Mögé látsz már az eseményeknek?

Mögé látsz már az eseményeknek?

Az ötödik hadoszlopon túl!

A vörös birodalom titkai

A sztálintalanítások korszaka

A szovjet kommunista párt XXII. Kongresszusának fénypontja Hruscsov meglepően vad kirohanása volt Sztálin ellen, s ennek következtében 1961. októberétől megkezdődött a „sztálintalanítás”. Az eseményt a világsajtó rendkívüli eseménynek tálalta s azonnal a „békés együttélés” nagy lehetőségeit tárgyalta. Kábult agyak arról álmodoztak, hogy most egy csapásra minden megváltozik, és a Vörös Medve kezes bárányként vonul majd be a politika rózsaszínű reflektorokkal kivilágított arénájába.

Azóta kiderült, hogy a sztálintalanítás nem a szovjet politika békülékenységét jelentette, hanem ellenkezőleg: a kommunista ütőképesség fokozását, amit Hruscsovnak sikerült is megvalósítania belső politikai helyzetének megerősítésével és a külföld elkábításával.

A sztálintalanítás kérdésében mindig felmerült Béria, a szovjet titkosrendőrség egykori vezetőjének neve, akinek állítólag 1953. december 17-én történt kivégzését Hruscsov azzal módosította, hogy tulajdonképpen bírósági tárgyalás és kivégzés nem is történt, azt csak megjátszották, mert Bériát hónapokkal korábban, 1953. márciusában, dulakodás során, Hruscsov közreműködésével, titkos ülésen eltávolították.

Vajon mi késztette Hruscsovot és elvtársait arra, hogy Bériát rövid úton eltegyék láb alól? Pusztán hatalmi versengés a másik hűséges kommunistával vagy… volt-e erre más ok is?

A mai napig nem derült ki, hogy 1953. március 5-én valóban az igazi Sztálint mérgezték-e meg. S ha a tömeggyilkos nem természetes halállal múlt ki, akkor vajon ki ölte meg a Sátáni Birodalom egykori korlátlan hatalmú zsarnokát?

Sztálinnal a hatalmukat féltő szovjet nagyságokat – Vorosilov, Lazar Kaganovics, ennek orvosnő húga Rosa, Molotov, Bulganyin – végeztek. Mivel Sztálin előzőleg már úgyis többször szenvedett szélhűdést, a borospoharába becsempészett méreg igen gyorsan végzett vele.

Sztálin gyermekei

Sztálin első felesége Ekaterina Svanidze volt. Ebből a házasságból egy fiú, Jasha-Jákobszületett, aki nagyszüleinél nőtt fel, és apjával életében alig találkozott. A második Nadya Alliluyeva volt, akitől egy fiú, Vasili és egy lány, Szvetlana született. Jákob, mint vasúti munkás Szibériában dolgozott, a háború alatt katona volt, majd egy gyors német előretörés során hadifogságba esett.

Érthető okokból a német hadvezetőség nagyon megörült a hadifogolynak és azonnal külön jelentést adott ki az elfogatásáról.

További jelentés Sztálin elsőszülött fia Jákob sorsát illetőleg azonban hosszabb ideig nem jelent meg a német lapokban annak ellenére, hogy propaganda szempontból nagy jelentőségű lett volna. A friss hírek mellőzésének az volt az oka, hogy Jákob nem volt hajlandó az apja ellen vallani.

Jákob kemény magatartása elragadta a kihallgató tiszteket is, mert tisztelték benne a csökönyösséget. Egy idő után Jákob és az egyik német tiszt között barátság fejlődött ki, aki igyekezett foglya életét elviselhetőbbé tenni, ugyanakkor mások erőszakkal próbálkoztak adatokat szerezni tőle.

Jákob mélységesen szerette elhalt anyját, Ekaterina Svanidzet, akinek fényképét mindig magánál hordozta. A barátság ellenére a német hírszerző kötelességének érezte, hogy Jákobot mégis adatok közlésére bírja. Felfedezte, hogy Jákob nemcsak anyja, de apja második felesége iránt is érzett ragaszkodást. Ez arra késztette a tisztet, hogy feltárja a fiú előtt az apja viselkedését Jákob anyjával és második feleségével, és általában a nőkkel szemben.

Amikor Jákob megtudta, hogy anyja valójában apja hatalmi vágyának lett az áldozata, a második feleséget pedig dühében gyilkolta meg, az egyébként csendes férfiben olthatatlan gyűlölet lángolt fel apja iránt, s maga jelentkezett a német tisztnél, hogy hajlandó mindent elmondani apjáról.

Néhány hónappal a közlések leadása után egy hadifogoly orosz tiszt elmondta, hogy őt tulajdonképpen azért küldték ki, hogy Jákob közelébe kerüljön és megölje. Erre azonban nem hajlandó, mert ő csak katona, de nem orgyilkos. A hadifogoly elmondta, hogy Sztálin napokig tombolt a fia vallomásainak nyilvánosságra hozatala miatt s megesküdött, hogy kivégezteti.

A háborúban, 1944-ben új fordulat állt be és a német hírszerzőtiszt Jákobot egyik éjjel megszöktette a táborból, hogy apja gyilkos terveitől megmentse, majd elterjesztette a hírt, hogy’Jákob öngyilkos lett’.

A német tiszt Jákobot először egy munkaszázadhoz osztotta be, majd pár nap múlva egy francia hadifogolytáborba, amelyet az amerikaiak szabadítottak fel. Jákob a franciákkal együtt Franciaországba került és ott eltűnt, legalábbis egy időre.

Sztálin, az összeomlás után egész sereg ügynököt küldött Németországba a fia felkutatására. Két évig keresték, de még magas vérdíj sem hozott eredményt. Végül Sztálin, aki nem hitte el fia öngyilkosságát, Bériát bízta meg a nyomozással.

Az amerikaiaknak feltűnt a szovjet titkosrendőrök serege és figyelni kezdték a Béria-ügynökök különös franciaországi tevékenykedéseit, akik azután hirtelen Svájcban folytatták a nyomozást.

Az amerikai hírszerzők rövid idő alatt megállapították, hogy a szovjet ügynökök akkor tűntek el Franciaországból, amikor kiderült, hogy az egyik francia személyi adatai nem egyeznek a hadifogolytábor feljegyzéseivel, mert a táborból elbocsátott francia egyén még meg sem született! A szovjet ügynököknek sikerült megtudniuk, hogy az illető elvonultan hosszabb ideig élt egy francia városkában, de onnan hirtelen eltűnt, feltehetően Svájcba menekült. Az ügynökök kezére került egy fénykép az állítólagos franciáról, amin a szovjetek felismerték Jákobot. Ugyanezt pár héttel később az amerikaiak is megállapították és azonnal a szovjet ügynökök nyomába vetették magukat. Két országon keresztül folyt a hajsza, elől a szovjet, mögöttük pedig az amerikai hírszerzők.

(Az AFP francia hírügynökség 1999. január 18-án interjúban szólaltatta meg Jákob ma is élő 63 éves unokáját, Jevgeny Sztálint, aki megértéssel könyvelte el azt, hogy nagyapja annak idején nem volt hajlandó a nácik fogságában lévő Jákobot elcserélni az orosz fogságban lévő Friedrich Paulus német tiszttel, hiszen – Jevgeny szerint – Sztálin ’nem is tehetett mást, nagy áldozat volt ez a népéért és a hazájáért. Jákobot a nácik végezték ki.’)

Gyilkosság a kolostorban

1952 végén és 1953 elején amerikai, angol és más lapok is beszámoltak arról, hogy az egyik Athos vidéki (Görögország) kolostor aljában szokatlan esemény zajlott le, amilyenre eddig még nem volt példa az ottani szerzetesek életében.

Egy fiatal szerzetes egyik reggel élelemért jött le a magaslaton lévő kolostor szerzetesei számára élelmiszer beszerzéssel megbízott vendéglőbe. A vendéglő előtt találkozott egy idősebb szerzetessel, aki feltehetően újoncként akart bejutni a kolostorba. Amikor a fiatal szerzetes meglátta, azonnal pisztolyt rántott és közvetlen közelről agyonlőtte az idősebbet, majd öngyilkosságot követett el.

A két holttestet azonnal felvitték a kolostorba és a vezető minden felvilágosítást megtagadott a két áldozatról. Hogy ki volt a két szerzetes és mi történt tulajdonképpen, arról az egyik görög lap beszámolója így ír:

„A szovjet ügynökök elől Olaszországból is sikerült megszöknie Jákobnak, aki Franciaországban felismerte az egyik szovjet megbízottat és rájött, hogy követik. Átjutott Görögországba, ahol jelentkezett felvételre az orosz görögkeleti egyház egyik kolostorába. Itt egyelőre biztonságban érezte magát.”

 

Pár hét múlva a kolostor főnöke Jákobot beosztotta azok közé, akik a hegy alján lévő nyomorúságos vendéglőből felhozzák az élelmiszert. Jákob lement és követte a kocsmárost a raktárba, hogy átvegye az élelmiszereket. Itt hirtelen több szovjet ügynök fogta körül, akik a nevén szólították. Jákob látta, hogy elveszett és menekülni akart, azonban az ügynökök lefogták. Lekötözték s akkor belépett a raktárba Béria helyettese és elmondta, hogy Sztálin is tud már a fia hollétéről, de hajlandó elfelejteni „bűneit”, ha számára lehetővé teszi, hogy őt is felvegyék a kolostorba, természetesen úgy, hogy még a szerzetes főnöknek sem szabad tudnia, ki lesz az új jövevény.

Jákob csapdát sejtett, de Béria helyettese elmondta, hogy Sztálin betegeskedik, fáradt és pihenni akar, élete végét nyugodtan akarja eltölteni. Másfelől állandó félelemben él, hogy a Kremlben egy csoport, amelynek tagjai a párt vezetőségéből kerülnek ki, el akarják tenni láb alól. Jákob megígérte, hogy elintézi apja felvételét. Erre elbocsátották és értesítették Sztálint, hogy bevonulhat a kolostorba. Béria emberei rövid úton eltüntették a kocsma régi tulajdonosát és a személyzetet, majd az épületet az MVD embereivel, Béria megbízható ügynökeivel valóságos várrá alakították át.

Sztálin megérkezett a megadott időre. A helyét Moszkvában pedig hasonmása vette át Béria tudtával. Jákob azonban csak látszólag, cselből felejtette el apja iránti gyűlöletét, valójában meg akarta bosszulni az apja magatartását szeretett anyjával szemben.

Amikor Jákob élelmiszer beszerzés címen leérkezett a kocsmához és Sztálin mosolyogva közeledett felé, akkor előrántotta revolverét és végzett apjával. Majd önmagával. Mire az amerikaiak egynapos késéssel megérkeztek, már üresen találták a kocsmát, mert az MVD emberei még az éjszaka leple alatt visszamentek Moszkvába. n Eddig a lap jelentése.

Más folyóiratok is beszámoltak az Athos hegyi szerzetes-köztársaságban lejátszódott különös „paptragédiáról”. A beszámolónak az a része, hogy ott egy fiatal pap agyonlőtte az idősebb társát, s mivel annak még nem volt teljesen kifejlődött szakálla, feltétlenül egy felvétel előtt álló újonc volt, szintén nem légből-kapott valami.

Béria hatalmi vágya

Az amerikaiak egy Franciaországban évek óta titkos fogságban tartott Béria-ügynököt szöktettek meg, s rajta keresztül vették fel a kapcsolatot Bériával, akit értesítettek, hogy tudnak arról, hol halt meg Sztálin, s hogy a hasonmása uralkodik Moszkvában. Azt is közölték vele, hogy az USA-nak adatokat kell szolgáltatnia, vagy ellenségeivel a Kremlben közlik a titkokat, ami a halálát jelenti. Béria nem sokat habozott, nem is volt más lehetősége, mint engedelmeskedni, és jelezte, hogy hajlandó együttműködni az USA hírszerzőivel.

Hogy aztán Bériát valamelyik embere árulta-e el, vagy az USA-ból tájékoztatták-e Hruscsovot és csoportját, még kiderítésre szorul. Tény azonban, hogy Hruscsovék megtudták az igazságot és a Kremlben élő „Sztálin” titkait. Más hírek szerint, ügyes államcsíny után Béria maga akarta átvenni a hatalmat. Ennek az első feltétele lett volna az ál-Sztálin halála. Tehát fennáll annak a lehetősége, hogy maga Béria mérgeztette meg Sztálin helyettesét, illetve mását. Ezt a tervét úgy akarta végrehajtani, hogy először Sztálin addigi orvosait perbefogta és lecsukatta. Sztálin köré pedig saját orvos-ügynökeit ültette be. (Politikailag helyes történelemkönyvek úgy magyarázzák, hogy „az antiszemita Sztálin, a zsidógyűlölete miatt végeztette ki az orvosokat.” – szerk.)

Ezek a Béria-orvosok mérgezték meg Sztálint, helyesebben a hasonmását, aki azonban a várakozás ellenére nem halt meg azonnal, úgyhogy „gyógykezeléssel” segítették át a másvilágra.

Hruscsov és társai tudták, hogy rövidesen rájuk is sor kerül. Béria óriási őrséget vont össze maga körül és letartóztatni, elfogni semmiféle módon nem volt lehetséges. Hruscsovék tanácskozások ürügyén elcsalták Bériát, majd az arcába vágták, hogy ismerik titkát. Amikor Béria az önvédelmére a revolveréhez kapott, rárohantak és az ajtóban várakozó tisztek segítségével végeztek vele.

Van olyan feltevés is, hogy az ál-Sztálint nem is Béria mérgeztette meg, mivel még nem volt kész a hatalom átvételére, hanem Hruscsovék előzték meg. Béria aztán azért vette magát körül őrséggel, mert úgy érezte, hogy rájöttek titkára és félt attól, ami be is következett. Béria likvidálása után Sztálin (?) akkori kezelő orvosait Hruscsovék letartóztatták és azok nyomtalanul eltűntek. Ugyanakkor kiengedték a Béria által letartóztatott orvosokat, valamennyit rehabilitálták. Érdekes módon azonban a rehabilitált orvosok nem sokkal később szintén eltűntek a porondról….!

A híreknek tehát ilyen vonatkozásban is van tárgyi alapjuk, ha nem is tökéletes bizonyítékként, de jogosan elfogadható. Hogy Béria valóban kapcsolatba került-e az amerikai hírszerzőkkel, azt Henry J. Taylor a washingtoni Daily News 1961. novemberében beismerte. Taylor szerint Béria maga jelentkezett együttműködésre az amerikaiaknál, de erre nem kerülhetett sor, mert Hruscsovék Bériát váratlanul eltették láb alól! Taylor abban az időben nagykövetként működött, tagja volt az Amerikai Biztonsági Tanácsnak és kijelentéseit teljes értékűnek kell elfogadnunk. Taylor kijelentését Amerikában senki sem cáfolta meg.

Tény, hogy Hruscsov Sztálin emlékének nem kegyelmezett, és még a holttestét sem tűrte meg Lenin mellett, tehát a személycsere elfogadható.

Az is közismert, hogy Hruscsov egymás után likvidálhatta Béria egykori bizalmasait, közvetlen munkatörzsét. Elhihető tehát, hogy Hruscsov ezzel akarta eltávolítani az útjából mindazokat, akik Bériával együtt a hatalom átvételét tervezték. Sztálin trónfosztásának semmiképpen sem lehet egyedüli oka, hogy Hruscsov más politikát kíván folytatni, mint Sztálin, mert ezt Sztálin „száműzetése”, Lenin mellől való eltávolítása nélkül is nyugodtan megtehette volna.

Az a kérdés, hogy valójában Béria, vagy Hruscsovék adtak-e utasítást az ál-Sztálin felszámolására, teljesen bizonyosan nem dönthető el. Az ál-Sztálin mindkét csoport útjában állott. Béria, Sztálin idejében nem juthatott volna hatalomra, tehát egyszer intézkedni kellett, vagyis ő is adhatott parancsot a likvidálásra.

Az a tény azonban, hogy Béria láthatóan még nem volt kész a hatalomátvétel előkészítésével, inkább arra mutat, hogy a mérgezés Hruscsovék parancsára történt, mert ezzel Béria terveinek vágtak elébe, a felvonulásban lévő Béria-erőket megzavarták, lehetetlenné tették a hatalomátvétel teljes kidolgozását.

Az azóta eltelt események azonban azt is igazolják, hogy Hruscsovnak nem volt szándékában megváltoztatni Sztálin politikáját. Hruscsov egyenesen folytatta Sztálin vonalát, közben a gyűlölt Béria, az MVD vezetőségének felszámolásával s néhány könnyítéssel, politikai foglyok, de minden esetben – és ez a döntő – csakis megrögzött kommunisták kiengedésével, maga iránt szimpátiát is tudott szerezni.

Hruscsov kettős célt ért el a sztálintalanítással: (1) félrevezette a Nyugat ütődött álmodozóit, és amíg azok csodára vártak,  (2) sikerült a belső feszültséget enyhítenie és helyzetét belpolitikailag megerősítenie. Ugyanakkor elrámolt az útból egy hullát, ami nem tartozott oda, ahol éppen feküdt!

1953-ban Béria titkosrendőrsége volt a legnagyobb hatalom a Szovjetunióban. Nem amolyan minden hájjal megkent politikus, mint báró Hruscsov, de azt mindenki tudhatta, hogy jól megszervezett államcsíny, amely az MVD-re támaszkodik, nem lenne megakadályozható.

Hruscsovnak gyorsan kellett intézkednie és így a cui prodest? – avagy kinek hasznos alapon szinte teljes bizonyossággal leszögezhetjük, hogy az ál-Sztálin gyors halála elsősorban Hruscsovnak volt előnyös.

Sztálin után új szereposztások

A történet döbbenetes és szinte hihetetlen, de a XX. században ilyen szerepcsere már megtörtént. Ahogy például a Moszkvában meggyilkolt Joszip Broz Tito helyét betöltő hasonmás-Tito, számos leleplezés ellenére a legkevésbé sem zavartatta magát Jugoszlávia miniszterelnöki szerepében. Hogy Sztálinnak nem is egy, hanem több hasonmása – méghozzá alakban és hangban is egyező mása volt —, ma már ismert tény. Fényképek pontos tanulmányozása után a világsajtóban először foglalkoztunk a szerepcsere kérdésével és rájöttünk, hogy például Jaltában a valódi Sztálinon kívül még két Sztálin is szerepelt.

A hihetetlen hasonlatosságon kívül ahhoz, hogy ezt a jelenlévők nem vették észre, hozzájárulhatott az is, hogy Jaltában folyt a szesz és a tanácskozás résztvevői majdnem állandóan ittas állapotban botladoztak. Az tehát, hogy Sztálint valaki már hosszabb időn át is helyettesítette, midenképpen lehetséges. Hogy helyettesítésről van szó, bizonyíthatja az a körülmény, hogy 1952. szeptembertől Sztálin állítólagos és hivatalos haláláig – 1953. március 5-ig – a generalisszimusz alig jelent meg nyilvánosság előtt.

1952. november 6-án a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 35. évfordulóján este rendezett ünnepségen Perhuvin beszélt, Sztálin (?) csak a részére fenntartott páholy mélyén jelent meg. Senkivel nem beszélt, nem is szólalt fel, hanem az ünnepség végén gyorsan távozott. Másnap a Vörös téren rendezett katonai díszszemlén újra csak a Lenin-mauzóleum tetején mutatkozott, az ünnepi beszédet Tyimosenko marsall tartotta. A díszszemle után Sztálin újra feltűnően gyorsan távozott. Mindkét alkalommal Béria és Kaganovics tartózkodott Sztálin közvetlen közelében. Sztálint ettől kezdve a Béria-hű csoport tagjain kívül közvetlen közelről senki sem látta.           Jean Boyer könyve nyomán

v

Fantasztikus történet, ugye? De beható vizsgálatok után kiderül, hogy nagyon is lehetséges. Hogy mennyi és mi igaz belőle, talán csak akkor lesz megtudható, ha a történetben az elmondottak szerint jelentős szerepet játszó amerikai hírszerzés is hajlandó egyszer nyilatkozni.

Elgondolkodtató! Részeg és beteg politikusok, ál-Sztálinok intézték a közép-kelet-európai népek sorsát! Szörnyű álarcos bál volt az egész... 

 

A megdicsőült hóhér

 

(Hazánkért, 2004. július)

 

Néhány napja Vlagyimir Putyin nemcsak újabb utcákat neveztetett elJurij Andropovról, a KGB egykori véreskezű főnökéről, az ’56-os magyar szabadságharc leverésének kitervelőjéről, hanem 3 méteres szobrot is állíttatott, sőt az elhárítóképző iskola ösztöndíját is az SZKP egykori főtitkáráról neveztette el.

Putyinnak nem ez az első jelképes cselekedete, amellyel az Andropov-mítoszt formálgatja. Öt éve, akkor még mint Andropov utóda a KGB főnöki székében, arra kérte meg R. Medvegyev történészt, hogy a KGB tisztjei számára tartson előadást az egykori budapesti nagykövetről, példát mutatva a mostani fiatal nemzedéknek. Nem sokkal elnökké választását követően egyik első lépése volt, hogy egy 1991-ben levert emléktáblát visszahelyezzen a KGB jogutódjának központi épületére. [...]

Magyarországon sem ismeretlen Andropov neve, hiszen az ’56-os szabadságharc idején ő volt a Szovjetunió magyarországi nagykövete. Maléter Pált és több, a felkelők oldalára állt katonatisztet éppen Andropov csalt Tökölre 1956. november 3-án azzal az ürüggyel, hogy a szovjet csapatok kivonásáról tárgyaljanak velük.

Amint azonban a magyar katonai delegáció betette a lábát a tárgyalóterembe, elfogták őket. Ezzel gyakorlatilag lefejezték a magyar hadvezetést, majd a szovjetek és Andropov közbenjárására 1958. június 16-án Nagy Imrével együtt kivégezték Malétert. Kopácsi Sándort, Budapest akkori rendőrfőkapitányát szintén kétszínű és alattomos módon fogatta el. [A vadállat néha felfalja a saját kölykeit. - tj]

[..] 1998-ban Igor Minutk jelentette meg „Az Andropov-mítosz” című könyvét, amelyben levéltári források alapján igyekezett bizonyítani, hogy Andropov nem volt olyan ártatlan és jószívű ember, mint akinek követői beállították.

Andropov ugyanis számos ellenzékit deportáltatott (köztük Szolzsenyicint is) vagy éppen elmegyógyintézetbe záratott. Főtitkárként, 1982-ben gazdasági programja egyáltalán nem volt, a külpolitikában pedig a keményvonalas Amerika-ellenességet képviselte.

 A KGB-től az SZKP-ig

Andropov 1914-ben született, [J. Kiselev szerint anyja állítólag a Jevgeniya Favstein nevet viselte - tj]. 1930-ban már a Komszomol tagja, 1939-ben egyik első titkára. 1951-ben Moszkvában ügyködik Sztálin körül, annak halála után 1953. márciusában Budapestre „száműzik”. 1957-ben tér vissza a Szovjetunióba, 1962-ben az SZKP Központi Bizottságának a tagja, majd 1967-től egészen 1982-ig a KGB főnöke. 1982-ben, akárcsak Putyin, a KGB vezetői posztjáról kerül a főtitkári posztra. 1984. februárjában meghalt.  

Pócza Kálmán írása

Internet - National Geographic

(A képek tőlünk!)

 

Megjegyzés

Amikor valamilyen rendszer megbukik, a vezetőit felakasztják, kivégzik, lefejezik. Erre számtalan eset van a történelemben. A francia forradalomban kivégezték az uralkodókat, az orosz cári családot hidegvérrel lemészárolták. 1946-ban “egész Európában nem volt annyi háborús bűnös, mint Magyarországon”, - mondta elégedetten Nagy Ferenc miniszterelnök a háború után -- ezért 650-et a halálba küldtek.

“A kommunizmus, mint rendszer és ideológia megbukott,” hírdették fennhangon a világnak 14 évvel ezelőtt, amit a közvélemény nagy része el is fogadott. De miféle “bukás” az, amikor volt vezetők megdicsőülnek, gyilkos titkosrendőrségeket újjászerveznek, és gyakorlatilag minden marad a régi? Állítottak egyetlen kommunistát is a Nürnbergi Bíróság elé, mert szolgálta azt a rendszert, amely elpusztított több mint 100 millió embert?

Idefigyelsz, Wiesenthal? +++

Dr. Sulyok

Szobrot kapott a népügyész elvtárs?

(A szobor talpazatán olvasható:) “Állíttatta Pápa város önkormányzata. Dr. Kövér László Pápa díszpolgára, dr. Kovács Zoltán Pápa város polgármestere, dr. Áldozó Tamás alpolgármester, dr. Péntek Árpád önkormányzati képviselő. 2002. március 28.” v

 

Tisztelt Főszerkesztő!

Tavaly nyáron, Magyarországon töltöttem egy hónapot. Legnagyobb meglepetésemre Sulyok Dezső szobrát vettem észre Pápa legforgalmasabb részén. Elgondolkodtató, ha Sulyok Dezső szobrot kap 2002-ben, akkor milyen rendszerváltás történt. Semmilyen! /P.G. USA/

*

Egészséges világnézetű társadalomban olyan közéleti egyéneknek szokás emelni, akikre tisztelettel és szeretettel gondolunk. 

Közeledik az idő, amikor Magyarországon Péter Gábor, Gerő Ernő, sőt Rákosi Mátyás és a többi véreskezű rablógyilkos is szobrot kap majd! És miért ne, hiszen hazánkban semmi nem változott, csupán “a kígyó vedlette le s bőrét, hogy megmaradjon!” /Pozsgai/

- És ahogy Grósz Károly mondta: „a mentét átgombolták!”

*

Ki volt Sulyok D. és miért olyan fontos az utókort naponta emlékeztetni a szobrával, akárcsak 1945 után terek és utcák emlékeztettek például Leninre, Sztálinra, Molotovra, Bajcsy-Zsilinszkyre…? Sulyok Dezső, magyarországi ügyvéd és politikus volt, a két háború között a Horthy-parlament képviselője. A magyar történelem sötét oldalaira azzal írta be a nevét, hogy valótlan adatokkal támadást indított Szálasi Ferenc ellen. Sulyok vádjait és hamis állításait az Összetartás című hetilap szerkesztője, Fiala Ferenc minden tételében megcáfolta.

A legközelebbi választásokon Sulyok komoly kudarcot szenvedett és nem került be az utolsó magyar képviselőházba. Az oroszok bejövetele után egy ideig Pápa városának volt a polgármestere, majd az óriási jövedelmet jelentő Pénzintézeti Központ elnöke lett. Egyidőben, mint népbírósági ügyész is működött, és az ország általános megdöbbenésére elvállalta az Imrédy-per népügyészi tisztét, tehát segédkezet nyújtott Imrédy Béla kivégzéséhez.

Rákosiék szalámitaktikája elől, 1948-ban, Sulyok Nyugatra szökött, ahol több könyvet adott ki. Könyveiről Macartney angol történész elítélően nyilatkozott, amennyiben adatai egyáltalán nem fedik a valóságot és állításai teljesen komolytalanok.

Politikai működése elején Szálasi Ferencet sem anyagi, sem erkölcsi vonatkozásban nem tudták kikezdeni. Sulyok népügyész elvtárs, az Imrédy-per politikai ügyésze, már 1938-ban “okmányokat” tett le a Ház asztalára és azokkal akarta bizonyítani, hogy ‘mivel Szálasi Ferencben egyetlen csepp magyar vér nincs, nem áll jogában résztvenni a magyar politikai életben’.

 

 [A mai politikailag helyes törvények szerint ez ugyancsak a fajgyűlölet és megkülönböztetés határát súrolná -- kivéve, amikor Szálasi Ferencről van szó! Ennek ellenére a könyvét újra kiadták otthon s még szoborral is megtisztelték a gyászmagyar emlékét!-tj]

 

Amikor Imrédy Béla miniszterelnök lett és a tőle megszokott következetességgel hajtotta végre a monopol nagytőke elleni programját, akkor Imrédyről is bizonyítani akarták, hogy ‘az első magyar zsidótörvény megalkotója - maga is zsidó származású.’

A baloldali nagytőkével szoros kapcsolatban álló uralkodó osztályok hamar észrevették a Szálasi Ferenc személyében rejlő veszedelmet. Pedig abban az időben még csak egy jelentéktelen kis pártocska -- a Nemzet Akaratának Pártja -- vezetője volt, és szűkebb hívei főként munkásokból és parasztokból álltak. De észrevették ennek az embernek végtelen következetességét, és egyedül a magyar népbe vetett hitét.

A népidemokráciások, mint prédára gyülekező dögkeselyűk, egész csapatokat mozgósítottak családi, pénzügyi és magánügyei felderítése érdekében. De semmi kompromittáló adatot nem találtak. Nekiestek tehát az ősök sírjainak: kiforgatták a régi temetőket, az erzsébetvárosi levéltárakat, hátha ott akad valami felhasználható adat. Ha kellett, hamisítottak!

A magyar parlamentben Sulyok Dezső felmutatta Szálasi Ferenc nagyapjának örmény nyelven írott keresztlevelét, mint nagy ütőkártyát. De később kiderült minden. Sulyok parlamenti leleplezéséből bírósági tárgyalás lett, mert Sulyok bíróság elé állította az Összetartás akkor szerkesztőjét, Fiala Ferencet, aki a népügyészt több cikkben okirat-hamisítással vádolta. A perfelmentéssel végződött, amennyiben sikerült bebizonyítani Sulyok D. állításaival szemben a következőket:

 

A Szálasi ellen egyesült kormány- és baloldali pártok megbízottja leutazott Erzsébetvárosba a Szálasi-család származási helyére és az ottani örmény egyház anyakönyvei között megtalálta Szálasi Ferenc nagyapjának -- a szintén Szálasi Ferencnek -- magyar nyelven írt születési anyakönyvi kivonatát. Beható megfontolások után megkérte a jóhiszemű plébánost, hogyfordítsa le a keresztlevelet örmény nyelvre, amelyre örökségi tárgyalásból kifolyólag van szükség. A plébános ezt meg is tette és átadta a baloldallal szövetségre lépett magyar reakció kiküldöttjének.

Az örmény nyelvtanban a nevek végére “jan” végződést tesznek, s így lett a néhai Szálasi Ferencből “Szalosjan Ferenc”, aki 1848-ban, alig 18 éves korában, jelentkezett az erdélyi Honvéd Toborzó Bizottmánynál, végigharcolta az egész szabadságharcot, és megsebesült. A világosi fegyverletétel után egész ezredét besorozták az osztrák hadseregbe és áthelyezték Bécsbe. Fiai azután valamennyien visszatértek Magyarországra és a család régi hagyományainak megfelelően katonák lettek.

A tárgyaláson Sulyok elvesztette a pert, amelyről azonban sem a baloldali, sem a kormánypárti sajtó egyetlen sort sem írt. Ez volt az a magasabb és fejlettebb sajtótechnika, amelynek segítségével embereket lehetett megrágalmazni, családok becsületét sárbarántani anélkül, hogy ezért bármikor is felelniük kellett volna.

[forrás: Fiala-Marschalkó - Vádló Bitófák]

 

A Sulyok-féle kommunista sajtótechnikát, -- ki tudja milyen egyéni vagy politikai célokért, fontos adatokat mellőzve -- egyes tollforgatók még ma is előszeretettel alkalmazzák. A sárbarántogatás a Sulyok könyvéből szóról-szóra kimásolt hazugságokkal fűszerezve könnyű dolog, főleg, ha a cikk végén a szerző nevét csak betűk jelzik, mert nem meri vállalni, amiket leírt!

Ilyen sárbarántogatással, sőt plágiummal (!) találkoztunk az egyik magyar nyelven szerkesztett kanadai kiadvány júniusi számában, ami a “szovjet-ügynök” (sic!) Fiala Ferencről szól. Ez az állítás, a torontói Kanadai Magyarság 2004. június 10-i számában persze nem az R.L. nevű szerzőé, mert szószerint Sulyok Dezső, A Magyar Tragédia című könyvének a 194. oldaláról másolta ki, ahol a népügyész elvtárs szintén elhagyta a forrás megjelölését.

• Sulyok ezt írja:

“(...) Szálasi-Szalosján Ferenc hungarista pártjába két Moszkvában kiképzett főkommunista került: Fiala Ferenc, aki propagandafőnök lett és Kassai-Schallmayer Ferenc, aki a szervezés irányítását vette át. (..)”

Sulyok, aki hamis adatokkal és “örmény származásával” próbálta lejáratni Szálasit, elvesztette a pert, amit Fialának soha nem bocsátott meg. Amikor Sulyok a könyvét 1954-ben az Egyesült Államokban megírta, azt remélte, hogy Fiala soha többé nem kerülhet ki Rákosiék börtönéből és nem tud védekezni a vádak ellen.

A szerző, R.L. írásának a célja egyértelmű: Bajcsy-Zsilinszky Endre “a hazáját szerető és azért életét feláldozó politikus” szerecsenmosdatása, és Fiala Ferenc nemzeti szellemű író sárbarángatása.

“Nagyméltóságú Molotov Úrnak! “

Így kezdődött a Bajcsy-Zsilinkszky Endre által aláírt levél, amit “a hazáját szerető” Zsilinszky,Malinovszki szovjet marsallhoz és Molotov szovjet külügyminiszterhez intézett.

(A levél megtalálható Fiala Ferenc: Zavaros Évek c. könyvében. -TJ)

• Fiala Ferenc ezt írja a nagy tervről:

“Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János vezérőrnagy, Nagy Jenő őrnagy és Tarcsay Vilmos századossal együtt katonai programot dolgozott ki. A magyar honvédség részéről a kommunista Párthoz való összeköttetést Pálffy Österreicher (a katonai ÁVÓ volt parancsnokát Rákosiék végezték ki!) vállalta, aki biztosította Zsilinszkyéket, hogy tízezer katonát bocsát rendelkezésükre -- ha arra sor kerül.

Az előbb említett katonai terv kiviteléhez szükséges muníciót Makkay Miklós a fűzfői Nitrogén-gyár vezérigazgatója adta volna. A terv szerint ennek a tízezer embernek kellett volna biztosítani a korridort, amelyen át a Budapestet védelmező magyar és német csapatok  között a szovjet hadsereg benyomul a főváros szívébe és átkaroló mozdulattal a védőcsapatokat támadta volna meg. Az akciót részleteiben is megbeszélték Malinovszki szovjet marsall Budapesten tartózkodó ágenseivel. 1944. november 19-én Bajcsy-Zsilinszky Endre aláírásával levelet küldtek Malinovszkihoz és Molotovhoz.”

 [Fiala Ferenc: Zavaros Évek, 152. oldal. Új Hídfő Baráti Köre, USA 1987]

*

Mutasd meg, kiről mit írsz és megmondom, ki vagy!

Kedves Olvasóm! Ha ez nem hazaárulás, akkor a szónak új értelmezést kell adni! Mindenkinek, a saját ízlése és meggyőződése szerint jogában áll bárkit valamiért -- politikai vagy egyéni okból -- szeretni, tisztelni, annak politikai nézeteit magáévá tenni. De az senkinek sem állhat jogában, hogy valótlanságokat írjon és hazaárulókat dicsőítsen a magyarság egyik “nemzetinek” vélt kiadványában! Mindenkinek jogában áll bárkiről magánvéleményt írni, ami neki lehet “igazság,” de nem a történelem ítélőszéke előtt!

Csak a Kanadai Magyarság szerkesztősége tudja, hogy forrás megjelölése nélkül, a Sulyok könyvéből ‘kiemelt rész ellenére’, miért kapta az R.L. cikke “Csak az igazat...” címet!? Kinek az igaza? Sulyoknak, R.L.-nek vagy a nevezett kanadai kiadványnak?...

Elég volt már a sok hazugságból! Tegyünk mindenkit -- a rossz vagy jó cselekedetei alapján -- méltó helyére a történelemben. Hogy ki volt a hazaáruló? A vörös horda felszabadítása után Magyarországon Bajcsy-Zsilinszky Endréről utcákat és tereket neveztek el és az ifjúság példaképévé állították, mint a nemzet nagy mártírját! Fiala Ferencről pedig még az igazságot sem írják meg azok, akikről úgy gondoltuk, hogy az igazságot szolgálják...

*

Érdekes, hogy a rendszer-átmentési cirkusz óta világszerte nagy divat lett a nácik és a kommunisták egykalapba való ültetése. Pontosan nem tudni, hogy kik kezdték el a hóbortot, mindenesetre szükséges kellék volt a ‘mente átgombolásához’ és a Potemkin-világ megvalósításához.

Már a nyolcvanas években elkezdték híresztelni a történelmi tényt, hogy “Hitler és Sztálin szövetségre lépett.” Ez nem is hazugság, csak az illetékes történelemhamisítók azt még ma is kihagyják, hogy Roosevelt bankárai Sztálinnak 11 milliárd US dollár (Lend Lease) mentőöv-csekket küldtek, hogy megmentsék a bolsevizmust. A Nyugat, a postarabló-gyilkos Sztálinnak kiszolgáltatta európaiak millióit és nem Hitlerrel, hanem Sztálinnal nyerte meg a háborút! De ez már olyan lényegtelen, ugye?

Csak azt magyarázná meg nekünk valaki, hogy ha a nyilasok és kommunisták ugyanazon anya melléből szívták a tejecskét, akkor miért nem a nyilasok készítették elő a szovjet hordának az utat úgy, mint Bajcsy-Zsilinszky és hazaáruló elvtársai? Vagy akkor Zsilinszky is nyilas lett volna?

Vajon mit rejteget ez a szándékos népbutítás és óriási történelemhamisítás?   Tóth Judit

 

Vitéz Endre László

A cél érdekében, magyar háborús bűnösökre volt szükség!

 

A Szálasi-miniszterperek után került sor vitéz Endre László és vitéz Baky László népbírósági tárgyalására. Az ítélet nem is lehetett más, mint halál.

Az amerikai OSS könyvirásza természetszerűleg a legkönnyebben kiválasztható áldozatot, vitéz Endre Lászlót igyekszik leginkább meggyalázni és lealacsonyítani.

Heinrich Himmler deportáltatói azt követelték a magyar kormánytól, hogy magyar részről is legyen valaki felelős a magyarországi zsidóság németországi munkára szállításának rendjéért. Az SS-programjában benne volt, hogy a „piszkos munkát” lehetőleg magyarokra kell bízni és a „brutális magyarok” árnyékában üzletelni a Jewish World Congress illetékeseivel. 

Horthy Miklós kormányzónak, akkori kényszerhelyzetében valakit találnia kellett erre a feladatra. Valakinek vállalnia kellett ezt a munkát. A kormányzó egyik leghívebb emberét, vitéz Endre László gödöllői főszolgabírót, majd Pest-vármegye népszerű alispánját a régi, kemény antibolsevista harcost, az első világháború sok-sok kitüntetésétől ékes katonáját hívta meg erre a nagyon nehéz feladatra. Jobb lett volna, ha valaki mást választ ki, szürke jelentéktelen hivatalnokot vagy még inkább valami kétes jellemet és nem a magyar gentlemantípusnak ezt a kemény alakját kompromittálja bele a németek elszállítási akciójába.

Aki ismeri az akkori idők valóságos helyzetét tudnia kell, hogy a kormányzó egyes esetekben úgy nevezett ki miniszterelnököket vagy magasabb rangú hivatalnokokat, hogy egyszerűen rájuk parancsolt. Olykor titkostanácsosi, olykor katonai esküjükre hivatkozással egyszerűen megparancsolta nekik, hogy ezt vagy azt a pozíciót vállalják. Itt nem volt ellentmondás! Így parancsolt rá Horthy Sztójay Dömére, Endrére és másokra is.

A magyar nemzet, a megszállott ország kényszerhelyzetében és a kormányzó kifejezett parancsára vitéz Endre László vállalta a feladatot, noha egyáltalán nem mondható, hogy a németek izzó barátja vagy éppen “náci” lett volna.

Ki sejthette akkor, hogy mire készülnek a németek? Hiszen a Harmadik Birodalom történetének legsötétebb és legkétesebb figurája, Hitler Adolf Juden-kommisszárja, a Budapestre küldött Eichmann Adolf, aki kitűnően beszélt héberül, jiddisül, és aki a héber iratok szenvedélyes műgyűjtője, a Majestic Szállodába tanácskozásra hívta meg a Zsidó Tanács vezetőségét.

 

És most idézünk:

“A kitűzött órában Himler Márton három fejvadásza érkezett meg. Az első egy alacsony, kövér mosolygós zsidó volt, mögötte fiatal zsidó-kinézésű civil “jóestét grófnő” szavakkal köszönt, majd azt mondta:

- Ne féljen, én nem vagyok zsidó. Mi régi ismerősök vagyunk a Gellért-szállóbeli Garden Partiról. Nem emlékezik rám? Bochkor Károly vagyok.

- Nem emlékezem - felelte vitéz Endréné.

Közben újabb három amerikai érkezett: egy zsidó őrnagy, egy nemzsidó hadnagy és egy magyarországi újságíró, aki az USA-ban kommunista újságnál dolgozott. Bochkor vitéz Endre Lászlóra pillantva csak ennyit mondott az utóbbiaknak:

- Ő az!

- Önt letartóztatom! - mondta a zsidó őrnagy Endre Lászlónak, majd fegyver és méreg után érdeklődött. Kérdezősködött Baky László után is.

Bochkor nyíltan megmondta, hogy kézrekerítője ötezer dollár jutalmat kap. Itt volt tehát az amerikai OSS fejvadászainak nagy üzlete. Bochkor szerint egyes magyar fejekért 5000 dollárt, másokért 400, de mindenesetre a személyi értékek, jegygyűrűk, pecsétgyűrűk, órák, ékszerek könyörtelen elrablása.

“A zsidó őrnagy - folytatja a napló - melegen érdeklődött az Endre Lászlónál látott szőnyegek után is. Ezután jeepre rakták Endre László könyveit. Mikor felesége szerzői jog címén egy példányt követelt azokból, őt is letartóztatással fenyegették. A könyv, amelyet Endre László írt, ezt a címet viselte: ,A zsidókról.’ Abból egyetlen példányt még megtaláltak a szoba sarkában. A zsidó őrnagy azonban “emlékül” magával vitte vitéz Endre László értékes díszkardját és a megtalált arany és ezüst családi emlékeket is.”

 

Másnap Endre Lászlóné felkereste Bochkort, aki kijelentette, hogy Endre László nemzetközi bíróság elé fog kerülni s ez esetben angol, amerikai vagy francia ügyvédet fogadhat.

Bochkor személyére jellemző, hogy vitéz Jaross Andort úgy adta Himlerék kezére, hogy meghívta teára és letartóztatta. Hasonlóan járt el Antal István propagandaügyi, majd igazságügy-miniszterrel szemben is.

1945. július 19-én vitéz Endre Lászlóné ismét felkereste Bochkort, aki azt mondta neki, hogy nem ér rá hosszasan beszélni vele, mert vár reá Friedmann, akinek apja 1919-ben Magyarországon, Kun Béla diktatúrája alatt vezető személyiség volt. Távozásra szólította fel Endre Lászlónét, mert “végzetes lehetne, ha Friedmann itt találná.”

Ez a Friedmann László, a budapesti kommunista kormány követe volt Salzburgban. Vele - illetve alárendeltségében dolgozott Gellért Andor “hazatelepítési kormánybiztos”, aki pályája kezdetén a berlini Donau-Europa munkatársa volt és nagyon is kétséges szerepet vitt Vajta Ferenccel együtt. Gellért Andor később a müncheni Free Europe magyar osztályának vezetője lett.

A levágott magyar fejekért gálánsan fizetett az OSS, majd szellemi jogutódja: a Free Europe. ...

 

A dráma azután már a budapesti ÁVH börtönében folytatódik, ahol halálra ítélve vitéz Endre László külföldön maradt családjának az utolsó üzenetet írja:

“Mindhármunkra kimondták a halálos ítéletet azért, mert nem gátoltuk meg a németek által követelt és a kormányzó által elrendelt zsidó-deportációt, amelynek végső céljáról, a zsidóknak Németországban való sorsáról - ezt még a Népbíróság sem tudta ránk bizonyítani - halvány sejtelmünk sem volt.

A per tartalmi részével nem sokat törődtem. Mindazt, ami igaz volt s rám nézve terhelő, nyíltan bevallottam, még azt is, ami bizonytalan volt. Azt tagadtam csak, ami becstelenség, embertelenség lett volna, ha elkövetem, de soha sem követtem el. Két hamis tanú, három érdekelt tanú lett volna hivatott ennek valószínűsítésére. Még így sem sikerült.

Újságokban, röpiratokban is jelentek meg gyalázkodó, hazug cikkek, hogy gyáva, alkoholista, meghunyászkodó, máshol hogy erőszakos, vagy prepotens vagyok. Néhányról kerülő úton értesültem s helyreigazítást követeltem, az ügyészt halottgyalázásért feljelentettem, de mindez sziszifuszi küzdelem innen a fogságból, bentről, ügyvéd nélkül, újságolvasási tilalom mellett, minden külső kapcsolat nélkül. Igazán csodálom, hogy nem hiszi mindenki el az aljasságokat.

 

De hol egy rendőr, hol egy fogházőr vígasztal és biztat, hogy minden jó lesz, velem éreznek, nem kell csüggednünk, hol pedig kívülről érkeznek hírek váratlan, új fegyvertársakról, volt zsidó és angolbarátokról, baloldaliakról, akik most mind azt látják s bizonyítják, hogy mégis nekünk volt igazunk.

Amit pedig a kisemberek hűségéről, kitartásáról, bátorságáról most tapasztaltam, az igazán csodálatra méltó. 

Tartozom az elveknek azzal is, hogy kegyelmet nem kértem ezektől az ellenségektől. A fellebbezés jogával is csak azért éltem, hogy a hamis tényállást, amennyire lehet, korrigáljuk. Jellemző, hogy az általam bejelentett 50 tanú közül egyetlent sem hallgattak ki.

A múltkori tárgyaláson az egyik zsidó népbíró kezében vastag füzetet láttam, címlapján az én nevemmel és képemmel, amelyen zöld ruhában, nyilas karszalaggal tartok beszédet egy asztal mellett. Nem vezet bosszú, hogy e szemétirodalom szerzőit megtoroljam, de azt szeretném, hogy ha évek múlva akadna valaki, aki a család becsülete érdekében a közreadott gyalázatosságokat megcáfolja.”

 

Vitéz Endre László, a kormányzó és a magyar nép iránti hűségében, megrendítően tragikus szerepet vállalt.Azonban fölötte, majd csak akkor lehet “ítélni”, ha a katyni gyilkosok, a szovjet katorgák, az amerikai és angol koncentrációs lágerek, a szudétanémetek, a kelet-poroszországi asszonyok, gyermekek gyilkosai, a szovjet katorgák, németek deportáltatói, Tito marsall partizánjai, a potsdami deportáltatók, a légiháborúk tömeggyilkosai is odaülnek egy új Nürnbergben, a vádlottak padjára vagy követik vitéz Endre Lászlót a kötelességteljesítésnek, a megparancsolt hivatásnak azon az útján, amely végül is a kommunista akasztófára vitt. +++

 

[Hídfő Könyvtár, 1960 London]

 

Elsikkasztott történelmi lecke

http://www.nol.hu/cikk/329174/ (kivonatosan)

 

[..] “1945-46-ban Horthy Miklós hazahozatala és a nép ítélőszéke elé állítása lett volna logikus, erre viszont máig tisztázatlan okok miatt nem került sor” - vetette fel a kormányzó felelősségét még a kilencvenes évek közepén, egy Bécsi Konferencián Karsai László, aki szerint az altengernagy bűnsegédi bűnrészes volt több százezer magyar zsidó kifosztásában és meggyilkolásában. Ugyanakkor a budapesti zsidóság részben neki köszönheti megmaradását.

Az elmúlt években többek között Sipos Péter történész kutatásai alapján derült fény arra, hogy Sztálin személyesen beszélte le Rákosi Mátyást Horthy felelősségre vonásáról. A diktátor ugyanis értékelte a kormányzó háborúból való kiugrási kísérletét, valamint megindult István fia szerencsétlen halálán és Miklós nácik által való elrablásán.

Horthy Miklós népbíróság előtti felelősségre vonása elmaradásának más okai is voltak. Egyrészről a kormányzó továbbra is nagy népszerűségnek örvendett itthon, másrészt egyre gyakrabban kihagyó memóriája akadályozta volna az eljárást. […?]

A népbírák Horthy Miklós felett nem, viszont a nevével fémjelzett, mintegy huszonöt éves történelmi korszak felett megpróbáltak ítéletet mondani.

 A holokausztkutató szerint a népbírák érvelésükben megpróbálták az ellenforradalmi korszak nem kevésbé történelmietlen vádjait - miszerint Trianont a zsidó-bolsevista-liberális forradalmakért, büntetésül kaptuk - visszájára fordítani.”

Kuntsár Csaba

 

Beszéljenek a tények!

A brit külügyminisztérium 1943. október 13-14-i jegyzékeiből

[Notes of the British Foreign Office of Brit levéltári okmány (iktatási szám F. O.371/34498./C12035)

Helyzet Magyarországon: a zsidók álláspontja

Hivatalos beszélgetés alkalmával Namier professzor a Zsidó Képviselettől (Agency) azon félelmének adott kifejezést, hogy Magyarországot megszállnák a németek, ha a magyar kormány túl korán hagyná cserbe Németországot, ami a 800 000 zsidó megsemmisítését eredményezné, akik jelenleg viszonylagos biztonságban vannak. Randall úr azt mondta, hogy ezt már előterjesztették, mint okot, amiért Magyarország ne álljon át a szövetségesek oldalára. Namier professzor azt remélte, hogy a magyar kormány nem mozdul addig, amíg bizonyos nem lesz, hogy a németek már nem tudnak visszavágni.

(Kézírás) - E kérdést megkülönböztetett figyelemmel kísérjük, és nem követeljük a magyaroktól, hogy nyíltan álljanak ki a németek ellen, amely német megszállást eredményezne. Úgy véljük, hogy e kockázat jelenleg kicsi.

Namier professzor a Zsidó Képviselettől (Agency) tegnap közölte velem, hogy az ő emberei nagyon aggódnak, ha netán a magyar kormány idő előtt cserbenhagyná Németországot, ami Magyarország megszállását eredményezné, és veszélyeztetné az ott élő 800 000 zsidót, akik jelenleg viszonylagos biztonságban vannak.

A zsidók itt - mondta ő - úgy vélik, hogy Németország nem engedi meg a magyarok háborúból való kilépését mindaddig, amíg a német hadsereg azt meg tudja akadályozni, sőt nyomban megszállná Magyarországot, amely a legnagyobb számú, Európában még meglévő zsidóság megsemmisítését eredményezné.

Azt mondtam, hogy e lehetőség már elő lett terjesztve (lásd a “Tablet” legutóbbi számának egyik cikkét) mint ok, amiért Magyarország ne kezdeményezzen korai átállást a szövetségesek oldalára. Namier professzor azt mondta, hogy az egyetlen remény, ahogy a zsidóság látja, ha a magyarok nem mozdulnak, amíg gyakorlatilag biztosítva nem lesz, hogy a németek már nem tudnak visszavágni.  (A. W. S. Randall)

 

N. B. A fenti angol külügyminiszteri jegyzék részben megjelent Juhász Gyula, “Magyar-Brit Titkos Tárgyalások 1943-ban” c. könyvében, Kossuth Kiadó, Bp. 1978. +++

 

Náci-vadászok,

és kétmércés törvények 

 

Közvetlen a második világháború után az amerikai katonai hatóságok kivétel és válogatás nélkül kiszolgáltatták a kommunista államoknak az amerikai zónába menekült katonai és polgári személyeket. Erről a szégyenteljes és minden demokratikus elvet megcsúfoló cselekedetről nem igen írt a világsajtó, mert mint később kiderült, a kiszolgáltatottak nagy része kommunista kivégző osztagok előtt fejezte be az életét. Annakidején így szolgáltatták ki a vörösöknek az amerikai zónába menekült antibolsevista magyar menekülteket is, akiket később a CIC összefogdosott és külön repülőgépen hazaszállított Péter (Auspitz Benő) Gábor karmaiba, amint azt Fiala-Marschalkó a „Vádló Bitófák” című könyvben megírta.

Péter Gábor és Himler Márton  (1945 Budapest)

Hasonló sors érte a németek oldalán harcoló több tízezer főnyi orosz felszabadító hadsereg tagjait is sőt, a nyugati szövetségesek oldalán harcoló lengyel tiszteket és katonákat is. Az amerikai demokrácia sajtója mind a mai napig nem foglalkozott ezzel a háborús bűnnek is beillő cselekedettel.

 

Robert Welch amerikai közíró „The Politician” címmel könyvet írt 1963-ban, amely azóta legalább tucatnyi kiadásban, negyedmillió példányban megjelent. A mű érthetően megdöbbenést keltett az amerikai közéletben, miután az összes példány eltűnt a könyvesboltokból! Az író dokumentumok alapján bátran megírta az igazságot és megállapította, hogy az antibolsevista politikusok és katonák kiszolgáltatása egyenesen Eisenhower, a későbbi kétszer megválasztott USA-elnök parancsára történt. Robert Welch könyvéből az alábbi részleteket közöljük magyar fordításban:

 

„A háború vége felé az orosz hadsereg bevonult Magyarországra. Fosztogattak, gyilkoltak és asszonyokat, leánygyermekeket becstelenítettek meg, amerre csak jártak. Sokezer magyar szállt szembe velük, de amikor már nem tudtak tovább kitartani, visszavonultak, hogy megadják magukat az amerikai csapatoknak. Az oroszok felállítottak a megszállt országokban „ideiglenes” kormányokat, amelyek az amerikaiaktól kikérték a hozzájuk menekült foglyokat.

Nehogy gyengeség vagy mulasztás üssön közbe,  Eisenhower még több erőszakra és kegyetlenkedésre  buzdítja a “Screaming Eagles”  légierő tagjait, 1944. június 5-én,  a D-day előtti napon. Ike, hazafi volt-e vagy háborús bűnös?

A magyar foglyok egyikének felesége Endre Lászlóné volt, akinek kellemetlen előérzete támadt. 1945. augusztus 15-én felkereste Rohrbacher salzburgi püspököt s arra kérte, hogy lépjen közbe és akadályozza meg a foglyok kiadatását a budapesti kormánynak.

A püspök azt felelte, hogy ő már tárgyalt ez ügyben Marc Clarktábornokkal, aki egészen biztos abban, hogy a foglyokat nem fogják átadni a vörösöknek.

Endréné rossz előérzete nem lankadt; nem elégedett meg a püspök optimizmusával, és felkereste egykori diáktársát Alberti Lili grófnőt, aki akkor éppen a szövetséges hatalmaknál dolgozott. Endréné elmondta neki, hogy férje és társai jövőbeli biztonsága tárgyában érdeklődik. Meg is kapta az igazi tájékoztatást, amiről nyilvánvalóan sem a püspök, de még Clark tábornok sem tudott.

A grófnő elmondta, hogy nincs remény, mert minden kommunistaellenes kormány tagját származási helyére visszatoloncolják, ami a magyarokra nézve azt jelentette, hogy a budapesti vörös kormánynak adják ki őket. Amikor Endréné tiltakozott ez ellen, mondván, hogy Clark tábornok nyilatkozata szerint ez nem történhet meg, a grófnő egyszerűen így válaszolt:

-„Magam láttam a parancsot, amit Eisenhower írt alá.”

 

A grófnő jól értesült! Hosszú időn keresztül így zajlott a tömegek kiszolgáltatása, akikre börtön, kényszermunkatábor és biztos halál várt. Sztálin tudatosan felhasználta a háború végén uralkodó zűrzavart és Eisenhower segítségét, hogy mindenkit, aki 1939 óta elmenekült, erőszakkal visszaszállítson a származási helyére.

A szerződés nemcsak férfiakra, de nőkre és gyermekekre is vonatkozott, mintegy figyelmeztetésül azok számára, akik a bolsevizmus elől menekültek. Alkalmazták katonákra és civilekre, alkalmazták azokra, akik német egyenruhában harcoltak a szövetségesek ellen, de még azokra is, akik sok más fronton az amerikaiakkal és más szövetségesekkel együtt küzdöttek a németek ellen. Kettő és ötmillió között van a kérdéses áldozatok száma. Eisenhower gondoskodott arról, hogy minden személyt, akit meg lehetett találni, visszaadjanak. Eisenhower hírhedt rendelete nemcsak a nemzetközi törvényeket és az emberiesség törvényeit taposta sárba, hanem saját országának a törvényeit is.

Welch beszámolójában hosszasan tárgyalja a fehéroroszok szörnyű sorsát, akik a háború végén német egyenruhában Orosz Felszabadító Hadsereg (ROA) név alatt a kommunisták ellen harcoltak. Ezen alakulatok egyike volt Bunichenko tábornok első divíziója is. 1945. május 10-én a vörös seregek nyomása következtében Nyugat felé hátrált és Bunichenko megadta magát, 25 ezer főnyi seregét az USA harmadik hadseregének. Ekkor az alakulatot erőszakkal lefegyverezték s az amerikaiak tankok árnyékában a katonákat arra kényszerítették, hogy a rájuk váró vörös hadsereg markába meneteljenek vissza.

Ugyanekkor Vlassov tábornokot, mint az USA „3rd Army” főhadiszállásának vendégét fogadták. Nem lévén tökéletesen tisztában azzal, mi történik az ő katonáival, aggodalommal telítve levelet írt Eisenhowernek, mint legfelsőbb parancsnoknak és különböző nyugati kormányokhoz, kérve, hogy csapatait ne adják ki a szovjetnek, s hogy engedjék meg neki s vezető tisztjeinek, hogy nemzetközi bíróság elé kerülhessenek. Ebből azonban nem lett semmi.

Május 12-én Vlassovnak és vezérkarának azt mondták, hogy át kell menniük az USA „4th Army” főhadiszállására egy tanácskozásra. A járműcsoport négy tank védelme alatt elindult a tanácskozás színhelye felé. Néhány mérföld után orosz katonák állították meg a menetet, Vlassovot és vezérkarát letartóztatták és elvitték, miközben a „védő” kíséret nyugodtan bámészkodott. Vlassovot azután tiszttársaival együtt felakasztották, legénységét pedig Szibériába hurcolták.

E néptömegek – írja Welch – (katonák, civilek, asszonyok, gyermekek) összeterelése, bajonettekkel marhavagonokba kényszerítése, hogy Oroszországba szállítsák őket – s mindez Eisenhower legfelsőbb parancsnoksága alatt saját katonáink által végrehajtva – oly brutális és szívfacsaró volt, hogy még a Pentagon is „Operation Keelhaul”-nak nevezte a programot. („Keelhaul” a Webster szótár szerint, valakinek a legkegyetlenebb megkínzása. – szerk.)

1945. november 19-én Dwight Eisenhowert visszavitték Washingtonba, mint az US-Army vezérkari főnökét és így hivatalból a „Joint Chief of Staff” tagja lett. Harminc nap múlva, 1945. december 20-án a Joint Chief of Staff hivatalosan bejelentette a döntését:

‘azok a szovjet állampolgárok, akik 1939. szeptember 1-én a Szovjetunió lakosai voltak, tekintet nélkül saját kívánságukra haza telepítendők.’

 

A történelemben kevés olyan bűncselekmény volt, — szögezi le könyvében R. Welch – mint Eisenhower rendelete, amellyel a kommunista-ellenes hazafiakat kiadta Sztálin hóhérainak.

Welch leszögezi, hogy „az amerikai kormány 1933-ban megmentette a szovjet-rendszert a pénzügyi összeomlástól és az elismeréssel tekintélyt, hitelt biztosított számára. Az amerikai kormány 1942-43-ban megmentette a szovjetrendszert Hitler hadseregétől.” [1]

 

George C. Marshall (1880-1959) – Nobel-díjas, a második világháborúban amerikai tábornok, később Eisenhower alatt honvédelmi miniszter, a háború után a Marshall Terv megtervezője – célja nem az volt, hogy megmentse Amerikát, hanem az, hogy elősegítse a kommunista terveket, ami azután leszállítja Amerikát a kommunizmus számára. Közvetlen célja volt, hogy Amerikát belevigye a háborúba s ílymódon megkönnyítse Sztálin helyzetét, aki erős nyomás alatt állt a német seregek részéről.

Ebben az időben a szabadkőműves Roosevelt már teljesen kommunista befolyás alá került. Lachlin Currie, Harry Dexter White, Alger Hiss és hasonlók egyre nagyobb számban nyüzsögtek a Fehér Ház körül. Roosevelt egyáltalán nem restellte kimondani, hogy személyes barátai között is vannak kommunisták. Elnöki haragjával illetett bárkit, aki nem szerette őket legalább annyira, mint ő.

A háború alatt Marshall megfékezte az amerikai csapatokat Prága és Berlin felé, csak azért, hogy időt adjon az oroszoknak a fővárosok elfoglalására. Az amerikai csapatok megállítására szóló parancsokat Eisenhower kihangsúlyozta és Churchill élénk tiltakozása ellenére sajátmaga táviratozta meg Sztálinnak az „Önöké az elsőbbség” engedélyt. Mialatt Eisenhower csapatait Berlin külvárosában várakoztatta, a Vörös Hadsereg katonái – ahogy azt a hordának korábban Ilya Ehrenburg a körlevelében megírta — a legborzasztóbb orgiát vitték végbe. Eisenhower közreműködött a nürnbergi törvénykezésben is: segített meggyőzni az európaiakat arról, hogy milyen borzalmas sors vár azokra a tábornokokra és államférfiakra, akik szembeszálltak az oroszokkal.

Az 1989-es hatalomátmentés után az egykori ÁVH-sokat nem állítottak bíróság elé, a magyar nép ellen elkövetett bűnökért egyet sem ítéltek el. Még a kommunista rabszolgatábor védelmét biztosító szervezetet vezető Péter Gábort sem vonták felelősségre, aki mocskos élete végéig élvezte a zsíros nyugdíjat.

Az egykori ÁVH egyáltalán nem szűnt meg, csak köpönyeget változtatott, a rendszert hűségesen szolgáló pribékeket elhelyezték az állami vállalatok között lehetőleg olyan állásokba, ahol nem végeztek termelőmunkát, hanem személyzeti, munkaügyi, szociálpolitikai, igazgatási osztályokra vagy csak egyszerűen folytatták jól betanult spicli szakmájukat. Ők lettek az adott vállalat belső megfigyelői, ők küldték a hangulatjelentéseket, és a dolgozókról a különböző megfigyeléseket a hivatalos helyekre.

 Míg a STASI (kelet-német titkosrendőrség) aktáit nyilvánosságra hozták, sőt úgy tettek a lengyelek, szlovákok, horvátok is, Magyarországon hivatalosan nyilván tartottak 120 ezer aktát, azaz százhúszezer besúgót, amelyből megsemmisítettek 110 ezret. A megmaradt tízezer aktát hozták nyilvánosságra olyan egyénekről, akiket már ismertek, meghaltak vagy jelentéktelen szerepük volt.

Marad tehát minden a régiben. Igaza lenne Wiesenmayer-nak, aki a Hitlernek azt írta a nemzetről:

“Aki nemzetben gondolkodni nem tud, a saját sorsát sem képes irányítani.”

------------

1. Forrás: Hídfő Könyvtár, 1970. május, London

Szimatoló ‘trójai falovak’

 

A nácivadászok, -- bosszúból vagy a Wiesenthal Központ által felajánlott tízezer Euró fejpénzért, -- egyszerre két magyar ‘háborús bűnöst’ is találtak Ausztráliában: Polgár Lajost és Zentai Károlyt, akiknek kiadatását követelték az illetékes elvtársak. Miért éppen most, hatvan év elmúltával? Eddig nem volt fontos?  Ausztrália eddig soha senkit nem adott ki, de ugye első eset mindig előfordulhat.

Ez év szeptemberében a The Australian című lap, a Budapesti Fővárosi Levéltárban talált 60 éves rendőrségi iratokra hivatkozva közli, hogy ‘a háborús bűnökért 1946-ban kivégzett Gera József, a Nyilaskeresztes Párt magas rangú vezetője személyesen bízta meg Polgár Lajost a párt székháza, -- a mai Andrássy út 60 -- azaz “Hűség Háza” irányításával’.

A marxista Michael Danby ausztrál munkáspárti képviselő felszólította a szövetségi rendőrséget, hogy vizsgálják ki Polgár háború idején elkövetett tetteit.

Közben az ügyek meglehetősen elhalkultak, ki tudja miért, talán tovább szimatolnak?

Az Australian azt is közölte, hogy “Magyarország 1944-es német megszállása után, két nyilas vezető, Baky László és Endre László vezetésével zajlottak a deportálások, illetve, hogy a párt novemberi hatalomátvétele után a nyilasok ezrével lőtték a pesti zsidókat a Dunába.”

Polgár ügyében a Wiesenthal Központ eddig nem talált arra utaló jelet, hogy a férfi is aktív szerepet játszott volna zsidók elleni bűnök elkövetésében.

Zentai Károly állítólag azért lenne ‘háborús bűnös’, mert “egy 18 éves zsidó fiút agyonvert.” [Érdekes, hogy eddig nem volt fontos a zsidó fiú halála, de most 60 év után hirtelen valakinek ez eszébe jutott...]

 

Neves cionista vezér és Izrael első miniszterelnöke Chaim Weizman (1948-52) kijelentette a háború alatt, hogy

„ a németek által megszállott Európában minden zsidó egy-egy trójai ló, akik majd legyőzik a nácikat.” [World Jewish Congress, New York, 1942. 12. 08.]

 

[Azt mondják, hogy a háború alatt zsidókat kínoztak. Kérdezzük: zsidókat kínoztak, azért mert zsidók voltak, vagymert “trójai ló” szerepet játszva szabotáló partizán tevékenykedésük miatt? Háború idején nincs pardon, akkor statáriális eljárás van bárki ellen, aki szabotál, vagy az ellenséget fegyveres illetve valamilyen formában segíti. És partizánok voltak éppen elég nagy számban!

A The Australian cikkek kapcsán Karsai László holocaust-kutató sem késlekedett a véleményével:

“.. nem aggályos, hogy ilyen idős, 80 éven felüli aggastyánokat is utolér az igazságszolgáltatás keze.” [Hetek]

 

Ne legyünk farizeusok, Karsai úr! Hol volt Ön, amikor kommunista ávós aggastyánokat lehetett volna felelősségre vonni 1989 után? Az Önök “igazságszolgáltatása” kétféle mércét használ! 1990 után Magyarországon kommunista népnyúzók, ávósok számonkérését követelte a magyar nép. A válasz minden esetben az volt, hogy ‘ez lehetetlen, mert akkor ugyancsak elszabadulna a zsidógyűlölet.’

 

A cionista Vlagyimir Jabotinszky mondta hónapokkal a XII. Cionista Kongresszus előtt:

„Palesztináért való tevékenységünkben, még az ördöggel is szövetséget kötnék.”

 

“A Harmadik Birodalomban a cionisták hirtelen a zsidók hivatalos gondnokainak és szószólóinak tekintették magukat. A cél közös volt: a nemzetiszocialisták és cionisták törekvései Németország félmillió zsidó kisebbségének Palesztinába való bevándoroltatásán függött. Nem terveztek semmiféle tömeges zsidópusztítást, csak tömeges kivándoroltatást Palesztinába, ahol az államalapításhoz égetően szükség volt a zsidó lakosságra. Az akadály: a németországi zsidók egyszerűen nem akartak távozni.” [Edwin Black, The Transfer Agreement, USA 1984]

 

Az ausztrál szocipárti Danby elvtársnak, Karsai Lászlónak és a többi hivatásos ‘trójai falónak’ -- mielőtt idős magyarokat “háborús bűnösséggel” vádolnak! -- ajánlatos lenne jobban körülnézni a revíziós-történelemben.

Persze naív dolog azt gondolni, hogy a népharag elől -- főleg 1956 őszén! -- Nyugatra menekült ávósok, partizánok és hithű kommunisták viselt dolgaik és véres múltjuk miatt bajba kerülnének! Elvégre ők a fasizmus ellen harcoltak a nyugati szövetségesek mellett, miért is kellene őket bíróság elé állítani? Ezek az “üldözöttek” a Nyugat szemében inkább hősök, mint bűnösök!

Wiesenthal partizán és Gestapó-ügynök volt?

A napokban hirtelen elhunyt Simon Wiesenthal, az önjelölt gyűlölet-propagandista, talán a világon az egyik legtöbb kitüntetést viselő és osztogató személy. A díszdoktorátusi oklevelek, a lovagrendi avatások és egyéb kitüntetések között megemlítendő az amerikai kongresszus aranyérme, amit még annak idején könnyes szemekkel maga a mogyorófarmos volt amerikai elnök Jimmy Carter adott át.

De vannak ellenvélemények is! Az izraeli Jad Vashem holocaust-múzeum igazgatója Wiesenthalt azzal vádolja, hogy „zsidó-pusztítással üzérkedik, és a holocaustot közönségessé teszi.” [Ezt még az izraeli Ha’aretz lap is közölte 1988. decemberében. Hasonlókat ír Norman G. Finkelstein is a The Holocaust Industry c. könyvében!] Az igazgató szerint, “Wiesenthal 11 milliós holocaustról beszél: 6 millió zsidó és 5 millió keresztény. Amikor megkérdezték őt, hogy miért ez a két szám azt válaszolta, hogy ‘a nemzsidók nem figyelnek ránk, ha az ő áldozataikat nem említjük.”

 

A Jad Vashem igazgatója arra is rámutat:

„A zsidó nép sokféle közönséges dolgot művel, de amit a Wiesenthal Központ csinál,az már mindennek a teteje: ilyen kényes kérdések címén, mint a holocaust,

 pénzt gyűjtenek.” [Jerusalem Post]

 

A zsidó származású szocialista párti osztrák kancellár Bruno Kreisky szerint „Wiesenthalt a gyűlölet hajtja.” („vonHass diktiert”) B. Kreisky 1975-ben sajtóértekezlet során kijelentette:

„Wiesenthal maffia-módszereket alkalmaz,” és tagadja, hogy a hírhedt nácivadász,

aki szerinte „annak idején német ügynök is volt, bármiféle erkölcsi tekintély lenne.”

 

Egy dolog bizonyos: Wiesenthal a második világháború alatt a szovjeteknek partizánkodott, s ha elfogadjuk Kreisky kancellár nyilatkozatait, akkor Gestapó-ügynök is volt! Wiesenthalt a háború után a hírhedt amerikai OSS (Office of Strategic Services, a CIA elődje) és a CIC (US-kémszolgálat) alkalmazta. Az amerikai megszállás alatt álló osztrák területen, mint a Jewish Central Committee (Központi Zsidó Bizottság) alelnöke működött.

 

Az osztrák Profil nevű folyóirat közölte Kreisky legidevágóbb megjegyzéseit, amelyekből, íme néhány:

„Wiesenthalt csak titkos okmányok és riportok alapján ismerem, amelyek igen rossz képet festenek róla. Mint federális kancellár ezt mondhatom: Wiesenthalnak a Gestapóval annak idején egészen mások voltak a kapcsolatai, mint például nekem. És ez bizonyítható. A többit majd elmondom a bíróságon… Az én kapcsolatom a Gestapóval vitathatatlan volt: a foglya voltam, vallattak. De az ő viszonya egészen más volt. Nem elég ennyi? Az ilyen embernek nincs joga ahhoz, hogy magát erkölcsi tekintélynek állítsa be a közvélemény előtt. Nekem igen furcsa az, hogy Wiesenthal náci környezetben és befolyás alatt élhetett és dolgozhatott anélkül, hogy bármiféle bántódása lett volna. Világos?”

 

Tisztelt Trójai Falovak! Amikor a főnökük Simon Wiesenthal úr Tarnopolból Amerikába jött, vajon mindent bevallott magáról, amelyekért őt is felelősségre lehetne vonni?

Elévülhetnek-e a háborús bűnök?

 

Ez attól függ, hogy /1/ “a háborús bűnösséggel” gyanúsított melyik oldalon állt a háború alatt! /2/ Az illetékesek igazság-szolgáltatása milyen törvények alapján állapítja meg a háborús bűnösséget. Amit kevesen tudnak; mindez “kétféle mércével” történik! Tömörebben: “Vae Victis! Jaj, a legyőzöttnek!” - akinek soha nem lehet igaza, még akkor sem, ha ön-védelemből cselekedett.

Egy délvidéki magyar asszony nagyon találóan megfogalmazta, hogy nekünk magyaroknak mit jelent: “Sem a bűnösség, sem a fájdalom, amelyet valamely hozzátartozónk elvesztése okoz, nem évülhet el soha. Nem lehet elfeledni azt a sok megaláztatást, amit a magyarok 1944-ben a partizánoktól elszenvedtek. Háborús bűnök voltak ezek, amelyekről azt mondják: nem évülnek el soha. [..] Mi nem akarunk bosszút állni, de elvárjuk a bocsánatkérést. Az 1944-ben ártatlanul kivégzett magyarokról pedig minden magyarnak illene megemlékeznie, mert mindannyiunk áldozatai ők.

Itt vannak például Csurog, Zsablya és Mocsor lakói, akiket háborús bűnösnek kiáltottak ki, kiűzték őket az otthonaikból, és kifosztották őket mindenükből. Erről írásos dokumentum létezik, és sajnos mind a mai napig senki még nem mosta le róluk a „háborús bűnös’’ elnevezést... Egy biztos: felejteni soha nem szabad!” [www.hetnap.co.yu]

 

Következő számunkban kis tanulmányt írunk a bűnösök kiadatására szóló (zsidó) törvények illetve az elévülési határidő kapcsán. Válasz azoknak, akik nem értik, hogy a kommunizmus égbekiáltó bűnei után a mai napig miért nem történt számonkérés, miért nincsenek kommunista háborús bűnösök, és miért éppen a legtöbbet szenvedettek éppen azok, akik a kommunizmusért felelősök! /szerk./ +++

 

Cionista partizánok és cinkosaik a háborúban

A magyar honvédőknek harcolniuk kellett nemcsak az előretörő vörös hordával szemben, de a városban sokszor magyar egyenruhába, vagy pártegyenruhába öltözött garázdálkodó partizánok ellen is. Salamon Mihály a „Népünk” [Tel Aviv, Achad Haam 20] hasábjain: *„Keresztény” voltam Európában* című’nyilas-idők riportregényében’ részletesen ismerteti, hogyan dolgoztak az ő hitsorsosai nyilasnak, vasutasnak, tűzoltónak, honvédnek, majd csendőrnek vagy rendőrnek öltözve a szovjet erők mellett. A szovjet és nyugati bombázókat már hónapok óta kémek és a Vadász utcai „Üvegház” lakói tudósították, ... ahogy Salamon Mihály erről dicsekszik a fenti regényében.

Az ellenállással kapcsolatos ‘hivatalos’ álláspontról a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság /DEGOB/ Internetes lapjáról értesülünk:

“Magyarországon 1944-1945-ben nem voltak meg egy zsidó fegyveres ellenállási mozgalom létrejöttéhez szükséges feltételek: a potenciális harcosok többsége hiányzott, nem volt idő a mozgalom megszervezésére, nem voltak fegyverek, sem a zsidókat támogatni tudó, nem-zsidó ellenállási szervezetek. A cionizmus a két világháború közti Magyarországon jelentéktelen befolyással nem rendelkező, alig néhány ezer embert vonzó politikai és eszmei irányzat volt.”

[Ez azzal magyarázható, hogy a jómódú európai zsidóságnak esze ágában sem volt feladni a vagyonát és átköltözni a Herzl által megálmodott  “cionista államba”, amelynek megalapozásához -- természetesen -- nagy létszámú zsidó lakosságra volt szükség. Miért is távozott volna az a sok dúsgazdag iparbáró, nagybankáros, földbirtokos, amikor Magyarországon kiskirályok lehettek? A helyzet ugyanez volt Németországban is! A szegényebb zsidóságnak azonban nem volt választása, őket viszont a budapesti és erdélyi rabbik nyugtatták meg, hogy minden rendben lesz, nincs aggodalomra ok. - tj]

Folytatás ugyanott:  (DEGOB)

“1938-tól kezdve a magyar cionista csoportok két forrásból kaptak jelentős erősítést. Az 1938 és 1941 között visszacsatolt területek egy részén például Észak-Erdélyben – erős cionista mozgalmak léteztek, amelyeknek tagjai közül sokan magyar állampolgársághoz jutva Budapestre költöztek. Másrészt 1939-1944 között sok ezer szlovák és lengyel zsidó szökött illegálisan Magyarországra. A menekült hullámmal érkező sok száz fiatal, de már tapasztalt cionista gyorsan átvette az irányítást…

A nyilas időszak a cionista ellenállás legfontosabb periódusa volt: a halucok [fiatalok] magyar és német katonai egyenruhákban, felfegyverkezve, hamis parancsokat lobogtatva mentették az embereket a nyilasok keze közül. Tömegesen bujtatták az üldözötteket, jelentősen hozzájárultak a Nemzetközi Vöröskereszt gyermekmentési akcióihoz és részük volt a pesti „nagy” gettó élelmezésében is.

Az “Üvegház” tulajdonosa, Weiss Artúr felesége szerint: ‘A Vadász utca 29 nemcsak, mint Schutzpassz-gyár működött, de asyluma (menedék) volt a tisztviselők és hozzátartozóiknak, továbbá szökött munkatáborosok nagy tömege is itt talált menedéket, ezen kívül sok politikai üldözött, vezető szociáldemokrata, kommunista.’ ” [www.degob.hu]

      Hanna Arendt zsidó filozófus és történész írja:

“A gettókba zárt zsidókat vezetőik megnyugtatták, hogy semmi baj nem érheti őket, s így senkinek se jutott az eszébe fellázadni, hanem közreműködéssel néztek a deportálások elé. Becsapván saját hittestvéreiket, 1944. augusztusában és decemberében két különböző vonatszerelvényen külön kiválasztott zsidó családok -- beleértve Kasztner Rezső saját családját és barátait -- nem kevesebb, mint 1700 személy érkezett meg Svájcba anélkül, hogy Auschwitz közelébe kerültek volna.” [H. Arendt: Eichmann in Jerusalem]

      Ben Hecht:

“A Zsidó Tanács Mentőbizottságának vezetője Jithcak Greenbaum 1943-ban Tel Avivban kijelentette, hogy

*amikor azzal a kéréssel fordultak hozzám, hogy az európai zsidók megsegítésére juttatnék-e valamennyi összeget az Egyesült Zsidó Alap pénztárából, azt mondtam, hogy NEM!, és újból megismétlem, most is azt mondom, hogy NEM! Ellent kell állanunk ennek a nyomásnak, amely véleményem szerint cionista mozgalmunk tevékenykedéseit szorítaná a háttérbe!*

      Az európai zsidóságnak hátat fordító vezetők később a zsidóirtást arra használták fel, hogy milliókat és milliókat gyűjtsenek össze, s hogy kártérítésként milliárdokat követeljenek a németektől. 1954-ben Izrael állam főügyésze Chaim Cohen a következőket mondta:

*A zsidóság millióinak végre valóra vált a régi átok, és íme, szégyenletes sorsuk utolérte őket, hogy mint barmokat hajtsák valamennyiüket a teljes pusztulásba. Lélektelenek voltak ők, akárcsak varsói testvéreik.*

      1937-ben dr. Chaim Weizmann a Világ Cionista Szövetség elnöke a következőket mondta az európai zsidókról:

 *Kegyetlen világ porszemei ők, el kell fogadniuk a rájuk mért sorsot... Csak egy maréknyi marad majd belőlük.*

A magyarországi gettókba tömörített zsidók anélkül, hogy tudták volna mi vár rájuk, engedelmesen szálltak fel a deportáló vonatokra, hiszen vezetőik azt mondták nekik, hogy Kenyérmezőre szállítják őket, és semmiféle bántódásuk nem lehet. A zsidók persze nem hittek a hivatalos német és magyar személyeknek, de minden bizalmuk megvolt a saját zsidó vezetőikben. Eichmann és társai ezt ki is használták, s így a Zsidó Tanács vezetőinek segítségével néhány hét alatt zökkenőmentesen hajtották végre a deportálásokat. [Ben Hecht, Perfidy, 1961 New York - Julian Messner, Inc.]

Persze ez a ‘hivatalos’ álláspont meglehetősen sántít, mert ha fellapozunk más forrásokat, egyértelmű, hogy a zsidó ellenállási mozgalomhoz nagyon is megvoltak a feltételek! Aljas munkájuk tette könnyebbé Magyarország megszállását, amit nem felejtünk el soha!

Az áruló idegenek

Gyakran olvassuk a történelemhamisítóktól, hogy ’a kommunisták, — akiket a nácikkal együtt ugyanazon tőről metszettek, — mennyire szembeszegültek a cionistákkal, sőt „a nemzeti zsidók” miattuk szenvedtek a legtöbbet Magyarországon. Az illegalitásban működő cionisták – „öntudatos zsidók” – olykor együttműködtek a földalatti kommunista párttal, s közülük és elsősorban Aczél (Appel) Györggyel.

Aczél 1988-ban, Izraelben járt, ahol öregségére már nem, mint kommunista pártvezetőt, hanem a régi harcostársnak kijáró megbecsüléssel fogadták. Ha valaki kételkedett volna abban, hogy a cionistákat és a kommunistákat ugyanazon anyatejjel táplálták, akkor az egykori „kultúrcézár” alábbi nyilatkozatai most kitisztítják a levegőt!

Beszélgetés Aczél (Appel) Györggyel (1989)

(kivonatosan a Szombat 1995/1 számából)

“Kérdés: - Ön a német megszállás, 1944. március 19. után mély illegalitásban élt, hiszen a betiltott, üldözött KMP egyik vezetője volt. Eljött a pillanat, amikor a földalatti kommunista párt már nem tudott segítség nélkül dolgozni, és ekkor kapcsolatot kerestek a cionistákkal. Hogy jött létre ez a kapcsolat?

Aczél: - Megtaláltuk egymást. Ugyanis nemcsak mi kerestük őket, nekik is szükségük volt ránk. A kapcsolatfelvétel több síkon zajlott. Az egyik “vonal” Szirmai István nevéhez fűződik. Szirmai az erdélyi kommunista párt egyik markáns személyisége volt, s ő már ott együttműködött a baloldali cionistákkal. De Donáth Ferencnek, Haraszti Sándornak és Péter Gábornak is voltak kapcsolatai. S mert én akkor az ő csoportjukhoz tartoztam, ők küldtek el Lázár Vilmoshoz. Lázár V. különös személy, birtokbérlő volt Felsőgallán, gazdag ember. József Attila baráti köréhez tartozott. Fanatikus baloldaliként jóformán minden antifasiszta, németellenes csoporttal kapcsolatban állt. A nyílt megszállás megdöbbentette az értelmiségiek és középosztálybeliek jelentős rétegét… Idetartozott Lázár Vilmos, aki rendelkezésünkre bocsátotta a kapcsolatait. Egyízben Donáth Ferenc és Péter Gábor, az összegre nem emlékszem pontosan, félmilliós vagy egymillió pengőt vett át az illegális kommunista párt számára a cionistáktól, részint arra, hogy kiszabadítson embereket, részint pedig fegyvervásárlásra. A pénzt Joel Brandttól vették át (..) Én azt a feladatot kaptam, hogy derítsem fel a lebukott embereinket, ők pedig arra vállalkoztak, hogy akit csak lehetett, időnként tucatnyi embert, kihozzanak onnan. Volt, hogy autót szereztünk és hamis okmányokkal, nyílt parancsokkal nem egyszer német egyenruhában (!) mentettük meg az elhurcoltakat! …”

A két háború közti Horthy-időben a marxista dr. Szent-Györgyi Albert szegedi tanár, biokémikus -- később Nobel-díjas! -- nagy szerepet játszott a magyar közéletben, de a hazaárulás terén is!

Köztudott, hogy Szent-Györgyi a Magyarországra bevonuló szovjet csapatokat, mint „felszabadítókat” üdvözölte, de mivel a dolgok mégsem történtek egészen az elképzelése szerint, egy szép napon otthagyta a felszabadítóit és New Yorkba tette át szereplésének színhelyét. A vörös horda iránti örök hálájának eleget téve, 1970-ben a new yorki kommunistákkal együtt ünnepelte a „felszabadulás” 25. évfordulóját!

A talmudi bosszú

1945. április 4-re befejeződött Magyarország szovjet megszállása. Sötétség, törvénytelenség és rémuralom borult az országra. A Nyugat által jóváhagyott moszkvai szuronyok árnyékában levezetett “választások” után, a kommunista csürhe berendezkedett és véglegesen bevezette a szovjet Gulágot magyarországi gyarmatára.

Az új zsarnok a belügyeket Moszkvában képzett komisszárokra és hithű bolsevistákra bízta. A betelepedésüket követően Rozenkranz-Rákosi és színtiszta ‘üldözöttből’ álló kabinetje az öntudatos cionista Eisenberger-Auspitz Benőt, ismertebb nevén Péter Gábort bízta meg a helyzet rendezésével, aki az Andrássy út 60. alatti épület alá halálkamrákat épített, kínzó- és vallatóeszközökkel. A cellákat vastag betonnal és zajszigetelő anyaggal bélelték ki, hogy az áldozatok halálüvöltései, ne üzenhessenek a külvilágba. A behurcolt vádlottakat lefüggönyözött kocsikban vitték be az épületbe, ahonnan a vádlott élve soha többé nem jött ki.

A legmegrázóbb ténye a magyarországi zsidó-bolsevik terrornak, hogy Eisenberger elvtárs tervei alapján a kínzókamrákhoz egy hatalmas húsdaráló berendezés is tartozott. Az agyonvert, megkínzott, vagy lelőtt magyar embereket ebbe a hatalmas tölcsérbe lökték bele, ami ledarálta a halottat, vagy eszméletlen embert és a húscafatokat a Dunába engedték a szennyvízlevezető rendszeren keresztül...

A Partizánszövetség

[56 Igazsága] - A háború után azok, akik a háború alatt a németek és a vele szövetséges magyarok vereségére spekuláltak és ennek érdekében tettek is valamit, a Partizánszövetségbe tömörültek. Ide, elsősorban a háború alatt a Szovjetunióban fogságba esett és partizániskolás tagok tömörültek. Közülük többet kiképzés után be is vetettek a front mögött, többen életüket vesztették. Az életben maradottak a háború után magas beosztásba kerültek.

A Partizánszövetség tagjának lenni kiváltságot jelentett, ami sok kedvezménnyel járt. Azonban ezek a partizánok nagyon kevesen voltak, ezért soraikat ki kellett bővíteni. Így aztán bemondás után, ‘én igazollak téged, te igazolsz engem’ alapon, a Szövetség taglétszáma szépen felszaporodott.

Ha valaki “bizonyította,“ hogy katonaszökevény volt, az már ellenállónak számított. Ha még azt is bizonyította, hogy lövöldözött az őt igazoltatni szándékozó tábori csendőrökre, akár Köztársasági Elnök is lehetett belőle. 1956-ban több partizán és ellenálló csatlakozott a reform-kommunistákhoz, és szerepet vállalt a szabadságharc második szakaszában, október 29. és november 3. között, hogy a szabadságharcot “megszelidítse”, és a reformok megvalósításával megmentse a kommunista rendszert.

Az ‘56-os szabadságharc leverése után az elvtársak nem bocsájtották meg nekik a megingásukat és többet is elítéltek. Napjainkban belőlük próbál nemzeti hőst faragni a politikailag helyes “56-os Intézet”. 

 Hazánkért Online, 2005. február

 Az örök dicsőség fénye ragyogjon a magyar haza hős védőinek!

 

HONVÉDELEM

 

K. Grandpierre E:  “Mintha valami végzet ülne a magyarságon csaknem

ezer esztendő óta, hogy gyakran, éppen a legkritikusabb időkben

nem azt teszi, amit kellene.”

 

Magyar honvédek  1944-1945 telén

1944 nyarán a szovjet erők már közvetlen a magyar határok, a Kárpátok közelében nyomultak előre. A Horthy-kormányzat hivatalosan a németek oldalán állt. A felsőbb vezetőréteg egyrésze -- a fennálló szövetségi kapcsolatok félretolásával -- abban a hamis reményben, hogy majd ‘a Nyugattól segítséget kap a bolsevizmus ellen’, titokban a nyugati erőkkel keresett kapcsolatokat. S ahogy Németországban, úgy Magyarországon is egyre erősebbé vált a szakadás abban a felfogásban, hogy a végveszélyben milyen politikát kell folytatni.

Hiába figyelmeztetett Európa szellemi elitjének egészséges politikai ösztönnel rendelkező része, hogy a bolsevizmussal nem lehet egyezkedni, s hogy a Nyugattól semmi segítség nem várható, egyre erősödött a hangzatos „békés együttélés” gondolata.

Így következett be Magyarországon 1944. október 15-e, amikor – ma már elismerten – hatalmi és személyi okokból az akkori, korábban még bolsevista-ellenes magyar vezető körök bejelentették, hogy ’feladják a harcot a Szovjetunió ellen, sőt átállnak annak oldalára.’

A magyar történelemben ez az egyedülálló árulási kísérlet azonban néhány óra alatt összekovácsolta a hazáját féltő magyarságot, és az ország felháborodása elsodorta a szovjetnek behódolni akaró kormányzatot, az államfővel együtt, és a magyarság sorsát a nemzeti erők különböző politikai pártjainak tagjaiból alakított koalíciós-kormány kezébe tette le.

A törvényesen megválasztott magyar parlament az ország vezetését Szálasi Ferencre bízta és megindult a magyarság élet-halál harca a bolsevizmus ellen.

1945. januárjában, sem titkos fegyverek bevetése, sem pedig valami remélt fordulat nem történt meg, ami azt jelentette, hogy egész Európa rövidesen a bolsevizmus igája alá kerül.

A nagy visszavonulás a sztálingrádi térségben elmaradt, és a fővárosba beszorult jelentős német haderő is lassan felmorzsolódott. Ezalatt a szovjet csapatok részére óriási mértékben, szakadatlanul folytak az amerikai fegyver- és élelmiszer szállítmányok, amelyek elősegítették a sikeresen előretörő szovjet erők győzelmeit.

A nyugati légierők kíméletlen bombázásai következtében egyre jobban akadozó német termelés kölcsönhatására erősen mutatkozott a katonai felmorzsolódás a tengelyhatalmak ütőképességében.

Az Európát a bolsevizmussal szemben védelmező katonai erők egyre gyorsuló felmorzsolása mindinkább világossá vált. Az olaszországi események, majd később Románia átállása a bolsevizmus oldalára nyilvánvalóan mutatták, hogy a keresztény Európa végveszélybe került.

’Királytigris’ a Budai Várban

Német katonai járművek az Erzsébet körúton, 1945

 

A Jaltai Egyezmények [1945. február] után nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarságnak nincs más választása: a bolsevizmussal szemben minden erejét összeszedve védekeznie kell, hogy a Hazát megmentse az istentelenség lerohanásától.

Páratlan szívósággal folytatott harc indult minden kis községért, városért. A magyar hadsereg, egy részétől eltekintve, -- Horthy Miklós kormányzó fegyverletételi parancsát megtagadva -- tovább küzdött. A harcoló honvédek mögött a menekülők százezrei indultak a bizonytalan hazátlanságba, hogy legalább életüket és asszonyaikat, leányaikat menthessék Ilya Ehrenburg vörös hordáinak szörnyetegei elől. A szovjet haderőt azonban nem lehetett feltartani: 1944 karácsonyán a szovjet csapatok bekerítették Budapestet. Megindult a magyar történelemben párját ritkító küzdelem a magyar fővárosért.

 

Marschalkó Lajos írta:

"Mikor fogja megtanulni a Nyugat, hogy a szovjet halállal nincs alkuvás? Nem lehet egyezkedni, nem lehet senkinek magát megadni. Mi a magunk bőrénvégigpróbáltuk a szovjettel való érintkezés minden formáját. A diplomáciai viszonytól a hősi halálig. A végeredmény mindig egy. Mindig ugyanaz. Halál. Csak egy a kérdés: becstelen, vagy becsületes halál? Európa, ébredj!"

 

Pedig volt megalkuvás. Bőven! Sőt hazaárulás is!

Számbelileg gyenge, felszerelés tekintetében még gyengébb német és magyar egységek, valamint párezer önkéntes védték Budapestet a szovjet túlerővel szemben. A védők helyzete kilátástalan volt, mert a szovjet tüzérség az első órától kezdve óriási előnyben a fővárost tetszése szerint lőtte. A védelem azonban csodákat művelt!

 

A védőknek nemcsak a szovjettel szemben kellett harcolniuk, de védőknek álcázott partizánok ellen is, akik fosztogattak, gyilkoltak és teljes félelemben  tartották a várost

A budai hegyekről a szovjet tüzérség pontos utasítások birtokában, jelekkel irányítva lőtte a védőket és a várost. Amint azt már nyugati történészek is megállapították, de szovjet történészek is elismerik, a szovjet az utolsó erőit dobta harcba s a bolsevizmus szempontjából minél előbb el akarta foglalni Berlint és a nyugatabbra eső német területeket.

A szovjet vezérkar jól tudta, hogy minden a lengyel földön át való előretörés Berlin irányába kétségbeesett vállalkozás mindaddig, amíg magyar földön ütőképes erők állnak az útjában. Döntő fontosságú volt tehát, hogy Budapestet minél előbb elfoglalják. Gyorsított ütemben dobták be az erősítéseket a budapesti ellenállás felmorzsolására. A szovjet csapatok tömött sorokban rohamozták a védők állásait és ezerszámra hulltak el a védők tüzében. A főváros sorsát azonban nem lehetett elhárítani. Körülvéve partizánokkal, kémekkel és árulókkal, elegendő élelem és megfelelő fegyver nélkül kilátástalan volt a harc.

Február elején az a remény is elveszett, hogy esetleg Dunántúlról fel lehet szakítani a szovjet zárgyűrűt, mert a német páncélos támadás árulások sorozata miatt lőtávolságnyira Budapesttől elakadt. Február 10-én honvédtiszti egyenruhába öltözött kémek az utolsó nagy lőszerraktárt is megsemmisítették. Élelem már alig volt. A légi utánpótlás megoldhatatlan. Megtörtént az utolsó katonai tanácskozás s a védők egyhangúlag elhatározták, hogy a várost nem adják fel, hanem megkísérlik a kitörést.

 

	1945. februárjában,  ebben az épületben  tartották hírhedt konferenciájukat, amelyen eldöntötték Európa sorsát. Pezsgős poharak  és kaviár közepette megtárgyalták, hogy a háborút vesztett Németországot  maguk között felosztják  megszállott zónákra
	GYŐZTES GYILKOSOK   Sztálin, Roosevelt és Churchill: a legnagyobb háborús bűnösök, akik elárulták Európa népeit és elvetették a Harmadik Világháború magvait
Nyugaton – a sajtó közreműködésével -- a közvélemény Sztálin nagyságát dicsőítette. Jaltában, Churchill egyik beszédében kijelentette, hogy „Sztálin generálisszimusz életét úgy tekintjük, mint aki szívünkben kigyújtotta a legdrágább reménységet.” Majd később a Parlamentben:  „Nem ismerek kormányzatot, amely jobban, erőteljesebben teljesítette volna a kötelességét, mint a szovjet-orosz kormány.” /forrás: Walter Laqueur: Europe Since Hitler/ Churchill és a Nyugat ne tudta volna, hogy a „reményt-gyújtó” generálisszimusz  tömegéheztetéssel ekkorra már húszmillió oroszt és közel tízmillió ukránt pusztított el?

 

A tervezet azonban nem marad titokban a szovjet előtt, sőt sikerült két német páncélosban szovjet katonákat becsempészni a fővárosba. A két páncélos először a kitörők élére állt,(!) majd váratlanul tűz alá vette őket. Budán és Óbudán folyt a vér. A vörös horda és a partizánok gyermekeket, asszonyokat, sebesülteket is halomra lőttek. Csak egy egészen kis csoport kitörőnek sikerült elérnie épségben a magyar vonalakat.

A szovjet bevonult Budára. Először barátságosan, óvatosan, aztán amikor látták, hogy nincs ellenállás, megkezdődött a „leszámolás”.

A cionista Salamon Mihály leírja, hogyan vezették a partizán ellenállók a kórházakba, pincékbe a szovjet katonákat, s ölték halomra a magyar sebesülteket két katonai kórházban, ahol meggyilkolták még a kötelességüket teljesítő orvosokat és ápolónőket is. Miután Budapest elesett, megindult Berlin ellen a támadás.

Már hatvan esztendeje, hogy Budapest védőit legázolta a szovjet túlerő, a nyugati „keresztes lovagok” hathatós támogatásával! Akik fogságba kerültek a védők közül, azok 90%-a nyomorultul fogolytáborokban pusztult el. Akik életben maradtak, azokra a „hazatérő hitsorsosok” ávója vadászott.

 

Szovjet gyalogság utcai harcokban Budapest, Nagykörút	Menetelő szovjet alakulatok az Üllői úton: 1945. február

 

Még ma is kommunisták és társutasok gyalázzák, mocskolják Budapest egykori védőit. Az idő azonban igazolta fővárosunk legendás hírű hőseit. A magyar történelem egyik legdicsőségesebb harca befejezésének 60. évfordulója alkalmából mély tisztelettel állunk meg lélekben a halott védők névtelen sírjai előtt. Hősök voltak és igazi magyarok! Hősök voltak és igazi bajtársak!

Mondjon még bármit is róluk az istentelenség és kiszolgálóinak egész serege, értünk haltak meg, s mi értük élünk. Bajtársak pihenjetek békében, ahogy lehet, a harcotokat tovább folytatjuk!  TJ 

 

 

 

Források -----

Csonka Emil:  A forradalom oknyomozó története 1945-1956

Marschalkó Lajos: Vörös Vihar

 

Az országhódítás módjai

 

 

A történelem szerint nemzeteket háromféleképpen lehet meghódítani, a leggyakoribb módszer a háború. Idővel azonban, e módszer kudarcot vall, mert a meghódítottak gyűlölik a hódítókat, és fellázadva kiűzik őket, - ha tudják. Az elnyomás fenntartása óriási erőfeszítést igényel, ami nagyon sokba kerül a hódító nemzetnek.

 

A másik módszer a vallás, amellyel meggyőzik az embereket, hogy vezetőiknek engedelmeskedjenek, sőt adják keresetük egy részét a hódítóknak az „Isten iránti engedelmesség” fejében! Az ilyen fogság ki van téve filozófiai támadásoknak, illetve fegyveres megdöntésnek, mivel a vallás – természeténél fogva – nélkülözi a fegyveres erőt, amellyel visszaszerezhetné, ha egyszer a rabok kiábrándultak.

A harmadik módszer gazdasági hódítás, ami akkor történik, amikor nemzeteket látható erőszak vagy kényszer nélkül sarc alá vetnek úgy, hogy az áldozatok nem veszik észre, hogy leigázzák őket. Hűbért szednek tőlük „törvényes” adósság és adó fejében, amíg ők úgy hiszik, hogy azt saját, illetve a közösség érdekében fizetik, avagy hogy a közösséget valamilyen ellenségtől megvédjék. Hódítóik „jótevőkké” és „oltalmazókká” válnak.

 

Ezt a leghosszadalmasabb valakire rásózni, de gyakran ez a legtartósabb, mivel a rabok nem látnak felsorakozó ellenséges katonaságot, a vallásuk is némileg érintetlen marad, látszólag szabadon beszélhetnek, utazhatnak és uralkodóik „szabad és demokratikus választásában” is részt vehetnek! Hazájuk leigázott polgárai lesznek anélkül, hogy észrevennék és saját társadalmuk eszközeit használják fel, hogy vagyonukat hódítóiknak átadják s hogy a hódítást teljessé tegyék.

 

[De van még legalább egy negyedik is: nemzet-idegenek betelepítése és az erőszakos fajkeverítés, a meghódítandó országban, mindez lecsökkenti a nemzet, hódítókkal szembeni ellenálló képességét. - tj]

 

      James Abram Garfiled (1831-1881) volt USA-elnök mondta:

„Aki egy ország kincstárát a felügyelete alatt tartja, teljes ura az iparának, gazdasági életének és kereskedelmének.”

      Horace Greeley amerikai újságíró, képviselő:

„Miközben nemes tetteinkkel kérkedünk, gondosan eltitkolják azt a csúnya tényt, hogy egy gonosz Pénzrendszer által honosítottunk meg olyan elnyomást, amely bár kifinomultabb, mégis nem kevésbé kegyetlen, mint a rabszolgaság.”

      Woodrow Wilson elnök (1856-1924):

„Egy nagy ipari nemzet a saját hitel-rendszerének a hatalmában van. A mi hitelrendszerünk azonban teljesen központosított. Néhány ember kezében van a nemzet növekedése és összes tevékenysége. Kormányunk a világ egyik leginkább irányított, és ellenőrzött kormányává lett. Nincs szabad vélemény, nem a többség akarata és szavazata szerint működik a kormány, hanem olyan, amely kisebb érdekcsoportok véleménye és befolyása szerint kormányoz.” – [1]

 

 

A 19. század végén, Angliában alakult összeesküvő csoport Carroll Quigley, The Anglo-American Establishment (1949) című könyvében ismerteti:

 

„A Rhodes Ösztöndíj, Cecil Rhodes hetedik végrendeletének alapján jött létre. Azonban kevésbé ismert, hogy Rhodes korábbi végrendeletében vagyonát a Brit Birodalom megtartásáért és kiterjesztéséért tevékenykedő titkostársaság alapítására hagyta. Amit látszólag senkise tud: e társaságot Rhodes legfőbb bizalmasa, Lord Milner hozta létre.

Persze e csoport nem gyermeteg dolog… Nincsenek talárjai, titkos kézfogásai, jelszavai. A szervezet tagjai jól ismerik egymást. Valószínűleg nincsenek titoktartási fogadalmak és beavatási szertartások. De a társaság létezik és titkos tanácskozásokat tart, amelyeken a csoport rangidős tagja elnököl.”

 

A Cecil-Milner-Rhodes féle csoport a pénzemberek érdekeit képviselte. Ezt bizonyítja, hogy Lord Rothschild a kiválasztottak köréhez tartozott, de az is, hogy számos vezető tag bankárok alkalmazásában állt: Edward Peacock - Baring Testvérek; Robert Brand, Thomas Brand, Adam Morris - Lazard Testvérek; Lord Selborne - Lloyd’s Bank; Lord Lugard - Barclay’s Bank; Lord Goschen - Westminster Bank.

 

Paul Warburg

1902-ben Paul Warburg (1868-1932) Hamburgból New Yorkba vándorolt, s csatlakozott a Kuhn & Loeb bankházhoz. Sok mesterkedés után, Woodrow Wilson elnöksége alatt, 1913. december 23-án végül is sikerült elérnie, hogy az Egyesült Államoknak újra magántulajdonú központi bankja legyen. A bank felállítására vonatkozó törvényjavaslat elkészítését és előterjesztését Jacob Schiff, Bernard Baruch és legfőképp Nelson Aldrich segítette. [Aldrich lánya az ifjabb John D. Rockefellerhez ment feleségül.] 

 

A jobbára tudatlan, vagy romlott törvényhozók sorba állítását Edward Mandel House szervezte meg. Paul Warburg munkásságát később így méltatta Seligman professzor, a híres bankárcsalád egyik sarja:

 

„Kevesen tudják, milyen nagy hálával tartozik az Egyesült Államok Warburg úrnak. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Szövetségi Tartalék törvényének alapvető pontjai főként Warburg úr munkájának az eredményei. A leszámítolásról és a tartalékról szóló két fő rendelkezésben a Szövetségi Tartalék törvénye a Warburg úr által kidolgozott, Aldrich-javaslat alapgondolatát vette át. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Warburg úr gyakorlati célokat tartott szeme előtt. Terve kidolgozásában és annak fokozatos bemutatásában mindig figyelemmel volt arra, hogy a gyanakvás és az előítélet eloszlatása feladatának fő része. Következésképpen terve különböző, jól kidolgozott javaslatokat tartalmazott, hogy a közfelfogásból eloszlassa a veszélyek képzetét és meggyőzze az országot: elgondolása megvalósítható. Warburg úr remélte, hogy az idő múlásával majd lehetségessé válik a törvény néhány kitételének eltörlése, amiket főleg oktatási célból iktattak bele.”

 

Mindezért legyen az emberiség hálás? Nyolcvan év távlatából, két háború után és nyakig adósságban láthatjuk, mire vezet a Pénzhatalom felvilágosítási programja és azt is, mit értenek ők felvilágosításon — a tömegbutítást. A Pénzhatalom ellen küzdő és a törvény ellen szavazó Charles Augustus Lindbergh(a híres repülős apja) így szólt a Házhoz, a törvény elfogadásakor:

 

„E törvény, a földkerekség leggigászibb trösztjét hozza létre. Amikor az elnök aláírja, jogerőre emelkedik a Pénzhatalom láthatatlan kormányzata. Ha a Wall Street nem játszana ki bennünket, ha Önök, szenátorok és képviselők, nem tennék szélhámossá a Kongresszust, és a népet képviselnék, akkor lenne stabilitás. A jelenlegi Pénzrendszer a Kongresszus legnagyobb bűne. E banktörvény az utóbbi idők legnagyobb törvényhozási gaztette. A választmányi és pártfőnökök megint csak működésbe léptek és megakadályozták, hogy a népnek haszna legyen a saját kormányából.”

 

A Szövetségi Tartalékrendszer (Federal Reserve), az Egyesült Államok pénzkibocsátó központi bankja, egy magán tulajdonú részvénytársaság. A Szövetségi Tartalék által kibocsátott, amerikai dollárként ismert pénz hamis mivoltát egy ideig maga a bank is elismerte és 1953-ig a következő felirat volt látható a szövetségi tartalékjegyeken:

 „Törvényes pénzre váltható az Egyesült Államok Kincstárában, vagy bármely Szövetségi Tartalék Bankban.”

 

A Szövetségi Tartalékrendszert irányító, new yorki Szövetségi Tartalék Bank 203. 053 induló részvényéből a következő bankok vettek nagyobb tételeket:

 

National City Bank

(Stillman - Rockefeller) 30.000

First National Bank

(Morgan) 15.000

National Bank of Commerce

(Morgan) 21.000

Hanover National Bank

(Stillman) 10.300

Chase National

(Rockefeller) 6.000

 

A Szövetségi Tartalék pénzrendszer törvényét hatályba léptető, szabadkőműves Wilson elnök később keservesen megbánta tettét:

 

„A legboldogtalanabb ember vagyok, akaratlanul tönkretettem hazámat .” 

 

 

--------------------

1.       Sheldon Emery: Milliárdok a bankároknak, adósságok a népeknek /részletek/ (USA, 1984)

 

 

Hazánkért Online, 2005. március

 

A németországi zsidó író, Emil Ludwig írta még a háború kitörése előtt:

“Hitler nem akar háborút, de a végén mégis belekényszerül, nem ebben az évben, hanem majd később.” [Les Annales, 1934. június] – Vajon Ludwig honnan tudta ezt?

 

Drezda lángokban

Részlet Benjamin Colby: ‘Twas a famous victory - Deception and Propaganda

 in the War with Germany, Arlington House Publishers, 1974. USA.

 

A gyér német ellenállás Roosevelt „feltételnélküli megadási” rendelete miatt lett utolsó kétségbeesett erőfeszítéssé. Roosevelt, Sztálin és Churchill már Jaltában volt. Drezda 600 ezer lakosa többszázezer menekülttel szaporodott az oroszok elől menekülő ötmillió közül. A város, amely Béccsel vetekedett, mint Európa legszebb barokk városa, teljesen védelem nélkül volt. Még a légvédelmi ágyúkat is eltávolították máshová.

Sir Robert Saundby, a British Bomber Command helyettes parancsnoka nem hitte, hogy Drezda bombázása katonai szükségesség volt. Amikor a parancs a bombázásra megérkezett, ez annyira zavarta, hogy külön kérdést intézett a Légvédelmi minisztériumhoz. Kérdését a minisztériumból Jaltába küldték Churchillhez. A válasz, utasítás volt Drezda bombázására az első adódó alkalommal.

Az angolok február 13-án éjjel gondosan előkészített terv alapján intézték a csapást, amely hatalmas tűzvihar szándékos előidézését tervezte. A célpontot, ami a város közepe volt először gondosan céljelző bombákkal jelölték meg. Az első jelző bombát, amint azt a Royal Air Force a bombázással egyidőben készített fényképfelvételei igazolták, 250 méter magasságból dobták Németország legnagyobb kórházterületére. Ezt követte a szőnyegbombázás, amely a körzetet lángba borította.

A második bombatámadást, főleg gyújtóbombákkal, három órával későbbre tűzték ki, hogy a tűzoltók és az időközben a szomszéd városokból helyszínre érkezett segítség is áldozatul essenek. A cél ismét a város közepe volt. A nyolc kilométerre fekvő Luftwaffe-repülőteret, ámbár a „karácsonyfa” bombák megvilágították, mellőzték az angol repülők, megtartva bombáikat Drezdának. Nem volt ellenállás sem a levegőben, sem légvédelmi ágyúktól, mert Drezdának nem voltak légvédelmi fegyverei. A várost tervszerűen szőnyegbombázták, miközben egy bombázási szakértő irányította a bombázókat a város még nem égő külvárosaihoz. A tűzorkán óriási volta leírhatatlan volt, a hazatérő repülők 400 kilométer távolságból is látták a tűz fényét. Másnap 1 350 amerikai Flying Fortress támadta a még mindig égő várost. A kísérő vadászgépeket utasították, hogy szálljanak le háztetőmagasságba és gépfegyverezzenek mindent, amit látnak. Így rálőttek a városból menekülő lakosságra és mindenre, ami mozgott.

A következő nap 210 amerikai bombázó ismét támadta a várost és 461 tonna bombát dobott rá. Kórházak, templomok, lakóházak ugyanarra a sorsra jutottak. Az egyik kórházban 200 személy halt meg, köztük 45 várandós anya. A város egyes részeit hetekig nem lehetett megközelíteni, olyan heves volt a tűz. A korabeli német polgári honvédelem szerint a halottak száma elérte a 60 ezret.

Az amerikai Air Force mindezzel még nem elégedett meg, és március 2-án, majd április 17-én újból bombázta a várost. Érdekes, hogy ez utóbbit csak az angol történészek jegyezték fel, az amerikaiak nem említik.

Miért bombázták Drezdát? Az angolok rögtön a támadások után kijelentették, hogy a város „nagy iparváros” volt „nagy lőszergyárakkal”. Ezt az amerikai újságok hűen megismételték. Igazában, radar és elektromos alkatrészeket gyártottak nyolctól tizenöt kilométer távolságra a város központjától és néhány kisvállalat repülőgép alkatrészt és más kisfontosságú alkatrészt gyártott, de egyetlen ilyen üzem sem volt az angol repülők által célba vett zsúfolt területen belül.

A másik félrevezetés, amit inkább hazugságnak lehetne nevezni, az volt, hogy az oroszok kérelmére bombázták Drezdát. Az idők folyamán ez is hazugságnak bizonyult. Amikor a jaltai konferencia jegyzőkönyveit nyilvánosságra hozták kiderült, hogy az oroszok ugyan kérték, hogy a szövetséges légierő „lebénítsa Berlin és Lipcse gócpontjait”, de Drezdát nem foglalták bele. Sőt, még az oroszok is visszautasították Drezda bombázását, amire Churchill jóváhagyásával kérte fel őket az angol légierő vezetősége.

A hivatalos történészek a háború után feljegyezték a valóságot: Drezdát azért bombázták, hogy „növeljék a pánikot és zűrzavart, amely már jelen volt a menekültekkel túlzsúfolt városokban, és hogy Sztálinnak kedveskedjenek.” 

Február 18-án az Associated Press tudósítója, miután részt vett a hadsereg legfelsőbb vezetőségének hadiszállásán adott tájékoztatón:

„A szövetséges légi főnökök” – táviratozta – „meghozták a régen várt döntést a német lakosságközpontok szándékos terrorbombázását illetőleg, mint Hitler elvesztése siettetésének könyörtelen eszközét…”

Továbbá, a Drezda támadását követő napon, mielőtt a 48 kilométerre fekvő Chemnitz város bombázására küldték őket, az angol légierő pilótáinak pontosan megmondták:

 „azért mentek oda ma éjszaka, hogy végezzetek a menekültekkel, akik elmenekültek Drezdából.”

És ezek mentek Nürnbergbe ítélkezni a németek felett!  - Jaj, a legyőzötteknek! 

 

Nagy terveink és a harmadik világháború

Rabinovich rabbi az Európai Rabbik Vésztanácsának

1952. január 12-én, Budapesten tartott rendkívüli találkozóján mondott beszéde

 

 

“Üdvözöllek benneteket, gyermekeim. Azért hívtalak benneteket, hogy megismételjem új programunk alapvető lépéseit. Jól tudjátok, hogy azt reméltük, hogy a háborúk közti húsz évünket arra használjuk fel, hogy megszilárdítsuk azokat a nagy vívmányokat és előnyöket, amelyeket nekünk a második világháború jelentett. Ezeket sokan közülünk különböző fontos területekről ellenzik, de most minden rendelkezésünkre álló erővel azon kell dolgoznunk, hogy öt éven belül előkészítsük a harmadik világháborút.

Célunkért 3000 éve küzdünk egyesült erővel, amely már egészen közel van és a győzelem szinte biztos, arra ösztönöz minket, hogy fáradozásainkat és óvatosságunkat megtízszerezzük.

Biztosítalak benneteket, hogy tíz éven belül fajunk eléri méltó helyét a világban, ahol minden zsidó király lesz és minden gój rabszolga.(Taps). Emlékezzetek vissza 1930-as propagandakampányainkra, amikor Németországban zsidóellenes érzelmeket szítottunk és Amerikában meg a németek ellen. Ez a kampányunk a második világháborúban csúcsosodott ki.

 

Karl Marx levele Baruch Levy-hez [’Revue de Paris’ 1928. 06.01/ 574. oldal]: “A zsidó nép egészében lesz a saját megváltója. A világuralmat más fajokmegsemmisítésével fogja elérni és egy világköztársaság alapításával, amelyben mindenütt csak a zsidóknak lesznek állampolgári jogai. Ebben az Új Világban Izrael gyermekei lesznek a vezetők és ellenzék nem lesz.”

Ma a világon hasonló propagandakampány folyik. Oroszországban folyamatos az Amerika-ellenes propaganda, míg Amerikán a kommunistáktól való félelem söpör keresztül. Ez a hadjárat kényszeríti a világ kisebb országait, hogy vagy az USA vagy Oroszország partnersága mellett döntsenek. E pillanatban legnagyobb problémánk az amerikaiak hamvadó hadiszellemének a felélesztése.

Terveinket nagyon akadályozza a hiányzó általános hadkötelezettség Amerikában, de biztosak vagyunk benne, hogy az 1952-es választások után rögtön keresztül tudunk egy megfelelő intézkedést vinni az Amerikai Kongresszusban. Az oroszok és az ázsiai népek eléggé irányításunk alatt vannak, és nem tiltakoznak a háború ellen, de várnunk kell az amerikaiak megszerzésével. Ezt az antiszemitizmus kártya kijátszásával reméljük elérni, amely olyan kitűnően működött a Németország elleni háború idején. Erősen számítunk az antiszemita erőszak elleni hírekre Oroszországból, hogy ezek felháborítsák az Egyesült Államokat és így építsünk szolidaritásukra a szovjetek hatalma ellen. Emellett, hogy az amerikaiaknak az antiszemitizmus valóságát bemutassuk, nagy pénzforrások bevetésével, amelyet amerikai antiszemita elemek rendelkezésére bocsátunk azért, hogy hatásosságukat növeljük, és antiszemita erőszakot fogunk előadatni legnagyobb városaikban. Ennek kettős célja lesz: egyrészt megtudjuk az amerikai reakciósok nevét, akiket így elhallgattathatunk, másrészt az Egyesült Államokat oroszellenes egységbe forrasztjuk.

 

Öt éven belül ez a program el fogja érni célját, a harmadik világháborút, amely pusztításban minden előtte valót felül fog múlni. Izrael természetesen semleges marad, és amikor mindkét oldal ki lesz merülve és szétverve, akkor mi bíráskodni fogunk és ellenőrző bizottságokat küldünk minden tönkretett országba. Ez a háború minden időkre be fogja fejezni a harcunkat a gójok ellen.

Nyilvánosan felfedjük magunkat Ázsia és Afrika népei előtt. Biztonsággal állíthatom, hogy most születik a fehér gyerekek utolsó nemzedéke! A mi ellenőrző bizottságunk a népek békéje és a fajok közötti feszültségek megakadályozása érdekében meg fogja tiltani a fehérek egymás közötti házasságát. A fehér férfinak sötét bőrű nőkkel kell együtt élnie míg a fehér nőnek fekete férfiakkal. Így majd eltűnik a fehér faj, mert a sötétekkel való keveredés a fehér ember végét jelenti, és legveszélyesebb ellenségünk így csak emlék marad.

 Elindulunk az ezeréves béke útján, a Pax Judaica útján, és fajunk lesz a világ vitathatatlan ura. A mi magasabbrendű szellemi képességeink könnyen lehetővé teszik számunkra a sötét emberek fölötti uralmat.

 

Kérdés a hallgatóságból: Rabinovich Rabbi, mi lesz a vallásokkal a harmadik világháború után?

Rabinovich: Nem lesznek többé vallások. Egy papi osztály megmaradása uralkodásunkra állandó veszélyt jelentene, a túlvilágba vetett hit lelkierőt adna kiengesztelhetetlen ellenzőinknek sok országban, és képessé tenné őket arra, hogy nekünk ellenálljanak. Mi, ennek ellenére megtartjuk őseink hagyományos szertartásait és szokásait, uralkodó osztályunk eredetének jelét. Megszigorítjuk faji szabályzatunkat úgy, hogy zsidó nem házasodhat csak a fajtáján belül, idegeneket pedig nem fogadunk be.

Emlékeztetlek benneteket a második világháború kegyetlen napjaira, amikor népünk néhány tagját a hitleri banditáknak kellett feláldoznunk azért, hogy elég tanúnk és jogalapunk legyen azokra a perekre és kivégzésekre, amelyek során Amerika és Oroszország vezetőit, mint háborús bűnösöket kivégeztetjük, miután a béke feltételeit mi szabjuk meg. Biztos vagyok benne, hogy nektek még kell kis előkészület ilyen feladatra, mivel az ‘áldozat’ szó mindig is népünk jelszava volt, és egy pár ezer zsidó áldozat a világ kormányzásáért valóban nem nagy ár.

 

Hogy annak a vezető szerepnek a biztos eljöveteléről meggyőzzelek benneteket, megmutatom, hogyan fordítottuk a saját találmányait a fehér ember ellen. Sajtója és rádiója a mi kívánságaink szószólója, nehéziparának termékei pedig azokat az eszközöket adják, amit Afrika és Ázsia felfegyverzésére szállít sajátmaga ellen. Érdekeink képviselői Washingtonban erősen terjesztik a 4. Pont programját (Colombo Plan), amely a világ elmaradottabb részeinek iparosítását tűzi ki céljául úgy, hogy miután Amerika és Európa ipari létesítményei és városai megsemmisülnek az atomháború után, a fehéreknek nem lesz erejük a sötét fajok nagy tömegeinek ellenállni, akiknek vitathatatlan lesz a technológiai felsőbbrendűsége.

A világ feletti győzelem víziójával a szemetek előtt, térjetek vissza országaitokba és erősítsétek eddigi jó munkátokat addig a közeli napig, amikor Izrael felfedi hivatását, mint a világ dicső fénye.” 

 

Források, amelyekben a beszéd megjelent:

•Johan Schoeman, ’Vistas’, 1959. Dél-Afrika.

•Americas Bulletin, 2000. december

•The Canadian Intelligence Service, 1952. szeptember.

•Bruce Brown: The World’s Troublemakers  - The Struggle against the Gentiles (Ausztrália).

 

 

Miért nevezik a „honfoglalást” hazatérésnek?

A honfoglalás fogalmának tarthatatlansága

Kárpátia Magazin  46. szám – 2005. június

“karpatia.freedom.hu”

Samu Pál Attila

 

Éles ellentét áll fenn az idegenekre rátelepedő, fegyveres honfoglalást hirdető finnugor elmélet és az ugyanezen eseményt a megszállt hazába való visszatérésként elbeszélő krónikáink között. A honfoglalás kifejezést az elbuktatott ’48-as szabadságharc után az Akadémián is pozíciót szerzett magyarellenes érdekszövetség találta ki és terjesztette el, egészen addig a magyarság a honfoglalás fogalmát sem ismerte. [Grandpierre K. Endre: Anonymus titkai nyomában. 1998. 46-52. o.] Kimondatlan céljuk annak a tudást és tapasztalatot felhalmozó ősi múltnak az eltörlése, amely mindenkor a nemzet függetlenségéért és felemelkedéséért folytatott küzdelmet szolgálta.

A honfoglalás hamis jelentése – hogy magyarok először Árpáddal kerültek a Kárpát-medencébe – elvágja annak a lehetőségét, hogy a magyarságnak bármilyen kapcsolata lehessen a Kárpát-medence azt megelőző történelmével és műveltségeivel.

A finnugor származáselmélet másik csúsztatása, hogy a magyarok alacsony műveltségű, írástudatlan népként északról kerültek a Kárpát-medencébe, és ebből kiindulva csak a távoli, északi kultúrákkal rokonítható vonásokat ismeri el sajátosan magyarnak. A honfoglalás és a finnugor származáselmélet is azon a tényen áll vagy bukik, hogy éltek-e Árpád hadait megelőzően is magyarok a Kárpát-medencében. A székelyek, jászok ittlétét krónikák tanúsítják, de a honfoglalás fogalmának erőltetése és a krónikák hiteltelenítése őket is megfosztja saját őstörténetüktől.

A magyarságnak az Árpád-bejövetel előtti Kárpát-medencei jelenlétét az írástörténet önmagában is elegendően bizonyítja. [Varga Csaba: JEL JEL JEL. 2001.] Az íráskutatás módszerei annyira letisztultak, hogy már nem valószínű feltevéseket, hanem felismert törvényszerűségeken alapuló állításokat fogalmaz meg, amiket a történelemírás nem hagyhat figyelmen kívül. A kutatás már nem önálló jelek hasonlóságát, hanem teljes jelkészletek azonosságát és hozzájuk tartozó írásmódok egyezését vizsgálja.             

Az ősi magyar írásbeliség létét krónikáink tanúságtétele mellett legékesebben a fennmaradt betűsorok bizonyítják. Telegdi János 1598-ban „A hunok régi nyelvének elemei” címen ismerteti a betűinkhez tartozó írásmódot is. [Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. 1909. 202-235. o.] Tanulmányában ősi örökségként mutatja be a nyelvünkre épülő írásmód szabályait, egynek véve a szkíták, hunok, magyarok által beszélt nyelvet. Ezt az íráskutatás teljes mértékben alátámasztja. Mindhárom nép nyelvéhez azonos jelkészletet használtak, és mindegyik írásmódja alkalmazta a jelek alakjából adódó helymegtakarító betűösszevonást is. A magyar szövegekben nem minden esetben írták ki a szóban szereplő összes hangot, amit a magyar nyelvben meglévő magánhangzó illeszkedés törvénye tett lehetővé, és ez a nyelvhez nagyon szorosan kötődő írásmód szintén megtalálható a másik két nép írásemlékeiben.

Az írástörténet igazolja egy írni tudó, magyarul beszélő, de koronként eltérő neveken szereplő nép több ezer éves kárpát-medencei megtelepedését, száműzve ezzel a honfoglalás hamis fogalmát. Ezt kiegészíti a magyar betűk és az írásmód azonossága az egyiptomi démotikus írással, ami arra utal, hogy a Kárpát-medencébe visszatérő magyaroknak az északi műveltségekkel szemben déli magaskultúrákkal volt szorosabb a kapcsolata.

A honfoglalás szót értik újabban az Árpád-bejövetel előtti legelső beköltözésre is, de ha így van, és beköltöztek, akkor a magyarságnak ez csak a második otthona lehet, és valahol máshol van a hazája.

Régen, a magyarság a honfoglalás fogalma nélkül is át tudta örökíteni igaz történelmét nemzedékről nemzedékre, és hazáját egyben a szülőföldjének is nevezte. Ezért, a magáról vallott tudása csak akkor lehet igaz, ha a magyar nemzet a Kárpát-medencében alakult ki. A magyar nép ősisége, régi időkbe nyúló emlékezete egyértelművé teszi, hogy a magyar nemzet az emberiség első korszakában, az Aranykorban született, és a magyar aranykori hagyományok bizonyítottan a Kárpát-medencéhez kötődnek. [Grandpierre K. Endre: Mióta él nemzet e hazán? 1996.]

Fontos feltárni, hogyan szorulhatott háttérbe a tudományos igazság, és hogyan kerülhetett fölénybe a honfoglalást feltaláló finnugor elmélet a hiteles krónikáinkkal szemben. Ezt a tudomány-történetnek kell kiderítenie, és ehhez elegendő Trefort Ágoston miniszter 1877-es, a finnugor elméletet kizárólagossá tévő rendeletét vizsgálnia. [Varga Csaba: Idő és ABC. 2003. 196. o.]

A rendelet léte is bizonyíték az elmélet megalapozatlansága mellett, hiszen új tudományos eredményeket a régieknél nagyobb valóságtartalmuk, és nem hatalmi beavatkozás alapján szokás elfogadtatni. A finnugor elmélet nem volt megfelelően bizonyított, emiatt szűk körben hatott, így nemzetellenes célját sem tudta kifejteni, ezért kellett hatalmi nyomással, az érvényesüléssel való zsarolással a tudósokat mellé állítani.

A magyarellenes hatalom a megszerzett politikai súlyával a tudományos életben is vezető pozícióba segítette a nemzetellenes törekvéseket. Annak is maradt fenn írásos bizonyítéka, amikor visszaadva a kölcsönt, ez a történelemtudomány segítette nemzetellenes politikai célok megvalósulását. Eléggé ismert, hogy Trianonban, az országrészek elcsatolásához szükséges hamis jogalapok megteremtésekor a honfoglalással is érveltek. [Grandpierre K. Endre: Miért söpri el a történelem a trianonokat? 1996/77. o.]

A valótlan állítást, miszerint a magyarok fegyveres hódítással vették birtokba a már mások által lakott Kárpát-medencét, mindenki elfogadta, hiszen még a magyarságnak a történelemmel hivatalosan foglalkozó testülete, a Magyar Tudományos Akadémia is már évtizedek óta ezt hirdette. A honfoglalás fogalmára építették a másik hamis állítást, amely szerint a Trianon idején a Kárpát-medencében élő kisebbségek a magyarok előtt már itt élt népek maradékai, amelyek ellen tudtak állni az erőszakos beolvasztásnak, és nem a magyarok mellé költöző, mellettük gyarapodni tudó fiatalabb közösségek utódai. Trianonban a határmódosításokkal kitalált ezeréves sérelmeket orvosoltak, ezért életbevágó az Akadémia részéről az igaz történelmi tudat mielőbbi helyreállítása és külhoni elismertetése, hiszen csak 85 év telt el a trianoni döntés okozta valós sérelmek óta.

Az Akadémia múltja nem mentes a hatalmi érdekeket szolgáló történelemhamisításoktól, elég csak ’56 „ellenforradalomnak” bélyegzésére emlékeztetni. Az Akadémia mindenkori elnökének a felelőssége, hogy egy már független országban, az általa vezetett intézmény meddig viselkedik kollaboránsként, és tart ki politikai célokért megalkotott, bizonyítottan tudománytalan elképzelések mellett. A történelemhamisítások jelentősége, a jelenig húzódó nemzetromboló hatása megköveteli az Akadémia elnökétől, hogy sürgősen fellépjen a honfoglalás fogalma és a finnugor származáselmélet ellen. +++

Ellenforradalom vagy forradalom?

 

Tóth Judit (Kanada)

 

Ha már a fogalmak tisztázásánál tartunk, nézzük meg közelebbről az 1989 óta külföldön és Magyarországon gátlástalanul használt, a meglehetősen félrevezető „az’56-os forradalom és szabadságharc” összetett kifejezést, aminek a hátterében aljas politikai szándékok húzódnak meg. Nem lehet <forradalomnak> nevezni a világhatalomra törő bolsevista erő kierőszakolt akcióját!

Sztálin halála után, a Moszkva utasítására megkezdett tisztulási folyamat célja az volt, hogy a megszállt rabországokban levezesse a felgyülemlett elkeseredést. Világhódítási törekvések érdeke követelte ezt, hogy elkendőzzék a hadi támaszpontok, rakéta kilövőhelyek felépítését és a hadosztályok felvonulását.

A Kreml célja az volt, hogy rab-Magyarországon kirobbantják a „forradalmat” és azután félórás, legfeljebb félnapos könnyű rendőri akcióval örökre felszámolják a felszínre csalogatott kommunista-ellenes erőket, az elégedetlenkedőket, a leigázott társadalom maradék vagy az idők folyamán felcseperedett nemzeti vezető rétegét, hogy megakadályozzák a hátországban esetleg kibontakozó honvédelem létrejöttét.

Ezzel a „forradalommal” a világ figyelme Budapestre terelődött, miközben a Nyugat elleni felvonulás már napok óta biztosan haladt a kijelölt úton. Moszkva bölcsei helyesen választották meg az időpontot 1956. októberében, amikor az Egyesült Államokat az elnökválasztás kötötte le és a hiányosan felfegyverzett Nyugat-Európa képtelen lett volna (de nem is akarta! -TJ) megakadályozni a vörös horda támadását.

A szuezi akcióhoz lerohanó angol és francia hadseregek által üresen hagyott európai kontinens meghódítását a magyar nemzet hősi kiállása és a világtörténelmet legerősebben formáló erő, a nemzeti összefogás megmentette. Ezeket az eseményeket, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó, az új „szakasztól” /1953/ megindult enyhülési hullámot nem lehet forradalomnak nevezni!

A forradalom szó meghatározása a politikai felfogástól függ, a tudatos fogalomhamisítástól, tudatlan fogalomzavartól és nem utolsó sorban a nyelvi kifejező-képtelenségtől. Az Akadémia Könyvkiadó által 1968-ban kiadott Kislexikon szerint forradalom:

„Társadalmi forradalom, az osztályharc legmagasabb formája, amelynek során a fejlettebb társadalmi gazdasági alakulat felváltja a fejletlenebbet az utóbbi, uralkodó osztályának ellenállása közepette. A forradalom szükségszerűségét a termelőerők fejlődése következtében a termelési viszonyok megfelelő átalakulásának követelménye szabja meg. Jellegét az a társadalmi rend adja meg, amelynek létrejöttére vezet.”

 

“Mi a forradalom?” – kérdezi Király Béla, a magát ‘szabadságharcosnak’ nevező moszkvai társutas, akinek legfelsőbb célja 1956-ban az volt, hogy Magyarországon nehogy megdöntsék a kommunista rendszert:

„A forradalom erőszakot alkalmaz arra, hogy az uralkodó társadalmi, gazdasági, politikai rendszert megdöntse, és helyére újat állítson.

A folyamatnak mindhárom eleme nélkülözhetetlen: erőszak, az uralkodó rendszer megdöntése, egy új rendszer maradandó hatalomrajutása. Ha bármelyik összetevő hiányzik, nincs forradalom. Ha a gazdasági, társadalmi vagy politikai rendszert békés úton cseréli fel újjal, még akkor is, ha az új radikálisan különbözik a régitől, reformról és nem pedig forradalomról van szó. ’Békés forradalom’ önmagának ellentmondó fogalom. A forradalom előfeltétele az erőszak.

Ha a változásra törekvő erők erőszakot alkalmaznak, de a régi rendszert nem tudják véglegesen leverni, akkor csak felkelésről, forrongásról, lázadásról, rendzavarásról lehet beszélni. Ha új gazdasági, társadalmi vagy politikai rendszer lép életbe és életben is marad: ez forradalom.” [Király Béla: Az első háború szocialista országok között]

 

A Király által meghatározott feltételekből kettő hiányzott. Noha volt erőszak, de (1) az uralkodó rendszer nem semmisült meg, és (2) helyette nem létesült új, maradandó rendszer.

Tehát 1956-ban nem lehetett és nem volt forradalom! Király szerint is „csak felkelésről, forrongásról, lázadásról, rendszerzavarásról lehet beszélni.”

A kommunista lexikoni meghatározás szerint sem lehet forradalomról beszélni, mert nem egyik társadalmi osztály harcolt a másik ellen, hanem a munkások, parasztok és az értelmiség közösen a szovjet megszállók és az elnyomást gyakorló „magyar” csatlósaik, társutasaik ellen. Ez a harc elveszett, nem vezetett új társadalmi rend létrejöttére, tehát nem lehetett forradalom.

Nyugati meghatározás szerint a forradalom: „a meglevő politikai hatalom teljes felbomlasztása és újformájú kormány alakítása, a létező politikai viszonyok megdöntése. Teljes felfordulás, a gondolkodás, felfogások és a szokások megváltoztatása.” [Oxford Nagyszótár]

 A Nagy Imre-kormány nem volt újfajta kormány, hiszen tele volt kommunistákkal és nem tartalmazott valódi szabadságharcosokat, valamint a kormány tagjainak eszük ágában sem volt a rendszer megdöntése!

 

Király saját magának ellentmondva mégis azt állítja később, hogy “a forradalom valóban győzött, de azt a szovjet fegyveres erő győzte le”. Szerinte “a forradalmat megnyertük, de a két szocialista ország közötti háborút elvesztettük”. ~ Ez megint téves meghatározás. A Szovjetunió soha nem volt szocialista ország, hanem rabtartó erőszakuralom, Magyarország pedig rabszolgasorsba juttatott magyarok aknamezőkkel körülkerített haláltábora! [forrás: Csiszár László: A Sátán Komisszárjai]

 

***

 

1956-ra tehát éppolyan helytelen kifejezés a “forradalom”, mint a “fegyveres honfoglalást hirdető finnugor elmélet“. 1956-ban a megkínzott magyarság nemzetközi politikai érdekekből kiprovokált népfelkelésetörtént, amit végül hősies szabadságharc koronázott.

Azok, akik ragaszkodnak a “forradalom” szó ismételgetéséhez, egyértelműen elfogadják az ‘56 utáni gulyáskommunizmust és az 1989 utáni hatalomátmentést, amihez a kommunisták politikai érdekből egyszerűen ellopták ’56 dicsőségét! +++

 

 

A szuezi háború volt a torpedó 1956-ban

 

A magyar vért nem jegyzik a világ egyetlen börzéjén sem,

viszont az olajat, igen

 

(Hazánkért, 2000. október)

Országhódító ellenségeink a 20. században többször is megkísérelték Magyarország gyarmatosítását, nemzetünk teljes kifosztását és nyomorba döntését. Az első világháború, az idegenek által kirobbantott 1918-as őszirózsás patkányforradalom, Trianon, a második világháború, 50 év kommunizmusa, majd az 1989-ben megújult, a magyarság bűntudatosítására alapozott szocializmus csupán mérföldkövek a már valamennyiünk által felismert végcél felé.

Emlékezzünk az 1849. októberében kivégzett 13 Aradi Vértanúra, az 1944-ben hazánkat, a vörös hordával szemben páratlan hősiességgel védelmező német és magyar katonákra, az október 15-én törvényesen hatalomra kerülő, e szörnyű időkben a rettenetes felelősséget magára vállaló Szálasi-kormányra, és az ’56-os magyar szabadságharcra, amely egyenes folytatása volt az 1944-es honvédelemnek és szabadságvágynak.

Tíz évvel a világháború befejezése után Anglia, Franciaország és Izrael vezetői a magyar szabadságharcban látták a kedvező alkalmat arra, hogy a szuezi kalandot megindítsák.

“Ha létrejön Izrael és a nyugati hatalmak közös katonai akciója, Nassernek pár nap alatt vége. Oroszország a szuezi eseményeknél nem fog közbelépni, és az arabok sem fogják megsemmisíteni az olajvezetékeket, mert szükségük van a petróleum melléktermékeire.” /Menachem Begin nyilatkozata a Herut c. lapban, 1956.09.13/

 

Tel Avivban mindent tudtak a magyar szabadságharc kitöréséről, hála Moridor Jakab követ tájékoztatásainak, aki elérkezettnek vélte a kedvező pillanatot  a régen előkészített támadásra. A szuezi támadás a világ zsidóságának a segítségével és együttműködésével történt, de a figyelmet elterelő magyar szabadságharc kitöréséhez helyesebben, a forradalomnaknevezett enyhülés kirobbantásához “az engedély” is tőlük jött.

A téves meghatározás

1956-ról félrevezető és megtévesztő az 1989 óta helytelenül használt “forradalom és szabadságharc” kifejezés, mert egykalap alá veszi az enyhülési folyamatot és az elnyomott magyarság szabadságharcát. 1956 valóban“ellenforradalom” volt, mert a Marx Mordechai által meghirdetett bolsevista “forradalom” ellen kelt fel a magyar nép.  

1956-ban a magyar szabadságharcosok “ellenforradalmárok” voltak, mert szembefordultak azzal a forradalommal, amely 1917-ben Oroszországot rabszolgasorba döntötte, és rémuralmát ráerőszakolta az emberiségre.

Az összeesküvés

A szuezi támadás pillanatának megválasztása, amely tudatosan a szabadságharc kapcsán keletkezett nemzetközi zűrzavarra épített spekulatív, önző érdekeket takart anélkül, hogy az eredményeket és visszhangot kellőképpen mérlegelhették volna. A támadó felek abban reménykedtek, hogy mivel Magyarországon a szabadságharccal foglalkozó szovjet csapatok nem tudnak Nasser segítségére sietni, Szuezt könnyen visszaszerezhetik, sőt Izrael rettegett ellenfele Nasser is megbukik.

Ma már nem titok, hogy Izrael támadó hadműveleteket tervezett Nasser köztársasága ellen, amihez Anglia és Franciaország segítségét kérte és meg is kapta, mert Nasser elnök tagadhatatlan sikereiben veszélyt láttak Izrael jövőjére nézve.

“A nemzetközi viszonyok számunkra most kedvezőek. Most kell hadat üzennünk Egyiptomnak! E lépés igen kedvező lesz a világ összes cionistája számára is, akiknek támogatására számíthatunk.” /Moridor Jakab követ a parlamentben, 1956. 10. 12./

 

Mivel Anglia és Franciaország kifogásolta, hogy Nasser 1956-ban államosította a szuezi csatornát, katonai támadást fontoltak Egyiptom ellen annak ellenére, hogy az ENSZ alapszabálya kimondja: “háborút kezdő államot meg kell büntetni”. (De hol maradt a nevezett, háborút kezdő három állam büntetése az ENSZ ülésein!?)

 

“Óriási jövőt tervezünk Elath kikötő (1) számára. Ez lesz az ajtó az Afrika és Ázsia összes gazdaságilag hátramaradt területei felé irányuló kereskedelem számára. Ezért fel kell készülnünk arra, hogy fejlődését megvédjük, Izrael összes szárazföldi, légi és tengeri haderejének egyesítésével.” /Ben Gurion beszédéből a Haboker c. lapban, 1955. 08. 10/

“Tinektek zsidóknak nem szabad elérzékenyülnötök, amikor ellenségeiteket ölik. El fogjuk pusztítani az arab civilizációt és felépítjük annak romjain a mi zsidó civilizációnkat!” /Menachem Begin, 1956. 08. 28/

A világhatalom központja

Ha már Közel-Keleten vagyunk, kérdezhetjük, hogy a zsidók miért ragaszkodnak ennyire Palesztina földjéhez?  Nachum Goldman, a párizsi Zsidó Világkongresszus elnöke az ötvenes években ezt mondta:

“A zsidók megkaphatták volna Ugandát, Madagaszkárt, vagy más területeket, hogy megalapítsák országukat, de ők nem akartak mást, csak Palesztinát. Nem azért, mert a Holt-tenger elpárologtatásával 5 trillió dollár értékű ércet nyernének, nem is azért, mert Palesztina talaja 20-szor annyi nyersolajat tartalmaz, mint Észak-, és Dél-Amerika készletei együttesen, hanem azért, mert Palesztina Európa, Ázsia és Afrika találkozópontján fekszik. Azért mert Palesztina képezi a világ igazi politikai hatalmi központját és ez a világhatalom stratégiai centruma.”

Randevú Párizsban

1956. október 22-én titokzatos diplomata autók futkároztak a Párizs környéki repülőtér és Sèvres külváros között. Az autók utasainak, Ben Gurion miniszterelnök, Moshe Dayan vezérkari főnök és Simon Perez  személyazonosságát igyekeztek titokban tartani.

A jól előkészített diplomáciai találkozó célja az volt, hogy az angol és francia államférfiakkal véglegesítsék az Egyiptom elleni támadás részleteit. A franciák már hónapok óta készenlétben voltak Izraelben: t.i. az izraeli pilótákat Franciaország képezte ki, és katonai kiképzőik az izraeli hadseregben is működtek.

Az angol kormány tudatta Nasserral, hogy ‘amennyiben a szuezi csatorna államosításával [1956] kapcsolatos angol kívánságokat nem teljesíti, Anglia a fegyveres erőszaktól sem riad vissza, hogy őt a hatalomból eltávolítsa’.

A döntés tehát végső fokon Anthony R. Eden angol miniszterelnök (1955-57) kezében volt. Az sem titok, hogy Édent a lengyelországi és a magyar szabadságharcos események bátorították fel a szövetkezésre, illetve a cselekvésre. Eden és kormánya úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a világ közvéleményét elsősorban a kelet-európai események érdeklik s ebben igazuk is volt! Eközben az Egyiptom ellen készülő gyorsháborúval kapcsolatosan várható nemzetközi felháborodást az ’56-os magyar események hullámverése miatt sikerült elaltatniuk.

Az események

Október 23 - Eden elvben hozzájárul az izraeli kívánságok támogatásához.

Október 29 - Alkonyatkor izraeli páncélosok átrobognak az egyiptomi határon, ejtőernyős vadászokat dobnak le Szuez térségében, megkezdődik a hadművelet Egyiptom ellen francia és angol repülők közreműködésével.

Mialatt Magyarországon a szabadságért és jogért küzdők a vörös hadsereg egyre erősbödő páncélkötelékeinek csapásai alatt véreznek, Sir Charles Keightly brit tábornok és Pierre Barjot francia tengernagy bombázóegységei támadásra indulnak a jóformán védtelen Nílus-menti nép és ország ellen. Tizenegy és fél évvel a második világégés után, az ENSZ alapszabályait is megsértve, felelőtlenül háborút kezdtek tekintet nélkül a szabadság és az emberiség érdekeire. A Tel Aviv, Párizs és London közti összeesküvés méreteit az egész világ előtt nyilvánvalóvá tette az a támogatás, amelyet francia bombázók és vadászalakulatok nyújtottak az előrenyomuló izraeli egységeknek. Európa ijedten döbbent rá, hogy tehetetlen és védtelen, amikor egy kis kiváltságos erőszakos csoport érdekei megkívánják.

Ezzel a háborúval a két európai állam a saját érdekszférájában a legnagyobb szolgálatot tette Moszkva Ázsiában és Afrikában folytatott terjeszkedő politikájának. Továbbá, a Kreml képmutató urainak kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy a kiszolgáltatott népeket, mint a színes népek barátja és segítője véres terrorral leigázza, és rabszolgaságban tartsa.

Annak a kérdésnek, hogy az ENSZ miért nem segítette szabadságharcában Magyarországot, s miért avatkozott be Amerika utasítására a szuezi kérdés megoldásába, az a magyarázata, hogy a magyar vért a világ egyetlen börzéjén nem jegyzik, viszont az olajat igen. A magyar vér nem üzlet, az olaj azonban a világ egyik legnagyobb üzletága!

A szuezi kaland vége

A három nagyság katonai győzelme ellenére kudarcba fulladt a Gamal Abdel Nasser elnök megbuktatására irányuló kísérlet, ám az arab államok súlyos gazdasági válságba jutottak, mert az ENSZ a vízgyűjtő területeket Izraelnek ítélte oda. Az arab világ igyekezett meggyőzni az ENSZ-ben érdekelt nyugati államokat arról, hogy népeik mezőgazdaságát víz nélkül fenntartani nem tudják, de az izraeli irányítás alatt álló ENSZ minden könyörgés és fenyegetés ellenére sem változtatott álláspontján.

Amikor elkészült a világ legnagyobb víztároló gátjának, az aswani gátnak (2) a terve, Nasser kölcsönöket keresett. Azonnal hatalmas ajánlatokat kapott, azonban a kölcsönzők rövidesen mind visszaléptek. Dulles amerikai külügyminiszter 1957. április 2-án tartott sajtókonferenciáján az újságírók kérdésére, hogy van-e összefüggés az aswani gátépítésre adott amerikai ígéret visszavonása, a szuezi csatorna államosítása és a szuezi háború között, igennel válaszolt. Elismerte, hogy korábban Amerika nem számított Nasser államosítási szándékára.

S miért nem kapta meg Nasser az ígért amerikai kölcsönt? Dulles így válaszolt: “A szenátus külföldi kölcsönöket engedélyező bizottsága tiltotta le a kölcsönt.” [A szenátusnak ez a bizottsága, az amerikai gazdasági és bankélet szakértői, teljes egészében a Morgenthau Baruch bankérdekeltségek illetve olajérdekeltségek szócsöve volt]

Óriási haszonra számítottak, hiszen a megszorult araboktól potom pénzen vásárolhatták az olajat, és milliárdokat kereshettek a gazdasági válságon.

A Szuez-vidéki olajforrások, kutak, tárolók elzárása óriási hasznot hozott az amerikai olajtrösztök számára. A “jóságos amerikai nagybácsi” olajmágnásai siettek a súlyos helyzetbe került Európa olajellátására. Mivel az amerikai olajtársaságok nem emelték a termelést, de az árakat igen, a tiszta nyereségük öt hónap alatt elérte a 100 millió dollárt.

Az amerikai olajérdekeltségek szinte sátáni fondorlatossággal zavarták Nassert egyre jobban a szovjet felé, uszították Franciaországot, Angliát, Izraelt mindaddig, amíg ki nem tört a háború. Az olajforrások eldugultak s megteremtődött a piac az amerikai olajszállítások számára. A texasi olajmágnások és a bankárok azonban nem számoltak azzal, hogy az amerikai haderő Európában szintén közel-keleti olajat használ. A szuezi viszálykodásokat le kellett állítani, mert a kérdéses időpontban a nyugat-európai amerikai hadsereg benzin, és olajkészlete csak elképesztően rövid időre lett volna elegendő.

Ha a szovjetnek ekkor eszébe jutott volna Európát teljes egészében lerohanni, Európa majdnem teljesen védtelen lett volna és így a magyar szabadságharc mentette meg Nyugat-Európát attól, hogy a szovjet hadsereg a Szuez, illetve a Nyugat-Európa irányába megtervezett hadi terveit végrehajtsa. [Gondoljunk csak a Hanság-csatornánál Szuezt kereső szovjet hősökre!]

De Amerika hazug ígéreteivel (lásd: Szabad Európa Rádió) kétségbeesett ellenállásba zavarta bele a magyarságot a hatalmas vörös kolosszussal szemben. Rádión, sajtón keresztül kiáltottunk a Nyugat segítségéért, hiszen hosszú évekig bíztattak bennünket! Ezt még Eisenhower amerikai elnök is bevallotta:

“Úgy érzem, hogy évekig izgattuk a magyarokat, és most, amikor bajban vannak, hátat fordítunk nekik.” (3)

Eisenhowert azért annyira nem bántotta a lelkiismerete, hogy Titónak Belgrádba titkos táviratot ne küldjön megnyugtatva a moszkovitákat, hogy “az USA kormánya nem nézné szívesen egy szovjetellenes népfelkelés győzelmét a Szovjetunió közvetlen szomszédságában.” És ez volt akkor az Atlanti Szövetség hadászatilag kellőképpen felkészült legerősebb tagjának a hivatalos állásfoglalása. (4)

Míg a magyar hősök feltartóztatták az orosz szuronyhengert, addig Szueznél az ENSZ beavatkozása is megtörtént. Az európai csapatok, dolguk végeztével visszatérhettek otthonaikba, amelyeket magyar szabadságharcosok védtek meg a szovjet lerohanástól. +++

 

Összeállította: Tóth Judit

 

Irodalom 

Csiszár László: A sátán komisszárjai, Ausztrália, 1986

Berzy József: Európa felszabadítása, Argentina, 1966

David Irving: Uprising, Ausztrália, 1981

Donald Neff: Warriors at Suez,  Eisenhower takes America to the Middle East, New York, 1981.

1956-ban nem ‘forradalom’ volt!

 

Tóth Judit (Kanada)

 

1989 óta külföldön és Magyarországon gátlástalanul használják a meglehetősen félrevezető „az ’56-os forradalom és szabadságharc” összetett kifejezést, aminek a hátterében aljas politikai szándékok húzódnak meg. Nem lehet <forradalomnak> nevezni a világhatalomra törő bolsevista erő kierőszakolt akcióját!

Sztálin halála után, a Moszkva utasítására megkezdett tisztulási folyamat célja az volt, hogy a megszállt rabországokban levezesse a felgyülemlett elkeseredést. Világhódítási törekvések érdeke követelte ezt, hogy elkendőzzék a hadi támaszpontok, rakéta kilövőhelyek felépítését és a hadosztályok felvonulását. A Kreml célja az volt, hogy rab-Magyarországon kirobbantják a „forradalmat” és azután félórás, legfeljebb félnapos könnyű rendőri akcióval örökre felszámolják a felszínre csalogatott kommunista ellenes erőket, az elégedetlenkedőket, a leigázott társadalom maradék vagy az idők folyamán felcseperedett nemzeti vezető rétegét, hogy megakadályozzák a hátországban esetleg kibontakozó honvédelem létrejöttét.

 

Ezzel a „forradalommal” a világ figyelme Budapestre terelődött, miközben a Nyugat elleni felvonulás már napok óta biztosan haladt a kijelölt úton. Moszkva bölcsei helyesen választották meg az időpontot 1956. októberében, amikor az Egyesült Államokat az elnökválasztás kötötte le és a hiányosan felfegyverzett Nyugat-Európa képtelen lett volna megfékezni a vörös horda támadását.

 

A szuezi akcióhoz lerohanó angol és francia hadseregek által üresen hagyott európai kontinens meghódítását a magyar nemzet hősi kiállása a világtörténelmet legerősebben formáló erő a nemzeti összefogás megmentette. Ezeket az eseményeket, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó, az új „szakasztól” /1953/ megindult enyhülési hullámot nem lehet forradalomnak nevezni!

 

A forradalom szó meghatározása függ a politikai felfogástól, a tudatos fogalomhamisítástól, tudatlan fogalomzavartól és nem utolsó sorban a nyelvi kifejező képtelenségtől. Az Akadémia Könyvkiadó által 1968-ban kiadott Kislexikon szerint forradalom:

„Társadalmi forradalom, az osztályharc legmagasabb formája, amelynek során a fejlettebb társadalmi gazdasági alakulat felváltja a fejletlenebbet az utóbbi, uralkodó osztályának ellenállása közepette. A forradalom szükségszerűségét a termelőerők fejlődése következtében a termelési viszonyok megfelelő átalakulásának követelménye szabja meg. Jellegét az a társadalmi rend adja meg, amelynek létrejöttére vezet.”

“Mi a forradalom?” – kérdezi Király Béla, a magát szabadságharcosnak nevező moszkvai társutas, akinek legfelsőbb célja 1956-ban az volt, hogy Magyarországon nehogy megdöntsék a kommunista rendszert:

„A forradalom erőszakot alkalmaz arra, hogy az uralkodó társadalmi, gazdasági, politikai rendszert megdöntse, és helyére újat állítson. A folyamatnak mindhárom eleme nélkülözhetetlen: erőszak, az uralkodó rendszer megdöntése, egy új rendszer maradandó hatalomrajutása. Ha bármelyik összetevő hiányzik, nincs forradalom. Ha a gazdasági, társadalmi vagy politikai rendszert békés úton cseréli fel újjal, még akkor is, ha az új radikálisan különbözik a régitől, reformról és nem pedig forradalomról van szó. ’Békés forradalom’ önmagának ellentmondó fogalom. A forradalom előfeltétele az erőszak. Ha a változásra törekvő erők erőszakot alkalmaznak, de a régi rendszert nem tudják véglegesen leverni, akkor csak felkelésről, forrongásról, lázadásról, rendzavarásról lehet beszélni. Ha új gazdasági, társadalmi vagy politikai rendszer lép életbe és életben is marad: ez forradalom.” /Király Béla: Az első háború szocialista országok között/

 

A Király által meghatározott feltételekből kettő hiányzott. Noha volt erőszak, de (1) az uralkodó rendszer nem semmisült meg, és (2) helyette nem létesült új, maradandó rendszer. Tehát 1956-ban nem lehetett és nem volt forradalom! Király szerint is „csak felkelésről, forrongásról, lázadásról, rendszerzavarásról lehet beszélni.”

A kommunista lexikoni meghatározás szerint sem lehet forradalomról beszélni, mert nem egyik társadalmi osztály harcolt a másik ellen, hanem a munkások, parasztok és az értelmiség közösen a szovjet megszállók és az elnyomást gyakorló „magyar” csatlósaik, társutasaik ellen. Ez a harc elveszett, nem vezetett új társadalmi rend létrejöttére, tehát nem lehetett forradalom.

Nyugati meghatározás szerint a forradalom: „a meglevő politikai hatalom teljes felbomlasztása és újformájú kormány alakítása, a létező politikai viszonyok megdöntése. Teljes felfordulás, a gondolkodás, felfogások és a szokások megváltoztatása.” [Oxford nagyszótár]

 

A Nagy Imre-kormány nem volt újfajta kormány, hiszen tele volt kommunistákkal és nem tartalmazott valódi szabadságharcosokat, valamint a kormány tagjainak eszük ágában sem volt a rendszer megdöntése!

Király saját magának ellentmondva mégis azt állítja később, hogy a forradalom valóban győzött, de azt a szovjet fegyveres erő győzte le. Szerinte ‘a forradalmat megnyertük, de a két szocialista ország közötti háborút elvesztettük’. ~ Ez megint téves meghatározás. A Szovjetunió nem volt szocialista ország, hanem rabtartó erőszakuralom,Magyarország pedig rabszolgasorsba juttatott magyarok aknamezőkkel körülkerített haláltábora!  [forrás: Csiszár László: A Sátán Komisszárjai]

 

1956-ban tehát nem *forradalom* volt, hanem a megkínzott magyarság nemzetközi politikai érdekekből kiprovokált népfelkelése, amit végül hősies szabadságharc koronázott. Sohase mondd azt, hogy forradalom! +++

 

 

Az ártatlan Gólem és a Lenin-fiúk

A new yorki Ötödik Hadoszlop Rákosi kiszabadításáért harcolt

 

A Gólem, aki majdnem zsidókirály lett	Rákosi ’ikertestvére” Gólem-Schmeagle a Gyűrük Ura (Lord of the Rinds) c. filmből

Beríja egyszer azt mondta Rákosinak, hogy“Magyarországnak volt már török szultánja, Habsburg császára, de zsidó királya még nem volt, és nem is lesz.” Ám az amerikai hitsorsosok bizonyára ebben reménykedtek, amikor New Yorkban a kiszabadításáért minden követ megmozdítottak.

A Magyarországi Politikai Bebörtönzöttek Amerikai Védnöksége 1935. január 28-án keltezett levelében, több ezer tiltakozó aláírás gyűjtésére szólította fel az amerikai magyarságot, követelve az egy évre bebörtönzött liberális Hock János katolikus pap szabadon bocsátását, aki Magyarországon, 1918-ban a marxista Nemzeti Tanács elnöke volt.

 „A másik ártatlan fogoly” – olvassuk a levélben:

„[..] Rákosi Mátyás, aki 1934. áprilisában kitöltötte a 8 és félévi börtönbüntetését, amellyel a magyar kormány azért sújtotta, mert 1919-ben tagja volt a Magyar Tanácskormánynak. Rákosi a büntetéséből 3 évet töltött szigorítottban és 54 napot éhségsztrájkban, a rossz bánásmód miatt. A magyar hatóságok még most is börtönben tartják Rákosit, és ugyanazokkal a vádakkal, újra bírósági eljárást indítanak ellene, amelyeknek alapján halálra akarják ítélni. Ez az első eset a világtörténelemben, hogy egy és ugyanazon váddal, az első büntetés letöltése után újra bírósági eljárást indítsanak és elítéljenek valakit.

A Magyarországi Politikai Bebörtönzöttek Amerikai Védnöksége tisztelettel kéri önöket, magyar testvérek, hogy emeljék fel tiltakozó szavukat az igazság és emberszeretet mellett. Kérjük önöket, hogy segítsenek megmenteni a magyarországi börtönökben sínylődő ártatlanokat. –

Aláírás: Varga Sándor, elnök [..] Post Office Box 19, Station „K” New York, NY.”

 

***

 

A levélben, -- amelyet az egykori bátor hangú Hídverők közölt az ötvenes években -- a „Rákosi Defense Resolution” c. Nyilatkozat több tucatnyi aláírói között olyan nevek szerepelnek, mint pl. Göndör Ferenc, Emánuel Eisenberg, dr. Eugene Berkovits, Samuel Niedelman, Imre Pataki, dr. József Hollós és sajnos, még néhány gyászkeresztény is!

A háború utáni népidemokrácia főügyésze Sulyok Dezső írta, hogy „Rákosi és a zsidó kisebbséghez tartozó társai orosz segítséggel magukhoz ragadták a hatalmat Magyarország népe felett.” [Magyar Tragédia, 524. oldal] - Ugyan! Orosz segítséggel? És kik voltak az orosz segítség mögött? Vajon nem a new yorki nagybankárok, pénzemberek és hitsorsosok?

Nézzük az „ártatlanokat”!

Rákosi 1918. októberében megszökött a hadseregtől; katonaszökevény elvtársai és az utca csőcseléke kirobbantották az őszirózsás forradalmat”. Október 31-én Kéri Pál zsidó újságíró felbujtatására, meggyilkolták gróf Tisza István volt miniszterelnököt, akit el kellett tenni láb alól, hogy november 16-án az utca csőcseléke kikiálthassa a tanácsköztársaságot, és annak élére a gyámoltalan farkastorkú, csak nagy kártyacsatáiról, külföldi utazgatásairól ismert, eladósodott gróf Károlyi Mihályt állítsa. Károlyi 1919. március 21-én - éppen Purimkor -- átadta a hatalmat Kun Béla kommunista bandájának.

A szabadkőműves vörös gróf Károlyi Mihály kizárólag szociáldemokratákból álló kabinet kinevezését tervezte gondolván, hogy nagy tömegbázissal rendelkező kormányzat képes lesz a helyzet megoldására. A szociáldemokrata vezetők azonban megállapodtak az 1918. november végén alakult Kommunisták Magyarországi Pártjával, és kikiáltották a kommunista Magyar Tanácsköztársaságot. 1919. március 21-én, az Antant területi követelései miatt Károlyi lemond.  A hatalom a köztörvényes bűnöző Kun Béla „külügyi népbiztos” kezébe került. Azonnal betiltották a többi politikai pártot, így az áprilisi választásokat megnyerték. Beindult az államosítás és a kegyetlen vörösterror. A Kommün 133 napig tartott, ezalatt Szegeden ellenkormány alakult.

A rendőrséget és a csendőrséget a Rákosi Mátyás vezette Vörös Őrség váltotta fel, amely részben felfegyverzett munkásokból, részben a korábbi hivatásos állomány – utóbb a proletárdiktatúra szempontjából megbízhatatlannak minősült – tagjaiból állt. Szamuely (igazi neve Sámuel!) Tibor – egyébként közoktatási népbiztos – volt a vörös terror legfőbb támogatója. Cserny József vezetésével 200 fős terror kommandót állítottak fel, akiket csak „Lenin-fiúkként” emlegettek.

A különítmény hírhedt páncélvonatán járta az országot és mindenütt fellépett, ahol a „forradalmat” veszélyeztető megmozdulásokat sejtettek. Ezen kívül, főleg Budapesten több kommandót állítottak fel, amelyek eszközeikben nem sokat válogattak. Preventív célból túszokat szedtek a polgári lakosság köréből.

A különítményesek gyakran a támadó alakulatok hátában helyezkedtek el, és géppuskával kényszerítették a visszavonuló katonákat az ellenséggel való újabb szembefordulásra.

A vidéki lakosságot különösen érzékenyen érintette a proletárdiktatúra harcos egyházellenessége. A Budapestről érkező agitátorok nemegyszer provokatívan léptek fel, kilátásba helyezték, hogy a templomokból mozikat csinálnak, és hogy a nőket „kollektivizálják”. [1]

A „Lenin-fiúk” a Teréz körúti Batthyány-palotában rendezkedtek be. A házat megerősítették, lőszereket és dinamitot hordtak össze. Innen jártak – házkutatás ürügyén – kirabolni a kiszemelt lakásokat. A parlament funkcióját is a saját szájízük szerint alakították át: a földszinti helyiségek egy részét börtönnek és vésztörvényszéknek használták. Itt volt a terrorista vezér Cserny főhadiszállása is. Abban az épületben, ahol nemrég a tekintélyes európai középhatalom részét képező Magyarország vármegyéinek képviselői tanyáztak, most középkori módszerekkel kínoztak halálra embereket, hogy értelmetlen, előre megírt „vallomásokat” csikarjanak ki belőlük. [2]

v

Érdekes, hogy Rákosiról alig található valami az Interneten, kivéve az igaz történelmet író magyar honlapokat. Mintha nem létezett volna! A Révai Nagy Lexikona is röviden említ róla néhány sort de sem az Új Idők Lexikona, sem a Magyar Életrajzi Lexikon nem találta szükségét megemlíteni ezt nagy “államférfit”. A magyar történelem egyik legkegyetlenebb diktátora ártatlan magyarok százait küldte a halálba. A kilencvenes években, a Parlamentben, amikor Maczó Ágnes (FKgP) képviselőnő meg merte említeni Rákosi-Róth Mátyás elkövetett véres bűneit, akkor végleg megtörtént az elkülönítés:

“Rákosi nem is volt zsidó, mert már régen elhagyta népe vallását!”

Vajon más lett volna, ha a Talmud keresztény-gyűlölete alapján uralkodik? Kilóg a lóláb, amikor a Népszabadságban Kun Béla terroruralmát próbálják szépítgetni, vagy Rákosi zsidó származását akarják letagadni. Talán többet tudunk meg a Jewish Encyclopediából:

“Rákosi M. (1892-1963) magyar kommunista, részt vett Kun Béla 1919-es Kommunista Tanácsköztársaságában majd 1920-ban a Komintern főtitkára lett.

1933-ban életfogytiglani börtönre ítélték és 1940-ben szabadult, Oroszországba menekült. 1945-ben visszatért Magyarországra és a Magyar Kommunista Párt főtitkára lett 1956-ig, miniszterelnök volt 1952-53-ban. 1962-ben kidobták a Pártból.” [3] 

 

Más adatok

“A Magyar Kommunista Párt élén Rákosi Mátyás állt – az 1919-es forradalom résztvevője, a Tanácsköztársaság közmunkaügyi népbiztosa. 1921–24-ben a Komintern egyik titkára, valamint az illegális KMP egyik vezetője volt. 1925-ben Rákosit letartóztatták és 15 évet ült börtönben. A Szovjetunió csak 1940-ben tudta elérni Rákosi kiszabadítását, aki a KMP KB külföldi irodáját vezette ezután. 1945-ben Rákosit választották az MKP KB főtitkárának. Legközelebbi munkatársa Gerő Ernő volt.” [4]

 

A Magyar Nemzet 1971. február 6-án egyetlen mondatban közölte Rákosi Moszkvában bekövetkezett halálát, akiről annak idején, mint „a nép atyjáról” dicshimnuszokat zengett a többi újsággal együtt. Egy szabadkai ügyvéd (Sz. S.) egyik budapesti barátja kérésére levélben ismertette Rákosi Mátyás gyerekkorát, amit most itt csupán érdekességből közlünk:

„Róth Mátyás, aki ma Rákosi nevet használ, Szabadkán volt osztálytársam a Kakas-utcai elemi iskolában. Az ötödik osztályból az izraelita hitközség népiskolájába ment át, a zsidó hitközség népkonyháján étkezett. Apja, akinek szatócsboltja volt Szabadkán, tizenhat gyermeket nevelt, köztük két lányt.

Matyi képtelenül csúnya fiú volt, szinte félelmetes rútsága s erőszakos természete miatt mi gyerekek mind visszahúzódtunk tőle. Hírhedten hazudozó volt. Ezt a mérhetetlen falánk, örökké nyálas csemetét valamennyien, hittársai is, kerültük.

Jól emlékszem Sugár Manó boltjára, amely előtt mák, mazsola, dió állt zsákokban az utcai polcokon. Róth Matyit mindnyájunk mulatságára a kereskedő nemegyszer felpofozta, mert Matyi rendszeresen lopkodta a zsákok csemegéit.

A kommün alatt Róthék Szabadka legszebb házát sajátították ki az Odera-utcában. Tudtommal abolsibukás után, 1919 őszén, valamennyi Róth-testvér Moszkvába szökött. Egyik nővére a moszkvai rádió bemondója lett.”

 

“Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig,

Ezer eséssel, ezer jajjal:

Egy csillagból is jöhet hajnal.”

 

Ezt a “csillagot” várta a kommunista Ady Endre, amitől a nemzet azóta sem képes megszabadulni! +++ Tóth Judit

 

-------------

1. forrás: „1lexikon.com”

2. www.gondolat.com

3. The New Standard Jewish Encyclopedia Doubleday & CO., Inc. 1970

4.http://eszmelet.tripod.com

Mögé látsz már az eseményeknek? Ha kinyílnak a levéltár ajtajai az események egész más színezetet kapnak minket meg etetnek a Hitler- szalonnával. Kábultak is vagyunk félig éberen ébren álmodunk egy szebb kort és szebb jövőt unokáinknak , de a lánc megcsörren végtagjainkon , és halálhörgés siralom zajlik a vidéken .

A szabadkőművesség

és az első világháború

 

(Hazánkért Online, 2004)

 

1917 elején, a háború harmadik évében a köztudat elől jobbára elfedett óriási jelentőségű eseményre került sor Párizsban. Az itt székelő Grand Orient szabadkőműves páholy világkongresszust hívott egybe. Ezúttal azonban nem holmi sajátosan szabadkőműves problémák felett vitatkoztak, hanem előreláthatóan a háború befejezésének körülményeiről és a béke mikéntjéről.

“Ez a kongresszus -- írja Somogyi István -- a legaprólékosabban kidolgozta a békeszerződéseket, az egyes államok határait, a győzteseknek juttatott koncokat s a Népszövetség tervezetét. A párizsi világlap a Temps (a magyarfaló André Tardieu lapja volt -TJ), amely egyben a francia külügyminisztérium sugalmazott lapja is, közölte ennek a szabadkőműves kongresszusnak a levezetését és határozatait, amelynek a magyarokra, illetve Magyarországra vonatkozó része csaknem betűről betűre eszerint került be a Trianoni Békeszerződésbe.”(1)

 

Figyelembe kell vennünk, hogy ekkortájt, legalábbis hivatalosan még semmisem dőlt el, és a világháború is javában dúlt A központi hatalmak mindenütt támadóban, előretörőben voltak és ellenfeleik területein állomásoztak, és Amerika még nem avatkozott bele a küzdelembe. A nyugati szövetséges hatalmak ügye még vesztésre állt.

A Temps közlése szerint a világ-szabadkőművesség ezen a kongresszuson a háború utáni Európa térképét rajzolta meg s Magyarországra vonatkozólag az alábbiakban intézkedett:

“Megállapította azokat az elveket, amelyeket a nemzetek szövetsége címen létrehozandó szervezetnek tartalmaznia kell. Ez a bevezetés alkotja a Trianoni Békeszerződés első részét.

Megállapította a háború utáni Magyarország határait, - a román határt kivéve - úgy, ahogy azt a trianoni palotában ránk kényszerítették. A Romániával szomszédos határ, az ő határozatuk szerint, többet hagyott meg nekünk, mint azt a békeszerződés tartalmazza, s a Csucsa-Nagybánya mentén elterülő vonal képezte volna Magyarország határát, tehát körülbelül azon a vidéken, ahol a székely önkéntesek a Károlyi-kormány idején sokáig védekező állásban voltak.”

 

Különös, hogy az a világon elterjedt társadalmi alakulat, aminek a szabadkőművességet tartják, ennyire előtérbe helyezi a háború és béke kérdését, s világkongresszusa ennek a megtárgyalására ül össze. Még furcsább azonban az, hogy ilyen szervezet elődöntéseket hoz világpolitikai kérdésekben és döntéseit a világpolitika intézői szolga módra lemásolják és végrehajtják.

 

Joseph Kohler neves jogász Der Prozess gegen die Attentater von Sarajevo című művében a következő megdöbbentő dolgokról tudósít:

“A Grand Orient nevű francia szabadkőműves páholy volt az (...), amely az átkos szerb agitációt szorgalmazta. Tudjuk, hogy a főegyesületnek, amelyben a pusztító erők gyülekeztek, a ‘Narodna Ochrana’-nak nemcsak tagsága volt szabadkőműves, hanem a vezetői is.

Amikor a szabadkőművesség ‘vetése’ beérett, amikor a háború lángja iszonyatos fényét az egekre vetette, amikor a világ tűzbe és vérbe borult s embermilliók vére öntözte a harctereket, akkor a világ-szabadkőművesség levette az álarcát, sutba dobta az óvatosságot és titkosságot, s vad gyönyörrel, undorító kéjjel vetette magát az áldozatára. Ekkor már nem kellett balkáni és olasz társaságok mögé bújnia, nem volt szükség arra, hogy csak a páholyok homályában fonja a hurkot országunk nyakára. (...)”

 

A nemzetközi pánszláv-szabadkőműves hírverés, a megvásárolt, a félretájékoztatás szolgálatában álló sajtó hatalma még a gyilkos fegyvereknél is félelmetesebb hatalomnak bizonyult.+++

 

(1) Dr. Somogyi István: A szabadkőművesség igazi arca, I-II. Bp., 1929.

 

Hória lázadása Erdélyben

Az oláhok magyargyűlöletének eredete. Habsburg-segítséggel. Míg napjainkban

sokat hallunk a románok által szenvedett Horthy-rendszer kegyetlenkedéseiről,

 a romániai zsidóság és cigányság szenvedéseiről, az erdélyi magyarság iránti évszázados gyűlöletről mélyen hallgat a krónika.

(Hazánkért Online, 2004)

Idegenek betelepítése Erdélybe

A török hódoltságot követő időkben a Habsburgok a kipusztított területekre idegen nemzetiségű népeket telepítettek, akik szinte kivétel nélkül földművesek voltak, és rendszerint egy-egy magyar földesúr birtokán jobbágysorba süllyedtek. Ilyen körülmények között a jobbágysorsra jutott idegen jövevény a földesurában nemcsak a különleges jogokkal rendelkező, fölötte uralkodó nemesembert, hanem mindenekfelett a magyart is gyűlölte!

Különösen lángolt a magyargyűlölet Erdélyben, ahol az oláhság nem sokat törődött azzal, hogy őseiket vagy éppen őket, menekültükben a török elől fogadta be az ország. Létszámuk (a nehéz jobbágysors ellenére!) egyre jobban gyarapodott és befogadóikat szinte az első perctől kezdve elvakultan gyűlölték.

Nem mindenkihez volt jó a császár!

II. József (1780-1790) saját birodalmának problémáit csak felületesen ismerő uralkodó volt s ezért rendelkezései is rendszerint visszafelé sültek el. Egyik legismertebb intézkedése volt az 1781. november 1-én kelt „jobbágyrendelet”, amely tulajdonképpen nem változtatott a jobbágyi szolgáltatások érvényben lévő rendszerén, s nem érintette a földtulajdonjogot, illetve a használat jogát sem.

„1783. június elején vetette fel (a császár) magyarországi bevezetésének szükségességét Pálffy alkancellárnak írt levelében. A magyar-erdélyi kancellária azonban válaszában – a röghözkötés törvényességéhez ragaszkodva – elvetette az uralkodó javaslatát.” [Ifj. Barta János: A nevezetes tollvonás, Bp.1978.]

A későbbi, véres kimenetelű események miatti felelősség az osztrák kormányzaton kívül, az oláh soviniszták uszító tevékenységén kívül, az erdélyi kancellária vállát is egyre súlyosabban terhelte. Az uralkodó annyit elért, hogy az 1783. július 17-i rendeletével legalább biztosította a jobbágyok számára az ingóságaikkal való szabad rendelkezést, a házasságkötés-, és a mesterség tanulásának szabadságát, a földesúrnak pedig megtiltotta, hogy paraszti földet vegyen el.

Ezek nagy könnyítéseket jelentettek az oláh jobbágyok számára is, de soviniszta uszítóik gondolkodtak arról, hogy elégedetlenségük állandó forrásponton maradjon. A felbujtók ravasz módon, állandóan kihangsúlyozták a földesurak „magyar” voltát – elhallgatva előttük az osztrák kormányzat felelősségét – és állandó agymosással azt a gondolatot ültették beléjük, hogy itt nemcsak földesúr és jobbágy közti évszázados problémáról van szó, hanem főleg „a felettük uralkodó magyarfajta”kegyetlen nemzetiségi elnyomásáról. A magyar elnyomó lett a szemükben – még akkor is, ha az illető velük egyformán volt elnyomott s velük egyaránt koldusszegény. A bujtogatók sejtették, hogy esetleges felkelés esetén számíthatnak az osztrák katonai erők „jóindulatú támogatására”, ezért kezdték terjeszteni a „jó császár” legendáját, akinek „oláh-barátságát” a gonosz magyarok nem engedik érvényesülni.

A véres felkelés előzményei

Az erdélyi jobbágyság helyzetének rendezése 1782-ben csak részben és rosszul sikerült, az oláhság gazdasági és társadalmi helyzete a magyar jobbágyságénál is rosszabb volt, a zavaros állapotokat a Bizánc-rítusú papság és híveinek elszigeteltsége, állapotuk jogi rendezetlensége csak fokozta. Egyes bécsi hivatalnokok „örömmel és jóérzéssel” vették tudomásul a magyarok és oláhok közti gyűlölethullámok burjánzását. Oláh nacionalisták állandó uszítással csak olajat öntöttek az ellentétekre. Végül, az erdélyi kancellária diplomatikus sakkhúzások helyett mereven elutasított minden olyan könnyítést, amely a magyar és oláh jobbágyságot – legalább részben – kielégítette volna.

„1782. május 24-én, a topánfalvi vásáron az italmérési jog körül a román jobbágyok és a kamarai bérlők között nézeteltérés támadt, zavargás keletkezett s az úriszék a jobbágy-tetteseket elítélte. Ekkor mentek a királyi uradalmak román jobbágyai nevében Hória és Kloska a császárhoz, hogy ő tegyen igazságot.” [Asztalos Miklós-Pethő Sándor: A Magyar Nemzet Története, Bp. 1933.]

 

Nikoláj Hóriát (más források szerint Hóriát) tehát az oláh parasztság sanyarú helyzete, illetve a magyar földesurak elleni panaszok késztették, hogy több társával együtt többször is Bécsbe menjen.

„Midőn a katonai összeírást megkezdték, a gyulafehérvári hadbiztostól azt kérték a jobbágyok, hogy vegye fel őket az összeírásba, mert azt remélték, hogy így határőrök lesznek s a jobbágyság terhétől megszabadulnak. A főhadbiztos össze is íratta 81 falu népét, mire a nép azonnal megtagadta az úrbéri munkát, sőt felfegyverkezett és a rendcsinálásra kiküldött katonasággal is szembeszállt. De a katonatisztek egy része is bűnös volt, mert titokban ellenállásra izgatta a népet a földesurak ellen.” [Tolnai Világlexikon, VII. Kötet, 42. old.]

Ezen idézetből levonhatjuk a következőket: a) Hória Bécsbe-járó társait nemcsak a topánfalvi vásár-epizód izgatta, nemcsak az oláh jobbágyság általános helyzetéről kívánták a császárt tájékoztatni, de rá akarták őt bírni az oláh parasztságnak – akár, mint határőröknek – a felfegyverzésére; b) a már összeírt oláhok azonnal,, és minden átmenet nélkül megtagadták a földmunkát, ami nem csekély zavart okozhatott a gazdaságokban és a szűkös körülmények között élő magyar kisbirtokosok helyzetét a szokottnál is jobban veszélyeztette; c) a már fegyverhez jutott oláhság egy része még a katonasággal is szembeszegült s ez alkalommal az osztrák tisztek jó alkalmat találtak arra is, hogy az oláh bandákat a közösen gyűlölt magyarok ellen izgassák. d) Hória és társai jóval messzebb láttak, mint azok, akik csupán a jobbágyok helyzetén kívántak könnyíteni, hiszen ők a felfegyverzés kapcsán máris afféle katonai puccslehetőségének a körvonalait látták kialakulni.

A fegyverhez jutott oláh, „határőrnek” jelentkezett – a török ellen -- de a fegyvert az erdélyi katonaság, illetve a védtelen magyar lakosság ellen fordította. [Itt kell megjegyezni a korunkbeli román történelemhamisítást, amely a Budai Nagy Antal-felkelést “Bobalna-felkelés” néven, Dózsa Györgyöt pedig “Gheorge Doja” néven szintén a román nacionalizmus számlájára kívánja írni, hogy ezekkel Hória és Kloska számára “történelmi elődöket” teremtsen. Akkor ne legyünk meglepődve, ha baráti szomszédaink manapság Kőrösi Csoma Sándort “a román Alexandru Sama” és Petőfi Sándort“Alexandru Petrovici szerb költőnek” könyvelik el.]

Nos, Budai Nagy Antal és Dózsa György magyarok voltak és kezükbe a nemesség elleni elkeseredés adott fegyvert. Ugyanakkor, Hória lázadása lényegében nemzetiségi felkeléssé fajult. Bécsben Hóriának és társainak a “jó császár” megígéri, hogy -- a magyar elnyomókkal szemben -- megvédi jogos érdekeiket.

„Erre a Bécsből visszatért kérvényezők azt a hírt kezdték terjeszteni, hogy a császár a románokat felmentette a jobbágyszolgálat alól és katonákká tette.”(Asztalos-Pethő: A magyar nemzet története)

A fegyverhez jutott oláh jobbágyok – Hória híresztelése alapján – önmagukat „felszabadítottaknak” érezték a jobbágyi kötelezettségek alól, sőt magukat „katonáknak” vélték, kiknek – íme „a jó császár” adott jogokat. Hória és társai nemcsak Bécsben a jóságos Habsburg uralkodónál játszottak kettős játékot, de ezt követően saját oláhjaikat is félrevezették, a császártól „engedélyezett jobbágyfelszabadítást” és a „katonai státust” hangoztatva. A császár homályos ígéreteket tett, ők pedig visszatérve, oláh népükbe úgy öntöttek túlzott önbizalmat, mintha az uralkodó engedélyét hozták volna arra, hogy katonai csoportokba tömörüljenek és a gyűlölt magyarokra csapjanak.

Az 1784. május 11-i úgynevezett „Nyelvrendelet” arra hivatkozott, hogy a latin nyelv holt nyelv, a magyar nyelvet pedig az ország lakosságának tekintélyes része nem érti. Így a birodalom katonai és polgári igazgatásának a hivatalos nyelvét a németet tették Magyarországon. A kormányszékeknek 1784. november 1-től, a megyei és városi hatóságoknak 1785.november 1-től át kellett térniük a német nyelvű ügykezelésre. Az iskolai oktatásban három év alatt kellett volna áttérni a német tanítási nyelvre. Bármilyen közhivatal, tanári állás elnyerésének feltétele lett a német nyelvtudás. Ezt követte az augusztus 27-i Vámrendelet, amely Magyarországot a birodalom egységes vámterület-részévé tette.

Mialatt Erdély magyarsága e két rendelkezés várható hatásaival volt elfoglalva, közben a havasok titkos völgyeiben az oláh kunyhók mélyén már élesítették a késeket és baltákat, fényesítették a fegyvereket a magyar férfiak, asszonyok, öregek, gyermekek lemészárlására.

Oláh kegyetlenségek sorozata

1784. október 31 – A fellázított oláh parasztok már szentül elhitték Hóriának, hogy „a császár jóváhagyta a felkelésüket a magyar úri elnyomók ellen.”

„... a Zaránd megyei Mesztákonban tartott gyűlésükön megindították a XVIII. Század legnagyobb parasztfelkelését, amely Hória, Closca és Crisan vezetésével mintegy 300-400 község népét, kb. 20-30 ezer jobbágyot mozgósított. A felkelők haragja elsősorban a magyar földesurak, de egyúttal minden nem-görögkeleti (vallású) ellen irányult.” [Magyar Történelmi Kronológia, Bp. 1981. / 226-227. old]

 

 A vérszomjas oláh bandák ezekben a napokban minden erdélyi magyart el akartak tenni láb alól. Bosszúvágyukat fokozta, hogy amikor a császár Bécsben végre megtudta, hogy az oláh jobbágyok –pópáik vezetésével! – tömegesen jelentkeztek „határőrnek” s fegyvereiket máris a magyarok ellen élesítették, -- az összeírást azonnal megszüntette. Az oláhság ebben is a magyarok kezét látta.

Nikoláj Hória csoportja egyesült Juon Kloska csapataival, számuk hamarosan meghaladta a 30 ezret és Hunyad, Zaránd, Alsó-Fehér, Torda, Kolozs vármegyékben gyilkolt és fosztogatott. A Maros mindkét partján lángba borultak a nemesi kúriák.... A vérszomjas, felfegyverzett oláh bandák feldúlták Abrudbányát és a kisebb egységekben gyáván és félszívvel (!) közbelépő császári katonaságot is több helyen visszavonulásra késztették.

„Nekünk nemcsak császárunk, de királyunk is van!”

Állati kegyetlenséggel kiirtották fél Erdély nemességét és magyarságát! Szeszgőzös őszinteségükben nyíltan hirdették, hogy céljuk a magyarság teljes kiirtása, a földek birtokba vétele és a görögkeleti vallás begyökereztetése. Vezérük még érmet is veretett! Az érem egyik oldalán ez volt: „Nos pro ceasara!” – ez II. Józsefre vonatkozott. A másik oldalon: „Horia Rex Daciae, 1784.” – azaz „Hória Dácia királya, 1784!”

Példátlan „lelki nemesség!”

A dicsekvő román történetírás a felkelők „erkölcsi mértékletességét” említi!

„Minden fékeveszett dühök mellett is megőriztek egy bizonyos feljegyzésre méltó erkölcsi mérsékletet szemben a magyar nemes nőkkel. Nem követtek el rajtuk erőszakot, nem gúnyolták ki őket, hanem újrakeresztelték és kényszerítették őket, hogy valamelyik (oláh) paraszthoz menjenek feleségül, súlyosbítva a rendszabályt gyakran azzal is, hogy a szüleik, férjük gyilkosához kényszerítették... Igaz, hogy minden útjukba eső nemes embert megöltek, és hidegvérrel végeztették ki azokat, akik a küzdelem hevében kezükbe kerültek, azonban a kivégzéseket sohasem maguk, hanem cigányok hajtották végre. Így a román még a leghatártalanabb felindulásában is megőrizte a vele született lelki nemességét.” [Szalay Jeromos: Románok Erdélyben. Közölte a torontoi Magyar Élet 1964-ben. Fordítás Xenopol roman történetírótól.]

A mai román történetírás is igazodik az I. világháború utáni történelemhamisításhoz: a Hória-Kloska féle felkelést „nemzeti forradalom”-nak állítja be, - nem is annyira gazdasági és vallási okokból. A vadállati kegyetlenkedések sorozatát így hősi legendává módosítja, szépíti, amelynek a „feudalizmus elleni harc” keret igen jó marxista ízt ad.

Feljegyzések szerint Abrudbányát és Verespatakot csak november 7-én dúlták fel s a vérfürdő egész hónapon át tartott, rettegésben élt egész Erdély minden magyar városa, falva.  Buzgalmukban még a szegényparasztot, kézművest is „feudális földesúrnak” nyilvánították, ha magyarul beszélt.

A császári katonaság megdöbbentő passzivitással, tétlenül szemlélte a szemük előtt lefolyt mészárlást. Tisztjeik nyílván úgy vélték, hogy minél több pusztul el a birodalomra legveszélyesebb magyar nemzetiségből, annál jobb. Csak ólomlábakon jött végül Bécsből a parancs a felkelés leverésére.

A lázadás leverése

Vajon hogyan érezhette magát II. Habsburg József császár ezekben a hetekben? Arra még emlékezett, hogy nem adott olyan nyilatkozatot Hóriának, amely őt az erdélyi oláhság forradalmára bátorította volna, de akkor miért engedélyezte illetve tette lehetővé, hogy az oláhok fegyverekhez jussanak? Vajon nem azért tette-e mindezt, hogy a fegyveres oláhokkal kordában tartsa a hatalmára veszélyes magyar nemességet? Elképzelhetetlen, hogy ne tudott volna az erdélyi osztrák katonai erők feltűnő passzivitásáról és az erdélyi magyarság kiirtásáról!

A Hória, Kloska és társainak irányítása alatt működő csoportok egész november hónapban, faluról-falura és házról-házra végezték mészárlásaikat, amelynek során szinte senkinek sem kegyelmeztek, aki magyarnak számított.

Bár a marxista-román történetírás a gyilkos parasztlázadásra utólag részben „a feudálizmus elleni harc” köntösét, részben a „nemzeti forradalom” gúnyáját igyekezett ráhúzni, a tények azt mutatták, hogy a pópák által is uszított martalócok annyira elvadultak, hogy a nemesi családok tagjain kívül szegény sorsú embereket, asszonyokat is legyilkoltak, sőt védekezésre képtelen aggastyánokat és gyermekeket sem kíméltek, ha azok magyarok voltak.

A nemesi családok tagjainak egy része nem volt fegyvertelen, de a támadás meglepetészerűen érte őket s nem számítottak a határőr-fegyverekkel jól ellátott harmincezer főnyi tömeg áradatszerű rohamára.

A megtámadottakat igen zavarta az a Hória által terjesztett rémhír is, miszerint a „kalapos-király”, az oláhok „jó császárja,” engedélyt adott volna a Bécsben járt Hória-küldöttségnek a „felszabadított” oláh jobbágyok felfegyverzésére. A józanabbak ugyan semmiképpen sem hitték el ezt a zavaros hírt, de a tömegekre mégis bénítólag hatott.

Amikor az uralkodó rájött, hogy többről van szó, mint „fegyveres határőrségekről”, és részben éppen az ő ostoba politikája miatt Erdélyben véres népirtás indult meg, a határőrségbe való összeírást azonnal leállíttatta. II. József november végén Fabri osztrák altábornagyot bízta meg a román felkelés leverésével. Az altábornagy először Crisan alvezér bandája ellen fordult, amelyet december 7-én teljesen szétvert.

December 27-én az oláhság néhány vezetője saját vezéreiket is elárulta látván, hogy egyetlen menekvésük csak a császár kegyelme lehet. Elfogták Hóriát, Kloskát és Crisant, és átadták őket a katonai parancsnokságnak. Ezzel a felkelés véget ért s viszonylag nyugodtabb hetek következtek Erdélyre, de a négyezer főnyi ártatlan magyar vértanú életét már nem lehetett többé visszaadni.

A máig elhallgatott Hória-felkelés örök időkre az oláhság lelkén szárad, másodrendű felelősként említve az erdélyi osztrák katonai szervek feltűnő passzivitását, és lassú csapatmozdulatait! Vitathatatlan, hogy ettől kezdve az erdélyi magyarok és románok kapcsolatát az éles gyűlölködés -- enyhébb esetekben a gyanakvás -- légköre jellemezte.

„A magyar és román kölcsönös viszonya az egymás elleni gyűlölet felé kezdett haladni, amiről előbb szó sem volt, amit azonban a lázadás kegyetlen jellege megmagyaráz...” [Miskolczy Gyula: A magyar nép történelme a Mohácsi Vésztől az Első Világháborúig, Róma, 1956.]

A felkelés vezetői közül Crisan a kihallgatások során öngyilkos lett. Hóriát és Kloskát 1785. február 28-án kerékbetörték, majd felnégyelték. A királyi biztos még 37 halálos ítéletet hozott, ezeket azonban a császári kegyelem CSAK börtönbüntetésre változtatta át. Feljegyezték, hogy a főkolomposok kivégzését hatezer ember előtt hajtották végre.

Az erdélyi közhangulat a már félig oláh nyelvű országrészben sohasem lehetett olyan, mint azelőtt. A magyarok gyanakodva figyelték az oláhokat s ellenszenvvel tekintettek az osztrák katonai szervekre is. Az oláhság megalázva érezte magát, sokan a bosszú gondolatát forgatták a fejükben. A jobbágysors keserűsége egyre jobban nacionalista jelleget öltött, amit még fokozott a (gyász-keresztény) pópák szüntelen uszítása is.

Az erdélyi rendeket aggasztotta az is, hogy pl. 1785. március 18-án egy új közigazgatási reform megszüntette a megyei önkormányzatot és az országot tíz kerületre osztotta fel. A nagyváradi és temesvári megyei önkormányzat ezzel megszűnt és az átmeneti zavaros állapotok között ismét terjengett egy újabb oláh felkelés – ezúttal alaptalan – rémhíre.

A császár megszüntette a főispáni tisztségeket és a kerületek élére királyi biztosokat nevezett ki. Az ősi szentistváni rendszer felszámolása érthető aggodalommal töltötte el a magyar köröket, -- ráadásul félő volt, hogy az új rendszer alkalmat ad Bécsnek arra, hogy mindtöbb németlelkű adminisztrátort helyezzen Erdély nyakára.

Erdélyben – e rendelkezéssel kapcsolatban – megszűntek a székely és szász székek is, és a Nagyfejedelemség ezen túl három kerületre, ezen belül tizenegy megyére oszlott. A szabad királyi városokat mindenütt a megyéknek rendelték alá. Augusztus 22-én, Magyarországon is kiadta II. József a „jobbágyrendeletet”, amely megszüntette a „jobbágy” elnevezést, és biztosította a szabad költözködést, a szabad házasodást. Kérdés, hogy vajon elkerülhető lett volna-e a Hória-féle véres lázadás, ha ez a birodalom más területein már korábban gyakorlatba tett rendelkezés – még előző októberben megjelenik. Tekintettel arra, hogy a Hória-féle lázadásnak jelentős nacionalista és görög-ortodox egyházi tartalma is volt, Hória és társai mindenképpen kísérleteztek volna a tömegek felizgatásával. Nem vitás, hogyha a jobbágyok egy része társadalmi/gazdasági helyzetével elégedettebb, nehezebb lett volna 30 ezer főnyi gyilkosságra kész tömeget mozgósítani.

A császár jobbágyrendelete látszólag csillapítóan hatott az erdélyi hűbéri viszonyokra, - másfelől tény az is, hogy bizonyos nacionalista oláh köröket újból felbátorított, akik a rendeletet úgy magyarázták, mintha azáltal Bécs mégiscsak a románságnak óhajtana kedvezni a magyar földesurakkal szemben.

 1789. december 18-án a beteg és csalódott „kalapos király” ígéretet tett a korábbi alkotmányosság visszaállítására és az országgyűlés összehívására. 1790. január 28-án pedig valóban visszavonta valamennyi rendeletét: a „türelmi rendelet”, a „jobbágyrendelet” és az alsópapság fizetését biztosító rendelet kivételével. Amikor 1790. február 20-án meghalt, öccsére a véres emlékű II. Lipótra nemcsak a forrongó Magyarország gondjait, hanem a Párizsban kitört francia forradalom izgalmát is ráhagyta. A császár felajzott idegállapotban, lelkiismeret furdalásoktól gyötörve halt meg, a Hória-féle lázadás által lemészárolt 4000 magyar mártír halála nyilván a legutolsó percéig gyötörte. +++

[Kivonatosan Haraszti Endre tanulmányából]

1956: Az Erdélyi Október

 

(forrás: Hídfő, 1966. november 10.)

 

MOHÁCS UTÁN A király szőke fején a sisak, Tomory vasmarkában a kereszt, Maroknyi had halálra szánt szíve: Irgalmat nem találtak. Mohács felett olyan csillagok álltak. Testvér, ne kérdezd, hogy ki volt hibás, Főúr, főpap, jobbágy vagy köznemes? Mindenki bűnös volt és senki sem, Hidegen hirdették a csillagok: E nemzedéknek nincsen kegyelem. E nemzedék lelkében meghasonlott, És azért érett meg a lehullásra: Teste darabokra vágattassék, Szegeztessék az idő kapujára. Órája ütött és napja leszállt. Éjszaka jön, százötven éves éj. S ki éjben születik majd, mit csináljon? Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, S a sírba is reménysugárral szálljon, Ha könnyel sózott kenyerét megette. Mert változnak a csillagok felette. Reményik Sándor Kolozsvár, 1926. augusztus

A magyar szabadságharc leverésének 10. évfordulóján rendkívüli cikket robbantott be a világközvéleménybe Nyugat-Németország legnagyobb politikai lapja a Der Spiegel. A lap irányzatával nem mindig érthetünk egyet, annyi azonban bizonyos, hogy a magazin információi mindig tökéletesek.

A közel félmillió példányban megjelenő lap Rumanien, Siebenbürgen – Die Ungarn kommen” (Románia, Erdély – A magyarok jönnek”) cím alatt leleplezi, hogy az oroszok, a budapesti ÁVH és a román Securitate milyen ördögi módon akadályozták meg, hogy a magyar szabadságharcosokhoz csatlakozzanak az erdélyi magyarok és románok is.

Magyar-román barátkozás

Egy magas rangú erdélyi magyar hivatalnok közölte az akkori adatokat a Der Spiegel szerkesztőségével:

„A magyar forradalom szikrája – anélkül, hogy 1956-ban erről a Nyugat tudott volna – Románián is keresztülcsapott. A romániai magyarok, akik közül egymillió hatszázezren élnek Erdélyben, október 24-én, a Kossuth Rádión értesültek arról, hogy a sztálinista pártdiktatúrát Magyarországon megdöntötték.

Erdély románjai, akik a magyarokat évszázadok óta népellenségnek tekintették, testvéri barátságot kötöttek a magyarokkal. Román munkások, mérnökök, tanárok lefordították a budapesti jelentéseket és gratuláltak magyar ellenségeiknek:  „Ti magyarok, nagyszerű nép vagytok!”

 

Az erdélyi román parasztok szekereiket, lovaikat színes szalagokkal díszítették fel s a szekereket megrakva borral, pálinkával meglátogatták a szomszédos magyar falvakat, hogy tanácskozzanak velük: miként lehetne Romániában is feloszlatni a kolhozokat.

Megmozdul a diákság

Budapesti egyetemi hallgató társaik példájára az erdélyi egyetemek diákjai már október 24-én este – budapesti példára – forradalmi diáktanácsokat alakítottak s követelték a szabad diákszervezetek, az egyetemi autonómia engedélyezését, a marxista-leninista és az orosz nyelvtanítás azonnali beszüntetését.

Kolozsvárott, Erdély egykori fővárosában, a következő napon a nagy magyar király Corvin Mátyás szülőházának középkori termében az ottani Bolyai Egyetem, a román Babes Egyetem, a mezőgazdasági tudományos intézet, a képző- és zeneművészeti főiskola növendékei – magyarok, románok – tomboló együttérzéssel jelentették ki, hogy teljes szolidaritást vállalnak budapesti egyetemi hallgató testvéreikkel. Elhatározták a román és magyar egyetemi hallgatóság közös utcai tüntetését, az elkövetkező vasárnapra. Találkozóhely a kolozsvári sportpark.

Az ÁVH-sátán közbelép

Ugyanabban az órában, amikor a magyar és román egyetemi hallgatók elhatározták a közös felkelést, a Kolozsvár melletti szamosfalvai repülőtéren leszállt két katonai repülőgép. Egyik, megrakva magas rangú állambiztonsági hivatalnokokkal (Securitate: a román ÁVH), Bukarestből érkezett. A másik repülőgép Budapestről jött, igen magas rangú magyar és szovjet elhárító és biztonsági szolgálati tisztekkel, valamint a budapesti román követség bizalmi emberével.

A Securitate főhadiszállásán, amely a kolozsvári Árpád úton van, hajnalig tanácskoztak a magas rangú román és magyar elvtársak, valamint a kolozsvári pártszervezet ugyancsak magas rangú kommunistái, hogy miként lehet megakadályozni a magyar szabadságharc átterjedését Erdélyre és az erdélyi románságra.

A tanácskozás eredménye az volt, hogy a magyarokat és románokat, akik a vörös uralommal szemben hirtelen őszinte barátságot kötöttek, fel kell heccelni egymás ellen.

A hamisított röpcédula

Oszd meg és uralkodj? - „A Securitate felhasználta a magyarok és románok ősi ellentéteit. A következő napon az összes spiclit közös találkozóhelyre rendelték. A Securitate egyedül Kolozsvárott több száz ’tiszteletbeli munkatársat’ szerződtetett: karrieristákat, kis csirkefogókat, zsarolókat és megfélemlítetteket.

Már október 26-án az egész városban osztogattak bizonyos röpcédulákat, amelyeket – állítólag — Bács községben egy magyar szabadságharcos repülőgép dobott volna le. Kézről-kézre jártak ezek a röpcédulák, melyek a budapesti, szegedi egyetemi hallgatók 14 pontos követelését – teljes hűséggel – tartalmazták. De ehhez a budapesti ÁVH, a bukaresti Securitate és főként a moszkvai NKVD hozzáhamisította a 15. pontot, amely szerint a magyar szabadságharcosok követelték volna Erdély azonnali visszaadását Magyarországnak.

A Kolozsvár környéki románok elkeseredtek és megdöbbentek, a magyarok előbb viszont abban reménykedtek, hogy immár visszatérhetnek az anyaországhoz.

A románok, akik még 24 órával ezelőtt őszintén lelkesedtek a magyarországi eseményekért, másnap már egy másik hírt adtak szájról-szájra. ’Jönnek a magyarok!’ Azt a mesét terjesztették, hogy ’Nagyváradnál magyar szabadságharcosok lépték át a határt, akik gyilkolva és gyújtogatva törnek előre.’

A Securitate röpcédulái természetesen hamisítványok voltak, mert ez időben a budapesti szabadságharcosok soha, egy pillanatig sem követelték Erdély visszacsatolását. A magyar Bolyai Egyetem hallgatói között a Securitate ügynökei elterjesztették a hírt, hogy a magyarok várják meg inkább a felszabadító tüntetést román barátaikkal. A románok ugyanis fel vannak fegyverkezve – mondták – és ha a tüntető menet elindul, annak közepéből kilövik a magyarokat.

A magyarok féltették az életüket

A nagyarányúnak szánt tüntetés tehát nem történt meg. A magyarok féltették az életüket, a románok pedig az „országukat.” A magyar-román vasárnapon az egyetemi sportparkban, tehát a kijelölt találkozóhelyen csak a diákbizottság tagjai jelentek meg és néhány kíváncsiskodó. A mellékutcákon civilben rendőrügynökök álltak, s ha valamelyik diák nem akarta elhagyni a találkozóhelyet, azt bevezették a közeli bokros helyre, ahol azután őrizetbe vették.

Temesvárott, ahol csak kevés magyar egyetemi hallógató volt, október 26-án viharos tüntetések zajlottak le. A temesvári és környéki ipari művek munkássága a egyetemi hallgatókkal közösen vasárnap hatalmas tüntetésre készült. Az éj folyamán azonban teherautók érkeztek, megrakva miliz-katonákkal, akik kb. 3000 diákot és polgári személyt vettek őrizetbe.

Romániában, a mindenható párt a helyzet ura maradt. A magyar határokat hermetikusan lezárták, s amíg Budapesten az ágyúk dörögtek, Bukarest egy kihalt városhoz hasonlított. Csak a Securitate járőrei cirkáltak az utcákon. A román hadsereg, amelynek orosz parancsra be kellett volna masírozni Magyarországra nem teljesítette a parancsot és hagyta magát lefegyverezni az oroszoktól.

1956. november 1-én – írja tovább a Der Spiegel – a kolozsvári házsongárdi temetőben összegyűlt néhány tucat magyar és román egyetemi hallgató. A magyar költők, tudósok sírjain gyertyát gyújtottak, koszorút helyeztek el. A kolozsvári egyetemi ifjúság költője Bartha, a saját költeményeit olvasta fel a sírok fölött. Később önmaga írta:

‘Amikor az embertömeg lassan, gondolatba mélyedve elhagyta a temetőt, a Securitate polgári ruhába öltöztetett spiclijeire kőzápor hullott. A román ÁVH-sok nem zavarták a gyászünnepélyt, de mindent megfigyeltek, és az egész gyászoló közönséget őrizetbe vették.’

Magyar és román mártírok

A résztvevőket katonai bíróságok ítélték el. A tárgyalások 10-20 percig tartottak. A vádlottakat azonnal a gheriai fegyházba szállították és az őrök csak ott közölték velük az ítéletet.

A Bolyai egyetem diáktársaságának tagjai egyenként ötévi fogházbüntetést kaptak. A Bartha nevű diákköltőnek hét évi fogház jutott. Bereczky András – egy meggyőződéses kommunista – nem jelentette fel két barátját, Dobait és Vargát, akik az ENSZ elé indítványt akartak terjeszteni, hogy az erdélyi kérdést népcsere útján sürgősen oldja meg. Ezért Bereczkyt 15 évi fegyházra, Dobait és Vargát életfogytiglani fegyházra ítélték. Bereczky feleségét, aki egyik leánygimnázium igazgatónője volt, állásából eltávolították, a pártból kizárták, mert nem akart férjétől a párt parancsára elválni.

Véletlenül megtalálták Péterfi Irén egyetemi hallgatónő naplóját, amelyben hitet tett a magyar szabadságharc mellett s bár a naplót csak magánhasználatra szánta, Péterfi Irént 10 évre súlyos börtönre ítélték.

Ceausescu szerepe

Moldoveanu magyarbarát román egyetemi hallgató az utcán felpofozott egy ismeretlent, aki azt a hírt terjesztette, hogy ’a magyar partizánok már átlépték a román határt.’ Kiderült, hogy a felpofozott a román biztonsági szerv titkos ügynöke volt. Moldoveanut egy évre ítélték el.

A gheriai fegyház megtelt magyar és román rabokkal. Tízezer embert – magyart és románt megkülönböztetés nélkül – küldtek a Duna-deltához kényszermunkára és biztos pusztulásra.

1959. februárjában megjelent Kolozsvárott a bukaresti központi pártbizottság legmagasabb kiküldöttje, aki követelte, hogy a kolozsvári magyar egyetemet olvasszák be a román egyetembe.

A következő éjszakán Szabédi László, ős-kommunista, egyben a Bolyai egyetem magyar irodalmi tanára, Szamosfalvánál a gyorsvonat elé vetette magát, amely darabokra tépte. Csendes nevű egyetemi tanár és felesége megmérgezték magukat. Molnár egyetemi tanársegéd kiugrott az egyetem ablakán és halálra zúzta magát.

A bukaresti központi pártbizottság nagyhatalmú megbízottját Nicolae Ceausescunak hívták. 1965 óta ő az első titkára a Román Kommunista Pártnak – fejezi be tudósítását a Der Spiegel.

 

A Der Spiegel adatainak hitelességében nem lehet kételkedni. Ez a nagy magazin leplezte le azt a magyar emigráció által ismeretlen tényt, hogy Nagy Imrét a szabadságharc alatti miniszterelnököt nem budapesti ítélet alapján végezték ki, hanem a székelyföldi Szinajában, a budapesti ÁVH különítménye likvidálta – társaival együtt – egyszerű tarkólövéssel. 

“Ébredj, román!” (?)

Budapesten a szomszédos műállamok követségei szemtanúi voltak az eseményeknek: előttük feküdt a történelem naplója. A Kisantant kommunista követségei kizárólag az oroszoktól, Andropovéktól vették át a híreket, és azoktól a bukott kommunistáktól, akiket október 23-a elsöpört. Érthető, hogy a csehszlovák, román követséget csak az érdekelte, hogy milyen eredménnyel fog végződni a magyar szabadságharc.

A Kisantant követei órákat töltöttek Andropov hadiszállásán. A román követ természetesen szorgalmazta az ellenforradalom leverését, mert veszélybe sodorhatja a többi népeket is. Budapesten készítették elő, például, a Hruscsov által tervezett bukaresti konferenciát, ahol csehek, szlovákok, lengyelek, bolgárok és románok vettek részt.

A román követség beosztottjai állandó készenlétben voltak a magyar szabadságharc eszmei és erkölcsi győzelmét sárba tiporni és átmagyarázni a ’nagyromán ideológia’ alapján. A pesti román követség valóságos mérgező gócpont volt Magyarországon. Valótlant állított és szemrebbenés nélkül hazudott, mert Románia attól félt, hogy a pesti lángok átcsapnak a trianoni határon, amelynek lángjai igen könnyen felemészthetik Trianon ’Nagyromániáját’

A bukaresti rádió október 23-án este 10 órakor bejelentette, hogy „Budapesten felelőtlen utcai elemek zavargásokat robbantottak ki, a törvényes államhatalommal szemben…”

 

November 1-én délelőtt a bukaresti rádió jelentette:

 „Nálunk, Romániában, a román állam megbonthatatlan felségterületén is vannak, akik Románia állami, politikai és társadalmi békés életét, területi integritását szeretnék felborítani, felbuzdulva a pesti ellenforradalmárok példáján, s ha még mindig vannak ilyenek, azokra könyörtelenül lecsapunk. Nem engedjük a történelmi joggal megalkotott Románia falainak megbontását, könyörtelenül elsöprünk minden rendbontót.”

 

Képek a Duna-Fekete-tenger csatornáról

És az elsöprést, az ígéretük szerint, könyörtelenül el is végezték! Mert a román logika szerint ’Erdélyben minden magyar bűnös’. Kiszemelt vezetők voltak az áldozatok, de azokra is sor került, akik hangadók voltak, vagy esetleg lehettek hangadók! A letartóztatásokat politikai és katonai rendőrség hajtotta végre. A nyomozó hatóságok foglalták jegyzőkönyvekbe a vádpontokat és ezek vitathatatlanok voltak, amelyekre a bíróság és az ügyészség csak ráolvasta Románia integritását védő klauzúrákat. Voltak olyan perek is, amelyekben sem az ítélet, sem az elítélt személyével kapcsolatban soha egyetlen betű nem került nyilvánosságra, az áldozatok pedig egyszerűen eltűntek.

A románok vádpontjai a magyarokkal szemben a következők voltak: kémkedés, hazaárulás, összeesküvés, tiltott népellenes szervezkedés, az államhatalom megdöntésére irányuló összeesküvés, valamint Románia területi egységének a szétrobbantása, szabotázs bűncselekménye és a rémhírterjesztés… stb.

Baragán – haláltábor

Dobrudzsa ingoványos mocsaraira ráépített haláltáborban ezrével sínylődtek azok, akik Románia útjában voltak, de akikkel még a bírósági komédiát sem játszatták végig, hanem egyszerűen kiemelték otthonukból és száműzték a haláltábor elemésztő falai közé. Ebben a lágerban nem volt bírói ítélet, hanem lassan, hatásosan működött az embertelen bánásmód, éheztetés, testi fenyítés, lelki tortúra, stb, ami hamarosan földre terítette az áldozatokat. Mindez a XX. században, az Egyesült Nemzetek Szövetsége és a humánus Amerika árnyékában történt! Ki tiltakozott az ENSZ-ben, az érdekükben?