpur haláláról csak hat nappal annak megtörténte után számoltak be az iráni hírforrások, volt, ahol gázmérgezéssel, volt, ahol túl magas radioaktív sugárzással magyarázták. Állami hírforrások szerint halálának semmi köze az atomprogramhoz: egy hibás gáztűzhely miatt fulladt meg. Irán ez utóbbi eseteken kívül mindig Izraelt vádolta a merényletekkel, bár Izrael még egyszer sem ismerte el érintettségét. "Nem tudom, ki állt bosszút az iráni kutatón, de abban biztos vagyok, hogy egy könnyet sem ejtek miatta" - idézte a Reuters Joav Mordeháj izraeli katonai szóvivőt a legutóbbi merénylet után. Egy, névtelenséget kérő izraeli katonai hírforrás pedig arról beszélt, "bárki követte el ezt a támadást, pozitív fejlemény volt, ennek fényében kell az ügyre tekinteni". Iraki példát emlegetnek Szerdán - szinte egy időben a legújabb merénylet hírével - a francia Le Monde azt jelentette, hogy az izraeli titkosszolgálat, a Moszad észak-iraki kurd területeken toboroz és képez ki menekült iráni ellenzékieket. Tavaly nyáron a 35 éves Darius Rezainedzsad elleni merénylet után a német Spiegel magazin írta azt meg nem nevezett forrásokra hivatkozva, hogy Izrael áll a merényletek mögött, mert így akarja megakadályozni vagy legalább lassítani az iráni atomprogramot. Az Izrael szerepére vonatkozó feltételezés nem új. A Stratfor stratégiai elemző intézet már 2009-ben emlékeztetett arra, hogy a professzorok elleni merénylet hatékony módszer lehet. Példaként Izrael Irak elleni harminc évvel ezelőtti akcióit hozták fel. 1981-ben Izrael légicsapást hajtott végre az épülő iraki Oszirak reaktor ellen. A támadás előtt pedig legalább három iraki atomtudós vesztette életét máig tisztázatlan körülmények között: egyiküket megkéselték egy hotelszobában, kettő mérgezés áldozata lett. De az épülő reaktor több dolgozója is fenyegető leveleket kapott egy ismeretlen hátterű szervezettől. Az amerikai The Atlantic magazin szerint bárki áll a gyilkosságok mögött, nem gondolhatja azt, hogy a nukleáris kutatásokhoz szükséges tudás csak kevés ember birtokában van, és likvidálásukkal lelassítható Irán atomfegyverhez jutása. A lap egyik véleménycikke szerint ha Izrael áll a gyilkosságok mögött, annál nagyobb lenne az iráni visszavágás esélye, minél több atomtudóst likvidál a Moszad. Egy ellencsapás viszont indokot szolgáltathatna arra, hogy a zsidó állam katonai csapást mérjen iráni nukleáris intézményekre. Benny Gantz izraeli vezérkari főnök egyébként még a legutóbbi merénylet előtt, kedden a Jerusalem Post beszámolója szerint arról beszélt a parlament külügyi és védelmi bizottsága előtt, hogy 2012 kritikus év lesz Iránnal kapcsolatban, és az iszlám köztársaság több "szokatlan" eseményre számíthat az idén. Az éppen Kubában tartózkodó iráni elnök, Máhmúd Ahmadinezsad szerdán Havannában arról beszélt, hogy a kapitalista országok zsákutcába jutottak, és csak gyilkosságok jelentenek számukra innen kiutat. "A kapitalizmus híján van a logikának, és ezért fegyverekhez nyúl, hogy pusztítson. A gyilkosság az egyetlen, ami maradt mára a kapitalizmusnak." |
Kinek is van titkos atomfegyvere és atomprogramja valójában ?
Csak, hogy tisztán lássunk, válaszoljunk a következő kérdésekre!
A Közel-Keleten melyik országnak vannak titkos atomfegyverei ?
A Közel-Keleten melyik országnak vannak titkos biológiai és vegyi készletei ?
A Közel-Keleten melyik országban nem járnak külföldi ellenőrök ?
Melyik ország tartja gettókba zárva az általa megszállt területeken élőket ?
Melyik ország fenyegeti állandóan szomszédait, sőt területükből háborúk során részeket foglal el a mai napig ?
Melyik ország akadályozza meg segélyszállítmányok eljutását ezeken a megszállt területeken élőkhöz?
Nem, nem Irak....nem is Irán...még csak nem is Szíria...
A
választ nem nehéz megadni ezekre a kérdésekre: természetesen
Izrael,
ami páratlan előjoggal rendelkezik minden téren.
Izrael legszigorúbb titokként kezeli atomfegyverkezését, és ha minden a tervei szerint alakult volna, a világ a mai napig sem rendelkezne bizonyítékkal (a mindenki által gyanított) atomfegyverkezéséről. Azonban Mordechai Vanunu nyilvánosságra hozta képeit, amik leleplezték Izrael Dimona-i atomerőművének valódi funkcióját.
Ebben a filmben a BBC riportere ezen a történeten keresztül mutatja be, hogy Izrael miként bánik akár a saját állampolgáraival is, ha nem értenek egyet a kormányuk politikájával, miként tartják félelemben őket; és miként viszonyul a Világ (elsősorban az USA) ehhez a politikához.
Ahogy növekszik a feszültség a Közel-Keleten, úgy lesznek egyre durvábbak az egymásnak címzett üzenetek is:
IRÁN üzenete az őt fenyegető Izraelnek és USA-nak:
"Ellenségeinknek, különösen az Egyesült Államoknak és kiszolgálóinak, valamint a cionista rendszernek tudniuk kell, hogy az iráni nemzet nem akar megtámadni egyetlen országot sem, de teljes erejével visszavág, ha (katonai) támadás vagy akár csak fenyegetés éri, mégpedig oly módon, hogy az agresszorok belülről semmisülnek meg" - mondta Hamenei hivatalos honlapja szerint. "Bárki dédelgessen is olyan terveket, hogy megtámadja az Iszlám Köztársaságot, fel kell készülnie arra, hogy hatalmas pofonokat és ökölcsapásokat kap a hadseregtől, a Forradalmi Gárdától és a bászidzs (iszlamista) milíciától.
Az iráni nép nem olyan, hogy csak ül ölbe tett kézzel, és tétlenül nézi, hogy fenyegetik múlékony, belülről rothadó hatalmak" - mondta a legfőbb vallási vezető.
Izrael legszigorúbb titokként kezeli atomfegyverkezését, és ha minden a tervei szerint alakult volna, a világ a mai napig sem rendelkezne bizonyítékkal (a mindenki által gyanított) atomfegyverkezéséről. Azonban Mordechai Vanunu nyilvánosságra hozta képeit, amik leleplezték Izrael Dimona-i atomerőművének valódi funkcióját.
Ebben a filmben a BBC riportere ezen a történeten keresztül mutatja be, hogy Izrael miként bánik akár a saját állampolgáraival is, ha nem értenek egyet a kormányuk politikájával, miként tartják félelemben őket; és miként viszonyul a Világ (elsősorban az USA) ehhez a politikához.
Ahogy növekszik a feszültség a Közel-Keleten, úgy lesznek egyre durvábbak az egymásnak címzett üzenetek is:
IRÁN üzenete az őt fenyegető Izraelnek és USA-nak:
"Ellenségeinknek, különösen az Egyesült Államoknak és kiszolgálóinak, valamint a cionista rendszernek tudniuk kell, hogy az iráni nemzet nem akar megtámadni egyetlen országot sem, de teljes erejével visszavág, ha (katonai) támadás vagy akár csak fenyegetés éri, mégpedig oly módon, hogy az agresszorok belülről semmisülnek meg" - mondta Hamenei hivatalos honlapja szerint. "Bárki dédelgessen is olyan terveket, hogy megtámadja az Iszlám Köztársaságot, fel kell készülnie arra, hogy hatalmas pofonokat és ökölcsapásokat kap a hadseregtől, a Forradalmi Gárdától és a bászidzs (iszlamista) milíciától.
Az iráni nép nem olyan, hogy csak ül ölbe tett kézzel, és tétlenül nézi, hogy fenyegetik múlékony, belülről rothadó hatalmak" - mondta a legfőbb vallási vezető.
Teherán átépíti az araki nehézvizes reaktort
Irán
megkezdte a már majdnem teljesen elkészült araki nehézvizes
reaktor átépítését, hogy a hatok néven ismert országcsoporttal
kötött ideiglenes megállapodása értelmében csökkentse a
létesítményben előállított plutónium mennyiségét - közölte
szerdán Ali Akbár Szálehi, az iráni atomenergia-ügyi szervezet
vezetője.
Iráni közlés szerint így Arakban az eredetileg tervezett évi tíz kilogramm plutónium helyett kevesebb mint egy kilogrammot állítanak majd elő az anyagból, amely atomfegyver gyártására is felhasználható.
Korábban a hatok (az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai és Németország) azt követelték az iszlám köztársaságtól, hogy állítsa le az araki reaktor építését, és helyette egy csak elhanyagolható mennyiségű plutónium előállítására képes atomerőművet létesítsen. Ezt azonban Irán elvetette, arra hivatkozva, hogy a nehézvizes reaktorra szüksége van az országnak a gyógyászati célokra használt radioaktív izotópok előállításához.
Az araki létesítmény a hatok és Irán közötti nézeteltérések egyik legfőbb tárgya. Tavaly novemberben Teherán egy ideiglenes megállapodás keretében beleegyezett, hogy korlátozza az urándúsítást az Iránnal szemben életbe léptetett gazdasági szankciók enyhítéséért cserébe. Jelenleg a tárgyaló felek az iráni atomprogramról szóló végleges megegyezést próbálják tető alá hozni a novemberre kitűzött határidő lejárta előtt.
Ugyanakkor Szálehi egy másik szerdai nyilatkozatában azt mondta, Teherán egy új, továbbfejlesztett urándúsító centrifugát tesztelt. "Jogunk van új centrifugák előállításához és gyártásához" - idézte Szálehit a Fars hivatalos iráni hírügynökség.
A lépést feszült figyelemmel kísérik a nyugati hatalmak, ugyanis a tavaly novemberi átmeneti megállapodás előírta, hogy Teherán nem folytathatja a centrifugák fejlesztését - beleértve az új generációs eszközök tesztelését. Szálehi azonban azt mondta szerdán, hogy a megállapodás nem tartalmaz korlátozást a centrifugák fejlesztésére vonatkozóan.
A hatok és Irán közti tárgyalások másik sarkalatos pontja Teherán urándúsító programja, miután az anyag egy bizonyos dúsítási fok felett atomfegyverekben is felhasználható. Nyugati országok szerint Irán atomfegyver kifejlesztésén "mesterkedik", ezzel szemben Teherán következetesen azt állítja, hogy atomprogramja békés célokat szolgál.
Iráni közlés szerint így Arakban az eredetileg tervezett évi tíz kilogramm plutónium helyett kevesebb mint egy kilogrammot állítanak majd elő az anyagból, amely atomfegyver gyártására is felhasználható.
Korábban a hatok (az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai és Németország) azt követelték az iszlám köztársaságtól, hogy állítsa le az araki reaktor építését, és helyette egy csak elhanyagolható mennyiségű plutónium előállítására képes atomerőművet létesítsen. Ezt azonban Irán elvetette, arra hivatkozva, hogy a nehézvizes reaktorra szüksége van az országnak a gyógyászati célokra használt radioaktív izotópok előállításához.
Az araki létesítmény a hatok és Irán közötti nézeteltérések egyik legfőbb tárgya. Tavaly novemberben Teherán egy ideiglenes megállapodás keretében beleegyezett, hogy korlátozza az urándúsítást az Iránnal szemben életbe léptetett gazdasági szankciók enyhítéséért cserébe. Jelenleg a tárgyaló felek az iráni atomprogramról szóló végleges megegyezést próbálják tető alá hozni a novemberre kitűzött határidő lejárta előtt.
Ugyanakkor Szálehi egy másik szerdai nyilatkozatában azt mondta, Teherán egy új, továbbfejlesztett urándúsító centrifugát tesztelt. "Jogunk van új centrifugák előállításához és gyártásához" - idézte Szálehit a Fars hivatalos iráni hírügynökség.
A lépést feszült figyelemmel kísérik a nyugati hatalmak, ugyanis a tavaly novemberi átmeneti megállapodás előírta, hogy Teherán nem folytathatja a centrifugák fejlesztését - beleértve az új generációs eszközök tesztelését. Szálehi azonban azt mondta szerdán, hogy a megállapodás nem tartalmaz korlátozást a centrifugák fejlesztésére vonatkozóan.
A hatok és Irán közti tárgyalások másik sarkalatos pontja Teherán urándúsító programja, miután az anyag egy bizonyos dúsítási fok felett atomfegyverekben is felhasználható. Nyugati országok szerint Irán atomfegyver kifejlesztésén "mesterkedik", ezzel szemben Teherán következetesen azt állítja, hogy atomprogramja békés célokat szolgál.
Mint ismert, a
Közel-Keleten egyetlen országnak van atomfegyvere: Izraelnek. A
népirtó akcióiról nevezetes katonaállam fegyveres potenciálja
természetesen egy nyugati hatalmat sem zavar. Ahogyan az sem,
ahogyan destabilizálja a régiót ez az ország.
MTI nyomán -
alfahir.hu
Perzsa atom?
A nukleáris proliferáció iráni vonatkozásai
„A kőolaj
nemes anyag, túlságosan értékes ahhoz, hogy elégessük.”
Mohammad Reza Pahlavi iráni sah
Mohammad Reza Pahlavi iráni sah
Minden
televíziós csatornán láthattuk nemrégiben, ahogy iráni tüntetők
megrohamozták és elfoglalták Nagy Britannia teheráni
nagykövetségét. November végén, december elején a média arról
is beszámolt: izraeli politikusok alig leplezetten háborúval
fenyegették meg a perzsa államot. „Nem változott az álláspontunk
három pontban: egy nukleáris (fegyverrel rendelkező) Irán
elfogadhatatlan, eltökéltek vagyunk ennek megakadályozásában, és
minden döntési lehetőség fennáll” – idézte a Magyar
Távirati Iroda Ehud Barak védelmi miniszter nyilatkozatát.1
A követség felgyújtását és a tüzes nyilatkozatot összeköti a
tény: a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) november eleji
jelentése szerint Irán egyre közelebb kerül az atomfegyver
kifejlesztéséhez. Erre válaszul vezetett be Anglia a végül
képviseletének megostromlásához vezető szankciókat és
hangzottak el a már háborús opciót sem kizáró nyilatkozatok.
Indokolt tehát megvizsgálni, milyen politikai, stratégiai okok
miatt ragaszkodik programjához Irán, s miért akarja ezt meggátolni
a világpolitika több befolyásos szereplője. Mivel azonban a
helyzet Nyugat–Irán szembenállásra történő leegyszerűsítése
megtévesztő, írásunknak a következő lapszámban megjelenő
második része a síita ország sajátos vallási, közjogi és
társadalomtörténeti hagyományait taglalja.
Az iráni atomprogram előzményei
Iránban az atomprogramot az
ötvenes években, még sah idején kezdték, éppen az Egyesült
Államok biztatására (az USA ugyanis jó kapcsolatokat ápolt az
uralkodóval). Irán 1956-ban egy kutatóreaktort vásárolt
Amerikától, 1970-ben pedig csatlakozott az Atom - sorompó
Egyezményhez.2
A sahnak nagyszabású tervei voltak, 2000-re több mint húsz
atomerőművet akart építeni, az amerikaiak pedig támogatták,
annak reményében, hogy az ország továbbra is tőlük vásárol
majd reaktorokat. Az 1979-es iszlám forradalom győzelme után az új
iráni vezetés leállította az atomprogramot, de 1985-ben
felújították. Az épülő busehri atomerőművet azonban az
iraki–iráni háborúban súlyosan megrongálták az iraki gépek;3
az erőmű továbbépítését az eredeti német kivitelező helyett
oroszok folytatták, de Kína is tevőlegesen segítette a
fejlesztést,4
amit a Pakisztántól5
és valószínűleg Észak-Koreától megtudott atomtitkok csak
továbblendítettek.
2002-ben iráni
ellenzékiek egy csoportja bejelentette: Irán Natazban urándúsító
üzemet, Arakban pedig nehézvízgyárat épít. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ugyan
1992-től több állammal is aláíratta, hogy már a tervezés
szakaszában (180 nappal az építkezés megkezdése előtt)
értesíteni kell az ügynökséget az atomerőmű-építésekről,
azonban ilyet Irán nem vállalt.
A
2005-ös iráni elnökválasztás után aztán még erősebb fordulat
következett, Ahmed Ahmadinezsád egyenesen büszkélkedett az
atomprogrammal: 2006 áprilisában bejelentette, 164 centrifugát
állítottak üzembe, és reaktorminőségű uránt sikerült
előállítaniuk. Miután Irán többszöri felszólításra sem
hagyott fel az urándúsítással, az ENSZ BT szankciókat fogadott
el Irán ellen 2006 decemberében az 1737-es számú, majd 2007
márciusában az 1747-es számú, 2008 márciusában az 1803-as
számú, 2010 júniusában az 1929-es számú határozata alapján.
Ennek ellenére az urándúsítást Irán azóta is folytatja, 2007.
szeptember 2-án bejelentette: már 3000 centrifugát működtet.
Persze a nukleáris kérdések terén a „harcos” külpolitikával
perzsa részről sem mindenki ért egyet. 2007 októberében
lemondott Irán nukleáris főtárgyalója, Ali Laridzsáni. Ez azért
volt váratlan lépés, mert az IAEA és Irán épp azon a nyáron
egyeztek meg az ország atomprogramjával kapcsolatos jelentősebb,
még függőben lévő kérdések megválaszolásának
menetrendjében. A megállapodás6
értelmében Iránnak tisztáznia kellett a következő IAEA által
felvetett ügyeket:
1.
a plutóniumkísérleteket,
2. a pakisztáni tervrajzok alapján készített gázcentrifugák kérdését,7
3. a teheráni műszaki egyetemen észlelt, dúsított urántól származó szennyeződést,8
4. valamint Irán megvizsgálja a nyugati titkosszolgálatok atom- és fegyverprogrammal kapcsolatos értesüléseit, és észrevételeket fűz hozzá.
2. a pakisztáni tervrajzok alapján készített gázcentrifugák kérdését,7
3. a teheráni műszaki egyetemen észlelt, dúsított urántól származó szennyeződést,8
4. valamint Irán megvizsgálja a nyugati titkosszolgálatok atom- és fegyverprogrammal kapcsolatos értesüléseit, és észrevételeket fűz hozzá.
Az IAEA akkori
vezetője, Mohamed El-Baradei mindenesetre 2007 szeptemberében
kijelentette: információi arra mutatnak, az Egyesült Államok
állításával ellentétben Irán nem törekszik atomfegyverek
birtoklására. Mint a bevezetőben említettük, az IAEA idei,
legfrissebb jelentése azonban fordulópontot jelent. A dokumentum
ugyanis arra utal, hogy Irán nemcsak polgári célú kutatásokat
folytat, hanem kifejezetten atomfegyver előállítására törekszik.
Az iráni atomtechnológia
Az iráni
atomprogram megítélésének egyik kulcskérdése, hogy valóban
akar-e Irán atomfegyvert, vagy csak békés célú atomtechnológia
fejlesztésén fáradozik. Mivel az USA és a nemzetközi közvélemény
jó része az urándúsítás miatt gyanakszik Iránra, ezért
érdemes megvizsgálnunk: melyek a nukleáris technológia polgári
és melyek katonai fegyver előállítására is használható
elemei. Emellett kulcsfontosságú az iráni urándúsító
centrifugák jelentőségének megértése.
Az
uránnak a természetben kétféle izotópja fordul elő: a 235-ös
és a 238-as (a számok a tömegszámot jelölik). Ezek közül a
ritkábban (csak 0,72 százalékban) előforduló 235-ös urán az
„értékesebb”: ez az atomerőművek tüzelőanyaga. Mivel
ennyire ritkán fordul elő, az atomerőművekben való
felhasználáshoz is dúsítani kell,9
körülbelül 3-4 százalékra. Az az urán azonban, amelyben a
235-ös izotóp már 90 százalék körüli arányban van meg (a
dúsítás következményeként): fegyverminőségű, azaz az
atombombához szükséges uránnak számít. Az erőművi
felhasználásban persze a 238-as uránnak is van jelentősége:
mivel „elektronnyelő” tulajdonságokkal rendelkezik, fékezi a
láncreakció kialakulását. (Ezért kell minimális arányú belőle
az atombombába, és ezért hasznos nagy mennyiségben az erőmű
működése során.) Az urándúsítás technikailag nehéz feladat,
általában centrifugás módszerrel választják szét a 235-ös és
a 238-as uránt. Ehhez az uránt gáz-hexafluoriddá kell alakítani.
A hangsebességnél gyorsabban forgó centrifugák a
tömegkülönbségnek köszönhetően választják ketté a már gáz
állapotban lévő uránban a 235-ös és 238-as uránt (utóbbi
nagyobb atomsúlyú). A gáz-hexafluorid tisztasága nagyon fontos,
mert ha a gáz szennyeződéseket is tartalmaz, akkor a dúsítási
szakaszban tönkreteheti a centrifugákat. Ez az iráni
atomprogramban meg is történt 2004-ben.10
Az
arányok érzékeltetésére: egyetlen urándúsító centrifuga egy
év alatt csak alig pár gramm katonai szintre dúsított 235-ös
uránt képes előállítani. Egy U-235 hasadóanyagú fissziós
bomba létrehozásához néhány ezer centrifuga egyéves folyamatos
munkája szükséges. Az előzetes szakértői becslések szerint
Irán 2012 végére tehet szert atomfegyver fejlesztéshez elegendő
mennyiségű magas dúsítási szintű alapanyagra. A (hordozó)
rakéta-fejlesztésben pedig 2013-ra érhet el arra a szintre, hogy
ballisztikus rakétái atomtöltetek hordozására is alkalmasak
legyenek. Mivel Irán maga gyártja centrifugáit, ezért az
ENSZ-szankciók csak korlátozott mértékben képesek lassítani a
programját. A centrifugák összes részegysége Iránban készül,
de minden részegységet más-más országrészben gyártanak,11
s ezeket aztán egy helyen szerelik össze. A széttelepítés
ugyanis megnehezíti egy esetleges katonai csapás sikerességét.
Az
iráni nukleáris létesítmények közül az egyik legismertebb a
nemrégiben üzembe helyezett busehri könnyűvizes reaktor.13
A másik Natanz, ahol idén több ezer centrifugát szereltek fel
urándúsítás céljára. Az Iszfahán melletti uránátalakítóban
az iráni alelnök 2007 eleji nyilatkozata szerint az alagutakban 250
tonna, dúsításhoz használt gázt tárolnak. Figyelmet érdemel
még az ugyancsak iszfaháni nehézvizes kutatóreaktor, amely a
jövőben elegendő plutóniumot termelhet egy atombomba
elkészítéséhez.
A világban a
könnyűvizes reaktorok alkotják a legelterjedtebb reaktortípust.
Ennek az az oka, hogy a víz jó hűtő- és lassítóközeg,
emellett olcsó is. Hátránya, hogy mivel az elektronelnyelő
képessége alacsony, ezért működtetéséhez a már említett, 3-4
százalékos dúsított uránra van szükség.
A nehézvizes reaktorban (ilyen
az Iszfahánban található kutatóreaktor) a hűtőközeg és
lassítóközeg a nehézvíz (azaz deutérium, ami a normál víznél
jobb lassító). A nehézvizes reaktor előnye, hogy kevesebb
mennyiségű nyers urán szükséges a működtetéséhez, és az
uránt nem kell dúsítani. További előnye, hogy leállítás
nélkül tölthetők fel üzemanyaggal. Ráadásul a könnyűvizes
reaktorok kiégett üzemanyaga újra felhasználható a nehézvizes
erőművekben, ahol ezenkívül még további hasadóanyagot is
előállítanak a 238-as uránból: a plutóniumot. A nehézvizes
reaktorok technológiailag biztonságosabbak, de proliferációs
szempontból a könnyűvizes reaktoroknál veszélyesebbek, éppen a
plutónium miatt.14
A nehézvizes reaktor15
hátránya, hogy előállítása nem olcsó, mivel a természetes
vízben a nehézvíz részaránya csak 1:7000, így kiválogatása
speciális technológiát igényel, ezenkívül nagyon „tisztának”,
körülbelül 99%-osnak kell lennie.16
A nehézvizet így erre kialakított nehézvízgyárban állítják
elő. Iránnak tehát könnyűvizes reaktora van Busehrben,
nehézvizes reaktora Iszfahánban, ehhez nehézvízgyára Arak ban,
urándúsítója Natanzban, uránbányái Szághánd mellett, és egy
kutatóreaktora Teheránban.
Az USA több ok
miatt is arra gyanakszik, hogy Iránnak nem békés célú az
atomprogramja. Többek között éppen az urándúsító
centrifugasor szükségességét kérdőjelezik meg, hiszen
Oroszország – kompromisszumos megoldásként – vállalta, hogy
ellátja Iránt dúsított uránnal az éppen általa épített
busehri atomerőmű teljes élettartamára. (Ez az ötlet egyébként
az IAEA-nak is nagyon tetszett.) Irán azonban saját érvrendszere
szerint nem akar függeni senkitől (ez, mint minden államnak,
Iránnak is nemzeti érdeke.) Rossz emlékei vannak a nagyhatalmak
befolyásával kapcsolatban, és jogában áll, hogy a teljes
nukleáris fűtőanyagkört birtokolja. A másik gyanúra okot adó
tényező Irán bírálói szerint, hogy nincs számottevő
nehézvizes reaktora (az iszfaháni elég kicsi kapacitású), Irán
mégis nehézvízgyártást végez Arakban. Márpedig a nehézvizes
reaktorok alkalmasak a nukleáris fegyverek alapanyagának számító
plutónium előállítására. (Sokat mondó tény: azon országok
közül, amelyek a nyílt urán–plutónium üzemanyagciklus minden
berendezésével rendelkeznek, csak Japánnak nincs atomfegyvere.)
Erős tehát a gyanú, hogy Irán valóban atomfegyver
kifejlesztésére törekszik.
Az
iráni program létjogosultságát ugyanakkor alátámasztja, hogy az
ország energiafogyasztása nő, és a sokkal gazdaságosabb
atomenergia által kiváltott kőolajat és gázt exportálhatja.
Ráadásul – a hőerőművekkel ellentétben – az atomenergia nem
okoz légszennyezést. További fontos érv az iráni atomprogram
mellett, hogy „az ország középső részén lévő Szághánd
közelében lévő három uránbányájának össztartaléka
körülbelül 800 millió tonna. Szághánd közelében van az
ardekáni uránérc-feldolgozó, amelynek éves kapacitása 60-70
millió tonna, úgynevezett sárga pogácsa [porrá őrölt uránérc].
Guhane szintén bányakomplexum, az ország déli részén található.
Itt évente 24 tonna sárga pogácsát tudnak előállítani.”17
Az iráni uránmezők feltárásában egyébként – a kínaiak
mellett – cseh és magyar kutatók is részt vettek Az iráni
uránbányák kapacitása jelenleg évi 80-100 tonna urán. Mivel az
érc igen mélyen fekszik, és alacsony az urántartalma, a költségek
magasak.
Miért ragaszkodik Irán az atomprogramjához?
Iránban reformerek és
konzervatívok között meglepő egyetértés van arról, hogy az
országnak joga van az atomprogramjához: ez nemzeti ügy.
Rafszandzsani korábbi elnök és a korábbi nukleáris főtárgyaló
Ali Laridzsáni már többször kritizálták Ahmadinezsád
provokatív diplomáciai lépéseit, de sohasem magát a nukleáris
programot.18
A közvélemény részéről ez a nemzeti technológiai fejlődés
indikátora, és hordoz magában egyfajta (az egykori) birodalmi
tudatból fakadó büszkeségérzetet. Másrészt semmilyen
nemzetközi szerződés, az Atomsorompó Egyezmény sem tiltja, hogy
Irán atomerőműveket és az azokat kiszolgáló egyéb nukleáris
létesítményeket üzemeltessen. Harmadszor, Iránnak elemi érdeke,
hogy függetlenítse magát valamelyest belső olaj- és
gázfogyasztásától,és az atomenergia révén a legolcsóbb
energiaforrással éljen. Negyedszer, amennyiben – és ez valószínű
– Irán atomfegyver kifejlesztésével (is) kísérletezik, annak
fontos biztonságpolitikai okai vannak. A térségben Irán
legnagyobb ellenségének és riválisának, Izraelnek (noha
hivatalosan nem ismerte el) atomfegyvere van.19
Irán fenyegetve érezheti magát a más országok politikai
berendezkedéseibe szívesen beleavatkozó, a szomszédos államokban
nagyszámú katonai erőt állomásoztató amerikai hadsereg miatt.
Ez a fenyegetés akkor is valós, ha van némi igazság abban, amire
Rahim Szafavi, Khamenei nagyajatollah katonai tanácsadója 2007.
szeptemberi nyilatkozatában rámutatott. Eszerint nem országa van
bekerítve, hanem az Afganisztánban és Irakban állomásozó 200
ezer amerikai katona került Irán rakétáinak hatósugarába.20
Ötödször: Irán regionális tényező akar lenni, középhatalmi
státust pedig csak megfelelő elrettentő erő birtokában tudhat
magáénak, ehhez pedig kétségkívül az egyik leghatásosabb
eszköz az atomfegyver. „Az atomfegyver ugyanis – legalábbis az
eddigi tapasztalatok szerint – csupán az által biztosít nagyobb
biztonságot (már ha biztosít egyáltalán, mert sokan ezt is
vitatják), hogy a fegyvert birtokló országnak mások, különlegesek
lesznek a tárgyalási pozíciói vitapartnereivel szemben.
Lényegében ez az elrettentő szerepe az, ami különösen vonzóvá
teszi a nukleáris fegyvert mindazok számára, akik fenyegetve érzik
magukat, illetve vezető szerepre törekszenek saját régiójukban.”21
Végül, és ez kapcsolódik a regionális hatalmi szerephez: vannak
olyan államok, mint a szomszédos Pakisztán vagy a szintén közeli
India, amelyek anélkül fejlesztettek ki nukleáris fegyvereket,
hogy valaha is aláírták volna az Atom sorompó Egyezményt, amit
viszont Irán megtett. Ráadásul a perzsák okkal kettős mércét
érzékelnek az Egyesült Államok részéről. Amerika ugyanis
szövetségesének tekinti Pakisztánt csupán azért, mert Iránnál
lelkesebben támogatta a tálib rendszer elleni harcukat. Indiával
pedig Bush elnök 2007-ben folytatott tárgyalásokat arról, hogy az
USA nukleáris fűtőanyagot és felszerelést adna az országnak,
amely továbbra sem írta alá az Atomsorompó Egyezményt,
ugyanakkor 30 éve tesztel nukleáris fegyvereket.
Ha az iráni
atomprogram politikai, proliferációs vonatkozásait vizsgáljuk, a
következő lehetőségeket kell számba vennünk:
1.
A nehézvizes reaktor, illetve az azt kiszolgáló nehézvízüzem
proliferációs kockázatot hordozhat magában, mert a plutóniumnak
köszönhetően Irán egyetlen lépésre lesz a nukleáris
fegyvertől.
2. Az iráni politikai berendezkedés nem teljesen demokratikus jellegéből, a politikai eliten belül nagy befolyásossal rendelkező „keményvonalasok” hatalmából és Irán terrorszervezeteknek nyújtott támogatásából, valamint a fennálló hatalmi rend instabilitásából fakadóan veszélyes lehet, ha az ország atomfegyverre tesz szert; megnő az esélye annak, hogy hasadóanyagok kerüljenek terroristák kezébe.
3. Az irániak – épp a szankciók és tiltások miatt – feketepiacról származó, vagy az oroszoktól és kínaiaktól vásárolt, nem túlságosan megbízható nukleáris berendezéseket működtetnek. Bizonyos szakértők – például az iráni származású, nukleáris biztonsággal foglalkozó Najmedin Meshkati – egy „iráni Csernobiltól” tartanak.22
2. Az iráni politikai berendezkedés nem teljesen demokratikus jellegéből, a politikai eliten belül nagy befolyásossal rendelkező „keményvonalasok” hatalmából és Irán terrorszervezeteknek nyújtott támogatásából, valamint a fennálló hatalmi rend instabilitásából fakadóan veszélyes lehet, ha az ország atomfegyverre tesz szert; megnő az esélye annak, hogy hasadóanyagok kerüljenek terroristák kezébe.
3. Az irániak – épp a szankciók és tiltások miatt – feketepiacról származó, vagy az oroszoktól és kínaiaktól vásárolt, nem túlságosan megbízható nukleáris berendezéseket működtetnek. Bizonyos szakértők – például az iráni származású, nukleáris biztonsággal foglalkozó Najmedin Meshkati – egy „iráni Csernobiltól” tartanak.22
Az USA és Irán kapcsolata
(A
Moszaddek-ügy) Az Egyesült Államok a II. világháborúig nem volt
jelentős nagyhatalmi szereplő Iránban. Az USA akkor lett igazán
Irán „ellensége”, amikor – teljesen feleslegesen és hibás
prekoncepciókkal – beavatkozott a Moszaddek-ügybe. Mohamed Mo
szad dek akkor került előtérbe, mikor az Angol–Iráni
Olajtársaság (AIOC) elleni iráni elégedetlenség a tetőfokára
hágott. Az AIOC (a British Petroleum elődje) végezte Irán
kőolajkincsének kitermelését, de a perzsa állam a kedvezőtlen
szerződés miatt nem sok hasznot látott az együttműködésből,
amely inkább megalázó kihasználása volt az országnak. „Az
iráni olaj tehát 1950-ben már a nyugati világ nagy részének fő
energiaforrása volt, de Irán csak potom összeget kapott érte.
Ebben az évben összesen 45 millió dollár folyt be az
államkasszába, a brit államkincstár konyhájára viszont csak az
AIOC profitja után fizetett adó 142 milliót hozott.”23
Az olajtársasággal szembeni ellenérzések politikai mozgalommá
dagadtak, amelynek élére az ekkor már idős Mohamed Moszad dek
állt, aki hamarosan miniszterelnök lett. Első rendelkezéseként
megszavaztatta a parlamenttel az AIOC államosítását. 24
Nagy-Britannia az USA-hoz fordult, de Tru man elnök csak közvetítő
szerepet volt hajlandó játszani. A helyzet akkor változott meg,
amikor 1952-ben Eisenhower került a Fehér Házba. A hidegháború
miatt ugyanis az új elnök már csak bipoláris világpolitikában
tudott gondolkodni, így attól tartott, hogy Irán a kommunisták
befolyása alá kerül. Ezért parancsot adott a CIA-nak az
Ajax-hadművelet végrehajtására, azaz Moszaddek eltávolítására.
A CIA feladata a rojalisták (a sah híveinek) megszervezése volt,
akik letartóztatták, börtönre, majd életfogytiglani házi
őrizetre ítélték Moszaddeket. A korábban Rómába menekült
sahot pedig az amerikaiak visszahelyezték a hatalomba.
A Moszaddek elleni
puccs rámutat jónéhány amerikai külpolitikai hibára, és
egyúttal a helyzet félreértelmezésére is. Egyrészt az USA
Moszaddek személyében egy választott vezetőt buktatott meg.
Másodszor egy olyan politikust, aki a külföldi befolyással
szemben országa érdekeit tartotta szem előtt, ezért népszerű
volt. Harmadszor: a közvetlen titkosszolgálati beavatkozást az
Egyesült Államok nem is túl ügyesen leplezte. Negyedszer,
Moszaddek helyébe egy olyan uralkodót helyezett vissza, aki a puccs
után diktatúrát épített ki. Az elnyomás ellen felgyülemlett
harag és ellenállás az 1979-es iszlám forradalomban csúcsosodott
ki, Irán az USA-t máig egyik legfőbb ellenségének tartja
(részben éppen a Moszaddek-puccs miatt). Végezetül ötödször:
Moszaddek eltávolításának legfőbb indítéka – vagyis az Irán
szovjet orientációjától való félelem – teljesen téves volt.
Moszkva ugyanis ekkora szinte teljesen elvesztette befolyását
Iránban, az iráni kommunista pártot, a Tude-ot betiltották, a
Truman-doktrína garantálta az iráni függetlenséget, és maga
Moszaddek is kommunistaellenes volt. Az iráni politikus tanult a
sahok hibáiból, nem akart egyetlen ország kiszolgálója sem
lenni, és egyenlő távolságot igyekezett tartani a térségben
jelenlévő nagyhatalmaktól. (Az iszlám forradalom) Az 1979-es
forradalom, a sahhal szembeni lázadás – amely páratlan egységbe
sorakoztatta fel a papságot, a liberális értelmiséget, a „bazárt”
(azaz a kereskedőket), a baloldali jellegű szervezeteket (amelyek
egyébiránt parazitának tartották a papságot) és a szegényeket
– egyúttal a sah rendszerét támogató amerikaiak elleni felkelés
is volt.
Az
iszlám forradalom másik fontos jellemzője volt (és ez is
összefügg Khomeini személyével), hogy a síita papság és az
ajatollahok (nagytekintélyű papok) egy része beleavatkozott a
politikai eseményekbe, sőt azok élére állt. Khomeini a sah
eltávolításával és az iszlám forradalom győzelmével egy
részben teokratikus politikai rendszert vezetett be. Továbbra is
volt ugyan parlament és miniszterelnök, de a föléjük rendelt,
mollákból álló Őrök Tanácsa azóta is megvétózhatja a
parlament által elfogadott törvényeket, és a joga van a
képviselőjelöltek előzetes szelektálására. Az iszlám
forradalom legfőbb vezetője pedig bárki jelölését
elutasíthatja, aki az elnöki vagy akár parlamenti posztra
pályázik. Természetesen a legfőbb vezető maga Khomeini lett, aki
a velaját-e fáqíh (a vallástudós uralma) tételét már az
1960-as években kidolgozta, és nyilvánosan kifejtette. Ez alapján
a „rejtőzködő imám” újbóli feltűnéséig a síita
jogtudósok kötelessége, hogy a nép élére álljanak és a helyes
úton terelgessék. Csak az ezen alapuló uralom törvényes.
Korábban a papok alapvetően távol tartották magukat a politikától
(habár már az 1906- os első demokratikus szárnypróbálgatások
során is jelentős szerepük volt). Ezen tény és Khomenei
„doktrínája” közti ellentmondásra N. Rózsa Erzsébet is
rámutatott: „Meg kell jegyezni, hogy ez egy politikai, és nem
vallásjogi tézis, melyet a nagyajatollahok általában nem ismernek
el. Hoszeinali Montazeri ajatollah is ezt vitatta, szintén az
alkotmányra hivatkozva, mely kimondja, hogy »a világ és az ember
feletti abszolút hatalom Istené «.”25
Amikor
1979 elején a hadsereg is átállt a forradalomhoz, a sah elhagyta
az országot, Khomenei hazatért a száműzetésből és átvette a
hatalmat. Azonban ezen év tartogatott még egy fontos eseményt, ami
csak tovább rontotta az amerikai–iráni viszonyt. Az amerikai
közvélemény nem sokat tudott kormányának az 1953-ban lezajlott
iráni puccsban való részvételéről, így nagyon megdöbbentett
mindenkit, amikor iráni szélsőséges diákok betörtek az Egyesült
Államok teheráni nagykövetségére, és túszul ejtették az ott
tartózkodókat. Az iráni túszdrámához vezető fontos közvetlen
momentum az volt, hogy kiderült: az elmenekült sah kezelésre az
Egyesült Államokba érkezett. Persze az irániak az 1953-as puccs
fényében arra gyanakodtak, az USA a sah befogadásával csak újabb
akciót készít elő. Gyanújukat csak megerősítette az amerikaiak
katasztrofálisan sikerült túszszabadítási akciója,26
amelyet szintén a készülő hatalomátvétellel hoztak
összefüggésbe.
(Irán és az USA kapcsolata – a nyolcvanas évektől napjainkig) Az Egyesült Államok és Irán a teheráni túszdrámától és az iszlám forradalom győzelmétől fogva különösen ellenségesen viszonyult egymáshoz. A romló viszony határkövei voltak a következő események: az iraki–iráni háborúban Iraknak nyújtott amerikai segítség; a D’Amato-törvény; a lelőtt iráni utasszállító; a kettős feltartóztatás clintoni politikája; Bush beszéde a „gonosz tengelyéről”; az Irán elleni szankciók. Amerikai szemszögből pedig az 1983-as bejrúti robbantások; a Hezbollahnak nyújtott iráni támogatás; a Salman Rushdie-t halálraítélő fatva; Ahmedinezsád holokausztot megkérdőjelező és Izraelt a térképről eltüntetni akaró szavai; és nem utolsósorban az iráni atomprogram volt meghatározó.
(Irán és az USA kapcsolata – a nyolcvanas évektől napjainkig) Az Egyesült Államok és Irán a teheráni túszdrámától és az iszlám forradalom győzelmétől fogva különösen ellenségesen viszonyult egymáshoz. A romló viszony határkövei voltak a következő események: az iraki–iráni háborúban Iraknak nyújtott amerikai segítség; a D’Amato-törvény; a lelőtt iráni utasszállító; a kettős feltartóztatás clintoni politikája; Bush beszéde a „gonosz tengelyéről”; az Irán elleni szankciók. Amerikai szemszögből pedig az 1983-as bejrúti robbantások; a Hezbollahnak nyújtott iráni támogatás; a Salman Rushdie-t halálraítélő fatva; Ahmedinezsád holokausztot megkérdőjelező és Izraelt a térképről eltüntetni akaró szavai; és nem utolsósorban az iráni atomprogram volt meghatározó.
Lássuk ezeket részletesen. Az
1980–1988 között zajló iraki–iráni háborúban (amelyet Irak
kezdeményezett), a szomszéd állam jobb fegyverzetét a perzsa
számbeli fölény és az iszlám forradalom hevülete
ellensúlyozta.27
A kezdeti iraki sikerek után az irániak ellentámadásba mentek át.
Az Egyesült Államok jónak látta, ha kiegyenlíti a felborulni
látszó erőviszonyokat, és többféle módon is beavatkozott a
háborúba. Egyrészt fegyvereket, másrészt pénzt és
élelmiszersegélyt adott Iraknak, ezenkívül műholdjai és
felderítőgépei által készített felvételeket juttatott el
Szaddám Huszeinnek. 1983-ban odáig ment, hogy törölte Irakot a
terrorizmust támogató országok nem túl bizalomgerjesztő
listájáról, viszont fölvette oda Iránt. Konkrét katonai
összecsapás is történt az USA és Irán között,28
amikor a Perzsa-öbölben folyó vízi háborúban az Irakkal
szövetséges Kuvait (furcsa helyzetek sorát produkálja a
történelem) tankhajóit védve az amerikai flotta súlyos
csapásokat mért az iráni naszádokra.29
Az iraki–iráni–amerikai viszonyok egyik legellentmondásosabb
helyzete az Irán–kontra ügy volt. Bár az Egyesült Államok az
Operation Staunch elnevezésű diplomáciai akciójában éppen azt
célozta, hogy senki se szállítson Iránnak fegyvert, 1985
májusában az USA fegyvert (BMG-71-es páncéltörő rakétákat)
szállított Teheránnak, hogy cserébe az mozdítsa elő a
Libanonban fogva tartott amerikai túszok ügyét (a síita Irán
ugyanis hagyományosan jó kapcsolatot ápolt a síita Hezbollahhal).
Ez az akció egyébként többek között az amerikai
fegyverexportról szóló törvényt is megsértette.30
Végül az iraki–iráni háború lezárult, miután mindkét ország
igen kimerítette gazdasági hátországát, és óriási
emberveszteségeket szenvedett. A háború persze a hagyományos
fegyverszállító országoknak jó üzlet volt: Franciaország
Iraknak szállított, az USA főleg Iraknak, Kína mindkét félnek,
a Szov jetunió elsősorban Iraknak.
Libanonban
1975-től 1990-ig polgárháború dúlt. A „játszma”
többszereplős volt, részt vett benne Szíria, Izrael, a Palesztin
Felszabadítási Szervezet, a Hezbollah és közvetetten Irán; a
konfliktust bonyolította a belső keresztény–szunnita–síita
szembenállás. Az USA és egyes nyugati államok a viszonyok
konszolidálásának céljából katonákat küldtek a térségbe, de
a radikális síita terrorcsoportok és Irán ezt az iszlám
belügyeibe való beavatkozásnak tartották. Irán pénzzel és
fegyverekkel támogatta a Hezbollah Izrael elleni harcát, hiszen azt
szabadságharcnak tartotta (és tartja ma is). Sőt az Iráni
Forradalmi Gárda tagjai a Beka-völgyben, libanoni területen
kiképzőtábort hoztak létre az iráni iszlám forradalom eszméit
átvevő Hezbollahnak. A Libanonban a Hez bollahhal összefüggésbe
hozható, 1983–84-ben amerikai célpontok ellen elkövetett me
rényletek szintén rontották Irán és az USA viszonyát.
Súlyosbította
a helyzetet az IR655-ös tragédiája. 1988. július 3-án az iráni
légitársaság Dubaiba tartó járatát ugyanis az USS Vincennes
amerikai cirkáló tévedésből lelőtte a Hormuzi-szoros fölött;
290 utas, köztük 66 gyermek és a személyzet veszett oda. A
cirkáló ráadásul iráni vizeken tartózkodott. Természetesen a
két fél teljesen eltérően értelmezte a történteket. Az
amerikai kormány közölte, hogy tévedésből lőtték le a gépet,
mivel az támadó szándékú F-14 Tomcat harci repülőnek vélték
(ebben közrejátszhatott, hogy iráni vizeken hajóztak, bár ez
utóbbit az amerikai belső vizsgálat tagadta), és nem kért
bocsánatot. Az irániak pedig biztosak voltak benne, hogy a a gép
lelövése teljesen tudatos volt.31
Az USA később 62 millió dollár kompenzációt fizetett az
áldozatokért, ugyanakkor továbbra sem kért bocsánatot és nem
ismerte el, hogy az ő hibájából következett be a tragédia.
1988-ban a Salman
Rushdie-ügy már nemcsak az USA, hanem több európai ország
rosszallását is kiváltotta. Khomeini ajatollah ugyanis fatvát
adott ki az író ellen, amely kiközösítéssel jár és
halálbüntetést jelent. Ez minden muszlim kötelességévé tette,
hogy megölje az indiai származású brit szerzőt. Az ok Rushdie
Sátáni versek című könyve, amelyben a szerző Mohamed prófétát
Mahundként szerepelteti (ami az ördög neve), a vallásalapító
feleségeinek nevét pedig prostituáltak viselik. Több muszlim
ország (és Dél-Afrika is) betiltotta a könyvet, és Rushdie
évekig rejtőzködni volt kénytelen. Hogy mennyire nem csak
szimbolikus dologról van szó, jól példázza a fatvát követő
merényletek sora. A könyvet árusító egyik amerikai egyetem
könyvesboltjait felrobbantották, az olasz fordítót megszúrták
Milánóban, a japán fordítót megölték To kióban, a norvég
kiadóra oslói háza előtt rálőttek, Törökországban a hotelt,
ahol a török fordító megszállt, felgyújtották.
Az
1990-es évek elején az amerikai–iráni szembenállás enyhült,
és gazdasági kapcsolatok is fejlődtek. Az amerikai vállalatok
több mint négymilliárd dollárért vásároltak olajat Irántól,
az Iránba irányuló amerikai export pedig 1993-ban egymillió
dollár volt.32
Az enyhülés főleg az USA-t a „Nagy Sátánnak” nevező
Khomeini halálának és a pragmatikus Rafszandzsáni elnökségének
volt köszönhető. Persze ekkor sem volt felhőtlen a kapcsolat,
mivel Khomeinit egy hasonlóképpen meglehetősen konzervatív
ajatollah, Khamenei követte, és mint a külpolitikát irányító
legfelső vezető a konzervatív klérus támogatásával visszafogta
valamelyest Rafszandzsáni elnök nyitását.
A
következő, Iránt újra „eltávolító gesztus” amerikai
részről az úgynevezett D’Amato-törvény volt, amit Alfonse M.
D’Amato republikánus szenátor kezdeményezett 1995-ben, és
Clinton elnök aláírt. Ez egyrészt szankcióval sújtotta Iránt
és Líbiát, és megtiltotta az USA cégeinek, hogy ott
befektessenek vagy ezen országokkal kereskedjenek. Másfelől
viszont azokat a nem-amerikai cégeket is szankciókkal sújtotta,
amelyek évi 40 millió dollárnál nagyobb összeget ruháznak be
Irán vagy Líbia olaj-, gáz- vagy petrokémiai iparába. A törvény
nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, az európai kormányok a
nemzetközi jogba való beavatkozásnak minősítették az esetet.
D’Amato levélben figyelmeztette az egyik leginkább érintett cég,
a francia Total olajtársaság vezetőségét, amelyben kifejtette,
hogy a kongresszus minden, Iránt energiaszektora fejlesztésében
segítő üzletet az amerikai nemzetbiztonság elleni konkrét
fenyegetésnek tart. Valamint azt is hangsúlyozta, hogy a Total
iráni befektetéseit egyúttal az Izraelben terrortámadásokban
elhunyt áldozatok emléke megsértésének tekinti.33
A
D’Amato-törvény illeszkedett Clinton elnök „kettős
feltartóztatás” politikájába,34
ami azt jelentette, hogy katonai-gazdasági nyomás alá helyezte
Irakot és Iránt. Ennek eredménye az lett, hogy a pragmatikus,
mérsékelt Rafszandzsáni ellenében átmenetileg megerősödtek a
„keményvonalasok” Iránban. Azonban az 1997-es választást nagy
meglepetésre a mérsékelt Khátami nyerte (annak ellenére, hogy a
papság nagyrészt a konzervatív elnökjelölt mellett kampányolt).
Az iráni elnök barátságosabb és egyezkedésre hajlamosabb
politikájának, másfelől a „kettős feltartóztatás”
politikájának kudarca miatt az Egyesült Államok is megenyhült,
és a két ország közti viszony rendeződni látszott. A „kettős
feltartóztatás” azért nem váltotta be a hozzá fűzött
reményeket, mert Oroszország és az Európai Unió továbbra sem
szakította meg a gazdasági kapcsolatokat Iránnal, így az túl
tudta élni az amerikai szankciókat.
Az
amerikai–iráni kapcsolatokban komoly változások történtek
2001-től. Ifjabb George W. Bush színrelépésével a republikánusok
„héjái” nagyobb befolyást gyakoroltak az amerikai
külpolitikára, 2001. szeptember 11-e pedig sok mindent gyökeresen
megváltozatott. Bush a Közel-Keletet is megjelölte az instabilitás
forrásaként. Elhíresült, az unió helyzetéről mondott 2002-es
beszédében pedig Iránt is a „gonosz tengelyéhez” sorolta, és
közvetlen kapcsolatot tételezett fel az Oszama bin Ladent támogató
afgán tálibok, Irak és Irán között. Ugyanakkor Afganisztán
megtámadása során Irán mérsékelten ugyan, de együttműködő
gesztusokat tett, vállalta például, hogy baj esetén kimenti az
amerikai katonákat.35
A síita Irán élesen szemben állt a szunnita fanatikusok alkotta
tálib rendszerrel, keleti szomszédjának instabilitása neki sem
volt érdeke. Ezért a tálibok elleni háborúban (már korábban
is) az Északi Szövetséget támogatta. A tálib rendszer amerikai
megdöntése után pedig Irán részt vett az újjáépítésben és
a segélyprogramokban.
Ahogy
arra Ablaka Gergely is felhívta a figyelmet egy tanulmányában: „Az
Egyesült Államok igyekezett az új Irán-politika értelmében
komoly nyomás alá helyezni a teheráni vezetést. A hagyományos
vádak mellett az átmeneti afgán kormány felállítását követően
az USA vezetése azzal vádolta meg Iránt, hogy fegyvereket szállít
Afganisztánba, és az új afgán kormány megdöntésére törekszik.
Washington továbbá azzal gyanúsította meg Teheránt, hogy saját
területén menedéket nyújt az al-Kaida harcosainak. Az iráni
vezetés ugyan aggódik amiatt, hogy az amerikai jelenlét alááshatja
Irán mélyen gyökerező befolyását Afganisztánban, de a
területet túlságosan is fontosnak tekinti ahhoz, hogy a
Washingtonnal való dacolással megkockáztassa a tálibok
távozásával újonnan visszanyert tekintélyének és befolyásának
elvesztését a térségben. Miközben az iráni vezetés tudatában
van azoknak a lehetőségeknek, amelyeket az újonnan kialakuló
regionális rend jelenthet a számára, tisztában van azokkal a
megszorításokkal is, amelyek fokozatosan befolyási körére
helyeződnek. Ezért az átmeneti afgán kormány destabilizálásának
amerikai vádja erősen túlzónak tekinthető, ráadásul a
Bush-adminisztráció e gyanúját mind Afganisztánban, mind Iránban
cáfolták. Arra pedig, hogy al-Kaida tagok tevékenykednének
Iránban, szintén nincsen bizonyíték. Egy esetleges al-Kaida–Irán
kapcsolat pedig elképzelhetetlen, mivel alapvető vallási különbség
áll fenn a két fél között. Teherán pedig – az amerikai
vádakat cáfolva – lépéseket tett az al-Kaida tagjainak
felkutatására és bebörtönzésére. Ha létezne is valamiféle
kapcsolat Oszama bin Láden szervezete és az Iszlám Köztársaság
között, akkor az semmiképpen sem a hivatalos vezetés
jóváhagyásával épülhetett ki, hanem inkább a hatalmi
struktúrán kívül álló vallási alapítványok tevékenységének
az eredményeként.”36
Az
afganisztáni tálibok és Szaddám Huszein iraki hatalmának
megdöntésével az Egyesült Államok egyúttal „szívességet”
is tett Iránnak, hiszen épp ezen két szomszédjához fűzték a
legkevésbé barátságos kapcsolatok az országot. Irak és Huszein
régi ellensége volt Iránnak, több generáció „meghatározó
élménye” volt az iraki–iráni háború, és az, hogy Szaddám
Huszein vegyi fegyvert vetett be Irán ellen. A tálib rezsim pedig
szunnita fundamentalizmusával vallási riválisa volt a síita
Iránnak (1997-ben pedig kilenc iráni diplomatát öltek meg tálib
csapatok, ami miatt majdnem háború tört ki). Az ellentét abban is
megmutatkozott, hogy míg a tálibok az Irán ellen harcoló
különböző szunnita terroristákat támogatták, addig Irán az
Afganisztán középső részén élő síita hazara kisebbséget.37
Az iraki és afganisztáni amerikai támadás egyúttal az USA
katonai képességeinek korlátait is megmutatta. A két megszállt
ország még hosszú évekig biztosan nem fog a régió stabil
térségei közé tartozni. Irán ugyan síita, a térség iszlám
országainak többsége pedig szunnita, ugyanakkor Irán éles
Izrael-ellenessége az iszlám világon belüli elismertségét
növeli. Annak ellenére, hogy Irán arab szomszédai a régió
biztonságát még akkor is az USA által látják biztosítottnak,
ha pártfogoltjával, Izraellel ellenségesek.
Az USA Iránnal
szembeni ellenérzéseinek jelenlegi legfőbb mozgatórugója, hogy a
gyanú szerint Irán atomfegyver előállítására törekszik. A
viszonyok akkor kezdtek elmérgesedni, amikor az iszlám forradalom
baloldali ellenzéke, a Modzsá hedin-e Khalq szervezete 2002-ben
nyilvánosságra hozta: az iráni kormány Natazban urándúsító
üzemet, Arakban pedig nehézvízgyárat üzemeltet. Valójában Irán
tagja az Atom sorompó Egyezménynek (1970 óta), ez pedig nem tiltja
a polgári célú atomenergia-ipar fejlesztését, csak az
atomfegyverek elterjedését. Az urándúsító üzemet azonban,
főleg, hogy azt eltitkolták, az atomfegyver készítésére való
törekvésként értelmezte a világ. Irán azzal érvelt, hogy a
Nemzeti Atomenergia Ügynökségnek való urándúsítási
bejelentési kötelezettség csak az esetben érvényes, ha valóban
üzemanyagot akarnának előállítani. Arra a kérdésre pedig, hogy
miért van szüksége dúsított uránra, ha azt külső forrásból
is beszerezheti, azzal válaszolt, hogy az ország a teljes nukleáris
fűtőanyagkör kiépítésére törekszik. A folyamatos nemzetközi
nyomás hatására Irán 2004-ben azzal fenyegetőzött, hogy kilép
az Atomsorompó Egyezményből, és ahogy azt Sirus Naseri, a
tárgyalódelegáció vezetője kijelentette: az iráni
atomfejlesztés „illegalitásba vonul”.
Az igazsághoz hozzátartozik,
hogy azok a neuralgikus pontok, amelyeket az USA Iránon számon kér,
vagyis a terrorcsoportok támogatása, az emberi jogok megkurtítása,
atomfegyverre való törekvés stb. éppúgy jellemzőek az
amerikaiak jó néhány szövetségesére. Szaúd-Arábia a
„fundamentalisa iszlám központja”,38
ahol még most is igen szigorúan értelmezik az iszlám törvényeit:
2005-ben 82 embert, köztük 2 nőt ítéltek halálra és fejeztek
le;39
többek között a házasságtörésért és az istenkáromlás miatt
is halálbüntetés jár. Mint említettük, Izrael, Pakisztán40
és India41
rendelkezik atomfegyverrel, de nem írta alá az Atomsorompó
Egyezményt (rajtuk kívül csak Kuba nem szignálta), ráadásul
Izrael máig sem ismerte el hivatalosan, hogy lenne atombombája.42
Pakisztánról maga az új afgán kormány állította, hogy
támogatja az afgán kormányerők ellen küzdőket, a kasmíri
szakadár muzulmánok pénzeléséről nem is beszélve. Ráadásul
Pakisztán a tálib rezsim lelkes hívéből lett az Egyesült
Államok közép-keleti szövetségese. Szaúd-Arábia valószínűleg
a radikális palesztin csoportot, a Hamaszt is finanszírozza. 43
Ezenkívül – ahogy arról az Európai Parlament külügyi
bizottsága a 2006-os emberi jogi jelentésében beszámolt – az
USA hű szövetségesének számító Török országban nem teljes a
szólás- és sajtószabadság, és a kurd kisebbség elleni lépések
szintén emberi jogi problémákat vetnek föl.44
Persze a másik oldalon az Irán által szabadságharcnak mondott
palesztin és libanoni támadásokat is nehéz igazolni, hiszen bár
mind a Hamasz, mind a Hezbollah fenntart szociális hálózatot,
iskolákat, kórházakat, bizonyíthatóan elkövet civilek elleni
erőszakot és öngyilkos robbantásokat is.
* * *
Jelen
állás szerint az USA-nak és Iránnak kölcsönösen szüksége
lenne egymásra. Iránnak hosszútávú stratégiai céljai elérése
érdekében nagyon fontos lenne, hogy rendezze viszonyait a nyugati
hatalmakkal, míg Európának és az Egyesült Államoknak szüksége
van Irán együttműködésére a térség stabilizálásához. A
perzsa államnak ugyanis komoly befolyása van mind a libanoni
Hezbollahra, mind a palesztin Hamaszra, ezenkívül Irakkal,
Szíriával és Törökországgal közös érdeke, hogy a négy állam
területén élő mintegy 25 milliós45
kurd kisebbség ne akarjon független államot.
A másik igen
karakterisztikus tényező az iráni haderő. Bár 1979 óta az
ország szinte semmilyen nyugati technikához nem jutott hozzá, így
fegyverei jórészt elavultak vagy saját fejlesztésűek, mégis
több katonával rendelkezik, mint az összes többi Perzsa-öbölbeli
állam (Irak, Katar, Bahrein, Oman, Kuvait, Szaúd-Arábia és az
Egyesült Arab Emirátusok) együttvéve. Tekintve a körülményeket,
Irán logikusan a következő prioritásokat határozta meg a katonai
fejlesztés terén:
1.
nyugati fegyverek hiányában orosz és kínai beszállítók után
nézett,
2. a saját fejlesztésű fegyverek propagálása, katonai-ipari fejlesztés és innováció,
3. maradék nyugati eredetű fegyvereinek utánpótlásához (alkatrészek, lőszer) titkos beszállítói hálózatot keresni,
4. a rakétaprogram nagyarányú fejlesztésével ellensúlyozni más téren jelentkező gyöngeségeit.
2. a saját fejlesztésű fegyverek propagálása, katonai-ipari fejlesztés és innováció,
3. maradék nyugati eredetű fegyvereinek utánpótlásához (alkatrészek, lőszer) titkos beszállítói hálózatot keresni,
4. a rakétaprogram nagyarányú fejlesztésével ellensúlyozni más téren jelentkező gyöngeségeit.
A
stratégiai, katonai szempontok áttekintése után már logikus,
hogy miért fordult Irán egyre erősebben a középhatalmi szerepet
biztosító atomprogram felé. Az atomfegyver – hatékony
rakétarendszerrel társulva – olyan katonai erőt biztosít, amely
mellett már nincs szükség hatalmas flottára vagy fejlett
légierőre. Ráadásul az indiai–pa kisztáni vetélkedés
tanulságai csak megerősíthették Iránt abban, hogy a Nyugat nem
képes megakadályozni egy állam atomfegyverhez jutását. És amíg
megfelelő (alkalmi) szövetségesek állnak a háta mögött (Irán
esetében Oroszország és Kína), vagy sikerül békés célú
atomprogramnak álcázni fejlesztéseit, az erős válaszlépésekhez
még nehezebb megszerezni a nemzetközi felhatalmazást.
Mindazonáltal igazságtalanok lennénk, ha az iráni atomprogramot
csak az atomfegyver kifejlesztésével kapcsolnánk össze. Az ország
energiafogyasztása nagy, ráadásul nagy mennyiségű uránérccel
rendelkezik, ami szükségképpen vezet a jelen pillanatban
legkorszerűbbnek számító atomenergia fejlesztéséhez.
Az iráni stratégiai külpolitikai célok a következőkben foglalhatók össze:
– biztosítani a térségben a síita térnyerést, akár a Hamasz, akár a Hezbollah, akár az iraki síiták támogatásával,
– megakadályozni, hogy Irakban az arab-szunnita erők domináljanak,
– megakadályozni az észak-iraki kurdok függetlenedését,46 – megakadályozni az amerikai térnyerést Irakban, ugyanakkor meggátolni egy esetleges
polgárháborút (ezt destabilizálná a térséget),
– fenntartani a gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatokat Oroszországgal és Kínával mint az ENSZ BT tagjaival,
– a fejlődő világban uralkodó Amerika-ellenességet kihasználva szövetségeseket keres ni az iráni külpolitikai célok érvényesítéséhez,
– megosztani az USA-t és Európát, egyezkedni az IAEA-val időnyerés céljából, jó kapcsolatokat kiépíteni a Perzsa-öböl monarchiáival.47
Az iráni stratégiai külpolitikai célok a következőkben foglalhatók össze:
– biztosítani a térségben a síita térnyerést, akár a Hamasz, akár a Hezbollah, akár az iraki síiták támogatásával,
– megakadályozni, hogy Irakban az arab-szunnita erők domináljanak,
– megakadályozni az észak-iraki kurdok függetlenedését,46 – megakadályozni az amerikai térnyerést Irakban, ugyanakkor meggátolni egy esetleges
polgárháborút (ezt destabilizálná a térséget),
– fenntartani a gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatokat Oroszországgal és Kínával mint az ENSZ BT tagjaival,
– a fejlődő világban uralkodó Amerika-ellenességet kihasználva szövetségeseket keres ni az iráni külpolitikai célok érvényesítéséhez,
– megosztani az USA-t és Európát, egyezkedni az IAEA-val időnyerés céljából, jó kapcsolatokat kiépíteni a Perzsa-öböl monarchiáival.47
Fontos Izrael
szerepe is az egész viszonyrendszerben, hiszen ez az az állam,
amelyet Irán a legközvetlenebbül fenyeget, és amelyre a környező
szunnita arab országok is inkább ellenségesen tekintenek. Az
elmúlt években két példa is akadt, amikor Izrael katonailag
kezdeményezően lépett fel atomfegyver feltételezett veszélye
esetén: 1981. június 7-én az iraki Oszirakban épülő
atomerőművet nyolc izraeli F-16 hajtotta támadta meg. Ezzel Izrael
megakadályozta, hogy Irak nukleáris fegyverhez jusson. Az izraeli
titkosszolgálat információi szerint ugyanis Oszirakban júniusban
beindították volna a láncreakciót, így egy ennél az időpontnál
később bekövetkező támadás Irak középső régiójában
nukleáris katasztrófát okozott volna, s megközelítőleg 100 000
ember veszítette volna életét. (Az iraki atomprogram sajátossága,
hogy az elsősorban Irán ellen irányult.)
A második példa:
2007. szeptember 6-án az izraeli légierő egy Észak-Koreától
származó nukleáris szállítmányt és egy Szíria által
eufemisztikusan „mezőgazdasági kutatóközpontnak” nevezett
nukleáris létesítményt bombázott. A létesítmény elleni
légitámadást sokan az Irán elleni amerikai légicsapás
nyitányának fogtak fel. A szír légvédelem ugyanis ugyanolyan
orosz gyártmányú (de korszerűnek számító) Tor M1-es kis
hatótávolságú légvédelmet működtet, amilyennel Irán a
nukleáris létesítményeit védi. Márpedig a szír légvédelem
egyes szakértők szerint sokkal jobb, mint az iráni, és semmit nem
tudott tenni az villámgyors izraeli csapás ellen: az akcióban a
zsidó állam az USA-tól beszerzett nagy hatótávolságú
bombázókat használta.
Jelenleg
úgy tűnik, Izrael és az USA nem nyílt, háborús eszközökkel,
hanem számítógépes vírusokkal (Stuxnet, Duqu) és
szabotázsakciókkal48
késlelteti az iráni atomprogramot. Egy biztos: sem Izrael, sem az
USA számára nem lenne a korábbi támadásokkal összevethető
volumenű feladat Irán bármelyik atomlétesítményének
megtámadása. Egy esetleges nyílt konfliktus – a Hormuzi-szoros
lezárása miatt – komoly olajárrobbanással járhatna, a
Perzsa-öbölbeli szunnita államoknak pedig színt kéne vallaniuk
egy ilyen, számukra kényes helyzetben. Irán feltehetőleg jó úton
halad afelé, hogy valóban atomfegyvert fejlesszen ki. És ez,
tekintve rakétáinak hatósugarát és fejlesztéseinek irányát,
potenciálisan nem csak Izraelt fenyegetheti. Fontos megérteni ennek
az országnak a mozgatórugóit, de súlyos tévedés lenne a
szunnita–síita szembenállás és az iszlámon belüli jellegzetes
iráni identitás vizsgálata nélkül, az al-Kaidával egy lapon
szerepeltetve értelmezni cselekedeteit. Következő írásunk épp
ezért Irán – az atomvita mögött meghúzódó vallási, közjogi
és társadalomtörténeti – sajátosságait taglalja majd a síita
vallás szemszögéből.
1
Lásd
www.hirado.hu/Hirek/2011/12/01/09/Izrael_jelenleg_kizart_az_Iran_
elleni_tamadas.aspx.2 Az
egyezményt 1968. július 1-jén írták alá. A szerződés
engedélyezi a polgári célú atomenergia-fejlesztést, de az
atomfegyverekkel való kereskedelmet, illetve az atomfegyverrel nem
rendelkező államok számára a nukleáris fegyver kifejlesztését
vagy megszerzését tiltja. Az Atomsorompó Szerződés gyakorlatilag
a már meglévő atomhatalmakat betonozta be azzal, hogy elismerte
őket atomhatalomnak, de megtiltotta, hogy mások is atomfegyvert
fejlesszenek ki. Az ekkori atomhatalmak megegyeztek az ENSZ BT
tagjaival: vagyis az USA, Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország
(akkor még Szovjetunió) és Kína tartozott közéjük. Három
ország azóta sem írta alá az egyezményt: India, Pakisztán és
Izrael – mindannyian rendelkeznek atomfegyverrel.3
Érdekesség:
a francia Mirage gépekkel támadó irakiak ellen szintén francia
légvédelmi rakétarendszer védte az erőművet. Azonban az iraki
Mirage gépek már fel voltak szerelve az előző generációsnak
számító iráni(–francia) rakéták elleni védekezéshez
szükséges eszközökkel, ezért a támadás nagyon sikeres volt.4
Irán
Kínától 1991-ben konverziós berendezéseket vásárolt, amelyeket
az urándúsításhoz szükséges uránhexafluorid gáz
előállításához használnak.5
Abdul
Kadír Khán pakisztáni atomtudós 2004-ben beismerte az atomtitkok
kiszivárogtatását Irán felé, és a felelősséget teljesen
magára vállalta.6
Lásd
www.iaea.org/Publications/Documents/Infcircs/2007/infcirc711.pdf.7
Ezek
az elhíresült P-1 és P-2 urándúsító centrifugák. Ezek közül
a P-2-nek van igazán jelentősége, mert ezzel már az atombombához
szükséges mértékben lehet uránt dúsítani.8
Az
IAEA már 2003-ban is talált urándúsításból származó
nyomokat, akkor a natanzi erőműben. Az iráni magyarázat szerint a
feketepiacról beszerzett berendezésekkel került oda még korábban,
szennyeződés formájában.9
Az
urándúsítás melléktermékének, a szegényített uránnak is van
katonai jelentősége, ugyanis kiváló páncéltörő lövedék. Ezt
két tulajdonságának köszönheti: a sűrűségének és annak a
tulajdonságának, hogy finoman eloszlatva gyulladásra hajlamos.
Mivel az urán nagy sűrűségű anyag, becsapódáskor az
uránlövedék nagy mozgási energiával rendelkezik, ami
gyakorlatilag megolvasztja a páncélt. Ráadásul a felszabaduló hő
következtében felhevülő fémurán-betét maga is intenzíven égni
kezd, és ez az oxidációs folyamat is további hőt termel. A fenti
két hatás együttesen képes arra, hogy a legmodernebb kompozit
acél-kevlár páncélt, valamint az urántartalmú páncélt is
átfúrja. Az ennek következtében kitörő tűz teszi
harcképtelenné az adott harci járművet vagy objektumot.10
Irán
1987-ben titokban a pakisztáni atomfegyver atyjától, Abdul Kadír
Khántól mintegy ötszáz használt és kezdetleges centrifuga
alkatrészeihez jutott hozzá. 1995-ben az oroszokhoz fordult, hogy
újabb centrifugákat vásároljon, de azok amerikai nyomásra végül
elálltak az üzlettől. Irán így kénytelen volt a pakisztáni
centrifugák alapján iráni prototípusokat készíteni, és
elkezdte építeni a natanzi bázist, ahol centrifugákat működteti.
Amikor a titkos urándúsítás 2003-ban kiderült, és Irán
félbeszakította a kutatásokat, az akkor kísérleti jelleggel
működő 164 centrifuga leállításakor körülbelül ötven
tönkrement. Így az ipari mérethez Iránnak nemcsak a törött
centrifugákat kellett pótolnia, de újakat is be kellett szereznie,
és meg kell(ett) tanulnia több ezer gép összehangolását, ami
szakértők szerint külső segítség nélkül nem könnyű feladat,
bár az iráni bejelentések szerint megtörtént.11
Erről
2007 júliusában Khamenei külügyi tanácsadója, Ali Akbár
Velejati számolt be a Dzsomhurije Iszlami című lapnak.12
http://cns.miis.edu/research/iran/images/mapbig.gif.13
Az
1000 megawatt teljesítményre képes erőművet 2011. szeptember
3-án kötötték rá az ország elektromos rendszerére. Teherán
bejelentése szerint a cél összesen 20 000 megawatt nukleáris
kapacitás beépítése saját energiahálózatába.14
A
plutónium egy mesterséges radioaktív elem. Nukleáris fegyverek
esetében előszeretettel használják, mivel plutóniumot egyszerűbb
és gyorsabb előállítani például egy atomreaktorban, mint a
235-ös izotópban magasan dúsított uránt a bonyolult és
időigényes gázdiffúziós vagy centrifugás dúsítókban.15
A
nehézvizes reaktorok a világ mai atomerőmű-összteljesítményének
körülbelül az 5%-át adják, az építés alatt levőknek 13%-át,
gazdaságosságuk miatt egyre jobban elterjednek.16
Lásd
PAPP Sándor: Milyen erőművet építsünk, Fizikai Szemle
1992/4.17
John
FARNDON: Merre tart Irán. Félelmek és tények, HVG, Budapest,
2006, 123.18
Tim
GULDIMANN: The Iranian Nuclear Impase, Survival 49/3. (2007. ősz),
171.19
Becslések
szerint Izraelnek 100-200 atomtöltete lehet. Első reaktora a Dinoma
közelében lévő atomlétesítmény volt a hatvanas években.
Annyira szigorúan védték, hogy egy, a reaktor légterébe tévedt
izraeli Mirage vadászgépet a reaktor köré telepített légvédelem
lőtt le.20
Iran
has become an extra-regional power: general, Tehran Times 2007.
szeptember 24. (www.tehrantimes.com/index_View.asp?code=153632).21
N.
RÓZSA Erzsébet – TÁLAS Péter: Az iráni atomprogram körüli
vitáról, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai Védelmi
Kutatóközpont Elemzések 2006/1.22
Interview:
Waiting for an Iranian Chernobyl, New Scientist 2007. július 11.
(www.newscientist.com/channel/opinion/mg19526121.600-interview-waiting-for-an-iranian-chernobyl.html).23
FARNDON:
I. m., 64.24
Ez
egyébiránt brit embargót és hágai nemzetközi pert vont maga
után.25
N.
RÓZSA Erzsébet: Evolúció és revolúció az Iráni Iszlám
Köztársaság külpolitikájában = Nemzeti identitás és
külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában, szer. N. Rózsa
Erzsébet, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005, 124.26
„Az
akcióban részt vevő helikoptereknek Teherán közelében, a
sivatagban kellett találkozniuk a kommandósokat szállító
repülőgépekkel. A helikopterek azonban homokviharba kerültek és
összeütköztek a repülőgépekkel [az összeütközésben a
légierő 5, a tengerészgyalogság 3 katonája halt meg – Sz. G.],
így az akció csúfos kudarcba fulladt.” FARNDON: I. m., 87.27
Khomeini
az irakiak támadását az „iszlám megszentségtelenítésének”
nevezte, és gyakorlatilag szent háborúvá nyilvánította az
összecsapást, amit már csak azért sem volt nehéz elfogadtatnia,
mert a kerbalai tragédián nevelkedett irániak számára adódott a
párhuzam. Az első iraki támadásokat az önkéntesekből álló
Forradalmi Gárda állta, de igencsak szívbemarkoló a Bászidzs
megalakulása is. A Bá szidzs főleg fanatikus szegény családok
gyerekeiből állt, akik az iráni katonák elől tisztították az
utat az aknáktól. Teljesen fanatizáltak voltak, nyakukban rézkulcs
lógott, amely a haláluk után rájuk váró paradicsom ajtaját
volt hivatott kinyitni. A háborúban több ezer gyerek is meghalt a
harcmezőn.28
Más
kérdés hogy (tévedésből) az irakiak is rátámadtak az
amerikaiakra: A USS Stark fregattot 1987. május 17-én egy iraki
Mirage F1 iráni tankernek vélte, súlyosan megrongálta,
37 amerikai tengerész halt meg. Az USA nem csinált botrányt az ügyből, még kártérítést sem kért.29 Az
irak-iráni háborúról lásd bővebben
www.helyihaboruk.lapok.hu/keret.cgi?/irakiran.htm; FARNDON: I. m.,
89–95.30
Arról
nem is beszélve, hogy a fegyvereladásból származó pénzzel az
USA a szocialista szandinista kormány ellen küzdő jobboldali,
nicaraguai kontrákat támogatta (innen az Irán-kontra elnevezés),
amit viszont kongresszusi rendelet tiltott meg korábban. Ráadásul
a kontrák drogügyletekben is érintettek voltak.31
Az
ügy bonyolultságát jelzi, hogy az utasszállítógép
felszállóhelye, Bandar Abbász egyúttal iráni F-14esek bázisa is
volt, hogy a cirkáló többször próbálta felvenni a kapcsolatot a
géppel, de az nem azonosította magát (a nemzetközi nyomozás
szerint a felszólításokról azt vélhették, hogy az egy közeli
iráni P-3as harci gépnek szól). Mindazonáltal valószínű, hogy
katonai pszichológia által ismert „forgatókönyv-teljesítés”
miatt lőtték le a gépet. Ilyenkor harci helyzetben (hiszen az
iraki–iráni háború még tartott), nyomás alatt a katonák a
kiképzésen beléjük ivódott forgatókönyv szerint járnak el,
még ha egyes információk arra is utalnak, hogy nem harci
helyzetről van szó, ugyanis az ez utóbbira figyelmeztető jeleket
kizárja a tudatuk. A Vincennes közelében tartózkodó másik
amerikai csatahajó, az USS Sides kapitánya ugyanakkor a Vincennes
kapitányának agresszivitására vezette vissza az incidenst. Az USS
Sides ugyanis már csak a radarok által jelzett lassú emelkedésből
is gondolta, hogy nem lehet harci gép (egy F-14-es támadás előtt
gyorsan közelített volna a Vincennes felé és csökkentette volna
a magasságot).32
Lásd
CSICSMANN László: Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és
Észak-Afrikában, PhD-értekezés,
www.lib.unicorvinus.hu/phd/csicsmann_laszlo.pdf, 251.33
Bővebben
lásd U.S. Senator Cites Total’s Business With Iran. French Warned
of Sanctions, International Herald Tribune 1996. június 3.
(www.iht.com/articles/1996/06/03/total.t.php).34
A
„kettős feltartóztatás” elve két Fehér Ház-i tanácsadó
ötlete volt: Martin Indyké és Anthony Lake-é. Indyk ebben az
időben a Nemzetbiztonsági Tanács Közép-Keletért felelős
osztályvezetője volt, Lake pedig az elnök nemzetbiztonsági
tanácsadója. A „kettős feltartóztatás” politikájának
kritikájáról bővebben lásd Maj. Jerry L. MRAZ: Dual Containment.
US Policy in the Persian Gulf and a Recommendation for the Future,
1997 (www.au.af.mil/au/awc/awcgate/acsc/97-0306.pdf).35
Lásd
N. RÓZSA Erzsébet: Szeptember 11-e és a muszlim világ = Válaszok
a terrorizmusra, vagy van-e út az afganisztáni „vadászattól”
a fenntartható globalizációig, szerk. Tálas Péter, Chartapress,
Budapest, 2002, 286.
Lásd
www.hirado.hu/Hirek/2011/12/01/09/Izrael_jelenleg_kizart_az_Iran_elleni_tamadas.aspx.2
Az
egyezményt 1968. július 1-jén írták alá. A szerződés
engedélyezi a polgári célú atomenergia-fejlesztést, de az
atomfegyverekkel való kereskedelmet, illetve az atomfegyverrel nem
rendelkező államok számára a nukleáris fegyver kifejlesztését
vagy megszerzését tiltja. Az Atomsorompó Szerződés gyakorlatilag
a már meglévő atomhatalmakat betonozta be azzal, hogy elismerte
őket atomhatalomnak, de megtiltotta, hogy mások is atomfegyvert
fejlesszenek ki. Az ekkori atomhatalmak megegyeztek az ENSZ BT
tagjaival: vagyis az USA, Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország
(akkor még Szovjetunió) és Kína tartozott közéjük. Három
ország azóta sem írta alá az egyezményt: India, Pakisztán és
Izrael – mindannyian rendelkeznek atomfegyverrel.3
Érdekesség:
a francia Mirage gépekkel támadó irakiak ellen szintén francia
légvédelmi rakétarendszer védte az erőművet. Azonban az iraki
Mirage gépek már fel voltak szerelve az előző generációsnak
számító iráni(–francia) rakéták elleni védekezéshez
szükséges eszközökkel, ezért a támadás nagyon sikeres volt.4
Irán
Kínától 1991-ben konverziós berendezéseket vásárolt, amelyeket
az urándúsításhoz szükséges uránhexafluorid gáz
előállításához használnak.5
Abdul
Kadír Khán pakisztáni atomtudós 2004-ben beismerte az atomtitkok
kiszivárogtatását Irán felé, és a felelősséget teljesen
magára vállalta.6
Lásd
www.iaea.org/Publications/Documents/Infcircs/2007/infcirc711.pdf.7
Ezek
az elhíresült P-1 és P-2 urándúsító centrifugák. Ezek közül
a P-2-nek van igazán jelentősége, mert ezzel már az atombombához
szükséges mértékben lehet uránt dúsítani.8
Az
IAEA már 2003-ban is talált urándúsításból származó
nyomokat, akkor a natanzi erőműben. Az iráni magyarázat szerint a
feketepiacról beszerzett berendezésekkel került oda még korábban,
szennyeződés formájában.9
Az
urándúsítás melléktermékének, a szegényített uránnak is van
katonai jelentősége, ugyanis kiváló páncéltörő lövedék. Ezt
két tulajdonságának köszönheti: a sűrűségének és annak a
tulajdonságának, hogy finoman eloszlatva gyulladásra hajlamos.
Mivel az urán nagy sűrűségű anyag, becsapódáskor az
uránlövedék nagy mozgási energiával rendelkezik, ami
gyakorlatilag megolvasztja a páncélt. Ráadásul a felszabaduló hő
következtében felhevülő fémurán-betét maga is intenzíven égni
kezd, és ez az oxidációs folyamat is további hőt termel. A fenti
két hatás együttesen képes arra, hogy a legmodernebb kompozit
acél-kevlár páncélt, valamint az urántartalmú páncélt is
átfúrja. Az ennek következtében kitörő tűz teszi
harcképtelenné az adott harci járművet vagy objektumot.10
Irán
1987-ben titokban a pakisztáni atomfegyver atyjától, Abdul Kadír
Khántól mintegy ötszáz használt és kezdetleges centrifuga
alkatrészeihez jutott hozzá. 1995-ben az oroszokhoz fordult, hogy
újabb centrifugákat vásároljon, de azok amerikai nyomásra végül
elálltak az üzlettől. Irán így kénytelen volt a pakisztáni
centrifugák alapján iráni prototípusokat készíteni, és
elkezdte építeni a natanzi bázist, ahol centrifugákat működteti.
Amikor a titkos urándúsítás 2003-ban kiderült, és Irán
félbeszakította a kutatásokat, az akkor kísérleti jelleggel
működő 164 centrifuga leállításakor körülbelül ötven
tönkrement. Így az ipari mérethez Iránnak nemcsak a törött
centrifugákat kellett pótolnia, de újakat is be kellett szereznie,
és meg kell(ett) tanulnia több ezer gép összehangolását, ami
szakértők szerint külső segítség nélkül nem könnyű feladat,
bár az iráni bejelentések szerint megtörtént.11
Erről
2007 júliusában Khamenei külügyi tanácsadója, Ali Akbár
Velejati számolt be a Dzsomhurije Iszlami című lapnak.12
http://cns.miis.edu/research/iran/images/mapbig.gif.13
Az
1000 megawatt teljesítményre képes erőművet 2011. szeptember
3-án kötötték rá az ország elektromos rendszerére. Teherán
bejelentése szerint a cél összesen 20 000 megawatt nukleáris
kapacitás beépítése saját energiahálózatába.14
A
plutónium egy mesterséges radioaktív elem. Nukleáris fegyverek
esetében előszeretettel használják, mivel plutóniumot egyszerűbb
és gyorsabb előállítani például egy atomreaktorban, mint a
235-ös izotópban magasan dúsított uránt a bonyolult és
időigényes gázdiffúziós vagy centrifugás dúsítókban.15
A
nehézvizes reaktorok a világ mai atomerőmű-összteljesítményének
körülbelül az 5%-át adják, az építés alatt levőknek 13%-át,
gazdaságosságuk miatt egyre jobban elterjednek.16
Lásd
PAPP Sándor: Milyen erőművet építsünk, Fizikai Szemle
1992/4.17
John
FARNDON: Merre tart Irán. Félelmek és tények, HVG, Budapest,
2006, 123.18
Tim
GULDIMANN: The Iranian Nuclear Impase, Survival 49/3. (2007. ősz),
171.19
Becslések
szerint Izraelnek 100-200 atomtöltete lehet. Első reaktora a Dinoma
közelében lévő atomlétesítmény volt a hatvanas években.
Annyira szigorúan védték, hogy egy, a reaktor légterébe tévedt
izraeli Mirage vadászgépet a reaktor köré telepített légvédelem
lőtt le.20
Iran
has become an extra-regional power: general, Tehran Times 2007.
szeptember 24. (www.tehrantimes.com/index_View.asp?code=153632).21
N.
RÓZSA Erzsébet – TÁLAS Péter: Az iráni atomprogram körüli
vitáról, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai Védelmi
Kutatóközpont Elemzések 2006/1.22
Interview:
Waiting for an Iranian Chernobyl, New Scientist 2007. július 11.
(www.newscientist.com/channel/opinion/mg19526121.600-interview-waiting-for-an-iranian-chernobyl.html).23
FARNDON:
I. m., 64.24
Ez
egyébiránt brit embargót és hágai nemzetközi pert vont maga
után.25
N.
RÓZSA Erzsébet: Evolúció és revolúció az Iráni Iszlám
Köztársaság külpolitikájában = Nemzeti identitás és
külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában, szer. N. Rózsa
Erzsébet, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005, 124.26
„Az
akcióban részt vevő helikoptereknek Teherán közelében, a
sivatagban kellett találkozniuk a kommandósokat szállító
repülőgépekkel. A helikopterek azonban homokviharba kerültek és
összeütköztek a repülőgépekkel [az összeütközésben a
légierő 5, a tengerészgyalogság 3 katonája halt meg – Sz. G.],
így az akció csúfos kudarcba fulladt.” FARNDON: I. m., 87.27
Khomeini
az irakiak támadását az „iszlám megszentségtelenítésének”
nevezte, és gyakorlatilag szent háborúvá nyilvánította az
összecsapást, amit már csak azért sem volt nehéz elfogadtatnia,
mert a kerbalai tragédián nevelkedett irániak számára adódott a
párhuzam. Az első iraki támadásokat az önkéntesekből álló
Forradalmi Gárda állta, de igencsak szívbemarkoló a Bászidzs
megalakulása is. A Bá szidzs főleg fanatikus szegény családok
gyerekeiből állt, akik az iráni katonák elől tisztították az
utat az aknáktól. Teljesen fanatizáltak voltak, nyakukban rézkulcs
lógott, amely a haláluk után rájuk váró paradicsom ajtaját
volt hivatott kinyitni. A háborúban több ezer gyerek is meghalt a
harcmezőn.28
Más
kérdés hogy (tévedésből) az irakiak is rátámadtak az
amerikaiakra: A USS Stark fregattot 1987. május 17-én egy iraki
Mirage F1 iráni tankernek vélte, súlyosan megrongálta,37 amerikai tengerész halt meg. Az USA nem csinált botrányt az ügyből, még kártérítést sem kért.29
Az
irak-iráni háborúról lásd bővebben
www.helyihaboruk.lapok.hu/keret.cgi?/irakiran.htm; FARNDON: I. m.,
89–95.30
Arról
nem is beszélve, hogy a fegyvereladásból származó pénzzel az
USA a szocialista szandinista kormány ellen küzdő jobboldali,
nicaraguai kontrákat támogatta (innen az Irán-kontra elnevezés),
amit viszont kongresszusi rendelet tiltott meg korábban. Ráadásul
a kontrák drogügyletekben is érintettek voltak.31
Az
ügy bonyolultságát jelzi, hogy az utasszállítógép
felszállóhelye, Bandar Abbász egyúttal iráni F-14esek bázisa is
volt, hogy a cirkáló többször próbálta felvenni a kapcsolatot a
géppel, de az nem azonosította magát (a nemzetközi nyomozás
szerint a felszólításokról azt vélhették, hogy az egy közeli
iráni P-3as harci gépnek szól). Mindazonáltal valószínű, hogy
katonai pszichológia által ismert „forgatókönyv-teljesítés”
miatt lőtték le a gépet. Ilyenkor harci helyzetben (hiszen az
iraki–iráni háború még tartott), nyomás alatt a katonák a
kiképzésen beléjük ivódott forgatókönyv szerint járnak el,
még ha egyes információk arra is utalnak, hogy nem harci
helyzetről van szó, ugyanis az ez utóbbira figyelmeztető jeleket
kizárja a tudatuk. A Vincennes közelében tartózkodó másik
amerikai csatahajó, az USS Sides kapitánya ugyanakkor a Vincennes
kapitányának agresszivitására vezette vissza az incidenst. Az USS
Sides ugyanis már csak a radarok által jelzett lassú emelkedésből
is gondolta, hogy nem lehet harci gép (egy F-14-es támadás előtt
gyorsan közelített volna a Vincennes felé és csökkentette volna
a magasságot).32
Lásd
CSICSMANN László: Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és
Észak-Afrikában, PhD-értekezés,
www.lib.unicorvinus.hu/phd/csicsmann_laszlo.pdf, 251.33
Bővebben
lásd U.S. Senator Cites Total’s Business With Iran. French Warned
of Sanctions, International Herald Tribune 1996. június 3.
(www.iht.com/articles/1996/06/03/total.t.php).34
A
„kettős feltartóztatás” elve két Fehér Ház-i tanácsadó
ötlete volt: Martin Indyké és Anthony Lake-é. Indyk ebben az
időben a Nemzetbiztonsági Tanács Közép-Keletért felelős
osztályvezetője volt, Lake pedig az elnök nemzetbiztonsági
tanácsadója. A „kettős feltartóztatás” politikájának
kritikájáról bővebben lásd Maj. Jerry L. MRAZ: Dual Containment.
US Policy in the Persian Gulf and a Recommendation for the Future,
1997 (www.au.af.mil/au/awc/awcgate/acsc/97-0306.pdf).35
Lásd
N. RÓZSA Erzsébet: Szeptember 11-e és a muszlim világ = Válaszok
a terrorizmusra, vagy van-e út az afganisztáni „vadászattól”
a fenntartható globalizációig, szerk. Tálas Péter, Chartapress,
Budapest, 2002, 286.
36
ABLAKA
Gergely: A „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”
kapcsolata 2001. szeptember 11. után. Az amerikai–iráni viszony
alakulása a 21. század elején, Kül-Világ 2005/2–3.
ABLAKA
Gergely: A „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”
kapcsolata 2001. szeptember 11. után. Az amerikai–iráni viszony
alakulása a 21. század elején, Kül-Világ 2005/2–3.
37
A
hazarák mongol vonásokkal rendelkező síita népcsoport. A
hagyományok szerint Dzsingisz kán katonáinak leszármazottai. A
genetikai kutatások mindenesetre megerősítették, hogy a
mongolokkal közös vonásaik vannak. Nyelvük a perzsa egyik
dialektusa.38
ABLAKA:
I. m.39
Szaúd-Arábia
lefejezési csúcsévet zárt, Népszabadság 2006. január 1.
(http://nol.hu/cikk/389270).40
1974-ben
a sikeres indiai nukleáris tesztrobbantás után a pakisztáni
miniszterelnök bejelentette, hogy országa kifejleszti az ún.
iszlám bombát. Külön sajátosság, hogy a pakisztáni atom- és
rakétaprogram fejlődése az 1960-as évektől egyre szorosabb kínai
és észak-koreai kapcsolatoknak volt köszönhető.41
India
jelentősége, hogy ő jelenti a hivatalosan is elismert atomhatalmak
második hullámának nyitányát. Pakisztán 1960-as évek végén
kezdte meg a nukleáris fegyverek kifejlesztését, eufemisztikusan a
Békés Nukleáris Robbanóanyag fedőnév alatt, mely szerint civil
mérnöki feladatokra szánt nukleáris robbanóeszközön dolgoznak.
India 1974-ben föld alatti robbantást hajtott végre, a később
Mosolygó Buddha névre keresztelt kísérleti eszköz
felrobbantásával. Az országnak jelenleg körülbelül 80 nukleáris
fegyvere van.42
A
CIA már 1969-ben úgy vélte, hogy Izrael katonai célú
atomprogramot folytat. Az izraeli atomfegyverkészítésről végül
1986-ban Mordechai Vanunu, a Nadzsef-sivatagi atombázis egyik
korábbi dolgozója adott hírt, ezzel végleg bebizonyosodott a
gyanú. Szerinte 100-200 nukleáris fegyverhez elég hasadóanyagot
gyártottak le a távozásáig. Vanunut az izraeli titkosszolgálat
elfogta Olaszországban, és hazájában börtönre ítélték
hazaárulás és kémkedés vádjával.43
Lásd
például Elszigetelve: miért hagyták magára a Hamászt az arab
államok?, Hírszerző 2009. január 11
(http://hirszerzo.hu/hirek/2009/1/11/93511_elszigetelve_miert_hagytak
_magara_a_hamaszt).44 Emberi
jogi helyzetkép: fiatalok kivégzésétől a mérsékelt sikerekig,
Kitekintő.hu 2007. április 20.
(http://kitekinto.hu/global/2007/04/20/
emberi_jogi_helyzetkep_fiatalok_kivegzesetol_a_mersekelt_sikerekig).45 Nem
állnak rendelkezésre pontos adatok, így a becslések meglehetősen
szóródnak, de a kurdok a térségben körülbelül 20-25 millióan
vannak, ebből Törökországban körülbelül 15 millió él,
Iránban hozzávetőleg 4,7 millió, Irakban kb. 4 millió, Szíriában
1,2 millió.46
Amikor
a szovjetek megszállták Iránt, kivonulásuk előtt egy kurd
bábállamot hoztak létre, amely csak rövid ideig létezett
(1946-ban), mert a szovjet támogatás megszűntével az irániak
rövid úton visszafoglalták. Ez a kurd Mahabad Köztársaság volt.
A kurd kérdésről bővebben lásd LAKATOS Artúr: A kurd
kérdésről-Erdélyből, Korunk 2003. november
(www.korunk.org/oldal.php?ev=2003&honap=11&cikk=446).47
Ennek
ellenére Iránnak különösen Szaúd-Arábiával alaposan
megromlott a viszonya a közelmúltban. Idén ősszel amerikai
forrásokból kiszivárgott, hogy két iráni származású férfi a
teheráni kormány támogatásával meg akarta gyilkolni Szaúd-Arábia
washingtoni nagykövetét (ezt az irániak tagadják és az USA
szándékos feszültségkeltésének tartják). Idén márciusban
pedig a síita többségű, de szunnita vezetésű Bahreinben (ebből
a szempontból a nagyon erősen szunnita, sőt vahabita Szaúd-Arábia
és az erősen síita Irán ütközőterülete) a helyi hatóságok
szaúd-arábiai katonai segítséggel verték le a reformokat
követelő tüntetéseket.48
Lásd
Tehran: blast at military base kills 17, The Telegraph 2011. november
12.
(www.telegraph.co.uk/news/worldnews/middleeast/iran/8886172/Tehran-blast-at-military-base-kills-17.html);
Richard SPENCER:Iran missile development commander killed in
explosion, The Telegraph 2011. november 13.
(www.telegraph.co.uk/news/worldnews/middleeast/iran/8887322/Iran-missile-development-commander-killed-in-explosion.html).
A
hazarák mongol vonásokkal rendelkező síita népcsoport. A
hagyományok szerint Dzsingisz kán katonáinak leszármazottai. A
genetikai kutatások mindenesetre megerősítették, hogy a
mongolokkal közös vonásaik vannak. Nyelvük a perzsa egyik
dialektusa.38
ABLAKA:
I. m.39
Szaúd-Arábia
lefejezési csúcsévet zárt, Népszabadság 2006. január 1.
(http://nol.hu/cikk/389270).40
1974-ben
a sikeres indiai nukleáris tesztrobbantás után a pakisztáni
miniszterelnök bejelentette, hogy országa kifejleszti az ún.
iszlám bombát. Külön sajátosság, hogy a pakisztáni atom- és
rakétaprogram fejlődése az 1960-as évektől egyre szorosabb kínai
és észak-koreai kapcsolatoknak volt köszönhető.41
India
jelentősége, hogy ő jelenti a hivatalosan is elismert atomhatalmak
második hullámának nyitányát. Pakisztán 1960-as évek végén
kezdte meg a nukleáris fegyverek kifejlesztését, eufemisztikusan a
Békés Nukleáris Robbanóanyag fedőnév alatt, mely szerint civil
mérnöki feladatokra szánt nukleáris robbanóeszközön dolgoznak.
India 1974-ben föld alatti robbantást hajtott végre, a később
Mosolygó Buddha névre keresztelt kísérleti eszköz
felrobbantásával. Az országnak jelenleg körülbelül 80 nukleáris
fegyvere van.42
A
CIA már 1969-ben úgy vélte, hogy Izrael katonai célú
atomprogramot folytat. Az izraeli atomfegyverkészítésről végül
1986-ban Mordechai Vanunu, a Nadzsef-sivatagi atombázis egyik
korábbi dolgozója adott hírt, ezzel végleg bebizonyosodott a
gyanú. Szerinte 100-200 nukleáris fegyverhez elég hasadóanyagot
gyártottak le a távozásáig. Vanunut az izraeli titkosszolgálat
elfogta Olaszországban, és hazájában börtönre ítélték
hazaárulás és kémkedés vádjával.43
Lásd
például Elszigetelve: miért hagyták magára a Hamászt az arab
államok?, Hírszerző 2009. január 11
(http://hirszerzo.hu/hirek/2009/1/11/93511_elszigetelve_miert_hagytak_magara_a_hamaszt).44
Emberi
jogi helyzetkép: fiatalok kivégzésétől a mérsékelt sikerekig,
Kitekintő.hu 2007. április 20.
(http://kitekinto.hu/global/2007/04/20/emberi_jogi_helyzetkep_fiatalok_kivegzesetol_a_mersekelt_sikerekig).45
Nem
állnak rendelkezésre pontos adatok, így a becslések meglehetősen
szóródnak, de a kurdok a térségben körülbelül 20-25 millióan
vannak, ebből Törökországban körülbelül 15 millió él,
Iránban hozzávetőleg 4,7 millió, Irakban kb. 4 millió, Szíriában
1,2 millió.46
Amikor
a szovjetek megszállták Iránt, kivonulásuk előtt egy kurd
bábállamot hoztak létre, amely csak rövid ideig létezett
(1946-ban), mert a szovjet támogatás megszűntével az irániak
rövid úton visszafoglalták. Ez a kurd Mahabad Köztársaság volt.
A kurd kérdésről bővebben lásd LAKATOS Artúr: A kurd
kérdésről-Erdélyből, Korunk 2003. november
(www.korunk.org/oldal.php?ev=2003&honap=11&cikk=446).47
Ennek
ellenére Iránnak különösen Szaúd-Arábiával alaposan
megromlott a viszonya a közelmúltban. Idén ősszel amerikai
forrásokból kiszivárgott, hogy két iráni származású férfi a
teheráni kormány támogatásával meg akarta gyilkolni Szaúd-Arábia
washingtoni nagykövetét (ezt az irániak tagadják és az USA
szándékos feszültségkeltésének tartják). Idén márciusban
pedig a síita többségű, de szunnita vezetésű Bahreinben (ebből
a szempontból a nagyon erősen szunnita, sőt vahabita Szaúd-Arábia
és az erősen síita Irán ütközőterülete) a helyi hatóságok
szaúd-arábiai katonai segítséggel verték le a reformokat
követelő tüntetéseket.48
Lásd
Tehran: blast at military base kills 17, The Telegraph 2011. november
12.
(www.telegraph.co.uk/news/worldnews/middleeast/iran/8886172/Tehran-blast-at-military-base-kills-17.html);
Richard SPENCER:Iran missile development commander killed in
explosion, The Telegraph 2011. november 13.
(www.telegraph.co.uk/news/worldnews/middleeast/iran/8887322/Iran-missile-development-commander-killed-in-explosion.html).Száz perc alatt érne Sanghajból San Franciscóba az új
tengeralattjáró
2014. augusztus 26. Sikeradó/MTI
Száz perc alatt
érhetne Sanghajból San Franciscóba egy új tengeralattjáró,
melyet kínai tudósok szuperkavitációs (légbuborékos)
technológiával fejlesztenek.
A kínai Harbin Műszaki Intézet egy laboratóriumának kutatócsoportja olyan új technológiát fejlesztett, amellyel a tengeralattjáró szélsőségesen nagy sebességgel száguldhat. Li Fengcsen professzor szerint a gyorsasághoz szükséges, komplikált "légbuborékot" is meg tudják teremteni az új technológiával - számolt be róla South China Morning Post.
A víznek nagyobb az ellenállása, mint a levegőnek, ezért a hagyományos tengeralattjáró lassabb, mint a repülő. A hidegháború idején azonban a szovjet hadsereg kidolgozta a szuperkavitációnak nevezett technológiát, mellyel a torpedót légbuborékba burkolják, hogy a vízellenállás problémáját kiküszöböljék.
A szovjet Skval szuperkavitációs torpedó elérte a 370 kilométeres óránkénti sebességet is, ami gyorsabb, mint bármely hagyományos társa. Az új technológiával elméletben a víz alatti hangsebességet, vagyis óránként körülbelül 5800 kilométert is elérhetnek, így az Atlanti-óceánt egy óránál rövidebb idő alatt, Csendes-óceánt mintegy száz perc alatt szelhetnék át a Kaliforniai Műszaki Intézet 2001-es adatai szerint.
Az új tengeralattjárónak két nagy problémával kell megküzdenie: hatalmas, majdnem száz kilométeres óránkénti sebességgel kell a víz alatt "kilőni", hogy létrehozza és fenntartsa a légbuborékot. A másik gond az, hogy rendkívül nehéz hagyományos eszközökkel kormányozni a hajót, mert a buborékon belül helyezkedik el, így nincs közvetlen kapcsolata a vízzel.
Eddig csak ember nélküli járműveken sikerült alkalmazni az eljárást. Li szerint azonban kutatócsoportja mindkét problémát képes áthidalni új innovatív eszközökkel. Szuperkavitációs tengeralattjárójuk felszínét folyamatosan folyékony hártya vonná be. Noha ezt a hártyát a víz lemossa, míg rajta van, kisebb sebesség mellett jelentősen csökkenti az ellenállást. Amint a tengeralattjáró eléri a 75 kilométeres óránkénti sebességet, átlépne a légbuborékos fázisba. A jármű felszínét borító folyékony hártya az irányítást is segíthetné, mert a hajó különböző részein eltérő mértékű súrlódást lehetne vele elérni - magyarázta Li.
Erős víz alatti rakétamotorra is szükség lesz, hogy a jármű hatósugara nagyobb legyen. A hajdani szovjet szuperkavitációs torpedókat csak 11-15 kilométeren belül tudták használni.
Li az új technológia további hasznosítási módjaival kapcsolatban arról beszélt, hogy azt a későbbiekben a katonai célokon kívül a víz alatti polgári szállításban lehetne alkalmazni. Emellett a sportban is lehet szerepe: a technológiát felhasználó úszódressz kifejlesztésével olyan erőfeszítés nélküli lehet az úszás, mintha az ember repülne - fejtette ki a professzor.
http://www.scmp.com/news/china/article/1580226/shanghai-san-francisco-100-minutes-chinese-supersonic-submarine
A kínai Harbin Műszaki Intézet egy laboratóriumának kutatócsoportja olyan új technológiát fejlesztett, amellyel a tengeralattjáró szélsőségesen nagy sebességgel száguldhat. Li Fengcsen professzor szerint a gyorsasághoz szükséges, komplikált "légbuborékot" is meg tudják teremteni az új technológiával - számolt be róla South China Morning Post.
A víznek nagyobb az ellenállása, mint a levegőnek, ezért a hagyományos tengeralattjáró lassabb, mint a repülő. A hidegháború idején azonban a szovjet hadsereg kidolgozta a szuperkavitációnak nevezett technológiát, mellyel a torpedót légbuborékba burkolják, hogy a vízellenállás problémáját kiküszöböljék.
A szovjet Skval szuperkavitációs torpedó elérte a 370 kilométeres óránkénti sebességet is, ami gyorsabb, mint bármely hagyományos társa. Az új technológiával elméletben a víz alatti hangsebességet, vagyis óránként körülbelül 5800 kilométert is elérhetnek, így az Atlanti-óceánt egy óránál rövidebb idő alatt, Csendes-óceánt mintegy száz perc alatt szelhetnék át a Kaliforniai Műszaki Intézet 2001-es adatai szerint.
Az új tengeralattjárónak két nagy problémával kell megküzdenie: hatalmas, majdnem száz kilométeres óránkénti sebességgel kell a víz alatt "kilőni", hogy létrehozza és fenntartsa a légbuborékot. A másik gond az, hogy rendkívül nehéz hagyományos eszközökkel kormányozni a hajót, mert a buborékon belül helyezkedik el, így nincs közvetlen kapcsolata a vízzel.
Eddig csak ember nélküli járműveken sikerült alkalmazni az eljárást. Li szerint azonban kutatócsoportja mindkét problémát képes áthidalni új innovatív eszközökkel. Szuperkavitációs tengeralattjárójuk felszínét folyamatosan folyékony hártya vonná be. Noha ezt a hártyát a víz lemossa, míg rajta van, kisebb sebesség mellett jelentősen csökkenti az ellenállást. Amint a tengeralattjáró eléri a 75 kilométeres óránkénti sebességet, átlépne a légbuborékos fázisba. A jármű felszínét borító folyékony hártya az irányítást is segíthetné, mert a hajó különböző részein eltérő mértékű súrlódást lehetne vele elérni - magyarázta Li.
Erős víz alatti rakétamotorra is szükség lesz, hogy a jármű hatósugara nagyobb legyen. A hajdani szovjet szuperkavitációs torpedókat csak 11-15 kilométeren belül tudták használni.
Li az új technológia további hasznosítási módjaival kapcsolatban arról beszélt, hogy azt a későbbiekben a katonai célokon kívül a víz alatti polgári szállításban lehetne alkalmazni. Emellett a sportban is lehet szerepe: a technológiát felhasználó úszódressz kifejlesztésével olyan erőfeszítés nélküli lehet az úszás, mintha az ember repülne - fejtette ki a professzor.
http://www.scmp.com/news/china/article/1580226/shanghai-san-francisco-100-minutes-chinese-supersonic-submarine
Égi szemek a hidegháborúban
A történet szereplői több mint egy évtizedig dolgoztak a furcsa, dobozszerű, ablaktalan, titkokat rejtő épületben a New Yorktól nem messze, Connecticutban lévő Danbury repülőtere mellett. Fehér, egész testüket betakaró egybeszabott védőruhát viseltek, és tökéletesen tisztán, mindenfajta szennyeződéstől mentesen léphettek csak be szűkebb munkaterületükre. Mások számára érthetetlen, sajátos kódnyelvet beszéltek. Kevesen tudták csak, hogy valójában ki az "ügyfél", akivel dohányfüsttel teli, faborítású szobában tárgyaltak, ahol lehallgatástól védett telefonok sorakoztak. Ha utaztak, időnként hamis neveket használtak.
Az egykori Perkin-Elmer Corp. munkatársai többnyire golfról, politikáról, betegségekről és unokákról társalognak, de ma már egykori munkájukról is szót ejthetnek.
A Hexagon (Hatszög) - vagy kódnevén: Big Bird (Nagy Madár) - a hidegháború időszakának legsikeresebb amerikai kémműholdprogramja volt. Működése során 1971 és 1986 között 20 műholdat bocsátottak fel; mindegyiken 100 kilométernyi film volt, amelyre a fedélzeti kamerák keringés közben panorámafelvételeket készítettek a Szovjetunió, Kína és más potenciális ellenségek hatalmas területeiről. Az elkészült filmeket a műhold zárt tartályokban lőtte vissza a Földre, és azok ejtőernyővel ereszkedtek a Csendes-óceánra, ahol az amerikai légierő C-130-as gépei összeszedték őket.
A visszatérő modul
"Al Gayhart vagyok, és kémműholdak építésével kerestem a kenyeremet" - közölte például a 64 éves nyugdíjas mérnök a helyi bár megdöbbent pincérével, mihelyt a titkosítást feloldották.
Azóta is, ha alkalma nyílik rá, büszkén alkalmazza a sokakat elképesztő bemutatkozást. "A munka izgalmas volt, nagyon sokat követelt, és életem legnagyobb élményévé vált" - idézi fel. Ő egyenesen az egyetemről került a Perkin-Elmer vállalathoz, és a "Hexagon-testvériség" egyik legfiatalabb tagja volt.
A mindig intenzív munka még feszítettebbé vált, valahányszor közeledett egy-egy műhold felbocsátásának az ideje, vagy ha az "ügyfél" - eleinte a Központi Hírszerző Hivatal (CIA), később pedig a légierő - megbeszélésre Danburybe érkezett. Legalább egyszer George Bush elnök is járt ott, akkor még CIA-igazgatói minőségben.
Bár a programban más cégek is részt vettek - az Eastman Kodak gyártotta a fotózásnál használt filmeket, a Lockheed magukat a műholdakat -, az összes kamera és optikai rendszer a Perkin-Elmernél készült, amely akkoriban a legnagyobb munkáltató volt Danburyben.
"Sokszor megtörtént, hogy sötétben érkeztünk és sötétben hagytuk abba a munkát" - meséli a 70 éves Paul Bickmeier nyugdíjas mérnök.
Még élénken emlékszik az első, a Hexagonban tartott eligazításra, amely az után történt, hogy a Perkin-Elmer 1966-ban megkapta a szigorúan titkos megrendelést. A szobában jelenlévő még vagy harminc kollégáján körbenézve akkor felvetődött benne, "hogy az ördögbe fog ez megvalósulni?".
A filmtekercs
szerelés közben, a képen megfigyelhetőek a korábbi titkosítást
jelző feliratok
Ahhoz, hogy megtörténjen,
szükség volt az Egyesült Államok északkeleti részén élő
mérnökök körében végzett kiterjedt toborzásra. Az érintettek
számára szürreális élményt jelentett a munkához jutás, mivel
a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) a jelöltek családtagjait,
szomszédait és korábbi munkáltatóit is kikérdezte, az illetőt
pedig a legalaposabban, élete minden kis részletéről kifaggatták,
beleértve a szerencsejátékkal és a szexuális élettel
kapcsolatos szokásait is."Biztosak akartak lenni abban, hogy nincs mivel zsarolni bennünket" - magyarázza Marra.
A programban való részvételt lehetővé tevő engedélyre néha egy évet is várni kellett. Az alkalmazott ez idő alatt kisebb feladatokat kapott, és egyikük sem tudta, hogy tulajdonképpen milyen munkára is szerződtették.
A 76 éves Joseph Prusak hat hónapig várakozott. Amikor végre tudomást szerzett a Hexagonról, a korábban polgári célú űrprogramokban részt vevő mérnök azt kérdezte magától, vajon nem élete legnagyobb hibáját követte-e el, amikor leszerződött a Perkin-Elmerhez. Őrültségnek tartotta a tervet, amelynek középpontjában egy 18 méter hosszú, 13 600 kilogramm súlyú műhold állt, és olyan kamerák szerepeltek benne, amelyekben másodpercenként 5 méteres sebességgel pereg a film.
Sok évvel később, számos sikeres felbocsátás után megmutatták neki, hogy mire képes a Hexagon: láthatta a Fairfield elővárosban lévő saját házát.
"Ez fényévekkel a Google Earth előtt volt. És tisztán láttuk a hátsó udvaromon lévő medencét" - említi meg Prusak.
A
Hexagon előtt is léteztek kémműholdak, a Corona és a Gambit.
Egyik sem rendelkezett azonban akkora felbontással és nem tudott
olyan sokat, mint a Hexagon, amely közeli felvételeket készített
szovjet rakétákról, tengeralattjáró-dokkokról,
légitámaszpontokról, de még egész zászlóaljakról, vagy
hadgyakorlatokról is.
Az
amerikai Országos Felderítő Hivatal (National Reconnaissance
Office) közlése szerint egy Hexagon által készített kép 680
kilométer széles területet ölelt fel. Az első Hexagonok
átlagosan 124 napot töltöttek az űrben, de a technika
fejlődésével ez az időtartam megduplázódott.
"A
hidegháború csúcsán hihetetlenül nagy volt a műszaki
felderítési képességünk. Tudnunk kellett, hogy mit csinálnak és
hol, de különösen azt, hogy készülnek-e Nyugat-Európa
lerohanására. A Hexagon rendkívül nagy biztonságot adott, neki
volt köszönhető, hogy az amerikai döntéshozóknak nem kellett
sötétben tapogatózniuk" - hangsúlyozza Dwayne Day
űrkutatás-történész.
Egyéb
sikerei mellett a Hexagon kulcsfontosságú információkat
szolgáltatott az 1970-es években az Egyesült Államok és a
Szovjetunió között a hadászati fegyverek korlátozásáról
lezajlott tárgyalásokhoz (SALT).
A
titok megőrzése kezdettől fogva komoly gondot okozott, nem
utolsósorban azért, mert egy komoly szerződést elnyert (a
szerződés értékét máig sem hozták nyilvánosságra) viszonylag
kis vállalat intenzív tevékenysége a szintén nem nagy Danburyben
nyilvánvalóvá tette, hogy a cégnél valami komoly dolog zajlik.
Az üzemen belül lehetetlen volt elrejteni a hatalmas, szabályozható
légnyomású és hőmérsékletű kamrát, amelyben szélsőséges,
az űrbélit utánzó körülmények között tesztelték a
kamerákat. Volt egy "rázó-görgető" szoba is, amelyben
a műhold felbocsátása közben fellépő körülményeket
szimulálták.
"A
kérdés az, hogyan rejtsünk el egy elefántot" - írta
akkoriban az Országos Felderítő Hivatal egyik munkatársa, és
végül úgy döntött, hogy a kérdésre egy másik kérdés a
legjobb válasz: "Miféle elefántot?" A Perkin-Elmer
alkalmazottait utasították arra, hogy ne reagáljanak a média
semmilyen kérdésére, és soha ne erősítsenek meg semmit, a
legkisebb részletet se a munkájukkal kapcsolatban.
A
műholdak felbocsátását, amely a kaliforniai Vandenberg
Légitámaszpontról történt, azonban nem lehetett eltitkolni, és
repüléssel foglalkozó magazinok számos utalást tettek a Nagy
Madárra. A 60 perc című televíziós hírmagazin 1975-ben arról
beszélt, hogy létezik egy, a többség számára ismeretlen világ,
ahol amerikai és szovjet felderítők, de más államok hírszerzői
is "égi szemekkel" figyelik egymás országait, de senki
se hajlandó megerősíteni a programok létezését és nyíltan
beszélni róluk.
A
Perkin-Elmer alkalmazottai becsületbeli ügynek tartották, hogy
betartsák titoktartási fogadalmukat. Még a hivatalos kiküldetésen
lévő férjeiket utolérni nem tudó és hollétükről gyakran mit
sem sejtő feleségek is elfogadták, hogy ez a munka titkos, és nem
kérdezősködtek.
"A
II. világháborús nemzedékhez tartoztunk. Mindannyian ismertük a
mondást: fecsegő száj hajókat süllyeszt el" - emlékezik
vissza Linda Bronico, akivel férje, Al, mindössze annyit közölt
annak idején, hogy ellenőrző konzolokat és kábeleket készít.
A
Perkin-Elmer kiváló munkahelynek számított, ahol jók voltak a
fizetések és a juttatások. "Szerettük. Ez volt az életünk"
- fogalmaz Marra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése