2018. január 22., hétfő

Oroszország a világoligarchia uralma alatt





Dr Dránik János írásai .

Oroszország a világoligarchia uralma alatt


"A nagy pénzek csinálják a történelmet..."
(Soros György)


Ma már egyre többet tudunk arról, hogy az elmúlt évtized változásai nemcsak a történelmi véletlenek sajátos egybeesésének a következményei. A Szovjetunió és a KGST szétesése sem "csakúgy önmagától" következett be. Ebben a folyamatban természetesen fontos szerepe volt az akkori uralkodó elit által elkövetett hibáknak és tévedéseknek, de a rendszer egészének a szétesése nem vezethető vissza csupán egyes vezetők fogyatékosságaira. A lezajlott világtörténelmi fordulatban elsősorban a nemzetközi pénzoligarchia történelemcsináló "nagy pénzeinek" volt döntő szerepe. De fontos szerep jutott a pénzkartell kifinomult hitelezési-eladósítási technikáinak, a Carroll Quigley által definiált HÁLÓZATÁNAK, az új világrend részleteiben is kidolgozott stratégiájának és taktikájának, a szerveződő magánhatalom struktúráinak, valamint a nemzetközi szabadkőműves internacionálé gondos előkészítő- és szervezőmunkájának. Ez az írás megkísérli azt bemutatni, hogy milyen stratégia készült a szovjet birodalom felbomlasztására, majd pedig az orosz állam belülről, pénzügyi-gazdasági módszerekkel történő lebontására és kifosztására. Ez után kitér arra, hogy milyen tragikus következményekkel járt Oroszország számára ennek a destruktív stratégiának a tervszerű és szervezett végrehajtása. Továbbá megpróbálja feltárni, hogy miért, és hogyan volt kapható egy nehézségei ellenére is nukleáris nagyhatalomnak számító ország vezető osztálya arra, hogy egy ilyen nemzetpusztító programban részt vegyen, és eljátssza a neki szánt megalázó szerepet. Végül arra keressük a választ, hogy a nemzetközi pénzoligarchia szerteágazó hálózata milyen módszerekkel szervezte be rejtett struktúráiba az orosz politikai elitet, és állította a saját szolgálatába.
A reformok fájának mérgező gyümölcsei
Az oroszországi "reformok fáját" is "mérgező gyümölcseiről" lehet megítélni. Az Oroszországra rákényszerített gazdasági változásokat az általuk létrehozott káros gazdasági és társadalmi körülmények alapján tragikusnak minősíthetjük. Több kutató, köztük Szergej Glazijev közgazdász-matematikus azt állítja, hogy ami 1992 és 1998 között Oroszország lakosságával történt, az kimeríti a genocídium, vagyis a népirtás fogalmát. Az 1954-ben elfogadott ENSZ konvenció szerint az is elköveti a népirtás bűncselekményét, aki szándékosan olyan létfeltételeket kényszerít egy embercsoportra, amelyek következtében az egészben vagy részben fizikailag megsemmisül, és amelyeknek nyílt vagy rejtett célja a születések megakadályozása egy csoporton belül./1/
A világtörténelemben a legvisszataszítóbb néppusztító tetteket igen gyakran nemes és vonzó célokra hivatkozva követték el. A francia forradalom idején és a napóleoni háborúk során a "szabadság, egyenlőség, testvériség" nevében irtották ki a társadalom befolyásos rétegeit. Ugyancsak a haladás nevében elkövetett népgyilkosság áldozatává vált Észak-Amerika nagyszámú indián lakossága. Oroszországban 1917 és 1937 között az egyetemes igazságra hivatkozva pusztították el a papságot, a nemeseket és a kereskedőket, valamint az önállóságukhoz ragaszkodó parasztokat. Németországban pedig a felsőbbrendű árja Übermensch kialakításának a rasszista utópiájával próbálták "igazolni" Hitler és követői az általuk elkövetett etnikai népirtást Európa különböző népeivel szemben.
Glazijev szerint az orosz nép sérelmére elkövetett népirtás újabb hullámára 1992 és 1998 között került sor. Ezt az "egyetemes emberi értékekre" való hivatkozással követték el. Ebben a koncepcióban az emberi jogok érvényesítése elsőbbséget élvez az államban és a politikában. Ezt a magasztos doktrínát Oroszországban a polgárok túlnyomó többségének a munkához, tanuláshoz és magához az élethez való jogának a folyamatos semmibevevésével, a legembertelenebb módon valósították meg. Az olyan univerzális emberi értékek helyett, mint a jóság, igazságosság, szolidaritás és béke, a gyűlölködés, a minden áron való pénzszerzés, a megalázás, az erőszak és az önkény valósult meg. A civilizált országokhoz való felzárkózásra hivatkozással a pénzuralom barbár utópiáját kényszerítettek Oroszországra, amely egymással ellenséges viszonyban álló csoportokra hasította a társadalmat. Az így legyengült társadalom pedig könnyű prédájává vált a kialakuló - a réginél is önzőbben és kegyetlenebbül viselkedő - új oligarchiának.
A hangoztatott ideológiai ködfüggöny ma már nem tudja elfedni a bekövetkezett népirtás tényeit. Egy ilyen a lakosság többségére ártalmas politika megvalósítására akkor lehet megfelelő számú végrehajtót találni, ha rendelkezésre áll a lelkiismeret semlegesítésére a megtévesztő ideológia. Az orosz tragédia okozói a haladás, a modernizáció, a polgárosodás, a piacgazdaság, az emberi és polgári szabadságjogok fennkölt eszméivel igazolják a társadalom gyökeres átalakítása során elkövetett bűnöket, mert e folyamat áldozatait a változások irányítói és nyertesei vagy nem tekintik embereknek, vagy ha igen, akkor csak alacsonyabb rendűeknek. Az új oligarchia szolgálatába álló politikai elit a társadalom átalakítása nagy eszméinek a "misszionáriusaként" - pontosabban lelkiismeretlen és saját zsebre dolgozó lakájaként - ugyanis csak eszközként használta és használja a többi embert.
Az államhatalom tudatos lebontása, a magánmonopóliumok ellenőrzetlen hatalmának kiépülése két csoportra osztja a társadalmat: az új oligarchia által kiválasztott misszionáriusokra, és a többiekre, akiket átnevelésnek vagy megsemmisítésnek kell alávetni, illetve pénzviszonyokba rejtett szolgaságba kell taszítani. Oroszország mai radikális reformerei azzal igazolják az 1993-ban elkövetett államcsínyt, a legitim alkotmány felrúgását és a lakosság elleni bűnöket, hogy minduntalan a korábbi szocialista társadalom alacsonyabb rendűségére hivatkoznak. Ezért - szerintük - a korábbi társadalomnak nemcsak a fogyatékosságait, de minden pozitív vívmányát is meg kell szüntetni a gazdasági hatékonyság növelése érdekében. Ennek eredményeként majd valamikor a gazdasági virágzás is elérhető lesz. E bizonytalan jövőbeni jólét érdekében az államnak már nem kell teljesítenie szociális kötelezettségeit. A szociális intézményrendszert tehát felszámolták a makroekonómiai stabilizáció ködbevesző fantomja érdekében. Ez a "stabilizáció" ugyanis nem jelentett mást az 1992-t követő hat év során, mint az orosz állam fokozatos lebontását, a társadalom atomizálását, miközben azok, akik ezt a politikát megvalósították, olyan új privilegizált réteggé alakultak, amely a magántulajdonává tette az orosz nép egészét megillető közvagyont. Az új uralkodó oligarchia eszmei kiszolgálói megvetik azokat, akik az orosz nép egészének az érdekeire hivatkoznak. Ezek az ideológusok, akiknek a többsége nem is orosz, olyan alacsonyrendű páriáknak tekintik a lakosság többségét, akiket nyugodtan be lehet csapni, akikkel szemben minden megengedett. Az e rendszer kritikusai elleni erőszakos támadásokat "hősi tettként" dicsőítik, és "progresszív reformnak" állítják be az állami tulajdon kisajátítását az új oligarchia által. A pénzuralom barbár rendjének a lesújtó következményeit azzal magyarázzák, hogy az alacsonyrendű lakosság képtelen alkalmazkodni a haladó reformokhoz és a modernizációhoz. Egy liberális lengyel közgazdász, pl. azt tanácsolta az orosz vezetőknek, hogy a radikális reformok bevezetésével egyidejűleg minél több pornográf filmet vetítsenek a televízióban, és olcsó alkoholt árusítsanak az utcákon. Mindezt azért, hogy megpuhítsák a lakosságot, és elvonják a figyelmét. Ez alkalmas az emberek demoralizálására, és a sokkterápia politikájával szembeni ellenállásuknak a megtörésére.
Az állandóan hangoztatott versenyképes piacgazdasági környezet és jogállam helyett a pénzbarbárság bűnöző uralma jött létre. Kialakult egy új oligarchia, az őt kiszolgáló új bürokrata réteggel. A szólásszabadság helyett a totális félrevezetés és manipuláció valósult meg, amely a kreativitás aktivizálása helyett teljesen demoralizálja az embereket. A gazdasági növekedés helyett Oroszország újragyarmatosítása következett be komprádor klánok közreműködésével. Az uralkodó ideológia és gyakorlata rokonságban áll az elmúlt századokban megvalósuló faji, etnikai és vallási diszkriminációval. Számos ideológiai rendszerben a társadalom kiválasztottakra és a nem kiválasztottak többségére oszlik. A kiválasztott önjelölt kisebbség feljogosítva érzi magát arra, hogy a nem kiválasztottakból álló többség jogait kisajátítsa a maga számára. Az ilyen rendszereknek számos változata létezik, a börtöntáborokra osztott társadalomtól, a főnökök és a "nullák" társadalmáig, egészen az úgynevezett "tudományos kommunizmusban" hirdetett áltudományos osztályharcig. A társadalom megosztását ma ideológiai kulisszával fedik be. A hivatalos ideológia ködfüggönye mögött, amely az állampolgárok egyenlőségét hirdeti, a magát kiválasztottnak tekintő uralkodó csoport igényt tart az erkölcsi korlátok megszűntetésére, és feljogosítottnak érzi magát mindenféle bűn elkövetésére a társadalom többi részével szemben. Honnan származik ez az ideológia, hol döntöttek Oroszország és az orosz nép sorsa felől? A válaszhoz meg kell ismerkednünk a közgazdasági szakirodalomban "Washingtoni konszenzus"-ként ismert doktrínával.
A washingtoni konszenzus
A washingtoni konszenzusnak elnevezett gazdaságpolitikai szabályrendszert az amerikai fővárosban működő Nemzetközi Gazdasági Intézet (Institute for International Economics) egyik tanulmánygyűjteményében John Williamson gazdasági szakértő fogalmazta meg. Williamson szerint ez a konszenzus a következő 10 pontban foglalható össze:
  1. Államháztartási vagy fiskális fegyelem. A kormány, az önkormányzatok, az állami szektor és jegybank együttes költségvetési hiányának eléggé kicsinek kell lennie ahhoz, hogy a deficit úgynevezett inflációs adó nélkül is finanszírozható legyen. Vagyis a költségvetésnek a kamatfizetések nélkül is többletet kell mutatnia.
  2. A közkiadások elsődleges szempontjai, prioritásai. Ennek a reformja abban áll, hogy a közkiadásokat át kell csoportosítani a politikai szempontból kényesnek látszó olyan területekre, amelyeknek a gazdasági hozadéka nagy, és amelyek hozzájárulhatnak egy jobb jövedelemelosztáshoz. Ilyen területnek tekinthető az egészségügyi alapellátás, az alapoktatás és az infrastruktúra.
  3. Adóreform. Az adóreform keretében szélesíteni kell az adóztatható tevékenységek, csoportok és szervezetek körét, továbbá le kell szállítani az adókulcsokat.
  4. A pénzügyek liberalizálása. Ennek az a célja, hogy a kamatlábak a piacon alakuljanak ki. De közbenső megoldásként be lehet érni azzal is, ha megszűnnek a kedvezményes kamatlábak és sikerül enyhén pozitív reálkamatot elérni.
  5. Valutaárfolyam. Az egyes országokban egységesíteni kell a hazai valuta árfolyamát, mégpedig a versenyképességnek azon a szintjén, amelyen a valutaárfolyam elősegíti a nem hagyományos export növekedését.
  6. A külkereskedelem liberalizálása. A kereskedelem mennyiségi korlátozását fel kell váltani vámokkal, majd pedig csökkenteni kell a vámtarifákat, egészen addig, amíg el nem érik a 10-20%-ot.
  7. A külföldi működőtőke beruházás. El kell hárítani az akadályokat a külföldi cégek belépése elöl, vagyis azonos versenyviszonyok közé kell helyezni a külföldi és hazai cégeket.
  8. Magánosítás. Az állami vállalatokat privatizálni kell.
  9. Dereguláció. A kormányoknak el kell törölniük azokat a szabályokat, amelyek akadályozzák új cégek belépését, vagy szűkítik a versenyt.
  10. Tulajdonjog. Olyan jogrendszert kell kialakítani, amely biztosítja nagy költségek nélkül a tulajdon biztonságát./2/
Az 1994-ben, Washingtonban közzétett úgynevezett országtanulmányok, amelyeket a már említett washingtoni intézet rendelt meg, nyolc szempontbólmérték fel a megvizsgált országokat. Az első az volt, hogy igaz-e az a feltételezés, miszerint a washingtoni konszenzus előírásainak a bevezetéséhez egy "válság" nyújtja a legkedvezőbb körülményeket? A második kérdés így hangzott: Igaz-e, hogy a legfontosabb reformlépéseket az új politika ígéretével hivatalba lépő kormánynak azonnal meg kell tennie? A harmadik kérdés azt tudakolta, hogy a reform szempontjából előnyös-e, ha az ellenzék megosztott és demoralizált? A negyedik kérdés arra kereste a választ, hogy a washingtoni konszenzus bevezetését célzó reformhoz az autoritárius (tekintélyuralmi) rezsim (diktatúra), vagy pedig a demokrácia előnyösebb? Az ötödik kérdés az volt, hogy jobboldali kormány előnyösebb-e, vagy egy baloldali? Ahatodik vizsgálódási szempont azt volt, hogy használ-e a reform sikerének az adott kormány valós szándékainak a leplezése, a kellemetlen következmények és a vesztesek kilétének eltitkolása, illetve az, ha fontos lépéseket a lakosság előkészítése nélkül, meglepetésszerűen tesznek meg? A hetedik kérdés arra kereste a választ, hogy szükség van-e egy elhivatott és elismert vezetőre, vagyis olyan politikai személyiségre, akinek nem az a legfőbb célja, hogy újraválasszák, és hatalmon maradjon? Az utolsó kérdés pedig azt vizsgálta, szükség van-e erős, jól szervezett egyetértő csapatra a reformintézkedések keresztülviteléhez?/3/
Oroszországban a washingtoni konszenzus politikájának a gyakorlati megvalósítása öt ciklusban zajlott le. Az elsőben, amely 1992-ig tartott, felszabadították az árakat és ez drasztikusan leértékelte az állampolgárok jövedelmét és megtakarításait. Az 1992-től 1993-ig tartó második szakaszban a lakosság túlnyomó többsége elveszítette korábbi jogait arra a nemzeti vagyonra, amely az ő munkájának az eredményeként jött létre, és amelyet az új uralkodó oligarchia a maga számára a privatizálás eredményeként kisajátított. A harmadik szakaszban, amely 1993-1994 között zajlott le, Oroszország lakossága további hatalmas veszteségeket szenvedett el megtakarításainak a felgyorsuló elértéktelenedésével, valamint a pénzügyi piramisok spekulatív tevékenysége következtében. Az 1995-re eső negyedik szakaszban szétrombolták az ország produktív gazdasági struktúráit. Ennek következtében zuhanásszerűen csökkent a munkát végző lakosság reáljövedelme. Az ötödik szakasz 1995-1998-ig tartott, ekkor már az állam eladósítása és a pénzügyi rendszer csődbevitele játssza a főszerepet Oroszország elszegényítésében. Az egyre növekvő állami adósság-piramis elnyeli a pénzügyi erőforrásokat a reálgazdasági termeléstől, felemésztve egyidejűleg a lakosság megtakarításait is. Az állam, hogy megtartsa a spekulációs-műveletek magas jövedelmét, létrehozta a saját rövidtávú államkötvényekből, úgynevezett GKO-kból álló pénzügyi piramisát, amely évi 100% kamatot, vagy még ennél is magasabb jövedelmet biztosított e kötvények tulajdonosainak. Ez a pénzügyi piramis omlott össze 1998. augusztus 17-én, amikor is az orosz központi bank befagyasztotta a valuták átváltását, és drasztikusan leértékelte a rubelt, nyíltan beismerve, hogy az állam fizetésképtelenné vált.
A fent röviden összefoglalt fázisok eredményeként nemcsak az államhatalom esett szét és süllyedt ezzel párhuzamosan minden eddiginél mélyebbre az orosz gazdaság teljesítménye, hanem Oroszország óriási demográfiai veszteségeket is szenvedett: mintegy 3 millióan haltak meg idő előtt és 5-6 millióra tehető azoknak a száma, akik a szétesett gazdaság és a lezüllő közállapotok miatt meg sem születtek. Ez nagyobb évi népességcsökkenés, mint amilyenre a sztálini diktatúra legvéresebb éveiben került sor. Oroszország emberi potenciáljának a gyors pusztulását jelzi, hogy 20 millióra nőtt az alkoholisták, és 6 millióra a kábítószerfüggők száma. Ezeknek a többsége 25 év alatti. Járványszerűvé dagadt az AIDS-szel fertőzöttek száma. Mindennek a hátterében az húzódik meg, hogy a lakosság reáljövedelme 1992-1996-ig 43%-kal, a reálbérek pedig 52%-kal csökkentek. Több mint 30 millióan élnek a létminimum szintje alatt. 1998 során azonban, a mesterségesen létrehozott pénzügyi válság, és a nyomában járó infláció következtében, számuk ugrásszerűen növekedett. 1990-től napjainkig a létminimum alatt élők száma a tizenötszörösére növekedett Oroszországban. A társadalom és a család szétesése miatt 1987-1997 között csaknem 6 millióval kevesebb gyermek született, mint az előző évtizedben. A fenti számokat még továbbiakkal lehetne kiegészíteni, de már ennyi is elég annak a megállapításához, hogy a washingtoni konszenzus alapján végrehajtott reformok lényegében genocídiumhoz, a lakosság pusztulásához, legkevesebb nyolcmillió ember elvesztéséhez vezettek Oroszországban.
Felmerül a kérdés, hogy Oroszország politikai és gazdasági vezetői miért választották a gazdasági, társadalmi reformoknak ezt a tragikus változatát? A piacgazdaságra történő átmenet stratégiájáról 1991 végén döntöttek, és a választás ekkor a nyugati pénzügyi körök által ajánlott sokkterápiára esett. Ez a washingtoni konszenzus szélsőségesen liberális változatának tekinthető. Annak ellenére döntött emellett az irányító moszkvai elit, hogy Oroszország kiválóan felkészült tudományos közössége ezt ellenezte, és elutasította az ekkor már működő demokratikusan választott orosz parlament is. Ez a Nemzetközi Valutaalap által kifejlesztett, meglehetősen primitív gazdaságpolitika a dereguláció, a magánosítás és a stabilizáció három alapelvén nyugszik. Eszerint maximálisan csökkenteni kell az állam, mint gazdasági tényező szerepét, és erőteljesen korlátozni kell a pénzrendszer ellenőrzésében és irányításában játszott funkcióit. Ez utóbbit végül is az infláció leküzdésére kell korlátozni és ennek érdekében minden egyéb célt fel kell áldozni: le kell faragni a szociális rendszerre fordított kiadásokat, minimálisra kell redukálni a kutatás és fejlesztés finanszírozását, továbbá meg kell szüntetni az állami beruházásokat. Oroszországban ez odáig ment, hogy gyakorlattá vált az állami alkalmazottak, munkások, de még a katonák bérének is a rendszertelen fizetése.
A világot irányító pénzügyi oligarchia kezdetben arra használta a washingtoni konszenzus alapelveit, hogy ellenőrzést gyakoroljon a fejlődő országok gazdaságpolitikája felett. Így kívánták megakadályozni a harmadik és negyedik világ országainak nyújtott hitelek elpazarlását, és biztosítani a nemzetközi tőke szabad mozgását területükön. Ez magyarázza a washingtoni konszenzus bámulatos primitívségét, amely arra szorítkozik, hogy minimálisra csökkentse az állam szerepét a makrogazdaság irányításában. A közhatalom feladata ennek megfelelően csupán a törvény és a rend fenntartása, a tulajdonosi jogok védelme, az árak felszabadítása, a kereskedelem szabaddá tétele, és az ellenőrzés alá vont állam gazdasági beruházásainak a megszüntetése.
A Nemzetközi Valutaalap szempontjából ennek a politikának semmi köze nincs az adott ország gazdasági növekedéséhez és szociális jólétének a biztosításához. Célja kezdettől fogva a kölcsönvevő országok nemzeti szuverenitásának a felszámolása volt a hitelező országok és a külföldi beruházók érdekében. A washingtoni konszenzus tehát idegen érdekeket szolgáló kontroll-mechanizmusnak tekinthető. Az ad magyarázatot arra, hogy ez a primitív politikatervezési módszer elterjedhetett, hogy igen alkalmas a nemzetközi pénzkartell számára a külső ellenőrzés megvalósítására. A forgalomban lévő pénzmennyiség növekedésének meghatározásával, a kereskedelem és az árak felszabadításával, az IMF meggátolta, hogy az adott ország szabadon dönthessen gazdaságpolitikai kérdésekről. Az IMF politikája nem eredményezett gazdasági növekedést, de biztosította a pénzoligarchia érdekeinek megfelelő kormányzást, átláthatóvá és előreláthatóvá tette az ellenőrzött állam döntéseit, piacának a nemzetközi tőke általi hatékony ellenőrzését.
A külföldi hitelezők nyomására az orosz vezetés tehát a washingtoni konszenzus primitív sokkterápiáját fogadta el. A Nemzetközi Valutaalap lett megbízva, hogy irányítsa az orosz állam gazdaságpolitikáját. Az 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínytől kezdve 1998. őszéig Oroszország gazdaságpolitikája gyakorlatilag külföldi irányítás alatt állott, amelyet az IMF szakértői dolgoztak ki, és amelyet Oroszország bábkormánya, valamint központi bankja csupán formálisan hagyott jóvá. Ezt a politikát, mint már utaltunk rá, a tekintélyes orosz közgazdászok és tudósok ismételten bírálták. Végrehajtásáról azok a személyek gondoskodtak, akiket a szabadkőműves interncionálé hálózata jó előre kiválogatott és felkészített a kormányzat és a központi bank vezető posztjaira. Ezek az emberek mentesek voltak a nemzeti elkötelezettségtől és hiányos közgazdasági felkészültségük is előnyösnek bizonyult, mert szakismeretük sem zavarta őket a primitív sokkterápia szolgalelkű végrehajtásában. A világ iparilag legfejlettebb országainak, a G-7-nek a vezetői folyamatosan ajánlásokat tettek az orosz elnöknek, akinek a szerepköre a gyakorlatban a külföldről kiválasztott személyek kinevezésére, és azoknak a direktíváknak az aláírására szorítkozott, amelyeket az IMF szakértői készítettek el számára. Jelcin a nemzetközi és orosz oligarchia engedelmesen pecsételő és aláíró bábjának bizonyult.
Oroszországot semmilyen objektív ok sem kényszerítette arra, hogy a washingtoni konszenzus politikáját kövesse az IMF irányításával. Hogy mégis erre került sor, az önpusztító politikai választás következménye volt. Az Oroszországot ellenőrző nemzetközi pénzügyi körök tudták hogyan kell az orosz kormányt kívülről irányítaniuk a kormányzati kulcspozíciók betöltésével, a számukra megfelelő személyzet kiválasztásával. Az orosz gazdasági specialisták ismételten óvtak a sokkterápia következményeitől, elsősorban a gazdaság szétesésétől, a lakosság életszínvonalának a meredek csökkenésétől, a termelés hatékonyságának és az ország versenyképességének az elveszítésétől, tudományos és termelési potenciáljának a nagyarányú romlásától. Oroszország azonban magasan képzett munkaereje, jelentős tudományos potenciálja, valamint hatalmas természeti erőforrásai ellenére, a washingtoni konszenzus politikájának eredményeként - az egy főre eső nemzeti jövedelem tekintetében - a Fülöp-szigetek színvonalára esett vissza.
Terápia helyett káosz
A sokkterápia híveinek a fogadkozásai ellenére, - noha a moszkvai bábkormány végrehajtotta e "terápia" valamennyi előírását -, Oroszország egyensúly és növekedés helyett gazdasági és társadalmi káoszba süllyedt. Az orosz gazdaság kialakult struktúrájának a semmibevétele azért vezetett pénzügyi és gazdasági széteséshez, mert a piaci mechanizmusok közismerten alkalmatlanok számos feladat megoldására. Így például a makrogazdasági stabilizáció, amely kiegyensúlyozott piac esetében eredményes lehet, egyáltalán nem hoz eredményt, a nagyfokú kiegyensúlyozatlanság körülményei között. Az állam gazdaságpolitikai döntéshozóinak számos lehetőséget kell figyelembe venniük. Ezért mind a józanész, mind a tudományos ismeretek szempontjából érthetetlen, hogy egy ország vezetése miért hoz százmilliók sorsát érintő döntéseket, hozzánemértő módszerek és primitív modellek alapján, miközben teljesen mellőzi a saját és a világ ez irányú tapasztalatait. Ezt fejletlen országokban, ahol hiányzik a tudományos közösség szakértelme, és a felkészült irányító személyzet, talán meg lehetne érteni, de teljesen elfogadhatatlan Oroszország esetében, amely fejlett tudományos potenciállal, felkészült szakemberekkel és gazdag történelmi tapasztalatokkal rendelkezett. Az orosz kormány mellőzte az Orosz Tudományos Akadémia számos javaslatát is. Pedig a modern piacgazdaságban általában az üzleti körök, a tudományos közösség, a munkavállalók képviselői, valamint a kormány között kialakult konszenzus az alapja a sikeres gazdaságpolitikának. Oroszországnak minden szükséges eszköze meg volt ahhoz, hogy intelligens gazdaságpolitikát válasszon. Megfelelő információkkal rendelkezett a washingtoni konszenzus romboló politikájának következményeiről is. A döntési helyzetben lévő orosz elit tagjai tudták azt is, hogy azok az országok, ahol ezeket alkalmazták olcsó nyersanyag- és munkaerőszolgáltatóvá, azaz a transznacionális tőke gyarmati függvényeivé váltak. Mindez ismert volt előttük, mégis nyíltan és cinikusan semmibe vették ezeket az információkat, amikor döntöttek az orosz gazdaság reformstratégiájáról. Az IMF gyógymódját kényszerítették könyörtelenül Oroszországra, nem törődve azzal, hogy a beteg ebbe a "gyógymódba" csak belehalhat.
Az még elképzelhető, hogy Jelcin elnököt félrevezették, mivel járatlan volt az államvezetés, a társadalomirányítás, és a közgazdaság kérdéseiben, később pedig súlyos betegsége is korlátozta cselekvési szabadságában. A Jelcint körülvevő személyek azonban nem tekinthetők naivaknak, amikor gondolkodás nélkül megbíztak a nyugati szakértőkben, mint a "demokrácia és a szabadság mindentudó professzoraiban". Ezek az orosz vezetők tudatosan választottak egy rossz gazdasági doktrínát, amelyről előrelátható volt, hogy pusztító hatással lesz hazájukra. Ezt a szándékosan meghozott hibás döntésüket nem lehet a demokrácia és a piaci reformok iránti elkötelezettségükből levezetni. A törvényesen megválasztott és alkotmányosan működő parlament ágyúzása a "demokrácia elkötelezett hívei" részéről, továbbá egy olyan oligarchikus rendszer kialakítása, amely piaci reformok mellett száll síkra, ideológiai abszurditásnak tekinthető. Olyasmi, mint amikor egy valódi keresztény a sátánista kultusz vezetőjévé válik.
Ma már egyértelmű, hogy nem a demokratikus átalakulás és a piaci reform eszméi irányították azokat, akik a sokkterápia stratégiája mellett döntöttek, felelőtlenül rákényszerítve azt az orosz társadalomra. A döntő motívum az volt, hogy a sokkterápia által képviselt érdekek egybeestek a létrejövő orosz oligarchia érdekeivel, amely mindenáron és gyorsan nagy vagyonhoz, valamint szupermagas jövedelemhez akart jutni. Ettől a körülménytől nemzetközi státusa elismerését, privilegizált vagyoni és hatalmi helyzetének a belső és külső megszilárdítását remélte. Vagyonszerzési stratégiájának legfőbb akadálya a közösségi és nemzeti érdekeket hordozó intézmények azon rendszere volt, amelyet az állam testesített meg. A washingtoni konszenzus viszont kiváló ideológiai alapot szolgáltatott ennek az államnak a lerombolásához. Lehetővé tette az államhatalom teljes-jogú intézményeinek a lecserélését a gyarmati igazgatás pótintézményeire. Az újonnan kialakult orosz oligarchia a magántulajdonává tette az állam funkcióit, és magánellenőrzése alá vonta az egész nemzet vagyonát. Föláldozta Oroszország nemzeti szuverenitását cserébe saját privilegizált helyzetének a vezető külföldi hatalmak, pontosabban a nemzetközi pénzvilág általi elismeréséért és védelméért. A világoligarchia pedig készségesen elvállalta ezt a felajánlott protektori státust.
A sokkterápia másik vonzó tulajdonsága az volt a születőben lévő orosz oligarchia számára, hogy lehetővé tette az állam polgárai jólétéért és az ország gazdasági fejlődéséért vállalt felelősségének a teljes megszüntetését. Az a hiedelem vált uralkodóvá, hogy a piac "láthatatlan keze" valamiféle mitikus hatalomként majd automatikusan megoldja az állami kötelezettségeket képező közfeladatokat. Az újonnan létrejött uralkodó elit a magántulajdonává tett állami vagyon révén alakult át oligarchiává. Az állami ellenőrzés és szabályozás lebontása hatalmas többlet-jövedelemforrást jelentett a számára. Vagyis nemcsak az állami vagyont sajátította ki ez az oligarchia, hanem privát monopóliumává tette az állam legfontosabb szabályozási funkcióit is. A privát célra működtetett állami funkciók pedig folyamatosan - minden évben - sok milliárd dollárra rúgó szupermagas extraprofithoz juttatják.
1993. szeptemberében az oligarcha klánok magánfegyveresek felbérelésével leverték a törvényesen megválasztott parlamentet, és magukhoz ragadták az államhatalmat. A puccsot követően ezek a klánok - a kizárólag meggazdagodásukat szolgáló - önző céljaikat a washingtoni konszenzus doktrínájába csomagolva próbálták a társadalommal elfogadtatni. Az állami tulajdon privatizációja 1995. végére az állami vagyon legértékesebb részeinek az egymással versengő oligarchikus csoportok közötti titkos szétosztásává, pontosabban törvénytelen szétrablásává degenerálódott. Az állam pénzügyi forrásainak a manipulációja pedig lehetővé tette, hogy az oligarchia óriási jövedelmekre tegyen szert ezeknek a funkcióknak a magánhaszonra történő működtetéséből. Nagyösszegű extraprofitot biztosító mentességeket és privilégiumokat osztottak szét a különböző kereskedelmi szerveződések számára. A gazdasági élet állami szabályozó- és ellenőrző rendszerének az eszközeit pedig szisztematikusan eltávolították.
Szoros érdekközösség jött létre az új orosz oligarchia és azon nemzetközi szervezetek között, amelyek a nemzetközi pénztőke érdekeinek megfelelően alakították ki az orosz kormány gazdasági és pénzügyi politikáját. Az orosz oligarchia készségesen felvállalta ennek az Oroszország számára rendkívül káros politikának a megvalósítását, mivel ez hatékonyan segítette személyes meggazdagodását. E célból rekordidő alatt hozzáférhetővé tette Oroszország gazdasági térségeit a nemzetközi tőke számára, tökéletesen végrehajtva azt, amire a világoligarchia a liberális reformok révén törekedett. A komprádor helyi pénzoligarchia pedig részben úgy jött létre, hogy az igen olcsón, értékének a töredékéért tulajdonába került állami vagyont eladta a transznacionális korporációknak és a nemzetközi spekulánsoknak, de már lényegesen magasabb árért, mint amennyiért szerezte. Ez a különbség pedig több tízmilliárd dollárt jelent.
Ezt az osztogató-fosztogató politikát hivatalosan piaci transzformációnak, liberalizációnak, deregulációnak és gazdasági stabilizációnak nevezeték. Ezek a reformok - legalábbis a propaganda szólamok szerint - azért voltak szükségesek, hogy a válságba került régi gazdasági rendszert modernizálják, versenyképessé tegyék. A versenyképes orosz gazdaság pedig felzárkózva a fejlett nyugati országokhoz, majd lényegesen nagyobb jólétet és társadalmi szabadságot eredményez, mint a volt Szovjetunió roskatag, elavult gazdasági és politikai rendszere. Ma már ismerjük a szomorú tényeket. A bevezetett reformok semmiféle gazdasági sikert nem hoztak Oroszország számára, amely a beígért gazdasági felemelkedés helyett példa nélkül álló gazdasági válságba süllyedt. Ugyanakkor ezek a reformok igen sikeresek voltak az oligarchia számára, mert lehetővé tették a nemzeti vagyon óriási részének az újraelosztását. Oroszország első "demokratikus" kormányának az átalakulása először a technokraták kormányává, majd pedig a milliárdosokkormányává, jól mutatja, hogy a sokkterápia egyáltalán nem volt valamiféle "érdekmentes", csupán szakmai szempontokra alapozott politika, hanem egy körülhatárolható szűk csoport önző gazdasági és hatalmi érdekeit szolgálta. Ugyanakkor a washingtoni konszenzus jól hangzó propagandaszólamaival a legitimitás látszatát adta Oroszország nemzeti vagyonának a kirablásához, az orosz állam hatalmának az elvételéhez, az emberi jogok, köztük a legfontosabb emberi jog, az élethez való jog, tényleges elnyomásához az emberi jogok, a haladás, a modernizáció, a jogállam és a demokrácia nevében. Vagyis az oligarchia rábeszélőgépezete a lényegében feudális jellegű viszonyok és struktúrák kialakulását haladó gazdasági reformokként és demokratikus átalakulásként tudta tálalni a washingtoni konszenzus segítségével megtévesztett orosz népnek.
A washingtoni konszenzus áltudományos doktrínája nem azért érvényesülhetett, mert végrehajtói hittek a demokratikus értékekben, hanem azért, mert kiválóan szolgálta annak az uralkodó oligarchiának az érdekeit, amely "a reform" során átvette az ország irányítását, továbbá azért, mert a nemzetközi tőke uralmának intézményeit is gyorsan kiépítette Oroszországban. Ezeknek az érdekeknek a szimbiózisát megerősítették a külföldi különleges szolgálatok. Ezek a szervezetek elsősorban az orosz hatalmi struktúra azon részeire támaszkodtak, amelyeknek a hatáskörébe tartozott a gazdaságpolitika meghatározása, valamint a moszkvai bábkormányban szolgáló vezetőbeosztású személyek kiválogatása. A washingtoni konszenzus doktrínája azzal is szolgálta a pénzuralom rendjének a gyors kialakítását, hogy elérte az állam eltávolítását a gazdasági élet szabályozásából. Az állam szerepét csak a magántulajdon védelmére és a pénzellátás szabályozására redukálta.
Mindezek alapján megállapítható, hogy az Oroszországra rákényszerített, reformnak elnevezett sokkterápia először is azt a célt szolgálta, hogy az orosz bankrendszer, és ezen keresztül az ország teljes gazdasági élete, a külföldi tőke ellenőrzése alá kerüljön. Második célja az volt, hogy összeszűkítse a reálgazdasági tevékenység közvetítését célzó, forgalomban lévő pénz mennyiségét, továbbá, hogy a rubelt formálisan is alárendelje a dollárnak. Aharmadik célja az volt, hogy rákényszerítsék az orosz államot saját intézményrendszerének lebontására, és az állami szuverenitás részét képző jogoknak az átadására a hazai és a nemzetközi pénzoligarchiának. A washingtoni konszenzus sokkterápiája a lakosság életszínvonalának a további drasztikus csökkentésével végeredményben Oroszország elnéptelenítését valósította meg. Ezt bizonyítja a példa nélkül álló nyolcmilliós népességfogyás az elmúlt évtizedben. A lakosság létalapja megrendült azáltal, hogy a reformok tíz évében - szakértői becslések szerint - legalább 300, de inkább 600 milliárd dollár értékű vagyont préseltek ki Oroszországból. Ez az összeg végül is a különböző pénzpiacokon kötött ki, tovább növelve a világgazdaságot összeomlással fenyegető spekulációs pénzbuborékot és elképesztő szegénységet hátrahagyva Oroszországban.
A nyilvánvaló tragikus fejlemények láttán ma már a "reformok" kikényszerítői se mernek hivatkozni arra, hogy az Oroszországot sújtó vészhelyzet a piacgazdasághoz vezető átmenet szükségszerű következménye. Az orosz gazdaság ugyanis ma sokkal kevésbé hasonlít a nyugateurópai piacgazdaságoz, mint az 1990-es évek kezdetekor. A sokkterápia nevében elsősorban éppen azokat a gazdasági folyamatokat fojtották meg, amelyek középtávon minden gazdaság túléléséhez elengedhetetlenek. A szovjet birodalom fennállása idején nagymértékben lemaradt az ipar és az infrastruktúra modernizációja, és az ötmilliónyi tudós és mérnök munkaerejét csak a katonai szektorban hasznosították hatékonyan. A sokkterápia időszakában azonban mind az állami-, mind a magánberuházásokat csaknem száz százalékig leállították, a kutatást pedig teljesen visszafejlesztették.
Maffia vagy "Atlantic establishment"?
Elterjedt nézet az is, hogy a gazdasági élet egészének ez a tragikus mélypontja az orosz maffia tevékenységének a következménye. A washingtoni konszenzus feltételeit és a sokkterápia pusztító gyakorlatát azonban nem a maffia dolgozta ki. A maffia legfeljebb részt vett a megvalósításában, kihasználta a maga számára és hatalmas anyagi hasznot húzott és húz belőle. Tény, hogy - már az 1980-as évek végén - George Bush amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök (az "Atlantic establishment", vagyis a nemzetközi pénzoligarchia két kulcsembere) elfogadhatatlannak minősítette a csődbe jutott szovjet birodalom gazdaságának, ezen belül Oroszország gazdaságának a második világháború utáni Marshall-tervhez hasonló újjáépítését és modernizálását. Ehelyett nyomatékosan követelték, hogy Oroszország vállalja el a Szovjetunió által felvett hitelek maradéktalan visszafizetését. Akkor nyíltan még nem mondták meg, de ma már megállapítható, hogy geopolitikai jövőképükben egy "afrikanizált" Oroszország szerepelt, amely politikailag és gazdaságilag szétesve, függőhelyzetbe kerül a nyugati pénzvilágtól. Ennek eredményeként Oroszország és Közép-Ázsia hatalmas nyersanyagkincsei a világot irányító pénzoligarchia, az őt kiszolgáló új orosz elit, valamint az általuk birtokolt konzorciumok könnyű zsákmányává lehet.
A nemzetközi pénzvilág irányító köreinek döntéseit a pénzuralom világrendjében érvényesülő munkamegosztás szerint a Nemzetközi Valutaalap, az IMF feladata világszerte átültetni a gyakorlatba. Oroszország esetében ez azt jelentette, hogy az IMF kirendeltségei és szakértői több száz, minden részletre kiterjedő, utasítást továbbítottak az orosz kormány és intézményei részére, továbbá több új törvényjavaslatot is kidolgoztak a számára. Amikor 1996-ban néhány tucat ilyen IMF utasítás nyilvánosságra került, orosz újságírók feltették a kérdést, miért van még szüksége Oroszországnak saját kormányra, ha minden lényeges gazdasági döntést előzetesen az IMF dolgoz ki a számára és hoz meg helyette.
A Nemzetközi Valutaalap legfontosabb oroszországi kiszolgálói közé tartozott Jegor Gajdar volt miniszterelnök, Anatolij Csubajsz privatizációs miniszter, és Borisz Fjodorov pénzügyminiszter. Lord Harris, a szélsőségesen liberális Mont-Pelerin Társasághoz tartozó londoni Gazdasági Ügyek Intézetének igazgatója, már az 1980-as évek közepén megkezdte az előbb felsorolt három fiatal orosz politikus felkészítését a 1990-es években rájuk váró feladatokra. A nemzetközi pénzügyi oligarchia úgy is gondoskodott kiképzett pénzügyi ügynökeiről, hogy amikor pozícióba kerültek, akkor olyan ultraliberális szakértőket rendelt melléjük tanácsadóként, mint Jeffrey Sachs, a Harvard Egyetem fiatal oktatója./4/
(A Mont Pelerin Társaság egy gazdasági kérdésekkel foglalkozó amerikai alapítvány. Munkásságának felmérése alapján megállapíthatjuk, hogy fő tevékenysége eddig félrevezető, áltudományos közgazdasági elméletek és receptek kidolgozásából, valamint ezek elterjesztéséből állott. A Mont Pelerin Society tagjai szélsőségesen liberális elméleteikkel igyekeznek befolyásolni a nyugati világ közgazdászait, és rávenni a kormányokat, hogy az általuk ajánlott modellekhez igazítsák makrogazdasági döntéseiket. Vezető személyiségei Friedrich von Hayek, Milton Friedman és Ludwig von Mises. A Mont Pelerin Társaságot szoros kapcsolatok fűzik a Máltai Lovagrendhez, a Heritage Foudation-höz és a Német Marshall Alaphoz. A Mont Pelerin Társaság anyagi támogatottsága igen jó, mert mind a Rothschild, mind a Rockefeller érdekeltségek finanszírozzák. Rendszeresen tartanak titkos tanácskozásokat is. Ezek színhelye általában a Hoover Intézet.)/5/
A következő lépés az orosz lakosság jelentős összegre rúgó megtakarításainak az elvonása volt. Az orosz állam kiadásait drasztikusan csökkentették, miközben a külföldi hitelek adósságszolgálati terheit változatlanul fenn kellett tartani. Így az államnak már nem maradt pénze a lakosság megtakarításai után járó kamatok fizetésére és egyéb pénzügyi kötelezettségeinek a teljesítésére. Nyilvánvaló, hogy egy szabályozottan végrehajtott, jól előkészített éskézbetartott valutareform megfelelőbb megoldás lett volna. A kaotikus hiperinfláció azonban sokkal jobban megfelelt a "reformerek" célkitűzéseinek. Gajdar a legfontosabb árucikkek árainak a szabaddá tételével indította be 1992. elején a sokkterápiát. Egy ilyen intézkedés, pl. a második világháború utáni Németország gazdasági újjáépítésekor elképzelhetetlen lett volna, és ma is törvény tiltja Németországban. Ugyanis a szabadárassá tett termékeket szinte teljesen vagy állami, vagy magánmonopóliumok állították elő, anélkül, hogy piaci-verseny érvényesülhetett volna, vagy pedig valamilyen kartell-hatóság beavatkozhatott volna az árak kialakításába és ellenőrzésébe. Maga a moszkvai kormány járt elől a rossz példával, mivel hirtelen négyszeresére emelte az állami monopóliumok által gyártott árucikkek és az energia árát. Ezzel olyan láncreakciót indított be, amelynek az eredményeként 1992 végére a fogyasztási cikkek ára 2600%-kal emelkedett és 1993-ban az árak megharmincszorozódtak. Így a reformok két éve alatt az orosz lakosság megtakarítása már semmit sem ért. Az előkészítetlen és megalapozatlan árfelszabadítás másik következménye az lett, hogy az áruforgalom zöme a feketepiacra tevődött át, a kereskedelem finanszírozása pedig a privát bankrendszer hatáskörébe került. Ez a privát bankrendszer kizárólag a spekulációs szuper-jövedelmek biztosítására törekedett, amelyre az elszabadult infláció nyújtott lehetőséget.
A privatizáció orgiája
1992 őszén kezdődött az állami üzemek orgiává fajult privatizációja, amely orosz közgazdászok szerint az emberi történelem legnagyobb szervezett rablásának bizonyult. A maffia köröknek szinte nevetséges összegekért kótyavetyélték el a több ezer főt foglalkoztató üzemeket. Az új tulajdonosok semmit nem fordítottak a modernizálásra, a termékszerkezet átalakítására, hanem csak a közvetlenül eladható nyersanyagok és hasonló - hozzáadott érték nélküli - áruk külföldi exportjában voltak érdekeltek. Már 1993 végére 60 ezer korábbi állami üzem került a szervezett maffiák és más érdekcsoportok tulajdonába. Mindez katasztrofális következményekkel járt mind a lakosság, mind az állam életében. A reálkeresetek összezsugorodásával rohamosan csökkent az áruk iránti kereslet is. Azok a nagyipari-vállalatok, amelyek tevékenységétől egész régiók gazdasági élete függött, csak raktárra termeltek és hatalmas veszteségeket halmoztak fel. Éppen ezért termelésüket folyamatosan csökkenteni kellett. Ennek lett a következménye, hogy az 1990-es években az ország gazdasági tevékenységének a volumene a felére esett vissza. Hasonló a helyzet a mezőgazdaságban is, amelynek jelenlegi teljesítménye a 10 év előttinek csupán az 50%-át teszi ki.
Pontosan azok az iparágazatok szenvedték el a legnagyobb veszteségeket, amelyek a legtöbb lehetőséget nyújtották a modernizációra és az ipar újjáépítésére. A gépgyártás az 1990 évinek az 1/3-ára csökkent, míg a könnyűipar termelése az 1/9-ére. Az orosz vállalatok acélfelhasználása annyira visszaesett, hogy miközben a vas és acélipar a felét termelte a 10 évvel ezelőttinek, mégis termékeinek egyre nagyobb részét olcsó dömping-árakon a külföldi piacokon kellett értékesíteni. Így például az acél-készáruk felhasználása az 1992 évi 58 millió tonnáról 1998-ra 14,6 millió tonnára zsugorodott. Még a termelésnél is gyorsabban csökkent az ipari beruházások volumene. A kölni Kelet Intézet adatai szerint 1992 és 1996 között 79%-kal kisebbek voltak a beruházások. De Oroszország egyes iparágaiban 1991 és 1996 között semmiféle beruházásra nem került sor. A kutatásra fordított kiadások már 1991-ben 1/3-dal csökkentek. A rákövetkező évben ismét 50%-kal lettek kisebbek. Ennek eredményeként 1998-ban a kutatásra fordított kiadások az 1989 évinek már csak az 1/5-ét teszik ki. De még ezek a számok sem tükrözik a teljes valóságot, mert nem tartalmazzák a kutatóintézetek egyre nagyobb kiadásait, amit a dráguló bérekre, villanyszámlára és a növekvő adókra kell kifizetniük. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor 1998-ra a kutatás-fejlesztésre fordított kiadások az 1989. évinek az 1/20-át tették ki Oroszországban.
A nemzetközi pénzoligarchia Oroszországgal kapcsolatos tervei
Ma már nem titok, hogy a világpolitikát irányító befolyásos körök, beleértve az Oroszország számára riválisnak tekinthető Németországot, és a szövetségesnek számító Nagy-Britanniát és Franciaországot, a XX. század során egyesíteni tudták erőiket az egykori Orosz Birodalom elpusztítására. A "semleges" Egyesült Államok sem maradt ki ebből a nagyszabású történelmi műveletből. Nem nehéz felismerni, hogy ennyire különböző erőtényezők akcióinak a koordinálása nem lett volna lehetséges olyan központi vezetés nélkül, amely eltervezi, befolyásolja és irányítja a világeseményeket. A kutatók már számos részletét feltárták annak, hogyan zajlott le az 1905-ös és 1917-es orosz forradalom külföldi finanszírozása. Az egyik ilyen kulcsszerepet betöltő személy Alexander Parvus volt, aki a nemzetközi pénzügyi hierarchia ügynökeként jó kapcsolatokkal rendelkezett a német fináncoligarchia és kormányzati körök felé. Parvus, aki nemcsak Trockijjal, Leninnel, Buharinnal, de a többi bolsevikvezetővel is kapcsolatban állt, nagyösszegű német pénzt juttatott el hozzájuk.
Az Oroszország elleni akciók finanszírozásából a Wall Street is kivette a részét. 1916. februárjában vezető bankárok tanácskozást tartottak az Egyesült Államokban, amelyen részt vett Jacob Schiff, valamint veje Felix Warburg, továbbá Otto Kahn, Mortimer Schiff, (Jacob Schiff fia), Jerome Hanauer, Daniel Guggenheim és M. Breitung. A résztvevők kiosztották egymás között a feladatokat, valamint azt is, hogy a tervezett oroszországi államcsíny költségeit ki milyen arányban viselje. 1916. februárjában tanácskozott "a Hatvankettek konferenciája" is. Ennek résztvevői közül ötvenen már az 1905-ös forradalomban is szerepet játszottak. Parvuson és Trockijon keresztül ugyancsak Jacob Schiff finanszírozta őket. A pénzoligarchia ügynökeinek az volt a feladatuk, hogy valamennyi oroszországi forradalmi mozgalomban és pártban átvegyék az irányítást. Dr. A. Simons lelkész, aki az 1917-es forradalom első szakaszában ellátogatott Oroszországba, elmondotta Nelson amerikai szenátornak, hogy Trockij oldalán több száz olyan agitátort talált, akik a New York-i Lower East Side-ról származtak. Ezek többsége bizonyíthatóan később politikai vezetőszerephez jutott, sokan közülük pedig csekisták lettek.
Angliában az Oroszországi felforgatás irányítója Lord Milner a befolyásos szabadkőműves, a Cecil Rhodes által alapított Round Table Csoport vezetője volt. Milner nemcsak a City of London és a Rothshild dinasztia érdekeit képviselte, de Lloyd George kormányában is nagy befolyással rendelkezett. Közismert, hogy Lloyd George meghallva a petrográdi februári államcsíny hírét, ezt mondotta: "A legfőbb célt elértük." Lord Milner oroszországi ügynöke George Buchanan brit nagykövet, valamint az orosz külügyminiszter, Szazonov volt. A kapcsolatot az oroszországi összeesküvőkkel Bernard Pares tartotta, aki a brit nagykövetségen dolgozott, továbbá a Times című lap tudósítója, Harold Williams. A megnevezett angol személyek gyakorlatilag valamennyi titkos ellenzéki tanácskozáson és gyűlésen részt vettek a végnapjait élő cári Oroszországban. Szazonov külügyminiszterként szinte minden nap találkozott a brit nagykövettel. Az összeesküvők vagy a brit vagy a francia nagykövetségen tanácskoztak. Szabadkőműves dokumentumok szerint, a brit nagykövetségen 1917. januárjában megtartott tanácskozáson tűzték ki a szentpétervári palotaforradalom időpontját 1917. február 22-re.
Oroszország valamennyi ellenfelét megszervezték, tevékenységüket koordinálták, és kiadásaikat egyenlő arányban fedezték. Németországnak a bolsevik párt finanszírozására fordított kiadásait pontosan nyilvántartották Berlinben, a Wilhelmstrassén. Ez több mint 44 millió aranymárka volt, amely megfelelt akkori érték szerinti 10 millió amerikai dollárnak. (Az akkori dollár egy centje ért annyit, mint ma egy dollár, tehát az átszámítási arány 1:100-hoz). Jacob Schiff saját maga elmondása szerint összesen 20 millió dollárt invesztált az orosz forradalomba, amelynek körülbelül a fele ment az 1905-ös "főpróbára". Ezt az adatot később a fia is megerősítette. Lord Milner pedig 21 millió aranyrubelt, vagyis 10 millió dollárt költött az 1917-es forradalom megszervezésére. 1917. március 6-án Jacob Schiff a következő táviratot küldte az államcsínnyel hatalomra került Kerenszkij kormány külügyminiszterének, Miljukovnak:
"Engedje meg nekem, mint a hittestvéreinket kegyetlenül üldöző zsarnoki autokrácia kibékíthetetlen ellenfelének, hogy Önökön keresztül gratuláljak az orosz népnek azért a tettéért, amelyet oly ragyogóan megvalósított, továbbá hogy az Ön új kormányában lévő elvtársainak és Önnek személyesen teljes sikert kívánjak annak megvalósításához, amelyet hazafiasan elkezdtek."
A hálás Miljukov így válaszolt a bolsevikok Wall Streeten székelő pénzügyi támogatójának:
"Csatlakozunk az Ön régi rend iránti gyűlöletéhez, amely rendszer most megbukott. Legyünk egységesek a szabadság és egyenlőség új eszméinek a megvalósításában és őrizzük meg egyetértésünket mindazon népekkel, amelyek résztvesznek az autokrácia elleni világ-küzdelemben."/6/
Visszatérve napjaink eseményeihez, ma már bizonyíthatónak tekinthető, hogy a külföldi titkosszolgálatoknak irányító szerepe volt a Szovjetunió felbomlasztásában. PSchweitzer amerikai kutató "Győzelem: az Egyesült Államok kormánya titkos stratégiájának szerepe a Szovjetunió és a szocialista tábor felbomlasztásában" című munkájában részletesen beszámol a CIA és az Egyesült Államok kormányzatának az 1980-as években folytatott ez irányú tevékenységéről. Az 1990-es évek elején ugyanezek az erők megszervezték az orosz forradalmárok egy újabb nemzedékének a kiképzését Amerika irányítószerepet betöltő politikai és tudományos központjaiban. Ezek a személyek a titkosszolgálatok háttér-támogatásával fontos szerepet játszottak az 1991-ben és 1996-ban megtartott oroszországi elnökválasztási kampányban, valamint az 1991. decemberében és 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínyekben. Ugyancsak vezető szerepük volt az Oroszországban végrehajtott politikai és gazdasági reformok kivitelezésében./7/
A Nyugat által kiképzett személyek, és a befolyásuk alá került orosz értelmiségiek voltak azok, akik felszólították Jelcin elnököt, hogy hajtsa végre a demokratikusan megválasztott és alkotmányosan működő parlamenttel szemben a véres államcsínyt. Jelcinhez írott levelükben ezt írták:
"Hazánk válaszúthoz érkezett. Az elmúlt hetek eseményei ismét felelősségteljes lépést igényelnek. A legfelső szovjet és a szovjetek egész rendszere részéről a reformpolitikával szemben tanúsított ellenállás túlságosan messzire ment. A legfelső szovjet alkotmányellenes politikai gazdasági és kulturális stratégiája katasztrofális költségvetési deficitet eredményezett, kísérletek történtek a privatizáció megállítására, növelni kívánják a katonai kiadásokat, szakadást akarnak előidézni a kormányban, és ellenőrzés alá kívánják venni a tömegtájékoztatást. Az orosz polgároknak a népszavazáson kifejezett akarata alapján követeljük a legfelső törvényhozó testület megválasztásának előrehozását, nem későbbre, mint ez év őszére. Új kormányügynökségek felállításával, a törvényhozó és végrehajtó államhatalmi ágak közötti kapcsolat új elveivel, ez az egyetlen lehetőség a népellenes totalitárius rendszer visszaállításának a megakadályozására."/8/
1993. október 5-én - miután magánszemélyekből álló fizetett fegyveresek, vagyis az oligarchia által felbérelt zsoldosok, lőtték az orosz parlamentet, amelynek során 1500 ember vesztette el az életét - néhány ismert író levéllel fordult az orosz polgárokhoz, hogy folytassák a küzdelmet a választott képviselők ellen, vagyis polgárháború folytatására szólították fel az orosz lakosságot. Ezt írták:
"A boszorkányok vagy inkább vörös-barna farkasok arcátlanná váltak, mert nem cselekedhetnek többé büntetlenül. A rendőrség szeme láttára teletűzdelték a falakat mérgező plakátjaikkal, mocskaikkal sértegetve a lakosságot, az államot és annak törvényes vezetőit. Bosszútól lihegve közlik: miként fognak felakasztani mindannyiunkat. Mi van erről beszélni való? Elég szó hangzott már el... Ütött a cselekvés órája. Ezek a sötétlelkű gazemberek csak az erőt tisztelik. Nincs-e itt az idő demokráciánk számára, amely fiatal, de boldogan és meglepődve látjuk, eléggé erős, hogy megvédje magát?"
"Ezúttal a leghatározottabban követeljük a kormánytól és az elnöktől, hogy tegyék meg, amit már régóta meg kellett volna tenniük, de nem tették meg:
Valamennyi kommunista és nacionalista pártot, frontot és szövetséget elnöki dekrétummal oszlassanak fel....
Be kell tiltatni egészen a bírósági ítélet meghozataláig az olyan újságokat és tájékoztatási eszközöket, mint a Den, Pravda, Szovjetszkája Rosszíja, Lityeratúrnaja Rosszíjá és a "Hatvan Másodperc" nevű tv program, amelyek gyűlöletet keltenek és nap-nap után erőszakra szólítanak fel, és amelyek nézetünk szerint ennek a tragédiának a fő szervezői és bűnösei közé tartoznak.
Fel kell függeszteni azon szovjet hatalmi szerveknek a tevékenységét, amelyek megtagadták, hogy engedelmeskedjenek Oroszország törvényes hatóságainak. Valamennyiünknek közösen kell cselekednünk, nehogy szégyenteljes komédiává váljon - a rendkívüli állami bizottság ellen 1991. augusztusában lefolytatott bírósági eljáráshoz hasonlóan - a Moszkvában most lezajlott véres dráma szervezőinek és résztvevőinek a pere.
Törvénytelenné kell nyilvánítani nemcsak a népi küldöttek kongresszusát és a legfelső szovjetet, de az általuk létrehozott valamennyi állami szervet is, beleértve az Alkotmánybíróságot is."
"A történelem ismét lehetőséget nyújtott a számunkra, hogy hatalmas lépéseket tegyünk a demokrácia és a civilizáció irányába. Ne szalasszuk el újból az alkalmat, ahogyan az már több mint egyszer megtörtént!"/9/
Ezt a levelet, amelyből részleteket idéztünk, számos író aláírta, akiket felvállalt szerepük alapján a hivatásos bolsevik forradalmár, Trockij, követőinek tekinthetünk. Hiszen ezek az írók lényegében a politikai terror bevezetését követelték Jelcintől, egy olyan népellenes diktatúra felállítását, amely az alkotmányellenes államcsíny áldozatainak a vérével kívánta legitimálni magát. Álszent módon a demokráciára és civilizációra hivatkoztak, ténylegesen azonban az oligarchikus pénzuralom barbár diktatúrájának a bevezetését, és az orosz népnek a kamatrabszolgaságba taszítását szorgalmazták.
Mi történt valójában 1998. augusztus 17-én?
Az öt évvel később, 1998. augusztus 17-én meghozott döntések rejtett jelentőségének a teljeskörű felmérésére csak hosszabb idő múlva nyílik lehetőség, mivel nagy titokban készítették őket elő, és igen befolyásos személyek érintettek benne. Annyi azonban máris világos, hogy a fizetésképtelenséget eredményező adósság-válságból a kormány és a központi bank illetékesei a legrombolóbb hatású kivezető utat választották. A moszkvai döntéshozók elismerik, hogy akcióikat koordinálták a nemzetközi pénzvilág nagy befolyású személyiségeivel, akik meghatározzák a Nemzetközi Valutaalap, az Egyesült Államok és a G-7-ek álláspontját a világ pénzügyi piacait érintő legfontosabb kérdésekben. Az orosz vezetés részéről az egyeztetést Anatolij Csubajszvégezte, aki az orosz lakosság számára közismerten igen káros tevékenységet fejtett ki a privatizáció terén, ugyanakkor sikeresen spekulált a kormány értékpapír-piacán a rosszhírű Montes Auri cégen keresztül. Éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy veszteség nélkül került ki az orosz pénzügyi rendszer összeomlásából az a néhány orosz és amerikai vállalat, amely aktívan részt vett az orosz kormány hitelpiacán folyó spekulációban. Nyilvánvaló, hogy előzetes tudomásuk volt Oroszország fizetőképtelenségnek küszöbönálló bejelentéséről, amit a legnagyobb titokban készítettek elő.
Az orosz pénzügyi rendszer összeomlása 1998. augusztus 17-én világjelentőségű esemény volt, mert hirtelenül és nagymértékben meggyöngítette Oroszország versenyképességét a világ pénzpiacain. Az orosz gazdaság összértéke, egyik napról a másikra, előző értékéről a töredékére esett vissza. Az sem meglepő hogy a G-7-ek országainak a kormányai üdvözölték az augusztus 17-i döntést, mert az megnyitotta Oroszország gyarmatosításának az újabb szakaszát. Az 1998. augusztus 17-i döntések eredményeként egész Oroszország nemzeti vagyona néhány nagyobb nemzetközi bank vagyonával vált egyenlővé. A világ ipari potenciálban és nyersanyagokban leggazdagabb országa koldusszegénnyé vált, és arra kényszerítették, hogy nevetséges áron - eredeti értékének a néhány század részéért - kótyavetyélje el az orosz nemzeti vagyont.
A bűncselekmények után nyomozók számára közhely, hogy mindig fel kell tenniük azt a kérdést, ki húzhatott hasznot az elkövetett bűncselekményből? Az 1998. augusztus 17-i döntések kiválóan szolgálták a megpuhítás, fellazítás és szálláscsinálás stratégiáját, amelynek célja a nemzetközi pénztőke hatalomátvételének megkönnyítése az adott országban. Ez a puhítási politika felöleli a nemzetközi tőke váltakozó be- és kiáramlását az adott ország pénzpiacáról. A beáramlási szakaszban a fiktív tőke, - vagyis az értékpapírokban meglévő vagyon - az adott országban a többszörösére növekszik. Ennek nincs reálgazdasági alapja, egyetlen célja, a spekulációs-nyereség bezsebelése. Ebben a szakaszban a részvények és az értékpapírok árai meredeken növekszenek és ez a gazdasági fellendülés hamis látszatát kelti. Egyidejűleg a nemzeti valuta átváltási aránya is emelkedik. Amennyiben az értékpapír-piac inflációja szigorúan spekulatív, és nincs valódi alapja a produktív gazdaságban, akkor könnyen belátható, hogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig. Előbb vagy utóbb elérkezik az a pillanat, amikor a művi úton létrehozott értékpapír-piramis majd gyorsuló ütemben elkezd leépülni.
Szabályként fogadható el, hogy a külföldi pénztőke már a leépülés pillanatát megelőzően elkezd kivonulni az országból, magával víve azt a szuperprofitot, amelyet a "művi gazdasági fellendülés" során zsebelt be. Ezt a távozást követi az értékpapír-piac összeomlása, amikor gyakran még a tízszeresénél is jobban csökken a részvények és kötvények árfolyama. Ekkor természetesen a nemzeti valutát is leértékelik. A leértékelés eredményeként a reálgazdaság valódi értéket hordozó objektumai tovább veszítenek értékükből, és így a külföldi pénzügyi manőverezők bagatell áron megvehetik azokat. A nemzeti vagyon nagyarányú leértékelését követően a nemzetközi pénztőke visszatér, megkezdi a felvásárlást az igen alacsony árakon, és újra kezdődik a nemzeti gazdaság értékének felfúvódása a forró spekulációs pénzekkel. Néhány ilyen ciklust követően az adott ország nemzeti tőkéje kénytelen felvállalni a harmadrangú vagy negyedrangú szerepet saját országa gazdaságában, mert nem képes fenntartani működését a külföldi spekulációs tőke ismétlődő kivonása következtében.
Az állam fellazítása
Az egyes államok felpuhításának a módszerei először Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában kerültek kipróbálásra, majd 1998-ban Oroszországban is alkalmazták ezt a módszert. Első lépésként a nemzetközi pénztőke nagyarányú importja révén az értékpapírok árai egyes szektorokban megháromszorozódtak, egyesekben pedig megtízszereződtek. Minthogy ezt az értéknövekedést nem a termelékenység növekedése és a reálgazdaság bővülése, hanem a spekulációs pénzpiramisok felépítése idézte elő, ezért nem bizonyulhattak tartósnak. A megingás Oroszországban 1997. őszén már érezhető volt, és ezt követte 1998. augusztusában a katasztrofális összeomlás. Az orosz vállalatok értéke drasztikusan csökkent, és a rubelt eredeti értéke egyharmadára értékelték le. Az orosz vállalatoknak a piaci értéke ma tízszer alacsonyabb, mint valóságos értékük. Ez kiváló alkalmat nyújt a pénzügyi piramisok építésének újbóli beindítására.
Az orosz értékpapír-piacon nyert hatalmas nyereség jelentős része külföldre távozott, mihelyt lehetőségként felmerült a kormány által kibocsátott államkötvények adósságpiramisának az összeomlása. Az Egyesült Államok Államkincstárához közel álló Goldman Sachs biztosította a maga számára Csubajsz közreműködését. A Nyugatnak dolgozó Csubajsz megszervezte ügyfelei számára a leértékelt rubelban fekvő rövidtávú orosz állami kötvények átforgatását, dollárban fekvő orosz állami kötvényekké. Az így létrejött 4 milliárd dollár értékű orosz állami kötvény már mentesült a pénzügyi összeomlással járó kényszerintézkedések alól. Hogy Oroszország teljesíteni tudja eme dolláralapú kötvényeinek a kifizetését, a nemzetközi pénzintézetek 4,8 milliárd dollár értékű hitelt nyújtottak az orosz kormánynak. Ezt a hitelt arra használták, hogy az 1998. augusztus 17-i döntésekbe előre beavatott vállalatok tőkéiket veszteség nélkül kivonhassák az összeomló - és rubelban fekvő - rövidtávú kormánykötvények adósságpiramisából. Mindez arra enged következtetni, hogy valamiféle belső információkon alapuló összejátszás volt bizonyos privilegizált hitelezők és az orosz kormányzat egyes személyiségei között. Ez a koordinált akció jól beleillik abba stratégiába, amelynek célja az egyes országok megbénítása, és pénzügyi spekulációval történő kifosztása.
A tények egyértelműen azt mutatják, hogy a harácsoló nyugati pénzügyi elitet szervilisen kiszolgáló moszkvai bábkormány következetesen elutasította mindazokat a lehetőségeket, amelyek hatékonyan meg tudták volna előzni az adósság-válságot. Ehelyett a rövidtávú kormánykötvényekből, valamint a szövetségi kölcsön-kötvényekből felépült hatalmas adósságpiramis átstrukturálására az orosz gazdaság és társadalom számára a leghátrányosabb, legpusztítóbb lehetőséget alkalmazta. Az a körülmény, hogy ezt a nemzetközi pénzoligarchia képviselőivel való megállapodás révén megtehette, már állambiztonsági kérdéseket is felvet, állapítja meg Szergej Glazijev közgazdász-matematikus "Genocidium. Oroszország és az új világrend" c. 1999. decemberében Washingtonban megjelent könyvében./10/ Glazijev volt az akkori orosz kormány egyetlen tagja, aki 1993. őszén tiltakozott a törvényes orosz parlament ellen végrehajtott államcsíny miatt, és lemondva külgazdasági miniszteri tisztségéről távozott a Jelcin által kinevezett első kormányból.
Azok a vizsgálatok, amelyek a költségvetést érintő hatalmas veszteségek okait próbálták felderíteni, sorozatos visszaéléseket tártak fel. Így például megállapították, hogy az Orosz Föderáció Állami Tulajdon Bizottsága nem regisztráltatta a törvényes előírásoknak megfelelően az Igazságügyi Minisztériumnál a "pénzkölcsönök részvényekért cserébe" aukció eljárási szabályait. Az egyik vizsgálat a következőket rögzítette: "Megállapítható, hogy az Orosz Föderáció azon megállapodásai, amelyek fedezetét a részvények képezték, csalárd ügyleteknek tekintendők. Az Orosz Föderáció törvényei szerint a csalárd ügylet érvénytelen és semmis." Egy másik megállapítás rámutat arra, hogy 12 aukció közül 8 esetben a biztosítékként áruba bocsátott részvények induló ára önkényesen túl lett értékelve. Egyidejűleg vagy valamennyi résztvevőnek ugyanaz volt a garantálója, vagy maguk a résztvevők vállaltak garanciát egymással szemben. Ez is arra utal, hogy már az aukciót megelőzően összejátszottak a résztvevők egymással.
Két világtendencia vetélkedése
A világszintű gazdasági folyamatokat ma két egymásnak ellentmondó tendencia határozza meg. Az egyik a világgazdaság alávetése a nemzetközi pénzügyi oligarchia érdekeinek, a másik a nemzeti gazdasági rendszerek egymással való vetélkedése. E két tényezőnek a kombinációja a teljes gyarmati függőségtől (ez a jellemző az Afrikai országok többségére, ahol a transznacionális tőke minden korlát nélkül uralkodik), az erős nemzeti gazdaságokig terjed. Ez utóbbihoz tartozik elsősorban az Egyesült Államok, Japán és Kína. Ezen államok gazdasági politikáját elsősorban a nemzeti tőke és a hazai reálgazdasági termelők érdekei határozzák meg. E két pólus között helyezkednek el Latin-Amerika országai, valamint az Európai Unió tagállamai, amelyek gazdasági politikájukban lemondtak a nemzeti szuverenitásról az európai nemzeti tőke, elsősorban a pénztőke érdekében. Az iszlám országok, köztük az arab világ államai is ebbe a köztes zónába esnek. Ők gazdasági erőforrásaik kitermeléséhez igénylik a külföldi tőkét, ugyanakkor erőteljesen védelmezik kulturális értékeiket és nemzeti jövőjüket. Ebbe a körbe tartoznak még Dél-kelet Ázsia országai, ahol a gazdasági stratégiát és a külföldi tőke szerepét elsősorban a nemzeti érdekeknek rendelik alá.
Valamennyi országban erőteljes küzdelem folyik az állami intézmények ellenőrzéséért, a transznacionális, valamint a nemzeti tőke között, vagyis avilágoligarchia és a nemzeti elit érdekei között. Ezek az érdekek és a hozzákapcsolódó értékek nemcsak különböznek, hanem rendszerint éles ellentétben is állnak egymással. A nemzeti érdekeket mindenek előtt a függetlenség megőrzésének az elvei határozzák meg, amelyek biztosítják az adott ország lakossága számára a jólétet és a megfelelő életminőséget, megőrizve a nemzeti kultúra értékrendszerét is. Ezek a nemzeti érdekek határozzák meg a nemzetközi együttműködés prioritásait is. Gazdasági téren egy független nemzet úgy nyitja meg nemzeti piacait a külföldi tőke számára, hogy egyidejűleg védelmezni igyekszik hazai piacát, korlátozza a külföldi tőkét a nemzeti érdekek szempontjából életbevágó területeken, továbbá támogatja a hazai árutermelést és a nemzeti gazdaság versenyképességét.
A világ pénzügyi és korporációs oligarchiája, a transznacionális nagytőke ezzel szemben a világpiac totális ellenőrzését kívánja, lehetőleg eltávolítva az útból minden nemzeti-gazdasági-kulturális akadályt. Ezért olyan információs, jogi és végrehatási infrastruktúrát akar mindenütt létrehozni, amely biztosítja számára a nemzetállamok szuverenitását kiiktató korlátlan érdekérvényesítést. Ötszáz transznacionális korporáció rendelkezik ma a világ ipari exportjának 1/3-ával, a világ nyersanyag-kereskedelmének a 3/4-ével, és az új technológiák 4/5-ével. Ezek a vállalatbirodalmak emberek 10 millióit foglalkoztatják, és gyakorlatilag a Föld minden országában tevékenykednek. Fontos azonban hogy ne túlozzuk el annak a hatalmi képződménynek a megszilárdulását, amelyet jobb híján nevezünk világoligarchiának. Itt inkább jól kivehető tendenciák és folyamatok kombinációjáról, semmint már teljes egészében megszilárdult szervezeti rendszerről és struktúráról van szó. Ezek a tendenciák azonban már magukba foglalnak bizonyos intézményeket, szervezett struktúrákat mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, összetartja továbbá őket a közös cél, a nemzetközi pénztőke és termelőtőke érdekeinek a minél hatékonyabb érvényesítése.
A világoligarchia meghatározása
A világoligarchia nagyrészt a főbb pénzügyi szervezetek objektíve egybeeső érdekei szerint cselekszik. Ennek megfelelően alakítja ki és tartja fenn a pénzügyi, gazdasági és hatalmi játékszabályokat. Ennek a koordinált együttes-tevékenységnek a szubjektív vonatkozásai azonban csak másodlagosnak tekinthetők. Ezért a mi szóhasználatunkban a világoligarchia a központi bankok, a legfontosabb kereskedelmi bankok, a világszintű korporációk, (a hozzájuk tartozó pénzügyi, jogi, adózási és könyvviteli tanácsadó szervezetekkel,) a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az új világrend szakértő-kiszolgálóit tömörítő gondolati műhelyek, elit-klubok és zártkörű magánszervezetek, a hivatalos és nem hivatalos befolyásoló-manipuláló intézmények, valamint az informatika legmodernebb eszközeit használó rábeszélő-gépezetek és a nemzetközi véleményhatalom tömegtájékoztatási intézményeinek a komplex elnevezése. A jelen meghatározás tágassága és képlékenysége ellenére a világoligarchia a gyakorlatban nem valamiféle teljesen amorf, formátlan és megfoghatatlan entitás, hanem olyan jól körvonalazható HÁLÓZAT, amely térben és időben igen hatékonyan kapcsolja össze és koordinálja tevékenységét, mert az érdekek objektív megegyezése, és a több történelmi korszakon is átívelő családi, rokoni, nemzeti, regionális, klán és szabadkőműves kötelékek bámulatra méltóan összetartják. Önmagát fenntartó és reprodukáló szervezetet és folyamatot képeznek, amely öntörvényűen sajátmaga határozza meg a rávonatkozó játékszabályokat, a követendő nyelvhasználatot, a befolyásolási technikákat, a szervezeti struktúrákat, valamint a külső és belső kommunikációt. Nagy tévedés lenne ezt a HÁLÓZATOT csupán valamiféle sátáni erő bűnös célokat szolgáló összeesküvésének tekinteni. Az egybeeső pénzügyi és gazdasági érdekek alkotják azt az erőt, amely összetartja a világoligarchiát. Ezek az érdekek határozzák meg a politikai célokat és a világgazdasági folyamatokat. Amennyiben a nemzetközi pénztőke és termelőtőke világszinten tevékenykedik, úgy ezek az érdekek is globális természetű törekvésekben jelennek meg, azaz egységes stratégiát követő cselekvésben öltenek testet. Ugyanakkor a legerősebb államok saját nemzeti érdekeiket is megpróbálják érvényesíteni ebben a folyamatban. Ez az erős államok részéről történő szervezett érdekérvényesítés is objektív tendencia, amit a világfolyamatok elemzésénél ugyancsak számításba kell venni.
A nemzetek feletti és a nemzeti tőke, és ennek megfelelően a világoligarchia és a nemzeti elit viszonya a különböző országokban és a különböző történelmi időszakokban másként alakult. A transznacionális tőke a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek közvetítéséből fejlődött ki. A háborúk, különösen a két világháború hatalmas lendületet adtak fejlődésének, mert óriási mértékben megnövelték a keresletet a hitelek iránt, és lehetővé tették szupermagas jövedelmek elérését a pénzvagyontulajdonosok számára. A pénzügyi oligarchia azáltal, hogy a háborúban álló felek mindegyikét finanszírozta, mindig győztesen került ki a konfliktusokból, mert egyszerre kapott nagyösszegű kártérítést a vesztes, és kamatjáradékot a győztes oldaltól. Ily módon a világoligarchia fokozatosan ellenőrzése alá vonta Nagy-Britannia és Franciaország pénzügyi-rendszerét, majd az Egyesült Államokét is. Ezt követte a többi európai állam, majd gyarmataik ellenőrzés alá vonása. Ma annyiban változott a helyzet, hogy a világoligarchia már nem érdekelt világháború kirobbantásában. Ugyanis a pénzoligarchia által kezdeményezett és fenntartott fegyverkezési verseny olyan szélsőséges méretű pusztító kapacitást ért el, hogy továbbfejlesztése értelmetlenné vált. A világoligarchiának időközben sikerült a saját játékszabályai szerint úgy átalakítania - és közvetlen ellenőrzése alá vonnia - a nemzetközi pénzügyi rendszert, hogy ma már nincs szüksége fegyveres konfliktusokra szupermagas jövedelem eléréséhez. A világpiac és nemzeti piacok jelentős részének az ellenőrzése révén a világoligarchia most a globális stabilitás fenntartásában érdekelt, egy olyan új világrend kialakításában, amely lehetővé teszi a nemzetközi intézmények még erőteljesebb ellenőrzését, és a vezető országok kül- és belpolitikájának meghatározását.
Már utaltunk rá, hogy a világoligarchia hatalomgyakorlásának egyik technikája a különböző országok állami intézményeinek az ellenőrzése, a nemzetállami struktúrák lebontása, a nemzeti jogrendszer felszámolása, valamint a nemzetközi közjoggal és magánjoggal, továbbá a nemzetközi intézményekkel való felcserélése. A stratégiai cél az ellenőrzés alá vont országok adósságfüggésbe terelése, nemzeti elitjüknek a megvesztegetése és demoralizálása, továbbá minderről a közvélemény megtévesztő tájékoztatása, vagy tájékoztatás nélkül hagyása. Ezt a stratégiát - többek között - az általuk létrehozott és fenntartott nem kormányzati, "társadalmi" szervezetek és kapcsolatok segítségével valósítják meg. A demokratikusan legitimált államhatalmi és igazgatási intézmények részére ők válogatják ki a számukra megfelelő személyeket, az oligarchia saját jól fizetett szakértői készítik el az adott államok helyett a hivatalos döntéseket, amit az alibi-demokrácia folyamatában a választott parlamentek és kormányok a forma kedvéért jóváhagynak. Ennek az elituralomra törő politikának a formális demokrácia kulisszái szolgáltak háttérül. Az ideológiai csomagolást pedig a szélsőséges liberalizmus nyújtotta az elmúlt évtizedekben.
A második világháborút követő időszakban a világoligarchia arra használta a hidegháborút, hogy kifejlessze a befolyásolás magasan szervezett, kifinomult rendszerét. A nagy pénzügyi szervezetek mellé létrehozták az "off shore zónákat", ahol nem érvényesült az állami ellenőrzés és adózás. A jogérvényesítő és büntetőjogi intézményeket pedig titkos társaságok és szabadkőműves páholyok egész hálózatával egészítették ki. A vezető országok hatalmi intézményeibe a világoligarchia a saját embereit juttatta, azért hogy ezek az adott állam politikáját a nemzetközi pénztőke érdekeinek megfelelően irányítsák. Elsősorban az adott ország külügyeinek és külkapcsolatainak az ellenőrzésére törekedtek, később azonban a vezető államok belpolitikájának az irányítása is hegemóniájuk alá került. Az új világrend hatékonyságát meggyőzően demonstrálta a Szovjetunió gyors és sikeres felbomlasztása, valamint területének és erőforrásainak ezt követő gyarmatosítása. A világ leghatalmasabb biztonsági rendszerét az időben kiképzett, és a döntési központokba elhelyezett befolyásolási ügynökök teljesen megbénították, és saját érdekeivel ellentétes gyakorlat folytatására kényszerítették.
A világoligarchia kettősstratégiája
Hivatalosan ma is az hangzik el, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat egy erős és stabil Oroszország fennmaradásában érdekelt, mivel a globális destabilizáció és a nukleáris konfliktus veszélye miatt nem kívánatos ennek a hatalmas országnak az összeomlása. Az egyszerű emberek világszerte elhitték ezeket az érveket, de később rá kellett jönniük, hogy egészen más célokat rejt ez a békés retorika. Ha feltesszük a kérdést, milyen érdekeket szolgált, pl. az öngyilkos sokkterápia rákényszerítése Oroszországra, és segítségével az orosz gazdasági élet dezorganizálása, valamint az orosz nemzeti kultúra tudatos meggyöngítése, akkor kiderül, hogy mindez a nyugati országok népei számára sem előnyös. Ez kizárólag a világoligarchia új világrendjének a megvalósítását szolgálta. Oroszország végsőkig való kifosztásából és elgyöngítéséből megállapítható, hogy egy ország nemzeti érdekei nem egyeztethetők össze a világoligarchia kozmopolita és globális érdekeivel. Ezzel magyarázható az Egyesült Államok - kettőserkölcsön és kettősstratégián nyugvó - kétszínű politikája Oroszországgal szemben.
A világ népei számára a háború hatalmas emberi áldozatokat jelent. A háborút viselő állam számára pedig óriási anyagi veszteségeket, valamint nemzetbiztonsága veszélyeztetését. A pénztőke számára azonban a háború mindig is a kiemelkedően nagy jövedelem szerzésére szolgáló alkalom volt. A világoligarchia kizárólag abban érdekelt, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyek tartósan biztosítják számára a szupermagas profitot és kamatjáradékot, továbbá amelyek megszilárdítják uralmát a világgazdaság és a világpolitika felett. A világoligarchia azért folytatott és folytat agresszív politikát Oroszország és más szuverén államok irányában, hogy lerombolja azon intézményeiket, amelyek akár a legcsekélyebb mértékben is akadályozhatnák, hogy a világ adott régiójában korlátlanul uralkodhasson a pénzügyi és gazdasági élet felett. Az elmúlt két évszázadban ez volt a cél az európai dinasztikus államok felszámolásával, köztük a cári Oroszország megdöntésével az I. világháború során, a Marshall-terv végrehajtásával a II. világháború után, a XX. század végén pedig a Szovjetunió felbomlasztásával és az utódállamoknak a külföldi tőke ellenőrzése alá vonásával. Ebbe a folyamatba illeszkedik több állam blokád alá helyezése, Irán, India és Kína elszigetelése, továbbá a Dél-kelet Ázsiában kirobbantott pénzügyi katasztrófa. A megjelölt törekvések egyirányba mutatnak: felszámolni a nemzetállamiság intézményeit és kialakítani helyükbe a globális gazdasági és politikai koordináció mechanizmusait. Ez utóbbiak világméretekben biztosítják a transznacionális pénztőke számára a teljes mozgásszabadságot, a pénzvagyon-tulajdonosok privilegizált helyzetének megszilárdítását, továbbá a globális uralmat a világoligarchia számára.
A nemzetközi pénzügyi közösség arra használta a hidegháború időszakát, hogy az Egyesült Államok politikai és katonai hatalmának a segítségével, lebontsa a főbb nyugati államokban az államhatalom nemzeti intézményeit, és helyükbe tegye a globális ellenőrzés nemzetközi intézményeit a saját hegemóniája érdekében. A világoligarchia egyre inkább az Egyesült Államok erőforrásait használja fel nem Amerika, hanem saját partikuláris érdekei érvényesítésére és globális hatalmának a biztosítására. Az oligarchia gépezete ezért ellenzi olyan vehemensen az Egyesült Államokon belül az úgynevezettizolacionizmust, az "America first" ("Amerika először") - a lakosság által erősen támogatott - irányzatát, vagyis azt, hogy a washingtoni kormány elsősorban Amerika lakosságával és gondjaival törődjön, ne pedig a külfölddel, kéretlenül beleártva magát minden ügybe Földünk legtávolabbi pontján is. A világoligarchia legfontosabb külpolitikai törekvése azonban az, hogy minden eszközzel megőrizze az Egyesült Államok katonai, gazdasági, pénzügyi elsőbbségét, amely persze a saját elsőbbségét jelenti amerikai lobogó alatt.
Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia
Azért, hogy az Egyesült Államok a világoligarchia érdekeit védelmező engedelmes csendőr legyen, az amerikai lakosságba igyekeznek beleoltani a birodalmi felelősség érzését és a világ vezetésére vonatkozó hivatástudatot. Eszerint az amerikaiaknak kizárólagos joguk van a világ vezetésére, és "civilizációs küldetésük" teljesítése érdekében erőszakot is alkalmazhatnak. A hidegháború hatalmas profitot hozott a világoligarchia számára, ugyanakkor óriási költségekkel terhelte meg az Egyesült Államok lakosságát. A XXI. századra elfogadott amerikai nemzetbiztonsági stratégia szerint az Egyesült Államok vezetőszerepét a világszintű integrációs törekvések támogatására kell használni. A fennálló politikai, gazdasági és biztonsági szervezeteket ehhez a célhoz kell igazítani, és olyan új intézményeket kell létrehozni, amelyek elősegítik az amerikai érdekek és értékek elterjesztését. A számos amerikai biztonsági cél közül érdemes kiemelni azt, hogy az Egyesült Államok diplomáciai és katonai erejét fel kell használni a világoligarchia és a nemzetközi pénztőke érdekének védelmében.
Az említett stratégiát tartalmazó dokumentum hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok különleges figyelmet fordít olyan külpolitikai problémákra is, amelyek valamikor távolinak tűntek. /11/ Ilyen például az erőforrások kimerülése, a népesség gyors növekedése, a környezetvédelmi ártalmak és a menekültek ellenőrzetlen áramlása. Az Egyesült Államok nem húz a jövőben vonalat e tényezők vonatkozásában bel- és külpolitikája közé, hanem ezeket olyan gazdasági és biztonsági kérdésekként kezeli, amelyek elősegítik érdekeinek az érvényesítését egy olyan világban, ahol a kül- és belpolitika közti választóvonal egyre inkább elhalványul. Egyszerűbben megfogalmazva ez annyit jelent, hogy az amerikai biztonsági intézmények lehetővé teszik a világoligarchia számára a pénztőke érdekeinek az érvényesítését. Ezek felölelik a más országok erőforrásaihoz való akadálytalan hozzájutást, beleértve természeti és emberi erőforrásaikat is, piacaik szabad használatát, továbbá valamennyi nemzeti korlát eltávolítását a transznacionális tőke szabad mozgása és reprodukálódása elől.
A nemzetközi pénzoligarchia az Egyesült Államok nemzetbiztonsági kérdésévé tette a világnépesség növekedésének a kordában tartását, a környezetszennyeződés és a többi ország politikai rendszerének a megfigyelését. Az amerikai népnek viszont engedelmesen vállalnia kell a világoligarchia céljait szolgáló globális-ellenőrzés költségeinek a viselését. A hivatkozott dokumentum a következőket mondja: "A külföld felé való elkötelezettség az amerikai nép és a kongresszus azon hajlandóságától függ, hogy viselje az Egyesült Államok megvédelmezésének költségeit, dollárban, energiában, és ha nincs más alternatíva, akkor az amerikai életek kockáztatásával."/12/
Az amerikai adófizetőknek nehéz megérteniük, hogy miért kell finanszírozniuk a költséges katonai műveleteket a világ legtávolabbi részein, és viselniük az amerikai katonai jelenlét terheit földgolyónk valamennyi stratégiailag fontos részén. Az érvényes doktrína szerint a NATO kiterjesztése, Jugoszlávia bombázása mind-mind az Egyesült Államok érdekeit szolgálja. Felmerül a kérdés, hogy pl. milyen haszonnal jár az Egyesült Államok lakossága számára a hivatalos Amerika oroszellenes politikája? Erre csak úgy adhatunk elfogadható választ, ha abból indulunk ki, hogy a hivatalos Amerika politikája mögött valójában a világoligarchia érdekérvényesítése húzódik meg. A szóban forgó dokumentum az amerikai adófizetőknek úgy magyarázza meg a "fontos nemzeti érdekek" fogalmát, hogy ezek az érdekek ugyan nem érintik Amerika nemzeti fennmaradását, de hatással vannak lakói jólétére és annak a világnak a jellegére, amelyben az Egyesült Államok polgárai is élnek.
Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiája feltárja az új világrend legfontosabb jellemzőit. A világoligarchia az Egyesült Államok életbevágó érdekeinek a mozgásterét bolygónk egészére kívánja kiterjeszteni. Tartalmilag ezek az érdekek a többi ország természeti, demográfiai és gazdasági erőforrásainak az ellenőrzését jelentik. Cserébe az amerikai nép ígéretet kap a gazdasági virágzás és stabilitás fenntartására. A prosperitás biztosítja az amerikai katonai erő, a világpolitikai kezdeményezés és globális befolyás fenntartását. Ez pedig lehetővé teszi a jelenlegi nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer virágzását.
A világoligarchia egyelőre még nem uralkodik korlátlanul bolygónk egészén. Stratégiája is szelektív, és elsősorban a világgazdaság parancsnoki posztjainak a megszerzésére törekszik, amelyek megengedik, hogy ő diktálja a játékszabályokat. Erejét elsősorban azokra a hasznot hajtó tevékenységekre koncentrálja, ahol a politikai, természeti és intellektuális monopólium birtoklása a legmagasabb profitot hozza a számára. Ezekhez a tevékenységekhez tartozik az államok eladósítása és az államadósság menedzselése, a monetáris politika irányítása, a pénzügyi szolgáltatások, a banktevékenység és a jogi szolgáltatások kisajátítása, a nemzetközi kereskedelem ellenőrzése, a kábítószer-kereskedelem közvetett kontrollja, a természetes monopóliumok, az energiahordozók és az új technológiák birtoklása. Más területek, ahol a verseny miatt nehezebb kiemelkedően magas profitokhoz jutni, kevésbé vonzóak a világoligarchia számára, és ezeket a területeket nagyrészt átengedi a szolgálatába álló nemzeti és komprádor elitek számára.
A világoligarchia és a legfejlettebb országok nemzeti érdekeinek az összhangba hozása vezetett "az arany egymilliárd" elnevezésű újkeletű fajelméleti doktrína kidolgozásához. Eszerint földgolyónkon csak egymilliárd ember számára biztosítható a tisztességes emberi lét, mégpedig a leggazdagabb országokban, míg a világ többi részének be kell érnie az olcsó nyersanyag és munkaerő szolgáltatójának a szerepével. Ez az elmélet ma már gyakorlatként is érvényesül a nemzetközi viszonyokban.
A kiválasztottak csoportjába tartozó országok privilégiumaihoz tartozik, hogy megvédhetik hazai piacaikat, és agresszív export-politikát folytathatnak árutermelőik érdekében. Jogukban áll védelmezni nemzeti kultúrájukat, hagyományaikat, közerkölcsüket, és érdekeiket rákényszeríthetik másokra, akár fegyveres erővel is. A többi államnak és népnek viszont az a feladata, hogy vak engedelmességgel kövesse a nemzetközi szervezetek ajánlásait, amelyek ténylegesen a világoligarchia partikuláris érdekeit tartalmazzák. A centrum országokon kívül eső államoknak tilos nemzeti piacaik védelme, és szigorúan megtorlandó a pénztőke mozgásának bármilyen korlátozása. Az egyenlőtlen gazdasági csere legrafináltabb módszerei közé tartozik a periféria országainak a beletaszítása az adósságcsapdába, az egyoldalú specializálódás, a monokultúra erőltetése a nyersanyagok kitermelésében, valamint a nemzeti szuverenitásról való lemondás kikényszerítése pénzügyi és kereskedelmi politikájukban.
A magánhatalom rejtett hálózata Oroszországban
A világoligarchia már az 1960-as években megkezdte titkos kapcsolati hálójának a kiépítését a Szovjetunióban. A cél olyan informális, de hatékony struktúráknak a létrehozása volt, amelyek megfelelő nemzetközi feltételek esetén nemcsak a szovjet birodalom belülről történő felbomlasztására alkalmasak, de képesek az utódállamok pénzügyi-gazdasági eszközökkel történő megbénítására, az állami tevékenység dezorganizálására, és a közhatalom helyébe lépő szervezett magánhatalom hatékony működtetésére is.
John Daniel amerikai kutató a szovjet birodalom felbomlását egyenesen "szabadkőműves forradalomnak", jól előkészített hatalomátvételnek nevezi 1995-ben Washingtonban megjelent háromkötetes munkájában./13/ Attól a pillanattól kezdve, hogy a bolsevikok 1917 őszén államcsínnyel átvették a hatalmat a Kerenszkij kormánytól, a City of London (a világoligarchia első számú központja) támogatni kezdte a fehérek fegyveres ellenállását. Amikor a vörös terror atrocitásai ismertté váltak, London döntéshozó köreiben megerősödött a szándék a bolsevik rendszer megdöntésére. A bolsevik diktatúra alatt nyögő Oroszország helyzetének a komolyságára a brit haditengerészet hírszerzőszolgálatának akkori vezetője, "Blinker" Hall tengernagy hívta fel a figyelmet. Hall arról tájékoztatta a brit illetékeseket, hogy "Moszkvában a legfélelmetesebb szörny jött létre, amellyel a nyugati hírszerzésnek valaha is szembe kellett néznie...Most már nemcsak az szükséges, hogy felfedjük a másik fél titkait, hanem az is, hogy megvédjük a sajátjainkat a kommunizmus híveitől. Akár a melletted lévő kollégád is lehet egy ilyen meggyőződéses kommunista ügynök."/14/ Az 1920-as évek idején a British Special Intelligence Service, a SIS (Brit Különleges Hírszerző Szolgálat), már kísérletet tett Szovjet-Oroszország feldarabolására. Ez a kísérlet majdnem sikerült. Többek között tervek készültek arra, hogy Lenint és Trockijt a testőreik segítségével őrizetbe vegyék. Előkészítették Lenin meggyilkolását is, amelyet egy átmeneti antikommunista kormányzat hatalomra segítése követett volna. A kísérlet nem sikerült, mert a bolsevikok ügynökeinek még időben sikerült beépülniük az akcióba, és így az megbénult, majd szétesett. Phillip Knightley, "The Master Spy" (A mester kém) c. 1988-ban megjelent munkájában megírja, hogy a CSEKA, - miután felismerte, hogy a SIS milyen hatékony szervezet - elhatározta, hogy hosszútávra beépül a nyugati hírszerzésbe a szabadkőművesség segítségével.
Egyre több a bizonyíték arra, hogy Hitler és a nemzetiszocializmus németországi hatalomra jutásához a City of London és a Wall Street pénzoligarchiájának is köze volt. Ennek a részleteit egy másik tanulmányunkban ismertetjük. Most csak azt emeljük ki: létezett egy olyan stratégiai elképzelés is Londonban, hogy az akkor már sztálinista Szovjetuniót a felerősített náci Németország segítségével győzzék le és darabolják fel. Ez a messziretekintő és jól átgondolt stratégia brilliánsan épített az angol szabadkőművesség és a KGB között a jövőben kialakítandó - többszörösen álcázott - szupertitkos együttműködésére. A téma egyes szakértő kutatói szerint ennek a hírszerző műveletnek Kim Philby, a brit hírszerzés, a Mission Impossible, department 6, vagyis az MI-6 magasrangú tisztje volt az egyik kulcsembere. A fiatal Kim Philbyt erre a nehéz feladatra apja, John Philby készítette fel. Az idősebb Philby a brit hírszerzés arab szakértőjeként negyven évig foglalkozott az Arábiai-félsziget ügyeivel. Magasrangú szabadkőművesként közreműködött a szabadkőműves páholyok megszervezésében és működtetésében az egész arab világban. Arra nincs megbízható adatunk, hogy Kim Philby maga is szabadkőműves lett volna. (Ő azt állította magáról, hogy nem volt az.) Mindenesetre joggal feltételezhetjük, hogy az idősebb Philby liberális szellemben és a szabadkőműves értékek szerint nevelte fiát. Kim Philby Cambridge-ben végezte tanulmányait. Ezen az egyetemen hagyományosan számos titkos társaság működött, köztük természetesen különböző irányzatú szabadkőművesek is. Kim Philby itt ismerkedett meg a baloldali értelmiség nézeteivel és lett kommunista még a Harmadik Internacionálé idején. Kim Philby azonban soha nem csatlakozott formálisan a kommunista párthoz. 1933. júniusában a Francia Kommunista Párt utasítására Bécsbe utazott. Az FKP vezetése ebben az időszakban a Grand Orient szabadkőműves nagypáholy párizsi központjában működött.
Amikor Kim Philby már mindent tudott, amit tudni lehetett az ellenfélről, akkor a brit hírszerzés szolgálatába lépett. Első megbízatásként - 1939-ben - Spanyolországban kellett tudósítói munkát végeznie és figyelemmel kísérnie a kommunista forradalom és a polgárháború menetét. Egyelőre még nem tudjuk, hogy a KGB elődje, az NKVD mikor szervezte be, ha egyáltalán valaha is sor került formális beszervezésére. Tény az, hogy már ekkor ellátta titkos információkkal feletteseit. Ezek azonban csekély jelentőségűek voltak azokhoz az információkhoz képest, amelyeket az "Ultra" művelet során gyűjtött és továbbított a II. világháború idején. (Ultra volt a fedőneve a német kódolt rádióüzenetek megfejtéséből származó információknak. A desifrírozást egy "Enigma" nevű géppel végezték.) A II. világháború után Kim Philby engedélyt kapott a brit hírszerzéstől, hogy "teljes-értékű kettősügynökként" folytassa tevékenységét. A következő instrukciót kapta: "Ha lehetőség adódik, hogy meggyőzze az orosz hírszerzést, miszerint kész elárulni a saját hírszerzőszolgálatát és dolgozni a másik oldal számára, akkor engedélyezzük, hogy ezt az alkalmat megragadja."/15/
Kim Philbyt 1949-ben Washingtonba küldték, hogy képviselje a brit SIS-t az Egyesült Államokban. Feladata az összekötői tevékenység ellátása volt egyrészt az angol SIS, másrészt az amerikai CIA és az FBI között. Mire Washingtonból visszatért Londonba, egyetlen angol hírszerző sem volt jobban felkészítve a Szovjetunió felbomlasztását célzó "végső összeesküvés" előkészítésére, mint ő. Londonban Philby fokozatosan kialakította azt a látszatot, amely meggyőzte a KGB-t, hogy ő egy kettősügynök. 1952-ben a brit SIS két munkatársa, Donald Maclean és Guy Burgess, a Szovjetunióba menekült. Az volt a gyanú, hogy ebben Philby volt a segítségükre. 1955-ben, J. Edgar Hoover, 33-as fokozatú szabadkőműves, az FBI-nak (az Egyesült Államok Szövetségi Nyomozóirodájának, lényegében a szövetségi hatáskörű rendőrségnek) az igazgatója tisztázta Philbyt. Ezután az időleges megkímélést követően Philbyt a Közel-Keletre küldték, hogy a londoni Observer és The Economist tudósítójaként teljesítsen szolgálatot. Kiküldésének valódi célja az volt, hogy apjától, John Philbytől minden ismeretet és tapasztalatot szerezzen meg, és minél szélesebbkörű tájékoztatást kapjon apja arábiai kapcsolatairól. Az idősebb Philby megismertette fiával a közel-keleti rejtett szabadkőműves kapcsolatrendszer egészét. Apa és fia 1955-től 1960-ig beutazta az egész Közel-Keletet. Ebben az évben John Philby meghalt. Elérkezett az idő Kim Philby átállására. 1963. januárjában Philbynek nyomaveszett, miközben útban volt Beirutba egy diplomata partira. 1963. áprilisában Moszkvában tűnt fel. Rá egy évre Hruscsov távozott a hatalomból. Ami pedig Kim Philbyt érinti, 1979-ig a Nyugat semmit sem hallott felőle. Ebben az évben szereztek a nyugati hírszerző szolgálatok tudomást arról, hogy előléptették a KGB tábornokává. 1980-ban jött aztán a sokkoló hír Londonból, hogy Kim Philbyt valójában soha nem a KGB kontrollálta, hanem mindvégig Sir Anthony Blunt irányította tevékenységét, és ténylegesen a brit királyi udvar számára dolgozott. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy KimPhilby hármasügynök volt, mindvégig a brit hírszerzés operatív és megbízható hírszerző tisztje, aki azonban feladata sikeres teljesítése érdekében a Szovjetunió számára dolgozó kettősügynöknek adta ki magát.
1982-ben meghalt Brezsnyev, és hamarosan követték utódai Jurij Andropov és Konsztantyin Csernenkó is. Mindketten hírtelen távoztak az élők sorából. Amikor aztán 1985. március. 12-én Mihail Gorbacsov került hatalomra, Kim Philby szokatlan módon kész volt egy hosszú interjút adni Phillip Knightley-nek, a "Master Spy" szerzőjének. Knightley azt a következtetést vonta le ebből a beszélgetésből, hogy a brit vezetés tudtával távozott Philby Moszkvába. Könyvének utolsó fejezetében, amely a "The Final Coup" ("Az utolsó államcsíny") címet viseli, Knightley idézi Philby következő szavait: "Gorbacsovban olyan vezetőre leltem, aki igazolja hűséges szolgálatban eltöltött éveimet."/16/ Az eltelt 1990-es évek fényében elemezve Philby szavait, azok a Gorbacsov által megkezdett és részben végrehajtott hatalmas politikai változásokra is utalhatnak. Lehet, hogy már Philby is részt vett ebben a folyamatban? Ez lett volna az igazi küldetése? Ha ez is a feladatai közé tartozott, akkor milyen szerepe volt Kim Philbynek Gorbacsov hatalomra segítésében?
John Daniel már idézett könyvében kifejti, hogy nem lehet egy kormányt megbuktatni, és egy rendszert megváltoztatni szabadkőműves hálózatok működtetése nélkül. Az Illuminátus rendből és a Grand Orient-ből elágazott kommunista mozgalom, amikor hatalomra került, mindig betiltotta a szabadkőműves páholyokat. A kommunista párt és vezetősége magát tekintette a hiteles "szabadkőművességnek", riválisokra nincs szükség. (Így, pl. Kínában 1950-ben, Kubában 1959-ben, a kommunista hatalomátvételt követően nyomban betiltották a szabadkőműves páholyokat. Ma ez a világ két olyan országa, ahol nem működnek szabadkőműves páholyok. Hong-Kong egyesítése Kínával valószínűleg változtatott a helyzeten. Mindenesetre sem Kínában, sem Kubában nem lehet a kormányt megbuktatni. A Szovjetunióban sem lehetett fordulatot elérni, amíg nem szerveződtek meg a szabadkőműves struktúrák.) Lenin és Sztálin 1922-ben tiltotta be Szovjet-Oroszországban a szabadkőművességet. Ez a tény volt az egyik oka annak, hogy a Lenin halála után hatalomra került Sztálin elmozdíthatatlanná vált a párt és az állam éléről. A kommunista állam átalakítása, a társadalmi berendezkedés megváltoztatása és a szovjet birodalom felbomlasztása nem sikerülhetett szabadkőműves struktúrák előzetes kiépítése és aktivizálása nélkül. Ezért kellett megkísérelni mielőbbi létrehozásukat a szovjet állam idegközpontjaiban. Erről így ír John Daniel:
"Az 1960-as években az angol szabadkőműves Kim Philby, a brit hírszerzőszolgálat kettősügynöke, azzal a kifejezett céllal ment Oroszországba, hogy megnyerjen egy fiatal kommunista vezetőt a szabadkőművesség számára. Miután a kiszemelt vezető beavatásra került, meg kellett győzni a nyugati nézetek helyességéről. Ez a beavatásra került személy volt Mihail Gorbacsov, aki 1989-ben engedélyezte, hogy a Grand Orient páholyok újra megalakulhassanak a Szovjetunió egész területén. Ennek eredménye a Szovjetunió felbomlása. Gorbacsov valójában elárulta a kommunizmust."/17/
A müncheni Szabad Európa Rádió testvérintézményének, a Szabadság Rádiónak a munkatársa Alexander Rahr, - a Nikolai Poljanskival közösen írt "Gorbatschow, der Neue Mann" c. és 1986-ban megjelent munkájában - idézi a Moszkvában élő Alexander Gorbacsovnak, a főtitkár testvérének azt a kijelentését, amelyet egy ismert nyugatnémet újságírónak tett. Eszerint Mihail Gorbacsov nagyrészt annak köszönheti sikeres karrierjét, hogy egyetemi diáktársát, Raissza Maximovna Titorenkót, a beszélgetés idején hivatalban lévő szovjet államfő, Andrej Gromikó unokahúgát vette feleségül. Hivatalos részről erről hallgatnak, de az közismert volt, hogy Gromikó sokgyermekes családból származott. Egyik húga volt - a szóban terjedő hírek szerint - Raissza anyja./18/ Gromikó 1939-től tanácsosként, majd 1943-tól 1946-ig nagykövetként képviselte Washingtonban a Szovjetuniót. Résztvett a jaltai és a potsdami értekezleten, és az ENSZ megalakulásánál San Franciscóban. 1948-ig ő képviseli hazáját a Biztonsági Tanácsban, majd külügyminiszter-helyettesként szolgált Moszkvában, közben egy évig ő a nagykövet Londonban. 1957-től éveken át külügyminiszter volt. Gromikó tehát - munkakörénél fogva - szinte egész aktív életén át közvetlen kapcsolatban állott a nyugati világot irányító hatalmi struktúrákkal. Emiatt joggal feltételezhető, hogy sok információval rendelkezett a nemzetközi pénzoligarchia szervezetéről és működéséről. (Egyébként disszertációját is ebből a témakörből merítette.) Amikor Csernyenkó meghal ő az SZKP Politikai Bizottságának a legtekintélyesebb tagja, aki betölti a "királycsináló" szerepkörét is. Valóban ő az, aki a legfiatalabb politbüro tagot, Gorbacsovot javasolja az elsőtitkári tisztségbe, félretolva az ugyancsak fiatal és erőteljes Grigorij Romanovot, a leningrádi, és Viktor Grisint, a moszkvai elsőtitkárt. Jegor Ligacsov, a politikai bizottság akkori tagja, 1991-ben megjelent memoárjában félreérthetetlenül céloz arra, hogy titkos intrikák és erők is közreműködtek Gorbacsov meteorszerű hatalomra kerülésében.
Amikor Gorbacsov Raisszát, a csinos filozófiaszakos hallgatót megismerte, Gromikó, a nagybácsi, éppen Londonban volt nagykövet. Raissza apja, Maxim Titorenkó pedig a Tudományos Akadémián töltött be befolyásos állást. Egy genfi lap szerint a NEP (a Lenin által kezdeményezett új gazdasági politika) idején a kormány személyzeti osztályát vezette. De talán a legfontosabb, hogy Raissza egyik testvére a KGB-ben, Kim Philby munkahelyén csinált karriert. A KGB élén állott 1967-től 15 éven át az a Jurij Vlagyimirovics Andropov, aki Brezsnyev után a Szovjetunió első embere lett, és akit számos forrás szerint gyengéd szálak fűztek az észak-kaukázusi sztavropoli terület akkori első titkárának - Mihail Gorbacsovnak - az okos és vonzó feleségéhez, Raisszához. A sztavropoli területen több párt- és kormányüdülő volt található, köztük volt a KGB egyik luxusüdülője is, amit Andropov rendszeresen felkeresett.
Kim Philbyt a KGB elnöke, Jurij Andropov léptette elő tábornokká 1979-ben. Ugyanez az Andropov az, aki Gorbacsovot, a 47 éves vidéki párttitkárt 1978. szeptemberében először bemutatja Brezsnyevnek Minyerálnije Vodiben, majd elintézi, hogy ugyanazon év novemberében Moszkvában az SZKP KB egyik titkára legyen. Ő az, aki hozzásegíti, hogy 1979. novemberében a politikai bizottság póttagja, majd 1980. októberében a teljesjogú tagja legyen. Ugyancsak Andropov az, aki lehetővé teszi, hogy a Gorbacsov család 1981-ben a Kutuzov Proszpektre költözzön abba a házba, amelyben nemcsak Andropov, de Brezsnyev is lakott. Andropov volt első orosz vezető, aki meghirdette az alapvető reformok szükségességét, az elaggott, áporodott rendszer megújítását, nélkülözhetetlen áramvonalasítását. Ugyancsak ő volt az, aki nyugati típusú, modern vezetőnek igyekezett feltűntetni magát, amikor a Szovjetunió elnöke lett. Ő nyitja meg azon vezetők sorát, akiknek a KGB elnökségből sikerült a párt, a kormány és az állam élére kerülniük. (Később Jevgenyij Primakov cserélte fel a KGB elnökségét a miniszterelnöki tisztséggel, majd pedig Vlagyimir Putyin államelnök az, aki szintén a KGB utódszervezetének az éléről került 1999-ben Oroszország elnökének tisztségébe.)
A Brezsnyev örökébe lépett Andropov léptette elő Eduárd Sevardnadzét a politikai bizottság póttagjává. Grúzia mai elnöke, aki karrierje során szűkebb hazája KGB szervezetét is vezette évekig, s aki napjainkban a "Magisztérium" ("Nagymester") orosz szabadkőműves páholy egyik vezetője, a következőképpen mondta el 1992-ben Lev Tyimofejevnek, a "Russia's Secret Rulers" (Oroszország titkos urai) c. könyv szerzőjének Gorbacsov hatalomrakerülését:
"Nem volt nyílt rangbesorolás a politikai bizottságban, hogy egyes számú, kettes számú, hármas számú... Gorbacsov már sok feladatot kapott előzőleg. Andropov maga bízott rá olyan ügyeket, amelyek nem tartoztak a mezőgazdasági titkár hatáskörébe. Mindenki a második embernek tekintette Andropov után. Amikor Andropov meghalt, Csernyenkó kész helyzet elé volt állítva. Vagy változtat a kialakult renden, és konfliktusba kerül Gorbacsovval, vagy elismeri, hogy ő ténylegesen a második ember a vezetésben."
Tyimofejevnek arra a kérdésére, hogy lehetett-e 1985 tavaszán előre tudni, milyen politikát fog Gorbacsov folytatni, Sevardnadze a következőket válaszolta:
"Egyesek ismerték már, mások viszont féltek tőle. Tudták, hogy már Brezsnyev alatt, de különösen Andropov és Csernyenkó idején reformpolitikussá vált. Olyan reformerré, aki képes keresztülvinni az akaratát, makacsul kitartani a meggyőződése mellett. A politikai bizottság viszonylag fiatalabb nemzedéke, akihez Rizskov és én tartoztam, tudta ezt."/19/
A nemzetközi oligarchia másik kulcsembere volt Alexander Jakovlev, akit a HÁLÓZAT egyik fontos szellemi műhelyében, a new yorki Columbia Egyetemen képeztek ki még 1959-ben. Ennek az intézménynek tekintélyes személyisége, és évtizedek óta tanára a világoligarchia vezető teoretikusa és stratégája, Zbigniew Brzezinski. Jakovlev visszatérve Moszkvába az SZKP KB propaganda osztályának a helyettes vezetője lett. 1972-ben a Lityeratúrnaja Gazetában élesen megbírálta a hazafias nézeteket valló szerzőket, "akik nem törődnek a történelem marxista megközelítésével és harmonikus társadalomnak tűntetik fel a forradalom előtti Oroszországot." A párt azonban ekkor megvédelmezte nemzeti-sztálinista ágát, és Kanadába küldte nagykövetnek Jakovlevet. Andropov volt az, vagyis Philby főnöke, aki a főtitkári székbe kerülve 1983-ban visszahívta Ottavából Jakovlevet. Feladata a reformpolitika kidolgozása, és a legfelsőbb szintű kapcsolattartás volt a Nyugat mértékadó köreivel. Korábbi pozíciójába azonban csak Gorbacsov hivatalba lépése után került vissza. Gyorsan haladt előre a Központi Bizottságban, egyre feljebb került a ranglétrán, végül ő lett a glásznoszty és a peresztrojka program kidolgozója és legfőbb felelőse.
A szabadkőműves eszmevilágban a fény, a megvilágosodás, valamint az építésátalakítás fogalmai alapvető tantételekre utalnak. Mindkettő a szabadkőműves terminológia kiemelkedően fontos szakkifejezésének tekinthető. A glasznoszty átláthatóságot, transzparenciát jelent, igen közel áll a fény és a megvilágosodás fogalmaihoz. A peresztrojka jelentése átépítés, átalakítás, ugyancsak egybecseng a szabadkőművesség másik alapvető tanításával, a világ átalakítását és a szabadkőműves világállam felépítését célzó szimbolikus "építőmesteri" tevékenységgel. A szabadkőműves ranglétrán is gyorsan előrehaladó Jakovlev volt az egyetlen magasrangú párthivatalnok, aki tudta, mit kellene tenni a Nyugat által diktált, a glásznosztyba és a peresztrojkába becsomagolt reformok érdekében. Ő tudta, hogy ezek milyen stratégiai célt szolgálnak. Gorbacsovnak, aki mégsem tanult a világoligarchia egyik legfontosabb szellemi műhelyében, nagy szüksége volt Jakovlevre. Ugyanakkor a párt és az állam első embereként tekintettel kellett lennie az orosz patriótákra is, akik féltek attól, hogy a reformok oda fognak vezetni, ahová - mint utólag látjuk - ténylegesen vezettek. A jelenlegi tragikus végeredmény azonban túlszárnyalta minden pesszimista várakozásukat. Ezt a mélyre süllyedést ugyanis senki nem látta előre. Gorbacsov érezte, hogy ha nem akarja magára haragítani a nyugati szándékokat bíráló radikális hazafiakat, akkor el kell határolnia magát Jakovlevtől. Négyszemközt támogatta a világoligarchia bizalmi emberét, de nyilvánosan sosem kelt a védelmére, amikor Jakovlevet hazafiatlansággal és kozmopolitizmussal vádolták.
1991. június 17-én, amikor Valentyin Pavlov miniszterelnök váratlanul azzal a javaslattal állt elő, hogy a Legfelső Tanács ruházza át a végrehajtó hatalmat az elnökről a miniszterelnökre, a katonaság, a biztonsági és a rendőri erők élén álló Jazov, Krjucskov és Pugo azonnal Pavlov mellé állottak. Nyilvánvaló volt, hogy a nemzeti radikálisok jogi úton akarták megszerezni a hatalmat. Gorbacsov aznap nem volt jelen a Legfelső Tanácsban, és a következő három nap sem került elő. Mintha semmi fontos sem történt volna. Csak június 21-én mutatkozott, miután Bush amerikai elnök komolyan figyelmeztette. Amikor a parlament leszavazta Pavlov javaslatát, Gorbacsov viccel ütötte el az egészet: "a puccsnak vége" - közölte a sajtóval.
Gorbacsov látszólag annyira "közömbösen" viszonyult elnöki hatalmának a megvédéséhez, hogy azt a megalapozott gyanút ébresztette, neki is köze van az "alkotmányos puccshoz". Talán ekkor már egyetértett Gorbacsov azokkal, akik szerint az egyetlen mód a Szovjetunió felbomlásának az elkerülésére - és az ő elnöki tisztségének legalább reprezentatív megtartására - az erőszak alkalmazása. Gorbacsov ugyanakkor nem akart személyes felelősséget vállalni. Ha ez volt a helyzetfelmérése, akkor feltehetően lehetőséget akart adni a radikálisoknak hazafias munkájuk folytatására, amennyiben azoknak sikerül meggyőzniük a Legfelső Tanácsot. A Bush elnöktől kapott figyelmeztetés után azonban arra a következtetésre juthatott, hogy a terv lelepleződött, és ezért úgy döntött, meghátrál. Nem sokkal ezután Jakovlev három órán keresztül beszélt Gorbacsovval. Arra akarta rávenni, hogy szabaduljon meg az őt körülvevő "szörnyű emberektől", tegyen végre valamit ezzel a "hitvány csapattal". Gorbacsov csak annyit mondott: "Ön túloz."
Jakovlev Gorbacsov távozása után is tevékenyen mozgósított az Oroszország kiárusítása miatt tiltakozó radikális ellenállók ellen. 1993. februárjában kijelentette: "Meg vagyok döbbenve a kormány önelégültségén, amely semmilyen lépést nem tesz a fasizmus növekvő veszélye ellen." Nem érdektelen tudni, hogy az 1923-ban született Alexander Nyikolajevics Jakovlev lett az 1992-ben magalakult Magisztérium (Nagymester) szabadkőműves klub egyik tekintélyes vezetője, és ekkor már ő az Osztankino nevű magán rádió és televízió társaság igazgatója. Ebben az időben szervezi a "Vibor Rosszii" ("Oroszország választása") elnevezésű szabadkőműves szervezetet is, és egyidejűleg konzultánsa a moszkvai "Nemzetközi kapcsolatok tanácsának". Neve után ítélve ez a szervezet a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) és a londoni Royal Institute of International Affairs (RIIA) oroszországi testvérintézménye (kirendeltsége) lehet. A CFR és RIIA a világoligarchia intézményrendszerének két fontos - globális szintű - koordináló és döntéshozó központja.
Jakovlev a II. világháború után Jaroszlávban szerzett tanári végzettséget, és a helyi pártfőiskolán tanított. 30 éves korában az SZKP KB tudományos és kulturális osztályának lett a helyettes vezetője. A szovjet Tudományos Akadémia felügyelete azonban meghaladta a vidéki tanár felkészültségét, ezért visszaküldték főnökei az iskolapadba. Ezt követően négy éven át társadalomtudományi tárgyakat hallgatott az SZKP Akadémiáján, majd Hruscsov 1959 tavaszán - az amerikai-szovjet diákcsere egyezmény keretében - a new yorki Columbia Egyetemre küldte tanulni. 1960-ban Jakovlev visszatér a központi bizottság apparátusába és az agitációs és propaganda osztály instruktora lesz. 1965-ben a Kreml főideológusa, Szuszlov, kinevezi ugyanezen osztály helyettes vezetőjének. 1972-ben - mint már utaltunk rá - Jakovlev kemény támadást intézett a szlavofilek ellen, emiatt fel kellett adnia posztját és Kanadába küldték nagykövetnek. Karrierje itt be is fejeződhetett volna, ha nem jön közbe Gorbacsov látogatása Kanadába 1983. májusában. Jakovlev mindent elkövetett, hogy a szovjet birodalom "trónörökösének" látogatása a lehető legkellemesebb legyen. Gorbacsov látogatása - nem utolsósorban a nagykövet erőfeszítései következtében - valóban igen sikeresnek bizonyult. Alig tért vissza az SZKP második embere, Jakovlev máris ki lett nevezve a Tudományos Akadémia világgazdasági és nemzetközi kapcsolatok intézete igazgatójának.
Gorbacsov 1984 végén nagy feltűnést keltő utazást tett Londonba. Váratlanul Jakovlev is vele utazott, mint PR-menedzser, és kiválóan mozgósította a világsajtót a Kreml jövőbeni urának a népszerűsítése érdekében. Minden Gorbacsovra vonatkozó információt Jakovlev közölt a világsajtó odasereglett képviselőivel, akik - eddig példa nélkül álló módon - igen kedvezően állították be a Szovjetunió második emberét. Jakovlev sikeres londoni szereplésének köszönhette nagyrészt, hogy Gorbacsov az SZKP 27. Kongresszusán a KB titkárává léptette elő. Feladata az volt, hogy a szovjet birodalom nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatását állítsa át a Gorbacsov által fémjelzett reformkurzusra. Visszatekintve az elmúlt másfél évtized történéseire, arra következtethetünk, hogy az Oroszország átalakítását kidolgozó stratégák már jó előre, titkos képviselőjükre, Jakovlevre bízták a véleményformálás gépezetének a világoligarchia ellenőrzése alá vételét.
Ma még számos kérdésre nem tudjuk a választ. Ki félt a glásznosztytól és a peresztrojkától, és miért? Nem volt-e azoknak igazuk, akik féltek? Gorbacsov maga vajon értette-e jól, hogy mit tesz és szándékosan tette-e? Vajon felismerte-e, hogy a sajtó és az elektronikus tömegtájékoztatás akár részleges liberalizálása is milyen következményekkel jár? Fel tudta-e mérni mihez vezet az általa 1988-ban kezdeményezett választási törvény, amely lehetővé tette több jelölt indulását? Megértette-e, hogy még a legkorlátozottabb verseny megengedése egyszerre a politikában és a gazdaságban elkerülhetetlenül a kommunista diktatúra teljes összeomlásához vezet? Ezt kívánta-e tőle Andropov, aki őt kiemelte? Vagy Jakovlev, a világoligarchia egyik kulcsembere volt az, aki minderre rávette?
A Gorbacsovot támogató vezetők listája arra utal, hogy politikai bázisa a KGB és a szovjet katonai-ipari komplexum volt, amely a reformokkal meg akarta akadályozni az Amerikával folytatott fegyverkezési versenyben való lemaradást. A gazdaság stagnálása, krónikus válsága, a fokozódó technológiai leszakadás kényszerítette ki már Andropovból a reformok meghirdetését. Gorbacsov azonban elutasította mentorának a kemény, adminisztratív módszereit, támogatta a szabad vállalkozás elvét és lehetővé tette a tőke korlátozástól-mentes mozgását a Szovjetunióban, beleértve a feketepiacon és az árnyékgazdaságban felhalmozódott tőke, valamint a külföldi pénztőke mozgását is. Még idő kell hozzá, hogy megtudjuk, ki is volt valójában Gorbacsov? A világoligarchia által előre kiválasztott, messze tekintő személy, aki egy nagyhorderejű titkos programot valósított meg, vagy csak egy ügyes opportunista, tehetséges intrikus, aki csupán azért akart változásokat, hogy megreformálva, de fennmaradhasson az a rendszer, amelynek ő is a haszonélvezője volt?
A hatalomra-kerülését megelőző évben, 1984-ben, Gorbacsov látogatást tett a szabadkőműves internacionálé két fontos irányító-központjában, Londonban és Párizsban. Feladata "jelentéskészítés" volt. A bekövetkezett eseményekből nyugati kutatók arra következtetnek, hogy noha Londonban részesült a legmelegebb fogadtatásban, Gorbacsovot mégis a francia szabadkőművesség kooptálta, azaz vette fel a soraiba. 1985-ben pedig már a Szovjetunió élén állt. A Le Figaro című párizsi lap részletesen is beszámolt arról, hogy Gorbacsov milyen intenzív érdeklődést tanúsított a szabadkőművesség iránt. 1989-ben pedig már arról érkeztek hírek Moszkvából Franciaországba, hogy Gorbacsov tervbevette a szabadkőműves páholyok megnyitását a Szovjetunióban, valamint a szovjet birodalomhoz tartozó kelet-európai országokban. A Texe Marrs által kiadott havi hírlevél, aFlashpoint, 1990. szeptemberi számában tájékoztat az Oroszország sorsát meghatározó stratégia legújabb fejleményeiről: "Franciaország mindkét fontos szabadkőműves szervezete a Grand Orient és a Nemzeti Nagypáholy ma ennek a kiemelt projektnek a végrehajtásán dolgozik" /20/.
Amikor egy országban lehetővé válik, hogy a szabadkőművesség teljesen szabadon működjön, akkor forradalomra vagy legalábbis nagyhorderejű társadalmi, politikai és gazdasági változásokra kell számítanunk. A Szovjetunió viszonylag békés felbomlására 1991-ben azért kerülhetett sor, mert már kibontakozott azon új szabadkőműves páholyok tevékenysége, amelyek 1989 óta jöttek létre Oroszországban. Azonban még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megfelelő információkkal rendelkezzünk arról, miként sikerülhetett 1991. december 26-án olyan simán megdönteni a kommunista rendszert az egykori Szovjetunióban. Ezen a napon Gorbacsov önként adta át a helyét, és igazi szabadkőműves szóhasználattal a következőket mondotta: "Ezennel beszűntetem tevékenységemet a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója elnökének a tisztségében. Most már az új világban élünk."/21/
Gorbacsov ezután - nagyrészt nyugati pénzből - létrehozta a róla elnevezett "Gorbacsov Alapítványt". Ennek székháza Moszkva egyik reprezentatív helyén van. De kapott használatra ez az alapítvány azon villák egyikéből is, amelyek San Franciscóban, a Golden Gate Bridge déli hídfőjénél fekvő, gyönyörű Presidió parkban találhatóak, és korábban az Amerikai Haditengerészet birtokában voltak. Gorbacsov a Trilaterális Bizottság mellett az új világrend intézményei közé tartozó "Világfórum" nevű szervezetnek is a tagja.
Oroszország és a szabadkőművesek
A nemzetközi pénzoligarchia oroszországi berendezkedése már a XX. század elején elkezdődött. Az orosz forradalomra az angol szabadkőműves szocialisták, (akiket a brit Rotschild-ház támogatott) és a francia Grand Orient kommunisták, (akiket a német Warburg-ház támogatott) közreműködésével, és egyidejű rivalizálásuk közepette került sor 1917-ben. Az angol szabadkőművesség azt akarta, hogy a nemzeti érzésű és cionista szellemiségű orosz zsidóság hagyja el Oroszországot és létesítsen egy zsidó nemzeti otthont Palesztinában. Ugyanakkor a francia Grand Orient szabadkőművesség azt kívánta, hogy a cionisták inkább legyenek internacionalisták és maradjanak Oroszország határain belül. Az orosz zsidó közösség, amelyet a háttérből mindkét szabadkőműves irányzat képviselői igyekeztek manipulálni, (elsősorban e közösség értelmiségi tagjait), jelentős szerepet játszott mind az 1905-ös, mind 1917-es februári és októberi orosz forradalomban. A tények arra utalnak, hogy a történelmi események háttérből való irányításában a meghatározó szerepet azonban a két nagy szabadkőművességben, a "Priory of Sion"-ban és a francia Grand Orient-ben tevékenykedő egykori templomosok modern utódai játszották. Ennek látszólag ellentmond, hogy a pénzügyi támogatás a brit szabadkőművesség részére a Rotschild-háztól, a Grand Orient részére pedig a Warburg-háztól jött. Azonban a két pénzdinasztiát is ez az egyidejűleg együttműködő, de ugyanakkor egymással mégis élesen rivalizáló két nagyhatalmú szabadkőműves irányzat használta ki a céljai érdekében.
Elsősorban a szabadkőművesség igyekezett a zsidóságot a saját céljai elérésére felhasználni és manipulálni, nem pedig fordítva. Ezt a következtetést az is alátámasztja, hogy miközben a zsidó etnikumhoz tartozók sok csapást voltak kénytelenek elviselni, a szabadkőművesség sértetlenül került ki a történelem viharaiból. Az orosz forradalom és a benne kibontakozott konfliktus az angol és a francia szabadkőművesség között, valamint a pénzügyi rivalizálás a Rotschildok és Warburgok között, felfogható úgy is, mint a Priory of Sion és a templomos lovagok közti 700 éves küzdelem újkori, modern formában való megjelenése. Sok kutató azért tudja nehezen megítélni, hogy kik ellenőrzik a szabadkőműves internacionálét, mert a szabadkőművesség mögött meghúzódó világoligarchiát tévesen a zsidószármazású bankárdinasztiák tagjaival azonosítják. A világoligarchia és hálózata azonban sokkal komplexebb annál, hogy egyetlen etnikum néhány képviselőjére lehetne redukálni. A nemzetközi pénzoligarchia tagjainak a többsége bizonyíthatóan nem zsidó származású. Ez a vulgáris redukció nemcsak a múltban bizonyult károsnak, veszélyes egyszerűsítés ez ma is. Egyrészt súlyos tárgyi tévedés, amely táplálja az antiszemitizmust, másrészt lehetőséget nyújt a pénzoligarchiának arra, hogy szervezetének és működésének a tárgyilagosságra, szakszerűségre és előítéletektől mentességre törekvő kutatóit is "antiszemitizmusra" hivatkozva diszkvalifikálja, s mentesítse magát minden érdemi vita lefolytatása alól.
Éppen ezért a tények fényében tarthatatlan az a nézet, amely a pénzoligarchia világuralomra törekvő stratégiájában "a szabadkőműves zsidóság" valamiféle - nem létező! - világuralmi törekvéseit véli felfedezni. A szabadkőművesség és az új világrend oligarchiája soha nem volt azonos, és ma sem azonosítható a zsidó néppel, sem a zsidó népből származó pénzemberekkel, vagy pénzdinasztiákkal. A pénzoligarchia - mint már az előzőekben részletesen is kifejtettük - elsősorban a vezető ipari államok integrált hatalmi elitjeiből összeálló vegyes-etnikumú érdekközösség, amelyet nem az etnikai hovatartozás, hanem az adósság-pénzrendszer működtetéséből származó érdekközösség, és hatalmi igény tart össze. Ami pedig a szabadkőművességet illeti, egyetlen irányzata sem azonos a pénzoligarchiával, amely valójában csak eszközként használja a szabadkőműves struktúrákat uralmi céljainak az elérésére. A szabadkőműves páholyok tagságának, valamint a szabadkőművesség irányítása alatt álló szervezetek, klubok, titkos és féltitkos társaságok tagjainak a túlnyomó többsége tiszteletreméltó és jóhiszemű ember, aki nincs tisztában azzal, hogy a különböző páholyok és a szabadkőműves-hálózat egészének felső vezetése ténylegesen milyen céloknak kötelezte el magát.
A pénzoligarchia azért nem nélkülözheti a szabadkőművességet, a titkos és féltitkos kvázi szabadkőműves szervezetek hálózatát, mert amikor az állami közfunkciókat és struktúrákat leépíti, majd pedig privatizálja a maga számára, akkor koordinált, fegyelmezett, az alá- és fölérendeltség szigorú betartásával működő, új magán-kapcsolatrendszerekre és struktúrákra van szüksége. Ezek lesznek most már a szervezett magánhatalom döntéseit végrehajtó kapcsolati-hálók és informális struktúrák, amelyek biztosítani tudják a kisajátított állami funkciók magáncélra történő működtetését. Ezért kell kutatni, feltárni ezeket a szabadkőműves és "kvázi szabadkőműves" hálózatokat és struktúrákat, mert csak ezek megismerésével válik érthetővé, hogy, pl. a döntési helyzetben lévő oroszországi vezetőréteg miért pontosan az ellenkezőjét választotta, mint ami hazájának, az orosz államnak és az orosz nép túlnyomó többségének az érdeke lett volna. Ezek a hálózatok és struktúrák, a bennük érvényesülő fegyelmezett alá- és fölérendeltséggel, a kiszabható szankciókkal, mind azt szolgálták, hogy a világoligarchia - és a szolgálatába lépő új orosz oligarchia - működtetni tudja a dezorganizált állam romjain a szervezett magánhatalom privát intézményeit.
A szabadkőművesség a globális magánhatalom szolgálatában
Annak érdekében, hogy megérthessük az oroszországi szabadkőművesség kvázi magánállamának működését, hogy eligazodhassunk a modern szabadkőművesség újszerű viszonyaiban, először is fontos megérteni, hogy ezen emberi-társulás mai tevékenységi-formái jelentősen eltérnek a róla alkotott hagyományos elképzelésektől. Különösen érvényes ez jelenünk Oroszországára. A mai szabadkőműves ritkán ölti fel "királyi mestersége" díszeit. A szokásos szabadkőműves rituálé napjainkban háttérbe szorul. Oroszországban a "szabadkőműves munka" nagy része már nem a hagyományos szabadkőműves páholyokban valósul meg, hanem különböző szabadkőműves típusú zárt szervezetekben - "Rotary", "Pen", "Magisztérium" klubokban, "Sas Rendben" vagy a "Nagy Konstantin" "humanitárius" társaságokban, és ehhez hasonló szervezetekben. A szabadkőműves rituálé, amely századokon át a politikai intrikák álcázásaként szolgált, a XX. század második felében nagymértékben veszített jelentőségéből. Az ezoterikus rituálék is átalakulnak vagy megszűnnek. Fontosságuk szükségszerűen csökken ma, amikor a nyugati világ vezető országaiban olyan emberek kerültek hatalomra és foglalták el a törvényhozói és kormányzati pozíciókat, akik már nem titkolják - sőt esetenként büszkén vállalják -, hogy szabadkőművesek. A nemzetközi szabadkőművesség olyan - nagyrészt még ma is álcázott és titkosan működő - politikai irányító-szervezetté alakult át, egyfajta internacionálévá, amely soraiban egyesíti a világ jobbításában őszintén hivő és megtévesztett többség mellett a politikusokat, a pénzügyi spekulánsokat, a különböző karrieristákat is, akik mindenek fölé helyezik az anyagi hasznot, és az emberek feletti korlátlan hatalmat.
Ennek a szabadkőműves internacionálénak élén - a közhiedelemmel ellentétesen - a nemzetközi pénzoligarchia vegyes-etnikumú, integrált elitjének a vezetői állnak, és nem kizárólag a gazdag pénzdinasztiák tagjai. Ahogyan az egykori Szovjetunióban az SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) felső vezetése gyakorolta a hatalmat, a Nyugat vezető államaiban az új világrend oligarchiája által kontrollált szabadkőművesség a politikai hatalom gerince. Az összes fontosabb politikai döntést a zártkörű szervezetek csendjében készítik elő és fogadják el. A "demokratikus választásokon" aztán megengedik a polgároknak, a népnek, hogy a szabadkőműves beavatottak által kínált néhány jelölt közül "válasszanak". Ezek a jelöltek természetesen megkapják a tömegtájékoztatási eszközöktől a szükséges támogatást, mivel ezeket is gyakorlatilag ugyanezek a beavatottak birtokolják és ellenőrzik. A nép ebben a politikai rendszerben egyszerű statiszta a politikai intrikusok kezében.
A második körülmény, amit fontos kiemelni a modern szabadkőműves tevékenység megértéséhez az az, hogy a szabadkőművesség sem ma, sem a múltban nem volt egyetlen irányzatot követő egységes szervezet. Mindig több irányzatból, azokon belül pedig további alirányzatokból, egymással versengő klánokból állott, amelyek keményen harcoltak és harcolnak egymással a hatalomért és a pénzért. Még az úgynevezett világkormányt alkotó szervezetekben is - a Külkapcsolatok Tanácsában (CFR), a Trilaterális Bizottságban (Háromoldalú Bizottságban) és a Bilderberg Csoportban - szünet nélküli folyik a harc szabadkőműves klánok, a különböző rituálék rendjei és a regionális központok között. Ezt a harcot világosan illusztrálják az elmúlt évtized történései Oroszországban, ahol elkeseredett összecsapásokban estek egymásnak a Máltai Lovagrend és az amerikai szabadkőművesség (Jelcin, Berezovszkij, Abramovics), a "B'nai-B'rith" ("Szövetség Fiai") és az illuminátus szabadkőművesség (Guszinszkij, Fridman, Hodorovszkij, Javlinszkij), Franciaország Grand Orient-je és az európai szabadkőművesség (Luzskov, Primakov, Jakovlev). A szabadkőművesség hatalmának itt felsorolt irányzatai mind érdekeltek voltak az orosz állam meggyöngítésében, az orosz nemzeti vagyon kifosztásában. Együttesen pedig szerencsétlenséget és pusztulást hoztak az orosz nép számára. Abban nem volt ugyanis különbség köztük, hogy mindegyikük Oroszország felosztására és kontrollálására törekedett, továbbá hogy közösen sodorták genocídiummal felérő tragédiába az orosz népet.
A befolyásolás ügynökei
A Szovjetunió területén a pénzoligarchia világméretű stratégiájának az első lépése a szabadkőműves hálózat (a politikai szféra nem látható területén működő kvázi egypártrendszer) újjászervezése volt. Ennek során olyan személyeket kutattak fel, akik a befolyásolás ügynökeivé válhattak. A titkosszolgálatok nyelvén a "befolyásolási ügynök" - olyan személy, aki egy másik állam, hatalmi organizáció érdekében cselekszik, felhasználva magas beosztását a hatalom legfelső lépcsőfokain, az ország vezetésében, egy politikai pártban, a parlamentben, a tömegtájékoztatási eszközökben, valamint a tudományban, művészetben, kultúrában. Ezúttal csak néhány olyan személlyel foglalkozunk, akik az Egyesült Államok, pontosabban az Amerikát is kontrolláló nemzetközi pénzoligarchia érdekében tevékenykedtek, és nagyrészt a CIA képezte ki őket. A jelek arra utalnak, hogy az amerikai speciális szolgálatok először azokat a szovjet ösztöndíjasokat próbálták megnyerni, akik az ötvenes évek végén, és a hatvanas évek elején, a new yorki Columbia Egyetemen tartózkodtak, s akik között ott voltak a jövőbeni "peresztrojka építésvezetői", így A. Jakovlev és O. Kalugin is.
A 60-as és 70-es években az SZKP Központi Bizottsága legfelső vezetőinek körében jött létre egy befolyásolási ügynökökből álló csoport, amelyhez többek között F. M. Burlackij (1964-ig), G. H. Sahnazarov, G. I. Geraszimov, G. A. Arbatov, A. E. Bovin is tartozott, állapítja meg O. A. Platonov, a Lomonoszov Egyetem tanára, aki 2000 tavaszán "Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt" címmel, ezzel a témával foglalkozó, alapos kutatásokra támaszkodó könyvet jelentetett meg Moszkvában. Az 1960-as évek végétől közel került ehhez a csoporthoz A. D. Szaharov és E. G. Bonner is. A volt tudós fizikus - ebben az időben szakítva a tudománnyal - feleségével együtt vezető helyet foglalt el a kritikátlanul nyugatbarát és oroszellenes irányzatú ellenzékiek között. A kiváló tudós így az Oroszország nemzeti-történelmi értékeivel való szembenállás sajátos szimbólumává vált.
A befolyásolási ügynökök aktivizálódása a Szovjetunióban összefüggött a világoligarchia szolgálatában álló szabadkőműves koordináló központok - a Council on Foreign Relations, a Bilderberg Csoport és a Trilaterális (Háromoldalú Bizottság) - keretében kidolgozott Oroszországra vonatkozó tervekkel. A szabadkőműves jövőkutató szervezet, a "Római Klub", ahova többek között E. M. Primakov is tartozik, kidolgozta "A növekedés határai" című jelentést (1972), mely széles körben ismertté vált az egész világon. E jelentés adatai azt mutatták, hogy katasztrofális gyorsasággal megy végbe az erőforrások kimerülése, és a nyugati országoknak fogyasztási szintjük csökkenésével kell számolniuk.
A globális stratégia kidolgozóinak titkos tanácskozásain újra feléledt a régi szabadkőműves tézis "az új világrend" megteremtéséről, vagyis egy olyan rendszerről, amelyben a nyugati országok kis csoportja, pontosabban annak pénzügyi elitje, irányítja a világot a magánpénzrendszer segítségével, kézbentartva és speciális programokkal ellenőrizve a gazdasági erőforrások felhasználását. Egy ilyen parazita és autokratikus világrendszer létrehozásának azonban útjában állt a Szovjetunió, amely stagnáló gazdasága ellenére nukleáris nagyhatalom volt, és a világ nyersanyag- és energia-erőforrásainak a jelentős részével is rendelkezett.
Az ötödik hadoszlop megszervezése
Még nem ismeretesek pontosan azok a tények, hogy a pénzoligarchia stratégái milyen pénzekkel, és milyen mértékben fizették meg "befolyásolási ügynökeiket". Az viszont közismert, hogy a nyolcvanas évtized közepén ezek az ügynökök erőteljesen aktivizálódtak Oroszországban. Így, G. Arbatov (az USA-Kanada Intézet igazgatója, aki szoros kapcsolatban állt a nyugati körökkel) kezdeményezésére - és Gorbacsov közvetlen támogatásával - visszatért Kanadából tízévi távollét után A. N. Jakovlev Moszkvába és azonnal kulcsszerepet vállal az egyoldalúan csak nyugati érdekeket szolgáló folyamatok vezénylésében. Bizonyos idő elteltével éppen körülötte csoportosul több olyan személy, aki aztán tragikus szerepet játszott az 1990-es évek orosz történelmében: V. Korotics, J. Afanaszjev, J. Jakovlev, G. Popov, J. Primakov, és G. Arbatov.
A nemzetközi pénzoligarchia szóhasználatában "forradalom" és "reform" az, amikor radikális változtatásokkal eltávolítják a nemzetállamokat, a hagyományos pénzviszonyokat kicserélik kamatjáradékot nyújtó magánpénzrendszerre, a társadalmi és gazdasági struktúrákat lebontják, az államot és a gazdaságot eladósítják, és olyan új rendet alakítanak ki, amelyekben teljesen akadálytalan a transznacionális tőke és a szervezett magánhatalom mozgása. Ennek az új világrendnek a szuverén államok helyébe lépő "nyílt társadalom" modellje felel meg a legjobban transznacionális intézményrendszerével. Ezen "forradalmárok" és "radikális reformerek" köre kezdetben nagyon szűk volt, de Gorbacsov erőteljes támogatása magabiztossá tette őket.
A pénzoligarchia érdekeit szolgáló CIA erőteljesen bővítette tevékenységét, amelynek középpontjába ekkor a befolyásolási ügynökök felkészítése került. A Szovjetunióban működő amerikai rezidentúra feladata is egyszerűbbé vált, mert a pártapparátusból, a tudományból és a kultúrából toborzott együttműködők - a magas támogatással a hátuk mögött, - már biztonságban érezhették magukat. Az együttműködők megfizetésére különböző közvetítő struktúrákon keresztül (Orosz Reformok Társadalmi Bizottsága, a "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához" amerikai egyesület, a Kribl Intézet, különböző alapítványok és bizottságok) dollár milliárdok érkeztek a végnapjait élő Szovjetunóba.
A Kribl Intézet például (vezetője, saját szavai szerint úgy döntött, hogy "energiáit a Szovjet Birodalom szétzúzásának szenteli"), képviseletek teljes hálózatát hozta létre a volt Szovjetunió tagköztársaságaiban. E képviseletek segítségével 1989. novembere és 1992. márciusa között körülbelül 500 "oktatási konferenciát" szerveztek a Szovjetunió különböző pontjain. A CIA másik gyermeke a "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához" egyesület is (vezetője A. Vajnstejn) számos szervezetet és programot finanszírozott a Szovjetunióban:
1984. - Szaharov Intézet Moszkvában, az emberi jogok és a világ problémái központ megszervezése lehetőségének tanulmányozása.
1986. - Szaharov Intézet, "szabadegyetem megalakítása olyan egyetemisták részére, akik elvetik a szovjet felsőoktatási rendszert."
1990. - az Egyesült Államok Kongresszusának Alapítványa, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Régióközi Képviselői Csoportjának finanszírozása.
Dokumentálható, hogy a KGB jelentéseiből M. Gorbacsov tudott a befolyásolási ügynökök kiképzését célzó speciális intézményekről, ismerte a végzettek névsorát is. Ugyanakkor semmit nem tett annak érdekében, hogy beszüntesse eme nyugati szolgálatba elszegődött személyek tevékenységét.
Gorbacsov, miután kézhezvette a KGB vezetőitől az együttműködők kiterjedt hálózatáról szóló információkat, megtiltotta a KGB-nek, hogy bármilyen intézkedést foganatosítson e hálózat tevékenységének a korlátozására. Sőt, teljes erejével leplezte és mentette A. N. Jakovlevet, a befolyásolási ügynökök szovjetunióbeli "keresztapját", annak ellenére, hogy a felderítők forrásaiból származó információk nem hagynak kétséget tevékenységének valódi indítékai felől.
Íme mit közöl erről, pl. Vlagyimir Krjucskov, a KGB volt elnöke: "1990-ben az Állambiztonsági Hivatal a felderítés és az elhárítás vonalán több (megbízhatónak bizonyult) forrásból megkülönböztetett óvatosságra intő információt kapott A. N. Jakovlevvel kapcsolatban. A feljelentés lényege abban foglalható össze, hogy a nyugati speciális szolgálatok értékelése szerint Jakovlev a Nyugat számára kedvező pozíciót foglal el, megbízhatóan szemben áll a "konzervatív" erőkkel a Szovjetunióban, és hogy rá biztosan lehet számítani bármilyen helyzetben."
A szovjet uralkodóréteg átalakulása
Erről így ír Platonov professzor már idézett művében: "A legfontosabb nem az, hogy miként vásárolták meg őket, - megijesztették-e vagy becsapták őket -, hanem az a mechanizmus, amely lehetővé tette ezt az árulást. Ez a mechanizmus magának a Kommunista Pártnak az irányításába volt beépítve, mely a kezdetektől a szabadkőműves rend szerint működött, mint a mindent átfogó ellenőrzés és hatásgyakorlás titkos hatalmi struktúrája. A Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítási rendszere nem ideológiai szervezetként létezett, hanem mint a hatalom puszta eszköze, amely abszolút független volt a néptől, és szemben is állt vele. Ez a néptől való függetlenség bármilyen fordulatot lehetővé tett a politikában, s egyben a fordulatot végrehajtó személyeket mentesítette a felelősségrevonás mindenféle lehetősége alól. Az 1970-es években a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezető káderei általában a társadalom szellemileg marginális rétegeiből, mintegy az emberek ülepítő medencéjéből kerültek ki, olyanokból, akik nem képesek a normális emberi fogalmak szerint élni, és saját érdekeik érvényesítése céljából kaphatók bármilyen hitványságra, árulásra és hitszegésre. Az úgynevezett peresztrojka időszakában a Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítási rendszere nem semmisült meg, hanem átalakult csaknem ugyanolyan összetételű két egymást kölcsönösen kiegészítő és egymást átfedő - a szabadkőműves nemzetközi és a maffiózó-vállalkozói - titkos hatalmi struktúrába. Ma az országban éppen ezek a struktúrák ellenőrzik csaknem teljesen a hatalmat." /22/
A Szovjetunió Kommunista Pártja leendő vezetőinek első kapcsolatai a szabadkőművességgel természetesen nem a peresztrojka időszakában teremtődtek meg, hanem a hatvanas-hetvenes években. Platonov, más szerzőktől eltérően arra az eredményre jutott, hogy Gorbacsovnál a kapcsolatfelvétel a szabadkőművességgel, valószínűleg olaszországi nyaralása során (nem pedig Franciaországban) jött létre, ahol abban az időben célratörően és kezdeményezően tevékenykedtek a CIA ellenőrzése alatt álló szabadkőműves páholyok. Ezek a kommunizmus feltartóztatását tűzték ki célul (többek között az ismert "Propaganda-2" páholy, melyet Licio Gelli CIA ügynök vezetett). A. N. Jakovlev kapcsolatai a szabadkőművességgel arra az időszakra esnek, amikor az Egyesült Államokban és Kanadában tartózkodott. Ezek kétséget kizáróan nem korlátozódtak a szabadkőműves Pierre Trudeau-val való találkozásokra.
Az első publikált híradások arról, hogy M. Gorbacsov is a szabadkőművesekhez tartozik, 1988. február. 1-én jelentek meg a kis példányszámú német"Mehr Licht" ("Több fényt") c. folyóiratban. Hasonló híreket publikált a "Novoje russzkoje szlovo" című new-yorki újság is (1989. december 4-én), amely lap még Bush amerikai elnöknek és Gorbacsovnak a fényképeit is közli, amint a két politikus a kezeivel tipikus szabadkőműves jeleket mutat.
Gorbacsov szabadkőműves elkötelezettségét azonban a pénzoligarchia hálózatának világkormányként funkcionáló vezetőcsoportjához fűződő kapcsolatai bizonyítják a legmeggyőzőbben. Ilyen kapcsolat, pl. az egyik legfontosabb mondialisztikus szervezetben, a Trilaterális Bizottságban viselt tagsága. Gorbacsov és a Trilaterális Bizottság között a közvetítő szerepet az ismert pénzügyi spekuláns és magasfokozatú szabadkőműves, Soros György töltötte be., aki már 1987-ben megszervezte a "Soros Alapítvány-Szovjetúniót" (Fond-Szorosz-Szovetszkij Szojuz), amiből később kinőtt a szovjet-amerikai "Kulturális Kezdeményezés" (Kulturnaja Iniciativa) alapítvány, amely nyíltan kozmopolita és oroszellenes volt.
A Soros Alapítvány tisztségviselői és aktivistái közé tartoztak olyan közismert, - Platonov által oroszgyűlölőknek (oroszfóbiásoknak) nevezett - személyek, mint J. Afanaszjev, a "Znamja" című folyóirat főszerkesztője, G. Baklanov, az orosz falvak lerombolásának ideológusa, T. Zaszlavszkaja, továbbá a botrányairól elhíresült ügyvéd, A. Makarov, valamint az Alkotmánybíróság bírója, E. Ametisztov.
Soros eszközeiből fizették azon politikusok tevékenységét is, akik később kulcsszerepet játszottak a Szovjetunió felbomlasztásában, így pl. J. Afanaszjevet. Soros finanszírozta 1990-ben a szovjet gazdaság lerombolását célzó "500 nap" program kidolgozóinak az utazását az Egyesült Államokba G. Javlinszkij vezetésével, és később a Gajdar "csapatét" is, amikor ennek tagjai még nem vettek részt a kormányzásban.
Soros közvetítésével finanszírozták több sajtótermékeknek és televíziónak az orosz államot gyengítő tevékenységét, valamint a "független televízió" specialistáinak a felkészítését. 1989-ben a "Znamja" című folyóiratban (6. szám) Soros gyakorlatilag felszólította a pénzuralom demokratikus és piacbarát retorikája által megtévesztett lakosságot, hogy a demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság érdekében szálljon szembe az orosz nemzeti mozgalommal (azaz saját valódi érdekeivel), mert a pénzember szerint az orosz patrióták és az orosz állam szuverenitása, valamint az orosz társadalom hagyományainak és cselekvőképességének a megőrzése veszélyezteti leginkább az új világrend bevezetését. (Az írás tartalmát saját szavainkkal foglaltuk össze.)
Gorbacsovot 1989. januárjában kooptálta a globális elit vezetősége a Trilaterális Bizottságba, amelynek teljesjogú tagja lett. A szovjet peresztrojka fő építőmestereinek, valamint a "Világmindenség Nagy Építőmesterének" és az "új világrend" "üdvére" tevékenykedő "fivéreiknek" találkozójára Moszkvában került sor. A Trilaterális Bizottságot elnöke, David Rockefeller (ő a new yorki Council on Foreign Relations, a Külkapcsolatok Tanácsa, röviden CFR vezetője is), J. Bertuan, V. Giscar d'Estain és J. Nakaszone képviselte. Az "új világrend" hitére térítendők között Gorbacsovon kívül jelen volt még a találkozón A. Jakovlev, E. Sevardnadze, G. Arbatov, J. Primakov, V. Medvegyev és néhány más személy. A titkos tárgyalások eredményeként létrejött az a közös tevékenységre vonatkozó megállapodás, amelynek a lényege akkor még kevesek számára volt világos. Azonban minden érthetőbbé vált még ugyanennek az évnek a végén, amikor az előbb felsorolt személyek kíséretében - vagyis azokkal, akik részt vettek a Trilaterális Bizottság delegációjával folytatott tárgyalásokon is - Gorbacsov találkozott Málta szigetén Bush amerikai elnökkel. "Több szakértő hajlik arra, hogy Málta olyan Gorbacsov és Bush közötti, sorsdöntő megállapodások színhelyévé vált, melyek rövidesen katasztrófához vezettek a Szovjetunióban és kataklizmákhoz Kelet-Európa országaiban. Az, hogy fontos megállapodások megkötésére éppen Máltán, a Máltai Lovagrend fővárosában került sor, amely rendnek a lovagjai közül többen a Trilaterális Bizottságnak és a Bilderberg Csoportnak is a tagjai, jelképezte, hogy új szakasz kezdődött a világméretű összeesküvés és a haza elárulásába beleegyező SZKP vezetők viszonyában." - írja a Szovjetszkája Rosszija 1992. május 9-i számában./23/
Különösen jellemző, hogy az első hivatalos szabadkőműves struktúra, amely a Szovjetunióban megszületett, a B'nai-B'rith, ("Szövetség Fiai"), az etnikai követelményeket is támasztó nemzetközi szabadkőműves páholy volt. "Megnyitásának engedélyezését személyesen Gorbacsovtól kapták, H. Kissingernek, a rend egyik vezetőjének közbenjárására. 1989. májusában a "L'Arche" című havilap Párizsban közölte, hogy Moszkvában 1988. december 23. és 29. között vendégeskedett a B'nai-B'rith francia részlegének a delegációja 21 fővel, Mark Aron elnök vezetésével. E rend első páholyát a látogatás idején szervezték meg és májusra már 63 tagja volt. Ugyanezen időpontra még két páholyt hoztak létre Vilniusban és Rigában, majd pedig Szent-Péterváron, Kijevben, Ogyesszában, Nyizsnij-Novgorodban, és Novoszibirszkben." - tudósít a Za rubezsom, 1993. évi 38. számának a 10. oldalán.
Ezzel párhuzamosan mindenfajta korlátozás nélkül bővül a Soros Alapítvány hálózata is. E hálózat munkatársainak a jelentős része szabadkőműves funkcionáriusokból, és a nyugati különleges szolgálatok ügynökeiből tevődött össze. A Soros Alapítvány az emberek világnézetének szabadkőműves szellemben történő megváltoztatására törekszik. Célja az amerikai (pontosabban az Amerikára is rákényszerített) pénzuralmi ideológia és életforma terjesztése, az élősködés más országok gazdasági nehézségein, többek között Oroszország intellektuális potenciáljának átszivattyúzása külföldre. A Soros Alapítvány az orosz tudomány megsegítése ürügyén titkos információkat gyűjtött a nyomorgó orosz tudósoktól, és 500 dollárt adott minden egyes tudományos személyiségnek. Soros pénzeszközeiből tartanak fenn teljesen vagy részben számos oroszellenes újságot és folyóiratot. A Soros Alapítvány tevékenységének új szakaszát jelentette a "Nyitott Társadalom" Soros Intézet létrehozása 1995-ben.
1990. áprilisában Franciaország Grand Orient (Nagy Kelet) rendjének feje, J. R. Ragas egy sajtókonferencián beismerte, hogy Oroszországban már vannak olyan befolyásos személyek, akik a vezetése alatt álló nagypáholyhoz tartoznak. Nemcsak Ragas, hanem a szabadkőműves páholyok más vezetői is őszintén elmondták (már Jelcin rezsimjének létrehozása után), hogy miként készítették fel kádereiket a szabadkőművesség bevezetésére a volt szocialista országokban, mindenekelőtt Oroszországban. "Könnyű volt felismerni, hogy a szabadkőművesek nem egy évig foglalkoztak a szocialista országok állampolgárainak titkos beszervezésével, akik hosszas külföldi kiküldetésben tartózkodtak Nyugat-Európában, mindenekelőtt Párizsban. És visszatérve hazájukba természetesen nem ültek ölbe tett kezekkel, hanem teljesítették a beszervezőiktől kapott megbízásokat, és támogatókat toboroztak." - írja Platonov./24/
Az 1989. évtől Oroszországban a szabadkőművesek széleskörű, sőt bizonyos értelemben már nyíltnak is tekinthető kampányt folytattak demokratikus retorikába csomagolt világuralmi eszméik propagálására, és új tagok toborzására. Úgynevezett "externalizációt" hajtottak végre, melynek keretében a szabadkőművesek előadásokat, beszámolókat tartanak nagy termekben, a rádióban és a televízióban.
1991. márciusában az amerikai kongresszus által az állami költségvetésből finanszírozott "Szabadság Rádió" Münchenből felhívta a Szovjetunió lakosait arra, hogy létesítsenek kapcsolatot a szabadkőműves páholyokkal. Az adás vezetője, F. Szalkazanova, közölte a címet, melyen a szovjet polgárok beiratkozhatnak a szabadkőműves páholyba Párizsban. Annak érdekében, hogy vonzóvá tegyék ezt a páholyt, megtévesztően "Alekszandr Szergejevics Puskinnak" nevezték el (noha a nagy orosz költő nem volt szabadkőműves). A műsorban fellépő beavatott "testvérek" ebből a páholyból szólították fel a lakosságot a társadalom erkölcsi és lelki tökéletesítésére, példaként említve az Egyesült Államokat, melynek alapító atyái "a kezdetektől szabadkőműves elvek szerint" cselekedtek." Egyidejűleg aktivizálta magát a másik szabadkőműves irányzat is, amely Franciaország "Nagy Nemzeti Páholya" irányítása alatt működik. 1991. áprilisában Oroszország két polgárát avatták be, akik az "Észak Csillaga" orosz páholy szervezői lettek.
Az 1991. évi augusztusi sikertelen államcsíny kezdete előtt egy nappal Párizsból Moszkvába érkezett egy bizonyos nagytekintélyű személy, aki Ogyesszából emigrált 1922-ben (neve titokban maradt). Vele együtt érkezett Moszkvába ennek a páholynak még 8 tagja. Az 1991. augusztusi-decemberi fordulat eredményeként a világoligarchia lényegében elérte egyik legfontosabb stratégiai célját, a szovjet birodalom felbomlasztását, s vele együtt a szuverén orosz államiság meggyöngítését. Saját győzelmétől fellelkesedve Jelcin már nem titkolta, hogy közvetlen kapcsolatot tart fenn olyan típusú kozmopolita szervezetekkel, mint "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához". Ezt követően - 1991. november 16-án - a világoligarchia a "Máltai Lovagrend nagymestere" címmel tüntette ki Jelcint. Ezt a rangot a pénzoligarchia szabadkőműves világkormányának csaknem valamennyi tagja viseli. Néhány napra rá Jelcin már a lovag-nagymester öltözetében pózolt a tudósítók előtt. 1992. augusztusában pedig aláírja a 827. Számú Elnöki Rendeletet "A kapcsolatok újrafelvételéről a Máltai Lovagrenddel"
Kik a máltai lovagok?
Stephen Knight brit kutató, "The Brotherhood"("A testvériség") c. 1984-ben Londonban megjelent könyvében megállapítja, hogy a Jeruzsálemi Szent János-Templom Rend, amelynek központja Palesztinában és Rhodosz szigetén van, valamint a Máltai Lovagrend, amelynek a központja Málta szigetén van, a brit szabadkőművességhez tartozó katonai rendeknek tekinthetők. Mindkettő a Szt. János Hospitaller Lovagrend elágazása, utódszervezete. A Hospitallerek Rendje erős versengésben állott a keresztesháborúk idején túlságosan gazdaggá és nagyhatalmúvá vált Templomos Lovagrenddel. A Templomos renddel való leszámolást követően, tehát 1314 után, a Templomosok óriási vagyonának jelentős részét a Hospitallerek szerezték meg. A Hospitallerek egy csoportja Máltára költözött és a nevét Máltai Lovagrendre változtatta. A nemzetközi közjog szerint a Máltai Lovagrend független, szuverén fejedelemség. A rend nagymestere államfő, világi rangja szerint herceg, egyházi rangja szerint pedig bíboros. A rend felső fokozatait csaknem teljesen arisztokraták töltik be. A legmagasabb rangú lovagoknak legalább 300 évre visszamenően igazolniuk kell nemesi származásukat és címerüket. A Máltai Lovagrend a XX. században kifinomult módszereket alkalmazó, ideális hírszerző hálózattá fejlődött. A téma szakértői szerint a Máltai Lovagrend szoros kapcsolatban áll a CIA-val, és ő tölti be a kommunikációs csatorna szerepét a Vatikán és a CIA között. Igen gyakori, hogy a CIA vezetői egyben máltai lovagok is. Így, pl. John McCone és William Casey is máltai lovag volt. A CIA viszont a pénzoligarchia által dominált Egyesült Államok intézménye, vagyis egyben a világoligarchia egyik fontos hatalmi eszköze.
Hogyan csinálják a "nagy pénzek" a történelmet?
A szabadkőművesség Nyugatról érkezett a XX. század utolsó évtizedeiben az egykori Szovjetunióba. Az első klub a "Rotary International" volt. Ebbe a klubba Moszkva és Szent-Pétervár közigazgatási vezetői kaptak elsőként meghívást. Az első rotarysták közé tartoztak Luzskov, Szobcsák, a bankár Guszinszkij, valamint olyan "demokrata" funkcionáriusok, mint M. Bocsarov, A. Anajev, J. Nagibin, E. Szagalajev és még számos nagy és kis demokrata, akiknek többsége megjárta a Kribl Intézet "iskoláját", valamint az ehhez hasonló, az orosz nép túlnyomó többségének az érdekeivel ellentétesen működő több más intézményt.
A világméretű hálózat egyik legfontosabb szervezetének - a Bilderberg Csoportnak - a mintájára 1992-ben létrehozták ennek a szervezetnek az orosz megfelelőjét - a "Magisztérium Klubot" ("Nagymester Klubot"), amely kezdetben körülbelül 60 beavatott "szellemi-testvért" egyesített. Ebben a kibontakozó szabadkőműves mozgalomban a nemzetközi pénzvilág sztár reprezentánsa, Soros György, kulcsszerepet játszott. A "Magisztérium Klub" titkos bulletinjének első számában ő helyezte el a "Nagy pénzek csinálják a történelmet" című cikket. ... A "Magisztérium Klub" jelentős szerepéről tanúskodik, hogy tagja R. Rajh is, aki az Egyesült Államok elnökének, Bill Clintonnak a gazdasági tanácsadója. Rajh képviseli a Trilaterális Bizottságot ebben a tekintélyes társaságban. A Magisztérium Klub kulcsfigurái a volt Szovjetunió szabadkőműves pátriárkái, A. Jakovlev és E. Sevardnadze. A "Magisztériumban" megtalálhatók olyan ismert, az orosz nép érdekeiről lemondó, a Nyugatot hajbókolva kiszolgáló személyek, mint J. Jevtusenko, E. Nyeizvesztnij, A. Szobcsak, V. V. Ivanov, I. Brodszkij, Sz. Satalin és mások./25/
A "Magisztériumhoz" hasonlóan több más alapítványt és klubot is létrehoztak a szabadkőműves célok elérésére, de már egy fokkal alacsonyabb szinten. Ezek szintén fontos szerepet játszanak a rejtőzködő hálózat politikai-pénzügyi-gazdasági struktúráiban, és hatékony működésének a biztosításában. Ilyen tipikus szervezet az "Együttműködés" (Vzaimogyejsztvije), amely vállalkozókat, banki és tőzsdei intézmények vezetőit, magasbeosztású állami hivatalnokokat vesz fel a soraiba. Ezeket a személyeket az a közös óhajuk egyesíti, hogy Oroszországot "a nagy pénzek csinálják a történelmet" doktrina szerint alakítsák át. Ennek a klubnak az élén az orosz társadalom érdekeit feladó mozgalom egyik vezetőszemélyisége, J. T. Gajdar, valamint számos hozzáhasonló személyiség - A. B. Csubajsz, K. N. Borovoj, L. I. Abalkin, J. G. Jaszin, A. P. Pocsinik, J. F. Szaburov, O. P. Lacisz, stb. áll. Az "Együttműködés" klub tagjainak sorába tartozik B.G. Fedorov, Sz.N. Kraszavcsenko, N. P. Smeljev, és Sz.Sz. Satalin is./26/
Oroszországban is létrehozták a Nyugaton széles körben elterjedt, és elsősorban az irodalmi élet ellenőrzésével foglalkozó szabadkőműves struktúrákat, a "pen-klub" szervezeteket. Az "Orosz Pen-Központ", nyomban a megalakulása után az orosz nemzeti törekvéseket ellenző erők gyűjtőhelyévé vált, soraiba fogadva a szenvedélyes kozmopolita irodalmárokat és anti-patriótákat. Nagyon jellemző, hogy éppen a "Pen-Központ" tagjai képezték a magját annak az uszító, B. Jelcinnek szóló feljelentő-levélnek, mely azt követelte, hogy brutálisan bánjanak el a "Tanácsok Házának" (Dom Szovetov, "Fehér Ház") védőivel 1993. október elején. A szélsőséges hangnemben összeállított - már idézett levél - felszólította Jelcint arra, hogy azonnal számoljon le az összes másként gondolkodóval, tiltsa be a nemzeti politikát folytató pártokat és sajtóorgánumokat, továbbá vezesse be a rögtönítélő bíráskodást a rezsim ellen fellépőkkel szemben. Még meg sem tisztították Moszkva utcáit a másfélezer orosz ember holttestétől, de az uszító levél aláírói a "Pen-Központból" - köztük B. Ahmadulina, G. Baklanov, T. Bek, D. Granyin, J. Davidov, D. Danyin, A. Ivanov, Sz. Kalegyin, D. Lihacsov, B. Okudzsava, V. Oszkockij, A. Prisztavkin, L. Razgon és R. Rozsgyesztvenszkij - már újra az erő alkalmazását sürgették. Mindez a szabadkőműves-kozmopolita világérzés tipikus reakciója, amely kenetteljesen toleranciát hirdet, ugyanakkor páni félelemmel és türelmetlenséggel reagál, ha szembe kell néznie egy nép nemzeti-közösségi-szellemi önvédelmének a megnyilvánulásával.
A moszkvai "Fehér Ház" lövetésének leghatározottabb támogatói az orosz nép ellenállásának leverésére a szabadkőműves struktúrák olyan vezetői voltak, mint Gajdar, Csernomirgyin, Luzskov és Javlinszkij. Az első három személyesen irányította a megtorló műveleteket az orosz emberek ellen. "Semmiféle tárgyalásokat!" - üvöltötte a mikrofonba a nemzetellenes összeesküvés egyik szervezője. Le kell számolni ezzel a bandával!" - tette hozzá. A Máltai lovagrend Nagymestere, B. Berezovszkij hatalmas összeget adott azon zsoldosok kifizetésére, akik részt vettek a nemzeti ellenállás leverésében. A "B'nai-B'rith" rend és a "Rotary Klub" tagja, V. Guszinszkij, nemcsak pénzt adott a megtorló műveletekre, de a "Bejtar" alakulatok csapatait is pénzelte.
1993-ban még egy szabadkőműves típusú szervezet alakult, a "Sas Rend" (Orgyen Orla). Alapszabálya szerint "a közös érdekek alapján egyesíti" a "legjobb embereket", kialakítja az elitkapcsolatok rendszerét a politikai és gazdasági célok megvalósítása érdekében. E rend nagymesterének (magiszterének) a megfogalmazása szerint, a Sas Rendre "úgy lehet tekinteni, mint formalizált, elitista és speciálisan felépített üzleti kommunikációval, valamint kapcsolatokkal rendelkező pénzügyi intézményre. Ezen kapcsolatok felépítése objektíven áru. Ilyen árunak az árát általában a létrehozott kapcsolatokon keresztül nyújtott, fizetett szolgáltatások volumene határozza meg." A Sas Rend kiadja az "Oroszország legjobb emberei" c. zárt (titkos) telefonkönyvet, olyan módszernek tekintve ezt, amely a "tagoknak lehetőséget biztosít a gyakorlatban hasznosítani, és személyesen érzékelni a speciálisan felépített kommunikáció hasznát"./27/
A Sas Rend tagjai különleges műanyag hitelkártyákkal rendelkeznek, amelyek segítségével segélyeket, jóváírásokat, és kölcsönös elszámolásokat vehetnek igénybe. A Sas Rend alapítói között megtalálható volt az ismert pénzügyi csaló, a büntető törvénykönyv alapján elítélt A. Szmolenszkij bankigazgató, kollégája P. Nahmanovics bankár, a világoligarchia hálózatához tartozó "befolyásolási ügynök" P. Bunyics, az újorosz (novorusszkij) vállalkozó V. Neverov, a nemzetközi szabadkőműves mozgalom egyik kiemelkedő személyisége M. Sakkum, valamint olyan kozmopolita szellemiségű személyek, mint a sakkozó G. Kaszparov és Sz. Szolovjov, a szobrász Z. Cereteli, és az "Ekonomika i zsizny" című folyóirat főszerkesztője, az "Együttműködés" szabadkőműves klub tagja, J. Jakutyin.
A szabadkőművesség széleskörű újjáéledésével egyidejűleg a szabadkőműves "testvérek" megkezdték az ajándékok előkészítését külföldi főnökeiknek. Ehhez tartozik azoknak a szabadkőműves archívumoknak a visszaadása a Nyugatnak, amelyeket Hitler gyűjtött össze Európa náci megszállása idején, és a szovjet csapatok trófeaként hoztak el a legyőzött Németországból. A szabadkőműves archívumokat őrző intézmény igazgatója, Prokorenko, a szabadkőművesség nagy tisztelője - Jakovlev és Sevardnadze támogatásával - elvégezte a Nyugatra szállításukhoz szükséges előkészítő munkát. A. Kozirjev pedig megkötötte a titkos megállapodást az érdekelt felekkel az orosz nép eme jogos trófeájának az átadásáról.
Mint a világoligarchia hálózatának egyik legbefolyásosabb vezetője, egyidejűleg a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), és a Bilderberg Csoport tagja, valamint a nagyhatalmú "B'nai-B'rith" ("Szövetség Fiai") rend egyik vezetője, a CIA-val is szoros kapcsolatban álló H. Kissinger írta: "Én preferálom a káoszt és a polgárháborút Oroszországban, mely egységes, erős központosított állam irányába mutat." Kollégája a világoligarchia felső vezetésében, Z. Brzezinski pedig kertelés nélkül megmondta: "Oroszország gyámság (protektorátus) alatt fel lesz darabolva."/28/ A világoligarchia elsősorban Oroszország pénzügyi, gazdasági és politikai elitjének, azaz irányító kádereinek a gondos kiválasztására összpontosítja a figyelmét. Ennek eredményeként a jelenlegi "demokratikus" vezetők Oroszországban vagy szabadkőműves struktúrákhoz tartoznak, vagy fenntartás nélkül elfogadják azok feltételeit. A kivételek rendkívül ritkák.
Azok a feladatok, melyeket a világoligarchia Oroszország jelenlegi és jövőbeni vezetői elé állít, kolosszálisak. Platonov professzor szerint napirenden van Oroszország feldarabolásának programja, és tervbe vették számos orosz terület átadását külföldi országoknak: a Kalinyingrádi területet Németországnak, a Szent-Pétervári terület egy részét és Karéliát Finnországnak, a Pszkovi területet Észtországnak, számos távol-keleti területet pedig Japánnak kívánnak juttatni a világoligarchia stratégái. Szibéria legnagyobb része viszont az Egyesült Államok közvetett ellenőrzése alá kerülne./29/
Atomarzenáljának "a világ közössége" (helyesebben mondva a világoligarchia) általi ellenőrzése ürügyén komolyan tanulmányozzák Oroszország esetleges megszállásának a lehetőségét is. Az első lépés a világoligarchia eme veszélyes terveinek megvalósításában a határok nélküli Európára, vagyis a "Nagy Európára" vonatkozó szabadkőműves elképzelések kidolgozása volt. 1992. júniusában az Európa Tanács égisze, és Katrin Lalumier asszony főtitkár védnöksége alatt "Európa polgárának szociális jogai" címmel kollokviumot rendeztek, amely valójában nagyszabású szabadkőműves esemény volt. Az "Európa határok nélkül" jelszóval a kontinens szabadkőművességének az egyesítését tűzték ki./30/
A szabadkőművesek és a CIA
Kelet-Európa országaiban a szabadkőműves páholyok újraalakításával kezdődött el a CIA ügynökhálózatának a létrehozása. A jelenlegi cseh elnök, V. Havel (33-as fokozatú nagymester), például szabadkőműves páholyok egész sorát szervezte meg újságírókból, irodalmárokból, felsőoktatási intézmények tanáraiból. Közülük néhányan az amerikai titkosszolgálattal is kapcsolatba kerültek. 1987-1988-ban a szabadkőművesek Párizsban létrehozták az "Orosz Szabadkőművesek Baráti Közösségét" (Szodruzsesztvo russzkih maszonov), amely mintegy ötven olyan szabadkőművest egyesített, akik elsősorban a skót rítusú szabadkőművességhez tartoznak. Ezután a "Szabadság Rádió" felhívta a Szovjetunió polgárait, hogy minél nagyobb számban lépjenek be a szabadkőműves páholyokba.
"Az Orosz Szabadkőművesek Baráti Köre" és a "A. Sz. Puskin Egyesülés" lettek a kezdeményezői egy sor más páholynak, így a Novikov Páholynak Moszkvában. A skót rítusú szabadkőművesek kinyújtották csápjaikat Oroszország vidéki települései felé is. 1992-1996-ban néhány skót rítusú szabadkőműves páholy létrejött a hadseregben és a belügyi alakulatokban is. (Kettőnek a létezéséről biztosan tud Platonov professzor). Bár CIA kapcsolatokkal elsősorban a Franciaország Nagy Nemzeti Páholyának a fennhatósága alatt működő skót rítusú szabadkőművesek büszkélkedhettek, az amerikai hírszerzés azonban komoly szerepet és támogatást juttatott a rivális Francia Grand Orient (Nagy Kelet) fennhatósága alá tartozó páholyoknak is. Nem véletlen, hogy a Grand Orient Páholy szervezője Oroszországban "Amerika barátja", A. Komb lett.
A CIA volt munkatársa, P. szerint a szabadkőművességhez hasonló funkciót töltenek be a "Rotary" klubok is. P. sok olyan példát ismer, amikor a "Rotary" klubokon keresztül, - amelyek a világ 156 országában működnek és 1,2 millió embert egyesítenek, - az amerikai felderítésnek mindig sikerült beszereznie a számára szükséges információkat. A Rotary, a Lions és a hasonló klubok a szabadkőművesség elágazásainak, a világoligarchia "transzmissziós szíjainak" tekinthetők./31/
Az a körülmény, hogy a Jelcin-rezsim és az orosz kormány hivatalos kapcsolatokat létesített a Máltai Lovagrenddel, és ebbe a rendbe nemcsak Jelcin, de környezetéből számos más tekintélyes személyiség is belépett, így pl. Sz. Filatov, B. Berezovszkij, V. Jumasev, V. Kosztyikov, P. Abramatovics és mások, nagyszámú külföldi ügynök előtt nyitotta meg az ajtót Oroszország szerte. Szent-Péterváron ekkor jelenik meg a máltai-katolikus-részleg. Ezt V. Fekliszt, a "Máltai Lovagrend Világparlamentjének megbízottja" alapította. A katolikus Máltai Lovagrend mellett Szent-Péterváron működik egy "pravoszláv Máltai Lovagrend" is, amelyet a néhai Makariosz érsek alapított.
Az iszlám szabadkőművesség elkülönül a többi szabadkőműves páholytól és önálló életet él Oroszországban. Az iszlám szabadkőművesség páholyairól még a kérdés szakértői is kevés információval rendelkeznek. Van némi hiányos ismeretük a "Fiatal Törökország" páholyokról, amelyeket Törökországban még a XIX. század végétől és a XX. század elejétől létező szabadkőműves képződmények bázisán hoztak létre. Ezek az egyesülések genetikailag a Francia Grand Orient-hez kapcsolódnak. A kutatók rendelkeznek információkkal arra vonatkozóan is, hogy a XX. század elején az orosz szabadkőművesek támogatták ezeket az egyesüléseket (A. Gucskov, M. Marguliesz és mások). A második világháború után e szervezetek tevékenységét - feltehetően az amerikai és a NATO speciális szolgálatok, valamint a "Fiatal Törökország" nevű török nagypáholy kezdeményezésére, - a belső problémákról átirányították a "Nagy Turán" elképzelések megvalósítására. A "nagy-turán-eszmék" olyan szabadkőműves alapokon álló mitikus Nagy-Törökország megvalósítását hirdetik, azaz olyan területek Törökországhoz való vonzását, amelyek jelenleg Oroszországhoz, illetve érdekköréhez, a FÁK országainak a területéhez tartoznak, beleértve az észak-kaukázusi muzulmán területeket (Azerbajdzsánt, Csecsniát, Dagesztánt) is. A Szovjetunió szétesése előtt a "Fiatal Törökország" és a hozzá hasonló szervezetek szabadkőműveseinek fő célja az volt, hogy "hidakat verjenek" e régiók nemzeti értelmiségéhez "azzal a perspektívával, hogy a továbbiakban bevonják őket a szabadkőműves tevékenységbe". Jelentős pénzügyi erőforrások birtokában a "Fiatal Törökország" komoly sikereket ért el az ábrándos nagy-turán álmok terjesztésében. Többek között e szabadkőműves szervezet növendékévé vált G. Dzsemál, aki később Oroszország Iszlám Bizottságának elnöke lett. Az 1990-es évek elején ennek a páholynak a tagjai lettek a csecsen lázadók vezetői, D. Dudajev (majd később Maszhadov), Tatarsztan és Ingusétia elnökei, M. Smajnev és R. Ausev. Kapcsolatokat tart fenn ezzel a páhollyal (de nem tagja) Azerbajdzsán elnöke, G. Alijev is.
Az Üzbegisztánban, Turkméniában és Kirgíziában tevékenykedő iszlámista felkelők, - elsősorban az IMU (Islamic Movement of Uzbekistan, Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom) tagjai - az Afganisztánban uralomra került szélsőséges muzulmán szervezet, a Talibán ellenőrzése alatt állnak. Muriel Mirak-Weissbach szerint "a Talibán maga az angol-amerikai hírszerzőszolgálatok produktuma. Amint azt az EIR (Executive Intelligence Review) dokumentálta, a Brzezinski, Margaret Thatcher és George Bush afganisztáni stratégiája részeként kitervelt, létrehozott, felnevelt, kiképzett és bevetett Talibán feladata kezdetben az volt, hogy csapást mérjen a Szovjetunióra, később az Orosz Föderációra, most pedig a térség valamennyi köztársaságára. Továbbá a Talibánt pénzügyileg és politikailag támogatják az Unocal-ban és a Deltában lévő szaudi és amerikai olajérdekeltségek. Végül, az egész Taliban-iszlám felkelés élvezi az angol-amerikai hírszerzés, valamint tömegtájékoztatási intézményeik politikai támogatását... Ezen túlmenően a U.S. National Endowment for Democracy (Az Egyesült Államok Nemzeti Alapítványa a Demokráciáért) szponzorálta azt a könyvet, amelyet a Hizb ut-Tahir fundamentalista iszlám csoport terjesztett. Ez a csoport az, amelyik irányítja a Karimov üzbég elnök megdöntését célzó kísérleteket. Ezen kívül - amint azt az orosz hatóságok a közelmúltban feltárták - a "Halo Trust" nevű szervezet révén a britek közvetlenül is beavatkoznak a Csecsnyában folyó "iszlám" felkelésbe."/32/
Ugyancsak az EIR tárta fel, hogy a "Halo Trust" egy magánirányítás alatt álló brit hírszerzőhálózatnak a része. Ez a hálózat Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában, valamint a volt Szovjetunióban és annak perifériáin tevékenykedik. Noha a "Halo Trust" politika- és vallásmentes jótékonysági szervezetnek tűnteti fel magát, amely a háború maradványainak az eltávolítására specializálta magát, valójában együttműködik olyan magán félkatonai biztonsági vállalatokkal, mint a Defense System Ltd., vagy a Gurkha Security Guards. Gyakran segítik a magán bányavállalatokat Afrikában és a világ más szegényebb részein. Az 1300 munkatársat foglalkoztató "Halo Trust" központja Londonban van egy tíz emeletes épületben, amelyet a WestminsterFoundation-nel (a U.S. National Endowment for Democracy brit megfelelőjével) közösen használ. A "Halo Trust" 1996-ban kezdett működni az Oroszországhoz tartozó Észak-Kaukázusban, amikor brit részről megnövelték a csecsen szeparatisták számára nyújtott pénzügyi támogatást. Az orosz illetékesek azonban csak most hozták nyilvánosságra, hogy milyen brit segítséget kapnak a helyszínen a csecsen lázadók./33/
Oroszország egészét illetően az 1990-es években a destabilizáció és államrombolás leghatalmasabb mechanizmusa az "új világrend" szolgálatában a Soros Alapítvány volt, amelynek élén a "világkormány" egyik vezetője, a "Külkapcsolatok Tanácsa és a Bilderberg Csoport tagja, Soros György neves pénzember áll. Platonov és Glazijev egybehangzóan állítja, hogy "jótékonykodási" tevékenység leple alatt, ez a befolyásos szabadkőműves egy sok irányban tevékenykedő szervezetet hozott létre, amely szoros kapcsolatban áll nemcsak a CIA-val, de a "Moszaddal" is, és e két hírszerzőszolgálat több munkatársának a legális fedőszervévé vált./34/ A Lomonoszov Egyetem tanára arra is rámutat, hogy a Soros Alapítvány összehangolja tevékenységét a Nyugat más felforgató szervezeteivel. A "világkormány" egyik képviselőjének, a "Külkapcsolatok Tanácsa tagjának és a Háromoldalú Bizottság tagjának, az Egyesült Államok miniszter-helyettesének, Strobe Talbotnak a beismerése szerint "Soros politikája nem azonos azzal, amelyet az amerikai kormány megvalósít, de verseng azzal. A volt kommunista országokban erőfeszítéseink egybehangolására törekszünk Németországgal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Soros Györggyel."/35/
Pénzügyi és gazdasági csalások
Platonov azt is megírja könyvében, hogy Soros György volt csaknem az összes olyan pénzügyi-gazdasági csalás középpontja és kezdeményezője, amely az 1990-es években megvalósult Oroszországban. Éppen ő állott - együttműködve S. Ajzenberggel ("B'nai-B'rith"), D. Rubensszel (angol nagypáholy), M. Riccsel (yorki rítusú páholy New-Yorkban) - Csubajsz, Gajdar, Burbulisz és más újonnan feltűnt orosz szabadkőműves funkcionárius háta mögött az úgynevezett privatizáció végrehajtásában, amelynek az eredményeként az orosz nép tulajdonának döntő hányada rövid idő alatt átkerült a nemzetközi pénzügyi oligarchia kezébe. Az Állami Vagyon-bizottság (Goszkomimusesztvo) elnökének, V. P. Polevanovnak az adatai szerint "Oroszország 500 legnagyobb privatizált vállalatát, amelyek reális értéke 200 milliárd dollárt tett ki, szinte ingyen adták el (körülbelül 7,2 milliárd USA dollárért), és ezek külföldi korporációk és felbérelt stróman-struktúrák kezébe kerültek."/36/
A világoligarchia új kedvencei
A világméretű átalakítások stratégái különleges kitartással foglalkoznak Oroszország jelenlegi rendszerével. A hatalmat magának megszerző pénzoligarchia arra törekszik, hogy bebiztosítsa magát "a hatalomváltás véletlenségeivel" szemben és "garantálja a demokratikus reformok irányítóinak folyamatosságát", vagyis a Nyugat óhajának megfelelő politikusok pozícióban tartását. Azon politikusokat, akik megbuktak, és teljesen elveszítették hitelüket Oroszországban, mint Gorbacsov, Jelcin, Gajdar, Csernomirgyin, Csubajsz, Nyemcov, Kirijenko, felváltják az új világrend híveinek egy másik csapatával. Közöttük a már említett G. Javlinszkij mellett az 1980-as évek végétől különleges helyet foglal el L. Lebegy tábornok, a Grand Orient páholy tagja, akiben a világoligarchia döntéshozói Jelcin áramvonalasabb változatát vélték egyidőben felfedezni.
Így ír erről Platonov professzor:
"1995-ben, amerikai látogatásom idején, az ország kormányához közel álló forrásokból olyan információt kaptam, miszerint a befolyásos amerikai politikusok körében az a nézet, hogy Oroszország új elnökének nem Jelcint, hanem Lebegyet kell megválasztani. Sőt, megnevezték azt a pénzösszeget - körülbelül 1 milliárd dollárt - amelyet ez a politikus csoport kész "befektetni" Lebegybe.
1996. októberében L. Lebegy meghívásra New-Yorkba érkezett, hogy részt vegyen az új világrend egyik legfőbb szervének, a Külkapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek az ülésén. A tanácskozást megelőzte Lebegy találkozója "a Szovjetunió szétverésének építőmestereivel", az említett tanács vezetőivel - az Egyesült Államok volt elnökével, Bush-sal, és volt külügyminiszterével, D. James Baker-rel, valamint Brent Scowcroft tábornokkal. Ezek a neves ruszofóbok (oroszgyűlölők) megismertették Lebegyet a napirenddel és az előttük álló tanácskozás főbb témáival.
November 18-án Lebegyet fogadták a Külkapcsolatok Tanácsában. A megbeszélések körülbelül 5 órán keresztül tartottak. A jelenlevőknek Kissinger mutatta be Lebegyet. A megbeszélésen aktívan vett részt David Rockefeller, valamint Jack Matlock, az Egyesült Államok korábbi moszkvai nagykövete, továbbá Z. Brzezinsiki, és a hivatásos hírszerző D. Sajms. Az új világrend vezető stratégái úgy értékelték Lebegyet, mint Oroszország egyik lehetséges jövőbeni elnökét. A CFR tanácskozáson Lebegy biztosította a "világkormányt arról, hogy elengedhetetlennek tartja az oroszországi reformok folytatását, amelyeket Jelcin megkezdett. Kifejtette, hogy helyesli a jelenlegi kormány nyugatközpontú külpolitikáját és a "hisztéria-mentes együttműködést a NATO-val", valamint a "birodalmi és antiszemita hagyományok" végleges megsemmisítését Oroszországban. Arra a kérdésre, hogy készen áll-e leszámolni az antiszemitizmussal Oroszországban, a tábornok azt felelte: "szilárd határozottsággal". Az Oroszország kaukázusi térségére vonatkozó kérdésekre azt mondta: kész belegyezni, hogy ezek a területek leváljanak az Észak-Kaukázusról, és hogy az egész Kaukázusi régió a Nyugat ellenőrzése alá kerüljön."/37/
Platonov "Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt" c. könyvében a CIA egyik munkatársától kapott információra hivatkozva megírja, hogy "a 80-as évek második felében és a 90-es évek elején az amerikai hírszerzőszolgálat több százmillió dollárt különített el az orosz hazafias nemzeti mozgalomban végrehajtandó speciális műveletekre, így ügynökök beszervezésére és saját embereik bejuttatására ezekbe a szervezetekbe, mindenekelőtt a nemzeti elkötelezettségű személyiségek környezetébe. Informátorom szavai szerint, a CIA-nak sikerült hazugsággal, lefizetéssel és zsarolással számos árulót beszerveznie, akik meghatározó szerepet játszottak a patrióta szervezetekben, valamint néhány hazafias beállítottságú folyóiratban és újságban. A legérdekesebb azonban a történet befejezése: néhány év elteltével az orosz- és pravoszlávellenes csoport legaktívabb tagjai lettek az olyan hazafias rádióadásoknak, mint a "Radonezs" és "Narodnoje Radio", a visszatérő vendégei. Sőt egyikük tanári állást is vállalt a Moszkvai Egyházi Akadémián (Moszkovszkja Duhovnaja Akagyemija)."/38/
"Az ukrán RUH-ot, UNA-UNSZO-t majdnem háromnegyed részben a CIA finanszírozza, és vezetőségük nagy része az amerikai kormány szolgálatában áll már a "peresztrojka előtti" idők óta. Z. Brzezinzski pedig Lvov díszpolgára lett."
Tervek Oroszország feldarabolására
1992-ben hozták nyilvánosságra az "Amerikai előrejelzések a geo-stratégiai helyzet alakulásáról a XX. század végén és a XXI. század elején" című kutatási projekt eredményeit. Az amerikai szakértők ebben a tanulmányban kifejtették az Oroszország hat független államalakulatra történő felosztására vonatkozó elképzeléseiket is. A tanulmány készítői szerint a hat új állam a következő lenne: Nyugat-Oroszország, Urál, Nyugat-Szibéria, Kelet-Szibéria, Távol-Kelet és az Északi Terület.
1997. októberében B. Brzezinzki három részre javasolta felosztani Oroszországot: Európai Oroszországra, Szibériai Köztársaságra és Távolkeleti Köztársaságra. "A decentralizált Oroszország - közölte Brzezinzki - reális és kívánatos lehetőség."/39/
A Bilderberg Klub 1998. május 14-17-i ülésén a tanácskozás nagyhatalmú résztvevői a legnagyobb figyelmet Oroszország felosztásának szentelték. Megvitatták Oroszország néhány ellenőrzési övezetre való felosztását. A javasolt terv szerint a Központ és Szibéria az Egyesült Államokhoz, Észak-Nyugat Oroszország Németországhoz, a Dél és a Volgamente Törökországhoz, a Távol-Kelet pedig Japánhoz kellene, hogy kerüljön. Az Egyesült Államok külügyminisztere, a Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának egyik irányítója, Madeleine Albright asszony az Orosz-Amerikai Üzleti Együttműködési Tanács (Szovjet gyelovogo szotrudnyicsesztva) 1998. október 2-án, Chicagóban tartott ülésén kijelentette: "az Egyesült Államok nemzeti érdekeiből kiindulva az amerikai külpolitika legfontosabb feladata "irányítani a szovjet impérium szétesése következtében előálló folyamatokat". "Oroszországot mindaddig támogatni kell, amíg a szétesés folyamata a helyes irányban halad""./40/
A szabadkőművesség és a Pravoszláv Egyház
Az Orosz Pravoszláv Egyház mindig elítélte a szabadkőművességet, mert azt a gnosztikus pogány tanítások és a sátánizmus jelenkori képviselőjének tartotta. A pravoszláv hívők milliói évente átokkal sújtják mindazokat a személyeket, akik szabadkőműves páholyok vagy az ezekkel kapcsolatban álló szervezetek tagjai. 1932-ben az Orosz Pravoszláv Egyház Világtalálkozóján ("zsinatán", Vszezarubezsnij Szobor Russzkoj Pravoszlavnoj Cerkvi)határozatot fogadtak el arról, hogy a szabadkőműves páholyokban való részvétel "nem egyeztethető össze a keresztény hittel. Aki a Krisztusi Egyház tagjának tekinti magát, annak vagy el kell határolódnia a szabadkőművességtől és a vele rokon tanoktól, vagy ha megrögzötten mégis ragaszkodik hozzájuk, akkor ki kell közösíteni őt a Szent Egyházból".
A jelenlegi nyugati világrend védőbástyája az Amerikai Egyesült Államok, amelyet az egész világ szabadkőművesei "szabadkőműves államként", "nagy szabadkőműves szuperhatalomként" tartanak számon. Az Egyesült Államok elnöke és kormányának tagjai - csaknem kivétel nélkül - szabadkőműves páholyok magasrangú tagjai. A jelenlegi elnök, B. Clinton, a "Skull and Bones" ("Koponya és csont") nevű elit szabadkőműves páholy tagja és a "Jacques de Molay rend" örökös tagja. Elődje, G. Bush a "Skull and Bones" elnöke és több skót és york-rítusú páholy tagja. Az egyik legnagyobb tiszteletet élvező amerikai szabadkőműves, a 33-as fokozatú G. Truman elnök kijelentette, hogy "saját állami tevékenységét a szabadkőművesség elveire" építi, és legfőbb óhaja, hogy ezek az elvek "elterjedjenek az egész világon"./41/
Oroszország történelmében az állam legfőbb irányítói háromszor tiltották be a szabadkőműves páholyokat törvényerejű rendeletekkel, így II. Katalin cárnő, valamint I. Pál és I. Sándor cár, akinek a tiltó rendelete egészen 1917. február 28-ig életben maradt. A szabadkőműves páholyok természetesen titokban továbbműködtek a cári tilalmak ellenére. A szabadkőműves mozgalom legújabb reneszánszára az úgynevezett peresztrojka idején került sor. Ekkor M. Sz. Gorbacsov, majd később B. N. Jelcin különleges törvényerejű rendeletekkel újra legalizálták a szabadkőművességet.
A Bilderberg Csoport 1999. június 3. és 6. között, a portugáliai Sintrában megtartott tanácskozásán megvitatták az orosz helyzetet is. Jessica T. Mathews, a Carnegie Endowment for International Peace (Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért) elnöke és a Carnegie Alapítvány Moszkvai Központjának munkatársai kifejtették, hogy Oroszország külpolitikája kiszámíthatatlan és azokat a nehézségeket tükrözi, amelyek a nagyhatalmi státus elveszítéséből származnak. Úgy vélték azért volt kudarc az átmenet a kommunizmusból, mert hiányzik a társadalmi konszenzus. A lakosság 70%-a támogatja a liberális demokráciát, de 90%-a hajlandó lenne feláldozni azt a rend érdekében. Ami a jövőt illeti, az egyik lehetőség a stagnálás, amivel a rendszer valamennyi problémáját újratermeli. A másik lehetőség az államhatalom konszolidálása. A Nyugatnak fel kellene hagynia olyan személyek támogatásával, mint Jelcin. Az oroszok mélyen csalódtak a közös orosz-amerikai együttműködésre vonatkozó reményeikben. Vonakodnak belátni, hogy nagyhatalmi státusuk elvesztése végleges lehet. Nemcsak a rubel, de Oroszország egésze lett leértékelve. A nagy feladat abban támogatni az oroszokat, hogy segíthessenek magukon. A Nyugatnak felül kell vizsgálnia azon pénzügyi támogatásokat, amelyek lehetővé teszik Moszkva számára a strukturális reformok elhalasztását, és hosszútávon függőhelyzetbe taszítják Oroszországot. Ebben a kérdésben éles vita bontakozott ki a tanácskozás résztvevői körében. A nemzetközi pénzügyi szervezetek által nyújtott hitelek ugyanis nemcsak jelentősen csökkentek, hanem e pénzek többsége már el sem hagyja az Egyesült Államokat, mivel az orosz államadósság kamataira számolják el. A valóban átutalt hiteleket pedig a bankrendszer és az igazságszolgáltatás megerősítésére fordítják. Természetesen a korrupció is említésre került, amely nem a bajok oka, hanem következménye./42/ Arról persze már nem volt szó, hogy a pénzoligarchia egyik legfontosabb és nélkülözhetetlen eszköze a pénzhatalom politikai hatalommá való átalakítására a korrupció. A pénz szervezett magánhatalma állami-közigazgatási, sőt igazságszolgáltatási döntésekké ugyanis csak a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítható át. Ez különösen akkor érvényes, amikor a magánhatalom szférájában, az üzleti szektorban elérhető jövedelmek összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a politikai-közigazgatási szférában elérhető jövedelmek.
A Bilderberg Csoport vitáit, - informális megállapodásait - tettek szokták követni. A sintrai tanácskozás után néhány hónapra távozott Jelcin a politikai életből. Utódja, az orosz biztonsági szervezet éléről az elnöki székbe került Vlagyimir Putyin óriási államadósságot, romokban heverő gazdasági életet, széteső államot és egy letargiába süllyedt társadalmat vett át. A hazaszeretetre hivatkozva megígérte a rendteremtést, és a nagyhatalmi szerep megtartását. Ezzel, és a csecsen lázadók elleni kemény fellépésével sikerült elnyernie az orosz választók többségének a bizalmát. Oroszországnak azonban évi 200 milliárd rubelből (mintegy 7 milliárd dollárból) kellene fenntartania olyan időszakban a katonai egyensúlyt, amikor a Nyugat egyetlen országa, az Egyesült Államok, évi 300 milliárd dollárt tud fegyveres erőire fordítani. A Kurszk atom-tengeralattjáró 2000. augusztus 12-én bekövetkezett tragédiája is mutatja, hogy ez szinte lehetetlen feladat, mert ennyi pénzből nem lehet eltartani egy 1,2 milliós hadsereget, ellátni korszerű haditechnikával és logisztikai háttérrel.
A washingtoni konszenzus Oroszországra kényszerített sokkterápiája soha nem látott szegénységet, inflációt, félelmet és erőszakot hozott magával. Ebből csak az új orosz oligarchia, a bűnözői csoportok, a különböző maffiák és legfőképpen a nemzetközi pénzvilág húzott hasznot. A közvélemény meg van róla győződve, hogy mindez nem magától és nem véletlenül történt úgy, ahogyan megtörtént. Az orosz társadalom kisemmizett 80%-át a fokozatosan feltáruló tények egyre inkább meggyőzték arról, hogy szervezett erők működtek a színfalak mögött, akik egymással megállapodva, egyeztetett stratégia alapján, koordináltan jártak el. Az elhúzódó krízis fogékonnyá tette az oroszokat a nacionalista eszmék iránt. A kibontakozó patrióta törekvések lényegében nemzeti önvédelmet jelentenek. A nemzeti érzés ugyanis bizonyos fokú lelki kárpótlást nyújt az elvesztett reményekért, az elrabolt közvagyonért, a kifosztott országért, a sorozatban elszenvedett kudarcokért.
Az orosz társadalomnak azzal a ténnyel is szembesülnie kellett, hogy ebben az időszakban Ázsia másik nagy országa, a rivális Kína is áttért a piacgazdaságra. De ez az áttérés - állapítja meg Lóránt Károly - ott a gazdaság jelentős felgyorsulását eredményezte, ezért Kína esetében - ellentétben Oroszországgal és Magyarországgal is - nem transzformációs veszteségekről, hanem jelentős transzformációs nyereségekről beszélhetünk./43/ Kínában több mint 1200 millió ember él, mégis az egy főre jutó transzformációs nyereség megközelíti a húszezer dollárt. Ez különösen akkor lenyűgöző szám, ha tudjuk, hogy az IMF Magyarországra kényszerített sokkterápiája nálunk lakosonként 27 ezer dollár veszteséget okozott. Ugyancsak Lóránt Károly idéziJoseph Stiglitzet, aki Clinton elnök tanácsadója, majd három éven át a Világbank vezető közgazdásza volt. Stiglitz szerint Washingtonban két irányzat alakult ki. Az egyik a fokozatosságot hangsúlyozta a piacgazdaságra való áttérés kapcsán, mivel a versenyfeltételek megteremtését fontosabbnak tartotta, mint az állami ipar privatizálását. A másik csoport viszont mellőzhetőnek vélte a piac működéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételek előzetes megteremtését. Tagjai vallásosan hittek abban a téveszmében, hogy a sokkterápia majd egycsapásra bevezeti a piacgazdaságot. Az oroszok szerencsétlenségére ez a második csoport győzött és hazájukat sokkok sorozata érte, amelyek nem mozdították elő a valódi piacgazdaság és demokrácia kialakulását Oroszországban./44/
Oroszország mai helyzetében a létfeltételeiktől megfosztott alullévők már csak a nemzeti és vallási hagyományba, a megtartóerejű orosz kultúrába, és a veszélybe került közös hazába tudnak kapaszkodni. Csak ez maradt nekik. A győztes pénzoligarchia arrogánsan és gőgösen kemény fellépést sürget a "nyugatellenes, veszélyes nacionalisták és szociális-demagógok", a "reformellenes, maradi és idegengyűlölő vörös-barnák" ellen, méghozzá a demokrácia, a jogállam és a saját hódításait biztosítani óhajtó reálpolitika nevében. Szinte magától értetődő, hogy a világoligarchia és szakértő kiszolgálói nem a válság igazi előidézőjét, - a washingtoni konszenzus elhibázott sokkterápiáját - teszik felelőssé az orosz nép tragikus pusztulásáért, hanem az okot az okozattal cinikusan felcserélve a kibontakozó nemzeti ellenállást kiáltják ki a bajok okának, és a jövőt fenyegető legfőbb veszélynek. Pedig a most fellángolt orosz patriotizmus nem más, mint egy életveszélybe került nemzet természetes önvédelmi reflexe a pénzuralom könyörtelen barbarizmusával szemben. Úgy gondoljuk, eljött az ideje, hogy az Oroszországot pénzügyi eszközökkel meghódító világoligarchia reálpolitikusai is belássák: időnként bölcsebb reálpolitika erkölcsösnek és mértékletesnek lenni, mint végletekig önzőnek és cinikusnak.
Idézetek jegyzéke:
  1. Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C.,1999 p. 3-12
  2. Lányi Kamilla, Válság táplálta globalizáció, I-II. Külgazdaság 2000/4. és 5. számából
  3. Lányi Kamilla, A globális konvergencia változatai: Washington és Maastricht, I. rész, Külgazdaság, 1997/11 és 12, 11. old
  4. Sergei Galzyev, Genocide, p. 71
  5. Dr. John Coleman, The Conspirator's Hierarchy: The Committee of 3000, Carson City, Nevada, 1994 p. 98
  6. I. Bolshakov, The Laws of Historical Revenge, Moscow: Astra Sem, 1998
  7. "Seven Winds, or Watch Where You Are Going, Russia", in the Vympel almanac, 1998, Nr. 2
  8. Moskva. Osen'-93: Khronika protivostoianiia, Moscow: Respublica, 1994, p. 6.
  9. Moskva. Osen'-93: Khronika protivostoianiia, Moscow: Respublica, 1994. p. 496
  10. Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C., p. 115
  11. National Security Policy for the Next Century, Moscow: 1997.
  12. Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C., 1999 p. 131
  13. John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 516
  14. ib. p.516
  15. ib. p.517
  16. ib. p. 518
  17. John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 847
  18. Nikolai Poljanski, Alexander Rahr, Gorbatschow Der Neue Mann, Universitas Verlag, München, 1986, S. 39-40
  19. Lev Timofeyev, Russia's Secret Rulers, Alfred A. Knopf, New York, 1992 p. 38-45
  20. John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 519
  21. ib. p. 519
  22. A. Platonov: Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 22-23 old.
  23. Szovjetszkaja Rosszija, 1992. május. 9
  24. A. Platonov: Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 29-30 old.
  25. ib. 37. old.
  26. ib. 37-39. old.
  27. ib. 40-41. old.
  28. ib. 41. old.
  29. ib. 41. old.
  30. ib. 43. old.
  31. ib. 46-51. old.
  32. Prouty, F. The Secret Team, Englewood Cliffs, 1973. p. 66
  33. "Great Game" Fanatics Spark Insurgency Against Central Asia, by Muriel Mirak-Weissbach, EIR, August 25, 2000 p. 50
  34. Russia Accuses British "Halo Trust" of Hand in Chechen War, by Rachel Douglas and Dean Andromidas, EIR, August 25, 2000, p.55
  35. A. Platonov: Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 52. old.
  36. ib. 53. old.
  37. ib. 60-64. old.
  38. ib. 63. old.
  39. Zbigniew Brzezinski, A nagy sakktábla, Európa, Budapest, 1999, 120-171. old.
  40. A. Platonov: Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 66. old.
  41. ib. 77. old.
  42. Minutes from Bilderberg Meetings, Sintra, June 3-6, 1999, Internet, Agenda - with panelists and discussions
  43. Lóránt Károly, A magyarországi rendszerváltás ára, Magyar Nemzet, 2000. június 6
  44. ib. 6. old.
Felhasznált művek jegyzéke:
  1. Michael R. Beschloss - Strobe Talbott, At the Highest Levels. The Inside Story of the End of the Cold War, Boston, Little Brown, 1993
  2. John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995
  3. Dr. John Coleman, The Conspirator's Hierarchy: The Committee of 3000, Carson City, Nevada, 1994 p. 98
  4. Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C. 1999
  5. Stephen Knight, The Brotherhood, The Secret World of the Freemasons, Granada, London, Toronto, New York, 1984
  6. Phillip Knightly, The Master Spy, New York: Alfred A. Knopf, 1988
  7. Nikolai Poljanski, Alexander Rahr, Gorbatschow Der Neue Mann, Universitas Verlag, München, 1986
  8. A. Platonov: Rosszija pod vlasztyju maszonov, (Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt). Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000
  9. Prouty, F. The Secret Team, Englewood Cliffs, 1973. p. 66
  10. Schweitzer, Pobeda: rol' tajnoj strategii adminisztracii SZSA raszpade Szojetszkovo Szojuza i szocialisztyicseszkovo lagerija, Minszk, SZP Avest, 1995
  11. Szemjon Reznyik, Oroszország fasizálódása, Hajja és Fiai Könyvkiadó, 1996
  12. Andrew Sinclair, The Red and the Blue, Cambridge, Treason and Intelligence, Little, Brown, Boston, Toronto, 1986
  13. Lev Timofeyev, Russia's Secret Rulers, Alfred A. Knopf, New York, 1992 p. 38-45
  14. Helga Zepp-LaRouche, Die verpasste Chance von 1989-90, Dr. Böttiger Verlag, Wiesbaden, 1999




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése