2018. január 25., csütörtök

A globális válságkezelés,és a kábítószer kereskedelem







Dr Drábik János írásai.


A globális válságkezelés,és a
kábítószer kereskedelem




Hogyan készül a pénzoligarchia a pénzrendszer összeomlására?
Tekintélyes nyugati lapokban is egyre többet olvashatunk a nyugati világ pénzügyi rendszerének az ingatagságáról és a dollár válságáról. A Nemzetközi Valutaalap attól tart, hogy a világgazdaság lassulása jóval nagyobb, mint várták, és mint kívánatos lenne. Japán súlyosan eladósodott bankjai megbénítják a világ második legnagyobb gazdaságát. Az Európai Központi Bank vonakodik csökkenteni az alapkamatlábat. Ma nem a fejlődő országok veszélyeztetik a világ gazdasági növekedését, hanem a legfejlettebb ipari államokban kibontakozó válság. A legfejlettebb és a legszegényebb országokat is érintő problémák sokfélesége és terjedelme teszi különösen veszélyessé a jelenlegi helyzetet, mivel ezek a fennálló pénzügyi rendszer keretei között már nem megoldhatóak. 2001. április végéig az elsőszámú világpénz és tartalékvaluta szerepét is betöltő dollár még tartotta magát, noha az Egyesült Államok gazdaságának a növekedése a tavalyi év első negyedévéhez képest 5%-ról 2%-ra mérséklődött. A globális gazdasági lassulás következtében felgyorsult a tőke menekülése a kisebb és gyengébb gazdaságokból az amerikai gazdaságba. Ennek az Egyesült Államok egyelőre még a haszonélvezője, mivel számos pénzember és beruházó még mindig úgy véli, hogy Amerika a legbiztonságosabb hely, ez pedig eddig megakadályozta a dollár nagyarányú értékvesztését.
Májusban világossá vált, hogy 2001-ben az Egyesült Államok már nem lehet ugyanúgy a biztos menedékhely a nemzetközi pénztőke számára, mint ahogyan 1997-ben és 1998-ban volt. Az említett években még emelkedtek a részvényárak az amerikai értéktőzsdéken, az értékpapír-piac még fogadni tudta a menekülő milliárdokat, és ez ideiglenesen fenntartotta a növekedést, legalábbis a pénzügyi-spekulációs szférában. A pénztőke menekülésének a következményeit elsősorban Sao Paulo, Manila és hasonló városok lakói szenvedték meg. Ma viszont már az Egyesült Államok polgárai is több ezermilliárd dollárral szegényebbek a tőzsdei árak zuhanása következtében, mint három évvel ez előtt voltak. Az amerikai vállatok most amerikaiak tízezreit bocsátják el. A központi bank szerepét betöltő Federal Reserve rövid időn belül ötször csökkentette az irányadó alapkamatlábat - legutóbb 2001. május 14-én -, amely most 2%-kal alacsonyabb, mint tavaly volt. Még sem sikerült elérnie a stagnáló amerikai gazdaság érezhető élénkülését. Ma már nincs olyan térsége a világnak, amely az ingatag pénzrendszer nyomán keletkező válságokat globálisan kivédhetné. Az Egyesült Államok külkereskedelmi mérlege krónikusan deficites, az állam eladósodása meghaladja a hatezer milliárd dollárt. Ehhez járul a nem állami szektor - az amerikai magángazdaság és az állampolgárok adóssága -, amely becslések szerint 14 ezermilliárd dollárra rúg. Így a kormányzat és a társadalom 20 ezermilliárd dollár adósságszolgálati terheit viseli a nemzetközi pénzkartellel, mint legfőbb hitelezővel szemben. A jelenlegi amerikai társadalomban megtakarítás gyakorlatilag nem létezik, az értékpapírokban és derivatívákban létező pénzvagyon pedig olyan buborékká fúvódott fel, amely bármikor kipukkadhat. Ami a világ második ipari hatalmát, Japánt illeti, gazdasági visszaesése tovább tart és ennek káros hatása máris érezteti hatását, különösen Ázsiában. A japán bankrendszert megbénítja az ezermilliárd dollárt - a nemzeti össztermék egynegyedét - meghaladó rossz tőkekihelyezés és behajthatatlan hitel. Mivel Japánban - a világon egyedülállóan - a kamatláb a nullára csökkent, így a monetáris politika eszközei sem vethetők be. Ami az Európai Uniót illeti a maastrichti megállapodás, a monetáris unió, és az euró bevezetése eddig nem hozott gazdasági fellendülést, és a munkanélküliség sem csökkent. A fejlett ipari államok számára most a legnagyobb kihívást a Bretton Woods-i megállapodások 1971-es felmondásával létrejött új pénzrendszer összeomlásának a közvetlen veszélye jelenti. A jelenlegi - magánmonopóliumként működő - hitelpénzrendszer a benne működő kamat- és kamatoskamat mechanizmus következtében annyira kiegyensúlyozatlanná vált, hogy bármikor összeomolhat. Ez pedig beláthatatlan gazdasági, társadalmi és politikai következményekkel járhat.
Lyndon LaRouche - amerikai politikus és közgazdász - értékelve az idén hivatalba lépett Bush kormányzat első hatvan napját, az interneten is közvetített beszédében rámutatott, hogy a pénzügyi helyzet tovább romlott, és ez sürgős világszintű párbeszédet tesz szükségessé. A programba bekapcsolódó egyik ENSZ diplomata megkérdezte LaRouche-tól, hogy a Federal Reserve elnökének, Alan Greenspan-nek, a kamatláb csökkentési akciója vajon olyan irányban tett-lépésnek tekinthető-e, amely ugyanazzal az eredménnyel járhat, mint Franklin Roosevelt radikális intézkedései, amikor az 1929-től 1933-ig tartó nagy gazdasági válságból igyekezett kivezetni az Egyesült Államokat. LaRouche Greenspan intézkedéseit elhibázottnak nevezte, hozzátéve:
"A protekcionista politikához való visszatérésre van szükség. A világ pénzügyi rendszere csődbe jutott. Ma az a fontos, hogy különválasszuk a reálgazdaságot a pénzügyi rendszertől. Ennek egyik módja a protekcionizmus, és az újraszabályozás, valamint olyan specifikus projektek finanszírozása, amelyek előre konkrétan meghatározott gazdasági eredményt céloznak meg. A hitelezést irányítani kell. Több hitelre van szükség, de a hiteleket a fizikai termelő szférába kell irányítani, amely jótékony hatással van a reálgazdaságra." (EIR, March 30. 2001, 4. old.)
Aki nyomon követi a nemzetközi pénzviszonyok alakulását, az LaRouche-al egybehangzóan maga is kénytelen megállapítani, hogy a jelenlegi uzsoracivilizáció globális méretű pénzügyi válsága új, minőségileg különböző szakaszához érkezett. A nemzetközi pénzrendszer válsága annyira elmélyült, hogy az most már magában a világ gazdasági és pénzügyi központjában, az Egyesült Államokban is egyre jobban kibontakozik. A nemzetközi pénzrendszerben a hitelekből, értékpapírokból és derivatívákból felhalmozott pénzügyi buborék eddig azért nem pukkadt ki, mert az Egyesült Államok, - amely a FED révén tetszés szerinti mennyiségben tudja a fedezetlen papírpénzé vált dollárt kibocsátani - az exportáló országok utolsó menedékeként fel tudta venni áruikat és úgy ahogy működésben tudta tartani a világgazdaságot. A világ országainak gazdasági teljesítményt, árukat és szolgáltatásokat kell nyújtaniuk azért a közvetítő közegért, a fedezetlen papírpénzzé vált dollárért, amelyet az Egyesült Államok száz százalékosan magántulajdonban lévő központi bankja viszont korlátlan mennyiségben tud kibocsátani. A dollárkibocsátás magánmonopóliuma tette és teszi lehetővé Amerika - és az amerikai bankrendszer - számára a többi ország erőforrásainak a folyamatos elszívását a dollár segítségével. Ez a helyzet - vagyis a más népek munkájából való élés lehetősége - vezetett az amerikai ipar és mezőgazdaság nagyarányú leépüléséhez. Amerika, amely mindezideig "az exportőrök utolsó menedéke" volt, pontosan az amerikai ipar és mezőgazdaság nagyarányú leépülése miatt már nem képes ezt a funkciót ellátni. Ez dominóhatást válthat ki, amelyben a pénzrendszer szétesése már elkerülhetetlen, és számítani lehet arra, hogy a leolvadás nem várt sebességgel sújtja majd a nemzetközi pénzrendszer egészét.
Ez az új szakasz 1998. szeptemberében kezdődött, amikor szanálni kellett a Long Term Capital Management (Hosszútávú Tőke Menedzselés) fedezeti alapot, majd pedig 1999-ben a fizetésképtelenné vált Brazíliát. A hiperinflációs folyamatot az a pénzügyi politika indította el, amelyet a pénzvilág első számú központjában, a City of London-ban dolgoztak ki, és az Egyesült Államok pedig elfogadott. A hiperinflációs zónába azért került bele a nemzetközi pénzrendszer, mert az esedékessé váló adósságszolgálati terhek továbbgörgetése már olyan hatalmas mennyiségű pénz, és pénzfunkciót betöltő más eszköz kibocsátását teszi szükségessé, hogy maga a szanálás nagyobb pénzügyi problémát okozna, mint ha hagyják csődbe jutni az eladósodottakat. Ez az a bizonyos "tipikus összeomlási funkció", amelyet több kiváló közgazdász, köztük a már idézett LaRouche, előre jelzett. Ez a hiperinflációs folyamat már megnyilvánul az olajárak emelésében, és olyan energiaellátási zavarok jelentkezésében, mint amilyen Kaliforniában is előfordult a közelmúltban.
Egyre többen teszik fel a kérdést, hogy lehetett-e látni előre ennek a pénzügyi válságnak a kibontakozását? E kérdés megválaszolása már olyan alapvető problémákat érint, mint annak meghatározása, hogy mi a fizikai univerzum és mi a közgazdaság, amely annak a részét képezi, és amelynek a segítségével az emberiség gondoskodik létfenntartásáról. A világegyetemben olyan természeti törvények uralkodnak, amelyek nem igazodnak a szabad akarathoz, vagyis az ember nem tudja megváltoztatni a világegyetemet, és annak törvényeit. Ez a körülmény azonban nem kell, hogy fatalizmushoz vezessen, illetve, hogy teljesen önkényesen ítéljük meg világunkat. Azaz nem mondhatjuk, hogy az emberiség bioszférájában, amelyben az ember aktív gazdasági tevékenységet folytat, ok-okozati összefüggések nem érvényesülnek. Az oksági összefüggés létezik, és megfelelő módon alkalmazva lehetővé teszi az előrelátást a gazdasági folyamatokban. Megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi pénzügyi válság okai megismerhetőek, és az egyetlen megalapozottan optimista válasz csak az lehet, hogy erre a válságra is van megoldás, hiszen kiváltó oka téves emberi magatartás.
Ha mindezek szem előtt tartásával elemezzük azt a pénzügyi buborékot, amelynek a kipukkadása most a pénzügyi rendszer összeomlásával fenyeget, akkor megállapíthatjuk, hogy a LaRouche és munkatársai által kidolgozott korábbi előrejelzések optimálisan megközelítik azt a helyzetet, ami mára ténylegesen kialakult. Az Egyesült Államokban egyedül 1980. és 2000. között a pénz, és a pénzt helyettesítő egyéb eszközök együttes értéke hétezer-milliárd dollárról napjainkig százharmincnégyezer-milliárd dollárra növekedett. Ebből az összegből nyolcvanötezer-milliárd dollárt tesznek ki az úgynevezett pénzügyi derivatívák, amelyek szinte teljesen elszakadtak már az alapjukat képező részvényektől, kötvényektől, és teljesen önálló életet élnek. Az amerikai pénzügyi aggregátum másik nagy összetevője az összesített adósság - a vállalatok adóssága, az állampolgárok adóssága, az állam adóssága és így tovább - a harmadik összetevője pedig az Egyesült Államok tőzsdéin jegyzett reálvagyon részvényárakban kifejezett értéke. 1996-tól 2000-ig a derivatívák igen gyorsan - évi 30%-kal - növekedtek Amerikában. Ha tehát a reálgazdaság folyamatainak közvetítésére szolgáló közvetítő jelrendszer, a pénz, hatszoros ütemben növekszik, mint a reálgazdaság, akkor a pénznek és a pénzügyi eszközöknek ezt a felhalmozódását joggal tekinthetjük rákbetegséghez hasonló kóros növekedésnek.
Ma az előzőekben felsorolt pénzügyi aggregátumoknak az együttes összege világszinten háromszázhetvenötezer-milliárd dollárt tesz ki. Ebből kétszáznyolcvanezer-milliárdra rúg a derivátumok részesedése. Ebben az összegben benne foglaltatnak a G-7-ek, vagyis a világ legfejlettebb ipari országainak a részvényei, adósságaik teljes - külső és belső - összege. Tartalmazza ez a szám a fejlődő szektor, azaz a harmadik világ országainak a pénzügyi aggregátumait is. A harmadik világ országainak az adóssága ma megközelítőleg négyezerötszáz-milliárd dollár. Ha ezt a számot összevetjük a globális pénzügyi aggregátum összegével, akkor látjuk, hogy ez mindössze annak csak néhány százalékát teszi ki.
1980-ban a világ fejlődő országainak a reális külföldi adóssága a pénzügyi buboréknak mintegy a 6%-át tette ki. Ezért érthető, hogy a világgazdaság centrum országaiban a nyolcvanas évek elején nem volt még szükséges, hogy politikai viták tárgya legyen a harmadik világ országainak az eladósodottsága. Ezzel szemben ma ezeknek az országoknak az eladósodottsága a világ pénzügyi aggregátumai teljes összegének mindössze az 1%-át teszi ki, mégis fontos nemzetközi kérdéssé vált. A 21. század elején sokkal ingatagabb a helyzet, mint a nyolcvanas évek elején volt. Mindez nem csupán Mexikó, Argentína, vagy Oroszország ismétlődő pénzügyi válsága miatt van. Ma összeomlás fenyegeti a világ vezető tőzsdéit és pénzpiacait. A derivátumok kipukkadás előtt állnak. Az Egyesült Államok eladósodottsága, amiről már szóltunk, soha nem látott mértéket ért el. A pénzrendszer egésze került általános válságba. Éppen ezért ma toldozgató-foldozgató megoldások nem járhatnak eredménnyel, hanem a rendszer egészét a maga totalitásában kell megreformálni.
Ezeket a szempontokat is szem előtt kell tartanunk, amikor II. János Pál pápa javaslatait tanulmányozzuk, amelyek a tavalyi 2000. évre vonatkoztak, és javasolták az ószövetségben jól ismert adósság elengedést, minden hétszer-hét év, a jubileumi év alkalmából. A harmadik világ eladósodottsága nagyon is fontos, és nyomasztó kérdés. A világ lakosságának az öthatoda nyög ezen nyomasztó teher súlya alatt. A probléma azonban olyan súlyos, hogy ezt ma már valamiféle adósságmegfizetési moratóriummal nem lehet megoldani. Az ez irányban tett lépések fontosak, de inkább csak arra jók, hogy felhívják a világot fenyegető pénzügyi összeomlás veszélyére a közvélemény figyelmét. A harmadik világ eladósodása 1980-ban még hatszáznegyvenöt-milliárd dollár volt. Erre a hatszáznegyvenöt-milliárd adósságra, a világnak ezek a legszegényebb országai tizenkilenc év alatt ezerhatszáz-milliárd dollár kamatot fizettek. Vagyis az eredeti adósságnak már a két és félszeresét visszafizették kamat formájában. Mégis a teljes adósságuk mára már hétszer nagyobb, mint az eredeti volt, és eléri a négyezerszázharminchét-milliárd dollárt. Ez tipikus példája a pénzoligarchia "számtanának", ahogyan azt Dennis Small az EIR 2001. április 6-i számában megállapította. Vonjunk ki tehát hatszáznegyvenötből ezerhatszáztizenhármat, és megkapjuk eredményként a négyezerszázharminchetet, számjegyekkel leírva: 645 - 1613 = 4137.
A magyar eladósodás számai is hasonló bankár-aritmetikát tükröznek. Az MNB hivatalos kiadványa szerint 1973. és 1989. között mintegy 1 milliárd dollár erőforrásbevonás érkezett az országba, ami viszont összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt 1992. december 31-ig. (MNB Műhelytanulmányok, 2, "Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon, 56. old., Kiadó: az MNB Információs Főosztálya, 1993). Ha eltekintünk az 1992 óta 2001-ig kifizetett kamatoktól és csupán a magyar gazdaság egészének (azaz az állami és nem állami szektornak) a jelenleg fennálló összkülföldi tartozását nézzük, akkor az 1 milliárd dollár forrásbevonás következtében keletkezett külföldi tartozásból - 11 milliárd dollár kamat kifizetése után - 2001-re még maradt 54 milliárd euró, azaz 52 milliárd dollár összkülföldi tartozás. Számjegyekkel leírva: 1 - 11 = 52. A tényleges helyzet azonban ennél kedvezőtlenebb, mert nemcsak az 1992 óta kifizetett kamatokat és az adósságszolgálatra fordított privatizációs bevételeket, hanem a 8000 milliárd forintra növekedett belső adósságot sem vettük figyelembe. Ezúttal is hangsúlyozzuk, hogy a magyar munkavállalóknak a gazdaság össztartozása után kell megtermelni a hozamot, fizetni a kamatot és a profitot a pénzoligarchiának.
Hivatalosan csak az állam nettó adósságát közlik, elhallgatva, hogy ez az állam 2001-ben már csak a nemzeti vagyon 20%-nak a tulajdonosa az 1990 évi 100%-hoz képest. A korábbi nemzeti vagyon egészére vonatkoztatva az összkülföldi adósság az 1990 évi 21 milliárd dollárról mára 52 milliárd dollárra növekedett, amely a 8000 milliárd forint belső adóssággal együtt mintegy 80 milliárd dollárt tesz ki. Ezt a számot sem az MNB, sem a kormány nem közli a polgárokkal. A gazdaságnak csupán a 20%-át érintő külső állami adósság adataiból egyedül a nettó adósság számát tudatják a közvéleménnyel. A bruttó állami adósság jelenleg 16 milliárd euró, 15,2 milliárd dollár. Ez után az összeg után kell kamatot és törlesztést fizetni, nem pedig a ma mintegy 6 milliárd dollárra rugó nettó adósság után. A társadalom egészének azonban nemcsak az állam belső és külső bruttó adóssága, hanem a nem-állami szektor teljes tartozása után is fizetnie kell a kamatokat és a törlesztést. A magánszektor a magyar munkavállalóktól vonja el az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítéséhez szükséges összegeket. Ez az egyik oka a magyar társadalom nagyarányú elszegényedésének.
A pénzügyi válság leküzdését akadályozza, hogy a pénzoligarchia, és a szolgálatában álló szakértők arról akarják meggyőzni - a szovjet birodalom utódállamihoz és a kelet-európai országokhoz hasonlóan - a harmadik világ országait is, hogy ebből az adósságcsapdából csak országaik vagyonának a privatizálásával, és a gazdasági élet deregulációjával tudnak kikerülni. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nemcsak a vagyon kerül a kezükbe, hanem fontos közhatalmi funkciók is, azaz csak az államot megillető szabályozási jogosultságok. Így például nem az adott állam dönt monetáris politikájáról, a védővámok alkalmazásáról, a kereskedelem szabályozásáról, a közérdek gazdasági érvényesítéséről, hanem a nemzetközi pénzvilág vezérkara, és a tulajdonukban lévő világcégek. Elrettentő példaként szolgáljon, hogy 1987. és 2000. között a harmadik világ országaiban magánkézbe adtak mintegy négyszázmilliárd dollár értékű közvagyont, olajvállalatokat, erőműveket, áramszolgáltató közműveket, bányákat, igen csekély ellenszolgáltatásért. Ez a pénz azonban néhány másodperc alatt távozott az országból adósságszolgálat formájában.
A négyszázezer-milliárd dollárra rúgó pénzügyi-buborék az igazi oka annak a felgyorsult inflációnak, amely egyre inkább kibontakozik ma már Amerikában is. Az Egyesült Államok egyes tagállamainak azonban továbbra is azt mondják a pénzügyi oligarchia fizetett szakértői, hogy ezt a felgyorsult inflációt privatizációval, és deregulációval lehet megfékezni.
Ez történt Kaliforniában is, ahol 7 hónap leforgása alatt a hétszeresére emelkedett az elektromosenergia ára. Ennek az árváltozásnak semmi köze sem volt a kereslethez és kínálathoz. A nagyarányú áremelkedést gigantikus spekuláció kényszerítette ki, amely minden egyes kilowattórán hatalmas nyereséget zsebelt be. A spekulációs haszon és kamatjáradék kumulatív hatása valóságos pénzügyi ráknak tekinthető. Így áll elő az a helyzet, hogy kétszeresére lehet növelni a Kaliforniában termelt kilowattórák számát, mégsem csökken egy centtel sem az elektromos áram piaci ára. Ez azért van, mert az árnak ma már jóformán semmi köze sincs a megtermelt kilowattok mennyiségéhez. Egészen addig, amíg a spekulációs haszon túlburjánzását meg nem fékezik, méghozzá kemény, és hatékony állami szabályozással, addig ezen a helyzeten nem lehet változtatni. Tehát pontosan az ellenkezőjét kellene tenni annak, mint amit a pénzügyi oligarchia szakértői javasolnak. Dereguláció helyett eljött a re-regulációnak az ideje. Ezek az említett szakértők Paul Samuelson professzor egyetemi tankönyvét idézgetik az amerikaiaknak. Samuelson grafikonon ábrázolta a kereslet és kínálat alakulását. E szerint, ha a kínálat korlátozott, akkor a kínálati görbe egy kicsit elhajlik balra, és ezért egy kicsit balra találkozik ismét a keresletet ábrázoló görbével. A két görbe új metszéspontja jelenti a magasabb árat. Ha az amerikaiak megértik Samuelsont, akkor azt is be fogják látni, hogy miért kellett a hétszeresére emelkednie az elektromos áram árának Kaliforniában, vélik ezek a szakértők.
Nos, Samuelson ábráinak megértéséhez vissza kell nyúlni ahhoz a kiinduló ponthoz, hogy honnan származik, honnan ered az a bizonyos görbe, amely a keresletet fejezi ki. Samuelson professzor erre azt a választ adja: "Mindenki tudja, hogy a keresleti görbék az individuális közömbösségi görbékből vezethetők le." Ha studírozzuk Samuelson professzor bibliaként idézett "Economics" című tankönyvét, akkor megállapíthatjuk, hogy az abban kifejtett elmélet nem ad magyarázatot arra, ami napjainkban a kereslet és kínálat, valamint az árak körül zajlik. Ennek alátámasztására a már hivatkozott Dennis Small három példát hoz fel.
Az első az olajpiacot elemzi. A világ közvéleményét az illetékesek úgy tájékoztatták, hogy néhány évvel ezelőtt azért volt viszonylag alacsony a nyersolaj ára, mert a világpiac el volt árasztva hatalmas mennyiségű kőolajjal. Ha megnézzük, hogy mi történt 1996. és 1998. között, akkor látjuk, hogy ötven százalékkal csökkent a nyersolaj világpiaci ára. Ugyanakkor a kőolaj kínálata csupán hat százalékkal növekedett. Kérdés, hogy valóban ez a hat százalékos kínálati növekedés okozta-e az ötvenkét százalékos árzuhanást. Erre a kincstári közgazdászok válasza az, hogy a keresleti görbe szélsőségesen merev, és a kínálatnak már egy egész kis növekedése nagyarányú árcsökkenést válthat ki.
Másodikként nézzük meg, hogy mi történt 1998. és 1999. között, majd pedig 2000-ben. A nyersolaj ára százhúsz százalékot emelkedett. A kereslet és kínálat elmélete szerint ezt a kínálat jelentős csökkenésének kellett kiváltania. Az egyetlen probléma ezzel az, hogy ténylegesen nem csökkent a kínálat ebben az időszakban, hanem még két százalékkal növekedett is. Vessünk egy pillantást most az Egyesült Államok földgázpiacára. 1999. és 2000. között a földgáz ára több, mint ötven százalékkal növekedett. Ezt is a kínálat drámai csökkenése válthatta ki? Aligha. Nem volt csökkenés. Ha visszamegyünk 1996-ra és 1997-re, akkor egy "óriási arányú" 0,15 százalék csökkenést észlelhetünk.
Harmadikként vizsgáljuk meg közelebbről Kalifornia elektromosenergia helyzetét. 2000. májusától 2000. végéig, tehát mindössze hét hónap alatt, az elektromos áram egy kilowatt órájának a piaci ára hétszáz százalékkal emelkedett. A kínálat ugyanaz volt. Vajon mi váltotta ki ezt a hatalmas árváltozást? A dereguláció következtében szabadjára engedett spekuláció, nem pedig a kereslet és kínálat alakulása. Paul Samuelson kiváló közgazdász, de az élet mégsem az ő elméleteihez igazodik. Ami azonban még ennél is fontosabb, a dereguláció és a privatizáció a társadalom túlnyomó többsége, és a gazdaság egésze számára súlyos hátrányokkal jár, egyedül a spekulánsoknak, és a pénzből pénzt előállító úgynevezett üzletembereknek biztosít óriási hasznot, amelyért semmilyen ellenértéket nem nyújtanak a társadalomnak.
Ha megvizsgáljuk, hogy az értékelőállító fizikai gazdaságban hogyan alakultak a viszonyok, akkor megállapíthatjuk, hogy száz százaléknak véve az 1990. évi termelést, 2000-re tíz százalékkal csökkent az egy főre jutó gabonatermelés a harmadik világ és az egykori szovjet birodalom államaiban, amelyekben a föld hatmilliárd lakójából ötmilliárd él. Miközben tehát az egy főre eső gabonatermelés tíz százalékkal csökkent, a spekulációs haszon, és a belőlük kialakult pénzbuborék évente harminc százalékkal növekedett. Ha ugyanezen országoknak az elektromosenergia fogyasztását vizsgáljuk meg, akkor megállapíthatjuk, hogy az huszonhat százalékkal csökkent. Azért nem helyes világátlagot számításba venni, mert világszinten a centrum országok leggazdagabb rétegei, - amelyek a föld lakosságának tizenöt százalékát teszik ki -, rendelkeznek az egész világon előállított jövedelem nyolcvan százalékával, és a föld lakosságának a nyolcvanöt százaléka pedig a világ GNP-jének (Gross National Product-jának, Nemzeti Össztermékének) mindössze a húsz százalékával. Két évtizeddel ezelőtt a gazdagok tizenöt százaléka még a világ GNP-nek hetvenöt százalékát tudhatta magáénak, a szegény ötmilliárd pedig a harminc százalékát.
A harmadik világ legszegényebb országaiban élő hárommilliárd ember napi két dollárból, vagy kevesebből él. Ezeken a területeken, elsősorban a Szaharától délre elterülő afrikai országokban, az átlagos életkor a kilencvenes évek közepén ötvenkét év volt. Mindez azt jelzi, hogy a világgazdaság képtelen eltartani a föld lakosságát, éppen ezért a világ lakossága csökkenésnek indult. Olyan demográfiai visszaesés előtt állunk, amely a lakosság radikális csökkenését eredményezheti földünkön. Egyrészt nőtt a halálozási szám, és jelentősen csökkent az átlagéletkor. A megmaradó lakosság pedig képzetlenebb, és életminősége folyamatosan romlik.
Eljött az idő a világ pénzügyi rendszerének újraszabályozására
A korábbi fejtegetések célja annak alátámasztása volt, hogy szükségessé vált a világ pénzrendszerének az alapoktól történő újraszabályozása. 1971. óta, amikor a Bretton Woods-i rendszer felbomlott, vagyis amikor a dollár aranyfedezete megszűnt, és amikor a Federal Reserve, az Egyesült Államok Központi Bankja már nem volt hajlandó rögzített árfolyamon átváltani a dollárt más valutákra, számos regionális pénzügyi válság rendítette meg a világ gazdasági életét. 1982-ben Mexikó vált fizetésképtelenné. Ezután a volt szovjet birodalom utódállamai következtek. Sok bizonytalanság, és zűrzavar volt az európai monetáris rendszer bevezetésekor, 1992-ben és 1993-ban. Ez a német egység létrejöttének időszaka. A német Bundesbank ekkor rákényszerítette a magas kamatlábak kurzusát szinte az egész Európai Unióra. Ezután következett Oroszország és Japán tartós pénzügyi megingása, majd pedig a második mexikói pénzügyi válság. Különösen váratlanul érte a világot az addig sikeresnek bizonyult ázsiai "tigrisek" pénzügyi összeomlása és gazdasági teljesítményük visszaesése Dél-Koreától Indonéziáig, amely 1997-ben kezdődött, de még ma sem teljesen fejeződött be. Legújabban Argentínának és Törökországnak kellett súlyos pénzügyi nehézségekkel szembenéznie. Eddig többé-kevésbé sikerült úrrá lenni ezeken a részleges válságokon, és elkerülni a világgazdaság olyan összeomlását, amilyenre 1931. után került sor. A nehézségek új elemét jelenti, hogy most magában az Egyesült Államokban gyengélkedik a gazdaság, és a pénzügyi rendszer. Ha ezt nem sikerül leküzdeni, akkor az drámai következményekkel járhat az egész világ pénzügyi és monetáris rendszerére.
A közelmúltban eddig példa nélkül álló, hatalmas mennyiségű spekulációs tőke tűnt el világszerte a válságba került országok megingott, értéküket vesztett valutáiban. Ezért már évek óta tart a tőke menekülése az olyan szilárdnak tartott valutákba, mint az amerikai dollár, az angol font, és a svájci frank (a jen, és az euró eddig ebből nagyjából kimaradt), valamint a világ centrum országainak a tőzsdéire és pénzpiacaira.
1929-ben a részvények értékét kifejező Dow Jones Index elérte az Egyesült Államok nemzeti össztermékének a nyolcvan százalékát. Ma ugyanez a Dow Jones az Egyesült Államok nemzeti össztermékének már a száznegyven százalékát reprezentálja. Csupán a kamatláb és az államkötvény hozamok kis emelkedésére van szükség ahhoz, hogy az irreálisan felfúvódott részvénypiac kártyavárként omoljon össze, amely pusztító hatással lenne a bankrendszerre, a valutákra, a beruházásokra, és természetesen a munkaerőpiacra. Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy ma könnyebb lenne átvészelni egy ilyen pénzügyi összeomlást, mint hetven évvel ezelőtt, amikor a tőzsdék összeomlása globális politikai válságot idézett elő, amely végül a második világháborúba torkollt.
Miért esett szét a Bretton Woods-i rendszer?
Elsősorban azért rendült meg, mert szétfeszítette a szervesen beleépített inflációs mechanizmus. Ez rákényszerítette a résztvevő tagállamokat, hogy átvegyék a nemkívánatos inflációt, a rögzített árfolyamú dolláron keresztül. A Bretton Woods-i rendszer az ellenkező hatású hibában szenvedett, mint elődje, az aranyalapú pénzrendszer. Az aranyalapú pénzrendszer arra kényszerítette a deficites országokat, hogy elveszítsék aranytartalékaikat, és deflációs politikát folytassanak. Ha egy ország elveszítette aranytartalékának egy részét, ugyanilyen arányban csökkentenie kellett a forgalomban lévő készpénz és számlapénz mennyiségét is. A szűkös pénzellátás, a csökkenő hitelek és az emelkedő kamatok így lényegében megbénították az adott ország belső gazdaságát. Az aranyalapú pénzrendszer túlzott merevsége, a Bretton Woods-i rendszer pedig gyenge adaptációs képessége miatt bizonyult életképtelennek. Az egyik deflációt kényszerített ki, a másik inflációt, állapította meg Dr. Wilhelm Hankel professzor, a németországi Creditanstalt für Wiederaufbau (Újjáépítési Hitelintézet) fő gazdasági szakértője, az Executive Intelligence Review című amerikai hetilap által 2001. március 5-én Berlinben rendezett szemináriumon elhangzott előadásában.
Az ingadozó piaci, vagy spekulációs valutaátváltási arányok, amelyek 1971. óta léteztek, semmilyen meghirdetett céljukat nem érték el. Az árfolyam-kiigazításba való menekülés elősegítette mind a külföldi folyószámlák fenntartását, mind a belső költségvetési hiányt, miközben ez a monetáris bizonytalanság növelte a pénzügyi kockázatokat, és leszűkítette a beruházási lehetőségeket. Példátlanul sok áru állt a világkereskedelem rendelkezésére, és igen sok vállalat, köztük számos kis-, és közepes vállalat is a világpiac felé orientálódott. De az áruk piacát messze meghaladóan a pénz, és a pénzpiacok váltak nemzetközivé. A nemzetközi pénzrendszer sokkal nagyobb fokban globalizálódott, mint az árutermelő reálgazdaság. A pénzügyi világ is kettészakadt szabályozott hazai szektorra, és szabályozatlan külföldi szektorra. Kialakult és virágzik az úgynevezett "duty free" (vám-, illeték- és adómentes) pénzügyi kapitalizmus, amely a számos krízis, katasztrófa és árfolyamkockázat következtében vált vonzóvá. A globális pénzgazdaság az elmúlt időszakban számos banktechnikai és pénzügyi innovációval gazdagította fegyvertárát, amely lehetővé teszi az egyes vállalatoknak, és beruházóknak a pénzügyi kockázat megfelelő szétosztását. De ezen eszközök, vagyis a szindikált hitelek, a határidős ügyletek (futures) és a derivatívák által a pénzpiacok még gyorsabbá, még kiszámíthatatlanabbá váltak. Mivel szinte minden pénzügyi művelet lehetséges, ezért nemzetközi szinten ma már olyan - megfelelő szabályozás és szankció nélküli - pénzrendszerrel állunk szemben, amely egy központi bank nélküli állam pénzviszonyaihoz hasonlít. A pénzügyi kockázatok elleni védekezés költségei igen magasak. Aki nem biztosítja magát, az kockázattal és gyakran igen nagy veszteség vállalásával fizet. Wilhelm Hankel szerint a világ állami szabályozás és ellenőrzés nélküli pénzügyi piacainak az uniója úgy működik, mint egy "privatizált Bretton Woods", amelyben a dollár a vezető kereskedelmi-deviza. A hitelezők közötti kíméletlen rivalizálás a gyenge, és deficit által sújtott államokat is versengésre kényszeríti. Ezek rendszerint igen magas kamatokat, és a LIBOR feletti kockázati prémiumokat fizetnek. (LIBOR, London Interbanking Offered Rate, a londoni bankközi kamatláb, D. J.) A hitelpénzrendszer szinte belerángatja őket a nagyarányú és rövid határidejű külföldi eladósodottságba, ahelyett, hogy a fizetésimérleg egyensúlyának a helyreállítására, és a költségvetési fegyelem betartására ösztönözné őket. Az áthidalási hiteleket azonban azonnal visszavonják, ha az adós országban a válság legkisebb jelei mutatkoznak. Az adósságválság aztán újabb válságokat gerjeszt, s ez végül súlyos következményekkel jár az adott ország életszínvonalára, társadalmi helyzetére, és lakosságának jövőjére. A nemzeti válságok azonban ma már nemzetközivé válnak. Ha megszűnnek a piacok és elmaradnak a vevők, akkor az export, és a külföldi beruházás stagnál. Így a világkereskedelem a gazdag és még fizetőképes országok közti kereskedelemre redukálódik. A verseny kiéleződik, és romboló formát ölt. A világgazdaság a jólét fenntartójából az ipar megsemmisítőjévé, és a munkahelyek megszüntetőjévé válik. Ez a privatizált, és szabályozásoktól megszabadított globalizmus magán viseli a legrosszabb aranyalapú pénzrendszer deflációs, és a legrosszabb Bretton Woods-i pénzrendszeri inflációs hatásait. Ez fejeződik ki a pénztőkének a világ minden táján észlelhető meneküléséből. Így a pénz a biztonságosnak vélt valutákban, valamint a fizikai vagyontárgyakban koncentrálódik. Ez pedig szinte elkerülhetetlenül magával vonja egy újabb 1929-es "Fekete Péntek" bekövetkezését.
John Maynar Keynes, aki a Bretton Woods-i rendszer egyik létrehozója volt, úgy vélte, hogy egy megbízható, és válságmentes monetáris- és hitelrendszer létrehozásának három elengedhetetlen feltétele van. Az első, hogy legyen egy olyan elszámoló bank valamennyi nemzet számára, amely a rendszerben résztvevő valamennyi nemzeti banknak a legmagasabb szintű újrafinanszírozója. Ezeknek a nemzeti központi bankoknak ennél a globális "clearinghouse"-nál számlával kell rendelkezniük. A második feltétel egy olyan pénzügyi és elszámolási egység létrehozása, amelyet fenntartanak a központi bankok közti elszámolásokra. Ezt Keynes "bancor"-nak nevezte, és megfelel a ma használatos SDR-nak (Special Drawing Rights, különleges lehívási jog). A bankközi elszámolási pénzegység azonban abban különbözött az eurótól, hogy nem kívánták vele helyettesíteni az egyes országok nemzeti pénznemeit. Kizárólag az volt a funkciója, hogy hivatkozási alapul, valamint átváltási eszközként szolgáljon a deviza-átutalásoknál és elszámolásoknál. Valamennyi, a rendszerben résztvevő ország megtartotta a saját valutáját, kamat- és valutaátváltási rendszerét, és központi bankját. Keynes harmadik feltétele egy olyan alkalmazkodási eljárás bevezetése volt, amely mind a hitelező, mind az adós országokra egyformán kötelező. Olyan szankcionált nemzetközi normákat kívánt bevezetni, amelyek egyenlő jogokat biztosítanak a világgazdaság valamennyi résztvevő országának, köztük a gazdaságilag leggyengébbeknek is.
Hankel szerint meg kell érteniük a világ illetékes pénzügyi és politikai vezetőinek, hogy a globalizáció széttörte a szuverén nemzetállam és a monetáris szféra között korábban meglévő egységet. Európában a monetáris területek túllépik a nemzeti határokat, és hamarosan talán az Európai Unió határait is. A átfogó piac kivonja magát a nemzeti, és szövetség hatósági szabályozás alól. Nem sokat számít az árfolyamok nemzeti szabályozása, ha a valuta értékét a szubjektív döntések által irányított tőkemozgások, és nyereség elvárások határozzák meg. A nemzeti gazdaságpolitika és kamatszabályozás sem jelenthet sokat, ha a nemzetközi kamatlábak határozzák meg a nemzetieket, és ha a külső gazdasági környezet diktálja a belső gazdaság számára a feltételeket. Ma már az egyes nemzetállamok költségvetései is alá vannak vetve a nemzetközi tőke mozgásainak. Ezek a tőkemozgások - a kamatlábak felemelésével, és a nemzeti pénzeszköz leértékelésével - meghatározhatják az adott ország költségvetési hiányának mértékét, munkaügyi és szociális politikájának alakulását.
Előtérbe kerül az a nemzetközi közjogi és belső alkotmányjogi kérdés is, hogy egyáltalán lehetséges-e az államok feletti transznacionális gazdaság, és a nemzeti hatáskörben maradt gazdaság együttélése. A globalizmus következtében a szuverén nemzetállamnak - demokratikus struktúrájával és legitimációjával - el kellene tűnnie, hogy átadja a helyét egy világállamnak, vagy világkormányzatnak, amelyet azonban igen sokan nem tartanak kívánatosnak. Ha a pénzügyi szféra, és az állami igazgatás területe megfelelően különválasztásra kerül, akkor a regionalizmus nyújthat valamiféle gyakorlati megoldást. Azok az államok, amelyek túlságosan kicsivé váltak, gazdasági és pénzügyi tekintetben integrálódhatnak, és egy nagyobb gazdasági és pénzügyi egységgé alakulhatnak. Erre jó példa az Európai Unió, és közös pénze: az euró. Ezekkel az elképzelésekkel csak az a probléma, hogy mindezek sokkal szebben hangzanak a tervezőszobákban, mint amilyeneknek a valóságban bizonyulnak. Ezt szemlélteti az Európai Monetáris Unió. Európai gazdaság nem létezik, csak tizenegy különböző állam, különböző költségvetéssel, és nagymértékben változó termelékenységgel. A társadalom állapota mélyen be van ágyazva a nemzeti területtel rendelkező államba, amit csak most kezdenek az illetékesek kellően felismerni. A szociális rendszer, beleértve a bérpolitikát is, nem része az uniós szabályozásnak, hanem nemzeti hatáskörbe tartozik.
A nemzetközi költségvetési autonómia - az államközi pénzügyi transzferek hiánya révén - erősíti a közös monetáris politika stabilizációs céljait. Az Európai Unióban azonban áthidalhatatlan ellentmondás feszül egyrészt a nemzetállamhoz kötődő költségvetési politika, másrészt a nemzetek, sőt Unió felettivé vált monetáris politika között. Ez a konfliktus a rendszer belső természetéből fakad, mivel a monetáris szuverenitás a nemzetállamoktól nem az Unió kormányzatához került, hanem egy teljesen független, demokratikusan nem ellenőrizhető, a népek feje felett trónoló Európai Központi Bankhoz, amelynek a székhelye Frankfurtban van. A pénzügyi politika irányítóinak pénztechnikai hozzáértését és semlegességét aláássák azok az erőfeszítések, amelyek megpróbálják egységesíteni monetáris eszközökkel azt, ami politikailag és gazdaságilag nagyon is eltérő.
Hankel professzor szerint az euró bevezetése nem járul hozzá a ma már kiszámíthatatlanná vált pénzügyi globalizmus megreformálásához. A Nemzetközi Valutaalap százkilencven nemzeti valutát tart a nyilvántartásában, ebből az euró tizet helyettesít. Így lesz a százkilencvenből száznyolcvan. Az elméletileg meglévő tizenhétezer-kilencszázötvenöt kétoldalú valutaárfolyam arányból lesz tizenkétezer-hétszázhúsz. Ez mind a két vonatkozásban túlságosan sok. Olyan monetáris rendszerben, amely a különböző átváltási arányokat kombináló elszámolási egységen nyugszik, ilyen például az SDR, eljuthatunk száznyolcvankilenc, vagy százhetvenkilenc kétoldalú valutaátváltási arányhoz. Hankel fel is teszi a kérdést, hogy az SDR-hez hasonló szintetikus elszámolási egység, vagy pedig az élővaluta dollár, illetve euró legyen-e a jövőbeni nemzetközi pénzrendszer alapja? Nyomban válaszol is rá, hogy ez nem is annyira elméleti kérdés, mint inkább politikai. A két élővaluta - a dollár és az euró - lehetővé teszi a kibocsátó országok, illetve azok központi bankjai számára, hogy mesés "seigniorage" jövedelmet zsebeljenek be. (Ez a szakkifejezés azt a jövedelmet jelöli, amelyet valamely pénzkibocsátó hatóság, például a központi bank csapol le. Különösen olyan országra alkalmazzák, amelynek valutáját külföldiek tartják kereskedelmi célra, vagy tartalékként. A francia eredetű szó a "kamara hasznát" is jelenti, amely olyan pénzügyi, vagy reáleszközök hozamából áll, amelyhez az adott ország annak révén jutott, hogy külföldön nemzetközi fizetőeszközként tartják az általa kibocsátott valutát. D. J.)
Ha valamelyik élővaluta lesz a jövőbeni nemzetközi pénzrendszer alap-pénzneme, akkor a kibocsátó állam, illetve központi bankja óriási előnyökhöz jut azáltal, hogy ő nyomtatja az egész világ számára a pénzügyi megtakarításra is használható bankjegyet. A világpénzt kibocsátó ország ingyen, illetve a legalacsonyabb kamattal jut tőkéhez, és bankóprése működtetésével finanszírozhatja saját deficitjét. A kibocsátó ország, illetve a központi bankja tölti be az egész világ központi bankjának a szerepét. Ez lehetővé teszi, hogy ez az ország igen jól éljen a többi ország népeinek a költségére. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy az Egyesült Államok, és annak százszázalékosan magántulajdonban lévő központi bankja, a Federal Reserve, óriási haszonhoz jutott annak következtében, hogy az általa a levegőből előállított pénz, a dollár, a világgazdaság első számú pénzügyi közvetítő közegévé és tartalékvalutájává vált.
Már említettük, de fontossága miatt visszatérünk rá, hogy a 21. század elején már nem lehet olyan módszerekkel stabilizálni a megingott nemzetközi pénzrendszert, ahogyan az mostanáig sikerült. Nem ajánlatos, hogy a dollár, illetve az euró váljék világpénzzé, a világgazdaság elszámolási egységévé. Kérdés, hogy az államok meg tudnak-e majd egyezni egy semleges pénzegységben, amelynek a kibocsátásában a világ valamennyi - ezt az új rendszert elfogadó - országa résztvenne. Ez a semleges pénz egyik országnak sem lenne a nemzeti valutája, mert minden állam megtartaná a saját nemzeti pénzegységét. Ez a semleges közvetítő közeg valójában már régóta létezik az SDR formájában. Az SDR-alapra való átállás több nyugalmat, szilárdságot, és megbízhatóságot nyújtana a világ pénzügyi rendszerének, mivel az SDR nem ingadozna úgy a pénzpiacon, ahogyan az dollárral, az euróval, vagy más valutákkal történik. Másrészt nagyobb igazságosság érvényesülne a nemzetek közti tőkeáramlásban, mivel az SDR-hez képest - amely egyszerre lenne valutaátváltási mérőeszköz, és az aranyalap helyettesítője - valamennyi ország valutája egyenlő jogú lenne. Amíg a fejünk felett lebegő nagy pénzügyi-válság nem tör ki, addig egyrészt a szociális piacgazdaságnak a globalizmus oltárán való feláldozása, másrészt a világgazdaságtól való elszakadás között lehet választani. Az Európai Unió sem képes magát megvédeni ettől a két - nem túl vonzó - alternatívától. Ezért egyre sürgetőbbé válik a globalizáció megszelídítése, és kordában tartása olyan új pénzügyi világrendszer segítségével, amely már alkalmazkodik a kialakult helyzethez, és a jelen szorongató problémáihoz. Az első Bretton Woods-i rendszert az hozta létre, hogy példa nélkül álló gazdasági katasztrófa sújtotta a világot, és két világháborúra is sor került. A jelek arra utalnak, hogy ismét pénzügyi katasztrófára van szükség ahhoz, hogy létre lehessen hozni egy második, alapjaiban megreformált Bretton Woods-i pénzrendszert.
Pénzügyi szükséghelyzet és politikai válságmenedzselés
Politikai megfigyelők szerint az új amerikai kormányzat tudatosan készül a fenyegető pénzügyi válság megfelelő kezelésére, mégpedig "Crisis Management" felállításával, és hatékony stratégia kidolgozásával. Ahhoz, hogy megértsük milyen veszélyeket rejteget magában egy ilyen teljhatalommal rendelkező válságstáb létrehozása, közelebbről is meg kell ismerkedni azzal, hogy milyen diktatórikus eszközökkel, pl. rendeletekkel, elnöki utasításokkal való kormányzással irányíthatja az Egyesült Államokat. E várható módszerek szemügyre vételére alkalmasak azok a példák, amelyekkel az Egyesült Államok közelmúltja szolgált. A Leleplező előző számában ismertettük, hogy az elmúlt 40 évben milyen tervek készültek a rendkívüli állapot bevezetésére, a rendeletekkel való kormányzásra, és még az alkotmány felfüggesztésére is. Mindezek olyan válságok kezelésére készültek, amelyek sokkal enyhébbek, mint az a veszély - a pénzügyi rendszer és a gazdasági élet összeomlása - amellyel a jelenlegi George W. Bush kormányzatnak kell szembenéznie.
Komolyan mérlegelték a rendkívüli állapot bevezetését az Egyesült Államokban az 1960-as években, amikor polgárjogi és háborúellenes tömegtüntetések söpörtek végig az amerikai nagyvárosokon. Az Egyesült Államok déli államaiban 1962-ben és 1963-ban több ízben is szövetségi csapatokat vetettek be válaszul a polgárjogi tiltakozókkal szemben, valamint azért, hogy erőszakkal felszámolják az iskolákban a faji elkülönítést. Mára azonban gyökeresen új helyzettel állunk szemben Amerikában. Már régóta teljesen más célokat szolgál a katonai erő használata. 1963-ban az egyesített vezérkar főnöke a szárazföldi hadsereg vezérkari főnökének illetékességébe utalta a polgári engedetlenségi mozgalmak fékentartását, és a szárazföldi hadsereg parancsnoksága volt felelős ilyen helyzetekben a csapatok kiválasztásáért és bevetéséért.
A belföldi polgári zavargásokért felelős katonai parancsnokság központja a floridai MacDill légi bázis. Most ez az amerikai speciális műveleti parancsnokság székhelye. A rendfenntartó műveletek tervezését az amerikai hírszerzési testület (U.S. Intelligence Board) végzi, amely valamennyi amerikai hírszerző ügynökség képviselőiből tevődik össze, de a katonai hírszerző szolgálatok játszanak benne vezető szerepet.
1965. és 1967. között az Egyesült Államokban száznyolc nagyobb zendülésre és zavargásra került sor, a legtöbbre 1967-ben. Ebben az időszakban harminchat alkalommal vetették be a nemzeti gárda egységeit. A szárazföldi csapatok alkalmazására csak egyszer került sor Detroitban, de bevetésük előkészületeire számos más esetben is sor került. 1967-ben a hadsereg mind tervezési, mind hírszerző tevékenységét nagymértékben növelte. Megbízottainak jelenlétét és megfigyelő tevékenységét fokozta a radikális és protestáló szervezetekben. Tervek készültek a szövetségi csapatok egyidejű bevetésére 25 városban szükséghelyzet kialakulása esetén. Az említett tervek közül a legismertebb a "Garden Plot", amely meghatározott területek katonai felügyelet alá helyezését dolgozta ki. Ennek a tervnek része volt a polgári zavargások 24 órán át történő megfigyelése egy e célra készült speciális irányító teremből.
1967-től William P. Yarborough vezérőrnagy volt felelős a hírszerzésért. Yarborough az amerikai vezérkar helyettes hírszerzési főnökeként gyakran kinyilvánította, hogy az Egyesült Államok a forradalom határán van. A közelmúltban elhangzott véleménye szerint az 1960-as években Amerika igen közel sodródott a polgárháborúhoz, és ezért nagyarányú katonai felkészültségre volt szükség. A hadsereg polgári zavargásokkal foglalkozó tervezési részlege 1968. februárjában, pl. felhívta a figyelmet a vietnami háborút ellenző tiltakozó mozgalmakra, amelyeket már a helyi és az állami hatóságok nem tudnak ellenőrzésük alatt tartani. A hadsereg szerint ez a társadalmi rend erőszakos felforgatásához vezethet, és eredményeként olyan helyzet is kialakulhat, amely valóságos felkelésbe torkollik. A szövetségi haderő ebben az esetben parancsot kaphat arra, hogy az élet és a tulajdon megvédése, a szenvedés mérséklése, a törvény és a rend helyreállítása érdekében beavatkozzon, figyelmeztetett a tervezési részleg. 1968 májusában Yarborough hivatala ismét felhívta a figyelmet az erőszak továbbterjedésére. A hivatal szerint a zavargások szervezői kihasználják a háborúellenes és a faji megmozdulásokat azzal a céllal, hogy bomlasszák a társadalmat, káoszt, erőszakot, rombolást, lázadást és forradalmat idézzenek elő. Az 1970-es években az amerikai törvényhozás vizsgálatot rendelt el ebben az ügyben, és akkor a hadsereg ez irányú hírszerző programját megszüntették.
Ebben az időszakban már a Nixon adminisztráció kormányzott. Az amerikai Igazságügyi Minisztérium egyik vezető tisztségviselője ekkor az a William Rehnquist volt, aki ma az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának az elnöke. (Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága egyben az ottani Alkotmánybíróság is, tehát Rehnquist egy személyben tölti be azt a tisztséget, amit Magyarországon a Legfelsőbb Bíróság elnöke és az Alkotmánybíróság elnöke tölt be.) Rehnquist volt, aki elkészítette a polgári zavargásokra vonatkozó első formális tervezetet. Ugyanebben az évben Rehnquist "új barbároknak" nevezte a háború ellen tiltakozókat, és kijelentette: "késznek kell lennünk, ha szükséges, bármennyi energiát és áldozatot igényel, és bármenyi lemondást saját nyereségünkről, vagy örömünkről, hogy fenntartsuk rendszerünk alapvető értékeit."
Az 1971. májusi tömeg-letartóztatások után Rehnquist síkra szállt a polgári szabadságjogok rendkívüli helyzetekben történő felfüggesztéséért. Ebben a helyzetben a szövetségi állam, a tagállam, vagy a város kötelessége, hogy megvédje magát és polgárait az erőszak, és az erőszakkal való fenyegetés veszélyétől. Ez az előjoga nagyobb súllyal esik a latba, mint az egyént a letartóztatástól védő alkotmányos garanciák. Az Igazságügyi Minisztérium jogtanácsosi irodájának vezetőjeként Rehnquist gyakran megjelent az amerikai törvényhozásban, hogy védelmébe vegye a Nixon kormányzat telefonlehallgatási és elektronikus megfigyelési gyakorlatát. A hadsereg és a Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI, által alkalmazott megfigyelési program előzetesen egyeztetésre került az üzleti élet vezérkarával, valamint a fundamentalista, vallási szervezetek irányítóival.
Az 1970-es években új szervezetet hoztak létre, és korszerű terveket dolgoztak ki a rendkívüli helyzetek kezelésére. Ezek az elképzelések vezettek a válságkezelés és a rendkívüli készenlét 1980-as programjaihoz. A szakértők két évtizedig tartó válságot vettek számításba. A felkészülési tervek egyrészt a New York-i Council on Foreign Relations (CFR, Külkapcsolatok Tanácsa), másrészt a Trilateral Comission (Háromoldalú Bizottság) keretében készültek el. Zbigniew Brzezinski irányította ez utóbbiban a tervezési munkálatokat. Ennek lett az eredménye a "The Crisis of Democracy" (A demokrácia válsága) című könyv, amely szerint a demokrácia jövőjét illető pesszimizmus egybeesett a gazdasági feltételek jövőjére vonatkozó pesszimizmussal. Samuel Huntington, aki a közelmúltban publikálta a "Civilizációk összecsapása és a világrend átalakítása" című művét, az egyik társszerzője volt a Trilateralis Bizottság jelentésének, és ő volt a CFR azon kutatási tervének az igazgatója, amely a "1980s Project" címet viselte, és amely kidolgozta az "ellenőrzött szétesés" gazdasági politikáját, amelyet a Carter elnök által a Federal Reserve élére kinevezett Paul Volcker kezdett el végrehajtani. Ennek a tervnek a nyomán szervezték meg a "Federal Emergency Management Agency"-t, röviden a FEMA-t, (Szövetségi Válságkezelési Ügynökséget) a Carter kormányzat idején. A FEMA-t a 32. számú Elnöki Vizsgálati Jelentés (PRM 32.) hozta létre azzal a feladattal, hogy tartsa fenn válságkörülmények között is a kormányzás folyamatosságát. A Carter-Brzezinski nevével jelzett Nemzetbiztonsági Tanács tervezési koordinátora Samuel Huntington volt. Ténylegesen ő fogalmazta meg az Elnöki Vizsgálati Jelentést.
A Reagan-Bush kormányzat idején tovább bővült a szorosan ellenőrzött "válságstáb" struktúrája. A Washington Post megírta, hogy kezdetben nézeteltérés volt George Bush alelnök és Al Haig akkori külügyminiszter között, mert mindkettő maga akarta ellenőrizni a válságstábot. 1981. márciusában Bush lett a "Situation Room"-ban (a Helyzetelemző Szobában) folyó válságtanácskozások elnöke. Ekkor még nem fogadták el azt az elnöki utasítást, amely ezt az állapotot formálisan is rögzíti és szabályozza.
1981. decemberében Reagan elnök aláírta a 12333. számú elnöki rendeletet, amely a Nemzetbiztonsági Tanácsot jelölte ki a legmagasabb elnöki testületté, a külföldi hírszerzés, az elhárítás, a speciális tevékenységek felügyeletére és irányítására. Ez ténylegesen a Nemzetbiztonsági Tanács irányítása alá helyezte a CIA-t, valamint a katonai hírszerzés, a speciális műveletek, és a többi hasonló tevékenység irányítását. Ez nem azt jelenti, hogy az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója egy személyben látja el ezt a feladatkört, hanem a Nemzetbiztonsági Tanács külön stábja, amely nem a miniszteri szintű Nemzetbiztonsági Tanács része, hanem a Fehér Házhoz tartozik. E felett Bush, az akkori alelnök, a jelenlegi elnök apja, egyre fokozta ellenőrzését. E célból kiadott rendelkezés tette lehetővé a CIA számára, hogy különleges tevékenységet folytasson, hacsak az elnök nem határoz úgy, hogy egy másik ügynökség hajtsa végre azt a speciális feladatot. Ez volt az első alkalom, hogy hivatalosan is lehetőséget kapott a Nemzetbiztonsági Tanács stábja titkos műveletek végrehajtására. Ezen túlmenően egy rendelkezés, amelyet csaknem Bush titkos kormánya alapszabályának minősíthetünk, lehetővé tette az amerikai hírszerző ügynökségek számára, hogy titkos szerződéseket kössenek magánvállalatokkal és intézményekkel is.
1981. decemberében aláírásra került a 3. számú nemzetbiztonsági utasítás. A "válságmenedzselés" címet viselte, és megerősítette a Special Situation Group, SSG, (Különleges Helyzetelemzési Csoport) létezését, amelynek élén az alelnök áll. Ez a különleges Helyzetelemzési Csoport felelős válsághelyzetben az irányításért. A válságmenedzseléshez az az ügy tartozik, amelynek a végrehajtása megköveteli az elnöki döntések és instrukciók gyorsabb érvényesítését, mint ahogyan azt a Nemzetbiztonsági Tanács rutin tevékenységével meg tudná valósítani. Ez formailag is megerősítette George Bush ellenőrző szerepét.
1982. január 12-én jelent meg a Nemzetbiztonsági 2. számú Direktíva, amely formálisan is meghatározta a Nemzetbiztonsági Tanács struktúráját. Megerősítette egy sor magasabb szervezetközi csoport létezését, amely összehangolta a külpolitikát, a védelmi politikát és a hírszerzést, és ez által csökkentette a külügyminiszter és a külügyminisztérium hatáskörét. Még 1982 májusában sor került egy rendkívüli memorandum kibocsátására, amely a "krízis előretervezés" címet viselte, és amelyet a nemzetbiztonsági tanácsadó adott ki. Ez a 3. számú Nemzetbiztonsági Direktívára utalva létrehozta a Válság Előretervező Csoportot, amely alá volt rendelve a Speciális Helyzetelemző Csoportnak. A Válság Előretervező Csoport állandó testület, amely rendszeres időközönként tanácskozik, és kidogozza a terveket, valamint a politikai irányvonalat a Különleges Helyzetelemző Csoport részére. A Különleges Helyzetelemző Csoport és a Válság Előretervező Csoport az alelnök irányításával olyan általános hatáskörhöz jutott, amely lehetővé teszi, hogy ellenőrzést gyakoroljon minden olyan területen, ahol kritikus helyzet alakulhat ki. Hatáskörébe tartozik megelőző politikai lépések kidolgozása ezeknek a válságoknak a leküzdésére. Ez a Különleges Helyzetelemző Csoport, és a Válság Előretervező Csoport a rendelkezésünkre álló dokumentumok szerint ugyanolyan szinten működik, mint a Nemzetbiztonsági Tanács, és az állami hierarchiában a külügyminiszter felett áll. Ténylegesen azonban a Nemzetbiztonsági Tanács felett helyezkedik el. Az akkori külügyminiszter, George Shultz, keményen tiltakozott ez ellen, de nem tudott rajta változtatni. Érdemes megjegyezni, hogy Oliver North a tengerészgyalogság alezredese, aki ekkor a Fehér Házban dolgozott, hatékonyan részt vett a FEMA-típusú válságtervezés munkálataiban.
A válságkezelést végző állami struktúra kiépülésével párhuzamosan folyt a "Continuity of Government" (a kormányzás folyamatossága) elnevezésű rendkívüli készenléti program, amelynek szintén George Bush állt az élén. A Miami Herald című floridai lap 1987-ben ezt a programot párhuzamos kormányzatnak nevezte, és beszámolt arról, hogy ez magába foglal egy tervet az alkotmány felfüggesztésére nemzeti méretű válsághelyzet esetén. Oliver North önéletírásában megemlíti, hogy 1981. augusztusában került a Nemzetbiztonsági Tanács stábjához, és feladata volt olyan szükségtervek előkészítése, amelyek lehetővé teszik az elnök, és az Egyesült Államok kormányzatának a vezetői számára teendőik ellátását, és a lakossággal való összeköttetés fenntartását nukleáris háború esetén, vagy más rendkívüli katasztrófa idején.
Ugyanennek a műveletnek a nyilvános változata a "Rendkívüli Készenlét" elnevezést viselte és róla egy korábban kiadott elnöki direktíva rendelkezett, amelyet 1982. júliusában adtak ki. Ennek előkészítésében is kulcsszerepe volt North alezredesnek. A Miami Herald hivatkozott cikke megemlíti, hogy Oliver North résztvett annak az ellentmondásos tervnek a kidolgozásában, amely egy nemzeti méretű válsághelyzet esetén felfüggesztené az alkotmányt. Ilyen válság lehet a nukleáris háborún túl széleskörű belső társadalmi feszültség, vagy valamilyen külföldi amerikai katonai beavatkozás elleni tiltakozás. North - felhasználva azokat a forgatókönyveket, amelyeket belső feszültségek, külföldi katonai beavatkozások, illetve egy globális pénzügyi összeomlás nyomán előálló gazdasági depresszió és társadalmi nyugtalanság leküzdésére dolgoztak ki - készenléti gyakorlatokat tervezett.
Amikor North-ot 1987-ben az Irán-Contra néven ismertté vált fegyvercsempészési ügy kongresszusi vizsgálata során meghallgatták, a "Kormányzás Folyamatossága" címet viselő terv is szóba került. Az egyik képviselő, Jack Brooks, felszólította az akkor már ezredessé előléptetett Northot, hogy számoljon be részletesebben erről a tervről, különösen arról a vonatkozásáról, hogy adott esetben felfüggesztenék az amerikai alkotmányt. A meghallgatást vezető Inouye szenátor azonban nem engedte a téma megvitatását arra hivatkozva, hogy az igen érzékeny államtitkokat érint.
Ki határoz a veszélyhelyzetről?
Az alapító atyák úgy fogalmazták meg az Egyesült Államok alkotmányát, hogy az védelmet nyújtson a polgároknak, akár saját kormányukkal szemben is, ha az vissza akarna élni a hatalmával. Azonban az alkotmányba beépített biztosítékokat a háttérhatalomnak az államszervezet döntési szintjein működő hálózata az évek során fokozatosan megkerülte és semlegesítette. Az egyik ilyen alkotmányt kikerülő módszer a "rendkívüli helyzetre" való hivatkozás. 1973-ban a "Nemzeti Szükségállapotot Befejező Különleges Bizottság" két tanulmányt készített az amerikai törvényhozás, vagyis a washingtoni Kongresszus részére. Ezek részletesen elemzik a folyamatosan fennálló "rendkívüli helyzetet". Megállapítják, hogy az Egyesült Államok lakói egész életüket szükségállapotra vonatkozó szabályok között élik. Már negyven éve korlátozzák az alkotmány által szavatolt állampolgári szabadságjogokat és kormányzati eljárásokat olyan jogszabályok által, amelyeket az országosan fennálló szükségállapotra hivatkozva hoztak. Church szenátor szerint 1933. óta a Kongresszus széleskörű jogköröket, rendkívüli felhatalmazásokat adott át a kormányzatnak anélkül, hogy azok lejárati idejét meghatározta volna. Ennek következtében az Egyesült Államoknak legalább négyszázhetven olyan rendkívüli felhatalmazást tartalmazó statútuma van lejárati határidő megjelölése nélkül, amelyek a végrehajtó hatalom fejének, vagyis az elnöknek, igen nagy hatalmat biztosítanak. Ezek a rendkívüli jogok felölelik az állampolgárok szinte valamennyi életviszonyát, és együttesen lehetővé teszik az ország irányítását az alkotmányos eljárásokra való hivatkozás nélkül, azok teljes kikerülésével. Az Egyesült Államok az 1933. március 9. kihirdetett elnöki deklaráció óta jogilag szükséghelyzetben van. A Franklin Delano Roosevelt által bevezetett rendkívüli állapoton túlmenően Harry Truman elnök is meghirdette 1950. december 16-án az országos különleges helyzetet, és ehhez csatlakozik Richard Nixon 1970. március 23-án és 1974. augusztus 15-én közzétett deklarációja az állam egészét érintő rendkívüli helyzetről. A már említett Különleges Bizottság jelentése a következőket állapítja meg: "A koreai háború befejeződésekor hivatalosan nem függesztették fel a szükségállapotot. Még ma sincs felfüggesztve... Ez azt jelenti, hogy valamennyi gyakorlati célt tekintve állandósult a rendkívüli helyzet. Az elmúlt negyven év folyamán az elnökök hatalmas, és láthatóan egyre bővülő, és soha véget nem érő különleges felhatalmazáshoz jutottak. Ezek a hatalmi jogosultságok ténylegesen korlátlanok. A Kongresszus és a polgárok közössége nincs tisztában a rendkívüli jogosultságok terjedelmével, és soha nem történt figyelemreméltó ellenvetés sem a Kongresszus, sem a közvélemény részéről a helyzet ilyen alakulása ellen. A bíróságok sem korlátozták lényegesen ezeket a rendkívüli hatalmi jogosítványokat. 1933. óta a Kongresszus elfogadott, és kodifikált több mint négyszázhetven nagyjelentőségű jogszabályt, olyan jogosítványokat juttatva az elnöknek, amelyek korábban - az Egyesült Államok megalakulása óta - kizárólag a Kongresszus felelősségébe tartoztak és az ő előjogai voltak. Senki, vagy csak kevesek látták előre, hogy az átmenetinek tekintett szükségállapotot, amelyet 1933-ban, majd 1950-ben, 1970-ben és 1971-ben ismételten kihirdettek, állandósítják. Negyven évet semmiképpen nem lehet átmeneti jellegű rendkívüli helyzetnek minősíteni. A Különleges Bizottság álláspontja szerint jelenleg nincs szükséghelyzet. A Kongresszusnak éppen ezért a közeljövőben rendelkeznie kell a szükségállapot befejeződéséről". (Mindez elolvasható a Congressional Record - Senate, vol. 119 part 29, 93rd Congress, 1st session, November 19. 1973, amely az idézett tanulmányok teljes szövegét tartalmazza.)
Ha a háttérhatalom hálózata nem lenne kellően erős és hatékony, akkor az illetékesek minden bizonnyal megfontolják a Különleges Bizottság ajánlásait, és ráveszik a washingtoni törvényhozást - a képviselőket és szenátorokat egyaránt - hogy vessenek már egyszer véget ennek az amerikai alkotmányt sértő helyzetnek. Ténylegesen azonban ennek az ellenkezője történt. Az eltelt idő óta az amerikai elnökök tovább bővítették rendkívüli felhatalmazásaik körét, amely végül is oda vezetett, hogy ma már szinte korlátlan hatalommal rendelkeznek. Ahhoz, hogy diktátori hatalmuk legyen mindössze arra van szükségük, hogy az a szükségállapot, amely 1933-ban került bevezetésre, soha ne érjen véget. Világosan kell látnunk, hogy az elnökök saját tetszésük szerint fogalmazzák meg a végrehajtói rendeleteket (Executive Orders) és elnöki utasításokat (Presidential Directives) anélkül, hogy azt a Kongresszus, vagy az állampolgárok ellenőriznék és jóváhagynák. Ez lehetővé teszi, hogy az elnökök jogtalanul olyan hatáskörökkel és hatalmi jogosítványokkal ruházzák fel magukat, amelyeket az alkotmány megtagad tőlük, és mindehhez azt az ürügyet használják, hogy "rendkívüli helyzet" van, és ez kényszeríti őket a rendkívüli jogosultságok igénybevételére. Mivel a továbbiakban részletesebben szólunk ezekről a rendeletekről és utasításokról, most csak a legutóbbiakból sorolunk fel néhányat annak szemléltetésére, hogy az Egyesült Államok elnökei gyakorlatilag bármilyen fejleményt szükségállapotnak minősíthetnek, mivel a rendkívüli helyzet meghatározása szándékosan homályos, pontatlan, és tetszés szerint értelmezhető, túlságosan is nyújtható "gumi definíció". (Az EO, Executive Order, elnöki rendelkezés.)
  • EO 10995 feljogosítja az elnököt a szólásszabadság gyakorlásának felfüggesztésére, és a tömegtájékoztatási eszközök elnöki irányítására
  • EO 10997 feljogosítja a végrehajtó hatalmat az elektromos szolgáltató rendszer, valamint az üzemanyag források adminisztratív átvételére
  • EO 10998 lehetővé teszi a kormány számára, hogy ellenőrzése alá vonja az élelmiszerforrásokat, beleértve a farmgazdaságokat is
  • EO 10999 felhatalmazza a kormányt az országos szállítási eszközök, a tömegközlekedési és magánjárművek elkobzására és ellenőrzés alá vételére
  • EO 11000 felhatalmazza a kormányzatot, hogy adminisztratív kényszerrel munkabrigádokat állítson fel a polgárokból
  • Az EO 11001 felhatalmazza a kormányzatot az egészségügyi, oktatási, és jóléti rendszerek, valamint intézményeik kormányellenőrzés alá vételére
  • Az EO 11002 engedélyezi a kormányzat számára az Egyesült Államok lakosságának országos nyilvántartásba vételét
  • EO 11003 felhatalmazza a kormányzatot valamennyi repülőgép és repülőtér lefoglalására
  • EO 11004 feljogosítja a kormányt, hogy az ország egyes régióinak lakosait az ország más térségeibe kényszer útján áttelepítse
  • EO 11005 felhatalmazza a kormányt, hogy ellenőrzés alá vegye a vasutakat, vízi utakat, valamint a közellátást szolgáló raktárberendezéseket
  • EO 12148 feljogosítja a Federal Emergency Management Agency-t (Szövetségi Válságkezelési Ügynökséget), hogy átvegye a hivatalos kormány teljes hatáskörét, és ténylegesen annak helyébe lépjen.
Minthogy az előbb felsorolt államfői (elnöki) rendeletek a végrehajtó hatalom birtokosa által bármikor hatályba léptethetők, így napjaink Amerikájában már nincs korlátja a diktatórikus kormányzat bevezetésének. Az előzőekben említettük, hogy a FEMA (Szövetségi Válságkezelési Ügynökség) formálisan Carter elnök 12148. számú elnöki rendeletével kezdte meg működését. Ennek a rendeletnek a neve Szövetségi Válságkezelési Törvény. Ez kodifikálja a korábbi elnöki rendeleteket, amelyek a különböző rendkívüli helyzetekre és jogosítványokra vonatkoznak, és amelyek a mindenkori elnöknek, mint a végrehajtó hatalom vezetőjének, ténylegesen korlátlan hatalmat biztosítanak olyan helyzetekben, amelyek rendkívüliek, vagy legalább is a kormány azt állítja róluk, és ilyen irányban manipulálja a közvéleményt. A FEMA ennek nyomán átvette számos olyan kormányzati intézmény irányítását, amelyek feladatkörébe tartozott a rendkívüli helyzetek kezelése. Így ellenőrzése alá vonta a szövetségi rendkívüli tömegtájékoztatási rendszert, a szövetségi katasztrófa elhárítási igazgatást, és számos más intézményt. A FEMA úgy lett megszervezve, hogy képes legyen átvenni a kormány egészének feladatkörét is szükséghelyzetben, beleértve az elnöki hatalom átvételét is, amennyiben a helyzet ezt kívánja. A FEMA központja a Maryland tagállamban lévő Fort Meade-ben található a Nemzetbiztonsági Ügynökség egy különlegesen titkos támaszpontján. A FEMA-t kellő jóindulattal egy olyan ernyőszervezetnek is tekinthetjük, amely háborúk, más vészhelyzetek, természeti katasztrófák idején gyorsan és hatékonyan cselekszik a lakosság életének a megmentése érdekében. A FEMA-val kapcsolatban azonban aggodalomra ad okot az a körülmény, hogy csak alkalmazottainak kevesebb, mint tíz százaléka foglalkozik katasztrófa elhárítással. Mindezt egy kongresszusi vizsgálat állapította meg. Ezért joggal merül fel a kérdés, hogy végül is mivel foglalkozik a FEMA a Fort Meade-i szupertitkos támaszpont kapui mögött? Már ismertté vált, hogy a FEMA - többek között - amerikaiak millióiról gyűjt óriási befogadóképességű számítógéprendszerébe adatokat. Ezek az adatbázisok látják el információkkal az úgynevezett "Crisis Action Program"-okat (Válságkezelő Akcióprogramokat), amelyeket akkor indítanak be a FEMA senki által meg nem választott, és politikai felelősséggel nem tartozó bürokratái, ha úgy gondolják, valami olyasmi történt, amely kompromittálhatja a "Continuity of Goverment" (a kormányzás folyamatossága) biztosítására létrehozott struktúra működését, azaz a FEMA szupertitkos irányítását.
Egy példán szeretnénk szemléltetni milyen az a helyzet, amelyben a FEMA beavatkozhat, vagy beavatkozik. 1989-ben idősebb George Bush elnök, a jelenlegi elnök apja, Kolumbiába látogatott azért, hogy három Latin-Amerikai ország elnökével megvitassa az illegális kábítószertermelés- és kereskedelem elleni küzdelem problémáit. Közben arról terjedtek el híresztelések, hogy Bush ellen merénylet készül. A FEMA illetékesei nyomban programot dolgoztak ki arra az esetre, ha az elnököt szállító repülőgépet rakétatalálat érné. Ez a szükségprogram tartalmazta azt is, hogy mintegy tízezer amerikait letartóztassanak, és gyűjtőtáborokba helyezzenek el. Őket a Fort Meade-ban tárolt adatok alapján választották ki, mint olyan egyéneket, aktivistákat, támogatókat, vagy a terrorizmussal szimpatizálókat, akik veszélyesek lehetnek. A FEMA hasonló feladatot teljesített az Irak elleni háború idején. Lehetővé tette, hogy szükség esetén összegyűjtsék azokat a személyeket, akik a számítógépes adatbázis szerint veszélyes aktivisták lehetnek. A Washingtonban megjelenő, és a pénzoligarchia hálózatát következetesen bíráló "The Spotlight" című hetilap beszámolt arról is, hogy a FEMA az Utah állambeli Salt Lake City-ben is rendelkezik egy "National Communications Center"-rel (Nemzeti Tájékoztatási Központtal), amelyet láncokból és szögesdrótból álló kerítés vesz körül. A nemzeti gárda tankjai védik ezt a Salt Lake City-i repülőtértől elkerített területet. A kerítéseken lézerérzékelők vannak elhelyezve, és mindenütt tiltó táblák, amelyek szankciókkal fenyegetik azokat, akik fényképet, térképet, vagy rajzvázlatot készítenének a területről. A kerítésen túl helikopter rámpa van, legalább kettő, de rendszerint négy harci helikopterrel. A területen számos olyan elektronikus berendezés működik, amely a műholdas kommunikáció céljait szolgálja.
Salt Lake City egy másik részében van egy hamburgerkészítő üzem, amely - több kutató szerint - ugyancsak titkos FEMA létesítmény. A FEMA repülőtéri támaszpontja mellett az UniSys nevű vállalat telephelye található. Ez a vállalat több milliárd dolláros szerződéseket kötött a FEMA-val, és ennek keretében elektronikai és kommunikációs ellenőrzést szolgáló felszereléseket szállít neki. Adatok vannak rá, hogy a FEMA nyolcszáz olyan telefont hallgat le, amelyek fegyverekkel és lőszerekkel kereskedő vállalatokhoz tartoznak. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy az Egyesült Államok alkotmánya szerint minden állampolgárt megillet a fegyverviselés joga, pontosan azért, hogy alkotmányos jogait és politikai szabadságjogait, ha kell, a kormány fegyveres erejével szemben is megvédhesse.
1994-ben az amerikai közvélemény tájékoztatásának a megkerülésével Clinton elnök aláírta annak az elnöki rendeletnek a kiegészítését, amelyet Bush elnök 1992. május 30-án léptetett érvénybe. A Bush által kiadott elnöki rendelet azzal a rendkívüli fenyegetéssel foglalkozott, amelyet a szerb és a montenegrói kormány által folytatott politika jelent az Egyesült Államok nemzetbiztonságára, külpolitikájára és gazdasági életére.
Miközben a Szerbiával és Montenegróval kapcsolatos politikának látszólag kevés köze van az amerikai területek felett is egyre gyakrabban látható fekete helikopterekhez, gyűjtőtáborokhoz, és az amerikai polgárok korlátozásához, Clinton rendelkezése valójában egy rendkívül fontos lépést takar. Azáltal, hogy Bush elnöki rendeletét hatályban tartotta, Clinton egy sor olyan elnöki rendeletet aktivizált, amelyeket korábbi elnökök adtak ki, és ez által lehetővé tette saját maga számára is ezeknek az igénybevételét, ha azt szükségesnek találja. Minthogy ezek az elnöki rendelkezések nagyon homályosan fogalmazzák meg, hogy mi is az a szükségállapot, amikor a ráhivatkozó rendeleteket alkalmazni lehet, ezért ezeknek a rendeleteknek az életbentartása és aktivizálása valóságos veszélyt jelent az Egyesült Államok alkotmányára, és az amerikai állampolgárok emberi jogaira és politikai szabadságjogaira.
Egyelőre még érvényben van az Egyesült Államokat létrehozó alapító atyák által megfogalmazott, és minden nehézség dacára oly sikeresnek bizonyult amerikai alkotmány. Amint azt már kifejtettük, az Egyesült Államokban berendezkedett kamatkapitalizmus rendszere válságos időszakba lépett. A szövetségi kormány a tagállamok és városok, az állampolgárok, valamint a vállalatok eladósodása a magánkézbe vett pénzrendszerben ketyegő kamatmechanizmus révén olyan méretűre növekedett, hogy bármikor bekövetkezhet a dollár nagyarányú értékvesztése, és a pénzrendszer megbénulása. Ez kiválthat olyan méretű és intenzitású társadalmi feszültséget, amely viszont okot adhat a jól előkészített FEMA-kormányzás bevezetésére. Hogy ténylegesen mit is jelent az Egyesült Államok számára egy ilyen rendkívüli kormányzás, majd csak akkor fogjuk megtudni, ha bevezetésre került. De addig is hasznos lehet, ha tájékozódunk, és már most megismerjük azt, ami ma is megismerhető a mindent átható titkolódzás ellenére.
Most idézünk néhány mondatot egy olyan magnetofon felvételből, amelyben Dr. William Pabst számol be mindarról, amit a FEMA-val kapcsolatosan megtudott már 1979-ben. A szöveget Milton William Cooper "Die Apokalyptischen Reiter" című 1997-ben az Edition Pandora Michaels Verlag kiadásában megjelent könyvének a 6. fejezete alapján ismertetjük. A 157. oldaltól a 159. oldalig idézünk a könyvből.
Nemzeti szükségállapot: teljes hatalomátvétel.
"Dr. William Pabst beszélt: lakáscímem 1434 West Alabama Street Huston, Texas 77006. 713 521-9896. Ez az én 1979. évi aktualizált jelentésem az Egyesült Államok Nemzetvédelmi Minisztériumának a koncentrációs tábor programjáról.
1976. április 20-án gyors, és alapos vizsgálat után az Egyesült Államok népének a nevében keresetet nyújtottam be különböző személyiségek ellen, akik kulcsszerepet játszanak egy összeesküvési programban, amely az Egyesült Államoknak, ahogyan mi azt ma ismerjük, véget vetne. Ez helyzetjelentés Önhöz, a panaszoshoz, Önhöz, az Egyesült Államok népéhez. A polgári peres ügyirat száma 76-H-667. Címe: "Panasz a Nemzetvédelmi Minisztérium koncentrációs tábor programja ellen". Benyújtásra került az Egyesült Államok Texas Tagállama Déli Kerületi Bíróságához, Houstonban. Az ügyben eljáró bíró Carl Bue volt. Erről a történetről egyszer már biztosan hallottak. A náci rendszer idején történt Németországban, hogy egy ember a gyermekkocsi gyár futószalagja mellett dolgozott. Felesége gyermeket várt, és mivel a kormány nem engedélyezte a gyermekkocsi megvásárlását, elhatározta, hogy titokban valamennyi részlegből megszerzi az alkatrészeket, és összeszereli a gyermekkocsit. Így is tett a feleségével együtt. Beszerezték és összeszerelték az alkatrészeket. Amikor készek voltak, nem gyermekkocsi volt a kezükben, hanem gépfegyver.
Ehhez hasonló az a helyzet is, amelyről most számolok be. A Demokratikus Intézmények Tanulmányi Központja nemrég javaslatot készített "Amerika Új Államai" alkotmányára. Ezt a központot Rockefeller finanszírozza. Ízelítőül csak annyit a javasolt alkotmányról, hogy a "nemzeti szükségállapot" fogalma százharmincnégyszer kerül említésre benne. A dokumentum nem tartalmazza a "Bill of Rights"-ot (az egyént megillető emberi és polgári jogok felsorolását D. J.), és a fegyver birtoklásához való jog ki van hagyva belőle. Egyidejűleg a House Concurrent Resolution Nr. 28. (a Képviselőház egyetértő határozata), amely arról rendelkezett, hogy 1976. július 4-re, vagy korábbra egy alkotmányozó gyűlést kell egybehívni, szintén kimaradt. Ennek a gyűlésnek az elnöke Nelson Rockefeller alelnök, a szenátus ideiglenes elnöke lett volna. Ez a határozat elakadt a bizottságban. Nyilvánvalóan nem adható ki pénz egy nagyszabású programért, amíg nincs esélye a tényleges életbeléptetésre.
Hogy mi történjék akkor, ha az amerikai nép önként nem fogad el egy olyan alkotmányt, amelyben kevésbé tudja azok útját keresztezni, akik diktatúrára törekednek, azt a 11490-es számú elnöki direktíva mondja meg, amely tartalmazza az általa felsorolt korábbi államfői utasításokat is. Az elnöki rendelet felszólítja a különböző hatóságok vezetőit, hogy készüljenek fel egy nemzeti szükségállapotra, beleértve azokat a rendkívüli helyzeteket is, amelyek nincsenek az elnöki rendeletben felsorolva. Ha elolvassák az utasítást, nem marad kétség afelől, hogy minden elgondolható ürüggyel ki lehet hirdetni a nemzeti szükségállapotot az 1969. októberében kibocsátott ijesztő dekrétum alapján. A rendelet kiterjedt valamennyi minisztériumra, beleértve a "Law Enforcement Assistance Administration"-t is (Jogrend Fenntartását Segítő Hivatal), és az Egészségügyi, Nevelési és Szociálisügyi Minisztériumot is. Larry McDonald kongresszusi képviselő feltárta a Kongresszusnak, hogy különböző gerilla és terrorcsoportok anyagi támogatást kaptak a szövetségi kormányzattól. Ha ezek a terrorcsoportok ténylegesen megkezdik felforgató tevékenységüket, akkor a 11490. számú elnöki rendeletet hatályba lehet léptetni.
De ahogyan előzőleg már említettük, az 11490-es elnöki rendelet elolvasása elegendő annak a megállapításához, hogy a legváltozatosabb ürügyekre hivatkozva kihirdethető a rendkívüli állapot. Mi történik, ha erre sor kerül? A következő napon Ön és családja a helyi postahivatalnál több háztömb hosszúságú sorban fognak állni, arra várva, hogy regisztrálva legyenek. Miután Ön és családja órákon át a sorban várakozott, végül becsukják az ajtót. Belülről kihallatszik a felfegyverzett postai tisztviselő hangja, amint közli az egyik megijedt őrizetbe vett személlyel: "Nézze, nem tehetek mást, a ház mögötti teherautó elszállítja a munkatáborba, amelybe beutalták. Felesége egy gyárba kerül, erről sem tehetek." Fia, vagy leánya Önre tekint, és remegő hangon kérdezi: "Miért vagyunk itt apu?" Most már láthatják, hogy egy szabad országban való élethez több is tartozik, mint a jelzálog fizetése. Tudatában kell lenniük annak, hogy mi zajlik Önök előtt. Megfelelően kell cselekedniük, és részt kell venniük a kormányzásban. Azaz be kell avatkozniuk."
A Dr. William Pabst dokumentumából vett idézettel arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy ha ma valaki meg akarja érteni a körülötte lévő világot, és eredményesen akar védekezni fenyegető veszélyeivel szemben, az nem kerülheti meg a mélyreható tájékozódást és aktív cselekvést. Erőfeszítés nélkül a pénzrendszer és a társadalom kapcsolata sem érthető meg. Büntetlenül nem térhetünk ki ezen erőfeszítés elől. A világ pénzügyi rendszere ma az összeomlás előtt áll, mivel a benne működő kamatmechanizmus révén az egyik oldalon robbanásszerűen növekvő adósság, a másik oldalon pedig példa nélkül álló hatalmas pénzvagyon halmozódott fel. Ma már csak az emberek állami és munkahelyi kizsákmányolásának a végletekig fokozásával lehet biztosítani az állami és nem állami adósságok után járó egyre növekvő kamatjáradék fizetését a nemzetközi pénzvilágnak. A globalizáció elmélyítette ezt a válságot, mivel földgolyónk nemzeteit könyörtelen versenybe hajszolta. Az uzsoracivilizációnak ebben a rendszerében egyre kevesebbet számít az alapvető életfeltételek biztosítása, és a környezetvédelem is üres jelszóvá vált. A környezetpusztító erőszakolt gazdasági növekedés abszolút elsőbbséget élvez, mivel ideig-óráig így lehet még fizetni a kamatokat a pénzoligarchiának. Ennek az embertelen hajszának a közösségi értékeket hordozó kultúra is áldozatul esik.
A politika a közügyek demokratikus intézéséből egyre inkább a pénzoligarchiának nyújtott olcsó állami szolgáltatássá alakul át, amennyiben biztosítja neki közpénzen a pénzbehajtást, valamint a hátrányos helyzetűek manipulálásával, és ha szükséges az elnyomásával, a társadalmi nyugalom fenntartását. A kamat formájában történő eltulajdonítás, ami nem szépítgetőn kifejezve a lopás egy változata, elkerülhetetlenül demoralizálja ennek a perverz rendszernek valamennyi résztvevőjét. Az értékteremtő alkotótevékenység egyre inkább leértékelődik a parazita spekulációs tevékenységgel szemben. A kamatkényszer miatt a pénzvagyon mértani haladvány szerint növekszik, ezzel pedig a reálgazdaság növekedése a természeti és emberi erőforrások legpusztítóbb kizsákmányolásával sem tud lépést tartani. Ezért ebben a rendszerben kódolva van már kialakulásától kezdve az a belső ellentmondás, amely szükségszerűen szétfeszíti, majd felrobbantja. Fennáll a reális a veszélye annak, hogy ezt a beteg rendszert az összeomlástól csak a diktatórikus kormányzásra való áttéréssel lehet átmenetileg megmenteni. Ennek a haldokló rendszernek azonban még diktatúrával - esetleg háborúkkal - is csak ideiglenesen lehet meghosszabbítani az életét. Nem vonhatja ki magát az alól a természeti törvény alól, hogy ami halálosan beteg, annak el kell pusztulnia.
A magyar polgároknak tudniuk kell, hogy országuk pénzrendszere is a nemzetközi pénzoligarchia irányítása alá került. Ha a pénzoligarchia nemzetközi szinten készül a szükségállapot fogadására, akkor a válság hazai terepen való menedzselésére nekünk is fel kell készülnünk, mert hatása egész biztosan hazánkban is pusztító lesz. A magyar pénzrendszer is megrendül, ha a világ vezető országaiban összeomlanak a tőzsdék és a pénzpiacok, és ha bekövetkezik a dollár nagyarányú értékvesztése, aminek a jelei már mutatkoznak. A hazánkba importált kamatszedő magánpénzrendszer teszi lehetővé, hogy a magyar társadalom által megtermelt nemzeti össztermék mintegy 1/6-a minden évben - kamatjáradék és hozam formájában - elhagyja az országot és a nemzetközi pénzoligarchát, valamint hazai kiszolgálóit gazdagítsa. Ezért az évről-évre ismétlődő jövedelem-elvonásért az értékelőállító magyar társadalom nem kap ellenszolgáltatást. Az az érv, hogy ez ellen nem tehetünk semmit, mert a világ többi részén is ez a pénzrendszer került bevezetésre, megtévesztő. Ha más országokban is pestisjárvány van, attól még nem lesz a pestisben való megbetegedés kívánatos állapot, amelyre feltétlenül törekednünk kell. Ellenkezőleg! Máris védekeznünk kell vele szemben minden rendelkezésünkre álló eszközzel. Az első lépés, hogy közéleti párbeszéd folyjék a közpénzrendszerre való visszatérés lehetőségéről, és a pénzrendszer válsága a közelgő parlamenti választás megkerülhetetlen témája legyen. Ennek érdekében minden választópolgár tehet valamit.
2001. június
Leleplező 2001/3



A kábítószerkereskedelem és a pénzhatalom


A nemzetközi pénzoligarchia ellenőrzése alatt álló János-rendi angol szabadkőművességnek a világméretű hálózata kezdettől fogva aktívan részt vett a kábítószer kereskedelemben. A brit birodalom kialakulásakor Nagy-Britanniának számottevő ipara nem volt, de jelentős jövedelmet húzott a gyapot és selyemkereskedelemből, a fűszerek importálásából, az afrikai rabszolgák Amerikába szállításából, és az Indiában termelt ópium Kínába történő eladásából. Ez a nagyarányú kereskedelem tette lehetővé a fejlett bankrendszer kiépítését. Ez a bankrendszer már a második ópiumháborút követően szinte az egész világra kiterjesztette tevékenységét. A nemzetközi pénzvilág City of Londonban működő központja nemcsak a nagy nyereség érdekében tartotta fenn az igen jövedelmező kábítószer-kereskedelmet, de az Egyesült Államok feletti uralma visszaszerzéséért folyó évszázados küzdelmének is részét képezte a kábítószerkereskedelem. Amerikai gyarmatának az elvesztésébe London soha sem nyugodott bele, és kezdettől fogva minden eszközt megragadott annak érdekében, hogy uralmát ismét kiterjeszthesse Észak-Amerika egészére. Ezt a célt is eredményesen szolgálhatta a kábítószerkereskedelem, mint fegyver. E feladat végrehajtására a háttérhatalom három kiemelkedő személyisége szövetkezett a második ópiumháború befejezésekor: az angol Henry Palmerston (33-as fokozatú szabadkőműves), az amerikai Albert Pike, a később egyesült világszabadkőművesség első vezetője, valamint az olasz Giuseppe Mazzini, a carbonari mozgalom vezére.
1855-ben Henry Palmerstont megválasztották Nagy-Britannia miniszterelnökének. Egy világhatalom kormányfőjeként személye kiválóan alkalmas volt arra, hogy a kapcsolatot tartsa különböző államok vezetőivel, és így időben megtehessen minden olyan lépést, ami szükséges a kábítószer-terjesztés megkönnyítésére a célországokban. Palmerston szoros kapcsolatot tartott mind Pike-kal, mind Mazzini-val, és minden fontos információt eljuttatott hozzájuk. Így részletesen tájékoztatta őket azokról az intézkedéseiről, amelyeket a keleten működő kábítószerkereskedelem irányítói számára adott. Anglia szinte valamennyi politikai, pénzügyi és kereskedelemi intézménye, beleértve a Brit Kelet-Indiai Társaság vezetőit is, szigorúan követte a szolgálati utat, és folyamatosan küldte az információkat a hálózat élén álló lord Palmerstonnak, majd pedig Palmerston utódainak. Ez a fegyelmezett és hatékony információáramlás a jól megszervezett szabadkőműves hálózat nélkül nem lett volna lehetséges.
1859-ben Albert Pike-ot megválasztották az Egyesült Államok Déli Területei Legfőbb Szabadkőműves Tanácsa elnökének. Pike erre a nagy hatalommal járó pozíciójára támaszkodva szervezte meg, és irányította a háttérből a Déli Konföderáció megalakulását, valamint kiválását az Egyesült Államokból. Mindez lehetővé tette Amerika elárasztását külföldről érkező kábítószerrel. Giuseppe Mazzini 1860-ban sikertelen kísérletet tett Olaszország egyesítésére a köztársasági rendszer bevezetésével. Illuminátus szabadkőművesekből álló szervezete egyre nagyobb anyagi támogatásra szorult. A keletről származó heroin eladása az Egyesült Államokban biztosította számukra ezt a nagyon igényelt pénzt. Palmerston 1865-ben bekövetkezett halála előtt Albert Pike és Giuseppe Mazzini úgy döntött, hogy egyesíti a szabadkőművesség különböző irányzatait a keresztény Amerika ellenőrzés alá vétele érdekében. Ezt követően még száz évre sem volt szükség ahhoz, hogy hosszútávú stratégiájukat átültessék a gyakorlatba, és az amerikai társadalom jelentős részét valóban kábítószerfüggővé tegyék. Az idő is az illuminátus szabadkőművességnek segített. Egy jól megszervezett nemzetközi hierarchia számára a stratégia megvalósítása akkor is folytatódik, ha az egyes személyek meghalnak, és az egyik nemzedéket egy másik nemzedék váltja fel.
Az illuminátusok és a maffia
Manapság a két "f" betűvel írott maffia szó bűnszövetkezetet jelent, bűnözőknek egyes jövedelmező üzletágakat is irányításuk alá vonó, gyakran terrorcselekményektől sem visszariadó titkos társaságát, azaz olyan jól megszervezett bűnöző csoportokat, amelyek eredetileg Szicíliában és az Egyesült Államokban tűntek fel és váltak ismertté. A maffia történetének kutatói azonban helyesebbnek tartják ennek a szónak egy "f"-el való írását, mert valódi jelentése a következő: "Mazzini autorizza furti, incendi, e attentati". Ez magyarul annyit jelent, hogy Mazzini engedélyezi a rablást, a gyújtogatást, és a merényleteket. Ennek az az előzménye, hogy a Carbonari mozgalmat irányító Giuseppe Mazzini az 1830-as évek közepén külön az ifjúság számára létesített szabadkőműves páholyokat, amelyeket "Fiatal Olaszországnak" nevezett. Ezek az ifjúsági páholyok igen gyorsan elterjedtek egész Európában, beleértve Nagy-Britanniát is. Angliában Palmerston utóda a kormány élén a szabadkőműves Benjamin Disraeli (1804-1881) lett és ő volt az, aki útjára indította a "Fiatal Angolok" mozgalmát. Oroszországban az ugyancsak szabadkőműves Alexander Herzen avatta be ebbe a mozgalomba Mihail Bakunyint, aki a 19. század egyik leghíresebb anarchistája volt. Az Egyesült Államokban a polgárháborút megelőző időszak egyik hírhedt terroristája,John Brown vezette a "Fiatal Amerika" erőszakos megmozdulásait. Ma már ismert tény, hogy a "Fiatal Társaságok" mozgalmát számos országban megszervezték. Így Olaszországban, Angliában, Amerikában, Svájcban, Németországban, Lengyelországban, Oroszországban, Törökországban, és Szerbiában. A "Fiatal Szerbia" elnevezésű szabadkőműves - vagy kvázi szabadkőműves - páholy fontos szerepet játszott a Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös ellen végrehajtott szarajevói merénylet előkészítésében és végrehajtásában.
A "Fiatal Társaságok" olyan ifjakból álltak, akiket arra képeztek ki, hogy teljesítsék az Univerzális Szabadkőművesség kívánságait. Fő céljuk olyan forradalmi mozgalmak megszervezése volt egész Európában, amelyek lehetővé teszik a dinasztikus államok felszámolását, örökletes vezetőrétegük lecserélését, és az eltakarított dinasztikus államok helyébe az anonim pénzoligarchia nemzetek feletti uralmának a kiépítését. A hagyományos uralkodóosztály lecserélése erőszakkal nem lehetséges bűncselekmények elkövetése nélkül. Így például Giuseppe Mazzini ifjú legényei bankrablásból, emberrablásból, zsarolásból, védelmi pénzek szedéséből finanszírozták magukat. Így nyer értelmet a korábban már ismertetett szómagyarázat, a maffia elnevezés eredetéről.
Londonban olyan nemzetközileg megszervezett csoport is alakult, amely képes volt bármely olyan személy kikapcsolására, aki akadályozhatta a nemzetközi pénzoligarchia kábítószerkereskedelemmel kapcsolatos hosszútávú céljait. Ahogyan a kínai Triádok is végső soron az angol illuminátus szabadkőművesség felsőszintű vezetőitől kapták utasításaikat, és a keleti kábítószer kereskedelemből befolyó jövedelem egy részét, ugyanezt tette nyugati viszonylatban a maffia.
Az illuminátus irányítás alatt álló angol szabadkőművesség a mai napig a maffia legfőbb protektora. Ezt a tényt erősítette meg a "Propaganda duó", vagy rövidítve P-2-es, nagyrészt a maffia által irányított római szabadkőműves páholy botránya 1982-ben. Az olasz kormány ebben az évben leplezte le, hogy a P-2-es páholy felelős jelentős mértékben Aldo Moro olasz miniszterelnök 1978-as meggyilkolásáért, valamint I. János Pál pápa haláláért. I. János Pált az követően tették el láb alól, hogy felfedezte: az illuminátus szabadkőművességhez tartozó magas rangú bankárok - a P-2 páholy Vatikánba beépített ügynökei segítségével - a Vatikáni Bankot is felhasználják a kábítószer-kereskedelemből származó pénz tisztára mosására. Az olasz kormány nyomozásának előzménye a II. János Pál pápa ellen 1981. május 13-án elkövetett merénylet volt. Ennek a merényletnek a szálai is a P-2-es páholyhoz vezettek. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadkőművesség húzódik meg a merénylet mögött, a Grand Orient szabadkőművesség által dominált francia kormány lépéseket tett azért, hogy a felelősséget a kommunista Bulgáriára hárítsa. A francia szabadkőművességhez közelálló párizsi napilap, a Le Monde, 1982. december 3-án a következőket állította: "A KGB korábbi főnöke, Jurij Andropov, belső ellenzékének tudható be, hogy fény derült az 1981. május 13-án II. János Pál pápa ellen elkövetett merénylet mögött meghúzódó bolgár kapcsolatra."
A mára már elérhető bizonyítékok tanúsága szerint a Le Monde cikkét a félretájékoztatás klasszikus példájának tekinthetjük. Az akkori bolgár kormány maga is nyomozásba kezdett azért, hogy tisztázza magát. Erőfeszítései fényt derítettek arra, hogy a sikertelen merénylet elkövetőjének, a török Ali Agcá-nak, a megbízója Bekir Celenk a török maffiának volt a tagja. Bekir Celenk viszont az utasításokat két Bulgáriában működő olasz hírszerzőtől kapta. A Bolgár kormány 1982. december 22-én bejelentette, hogy az említett két olasz kémet, névszerint Paolo Farsetti-t és barátnőjét, Gabriella Trevisini-t bíróság elé állítja. Az volt ellenük a vád, hogy a "Propaganda duó" római szabadkőműves páholy adta ki az utasítást a pápa meggyilkolására. II. János Pál tisztában volt vele, hogy ugyanazon P-2 páholy maffiás tagjai akarták meggyilkolni, akik elődjét is eltették láb alól. Ezért a pápa 1982 őszén felszólította az olasz kormányt, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket. Ezt követően a karabinerik, az olasz terrorista-ellenes rendőrség tagjai, akcióba léptek. Kiderítették, hogy a maffiát a brit szabadkőműves pénzoligarchia támogatja a 19. század közepétől, vagyis megalakulásától kezdve. Ez az információ akkor került nyilvánosságra (1982. szeptember 3-án), amikor Szicíliában merénylet áldozata lett Carlo Dalla Chiesa tábornok, akit három hónappal korábban azért küldtek a dél-olasz tartományba, hogy számolja fel a helyi maffia hatalmát. A tábornok egyik segédje névtelenül interjút adott a katolikusSabato című lapnak, amelyben elmondotta:
"Szicília történelmét tanulmányozva Dalla Chiesa és én ugyanarra az eredményre jutottunk. 1796-ban a nápolyi Bourbonok Szicíliába menekültek, ahol a brit haditengerészet védelme alatt éltek egészen a Waterloo-i ütközet utánig. Ettől kezdve a sziget brit protektorátussá vált... Anglia támogatásával 1860-ban Garibaldi (egy 33-as fokozatú szabadkőműves tábornok) partra szállt Szicíliában. 1874-ben Anglia úgy döntött, hogy szükségessé vált a forradalmi baloldal hatalomra segítése, amely monarchistább volt, mint a király. Pénzt és financiális támogatást nyújtott az igen hatalmas szabadkőműves és angolbarátFlorio családnak, hogy segítse Chrispi-t (egy szabadkőműves és maffia személyiséget), valamint csoportját. Az 1874-es választásokon a maffia segítségével a baloldal megszerzett 48 képviselői helyet a Szicíliát illető 48-ból..." Ez az interjú történelmi adatokkal támasztja alá, hogy a maffiát mind a brit haditengerészet, mind a szabadkőművesség egy egész évszázadon át támogatta. Mind az olasz, mind a bolgár kormány nyomozása hasonló eredményre jutott és megerősítette, hogy a brit pénzoligarchia szabadkőműves bankárjai, valamint a maffia és a P-2 szabadkőműves páholy együttműködött a kábítószer-kereskedelemből származó pénz tisztára mosásában a Vatikáni Bank útján. A pénznek ez az útja bizonyította annak a hálózatnak a létét, amelyet a brit Kelet-Indiai Társaság akaratából London hozott létre a második ópiumháborút követően.
A brit pénzoligarchia egyik célja: Amerika visszaszerzése
A több mint száz éves stratégia, hogy Amerikát részben a kábítószer segítségével kell belsőleg meggyengíteni, és az így legyengült országot újra ellenőrzés alá venni, lépésről- lépésre nyomon követhető. A brit pénzoligarchia 1729-től 1830-ig óriási jövedelmet húzott abból, hogy a birodalmi Kína lakóinak jelentős részét kábítószerfüggővé tudta tenni. A pénzoligarchia úgy számolt, hogy hasonlóan hosszú időre lesz szükség az Egyesült Államok legyöngítésére és ellenőrzés alá vételére. Az illuminátus pénzemberek az amerikai akciójukat röviddel az első kínai ópiumháború (1840-1842) után beindították. Ekkor brit tengeri kereskedők árulni kezdték a kínai kulikat Amerika nyugati partvidékén, akiknek a segítségével a kábítószer-fogyasztás is megjelent az Egyesült Államokban. Egyedül 1846-ban 117 ezer kuli érkezett. Ellátásukra évi 115 tonna nyers ópiumot és 27 tonna finomított ópiumot importáltak. Lincoln elnök betiltotta 1862-ben a kulikkal való kereskedelmet, de a feketepiac folytatódott, és folyamatosan növekedett egészen a századfordulóig.
Miközben Amerikában a feketékkel való rabszolga-kereskedelmet felváltotta a kulikkal való kereskedelem, a Mazzini parancsnokság alatt álló olasz forradalmárok 25 év alatt sem tudták megszerezni a hatalmat Olaszországban. 1860-ban, amikor a brit hadihajók visszatértek a második ópiumháborúból, Mazzini pénzügyi és haditengerészeti segítséget kért Palmerston brit miniszterelnöktől. Palmerston együttműködött Mazzini-val. Ennek a kooperációnak a távlati következményei igen jelentősek. Mazzini-nak a maffiája, amely hasonló természetűnek bizonyult, mint a keleti Triádok, betölthették ugyanazt a szerepet nyugaton, amit a Triádok keleten. A kábítószer kereskedelem hasznát bezsebelő brit pénzoligarchia, miután Garibaldi győzelemre segítésével ellenőrzése alá vonta Szicíliát, arra használta a szigetet, hogy az a nyugatra érkező kábítószer-elosztás helyi központja legyen az európai földrészen.
Albert Pike és az amerikai polgárháború
Albert Pike két feladatot is kapott a brit szabadkőműves pénzoligarchia Amerika visszaszerzéséért indított stratégiájában. Első feladata volt, hogy megossza az Egyesült Államokat egy polgárháború kirobbantásával, így biztosítva, hogy a déli államok elszakadhassanak az uniótól. A második feladat az volt, hogy szabaddá tegye az utat délről a maffia számára. Amikor Pike ezt a megbízatást teljesítette, akkor a pénzoligarchia londoni központja beindította a kábítószer háborút Amerika egésze ellen.
1859-ben Albert Pike - ez a nagy tudású és tekintélyes filozófus - a szabadkőművesség déli illetékességi térségében elnyerte a legmagasabb rangot. Először alárendeltjeit vezető pozíciókba helyezte a különböző déli államokban, majd elrendelte az egyes tagállamoknak, hogy szakadjanak el az Uniótól. A kábítószer-kereskedelem történetét feldolgozó egyik közelmúltban megjelent könyv szerzői (Konstandinos Kalimtgis, David Goldman és Jeffrey Steinberg, "Dope, Inc: Britain's Opium War against the U.S." New York: New Benjamin Franklin House, 1978) szerint: "A brit gyógyszergyártó házak megkezdték a morfium kereskedelmi méretű termelését a polgárháborút megelőző években, és hatalmas mennyiségben a hadseregek rendelkezésére bocsátották. A brit vállalatok megtévesztően a morfiumot úgy reklámozták, mint "függőséget nem okozó" fájdalomcsillapítót, és még olyan arcátlanok is voltak, hogy a morfiumot az ópiumfüggőség elleni gyógyszerként ajánlják."
Az amerikai polgárháborút követően a kábítószerfüggővé vált katonák igényelték, hogy folyamatosan el legyenek látva ópiummal. A háború utáni újjáépítéssel járó zavaros helyzet lehetővé tette a háttérből irányító Albert Pike-nak, hogy megnyissa a maffia számára a kábítószer útvonalakat. Amikor Giuseppe Mazzini elküldte munkatársait az Egyesült Államokba, akkor a "Fiatal Olaszország" veteránjai már megfelelően előkészített körülményeket találtak. Az illuminátus angol szabadkőművesség két stratégiát is alkalmazott az Egyesült Államokban a kábítószer-kereskedelem elterjesztése érdekében. Az első szerint a maffia alulról építi ki az úgynevezett alvilág bekapcsolásával az elosztási hálózatát. A második szerint a műveltebb osztályok megfelelő elemei felülről lefelé haladva, felhasználva az egyetemek és college-ok oktatóit és az elit más csoportjait, befolyásolják a diákok magatartását, rábeszélve őket arra, hogy próbálják ki a kábítószereket. A tények vizsgálata azt mutatja, hogy az első stratégia viszonylag gyors, és kíméletlen volt. A második stratégia viszont lényegesen kifinomultabb és hosszú időt igényelt.
Az amerikai polgárháborút megelőzően és a háború ideje alatt a maffia a déli New Orleans városát használta elosztási központként. Az első ismert maffia vezér az Egyesült Államokban a szabadkőműves Joseph Macheca volt, aki szicíliaiakból vállalatot szervezett és irányított az 1860-as években. MiutánAlbert Pike 1867-ben megalapította a Ku-Klux-Klan-t, a Macheca vezette csoport tevékenysége megkülönböztethetetlen volt a Ku-Klux-Klan tevékenységétől. Az 1870-es évek elején New Orleans-ba érkezett Mazzini-nak egy másik bizalmi embere, az ugyancsak szabadkőműves Giuseppe Esposito. Esposito hosszú utazásokat tett Amerikában azért, hogy egyesítse a különböző olasz szabadkőműves páholyokat, és megszervezze köztük a gyors és hatékony kommunikációs kapcsolatot. Ezek az etnikai alapon megszerveződött szabadkőműves páholyok tették lehetővé, hogy létrejöjjön a szervezett bűnözés szindikátusa az Egyesült Államokban. Az etnikai alapon szerveződött szabadkőművesség története nem tárgya ennek a cikknek, ezért mindössze három csoportot említünk meg. Az egyik a Kanadába bevándorolt Bronfman család, amely hatalmas vagyonát a alkohol előállításával és kereskedelmével szerezte abban az időszakban, amikor az Egyesült Államokban az alkohol be volt tiltva. John Daniel amerikai kutató 1995-ben megjelent (JKI Publishing, Tyler, Texas 75713, ISBN 0-9635079-4-X) "Scarlet and the beast" című könyvének második kötetében, a 131. oldalon, az állítja, hogy a Bronfman család férfitagjai szabadkőművesek, és a Permindex nevű vállalaton keresztül pénzt juttattak el az angol szabadkőművesek számára, akik ezt a pénzt részben a John F. Kennedy elleni merénylet megszervezésére fordították.
A másik kiemelendő csoport a kínai kulik, akiket illegálisan Amerikába hoztak, hogy olcsó munkaerőként résztvegyenek a vasutak építésében, és akiket rendszeresen kábítószerrel látott el a szabadkőműves módra működő kínai Triád szervezet. A Triádok valójában még ma is működnek az Egyesült Államokban, elsősorban a Chinatown-oknak nevezett városrészekben. Az elmúlt években egyesítették csoportjaikat és ma már a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig terjedő központilag irányított hálózatot alkotnak. Tevékenységüket mutatja, hogy 1993-ban egy egész hajó illegális kínai bevándorlót akartak becsempészni Amerikába. Az Egyesült Államok kormányának becslése szerint a legkülönfélébb módokon évente körülbelül másfélmillió kínait csempésznek be az országba. A NAFTA (North American Free Trade Agreement - Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény) lehetővé tette, hogy a nyitottá vált északi és déli határokon szabadabban áramoljon a kábítószer is. Ezt bizonyítja, hogy a NAFTA érvénybe lépése óta megduplázódott a kábítószer forgalom az Egyesült Államokban.
Érdemes említést tenni még egy harmadik csoportról is, az ugyancsak szabadkőműves jellegű szerb-horvát "Fekete Kéz"-ről, amelynek a tagjai az 1890-es években érkeztek New Yorkon keresztül Amerikába. 1901-ben a Palermóból bevándorolt Con Vito Cascioferro szorosra fűzte a kapcsolatokat a "Fekete Kéz" és a szicíliai maffia között. Az etnikai alapon szerveződő szabadkőműves páholyokat a szicíliai maffia ellenőrizte, amely viszont az angol szabadkőművességtől kapta az utasításokat.
Az értelmiség és a kábítószer
Már többször említettük, hogy a nemzetközi pénzoligarchia hálózatának egyik legfontosabb központja London belvárosa, a City of London. Ennek a központnak a második kábítószer offenzívája szerint az értelmiséget kellett e célra felhasználni. Ez a terv el lett halasztva egészen az első világháború utáni időre, és így az amerikai társadalom középrétegei ellen csak az 1920-as években indult meg ez a rejtett "ópiumháború". A 19. század végén számos szabadkőműves páholy foglalkozott a keleti misztikus vallások kutatásával azért, hogy kiderítsék a szabadkőművesség eredetét. Ezt a kutató tevékenységet a Quatuor Coronati Lodge of Masonic Research hangolta össze, amely Edward walesi herceg, az angliai nagypáholy akkori nagymestere utasítására jött létre. A Quatuor Coronati tevékenységének feltárását követően a kutatók megállapították: 1. Valamennyi pogány isten és istennő a hermafrodita Lucifert képviseli. 2. A babilóniai papság a kábítószert és a szexet eszközként használta a lakosság feletti ellenőrzés gyakorlására. 3. A lakosság növekedésének a korlátozása céljából igénybe vették az emberáldozat rítusát.
A Quatuor Coronati e három felfedezés alkalmazása céljából úgynevezett társ szabadkőműves páholyokat, al-páholyokat (co-Masonry, sub-lodges) szervezett, amelyek rendszerint nem használták a szabadkőműves elnevezést. Tény viszont, hogy ezeket a társintézményeket 33-as fokozatú szabadkőművesek alapították. Az angol nagypáholy jó hírneve érdekében elhatárolta magát tőlük és hivatalosan nem ismerte el őket. Ezek a társ szabadkőműves csoportok azonban elismerték és soraik közé engedték a többi szabadkőművest, akár az angol, akár a francia szabadkőművességhez tartozott. Ezeknek a kvázi szabadkőműves páholyoknak a segítségével felgyorsult a kábítószer-használat elterjedése a legmagasabb társadalmi rétegekben is. A sátánt szimbolizáló ékszerek használata megszokottá vált. Olyan rítusok is elterjedtek, amelyeknél kábítószert használtak, orgiákat rendeztek, áldozatokat mutattak be. Az ilyen kvázi szabadkőműves páholyok közül a "Hermetic Order of the Golden Dawn" (Az Arany Hajnal Titokzatos Rendje) jött létre 1887-ben, alapítója három rózsakeresztes szabadkőműves volt. Ezek közül az egyik A.F.AWoodford, a Quatuor Coronati páholynak is az alapító tagja volt. A második alapító Dr. William Wynn Westcott, a harmadik pedig a 32-es fokozatú szabadkőműves Sam L. MacGregor Mathers volt, mindkettő ismert kabalista. Őhozzájuk csatlakozott később három további ismert szabadkőműves: a spiritualista költő William Butler Yeats, a sátánista Aleister Crowley, aki a fekete mágia alkalmazásával vált világhírűvé, valamint a luciferista Helena Blavatsky, a Teozófiai Társaság megalapítója, aki élete végéig a Golden Dawn (Arany Hajnal) tagja maradt.
Blavatsky a Teozófiai Társaságot 1875-ben alapította New York-ban és Albert Pike elsők között csatlakozott hozzá. Blavatsky 1887-ben Londonba költözött és megkezdte a teozófiai folyóiratának a "Lucifer the Light-Bringer" (Lucifer a fény hozója) kiadását, valamint ekkor kezdte publikálni aSecret Doctrine-t (Titkos Tan) és az Isis Unveiled (A leleplezett Isis) című kiadványokat. Az itt közzétett dokumentumok zömét a Research Lodge(Kutatási Páholy) levelezési körének az anyagaiból vette. 1889-ben egy másik híres személyiség - Annie Besant - is csatlakozott a Teozófiai Társasághoz. Ebben az évben Mac-Gregor Mathers levélben felkérte Blavatskyt, hogy csatlakozzon a Golden Dawn-hoz, mert a Teozófiai Társaság és a Golden Dawn teljesen közös nézeteket vall és közös célokat követ. Blavatsky 1890-ben meghalt, és akkor a Quatuor Coronati páholy kiharcolta, hogyAnnie Besant legyen a Teozófiai Társaság elnöke. A kiváló szónok Annie Besant tagja volt a szocialista tanokat hirdető Fábián Társaságnak, amely a szabadkőművesség szocialista hálózatának a központja volt. Amikor 1904-ben Besant a Teozófiai Társaság elnöke lett, akkor azt azonnal arra használta, hogy tagokat toborozzon a Golden Dawn páholy, valamint Aleister Crowley kvázi szabadkőműves Ordo Templi Orientis (O.T.O.) páholyának. A Golden Dawn ezek után létrehozta a saját két al-páholyát, az Order of the Temple of the East (A Kelet Templomának a Rendje, 1895-ben), valamint a Thule Társaságot (1917-ben). A Temple of the East később beolvadt Crowley-nak az Ordo Templi Orientis-ába. Azért tárgyaltuk viszonylag részletesen ezeknek a társaságoknak a létrejöttét, mivel mind a müncheni Thule Társaság, mind a Kelet Temploma Társaság gyülekezőhelye volt azoknak a személyeknek, akik később a Hitler vezette német nemzetiszocialista mozgalom magját alkották.
George Orwell és a Golden Dawn
1920-ban Crowley rávette George Orwell-t (élt 1903-1950), aki később több világhírű regényt is írt, hogy lépjen be a kábítószer kultuszát ápoló Golden Dawn páholyba. Orwellt annyira megdöbbentette az Amerika számára kidolgozott terv, a "New Age"-ként ismertté vált program, hogy indíttatva érezte magát egy olyan könyv megírására, amely tájékoztatja és figyelmezteti az amerikaiakat erre a gonosz programra. Két évvel halála előtt fejezte be "1984" című munkáját. Ez a szám nem prófétikus jelentésű, ahogyan később interpretálták, hanem csupán 1948 két utolsó számjegyének a felcserélése. Ugyanis Orwell 1948-ban fejezte be ezt a könyvét. Számos olyan beavatotthoz hasonlóan, akik megbízható információkkal rendelkeznek a háttérerők céljairól és konkrét programjairól, Orwell nem tudta magában tartani ezt a titkot, ugyanakkor teljesen egyértelműen nem is mondhatta ki, mert egyébként veszélybe került volna az élete. Éppen ezért Orwell csak Aleister Crowley 1947-ben bekövetkezett Halála után fejezte be és publikálta könyvét. A könyv arról szól, hogy a háttérhatalom miként tervezi az ellenőrzése alá vonni Amerikát a 20. század második felében. Az "1984"-ben a főhős összeesküvő a következő kérdést intézi ahhoz a fiatalhoz, aki csatlakozni kíván a "Big Brother" (Nagy Testvér) által irányított szervezethez:
"Kész vagy-e feláldozni az életed? Gyilkosságot elkövetni? Olyan szabotázs cselekményeket elkövetni, amelyek ártatlan emberek százainak a halálát okozhatják? Elárulni hazádat külföldi hatalomnak? Csalni, hamisítani, zsarolni, megrontani a gyermekek gondolkodását? Szétosztani magatartást megváltoztató kábítószereket? Bátorítani a prostitúciót? Terjeszteni a nemi betegségeket? Megtenni bármit, ami demoralizálja és elgyöngíti az emberek akaratát? Kész vagy-e öngyilkosságot elkövetni, ha és amikor erre kapsz parancsot?"
Itt e sorok írójának be kell vallania, hogy 1983. tavaszán a New York University hallgatójaként részt vett az "1984" című könyvből készült film egyetemi bemutatóján, és az azt követő vitán. Ekkor a vitában résztvevők többsége úgy értelmezte Orwell-t, hogy ő a "Big Brother" alatt az Amerikát ellenőrző és világuralomra törő pénzoligarchiát érti. Tehát nem arról van szó, amit akkor én állítottam, hogy Orwell könyvében a világszintű kommunista hatalomátvétel próféciájával állunk szemben. A "Big Brother" alatt - erősködtem meggyőződéssel - egy Lenin, egy Sztálin, egy kommunista diktátor értendő, és szélsőbaloldali tévedés az Amerika felett uralkodó pénzoligarchiáról beszélni. A vitázó felek azonban meg voltak győződve arról, hogy a világuralomra törő szabadkőműves pénzoligarchia terveit árulja el Orwell, és én tévedek, mert újdonsült és naiv amerikaiként még nem ismerem igazán az Egyesült Államokat.
Visszatérve az illuminátus pénzoligarchia intézményeihez, amikor Aleister Crowley bevonta Orwellt a Golden Dawn páholyba, az angol szabadkőművesség az egyik legfontosabb koordináló szervezete, a Royal Institute of International Affairs, a RIIA, (A Királyi Külügyi Intézet) útján, létrehozta a Tavistock Intézetet. Ez az intézet a pszichológiai hadviselés eszközeit kutatja, és felkészített olyan személyeket, akiket az illuminátus pénzoligarchia az Egyesült Államokba kívánt küldeni. Ezek közé tartozott Aldous Huxley (élt 1894-1963), valamint testvére Julian (élt 1887-1975), akik a tekintélyes szabadkőműves T. H. Huxley unokái voltak. Mindkettőjüknek a 33-as fokozatú szabadkőműves író H. G. Wells (élt 1866-1946) volt a mentora. Az 1920-as években Wells Aleister Crowley-hoz irányította a Huxley testvéreket további képzés végett. Crowley beavatta őket a Golden Dawn-ban használatos kábítószer-kultuszba, és kiképezte őket arra is, hogy hogyan kell a kábítószer-függőség kialakításával uralom alá vetni egy népet.
Az 1930-as években az Angol Királyi Külügyi Intézet, az RIIA, Hollywood-ba irányította Aldous Huxley-t, aki ebben az időben már ismert író volt, hogy keressen alkalmas személyeket, akikkel később majd létre lehet hozni egy, az illuminátus céloknak megfelelő szubkultúrát. Huxley sikeresen eleget tett ennek a megbízatásnak, és így kulcsszerepe volt annak a rock-drug-sex ellenkultúrának a létrehozásában, amely az 1960-as évektől kezdve egyre inkább meghatározza az Egyesült Államok kulturális életét. Huxley nem volt egyetemi tanár, de írásaival kellően tudta befolyásolni az egyetemek oktatóit, akik viszont a campus-ok diáklakóinak a gondolkodásmódját és értékrendszerét alakították át.
Az LSD néven ismert szintetikus kábítószer kultuszát az RIIA tudományos kutatói alakították ki. Európa legkiválóbb ideg- és elmegyógyász szakorvosai ebben az időben az RIIA tagjai voltak. Az 1940-es és 1950-es években ezekkel a pszichiáterekkel kezdődött Európában a műveltebb körökben a kábítószer használat. Ezek az elmeorvosok saját magukon próbálták ki az LSD-t azért, hogy jobban megértsék pszichotikus betegeiket, és betegségük természetét. Aldous Huxley az Egyesült Államok haditengerészetének a kutatói számára is rendelkezésre bocsátotta az LSD-t, hogy kikísérletezhessék a fiatalok tömegei kábítószeres befolyásolásának a technikáit. A CIA 1947-ben csatlakozott ehhez a programhoz, amely az "MK-Ultra" elnevezést kapta. A CIA 26 millió dollárt költött 25 év alatt ezekre a kísérletekre, amelyeknél lényegében olyan vonalat követett, mint amilyet George Orwell "1984" című regényében felvázolt. Elsősorban arra keresték a választ, hogy vajon ki lehet-e törölni az emlékezetet, és mesterségesen létrehozni apátiát. A CIA igazgatója ennek az időszaknak a nagy részében Allen Dulles (1893-1969) volt, annak a John Foster Dulles-nak a testvére, aki hosszú időn át az Egyesült Államok külügyminisztere volt. J. F. Dulles részt vett az illuminátus pénzoligarchia amerikai koordináló szervezetének a Council on ForeignRelations, a CFR-nek a megalapításában. Allen Dulles-t pedig a hírszerzés és az elhárítás irányítására képezték ki 1941-ben a szabadkőműves William Donovan irányításával. Donovan a Crowley alapította Ordo Templi Orientis szabadkőművesség szóvivője volt. Ugyancsak Donovan volt az, aki létrehozta az Office of Strategic Services, az OSS-t, (A Stratégiai Szolgálatok Irodája) amely a CIA elődszervezete volt. 1942. októberétől 1945. májusáig Allen Dulles irányította az OSS berlini irodáját. Feladata az volt, hogy válogassa ki a fogságba esett SS tisztek közül azokat, akik a jövőben alkalmasak arra, hogy az amerikai és a brit hírszerzés munkatársai legyenek. 1951-ben Allen Dulles-t kinevezték a CIA helyettes igazgatójává, vagyisWalter Bedell Smith tábornok helyettese lett. 1953-ban, amikor John nevű testvére már külügyminiszter volt, Eisenhower elnök kinevezte a CIA első emberévé. Ebben a beosztásában John F. Kennedy is megerősítette 1961-ben. Kennedy azonban leállította az LSD-vel folytatott kísérletsorozatot. A Kennedy elleni merényletet követően, 1965-ben a CIA beindította a már említett "MK-Ultra" programját. Ezúttal azonban sokkal nagyobb méretű kísérletet folytatott, mert mintegy 100 millió adag LSD-25 került szétosztásra az amerikai egyetemek campus-aiban. (campus = az egyetem, főiskola területe a tanszéki épületekkel, diákszállókkal, és kiszolgáló létesítményekkel)
Az "MK-Ultra" program kezdetén, 1954-ben, Aldous Huxley megírta a "The Doors of Perception" (Az érzékelés kapui) című könyvét. Ezzel jelezte londoni megbízói számára, hogy az LSD program folyamatban van, másrészt rávett sokakat, hogy ne csak az LSD-vel kísérletezzenek, hanem más szerekkel is. Legodaadóbb követői a professzorok és a diákok voltak, akik szinte vallásos áhítattal olvasták írásait. Huxley dicsérte a mescalin-nal (egy erős hallucinációkat kiváltó alkaloidával) folytatott kísérletek hatásait, azt állítva, hogy csak elenyésző számú használónál jelentkeznek káros mellékhatások. Az LSD-vel való kísérletek akkor váltak széleskörben ismertté, amikor a Harvard egyetem két pszichológia tanára - Richard Alpert ésTimothy Leary - megírta a "The Psychedelic Experience" (A tudattágító tapasztalat) című könyvet, amely "A halott könyve" című híres tibeti íráson alapul. Ez a könyv valóságos bibliája lett a tudattágító kábítószer használatát propagáló mozgalomnak.
1966-ban Timothy Leary beindította a saját vallásos mozgalmát, a "League of Spiritual Discovery"-t (A spirituális felfedezés ligáját) amely az LSD-t szentségként használta.
Ma már számos amerikai felismerte, hogy mekkora károkat okozott az amerikai kultúrának az 1960-as években lezajlott - kívülről megtervezett és irányított - kulturális ellenforradalom, az alternatív szubkultúra uralomra juttatása. Ugyanakkor még mindig igen kevesen tudják, hogy kik és mi célból indították útjára ezt a pusztító hatású ellenkultúrát. Az Albert Gallatin Mackey által írott "The Encyclopedia of Freemasonry" (A szabadkőművesség enciklopédiája) megállapítja, hogy Angliában ma működnek olyan muzsikusokat tömörítő szabadkőműves páholyok, (ahhoz hasonlóak, amilyenekbe például Mozart is járt annak idején), ahol a művészek megvitatják, miként tudják terjeszteni az általuk szabadkőműves forradalomnak tekintett mozgalmat zenei eszközökkel, elsősorban dalok útján.
Edith Miller 1933-ban publikált "Occult Theocrasy" (Okkult istenuralom) című munkájában megmagyarázza, hogy a szabadkőműves háttérhatalomnak milyen fontos eszköze a zene, mivel az az egyébként pozitív beállítódású gondolkodást passzívvá és negatívvá teszi. Miller szerint az okkult zene zavarodott lelkiállapotot idéz elő. Az összezavart elme kész az engedelmességre, és arra, hogy kövesse a háttérből küldött sugalmazásokat. Az ilyen összezavart lelkületű ember elfordul a családjától, a hazájától és istenétől.
Dr. John Coleman a brit hírszerzés egykori magas rangú tisztje Death Cults (Halál kultuszok) című 1984-ben megjelent könyvében részletesen beszámol arról, hogy az illuminátus angol szabadkőművesség húzódik meg a rock-drug-sex ellenkultúra elterjesztése mögött. Coleman szerint a rockzene elősegíti a kábítószer terjedését, használatát, szétosztását, és így hatékony eszköze a fiatalok ellenőrzés alatt tartásának. Mindez közvetlenül kapcsolódik - Aldous Huxleynak az Egyesült Államok nyugati partvidékén lefolytatott kísérletei által - a halál kultuszához. Huxley követői nagymennyiségű LSD-t adtak át a különböző rockzene együttesek számára, hogy azok osszák szét koncertjük résztvevőinek. A Beatles-ek voltak az első olyan rockzene együttes, amelyet a Tavistock Intézet szakértői bevetettek az Egyesült Államokban.
Dr. John Coleman egy másik könyvében (The Conspirator's Hierarchy: The Commitee of 300, 1994. Joseph Holding Corp., Carson City, Nevada) megállapítja, hogy a Commitee of 300 (A háromszázak bizottsága) kezdettől fogva ellenőrzése alatt tartotta a kábítószer-kereskedelmet, amelyet a Brit Kelet-Indiai Társaság, a BEIC kezdett el, majd a Holland Kelet-Indiai Társaság folytatott. A BEIC hozta létre a "China Inland Mission"-t (Kínai belföldi missziót), amelynek az volt a feladata, hogy a kínai parasztokat és kulikat minél nagyobb számban rászoktassák az ópiumra. Ez óriási keresletet hozott létre az ópium iránt, amit aztán a Brit Kelet-Indiai Társaság jó pénzért kielégített.
A Beatlesek, mint "zenei kábítószer"
A Háromszázak Bizottsága a Beatleseket használta fel egy meghatározott kulturális kábítószer elterjesztésére. Ed Sullivant Angliába küldték, hogy ismerkedjen meg a Tavistock Institute első rock csoportjával. Sullivan az ismerkedés után visszatért az Egyesült Államokba, ahol kidolgozta annak a stratégiáját, hogyan kell az elektronikus tömegtájékoztatás segítségével sikeresen eladnia a Tavistock Intézet kísérleti zenebrigádját. Az elektronikus tömegtájékoztatás, valamint Ed Sullivan átgondolt PR menedzselése nélkül a Beatlesek és az ő "zenéjük" hamarosan kimúlt volna. Mint ahogy ma már tudjuk, a Beatles kampány nemcsak kicserélte a szórakoztató zenét, de beindított egy ma is tartó kábítószer fogyasztási kampányt. A Beatles-jelenséghez az a tény is hozzátartozik, hogy első sikeres számaik zenéjét és szövegét Theodor Wiesegrund Adorno, a frankfurti iskolához tartozó filozófus és zeneesztéta írta. Ezt a mai napig titkolják a közvélemény elől. A Beatlesek feladata az volt, hogy ismertté váljanak a teenager-ek előtt, akiket aztán megállás nélkül bombázni lehet a beat-zenével. A kísérlet azt kívánta elérni, hogy az állandó ismétléssel meggyőzzék a fiatalokat: ők kedvelik ezt a zenét. A felbérelt liverpooli legények teljesítették, amit elvártak tőlük, természetesen "egy kis rejtett baráti segítséggel". Ez nem volt más, mint olyan szereknek a szétosztása a hallgatóság körében, amely az amerikai fiatalok egész generációját pontosan olyan biomasszává alakította át, amilyennek a Tavistock Institute tervezői elképzelték.
Nyilvánvaló, hogy a Kínában alkalmazott módszerek nem feleltek meg az 1960-as években egy egészen más kultúrában felnőtt fiatalok milliói számára. A feladat az volt, hogy olyan "más típusú" fiatalokat kreáljanak, akik teljesen új magatartási mintákat követnek. Ehhez el kellett hitetni velük, hogy a kábítószerek használata teljesen normális, hétköznapi dolog, és hogy ez jobban menjen, ki kellett találni új hajviseletet, új öltözéket, ezzel is hangsúlyozva, hogy a fiataloknak ez a nemzedéke tudatosan különbözik az idősebb generációktól. Az új divatot követő tizenéveseknek természetesen fogalmuk sem volt arról, hogy ezt a rengeteg új dolgot valójában az idősebb generációhoz tartozó tudósok eszelték ki a számukra, és kényszerítették rájuk rafinált módszerekkel. Nem jöttek rá, hogy a "cool" (hűvös, közömbös, szenvtelen) és "spleen" (rosszkedv, méla undor) viselkedés nem a sajátjuk volt, hanem pontosan azokhoz az öreg emberekhez tartozó személyek találták ki a számukra, akiktől olyannyira meg akarták különböztetni magukat. A tömegtájékoztatás mindig is kulcsszerepet játszott a kábítószer-fogyasztás elterjesztésében. Korábban például az Egyesült Államokban az volt a divat, hogy fiatalok csoportjai valóságos utcai háborúkat vívtak egymással, különösen a nagyvárosokban. Erről több musical is készült, pl. Leonhard Bernstein "West Side Story"-ja. Amikor a tömegtájékoztatási médiumok leszálltak erről a témáról, akkor hirtelen elkezdték propagálni a New Age divatját. Ebben a New Age kampányban a kábítószer-fogyasztás központi témává vált. Egyre többet lehetett hallani a Tavistock Institute szakértői által kitalált kifejezést,"Beat Generation", azaz a beat-korszak nemzedéke. Ma már a kábítószer-használat az amerikai társadalom legkülönbözőbb rétegeiben elfogadottá vált. A Tavistock Intézetben kidolgozott program szerint elhitették az amerikaiak újabb nemzedékeivel, hogy itt társadalmi forradalom zajlik, egy természetes, spontán folyamat, elhallgatva azt a tényt, hogy ez valójában tudományosan kidolgozott, és központilag irányított mesterséges folyamat, amelynek az a célja, hogy megváltoztassa az amerikai társadalom értékrendszerét, magatartási mintáit, és a politikai élet egészét.
A Brit Kelet-Indiai Társaság mai utódai elégedettek voltak a Tavistock-program sikerével. Az amerikai fiatalok egyre nagyobb része vált az LSD fogyasztójává, amelyet a svájci Sandoz vállalat állított elő. Ezt a vállalatot a híres Warburg bankárdinasztia finanszírozta. Az Aldous Huxley által propagált "csodagyógyszer" millió és millió számra került szétosztásra a fiatalok körében. Még ma is jogos a kérdés, hogy miért nem tettek semmit az erre illetékes állami, igazságügyi és rendőri szervek.
A Beatlessel beindított rock-sex-drug kampány eredményeként ömleni kezdtek a dollár milliárdok a Brit Kelet-Indiai Társaság mai utódainak a zsebébe. A kábítószerrel való üzletelést a Science Policy Research Unit, SPRU (Tudományos-eljárást Kutató Csoport) ellenőrizte és irányította. A SPRU élén álló három tudós: Leland Bradford, Dann és Ronald Lippert számos "new age" és "new science" szakértőt képzett ki (pl. Alvin Toffler-t) azért, hogy ők pedig felkészítsék emberek millióit a "future shocks" (a jövőbeni váratlan sokkhatások) fogadására. A SPRU tanulmányokkal látta el az amerikai kormányzat legkülönbözőbb intézményeit, köztük a Drug Enforcement Agency-t, DEA-t - azt a hivatalt, amelynek feladata, hogy a kábítószer kereskedelmet tiltó jogszabályoknak érvényt szerezzen - és így közvetve irányította a nagy propagandával folytatott "kábítószer ellenes küzdelmet" a Reagan és az idősebb George Bush kormányzat idején. A Tavistock Intézet tanulmányaival bőségesen ellátott hivatalnokok szinte észrevétlenül hoznak olyan döntéseket, amelyek alapvetően átalakítják nemcsak az amerikai kormányzást, de az Egyesült Államokban élő millióknak az életminőségét is.
A kábítószer-kereskedelem alattomosan megváltoztatta szinte a nyugat valamennyi vezető államában a társadalmi környezetet. Az állítólagos kábítószer-ellenes küzdelem nagyrészt színlelés. Ez kiegészül azzal, hogy a polgárok többsége, és nemcsak az Egyesült Államokban, alig tud igazán valamit arról, hogy az adott ország kormánya valójában mit is csinál. Az állami titkos nyilvántartások nem kutathatók a polgárok számára. Szinte minden társadalomban vannak olyan rendkívül gazdag és hatalmas dinasztiák, akik erős befolyással vannak az adott ország kormányzatára, és így igazságügyi szerveire is. Ilyen privát szervezet volt, amely hatalmas nyilvántartással rendelkezett, a hírhedt P-2 páholy Rómában, vagy a Commitee Monte Carlo. Mindkettőnek a nyilvántartásában több tízezer név szerepelt. Ilyen nyilvántartást vezető privát ügynökség az Intertel is, amely annak ellenére teljes kapacitással működik, hogy az amerikai alkotmány szerint ilyen magán hírszerzőszolgálat az Egyesült Államokban nem is működhetne.
Visszatérve a kábítószer-kereskedelemhez, a keletről érkező heroin egyik fő útvonala Európában a Monacói Hercegségen keresztül vezet. A heroin Korzikából érkezik Monte Carlo-ba, a gyakorta közlekedő kompokon. A komppal érkezők csomagjait és személyazonosságát nem ellenőrzik. Franciaország és Monaco között pedig nincs határ, és így az ópiumszármazék heroin könnyedén kerül a franciaországi laboratóriumokba, ahol tovább finomítják, és innen kerül a szétosztó hálózatba.
Dr. John Coleman szerint a monacói hercegi család, a Grimaldi dinasztia, évszázadok óta foglalkozik kábítószer-csempészettel. Coleman szerint Rainer monacói uralkodó túlságosan mohóvá vált és ezért három figyelmeztetésben is részesült. Végül egy "balesetben" büntetésből meg kellett halnia a feleségének, Grace Kelly-nek. Rover típusú autójának úgy manipulálták a fékberendezését, hogy az minden egyes fékezés alkalmával kiengedte a fékfolyadék egy részét. Így aztán, amikor az autó elérte a legélesebb kanyarulatú útszakaszt, az autó fékje már nem volt képes megtartani. A mai napig az autó a francia rendőrség birtokában van, és senki sem vizsgálhatja meg. A jelzést Grace hercegnő kivégzésére lehallgatta a brit hadsereg egyik ciprusi lehallgató részlege, és ez arra utal, hogy az utasítást a monte carlo-i P-2 részleg adta ki.
Le kell cserélni a kulturális értékrendet
A kábítószer-használat megkönnyítette a rock-sex-drug ellenkultúra terjesztői számára a hagyományos értékrend fellazítását, sőt lecserélését az elsősorban a megcélzott amerikai fiatalok milliói körében. A vezető rockegyütteseknek a sátánista Aleister Crowley volt a kedvence. John Lennon maga is sokat foglalkozott az okkultizmussal. A numerológia és a tarot mind Crowley-hoz, mind John Lennonhoz igen közel állt. Crowley fanatikusan hitt a tantric hinduizmusban. A négy Beatles-fiú mindegyike életének valamelyik szakaszában maga is elmélyülten foglalkozott a keleti vallásos filozófiával. Az egyik közülük, George Harrison, például teljes szívvel magáévá tette a hinduizmust, erről tanúskodik több dala is (Within You Without You - Benned, nélküled, Life Itself - Az élet önmaga, My Sweet Lord - Az én édes istenem). A Rolling Stones című folyóiratnak Harrison elismerte, hogy Kalkuttában felkereste Káli (a halál istennője a hindu vallásban) templomát az LSD hatása alatt. "Amikor fiatalabb voltam, az LSD hatására felnyílt valami bennem 1966-ban, másfajta gondolatok árasztottak el, amelyek a jógikhoz vezettek" - mondotta. A "Dope, Inc: Britain's Opium War against the U.S." (A Kábítószer Rt.: Brit ópiumháború az Egyesült Államok ellen) című könyv szerzői 1978-ban megerősítették, hogy a Beatlesek amerikai kőrútja egybeesett az LSD-25 széleskörű terítésével. A "New Left" (az új baloldal) is felvirágzásnak indult a rock-drug-sex ellenkultúra televényében. Brian Key amerikai kutató "Media Sexploitation" (a szex végletes kihasználása a tömegtájékoztatásban) megállapítja: "A Beatlesek világszerte népszerűsítették, és kulturálisan legitimálták a hallucinációt okozó kábítószerek használatát a teenagerek körében ... A Beatlesek a kábítószer-kultúra legnagyobb prófétái és terjesztői lettek."
Aleister Crowley másik követője a magyar származású Szandor LaVey (vagyis Lővei Sándor) a "Satanic Bible" (A sátán bibliája) szerzője és a kaliforniai sátánista egyház elnöke. Munkatársa az a Kenneth Anger volt, aki Bobby Beausoleil gitáros főszereplésével elkezdte forgatni a "Lucifer Rising" (Lucifer lázadása) című filmet. A film forgatása közben azonban Beausoleil bestiális gyilkosságot követett el, és még szöveget is írt a falra áldozata vérével. Beausoleil annak a Charles Mansonnak volt a követője, aki a Crowley által alapított és vezetett Ordo Temple Orientis-nek, az O.T.O.-nak a tagja volt. Ezt követően Kenneth Anger Mick Jagger-hez fordult azzal a kéréssel, hogy ő játssza el Lucifer szerepét. Mick Jagger ezt visszautasította, de elvállalta a film zenéjének az elkészítését.
Két másik rockegyüttes, a Black Sabbath és a Blue Oyster Cult is nagy sikerrel terjesztette a sátánkultuszt. A Tavistock Institut-ban kidolgozott program először "hősöket" kreált a rocksztárokból, teljesen függetlenül attól, hogy azok mit produkáltak, és hogyan viselkedtek. Minthogy ezeknek a sztároknak a többsége maga is kábítószer-élvező volt, feladatuk az volt, hogy az ifjúság körében propagálják a szexuális szabadosságot, a kábítószer fogyasztást, az anarchikus - minden ellen való - értelmetlen lázadást, és a gonosz vallásos imádatát. Azok, akik ezeknek a rockénekeseknek a szövegeit hallgatják, szinte észrevétlenül ennek a rock-drug-sex szubkultúrának a befolyása alá kerülnek. Aldous Huxley 1930-as években megkezdett tevékenysége meghozta mérgezett gyümölcseit. Ma már az általuk propagált ellenkultúra határozza meg az amerikai fiatalok többségének a viselkedését. Az 1980-as évek kezdetén a fiatalság kábítószer használata soha nem látott szintet ért el világszerte. Ronald Reagan az Egyesült Államok ekkor hivatalban lévő 40. elnöke hadat üzent a kábítószer-kereskedelemnek. II. János Pál pápa szintén harcba szólított a kábítószer-fogyasztás megfékezésére. A beindult kábítószer ellenes küzdelem eredményeként csökkenni kezdett a drogfogyasztás, és mind a Kelet, mind Dél-Amerika kábítószer-elosztó helyein hatalmas mennyiségű eladatlan áru halmozódott fel. Ennek eredményeként csökkent a kábítószerek ára, de azoknak az országoknak a jövedelme is jelentősen csökkent, ahol a kábítószerek alapanyagait termelték. Az így kimaradt pénzjövedelem a bankrendszer jelentős részét is érintette. A probléma megoldása érdekében a londoni drogbárók felszólították a befolyásuk alatt álló rockegyütteseket, hogy ismét kezdjenek kampányt a kábítószer- fogyasztás népszerűsítése érdekében. Így például 1982. nyarán a Rolling Stones is útra kelt a szabadkőműves Mick Jagger és Keith Richards vezetésével. A Rolling Stones európai turnéját megelőzte az európai kábítószer-ellenes koalíció tiltakozó kampánya. A koalíció több tízezer tagját mozgósította Dániában, Svédországban, Francia- és Olaszországban, valamint Nyugat-Németországban, hogy informálják a hatóságokat, az egyházakat és a sajtót a Rolling Stones turnéjának igazi okáról. A turné nem kulturális esemény volt, hanem a nemzetközi kábítószer-kartell népszerűsítési kampánya azért, hogy fellendítse a drogfogyasztást. A kábítószer-ellenes koalíció adatai szerint 600 tonna ópiumot kellett piacra dobni, mivel rekordtermés volt a délkelet-ázsiai Aranyháromszögben.
A délkelet-ázsiai Aranyháromszög
1950-ben a CIA megkezdte a legyőzött kínai Kuomintang hadsereg maradványainak a megszervezését Burmának (új nevén Mianmar-nak) azon a részén, amelyet Aranyháromszögnek neveznek, és ahol az ópiumtermelés folyik. Az egykori Csang Kaj Sek-ista tisztek lettek a drogbárók, akik a MEO törzs tagjaival együtt itt termelték az ópium alapanyagát. A kábítószer-kereskedelem irányítóinak tehát egyrészt rá kellett szoktatnia a gazdag nyugati országok ifjúságát a kábítószerre, másrészt gondoskodniuk kellett arról, hogy a megnövekedett keresletet ki lehessen elégíteni. Ezért az 1950-es és 1960-as években számos CIA ügynök tevékenykedett Délkelet-Ázsiában, hogy növelhető legyen a kábítószer-alapanyag termelése. Christopher Robbins "Air America" című könyvében azt állítja, hogy a vietnami háború valódi és máig takargatott igazi oka az volt, hogy ki ellenőrizze az ópiumkereskedelmet az Aranyháromszögben, a kommunisták, vagy a pénzoligarchia kábítószerkereskedelemmel foglalkozó részlege, a maffia. Aranyháromszögnek nevezik Észak-Mianmarnak (korábban Burmának) azt a részét, amelyen a Shan hegyvidék terül el, összekötve Thaiföld északi részét, valamint Észak-LaoszMeo fennsíkját. Ez a világ legnagyobb ópium, morfium és heroin termelő vidéke. (Az utóbbi években Afganisztán is felzárkózott az Aranyháromszöghöz.)Robbins szerint az ópium előállítása olyan életbevágó fontosságú volt, mint a rizstermelés, ezért Laoszban törvényesen termelték, szállították, és fogyasztották. 1950-ben a kínai kommunisták győzelmesen nyomulva dél felé kettévágták Csang Kai Sek hadseregét. A Kuomintang keleti része Tajvan szigetére menekült, és a mai napig a köztársasági Kína irányítóerejét alkotja. A Kuomintang nyugati része magára maradva Burmába (Mianmarba) menekült. Csang Kai Sek katonái az ópiumtermelő vidék közepén találva magukat kezdték kialakítani védelmi vonalaikat. Repülőgépek és helikopterek fogadására alkalmas repülőtereket is építettek. Már 1949-ben az amerikai kormány megállapodott a brit hírszerzéssel, a SIS-el, hogy kiképzi azokat az újonnan toborzott CIA ügynököket, akiket a kommunisták ellen kívántak bevetni. A SIS Kim Philby-t küldte Washingtonba összekötőnek a CIA-hoz és az FBI-hoz. Philby - aki a KGB tábornokaként halt meg Moszkvában - volt az, aki elmagyarázta a CIA-nak Washingtonban, hogy miként finanszírozza a kommunisták ellen folytatott titkos tevékenységét, a kábítószer-termeléséből és forgalmazásából származó pénzből. A CIA illetékesei úgy gondolták, hogy a kommunizmus elleni küzdelem hazafias ügy, amely ilyen pénzeszközökkel is folytatható. Philby tanácsára számos CIA ügynököt küldtek ki Burmába, Laoszba, és Dél-Vietnamba, hogy segítsék a Kuomintang hadsereg maradványainak a küzdelmét Mao Ce-tung győztes vöröshadseregével szemben. A CIA tehát megkezdte a Burma Shan nevű tartományába menekült Csang Kai Sek-isták támogatását, akik hamarosan az itt folyó ópiumtermelés irányítói lettek. A CIA másik szövetségese a kommunisták elleni küzdelemben a Meo nevű törzs lett, amely ezen a területen él, és amelynek a tagjai ópiumtermelő parasztok. Miközben a Kuomintang és a Meo harcolt a kínai kommunisták ellen, a CIA elnézte, hogy mellékesen nagy hasznot hajtó üzletet bonyolítanak le az ópiummal. A kábítószer-szállítást számos bérelt repülőgép bonyolította le, amelyeket összefoglalóan "Air Ópium"-nak becéztek. Az "Air Ópium"-nak a korzikai maffia volt a tulajdonosa, és ő működtette. A szállítmányok megrendelője és szétosztója azonban az amerikai maffia volt.
A Kuomintang által termelt ópium C-47-es - jelzés nélküli - gépekkel először Thaiföldre került. Innen átcsempészték Dél-Vietnamba, ahol finomították. Az ebből befolyó jövedelemből finanszírozták a saigoni titkosrendőrséget. Idővel azonban a korzikai maffiát kiütötte az üzletből egy keménykezű laoszi tábornok, Ouane Rattikone, aki maga is főfoglalkozású ópiumkereskedő volt. A tábornoknak nem volt más lehetősége, mint a CIA által működtetettAir Amerika igénybevétele. A CIA-nak sem volt sok választása, mert a Meo törzs tagjai által termelt ópium eladása nélkül nem lehetett finanszírozni a kínai kommunisták és helyi ügynökeik ellen folytatott küzdelmet. 1965-től 1971-ig az Air Amerika szállította az Aranyháromszögből az ópiumot Vang Pao tábornok észak-laoszi főhadiszállására. Egy amerikai őrmester, Paul Withers, a következőket mondotta el Bostonban kihallgatása során: "Az Air Amerika gépe hetente kétszer szokott megérkezni Pak Seng-be ellátmánnyal, és a hongkongi bankokból származó kilós csomagokba rakott tört arannyal, amelyeket átadtak a meoknak, cserébe az ő ópiumukért. Az ópiumot ezután felrakták a repülőgépekre, mindegyik csomag meg volt jelölve egy bizonyos törzs szimbólumával."
Kennedy konfliktusa a maffiával
Amikor John Fitzgerald Kennedy 1961. elején átvette hivatalát, tervei között szerepelt az Egyesült Államokban működő kábítószer-hálózat likvidálása. Testvérét, Robert Kennedyt nevezte ki igazságügyi miniszterré, aki egyik legfontosabb feladatának tekintette a bűnöző szindikátus felszámolását. Kennedy Edgar Hoovert, az FBI főnökét és Allen Dullest, a CIA vezetőjét is le akarta váltani. A CIA-t túl nagynak találta és fel akarta darabolni, majd pedig egy alternatív hírszerző szolgálattal lecserélni. A Kennedy testvérek politikai pályafutása az 1950-es évektől összekapcsolódott a maffia, a CIA és az FBI elleni küzdelemmel. Tudták, hogy a maffia ellenőrzi Kubát, mert ez a Karib-tengeri szigetország a Dél-Amerikából Észak-Amerikába szállított kábítószer elosztó központja. Amikor Robert Kennedy kampányt indított a korrupt szakszervezeti vezetők ellen, akkor Hoover minden lépését ellenezte. Robert Kennedy végül 1956-ban egy szenátusi bizottság tagjaként megtudta, hogy milyen szoros kapcsolat van egyes vezető körök és a maffia között. Rájött, hogy az 1940-es évek elején a New York-i maffiafőnök, Frank Costello, és a szabadkőműves Edgar Hoover megállapodott, miszerint a maffia átveheti a szakszervezetek irányítását cserébe azért, hogy távol tartja a szakszervezettől a kommunistákat. 1959-ben Castro kommunistái eltávolították a maffiát Kubából. A CIA több kísérletet is tett Castro megbuktatására, hogy a maffia visszatérhessen Kubába. John Kennedy 1961-ben megerősítette Allan Dullest a CIA élén, de leállította az LSD-vel folytatott kísérletet és a CIA Disznó-öböli akcióját sem támogatta az eredeti elképzelések szerint. Ezért Allan Dulles 1961. őszén lemondott a CIA éléről.
Kennedy elnök tisztában volt azzal is, hogy az amerikai maffia részt vesz az ázsiai heroin kereskedelemben. Azt is tudta, hogy a vietnami háború hátterében a kábítószer kereskedelem ellenőrzéséért folyó küzdelem húzódik meg. Kennedy tudta, hogy Dél-Vietnam kommunisták elleni harcának a támogatása egyben a maffiának is segítséget nyújt a kábítószer-kereskedelem folytatásához. Éppen ezért 1963. tavaszán Kennedy elhatározta, hogy ez év decemberében mintegy ezerfőnyi amerikai szakértőt visszahív Vietnamból. Hat hónapra rá Kennedyt Dallasban megölték. Utódja a szabadkőművesLyndon B. Johnson megváltoztatta elődje döntését, és hozzájárult az amerikai csapatok dél-vietnami állomásozásához.
1967-ben újabb háború tört ki Északnyugat-Laoszban a kommunisták és a CIA által támogatott ópiumtermelő parasztok között. Burma (Mianmar) ópiumexportjának a sorsa forgott kockán. Ez évente 500 tonna mennyiséget jelentett, amely a világtermelés egyharmada. Ouane tábornok és a CIA nyerte meg a háborút a kommunistákkal szemben, akik megpróbálták átvenni a kábítószer-kereskedelmet. Ez a győzelem azonban előrevetítette a vietnami háború nagyarányú kiszélesedésének a veszélyét. Mindebből csak a City of London központtal működő, és a kábítószer-kereskedelemben érdekelt pénzoligarchia húzott hasznot. A Dél-Vietnamban folyó háború akadályozta a déli irányú kábítószer-forgalmat és tovább növelte az Aranyháromszög szerepét. A növekvő ópiumtermelés, amely a rockegyüttesek által előidézett növekvő kábítószer-keresletet elégítette ki Észak-Amerikában, dollármilliárdokkal gazdagította a brit pénzoligarchia által ellenőrzött hongkongi bankokat. Ezek a bankok finanszírozták a teljes délkelet-ázsiai kábítószer-kereskedelmet. Ahogy a vietnami háború kiszélesedett, a CIA egyre több helyi farmert vett rá az ópiumtermelésre. Ennek eredményeként csökkent a rizstermelés. A CIA ekkor az Air Amerika gépeivel rendszeresen rizst szállított, ópiumért cserébe. A CIA azt is elvárta, hogy az ópiumfarmerek felfegyverzett fiatalokat küldjenek harcolni a kommunisták ellen Vietnamba. Azok az ópiumtermelők, akik nem küldtek harcolni fiatalokat, egészen addig nem részesültek rizsszállítmányokban, amíg ezt a mulasztásukat nem pótolták.
1971-ben a CIA hivatalos jelentése szerint az Észak-Laoszban működő hét kábítószer finomító közül a legnagyobb már száz kiló ópiumot állított elő naponta. Egyedül ez a gyár évente 3,5 tonna heroint finomított, amely a heroinfüggővé vált amerikaiak egyharmadának a szükségletét fedezte. A vietnami háború idején az Egyesült Államok kábítószer elleni hivatala (Drug Enforcement Agency) egyre nagyobb aggodalommal tapasztalta, hogy az amerikai katonák ezrei lettek a laoszi heroin rendszeres fogyasztóivá. Az első nagy heroin adag 1968-ban került szétosztásra a Vietnamban tartózkodó amerikai katonák között, amikor egy Thaiföldről érkező egység nagy szállítmányt hozott magával. Amikor megkezdték az amerikai katonák kivonását Vietnamból 1971-ben, a helyi kínai etnikumhoz tartozó kereskedők, akiket szoros kapcsolatok fűztek a Triádokhoz, szembesültek azzal a ténnyel, hogy a kereslet nagyon megcsappant. Ezért fokozták szállításaikat az Egyesült Államokba és Nyugat-Európába. Nixon elnök 1972-ben véget vetett a vietnami háborúnak, és ekkor beindította a kábítószer elleni küzdelmet is az Egyesült Államokban. Nixon a kábítószer-ellenes hivatal embereit visszaküldte Délkelet-Ázsiába, hogy csapjanak le a kábítószer kereskedőkre, és pusztítsák el gyáraikat. Több szerző, így például John Daniel szerint is, ez volt az egyik oka annak, hogy Nixont a Watergate botrány megrendezésével a pénzoligarchia és hálózata eltávolíttatta a Fehér Házból.
A kábítószer elleni háború számokban
Kezdve Kínával a 18. században, mindig is Nagy-Britannia külpolitikai eszköztárába tartozott az egyes országok destabilizálása lakóik kábítószerfüggővé tételével. Az az uralkodó elit, amely a kábítószer-kereskedelemnek a haszonélvezője volt, ma is élvezi ennek az illegális üzletnek a hasznát. Az amerikai kormány tisztában van vele, hogy a nemzetközi kábítószer-kereskedelem milyen veszélyt jelent az amerikai társadalom számára. A jelenlegi elnök apja,idősebb George Bush, még alelnökként 1986. június 8-án mondotta: "Az Egyesült Államok kormánya első alkalommal jelenti ki megkülönböztetett hangsúllyal, hogy a nemzetközi kábítószer-kereskedelem nemzetbiztonsági veszélyt jelent, mert képes a demokratikus szövetségesek destabilizálására..."
1978-tól az Egyesült Államok a nemzetközi kábítószer-kereskedelem első számú célpontja. A destabilizáció azzal kezdődik, hogy meggyengül a termelőgazdaság, mivel az illegális kábítószer-kereskedelem dollár milliárdokat von ki a termelésből. 1978-ban a kábítószer-kereskedelemből származó jövedelem 200 milliárd dollárra rúgott, amelynek a 60%-a az Egyesült Államokban forgalmazott kábítószerekből származott. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok termelőszektora számára ebben az évben 120 milliárd dollárral kevesebb pénz állt rendelkezésre a gazdasági folyamatok közvetítésére. 1986-ra az illegális kábítószer- kereskedelem világszinten megkétszereződött és elérte az 500 milliárd dollárt. Ebből 300 milliárd származott az Egyesült Államokból. Ezeket az adatokat számos megbízható forrás támasztotta alá. A U.S. News and World Report 1985. március 18-i száma például ismerteti az amerikai törvényhozás által készített tanulmányt, amely megerősítette, hogy 1978. óta évi 10 milliárd dollárral növekedett az illegális kábítószer-kereskedelem, amely eléri a 110 milliárd dollárt. A társadalmi költségek, amelyek felölelik a bűnözés, a kábítószer-kereskedelem üldözésének, valamint a kábítószerfüggők kezelésének az egészségügyi költségeit, meghaladják az évi 100 milliárd dollárt. A Törvényhozás Kábítószer Bizottsága jelenti, hogy a kábítószer-fogyasztás az Egyesült Államokban nagyobb, mint bármely más fejlett ipari nemzetnél, és Amerika egyik legsúlyosabb egészségügyi problémájává vált. A CBS televízióállomás 1987. február 12-i adása szerint az Egyesült Államokban fogyasztják el a kábítószer 60%-át, amelynek az értéke mintegy 300 milliárd dollár. Ugyanez a TV megerősítette, hogy a nemzetközi kábítószer-kereskedelemből évente 500 milliárd dollár illegális haszon származik. A World Economic Review 1988. márciusában beszámolt arról, hogy a világkereskedelem 30%-át a kábítószerekkel és fegyverekkel való illegális kereskedelem alkotja. Az illegális szó itt többek között arra is utal, hogy az így lefolytatott kereskedelmi tranzakciók után például az amerikai kormány nem jut adóhoz, és hogy ez a pénz lényegében kikerül a reálgazdasági folyamatok közvetítéséből.
A kábítószer-kereskedelem legalizálása zsákutca
A fent ismertetett adatokból egyesek azt a következtetést vonták le, hogy legalizálni kellene a kábítószer-kereskedelmet. Arnold Trebach brit közgazdász a Wall Street Journal 1984. augusztus 2-i számában nyíltan síkra szállt a kábítószerek törvényesítése mellett és fegyverszünetet javasolt a kábítószercsempészekkel vívott harcban. Trebach, aki a csillapíthatatlan fájdalom kezelésével foglalkozó nemzeti bizottság elnöke, egyben élen jár a heroin orvosi célból történő legalizálásáért folytatott kampányban is. Trebach az Executive Intelligence Review 1984. augusztus 24-i tájékoztatása szerint a következőket írta:
"Reagan elnök kábítószer elleni háborúja kudarc. Ez nem meglepő. Az 1970-es évek Amerikájában minden nagyobb erőfeszítés ezek ellen a kemikáliák ellen kudarcot vallott. Remélem, hogyha fogékonyabb emberek közelebbről szemügyre veszik: mit is jelentene a valójában a kábítószer elleni háború további kiterjesztése, akkor sokan csatlakoznak hozzám kinyilvánítva, hogy elég volt a kábítószer elleni háborúkból. Megállapítják majd, hogy ésszerűen is együtt lehet élni meghatározott mennyiségű kábítószer fogyasztásával, hiszen úgy sem áll hatalmunkban elhárítani ezt a problémát...A heroin fogyasztás kérdésére az egyik lehetséges válasz közel állna az Egyesült Királyságban kialakult gyakorlathoz, ahol az orvosok felírhatnak heroint és más nagyhatású kábítószereket... A marihuána legális forgalmazása megszüntetné a keresletet legnagyobb illegális piacunkon. Néhány szakértő természetesen azzal érvel, hogy a kevésbé szigorú ellenőrzés megnövelné a kábítószer használatát, és alkalmasint a velük való visszaélést. Lehet. Mindazonáltal erős bizonyítékok támasztják alá, hogy természetes korlát létezik a kábítószer-fogyasztást illetően akár elérhető szabadon, akár nem."
Trebach nem válaszol arra a kérdésre, hogy hol van az "erős bizonyíték" a kábítószer fogyasztásának a természetes korlátjára, amely korlát akkor is hatékony, ha a drogok szabadon beszerezhetőek. Annyit tudhatunk, hogy sem az amerikai, sem az európai országok ezt a korlátot még nem érték el. Egyes amerikai statisztikák adatai szerint bizonyos településeken az iskolások 80%-a rendszeresen fogyaszt kábítószert. A Clinton kormányzat idején a tizenévesek kábítószer-fogyasztása megkétszereződött. A társadalom nagy valószínűséggel elveszítené a kábítószer elleni háborút, ha legalizálnák a drogok forgalmazását. Egyelőre sem komoly érvek, sem adatok nem támasztják alá Trebachnak azt a kiindulópontját, hogy a kábítószerek forgalmazásának a legalizálása csökkentené fogyasztásukat.
Az Angliában megjelenő "The Times" című lap 1984. július 6-i számában szintén felteszi a kérdést:
"Miért ne törvényesítenék a kábítószereket az Egyesült Államokban úgy, ahogy Angliában? Ez lenyomná az árát, csökkentve mind a kábítószer csempészek, mind a terjesztők hasznát. Nagy haszon hiányában a kábítószer-használat kimúlna. Ami pedig eladásra kerülne, azért a kormány forgalmi adót szedhetne. A kábítószerfüggők az alacsony ár következtében többé nem követnének el bűncselekményeket azért, hogy előteremtsék a kábítószer-fogyasztáshoz szükséges pénzt. A törvényesített kábítószer csökkentené, esetleg teljesen meg is szüntetné a kábítószerrel kapcsolatos bűnözést."
Felsorolva ezeket a közhelyszerű érveket, a "Times" ismerteti a kábítószer legalizálása következtében előállott döbbenetes tényeket:
"A heroin-függőség Nagy-Britanniában sokkal inkább pestisjárványnak tekinthető, mint ragályos betegségnek és a társadalom összetartóerejét fenyegeti," - mondották a Brit Orvosi Társaság kábítószer-szakértői évi tanácskozásukon. Az ország történetében először nincs olyan hely, amit kábítószer-mentesnek lehetne nevezni. "A kábítószer-függők kezelésénél az a legnagyobb probléma, hogy ma már nagyon olcsó a heroin és túlságosan könnyű hozzájutni," - közölte az egyik szakértő. 16-17 éves fiatalok heroinfüggővé válnak és a kábítószer beszippantása kényelmesebb, mint a beinjekciózása, tette hozzá. "Ahhoz, hogy függővé váljon valaki, elég a heti egyszeri rendszeres fogyasztás. Zsebpénzüket mind heroinra költik, majd kölcsönöznek és lopnak, a lányok pedig a prostitúcióhoz folyamodnak, hogy finanszírozni tudják káros szenvedélyüket.
Bill Clinton nem legalizálta a kábítószer-fogyasztást, de kormányának egyik tagja, Joycelynn Elders egészségügyi miniszter, sürgette a kábítószer-fogyasztás törvényessé tételét.
1995. februárjában az Amerikai Ügyvédek Szövetségének az elnöke George Bushnell ugyancsak síkra szállt a kábítószerek legalizálása érdekében. A detroiti ügyvéd kijelentette, hogy már több mint harminc éve ezt a nézetet vallja. Szinte ugyanazokkal a szavakkal érvelt, mint a már idézett Arnold Trebach:
"Személy szerint a kábítószer dekriminalizálását részesítem előnyben. Ez kivonja a profitot belőle, ami viszont csökkenti a kábítószerrel kapcsolatos tevékenység vonzerejét a gyermekek körében. A bűnözés egyik fő oka pedig az, hogy a kábítószerfüggőknek pénzre van szükségük a drogok megvásárlására."
Szükség van-e a kábítószer-ellenes küzdelem folytatására?
A kábítószer-fogyasztás drámai növekedésére Jimmy Carter elnöksége idején került sor. Ez a növekedés folytatódott Reagan és idősebb GeorgeBush elnöksége idején is, akik közel 80 milliárd dollárt költöttek egy évtized alatt a kábítószer-ellenes küzdelemre. A Clinton kormányzat gyakorlatilag leállította a kábítószer elleni küzdelmet. Clinton elnök kábítószerkérdésben illetékes bizalmi embere, Lee Brown, kijelentette: "Nem fogják tőlünk hallani a kábítószer-háború kifejezést. Nem hiszem, hogy háborút kellene üzennünk saját népünknek." Clinton Brown hivatalának a költségvetését 80%-kal csökkentette. Több törvényhozó is a Clinton kormányzat szemére vetette, hogy letette a fegyvert a kábítószer elleni küzdelemben. Az egyik előkelő társasági összejövetelen Washingtonban a Clinton kormányzat több fiatal tisztségviselője is nyíltan szívta a marihuánát. Mind Clinton, mind alelnöke Al Gore elismerte, hogy korábban maga is szívott marihuánát.
Közismert tény, hogy Bill Clinton volt az első Rhodes ösztöndíjas, aki az Egyesült Államok elnöke lett. A brit szabadkőműves professzorok által Oxfordban kiképzett Clinton a brit Round Table (Kerek Asztal), a New York-i Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) és a Trilateral Commission (Háromoldalú Bizottság) tagja valóban szinte mindent megtett, hogy legalizálja a kábítószer-kereskedelmet és fogyasztást az Egyesült Államokban. A korábbi amerikai elnök ebben az irányban tett egyik legfontosabb intézkedése az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény, a NAFTA, aláírása volt. Ennek az egyezménynek a keretében teljesen szabaddá vált a kereskedelmi forgalom Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó között. Egy ilyen szabadkereskedelmi-forgalom olyan hatást válthat ki, mint amilyet Kína esetében eredményezett a szabadkereskedelmi megállapodás. Amikor ezt rákényszerítették Kínára, megszűnt a kínai kikötőkben a vámvizsgálat, és megkezdődött a kábítószer beözönlése Kínába. A határforgalom megnyitása és a vámvizsgálat beszüntetése valóban ugrásszerűen megnövelte a kábítószer beáramlását az Egyesült Államokba. Egy hivatalos kormányfelmérés szerint a marihuánával kapcsolatos egészségügyi problémák 48%-kal, a kokainnal kapcsolatosak 18%-kal, a heroinnal összefüggőek pedig 34%-kal növekedtek a Clinton-kormányzat idején.
Több amerikai szerző is, köztük John Daniel azt állítja, hogy Amerika azért vált a kábítószer-kereskedelem célpontjává, mert még mindig a világ egyik legnagyobb keresztény nemzete és a polgári szabadságjogok erős védelmezője. John Daniel úgy véli, hogy Amerikában erősen korlátozni kell a politikai szabadságjogokat, mielőtt be lehet vezetni a pénzoligarchia és szabadkőművesség által irányított új világrendet, a világ egy globális központból való irányítását. Ha Amerika többé nem lesz elég erős ahhoz, hogy megvédje saját belső szabadságát, alkotmányos jogait, akkor az amerikai nép is beterelhető az új világrendbe. Az amerikai nép belső meggyengítését szolgáló trójai ló lehet a kábítószer-kereskedelem és fogyasztás legalizálása.
A londoni "The Times" 1995. februárjában hosszú cikkben foglalkozott Clinton és a kábítószer-kereskedelem kapcsolatával. Többek között ezt írta aWhitewater ügyben kirobbant botrány kapcsán:
"Mi az alapvető igazság ebben a Whitewater ügyben? Röviden: Arkansas tagállam hasonlóan korrupt volt, mint Mexikó már jóval azelőtt, hogy Bill Clinton bekapcsolódott ennek a tagállamnak a politikai életébe, sőt már azelőtt, hogy egyáltalán a világra jött. A korrupció visszanyúlik több mint száz évvel korábbra, egészen a polgárháború utáni időszakig, amikor a 33-as fokozatú szabadkőműves Albert Pike irányította Arkansas állam politikai gépezetét. Az 1970-es években vette kezdetét a korrupció kábítószerből eredő pénzzel való finanszírozása, tehát még Clinton kormányzói tisztségbe kerülése előtt. Közben megöltek embereket. Még néhány gyilkosnak a nevét is ismerjük. Az 1980-as évek elejére az Arkansason keresztüli kábítószer-behozatal, amelynek a legtöbbje Mena repülőterén keresztül történt, elérte a több milliárd dolláros nagyságrendet. Az új kábítószer-milliomosok megvesztegetéssel, és a politikai kampányok pénzelésével fizettek a számukra nélkülözhetetlen politikai védelemért. Megvásárolták többek között Clintont is. Az üzlet részét képezte politikai szövetségeseik bevonása és belekeverése tevékenységükbe. A veszélyessé vált tanúkat megölték, köztük diákokat is, és valószínűleg közéjük tartozott Vincent Foster is. Öngyilkossága színlelt volt.
Kormányzóként Bill Clinton beindította titokban tartott 700 millió dollár nagyságú ADFA műveletét, amely kölcsönökkel látta el támogatóit és barátait, azokat, akik hozzájárultak az ő politikai kampányalapjához. Az 1980-as években Arkansas el volt árasztva kokainnal és elmerült a pénzmosásban. Valószínűleg lehetetlenné vált Bill Clinton számára, hogy tisztakezű maradhasson. Nagy tévedése volt, hogy azt hitte: a korrupttá vált Arkansas állam kormányzói tisztéből úgy lehet az Egyesült Államok elnöke, hogy ne derüljön ki az igazság. Nincs hiány olyanokban, akik ne akarnák, hogy ez a sötét valóság kiderüljön. Az országos tömegtájékoztatás, a Washington Post, a New York Times, a televíziós hálózatok hírprogramjai mindent megtettek, hogy behunyják szemüket, részben mert kínos a történet, részben politikai szimpátiából."
A Mena repülőterén folyó nagyszabású kábítószer-forgalom célja több volt, mint néhány arkansasi korrupt politikus és üzletember pénzelése. Kenneth C. Bucchi egykori CIA ügynök tanúsága szerint ez a CIA nagyszabású akciója volt. Bucchi 1994-ben publikált "CIA: Cocaine In America" című könyvében leírja mi folyt az 1980-as évek közepén Mena repülőterén, amikor a CIA-nak pénzelnie kellett a Nicaraguában harcoló kontrákat: "Mena légterét minden oldalról fenyőfák által fedett hegyek veszik körül. Magányos vidék, nyugatra Little Rock-tól az oklahomai határ közelében. Tökéletes színhely volt a kábítószercsempészek és a zsákmányra-vadászók találkozására. A hatalmas repülőgéphangárokban meg lehetett találni a kábítószer-szállító gépektől és rakományuktól a Nicaraguának szánt fegyverekig szinten mindent. Párhuzamosan ettől független CIA műveletek is folyamatban voltak ezen az ismeretlen helyen teljes titoktartás közepette."
Bucchi nem hagy kétséget afelől, hogy az illegális kábítószer-pénzből finanszírozott titkos CIA akciókat Mena-ból irányították. Bucchi feladata az volt, hogy több más ügynök közreműködésével rávegye a dél-amerikai drogkartell vezetőit, üljenek tárgyalóasztalhoz. E művelet kódolt elnevezése "Pseudo Miranda" volt. Ennek keretében a CIA tulajdonában lévő - és a parti őrség hajóihoz hasonló - hajóknak fel kellett robbantaniuk a kokainnal megrakott motorcsónakokat, és le kellett lőniük a kábítószer-szállító gépeket azért, hogy rákényszerítsék a dél-amerikai drogbárókat: üljenek tárgyalóasztalhoz a svájci Genfben. A tárgyalásra 1984. augusztusában a Hotel Zürich-ben került sor. A tárgyalóasztal egyik oldalán ültek a dél-amerikai drogkartell vezetői. Az asztal másik oldalán a CIA és a szicíliai maffia képviselői. Megállapodtak, hogy az Észak-Amerikába szállított kábítószer 50%-át Mena repülőterén rakodják ki. A maffia aztán innen szétteríti az Egyesült Államok különböző vidékeire. Cserébe ezért a CIA védelmet biztosít a drogkartell repülőgépei számára, amikor azok áthaladnak az Egyesült Államok határain.
A fenti megállapodásból származó jövedelmet a CIA a Nicaraguában harcoló kontrák finanszírozására használta. A kommunizmus elleni harc hazafias kötelezettségnek számított és ez pozitívan motiválta a műveletben résztvevő CIA ügynököket.
A kábítószer-fogyasztás és a kulturális háború
A kábítószerek forgalmát legalizálni óhajtók propagandájukban arra törekednek, hogy megváltoztassák a közvéleményt a fennálló kulturális értékrendszeren belül. Tisztában vannak vele, hogy ha sikerül átalakítaniuk a kultúrát, akkor hamarosan a politikai rendet is a saját kívánságaiknak megfelelően módosíthatják. Ezért ma az értékrendszer átformálása van napirenden. A kábítószer törvényesítésének az élharcosai magukat pénzügyileg szilárd alapokon állónak, a polgári jogok védelmezőinek, valamint olyanoknak tüntetik fel, akik nagyon is érzékenyen viszonyulnak a társadalom minden részén érzékelhető erőszakossággal szemben. Azt állítják, hogy a kábítószer-forgalom szabaddá tétele meg fogja oldani a túlzsúfolt börtönök, valamint az eszeveszett ámokfutók garázdálkodásának a kérdését, és meg fogja javítani az Egyesült Államok viszonyát olyan Latin-amerikai országokhoz, amelyekben kábítószert termelnek. Ilyen és ehhez hasonló érvekkel próbálják átalakítani a közvélemény beállítódását. A kábítószer-fogyasztást legalizálni óhajtók a Reagan és a Bush kormányzat idején elsősorban azt hangoztatták, hogy az Egyesült Államok vesztésre áll a kábítószer elleni küzdelemben. Másik kedvelt érvük az volt, hogy sérti a személyi szabadságjogokat, ha az állam akár az alkoholnak, akár a kábítószernek a fogyasztását adminisztratív eszközökkel megtiltja a polgárainak. Harmadikként azzal érveltek, hogy a bűnözést nem a kábítószer-fogyasztás, hanem a kábítószerek üldözése okozza. Végül azzal is előhozakodtak, hogy a kábítószerek üldözése faji megkülönböztetést is jelent, mivel csaknem kizárólag újonnan érkező emigráns csoportokat sújt.
Ezeket az állításokat természetesen számos tény felsorolásával nemcsak gyöngíteni, de cáfolni is lehet. A legalizálás hangadói azonban kitérnek a tények elől, meg sem kísérlik, hogy azokat számba vegyék és megcáfolják. Ehelyett tudomást sem vesznek róluk és ignorálják őket. Ha valaki kételkedés nélkül elfogadná nagyon is kétséges állításaikat, akkor a kábítószer törvényesítése a legegyszerűbb megoldás lenne egy szabadabb és igazságosabb társadalom létrehozása számára. Nem lenne szükség többé maffiákra, hogy a drogokat szétosszák, drasztikusan csökkenne a börtönlakók száma, és mivel nem kellene tisztátalan helyeken, fertőzött tűket használni, így az AIDS és kevésbé terjedne. Még a polgári szabadságjogok is csak nyernének, mivel kevésbé lenne szükség rendőrségi beavatkozásokra, házkutatásra, motozásra, országúti ellenőrzésekre, laboratóriumi vizsgálatokra. A betegek is nyernének az ügyön, mivel könnyebben hozzájuthatnának olyan szerekhez, amelyek enyhítik fájdalmaikat. A külpolitikai haszon sem lebecsülendő, mert javulna a viszony olyan országokhoz, mint Peru és Kolumbia, mivel nem kellene beavatkozni a belügyeikbe. A költségvetés is profitálna belőle, mert lehetővé tenné, hogy a kábítószerek üldözésére fordított pénzeszközöket átcsoportosítsák az iskolaügy és az egészségügy számára. Ez az érvelés olyan, mint amikor Budapesten a marxizmus-leninizmus esti egyetemen elmagyarázták, hogyan fogja megoldani a kommunista utópia az emberiség összes problémáját.
A legalizálók nem válaszolnak azonban arra, hogy miért vált szükségessé a kábítószer- fogyasztás korlátozása, és miként nézne ki a társadalom, ha a kábítószer-kereskedelem és fogyasztás teljesen szabaddá válna. Így például nem válaszolnak arra, hogy a piac vagy az állam szabályozná-e a kábítószer-kereskedelmet? Ha például a szabadpiac tenné ezt, akkor miként lehetne elkerülni, hogy az erősebbek ne monopolizálják ezt a piacot a maguk számára? Ha pedig továbbra is állami kontroll alatt állna, akkor hogyan lehetne megakadályozni, hogy ne alakuljon ki a feketekereskedelem?
Svájcban és Hollandiában, ahol megpróbálkoztak a kábítószer-fogyasztás szabaddá tételével, kiderült, hogy az úgynevezett puha kábítószereket hamarosan követték a keményebbek, úgymint a kokain, a heroin, és az erős szintetikus drogok. A holland igazságügyi miniszter máris bejelentette, hogy ez a politika súlyos következményekkel jár, és fel kell lépni azok ellen az úgynevezett "kávéházak" ellen, ahol marihuánát és hasist kínálnak a gyerekeknek. Az Európai Unió számos országa Hollandiát a kábítószer elleni védekezés gyönge láncszemének tekinti. A svájci hatóságok is leállították a kábítószer-kereskedelmet Zürich híressé vált "Tű-parkjában", mert ez a hely egész Európából oda vonzotta a kábítószer-élvezőket. Az alpesi országban népszavazást is tartottak ebben a kérdésben. Hollandia és Svájc kísérlete egyértelműen bizonyítja, hogy a kábítószer-fogyasztás szabaddá tétele nagymértékben megnöveli a társadalmi bajokat és az emberi szenvedést.
Már utaltunk rá, hogy a legalizálók kezdetben csak a marihuánáról, a kokainról, és esetleg a heroinról beszélnek. Nem említik a gyors ütemben terjedő szintetikus heroint, a fentynalt, amely ezerszer erősebb, mint az utcán kapható normál heroin. Rendszerint arról is hallgatnak, hogy milyen következményekkel jár a kábítószer rendszeres használata. Amit ők "áldozat nélküli" bűncselekménynek neveznek, valójában nagyon sok áldozatot követel az utcai és otthoni erőszakosságtól a gyermekekkel való visszaélésig, a munkahelyek elvesztésén át a hatalmas egészségügyi kiadásokig. A szabaddá-tétel ellenzői joggal hivatkoznak arra, hogy ezek a járulékos problémák jelentősen fokozzák majd az állami beavatkozást a legalizációt követően, és a jelenleginek a többszörösére emelik a kábítószerrel kapcsolatos közkiadásokat.
1858-at követően, miután az angolok megnyerték az ópiumháborúkat és rákényszerítették Kínát a kábítószer korlátlan beengedésére, a kábítószerfüggők száma rendkívül gyorsan növekedett Kínában, és megközelítette a lakosság létszámának az egyharmadát. Spanyolországban viszont, ahol Franco tábornok tekintélyuralmi rendszere erőteljesen korlátozta a kábítószer-forgalmat, jelentősen csökkent a kábítószer fogyasztók száma. Szingapurban szinte teljesen kiirtották a kábítószert, mivel bárkit, akit rajtakapnak a kábítószerrel való kereskedésen, azt kivégzik. Jelenleg is! Még az Egyesült Államokban is kimutatható a kapcsolat a kábítószer-fogyasztás állami ellenőrzésének szigorúsága, vagy lazasága között. A Clinton kormányzat idején lényegesen növekedett például azon tizenévesek száma, akik marihuánát fogyasztottak, feltehetően a kormányzat kábítószerkérdésben tanúsított enyhébb magatartása következtében. A legalizálók érveiben olyan sok a logikai hiba, hogy nyilvánvalóan más tényezők és megfontolások késztetik őket arra, hogy továbbra is szorgalmazzák a kábítószer-kereskedelem és fogyasztás szabaddá tételét.
Kik a legalizáció élharcosai?
Nos, kik Amerikában a legalizáció első számú szószólói. Csak példálózva említünk meg néhányat. A "Szervezet a Marihuána törvények Reformjáért", az "AIDS Koalíció a hatalom felszabadításáért" és más hasonló, úgynevezett ellenkultúrához tartozó szervezet szorgalmazza a korlátlan kábítószer-fogyasztást. Sokkal hatékonyabb azonban a kultúra fő áramába tartozó személyiségek szerepe. Így például William F. Buckley Jr., a neves közéleti személyiség, vagy Milton Friedman a chicagói közgazdasági iskola tekintélyes képviselőjének a véleménye sokak számára mérvadó. Már említettükArnold S. Trebach-ot az American University-től, aki egyben a Kábítószer-Politika Alapítvány elnöke. Számos tekintélyes "think tank" (gondolati műhely) is támogatja a legalizációt, így például a Cato Intézet. A támogatók közé tartozik Patrick V. Murphy New York City korábbi rendőrfőnöke,George Schultz egykori külügyminiszter, Kurt Schmoke Baltimore polgármestere, Barney Frank Massachusets-i képviselő. Schmoke szinesbőrű Rhodes ösztöndíjas, Frank pedig nyíltan vállalja homoszexualitását. Vannak a támogatók között olyan nagyhatalmú érdekérvényesítő csoportok is, mint például az American Civil Liberties Union, ACLU, (Amerikai Polgári Jogi Unió).
A kábítószer szabad kereskedelmét és fogyasztását szorgalmazó mozgalom központja a Washingtonban működő Drug Policy Foundation, a DPF (Kábítószer-politika Alapítvány). Noha ez az intézmény olyan kutatóintézetnek igyekszik feltüntetni magát, amely csupán tanulmányozza a kérdést, valójában a legalizációs mozgalom koordináló szerve, amely számos helyről részesül nagyvonalú pénzadományokban. Így többek között támogatjaRichard J. Dennis chicagói bróker, valamint Soros György nemzetközileg ismert pénzember. A támogatók között hollywoodi személyiségek is vannak, pl. Richard Dreyfuss színész és David Geffen hanglemez mogul. Ez a lista folytatódhatna a tekintélyes Heritage Foundation-től a Coca-Cola, a Citybank, a Schell Oil, a Philip Morris, és a Toyota megnevezésén át további közéleti személyiségek, kutatóintézetek és korporációk felsorolásáig.
A nemzetközi pénzvilág pénzügyi támogatása azonban a legjelentősebb. Soros György nagyvonalú adományait az Open Society Institute-on keresztül, OSI (a Nyílt Társadalom Intézet) juttatja el a washingtoni Kábítószer-politika AlapítványnakAryeh Neier, aki korábban az ACLU igazgatója volt, és jelenleg az OSI elnöke, kijelentette: "Soros nem hiszi, hogy gazdasági szempontból bármi értelme is lenne a kábítószer elleni háborúnak. Óriási probléma van a bűnözéssel, amely a kábítószernek tulajdonítható, tömve vannak a büntetés végrehajtási intézetek és igen sok a kábítószerfüggő."
A Nyílt Társadalom Intézet bátorítja a tiltás bírálóit, és azt szeretné, ha olyan intézmények, mint például a Kábítószer-politika Alapítvány a társadalmi párbeszéd középpontjába kerülnének, a humanitárius és egészségügyi szempontok hangsúlyozásával. Milyen érdekeltsége van Sorosnak a kábítószer legalizálásában? Állítólag ez tisztán emberbaráti és libertáriánus törekvés, amely tanárának - a pozitivista Karl Poppernek - a filozófiáján alapul. Soros a londoni School of Economics diákjaként elkötelezte magát a fábiánizmus, a szalon-szociáldemokrácia egy divatos angol változata mellett. Törekvéseit alapítványának kiadványai szerint más is alakította, mint az egyszerű tisztelet a kapitalizmus és a demokrácia iránt. Soros lehet, hogy demokrata, de Karl Popper szellemében az, és nem hisz a nemzeti elkötelezettség hasznosságában. Ezt onnan is meg lehet állapítani, ahogyan szülőhazájának, Magyarországnak a konzervatív és nemzeti pártjához viszonyul. A kábítószer-alapítvány irányában tanúsított nagyvonalúsága azoknak az adományoknak a sorába tartozik, amilyeneket, pl. a dél-afrikai Mandela-nak és politikai szervezetének, az ANC-nek nyújtott, vagy amilyenben Kelet-Európa szociáldemokratáit részesítette, továbbá amiért létrehozta a Közép-európai Egyetemet Budapesten. A Nyílt Társadalom Intézet az Egyesült Államok kormányával is megállapodott, hogy még egy ideig fennmaradjon a Szabad Európa Rádió és Szabadság Adó kutatóintézete, kiegészülve egy médiaképző központtal. A Nyílt Társadalom Intézet egészségügyi programja felöleli az iskolás gyerekek felvilágosítását a kábítószer, az alkohol, a szexualitás, az AIDS, a környezetvédelem kérdéseiről.
Az egyik program neve "Project on Death in America" (Kutatási program a halálról Amerikában). A Nyílt Társadalom Intézet, az OSI, így ismerteti ezt a programot:
"A jelenkori amerikai kultúrában nagyarányúvá nőtt a félelem a haláltól és az elmúlás folyamatától. Az OSI kutatási programja a "halálról Amerikában" azt a célt tűzte ki, hogy megértse és átalakítsa azokat az erőket, amelyek létrehozták és fenntartják a meghalás jelenlegi kultúráját... Az állami iskolák programjait, a fogyasztási csoportokat, a tömegtájékoztatási intézményeket és más fórumokat arra ösztönözzük, hogy segítsék elő a közéleti vitát a halálról és az elmúlásról. A program feladata végső soron az, hogy befolyásolja a kormányzat és az intézmények politikáját ebben a témában azért, hogy elősegítse a meghalás és az életből távozás folyamatát az Egyesült Államokban... Ez a projekt támogatást nyújt olyan egyetemi kutatási programokhoz és szimpóziumokhoz, amelyek bátorítják olyan speciális szakismeretek kifejlesztését, amelyek a halállal kapcsolatosak."
Soros György maga a következőképpen magyarázza meg a Nyílt Társadalom Intézet programjait:
"A Nyílt Társadalom Intézet közvetlenül irányít olyan kutatási és oktatási programokat, amelyek a kábítószerrel kapcsolatos jogérvényesítés alternatív kérdéseivel foglalkoznak. Kutatás és nevelés arról, miként segítsük a haldoklókat, hogy méltósággal, kényelemben és fájdalommentesen fejezzék be életüket..."
Mindez akár rokonszenvesnek is tűnhet. Soros György jószándékaira azonban némi árnyékot vetnek azok a pénzügyi vállalkozásai, amelyek ismertté váltak. Így például a Manhattanban működő Quantum Fund (ez egy úgynevezett hedge fund, vagyis fedezeti alap) többször spekulált sikeresen az egyes országok nemzeti valutájának a leértékelésére. Curacao szigetén van bejegyezve azért, hogy elkerülje az Egyesült Államok Értékpapír és Árfolyam Bizottsága ellenőrzését. Számos központi bank és kormány természetesen nem nézi jó szemmel valutáiknak ezt a megrövidítését. Soros kényszerítette 1992-ben az angol fontot arra, hogy kilépjen az európai egységes valutarendszerből. Más valuták meggyöngítéséért is Sorost teszik felelőssé. Mindebből arra lehet következtetni, hogy jelentős pénzügyi hatalommal és befolyással rendelkezik, ezért ilyen szempontból is értékelni kell tevékenységét.
Soros volt az, aki Ethan Nadelmannt, a Princeton Egyetem, tanárát hozzásegítette ahhoz, hogy New York-ban felállíthassa a Lindesmith Intézetet. Ez az intézmény is a kábítószer legalizálásával foglalkozik. Nadelmann a nemzetközi viszonyok elméletének a specialistája, és rendkívül agresszívan küzd a kábítószer-kereskedelem globális szabaddá tételéért. Cikkei, tanulmányai szinte számos helyen olvashatóak, a népszerű magazinoktól a tudományos folyóiratokig. Mindenütt arról kívánják meggyőzni az olvasót, hogy a kábítószer tilalom rendszere rendkívül sok kárt okoz. A tekintélyes International Organizations című folyóiratban "globális tilalmi rendszerek"-ént jellemzi azokat a nemzetközi szervezeteket, amelyek a kalózkodás, a rabszolgakereskedelem és a kábítószer-forgalmazása ellen lépnek fel. Egy 1990-ben megjelent tanulmányában Nadelmann normálisnak nevezi a kábítószer forgalmazását, olyan természetes emberi szükségletnek, amelyet nem szabad elbátortalanítani. Azt a következtetést vonja le, hogy a kábítószer tiltása kudarcra van ítélve, mert jogi eszközökkel ennek a tilalomnak nem lehet érvényt szerezni. A már többször említett Trebach Nadelmannt a legalizációs mozgalom keresztapjának nevezte.
Nadelmann agresszív módon próbálja elősegíteni a kábítószer-kereskedelem szabaddá tételét, de vannak defenzív stratégák is. Közéjük tartozik Mathea Falco, aki a Carter kormányzat idején a nemzetközi kábítószerügyekben illetékes külügyminiszterhelyettes volt. Jelenleg a Washingtonban működő Drug Strategies (Kábítószer Stratégiák) nevezetű intézet elnöke. Falco nem a kereskedelem szabaddá tétele oldaláról közelíti meg a kérdést, hanem a kábítószer által okozott károk iskolai neveléssel és orvosi ellátással történő enyhítésének a szükségességét hangsúlyozza. A kárenyhítés szintén a legalizáció élharcosainak a legtöbbet hangoztatott jelszavai közé tartozik. Falco legutóbbi könyvében hamis választás elé állítja az olvasót, amennyiben azt sugalmazza, hogy vagy a kábítószer-terjesztés korlátozására, vagy pedig a kereslet csökkentésére kell törekedni. Falco amellett érvel, hogy az Egyesült Államok kevésbé vegyen részt közvetlenül a kábítószer terjesztésének a korlátozásában, hanem inkább az Egyesült Nemzetek égisze alatt végezze ezt a tevékenységet. Ezzel tulajdonképpen Falco alá kívánja ásni azokat az amerikai erőfeszítéseket, amelyek akadályozzák a kábítószer illegális importját az Egyesült Államokba.
A tekintélyes Council Foreign Relations, a CFR, egyik közelmúltban megjelent publikációja szerint, amely a Defining National Security (A Nemzetbiztonság meghatározása) címet viseli, a következőket állapítja meg: "A belföldi kábítószer-fogyasztás társadalmi betegség, amelyet nem szerencsés nemzetbiztonsági problémának tekinteni... A kábítószer forgalmazást nem szabad a belföldi kábítószer-fogyasztás, és a vele kapcsolatos járulékos problémák okának tekinteni. Éppen ezért nem minősíthető a nemzetbiztonság veszélyeztetőjének." A többi legalizálást támogatóhoz hasonlóan a tanulmány szerzője a kábítószer-függőséget betegségként definiálja, és azt sugalmazza, hogy a kábítószer áldozatainak nincs szabad akarata. Ilyen megközelítésben a piacra kerülő kábítószernek azért nincsenek káros következményei, mert csak azok fognak káros hatásától szenvedni, akik fogyasztják, akik viszont tartózkodnak tőle, azok nem. Ezzel egybecseng az az érvelés is, amit Jorge G. Castaneda írt az amerikai-mexikói kapcsolatokról, és amelyben megállapítja, hogy: "Mexikónak nincs kábítószer-problémája. Az Egyesült Államoknak van." Több szerző nem ismeri el, hogy a kábítószer-probléma valójában biztonsági fenyegetést jelent az Egyesült Államok számára. Ezért rá akarják venni Amerikát a kábítószer-ellenes háború feladására, továbbá arra, hogy erőit inkább a kereslet kérdésére összpontosítsa. Az egyik ilyen könyv (The White Labyrinth: Cocaine and Political Power, A fehér útvesztő: kokain és politikai hatalom, szerzője Rensselaer Lee) szerint a Dél-Amerikában folytatott kábítószer-ellenes harc akadályozza az Egyesült Államoknak a gazdasági növekedés, a demokrácia kiterjesztése és a marxista gerillák visszaszorítása érdekében folyatott erőfeszítéseit Latin-Amerikában. A szerző reális képet fest arról, hogy milyen rendkívül nehéz a kolumbiai és a bolíviai kábítószer-bárók elleni küzdelem. Ugyanakkor nem ad reális alternatív megoldási lehetőséget, amely kivezethetne ebből a zsákutcából. A szerző ugyan nem áll ki nyíltan a kábítószer forgalmazás szabaddá tétele mellett, de kimondatlanul is azt ajánlja az Egyesült Államoknak, hogy a kábítószer elleni háború csökkentésével erőit a gazdasági és politikai programokra csoportosítsa át. A kábítószer-bárók által fenyegetett latin-amerikai országok attól tartva, hogy az Egyesült Államok csökkentheti ellenállását, ők maguk kívánnak hatékonyabban fellépni az úgynevezett "narko-demokraták" ellen mind Venezuelában, mind Kolumbiában és Mexikóban.
Az eddig ismertetett tények arra engednek következtetni, hogy a társadalom kontrolljára törekvő csoportok a társadalmi magatartást befolyásoló kulturális közeget kívánják megváltoztatni. Ezt el lehet érni a tömegtájékoztatás és az egyetemi oktatás segítségével felülről, de hatékony eszköz alulról a szórakoztatóipar, az emberek szabadidejét befolyásoló eszközök fokozott bevetése. Ha ebből a szempontból tekintjük át az elmúlt 40 év kulturális változásait, akkor az ott kibontakozó törekvések célja is megvilágosodik. Így már érthető, hogy 1960 óta miért a kábítószerrel kapcsolatos kérdések dominálták a filmeket és a popzenét. A popkultúrán belül egyértelműen a kábítószer vitte a vezető szerepet. Színészek, zenészek és más népszerű sztárok, akik a kábítószer rabjaivá váltak, és esetleg emiatt meg is haltak, nem váltak szánalmas figurákká. Ellenkezőleg, a tudatipar hősöket formált belőlük. Véget nem érő televíziós viták során ízekre szedték a kábítószer áldozataivá vált sztárok intimitásait, a drogokhoz való viszonyukat. Ezeknek egyértelműen az volt az üzenete a közvélemény számára, hogy a kábítószer-fogyasztás vonzó dolog, hiszen még népszerű emberek is átadták magukat az élvezetének, mégis nagy teljesítményt tudtak nyújtani.
Sokan, akik valamilyen okból érdekeltek a 60-as évek mitizálásában, azzal érvelnek, hogy a protestáló és polgárjogi mozgalmak, amelyek végül kiharcolták a vietnami háború befejezését is, nem jöhettek volna létre a kábítószer-fogyasztás elterjedése nélkül. A közelmúltban jelent meg Myron Magnet egyik munkája, amely kétségbe vonja, hogy az 1960-as évek a "felszabadítási évtizednek" tekinthetők. A jelen számos problémája - a házasságon kívül született gyermekek nagy száma, az otthontalanok tömegei, a családon belüli erőszak, a városi nyomornegyedek - jelentős részben a túlzott engedékenységet és beletörődést, a világtól való elfordulást propagáló 60-as évek tömegkultúrájára vezethetők vissza. E szubkultúrának a radikális képviselői számos szövetségessel rendelkeznek Amerika legfelsőbb intellektuális köreiben is. Az a széles körben propagált nézetük, hogy "a kábítószereknek felszabadító hatása van", különösen károsnak bizonyult az alsóbb néposztályok számára. Kábítószernek kiszolgáltatott biológiai robotként tartós függésbe taszította őket.
Még a Vogue nevű divatlap is foglalkozott a témával. Charles Gandee dokumentálja, hogy az 1955-ös évektől kezdődően fokozatosan polgárjogot nyert a kábítószer-fogyasztás a filmeken. A popzene az 1960-as évek közepétől kezdett intenzíven foglalkozni a kábítószer témával. Az 1970-es és az 1980-as években a kábeltévé programok ezt a hatást rendkívül felerősítették. Az úgynevezett "értékmentes" megközelítés azt sugallta, hogy tulajdonképpen ez egy normális emberi magatartás és még népszerű sztárok is nyíltan vállalták a kábítószert.
A kábítószer-fogyasztás népszerűsítése a tankönyvekbe is bekerült. A Scolastic Update című magazin egyik nemrég megjelent cikkében olyan tizenéveseket idéz, akik szerint a marihuána teljesen veszélytelen, és használata divatos. Ez kiegészül televíziós és rap-zenész sztároktól vett idézetekkel, akik mind elmondják, hogy rendszeresen használják a marihuánát. Az egyetlen kábítószer-ellenes idézet természetesen egy idős, kövér és ellenszenves politikustól származik. A Kábítószer-ellenes Hivatal (Drug Enforcement Agency, DEA) egyik brossúrája felteszi a kérdést, hogy mi motiválja a kábítószerek legalizálására törekvő személyeket? A brossura válasza szerint a tömegtájékoztatás, a tudományos szféra bizonyos körei és néhány frusztrált amerikai úgy látja, hogy érdemes a legalizálás kérdéséről társadalmi párbeszédet folytatni. Az a csoport, amelyik a legalizálást akarja, normálisnak tünteti fel a kábítószer-fogyasztást, és azt terjeszti, hogy sokan kipróbálták már azokat mindenféle káros következmény nélkül. Vannak, akik profitjuk növekedését várják a legalizálástól, mások viszont úgy vélik, hogy a kábítószer-fogyasztás az emberi szabadságjogok körébe tartozik, és ezért kell elsősorban védeni. A DEA brossúrája szerint vonzó a legalizáció azok számára is, akik erre a súlyos problémára egyszerű megoldásokat keresnek.
A legalizálás támogatói között több olyan személy is van, akik egyidejűleg szorgalmazzák az állami kontroll megszigorítását. Patrick V. Murphy a Ford Alapítvány támogatásával hozta létre a Rendőr Alapítványt. Murphy, aki a rendőrség megerősítését és a kábítószer-fogyasztás szabaddá tételét egyszerre akarja, azzal érvel, hogy a kábítószer elleni harc eredménytelen. Murphy "jihadnak", azaz vallásháborúnak nevezi a kábítószer elleni küzdelmet. Így például hivatkozik arra, hogy az idősebb George Bush elnöksége idején a kábítószer üldözésére fordított összeg, beleértve a börtönhelyek számának a megnövelését is, 3,5 milliárd dollárról 9 milliárd dollárra növekedett. Ennek dacára mérhető módon nem csökkent a kábítószer-kereskedelem és fogyasztás az Egyesült Államokban. A legalizációs mozgalomban fontos szerepet játszanak bizonyos alapítványok, amelyek adómentes státuszt élveznek. Nem csak a David Geffen, vagy a Soros Alapítvány, de olyan közismert patinás intézmény is, mint a Ford Alapítvány finanszíroz legalizációs tanulmányi programokat. A Ford Alapítvány hozta létre a Drug Abuse Council-t (A kábítószerrel való visszaélés tanácsa), amely a kábítószerek dekriminalizálását - azaz büntetőjogi üldözésének a megszüntetését - ajánlotta. Ugyanez a Ford Alapítvány mindig is támogatta a világkormánnyal foglalkozó kutatásokat. De az új világrend kialakítását támogatja a 20. Század Alapítvány, a Rockefeller Alapítvány és a már említett Council on Foreign Relations, azaz a New York-i Külkapcsolatok Tanácsa.
Bekapcsolódott a legalizálási mozgalomba a Világegészségügyi Szervezet, az ENSZ egyik szakosított intézménye, amely finanszírozta a legalizációt támogató adatok gyűjtését. A közéleti vita elősegítése érdekében Soros György is jelentősebb összegekkel támogatta a legalizációs programokat. A Los Angeles-i kaliforniai egyetem, amely korábban a nemzetközi kommunista mozgalom és a baloldali szellemiség egyik bázisa volt az Egyesült Államokban, ugyancsak felkarolta a kábítószer legalizálásának a problémáját, mégpedig mint emberi jogi kérdést. A legalizálást sürgető lobby szövetségre lépett az Amerikai Nevelési Szövetséggel, valamint az egészségügyi szféra irányítóival. Támogatja a legalizációt a nagy befolyással bíró homoszexuális közösség is. A legalizáció szóvivői ennek ellenére nincsenek túlságosan sokan, de rendkívül aktívak és sokat szerepelnek a nagy nyilvánosság előtt. Ezért befolyásuk jelentős, és sikeresen építik ki mozgalmuk hegemóniáját a kormányzat ellenében. Korlátozni kívánják a demokratikus államot és alulról ellenőrzött demokráciát, aláásva mindkettőnek a morális alapját. Egy kábítószerfüggő társadalom biológiai robotjaival nem képes működtetni olyan kormányzatot, amelyben az öntudatos, egészséges akaratú, cselekvőképes nép kormányoz, a nép által, a népért, és amelynek alapja a monopóliummentes valódi piacgazdaság. A legyőzendő ellenfél a gazdaságilag és kulturálisan önálló középosztály a demokratikus politikai rendszer és a szabadvállalkozáson alapuló piacgazdaság letéteményese. E középosztály nagy része kábítószerfüggőként megszűnik önálló tényező lenni. A középosztály másik része pedig arra kényszerül, hogy az így kiesett rétegeket további terhek vállalásával eltartsa. A legegyszerűbb ezt is valamiféle összeesküvési elméletnek elnevezni. Valójában szó sincs erről. A korábbiakban részletesen bemutatott csoportoknak több közös érdekük is van. Egyrészt ellenzik, illetve megvetik az amerikai társadalom hagyományos zsidó-keresztény kulturális normáit. Másrészt a függővé tett polgárokat az állam alattvalóivá akarják tenni, akik helyett minden fontos kérdésben a pénzoligarchia uralma alá került állam dönt. Ahhoz, hogy ezek a csoportok együttműködjenek, nincs szükségük valamiféle összeesküvésre. Egységüket megteremti az a közös érdek, amely mindenféle összeesküvésnél jobban összekapcsolja őket. A legalizáció híveivel elsősorban az erkölcsi szempontok felvetésével lehet eredményesen vitába szállni. A közéleti párbeszédben nagy szükség van a bátorság, a tisztesség, a mértékletesség, és az igazságosság klasszikus erényeire. A kábítószerfüggővé vált ember nem képes megtartani ezeket az erényeket, mert a kábítószer pontosan a lelki struktúrák legmagasabb rétegeit pusztítja el, és ezáltal az embert az állathoz hasonló ösztönlénnyé redukálja, amely elsősorban fizikai, testi szükségleteivel törődik. Ha elfogadjuk, hogy a közjó szolgálata olyan társadalmi és gazdasági körülmények kialakítását jelenti, amelyek lehetővé teszik minden egyes ember alkotó potenciájának az optimális kibontakozását, akkor csak az lehet a helyes politika, amely elősegíti, hogy az ember legmagasabb szellemi képességeit megtartó-fejlesztő lény maradhasson.
A legalizáció élharcosai az utilitarizmus késői utódai. Az utilitarizmus, vagy haszonelvűség minden érték forrásának, a helyes cselekvés legfőbb szempontjának a hasznosságot tekinti. Ilyen értelemben pragmatisták is, mert az egyes cselekedetek gyakorlati hasznának adnak kitüntető szerepet. Így persze kulcskérdés az, hogy kinek hasznos valamilyen törekvés, politikai, társadalmi, gazdasági cselekvés. Utilitárius volt Jeremy Bentham, Karl Marx, és Sigmund Freud is. Valamennyien leredukálták az embert, az emberben valóban meglévő idiosyncratikus, materialista és szexuális vágyakra. Azidiosyncrasia az egyes egyén veleszületett túlérzékenységére utal, egyes kis molekulájú anyagokkal, gyógyszerekkel, élelmiszerekkel szemben. Az anyaghoz kötődő testi lét, illetve a csak pénzben gondolkodó anyagiasság jellemzi a nem filozófiai értelemben vett materializmust. A magasabb lelki struktúráktól megfosztott szexuális ösztön pedig visszaszorítja az embert a promiszkuitásba, az állatvilágot jellemző, válogatás nélküli nemi kapcsolatokba. A legalizálók harci módszerei közé tartozik a szofista érvelési rendszer. A ókori szofisták előnyben részesítették a retorikát a bizonyítékokra támaszkodó érvekkel szemben. Egy termékeny párbeszéden alapuló közéleti demokrácia félrevezető szofista érveléssel nem tartható fenn. Ez a szofisták idején sem sikerült az ókorban. A kábítószer teljesen szabaddá tétele az emberi társadalmat véglegesen ketté fogja osztani kisszámú embernek tekinthető, szinte félistenné vált lényekre, és önmaguk irányítására képtelen, a birkához hasonlóvá vált kvázi emberi lényekre, biológiai robotokra.
Ezért eredményesen csak akkor lehet küzdeni a kábítószer termelés, forgalmazás és fogyasztás ellen, ha tisztában vagyunk a kábítószer problematika társadalmi, politikai dimenzióival is, az emberiség jövőjét érintő horderejével. A legalizációs mozgalom elleni harchoz szükség van az általuk használt absztrakt érvek konkrét cáfolatára. Ez rákényszerítheti a legalizációs mozgalom meggyőződéses híveit és fizetett szószólóit arra, hogy kényelmes pozíciójukat feladva erkölcsi és társadalmi kérdésekben is vitára kényszerüljenek. A minden egyes ember érdekét szem előtt tartó vitában nem győzhetnek. Nem tudják azt bebizonyítani, hogy a kábítószer fogyasztás szabaddá tétele elősegíti azt, hogy minden egyes ember szellemi, lelki és testi potenciája maximálisan kibontakozzon, és minden egyes ember teljes emberi életet élhessen. Elsőként azt kell elutasítani, hogy a kábítószer szabaddá tétele csupán egyéni, vagy közösségi választás kérdése, olyasmi, amit szavazással el lehet dönteni. A kábítószerkérdés morális ügy, közösségi kérdés, mert emberek életéről, az emberi társadalom sorsáról van benne szó. A kábítószer témában folytatott kulturális háborút nehéz megnyerni, de nem lehetetlen. Az első lépés a győzelem felé az, hogy tudjuk ki az ellenség, és mit akar.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése