Összeesküvések és összeesküvési elméletek

Összeesküvések és összeesküvési elméletek

Az "összeesküvési elmélet" elmélete

Legitimnek tekinthető az az összeesküvési elmélet, amely az emberek szükséges és jogos tájékozódási igényét elégít ki egy olyan korszakban, amikor mindent áthat a túlméretezett közéleti titkolódzás, a közérdekű adatok indokolatlanul hosszú időre és nagy terjedelemben való titkosítása. Az arányos mértékű titkosítás természetes és elfogadható. A méretein túlfeszített viszont a jogállamiságot gyengíti, és a jog uralmát ássa alá, mert elősegíti a közérdeket sértő cselekmények rejtegetését, s akadályozza azok elkövetőinek a törvényes felelősségrevonását. A hatalommal való visszaélésnek ezt a formáját mérsékli igazságkereső embertársainknak az az erősödő törekvése, hogy a hiányzó ismereteket saját erőfeszítéseikkel, kutatómunkájukkal, logikai és más módszerekkel pótolják, s az egyre többször elfogadhatatlan hivatalos álláspontokat megalapozottabb alternatívával, jobban alátámasztott elemzésekkel váltsák fel.

Az "összeesküvési elmélet" elmélete abból a tapasztalatból indul ki, hogy az empirikus tudomány a valóság tényeinek az adekvát megismerésével foglalkozik. Itt mindjárt meg kell különböztetni két kategóriát. Egyrészt a valóságnak azokat a tényeit, amelyben az ember és az emberi társadalom nem szerepel, és azt a valóságot, amelyben az ember és az emberi társadalom meghatározó szerepet játszik. Az első csoportot szokták természettudományoknak nevezni, és itt elvileg lehetséges egyetlen igaz álláspont elérése kellően alátámasztott tényekkel. Azért csak elvileg lehetséges, hogy a valóságról szóló tudomány végülis egyetlen bizonyított, igaz állításhoz eljusson, mert a valóság feltárásához a legkülönbözőbb utakon lehet közelíteni és ezek különböző részigazságokat eredményeznek, amelyeket csak az adott kutatás érettségének egy bizonyos fokán lehet összerakni és komplex igaz állításhoz eljutni. Ugyanarról a konkrét személyről lehet normál fényképet, röntgenképet, ultrahanggal készített képet készíteni, továbbá megfestheti realista, szürrealista, vagy nonfiguratív festő, és így tovább. Valamennyi kép ugyanarról a személyről ad információt, mindegyik igaz információ lehet, de csak részigazság. A valóság tudományának a feladata az, hogy ezeket az ismereteket egységes egésszé integrálja. Az empíria tehát a valóság tudománya, de ennek eredményeihez is a plurális kutatási eszközök, módszerek, és szempontok rögös útjain keresztül lehet eljutni.

Az emberrel kapcsolatos tudományokban és a társadalomtudományokban a tények vonatkozásában is bizonytalanná válik az egyetlen igazság elérésének lehetősége. A tények világához a tudós kutató is a saját helyzete által meghatározott célok, szempontok szerint közelít. A kutatandó tények körét már eleve érdek által orientáltan választja ki, és a tényeket a saját szükségletei, érdekei és értékei szerint minősíti igaznak vagy hamisnak, hasznosnak vagy károsnak, haladónak vagy haladásellenesnek, demokratikusnak vagy diktatórikusnak, és így tovább.

Az összeesküvési elméletek attól függően, hogy a múltra, a jelenre vagy a jövőre vonatkoznak, elméleti konstrukciókkal kísérlik meg pótolni a hiányzó tényeket, így törekednek jobb, hitelesebb, hihetőbb magyarázatot találni a világ történéseire annál, mint amely a főáramlatú tudományosságból, a hivatalos álláspontokból, vagy a tömegtájékoztatási eszközökből elérhető. Mára maga az összeesküvési elmélet is a tudományos kutatás tárgya lett, és megszületett az "összeesküvési elméletekkel" foglalkozó tudományos elméletre való igény.

A különböző kutatók álláspontja szerint az összeesküvési elmélet lehet tényleges konspirációra vonatkozó, a tényekhez igazodó és az egyéni belemagyarázást mellőző, semleges megközelítés is. Más vonatkozásban az összeesküvési elméletnek minősítés negatív megítélést jelez, és célja azoknak a diszkvalifikálása, hiteltelenné tétele, akik eszközként használják. Tapasztalati tény, hogy egyre többen pozitívan viszonyulnak a különböző összeesküvési elméletekhez, mert úgy érzik, hogy alternatív magyarázataikkal hitelesebb képet adnak a valóságról, mint a hivatalos álláspont.

A korporációs tömegtájékoztatás túlnyomórészt arra használja ezeket az alternatív értelmezéseket, hogy lejárassa hitelüket, valamint azokat a személyeket, akik ezeket a nézeteket képviselik. Az összeesküvési elméletek támogatói azt vetik e kifejezés használóinak a szemére, hogy megengedhetetlen módon, a lejáratásuk végett beszélnek az összeesküvés ténybeli valósága helyett, annak csak képzeletbeli lehetőségéről, mint elméletről, pontosabban képzelgésről. Minden tudomány valamilyen absztrakciós fokon elméleti rendszer is. Az elmélet szóval tehát visszaélnek, amikor értelmét arra korlátozzák, összeesküvések helyett spekulációról, elméleti konstrukciókról és nem valóságos tényekről van szó.

Az elmélet a komplex tudást fejezi ki, a mindennapi gondolkodás töredezettségéhez és felszínességéhez képest. A valóság tudományával, vagyis a tapasztalatokon és bizonyított tényeken alapuló empirikus tudásanyaggal szemben az elmélet a lehetőségek, a valószínűségek és a szükségszerűségek tudománya. Ha tehát összeesküvési elméletről van szó, akkor ott egyrészt a valóság rendszerbe szedett és kritikailag elemzett ismeretanyagáról van szó, amelyet komplexitása miatt, feldolgozásának tudományossága miatt lehet elméletnek nevezni. Másrészt felfoghatjuk az elméletet, mint a lehetőségek, valószínűségek és szükségszerűségek tudományát, ezek rendszerbe foglalt és kritikai végiggondolását. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az összeesküvési elméleteket általában megelőzik a valóság, a gyakorlat tényei, vagyis az összeesküvéseknek nevezhető szervezett és titkos cselevések.

Az összeesküvési elmélet paranojás képzelgésként, üres spekulációként való értelmezése tette lehetővé, hogy megbélyegzésre, címkézésre használják. Az elmélet szó jelentésével történő visszaélés végül oda vezetett, hogy ma már vannak az összeesküvési elméletekre vonatkozó összeesküvési elméletek is. Az elmélet fogalmának átértelmezése beteges képzelgéssé, valójában az érdemi vita és az objektív érvelés kikerülését szolgálja azoknál, akik fegyverként használják a megbélyegzést. A tények és a valóságos összefüggések feltárása helyett a személyükben támadják meg az alternatív értelmezések képviselőit. Az "összeesküvési elmélete" kifejezés megkönnyíti számukra az ad hominem érvelést, azaz az állítás tartalmának cáfolása helyett az állító személyének a támadását és hiteltelenítését.

Mitől függ az összeesküvési elméletek igazságtartalma?

Nehéz olyan válaszokat találni, amelyek egyformán kielégítik az összeesküvési elméletek támogatóit és ellenzőit. A különböző összeesküvési elméletek jelentősen eltérnek egymástól a hihetőségi fokozatukat tekintve. Vannak gyakorlatban alkalmazott módszerek az igazság-fokozat mérésére, felbecsülésére. Az egyik ilyen az occam's razor, ami bevált módszer, és olyan nagy gondolkodók alkalmazták, mint John Duns Scotus, Aquinói Tamás, de már Arisztotelész is felhasználta. A módszer William Occam filozófusról kapta a nevét. A razor (borotva) a levágásra, eltávolításra utaló kifejezés itt azt jelzi, hogy az igazság keresése során a szükségtelen, illetve valószínűtlen feltételeket fokozatosan mellőzzük. Végül marad a legvalószínűbb lehetőség, és azt fogadjuk el igaznak. Ennek a módszernek egyik leggyakoribb változata, hogy ha két egyformán valószínű lehetőség között kell választanunk, akkor az a jobb változat, amelyik egyszerűbb, és a gyakorlatban könnyebben alkalmazható. Az egyszerűség azért értékes szempont, mert könnyebbé és világosabbá teszi a megértést. Amennyiben két elmélet egyformán valószínűnek tűnik, akkor az egyszerűbbet kell előnyben részesíteni a bonyolulttal szemben.

Ha például egy összeesküvési elmélet empirikusan könnyebben alátámasztható, igazolható, akkor előnyben részesítendő azzal szemben, amely lényegesen összetettebb, bonyolultabb és nehezebben áttekinthető. Maga az occam's razor nem elmélet, hanem módszer, amely elősegíti az indukciós, a konkréttól az általános felé haladó gondolkodás- és érvelésmód gyakorlati hasznosítását. A versengő összeesküvési elméletek esetén tehát meghatározó jelentősége van annak, hogy milyen módszerrel választom ki a legvalószínűbb lehetőséget. A történelem azt is alátámasztotta, hogy bizonyos idő elteltével mindig felszínre kerülnek szigorúan őrzött titkok, és ha elég kiszivárogtató akad, akkor már abból is összeáll egy kép. A kiszivárogtatásnak sok oka lehet: belső konfliktusok, véletlenek vagy egyszerűen csak az, hogy valaki nem akarja sírba vinni, amit tud, amit cselekedett és halála előtt már vállalja a nyilvánosságra-hozatallal járó kockázatokat. Vannak olyanok is, akik meghasonlanak, és korábbi énjükkel szembeszállva tárják fel az addig rejtett ismereteiket.

Ugyancsak a történelemből tudjuk: több összeesküvési elméletről viszonylag rövid idő alatt kiderült, hogy valóságos történelmi tényekre vonatkoznak, s így elméletből, azaz feltételezésből, tehát olyasmiből, ami nem több mint lehetőség vagy valószínűség, bizonyított ténnyé alakultak át. Ilyen volt például az, amikor Zola, a nagy francia író összeesküvési elméletre hivatkozott Dreyfus kapitánnyal kapcsolatosan, és a feltételezett vádak helyére a bizonyított igazság léphetett. Azok, akik nem vetik el, mint téveszmét az összeesküvési elméleteket, gyakran hivatkoznak rá, hogy sok ilyen összeesküvési elmélet bizonyult a későbbiek folyamán igaznak. Ezért óvatosan kell eljárni, amikor azt állítják, hogy összeesküvések nem léteznek, s hogy minden rájuk vonatkozó ismeret - "összeesküvési elmélet" - eleve téves. Álláspontjuk alátámasztására számos igaznak bizonyult összeesküvést sorolnak fel a maffiától kezdve az üzleti világon át a titkosszolgálatok tevékenységéig, továbbá olyan nagy horderejű tervekig, mint amilyen például a Pentagon által elkészített Operation Northwood volt.

Gyakran azzal próbálják hiteltelenné tenni az ún. összeesküvési elméleteket, hogy az idő múlásával kevés a kiszivárogtatók száma, illetve kevesen fújják meg a vészsípot, azaz figyelmeztetnek egy folyamatban lévő titkos akcióra. Ez azért nem bizonyíték, mert vannak bizonyos kormányzati programok, amelyeket hosszú időn át lehet sikeresen eltitkolni a nyilvánosság elől. Ilyen volt például a brit kormány ULTRA programja. Ezzel el tudták érni, hogy egészen az 1970-es évekig nem lehetett publikálni a második világháborúra vonatkozó megbízható történelmi forrásokat.

Karl Popper és az összeesküvési elmélet

Az osztrák származású, de Londonban oktató Karl Popper (1992-1994) a "The Open Society and its Enemies" (A nyílt társadalom és ellenségei) című munkájában, amelyet 1938 és 1943 között írt, az összeesküvési elmélet kifejezést használja az olyan ideológiai rendszerek bírálatára, amilyen a kommunizmus, a fasizmus és a nemzeti szocializmus volt. Popper azzal érvelt, hogy ezek a totális diktatúrák összeesküvési elméletekre épültek. Ezek a képzeletbeli összeesküvések pedig törzsi-, faji- és osztályellentétekre támaszkodnak. Popper nem tagadta a mindennapokban létező összeesküvéseket. Ezt még az ókori Athénban is a szokásos politikai tevékenység részének tekintette.

Marxot és XX. századi totalitárius követőit bírálva Popper hangsúlyozta: "Nem óhajtom azt sugalmazni, hogy összeesküvésekre sohasem kerül sor. Ellenkezőleg, ezek tipikus társadalmi jelenségek." Azzal próbálta gyengíteni az összeesküvések szerepét a történelemben, hogy nagyon kevés összeesküvés bizonyult végső soron sikeresnek. Poppernek ez az érvelése azonban nem meggyőző, hiszen számos összeesküvés azért lett sikeres, mert a közvélemény, a nyilvánosság nem tudhatott róla. Az összeesküvésnek ugyanis két fő követelménye van: az egyik, hogy meghatározott közös program végrehajtására különböző emberek és szervezetek szövetkezzenek, a másik pedig az, hogy ezt a lehető legnagyobb mértékben titokban tartsák a siker érdekében. Ha nem tartanák titokban, akkor nem lenne összeesküvés, hanem politikai vagy gazdasági tevékenység. Attól lesz a koordinált cselekvés összeesküvés, hogy szigorúan érvényesítik a titoktartást.

Popper alapos bírálat alá vette Marx, Hitler és a többi autoriter ideológus, illetve politikus módszerét. Azt igyekezett bizonyítani, hogy a társadalmi összeesküvési elméletnek e képviselői historicizmusukkal megtévesztették az embereket. Karl Popper e megtévesztő társadalmi összeesküvési elméletek cáfolatára törekedett. Abból indult ki, hogy a tudomány megcáfolható hipotéziseket használ. Metafizikus vagy tudománytalan elméletek azok, amelyek nem teszik lehetővé, hogy bármely részüket vagy egészüket, tudományos érveléssel megcáfolják. Az összeesküvési elméletek bírálói gyakran hivatkoznak arra, hogy ezeknek az elméleteknek az állításait nem lehet (nem lehetséges) megcáfolni, és ezért nem tekinthetők tudományosan megalapozottnak. Ez nagyon nyomós érv, és emiatt valóban több összeesküvési elmélet igazságtartalma egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen cáfolható, illetve igazolható. Nehéz például bebizonyítani valaminek a létét vagy nem létét, ha nem lehet pontosan megjelölni, hol és mikor létezett, miként épül fel szervezete, hogyan működik, hogyan lehet hozzájutni a rá vonatkozó ismeretekhez. Rendkívül fontos a titkos szervezetek és folyamatok megjelenési formáinak a megjelölése. Ezekben a jól álcázott jelenségekben gyakran tettenérhető a lényeg. Ha nem tudunk kellő számú ilyen jelenséget konkrétan megjelölni, akkor a lényegre vonatkozóan sem tudunk megbízható ismeretekhez jutni. (Itt az a törvényszerűség érvényesül, hogy a jelenség lényegi is, mert a rejtett lényeg így vagy úgy megjelenik benne.)

E sorok írója miközben azt állítja, hogy létezik egy transznacionális és magánirányítás alatt álló világbirodalom - a pénzimpérium -, tudatában van annak, hogy ezt is egyfajta összeesküvési elméletnek lehet minősíteni. Ezért mielőtt erre az eredményre jutott kísérletet tett a rendelkezésére álló összes ismeret és módszer felhasználásával saját elméletének megcáfolására. Miután ezt az elméletét sikertelenül próbálta megcáfolni, illetve minden cáfolat kevésbé bizonyult meggyőzőnek, ezért vállalta ezen elmélet képviseletét. Ugyanakkor továbbra is kutatja mindazon érveket, amelyekkel e privatizált magánbirodalom létezését, mint téveset, meggyőzően el lehetne utasítani.

Mivel az összeesküvési elméletek többsége nem rendelkezik elegendő tudományosan alátámasztható bizonyítékkal, cáfolhatatlan tényekkel, ezért az emberek többsége nem veszi őket komolyan. Ugyanakkor tény az is, hogy egyre többen fordulnak felé, és így válaszolni kell arra a kérdésre: hogy mitől növekszik az igény irántuk? Ma már a tudomány világában is meghonosodott az összeesküvéseknek, és a rájuk vonatkozó elméleteknek, mint társadalmi jelenségeknek, a kutatása. Frank P. Mintz szerint "Amerikában és másutt különböző politikai és társadalmi csoportok szükségleteit elégíti ki az összeesküvések feltételezése. Ez megjelöli azokat az eliteket, amelyek felelősek a gazdasági és társadalmi katasztrófákért. Feltételezi, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak, ha a társadalmi akarat elmozdítja ezeket a kártékony érdekcsoportokat a hatalmi helyzetükből. Az összeesküvési elméletek, mint olyanok, nem kapcsolódnak egy bizonyos történelmi korszakhoz vagy ideológiához." (Frank P. Mintz: The Liberty Lobby and the American Right: Race, Conspiracy and Culture)

Az emberiség történelmében a politikai és gazdasági hatalom gyakorlói gyakran okoztak szenvedéseket és nyomorúságot millióknak. Ezek az elit csoportok részt vettek nagy horderejű összeesküvésekben, miközben ellenfeleikkel kapcsolatban a legkülönfélébb összeesküvési elméleteket terjesztették. Erre talán Hitler és Sztálin a XX. században a legjobb példa, de másokat is lehetne említeni. Az összeesküvési elméletek - számos esetben - részben vagy egészben igaznak bizonyultak. Ennek ellenére nagyon szkeptikusan kell fogadnunk azt, hogy az egész világtörténelmet összeesküvések sorozataként értelmezzük, s hogy az emberi civilizáció jelen állapotát is egyetlen nagyívű, és globális hatású összeesküvésnek, vagy összeesküvés-sorozatoknak tekintsük, mellőzve más történelemformáló tényezőket.

E sorok írójának (az erre vonatkozó szakirodalom tanulmányozása nyomán) az az álláspontja kristályosodott ki, hogy összeesküvések léteznek, és jelentős hatással vannak a történelem menetére. Nem felel meg a valóságnak az az állítás, hogy csupán marginálisan befolyásolják a történelem menetét, mert a legfontosabb ilyen titkos együttműködés a globális pénzhatalom, és ezen keresztül a termelői vagyon világszintű centralizációjára vonatkozik, és ennek segítségével pedig a politikai hatalom világszintű megszerzésére. Ez az évszázadokon átívelő stratégia eddig sikeresnek bizonyult.

Igen sok kortársunk nem tud eligazodni a felgyorsult változások közepette, amely sokkhatásként éri őket. Azért fordulnak az összeesküvési elméletek felé, mert számos jelenségre nem találnak kielégítő magyarázatot, illetve az a magyarázat, ami elérhető számukra, az spirituálisan, morálisan, politikailag és tudományosan vagy egyszerűen a józanész követelményei szerint nem kielégítő. Az összeesküvési elméletek gyakran azért vonzóak egyesek számára, mert leegyszerűsített magyarázatot adnak az összetett problémákra és segítségükkel meg lehet kerülni a történelmi és politikai komplexitás fáradságos tanulmányozását, s a benne való eligazodást.

Szociálpszichológusok egy része úgy véli, hogy a jövővel kapcsolatos aggodalmak jelentős szerepet játszanak az összeesküvési elméletek, és a rájuk vonatkozó ismeretek iránti igény kifejlődésében. Amikor valaki úgy véli, hogy megtalálta az események rejtett értelmét, vagy a hiányzó láncszemet vagy információt, amely megerősíti az ő előzetes elképzelését, "munkahipotézisét", akkor már ösztönösen arra törekszik, hogy minden olyan információt elkerüljön, amely ellentmond előfeltevéseinek. Ekkor áll elő az a jelenség, amit a pszichológusok kognitív disszonanciának, a megismerési folyamatban beálló zavarnak neveznek. Itt kényelmetlen belső feszültségről van szó, mert hasonló meggyőző erővel bíró ismeretek feszülnek egymásnak és fejtik ki egyidejűleg hatásukat. Ilyen lelkiállapotban ambivalensen viszonyulunk, azaz egyszerre érzünk valaki és valami iránt vonzalmat és taszítást, vagy egyszerre érzünk valamit igaznak és tévesnek. Ha valakinek szilárd előzetes meggyőződése van, és ezt cáfoló ismeretekhez jut, akkor gyakran előáll a kognitív disszonanciának ez a feszült állapota.

A kognitív disszonancia egyik változata az, amit a pszichológusok kognitív elfogultságnak neveznek, és amelyet az induktív következtetés hibájának tartanak. Az előítéletes gondolkodás megnyilvánul már a tények, jelenségek előzetes kiválasztásában, amikor elfogultan szelektálunk. Kritikailag kell gondolkodnunk, amikor eldöntjük, hogy a társadalmi történések különböző magyarázatai közül melyiket fogadjuk el a magunk számára igaznak. Hajlamosak vagyunk az előfeltételezéseinket alátámasztó tények előnybe részesítésére. (Miután e sorok írója tisztában van ezzel a jelenséggel, folyamatosan tesz erőfeszítéseket saját elfogultságainak a leküzdésére is. Emiatt aztán annyira szkeptikus és óvatos lett, hogy szkepticizmusának szinte már csak az szab határt, hogy a saját szkepticizmusában is kételkedik.)

XXI. század elején különösen elősegítette az összeesküvési elméletek terjedését az, hogy a közvélemény számára rendelkezésre álló információk, bizonyítékok növekvő mértékben nem feleltek meg a gyakorlati észnek, vagy a hivatalosan terjesztett verzióknak. Az összeesküvési elméletek ebben a vonatkozásban a történelem menetének, a politikai folyamatoknak a sötét pontjait próbálták megvilágítani és érthetővé tenni. Az is tapasztalat, hogy ha valaki elfogadja az egyik összeesküvési elméletet, akkor fogékonyabbá válik más összeesküvési elméletek iránt is. Amikor nyitva tartjuk szemünket az alternatív magyarázatok iránt, és tudomást szerzünk arról, hogy bizonyos közéleti személyiségek ilyen vagy olyan titkos társaságoknak a tagjai, s már vannak ismereteink e zárt vagy titkos (féltitkos, álcázott) szervezetek működéséről, akkor szinte keressük a többi rejtve tartott összefüggést is.

Egyre több emberben tudatosodik, hogy nagy jelentőségű történelmi események mögött rendszerint az okok is nagy jelentőségűek. Az eltúlzott szabályok átcsaphatnak az ellentétükbe, ezért ez a szabály is - túlfeszítve - már hamisnak bizonyulhat. Az egymással versengő értelmezések, magyarázatok, verziók kiválasztásában nagy segítségünkre lehet "a cui bono, kinek jó, kinek használ?" Ezt a kérdést úgy is fel szokták tenni, hogy "cui prodest, kinek az érdeke, kinek fontos?" Az, hogy egy bizonyos történelmi eseményből vagy politikai döntésből ki húz hasznot, gyakran megvilágítja, hogy kik állhatnak az események és a döntések mögött. Itt is tanácsos azonban maximális önmegtartóztatással és kételkedéssel eljárni. Az egyén társadalomban elfoglalt helyzete és az általa viselt társadalmi szerepek meghatározzák látásmódját, és ezek igen könnyen megtéveszthetik. A hipotézisekkel és spekulációkkal az a probléma, ami az előnyük, hogy könnyen lehet ezt vagy azt feltételezni, a hiányzó információkat feltételezésekkel pótolni, ugyanakkor, ha hibásak, akkor a legjobb szándékkal is igen könnyen vezethetnek téves eredményekhez.

Az összeesküvési elmélethez sorolható értelmezések érzelmileg megnyugtató és kielégítő hatást fejthetnek ki, különösen akkor, ha a felfoghatatlan történéseket érthető összefüggésbe helyezik, és érzelmileg is motiválják. Ez gyakran megnyugtatóan hat, mert az ilyen magyarázat felmenti őket a cselekvés kényszere, és a felelősség viselése alól. Nem ő, hanem a demokrácia hibás működése, a törvények megszegése, az intézmények rossz működése a felelős. Különösen azok a társadalmak és társadalmi csoportok fogékonyak az összeesküvési elméletekre, amelyek meg vannak fosztva a valódi cselekvés lehetőségétől. Egyes kutatók azt is hangsúlyozzák, hogy a társadalom egészére vonatkozó, vagy évszázadokat átívelő összeesküvési elméletek tévedései nem zárják ki, hogy egyes részleteikben helyeseknek bizonyuljanak. Nagyigényű válaszaik megvilágíthatják a társadalom strukturális problémáit, így például a globalizmussal együtt járó pénz- és vagyonkoncentráció, vagy másik oldalon a szegénység világszintű növekedését.

Társadalmi igényt elégített ki a Encyclopedia Britannica 1911-es kiadása, pl. amikor azt írta az újkori antiszemitizmussal, mint erősödő jelenséggel kapcsolatosan, hogy "az egy összeesküvési elmélet az európai születésű arisztokrácia önmeghatározásának a szolgálatában. Ennek az arisztokráciának a hatalmi és társadalmi befolyása meggyöngült a burzsoá társadalom létrejöttével."

Nap-nap után tanúi lehetünk, hogy a tömegtájékoztatási intézmények világhálózatának létrejöttével a korporációs médiumok szinte egyhangúvá váltak. Ez lehetővé tette és teszi a folyamatos szelektív tájékoztatást. A közvélemény emiatt fokozatosan elfordult tőle. Ezt a folyamatot felerősítette az internet növekvő szerepe az információk áramlásában. E tényezők együttes hatásaként egyre növekszik azoknak a száma, akik nem bíznak a kormányok, hatóságok hivatalos magyarázataiban. Ennek az egyik példája az, ahogyan az Egyesült Államokban országos mozgalommá nőtt az igazság keresése: mi történt valójában 2001. szeptember 11-én? Országos méretű igazságkeresésnek már előzményei is vannak, hiszen hasonló folyamatra került sor 1941. december 7-vel kapcsolatosan is, amikor Franklin Delano Roosevelt elnök és kormányzata nem akadályozta meg a Pearl Harbor elleni japán támadást, holott időben rendelkezett az ehhez szükséges információkkal.

Az összeesküvési elméletek bírálói arra is rámutattak, hogy mögöttük sajátos világnézet, világmagyarázat húzódik meg, amely lehet helyes vagy téves, s amelyek nélkül nem lehet jól megérteni a különböző összeesküvési elméleteket. Graham Allison, amerikai politológus "Essence of Decision" című könyvében ezt a háttérben meghúzódó világnézetet racionalizáló teorémának, azaz az ésszerűséget alátámasztó sarkigazságnak, elméleti tételnek nevezte. Graham Allison szerint sok összeesküvési elmélet racionális előfeltevéseken nyugszik. Ennek megfelelően az események és a döntések újraértelmezésében az egyes személyek és társadalmi csoportok racionális helyzetfelméréséből és válaszaiból indulnak ki. Allison szerint azonban az egyének és a csoportok nem mindig racionális módon cselekednek. Azok az alternatív verziókat keresők, akik hangsúlyozzák, hogy ők betartják a racionális ismeretszerzés és érvelés szabályait, elsősorban az elérhető adatokra támaszkodnak. Ez azonban gyakran nem elégséges, mert az események bekövetkeztében egyéb tényezők is szerepet játszanak, mint például a bürokrácia, a félreértések, az egyenetlenségek, a hozzánemértés és ehhez hasonlók. Allison odáig megy, hogy általánosságban helyteleníti a racionális gondolkodásmódot, mert az szerinte megszegi a cáfolhatóság tudományos törvényét. Ez az, amit Karl Popper falsibiality-nek nevezett, és amely azt jelenti, hogy a tudomány megcáfolható hipotéziseket használ. Azok az eszmerendszerek, amelyek kizárják a cáfolhatóságot, ideológiák, vallások, és nem tekinthetők tudománynak.

A tömegtájékoztatási intézmények munkatársai rendszeresen egyéni kommentátorok szemüvegén tálalják a híreket és tájékoztatnak. Az idő szűkösségére és a hírérték hiányára hivatkozva mellőzik az események mélyreható, komplex bemutatását, elemzését. A személyes hang és látásmód a közönség számára könnyebben emészthető, de egyoldalúságával, felszínességével megtévesztő lehet. Ezzel együtt jár az is, hogy bizonyos negatív eseményekért - nem elég körültekintően - egyes konkrét személyekre hárítják a felelősséget. A tömegtájékoztatásnak valójában szüksége is van ilyen kiválasztott bűnbakokra. A széles közönség ugyanis már nem fogadja el azt, hogy valami csak úgy magától, teljesen véletlenül történik és konkrét okokat, mélyebbre ható háttérmagyarázatokat igényel. Ez a változott igény és közhangulat ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy maga a tömegtájékoztatás is terjesztője legyen olyan nézeteknek, magyarázatoknak, amelyeket szintén összeesküvési elméleteknek lehet minősíteni.

A titkos hatalomgyakorlás és az összeesküvési elméletek

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció, mint már utaltunk rá, egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történelmével. A jelenlegi pénzuralmi világrend létrejötte előtt már évszázadok óta léteztek azok a jelenségek, amelyek napról-napra újratermelik a titkolózást, a legkülönbözőbb titkokat, és amit velük fedezni kívánnak, a kisebb-nagyobb érdekcsoportok közti együttműködést a tagjaik által egyeztetett célok elérése érdekében, amelyeket, ha rejtve tartanak, összeesküvésnek is lehet nevezni. A történelmet felfoghatjuk sok, kicsi, egymást erősítő és kioltó, összekapcsolódó és szétváló cselekvés - összeesküvés - sorozataként. Az emberiség, tehát már évszázadok óta valamilyen formában résztvevője az ilyen összeesküvő struktúráknak, amelyek a történelem integráns részei. Megvannak ezek az összerendezett magatartások a mindennapi életben is, a munkahelyen, a közigazgatásban, a közéletben, a bűnözésben és a bűnüldözésben.

Ezzel kapcsolatban állapítja meg Krausz Tamás az Eszmélet című folyóirat 49. számában megjelent "Az "összeesküvés-elmélet" sztálini iskolája" c. tanulmányában, hogy

"Az "összeesküvés-elmélet" (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskúrus (gyanúsan homályos, zavarosan kusza, kétes hírű, gyanús D. J.) "ideologizálásba", amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket - valamely politikai célból - világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus (meghatározott célokat követő D. J.) folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot jellemez kisebb-nagyobb mértékben az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homopolitcus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják Serge Moscovici megfigyelését: Az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze, s ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatásellenesség. Az összeesküvés elméletek részben éppen erre a felforgatásellenességre is reakció."

Krausz utal a Lakatos László által szerkesztett "Összeesküvés-elméletek" című kéziratos kötetre, amely tartalmazza Chip Berlett "Összesküvéstan" ésSerge Moscovici "Az idegen kéz", valamint Lakatos László "Miért hisznek az emberek az összeeküvés-elméletekben?" c. írásait. Krausz Tamás szerint egy valódi összeesküvési elmélet sohasem írható meg egészen, mert nem maradnak fent egyértelmű dokumentumok, vagyis vannak egyáltalán nem dokumentálható körülmények. Szerinte ez a rejtélyesség az oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Az elméletek hívei a történelmet olyan mesebeli barlangnak tekintik, amelynek a félhomályában minden titokban történik, és a dolgok kifürkészése is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért Krausz szerint az összeesküvési elméletben csak hinni lehet. Amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más meghatározó síkjai is vannak, például társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet, stb., akkor az összeesküvés relativizálódik, és világteremtő, világértelmező szerepe megszűnik, és ezzel politikává egyszerűsödik. Elveszíti azt az ideológiai funkciót, amelyet szerzői szántak neki.

A magunk részéről azt kell kiemelnünk, hogy a mai napig nem hozzáférhetőek, például azoknak a szuper-gazdag bankárdinasztiáknak a magánirattárai, amelyek egybetartott törzsvagyona a legújabb kutatási eredmények szerint eléri a 300 trillió dollárt. (1 trillió ezermilliárd). E szuper-gazdag pénzdinasztiák vagyona magántulajdon, amely családi holdingokban és alapítványokban, egyéb alapítványok ezreiben, befektetési és vagyonkezelő alapokban, biztosítókban, bankokban, s mintegy 500 multinacionális cégben fekszik. Minthogy ez az óriási vagyon felmérhetetlen hatalmat és befolyást is jelent, ezért e szuper-gazdag pénzdinasztiák magánirattárai jogosan tarthatnának közérdeklődésre számot. Ezek az irattárak azonban - eltekintve néhány bennfentes és megbízható tudóst - nem kutathatóak. Ugyancsak nem lehet hozzáférni a titkosszolgálatok archívumaihoz. Nem elérhetőek a legkülönbözőbb titkos és féltitkos szervezetek, így a szabadkőműves páholyok, a B'nai B'rith és a velük rokon szervezetek dokumentumai. Ugyancsak nem hozzáférhetőek a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a New York-ban működő Council on Foregin Relations, CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) és a Londonban működő testvérszervezete a Royal Institute of International Affairs, RIIA (Királyi Külügyi Intézet), a Tavistock Institute, és számos közügyekkel foglalkozó magánirányítás alatt álló think-tank (gondolati műhely, kutatóintézet), és a többi hozzájuk sorolható transznacionális szervezet dokumentumai sem.

Már ez a nagyon szűkös felsorolás is jelzi, hogy a világot háttérből befolyásoló és irányító hálózatok maximálisan titkolóznak. Nyílván okuk van rá, vagyis van rejtegetni valójuk. Ezért aki a valóság teljesebb megismerésére törekszik, illetve jogosan kételkedik a vele közölt hivatalos magyarázatokban, rá van utalva arra, hogy hipotézisekkel és más gondolati eszközökkel próbáljon komplexebb és igazabb képet alkotni magának a világ és a történelem valóságáról. Vannak evidens tények, amelyek nem szorulnak bizonyításra. Mihelyt azonban elméleti konstrukciókkal kell kiegészíteni a rendelkezésre álló hiányos tényeket, a kutató már elméletalkotásra kényszerül. Kevesebb ilyen hipotézisre és elméletre lenne szükség, ha a titkolózás és a rejtőzködés nem vált volna globális méretekben is túltengő jelenséggé. Ebből a globális méretűvé növekedésből lehet levezetni azt is, hogy a háttérben működő történelemformáló erők tevékenységét ma már több évszázadra nyúló folyamatokban, és világszinten is érezni lehet. Ezért született meg az igény az évszázadokat átívelő és globális méretekben gondolkodó elméletek iránt.

Ebből a megfontolásból sem lehet Krausz Tamásnak azt a nézetét elfogadni, hogy csak a kisebb térbeli és rövidebb időbeli dimenzióban mozgó titkos és meghatározott célra törő együttműködést lehet tudományosan is elfogadott összeesküvésnek tekinteni. (Természetesen más érvek is vannak, ezekről majd később lesz szó). Ha vannak világszintű stratégiát követő szervezett érdekcsoportok, amelyek céljaik hatékonyabb elérése érdekében titokban tartják tevékenységüket, akkor világszintű összeesküvésről is beszélhetünk. Mindössze arra van szükség, hogy ezt kellőképpen fel kell tárni és bizonyítékokkal alátámasztani. Mivel ez a feltárási folyamat rendkívül nehéz, ezért elméleti segédeszközöket - úgymint hipotézisek és elméletek felállítását - is igénybe kell és lehet venni a valóság tényeinek feltárása és bizonyítása érdekében.

Az összeesküvési elméletek kutatási tárgyai az összeesküvések. Mivel a világ sorsát a háttérből befolyásoló erők sikerességük érdekében észrevétlenek akarnak maradni, ezért kevés olyan tevékenység van, ami nagyobb ellenállást, ellenséges indulatot, gúnyt és becsmérlést vált ki, mint amikor valaki arra vállalkozik, hogy bebizonyítsa: léteznek társadalmi, politikai összeesküvések, és ezért legitim tudományos tevékenység ezeknek a kutatása. Mivel a háttérben meghúzódó történelemformáló erők és hálózataik hegemóniája kiterjed a tudományos és oktatási intézményekre is, ezért nagyon kevés olyan tudományos intézmény és állásban lévő kutató van, aki nyíltan vállalni meri egy-egy kutatáshoz azt a hipotézist, hogy létezik globális méretű összeesküvés, amely évszázadokon átívelő stratégiát követ.

A szalonképes főáramlatú tudományosság képviselői ösztönösen elutasítják azt a feltételezést, hogy befolyásos emberek csoportjai titokban szövetkeznek, és különböző cselekvési programokat dolgoznak ki, hogy ezeket a közösen elfogadott célok érdekében átültessék a gyakorlatba. Ha felmerül ez a feltételezés, már ösztönösen elutasítják azt, mint koholmányt, mint a beteg képzelet termékét. Az összeesküvés szó már riasztó jelnek számít, s egy főáramlatú és állását féltő kutatóból azonnali elutasítást - védekező-állásba helyezkedést - vált ki. Akit megbélyegeznek azzal, hogy összeesküvési elmélet képviselője, az már tudósként diszkvalifikálta magát. A merev elzárkózást az váltja ki, hogy a többi kutatóban azonnal megkérdőjeleződik a társadalomról és történelemről elsajátított tudás. Különösen akkor éreznek ambivalenciát, amikor szembesülniük kell azzal, hogy a valóság tényei gyakran igazolnak olyan elméleteket, amelyeket korábban paranoiás képzelgésként elutasítottak. Tény az, hogy számos abszurdnak és alaptalannak minősített konspirációs elméletről később a valóság bizonyította be, hogy nem is voltak olyan alaptalanok. A főáramlatú kutatókban olyan erős az előítélet, hogy ha rábukkannak kutatásaik során az összeesküvések tényeire, azonnal hangoztatni kezdik, hogy ők semmilyen összeesküvési elméletben nem hisznek. Így akarják elejét venni a rájuk zúduló bírálatoknak és leminősítéseknek.

A bevett eljárás, hogy bagatelizálják a feltárt összeesküvés jelentőségét. Ha nem ezt tennék, akkor a felfedett összeesküvés dokumentumait be kellene építeniük a már megszilárdult politikai és történelmi tudásanyagukba, illetve olyan átértékelésre kényszerítené őket, amely további kutatásokat tenne szükségessé. Ez, pedig azzal a veszéllyel jár, hogy még inkább elmerülnek az egymásra utaló, kapcsolódó összeesküvések feltárásában. Az ilyen tevékenység veszélyeztetheti karrierjüket. Ezért a legtöbb egyetemi és intézeti kutató inkább nem vesz tudomást az összeesküvések tényeiről, hogy elkerülje e síkos területtel járó kockázatokat.

Számos körülmény járult hozzá e helyzet kialakulásához. Az egyik az összeesküvési elmélet meghatározásának a hiánya. Egy megfelelően kimunkált meghatározás elősegíthetné, hogy meg lehessen különböztetni az összeesküvési elméletet a modern társadalom politikai és gazdasági szférájában jelenlévő összeesküvésektől, és az ezekre vonatkozó bizonyítható ismeretektől. Ezek az ismeretek is összeállhatnak a valóság elméletévé, az empirikus, és bizonyítható tények komplex rendszerévé. Az evidens empirikus tények rendszerbe foglalása is elmélet, és mint ilyen a valóságról alkotott, a köznapi felszínességet meghaladó, tudományos és rendszeres tudás. Ez az összeesküvési elmélet csak azért összeesküvési elmélet, mert tárgya, amit kutat és visszatükröz: az összeesküvés.

Ha nem is volt tiltott, de szalonképtelennek számított tudományos körökben az összeesküvések kutatása. Ha születtek is ilyen témában tudományos munkák, azok elsősorban az összeesküvéseket tagadó nézeteket képviseltek. Elsősorban azok a munkák foglalkoztak az összeesküvésekkel, amelyek témája a hírszerzés és a kémkedés, a titkos műveletek, a politikai korrupció, a felforgató tevékenység és a terrorizmus volt. Az így összegyűjtött ismeretek és elemzések, azonban nem kerültek be az egyetemi tankönyvekbe. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy szükséges az összeesküvés jelenségének elméleti, módszertani és empirikus kutatása, mert ennek a mellőzése komoly hibákhoz vezetett a politikai történet kutatásában.

Szükségessé vált a klasszikus összeesküvési elméletek, valamint a lényegesen korlátozottabb hatású összeesküvési tevékenységek világos megkülönböztetése. A klasszikus összeesküvési elméletek lényeges eleme az, hogy feltételezi egy időben és térben kiterjedt, alattomos, rendkívül hatékony, nemzetközi összeesküvő hálózat létezését, amely a hagyományok lerombolásával új világrendet akar létrehozni. Ma szokás ezt az elképzelést a paranoid lelki állapot fantasztikus termékének minősíteni. Korábban, azonban a különböző társadalmi rétegekből származó emberek jelentős része ezeket az elméleteket a valóságot helyesen tükröző nézeteknek tekintette. Az a körülmény, hogy sokan elfogadták ezen elméleteket, arra utal, hogy fontos társadalmi és lélektani igényeket elégítettek ki.

Ezek a klasszikus összeesküvési elméletek lehetővé tették, hogy az ok és okozat hatások komplex rendszerét az egyszerűsítések révén könnyebben felfoghatóvá tegyék az emberi élettel kapcsolatos ügyekben. Másrészt megkönnyítették a növekedő társadalmi igazságtalanságok és válságok magyarázatát, végül megszemélyesítették a bajokat okozó tényezőket, ami viszont bátorította ezen elméletek elfogadóit arra, hogy maguk is cselekedjenek. Ha az összeesküvők tudatosan nem kívánt változásokat visznek véghez, akkor hasonló technikákkal közbe kell avatkozni, és meg kell védeni az élet hagyományos értékeit.

A klasszikus összeesküvési elméletek képviselői a gonosz megtestesítőjének tekintik az összeesküvőket. Ezek nem egyszerűen más értékekhez igazodó politikai ellenfelek, hanem embertelen vagy emberfeletti lények, akik saját hatalmi ambícióik szolgálatában készek elpusztítani mindazt, ami a többi ember élete szempontjából értékes. Az összeesküvési elméletek képviselői az összeesküvőket szorosan összetartozó csoportnak tekintik, amelynek a tagjai szinte csalhatatlan biztonsággal törekednek céljaik elérésére. Ezt a csoportot egyetlen központból irányítják, amely egyfajta vezérkarként kidolgozza a terveket, és összehangolja a tevékenységet a legapróbb részletekig. E nagyszabású összeesküvés végrehajtói összetartók és szolidárisak, és ez teszi lehetővé, hogy sikeresen végre tudják hajtani a meglévő intézmények eltávolítását, illetve átalakítását, az ellenállás leküzdését és a hatalom megragadását.

A klasszikus összeesküvési elméletek követői meg vannak győződve arról, hogy ennek az összeesküvési csoportnak a hálózatai mindenütt jelen vannak. Sikerük egyik biztosítéka a szigorú fegyelem és titoktartás. Ennek a nagyszabású összeesküvésnek a résztvevői képesek eltávolítani dinasztiákat, megdönteni birodalmakat, legyőzni nemzeteket, korrumpálni egész társadalmakat, elpusztítva a hagyományos kultúrákat és civilizációkat. Hálózatának tagjai a társadalmi, gazdasági, politikai élet minden részében jelen vannak. Ezért ez az összeesküvő csoport és hálózata képes a történelem menetének a befolyásolására, és annak a saját céljai érdekében történő megváltoztatására. Ennek az összeesküvésnek van metafizikus, misztikus és földöntúli dimenziója is, mert kombinálni képes a démonikus befolyást, a beavatott tudást, és a titkos szervezetek révén érvényesíthető technikákat.

Miért van szükség összeesküvési elméletekre?

Lakatos László, az ELTE szociológiai tanszékének docense szerint az emberekkel egy sor rossz dolog történik, és a hivatalos magyarázatok nem kielégítőek, mert hiányosak vagy ellentmondásosak, ha az összes tényt figyelembe vesszük. A konspirológusok kimutatják a hivatalos magyarázatok hiányosságait, és aztán a kihagyott tények figyelembevételével saját elméletüket kínálják fel. Technikai értelemben az összeesküvési elméletek jobbak, mint a hivatalos magyarázatok, mert nemcsak arról adnak számot, amiről a hivatalos elméletek, de azt is megmagyarázzák, amit azok nem. A hivatalos elméletek általában nem nevezik meg a felelősöket, azért, mert gyakran személytelen folyamatok okozzák a rossz dolgokat. Lakatos szerint az emberek olyan világban szeretnének élni, amely egyszerű és átlátható, ahol rend és igazság van, és nem történnek rossz dolgok. Ha viszont a felelősöket meg lehet találni, akkor azokat meg lehet büntetni, és ezzel helyreáll a rend és az igazság.

Lakatos utal arra, hogy a személytelen folyamatokat nem lehet megérteni társadalomtudományos műveltség, rendszerezett tudás nélkül. Az összeesküvési elméletek viszont egyszerű, közérthető magyarázatot adnak bizonyos negatív történésekre. Ezek szerint a negatív történések mögött céltudatosan cselekvő konkrét személyek állnak, akik egy közös terv alapján működnek együtt. A krimi irodalomban az igazság kiderítésére felhasználják a motívumot, a képességet és az alkalmat. Ezzel szemben az összeesküvési elméletekben beérik a motívum felmutatásával, a "Kinek az érdekét szolgálja?" kérdés felvetésével. Ez azonban nem elég a bizonyításhoz.

Lakatos szerint az összeesküvési elméletek laikus hatalomelméletek. "Azt a gyanút fogalmazzák meg, hogy a társadalmi életet - rejtetten, titokban - olyan csoportok ellenőrzik és irányítják, akik erre az ellenőrzésre és irányításra semmiféle felhatalmazást nem kaptak, tehát ezt a hatalmat egyszerűen kisajátították, bitorolják. Félelmetes társadalmi hatalom halmozódott fel illetéktelen kezekben ellenőrizetlenül és ellenőrizhetetlenül." (Székely Csaba interjúja Lakatos Lászlóval, 4/1 2006. január 12. A gonosz, aki a szálakat mozgatja)

Lakatos megkülönböztet liberális szabadságféltő, és konzervatív hagyományféltő összeesküvés elméleteket, valamint ezeknek a keverékeit. Az első csoportba azok tartoznak, amelyek azt feltételezik, hogy a választott, vagyis a legitim tisztségviselők visszaélnek a nekik juttatott hatalommal, és titokban lepaktálnak a földön kívüliekkel vagy más hasonló gonoszságot követnek el az őket hatalomra segítő nép ellen. Olyasmit csinálnak tehát, amire nincs felhatalmazásuk, és ezért az törvénytelen. A konzervatív elméletek csoportjába azok tartoznak, amelyek szerint egy titokban működő csoport különböző legitim és illegitim eszközökkel szerzi meg a társadalmi hatalmat, amely addig hagyományosan (a természet törvényeinél fogva vagy az általános emberi erkölcs feltétlen követelményei szerint) másokat illetett meg. Ezért a hatalom illegitim bitorlóinak tekinthetők, amikor a hagyományos értékeket védelmező intézményeket és csoportokat felszámolva a társadalmat a saját céljaiknak megfelelően alakítják át.

A hibrid keverék-elméletekre az amerikai, ZOG (Zionist Occupiation Government) nevű szélsőjobboldali mozgalom azon állításait hozza fel példaként, amely szerint "az USA kormánya a nemzetközi zsidó összeesküvők kezében van, vagy éppen arra készül, hogy az ő kezükre játssza át Amerikát. Ez persze nyilvánvalóan képtelenség, és a legtöbb összeesküvési elmélet hasonló képtelenségeket állít, de a félelem a képtelenségek mögött nagyon is valóságos, és a folyamatok, amelyek ezt a félelmet táplálják, ugyancsak."

Lakatos már hivatkozott interjújában kitér az összeesküvési elméletekben megjelenő félelmek és folyamatok megvilágítására. A kapitalizmust eredetileg olyan rendszerként képzelték el, amelyben senkinek sincs hatalma mások felett, mivel nem egyes személyek vagy csoportok, hanem személytelen törvények uralkodnak. A személyes függőségiviszonyok, amelyek korábban az élet minden területén uralkodtak, a kapitalizmusban eltűnnek, és a társadalmi élet alapvetően uralommentessé válik. A bérmunkával fölöslegessé válik a gazdaságon kívüli kényszer, és nincs többé szükség erőszakra az értéktöbblet elvonásához. A piac körül szerveződő társadalom erőszakmentessé és uralommentessé válhat. Senkinek nincs lehetősége arra, hogy az árakat érdekeinek megfelelően diktálja. A konkurencia, pedig megakadályozza a monopolhelyzetek létrejöttét. A hatalomnak csak a természet-rendjének megfelelő piac zavartalan működését kell biztosítania.

A hatalom működését a törvények szabályozzák, és a törvény uralkodik, nem pedig egyes személyek vagy csoportok. A közéleti-parlamenti vita és szavazás is felfogható piaci versenyként. A vélemények piacán a gondolatok állnak versenyben. A személytelen törvények - fejtegeti Lakatos - valójában személytelen mechanizmusok, amelyek automatikusan biztosítják, hogy ne alakulhassanak ki túl nagy egyenlőtlenségek, és senkinek se lehessen hatalma mások felett. Ami hatalom mégis létezik, az nem egyéneké vagy csoportoké, hanem a közösségé, mint közhatalom. Ez, pedig szigorúan ellenőrzött és korlátozott. Az összeesküvési elméletek szerint túl nagy hatalom összpontosul magánkézben, és a közhatalommal is vissza lehet élni. A tőkefelhalmozás nagy szervezeteket hozott létre, és hasonló hatalmi koncentrálódás következett be a tömegtájékoztatás terén is. Létrejöttek nagy pártok, állami és államok fölötti szervezetek, a gazdaságban, a tömegtájékoztatásban és a politikában a nagy monopóliumok kezébe került az irányítás. Ezek, pedig már képesek a piacok befolyásolására. Óriási hatalom került magánkezekbe, amelyek már manipulálhatják az alulról ellenőrizhetetlenné vált rendszereket.

Mindez a bürokrácia növekedésével járt, amely egyrészt a szaktudás uralmát jelenti, (hiszen a tudás hatalom). A szakapparátust nem választják és nem leváltható, és minél szakszerűbb, annál kevésbé közérthető a tevékenysége. Ezen nem segít a nyilvánosság, mert ha szakszerűen tájékoztatnak a médiumok, akkor nem közérthetőek, ha pedig azok akarnak maradni, akkor felületesek lesznek. A nyilvánosság háttérbe szorult, és látszatnyilvánossággá alakult át. Túlteng a titkosítás, és a hatalom egyre kevesebb kézben koncentrálódik, átláthatatlanná és ellenőrizhetetlenné válik. A társadalmat a nyilvánosság teljes vagy részleges kizárásával működő jól szervezett és nagyhatalmú csoportok irányítják, amelyek rutinszerűen használnak konspiratív módszereket, erős külön érdekeik vannak, hatalmukat pedig nem a választópolgároktól nyerték.

Az átlagembernek ezzel kapcsolatos félelmei nem rémlátomások, hanem a nagytőke és a nagypolitika világának valósága. A félelem és az összeesküvésekkel kapcsolatos gyanakvás megalapozott. Lakatos szerint rendszerkritika helyett azért lesznek e félelmekből összeesküvési elméletek, mert ez utóbbiak is elfogadják azt, hogy a piac és a szabadverseny törvényei érvényesülnek a gazdaságban, a politikában a népképviseleti demokrácia, a tömegtájékoztatás pedig objektíven tájékoztat. Vagyis a rendszer jó, csak rossz működtetőit kéne kiiktatni. Az összeesküvési elméletek képviselői nem látják, hogy épp a rendszer személytelen folyamatai hozzák létre a nem választások útján megszerzett hatalmipozíciókat, a monopolhelyzeteket, és a különérdekek uralmát. Fenntartják azt a látszatot, mintha semmi nem változott volna a klasszikus szabadversenyes kapitalizmus létrejötte óta. Valójában minden a visszájára fordult. Ezt érzékelik az összeesküvési elméletek, de mivel nem látják át a rendszer valódi működését, a hirdetett ideológia és a valóság ellentétét, ezért tévesen a "Jó Rendszer - Rossz Összeesküvők" szembeállításában gondolkodnak.

Lakatos László egy másik interjújában, amit Kitzinger Dávidnak "Min dolgozik?" címmel adott (kontextus.hu), kitér arra a kérdésre, hogy mi az, amit összeesküvésnek lehet tekinteni, és mi nem az, s hogy mitől lesz összeesküvési elmélet a magyarázat. Valamennyi összeesküvési elmélet lényegében arra akar válaszolni: "Miért van a rossz világban?" Azért mert ebből a bajból egyesek hasznot húznak, s nekik ez jó. Régen az ördög és a vele cimborálók voltak minden baj okozói, a jelenlegi modern és szekularizált világban, azonban a rossz emberek okozzák a bajokat. Mivel a történelemben rossz dolgok is történnek, és a történelmet emberek csinálják, ezért rossz embereknek is lenniük kell. Ha pedig terveiket meg tudják valósítani, akkor nagy hatalommal kell rendelkezniük, továbbá titokban kell működniük, hogy ne lepleződjenek le. Vagyis létezniük kell titokban működő, nagy hatalommal rendelkező összeesküvő csoportoknak. Az összeesküvési elméleteket Lakatos lokálisra és globálisra, kicsire és nagyra osztja fel, valamint demokratikusra, amelyben az alullévők gyanakodnak felfelé a hatalmat gyakorlókra, és sztálinista-hitlerista tekintélyuralmira, ahol a hatalom gyanakszik lefelé, a népre.

Lakatosnál visszatérő állítás az, hogy globális összeesküvések nem léteznek, és az erre vonatkozó elméletek a fantázia termékei. Ezt a tévedését azzal kísérli meg alátámasztani, hogy "a történettudomány nem tud egyetlen világméretű összeesküvésről sem. A globális összeesküvési elméletek olyan titkos csoportokat feltételeznek, amelyek sok nemzedéket átfognak, és ezek akár több évszázadon keresztül is munkálkodnak gonosz céljaik megvalósításán. Például a zsidók vagy a szabadkőművesek, hogy csak két tipikus bevádolt csoportot mondjak. Ha a kicsik közül is sokan megbuknak, lelepleződnek, akkor a nagyok esetében pláne ez kéne, hogy legyen a helyzet. Tehát, ha lennének globális összeesküvés-kísérletek, azokról valószínűleg tudnánk, ha lettek volna ilyenek, mondjuk a múlt században, vagy ebben a században, akkor azokról tudna valamit a történettudomány is. De nem tud.".

Carroll Quigley történész bizonyítja az összeesküvést

Carrol Quigley, amerikai történész a washingtoni Georgetown egyetem tanára, a tekintélyes Current History szakfolyóirat szerkesztője nemcsak tudós volt, hanem szoros kapcsolatban állott Amerika és a nyugati világ szupergazdag pénzdinasztiáival. Beavatott ismerője volt a globális pénzhatalom struktúrájának. A "Tragedy and Hope" (Tragédia és remény) című művében (324. old) feltárja, hogyan működik a nemzetközi pénzhatalom titkos hálózata, amelynek célja"..nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."

Quigley hálózatnak nevezte a pénzhatalmat gyakorló nemzetközi bankárok által működtetett struktúrákat. Ez a hálózat tehát egy szerteágazó rendszer, amelynek a központjában egy kis csoporté a teljes ellenőrzés, néhány vitathatatlan hatalmú vezetővel. A hagymaszerű rendszer külső gyűrűiben találhatók gyakran nem is tudják, hogy milyen hálózatnak az alkotórészei. Többségük nem is sejti, hogy egy világhatalmat gyakorló rendszerben vesz részt. Quigley, aki főáramlatú történészként a Princeton és a Harvard egyetemen is tanított, és kutatásait Franciaország, Olaszország és Anglia állami archívumaiban is folytathatta, abban a különleges bizalomban is részesült, hogy a leggazdagabb bankárdinasztiák családi irattáraiban is kutathatott két éven át az 1960-as évek elején. Ő oktatta történelemre az amerikai főváros Georgetown egyetemén tanuló diplomata jelölteket. Jellemző, hogy egyik tanítványa, William Jefferson Clinton, aki az Egyesült Államok 42. elnöke lett, tudós tanárai közül csak ő róla emlékezett meg kétszer is, hivatalába történő beiktatásakor.

Quigley tagja volt az "American Association for the Advancement of Science" (A Tudomány Fejlesztés Társasága) nevű szervezetnek, az Amerikai Antropológiai Társaságnak, az Amerikai Közgazdasági Társaságnak és több történelmi társulatnak. Előadásokat tartott a fegyveres erők ipari főiskoláján orosz történelemből valamint a tekintélyes Brookings kutatóintézetben Afrikáról. Rendszeresen tartott előadást az Egyesült Államok haditengerészetének fegyverlaboratóriumában, a külügyminisztérium diplomataképző inézetében, a Norfolk-i hadiakadémián Virginiában. 1958-tól az amerikai törvényhozás, a Kongresszus vizsgálóbizottságának a szakértője volt. Ez a bizottság hozta létre az Egyesült Államok világűrkutató hivatalát. Quigley részvett a Smithsonian Intézet történelmi kutatási programjaiban, elsősorban a Történelmi és Technológiai Múzeumnak a létrehozásában. 1964-ben az amerikai haditengerészet Monterey-ben (Kalifornia) lévő különleges programjában - Project Seabed - is részvett szakértőként, amely azzal foglalkozott, hogy előrevetítse Amerika jövőbeli fegyverrendszereit.

Quigley tehát nem tekinthető valamiféle paranoid összeesküvési elmélet amatör hirdetőjének. A zárt irattárak titkos dokumentumait is első kézből ismerő tudós történészként ki kellett mondania, hogy a világ pénzrendszerét irányító beruházó bankárok szűk csoportjának létezik egy messze tekintő világstratégiája, amelynek a célja olyan globális pénzrendszer létrehozása magánirányítás alatt, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. A pénzügyi irányításának ez a világrendszere rejtve és feudális módon működik, elsősorban e beruházó bankárok által létrehozott és ellenőrzött központi bankok útján. Mindezt zárt, magánjellegű tanácskozásokon dolgozták ki és szigorúan titkos magán-megállapodásokban rögzítették. E globális pénzrendszer irányítása is titkos módon, a rendszeresen megtartott magántanácskozásokon és konferenciákon hozott döntések útján történik. Ma már tudjuk, hogy ilyen tanácskozásokra évente sor kerül a svájci Davosban, a Bilderberg Csoport különböző helyeken megtartott és szigorúan titkos összejövetelein, a Trilaterális Bizottság tanácskozásain, valamint a New York-i Council on Foreign Relations, CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) és testvérszervezete, a londoni Royal Institute of International Affairs, RIIA (Királyi Külügyi Intézet) konferenciáin. Még megemlítjük a különböző Round Table (Kerek Asztal) tanácskozásokat, amelyeken keresztül a nemzetközi pénzvilág legfelső vezetői irányítják multinacionális világcéghez hasonló pénzbirodalmukat. Az egyik legfontosabb ilyen háttérből irányító fórum napjainkban a "The European Round Table of Industrialists (ERT), amely 45 nagy nemzetközi korporáció vezetőit tömöríti, s amely szervezet ténylegesen az Európai Unió legfőbb informális és magánellenőrzés alatt álló háttér-irányítószerve.

Quigley szerint a pénzügyi ellenőrzés világszintű rendszerének központi intézménye, a svájci Bázelben működő Bank for International Settlements, BIS(Nemzetközi Fizetések Bankja) egy magántulajdonban lévő nemzetközi pénzintézet, amely formailag a világ ugyancsak magántulajdonban lévő - vagy a nemzetközi pénzvilág magánellenőrzése alatt álló - központi bankjainak a tulajdonában van.

Amikor a BIS-t a nemzetközi pénzvilág legfelső vezetői 1930-ban létrehozták, akkor a brit központi a bank, a Bank of England élén Montagu Norman, a New York-i Federal Reserve Bank (amely a Federal Reserve System, a FED, lefgontosabb intézménye) élén Benjamin Strong, a francia központi bank élénCharles Rist és Németország Reichsbank-ja élén pedig Hjalmar Schacht állt. Valamennyien a nemzetközi pénzvilágot irányító szupergazdag bankárdinasztiák bizalmi embere volt. Az általuk vezetett központi bankok ellenőrizték saját országuk monetáris rendszerét, pénzkibocsátását és hitelfelvételeit, ők szabályozták a valutaárfolyamokat és a kamatlábakat, s így döntő befolyást gyakoroltak országaik gazdasági tevékenységének egészére. Quigley őszintén megírja, hogy a magánellenőrzés alatt álló központi bankok komoly befolyást gyakoroltak a velük együttműködő politikusokra, akiket aztán busásan megjutalmazott az üzleti világ. A központi bankok hatalma lényegében a pénzkibocsátás és a hitelezés ellenőrzésén nyugodott. Világszinten is kézben tartották a hitelnyújtást, valamint az akkor még a pénz fedezetéül szolgáló aranytartalék szétosztását. Hangsúlyozzuk, hogy a BIS magánintézmény, és a fejlett ipari országok hét fő központi bankjának a tulajdonában volt, és ezeknek az elnökei alkották irányító testületét. Valamennyi központi bank jelentős betéteket tartott a BIS-nél, és rendszeres időközönként úgy számoltak el egymással úgy, hogy nem volt szükség a pénz fedezetéül szolgáló aranykészlet ide-oda szállítására. Mindössze hét nagyhatalmú pénzember döntötte el a világ valamennyi fontosabb pénzügyi kérdését, és az azokkal összefüggő gazdasági és politikai problémákat, beleértve földünk legfőbb térségeinek gazdasági jövőjét is.

A pénzvilág irányítóinak hatalmát Quigley könyvének 325. oldalán Reginald McKenna-nak (egykori brit pénzügyminiszternek és a Midland Bank elnökének) a szavaival jellemzi: "Attól tartok, hogy az átlagpolgár nem szívesen hallaná, hogy a bankok képesek a pénz kibocsátására, és bocsátanak is ki pénzt...és azok, akik ellenőrzik valamely ország hitelrendszerét egyben kormányának a politikáját is irányítják, és kezükben tartják az emberiség sorsát."

Amikor Quigley úgy döntött, hogy megírja az 1300 oldalas "Tragédia és Remény"-t, tudta, hogy nyilvánosságra hozza a nagyhatalmú pénzvilág legféltettebb titkait. Minthogy maga is e pénzvilág bizalmi embere, tehát bennfentes ismeretekkel rendelkező beavatott tagja volt, tudta, hogy a pénzhatalom mennyire összetett és mindent felölelő, továbbá azzal is tisztában volt, hogy irányítói célul tűzték ki az ellenőrzés megszerzését a világ pénzrendszere és a világgazdaság egésze felett. Quigley újból és újból kinyilvánítja, hogy meggyőződéssel támogatja a pénzhatalom hálózatának a céljait. Joggal merül fel a kérdés: akkor miért tartotta szükségesnek ennek a világméretű összeesküvésnek a feltárását, és számos gondosan őrzött titkának a nyilvánosságra hozatalát? Quigley-nek tudnia kellett, hogy leleplezésével a pénzhatalom világstratégiájával szembeni hatékony ellenállásra késztethet milliókat.

Quigley könyvének a 979-980-ig terjedő oldalain kifejti, hogy a kisemberek számára ma már túl késő megfordítani világfolyamatokat. Arra bíztatja az embereket, hogy hagyják fel ezt a reménytelen küzdelmet, hiszen már nyakukon a kötél. Meg van arról győződve, hogy akik ellenállnak csak áldozatok lesznek. Azok viszont, akik hajlandók támogatni a beindított folyamatokat, azok még részesülhetnek a béke és a jólét áldásaiban. Quigley arról akarja meggyőzni az olvasót, hogy bízhat a világfolyamatokat ellenőrző, széleslátókörű pénzemberek jóindulatában, akik a világ jobbítása érdekében irányítják a háttérből az eseményeket. Ők valójában a világ reménységét testesítik meg, aki viszont ellenáll, az a tragédiáját. Ezért is adta könyvének azt a címet, hogy "Tragedy and Hope".

Quigley hangsúlyozza, hogy ismeri ennek a hatalmi hálózatnak tevékenységét, mert 20 éven át tanulmányozta, és azt is megengedték neki az 1960-as évek elején - miként már utaltunk rá -, hogy két éven át megismerhesse ennek a hálózatnak a titkos dokumentumait, feljegyzéseit. "Nem volt ellenvetésem ezekkel szemben, vagy legalábbis a legtöbb céllal szemben nem, minthogy egész életemben közel álltam hozzájuk, és számos intézményükhöz. Elleneztem a múltban és most is ellenzem néhány elképzelésüket... de legfőbb kifogásom velük szemben az volt, hogy ismeretlenek akartak maradni, én viszont meg vagyok arról győződve, hogy a szerepük a világtörténelemben elég jelentős ahhoz, hogy ez a nyilvánosság számára ismert legyen" (950. old.)

Quigley nemcsak a bennfentesekhez tartozó volt, hanem magát a beavatottak szellemi elitjéhez sorolta. Úgy érezte, hogy a világ globális méretű ellenőrzésére törekvő erők már eléggé erősek ahhoz, hogy a nyilvánosság elé lépjenek, és megmutassák igazi arculatukat. Megvetéssel szólt az amerikai középosztály azon tagjairól, akik úgy vélték, hogy továbbra is megtarthatják a kispolgárokra jellemző tulajdonosi jogaikat és alkotmányos privilégiumaikat, amelyek felett eljárt az idő.

Quigley megvetéssel szólt azokról is, akik a hozzánemértő kommunista összeesküvést tekintették az igazi és professzionális világ-összeesküvés központjának. Úgy vélte, hogy az amerikai antikommunisták tévedtek, mert nem tudták pontosan, hogy kit kell felelőssé tenniük. Quigley elismeri, hogy nem törekszik az elfogulatlan tudományos tárgyilagosságra. Bennfentesként úgy mutatja be a történelmet, ahogyan azt a pénzhatalom láttatni kívánja. Quigley azt is megírja, hogy kész többet is elmondani erről a történelemről, mint amire a világot a háttérből-irányító barátai készek lenének. E háttérirányítók továbbra is titokban kívánnak maradni, és világátalakító tevékenységüket nem akarják a nyilvánosság elé tárni. Quigley viszont úgy gondolta, hogy eljött az idő arra, hogy a nyilvánosság elé tárják, valójában kik, és milyen célok elérése végett befolyásolják a világtörténelem menetét. Quigley tudós alapossággal tárja elénk, hogyan jött létre ez a világszintű összeesküvő-hálózat, minthogy az általa ismertetett tényeket más - és megbízhatóan dokumentált - forrásokból is alátámaszthatjuk. A legújabb kori történelmi eseményeket meglehetősen elfogultan vagy gyakran gúnyosan tárgyalja. Előfordul, hogy szándékosan kihagy fontos tényeket, és elhallgat lényeges dokumentumokat.

A "Tragedy and Hope" értéke nem a történelmi események ismertetetése és elemzése, hanem annak a bátor, sőt dicsekvő elismerése, hogy létezik egy viszonylag kis létszámú, de nagy hatalmú érdekcsoport, amelynek sikerült az általa létrehozott és ellenőrzött pénzügy struktúrák segítségével gyakorlatilag az egész emberiséget az ellenőrzése alá vonnia. Ahhoz, hogy egy ilyen helyzet létrejöjjön, természetesen nem elég egy kis létszámú csoport, még ha mégoly nagy hatalma van, akkor sem. Szükség van az ún. kisemberek millióinak a közreműködésére, támogatására is. A pénzuralmi hálózatnak a kezében lévő magán-pénzmonopólium segítségével sikerült olyan globális hatalmi struktúrát létrehoznia, amely képes manipulálni, megfélemlíteni és korrumpálni emberek százmillióit.

Kifejti, hogy az elmúlt két évszázadban az emberiség jelentős része fokozatosan kiharcolta a dinasztikus monarchiáktól a politikai szabadságot. Ugyanakkor a legnagyobb és szupergazdag bankárcsaládok Európában és Amerikában megfordították ezt a történelmi trendet. Sikerült olyan új dinasztiákat hatalomra segíteniük, amelyek a nemzetközi pénzügyi rendszer segítségével magukhoz tudták ragadni a politikai ellenőrzést. Ezek a szupergazdag bankárdinasztiák rájöttek arra, hogy a kormányoknak rendelkezniük kell olyan pénzforrásokkal, amelyekre szükséghelyzet idején támaszkodhatnak. Arra is rájöttek, hogy ha a bankárok ezeket a pénzeket a saját magánerőforrásaikból biztosítják a kormányzatoknak, akkor rá tudják szorítani mind a királyokat, mind a demokratikusan választott politikai vezetőket arra, hogy szó szerint engedelmeskedjenek nekik. Bebizonyosodott, hogy pénzkölcsönzéssel, eladósítással hatékonyan lehet ellenőrizni a politikai kinevezéseket, és a politikai kérdések érdekeiknek megfelelő eldöntését.

Quigley kifejti, hogy a beruházó bankárdinasztiák létrehozták a regionális bank-központokat, megszervezték a kereskedelmi-és takarékbankokat, a biztosítótársaságokat, és mindezt nemzetközi szinten is egységes pénzügyi rendszerré integrálták. Ez a rendszer határozta meg a pénz áramlását, és ennek a segítségével befolyásolták a kormányokat, irányították az ipari és kereskedelmi tevékenységet. A nemzetközi bankárdinasztiák legalább olyan sikeresek voltak, mint a korábbi politikai uralkodóházak.

E dinasztiák közül a legsikeresebb a frankfurti Meyer Amschel Rothschild (1743-1812) által alapított nemzetközi bankárdinasztia volt. A dinasztiaalapító öt fia hozta létre a Rothschild bankház bécsi, londoni, nápolyi és párizsi kirendeltségeit frankfurti központtal. Ezek a helyi Rothschild bankházak eredményesen működtek együtt, s más nemzetközi bankárdinasztiák megpróbálták utánozni őket. Közéjük tartoznak az olyan neves bankárcsaládok, mint a Baring, Lazard, Erlanger, Warburg, Schroder, Selingman, the Speyers, Mirabaud, Mallet, Fould.

Itt célszerű megjegyezni, hogy noha a Rothschild-ok és bizonyos más zsidó családok közreműködtek ebben a világtörténelmi vállalkozásban, még sem lehet kizárólag zsidó monopóliumnak tekinteni, mint ahogy egyesek állítják. E sorok írója kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy túlságos leegyszerűsítés "zsidó összeesküvés"-nek minősíteni a pénzimpérium sikeres létrehozását. A legkülönbözőbb nemzetekhez és vallásokhoz tartozó és ateista, vagy gnosztikus meggyőződésű pénzemberek működtek együtt ennek a pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmi struktúrának a létrehozásában. Ezért a globális összeesküvés kutatója nem eshet bele a hitleri doktrína vermébe, amely szerint minden baj gyökere egy világszintű "zsidó összeesküvés". Ugyancsak nem szabad elfogadni a Cion Bölcsei...c. pamflet nézeteit, amelyet a nemzetiszocialisták hitelesként tálaltak a német népnek, holott tudták róla, hogy szerzőségét illetően bizonyíthatóan hamisítvány. E hírhedt dokumentum máig tartó sikerének valójában az az oka, hogy a világtörténelmi folyamatokban megvalósulni látszanak egyes tételei, függetlenül attól, hogy kik e pamflet tényleges szerzői.

Quigley szerint a nemzetközi bankárok több szempontból is különböznek a többi bankártól. Egyrészt kozmopoliták és nemzetköziek, másrészt közel álltak a kormányokhoz, és kezdettől érdekeltek voltak (és a mai napig érdekeltek) az államadóságok létrehozásában és kezelésében; harmadsorban inkább a kötvények és értékpapírok érdekelték őket, és csak nagyon ritkán a termékek és a fizikai javak; negyedikként megemlíthető, hogy fanatikus rajongói voltak a deflációnak; végül, pedig csaknem hasonló fanatikussággal őrizték titkaikat, a legszigorúbban rejtve tartva azt, ahogyan pénzügyi eszközökkel befolyásolták (és a mai napig befolyásolják) a politikai életet az egyes országokban és nemzetközi szinten. Ezeket a bankárokat elkezdték nemzetközi-bankároknak hívni. Angliában kereskedelmi-bankároknak, Franciaországban magánbankároknak, az Egyesült Államokban, pedig beruházó-bankároknak nevezték őket. A különböző országokban változatos bankári és valuta tranzakciókat fejtettek ki, de tevékenységük mindenütt jól megkülönböztethető volt a takarékpénztáraktól és a kereskedelmi bankoktól.

Quigley a következőképpen magyarázza meg, miként sikerült a pénzhatalom központjainak működését titokban tartani. Az egyik jellemzőjük volt, hogy magánjellegű partneri kapcsolatban működtek, és nem alkottak korporációkat. Igen sokáig nem bocsátottak ki részvényeket, vagyoni helyzetükről és üzletvitelükről szóló jelentéseket, és nem is reklámozták magukat. Legtöbb esetben teljes kockázatvállalásban működtek egészen addig, amíg a legújabb örökösödési adók nem kényszerítették őket a családi tulajdonban lévő vagyonok korporációs formába történő átszervezésére az adózás elkerülése céljából. A magánvállalkozásnak ez a fenntartása biztosította számukra, hogy igen nagy befolyással rendelkező személyek névtelenek maradhassanak, és a legnagyobb titokban gyakorolhassák gazdasági-, politikai hatalmukat a nyilvánosság tudta nélkül. Mindennek az eredményeként az átlagemberek nem szerezhettek tudomást ezeknek a családi cégeknek, holdingoknak, alapítványoknak, befektetési alapoknak a gazdagságáról és működési területéről.

Quigley megmagyarázza, hogy a nemzetközi bankároknak távol kellett tartaniuk a kormányokat a pénzrendszerek ellenőrzésétől. A pénzkapitalizmus és a nemzetközi bankárok, akik a magánpénzrendszert létrehozták, járatosak voltak mind az üzleti életben, mind a kormányzásban. Egyiket sem tudták volna azonban megfelelően irányítani, ha nem tudják elfogadtatni két alapelvüket. Ezek abból indultak ki, hogy a politikusok helyzete gyenge, és túlságosan ki vannak téve a társadalmi nyomásnak, hogy rájuk lehessen bízni a pénzügyi rendszerek ellenőrzését. Ezért szükséges elrejteni a pénzhatalmat - vagy még inkább megtéveszteni - mind a kormányokat, mind a lakosságot a pénz valódi természetét, valamint a magánpénz-monopóliummal együtt járó befolyást illetően.

Quigley ismerteti, hogyan jöttek létre a bankárdinasztiák a Brit Birodalomban, majd később az Egyesült Államokban. Ez után részletesen tárgyalja, hogy milyen összehangolt és kifejezetten konspiratív módszereket alkalmazva készítették elő a magántulajdonban álló, de államinak álcázott, Federal Reserve Bankok létrehozását. Quigley-nek a megállapításait Ferdinand Lundberg, valamint Gabriel Kolko is megerősíti a pénzügyi hatalom kialakulásával kapcsolatos munkáikban. Tehát akadnak olyan kiváló történészek, akik tudnak világméretű összeesküvésekről, és ezért a megalapozott elemzésekre törekvő Lakatos Lászlónak csak azt tudjuk ajánlani, hogy tanulmányozza Quigley, Lundberg, Kolko és más történészek munkáit, mielőtt megkockáztatja azt a megállapítást, hogy a "történettudomány nem tud egyetlen világméretű összeesküvésről sem".

Maga Quigley is egy hatalmas méretű titkos műveletnek írja le a Federal Reserve létrehozását, és a pénzügyi rendszer magánirányítás alá vételét. Ez összhangban volt azzal a nagyívű stratégiával, amelynek a célja a világ pénzrendszerének magánmonopóliumként való működtetése, és ezen keresztül a gazdaság globális ellenőrzés alá vétele. Quigley kifejti, hogy a nemzetközi bankárok arra kívánták felhasználni Nagy Britannia és az Egyesült Államok pénzügyi hatalmát, hogy a többi nagyobb ország is a központi bankok útján működtesse pénzrendszerét, saját közhatalmat képviselő kormányuk ellenőrzésétől és beavatkozásától mentesen. Ezért hivatkoznak ma is annyit a központi bankok függetlenségére. Ezt a függetlenséget azonban csak egyoldalúan, az adott ország kormányától, közintézményeitől, parlamentjeitől tartják szükségesnek. Azt már nem említik, hogy ugyanakkor nagyon is elvárják, sőt megkövetelik, hogy minden központi bank teljes függőségben legyen a nemzetközi pénzvilág olyan magánirányítás vagy befolyás alatt álló intézményeitől, mint a BIS, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Unió központi bankja, az ECB, valamint az OECD (Organization of Economic Cooperation and Developement - Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet). Azaz a központi bankoknak, például a Magyar Nemzeti Banknak, a nemzetközi pénzvilág magán intézményeitől is függetlenül kellene tevékenykedniük, nemcsak saját országuk parlamentjétől és kormányától, amely, például az MNB esetében, a tulajdonosi jogok birtokosa a törvények szerint.

A nemzetközi bankárok azért akarták feltétlenül létrehozni a Federal Reserve System-et, mert tudatában voltak annak, hogy a kormányok eladósítása és hitelezése rendkívül jövedelmező üzlet, de különösen az az Egyesült Államok esetében. Az Egyesült Államok kormánya (a 2007. október 1-i állapot szerint) 8 trillió 980 milliárd dollárral tartozik a magántulajdonban lévő nemzetközi bankoknak. Ennek az eladósodásnak a mértéke a "Tragedy and Hope" megírása idején lényegesen kisebb volt. Quigley hangsúlyozta, hogy a nemzetközi bankárok kezdettől fogva teljes ellenőrzésük alatt tartották a Federal Reserve System-et, amelynek a New York-i regionális bankját kormányzóként az a Bejamin Strong irányította, aki a Bank of England elnökének Montagu Norman-nek volt a szoros barátja. Az FED első irányító testületét az az Edward Mandel House "ezrdedes" nevezte ki, aki a Rothschild ház megbízásából ténylegesen a háttérhatalom legfőbb rezidens megbízottja volt az Egyesült Államokban, és Woodrow Wilson elnököt is gyakorlatilag ellenőrizte. Állandó szobája volt az elnök mellett a Fehér Házban. Jellemző House hatalmára, hogy amikor Párizsban és Versailles-ban folytak az első világháborút követő béketárgyalások, az egyik alkalommal, amikor House éppen George Clemenceau francia miniszterelnökkel, a párizsi békekonferencia elnökével tárgyalt, és Wilson benyitott a szobába, House "ezredes" egyetlen intésével kiküldte a szobából az Egyesült Államok elnökét, aki megszégyenülve szótlanul távozott.

Ferdinand Lundberg írja "America's 60 Famillies" (Vanguard Press, New York, 1938) című könyvének a 122. oldalán, hogy: "a New York-i Federal Reserve Bank ténylegesen a rendszerhez tartozó 12 regionális bank irányítójává vált, minthogy New York volt az Egyesült Államok pénzpiaca. A többi 11 bank költséges mauzóleum volt, amelyeket a vidék Jackson-i félelmének a csökkentésére, és a helyi büszkeség gyógyírral való kenegetésére hoztak létre. Benjamin Strong-ot a Morgan érdekeltséghez tartozó Bankers Trust Company elnökét szemelték ki a New York-i Reserve Bank kormányzójának. A legmagasabb pénzügyi körök bizalmasaként Strong hosszú éveken át manipulálta egész Amerika pénzügyi rendszerét a vezető New York-i bankok igazgatóinak a kívánsága szerint. Strong bankelnöksége idején a Federal Reserve System szorosan összefonódott a Bank of England-del és a Bank of France-szal a gyanútlan nemzet háta mögött...".

Benjamin Strong és Montagu Norman határozta el az 1920-as években, hogy rákényszerítik a főbb országokat az aranyalaphoz való visszatérésre. Ennek célja az volt, hogy biztosítsák a központi bankok teljes függetlenségét minden politikai ellenőrzéssel szemben, és a nemzetközi pénzügyi kérdéseket a demokratikus kormányzatok teljes kizárásával oldhassák meg. Nagy a központi bankok elnökeinek a hatalma, de ők inkább csak parancsvégrehajtóknak tekinthetők, a nemzetközi bankárok által kiválasztott szakembereknek. A nemzetközi bankárok emelték ki, és helyezték nagyhatalmú pozícióba őket. Ugyanakkor ezek a nemzetközi-bankárok bármikor el is távolíthatták őket pozícióikból, ha elveszítették bizalmukat. Ezért nem a központi bankok elnökei, kormányzói a valódi hatalom birtokosai, hanem a háttérben maradó beruházó-bankárok. A szupergazdag bankárdinasztiák vagyonával e családok vezető tagjai rendelkeznek. Quigley-t kiegészíthetjük azzal, amire már utaltunk, hogy jelenleg - a legújabb szakértői becslések szerint - ezeknek a szupergazdag dinasztiáknak az egyben tartott törzsvagyona mintegy 300 trillió dollárra tehető. Ez a vagyon holdingokban, családi alapítványokban, befektetési alapokban, biztosítókban, bankokban, ingatlanokban és más vagyonkezelő szervezetekben található. Ez a vagyon nincs felosztva az adott dinasztiák tagjai között, hanem egyben-tartott magánvagyon, amely nem öröklődik személyről személyre, és így örökösödési adót se fizetnek érte. Az adott családok belső megállapodásai szerint részesülnek e hatalmas vagyon közös tulajdonosai a vagyon hozamából. Nem tudjuk eléggé ismételni, hogy a vagyon az hatalom is, és ez az óriási és egyben tartott magánvagyon világszinten jelentős befolyást és hatalmat biztosít tulajdonosainak.

Abból indultunk ki, hogy Carroll Quigley a köztiszteletben álló történész indítatva érezte magát arra, hogy tudassa könyvének olvasóival: kik irányítják ténylegesen a világot? Világossá teszi, hogy ezek a titkos irányító-központok csak kivételesen végzik nyíltan és formálisan is a tényleges, konkrét irányítást, és csak ritkán hozzák meg maguk az aktuális politikai döntéseket. Mivel pénzügyileg a markukban tartják a világot, ez bámulatos mértékben lehetővé teszi számukra, hogy a legkülönbözőbb országok és nemzetek ügyeit rejtve befolyásolják és manipulálják saját céljaik érdekében. Ezért bármi is válik e nagyhatalmú csoport céljává, az meghatározó jelentőséggel bír a világ többi része számára.

Jogosan merül fel, tehát a kérdés: végül is milyen célokat követnek a világot a háttérből irányító nagyhatalmú, pénzügyi érdekcsoportok? Quigley a "Tragedy and Hope"-ban kellően bizonyítja, hogy mekkora hatalommal rendelkeznek ezek a szupergazdag bankárdinasztiák. Az amerikai történész további célja bemutatni, hogy milyen politikai filozófiát vallanak ezek a pénzügyi hatalmasságok. 1300 oldalas könyvének fejezeteiből fokozatosan elénk tárulnak a bizonyítékok, amelyek szerint a politikai, pénzügyi és gazdasági hatalom legmagasabb központjaiban arra törekednek, hogy az egész emberiséget egy globális méretű és diktatórikus jellegű társadalomba kényszerítsék bele. A leginkább zavarba ejtő az, hogy olyan diktatórikus rendszer felé terelik az emberiséget, amely elkerülhetetlenül megsemmisíti az emberi jogokért és politikai szabadságjogokért vívott ezeréves küzdelemnek az eredményeit. E pénzügyi hatalom összeszövetkezett az egykor szabad és demokratikus országok politikai vezetőrétegével, valamint szupergazdag pénzügyi és korporációs oligarchiájával azért, hogy elősegítse azon nagyhorderejű változtatások végrehajtását, amelyek valójában megsemmisítik az emberiség ezeréves küzdelmének ezeket az eredményeit. Az iparilag fejlett és demokratikus államok társadalma a vállalkozási szabadság, a tulajdonhoz való jog és nyílt társadalom révén a haszonélvezője volt annak a rendszernek, ami most veszélybekerült. Ezért nehéz megérteni, hogy e rendszer elsőszámú haszonélvezői, a pénz és korporációs oligarchia tagjai, miért akarják ezt a rendszert lerombolni.

Quigley válasza erre a kérdésre első látásra annyira zavarba-ejtő és megdöbbentő, hogy ösztönösen elutasítjuk. Azt vállalta magára, hogy nyilvánosságra hozza mindazt, amit az olyan bennfentesek, mint ő, már tud. Eszerint a szupergazdag dinasztiák hierarchiájának döntéshozói elhatározták, hogy átveszik az egész világ irányítását. Ha szükséges, akkor e céljuk elérésére igénybeveszik a rendelkezésükre álló legális eszközöket, de ha szükség van rá, akkor együttműködnek akár a kommunista világrendszerrel is. Ne feledjük, hogy Quigley könyvét 1965-ben írta, amikor még a szocialista világrendszer megdönthetetlennek látszott. Quigley gyakran vonakodik bevallani tézisének súlyos következményeit. Ezért könyvében ismétlődik, hogy miközben meggyőző érvekkel előtárja nézeteit, egyszer csak iránytváltoztat, és a következményeket már elhallgatja az olvasó elől. Már utaltunk rá, hogy mindenben egyetért a szupergazdag bankárdinasztiákkal, csupán azt ellenzi, hogy világátalakító stratégiájukat teljesen titokban akarják tartani.

Lakatos László szerint többek között azért is lehetetlenek a globális összeesküvések, és tévesek szükségszerűen az ilyeneket feltételező elméletek, mert olyan titkos csoportokat feltételeznek, amelyek sok nemzedéket fognak át, és ezek akár több évszázadon keresztül is munkálkodnak céljaik megvalósításán. Ha a kis összeesküvő csoportok közül sokan megbuknak és lelepleződnek, akkor ennek a nagyok esetében még inkább így kellene lennie. Tehát ha lennének globális összeesküvés-kísérletek, azokról valószínűleg tudnánk. Vagyis, ha lettek volna ilyenek a múltszázadban vagy ebben a században, akkor erről a történelem tudománynak tudnia kellene.

Erre a fejtegetésre, amit csaknem szó szerint idéztünk a már hivatkozott és Lakatos Lászlóval készült interjúból, azért tértünk vissza, hogy a "Tragedy and Hope" című nagyszabású és részletesen ismertetett történelmi munka fényében bizonyítsuk Lakatos László e véleményének tarthatatlanságát.

David C. Korten a "Tőkés társaságok világuralma" (When Corporations Rule the World, Kapu, Bp., 1996) című munkájában leírja, hogy a pénzvilágot irányító bankárdinasztiák hogyan alkották meg azt a nagy pénzteremtő gépezetet, amelynek segítségével centralizálni tudták a világgazdaságot a saját hegemóniájuk alatt. A nemzetközi bankárok elsősorban az értékteremtés nélküli pénzkibocsátás végett hozták létre a közhatalomtól, vagyis az államoktól és kormányoktól független központi bankokat, az állami szuverenitás részét képező monetáris jogok magánellenőrzés alá vétele érdekében. Az értékteremtés nélküli pénzkibocsátás két módszerét alkalmazták. Az egyik az adóság létrehozása, a másik, pedig a vagyontárgyak felértékelése. A pénzvilág legfelső szintű irányítói olyan globális pénzügyi rendszert építettek ki, amely a két módszer bármelyikét alkalmazni tudja az értékteremtéstől elszakadt pénz létrehozására. Ahogy a pénzimpérium terjeszkedett és a globális pénzrendszer bővült, a bankokon kívül sok más intézmény is bekapcsolódott a nagy összegű hitelügyletek lebonyolításába. Valamennyi a magántulajdonban lévő bankrendszerhez hasonlóan járul hozzá a pénzteremtés folyamatához, de gyakran kevésbé szigorú felügyeleti és tartalékképzési előírásokat használ.

A pénzrendszer globalizálását elősegítette, hogy döntéseit egyre inkább bonyolult matematikai képletek segítségével a számítógépek hozzák meg azért, s hogy a pénzt, mint absztrakt jelet szaporítsák. Ily módon a pénzimpérium globális pénzügyi rendszere parazita ragadozóvá vált, amely a termelőgazdaságon élősködik. A nemzetközi bankárok által létrehozott mai pénzrendszer túlnyomórészt a forráskivonó befektetőket jutalmazza, akik nem hoznak létre újabb értékeket, hanem egyszerűen csak kivonják a reálgazdaságból és koncentrálják az ellenőrzésük alatt. A forráskivonó befektető haszna költséget jelent az értékelőállító termelők, és általában a társadalom egésze számára.

Ma már a világ annak a tanúja, hogy a forráskivonó befektetés elterjedése révén csökken a társadalmi jólét. Ha egy befektetés pusztán pénzt vagy vásárlóerőt hoz létre értékteremtés nélkül, akkor ilyen forráskivonó tevékenységgel állunk szemben. A befektető bankárok és hálózataik semmilyen értéket nem hoznak létre, még akkor sem, ha az össztársadalmi vásárlóerőből nagyobb részt szakítanak ki maguknak.

A spekuláció a forráskivonó-befektetés másik formája. Ha a spekuláns nyer, akkor egyszerűen vagyont ragad magához. Ha veszít, akkor, pedig a pénzügyi intézmények kerülhetnek veszélybe. S hogy a gazdaság működéséhez szükséges közvetítő jeleket biztosító pénzügyi rendszer működőképes maradjon, külső társadalmi erőforrás-bevonás válik szükségessé. Mindkét esetben a társadalom, globális méretekben pedig az emberiség a vesztes. A spekulációs tevékenység nem vezet új érték létrehozásához.

Ez még akkor is igaz, ha kivételes esetekben a spekuláns tevékenység növeli a piac likviditását és stabilitását. Az ingatag globális pénzügyi piacokon azonban a spekulatív tőkemozgások jelentik a destabilizáció és a gazdasági összeomlás legfőbb forrását. A spekulánsok azért, hogy hatékonyabbá tegyék a pénzpiacokat, hatalmas ellenszolgáltatást szakítanak ki maguknak profitok, jutalékok, tőkejáradék formájában. A származékos értékpapírok, pedig olyan pénzügyi eszközök, amelyek tovább növelik a kockázatot és a gazdasági torzulásokat.

Ennek a torz rendszernek a világszintű elterjesztésére a pénz és korporációs oligarchia vezérkara átfogó stratégiát dolgozott ki. Ez derül ki az amerikai John Perkins "Confessions of an Economic Hitman" (Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai) című munkájából. Ennek a stratégiának az volt a lényege: rá kell venni az ún. harmadik világ országainak a vezetőit, hogy a pénzvilág felbérelt szakértői által ajánlott nagyszabású fejlesztési programokat fogadják el. Az impozáns, de rendszerint felesleges programokhoz nagy összegű kölcsönöket ajánlottak fel. A tervek jelentős része nemcsak szükségtelen, de gyakran kivitelezhetetlen volt. Mindennek az eredménye az lett, hogy az adott országok egyre jobban eladósodtak, és adóságszolgálati terheiket nem tudták teljesíteni. A nemzetközi pénzvilág frontintézményei és a multinacionális vállalatóriások végül is az országok eladósított kormányaitól a pénzrendszer és a gazdasági élet irányításának az átvételét kérték cserébe. A Perkins-hez hasonló "gazdasági bérgyilkosok" valójában a pénzimpérium transznacionális birodalmának a terjeszkedését hajtották végre.

A pénzimpérium, amelynek ma legfőbb bázisa - izomzata - az Egyesült Államok, a második világháború óta szándékosan manipulálta a fejlődőnek nevezett, lemaradt országok gazdasági és politikai életét. Függőségbe taszításuk egyik leghatásosabb módszerének az eladósítás bizonyult. Az olyan ügynökök, mint amilyen John Perkins is volt, tisztában voltak azzal, hogy az általuk képviselt nemzetközi pénzügyi szervezetek és multinacionális cégek, nem az adott ország lakóinak az életszínvonalát fogják növelni, hanem országuk eladósítását, és olyan adósságszolgálati terhek viselésére kényszerítik majd őket, amelyeket nem tudnak teljesíteni. Jellemző a pénzhatalom könyörtelenségére, hogy ha egy adott ország választott vezetője saját népe érdekeit részesítve előnybe nem kért az ajánlatokból, akkor gyakran került sor "balesetekre", azaz a legkülönbözőbb módon végrehajtott merényletekre.

(Itt csak megjegyezzük, hogy a háttérhatalom hivatalos ideológiája humanista elvekre hivatkozva a halálbüntetés eltörlését szorgalmazza. E háttérhatalom szolgálatában álló titkosszolgálatok, zárt és titkos társaságok, valamint a maffia jellegű szervezett bűnözés azonban rutineszközként használja merényletek és gyilkosságok formájában a halálbüntetés privatizált kiszabását. Vagyis a szervezett magánhatalom igénybe veheti a halálbüntetést ellenfeleivel szemben, a szervezett közhatalom, az állam, pedig nem. Ez valójában a magánhatalomnak, valamint a maffia jellegű szervezeteknek tett egyoldalú szolgálat, mert így tudják megvédeni az utasításaikat végrehajtókat a közérdekeket képviselő állam jogszerű büntetésétől. Azaz a látszatra humánus törekvés valójában a halálbüntetés kiszabásának a privatizálását jelenti. Ezt a privilégiumukat azzal a nem bizonyított érvvel kísérlik meg alátámasztani, hogy a halálbüntetés jogszerű kiszabásának nincs visszatartó hatása a bűnözőkkel szemben. Hangsúlyozzuk, ez az állítás nincs bebizonyítva. E sorok írója a halálbüntetés eltörlése mellett van azzal a kikötéssel, hogy a halálbüntetés eltörlését kezdjék meg a gyilkosok, azaz ne öljék meg többé embertársaikat.)

A pénzoligarchia hatalomátvételének évfordulói: 1889 és 1989

A háttérhatalom nagyszabású akciója volt az a vérengzés-sorozat, amely hosszú előkészítés után 1789-ben kezdődött, és a francia történelmi osztály fizikai megsemmisítésével járt. E forradalomnak nevezett eseménysorozat legfontosabb következménye azonban az volt, hogy a pénzhatalom szilárdan berendezkedett Franciaországban, és átvette Európa e nagy államának a háttérből való irányítását. Az európai történelemben fordulatot jelentő eseményt százéves évfordulóján, 1889-ben, a háttérhatalom azzal ünnepelte, hogy létrehozta a Szocialista Internacionálét, amely a szociáldemokrata és munkáspártok világszervezete volt. A második internacionálé vezette be május 1-jét a munka ünnepeként. Május 1-jével kapcsolatosan csak annyit jegyzünk meg, hogy a bajor illuminátusok titkos szervezete, amelyet a frankfurti bankárok finanszíroztak, 1776. május 1-jén alakult meg Adam Weishaupt vezetésével. A bajor illuminátusok tekinthetők a kommunista világmozgalom első szervezetének. Marx és Engels az illuminátusokhoz tartozó titkos társaságnak, az Igazak Szövetségének a tagjaiként kaptak megbízást arra, hogy fogalmazzák meg a kommunista kiáltványt, amely lényegében Adam Weishaupt műveinek a tömörítése, aktualizálása és olvasmányossá tétele.

Barruel, Robison és Walter Scott munkáiból tudjuk, hogy a francia-forradalomban meghatározó szerepe volt az illuminátusok által irányított szabadkőműveseknek. Igen valószínű, hogy 1889-ben - legalábbis a május 1-jei ünnep bevezetésével - valójában az illuminátusok titkos szervezete előtt tisztelegtek az utódok, akiknek kulcsszerepe volt a 100 évvel ezelőtti forradalom előkészítésében és végrehajtásában. Minderre azért utaltunk, mert talán nem volt véletlen az se, hogy a háttérhatalom a francia-forradalom 200-dik évfordulójáról, 1989-ben, az útjában álló szovjet birodalom felszámolásával kívánt megemlékezni. Nagy évfordulót nagy eseménnyel lehet méltóan megünnepelni. Ha nyomon követjük a Washingthon-i konszenzus néven ismert programot, akkor láthatjuk, hogy a nemzetközi pénzvilág döntéshozói milyen gondosan időzítve készítették elő - elsősorban pénzügyi, gazdasági, és csak másodsorban politikai eszközökkel - a nagy francia-forradalom megünneplését a korszakváltás végrehajtásával Kelet-Európában.

Ennek a programnak az a lényege, hogy Kelet-Európában és a Szovjetunió utódállamaiban minél gyorsabban végre kell hajtani a teljes liberalizációt, deregularizációt és privatizációt. Ennek nyomán át kell venni ezen országok állami tulajdonban lévő közvagyonának az ellenőrzését, és azt be kell olvasztani a nemzetközi pénzügyi közösség kollektív vagyonába. Ezzel párhuzamosan ezen országok piacait is meg kell szerezni. Ahol lehet a fegyveres erőket is privatizálni kell, felszámolva a kötelező katonai szolgálaton alapuló és közérdeket szolgáló fegyveres erőket, helyükre állítva a szervezet magánhatalom szolgálatában álló őrző-védő privát zsoldosokat.

Magának a Szovjetuniónak a felbomlására ugyan 1991 decemberében került sor, de az ezt végrehajtó titkos hálózatok 1989-re már a helyükön voltak, ahogy azt a háttérhatalom kutatásával foglalkozó számos orosz szerző műveiből tudhatjuk. Célzásunk arra, hogy talán nem teljesen véletlenül lett 1989, vagyis a francia-forradalom 200-dik évfordulója, e világtörténelmi fordulat esztendejévé, egyelőre csak feltételezés, ha nem is teljesen alaptalan. Az idő múlásával további adatok válhatnak ismertté, és akkor ebben a vonatkozásban is eldőlhet, hogy vajon egy sikeresen végrehajtott valóságos összeesküvésről, vagy pedig csak spekulációra támaszkodó újabb összeesküvési elméletről van-e ezúttal is szó?

Kikre összpontosulnak az összeesküvési elméletek?

Daniel Pipes, amerikai kutató "Az összeesküvési elméletek két hagyománya" című tanulmányában abból indul ki, hogy ezek az elméletek négy embercsoportra szoktak irányulni: a zsidókra, akiknek összlétszáma Pipes szerint 15 millió körül van, a szabadkőművesekre, akiknek a száma 5 millió, a britekre - létszámuk 60 millió és az amerikaiakra, akiknek a létszáma 260 millió. (Az Egyesült Államok lakóinak száma 2007-ben mintegy 300 millió.) A felsoroltak a világ népességének mintegy hat százalékát alkotják, a maradék 94 %-ot viszont ritkán tekintik összeesküvőknek. Pipes szerint az okozza e hat százalék kitüntetett szerepét, mert képzelt összefüggéseket feltételeznek, s ezek jellegzetességei adnak magyarázatot arra, miért pont e négy csoport szolgál az összeesküvés-elméletek célpontjául.

Pipes fejtegetéseit azzal kezdi, hogy az antiszemita és a titkos társaságok elleni hagyományok az idők folyamán hajlandóvá és alkalmassá tették e tradíciók hordozóit a másik eszméinek az elfogadására. Az eszmék eme kölcsönös elfogadása azonban nem használt sem a zsidóknak, sem az ún. bennfenteseknek. Egyes antiszemiták elutasítják, hogy a titkos társaságok a zsidó konspiráció részei lennének. Henry Ford például, aki maga is szabadkőműves volt, sajnálkozott, hogy a szabadkőműveseket és az illuminátusokat kárhoztatják olyasmiért, amit valójában a zsidóság vezetői gondoltak ki.

A titkos társaságok egyes ellenfelei pedig mellőzik a zsidókat, akiket valójában a potenciális bűnbak-szerepre kiválasztott balekoknak tekintenek, és az antiszemitizmust úgy tekintik, mint ami arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a valódi fenyegetésről. A leninizmus zavarkeltésnek tekintette a zsidók elleni elfogultságot, amit azért terveltek ki, hogy elvonják a tömegek figyelmét a valódi ellenfélről, az osztályellenségről. Az Egyesült Államokban olyan jobboldali politikusok és közéleti emberek, mint Joseph McCarthy szenátor és Robert Welch, a John Birch Társaság megalapítója, radikális antikommunisták voltak mindenféle antiszemitizmus nélkül. Robert Welch azokat az ügynököket vádolta antiszemitizmussal, akiket ellenfelei a "bennfentesek" vagy "beavatottak" vetettek be a Birch Társasággal szemben. Ennek a jobboldali beállítottságú társaságnak az iratai az antiszemitizmust cselszövésként írják le, amely által a bennfentesek titkos társaságai elterelik önmagukról a gyanút.

Gary Allen a revizionista amerikai történészek egyik legismertebb alakja írja a "Non Dare Call It Conspiracy" (Nem merik összeesküvésnek nevezni) című művének 39. oldalán, hogy "Az antiszemiták az összeesküvés kezére játszottak azáltal, hogy a konspiráció egészét zsidó ügyként próbálták feltüntetni. A kanadai William Guy Carr is azt írja a "The Red Fog over America" (Vörös köd Amerika felett - Willowdale, 1955) című munkájában, hogy az antiszemitizmus közvetlenül az illuminátusok kezére játszik.

Daniel Pipes ezután a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve kérdésére tér át és megállapítja, hogy az összeesküvési elméletekkel foglalkozó irodalom egy része igaznak tartja a Jegyzőkönyveket, de azt nem a zsidóknak, hanem az illuminátusoknak tulajdonítja. Az angol Nesta Webster történész volt az első, aki hasonlóságokat fedezett fel az illuminátus irodalom és a Jegyzőkönyvek között. "World Revolution: The Plot against Civilization" (A világforradalom: összeesküvés a civilizáció ellen) című alapmunkájában nyolc oldalt szentel a párhuzamoknak. Arra a következtetésre jutott, hogy egyértelmű kapcsolat van a Jegyzőkönyvek, valamint a korábbi titkos társaságok világforradalomért folytatott tevékenysége, továbbá a Jegyzőkönyvek és a bolsevizmus között.

William Guy Carr pedig azt javasolja, hogy a Jegyzőkönyvekben használt "bölcsek" kifejezést ki kell cserélni az "illuminátusok"-ra, azaz minden zsidókra való utalást be kell helyettesíteni az illuminátusokkal, és akkor már a Jegyzőkönyvek hitelesnek tekinthetők. Pipes meglehetősen ritkának tartja azokat az erőfeszítéseket, hogy az egyik összeesküvési hagyományt távol tartsák a másiktól. A Birch Társaság sem tudott ellenállni az antiszemitizmusnak. Az összeesküvési elméletek képviselőit végülis közelítették egymáshoz a párhuzamos történetek, az alaptételek, a kölcsönhatások, a közösen osztott hiedelmek és a gyanúsítottak körének az átfedései.

A párhuzamos történetek a különböző összeesküvési hagyományok hasonló történelmére utalnak. A zsidókkal kapcsolatos gyűlölet egészen 1096-ig visszavezethető. A szabadkőművesek összeesküvése pedig összekapcsolódik a Templomos Lovagok elleni fellépéssel, Jacques de Molay nagymester máglyahalálával. A felvilágosodás korszakában több - a világcivilizáció jövőjét érintő - nagyszabású összeesküvési elmélet született. Augustin de Barruel abbé a francia forradalom teljes történetét feldolgozó "Mémoires pour servir a l'histoire du jacobinisme ť (Emlékiratok a jakobinizmus történelmének szolgálatában) című ötkötetes munkájában a franciaországi változásokat a titkos társaságokkal, elsősorban a szabadkőműves páholyok tevékenységével hozta összefüggésbe. Pipes szerint a XIX. század modernizációja lendületet adott a zsidógyűlöletnek is. Az 1890-es évekre már a zsidókat hibáztató, továbbá a szabadkőműveseket és a titkos társaságokat felelőssé tevő hagyomány teljes vértezetben megjelent, és mindkettő híressé vált könyvekben fejeződött ki. Az egyik a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei, a másik pedig Lenin 'Tézisek a monopolkapitalizmusról' c. munkája. Az első világháború és az oroszországi bolsevik hatalomátvétel további lendületet adott az összeesküvési elméleteknek. Hitler és Sztálin a maguk módján a végsőkig feszítették a konspiracionista észjárást : az egyik zsidók millióit pusztította el, a másik ugyanezt tette a rendszer ellenségeinek kikiáltott ukránok, kulákok és szabotőrök millióival. A második világháború egyik melléktermékeként a világösszeesküvés közel került a világuralomhoz.

A zsidógyülőlet Európában nagyrészt elvesztette talaját 1945 után, amikor pedig a Szovjetunió és birodalma felbomlott, akkor már csak a Közel-Keleten maradt meg. Pipes szerint a két összeesküvési hagyomány alkalmazkodott, de megőrizte alapvető szemléletét. A szükséges változtatásokat persze végrehajtották rajta, hogy fenntartsa vonzerejét. A zsidó-ellenes félelmek kezdetben a zsidó-vallásra irányultak, majd a hangsúly átkerült a zsidó ' fajra ', ezt követően pedig a cionizmusra, illetve a zsidó államra.

A titkos társaságokkal szembeni ellenségeskedés a templomos lovagokkal kezdődött, de róluk áttevődött a szabadkőművesekre, majd pedig az Illuminátusokra. Ez utóbbiakról az angolszász államokat irányító elitekre, Nagy-Britannia vezető rétegére, majd pedig az Egyesült Államokat irányító hatalmi elitre. A kétféle összeesküvési hagyomány nyelvezete, szelleme és tartalma azonban keveset változott. A XVIII. században a vád az volt, hogy baljóslatú titkos társaságok összeesküdtek Franciaország kiéheztetésére, a társadalom legkülönbözőbb részeihez tartozó egyének észlelték a gabonaellátás fennakadását. Visszatérő téma volt az intrikusok felfedezése, akik visszaéltek a hatalommal. Szinte minden történetben szerepelt a kiéheztetés valamilyen változata.

Az Egyesült Államokban először a bajor illuminátusok, később a Wall Street pénzmágnásai, majd pedig a kommunizmus játszotta a mumus szerepét. A velük kapcsolatos nézetekben ott vannak a trójai falovak, a szabadság lerombolásának a stratégiája, illetve azon vezetőknek a listája, akiket az ellenséges erők eszközeinek véltek.

Robert Wistrich írja "Antisemitism: The Longest Hatred" (Antiszemitizmus: A legrégibb gyűlölet - New York, 1991., p.24.) című könyvében, hogy "a kulturális és politikai vízválasztókon keresztül-kasul azt találjuk, hogy a történelem, a társadalom és a politika megdöbbentően hasonló összeesküvési teóriái zárt hiedelemrendszerben egyesülve működnek egy olyan üdvpolitikában, amelynek eszkatológiai sugalmazása mindig a zsidók ellen irányul.

Egy másik szerző, az Angliában élő Norman Cohn írja "Warrant for Genocide: The Myth of The Jewish World Conspiracy And The Protocol of The Elders of Zion" (Garancia a népirtásra: a zsidó világ-összeesküvés mítosza és a Cion Bölcseinek jegyzőkönyve - London, 1967, 277.p.) című könyvében, hogy "megint és megint ugyanazt a természetfeletti, világvégi atmoszférát találjuk, a roppant végső csatára való utalásokat, amelyben a démoni seregeket majd megsemmisítik és a világ megszabadul a fojtogató poliptól és egy új korszak születik."

A két hagyomány nem egyszer hatást gyakorolt egymásra. A francia Augustin de Barruel volt, aki először alkalmazta a titkos társaságokról szerzett ismereteit a zsidóságra. A legrégibb és legtekintélyesebb titkos társaságnak számító szabadkőművességnek komoly szerepe volt a korai antiszemita irodalomban. Lenin pedig számos írásával Hitler számára nyújtott példát. A Cion Bölcseinek a jegyzőkönyvei c. pamflet pedig új megvilágításba helyezte a titkos társaságokat. Az összeesküvési elméleteknek e két vonulata tartalmilag megegyezik abban - s ez második közös vonásuk -, hogy egyrészt a gyűlölködés, másrészt a logika mellőzése jellemzi őket, valamint az a hajlandóság, hogy baleknak tekintsék az összeesküvőket. Mindkettő azt sugalmazza, hogy ezek az összeesküvők elérkeztek a hatalom átvételének a lehetőségéhez. Az antiszemiták és a szabadkőművesek ellenfelei szerint egy magát álságosan jó-szándékúnak feltüntető csoport valójában a világuralomra törekszik, és e cél érdekében kész rosszindulatú terveket is végrehajtani. A két összeesküvési irányzat meg van róla győződve, hogy megtalálta a világ bajainak az igazi okát. Mindkettő túlbecsüli az összeesküvők hatalmát, mert így felelőssé lehet tenni őket a társadalmi és gazdasági bajokért.

Pipes azzal folytatja fejtegetéseit, hogy a gyűlölet abnormális méreteket ölthet, és elfogadhatatlan gyakorlathoz vezethet. A náci faji törvények például egy-egy személy zsidó származásának a százalékát becsülték fel, és csupán ennek alapján sorolták kategóriába az egyéneket. Mérsékeltebb gyűlölet érezhető a titkos társaságok tagjai iránt is. A szabadkőműveseket és a beavatott bennfenteseket megtévedt embereknek tekintik, akiket kellő megbánás esetén hajlandóak visszafogadni. A gyűlölet azonban betegessé növekedhet, amikor még az utódokat, sőt azok utódait is megbélyegzik, sőt ellenségként kezelik. Ez volt a sorsa Sztálin és Mao diktatúrájában azoknak, akiket osztályellenségnek minősítettek.

Az összeesküvési elmélet mindkét vonulata kész a logika mellőzésére is, ha érdekei úgy kívánják. Zsidókat például oda helyeznek, ahol nem élnek, vagy szabadkőműveseket és illuminátusokat olyan időszakban történt eseményekért tesznek felelőssé, amikor ezek a társaságok még nem is léteztek. A jakobinusok törvényen kívül helyezték a szabadkőműves-mozgalmat 1792-ben. Ha ez így van, akkor miképpen vihette sikerre egy közös jakobinus-szabadkőműves összeesküvés a francia forradalmat, teszi fel a kérdést Pipes. A bolsevikok is kiátkozták a szabadkőműveseket, és idegen testnek tekintették őket az orosz társadalomban, illetve a Szovjetunió egészében.

Az összeesküvési irányzatok harmadik közös vonása, hogy a benne résztvevő tagok többségét mind a két irányzat félrevezetettnek, rászedett baleknak tekinti. Így például a legtöbb úgynevezett kis-zsidó a zsidó "High Finance", vagy Hitler kifejezésével a "Jüdische Hochfinanz", vagyis a nemzetek felett álló zsidó pénzarisztokrácia áldozata. Ugyanez áll a titkos társaságokra: "A szabadkőművesek túlnyomó többségének a leghalványabb fogalma sincs arról, mit akar a szervezetük valójában" - olvasható a dokumentumaikban. Az illuminátusokkal kapcsolatban pedig az az elfogadott nézet, hogy számos kiváló polgár tévedésben él, mert nem tudja, hogy a sátán céljait szolgálja. Az angolszász országok polgárairól pedig az a véleményük, hogy a britek és az amerikaiak a szupergazdag pénzügyi érdekcsoportok áldozatai: a jobboldal az új világrend bevezetésével vádolja a pénzoligarchiát, a baloldal pedig a világméretű egyeduralom megszerzésével.

A két összeesküvési hagyomány megegyezik abban is, hogy az összeesküvések irányítói máris fontos hatalmi pozíciókat szereztek meg, és közel állnak a világuralom eléréséhez. Az antiszemiták zsidó sikertörténetnek állítják be a francia és a bolsevik forradalmat, Izrael létrehozását, valamint Amerika és Izrael szövetségének szorosra fűzését. A titkos társaságok ellenségei a francia-forradalomért a szabadkőműveseket és az illuminátusokat teszik felelőssé. Izrael létrehozásáért pedig a szuper-gazdag befektető bankároknak azt a nemzetközi közösségét, amely a legfőbb befolyást gyakorolta Oroszország, Nagy-Britannia és Amerika politikájára.

Mindkét összeesküvési vonulat egyezik abban is, hogy ellenfelei nagyon közel állnak egymáshoz. Akik az egyiket kárhoztatják, azok rendszerint a másikat is felelőssé teszik. A szabadkőműveseket és a zsidókat összejátszással vádolják, és azt feltételezik, hogy a világ legbefolyásosabb zsidó pénzemberei az imperialista és a totalitariánus államokat is ellenőrzik. Legelterjedtebb a szabadkőművesek és a zsidók összejátszásáról szóló nézet. Mindkettő szembefordul az egyházzal és a világuralomra törekszik. Úgy gondolják, hogy mivel a zsidók túl kevesen vannak ahhoz, hogy egyedül maguk uralkodjanak, ezért a szabadkőművesekre támaszkodva több milliós támogatócsoporthoz jutottak és jutnak.

1782 volt az, amikor a zsidókat összekapcsolták a szabadkőművesekkel. Ebben az évben tartották a szabadkőművesek a Wilhelmsbad-i Kongresszust. Ezen a találkozón a szabadkőművesek lemondtak arról az igényükről, hogy ők a templomos lovagok utódai. Az illuminátusok központja pedig átkerült Frankfurtba, abba a városba, ahol a Rothschild dinasztia alapítója élt. Ebből következtetnek arra, hogy az illuminátusokat a Rothschild család finanszírozta. A jezsuita Augustin de Barruel egyenesen azt állította, hogy a zsidóság hozta létre és szervezte meg a szabadkőművességet. Ez a gondolat általánosan elfogadottá vált az Egyesült Államokban, amelyet közismerten szabadkőművesek hoztak létre. Egyesek úgy tekintettek a szabadkőművességre, amelyet három szóban lehet összefoglalni: judaizmus, pogányság és bálványimádás.

A vádak 1848-tól felerősödtek, amikor az Európán végigsöprő megmozdulásokban a zsidók és a szabadkőművesek vezetőszerepet játszottak. A németországi szabadkőműves páholyok antiszemita beállítódása érzéketlenné tette a német szabadkőművességet ezekre a vádakra. A zsidóságot és a szabadkőművességet felelőssé tevő irodalom elsősorban Franciaországban terjedt el. Francia szerzők számos művet írtak a szabadkőművességről, amelyet a zsidóság világuralmi törekvéseit szolgáló összeesküvésként mutattak be. A zsidó származású Benjamin Disraeli, aki 1874-től 1880-ig Nagy-Britannia miniszterelnöke volt, 1862-ben maga is összekapcsolta a zsidóságot és a titkos társaságokat.

Egy francia szerző, Gougenot De Mousseaux, 1869-ben a szabadkőművességet, mint a júdaizmus arctalan művét, "mesterséges júdaizmusként" jellemezte, amelyet azért hoztak létre, hogy a zsidó fajhoz idegeneket, különösen keresztényeket toborozzanak. A szabadkőművesség kereszténystílusú rendfokozatokat és szimbólumokat használ, hogy bolonddá tegye a gyanútlan keresztényeket, és jobban elrejtse valódi szándékaikat. De Mousseaux szerint a szabadkőműves páholyok a zsinagóga nélkülözhetetlen pótlékai.

Az 1882-ben Drezdában megtartott első nemzetközi antiszemita tanácskozáson E. H. Chabauty közreadott egy nyilatkozatot a zsidók szabadkőművességgel kapcsolatos tevékenységéről. Az volt az elfogadott vélemény, hogy az Alliance Israélite Universelle, amely zsidó emberbaráti szervezetnek tüntette fel, valójában a szabadkőműveseket irányítja. Egy másik francia, Edouard Drumont pedig könyveiben gyakran hivatkozott a zsidó szabadkőművességre. Az egyik francia érsek, Léon Meruin pedig kifejtette, hogy a szabadkőművességben minden alapvetően zsidó elejétől a végéig. Jacob Katz történész állapította meg, hogy a francia antiszemita szerzők szinte kötelezően egybekapcsolták a zsidókat és a szabadkőműveseket.

A 19. századi Franciaországban tovább élezte a zsidó-szabadkőműves együttműködést a Dreyfus ügy. Nesta Webster, brit történész, feltételezve, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei hiteles, arra a következtetésre jutott, hogy az a felvilágosult szabadkőművesség tökéletesített programja, amelyet a rend egy zsidó páholya fogalmazott (World revolution 307. old.)

A zsidó-szabadkőműves együttműködés kiemelt fontosságra tett szert Németországban az első világháború után. Több német szerző is úgy látta, hogy Németország nem katonai vereség következtében veszítette el a világháborút, hanem a zsidók, a szabadkőművesek, a szocialisták, a bolsevikok és mások által végrehajtott hátbatámadás miatt. Ebben az összefüggésben a zsidóság és a szabadkőművesek szövetsége meggyőzőnek bizonyult. Amikor II. Vilmos, német császár lemondott a trónról a Münchener Beobachter című lap 1918 november 9-én közölte, hogy "az 1914-es háborút a nemzetközi zsidóság, a nemzetközi szabadkőművesség és a nemzetközi plutokrácia (pénzvagyonos érdekcsoportok, szupergazdag bankárdinasztiák D. J.) kezdeményezte és vitte végig egy meghatározott okból: a német birodalom megsemmisítésének céljából.".

Friedrich Wichtl, Freimaurerei - Zionismus - Kommunismus - Spartakismus - Bolschevismus (Szabadkőművesség - Cionizmus - Spartakizmus - Bolsevizmus) című munkájában (Hamburg 1920) úgy érvelt, hogy a szabadkőművesek s közülük különösképpen a zsidók, idézték elő mind a világháborút, mind pedig az orosz forradalmat. A szerzőségét illetően bizonyítottan hamisítvány "Cion bölcsének a jegyzőkönyvei" pedig már csak a zsidókat vádolta a világtörténelem tragikus eseményeiért és a szabadkőműveseket a zsidók játékszereként tűntette fel. Erich Ludendorff tábornok, aki a háború végén a német hadsereg főparancsnoka volt, a szabadkőművességről szóló írásaiban azt állította, hogy azok a nem-zsidók, akik a szabadkőművesekhez csatlakoztak, valójában mesterséges zsidókká lettek, mert mire végigjárták a szabadkőműves rituálékat és fokozatokat, addigra gondolkodásuk és magatartásuk kicserélődött.

A nemzetiszocialisták is azt állították, hogy a szabadkőművességet a zsidóság hozta létre, és ő is használja a saját céljai érdekében. Számos könyv és pamflet mutatott rá, hogy a zsidók és a szabadkőművesek együtt törekedtek a monarchia megbuktatására, s hogy Németországot elárulták a háborúban. A nemzetiszocialisták ezért betiltották a szabadkőműves páholyokat 1935-ben. Jelenleg is széles körben elterjedt az a nézet Európában és Észak-Amerikában, hogy a zsidók és a szabadkőművesek valamiképpen egybekapcsolódnak és kölcsönösen függnek egymástól.

Az összeesküvési elmélet hívei hagyományosan kapcsolatba hozzák a zsidó konspirációt Nagy-Britanniával, s az angol kormánnyal. Úgy gondolják, ezt erősítette meg az 1917-es Balfour nyilatkozat, amely ígéretet tett zsidó nemzetiotthon létrehozásában, Palesztinában. Oswald Spengler, német kultúrtörténész, "A Nyugat alkonya" c. világhírű könyv szerzője úgy vélte, hogy a zsidók és az angolok azért fogtak össze, hogy Németországot meggyöngítsék, és ellenőrzésük alatt tarthassák. Számos olyan írás van, amely azt bizonygatja, hogy a britek és a zsidók együttesen készítették elő az első világháborút azért, hogy az útjukban álló dinasztiákat - Hohenzollerneket, Habsburgokat, Romanovokat, és a történelmi vezető rétegeket - eltávolítsák, és országaikat általuk ellenőrzött államokká alakítsák át.

Henry Ford az első világháború előtt már a zsidók fővárosának nevezte Londont. Göbbels, nemzetiszocialista propaganda miniszter, pedig a briteket az árják közötti zsidóknak minősítette. Heinrich Himmler, az SS főnöke, pedig egyenesen a zsidó-angol azonosságot hírdette, a briteket a zsidók leszármazottainak tartotta. A Magyarországon is ismert Lyndon LaRouche amerikai közéleti személyiség, ma is azt állítja, hogy a britt-zsidó szövetség meghatározó a világ jelenlegi helyzetében.

Az összeesküvési hagyomány szerint szoros a kapcsolat a zsidók és Oroszország között is. II. Miklós cár 1905-ben azt írta, hogy az oroszországi forradalmárok 90%-a zsidó. A kommunizmust nagyrészt zsidók (vagy volt zsidók) dolgozták ki, és ültették át a gyakorlatba, úgymint Karl Mordeháj Marx, Otto Bauer, Rosa Luxemburg, Kum Béla, Leo Trockij, Pável Axelrod vagy Grigorij Zinovjev és társaik. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy különleges viszony van a zsidók és a bolsevikok között. Még az angol, Winston Churchill is a Sunday Illustrated Herald 1920 február 8-i számában arról írt, hogy Spartacus-Weishaupt napjaitól Karl Marxon át Trockijig, Kun Bélától Rosa Luxemburgig és Emma Goldmanig a zsidók összeesküdtek a civilizáció megdöntésére, a társadalmi fejlődés feltartóztatására. Az ő mozgalmuk volt a 19. század során valamennyi felforgató tevékenységének a rugója.

Daniel Pipes tanulmánya beteges észjárásnak minősíti a holocaust áldozataival kapcsolatban az összeesküvési elméleteknek azt az állítását, hogy az ellenségek valójában együttműködtek és jó barátok voltak. Több millió zsidó vesztette életét a nemzetiszocialisták üldözése következtében, de ebből nem arra következtetnek, hogy kibékíthetetlen ellentét volt a zsidók és a nácik között, hanem arra, hogy cinkosan együttműködtek. Eszerint a cionista mozgalom, midőn erőfeszítéseket tett a zsidók Palesztinába juttatására, valójában a náci Németország érdekében járt el, és zsidó pénzemberek segítették Hitler hatalomra jutását is.

Lenni Brenner a "Zinoism in the Age of Dictatotors" (Cionizmus a diktátorok korában) című munkájában e tézisnek a tudományos bizonyítékait is összegyűjtötte. Brenner, aki ortodox zsidó családban született, társadalomtudósként a marxista irányzathoz csatlakozott. Jim Allen színpadi szerző pedig drámát írt e tézisnek a bizonyítására. A szovjet rendszer egyenesen hivatalos ideológiájának részévé tette. A nyugati újnáci mozgalmak még azt is hozzátették, hogy a holocaust során a zsidókat számos esetben cionisták küldték a halálba.

Daniel Pipes előbbiekben ismertetett dolgozatában kifejti, hogy az összeesküvési elmélet támogatói - bármennyire is hisznek a különböző erők és a zsidók együttműködésében - az egyensúlyt és a kölcsönös hasznosság elvét, mint naiv elgondolást, elvetik. Valakinek tehát az összeesküvésből hasznot kell húznia. De kinek az érdekeit szolgálja elsősorban az összeesküvés? A zsidók mozgatják a titkos társaságokat, vagy a titkos társaságok használják fel céljaik érdekében a zsidókat? 1880-ban C. C. De Saint-Andre (szerzői álnevén: E. H. Chabauty) arra a véleményre jutott, hogy a zsidók kezdeményeznek és irányítanak mindent. Ugyancsak ő jutott ennek az ellenkezőéjre is, hogy a szabadkőművesség a kezdeményező és irányító, és csak felhasználja a zsidókat céljai érdekében. Végül bevallja, hogy ez egy olyan dilemma, amit nehéz feloldani.

Egy évszázad multával ez a kérdés úgy fogalmazódik meg, hogy az Egyesült Államok és Izrael kapcsolatában melyik fél a meghatározó: Amerikában az AIPAC (American Israel Public Affairs Committee - Amerikai-izraeli Közügyek Bizottsága) diktál a washington-i kormánynak vagy pedig Izraelt a világimperializmus (a nemzetközi pénztőke) Amerika által diktált érdekeinek a kiterjesztésére hozták-e létre a Közel-Keleten? Az egyik álláspont szerint egy terjeszkedő szuperhatalom a saját érdekeit szolgálva kedvez Izraelnek, a másik szerint a cionisták irányítják Amerikát. Pipes szerint az amerikaiak fogékonyabbak az izraeli lobbi túlzott befolyásának az elfogadására, míg a Közel Keleten élő mohamedánok az imperialista tézisnek adnak több hitelt.

Dean Rusk, aki Kennedy és Johnson elnök kormányában külügyminiszter volt, erről a kérdésről ezt írta "I saw it" (Láttam) című könyvében. Azt, hogy Izrael nem Amerika csatlósa olyan igazság, amit arabok közül sokan szem elől tévesztenek, de ennek az ellenkezője is igaz: Amerika nem Izrael csatlósa, s ez olyan igazság, amit viszont az amerikaiak tévesztenek szem elől időnként. Pipes ezután azt fejtegeti, hogy a meggyőződéses antiszemiták minden titkos társaságot - a szabadkőműveseket, az illuminátusokat, a kommunistátak, a brit és az amerikai kormányokat, de még a jezsuitákat is a zsidók kreaturáiként jellemeznek. Azt még hozzá teszik, hogy amíg a zsidók betölthetnek magas pozíciókat titkos társaságokban, addig a titkos társaságok nem-zsidó tagjai természetesen nem vehetnek részt zsidó intézményekben.

Lyndon LaRouche és követői viszont azt hangsúlyozzák, hogy London nem csupán a zsidókat ellenőrzi, de mohamedán testvéreiket is. A második világháború után úgy tartják fent a kontrolt a Közel Keleten, hogy mind a cionista terjeszkedési akciókat, mind pedig az iszlám-arab radikális terjeszkedést szponzorálják. (Erről Joseph Brewda ír a The New York Federalist 1995, november 13-i számában a Rabin izraeli miniszterelnök ellen elkövetett merénylet kapcsán.) Daniel Pipes ezután megállapítja, hogy áttekintve az összeesküvés elméletek 250 éves történetét, két irányzat bontakozik ki. Ez a két irányzat teljesen különálló módón fejlődött ki, majd fokozatosan keveredett egymással. Az antiszemita és a titkos társaságok elleni félelmek kezdetben különálló jelenségek voltak, de az idők során egyre hasonlóbbakká váltak. Az első világháború után a két hagyomány még inkább keveredett, mert a régi részleges magyarázatok többé már nem bizonyultak kielégítőnek. Így az összeesküvési elméletek összeolvadtak, és egyesítették az antiszemitizmus és a titkos társaságok mítoszait. V. György angol királyból és a bolsevik vezér, Leninből egyaránt szabadkőműves és zsidó lett. Hitler pedig hatalomra kerülve elérte, hogy jóformán mindent átértelmezzenek antiszemita észjárás szerint, majd pedig ehhez hozzácsatolta a titkos társaságokra vonatkozó nézeteit is. Sztálin esetében - legalábbis a sorrendet tekintve - ez fordítva történt. A bolsevik vezér végletekig imperialista ellenes volt, de élete vége felé (amint ezt a zsidó orvosok elleni atrocitások igazolják) eljutott odáig, hogy koholt vádakkal koncepciós pereket indított a zsidók ellen.

Daniel Pipes úgy véli, hogy az antiszemita hagyomány a titkos társaságokkal szemben nagyobb jelentőségre tett szert. A zsidók ugyanis olyan összetartásról és komolyságról tesznek tanúbizonyságot, amit a titkos társaságok, de még a kormányok is nélkülöznek. A zsidók szervezetten lobbiznak, harcosan képviselik érdekeiket, és mindezt a tömegtájékoztatásban is meggyőzően tudják érvényesíteni. Ma az antiszemita összeesküvési elmélet dominál, és a titkos társaságok időnként ki is kerülnek a közvélemény látóköréből.

Daniel Pipes úgy véli, hogy a világ elég jól tudja, miként vélekednek az iszlám népek a zsidókról. Szerintük ők tartják ellenőrzésük alatt Amerika törvényhozását, Hollywoodot, a tudományos intézményeket. Ugyanakkor eltekintenek attól, hogy a tévéevangélisták, mint például Pat Robertson, nagy hangsúlyt fektetnek a szabadkőművesekre. Robertson az Új világrend című munkájában, amelyből zsidóellenesség is kiolvasható, komoly félelmeket fogalmazott meg a szabadkőművesekkel és a Council on Foreign Relations, CFR-rel (Külkapcsolatok Tanácsa) kapcsolatban. Az elemzők oly mértékben elhanyagolják a titkos társaságok iránti félelmeket, hogy a régi típusú (zsidókat mellőző) összeesküvési elmélet szinte már ki is halt.

Pipes úgy véli: ezt a torzítást az eredményezte, hogy az összeesküvési elmélet híveinek utalásai csak a zsidókról szólnak. Dennis King a Lyndon LaRouche-ról és az új amerikai fasizmusról írott tanulmányában, amely New Yorkban 1989-ben jelent meg, azt írja, hogy amikor LaRouche a briteket jelöli meg, mint az összeesküvések irányítóit, kódolt nyelven valójában a zsidókról beszél. Kenneth S. Stern, aki az amerikai milicista mozgalomról írt könyvet "A Force upon the Plain: The American Militia Movement and the Politcs of Hate" - Erő a síkságon: Az amerikai milicia mozgalom és a gyűlölet politikája - (New York, 1996, 247. old.) azt állítja, hogy a milicia-mozgalom a zsidó összeesküvésben hisz, még akkor is, ha egyesek más néven nevezik azt, és soha sem emlegetik a zsidókat.

Ez a két szerző téved, fejtegeti Pipes, amikor azt hiszi, hogy a mai jobboldalnak szépítgető kifejezések mögé kellene rejtenie zsidógyűlöletét. Volt olyan időszak, amikor szükség volt olyan kifejezések használatára, mint "nemzetközi bankárok", de ma már nem ez a helyzet. Michael Lind pedig félreérti Robertson Új világrend című munkáját, amikor azt a zsidókkal szembeni támadásnak minősíti. Téved, amikor a titkos társaságok elleni kijelentésekbe zsidóellenes jelentést magyaráz bele. Elhanyagolja, vagy figyelmen kívül hagyja, hogy Pat Robertson számos zsidókkal rokonszenvező, időnként egyenesen dicsőítő megnyilatkozásokat is tett. Különösen furcsa az, hogy ott is bevonja Robertson szövegébe a zsidókat, ahol említésre sem kerülnek. Robertson azzal védekezett, hogy soha nem állt szándékában kód szavakat használni, és amikor a nemzetközi bankárokról írt, nem zsidókra gondolt.

Robertson könyvében említi a Rothschild dinasztiát, de ez a szuper-gazdag család a titkos társaságok mítoszának szerves része. Ezért Pipes nem talál semmi meglepőt abban, hogy még a titkos társaságokkal foglalkozó zsidó szerzők is rámutatnak a Rothschild-okra, mint összeesküvőkre. James Perloff, a The New York Times-ban 1995, március 4-én megjelent írásában megjegyzi, hogy ő maga "részben orosz zsidó származású" de ez nem akadályozza meg abban, hogy a Rothschild családdal kapcsolatosan a szokásos összeesküvési kifejezéseket használja.

Figyelmet érdemel, hogy az antiszemita, valamint a titkos társaságokra vonatkozó hagyományok egybeolvadtak, mert fejlődésük során lényegesen különböztek egymástól. Az antiszemita változat viszonylag kis létszámú és változatlan embercsoportra irányul. A zsidó összeesküvési elmélet hívei összefüggő zsidó világstratégiát helyeznek el a történelemben, amely az ókorban kezdődött. Ezzel szemben a titkos társaságok iránti ellenszenv és félelem a legkülönbözőbb módón jellemezhető csoportok ellen irányul. Ezek lehetnek vallásosak vagy vallásellenesek, például jezsuiták vagy illuminátusok; lehetnek mérsékeltek vagy szélsőségesek, például szabadkőművesek vagy jakobinusok; lehetnek kapitalisták vagy szocialisták, például fegyverkereskedők és kommunista ügynökök; lehetnek nagyhatalmak vagy egyes konkrét személyek, például a Brit Birodalom és kormánya, vagy ördöngös boszorkányok; lehetnek gazdagok vagy szegények, mint például a Trilaterális Bizottság megbízottjai vagy szegény emigráns katolikusok; lehetnek műveltek vagy műveletlenek, például filozófusok vagy maffiózók.

A különböző titkos szervezetek és zárt társaságok konspirációs tevékenysége a ma valóságának szerves része, ilyen például a Külföldi Kapcsolatok Tanácsának, a Trilaterális Bizottságnak vagy a Bilderberg Csoportnak a tevékenysége. Más titkos társaságok, pedig már valószínűleg nem léteznek, mint például a Templomos lovagok, vagy pedig a Rózsakeresztesek.

Pipes úgy folytatja, hogy a zsidó közösség tagjainak közös tulajdonságaik vannak, de ezt el lehet mondani az antiszemitákról is. Ezzel szemben azok, akik a titkos társaságoktól félnek, azok rendkívül eltérően látják a világot, hiszen a titkos társaságok is igen különbözőek. Az antiszemiták ezért könnyebben együttműködnek, mint a különböző titkos társaságok ellenfelei. Ez utóbbiak még maguk között sem tudnak megegyezni, és nem tudják eldönteni, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással a különböző titkos társaságok, hogy van-e köztük összejátszás vagy csak viszálykodnak. Nesta Webster, brit történész, arra a véleményre jutott, hogy a titkos társaságok együttműködnek, és egyetlen csoport határozta meg a történelem irányát az elmúlt évszázad során. Webster szerint az orosz forradalom a francia forradalom egyenes folytatása volt.

A már hivatkozott Pat Robertson írja az Új világrend című könyvének 68. oldalán, hogy a "sátáni vérontás, amit az illuminátusok hoztak Franciaroszágba, az elődje volt a Szovjetunióban bekövetkezett vérfürdőknek és tisztogatásoknak, amelyeket a kommunisták követtek el.". Vannak mások viszont, akik elsősorban a szabadkőművesek szerepét hangsúlyozzák. Szerintük a világháborúk a német, illetve az orosz szabadkőművesek közötti ellentétekre vezethető vissza. Mások viszont úgy értelmezik az újkori történelmet, mint a britek és a szabadkőművesek közötti háborút.

Az antiszemiták a zsidó gondolkodás kidolgozott és koherens ismeretanyagára hivatkoznak, és politikájukat nagyon is komolyan veendő célpontokra irányították. A titkos társaságok szerepét hangsulyozó konspirácionisták pedig időnként az okkult összeesküvés mítoszához fordultak. Ez a mítosz mágikus természetű és megengedi, hogy az egyik ősi hagyományt szinte válogatás nélkül tűzzék a másik mellé: legyenek azok egyiptomi, iráni vagy indiai misztériumvallások, vagy a kabala, a Pithagoreus szemlélet, a gnoszticizmus, az asztrológia, az alkímia tanításai, vagy a druidizmushoz (az ókori kelta valláshoz) tartozó mítoszok. Mindezek elmosódó és differenciátlan egészet alkotnak. Ez az eklektikus keverék aztán vonzerőt gyakorol a misztikusokra, a sarlatánokra és a horror kedvelőkre.

A zsidókról, a titkos társaságokról, valamint az angolszászokról való elmélkedés, és a velük kapcsolatos összeesküvés-elméletek szövése - Daniel Pipes szerint - mindössze az emberiség 6%-át érdekelte. Ebbe a 6%-ba tartoznak a szélsőbal, a szélsőjobb, az univerzalista vallások valamint a nem nyugati világ képviselői. Már utaltunk rá, hogy az összeesküvési hagyomány a legújabb korban 1618-ig, a 30 éves háború kezdetéig, nyúlik vissza. Az 1871-es francia-porosz háborúig terjedő időszakban olyan francia történelmi szereplők, mint Richelieu bíboros, XIV. Lajos, a nap király, I. Napóleon és III. Napóleon újból és újból megkísérelték Franciaország dominanciáját az európai földrészen megvalósítani. Ez a francia törekvés számos háborút eredményezett, mint például az 1702-13-ig tartó spanyol örökösödési háborút, valamint I. Napóleon uralmát 1792-tól 1814-ig.

Ezt követően Nagy Britannia kerül előtérbe. A XIX. században két európai hatalom építette ki a maga birodalmát, de az első és a második világháború a meggyengülésükhöz, majd hanyatlásukhoz vezetett. 1945 után mindkettő elvesztette gyarmatait, s hogy katonai helyzetét megerősítse, nukleáris fegyverekkel szerelte fel hadseregét. Mindkettő tagja az ENSZ biztonsági tanácsának. Franciaországnak azonban kisebb szerep jutott az összeesküvés elméletek által meghatározott történelemszemléletben. De John Daniel amerikai szerző a "Scarlet and the Beast" c. (Szkarlet és a fenevad) háromkötetes művében (JKI Publishing, Tyler, TX USA, 1995) hatalmas tényanyagra támaszkodva az újkori történelem egészét úgy írja meg, mint az angolszász és a francia szabadkőművesség gigászi küzdelmét a világuralomért.

Pipes a németekkel kapcsolatban abból indul ki, hogy Bismarcktól Hitlerig, 1871-től 1945-ig kihívták maguk ellen a világot, s ők voltak azok, akik mindkét világháborút kirobbantották. Mivel Pipes a saját kiindulópontját tartja mérvadónak, ezért méltatlankodik amiatt, hogy alig akadt az összeesküvési elméletnek olyan híve, aki a Németország egyesítését végrehajtó porosz uralkodóház, a Hohenzollern család ambícióit, világuralomra való törekvésként értelmezné. A teuton ellenes összeesküvés elméletek a németeket hol a zsidókkal, hol pedig az angolszász országokkal vélik együttműködni. Az angol, Nesta Webster a német összeesküvést komolynak tekinti, de az ő történelemfelfogásában a németek mindig összejátszanak vagy az egyikkel vagy a másikkal. Webster különbséget tesz a porosz militarizmus, és annak nemzetközi pénzügyei, másrészt a német imperializmus és a zsidó intrika között. Elkülöníti a német ateizmust és a zsidó keresztényellenességet is egymástól.

Oroszország ma is a világ területileg legnagyobb állama. Ez az évszázadokon át tartó terjeszkedés eredménye. Nagy területi kiterjedése tette lehetővé a védekezést először a mongolokkal, majd Napóleonnal és később Hitlerrel szemben. Az összeesküvési elméletek Oroszországot viszonylag megkímélték. Itt csak azt hangsúlyozzuk, hogy az elméletekkel ellentétben az összeesküvések már egyáltalán nem kímélték sem az orosz népet, sem az orosz államot.

A Leninista bolsevizmus és a Hitlerista nemzetiszocializmus a világtörténelemben ismert legnagyobb méretű összeesküvések voltak. Lenin a forradalmat nem szűkítette csak Oroszországra, hanem az egész világra kiterjedő szocialista forradalomban gondolkodott. Számára az, ami 1917-ben történt, nem csupán orosz forradalom volt, hanem világforradalom, amelynek Oroszországból kellett kiindulnia. Lenin mindenek előtt internacionalista és világforradalmár volt, aki kész volt bármely országban forradalmat csinálni, ahol erre alkalom nyílt. Lenin és bolsevikjai csakugyan világméretű összeesküvésben vettek részt. Sztálinnal kisebb módosításokkal ugyanez a helyzet. Ő is egész Európára kiterjedő szovjet szocialista köztársaságról álmodozott. Sztálin utódai is világméretekben gondolkodtak, amikor olyan távoli országok életébe is beleavatkoztak, mint Kuba, Angola vagy Vietnám. Hitler is világuralmi terveket szőtt, és ennek hangot is adott. Amikor hadat-üzent az Egyesült Államoknak, akkor arról a történelmi harcról beszélt, amely meghatározza nemcsak Németország, de egész Európa, sőt egész világ történelmét.

Pipes bírálólag jegyzi meg, hogy az összeesküvés elmélet követői e fejleményeket csak töredékesen veszik figyelembe és írják meg. Amikor globális ügyekről írnak, képletes nyelvet használnak, és homályosan fogalmaznak. A szovjet bolsevizmus és a német nemzeti szocializmus titkos, féltitkos szervezetekkel rendelkezett, és világuralmi terveket hirdetett. De kevesebb figyelmet vívtak ki maguknak, mint Nagy Britannia vagy az Egyesült Államok vagy a nemzetközi zsidóság képzeletbeli birodalma. Különösen a jobboldal állítja be mind a nácizmust, mind a bolsevizmust úgy, hogy annak képviselői vagy a zsidó, vagy pedig a nagytőkés összeesküvők ügynökei voltak. Henry Ford szerint például a proletárdiktatúra valójában a zsidók uralma. A titkos társaságok olyan ellenfelei, mint az amerikai John Birch társaság tagjai, pedig úgy érveltek, hogy a kommunizmus nem Moszkvától Pekingig tart, hanem egy nagyobb konspiráció része, amely New York-tól Londonon át Párizsig vezet.

Pipes egyenesen elképesztőnek tartja, ahogy a német nemzetiszocializmus és a szovjet bolsevizmus képviselői egymást vádolták azzal, hogy a másik háta mögött a zsidók állnak. A nácik zsidó bolsevizmusról beszéltek, és azt állították, hogy Szovjetunió a nemzetközi zsidóság játékszere. A moszkvai vezetés az 1967-es arab-izralei háború után előállt a zsidó-nácizmus kísértetével, amit a fasizmus legártalmasabb változatának kiáltott ki. Ezek az ellentmondó, de egymást kiegészítő nézetek elősegítették, hogy a kétféle összeesküvési hagyomány eklektikus keveréke létrejöhessen.

A világvallásoknak tekinthető univerzalista vallásoknak elméleti megfontolások alapján gyanúsabbaknak kellene lenniük, mint a júdaizmushoz tartozó zártkörű társaságoknak. A buddhisták és a hinduk többszáz-milliónyian vannak, és inkább lehetnének összeesküvők, mint a zsidók, akiknek a létszáma csak a töredéke az ővékének. Valójában azonban nem így áll a dolog, mert a világvallások követői - a zsidóktól eltérően - nem álltak bizalmas kapcsolatban az európaiakkal.

Európában a vallásháborúk után csökkent a protestánsok szembenállása a katolicizmussal, noha a katolikus egyháznak többszáz-milliós híve van. Kisebb körökben még megmaradt a katolikusellenesség, de nem gyakorol jelentős hatást. Vannak olyan nézetek, amelyek szerint a kommunista kiáltvány, az orosz forradalom, valamint Hitler mögött a jezsuiták állnak. Alberto Rivera, aki megtévesztő módon jezsuitának adja ki magát, azt is állítja, hogy a Vatikánban számítógépen ott szerepel minden élő protestáns adata. Az ökumenizmust is úgy jellemzi, mint a protestantizmus elhallgattatásának a módszerét. Rivera munkatársa, Jack Chick pedig azt írja (http://www.conspire.com/conspire/chick.au), hogy "úgy hiszem Washington konkordátumot fog aláírni Vatikánnal, s ha ezt megtesszük, akkor el fogunk veszni a csereüzletek és irányelvek között. A katolikusok meg fognak zabálni minket."

Louis Farrakhan szinesbőrü protestáns lelkész (a Nation of Islam amerikai vallási szervezet vezetője) művei a pápát a világméretű szervezett bűnözés vezetőjeként tűntetik fel. Ezek a nézetek azonban viszonylag ismeretlenek maradtak, és ennyiben súlytalanok is. A protestáns összeesküvéstől való félelmek kisebb súlyúak. A Jehova tanúi nevű szekta követőit azonban a zsidó összeesküvés részeseinek tekintik. A katolikus és a protestáns összeesküvés hívei kölcsönösen a másikat hozzák kapcsolatba a zsidókkal. A katolikus Coughlin atya Keresztény Front nevű szervezete 1938-ban azt vetette a protestánsok szemére Amerikában, hogy Luther Márton mögött a zsidók álltak. A kanadai William Guy Carr egyenesen azt állította "Pawns In The Game" (Gyalogok a sakkjátszmában) című könyvének 20. oldalán, hogy Kálvin János valódi neve Cohen volt, s a genfi reformátor mozgalma a keresztények megosztását célzó zsidó taktika volt. Amikor Franciaországban prédikált, tanait Cauin-nak nevezték, amikor pedig ezek átkerültek Angliába az elnevezésük Calvin-ra változott.

Az Egyesült Államok egyik nőszervezetének "Az Amerikai Forradalom Leányainak" pedig az volt az álláspontja, (ahogyan azt Carlson "Under Cover" című könyvének a 44. oldalán olvashatjuk), hogy "Piusz pápa zsidó. 5 millió dollárt gyűjtöttek Hitler megállítására. Azt hiszed, hogy a pápát a bíborosok testülete választja meg? A pápát a nemzetközi zsidó bankárok helyezték pozíciójába. 15 millió dollár jelzáloggal rendelkeznek a Vatikánban.". Pipes különösnek találja, hogy az összeesküvés elmélet katolikus követői mindezt igaznak fogadták el. A már hivatkozott Coughlin atya szerint az első három pápa zsidó volt, az utóbbi tíz pápa közül pedig három tekinthető zsidó származásúnak.

A mohamedánok pusztán logikai megfontolások alapján esélyesebbek lehetnének az összeesküvők szerepére, mint más közösségek. A keresztény-iszlám ellenségeskedésnek hosszú története van. Mégis a világtörténelmet összeesküvésként felfogó nyugati emberek kevésbé félnek a mohamedán konspirációtól, mint az iszlám szent háborújától vagy a túlnépesedéstől. A dzsihádot, vagyis a szent háborút, nem összeesküvésnek, hanem harciasságnak tekintik. Jim Rogers a kolumbiai egyetem oktatója a The Washington Times 1995 december 27. számában írja: "a nyugatiak úgy vélik, hogy a történelem csak a hidegháború 50 évéből áll. Érdekes és fontos küzdelem volt ez, de csak mellékes epizód ahhoz az 1300 éves időszakhoz képest, amíg az iszlám és a kereszténység szemben állt egymással.".

A világ népességnövekedése olyan tény, amit önmagában nem lehet összeesküvésként értelmezni. A mohamedánok létszáma 1 milliárd 300 millió körül van, s népesedési rátájuk most is magas. Több millióan vándoroltak be nyugat Európába és Észak-Amerikába, és számuk egyre növekszik. Csak kevés európai tekinti ezt súlyának megfelelő problémának. Sok jobboldali csoport azonban a fehér faj ellenségének tekinti az iszlámot. A mohamedán összeesküvésre vonatkozó elméletek egyre nagyobb vonzerőt gyakorolnak. Az iszlám követőit azonban sem a francia forradalommal, sem az újkori kapitalizmussal nem lehet megvádolni. A mohamedánok tehát legfeljebb a zsidók és a titkos társaságok kiegészítői, nem pedig olyan összeesküvők, akik a helyükbe lépnek.

Pipes ezután kitér az orosz Vlagyimir Zsirinovszkij szerepére, aki pártjával, a liberális demokrata párttal egy darabig a figyelem központjába került a mai Oroszországban. A részben zsidó származású Zsirinovszkijnak is megvolt a maga összeesküvési elmélete. Eszerint 1991-ben azért omlott össze a Szovjetunió, mert az amerikaiak fellázították a nem-orosz köztársaságokat. Így egyszerűbb volt megszabadulni a Szovjetuniótól, mint ha az orosz hadsereggel kellett volna háborúzniuk. Zsirinovszkij egy másik összeesküvés-elmélettel is előállt. Eszerint Oroszországot délről éri a fenyegetés, Afganisztánból, amelyik már megtámadta Tadzsikisztánt, és Teheránból, amely összmohamedán együttműködést tervez, mert területeket akar szerezni, továbbá Ankarából, ahol a nagy török állam tervei már régóta készen állnak. Zsirinovszkij szerint a mohamedánok célja Oroszország szétzúzása, és ezért Oroszországnak magának kellene először katonai csapást mérnie rájuk. Zsirinovszkij összeesküvési elmélete nem váltott ki nagy visszhangot az Orosz Föderációban.

Az összeesküvési elméletek viszonylag kevés figyelmet szenteltek Japánnak. Az indiaiak, az afrikaiak, a latin amerikaiak egyáltalán nem kötötték le ezen elméletek művelőinek figyelmét. Ha azonban mégis felmerül világpolitikai tényezőként egy-egy nem nyugati szereplő, akkor az összeesküvési elméletek művelői hamarosan vagy a zsidókkal vagy a titkos társaságokkal hozzák őket kapcsolatba. Egy japán szerző arról értekezett, hogy Tajvan és Dél-Afrika, miként lett összeesküvő, amikor Izrael világuralmi törekvését támogatta pénzzel, fegyverkereskedelemmel és atomtechnikával. Pipes ezért azt tekinti főszabálynak, hogy az emberiségnek az összeesküvési elméletekből kifelejtett 94% is összeesküvőnek minősülhet, ha a maradék 6%-ból valakivel összeakad, különösen akkor, ha az illető zsidó.

A szekularizmus, mint a modernizmus vallása

Végül Pipes arra a kérdésre keresi a választ: miért szorítkozik az összeesküvők köre a zsidókra, Izraelre, a szabadkőművesekre, a britekre és az amerikaiakra? Az amerikai szerző válasza az, hogy talán azért, mert a felsoroltaknak mégiscsak van két közös jellemvonásuk, az egyik a modernitás, a másik pedig az idealizmus. Figyelemreméltó, hogy nem tesz említést a szekularizmusról, amely a pénzközpontú globalizmus szélsőséges relativizmust hírdető ideológiája, s amely a racionalizmusra hivatkozva tagadja az emberiség alapvető és feltétlennek tekinthető közös szükségleteit, érdekeit és értékeit - a tőke pénzben-kamatban-piacban-profitban-versenyben és környezetpusztításban kifejeződő "racionális" érdekeivel szemben. A politikai szabadkőművesség által hirdetett és agresszívan terjeszkedő szekularizmus, egyfajta ateista és agnosztikus világvallásként, ma a hagyományos világkultúráknak és nemzeti hagyományoknak, valamint az életet az emberiség legfőbb közös értékének tekintő eszmerendszereknek az ellenfele. Az irracionalizmus ellen szélsőségesen fellépő szekularizmus nemcsak az egyházat és a vallást választja el az államtól, de az abszolút értéknek tekinthető erkölcsi normarendet is elavultnak tekinti, vagyis az erkölcsöt és az államot is szétválasztja. Ezzel maga is irracionálissá vált.

Érdekes megvilágításba helyezi a szekularizmust David Livingstone Montrealban élő történész közelmúltban megjelent "The Dying God, The Hidden History of Western Cvilization" (A haldokló isten, a nyugati civilizáció titkos története) című munkájában. Livingstone kifejti, hogy a modern szekuláris kultúra valójában egy okkult hagyománynak a terméke, amelyet vissza lehet vezetni egész az ókori Babilóniához, a szabadkőműveseken, a rózsakereszteseken, a templomosokon, Platónon és a kabalistákon keresztül.

(Mielőtt továbbmegyünk, itt szeretnék megjegyzést fűzni Lakatos Lászlónak ahhoz az állításához, hogy "Rózsakeresztesek nincsenek". Nos, e sorok írója 1995-ben a Rózsakeresztesek Világszervezete által indított éves tanfolyamot elvégezte Münchenben, mert tudni akarta, hogy mivel foglalkoznak a Rózsakeresztesek, és miért él tovább Németország modern társadalmában ez a nagyhagyományú, ősi mozgalom. Ezért a Rózsakeresztes hagyományok iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom többek között a "Die Literatur der Geistesschule des Goldenen Rozenkreuzes" című kiadványt, amely a máig is élő Rózsakeresztes tanítások feltérképezése. Megjelent 1990-ben, Rozekruis Pers - DRP-Verlag.)

Livingstone szerint a szekularizmus annak a tradíciónak a folytatása, amely Lucifert - a fény istenét tiszteli -, aki az emberiség Isten elleni lázadásának a jelképévé vált. Ez a szekularizmus magát az emberi észt és akaratot avatta istenné, mint ami a jóság és az igazság egyetlen mértéke. Ez az ateista és agnosztikus ideológia az erkölcsösségen és a társadalmi igazságosságon alapuló rend felbomlasztását tekinti szabadságnak. Nem a felemelkedést és az ember potenciális képességeinek, lehetőségeinek a növelését jelenti ez a destruktív szabadság, hanem az emberi energiák tékozló elfecsérlését - a szabadsággal való visszaélés szabadságát. Az okkultizmusban gyökeredző szekularizmus valódi célja előjogok biztosítása az elit számára. A nem hívő Livingstone ezt így fogalmazza meg könyvének 222. oldalán: "A legtöbb vallás alapelve, hogy ugyanazt a magatartást tanúsítsd másokkal szemben, mint amit a magad számára elvársz. E vallásoknak az alaptanítása az igazságosság elve. Ezzel ellentétben az okkultisták hiúságuktól vezérelve olyan privilegizált tudást akarnak, amely hatalmat biztosítva különbözteti meg őket másoktól, s amely csak egy kiválasztott csoportot illet meg.".

Livingstone kimutatja, hogy ezt az okkult tanítást tette titokban magáévá az a történelmet a háttérből befolyásoló érdekcsoport, amely bizonyíthatóan az 1649-es angol forradalom, az 1776-os amerikai függetlenségi háború és forradalom, az 1789-es francia forradalom és az 1917-es orosz forradalom mozgató-ereje volt, és amely forradalmak során három ízben - az angol, a francia és az orosz forradalomban - az uralkodót is meggyilkolták.

Lucifer nevéhez méltóan úgy ismert, mint a fény hordozója. Az okkultizmus által inspirált felvilágosodás a vallási babonákkal szemben a tudomány eredményeire hivatkozott, és ezzel vált a modern kultúra meghatározójává. Az angol Francis Bacon rózsakeresztes volt. Diderot, Rousseau, Voltaire és Newtonvalamennyien szabadkőművesek voltak. Az amerikai függetlenségi nyilatkozat 56 aláírója közül 50 tartozott a szabadkőművesekhez, és ugyanezt lehet elmondani az amerikai elnökök túlnyomó többségéről. Bizonyíthatóan szabadkőműves volt Sztálin, Roosevelt és Churchill is. Aki tudja, hogy mit jelent apentagram a szabadkőműves kultúrában, az meg tudja állapítani, hogy az Egyesült Államok fővárosát, Washingtont egy pentagramnak megfelelően építették fel, a pentagram pedig Lucifernek a szimbóluma. Az ész uralmára alapozott tudományos forradalom is okkult, mágikus gyökerekkel rendelkezik, amit láthatunk a természet mesterséges átalakítására tett irracionális kísérleteknél.

A szekularizmus sokkal erőteljesebb és agresszívabb vallás, mint a kereszténység. Az egyház és a vallás következetes szétválasztása az államtól Lucifer okkult hagyományokból ismert stratégiája, amit érthetővé tesz, hogy az ún. modernizmus istene Lucifer. A szabadkőműves szekularizmus célja az olyan valódi vallások, mint például a kereszténység és az iszlám, lerombolása. Szekuláris meggyőződésű emberek is tanúsíthatnak erkölcsös magatartást, ha a lelkiismeretük hangjára hallgatnak, s az embertársaik iránti együttérzést és szolidaritást követik. Erről az önkéntes erkölcskövetésről azonban igen könnyű letérni, ha valaki nem hisz abban, hogy az etikus magatartás az abszolút értékeket hordozó erkölcsi világrend része. Ha az ész, a racionalitás el van választva az abszolút erkölcs megszemélyesítőjétől, Istentől, akkor bármit igazolni lehet, ami szemben áll többi embertársunk alapvető szükségleteivel, érdekeivel és értékeivel, beleértve a másik ember életének az elpusztítását, és a zsarnoki uralom bevezetését. Az új világrend ideológiáját alkotó agresszív szekularizmus lényegében el akarja téríteni az emberiséget az Istenben megszemélyesített erkölcsi-rend abszolút értékétől. Ezért fontossága miatt itt is leírjuk, hogy a szekularizmus nemcsak az egyházat és a vallást választja el az államtól, hanem az erkölcs feltétlen parancsait is relativizálja, vagyis kiiktatja, mint feltétlen igazodási pontot az államból és a közéletből.

Pipes a továbbiakban kifejti, hogy a modernitás a 19. század kezdetén a történelmi újkort jelképezte, és a városban lakó zsidóság ideológiája volt. Egy német katonatiszt által írt 1818-ból származó levél az ipari forradalmat zsidó bajkeverésnek minősítette. A 19. század későbbi évtizedeiben a demokrácia, a szólásszabadság, sajtószabadság, az általános oktatási kötelezettség liberális programjait is Európa júdaizációjaként jellemezték. A pénztőke szerepének növekedését egyértelműen a zsidók nyakába varrták. Richard Wagner, német zeneszerző és Heinrich von Treitschke, német történész a júdaizmust a modernitással azonosították. Egy protestáns prédikátor Stoecker Adolf pedig a zsidókat tartja a változások kezdeményezőinek, és ezért szerinte Németország minden baja tőlük ered.

Wilhem Marr, aki az antiszemitizmus kifejezést elsőként kezdte használni, a következőket írta "Der Sieg des Judentums über das Germanentum - A zsidóság győzelme a németség felett" című 1879-ben megjelent könyvében: "Nem aratott nagyobb győzelmet a múltban vagy a modern időkben, és nem ért el nagyobb spirituális és kultúrtörténeti sikert senki, mint a legegyszerűbb alkudozó zsidó, aki pántlikát árul a sarkon a taligájáról. Tény, ami tény. A zsidóság ökölcsapás nélkül - noha évszázadokon át üldözték - mára Németország társadalmi-politikai diktátorává lett."

Nagy Britanniában G. K. Chesterton író a zsidókat, mint a sajnálatos modernség ügynökeit vonta felelősségre. Az Egyesült Államokban pedig Ernest Elmhurst úgy fogalmazott, hogy "a demokrácia zsidó vallású". A népuralom nem egyéb, mint a nemzetközi zsidó bankárok politikai rendszere. Baruch, Brandeis, Wise rabbi, Lehman és Frankfurter, mind zsidók voltak és mindannyian a demokráciáért küzdöttek. Ez elegendő bizonyíték arra, hogy a demokrácia zsidó találmány. (Idézetek John Roy Carlson "Under Cover: My Four Years in the Nazi Underworld of America - The Amazing Relevation of How Axis Agents and Our Enemies Within Are Now Plotting to Destroy the United States" - Titkos küldetésben: Négy évem Amerika náci alvilágában - Meglepő leleplezés arról, hogy a tengelyhatalmak ügynökei és belső ellenségeink miként esküdtek össze az Egyesült Államok lerombolására c. munkájából. New York: E. P. Dutton, 1943, 350 old.)

Manapság Izrael kapja azt a vádat, hogy a Közel Kelet egyetlen érett demokráciájaként nem különb annál, mint amit a britek csináltak. E nézetek az anticionizmusnak azokat a változatait erősítik, amelyek szerint a zsidók felelősek az újkor összes balfogásáért. Különös jelenség, hogy létezik zsidók nélküli antiszemitizmus is. A zsidóság hasznos szimbólum, amikor bűnbakot kell találni. Az Egyesült Államokban Idaho és Montana az a két tagállam, ahol a legerősebb a zsidóellenesség, ugyanakkor a legkevesebb zsidó él. Spanyolországban már 400 esztendeje alig él zsidó, ugyanakkor jelentős az antiszemiták száma. Japánban pedig a zsidó szó rokonértelművé vált a modernséggel. Ebben a Távol Keleti országban nem élnek zsidók, ugyanakkor ez az ország két ízben is antiszemita kampányba keveredett.

Miként a zsidók, a szabadkőművesek is esélyesek arra, hogy a társadalom legsikeresebb tagjai legyenek. Aki az újkort utálja, azok számára a szabadkőművesek is betölthetik az események mozgatóinak szerepét. Az Egyesült Államokban a szabadkőművesek ellenfelei azt állítják, hogy a szabadkőművesség olyan pénzeket sajátított ki magának, amivel az Egyesült Államokat a felismerhetetlenségig megváltoztatták. Paul Goodman "Toward Christian Republic" című könyvében fejtegeti, hogy az amerikai és francia forradalom nyomán a szabadkőműves páholyok és a szabadkőműves rend egésze nagy népszerűséget szerzett mind Európában, mind Észak-Amerikában. Ez a kozmopolita szellemiségű, titkos szervezet számos vonatkozásban a felvilágosodás nézeteit képviselte, és a középosztály valamint a felső középosztály tagjait tömörítette. Könyvének 36. oldalán megállapítja, hogy a szabadkőművesség, mint intézmény a felemelkedő ipari társadalmat szolgálta, és ez gyanússá tette a szabadkőművességet azok körében, akik az új rendszerrel nem voltak megbékélve.

Az Egyesült Királyság, vagyis Nagy Britannia valamint az Egyesült Államok más-más időszakban, de hasonló szerepet töltenek be. A világ legerősebb államaként Nagy Britannia is, majd később az Egyesült Államok is a tőkés gazdaság jelképe lett. Azok, akik a világtörténelemben háttérerők működését is feltételezik, arra a véleményre jutottak, hogy mind Nagy Britannia, mind az Egyesült Államok a világ egészére nemcsak jótékony, de kártékony, bomlasztó hatást is gyakorolnak. A legfejlettebb ipari országok polgárainak szembe kell nézniük, hogy a világ számos részén nem fogadják el szívesen azt, amit ők modernségnek neveznek. Ehhez e sorok írója azt fűzheti hozzá, hogy a kapitalizmusnak az a változata, amelyet az egyik világbirodalom a 19. században, a másik, pedig a 20 és a 21. században képviselt, nem a termelésnek ad elsőbbséget, hanem a pénzgazdaságnak, vagyis a kapitalizmus pénzuralmát terjeszti, hozzákapcsolva azt a fajta demokráciát, amely ennek politikai keretet nyújt. A pénzuralmi kapitalizmus terjedése nyomán számos országban csődbe jutottak a hagyományos iparágak és szakmák. A hagyományos kultúrák is veszélyeztetve érzik magukat a globalizmus által terjesztett kozmopolita konfekció-kultúra dömpingje, de mindenek előtt az agresszívan terjeszkedő érték-és normatagadó szekularizmus miatt, amely az erkölcsöt is (a világi erkölcsöt is, ha van ilyen) el akarja választani az államtól, minden feltétlen normát eltávolítva a közéletből.

Pipes szerint is a zsidóság, a szabadkőművesek és az angolszász társadalmak mindenki másnál hatékonyabban képviselik pénzkapitalizmust, és annak kulturális kísérőjelenségeit. A világ centrum-országaiból érkező hatásokat érzik veszélyesnek, ezért nem tartják reálisnak és hihetőnek, hogy a mohamedánok, az indiaiak vagy az afrikaiak legyenek az összeesküvők. A zsidóság a világtörténelemben nem fegyveres ereje révén játszott fontos szerepet, hanem vallási hagyományaival, szellemiségével, erkölcsi tanításaival, amelynek révén a júdaizmusból elágazó kereszténység és iszlám a világ népességének a felére kiterjedt. Az összeesküvés-elmélet hívei a júdaizmusnak ezt a hatékonyságát is egyfajta erőfitoktatásnak tekintik.

Minél inkább racionális alapelvek szerint működik egy állam, annál inkább magára vonja az összeesküvési elméletek híveinek a figyelmét. Az Egyesült Államok, továbbá a véres forradalmon keresztül ment Franciaország, vagy a második világháború nyomán létrejött Izrael állama megfelelőbb célpontja az összeesküvési elméleteknek, mint amilyen volt a korábbi Szovjetunió vagy a nemzetiszocialista Németország, illetve napjainkban Pakisztán vagy az iráni Iszlám Köztársaság. Az Egyesült Királyság, vagyis Anglia, nem teljesen illik a racionális eszméken alapuló államok sorába, de Pipes úgy véli, hogy az alkotmányos demokráciáig vezető hosszú fejlődéstörténete e klub tagjává avatja.

A felsorolt államok polgárai nyílt és demokratikus kormányzat alatt élnek, és az amerikaiak kitűnnek sikereikkel, valamint a világot előrevivő ambícióikkal. Sajátos módon épp e jellemvonásaik teszik őket az összeesküvési elméletek művelői szemében ellenségekké. Amerika a maga példa nélkül álló gazdasági és katonai hatalmával, városi civilizációjával, azt a képzetet kelti, hogy az Egyesül Államok kormánya meghatározó szerepet játszik a világuralom megszerzésére vonatkozó összeesküvésekben. Ahogyan az antiszemitizmus csupán hamis tanúvallomás a zsidók teljesítményeiről, úgy - paradox módon - az amerikaiak elégedettek lehetnek, ha kormányukat és hatalmi elitjüket a világ legveszedelmesebb titkos társaságának kiáltják ki.

Azért ismertettük rövidítve, de mégis részletesen, néhány megjegyzés kíséretében Daniel Pipes "Az összeesküvés elméletek két hagyománya" c. tanulmányát, mert ez jól szemlélteti, hogy a jelenlegi világrendszerben meghatározó szerepet játszó pénz-és korporációsoligarcha vezető ideológusai (akik közé Pipes is tartozik), hogyan vélekednek az összeesküvési elméletekről, és azt milyen érvek alapján utasítják el.

Daniel Pipes nézeteinek bírálata

Pipes nézeteinek elemzése kapcsán megállapíthatjuk, hogy elfogadja az összeesküvések valóságos létezését, de az összeesküvési elméletek konkrét tárgyainak a létezését tagadja. Pipes ezen túlmenően az összeesküvési elméleteket kis körben érvényesülőkre, továbbá az egész világra, avilágtörténelem folyamatára kiterjedő elméletekre osztja fel. Korlátozott terjedelmű, hatáskörű, időtartalmú összeesküvési elméletek mindig is léteztek, mert ilyen kisebb összeesküvések mindig is előfordultak, amióta ismerjük az emberiség történelmét. A világfolyamatok egészére vonatkozó, átfogó összeesküvési elméletek az újkor velejárói, és az európai történelem utolsó 250 évében, a felvilágosodás nyomán jöttek létre. Pipes az egyik könyvében (How the Paranoid Style Flourishes and Where it Comes From - Miként virágzik a paranoid stílus, és honnan jön, New York 1997, 53. oldal) egész az ókori Perzsia dualista vallásáig, a misztériumokig visszanyúl, mert ezek a misztikus tanok a Római birodalomban is elterjedtek.

Pipes szerint a modern összeesküvési elméletek részben a keresztes hadjáratokig vezethetők vissza, és az általuk gerjesztett antiszemita félelmekhez kapcsolhatóak. A 11. század végén ekkor kezdtek terjedni a zsidó feketemágiával kapcsolatos mítoszok. E középkori képzelgések szerint a zsidók megmérgezték a kutakat, keresztény csecsemőket gyilkoltak, megszentségtelenítették a szent ereklyéket, becsapták a goj (gentile, nem zsidó) kereskedőket, és más módon is összeesküdtek a kereszténység ellen. Később misztikus félelem lengte körül az egyik középkori lovagrendet, amelynek pénzügyekkel foglalkozó szerzetesek is a tagjai voltak, és amelyet Templomos Lovagrendnek neveztek. Ennek a lovagrendnek később föld alá kellett vonulnia, és a legnagyobb titokban működnie, miután több vezetőjét, valamint a rend nagymestertét Jacques de Molay 1307. október 13-án, egy pénteki napon letartóztatták, majd később 1314. március 18-án ki is végezték. (Számos amerikai egyetemen működik a mai napig Jacques de Molay nevét viselő diákegyesület, és Clinton, volt amerikai elnök is ennek a Jacques de Molay nevét viselő diákegyesületnek a tiszteletbeli tagja.)

Ebből a két forrásból vezeti le Pipes az összeesküvési elméletek két nagy irányzatát, az antiszemitát, valamint a titkos társaságokat a központba állító elméleteket. Ez a két hagyomány és irányzat a felvilágosodás korára már teljesen kifejlődött, és egymást kiegészítő illetve átfedő elméletekké integrálódtak. Pipes azonban bizonyos megfontolásokat figyelmen kívül hagy, és ezek egyoldalúvá teszik nézeteit. Kétségtelen, hogy a 11. században nagymértékben növekedett az antiszemitizmus, és hogy ez kapcsolatban állt a keresztes hadjáratokkal. Ugyanakkor az egész nyugati civilizációban korszakos változás történt. A brit történész, R. I. Moore írja "The Formation of Persecuting Society: Power and Deviance in Western Europe" - A kivégzés társadalmának kialakulása: Hatalom és deviancia Nyugat-Európában (Oxford, 1987) könyvében, hogy a kivégzés ebben a korszakban megszokott és tömeges jelenséggé vált. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egyes személyekkel szemben erőszakosan léptek fel, hanem a szándékos és társadalmilag szankcionált erőszakosságot szervezetten irányították, amelyben részt vett a kormányzat, az igazságszolgáltatás és a társadalmi intézményrendszer. Ennek a szervezett erőszaknak a fajilag, vallásilag illetve életmódbeli sajátosságaik miatt jól elkülöníthető embercsoportok voltak a célpontjai. Ha egy konkrét személy ilyen csoportnak volt a tagja, akkor az már igazolhatóvá tette a vele szembeni erőszakos fellépést. Nemcsak a zsidók estek ennek áldozatául, de a különböző eretnek mozgalmak tagjai is, azok, akiket boszorkánysággal vádoltak vagy homoszexuálisnak tartottak, illetve a leprások, akik ebben a szörnyű betegségben szenvedtek.

Így például 1321-ben egész Franciaországban bebörtönözték a leprásokat, akiket a pápa is megvádolt. Sokat közülük máglyára küldtek. Az életben maradottaknak elzárt helyeken kellett élniük. Néhányan a kínzások hatására bevallották, hogy összeesküdtek az egészséges keresztények megölésére, legyenek azok nemesek vagy közemberek. Végső céljuk, pedig a hatalom megszerzése az egész világ felett. Később a leprások képzeletbeli összeesküvéséhez hozzásorolták a zsidókat is, akik szövetkeztek velük. Egy olyan változat is volt, amely szerint a granadai mohamedán királyság is csatlakozott az összeesküvéshez. Tény az, hogy a francia király 1323-ban száműzte a zsidókat Franciaországból.

1321 elején Franciaország akkori királyának, V. Fülöpnek, Carcassonne konzuljai küldtek egy kérelmet, amelynek a tartalma igen figyelemre méltó. Pipes idéziCarlon Ginzburg történészt, aki "How the Paranoid Style Flourishes"...című könyvének 37. oldalán írja: "Meg kell szűntetni a zsidók által gyakorolt hitelmonopóliumot egyszer s mindenkorra, a leprásoktól nyert hatalmas jövedelmek kezelése érdekében; ezt a célt a legbrutálisabb módon kinyilvánították a királyhoz intézett tiltakozásukban. A Franciaország királyához küldött panaszuk felsorolása mögött világosan érezhető az az agresszív kereskedő osztály, amely kétségbeesve törekszik riválisainak - a zsidóknak - az eltávolítására, mert a versengést már tűrhetetlennek tartja.". A konzulok konkrétan azt kérték a királytól, hogy különítse el a leprásokat, és száműzze a zsidókat. Az elkövetkező két évben a király teljesítette kérésüket.

A Szent Bertalan éjszakai vérengzés

Ami 1572. augusztus 23-áról 24-re virradó éjjel Párizsban történt, az jól szemlélteti, hogy miként vált a vérengzés, a pogrom, a gyilkolás a 16. században politikai eszközzé. Ezen az éjszakán a Guise-ek vezetésével a katolikus nemesek lemészárolták a gyanútlan protestáns hugenottákat, akik lényegében francia reformátusoknak tekinthetők. 4000 volt a halottak száma Párizsban, és 10 000 Franciaország többi részét is beszámítva. A reformációnak a kálvinista vonulata éreztette hatását Franciaországban, elsősorban annak déli vidékein. A kálvinista hitvallás terjedése feszültséghez vezetett a protestánsok és a katolikusok között, de a központi hatalom féken tartotta a vallási indulatok elszabadulását. 1559-ben azonban váratlanul meghalt II. Henrik uralkodó, akit fiai II. Ferenc illetve IX. Károly gyermekként követett a trónon. A két gyermekkirály felett anyjuk, Medici Katalin illetve a katolikus Francois de Guise herceg és a protestánsGaspard de Coligny admirális gyakorolt befolyást. A protestánsok által 1560-ban Guise herceg ellen szervezett összeesküvés kudarccal végződött. A hatalomért folyó vetélkedésbe a Bourbon-Condé herceg is bekapcsolódott a protestánsok oldalán. A konfliktus 1562-ben fegyveres összecsapásba torkollott, amit a katolikusok nyertek meg. Az 1570-es Saint-German-i szerződés után az anyakirályné igyekezett összebékíteni a két pártot, és ezért megszervezte lánya, Valois Margit és Condé herceg unokaöccsének, a későbbi IV. Henrik Navarra királya házasságát. Az esküvőre 1572. augusztus 18-án számos katolikus és protestáns vezető jelenlétében a Párizsi Notre-Dame előtt került sor.

Augusztus 22-én egy Guise táborába tartozó nemes megsebesítette Coligny-t. A felháborodott hugenották igazságtételt követeltek. A király másnapra vizsgálatot rendelt el. Az incidens szálai a király öccséhez, a későbbi III. Henrik Anjou hercegéhez és Medici Katalinhoz vezettek, akik félve a megtorlástól a Tuileriákba menekültek. Itt híveikkel kidolgozták azt a tervet, hogy egyszerre kell elpusztítani a hugenották vezéreit. Este hamis bizonyítékokkal megszerezték a király beleegyezését. Annyira meggyőzték Károlyt, hogy az parancsot adott minden hugenotta elpusztítására. Medici Katalin és kisebbik fia listáján eredetileg csak néhány tucat ember szerepelt. A hugenották vezérei közül egyedül Condé és Bourbon herceg számíthatott kegyelemre, de csak azzal a feltétellel, ha áttérnek a katolikus hitre. Az első áldozat Coligny marsall volt, majd Navarrai Henrik köre következett. A leszámolásra az egyik templom harangja adott jelet, de kissé korán, és így néhány hugenotta el tudott menekülni. A hagyományosan katolikus párizsi lakosság is bekapcsolódott, az eredetileg politikai célú gyilkosságokba, és így az alacsonyabb társadalmi helyzetű hugenottáknak se volt kegyelem. A király másnap békefelhívást adott ki, és augusztus 26-án arról tájékozatta a parlamentet, hogy egy összeesküvés megelőzése miatt volt szükség a közbelépésre.

A francia protestánsok rendezték soraikat, és kiújultak a vallásháborúk, amelyekbe hamarosan II. Fülöp spanyol király is beavatkozott a katolikusok oldalán. A Valois-ház 1589-ben kihalt, és így a Navarrába hazamenekült, és időközben többször is vallásfelekezetet cserélt, Bourbon Henrik örökölhette a francia trónt. Ő adta ki az 1598-as Nantes-i ediktumot, amely megteremtette a békét. Ez a dokumentum kimondja, hogy a katolikus vallás államvallás, és elrendelte a protestánsok által beszüntetett istentiszteletek helyreállítását, valamint az elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatását. A protestánsok is tarthattak istentiszteleteket, de Párizsban és annak 5 mérföldnyi környékén, azonban nem. A királyi abszolutizmus megszilárdításával a francia protestánsok jogait a király megszűntette. Állampolgári és vallási téren azonban megerősítette. A hugenották jogaik teljességét csak a 18. században, a felvilágosodás és a francia forradalom vívmányaként nyerték el.

Nem minden bírálat összesküvés-elmélet

A történelmi körülmények tanulmányozása gyengíti Pipes elméletét az irracionális és szinte megmagyarázhatatlan zsidóellenességre vonatkozóan. Pipesnak az a módszere, hogy bármely tényleges hatalomnak a megjelölését és bírálatát nyomban összeesküvési elméletnek minősíti. Így lesz a marxisták és leninisták imperializmusra vonatkozó elméletéből is nemzetközi összeesküvés. Nem azért jár el így, mert ezek az elméletek semmilyen vonatkozásban sem támaszthatók alá empirikusan igazolható tényekkel, hanem azért, mert ezen elméletekből levonható olyan következtetés, hogy a tőkések, a pénzhatalom birtokosai irányítják országaik külpolitikáját. Az is empirikusan igazolható, hogy Európában és Ázsiában egyaránt léteztek geopolitikai törekvések. Európában például újból és újból erőre kapott az Ázsia irányába való terjeszkedés. Az erre vonatkozó tényállítások nem összeesküvési elméletek.

Pipes, mint láttuk, szenvedélyesen védelmezi az Egyesült Államokat, és nem hajlandó elfogadni azt a feltételezést, hogy az Egyesült Államok államgépezetét a pénzrendszert magánmonopóliumaként működtető transznacionális pénz-és korporációsoligarchia irányíthatja. Azt sérelmezi, hogy egyes kutatók szerint az Egyesült Államok világszintű vezetőszerepe globális méretű hegemóniára emlékeztet. Pipes bele se megy abba, hogy milyen objektív tényezők miatt nem lehet egyedül az Egyesült Államok nyakába varrni a globális hegemóniára való törekvést, és tudomást sem vesz arról, hogy léteznek nemzetek feletti pénzhatalmi struktúrák, amelyek önálló érdekcentrumot és erőközpontot alkotnak, és saját különálló világstratégiával rendelkeznek. Számos tény erősíti meg, hogy ezek a nemzetek feletti hatalmi-struktúrák Amerikát is irányítják, és céljaik elérése végett igénybe veszik gazdasági, pénzügyi és fegyveres erejét.

Pipes hivatkozott könyvében azzal vádolja a globalizmus kritikájáról ismert társadalom tudóst, Noam Chomsky-t, hogy ő is összeesküvési elméletet hirdet, amikor az Egyesült Államokat teszi felelőssé a világ szinte összes bajáért, beleértve a környezet-szennyeződést, a militarizmust, az elszegényedést, a lelki-szellemi elidegenedést, és az egyre terjedő kábítószer függőséget. Chomsky szerint az amerikai kormányzat manipulálja a főáramlatú tömegtájékoztatást, eltéríti a dolgozók forradalmi potenciálját, támogatja az egyetemi posztmodernizmust, félrevezeti a be nem avatottakat, és sportot űz abból, hogy elvonja a közvélemény figyelmét a valóban súlyos problémákról.

Aki olvassa Chomsky felelősségteljes írásait, megállapíthatja, hogy Pipes egyoldalúan és elfogultan értelmezi azokat. Chomsky a sporttal kapcsolatban, pl. csak azt hangsúlyozta, hogy az valóban elvonja a figyelmet más fontos témákról, de soha nem tekintette ezt valamiféle kormányzati összeesküvésnek a társadalommal szemben. Chomsky a korporációs tömegtájékoztatással kapcsolatban sem használja az összeesküvés kifejezést, hanem ehelyett egy "láthatatlan kéz"-ről beszél, amely hasonlóan Adam Smith "invisible hand"-jéhez informálisan irányítja a tömegtájékoztatási intézményeket. Ez az "invisible hand" nem azonos az illuminátusok "hidden hand"-jével, azaz a háttérhatalomnak a rejtett hatalomgyakorlásával. Így jut el Pipes ahhoz a szélsőséges állásponthoz, amely már a legitim összeesküvési elméleteket is szalonképtelennek és elítélendőnek tekinti.

Daniel Pipes mellőz fontos történelmi tényeket, amikor megállapítja, hogy a felvilágosodás beköszöntével hirtelen megnőtt az összeesküvési elméletek száma, és ezek különleges fontosságra tettek szert a francia-forradalom menetében, valamint az utána bekövetkező társadalmi változásokban. Olyan személyek, mint a francia Augustin de Barruel abbé és a skót John Robison a szabadkőműves társaságokat tették felelőssé a forradalomért. Barruel és Robison nem jártak el a történész tudósoktól elvárható objektivitással, amikor azt állították, hogy a szabadkőművesek voltak azok, akik ténylegesen összeesküdtek, és a forradalom tervét kigondolták, amelynek keretében rá lehet kényszeríteni a világra az ateizmust és az anarchiát. Pipesnak nyílván tudja, hogy sem Barruel, sem Robison nem tekinthető szaktörténésznek, de ezt a megkülönböztetést nem teszi meg, és ezért az, amit a szabadkőművességgel kapcsolatban állít, rendkívül felületes. Pipes-nak, mint történésznek, el kellene ismernie azt a ma már nyilvánvaló tényt, hogy a szabadkőműves páholyok gyakran csak a forradalmi intézmények fedőszervezetei voltak.

A szabadkőművesség az ismerté vált tények szerint radikálisan egyenlőségpárti volt. A különböző titkos és féltitkos szervezetekben a résztvevők szabadon kapcsolatba léphettek egymással, tekintet nélkül a külső, vagy ahogy a szabadkőművesek nevezik "profán" világban elfoglalt társadalmi rangjukra. A páholyokon belül csökkent a nemzethez, etnikumhoz vagy vallásfelekezethez való tartozás jelentősége. Ugyanakkor a szabadkőműves nagypáholyok és páholyok szigorú hierarchia szerint működnek, és tagjaikat különböző fokozatokba sorolják be. A szabadkőműves tantételek szándékosan misztikusak, titokzatosak, hogy a páholyok tagjaira még nagyobb benyomást tegyenek. E szabadkőműves nézeteket a racionalizmus, az egyházellenesség, a szabad gondolkodás és a klasszikus értelemben vett szabadelvű liberalizmus jellemezte, amely alapvetően különbözött a jelenlegi liberálisnak nevezett, de valójában ultraliberális és neo-konzervatív nézetektől. A demokráciát háborúval terjesztő pénzuralmi globalizmusnak az abszolút értékeket tagadó relativista és agnosztikus szekularizmus az ideológiája, amelyet számos jel szerint azonban elsősorban a szabadkőművesség képvisel. A szabadkőművesség a racionalizmus hirdetésével párhuzamosan kezdettől fogva kultiválta a misztikus ködösítést is, és előszeretettel használta az okkult szimbólumokat, valamint a vallásos jellegű rituálékat még azokban a páholyokban is, amelyek elutasították az okkult tanokat és nézeteket. Történelmileg visszatekintve tanúi lehetünk annak, hogy egy olyan időszakban, amikor a feltörekvő burzsoá osztály élesen támadta a feudális hierarchiákat, ő maga a szabadkőművesség beavatott és zárt rendszerében, új hierarchiákat és privilégiumokat vezetett be.

A szabadkőművesség hierarchikus rendszere jelenleg nemcsak a különböző szabadkőműves irányzatokban él tovább, de a profán világ társadalmi szféráiban is meghonosodott. Így például az oktatási rendszerben is különböző fokozatok vannak az alacsonyabbtól a magasabb szintekig, és ez nagyon hasonlít a szabadkőművesség keretében létező formákra. A különböző fokozatok hatalommal és tekintéllyel járnak. Ezért bizonyos fokig kiegészítik azt a státuszbeli hierarchikus rendet, amely a vagyonhoz és a vagyonnal járó elsődleges és meghatározó hatalomhoz igazodik.

Van-e bensőséges kapcsolat a zsidóság és a szabadkőművesség között?

A "The Jewish Tribune of New York" című újság 1927 október 28-i számában olvasható, hogy "Masonry is based on Judaism. Eliminate the teachings of Judaism from the Masonic Ritual and what is left?" (A szabadkőművesség a júdaizmuson alapul. Ha eltávolítjuk a szabadkőműves szertartásból a júdaizmus tanításait, akkor mi marad?) A neves rabbi, Isaac Wise nyomatékosan hangsúlyozta: "Freemasonry is a Jewish estabilshment, whose history, grades, official appointments, passwords, and explanations are Jewish from beginnnig to end." (A szabadkőművesség zsidó alkotás, amelynek elejétől a végéig zsidó a története, a fokozatai, a hivatalos kinevezései, a titkos jelszavai és magyarázatai.)

A skót rítusú szabadkőművesség szuverén nagymestere Albert Pike írja "Morals and Dogma" című klasszikus művében, amely szerint megállapíthatjuk, hogy a zsidó kabala az alapja a szabadkőműves gyakorlatnak és rituálénak, és hogy a kabalista "Theology of the Sephiroth" található a szabadkőműves tudás gyökerénél. Pike szerint ez a legmagasabb szintű mágia, a "Sacerdotal art" (Papi művészet) és a "Royal art" (Királyi művészet).

Texe Marrs, amerikai kutató, aki 20 éven át tanulmányozta a szabadkőműves ritusokat, s ezt számos könyvben közre is adta, az interneten olvasható (www.texemarrs.com/042003/control.htm) Exclusive Intelligence Examiner Report c. írásában kifejti, hogy Albert Pike (akinek szobra van Washington belvárosában) bizonyítja be a zsidó kabbala jelenlétét a szabadkőművességben. Pike írja a már hivatkozott "Morals and Dogma" c. nagyszabású munkájában, hogy "A Sátán igazi neve, a kabbalisták szerint, az, ami Jahvénak az ellentéte: a Sátán nem egy fekete isten, hanem az Isten negációja...A Beavatottak számára nem személy, hanem Erő, amely a jó érdekében jött létre, de amely a gonoszat is szolgálhatja. Ő a Szabadság és a Szabad Akarat eszköze." A Szuverén Nagymester Albert Pike azt is őszintén megírja, hogy Lucifer, amely a sátán másik neve, jó angyalnak tekintendő és isteni lényege van, ezért méltó az imádatra. "Ne kételkedj Benne!" parancsolja a Nagymester, hozzátéve: A Szabadkőművesség elrejti titkait mindenkitől, kivéve a Beavatottakat és a Bölcseket, és a megtévesztés érdekében hamis, félrevezető magyarázatokat ad az általa használt szimbólumokról.

Ha alaposabban elmélyedünk a szabadkőművesség hagyományainak a kutatásában, bőségesen találkozunk a varázserővel, a fekete mágiával és a boszorkánysággal. Szembesülhetünk istenüknek, Mammonnak, a legteljesebb imádatával. Azt is láthatjuk, hogy a szabadkőműves páholyok mennyire örülnek, ha soraikba fogadhatják nemcsak a zsidókat, de a nem-zsidókat is, köztük a hitüket elhagyó mohamedánokat, buddhistákat, és más vallások követőit, valamint a vallástalanokat. Mégis a zsidók maradnak az elsők az egyenlők között, állapítja meg Texe Marrs, idézve ismét Pike-ot a Morals and Dogma 819. oldaláról: A zsidók "a szabadkőművesség hercegei".

Ezúttal csak Isaac Wise rabbit, Albert Pike szabadkőműves nagymestert és Texe Marrs kutatót idéztük annak alátámasztására, hogy a legilletékesebbek és leghozzáértőbbek szerint is szerves és bensőséges kapcsolat áll fenn a zsidó hagyományok, a zsidó emberek és a szabadkőműves irányzatok és páholyok hagyományai és gyakorlata között. Emiatt nem lehet képzelgésnek minősítve - minden érdemi vizsgálat nélkül - elutasítani az erre vonatkozó állításokat.

A hatalom összeesküvés-elméletei

Az összeesküvések és az összeesküvési elméletek megközelíthetők történelmi alapon, és kulturális antropológiai szempontok szerint is. Az animista tanítások követői számára a természeti erők megszemélyesíthetőek, és akár tudattal rendelkező szellemekként is felfoghatók. Az összeesküvést feltételező társadalomkutatók a társadalomformáló erőket személyesítik meg, és így tulajdonítanak nekik önálló tudatot és akaratot. Ha a társadalomformáló tényezők összeesküvő csoportok formáját öltik, akkor ezek már tudatos erőként, önálló érdekcentrumként és erőközpontként lehetnek a történelmi folyamatok irányítói. Amikor például Noam Chomsky a társadalmi erőkről tesz említést, Daniel Pipes ezt úgy értelmezi, hogy valójában összeesküvő csoportokra utal.

Pipes írásaiban mellőzi a hatalom kérdését. Amikor például a zsidóktól való közkeletű és irracionális félelemre koncentrál, nem foglalkozik azzal, hogy a nagy érdekérvényesítő erővel rendelkező érdekcsoportok ezt a félelmet a saját céljaiknak megfelelően tudják manipulálni. Pipes arról sem tesz említést, hogy a hatalmat gyakorló eliteknek is megvannak a maguk saját összeesküvési elméletei, és az uralkodó érdekcsoportok a társadalmi, politikai és gazdasági élet centrumában hasonlóan paranoidak lehetnek, mint a szélekre szorult marginalizálódott rétegek. Noha bőségesen foglalkozik Hitler és Sztálin paranoiás magatartásával, a hasonló jelenségek mellett észrevétlenül megy el a saját köreiben. Az úgynevezett főáramlatú kutatók se mentesek attól, hogy adott esetben felkaroljanak különböző bűnbak-elméleteket. Valóságos hisztériakeltés folyik az amerikai hegyekben gyakorlatozó milicista összeesküvőkről, vagy arról, hogy terroristák világszintű hálózata immáron nukleáris bombák előállítására és bevetésére készül. A fundamentalista keresztények fanatikus nézeteiben is fellelhetők az összeesküvési elméletek tipikus jellegzetességei.

Jó példa erre, amit az FBI tanúsított néhány évvel ezelőtt a Waco-ban működő Davidian szektával kapcsolatosan. Ekkor a tömegtájékoztatás szinte öntötte a szekta szexuális kicsapongásairól, bizarr és kísérteties rituáléiról szóló történeteket, amelyek nagyon hasonlítottak a zsidókról és eretnekekről terjesztett középkori kitalációkhoz. Ezek a középkorban véres pogromokhoz vezettek, de ugyanez a pogrom következett be Waco-nál is.

Dr. Toaff kutatásai ellent mondanak Pipesnak

Pipes az összeesküvési elméletek egyik fő hagyományának tartja a paranoiás és minden alapot nélkülöző zsidógyűlöletet. Az Olaszországból származó Dr. Ariel Toaff, aki Róma rabbijának fia, és a Tel-Aviv közelében lévő Bar-Ilan egyetem tanára, a középkori zsidóság életének tudós kutatója. Amikor megírta "Szerelem, munka és halál" című három kötetes művét, amelynek "Zsidó élet a középkori Umbriában" az alcíme, rájött arra, hogy Észak-Olaszország askenázi zsidó közösségei az emberáldozat egy különösen elborzasztó változatát gyakorolták. Dr. Toaff felfedezéséről Israel Shamir számol be "The Bloody Passovers of dr. Toaff" című írásában, amely elolvasható az Interneten http://www.israelshamir.net/English/Eng11.htm címen.

Dr. Toaff - írja Shamir - a megismert dokumentumokból arra a következtetésre jutott, hogy "Varázslóik és beavatottjaik keresztény kisgyermekeket raboltak, keresztre feszítették őket, a vérüket kinyerték, és varázs szertartásaikon azt használták, hogy felkeltsék a bosszú szellemét a gyűlölt gojok ellen."

Dr. Toaff professzor különösen a trent-i Szent Simon esetével foglalkozott. Ezt a két éves gyermeket Trent városából vitte el néhány askenázi zsidó, húsvét előestéjén 1475-ben. A gyermeket szertartásszerűen megölték, és ősi betűszerinti módon ünnepelték húsvétjukat, nem pedig a szokásos és jelképes vér-bor cserével. A gyilkosokat elfogták és a trent-i püspök bűnösnek találta őket. A zsidók tiltakoztak a pápánál, aki Ventimiglia püspökét bízta meg a vizsgálattal. Ő állítólag meg lett vesztegetve, és azt állapította meg, hogy a gyermeket egy akna ölte meg: "Simont a keresztények ölték meg azzal a szándékkal, hogy tönkretegyék a zsidókat.". Írta a háború előtti zsidó enciklopédia. A IV. Sixtus pápa az ügyet alaposan kivizsgáltatta, és hat bíborosból álló bizottságot jelölt ki a tények kiderítésére. Ez a bizottság, amelynek a kor egyik kiváló jogi szakértője volt az elnöke, a gyilkosokat bűnösnek találta. A tárgyalások jegyzőkönyvei túlélték a századokat, és a Vatikánban ma is rendelkezésre állnak.

A tudós Ariel Toaff kutatásai során alaposan tanulmányozta a per iratait. Ekkor megrendítő felfedezésre jutott. A gyilkosok vallomásai olyan dolgokat tartalmaztak, amelyek teljesen ismeretlenek voltak az itáliai egyházi emberek és a rendőrség előtt. A tettesek a kis és zárkózottan élő askenázi közösséghez tartoztak, akiknek az őshonos olasz zsidókétól eltérő szertartásaik voltak. Ezeket a szertartásokat valósághűen előadták vallomásaikban, noha azok ismeretlenek voltak a vizsgálatot folytatók előtt. "Ezek az erősen keresztényellenes hangvételű héber szertartásszövegek nem lehettek a bírák képzeletének a termékei, akik nem ismerhették ezeket az imákat, amelyek egyáltalán nem tartoztak az olasz szertartásrendhez, hanem az askenázi hagyományhoz" írta Toaff professzor. Mi ezt az idézetet Shamir tanulmányából vettük át, aki így folytatja:

"Egy vallomásnak akkor van igazán értéke, ha a bűnténynek olyan igaz és igazolható részleteit tartalmazza, amelyek ismeretlenek voltak a rendőrség előtt. A bűnügyi nyomozásnak ez az aranyszabálya megfigyelhető a trento-i perben." Dr. Toaff, a tudós rabbi, ezzel a felfedezésével a római katolikus egyház illetékeseit is arra szólítja fel, hogy változtassák meg 1965 után hozott döntésüket. Ekkor ugyanis zsidó közösségek kérésére a püspökök úgy rendelkeztek, hogy a trento-i perben az elítéltek vallomása elfogadhatatlan, mert kínvallatás hatása alatt tették. A vádlottak ártatlanok voltak, és a meghalt kisgyermek nem tekinthető szentnek. A gyermekvértanú maradványait elszállították egy titkos helyre, hogy megakadályozzák a zarándoklatok újrakezdését.

Toaff professzor a trento-ihoz hasonló más eseteket is felkutatott. Ezeknek is az a lényege, hogy véres áldozatokra került sor, amelyek gyermekek megcsonkításával jártak, vérük kifolyatásával, és kovásztalan kenyérbe történő sütésével. A vér varázserejűnek számított. Heródes úgy akart fiatal maradni, hogy csecsemők vérében fürdött. A középkori alkimisták vérrel akarták az ólmot arannyá változtatni. A mágiával foglalkozó zsidók is használták a vért. A legértékesebb vér egy nem zsidó gyermeké volt, de ennél szokásosabb volt a körülmetélésből származó vér. Dr. Toaff könyvének előszavában ezt írja: "A vérük olyan isten oltárát mosta, amelyről azt hitték, hogy irányítani, olykor türelmetlenül noszogatni kell, hogy oltalmazzon és bűntessen."

Egy másik izraeli professzor, Israel Yuval "Two Nations in thy womb" (Két nemzet a te méhedben) című könyvében megmagyarázza, hogy a zsidó mágusok számára azért voltak szükségesek a véráldozatok, hogy felidézzék Isten haragját a goyim ellen. Toaff meghaladta Yuval-t, amikor kimondta, hogy a zsidók a középkorban rendszeresen használtak vért varázslásra, s hogy elismerte e szertartásokban a keresztényellenes elemet. Israel Shamir írásában megállapítja: "Igen, voltak zsidó varázslók és misztikusok, akik végeztek emberáldozatot. Az áldozatok vérét arra használták, hogy Isten haragját felidézzék nem zsidó felebarátaikra."

Az egyháznak és Európa szerte a lakosoknak igazuk volt, amikor megbüntették a bűnösöket azért, amit láttak, de békén hagyták az ártatlanokat. Dr. Toaff Olaszországban megjelent könyve fordulópont lehet a nyugati történelemben, mert a meggyilkolt gyermekek története repedést okoz a zsidó kivételességnek az európai tudatban felépített palotáján. Israel Shamir szerint valószínűleg ez az oka annak, hogy a zsidók egy része keményen támadja Toaff professzort. Egy közismert izraeli történész, egy rabbi, akinek az apja is rabbi volt, könyvet írt 500 évvel ezelőtti eseményekről. A középkorban a vér használata, a szellemidézés, a fekete mágia nem kizárólagos zsidó felségterület volt. Foglalkoztak ezzel nem zsidó varázslók és boszorkányok is.

Az amerikai Anti-Defamation League, ADL igazgatója, Abe Foxman kijelentette: "Hihetetlen, hogy valaki, még kevésbé hihető, hogy egy izraeli történész, kész hitelt adni az alaptalan vérvádaknak, amelyek a történelem folyamán annyi zsidóellenes támadást, és oly sok szenvedést okoztak." Az ADL szerint Toaff könyve "Minden alapot nélkülöz és mindenütt az antiszemiták kezére játszik.". Israel Shamir ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy Foxman nem történész, se nem rabbi, és vallási hiten valamint meggyőződésen alapuló "a priori" (a tényeket megelőző és a tapasztalatot mellőző megállapítás vagy ítélet D. J.) tudása van arról, hogy amit Toaff dokumentumok alapján feltár, az alaptalan. Foxman a Bar-Ilan egyetem sajtóközleményében "Haragját és igen erős nem tetszését fejezi ki Toaff érzéketlensége miatt, hogy a vérvádról szóló könyvét olaszul kiadta, hogy egy olaszországi magánkiadót választott. A könyv provokatív címe, és a tartalmával kapcsolatban a tömegtájékoztatásban megjelent értelmezések a világon mindenütt megsértették a zsidók érzékenységét, és kárt okoztak a zsidó-keresztény kapcsolatok kényes szövetének. A Bar-Ilan egyetem szigorúan elítéli és megtagadja azt, amit láthatóan és a tömegtájékoztatási intézményekben a tartalmára vonatkozó beszámolók szerint Toaff könyve tartalmaz, vagyis mintha bármi alapja is volna a vérvádnak, amely ártatlan zsidók millióinak halálához vezetett."

Israel Shamir ez után arról ír, hogy Toaff súlyos közösségi nyomás alá került. Lehet, hogy 65 éves korában az utcán találja magát nyugdíj, barátok és tanítványok nélkül, kiátkozva és kiközösítve. Valószínű, hogy halálosan is megfenyegették. A hírnevét tönkre fogják tenni. Toaff a támadások kezdetén megpróbált szembeszállni: "Nem fogok lemondani az igazság és a tudományos szabadság iránti elkötelezettségemről" - írta. A tekintélyes izraeli napilapnak, a Haaretz-nek Toaff professzor megerősítette, hogy kiáll könyve tartalma mellett, mert a zsidók elleni vérvádaknak néhány esetben meg volt a tényszerű alapja. Az ADL nyomására azonban végül is Toaff közzétett egy mentegetőzést, leállította könyvének a terjesztését, és ígéretet tett arra, hogy aláveti magát a cenzúrának. Még azt is megígérte a Bar-Ilan egyetem tanára, hogy könyve eddigi eladásának bevételét felajánlja az ADL-nek, azaz a Rágalmazás Elleni Ligának. Toaff 21. századi Galileiként ezeket mondta: "sosem fogom megengedni egyetlen zsidógyűlölőnek sem, hogy engem vagy a kutatásaimat eszközként használjon, és újra felszítsa a gyűlölet lángjait, amely zsidók millióinak halálához vezetett. A legőszintébb megbánásomat fejezem ki azok irányában, akiket sértettek a cikkek, és eltorzított tények, amelyeket nekem és a munkámnak tulajdonítottak."

Israel Shamir a már hivatkozott írásában megállapítja, hogy Ariel Toaff engedni kényszerült a rá gyakorolt nyomásának. Úgy véli, hogy az átlagembernek sejtelme sem lehet róla, hogy az izraeli egyetemi tanárra milyen nagy nyomást gyakorolhatott az ADL. Ariel Toaff - folytatja Shamir - ablakot tárt ki előttünk, amelyen keresztül megismerhetjük a zsidóság körében végbemenő folyamatokat, hogy megértsük, miként tartják fent, hogyan büntetik a másként gondolkodókat, és hogyan érik el a gondolkodás egyöntetűségét. E tekintetben a zsidóság valóban egyedülálló. Shamir szerint, ha egy keresztény vagy mohamedán tudós feltárna valami elítélendőt az egyháza történetében, valószínűleg nem titkolná, de nem is kényszerítenék az engedelmességre. Akkor sem taszítanák ki, ha a leggonoszabb nézeteket tenné magáévá. Még ha ki is közösítik, a tudós vagy az író, akkor is talál magának elég támogatót, ahogyan erre sor került Voltaire, Tolsztoj, és Salman Rushdee esetében. Sem az egyház, sem az Ummah (a világ valamennyi mohamedán vallású emberének a közössége, iszlám hívők világközössége D:J:) nem követel ilyen vak fegyelmet, és a pápa vagy az imám nem gyakorol olyan hatalmat hitsorosai felett, mint az ADL és annak vezetője. Shamir ezután szó szerint ezt írja:

"Abe Foxman-t nem az igazság érdekli, hanem az hajtja, ami (az ő hite szerint) jó a zsidóknak. A tanuk száma, sőt egy zsidó véráldozatának élő TV-közvetítése sem fogja arra rávenni, hogy elfogadja a kellemetlen igazságot: Ő ki fogja találni, hogy miért? Láttuk ezt a qanai bombázás esetében is, amikor izraeli repülők leromboltak egy házat, és megöltek mintegy 50 gyermeket, biztosan többet, mint ahányat az umbriai varázslók. Ezért ne reméljék, hogy Toaff könyve meggyőzi a zsidókat - semmi sem tudja - de ne irigyeljék a zsidó szíveknek ezt az egységét. Ennek az egységnek az a visszája, hogy egyetlen zsidó sem szabad. A gyermeket a szülei kényszerítik arra, hogy zsidó legyen. Egyetlen életkorban sincs meg a választási szabadsága. A parancsokat kell követnie."

Israel Shamir ez után arról ír, hogy Ariel Toaff sorsa őt Uriel Acosta-ra emlékezteti. Acosta Spinoza-nak volt az előfutára, Portugáliában született és Amszterdamban halt meg 1640-ben. Támadta a rabbinista júdaizmust, és ezért kiközösítették. Az Encyklopedia Britanica ezt írja róla: "Érzékeny lélek lévén Acosta nem bírta a kiközösítés elszigeteltségét, és visszakozott. Mikor újból kiközösítették azzal a váddal, hogy lebeszélt keresztényeket a júdaizmusra való áttérésről, több évnyi kiközösítettség után nyilvánosan visszavonta nézeteit. Ez a megaláztatás tönkretette önbecsülését, és agyonlőtte magát."

Azért ismertettük Toaff professzor kutatásait, és Israel Shamir róla írt cikkét, mert ez alátámasztja, hogy az összeesküvési elméleteknek az a vonulata, amelyet Daniel Pipes a zsidókra irányuló összeesküvési hagyománynak nevez, bizonyos ténybeli háttérrel is rendelkezik, és nem mind tekinthető paranoiás összeesküvést gyártók találékony fantáziája termékének.

Alaptalanok-e a brit birodalommal kapcsolatos összeesküvési elméletek?

Ha a brit birodalom alatt azt a világbirodalmat értjük, amely a 19. században virágzott, akkor ez a birodalom már nem létezik. Ha viszont a brit birodalom alatt azt a pénzügyi világbirodalmat értjük, amelynek a legfontosabb irányító-központja a City of London, akkor a brit birodalom ma is létezik. A City of London jelenleg a leghatalmasabb bankárdinasztiák három legfontosabb világközpontjának az egyike a New York-i Wall Street és a Washington-i Federal Reserve mellett. Ha a Brit Birodalom mögött a pénzimpérium húzódik meg, akkor kijelenthetjük, hogy az ma is létezik és működik. Olyan fontos intézményeiben, mint aChatham House, amely a nagyhatalmú Royal Institute for International Affairs, a RIIA, vagyis a Királyi Külügyi Intézet központja, ma is nagy fontosságú döntések születnek az egy központból irányított új világrend megteremtésére és működtetésére vonatkozóan. A világunk fizikailag létező legnagyobb hatalmai az Egyesült Államok, és a NATO által katonailag hozzácsatolt Európai Unió, a még ma is második nukleáris nagyhatalomnak számító Oroszország és a világ legnépesebb, s egyben leggyorsabban növekvő gazdaságával rendelkező Kína. Ezek a kétségtelenül nagy államok és népek sem tudtak eddig ellenállni az informálisan létező pénzimpérium frontintézményei diktátumainak. S ha ez így van Oroszország és Kína vonatkozásában, még inkább igaz ez Indiára vagy Brazíliára, hogy még újabb méretre és lakosságra nagy országokat jelöljünk meg. A pénzimpérium leghatékonyabb globális intézménye jelenleg a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization, WTO), amely a nemzetek feletti kvázi világkormányzat akaratát érvényesíti.

Ha tehát a Brit Birodalom alatt nem az Egyesült Királyságot, vagyis Angliát, Skóciát, Walest és Észak-Írországot értjük, hanem a pénz és korporációs oligarchia hegemóniája alatt álló területeket, intézményeket, transznacionális hatalmi struktúrákat, amelyeknek a nagy London belsejében lévő, és mindössze 2,6 négyzetkilométer (259 hektár) méretű City of London a központja, akkor a Brit Birodalom ma is civilizációnk meghatározó tényezője. A pénz és korporációs oligarchia az igazi hatalom, és a pénzvilágé a döntő szó a magát Windsor dinasztiának nevező királyi család mögött. Ez a pénzoligarchia magát a velencei eredetű oligarchia vérszerinti utódának tekinti, amely 1509-től 1715-ig terjedő időszakban fokozatosan vándorolt be Angliába, és vette át annak pénzügyeit, később egész gazdasági és politikai rendszerének az irányítását. Egy olyan új és erőteljes oligarchia rendszert épített ki brit, holland, svájci hálózattal, amelynek a hagyományai visszanyúlnak olyan ókori birodalmakhoz, mint Babilónia, Róma, Perzsa és Bizánc.

Ezek a pénzoligarchák gyakran úgy nevezik magukat, mint "Club of the Isles" (A Szigetek Klubja), amellyel a Szigetek Hercegére (Prince of the Isles) utlanak, aki VII Edward néven lett a Brit Birodalom uralkodója. VII Edward annak a Viktória királynőnek volt a fia, akinek az uralkodása alatt került sor a Krimi háborúra, a Kína ellen folytatott ún. ópium háborúkra, az Orosz-Japán háborúra és az első világháborúra. Ekkor szilárdult meg a Windsor uralkodóház helyzete, mint amely első az európai monarchiák és a legelőkelőbb arisztokrata családok között. A "Club of Isles" a brit monarchia uralma alatt hatalmas erőforrásokkal rendelkezik Hollandiából, Svájcból, Franciaországból, Németországból és Olaszországból, de ez a zárt előkelő társaság irányítja az angolbarát, dúsgazdag amerikai családokat is.

Ahhoz, hogy megértsük ennek a pénzimpériumként értelmezett Brit Birodalomnak terjedelmét és hatalmát, érdemes röviden visszatekinteni a brit Commonwealth-re. A Chatham House, illetve az RIIA 1995-ben kiadta egyik munkatársának Katharine West ausztrál professzornak az "Economic Opportunities for Britain and the Commonwealth" (Nagy Britannia gazdasági lehetőségei és a Nemzetközösség) című vitairatát. Eszerint a Brit Nemzetközösséget alkotó 52 ország képes arra, hogy a világ valamennyi gazdasági tömörülését befolyásolja és irányítsa, kezdve a Group of 77-től (a 77-ek csoportja) a Kőolaj Exportáló Országok Szervezetén, az OPEC-en, egészen az Afrikai Egység Szervezeten, a Dél-Kelet-Ázsiai Nemzetek Társulásán, az ASEAN-on, valamint az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetén, a NATO-n át az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Övezetig, a NAFTA-ig. A Brit Nemzetközösség, amelynek Földünk minden harmadik országa a tagja, az ENSZ közgyűlésének a legnagyobb tömbjét alkotja, amely rendszerint egységesen szavaz.

A City of London továbbra is a nemzetközi pénzügyi hálózatok elsőszámú irányító központja. Itt székelnek azok a világcégek, amelyek a tulajdonosi összefonódások révén egyetlen óriás csoportot alkotnak, és amelyek a világ nyersanyag kitermelése, pénzügyei, a biztosítások, a szállítás és élelmiszertermelés felett rendelkeznek, és amelyek a világpiac meghatározó részét ellenőrzik. A City of London látja el pénzvilág számára a világ termelő iparágai feletti elenőrzést.

A londoni Times nyíltan megírta 1997 augusztusában, hogy a City of London pénzintézetei abban az időben évi 400 milliárd illegális forrásokból származó profitot fektettek be. A Mont Pelerin Society, az a radikális szabadpiaci zárt társaság, amelyet Friedrich von Hayek, a liberiláis ideológia egyik kiemelkedő képviselője alapított 1947-ben, (ma II. Erzsébet brit uralkodó férje, Fülöp herceg a patrónusa) vezeti a legpontosabb nyilvántartást a világ fekete gazdaságáról. Ez úgy lehetséges, hogy a Szigetek Klubja a Kína ellen indított ópium háborúk óta, és az akkori brit miniszterelnök Lord Palmerston, valamint megbízottjaGiuseppe Mazzini tevékenysége óta, az illegális maffia jellegű gazdasági tevékenység fő haszonélvezője és ellenőrzője. A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia fontos részét alkotja a brit pénzügyi elit, amely tevékenyen részvett annak a drog-rock-szex ellenkultúrának a létrehozásában, amelyet Aldous Huxley, a "Brave New World" (Új bátor világ). könyv szerzője úgy jellemzett, hogy nem más, mint "a tudat koncentrációs tábora."

A globális összeesküvés gyakorlata

Megkíséreltük bizonyítani, hogy nemcsak időben és térben kicsinek minősíthető összeesküvések vannak, hanem évszázadokat, nemzedékeket átívelő és a világcivilizáció egészére kiterjedő nagyszabású összeesküvések is léteznek. Választ kell azonban arra is adni: miként lehet sikerre vinni egy ilyen világtörténelmi jelentőségű vállalkozást? Ehhez a hatalom befolyásolásának, megszerzésének és alkalmazásának a változatos módszereire és technikáira van szükség. A hatalomgyakorlás legszembetűnőbb módja a fegyveres erőszak igénybe vétele. De akár az államon belüli erőszakról van szó, a hatalom rendőrállami módszerekkel való gyakorlásáról, akár az államok között folyó háborúkról, amikor felfegyverzett hadseregek feszülnek egymásnak, az igazi hatalom azé az érdekcsoporté, amely az államon belül parancsolni tud az erőszakszervezeteknek, és nemzetközi vonatkozásban pedig úgy tudja szembeállítani egymással az államokat, hogy azok háborúkat vívjanak egymással. Nagy hatalom van a hadseregeket irányító parancsnokok kezében, de még nagyobb hatalom azokéban, akik a parancsnokoknak is parancsolnak. A világ szupergazdag bankárdinasztiái, akik létrehozták a valódi világhatalmat, a pénzimpériumot, sok évszázad tapasztalataiból tanultak. A pénzimpérium vezetői nemzedékről nemzedékre olyan személyiségekből állnak, akik általában véve éleseszűek, és sokkal messzebbre látóan gondolkodnak, mint az átlagemberek.

Gyors észjárásuk és lényeglátásuk révén ahhoz is értenek, hogy kiválogassák azokat a tehetségeket, akik érdekeiket jól szolgálhatják. A humanizmusra úgy általában hivatkoznak, de az egész emberiség sorsa kevéssé érdekli őket. A jelenlegi szupergazdag pénzdinasztiák felmenői évszázadok alatt megfigyelhették, hogy az uralkodók, császárok és királyok, elnökök és miniszterelnökök, politikai vezérek így vagy úgy, de konfliktusba kerülnek egymással és ez rendszerint háborúban végződik. Ezek a született pénzemberek azt is hamar felismerték, hogy a háborúk nagy hasznot hozhatnak nemcsak úgy, hogy létre lehet hozni és jó hozamra kikölcsönözni a háborúk folytatásához szükséges pénzügyi eszközöket, de óriási haszonnal jár az is, ha cserébe ezért az államok vezetőitől, kormányaitól különböző előnyöket szereznek maguknak, pl. kereskedelmi privilégiumokat és a gazdasági tevékenységben pedig monopóliumokat. Célra törő gondolkodásmódjukat nem gyöngítette valamiféle korlátolt patriotizmus, ilyen-olyan hazaszeretet és ezért semmiféle lelkiismeret-furdalást nem okozott nekik az egymással szemben álló felek finanszírozása, ha az egyébként jól szolgálta pénzügyi érdekeiket.

Ezért a következő gyakorlati iránymutatásokat vonták le a maguk számára. Előszöris a háború a végső fegyelmező eszköz minden kormányzat számára. Ha egy állam és egy kormány képes elviselni a háborúval járó kihívásokat, akkor fennmarad, ha nem, akkor elpusztul. Háborúban tehát minden egyéb meggondolás alárendelődik a túlélésnek. A törvények betartása is meggyengül, a lakosság jóléte sem a legfontosabb és az állami költségvetés egyensúlya sem számít, mert mindezt megelőzi, hogy az adott ország és kormány győztesen kerüljön ki a háborúból. E pragmatikus pénzemberek második következtetése szerint minden eszközzel el kell érni, hogy a háborúba keveredett államok, még a háborút megelőzően, kellően el legyenek adósítva. Minél nagyobb a háborús konfliktus veszélye, minél több veszteséggel jár ténylegesen a háború, annál nagyobb lesz ezeknek az országoknak az eladósodottsága, és természetesen az adósságszolgálati teher, amit a hitelező pénzemberek szűk csoportjának fizetniük kell.

Ahhoz, hogy egy államot fenyegetett helyzetbe lehessen hozni, a háború veszélyének reálisnak kell lennie. Ezért a háborúhoz, illetve a háborús fenyegetettséghez olyan ellenfelekre van szükség, akik tényleges katonai erővel rendelkeznek. Ha ilyen katonailag erős államok léteznek, az jó kiindulópont. Ha léteznek ilyen háborúba bevonható országok, de katonailag nem elég erősek, akkor el kell látni őket a megfelelő hitelekkel és más pénzügyi eszközökkel, hogy fegyveres erőiket kifejleszthessék. Ha viszont nem létezik hiteles katonai ellenfél, akkor ki kell alakítani egy olyan hatalmi-kormányzati rendszert a kiválasztott országban, amely már hajlandó a nagyarányú fegyverkezésre.

E nemzetközi pénzdinasztiák számára a végső akadályt az jelentette, ha egy kormány vagy egy állam nem volt hajlandó eladósodás útján finanszírozni fegyverkezését. A történelem tanúsága szerint, ha ilyen helyzettel találták szembe magukat, akkor nem sajnálták a pénzt olyan belső politikai ellenzék finanszírozására, amely képes volt rendszerváltást végrehajtani akár forradalommal és lázadással is, és így már olyan csoportok kerültek döntési helyzetbe, akik a nemzetközi bankárok igényeit hajlandóak voltak teljesíteni. Ha egy ilyen rendszerváltásnak az volt az ára, hogy merénylettel el kellett távolítani az adott ország állam- vagy kormányfőjét, akkor ezt az eszközt is igénybe vették.

Óriási jelentőségű a hatalmi egyensúly módszerének a művészi szintre emelése. Egyetlen egy országnak sem lehetett - a hatalmi egyensúly rendszerének kiépítése során - nagyobb katonai erővel rendelkezni, mint lehetséges ellenfeleinek. Ha ez bekövetkezne, akkor ez békéhez vezethet, a béke pedig csökkenti az eladósodást, az eladósodás pedig redukálja az adósságszolgálat mértékét, azaz csökkenti a nemzetközi bankárok bevételeit. A hatalmi egyensúly létrehozásához természetesen szükségessé válhat a szembenálló felek egyszerre történő finanszírozása. Ha a háborús konfliktusban szereplő egyik fél a nemzetközi bankárok nyílt ellensége, akkor azt hagyni kell elpusztulni. Ha azonban egyik fél sem nyílt ellenfele a nemzetközi pénzügyi közösségnek, akkor a háború során arra kell törekedni, hogy egyik fél se jusson - legalábbis túl hamar - döntő győzelemhez vagy vereséghez. A háborút úgy kell elhúzni, hogy közben mindig a békéről és a biztonságról kell beszélni. A nemzetközi bankárok örök békéje így az erőegyensúly és a háború örök visszatérésével, szakadatlan ismétlődésével érhető el.

A pénzimpérium létrejötte

Azok a pénzügyi érdekcsoportok, amelyeket nemzetközi bankároknak, nemzetközi pénzügyi közösségnek, pénz- és korporációs oligarchiának vagy egyszerűen a pénzvilágnak neveznek, már többszáz éve ismerik az összefüggéseket a pénzrendszer, a vagyon és a hatalom centralizációja, valamint a világ feletti politikai hatalom megszerzése között. Az első világháború kitöréséig a pénzrendszer csupán alárendelt eszköznek, egyfajta nélkülözhetetlen gazdasági és hatalmi mechanizmusnak tűnt. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a világháború pénzügyi előkészületeit, akkor kiderül, hogy a hitelezés, eladósítás fontos szerepet játszott a szembenálló háborús táborok létrehozásában a konfliktus menetében és a hitelezés volt az a mozdony, amely húzta a politika szerelvényét. E politikának pedig országokon, majd földrészeken, végül pedig világszinten is a vagyon és a hatalom maximális centralizálása volt a célja egy szűk pénzvagyonos érdekcsoport kezében.

A pénz- és termelői vagyon centralizációja pedig elvezethet ahhoz az egy központból irányított világhoz, amelyet sokan új világrendnek, globális uniónak vagy világkormánynak tekintenek. Az első világháborút megelőzően a vagyon és hatalom centralizálását Nagy-Britanniából irányították, de nem maga Anglia volt az a hatalom, amelyik ezt az immáron feltartóztathatatlannak bizonyult világfolyamatot irányította. Az irányító hatalom Angliában székelt, de autonóm önmozgással bíró öntörvényű hatalom volt, a megszerveződött pénzhatalom. Az első világháború végével a pénzhatalom szervezeti súlypontja, izomzata, Londonból átkerült az Egyesült Államokba, közelebbről New York-ba és Washingtonba, de e hatalom szíve, lelke és agya, azaz legfelsőbb döntéshozói, továbbra is a City of Londonban maradtak.

Amikor a pénzimpérium tovább növelte önállóságát, már nem volt szüksége a Brit Birodalom olyanfajta gyámkodására, mint korábban. Sőt, a brit történelmi hagyományok, a politikai kultúra bizonyos fokig még korlátozta is azt a kibontakozó pénzimpériumot, amely egyre nyíltabban törekedett a világuralom megszerzésére. Fő vagyonszerzési és hatalomgyakorlási módszere pedig a világ pénzrendszere feletti irányítás kisajátítása. A Brit Birodalmat is lényegében pénzügyi technikákkal távolította el az útjából ez az emelkedőben lévő új birodalom, amit öntörvényű és önálló hatalmi képződménynek tekintünk, éspénzimpériumnak nevezünk. A Brit Birodalom mindkét világháborúból győztesen került ki, de győzelmének az eredményei nem nagyon különböztek attól, mintha Nagy-Britannia mind a két világháborúban súlyos vereséget szenvedett volna.

A szárnyait bontogató pénzimpérium nem egyik napról a másikra jött létre, hanem hosszú, lappangó folyamat eredményeként. Az Európában ma már letagadhatatlanul létező titkos társaságok, zárt közösségek otthont adtak ennek a birodalmi csírának, de nem ezek hozták létre. A jelenlegi pénzimpérium kezdeti létformái már megnyilvánultak az angol és a francia forradalomban, később az általa kezdeményezett politika-átformáló mozgalmakban, amilyen a marxizmus és fábiánizmus, továbbá több társadalmi mozgalom Amerikában. Ez a pénzimpérium állt a hatalom nyílt átvétele mögött Oroszországban, és támogatta a nemzetközi kommunista mozgalmat is azért, hogy végrehajtsa az egy központból irányított világ megteremtésének számára rendkívül fontosnak tartott stratégiáját.

Ma már tudjuk, hogy a világ feletti kontroll megszerzésének végül is egy másik formáját választotta a pénzimpérium, mégpedig a pénz- és termelői vagyon világszintű centralizációjának az útját, amelynek a segítségével létre tudja hozni az egy központból irányított világot. Ebben a világrendben a társadalmi szerkezet kétpólusú. Egyrészt van egy szűk integrált hatalmi elit, amely rendelkezik a pénz- és termelői vagyonnal, másrészt ott van mindenki más, aki függőhelyzetű, bérből és fizetésből élő vagy segélyezett.

Mi az a technika, ahogyan ez a háttérben meghúzódó és immáron egy egész birodalmat irányító szűk érdekcsoport a hatalmat gyakorolja és a világtörténelem menetét a saját céljai elérése felé mozgatja? Itt szerephez jut a XIX. század első felének nagy német gondolkodója, Friedrich Hegel és az ő dialektikus módszere, amelyet már Marx is behatóan tanulmányozott és használt. Hegelt ún. objektív idealista filozófusnak minősítették a filozófiatörténet marxista művelői. A hegeli filozófiának fontos része a történelem menetét irányító "láthatatlan kéz".

A hegeli dialektikus folyamat mögött az az elgondolás van, hogy a konfliktusok mozgatják a történelmi folyamatokat. Ebből az alapgondolatból viszont az következik, hogy ha valamilyen szervezett erőnek sikerül kontrollálnia a konfliktusokat, akkor befolyásolni tudja előre megtervezett irányba a történelem menetét. Így például, amikor a Trilaterális Bizottság komoly vitákat folytat a "managed conflict"-ról (az irányított konfliktusról). Ebben az is benne van, hogy ezzel a módszerrel hosszútávon meg akarja határozni az elérni kívánt célokat, nem pedig csak találomra manipulálni az egyes társadalmi jelenségeket és folyamatokat.

A dialektikának ez a hármas menete, amely benne van az irányított konfliktus folyamatában, Hegelnél úgy jelent meg, hogy a kiinduló tézist a létező erő jelenti, amely ellenhatást, ellenerőt vált ki, ami az antitézis. A tézis és az antitézis között lévő konfliktust, ellentmondást, Hegel a dialektikus triász harmadik fokozatával, a szintézissel oldja fel. Ha erre egy piacgazdasági példát kívánnánk felhozni, akkor hivatkozhatnánk két olyan vállalatra, amelynek ugyanaz a tulajdonosa, csak a vállalati vezetés ezt nem tudja, mert a részvények tulajdoni aránya nem nyilvános. Ha ez a két vállalat egy bizonyos munkafeladat elnyeréséért pályázatot nyújt be, bármelyik vállalat is nyeri meg a versenytárgyalást, a titkos részvénytulajdonos akarata fog érvényesülni.

Ez a demokratikus országok két-párti politikai rendszerében úgy néz ki, hogy az integrált hatalmi elit rendelkezik egy ún. baloldali vagy jobboldali, liberális vagy konzervatív, demokratikus vagy republikánus párttal, azaz egy "A" és egy "B" csapattal. Mindkettőt ugyanaz az integrált hatalmi elit finanszírozza. Bármelyik nyeri meg a választást, az integrált hatalmi elit érdekei érvényesülnek.

Benjamin Disraeli egykori brit miniszterelnök írta "Conningsby" című regényében, amelynek főhősét a Rothschild-ház londoni ágának az egyik tagjáról mintázta, hogy a világot egészen más személyek irányítják, mint ahogy azok képzelik, akik nem látnak a színfalak mögé. Woodrow Willson az Egyesült Államok 28. elnöke, pedig ezt mondta: "Az Egyesült Államok kereskedelmének, és az iparának néhány leghatalmasabb képviselője is fél valakitől, retteg valamitől. Tudják, hogy létezik valahol egy hatalom, amely oly szervezett, kifinomult, annyira mindenütt jelenlévő, összefonódott, összetett és átható, hogy jobban teszik, ha suttogva beszélnek, amikor szidják."

A világot irányító globális hatalmi struktúra szintézisként az új világrend megteremtésére törekszik. Irányított konfliktus nélkül ez az új világrend nem jön létre. Rendszertelen, spontán egyéni akciókkal ilyen összetett struktúra nem hozható létre. Ez részletesen kidolgozott, alaposan átgondolt, mesterséges rendszer, amit jól megszervezett, tudatos tevékenységgel lehet csak létrehozni. Ehhez van szükség az irányított konfliktus technikájára. Azt is pontosan időzíteni kell, hogy a szembenálló felek mikor csapjanak össze egy kiélezett konfliktusban. Így például az első világháborút három ízben is el kellett halasztani, amíg a bonyolult folyamatokhoz szükséges szereplők mind az előre meghatározott helyre kerültek, és kellően fel lettek készítve.

A pénz és korporációs oligarchia hatalmi struktúráit titkos és zárt társaságok tagjai irányítják. Az ő hatalomgyakorlásukat is a hegeli dialektika folyamataival lehet leírni. Ezért nem sok értelme van a pénzuralmi rendben jobboldalról vagy baloldalról beszélni. Annak már lényegesen több értelme van, ha az egyik oldaltszekulárisnak a másikat, pedig vallásosnak tekintjük. A vallásos oldalon áll szinte kivétel nélkül minden világvallás, amelyik abszolút értékeket és ennek megfelelő normarendszereket képvisel. Szekuláris pedig az, amelyik nem ismer el abszolút értékeket, és feltétlenül érvényes normákat, hanem minden vonatkozásban a relativizmust, a viszonylagosságot részesíti előnyben. A hegeli filozófiában a politikai jobboldal és baloldal közötti konfliktus (tézisként és az antitézisként) a történelmi változások hajtóereje. Ugyanis a tézis és az antitézis közötti összeütközés eredményeként jön létre a szintézis, az új, kívánatos történelmi változás.

A jelenlegi világhelyzetet szándékosan hozta létre a háttérből irányító globális hatalmi elit, mégpedig a jobboldal és a baloldal mesterséges szembeállításával és manipulálásával. Ez a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit képviselő integrált hatalmi elit az elmúlt 100 esztendőben mesterien kézbentartotta mind a jobboldalt, mind a baloldalt, hogy közelebb vigye az emberi civilizációt az általa részletesen kimunkált új világrend elfogadtatása felé. Az évszázadokban gondolkodó és tervező háttérhatalomnak sikerült kialakítania két egymással versengő eszmerendszert, az állammal, a társadalommal és a kultúrával kapcsolatosan. Az angolszász országokban, az Egyesült Államokban és a Brit Nemzetközösségben, továbbá Franciaországban az egyénen és az egyes ember jogain van a hangsúly. Ezzel szemben Németországban Kant-tól kezdve Fichtén és Hegelen át egészen a második világháború végéig az uralkodó szellemi beállítódás, az egyetemes közösségi érdekek, az univerzális testvériség, az individualizmus elutasítása és a klasszikus liberalizmussal szembeni szembenállás volt.

A német idealizmus áthatotta Marx munkáit is a baloldali hegeliánusokéval együtt. De a német idealizmus meghatározó befolyást gyakorol Bismarckra és Hitlerre is, valamint azokra, akiket jobboldali hegeliánusoknak tartottak. Más szóval Hegelre támaszkodtak mind a legkonzervatívabb, mind pedig a legradikálisabb forradalmi mozgalmak Németországban a XIX. században. Marx és Hitler egyaránt hegeli gyökerekből táplálkozott.

A hegeli rendszer szerint az állam felfogható úgy is, mint az isteni szellem, a világszellem, az abszolút ész történelmi korszakokat átívelő folyamatos objektivációja, amely fokozatosan kibontakozva testet-ölt a világtörténelem menetében. Hegel objektivizált tartalomnak tekintette a formát. Államelméletében így válik az állam a benne tartalomként megjelenő, kibontakozó világszellem formájává, vagyis egyfajta láthatóvá, hatásaiban kitapinthatóvá lett Istenséggé. Az egyes embernek, mint állampolgárnak, pedig az a legfőbb kötelessége, hogy ezt a mindenható államot - az abszolút ész megtestesítőjét - feltétlen engedelmességgel, odaadóan szolgálja. Az egyes ember, mint állampolgár, csak ennek az isteni lényegű államnak a szolgálatában találhatja meg szabadságát.

A hegeli filozófiából szervesen bontakozik ki a történelem dialektikája, vagyis minden történelmi esemény két egymással szembenálló erő konfliktusának az eredménye. A bekövetkező események nemcsak különböznek az őket létrehozó, és egymással konfliktusba került eseményektől, de azokat meg is haladják, s így azok felett állnak. Minden elképzelést (illetve egy elképzelés végrehajtását) tézisnek tekinthetünk, amely létrehozza a maga ellenhatását, ellenpólusát, az antitézist. A végső kimenetel lesz a szintézis, vagyis a két kiinduló erőnek a konfliktusa, amely a megtartva-meghaladás elve szerint valami új minőség lesz, noha megőriz valamit az előző kettőből.

Marx főművében, a Tőkében, a kapitalizmust használta tézisként, és az őt tagadó kommunizmust pedig antitézisként. A kettő összecsapásából egy olyan társadalmi rendszernek kellett volna létrejönnie, amely se nem kapitalista, se nem kommunista, hanem a kettő szintéziseként mindkettőnek a meghaladása, tagadva-megtartása. Az a társadalom, amely se nem kapitalista, se nem kommunista, hanem őket meghaladó szintézis, egyelőre még nem látható.

A hegeliánusok számára a háború az egyes országok szervezett konfliktusa. Hegel elgondolása szerint az államok létezésének a világszellemnek - az abszolút észnek - a történelemben való megjelenése az oka. A testet öltött világszellem alkotja valamennyi állam isteni természetű lényegét. Hegel számára az egyes ember önmagában semmi. Nincsenek egyéni emberi jogok, politikai szabadságjogok, és az erkölcsiség valójában az állam vezetőjének a követéséből áll.

A legtöbb nyugati történelemkönyv a háborúkat és a forradalmakat az egymással konfliktusba került erők többé-kevésbé véletlennek tekinthető összeütközéséből vezeti le. A háború valójában egyes emberek konkrét döntéseihez is köthető cselekvés. A nürnbergi perben a háborús bűnöket vizsgáló bírák gondosan mellőzték azokat a tényeket, amelyek bizonyították, hogy nyugati részről egyes óriásvállalatok tulajdonosai és más befolyásos személyek, valamint a bankok milyen jelentős támogatást nyújtottak Hitlernek. Ugyancsak hiányzik ezekből a történelemkönyvekből az is, hogy a bolsevik forradalmárok, majd pedig a Szovjetunió, milyen pénzügyi és gazdasági támogatásban részesültek 1917 előtt és után. A forradalmakról is azt terjesztik, hogy azok spontán törnek ki, és elsősorban a politikailag és gazdaságilag elnyomottak lázadására vezethetők vissza. Nem említik meg, hogy megfelelő finanszírozás nélkül forradalmat sem lehet kirobbantani. A szegények nem tudnak sikeres forradalmat véghezvinni.

Kortársaink többsége még mindig azt hiszi, hogy kommunizmus és a kapitalizmus egymással kibékíthetetlen ellentétben álló rendszerek. Nehéz bizonyítani, hogy a pénzuralmi világrend kétpólusú társadalmának kialakítására törekvő pénzhatalom és hálózatai kezdettől fogva szorosan együttműködtek a marxistákkal, a kommunistákkal, továbbá a nemzetiszocialistákkal, és az ún. kapitalistákkal.

1917 óta a világtörténelem gyakran tükrözte a hegeli dialektika tudatos alkalmazását. Az 1917-es hatalomátvételt elsősorban a Trockij vezetésével New York-ból visszatérő hivatásos forradalmárok hajtották végre Oroszországban. Trockijhoz forradalmár társai főleg New York askenázi zsidók által lakott városrészéből csatlakoztak. A Svájcból Finnországon keresztül Oroszországba segített Lenin és csoportja Trockijhoz, a nemzetközi bankárok bizalmi emberéhez képest, csak alárendelt szerepet játszott. Mind Trockijnak, mind Leninnek az volt a megbízatása, hogy a hatalomátvételt követően olyan kollektivista rendszert vezessenek be, amelyet később kommunizmusnak neveztek. (A kommunizmus szó használatára Jacob Schiff New York-i bankár kérte meg őket!)

Az új rendszer lényege, hogy az államhatalmat megragadó szűk érdekcsoport az egész társadalom vagyonát elveszi, és a lakosságot függő helyzetbe taszítja. A hatalom-átvételt, amit forradalomnak neveztek, a nemzetközi pénzügyi körök, és a hálózatukhoz tartozó hivatásos forradalmárok dolgozták ki. Ezeket a forradalmárokat elsősorban a Wall Street bankárai finanszírozták. A bankárdinasztiák által elnöki székbe juttatott Willson a pénzügyi körök kívánságának megfelelően amerikai csapatokat küldött Oroszországba, hogy átvegyék a szibériai vasút ellenőrzését 1918-ban, hogy így akadályozzák meg a gabona és nyersanyag szállítmányok eljuttatását Németországba. Az amerikai csapatok egészen 1920-ig maradtak, amikor már a bolsevikok megszilárdították helyzetüket, és át lehetett adni a szovjet kormánynak a szibériai vasút ellenőrzését. Szovjet-Oroszország első ötéves tervét az amerikai Detroitban működő Albert Kahn cég készítette el, és ezt a nagy iparosítási programot is a Wall Street bankárai finanszírozták.

Bolsevik értelmezésben a pénzkapitalizmus, vagyis a finánctőke uralma jelentette a tézist, és a marxista forradalom győzelme Oroszországban az antitézist. Ha követjük ezt a hegeli dialektikát, akkor e kettőnek az összecsapásából előálló szintézis nem lehet a kommunizmus. Más szóval, ha a finánckapitalizmusantitézise a kommunizmus, akkor nem lehet a finánckapitalizmus és a marxista forradalom szintézise is a kommunizmus. Lenin ezt a nehézséget úgy kerülte ki, hogy azt állította: a finánckapitalizmus és a marxista forradalom nyomán előálló szintézis olyan állam lesz, amely fokozatosan elhal, és a társadalom önigazgatása lép a megszűnő állam helyére. Erről a marxista-leninista dogmáról egyértelműen kiderült, hogy pont az ellenkezője az igaz, mivel a kommunista rendszerű államokban az állam elhalás helyett rendkívül megerősödött, s gyakorlatilag mindenhatóvá vált.

Ha viszont a marxizmust tézisként a nemzetiszocializmussal, mint antitézissel szembesítjük, akkor a legvalószínűbb szintézis a hegeli dialektika szerint egy új világrend. Ebben az új világrendben azok ellenőrzik a hatalmat, akik finanszírozták és irányították a két szembenálló erőnek a konfliktusát. E korszak kutatói közül többen is tényekkel támasztották alá, hogy a történelmi folyamatokat háttérből irányító érdekcsoportok mind a forradalmi marxizmust, mind a nemzetiszocializmust támogatták, és tudatosan készítették elő a kettő összecsapását, megtartva maguknak kellőmértékben a konfliktus ellenőrzését. Így abban a helyzetben voltak, hogy a kettő konfliktusa nyomán előálló szintézisnek, az új világrendnek a természetét nagyrészt ők határozzák meg. A háborúkból és a forradalmakból óriási profitokhoz juthattak azok a vállalatbirodalmak, amelyek a pénzuralmi elit tulajdonában és irányítása alatt állnak. A két világháború, a Koreai és Vietnámi háború számos konkrét példát nyújt arra, hogy a legnagyobb amerikai bankok és korporációk mindkét oldallal nagy nyereséget biztosító üzleti kapcsolatban álltak.

Jelenleg már nem létezik világtörténelmi antitézisként a nemzetiszocializmus. A hidegháború is véget ért, és így a szovjet kommunizmus sem fenyeget többé. Többek között így születhetett meg Francis Fukuyama "End of History and the Last Man" (A történelem vége és az utolsó ember) című munkája, amely őszinte naivitással úgy vélte, hogy a liberalizmus világszintű győzelmével beteljesült a világtörténelem értelme, azaz véget ért a történelem. Ma már természetesen Fukuyama is másként látja, és ezt újabb könyveiben ki is fejtette. A történelem és az élet természetesen megy tovább, és a világot a háttérből irányító érdekcsoportok új dialektikus folyamatot indítottak be. A második világháború volt annak a történelmi folyamatnak a csúcspontja, amely az 1920-as és az 1930-as években kezdődött. Az összecsapás a "baloldal" és a "jobboldal" között, és az azt nemzetközi szinten képviselő bolsevista Szovjetunió és nemzetiszocialista Németország között, elvezetett a második világháború után létrejött nemzetközi viszonyokhoz. Létrejött az Egyesült Nemzetek Szervezete, beindultak a regionális szervezetek, megszületett a NATO, a Közös Piac, az ENSZ szakosított intézményei, létrejött a Varsói Szerződés, a KGST, Délkelet-Ázsiában a SEATO és a többi hasonló regionális szervezet, amely végül létrehozta az új világrend kialakításához szükséges feltételeket.

A világot a háttérből irányító integrált hatalmi csoportnak szükségszerűen új, egymással szemben álló erőket kellett megszerveznie, hogy a történelmet tovább hajtsa újfajta, számára még kedvezőbb szintézis felé. Érdekes ebből a szempontból az Egyesült Államok egyik 1950-ből származó hivatalos állami dokumentuma (National Security Memorandum No. 68), amely lehetővé tette, hogy nyugati technológia igénybevételével lényegesen erősebb Szovjetuniót hozzanak létre az 1960-as és az 1970-es években a komputerizált, világűri technológia és informatika segítségével. Ezzel párhuzamosan, pedig hangsúlyozták, hogy mennyire nagy szükség van az Egyesült Államok védelmi erőinek fejlesztésére, hogy a veszedelmes szovjet fenyegetést el lehessen hárítani. A propagandában természetesen arról nem volt szó, hogy ezt a szovjet fenyegetést maga a fenyegetett ország segítette elő hatalmas technológiai, gazdasági és pénzügyi támogatásával. A világgazdaságot a pénzrendszer útján irányító nemzetközi pénzügyi körök természetesen óriási hasznot húztak mind a szovjet, mind az amerikai fegyverkezésből.

Ezt a dialektikus folyamatot a pénzrendszer és az eladósítás, a tudományos és technikai forradalom támogatásával, valamint az információáramlás, a tömegtájékoztatás és a propaganda kézbentartásával érték el. A pénz és korporációs oligarchia számára legfontosabb hatalmi eszköz a pénzrendszer magánmonopóliumának az intézményesítése, és a nemzetközi szintű eladósítás. Ha kommunista uralom alatt álló országoknak szükségük volt a csúcstechnológia importjára, akkor ehhez vagy meg kellett keresniük a szükséges pénzt, vagy pedig kölcsönöket kellett felvenniük, azaz el kellett adósodniuk. A kölcsönöket azonban vissza kell fizetni. Az adósok - eladósodásuk mértékében - fokozatosan a hitelezők ellenőrzése alá kerülnek.

A tudományos és a technikai forradalom révén egyre nagyobb teljesítményű és hatékonyabb termékek jönnek létre, s ezek importálása is elkerülhetetlen. Ezért a technológiai fölény is a kontrol hatékony eszköze. A világot háttérből irányító erőközpontok a tömegtájékoztatást is sikeresen az ellenőrzésük alá vonták. Ennek eredményeként a propagandaháborút a baloldali (haladó) erők és a jobboldali konzervatív (haladás-ellenes) erők között tovább tudták a propagandaháború keretében folytatni. Az igazi ellentét egyrészt a teljesítményen alapuló tulajdoni rendszer, az erre támaszkodó önrendelkezés, egyéni és közösségi szabadságjogok, valamint a jogállamiság, másrészt az állammonopolista tulajdoni rendszer, és ehhez kapcsolódóan az egyén jogfosztottsága és a diktatórikus önkényen alapuló államhatalom között húzódik. A Szovjetunió a cenzúrájával keményen képviselte a következetes marxizmust és a szélsőséges "baloldaliságot". A hegeli logikai-menetnek megfelelően az ellenség, az antitézis, a jobboldali "fasiszta" Egyesült Államok volt. A Nyugat egésze valamivel összetettebb képet mutatott, de a propagandának ez volt a fő iránya. Arról kevés szó esett, hogy nyugati országok pénzügyi-rendszerét és gazdasági életét egy pénzügyi érdekcsoport tartja a kezében, amely pénzmonopóliuma segítségével a gazdasági élet egészét és a politikai rendszert is ellenőrzi.

A nyugati országok politikai életében a háttérerők ellenőrzik mind a "baloldali orientációjú", mind a "jobboldali irányultságú" információáramlást. A két erősen ellenőrzött oldal tartja fenn a mesterségesen megosztott társadalom tudati szembenállását. Azokról a publikációkról, amelyek feltárják a jobb- és baloldal konfrontációjának értelmetlenségét, egyik oldal tömegtájékoztatása sem vesz tudomást. A bal- és jobboldal kettősségének fenntartására a demokrácia látszata miatt van szükség, hogy a választók azt higgyék: ők döntenek. Holott bárkit választanak az a főhatalmat gyakorló pénz és korporációs oligarchia elkötelezettje lesz.

1989 és 1991 után a Nyugat mozgástere megnövekedett a Szovjetunió és birodalma felbomlásával, Oroszország hatalmának meggyengülésével. E nagyobb mozgáslehetőséget biztosító átmeneti időszak Kína elsőrangú gazdasági és katonai világhatalommá való felemelkedésével véget ér. A pénzügyi hatalom hegemóniája alá került Egyesült Államok és Európa, ezzel a nagyobb mozgáslehetőséggel nem megfelelően élt. Sem az Egyesült Államok, sem az Európai Unió nem készült fel a XXI. század nagy kihívására, az Eurázsiai földrész hatalmaival való globális méretű békés versenyre.

A hegeli történelem-értelmezést követve, a nyugati fogantatású pénzimpérium globális terjeszkedése, mint tézis, a Sanghaji Együttműködési Szervezet, a SCO (Shanghai Cooperation Organization), mint antitézis, megszületését eredményezte. Vajon milyen világtörténelmi szintézis születhet e két globális méretű erőközpont egymásnak feszüléséből? Vajon mit kell tennie a világtörténelmet a háttérből befolyásoló pénzhatalom döntéshozóinak azért, hogy mindkét oldalt továbbra is az ellenőrzésük alatt tarthassák, és irányított konfliktusukból a pénzimpérium kétpólusú társadalmának megfelelő, pénzközpontú új világrend szilárdulhasson meg?

A hegeli triászt másként is alkalmazhatjuk. A jelenlegi pénzuralmi globalizmust, amelyben a pénzgazdaság uralkodik a termelőgazdaság felett, mint tézist,szembeállíthatjuk a termelőgazdaság elsőbbségén nyugvó piacgazdasági rendszerrel, mint antitézissel. Kettőjük szintéziseként létrejöhet a globális méretűszociális piacgazdaság. Ez az új globalizmus az emberiség alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit tartalmazó erkölcsi normarendszeren, az abszolút és univerzális erkölcsön nyugvó etikus társadalom lesz. A szociális piacgazdaság globalizálása szervesen egybekapcsolja az emberi értékeket és a gazdasági érdekeket. Ez pedig lehetővé teszi a gyengék és hátrányoshelyzetűek védelmét felvállaló protekcionizmus emberközpontú világrendjének, mint szintézisnek a létrejöttét.