2020. február 5., szerda

Kilátások tanulmányok

























Kilátások tanulmányok




Perújrafelvétel Tánczos ügyben?



1998-ban meggyilkoltak Körmenden egy tizenegy éves kislányt. Az emberölésért az akkor 19 éves Tánczos Gábort tizenhárom évre ítélték, kilenc évet töltött fegyházban szabadulásáig. A ma már nyugdíjas Dr. Kodba Ferenc - aki a baranyai főkapitányság bűnügyi osztályát, s a Nemzetbiztonsági Hivatal pécsi irodáját is vezette - szerint ártatlan, ezért perújítást szorgalmaz.
- Ön azt állítja, ártatlanul ítélték el Tánczos Gábort. Ezek szerint új bizonyítékok kerültek elő?
- Nem új adatokról van szó, hanem a bíróság által bírált és el nem bírált tényekről. Tánczos Gábor édesanyja öt évvel ezelőtt fordult hozzám, azt kérve, tekintsem át a nála lévő iratokat. Miután elvégeztem az értékelést, hosszabb szünet következett, célszerűnek látszott megvárni, amíg Tánczos szabadul, mert a teljes iratanyagra szükségem volt. Ezt azonban sokáig nem, majd csak részben adta ki a bíróság, jelenleg az iratok kétharmada van nálunk. Azonban ez is elegendő ahhoz, hogy kijelenthessem, nem Tánczos követte el a gyilkosságot, sőt arra is van feltevésem, hangsúlyozom, nem bizonyítékom, ki volt a valódi tettes.
- Mivel igazolható, hogy nem ő gyilkolt?
- Az ítélet szerint a gyilkosságot Tánczos 17 óra 35 perc és 17 óra 45 perc között követte el a kislány harmadik emeleti lakásában. Négy perccel később viszont már egy emelettel feljebb, egy ismerősénél volt. Csakhogy a vallomásokból, illetve az egyik mobilcég adataiból egyértelműen megállapítható, hogy a kislány 17 óra 51-kor ért haza. Következésképp ő nem lehetett a gyilkos.
- Mi szól még mellette?
- Sem a rendőrség, sem az ügyészség nem állt elő indítékkal. A döntő bizonyítékok a mikronyomok voltak, Tánczos ruháján megtalálták az áldozat öltözőkének elemi szálait. Csakhogy a jegyzőkönyvekből kiderül, a ruhák lefoglalása és „zacskózása” nem volt szabályos. Vérnyomokat nem találtak Tánczos ruháján, ami azért megmagyarázhatatlan, mert a tettes a kislány torkát vágta át, ami gyors és hatalmas vérveszteséget okozott. A szag-, ujj-, tenyér- és DNS-nyomok sem egyeztek Tánczoséval. De nagyon lényeges, hogy vannak ilyen nyomok, csakhogy nem találták meg a hozzá tartozó embert, vagyis a tettest.
- Ön tudja, ki volt?
- Van feltevésem. Rágalmazni nem akarok senkit. Bizonyítani csak új eljárások lefolytatásával, ujj- tenyér-fülnyom, hajszál azonosításával, új tanúkihallgatásokkal, szembesítésekkel és DNS vizsgálattal lehetne. Mindenesetre én arra biztatom a családot, kezdeményezzék a perújítást, megítélésem szerint az általam feltárt adatok, összefüggések más megvilágításba helyezik az ügyet.
- Milyen indíttatásból áldoz ennyi időt, energiát erre az ügyre?
- Szakmai elhivatottságból. Tudom, hogy Tánczos Gábor ártatlan. Megbízási- és sikerdíjat sem kértem a családtól.
MELLETTE
- A nyomozás során többször, több mint tíz alkalommal beismerte tettét (vallomásait később visszavonta).
- Tanúk állítása szerint Tánczos büszkén azt emlegette: becsapta a hazugságvizsgáló gépet.
- Az áldozat pulóverén találtak Tánczos ingéből származó szálat, az ingen pedig pulóverszálat.
- Tánczos ruházatán találtak a kislány lakásából származó mikronyomokat.
ELLENE
- Nem találtak tőle származó ujjlenyomatot, hajszálat, vér- vagy nyálnyomot a lakásban.
- Nem találtak vérnyomot a ruházatán.
- A kislány combján találtak egy hajszálat, a körme alatt vérnyomot, textilszálakat és festékszemcséket, amelyek egyike sem Tánczostól származott.
- Az írásszakértő szerint kizárt, hogy gyilkos lenne.
- A gyilkosság indítéka máig nem derült ki.
A cellatárs szerint
Biztos, hogy nem gyilkos – mondta lapunknak egy baranyai férfi, aki egy zárkában töltötte büntetése egy részét Tánczos Gáborral. – Odabent, ha már megmérték az embert, vagyis megkapta a büntetését, már senki sem titkolózik, mert nincs értelme. És csak azért biztosan nem hazudik, mert attól fél, hogy lehallgatják a zárkát, mert akkor már mindegy. Tánczos mindvégig állította, nem ő volt, tudom, hogy nem hazudott. Sok gonosztevőt is láttam, de ő nem az!

Egy hajszálon múlik?
Mindkét ártatlannak, a meggyilkolt kislánynak és a fiamnak is megjár, hogy kiderüljön az igazság – nyilatkozta lapunknak Tánczos Istvánné, Tánczos Gábor édesanyja. Az esetleges perújításról szólva úgy fogalmazott, a bíróság kegyeleti és egyéb okokra hivatkozva több anyagot még nem adott ki, pedig ezekre is szükségük lenne az új eljárás kezdeményezéséhez.
Egyebek mellett a halottszemléről készült videót várjuk. A hatóságoknak nem kellene mást tenniük, csak megnézniük, azon ugyanis látszik az a hosszú sötét hajszál is, amit a kislányon találtak, és amiről bebizonyosodott, hogy nem Gáboré. A fiam önként ment be a gyilkosság után a rendőrségre, azért, hogy tanúként segítsen. Aztán gyerekgyilkos lett belőle... Azért élünk, hogy visszakapja a becsületét – mondta az asszony.
Tánczosék egyébként nyomorúságos körülmények között élnek, egy szoba-konyhás lakásban. Szociális alapon jutnak meleg ételhez. Gábor csak ritkán mozdul ki a lakásból, amit – a többmilliós, kifizetetlen perköltség miatt – el akartak árverezni.
Nagyon sok mindent köszönhetünk az olyan emberek jóindulatának, segítőkészségének, mint például Kodba Ferenc – mondta az anya.
(Dunántúli Napló)


Megjegyzés:
 Gábor elítélése után a család egy barátja révén vettem fel a kapcsolatot az édesanyával, majd később válthattam egy levelet Tánczos Gáborral is. Már akkor, amikor erről még senki nem beszélt megírtam neki, hogy én hiszek az ártatlanságában. Sajnos a körülmények nem tették lehetővé, hogy a kapcsolatot folyamatosan tartsuk. Mára már nagyon sokan kiállnak Gábor ártatlansága mellett. Lehetőségünkhöz mérten mindent meg fogunk tenni, hogy az igazság napvilágot láthasson.

Sólyom Gábor - Jövőnk.info


Az évszázad pénzügyi csalása! - A deviza alapú hitel



|
A megtévesztés céljából alkalmazott kifejezések és „magyarázatok” elhagyásával nézzük, hogyan is történtek ezek a hírhedté vált CHF „alapú” kölcsönzések!
A CHF alapú hitelek esetében a csalásnak egy különös minősített esete áll fenn, mert hatalmas tömegeket szedtek rá, jelentős összegekben, szervezetten, bűnszövetkezésben.
A  Magyar Nemzeti Bank, Simor András vezetésével kiszolgáltatta a magyar népet a nemzetközi finánctőkének
A megtévesztés céljából alkalmazott kifejezések és „magyarázatok” elhagyásával nézzük, hogyan is történtek ezek a hírhedté vált CHF „alapú” kölcsönzések!
Rászedett János és Jánosné magyar állampolgárokat az egyik, lakóparkokat építő vállalkozás sikeresen megkörnyékezte. Rászedették tehát elhatározták, hogy 14 millió forintért vesznek egy temetőre néző lakást a külső Bécsi úton. Ötletüknek egyetlen szépséghibája az volt, hogy a nagymamától örökölt vidéki házért mindössze 7 milliót kaptak. Szükségük volt tehát 7 millió kölcsönre.
Teljesen, mindegy, melyik bankot keresték fel, mert ott a következőket közölték velük: jelzálog bejegyzése mellett megkaphatják a hiányzó 7 milliót 20 éves futamidőre, CHF alapon 5 % kamat, HUF alapon 10 % kamat mellett. CHF alap esetén a havi törlesztőrészlet 38.600 Ft, míg HUF alap esetén 98.000 Ft lesz. Tekintettel arra, hogy az ügyletnél egyetlen egy darab svájci Frank se jelent meg, se fizikai, se átvitt értelemben, a két, erősen eltérő kamatláb és törlesztőrészlet kifejezetten a megtévesztés célját szolgálta. Rászedették természetesen a sokkal vonzóbb CHF alapot választották, magyarul bekapták a horgot. Nézzük, mi is történt tulajdonképpen!
A bank Rászedettéknek kölcsönadott kvázi 50.000 svájci Frankot, évi 5 % kamatra. Viszont a lakópark-építők nem 100.000 CHF-et kértek a lakásért, hanem 14.000.000 forintot. Ezért Rászedették a kölcsönkapott 50.000 svájci frankot egy füst alatt eladták a banknak 7.000.000 forintért (természetesen vételi árfolyamon, mert a kapzsiságnak nincs felső határa). Kifizették a 14 milliót az építőknek és tudomásul vették, hogy havonta 276 svájci frank a törlesztőrészletük.
Láncoljuk le a bűnöző bankokat!Mivel Rászedettéknek a banknál forint számlájuk volt - miért is lett volna más, hiszen az átutalt fizetéseiket forintban kapták -, a bank a számláról minden hónapban leemelte a 276 CHF-nek megfelelő forintot (természetesen eladási árfolyamon, mert a kapzsiságnak nincs felső határa), azaz a csalinak szánt 38.600 forintot, de csak addig, amíg a CHF árfolyama 140 forinton állt, vagyis legfeljebb egy hónapig. A következő esedékességi napokon a mindenkori 276 CHF vételi árfolyamon kiszámított árát emelte le a forintszámláról, amikor a CHF 150 forint volt, akkor 41.400 forintot, amikor 180 lett, akkor 49.600 forintot, és amikor 240 lett, akkor 66.200 forintot. De nem csak a törlesztőrészlet emelkedett, emelkedett a tartozás is. Ugyanis Rászedették nem 7 millió forinttal tartoztak (mínusz néhány havi törlesztő részlet), hanem 50.000 svájci frankkal, aminek időközben a forintban kifejezett értéke 12.000.000-ra emelkedett. Mit számít az, hogy soha senki egyetlen egy svájci frankot se látott, a tartozás svájci frankban volt nyilvántartva, mert azt vették fel. De pénzügyileg mi is történt valójában? Kölcsönügylet? Másodlagosan, de esőlegesen egészen más.
Valójában egyszerű spekulációról van szó. A bank arra spekulált, hogy a svájci frank erősödni fog a forinthoz viszonyítva, míg Rászedették - tudtukon kívül - arra spekuláltak, hogy a svájci frank árfolyama 20 éven keresztül nem fog megváltozni. Akinek egy egészen apró közgazdasági ismerete van, az pontosan tudta, hogy 20 év távlatában a svájci frank egészen biztos erősödni fog a forinthoz képest. Ezt tudva, a Magyarországon működő bankok úgy is spekulálhattak volna, hogy 3.000 milliárd forintért vesznek CHF-et a 140 HUF/CHF árfolyamon, és akkor most eladhatnák 240 HUF/CHF-nél, kaszálva ezzel 2.142 milliárdot. De mennyivel kényelmesebb volt virtuálisan spekulálni nem létező pénzekkel...
Persze, most a bankok úgy tesznek, mintha ők vettek volna fel svájci frankot a kölcsönzések kielégítésére, de erről szó sincs. 2008 novemberéig a bankok kötelező tartalékrátája 5 % volt. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésükre álló tényleges pénzeszköz hússzorosát kölcsönözhetik ki. Minden 5 forint tényleges pénz mellett 95 forint virtuális pénzt is kölcsönadhatnak.
Az állampolgárok csőbehúzása olyan jól sikerült, hogy a bankoknak 2008 végére likviditási gondjaik lettek, vagyis túlkölcsönözték magukat. A „likviditás” ugyanis azt jelenti, mennyi szabad tőkéje van a banknak, olyan szabad tőke, amit kikölcsönözhet. És akkor tegyük hozzá, hogy ennek a „szabad” tőkének 95 százaléka virtuális, nem létező.
A világgazdaság begyűrűző válságára hivatkozva a MNB a kötelező tartalékrátát lecsökkentette egy nevetséges 2 százalékra (jegyezzük meg, hogy „békeidőben” a nyugati bankok kötelező tartalékrátája általában 10%), lehetővé téve, hogy a bankok további virtuális forintokat kölcsönözzenek ki, természetesen CHF alapon. A Magyar Nemzeti Bank, Simor András vezetésével kiszolgáltatta a magyar népet a nemzetközi finánctőkének. [a legújabb WikiLeaks feltárás szerint ő táviratozta az USA-ba, hogy „a magyarok tanulják meg, nincs ingyen vacsora, nem kell megmenteni az eladósodottakat"]
Foglaljuk össze, mi történt jogi értelemben. Tekintettel arra, hogy mind a forintalapú, mind pedig a valutaalapú hitelezések esetén a bankok ténylegesen forintot és csakis forintot kölcsönöztek ki, az égvilágon semmi se indokolta, hogy a valutalapú hitelek esetén jelentősen kisebb kamatlábat számoljon fel.
Logikusan feltételezhető tehát, hogy az alacsonyabb kamatláb egyetlen célja a kölcsönért folyamodók lépre csalása volt. Az nem várható el a széles lakosságtól, hogy komoly pénzügyi ismeretekkel rendelkezzen. Borítékolni lehetett, ha havi 38 és 98 ezer forintos törlesztőrészlet között választhat, akkor a 38-at fogja választani, mert neki a CHF alap nem jelent semmit, hiszen ez csak kvázi CHF, a valóságban a svájci franknak semmi közre nem volt a hitelügylethez. Nem vetem tehát el a sulykot, ha a csalás bűntettének alapos gyanújával élek. A Btk. 318. § (1) bekezdés így rendelkezik: „Aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, és ezzel kárt okoz, csalást követ el.” A CHF alapú hitelek esetében mind a három kitétel megvalósult. A bankok részéről jogtalan volt a haszonszerzés, az ügyfeleket tévedésbe ejtették, és ezzel nekik igen jelentős kárt okoztak. A büntetőeljárás szükségességén kívül polgári peres eljárásban lehetséges a hitelszerződések semmissé nyilváníttatása, hivatkozással a csalásra.
Befejezésül meg kell jegyeznem, hogy a CHF alapú hitelek esetében a csalásnak - az én szerény véleményem szerint - egy különös minősített esete áll fenn, mert hatalmas tömegeket szedtek rá, jelentős összegekben, szervezetten, bűnszövetkezésben. A végső kár ezermilliárdokban mérhető, ami már veszélyezteti a nemzetgazdaságot is. Éppen ezért, végső soron levezethető a hazaárulás is.
Antalffy Tibor, 2011. aug.30.


A Közel-keleti konfliktus: Gyorsított tanfolyam kezdőknek



|
Időszámításunk előtt 1500: A héberek meghódították Kánaán földjét
A Tóra (az Ószövetség első 5 könyve) elmondja hogyan menekültek el az ókori héberek (zsidók) Egyiptomból, és miként foglalták el Kánaánt (mai Palesztinát). A héber Isten, Javeh a ”kiválasztott népét” Kánaán lakóinak elüldözésére utasította.


Amerika és Anglia katonai erőit felhasználva, Izrael uralni akarja a régiót
Biblia; (5Mózes 7:1): És Jehova, a te Istened a kezedbe adja őket, és te verd meg őket. Mindenképpen add őket pusztulásra. Ne köss velük szövetséget, és ne is légy velük kegyes.” Ezek, és más erőszakos versek, vallási és világi alapokként szolgálják a zsidók Palesztinával szembeni követeléseit. A Tóra kijelenti, hogy a zsidók Egyiptomból jöttek Kánaánba. A Tóra dicsőíti a Kánaán-i fajirtást.

Időszámításunk után 0-33: Megszületett a Kereszténység Júdeában
A lélek tanítója, a názáreti Jézus sok követőre talált Palesztinában (akkori nevén Júdea). Megváltoztatta az Ószövetség kíméletlen részeit, követőinek egymás iránti szeretetet tanítva és megbocsájtást a bűnözőknek, akik megbánták tetteiket. Jézus fizikailag megtámadta az uzsorásokat és leleplezte a magas rangú zsidó papokat (farizeusokat), mint képmutatókat. A farizeusok akkor befolyást gyakoroltak Júdea római kormányzójára (Poncius Pilátusra), hogy feszítse keresztre Jézust. Pilátus vonakodott, de meg kellett békítenie a farizeusokat. Megkorbácsoltatta Jézust és keresztre feszítette őt.
Jézus követői (az apostolok) azt állítják, hogy tanítójuk három nap után feltámadt halálából. A zsidó és római üldöztetés ellenére, a korai keresztények tovább terjesztették Jézus tanításait. 300 évvel később, Róma áttért a kereszténységre (a római katolikus és a görög katolikus vallásokra).
A zsidó farizeusok Jézus keresztre feszítésére győzködték Poncius Pilátust. Egy igazságos ember keresztre lett feszítve, mellyel a zsidó-keresztény konfliktus megszületett.

135: A Rómaiak leverik a zsidó lázadást
A római időkben Izrael Júdea néven volt ismert. Ez a főleg zsidó lakta terület volt a legellenszegülőbb római tartomány. 135-ben a rómaiak leverték a legutolsó lázadást, mely után a zsidók szétterjedtek mindenhol a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Ezt a szétszóródást nevezzük diaszpórának. Miután Hadrian császár leverte a zsidó lázadást, a szent városukat Jeruzsálemet felégettette. Jeruzsálem át lett nevezve Aelia Capitolina-nak, és a zsidóknak meg lett tiltva, hogy ott lakjanak. Hadrian császár átnevezte az országot Júdeáról Sziria-Palesztinára.

790-810: A Kazár birodalom felvette a zsidó vallást
A kazárok török eredetű népek. Birodalmuk a mai Ukrajna, Nyugat-Oroszország, Észak-Törökország, Grúzia, Nyugat-Kazaksztán és Azerbajdzsán területén volt. Nem tisztázott okok miatt, az egész kazár nemesség áttért a judaizmusra. Az alattvalók hamarosan követték őket. DNS vizsgálatok is igazolják, hogy az askenázik kazárok.
Mikor rusz harcosok (a mai európai-oroszok) legyőzték a kazárokat 960-ban, a kazár zsidók (mai nevükön áskenázik) megtelepedtek szerte Európában, főleg keleten (Lengyelországban, Oroszországban, Magyarországon, Németországban, stb.). Az áskenázi zsidók, akiknek nincs rokoni kapcsolatuk a júdeai zsidókkal, ma a világ zsidó népességének 80%-át teszik ki. Az áskenázik uralják az izraeli és az amerikai politikai életet és köztudott róluk, hogy megkülönböztetést tesznek maguk és a sötétebb szefárdi (az eredeti) zsidók között.




Az áttért kazár birodalomnak nincs származási kötődése Judeához/Izraelhez!

1200-1900: Kiéleződött az ellentét a zsidók és az Európai "vendéglátóik" között
A második évezred folyamán az Európában szétszóródott zsidóknak folyamatosan menekülniük kellett minden honnan. Minden ország ahova csak a lábukat betették, előbb vagy utóbb elüldözte és kitiltotta őket. A zsidók azt állítják, hogy üldöztetésük oka mások irigysége az üzleti életben elért sikereik miatt és a keresztény népek bosszúja Jézus meggyilkolásáért. Mert szerintük a kereszténység nem tűri meg maga mellett a judaizmust.
Ezzel szemben Európa keresztény nemzetei azt mondják, hogy a zsidóknak a pénzhez és a politikai hatalomhoz való gátlástalan ragaszkodása, a becstelen üzelmeik, a kereszténységgel szembeni támadásaik, a "gazdanép" elleni üzleti és politikai bujtogatás a valódi oka az ”antiszemitizmusnak” (zsidóellenesség).
Néhány az ismertebb zsidó-ellenes eseményekből: Kitiltás Angliából 1290-ben, kitiltás Franciaországból 1394-ben, a spanyol inkvizíció és kitiltás 1492-ben, a németországi Hep-Hep lázadás, Martin Luther ”A zsidók és hazugságaik” esszéje 1543-ban, és az orosz progromok.



A zsidók európai országokból való kitiltásaik történelmi térképe.

1516-1918: Palesztina Török Ottomán uralom alatt
Palesztina földje az Ottomán Török Birodalom részévé vált 1516-ban. Az Ottománok szigorú uralkodása idején a muszlim többség és a keresztény és szefárdi zsidó kisebbségek Palesztinában, általában jól megvannak egymással. Ez a tény cáfolja a sokak által hangoztatott modern mítoszt, hogy a zsidók és az arabok évszázadok óta háborúznak.

Késői 1800-az évek: Megszületik a cionizmus
Az 1800-as évek végére, a cionizmusnak ismert mozgalom népszerűségre tett szert Európa áskenázi (kazár) zsidóinak köreiben. A cionizmus célja egy zsidó ország létrehozása Palesztinában. Az 1880-as és 90-es évek alatt, a zsidó Rothschild család, a világtörténelem leggazdagabb családja támogatja az első "aliyah-ot". Ekkor körülbelül 20.000 zsidó vándorol ki Palesztinába, akik közül csak 10.000 telepedett le véglegesen ott.
Az Ottománok megengedték ezt, de a helyi palesztinok tiltakoztak ellene. Azonban idővel eltűrték őket, mert a zsidók a palesztinok létszámához képest nagyon kevesen voltak. Nem tudhatták mit jelentett valójában a hosszú lejáratú ”teve orra” cselszövés! 1890-ban a cionista Rothschild Edmund báró betette lábát az ajtó közé, amin az első áskenázi zsidók becsordogáltak Palesztinába.

1897: Az első cionista kongresszus
Az első Cionista Kongresszus Bázelben volt megtartva. A kongresszust Teodór Herzl vezette – akit ma ”Izrael alapító atyjának” tartanak. Herzl megjósolta, hogy a zsidó nép országának létrehozásához 50 évre lesz szükség, és egy nemzetközi testület lesz az, ami végül Palesztinát a zsidóknak fogja adni.
Adva, hogy az Ottomán birodalom sohasem mondott volna le Palesztináról önkéntesen, és az Egyesült Nemzetek Szövetsége akkor még nem létezett, Herzl látomása figyelemre méltó. Herzl, aki minden bizonnyal egy Rothschild ügynök volt, ma egy nagyra becsült személyiség Izraelben.

1914-1918: Az első világháború a cionisták hasznára vált
A ”szerencse” úgy hozta, hogy 1914-ben kitört az első világháború Európában. Hogy ebben mennyiben volt benne a cionista zsidók keze, arról megoszlanak a vélemények. Azonban tény, hogy a háború egymással szembe állította Britannia, Franciaország és Oroszország ”Szövetségét” a Németországból, az Osztrák-Magyar Birodalomból és az Ottomán Török Birodalomból (akinek ellenőrzése alatt áll Palesztina) álló ”Központi Hatalmakkal”.
1916-ra, a Központi Hatalmak katonailag előnyösebb helyzetbe kerültek. Oroszország egy kommunista forradalom előtt állt, Franciaország borzalmas vesztességeket szenvedett, Britannia német tengeralattjárók blokádja alatt volt, és Németországnak egy négyzetmétere se lett elfoglalva. Németország, (aki soha nem akarta ezt a háborút!) békét és a háború teljes befejezését ajánlotta fel Britanniának. Ekkor indultak be cionisták!

1916 március: a cionisták ajánlata a briteknek
A brit kormány és a cionisták nyélbe ütöttek egy piszkos üzletet. A cionistákat Chaim Weizman, Izrael jövendőbeli első elnöke vezette. A cionisták megígértek hogy befolyásukat felhasználva, bele fogják rángatni a hatalmas Amerikát a háborúba a britek oldalán, hogy Németországot és Ottomán szövetségeseit le tudják verni. És az USA bevonásáért cserébe, a britek azzal fogják majd megjutalmazni a cionistákat, hogy a háború után birtokukba veszik Palesztinát a legyőzött törököktől. A britek akartak egy zsidó országot adni a cionistáknak egy afrikai területen, de a cionisták ragaszkodtak Palesztinához!

1916: jönnek a jenkik!
Miután megszületett az egyetértés Palesztina sorsával kapcsolatban, az amerikai cionisták, mint Bernard Baruch, Louis Brandeis, Paul Warburg, Jacob Schiff, és mások, azonnal munkához láttak, hogy Woodrow Wilsont kényszerpályára vigyék. A cionista befolyás alatt álló sajtó a német császárból és népéből vérszomjas embereket csinált, akiknek eltökélt szándékuk a civilizáció tönkretétele volt. 1916-ban, az USA, az előző évi Lusitania ”eseményt” felhasználva, belépett a háborúba a britek oldalán, az idióta ”biztonságossá tesszük a világot a demokráciára” ürügy felhasználásával.

1917 november 2: A Balfour-nyilatkozat
Mint egy fizetséget egy szolgálatért, Nagy-Britannia kiadja a ”Balfour-nyilatkozatot” 1917 novemberben, egy évvel Németország kapitulálása előtt. De, a piszkos üzlet valójában 1916 márciusában lett megkötve. Az Egyesült Királyság külügyminisztere, Arthur James Balfour által Walter Rothschild bárónak átadott nyilatkozat megállapítja ”Őfelsége kormánya szívesen veszi egy nemzeti haza megteremtését a zsidó nép számára Palesztinában, és minden tőle telhető támogatást meg fog adni ezen cél elérésére.”
A mai cionisták november 2-át ”Balfour Nap”-ként ünneplik. A palesztinok meg továbbra is gyászolják november 2-át, mint fájdalmas elárulásuk dátumát.

1918: Az amerikai katonai erő megfordította a háború menetetét
Amerika belépése a háborúba problémát jelentett a Németországnak és az Osztrák-Magyar birodalomnak, és lehetővé tette a brit katonáknak az Ottomán birodalom lerombolását. Az USA hadseregéhez való csatlakozás helyett, 10,000 amerikai-zsidó önkéntes megalakította saját egységét (Zsidó Légió) és a britek oldalán harcolt Palesztina ” félszabadításáért!”


A háború utáni karikatúra a német katonát hátba szúró zsidót ábrázolja.
Miközben az USA előretört a németekkel és az osztrák-magyarokkal szemben, Németország cionistái elkezdték aláásni befogadó nemzetük háborús erőfeszítéseit A német cionisták abban a tudatban voltak, ha Anglia és az USA megnyeri a háborút, Palesztina rövidesen az övüké lesz. A háború végére sok német emberben alakult ki az a vélemény, hogy zsidóik ”hátba szúrták őket.”

1922: Brit uralom Palesztina felett
A Központi Hatalmak elvesztették a háborút és országhatáraik meg lettek szabdalva a ”versailles-i békeszerződés”-ként ismert gonosz aljasság által. Három évig tartó katonai megszállás után, Rothschild brit bábjai hivatalosan is létrehozták a ”brit mandátumot” Palesztina felett. Elkezdődött a tömeges bevándorlás. Az 1920-as és 1930-as évek alatt a brit katonai erők összejátszottak a zsidó fegyveres csoportokkal az arab felkelés brutális leverésére.

1925-1945: Adolf Hitler felemelkedése és bukása
Németország megalázó veresége után sok német hitte, hogy a zsidó befolyás volt felelős a háború elvesztéséért és az azt követő Versailles-i békeszerződésért. A kegyetlen szerződés németek millióit kényszerítette otthonaik elhagyására és hatalmas kártérítések pénzbeli megfizetésére kötelezte. Az ezt követő bankjegy nyomtatás mindent leromboló hiperinflációt és depressziót okozott.
Adolf Hitler a nemzetközi pénz kölcsönzőket a kommunizmus támogatásával és a háború utáni gazdasági katasztrófa előidézésével vádolta. Mikor, végül Hitler 1933-ban hatalomra jutott, azonnal intézkedett, hogy a német bankok és a sajtó zsidók általi ellenőrzése megszűnjön. A zsidók elítélték Hitlert szerte a világban, és nyomást gyakoroltak a brit és amerikai kormányokra, hogy harcoljanak Németország ellen. 1939-ben a II. világháború elkezdődött, és megint romlásba vitte Németországot.

1945-1948: A zsidóság népirtással kapcsolatos követelései
A II. világháború alatt 30,000 zsidó gerilla (köztük nők és gyerekek) csatlakozott más kommunista ”partizánokhoz” a német katonák ellen vívott harcért. Válaszként a partizán problémára, a németek sok európai zsidót munkatáborokba zártak. Ez egy biztonsági intézkedés volt, háborús időkben ez bevett szokás minden hadviselő félnél. Ugyan ezt tette Amerika és Anglia is többek között.


Zsidó partizánok (köztük nők és gyerekek) hátba támadták a német katonáknak.
A zsidók hamarosan táborokba lettek internálva.
A háború végére az elégtelen táplálkozás és a tífusz miatt (melyek a "szövetségesek" által a táborok utánpótlási vonalainak folyamatos bombázásai végett kialakult készlethiánynak tudhatók be), sok táborlakó meghalt. A zsidók azt állítják hogy 6 millió zsidó halála része volt egy szándékos ”gázkamrás” népirtó programnak, a holokausztnak. Néhány történész amellett érvel, hogy a halálesetek száma nagyon el van túlozva, és, hogy azokat tífusz járvány okozta, nem elgázosítás.
Tekintet nélkül arra, hogy mi a valódi igazság, a ”holokauszt” történetét jogalapként használták fel a cionisták a zsidó állam létrehozásáért.

1945-47: A cionisták elárultak a briteket
A II. világháború befejeztével a megviselt Anglia szegény volt és kimerült gazdaságilag. A felbátorodott cionisták kihasználták ezt a lehetőséget arra, hogy létrehozzanak egy országot. Terrortámadásokat indítottak a britek ellen – a legismertebb ezek közül az 1946-ban végbevitt jeruzsálemi King David Hotel (ahol Brit Mandátum Irodáinak központja) volt. A terrortámadás 91 különböző nemzetiségű embert ölt meg. Ez volt a köszönet amit a britek kaptak a kazár zsidóktól azért, hogy ellopták nekik Palesztinát!



A King Dávid Hotel bombázása megrázta az egész világot

1947 november: Az ENSZ feldarabolta Palesztinát
Az USA akkori elnöke, Harry Truman támogatásával, aki nehéz elnöki választások előtt állt és szüksége volt a cionista támogatásra, a brit mandátummal együtt hamar szabad utat adott az ”ENSZ általi Feldarabolás”-nak, pontosan úgy, ahogy azt Teodór Herzl előre megmondta 1897-ben. Az ENSZ általi feldarabolás két részre osztotta Palesztinát.
Egyik részét a kazár-európai zsidók kapták meg, akik akkor már özönlöttek oda Európából, a másik részét a helyi palesztinok fennhatósága alá helyezték, akinek ezek ellenére sem volt soha semmi beleszólásuk a dolgokba. Mindössze öt hónappal a feldarabolás után, 1948 májusában Izrael el lett ismerve egy új államként.

1948: A cionisták terrorja az arabok kiűzésére
A ”feldarabolás” után a Palesztina izraelieknek adott felén több millió palesztin még úgy élt, ahogy azt ők tették évszázadok óta. Azért, hogy ”meggyőzzék” a palesztinokat otthonaik, földjeik és városaik elhagyására, fegyveres izraeli terrorbandák, mint az Irgun, mészárolták az arab férfiakat, nőket és gyerekeket.

Az 1948-ban elkövetett Deir Yassin-i mészárlás a palesztinokat ősi otthonaik elhagyására kényszerítette.
A leggyalázatosabb mészárlást Deir Yassin-ban vitték véghez, ahol a zsidók kézigránátokat dobtak arab otthonokba, elvágták nők és gyerekek torkait, és a hullákat kútjaikba dobták. Egyik terrorizált arab falu menekült a másik után. Sokuk, a mai napig menekülttáborban él. Ez felháborodást váltott ki mindenhol az arab világban. Az 1948-as háború egy arab erőfeszítés volt az elnyomott palesztin testvéreik felszabadításara de, az izraeliek az amerikai támogatásból (a Hitleri Németországtól "zsákmányolt") kapott modern fegyverekkel könnyen legyőzték ellenfeleiket.

1954: Az izraeli ügynökök Amerikai célpontot támadtak majd az arabokat vádolták meg vele
A legendás Mossad – izrael titkosszolgálata – jelszava az, hogy ”Csalással kell háborút csinálni.” A legelső, amerikai célpont ellen irányuló terrortámadás 1950-ben történt meg, Egyiptomban. Mikor az egyiptomi hatóságok elkapták az igazi tetteseket, kiderült, hogy araboknak álcázott zsidók voltak. A szándékuk Amerika és az arabok szembeállítása volt. Az izraeli ”elhárítás” mai napig fenntartja, hogy az izraeli kormány semmit nem tudott a dologról. Ennek ellenére, az egy történelmi tény, hogy az első Amerika ellenes terrortámadás a Közel-keleten nem arabok, hanem izraeli kémek hajtották végre.

1963: ”AIPAC” – Megszületett az amerikai zsidó lobbi
Az Amerikai Izraeli Közügyek Bizottsága (AIPAC) azzal a céllal lett létrehozva, hogy az amerikai politikusokat rávegye Izrael támogatására. Idővel, a szervezet Amerika legbefolyásosabb lobbi csoportjává vált. Tagsága ma 100,000 erősen motivált adakozó aktivistából áll – akik közül sokan jó összeköttetésekkel rendelkező milliomosok. Mindkét amerikai párt ambiciózus politikusai, ahogy híres újságírók és akadémikusok is, jól tudják, hogy keresztbe tenni az AIPAC-nak karrierjük végét jelenti.

1968: Izrael további palesztin területeket foglal el
1968-ban, megint harcok törtek ki Izrael és egy arab országokból álló koalíció között. A cionisták örökös áldozat szerepét követelő állításaival szemben, Izrael kezdte el a háborút. Izrael győztesen került ki a rövid konfliktusból, ami ”Hatnapos Háború” néven lett ismert. A hat nap alatt Izrael még több palesztin területet szállt meg. Emellett még szír és egyiptomi területeket is elfoglaltak.
A háború alatt Izrael megtámadta az USS Liberty nevű amerikai hajót – 37 tengerészét megölve. Izrael azt állítja baleset volt, de a szerencsés amerikai túlélők és magas rangú tisztek állításai is azt mutatják, hogy a támadás egy szándékos kísérlet volt az amerikai hajó elsüllyesztésére, majd Egyiptomra hárítva a felelősséget érte.
Izrael a mai napig folytatja brutális és megalázó ”1968-as megszállását”, és bizonyítva a gyenge palesztinok feletti zsarnokságát mészárlásokkal, mint Sabra és Shatila 1982-ben, Öntött Ólom Hadművelet 2008-ban, és a napjainkban végbemenő Védelmi Oszlop Hadművelet (2012).

2003: A cionisták 9/11-et egy Irak elleni háború elindítására használták fel
Irak elnöke, Szaddam Husszein, az elnyomott palesztinok egy katonailag erős védelmezője volt. Irak területének egy része fáj a foguk, amit a cionisták ”Nagy Izrael”-nek hívnak (az Ószövetségben a Nílus (Egyiptom) és az Eufrátesz (Irak) közötti terület). Azért, hogy elérjék hosszú távú céljukat a régió uralására, Husszeint el kellett távolítani.
Az izraeli Mossad és az amerikai CIA által kitervelt és véghezvitt szeptember 11-ei ”hamis zászló” támadások az amerikai nép féldühítését szolgálták, mely végül szabad utat biztosított korlátlan háborúkra (a globalizmusért és a cionizmusért) a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. 2003-ban az USA kormány eleget tett a cionista követeléseknek és lerohanta Irakot. Szaddám Husszeint, aki semmi rosszat nem tett Amerikának el fogták és kivégezték. Több, mint 5,000 amerikai katona, és 500,000 iraki vesztette életét az iraki háborúban.

2011: A cionista Amerika meggyilkolta Kadhafit
A líbiai vezető, Muammar Kadhafi régóta kritizálta Izraelt. Kadhafi végig kitartott amellett, hogy Izrael hamisan vádolta őt amerikai katonák meggyilkolásával egy németországi diszkóban. Egy brit rendőrnő, Yvonne Fletcher meggyilkolásával, és a Pan Am 103 repülőjárat felrobbantásával.
Kadhaffi nyilvánosság előtt vádolta a cionistákat amerikai Kennedy elnök meggyilkolásával azért, mert JFK meg akarta akadályozni Izraelt nukleáris fegyverek előállításában. Izraelnek jelenleg több, mint 200 nukleáris bombája van.
Kadhaffi legfőbb bűne az volt, hogy az nyers olaj kereskedelmében az eddig kizárólagosságot játszó dollárt (értéktelen papírlapot) felváltotta az aranyra. Ezzel a tettével meg is pecsételte a sorság.
2011-ben, a NATO légitámadásokat indított Líbia ellen, miközben a CIA által kiképzett ”lázadók” hadműveleteket hajtottak végre a szárazföldön. Mint Szaddám Husszein, Kadhafi is életével fizetett antiszemitizmusáért.

2012 és utána: Irán és Szíria következnek
Mint Irak és Líbia, úgy Irán és Szíria is szintén akadályozzák az Izraeli terjeszkedést a Közel-Keleten. Amerika és a NATO - Izrael bábjai dolgoznak a függöny mögött mindkét kormány elüldözésére. Előbb utóbb bele lesznek rángatva a háborúba Izrael érdekeiért.

Hogy mi lesz a végjáték?
A cionisták a Tórát (az Ószövetség első 5 könyve)idézik, mint Palesztinához való jogosultságuk alapját, ahonnan a rómaiak 2,000 évvel ezelőtt elüldözték őket. A bibliai vers, amiből a vallásos és istentagadó zsidó összeesküvése származik a Teremtés könyvében van leírva (1Mózes 15:18): Ezen a napon Jehova szövetséget kötött Ábrahámmal, ezt mondva: 'A te magodnak adom ezt a földet az Egyiptom-folyótól a nagy folyóig, az Eufráteszig' “(Irak).
A két kék sáv az izraeli zászlón a két nagy folyót jelképezi. A cionisták sose fognak megpihenni amíg el nem lopták Egyiptom nyugati részét, egy nagy részt Irakból, Libanonból, Szíriából és Jordániából (és Szaúd Arábia déli részét). Közel-kelet térképének ilyen radikális átrajzolásához egy nagyszabású regionális (vagy globális) háború lesz szükséges.
(tomatobubble.com)
Fordította: Márton László – Jövőnk.info



Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.



|
Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.
   Az évtizedek óta fennálló közel-keleti válság a történelmi múltban gyökerezik. A 2000 szeptemberében – az izraeli provokáció hatására – kirobbant második intifáda is a történelmi folyamatok következménye. Palesztina földje, területe feletti fennhatóság gyakorlásáért különböző népek és nagyhatalmak küzdöttek közvetlenül vagy közvetve, több vagy kevesebb sikerrel, azonban a legmegszállottabb harcot a cionizmus zsidó vezetői és hívei folytatták és folytatják napjainkban is nagyhatalmi – leginkább az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által gyakorolt – támogatással.
   A cionista vezetők messianisztikus tevékenysége alapját képezte a bibliai zsidó legenda, amely szerint 3219 éve annak, hogy a 120 éves Mózes halálának közeledtét érezve felment a Nebo-hegyre, s maga előtt látta azt, amit az Úr ígért Izrael Egyiptomból kivonuló gyermekeinek, a tejjel mézzel folyó Kánaánt, azaz Palesztinát. A keresztény időszámítás szerinti első század végén a római hódítók leverték a zsidó felkelést, elűzték az ott élő zsidókat, s a világ különböző részeire szétszóródott zsidó közösségek összetartó ereje: az Ígérek Földjének kívánatossága volt. A vallás politikai eszközként való alkalmazása hivatkozási alappá és jogformáló erővé vált a „kiválasztott nép” cionista vezetői számára, akik az Ígéret Földjére kívánták visszavezetni népüket. Ezt a módszert alkalmazta Moses Hess is, aki az 1862-ben megjelent Róma és Jeruzsálem című művében megfogalmazta a zsidó burzsoá nacionalizmus eszméit. Természetesnek tartja, hogy a zsidóknak - mint nemzetnek – Palesztinában kell gyökeret verniük, továbbá, amint kedvezően alakul a politikai helyzet Keleten, meg kell kezdeni a zsidó telepek alakítását Palesztinában, ezzel megtennék az első lépést, hogy a zsidók nemzetként telepedjenek le „történelmi otthonukban”. Hess így fogalmazott: „Minden zsidó, akár akarja, akár nem, szolidáris nemzetével, s a zsidók csak egy zsidó államban lehetnek szabadok.” Az általa megálmodott „zsidó állam” helyszíne, Palesztina már több mint 1000 éve az ottani arab nép otthona, azonban Hess ezt a tényt teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, s a palesztinai arabokat nemlétezőnek tekinti. Moses Hess vallási elemekkel átitatott programjával kívánja megvalósítani a „zsidó államot”, azonban a bibliai zsidó legenda és a „kiválasztott nép” mítosza önmagában kevés ahhoz, hogy a cionizmus megnyerje céljai elérése érdekében a nagyhatalmak támogatását.
   Herzl Tivadar azonban megtalálta azt a bázist, amely a cionista törekvések létjogosultságának bizonyítéka, alátámasztása, és ez nem más, mint az antiszemitizmus és a zsidóüldözés. Herzl pályafutásában az 1895-ben, Nyugat-Európában kirobbant Dreyfus-ügy fordulópontot jelentett. Ő maga írta: „E per során váltam cionistává.” 1896-ban jelentette meg A zsidó állam, kísérlet a zsidókérdés modern megoldására c. művét, amellyel lerakta a modern cionizmus alapjait. 1897 augusztusában, Bázelben összehívta a az első cionista kongresszust, amelynek elfogadott programja a következő: „A cionizmus arra törekszik, hogy a zsidó nép számára közjogilag garantált tűzhelyet hozzon létre Palesztinában. Hogy ez a cél megvalósuljon, a kongresszus a következő eszközöket választja:
1. Bátorítja a zsidó földművesek, munkások és kézművesek rendszeres palesztinai betelepítését.
2. Minden zsidó közösségi szervezetnek – helyi és általános kapcsolatban – tiszteletben kell tartani országaik törvényeit.
3. A zsidó nemzeti érzés és tudat fejlesztése.
4. Előkészítő tárgyalások a különböző kormányokkal a cionizmus céljai realizálásához szükséges biztosítékokról.
(Xavier Baron: Proche-Orient, du refus la paix. Párizs, 1994, Hachette, 10.o.)
   A program lényege egyértelmű: Palesztinába tömöríteni a világon élő zsidókat, Palesztinát zsidó állammá változtatni. A palesztinai arab nép ekkor már megindult volna a nemzetté válás útján, azonban a bázeli program számukra a megsemmisülést jelentette. Herzl különböző nagyhercegek, uralkodók, bankárok ajtaján kopogtatott, abban bízva, hogy tervéhez megkapja a támogatást. Felkereste II. Vilmos császárt, kilincselt a török szultánnál és a brit külügyminisztériumban is, azonban a vérbeli cionista módszereket Chaim Weizmann, a cionista mozgalom angolbarát szárnyának vezetője alkalmazta. Weizmann is több vasat tartott a tűzben, befolyásos angol politikusokkal épített ki kapcsolatokat, s a kormányban gazdasági és politikai erőt képviselő amerikai zsidó szervezetekkel is. 1915 januárjában megalakult a Weizmann vezette Cionista Politikai Bizottság, amely memorandumot intézett a brit külügyminisztériumhoz, amely hat pontban rögzítette a Palesztina jövőjét illető cionista javaslatokat. A memorandum hat pontjának lényege:
1. Ismerjék el a külön zsidó nemzettséget Palesztinában.
2. Palesztina zsidó lakossága vehessen részt a helyi önkormányzatban.
3. A kizárólag zsidó ügyekben élvezzenek a zsidók autonómiát.
4. Ismerjék el és legalizálják a meglévő zsidó intézményeket Palesztina kolonizációja érdekében.
5. Alakítsanak kiváltságlevéllel rendelkező zsidó társaságot a zsidók palesztinai letelepítésére.
6. Védelmezzék a nemzeti kisebbségek jogait.
   Ezzel egyidőben, majd ezt követően sorra születtek meg a minden palesztinai arab nép felemelkedését és függetlenségi reményét tönkrezúzó különböző egyezmények, nyilatkozatok.
1916 márciusában Petrográdban került sor a brit Sir Mark Sykes (a háborús kormány államtitkára) és a francia Francois Georges Picot (a háború előtt francia főkonzul Beirutban) közötti megbeszélésre, majd megszületett az arab területeket egymás között megosztó imperialista megállapodás, amely a hírhedt Sykes-Picot egyezmény megkötéséhez vezetett.
A közvetett és közvetlen uralom övezeteit az alábbiak szerint rögzítették:
Kék (francia) övezet: Nyugat-Szibéria, Libanon, Kilikia, Délkelet-Anatólia egy része.
Vörös (angol) övezet: Dél- és Közép-Irak, a palesztinai Haifa és Acre (Akko) kikötője.
Barna övezet: Palesztinának az a része, amely a meglévő jeruzsálemi szandzsáksághoz tartozott, lényegében az eljövendő palesztinai mandátum >nemzetközi közigazgatás< alá kerül, amelynek formáját a többi szövetségessel és a mekkai serif képviselőivel együtt határozzák meg.
A-övezet (francia érdekszféra): Kelet-Szíria, Mosul vidéke.
B-övezet (brit érdekszféra): A Jordánon túli területek és bagdadi vilajetek északi része.”
(Le conflit du Moyen-Orient. Notes et Documents 1915-1967. Brüsszel, é. N., 16-18.o.)
   A szigorúan titokban tartott Sykes-Picot egyezmény felcsillantotta a cionista reményeket, hiszen Palesztina „nemzetközi” jellege megnövelte a zsidó nemzeti otthonnal kapcsoaltos javaslatok esélyeit. Sykes azt vallotta, hogy a cionista célok és a brit birodalmi érdekek teljesen egybeesnek, s az orosz külügyminisztériumban is támogatókat kívánt keresni.
   Az 1917-ben megszületett Balfour-nyilatkozat meghozta a cionista mozgalomnak azt a nagyhatalmi támogatást, amelyért Herzl hiába kilincselt, a brit imperializmus felkarolta a zsidó nemzeti otthon gondolatát.
   A Balfour-nyilatkozat első változatát a Cionista Szervezet megbízásából Lord Rotschild nyújtotta át 1917 júniusában a brit külügyminisztériumnak. Ez az első változat kilátásba helyezte az autonóm zsiód állam szinte azonnali megteremtését, a védnökséget ellátó hatalomnak csak a rendőri jogkör jutott volna. A nyilatkozat első változata nemlétezőnek tekinti a Palesztina lakosságának 87,5%-át alkotó arab lakosságot.
A Balfour-nyilatkozat első változata, 1917. július:
"Őfelsége kormánya, miután figyelembe vette a Cionista Szervezet céljait, elfogadta azt az elvet, hogy elismeri Palesztinát, mint a zsidó nép nemzeti otthonát, és a zsidó nép azon jogát, hogy felépítse nemzeti életét Palesztinában, a háború sikeres kimenetele után létesítendő védnökség alatt. Őfelsége kormánya ezen elv megvalósítása szempontjából lényegesnek tekinti, hogy a Palesztinában élő zsidók belső autonómiát kapjanak, megillesse a zsidókat a szabad bevándorlás, és létrejöjjön a Zsidó Nemzeti Kolonizációs Társaság az ország újratelepítése és fejlesztése érdekében. Őfelsége kormánya úgy véli, hogy a belső autonómia feltételeit és formáit, valamint a társaság alapokmányát a Cionista Szervezete képviselőivel együtt kell részletesen kidolgozni és meghatározni."
Az 1917. november 2-ai, második változat már óvatosabban fogalmaz:
Külügyminisztérium, 1917. november 2.
"Tisztelt Lord Rotschild!
Örömmel adom tudtára őfelsége kormánya nevében az alábbi rokonszenv-nyilatkozatot a cionista törekvések mellett, amelyet a kabinet az én előterjesztésemre jóváhagyott:
Őfelsége kormánya jóindulattal viseltetik a Palesztinában megteremtendő zsidó nemzeti otthon gondolata iránt, és legjobb igyekezetével azon lesz, hogy e cél valóra váltását megkönnyítse. Emellett világosan kijelenti, hogy nem kerülhet sor olyan lépésre, amely a már meglévő nem zsidó palesztinai közösségek polgári é vallási jogait, vagy más országok zsidó lakosságának jogait és politikai helyzetét sértené. Hálás lennék, ha ezt a nyilatkozatot ismertetné a Cionista Szervezettel.
Üdvözlettel:
A.J. Balfour"
(J.P. Alem: Terre d’Israel. Párizs, 1973, Seuil 195.o.)
A nyilatkozatot támogatta az Egyesült Államok kormánya, majd 1918 elején a francia és olasz kormány is.
   A brit kormány a Balfour-nyilatkozat következményének tekinti a zsidó állam létrehozását. A nyilatkozat nem definiálta a „nemzeti otthon” határait, azonban a Palestine című folyóirat 1918. júliusi számában egyértelművé tette a cionista szándékokat: „Palesztina határa nyugaton a Földközi-tenger, északon a Libanon-hegység, keleten a Szíriai-sivatag s délen a Sínai-félsziget.” Ezt alátámasztották brit politikusok nyilatkozatai is. „Az eljövendő nemzedékek tanúi lesznek annak, hogy Palesztinában újra létrejön egy nagy zsidó állam.”
   Weizmann így definiálta a zsidó nemzeti otthon fogalmát: „Olyan feltételek teremtése Palesztinában, amelyek lehetővé tennék évente 50-60 ezer zsidó betelepítését, behozatalát, intézményeink, iskoláink, a héber nyelv fejlesztését, s végül olyan feltételek teremtése, hogy Palesztina éppen olyan zsidó legyen, mint amilyen amerikai Amerika és angol Anglia…”
Világos: Palesztinában a cionisták szerint nincs hely az arabok számára.
   Chaim Weizmann, a Balfour-nyilatkozat „atyja” nagy népszerűségnek örvendett, s az általa irányított általános cionisták a mozgalmon belül óriási súllyal rendelkeztek, azonban Weizmann mellett szerephez jutott a szélsőséges nacionalizmus is. Weizmann úgy képzelte, hogy a brit védőszárnyak alatt London iránt a legteljesebb lojalitást tanúsítva kell szerényen, de fáradhatatlanul kiépíteni a zsidó közösséget, amíg elérkezik az a fordulat, amely a zsidó államot kész ténnyé teszi. Ezzel szemben a szélsőséges nacionalisták azonnali eredményeket követeltek. Mind Weizmann, mind a szélsőségesek ugyanazt akarták: az arabmentes zsidó Palesztinát. A cél azonos, azonban a módszerek és az időtartam kérdésében támadt köztük ellentét. A szélsőségesek hangadója lett két oroszországi származású cionista, Vlagyimir Zsabitinszkij (a későbbi Revizionista Párt vezetője és az Irgun szellemi atyja) és Joszif Trumpeldor. Jelentős szerepet játszottak az 1917-ben, Alexandriában alakított zsidó légióban.
   A Cionista Szervezet által kinevezett Cionista Bizottság megérkezett Palesztinába, s a brit kormánytól felhatalmazást kapott, hogy felmérje a zsidó telepek helyzetét, s hogy tanácsadóként együttműködjön a brit hatóságokkal a nemzeti otthonnal kapcsolatos kérdésekben. Az 1918 végén megtartott jaffai Cionista Konferencia már követelte, hogy egész Palesztina viselje az Erec Jiszróél nevet, s a Dávid-csilalgos zászló legyen az ország zászlaja.
   A Cionista Bizottság a Palesztinát érintő kérdésekben a katonai közigazgatást megkerülve közvetlenül Londonhoz fordult, s egy gyarmatosító társaság előfutáraként úgy vélte, hogy a Balfour-nyilatkozat értelmében a védnökhatalom egyenrangú partnernek számít, mert annak tevékenysége kizárólag a külügyekre, a belbiztonságra, s a „bennszülöttek” érdekvédelmére korlátozódik. A cionistákat sértette, hogy az arabul tudó angol tisztviselők nem hajlandóak megtanulni héberül, hogy nem tiltják be a cionizmus ellen tiltakozó arab gyűléseket, hogy a telekkönyvek háborús megsemmisülésére hivatkozva megtiltják a földeladásokat. 1919 áprilisában került sor jelentősebb összecsapásra az arabok és a zsidók között. Sir Luis Bols tábornok, a brit főadminisztrátor a cionistákat hibáztatta, amiért provokatív magatartásukkal kiváltották az arab nép haragját. Bols egy évvel később követelte a Bizottság feloszlatását. Így fogalmazott: „Lehetetlenség kedvében járni azoknak az embereknek, akik hivatalosan csak egy nemzeti otthont kívánnak, valójában azonban csak egy zsidó állam elégítheti ki őket, annak minden politikai következményével együtt. Éppen ezért, a fejlődés, és maguk a cionisták érdekében javaslom a palesztinai Cionista Bizottság feloszlatását.”
   Ezt követően létrejött a San-Remo-i megállapodás: NagyBritannia megkapta a palesztinai mandátumot, s 1920. július 1-jén hivatalba lépett a cionista érzelmű Hubert Samuel, Palesztina első főbiztosa. 1920. decemberére a Muszlim-Keresztény Szövetségesek összehívták a III. Arab Kongresszust (az első kettő a „Szíriai Kongresszus” nevet viseli). A kongresszus önrendelkezési jogot és arab kormányt követelt Palesztina számára, hivatkozva arra a tényre, hogy a háború végén az összlakosság 8%-a zsidó. Végrehajtó Bizottság kinevezésére került sor, hogy az a brit kormánnyal folytatott tárgyalásokon képviselje az arab nép érdekeit. A Végrehajtó Bizottság e követeléseket Winston Churchill, az akkori gyarmatügyi miniszter tudomására hozta, amikor 1921 márciusában ellátogatott Palesztinába. Az arab vezetők a tervezett törvényhozó tanáccsal kapcsolatban hajthatatlanok voltak. Az 1922. aug. 10-ei rendelet értelmében 1923 februárjában kellett volna a tizenegy brit hivatalnokból és tizenkét választott tagból álló (amelyből 8 muszlim, 2 keresztény, 2 zsidó) álló törvényhozó tanácsot. A Cionista Bizottság (új néven: Palesztinai Cionista VB) rávette a Vaad Leumit (Nemzeti Tanács), a zsidó közösség legfelső végrehajtó szervét, hogy vegyen részt a választásokon.
   Az V. Arab Kongresszus, amelyet 1922 szeptemberében Nablusban tartottak, úgy döntött, hogy bojkottálja a választásokat, hiszen úgyis a zsidó származású főbiztosé a szó a bevándorlások kérdésében, a törvényhozó tanácsban pedig a hivatalnokok és a két választott zsidó tag együttesen leszavazhatják az arab képviselőket, akik ilyen módon nem használhatják fel a törvényhozást a Balfour-nyilatkozat érvényesülésének megakadályozására. Ezt követően a palesztinai közigazgatást a főkormányzó vezette, mellette működött a kizárólag brit tagokból álló végrehajtó tanács. Az arab képviselők ellenállását Weizmannék felhasználták arra, hogy önmagukat lojális együttműködő partnerként tüntessék fel. A brit hatóságokkal érzékeltették, hogy a cionizmus hajlandó alkalmazkodni a brit birodalmi érdekekhez. Az ehhez hasonló színjáték és manipulációs taktika jellemző Weizmann politikájára és a cionizmus módszereire. A Balfour-nyilatkozattal a háttérben Weizmannn előtt szabaddá vált az út a „zsidó nemzeti otthon” megteremtéséhez és annak benépesítéséhez. Az első világháború végén Palesztina zsidó lakossága 55 ezerre csökkent, de 1925-ben már kétszer annyian voltak. Haifa lakossága 2000-ről 8000-re nőtt, Tel-Avivé pedig 2000-ről 30000-re emelkedett. A harmadik és negyedik bevándorlási hullám (1919-től 1923-ig) idején nyolcvanezren érkeztek. Az elsősorban Kelet-Európából érkező bevándorlók gazdasági közösségeket alakítottak ki. A zsidó közösségek fejlődése a húszas években viszonylag zavartalan volt. A világgazdasági válság előjeleként csökkentek az amerikai zsidó adományok, az Egyesült Államokban idegenkedve szemlélték „szocialisztikus” törekvéseiket.
   1929-ben Weizmann megkísérelte, hogy a Palesztinai Cionista VB-t olyan zsidó ügynökséggé alakítsa, amely a világ egész zsidóságát képviseli, a cionistákat és a nem cionistákat egyaránt. Weizmannat az 1929. évi 16. Cionista Kongresszuson heves támadás érte Zsabotinszkij és hívei részéről. Zabotinszkij 1920-ban lerakta a „Hagana” (Önvédelem), az illegális zsidó hadsereg alapjait, elítélt minden megállapodást a palesztinai arabokkal, bármilyen együttműködést a nem cionistákkal, féktelen arabgyűlölete nem ismert határokat.
   Az ötödik bevándorlási hullám (1932-1940) politikai következményekkel is járt, hiszen Weizmannal szemben három erő lépett fel. Fokozódott a jobboldali nyomás a szakszervezeti központtal (a Ben Gurion vezette Hisztadruttal) szemben, amely 1933-ban ellenőrzése alá vonta a Zsidó Ügynökséget.
A Hisztadrut és az általános cionistákkal szemben fellépő három erő a következő volt:
1. Középtőkések, akik ellenezték a cionista politikát.
2. Az ortodox zsidók, akik szintén ellenezték a cionizmus világi irányzatát.
3. Zsabovonszkij csoportja, amely ellenezte az együttműködést az angolokkal: 1925-ben még csak öt delegátussal képviseltette magát a 14. Cionista Kongresszuson, de 1932-ben már 52 küldöttel a harmadik legerősebb csoport volt. 1935-ben megalakították a Revizionista Pártot, majd 1937-ben a Zsabovonszkij által vezetett revizionisták létrehozták a Haganától független Irgun Cvai Leumit (Nemzeti Védelmi Szervezet), majd ennek kisebb frakciójából alakult Abraham Stern vezetésével a fegyveres, fanatikus nacionalizmustól eltelt „Stern-csoport”.
   Egyértelmű, hogy a palesztinai arab nép a hatalmas bevándorlási hullámban veszélyt látott, hiszen a földjeiktől fosztották meg a lakosságot, a kisbérlők tízezrei jutottak koldusbotra azért, hogy az elfoglalt földek a bevándorló zsidók tulajdonát képezhessék, ahol zsidó telepeket létesíthessenek. A palesztinai arabok vezetői felismerték, hogy csak a nemzeti összefogás kényszerítheti rá Londont az arab autonómia megoldására, és csak ez szabhat gátat a zsidó nemzeti otthon megteremtése érdekében történő cionista földfoglalásoknak. Ennek reményében 1935 novemberében arab küldöttség kereste fel a brit főbiztost, hogy továbbítsa Londonnak a alábbi követeléseket:
- Alakítsák meg a szuverén palesztinai parlamentet, arab többséggel.
- Tiltsák be a további zsidó földvásárlásokat.
- Azonnal szüntessék be a zsidók bevándorlását.
   A főbiztos decemberben közölte az arab és zsidó vezetőkkel a brit kormány javaslatát, egy törvényhozó tanács felállítására a következő összetételben: öt hivatalnok, 19 kinevezett (3 muszlim, 4 zsidó, 2 keresztény, valamint a kereskedelmi érdekek két képviselője), semleges elnökkel, de a bevándorlás továbbra is a főbiztosra tartozna, aki megvétózhatja a törvényhozó tanács döntéseit! A Luzernben ülésező Cionista Kongresszus elvetette a brit javaslatot, mondván, hogy „ez a törvényhozó tanács a zsidóellenes agitáció fóruma lenne”. Ezt követően 1936 januárjában megérkezett a brit alkotmány válasza: szó sem lehet a zsidó bevándorlás teljes leállításáról. Londonba hívták tárgyalni az arab vezetőket, akik elfogadták a meghívást, de a brit kormány váratlanul semmisnek nyilvánította a törvényhozó tanáccsal kapcsolatos régebbi javaslatát. Az arab vezetőknek szembesülniük kellett azzal az elkeserítő ténnyel, hogy London ismét engedett a cionistáknak. Ezidőtájt fokozta aggodalmukat az úgynevezett „jaffai-ügy”: a kikötővárosban a brit rendőrök cementes hordóba rejtett fegyvereket találtak, olyan hírek terjengtek, hogy nagyarányú cionista fegyverbehozatal történik. A gazdasági életkörülmények romlottak, a válság jelei bontakoztak ki és a munkanélküliség leginkább a városi palesztinai arabokat sújtotta. Aggodalmat keltett Szíria és Libanon korlátozott autonómiájának híre is.
   Ezen események természetes következményeként kirobbant az arab felkelés, amely kezdetben még csak a földjüktől megfosztott palesztinai arabok fegyveres harcában nyilvánult meg, majd a jelentősebb városokban alakított arab nemzeti bizottságok meghirdették az általános sztrájkot. Az akciót az úgynevezett Magasabb Bizottság irányította. A tíztagú bizottságban képviseltették magukat mind a hat arab politikai párt képviselői (köztük a Huszaini-csoport Palesztinai Arab Pártja, a Nasasibi-csoport Nemzeti Védelmi Pártja és a Függetlenségi párt képviselői). A magasabb bizottság bejelentette, hogy a sztrájk addig tart, amíg a kormány fel nem függeszti a zsidó bevándorlást. Később csatlakoztak a mozgalom mellé a szomszédos arab országok: palesztinai védelmi bizottságok alakultak Damaszkuszban, Beirutban, Bdgdadban és Ammanban, önkéntesek érkeztek Szíriából és Irakból. London májusban engedélyezte az új bevándorlási kvótát, ugyanakkor további erősítéseket küldött. A brit csapatok továbbra is csak őrszolgálatokat teljesítettek, bízva abban, hogy a mozgalom magától összeomlik, hiszen a Magasabb Bizottságban érlelődtek az ellentétek.
   A Husszaini-csoport inkább a gerillaharc, mint a sztrájk híve volt, s nem kívánt engedni követeléseiből, azonban a többi párt képviselői beérték volna kisebb engedményekkel is, hogy győzelemmel szüntessék meg a sztrájkot. A Magasabb Bizottság és London közötti közvetítő szerepet próbálta betölteni Abdallah transzjordániai emír és Nuri esz-Szaid iraki miniszterelnök, de sikertelennek bizonyult a kísérlet. Októberben Irak, Szaúd-Arábia, Transzjordánia és Jemen uralkodói felhívást intéztek a Magasabb Bizottsághoz, amelyet így fogalmaztak meg: „Bízzon barátunk, Nagy-Britannia jó szándékában, mivel az kijelentette, hogy igazságot fog tenni.” A Magasabb Bizottság beszüntette a sztrájkot, azonban a palesztinai arab gerillaharcok folytatódtak, hiszen a Huszaini-csoport a fegyveres harc folytatása mellett döntött, amelyet addig kívánt folytatni, amíg meg nem születik a független arab Palesztina, Hadzs Amin al-Huszaini vezetésével.
   A másik csoport, a Nasaibi-csoport, az arab uralkodók közvetítésével kompromisszumra törekedett, amelyet a következőkben fogalmaztak meg: az ország továbbra is brit uralom alatt marad, de erőteljesen korlátozzák a zsidó nemzeti otthont. A Nasaibi-csoport 1937 júliusában hivatalosan szakított a Magasabb Bizottsággal. A brit gyarmatügyi államtitkár a következő emigrációs kvóta kapcsán először utalt a zsidó bevándorlás politikai célzatú korlátozására:
Őfelsége kormánya helyesnek tekintette, hogy felhívja a főbiztost, ítélje meg konzervatív módon az ország befogadóképességét…”
Ezt követően megérkezett Palesztinába a Lord Peel vezette királyi bizottság.
   Lord Peel jelentése volt az első javaslat Palesztina felosztására a zsidó és palesztinai arab közösségek között, amely javaslat alapelveit és indokait tekintve mintául szolgált a későbbi, 1947-es felosztási tervhez. A javaslat nem említi a még mindig érvényben lévő Balfour-nyilatkozat hátterében lévő stratégiai megfontolásokat, amely nyilatkozat teljes mértékben támogatja a zsidó nemzeti otthon és a zsidó állam létrehozását Palesztinában. A jelentés figyelembe vette a zsidó nemzeti otthon létének megmásíthatatlan jellegét és lehetetlenné tette a két közösség tartós együttműködését.
A jelentésben erre vonatkozólag egyértelmű kijelentés található:
III. A felosztás előnyeit a zsidók számára a következőképpen összegezhetjük:
1. A felosztás biztosítja egy zsidó nemzeti otthon megteremtését, és kizárja annak lehetőségét, hogy az a jövőben arab uralom alá kerüljön.
2. Lehetővé teszi a zsidóknak, hogy nemzeti otthonukat a szó teljes értelmében a magukénak vallják, mert ez az otthon zsidó állammá válik. Polgárai abban a helyzetben lesznek, hogy annyi zsidót fogadhatnak be, amennyit csak lehetségesnek tartanak. Elérik a cionizmus fő célját – a Palesztinában meggyökerezett zsidó nemzetet, amely polgárainak ugyanazt a státuszt biztosítja, amit más nemzetek a maguk polgárainak. A zsidók végre megszűnnek >kisebbségi életet< élni…”
(The Palestine Royal Comission Report, Cmd. 5479. london, 1937.)
   A két palesztinai állam megkapta volna az autonómiát, a külügyek és a hadügyek azonban továbbra is brit kézben maradtak volna. A palesztinai zsidó és a palesztinai arab államon kívül új mandátum létesült volna Jeruzsálemben és Betlehemben, a Jeruzsálemet Jaffával összekötő keskeny folyosón, Haifa kikötőjében, Tiberias, Safad, Nazareth és Akko (Acre) vegyes lakosságú városokban. Az 1937 augusztusában, Zürichben megtartott Cionista Kongresszus elfogadta a felosztási tervet, azonban a határokat nem. (a Peel-jelentés szerint a zsidó államnak jutott volna Sharon és Emek síksága, Galilea java, egy beékelt terület a Jaffa-Jeruzsálem folyosótól délre, a Ramle és a Gaza közötti zsidó telepekkel.)
   Az Agudasz Izrael vallási párt rabbitanácsa kijelentette: „Szent földünk határait maga a Teremtő vonta meg, s a zsidó nép éppen ezért nem mondta le ezekről a határokról.”
   A felosztási terv ellen a palesztinai arab Magasabb Bizottság is tiltakozott, így került sor 1939 januárjában a brit imperialisták által összehívott konferenciára (St. James Palace Conference), amelyen arab részről a pelasztinai Magasabb Bizottság képviselői vettek részt és a Nasasibi-párt képviselője. A Zsidó Ügynökség részéről (már Ben Gurion volt a VB elnöke) megjelent az összes cionista és nem cionista irányzat képviselője, kivéve a revizionistákat. A tárgyalásra nem került sor, mert a palesztinai arabok nem voltak hajlandók találkozni a zsidó küldöttekkel, s a palesztinai arab kormány megalakításáról kívántak tárgyalni.
   London ezt követően csak az arab országokkal tárgyalt. 1939 májusában közzétette a hírhedt Fehér Könyvet (Great Britain Parliamentary Papers, Cmd. 6019).
   A Fehár Könyv elméletileg arra volt hivatott, hogy korlátozza a zsidó bevándorlást és földvásárlást, s a Balfour-nyilatkozatnak a zsidó nemzeti otthon megteremtésével kapcsolatos elveit is feladta volna. A fehér Könyv azonban csak ígéret lett az önálló Palesztin Állam megteremtésére, de azt konkrétan nem jelentette ki és arra nem nyújtott biztosítékot. A Fehér Könyvre a zsidó közösségek jellemző reakciója Ben Gurion szavából olvasható ki: „Úgy harcolunk ebben a háborúban, mintha nem lenne Fehér Könyv, és úgy harcolunk a Fehér Könyv ellen, mintha nem lenne háború”.
A Fehér Könyv elleni zsidó ellenállás a gyakorlatban három formát öltött, amely forma jellegzetesen cionista módszer. Mind a három módszert a Zsidó Ügynökség irányította.
1. Titokban olyan akciókat szervezett, amelyeket később felháborodottan elítélt a nyilvánosság előtt. Gyors földvásárlásokba kezdtek főleg arab területeken abból a célból, hogy kiszélesítsék az eljövendő zsidó állam határait.
2. Az illegális bevándorlás szervezése.
3. A legjelentősebb ellenállási formája azonban a Hagana, a titkos hadsereg fejlesztése.
   A bevándorlási hullám korlátozása érdekében létrejött Fehér Könyv létét a Zsidó Ügynökség semmisnek tekintette, a 1942. május 11-én az amerikai cionisták reprezentatív szervezete, a Cionista Ügyek Amerikai Rendkívüli Bizottsága, a New York-i Biltmore szállóban tartott ülésén elfogadta Ben Gurionnak, a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága elnökének programjavaslatát. Az alábbi határozatot hozta:
A konferencia sürgeti, hogy nyissák meg Palesztina kapuit, s a Zsidó Ügynökséget ruházzák fel a palesztinai bevándorlás ellenőrzésével és megfelelő jogkörrel, hogy felépíthesse az országot, beleértve a lakatlan és műveletlen területek felhasználását, és hogy Palesztina legyen zsidó köztársaság, beleilleszkedve az új demokratikus világba.”
   A palesztin arabokról és a kétnemzetiségű állam lehetőségéről egyetlen szóval sem tett említést a határozat. Ezzel szemben 1944 októberében Nahaz pasa egyiptomi miniszterelnök elnökletével az Arab Liga alakuló ülése az alábbi határozatot hozta Palesztina ügyében:
Palesztina fontos része az arab világnak, és a palesztinai arabok jogainak csorbítása kihat az arab világ békéjére és stabilitására… A brit kormányt ígéretek kötelezik a zsidó bevándorlás megszüntetésére, az arab földek megőrzésére és Palesztina függetlenségének megadására. Ezek állandó arab jogok, mielőbbi érvényesítésük a kívánt cél, a béke és a biztonság stabilitása felé vezetne. Nem lehet nagyobb igazságtalanság és agresszió, mint az európai zsidók problémáját egy másik igazságtalansággal megoldani, igazságtalansággal sújtva a különböző vallású és felekezetű palesztinai arabokat.”
   Ezekben az időkben Palesztina jövője már nem csak Londontól függött. A második világháború végén az Egyesült Államok Nagy-Britannia egyenrangú partnereként és jövendő vetélytársaként lépett fel a Közel-Keleten. Növekedett az amerikai monopóliumok részesedése az olajban (az olajkészletek növekedése elsősorban a szaúd-arábiai ARAMCO társaság révén emelkedett), a brit tervek az amerikai pénzügyi segítségtől függtek, s jelentős amerikai légitámaszpontok is működtek ebben a térségben.
A Palesztinával kapcsolatos amerikai politikát az alábbi szempontok határozták meg:
- Az olajérdekek arra késztették, hogy Londonnal vetélkedve keresse az arab államok, főleg Szaúd-Arábia barátságát.
- Az amerikai zsidók (csak New Yorkban 4 millió élt) értesültek a hitleri „gázkamrákról”, s mivel az Egyesült Államok elnökválasztás előtt állt, a zsidó szavazatok megnyerése érdekében a Demokrata Párt szükségesnek látott egy hivatalos gesztust a cionista tervek bátorítására. Ennek következményeként az amerikai törvényhozás mindkét háza határozati javaslatot terjesztett elő: Washington tegyen lépéseket a Fehér Könyv hatálytalanítására, Palesztinának zsidó államként történő létrehozására!
   A Zsidó Ügynökség az „addig üsd a vasat, amíg meleg” elvét alkalmazván, hatmillió zsidó halottra hivatkozva követelte a német és osztrák lágerekben lévő 100.000 zsidó azonnali beengedését Palesztinába. Az amerikai cionista propaganda rábírta Truman elnököt, hogy nyilvánosan támogassa a cionista követeléseket, azonban nem sikerült elérnie, hogy az amerikai kormány gyakorlati lépéseket tegyen az ügyben. London 1945-ben még nem tervezte Palesztina feladását, ez a terület a brit stratégia elemének számított. Éppen ezért a brit kormány csak abba egyezett bele, hogy a 75 ezres kvóta után, havonta 1500 zsidó telepedhessen le Palesztinában. Ez a megoldás felháborította a palesztinai arabokat, akik addig is szenvedtek a zsidó bevándorlással járó földfoglalásoktól és a cionistákat sem elégítette ki, hiszen a limitált bevándorlás megakadályozta volna céljuk elérését: Palesztina zsidó állammá történő változtatását.
A Zsidó Ügynökség 1945. május 22-én az alábbi követeléseket terjesztette a brit kormány elé:
- Nyilvánítsák palesztinát azonnali döntéssel „osztatlanul és csorbítatlanul” zsidó állammá.
- Bízzák a zsidó Ügynökségre a palesztinai zsidó bevándorlás ellenőrzését.
- Bocsássanak ki nemzetközi kölcsönt az első egymillió zsidó bevándorlásának finanszírozására.
   A fenti követelések egyértelműen kimondták, hogy Palesztina „osztatlanul” zsidó állammá nyilváníttassék, amely a palesztinai arabok likvidálásához vezetne. A követelésekre London azt a javaslatot tette, miszerint meg kell várni a nagyhatalmak döntését a békekonferencián. Két hónap elteltével a hivatalba lépett munkáspárti kormány vezetői a palesztinai arab lakosság erőszakos kitelepítését helyezték kilátásba.
Truman amerikai elnök petíciót kapott, amely követelte, hogy Palesztinát nyilvánítsák minél előbb zsidó állammá!
A Ben Gurion vezette cionista küldöttség felkereste az új gyarmatügyi minisztert, s követelte a 100000 lágerlakó azonnali beengedését és azonnali brit kormánynyilatkozatot arról, hogy Palesztina zsidó állammá lesz.
   A Zsidó Ügynökség erőszakos eszközökkel akarta elérni célját és kikényszeríteni a döntést. Mose Shertok (a Zsidó Ügynökség végrehajtó bizottsági tagja) és Mose Szne (a hagana főparancsnoka) között titkos táviratváltásokra került sor, amely szerint Szne engedélyt kért Shertoktól egy komoly incidens szervezésére. Shertok az engedély megadását azzal a javaslattal tette, hogy a Hagana lépjen érintkezésbe az Irgunnal és a Stern-csoporttal, és együtt hajtsák végre az „izolált cselekedetet”. Október 31-én a zsidó közösség fegyveres támadást intéztek a haifai olajfinomító ellen, Lydda vasútállomását felrobbantották, három kishajót elsüllyesztettek, ötven helyen átvágták a vasútvonalakat. A Zsidó Ügynökség Londonban tartózkodó küldöttsége természetesen tagadta, hogy bármi köze lett volna az akcióhoz. London ezt követően növelte a Pakisztánban állomásozó brit csapatok létszámát, és a Wshingtonnal való konzultáció után, november 13-án bejelentette az angol-amerikai vizsgáló bizottság megalakulását, amelynek célja, hogy megvizsgálják a zsidók bevándorlási és letelepedési problémájával kapcsolatos politikai, gazdasági, társadalmi feltételeket, a zsidók helyzetét azokban az európai országokban, ahol „fasiszták” áldozatai voltak.
Az angol-amerikai vizsgáló bizottság 1946.áprilisi jelentése olyan kompromisszumot tartalmazott, amelyet már egyik fél sem volt hajlandó elfogadni. A kompromisszumos javaslat a következő pontokat tartalmazza:
- Azonnal engedélyezzék a német, osztrák táborok 100000 lakójának bevándorlását, s „könnyítsék meg a további bevándorlást, megfelelő körülmények között”.
- Palesztina maradjon továbbra is brit védnökség alatt.
- Függesszék fel a zsidó bevándorlás korlátozását.
- Nyilvánítsák illegálissá az arab munkaerő bojkottját a zsidó alapokból finanszírozott üzemekben.
A brit kormány kimondta, hogy a bevándorlási engedélyeket csak abban az esetben adja meg, ha leszerelik a Haganát s beszolgáltatják a fegyvereket.
   1946 júliusában a szíriai Bludanban ülésező Arab Liga Tanács elutasította az angol-amerikai vizsgáló bizottság jelentését, s megalakította az állandó Palesztinai Bizottságot. A cionista vezetők körében megérlelődött az elhatározás, hogy erőszakos akciók sorozatával kiűzik az angolokat Palesztinából. Néhány nap elteltével Palesztinában kilenc híd repült a levegőbe, köztük a Jordán folyón átívelő Allenby-híd.
Az Irgun elrabolt három brit tisztet, s követelte, hogy változtassák meg a két Irgun-terroristára kiszabott halálos ítéletet, különben kivégzik a brit tiszteket (az ítéletet megváltoztatták, a tiszteket szabadon engedték). A „Kol Jiszróél” (Izrael Hangja), a Hagana titkos rádióadója magára vállalta az akciót.
Brit katonák június 29-én megszállták a Zsidó Ügynökség épületét, letartóztatták Mose Shertokot s a szervezete többi vezetőjét (Ben Gurion akkor Párizsban volt). Az Irgun terroristái három hét múlva (tejszállító arab munkásoknak öltözve) felrobbantották a jeruzsálemi Dávid Király Szállodát, amelynek egyik szárnyában működött a palesztin brit katonai parancsnokság. Ezt követően Tel Avivban meghirdették a rendkívüli állapotot. Az amerikai kormány és Kongresszus helytelenítette a brit fellépést, Truman elnök tiltakozott az ellen, hogy a Zsidó Ügynökség elleni lépéseket az ő megkérdezése nélkül hajtották végre. Ezt követően július 31-én közzétették az angol képviselőházban az angol és amerikai kabinetbizottságok kantonizációs tervét, amelyben kifejeződött, hogy London továbbra is ragaszkodik Palesztina birtoklásához, Washington hajlandó pénzügyileg támogatni a tervet, de katonai hozzájárulást nem nyújt. A terv vitája során merült fel először a brit parlamentben Palesztina feladásának lehetősége.
Churchill így fogalmazott: „Ha az Egyesült Államok nem osztja meg velünk a cionista ügy terhét … be kell jelentenünk, hogy visszaadjuk az ENSZ-nek a mandátumot, és meghatározott időn belül kiürítjük Palesztinát…”
   Ben Gurion és a le nem tartóztatott vezetők augusztus 5-én találkoztak Párizsban. Elvetették a kantonizációs tervet, helyette kidolgoztak egy felosztási tervet, s ezt London és Washington tudomására hozták. A terv szerint a zsidó állam magába foglalná Galileát, a tengerpartot, Jeruzsálemet, a Negev-sivatagot, s olyan szövetségi szerződést kötne Londonnal, mint amilyet az Transzjordániával kötött (Nagy-Britannia megtarthatja támaszpontjait).
Az arab államnak jutna a maradék: Samaria, Judea és egy keskeny folyosó Ramlén és Lyddán át jaffához.
Az Arab Liga augusztus 12-ei kairói tanácskozásán úgy döntött, hajlandó tárgyalni Londonnal Palesztináról, amennyiben a tárgyalás alapja nem a kantonizációs terv, s amennyiben a tárgyalásokon nem vesznek részt a Zsidó Ügynökég és az amerikai kormány képviselői.
A gyarmatügyi minisztérium konferenciát hívott össze, amelyen csak a brit küldöttek és a független arab országok képviselői vettek részt.
Javaslat született egy olyan kompromisszumos megoldásra, amely elnyerte a Szovjetunió, a Palesztinai Kommunista Párt, a Nemzeti Felszabadítási Liga s általában az arab világ kommunistái támogatását. A libanoni modell szolgáltatta a példát. (Libanonban a keresztény-muszlim békét úgy teremtették meg, hogy a két közösség arányos képviselethez jutott. Például a köztársasági elnök maronita-szertartású római katolikus keresztény, a parlament elnöke síita muszlim. A parlamentben is a vallások szerint oszlanak meg a mandátumok.)
A kompromisszumos megoldásra tett javaslat lényege, hogy Palesztinának kétéves átmeneti időszak után kétnemzetiségű független állammá kell válnia, amelyben a zsidó illetve az arab közösség számarányának megfelelően vesz részt az államhatalmi szervekben.
   1946- októberében a 22. Cionista Kongresszus összeült. Weizmann megegyezett volna Londonnal Palesztina „megfelelő része” fejében, de az amerikai cionisták elvetették Weizmann javaslatát. A központi probléma a bevándorlás volt, hiszen ha sor kerül az ország felosztására, a határokat a népsűrűségnek, a települési övezetnek megfelelően vonják meg, s minden bevándorló több földet jelent! Meggyorsult az illegális bevándorlás, és a Zsidó Brigád közreműködésével jelentős hálózat alakult ki, amely földközi-tengeri gyülekezőpontokról hajókat indított Palesztina felé. A brit hatóságok a legtöbb hajót elfogták. Megélénkült az Irgun angolellenes tevékenysége. 1947. január 1-jén bejelentette az angolok elleni akciók fokozását. A Zsidó Ügynökség állásfoglalása azonban akkorra már az volt, hogy a harcot nem a brit hatóságokkal, hanem a palesztinai arab néppel kell megvívni.
   A londoni konferencián, 1947 februárjában a brit szakértők előterjesztették az utolsó javaslatot, amelynek lényege, hogy még öt évig fennmarad a brit védnökség, két évig havonta 4000 zsidó vándorolhat be, s öt év után megalakul a független kétnemzetiségű egységállam. A javaslatot mindkét fél elutasította, február 14-én berekesztették a konferenciát, s a brit kormány bejelentette: „Őfelsége kormánya úgy döntött, hogy az egész problémát átutalja az ENSZ-nek.” Az ENSZ főtitkára összehívta a Világszervezet rendkívüli ülésszakát, ennek ülésén alakult meg az UNSCOP. (United Nations Special Committee of Palestine – Egyesült Nemzetek Palesztinai Különbizottsága). A bizottság feladata, hogy a helyszínen vizsgálja meg a palesztinai helyzetet, és legkésőbb december 1-jéig tegyen jelentést a főtitkárnak. Az UNSCOP július végén elhagyta Palesztinát, s augusztus végén jelentést tett az ENSZ főtitkárnak. A többségi jelentés a felosztást javasolta, amely szerint a zsidó államhoz tartozott volna a Negev-sivatag, a oartvidék nagy része, az Emek-síkság, Kelet-Galilea, (a zsidó államhoz 16570 km2, az arab államhoz 9330 km2 tartozott).
   A jelentés kétéves átmeneti időszakot javasolt – brit védnökség Nagy-Britannia, vagy több ENSZ-tag védnöksége mellett – ezután a két független, de egymással gazdasági unióban lévő állam megalakítását, Jeruzsálem és Betlehem legyen ESZ védnökség alatt, továbbá az átmeneti időszakban földvásárlási tilalom a tervezett zsidó állam területén, valamint a zsidó bevándorlási kvóta felemelését.
Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én megszavazta a Palesztinát kettéosztó határozatot. A Zsidó Közösség ujjongva fogadta az ENSZ döntését, arab Palesztina lakossága sztrájkkal tiltakozott ellene. Az arab Magasabb Bizottság egy nappal az ENSZ döntését követően, november 30-án tanácskozott Jeruzsálemben, s meghirdette az általános sztrájkot, tiltakozásul a kettéosztás ellen. Ezt követően kirobbantak a zsidó-palesztinai arab ellentétek, egymást követték a támadások, a retorziók.
   A Zsidó Ügynökség cionista vezetői az ellentámadást ügyes propagandával készítették elő: a nemzetközi rokonszenv megnyerése érdekében azt hangoztatták, hogy kizárólag önvédelemre rendezkedtek be, s hogy az ország területén csakis külföldi zsoldosok harcolnak, a palesztinai arabok békében szeretnének élni a zsidókkal.
Ben Gurion és az Irgun terroristái között politikai alku jött létre, amelynek célja: semmibe véve az ENSZ palesztinára vonatkozó határozatát, 1948. május közepéig, a brit mandátum megszűnéséig megszabadítaná a zsidó államot az araboktól, vagyis a lakosság felétől!
Mindezt oly módon, hogy ezért ne a zsidó közösségek vezetőit hibáztassa a nemzetközi közvélemény. Ezek szerint az Irgun terroristái gondoskodnak az „arab kédés megoldásáról”. Ben Gurion pedig moshatja kezeit. Az Irgun terroristái (a Hagana vezetőinek tudomásával) 1948. április 9-én behatoltak Deir Jaszin arab faluba, amely az ENSZ döntése értelmében a jeruzsálemi nemzetközi övezethez tartozott, hangszórókkal azonnali távozásra szólította fel a lakosságot, s mikor az arab parasztok kiléptek a házaikból, géppisztolytüzet zúdítottak rájuk. Erről az akcióról Menahem Begin, az Irgun vezetője Lázadás című könyvében így nyilatkozott: „a zsidók úgy hatoltak be Haifába, mint kés a vajba” A fegyveres offenzíva folytatódott, elfoglalták Kelet-Galilea nagy részét, a brit csapatok visszavonulása után április 21-én megtámadták és elfoglalták Haifa arab negyedét, majd megszereztek még két arab várost: Akkát és Jaffát. Jaffában vérengzést rendezett az Irgun és kifosztotta a menekülő arabokat. Május elejére a brit csapatok lényegében kivonultak Palesztinából, kivéve Jeruzsálemet, Haifa kikötőjét és az e kettőt összekötő útvonalat. Elérkeztek a mandátum végnapjai, és mivel a brit hatóságok egyetlen lépést sem tettek Jeruzsálem nemzetközi státusának biztosítására, az Újváros zsidó kézen volt, míg az óváros Abdallah birtokában, s a május 8-án kötött tűzszünet nem volt tartós. Az angolok bezárták a kormányhivatalokat, elégették az okmányokat.
Tel-Avivban a Rotschild bulváron lévő Népművészeti Múzeumban kikiáltották a „Medinat Jiszróélt”, azaz Izrael állam függetlenségét. A függetlenségi nyilatkozatot aláírta valamennyi párt. 1948. május 15-én Izrael Állam megalakulásával Ben Gurion, a Zsidó Ügynökség elnöke lett a miniszterelnök, Mose Sharet politikai titkár a külügyminiszter, és Eliezer Katlan pénztáros a pénzügyminiszter.
Izrael Államnak minden lehetőség adott volt, hogy a szomszédos országokkal rendezze a vitás kérdéseket és együttműködjék a közel-keleti béke megteremtésében. Ben Gurion az ENSZ-felosztást csak kényszerű, átmeneti megoldásnak tekintette.
Összevetve Izrael Állam 1948. május 14-én kiadott függetlenségi nyilatkozatát az 1948. augusztus 1-én kelt „Az izraeli kormány válasza az arab menekültek visszatérésével foglalkozó javaslatra” című dokumentumban megfogalmazott nyilatkozattal, és a későbbi, 1950. évi „visszatérési törvényben” megfogalmazott elképzelésekkel, egyértelművé válik Ben Gurion terve a palesztinai arab menekültek sorsát illetően.
A függetlenségi nyilatkozatban Izrael Állam „… gondoskodik az összes vallás szent helyeinek és ereklyéinek sérthetetlenségéről”, és „tiszteletben fogja tartani az Egyesült Nemzetek alapokmányának elveit. Izrael Állama kész együttműködni az Egyesült Nemzetek szerveivel és képviselőivel az 1947. november 27-ei közgyűlési határozat végrehajtásában, és lépéseket tesz egész Palesztina gazdasági egységének megteremtésére … Erőszakos támadások közepette is felhívással fordulunk az ország arab lakosaihoz: térjenek vissza a béke útjára, és vegyék ki részüket az ország fejlesztésében, mint teljesen egyenjogú polgárok, akiknek megfelelő képviseletet biztosítunk az állam minden ideiglenes vagy állandó testületében és intézményében … Izrael Állama kész teljes erejével részt vállalni a Közel-Kelet békés fejlesztésében és felvirágoztatásában…”
A nyilatkozatban tett ígéret az Egyesült Nemzetek határozatainak tiszteletben tartására és az 1947. november 29-ei közgyűlési határozat végrehajtására ellentétben áll Ben Gurion miniszterelnök 1950-ben, a jeruzsálemi egyetemen kimondott véleményével, amely szerint:
Ez az izraeli térkép nem a mi országunk térképe. Van egy másik térképünk, s nök felelősek azért, hogy ez az ország valósággá váljék. Ez az összes zsidó szülőföldjének térképe – a Nílustól az Eufráteszig!”
Az 1950. évi visszatérési törvény meghirdetése egyben azt is jelentette, hogy az izraeli kormány meg akarja akadályozni az elűzött palesztinai arab menekültek visszatérését. Ezt bizonyítja korábban, a 1948. augusztus 1-én kiadott nyilatkozat, amelyben az alábbiak szerint magyarázzák a menekültkérdésre adott választ:
Az Izraeli kormány válasza az arab menekültek visszatérésével foglalkozó javaslatr
(Az Ideiglenes Kormány külügyminiszterének levele az ENSZ-közvetítőkhöz. Hakirya, 1948. augusztus 1.)
1. Az Ideiglenes Kormány – figyelembe véve az arab menekültek visszatérésével kapcsolatos jegyzéket – engem bízott meg, hogy átadjam önöknek a következő választ.
2. Mint ahogy a július 26-i, hétfői tárgyalás során említettem, nem feledkezünk meg azon arabok helyzetéről, akiket a jelenlegi háború eredményeként erőszakkal eltávolítottak otthonaikból, és sorsukra hagytak. A mi népünk is túl sokat szenvedett hasonló csapásoktól, így nélkülözésük nem idegen számunkra. Ha azonban nem értünk egyet újrabeengedésükkel az izraeli fennhatóság alá tartozó területekre, az azért van, mert átgázoltak a jelen biztonságunkkal, a háborúból való kilábalással és az eljövendő békeegyezmény stabilitásával kapcsolatos szempontokon. Úgy érezzük, meggyőztek minket, hogy bármilyen mértékű visszatelepítés – kizárólag emberbaráti alapon – nem veszi figyelembe a probléma katonai, politikai és gazdasági aspektusait, és bebizonyítaná, hogy azt alaptalanul gondolták ki…
3. A Biztonsági Tanács május 29-ei határozata, amelynek feltételeit felújították a július 15-ei határozatban, különös figyelemmel gondoskodott arról, hogy a fegyverszünetet ne befolyásolja egyik fél joga, célja és helyzete sem: Ön úgy tolmácsolta ezt az elvet, hogy egyik félnek sem lehet több előnye a másik kárára. Kétségtelen, hogy a fegyverszünet alatt több ezer arab visszatérésére Izrael Államba – amelyet még mindig szorongatnak az ellenséges seregek, s vad politikai támadások célpontja és újra megújított katonai támadások tárgya lenne -, valójában erősen károsítaná jogainkat és helyzetünket. Segítené az agresszorállamokat a rájuk nehezedő menekültprobléma, míg másrészről csökkentené Izrael háborús erejét és háborús készültségét a területére hozott politikailag robbanásveszélyes, gazdaságilag nincstelen elemek súlya, és kormányát terhelné a felelősség az össze bekövetkező bonyodalmakért.
4. Mindezzel a háttérben az ön utalása az arab menekültek visszatérésére, mint a vitás kérdések egyikére, amelynek a békés elintézését célzó próbálkozás mindkét fél feladata, számunkra úgy tűnik, hogy elkerüli a téma lényegét. A jelenlegi konfliktus gyökere – amelynek az arabok tömeges menekülése és ebből eredő szenvedése csak következménye – az, hogy az Arab Szövetség de iure és de facto is visszautasította Izrael Állam elismerését. Mindaddig, amíg ez a helyzet fennáll, minden kísérlet, amely az arab menekültek problémáját kiszakítja az összefüggésekből és azt csak izoláltan akarja megoldani – mint ahogy az már történt -, súlyosbítja a helyzetet…
5. Azt sem érezzük, hogy ez a vitapont megfelelt az Ön érvelésének, hogy a jelenlegi fegyverszünet határozatlan ideig tart, és ezért az arabok visszatelepítése biztonsági szempontból nem jelent különösebb problémát. Először is nagyarányú visszatérésre jogosítottak fel, s ezt nehéz lehet – ha nem lehetetlen – megfelelő határok között tartani. Még ha a katonaköteles korú férfiakat hivatalosan kizárják is, a valós eredmény a mufti által lelkesített irreguláris csapatok számának növekedése lesz, akik pedig nem ismerik a fegyverszünetet. Továbbá maguk az arab államok, amelyek a Biztonsági Tanácshoz csatlakoztak, a jelenlegi fegyverszünetet számos feltétellel fogadták el, így fenntartották maguknak a jogot, hogy akkor legyen vége a fegyverszünetnek, amikor nekik tetszik. Ők a fegyverszünet alapkövetelései szerint továbbra is olyan hajthatatlan, meg nem alkuvó, ellenszegülő állásfoglalást várnak a Biztonsági Tanácstól és közvetítőitől, mint Jeruzsálem vízzel való ellátása és a Jeruzsálem-Tel-Aviv főútvonal megújítása. Nem múlik el nap anélkül, hogy néhány kitűnő arab szónok ne fenyegetne a háborúskodás újrakezdésével. Ilyen körülmények között az az egyszerű tény, hogy a Biztonsági Tanács határozatlan ideig fegyverszünetet rendelt el, nem elég szilárd alap ahhoz, hogy az Ideiglenes Kormány messzemenő visszatelepítési programot hozzon létre az arab menekülteknek.
6. A nehézségeket az sem csökkenti, ha a visszatérést Jaffa és Haifa korábbi területeire korlátozzák… Ezen városoknak sebezhető pontjaik vannak, amelyektől a béke és stabilitás, Izrael jóléte a jelen helyzetben erősen függ. Mindegyik fenyegeti a zsidó biztonságot, és ilyen területen a potenciálisan robbanással terhes helyzet újrateremtése az utolsó dolog lenne, amit bármelyik létéért küzdő állam elfogadna. Mellékese: nem tudjuk méltányolni… miért csak Jaffa és Haifa korábbi területét választották ki erre a speciális eljárásra, és miért találták azokat érdemesebbnek bármelyik más városnál vagy falunál.
7. Gazdasági oldalról a visszatérő arabok reintegrálása a normális életbe, s még csak fenntartásuk is, megoldhatatlan problémát jelentene. Az alkalmazkodás, a foglalkoztatás és az általános életmód nehézségei legyőzhetetlenek lennének. Úgy véljük, Ön biztosan kész elismerni, hogy pusztán hipotetikus az a nemzetközi segítség, melyet ön elképzelt erre az időre. Másrészről az Ideiglenes Kormány ellenállna és teljes igazságtalanságnak tartana minden kísérletet, amely a visszatérő arabok segítésére és újratelepítéséhez a korlátozott és igen szűk anyagi támogatást is igénybe venne. Nem akarjuk vállalni az arabok helyett a felelősséget, akiket a zsidók sosem akartak bántani – akikkel valóban békében akartak élni: az Ideiglenes Kormány feljogosította magát, és igen eltökélt, hogy kártérítést követeljen az arab államoktól a pusztításért, rombolásért, az elveszett életekért, vagyonokért, amelyeket Palesztinában a fegyveres intervenció bűnös oktalansága okozott.
8. Izraelből és az Izrael által elfoglalt területekről az arab tömegek menekülése a külső arab agresszió következménye. Az invázió igazolására az arab kormányok azt állítják, hogy Palesztina arabjainak felszabadítási kérelmére vonultak be. A nyilvánvaló tény azonban az, hogy az arab államok intervenciója nélkül a helyi arabok túlnyomó része belenyugodhatott volna Izrael Államának megalapításába, és most békésen és jólétben élhetnének a területeken mind a zsidók, mind az arabok megelégedésére. Ha a háborútömeges kivonulást okozott, és a kivonulás óriási szenvedést eredményezett, a felelősség azoké, akik a háborút előidézték és folytatták, ugyanúgy, mint azoké, akik segítették és felbujtották őket. Az arab kormányok és az a nagyhatalom, amely minden módon elősegítette, hogy azok mindent elkövessenek Izrael Állam aláásására és lerombolására, kudarcukat követően Izrael Államától várják el saját meggondolatlan cselekedetük eredményéért a kártérítést.
9. Az említett politikai, gazdasági és biztonsági okokból az Ideiglenes Kormány a háborús állapot megszűntéig nincs olyan helyzetben, hogy az otthonaikból elmenekült arabokból akármennyit is újra befogadjon. Az 1948-as arab kivonulás egyike azon jelenségeknek, amely, más országok tapasztalatait figyelembe véve, megváltoztatja a történelem folyását. Korai lenne pontosan megmondani, hogy a kivonulás hogyan és milyen mértékben fogja Izrael és a szomszédos területek jövőjét befolyásolni. Mikor az arab államok készek lesznek békeszerződést kötni Izraellel, ennek a kérdésnek a megoldása az általános egyezmény részeként fog felmerülni, és jogos részét képezi majd a zsidó életek és vagyon elpusztításáért benyújtott kártérítési igényünknek. A zsidó és az arab népek hosszú távú érdekei, Izrael Állam stabilitása és szomszédaival való béke alapjának tartóssága, az arab kormányok felelőssége agresszív háborújukért, és az újratelepülőkkel szembeni kötelezettségük mind lényeges részeit képezik majd annak a kérdésnek, hogy vajon milyen mértékben és feltételekkel térhetnek vissza Izrael területének volt arab lakói. Az Ideiglenes Kormány készen áll egy átfogó és tartós békeszerződés megkötésére, de véleménye szerint igazságtalan lenne egy egyoldalú és részleges béke létrehozása addig, amíg a másik fél háborúra hajlik.”
Aláírta: M. Shertok külügyminiszter
(The Right of Return of the Palestinian People. New York, 1978, United Nations, 48-50.o.)
   Négy hónappal a fenti levelet követően megszületett „Az ENSZ közgyűlésének 194. (III.) határozata” (1948. december 11-én), amelynek 11. pontjában kimondja a palesztinai arab menekültek hazájukba történő visszatérésének lehetővé tételét és annak módját.
Ezzel szemben az izraeli kormány 1948 őszén már rendeletet hozott az úgynevezett „távollévő személyek” tulajdonáról. (Távollevőnek számított minden palesztinai arab, aki 1948. augusztus 1-je előtt elhagyta lakhelyét. Ha egy palesztinai arab az Irgun terroristáinak vérengzésétől tartva más városokba költözött, majd onnan visszatért saját földjére, ez a föld már nem volt az övé!) Az izraeli kormány 1949-ben felhatalmazta a hadügyminisztériumot, hogy „biztonsági övezetnek” nyilváníthatja Izrael bármely részét, s tíz napon belül eltávolíthatja onnan a lakosokat. Így űzték el saját földjeikről a palesztinai arabokat, s folytatódott a földrablás, amelyet különböző „törvényekben” fogalmaztak meg.
1967. június 3-án az izraeli kormány döntött az Egyiptom elleni támadásról: június 5-én indul az izraeli villámháború, amely a „hatnapos háború” nevet viseli. A villámháború nem érte el a fő célját, a kairói és a damaszkuszi rezsim megdöntését, de 1967 novemberében a Biztonsági tanács határozata, amelyet Nagy-Britannia terjesztette elő, kompromisszumos megoldásra törekedett. Az 1967-es határozat lényege:
1. Ki kell vonni a csapatokat a megszállt területekről.
2. Be kell szüntetni a hadiállapotot, elismerve a térség összes államának szuverenitását, területi integritását és politikai függetlenségét.
3. Biztosítani kell a szabad hajózást a Szuezi-csatornán és az Akabai-öbölben.
4. Igazságosan rendezni kell az arab menekültek ügyét.
A határozat alapfeltételének nyilvánította a megszállt területek teljes kiürítését, ezt összekötve a menekültkérdéssel. Izrael elzárkózott a határozat elfogadásától, s bejelentette: nem adja vissza Jeruzsálem keleti részét.
A napjainkban tapasztalható közel-keleti konfliktusok a fenti történelmi események következménye. A konfliktus békés rendezésére addig nem kerülhet sor, amíg Izrael folytatja a cionista törekvések végrehajtását és a palesztinai arab nép elleni agressziót. A jelek szerint Izraelnek azonban nem áll szándékában politikájának megváltoztatása.
Az ellenzéki Likud-párt vezetője, (a háborús bűnös) Ariel Sharon volt külügyminiszter, 2000. szeptember 28-án provokatív látogatást tett a Templom-hegyen, s az addig folyamatban lévő béketárgyalások eredményességét veszélyeztette. A tárgyalások alapját az önálló palesztin állam kikiáltásának határnapja (2000. szeptember 13.) képezte az alábbi feltételekekl:
1. Izrael ismerje el a Templom-hegyen lévő mecset-együttes feletti Palesztin szuverenitást.
2. Vonuljon ki az 1967-es határokig.
3. Ismerje el a palesztinai arab menekültek hazájukba való visszatérésének jogát.
Izraelnek nem áll szándékában a fent jogos követeléseknek eleget tenni, hiszen a palesztin nép számára tett engedmény veszélyeztetné azt a cionista tervet, hogy Izrael teljes mértékben bekebelezze Palesztinát, ahol csak és kizárólag egyetlen állam léteznék, amely nem más, mint Izrael állam. Az izraeli tervben nem szerepel egy kétnemzetiségű állam. Izrael már 2000 szeptemberében kezdte irtani a palesztin-arab népet, a zsidó katonák a Templom-hegyi mecsetből az ima után kilépő fegyvertelen arab hívőkre már gépfegyverekkel vártak és közéjük lőttek.
   Ariel Saron 2000. november 16-án előrehozott választásokat sürgetett Ehud Barak miniszterelnök leváltására, hiszen Saron szerint „nem szabad megengedni, hogy a Barak-féle Munkapárt tárgyaljon a palesztinokkal egy esetleges békeszerződés feltételeiről.” Saronnak nem kell sokáig várnia, hiszen 2001. március 9-én letette a kormányfői esküt. Az eskütétel harmadik napján (március 12-én) az amerikai lapoknak tett nyilatkozatában ismertette jövőbeni céljait: tevékenységének prioritásai közé sorolja zsidók bevándorlásának ösztönzését. Azt akarja elérni, hogy a következő 10-12 év során újabb 1 millió zsidó vándoroljon be Izraelbe és reményei szerint 2020-ra a világ zsidóságának többsége Izraelben fog élni.
Saron módszeresen dolgozik célja megvalósítása érdekében, hiszen gazdasági, katonai blokád alá vonja a palesztinai arab lakosságot, figyelmen kívül hagyja az ENSZ határozatokat, behatol és körülzárja a palesztin városokat, amelyeket börtönné változtat, s a palesztinai civil épületek (kórházak, iskolák, lakótelepek) elleni támadásokkal gyakorlatilag a palesztinai arab nép likvidálásába kezdett: a palesztin rendőröket, a civil palesztin fiatalembereket a családtagjaik előtt végezteti ki.
Saron teljes mértékben szabad kezet kapott az Egyesült Államoktól, így megengedheti magának, hogy Jasszer Arafat palesztin elnök Ramallah-i főhadiszállás köré ostromgyűrűt vonjon, s a palesztin vezetőt embertelen körülmények között fogva tartsa, sőt egyenesen a száműzetésével fenyegetőzzék. Saron a béketárgyalásokra már egyáltalán nem mutat hajlandósságot, azzal az ürüggyel, hogy a palesztin nép hagyjon fel a terrorista merényletekkel, miközben Saron kormánya úgy harcol a palesztin nép ellen, mintha igazi hadsereg ellen harcolna, beveti a legmodernebb amerikai fegyvereket, F-16-os vadászgépeket, a fegyverrel nem rendelkező kődobáló palesztin nép ellen. A megszállt és elnyomott népnek kellene – Saron szerint – engedményeket tenni a megszállókkal szemben.
A palesztin nép mindig hajlandó volt béketárgyalásokra, a konfliktus békés rendezésére, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Jasszer Arafat a béke megteremtése érdekében 1993-ban az oslói egyezményben aláírta, hogy az izrael által megszállt 1967-es határok 22%-át szolgáltassa vissza Izrael, azonban Saron még erre sem volt hajlandó. A palesztin nép ennél nagyobb engedményt már nem tehet. A tárgyalásokhoz két, kompromisszumos megoldásra törekvő tárgyalópartner szükséges. A jelenlegi helyzetben az a palesztin mondás lépett érvénybe, miszerint „egy kézzel nem lehet tapsolni”
Hikmet Zeid, palesztin miniszter, aki 1989-1993 között a PFSZ budapesti nagyköveteként, pozíciójához méltóan képviselte hazánkban országát és népét, egyértelműen és nyíltan, tiszteletre méltó módon mutatott rá a konfliktus lényegére:
   Az 1993-as oslói egyezmény után azt reméltük, hogy Izrael ugyanolyan komolyan veszi a békefolyamatot, mint mi, mert mi valóban komolyan vettük. Úgy érezzük, hogy az izraeli fél még nem döntötte el, hogy mit akar. Békét szeretne, de nem akar kivonulni a megszállt területekről. Békét akar, de nem akar megszabadulni a megszálló hatalom mentalitásától, a megszállás gyakorlatától, a békefolyamat ismételt megsértésétől. Így most olyan szakaszba jutottak a dolgok, ami komoly veszéllyel fenyeget: a BÉKE veszélybe került.
Nem azért, mert gyengék vagyunk. A palesztin nép képes szembeszállni a megszállással, harminc évig harcoltunk a megszállás ellen és készek vagyunk újra harcolni. Az izraeliek milyen engedményeket várnak tőlünk? Talán távozzunk Palesztinából és hagyjuk itt nekik?! Ilyen fajta jóindulatot remélnek tőlünk?! Hogyan élhet békében együtt két nép, ahol az egyik leigázott, megszállt nép, a másik a megszálló nép? Miféle bizalom lehet közöttük? Végül is mit kívánnak a palesztin féltől? Milyen engedményeket tegyünk, hogy elnyerjük az izraeli megszállók bizalmát? Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, a békefolyamatba meggyőződésből kapcsolódtunk be, nem taktikáztunk. Ezt tudjuk adni, többre nem vagyunk képesek. Mi a palesztin területeket szeretnénk visszakapni, egy független palesztin államot akarunk létrehozni, amelynek kiegyensúlyozott kapcsolatai lesznek a térség valamennyi államával. A békefolyamat, a megegyezés alapja a „terület a békéért”, de mi még nem kaptuk vissza a területeinket, láthatják, hogy városainkat katonailag körbezárták, szinte teljes katonai blokád alá helyezték! Hol vannak akkor azok a palesztin területek, amelyeket a békéért adtak vissza?! Nekünk, áldozatoknak milyen engedményt kellene tennünk Izraelnek?! Mondjunk le a megszállt Kelet-Jeruzsálemről? Ilyenfajta jószándékot vár tőlünk a megszálló hatóság? Mondjunk le a szomszédos arab államokkal közös határainkról? Adjuk áldásunkat a földjeinket kisajátító zsidó telepesek földfoglalására, területeink megszállására, szülőföldünk kisajátítására? Mondjunk le a menekültek jogairól, miközben az izraeli kormány a palesztin menekültek helyére 1 millió oroszt és ukránt hozott ide? Mi közük van ezeknek az orosz és ukrán zsidóknak Palesztinához? A hazájukból elűzött 3,5 millió menekült ősei ezer vagy több száz éven át éltek Haifában, Jaffában és Palesztinában, az izraeli kormány mégis megtiltja a palesztin menekülteknek, hogy visszatérjenek szülőföldjükre! Azt azonban lehetvé teszi, sőt pénzeli, hogy olyan orosz zsidók, akik nem akarnak tovább Oroszországban élni (a fele keresztény, nem is zsidó), ide jöjjenek és azonnal állampolgárságot és különböző kedvezményeket kapjanak. Amint megérkeznek Izraelbe, máris teljes jogú izraeli állampolgárrá válnak.
Milyen jóindulatot várnak még tőlünk? Még mit adhat a palesztin ember Izraelnek, felszámolja magát?! Egyáltalán van-e a világon olyan nép, amely felszámolja magát a megszállók kedvéért? Mi sem nyilvánítjuk magunkat nemlétezőnek. Élő nép vagyunk, olyan nép, amely az elmúlt 50 évben képes volt szembeszállni minden összeesküvéssel, amelyet körülötte szőttek és minden olyan erővel, amely összeesküdött Izraellel ellenünk. Semmi sem jelent zsákutcát, még a háború sem. A háborúknak általában céljaik vannak, különösen, amikor egy nép el van nyomva és a teljes függetlenséget szeretné kivívni, és mi minden eddigi kudarc ellenére számításba vesszük egy békés megoldás lehetőségét!”
Piroska Éva: Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.
Északi Korona, 2003. január



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése