Magyarok titkos története 1. rész

Magyarok titkos története 1. rész

Grandpierre K. Endre

 Királygyilkosságok

Hogyan haltak meg a magyar királyok?

Bevezető helyett
Első áttekintés
Halál évezredes metszetekben
Történelmünk különös ritmusáról
Történelmünk rendhagyó ritmusának bizonyítékai:
Királytáblázatok Iii.
A ritmuszavarok  háttértényezőiről
Gyermekkirályok tündöklése és halála
Királytáblázatok VI.
Néhány szó az Árpádok végzetéről
Törésvonalak és ritmusváltások szerves összefüggései
Az Árpád-Ház kihalása: 1301.
Bocskai szabadságharca: 1604 - 1606
Rákóczi szabadságharca: 1704 - 1711
Az 1848-1849-i szabadságharc
Az első világháború: 1914-1918
A Habsburg-kor ellentétes előjelű törésvonalairól
A Szent István-kori rejtett törésvonalról
A XI. és XII. századi ritmusváltásokról, illetve törésvonalakról.
A Német Aspirációk tetőzésének időszaka
A Bizánci expanziós törekvések időszaka  /1114-1205/
Ellenkirályok tragédiája
Királytáblázatok VII.
Második áttekintés
Az Árpádházi királyok kigyilkolása
Mi volt Az Árpádok végzete?
Homályos pontok Szent István halála körül
Német Pétert megölik a magyarok.
Árulók által legyilkolt és megdicsőült király
Fogságban halt-e éhen katolikus Endre király?
Király, akit saját trónszéke vert agyon
Földönfutó Salamon király rejtélyes eltűnése
Titkos tervek Magnus király /Első Géza/ elpusztítására
Szent László király a mennybe száll
Könyves Kálmán király és az országárulók
A Halálra ölelgetett király szédületes históriája
Az igazi Vak Béla rejtély
II. Géza halála avagy a láthatatlan halálzóna
Királytáblázatok VIII.
Magyar három királyok
Lukács érsek első haláljövendölése: "Negyven napon belül halott leszel, király!"
Negyedik István megmérgeztetése bizánci prizmán keresztül
Lukács érsek második haláljövendölése:
Szentostyába rejtett méreggel meghalatott király
Imre király halálának rejtelmes háttértényezői
Hogyan költözött át gyermek László király az ártatlanság országába?
Béketárgyalás örvén megmérgezett király
Király, aki csodával határos módon kikerülte a halál kelepcéit
Negyedik vagy Kun László király meggyilkolásának eltitkolt háttere
Árpád-Házi királyok hátborzongatóan különös temetése
Titkok fekete pecsétjével örökre lezárt halál?
Harmadik áttekintés
Mi volt a vegyesházi királyok végzete?
Két elűzött király
Vencelt, a gyermek exkirályt meggyilkolják
Ottó átokverten gyötrelmes uralkodása
Róbert Károly titokzatos halála
Miként Halt meg a három tenger mosta ország királya?
Anjou Mária királynő megöletése
Második vagy Kis Károly király felkoncoltatása
Megmérgeztetés elől menekülő király-császár halálrománca
Habsburg Albert királyt is a vérhas vitte el?
A várnai csata királyáldozata
Ötödik László király tragédiája és a bűnpalástolás
Bécs várában megmérgezett király
Velence porával megitatott király avagy Dobzse László mennybemenetele
Lajos királyról mindenki tudta: Mohácsról nem tér vissza
Szapolyai János halálszerződése
Az Utolsó Habsburg-király titokzatos halála

BEVEZETŐ HELYETT

Nemzeti géniuszaink halállátomásaikban orvul megtámadott égig érő várhoz, kőszirthez, óriási tölgyhöz, dúsan termő diófához hasonlítják a magyar nemzetet:

 Mély, magas égnek szegezett fejeddel,
 Mint király, állasz vala társaid közt,
 Tégedet látlak gyönyörű diófa,
 Földre terítve?(...)

Annyi szélvészen diadalt nyert fa!
Nemtelen porban hever a nemes disz?
Ezt leendőnek lehetett-e vajon
Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült, sokaknak
Hűvös árnyékul fele hasznot hajtó
S kedvek étkeddel kereső kegyes fa!
 Mondsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! - szemembe tűnnek
Gyilkosaid. Nem volt külerőszak: ott  benn,
Önmagadban volt megölő mirigyed
S titkos elejtőd

Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s a lett odúba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!

Átkozott vendég! Viperák szülötte!
Ah szerencsétlen fa, s hazánk szelíd ég,
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!"
Baróti Szabó Dániel

"Nézd: a kevély tölgy, melyet az északi
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős, gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik"

Berzsenyi Dániel

Petőfi továbbviszi a látomást és sajátos összefoglalását adja a magyar sorsnak:

"Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van
És életed fáján pusztítanak.?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazul, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig a fa árnyékában
Pihentek hosszú századok alatt.
S most ez a hála!? Vétkes vak reménnyel
Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal meg rohantok minket,
Miként a holló, ha holttestre száll".

ELSŐ ÁTTEKINTÉS

HALÁL ÉVEZREDES METSZETEKBEN

TÖRTÉNELMÜNK KÜLÖNÖS RITMUSÁRÓL

Történelmünk utóbbi ezredévét titkok borítják. Titkok leple fedi történéseit, meglepő fordulatait, roppant töréseit. Látjuk a felületet, a bőröző anyagot rajta a hullámzásokat, forgókat, örvénygyűrűket, de nem tudjuk, mitől képződtek s mi rejlik lenn a mélyben. Még magát az eseményhullámzást sem értjük, ritmusát nem ismerjük, még csak föl sem fedeztük, hogy sajátos, semmi mással, semmilyen más nép eseménytörténetével össze nem hasonlítható ritmusa van: maga a ritmus is felfedezetlen, s némelyeket majd tagadásra késztet: ritmus, eseményritmus, történelmi ritmus, amelyből kiolvasható volna történelmünk menete, netán titkos háttere? - még elképzelni is képtelenség. Való igaz; mindennek van ritmusa, ami él, létezik, mozog, de a történelemnek hogy volna ritmusa?

Köztudott: a legszilárdabb, legprecízebb tudomány a matematika, a számok tudománya és az erre épülő matematikai logika. Nos, történelmünk ritmusát éppen a számok, számadatok, történelmi események, történelmi személyiségék életére és halálára vonatkozó és a mindenkori hatalmi viszonyok alakulásával a legszorosabban összefüggő számadatok bizonyítják: van ritmusa a történelemnek; a magyar történelemnek ez az utóbbi ezredévét legalábbis tisztán kivehető ritmus hatja át, ritmus; méghozzá nem holmi gépies-merev, külsőséges ritmus, de magából a magyar történelem mélyéből fakadó ritmus, olyan ritmus, amelynek már a létezése is titkokat sodor és titkokat hord a felszínre a mélyből, szabálytalan, váltakozó, lassuló- gyorsuló- akadozó- fölpörgően egymásra torlódó ritmus; ritmus, amely - bármilyen furcsa is ez - leginkább talán az emberi szív ritmusához hasonlítható, a már nem egészen egészséges, betegségtől, kóros elváltozásoktól, billentyűzavaroktól sújtott vagy ismeretlen hatóanyagoktól megtámadott szív szabálytalan ritmusához, ritmushoz, amely nyugalmi periódusaiban - ha van egyáltalán nyugalom, a történelemben - erőt és egészséget sugároz, hogy aztán kapkodó felgyorsulásaiban a fenyegető kataklizma közelítését érzékeltesse, hogy szorongató rángások után ismét
enyhültebbre, lassúbb ritmusra váltson.

Királyok életének, uralkodásának és halálának számadatait vesszük sorra. Mit árulnak el ezek? Miféle titkokat rejtenek? Országos titkokat. A történelem titkait, rejtelmes mélyáramlatok vonulását, láthatatlan erők nyomtalan működését, áttetsző vízjeleket az égett papíron, jeleket a jelenések mögött; felszín mögötti árnyak vonulását, a titkos diplomácia nemzetközi erővonalait, leplezett cselszövényeit, a láthatatlan huzaloknak azt a hálózatát, amelyet nem képes követni a szem; csupán az elzuhanó koronás árnyat látjuk, de a mérget keverő vagy gyilokkal lesújtó kéz láthatatlan marad mindazzal egyetemben, ami mögötte húzódik, sőt maga a történés, a véres tragédia is olyannyira elfátyolozott, hogy alig követhetők a mozzanatok s valójában nem marad más, csupán a számadatok sűrű és szilárdságukban megdönthetetlen pillérei, a néma számok, ezek nyújtanak biztos fogódzót a kutatóknak, a szürke, arctalan, néma számok, azok szólalnak meg perdöntő vallomású tanúkként s vallomásuk halomra dönti a téves; hamis hiedelmek sorát szigorú cölöpjeiként, határkijelölő tényjelzőiként az igazságnak; s a számok, történelmi események, tények, életkeretek határjelzői közvetítik a ritmust is, a történelem háttértényezők megszabta különös ritmusát is, mert felfedik a fenyőgyanta zárványként beléjük préselődött királytragédiák sorát és nagy nemzeti kataklizmáink por- és hazugság- elfedte törésvonalait.

Figyeljük hát a ritmust és a fantasztikusan hullámzó, feltorlódó és hullámvölgybe süppedő számadatok sorát, hogy a tényfeltárás (titokfeltárás, történelemfeltárás) részeseivé váltan nyomon követhessük királyok feltündöklését és mélybezuhanását, országunk kormányzatának rejtjeles rázkódásait, törvények felé sodródását, váratlan zuhanásait, sorozatban elhulló ifjú királyokat és érzékelni fogjuk akárha egy menekülő szív dobaját hallanók: cáfolhatatlan tények füzére tanúsítja a gyors királycserék vad rázkódtatásait, s Árpád-kori és vegyesházi királyok korabeli történelmünk, illetve egész ezredévi történelmünk különös ritmusát.

Számokba rejtett történelem? Minden történelem a számok történelme.
És minden számadat feltöretlen, ami mögött cselszövény, bűn, leples ármány húzódik. Csak az események felszínét, a gyümölcs héját látjuk. Történelmünk héja fölrepedezik, oly sok alatta a titok. Három nagy törésvonalat tartunk számon:

Árpád-házi királyok kora: 1001-1301
Vegyesházi királyok kora: 1301-1541
Habsburg-házi királyok kora: 1541-1918
Negyedik törésvonal a "vezérek korának" nevezett árpádi nagykirályok kora: 896 -1001

És vannak még más törésvonalak is, méghozzá nem csupán a tatárjárás nem csupán az ország három részre szakítása, nem csupán a trianoni ország feldarabolás, nem csupán a negyvenöt évi szovjet megszállás, de még száz meg száz rejtett törésvonal. Történelmünket úgy át meg átszövik rettentő sebkorcokként, fényvarratokként a törésvonalak, hogy egész történelmünk olyan, akár egy lövészárkok és drótsövények véres akadályai szabdalta táj, titokjelekkel és vérnyomokkal jelölt pusztaság.
A számadatok e törésvonalak titkait is őrzik.

Közelítsünk történelmünk és királyaink felé a haláluk felől a számadatok tükrében: ez az egyetlen célszerű eljárás, hiszen minden nyomozás visszafelé irányul: a következményből, a tettből indul vissza az előzmény felé, az okozatból az ok felé.

Tekintsük át figyelmesen első táblázatainkat

TÖRTÉNELMÜNK RENDHAGYÓ RITMUSÁNAK BIZONYÍTÉKAI:
   VÁLTAKOZÓ GYORSULÁSOK ÉS LASSULÁSOK
     KIRÁLYTÁBLÁZATOK I.
I. Árpádházi királyok kora
A teljesebb áttekinthetőség kedvéért belefoglaljuk kimutatásunkba az árpádi beköltözés utáni kor fejedelmeit.
Első szakasz: lassuló ritmus

Árpád	896 - 907	11 év
Zsolt	907 - 947	40 év
Taksony	947 - 972	25 év
Géza	972- 997	25 év
Szent István	997 -1038	41 év

(Zsolt és Taksony között, feltehetően rövid ideig, Fajsz uralkodott, de erre vonatkozólag nincs semmilyen pontos, megbízható adat.)
Összegezve:
5 uralkodó országolt összesen 142 évig
Átlagos uralkodási idő: 28,4 év

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

Urseulus (Orseolo) Péter	1038 - 1041	3 év
Aba Sámuel	1041-1044	3 év
Urseulus (Orseolo)  Péter	1044 -1046	2 év
I. Endre	1047- 1060	13 év
I. Béla	1060 -1063	3 év
Salamon (nagy megszakításokkal)	1063 - 1074	11 év
I. Géza	1074 -1077	3 év

Összegezve:
 Hét király uralkodott összesen 38 évig
 Átlagos uralkodási idő: 5,4 év
 (Szent István egymaga 41 évig uralkodott,

Második szakasz: lassuló ritmus

Szent László	1077- 1095	18 év
Kálmán	1095- 1116	21 év
II. István	1116 -1131	15 év
II. Béla	1131-1141	10 év
II. Géza	1141- 1161	20 év

összegezve: öt király uralkodott összesen 84 évig
Átlagos uralkodási idő:16,8 év

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

III. István	1161-1173	12 év
(III. István uralkodásának első felében még két király uralkodott:
II. László	1162	0,5  év
IV. István	1163	0,5 év)
III. Béla	1173- 1196	23 év
Imre	1196 -1204	8 év
III.László	1205	0,5 év

Összegezve:
Hat király uralkodott összesen 44,5 évig
Átlagos uralkodási idő: 7,3 év

Ám, ha e szakasz közepéből kivesszük III. Béla átmeneti stabilizációs kísérletet jelző, tartósabb uralkodását, úgy az uralkodási idő átlag 4,3 évre esik vissza: alig több, mint húsz év leforgása alatt öt király hanyatlott halálba a trónról!

Harmadik szakasz: lassuló ritmus

II. Endre	1205 -1235	30 év
IV. Béla	1235 -1270	35 év

Összegezve:
Két király uralkodott összesen 65 évig
Átlagos uralkodási idő: 32,5 év

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

V. István	1270 -1272	2 év
IV. László	1212 -1290	18 év
III. Endre	1290 -1301	11 év

Összegezve: Három király uralkodott összesen 31 évig
Átlagos uralkodási idő:  10,3 év

Ez a felpörgő ritmusú szakasz történelmünk egyik legnagyobb rejtett törésvonalát, az Árpád-ház kihalását jelzi; a válság övezet szakadék felé vivő peremvidékeit: Kihal a karizmatikus királyok szent sora, az az Árpád- ház, amely már puszta létével megszabta, ki ülhet az ország trónjára: tehát csak magyar s a magyarságon belül is csak a legnemesebb ág tagja lehetett magyar király: ez az évszázadok véres küzdelmei s az árpádi honvisszafoglalás, szentesítette királyválasztási biztos vezérfonal itt elszakadt, már nem volt ősi mérce a király választáshoz, jószerivel bárki lehetett király, idegen is, külhoni személy, bárki aki hatalommal, csellel, erőszakkal képes volt ezt kicsikarni, s ilymódon, míg a magyar nemzet elbizonytalanodott, a magyar trónért folytatott harc kiszélesedett, nemzetközi színterekre helyeződött át az eddig főleg az országon belül folyó gyilkos hatalmi vetélkedés, s így az 1301-től 1541-ig tartó, változó hatalmi szintű korszak, a vegyesházi királyok kora a későbbi idegen uralom egyik akaratlan előkészítőjévé vált.

Fenti gyorsuló ritmusú szakasz a nemzeti halálszakadék peremét jelzi.
Túlfelől a szakadék másik pereme felől ugyancsak két rövid uralkodású király - Vencel és Ottó- jelzi a tragikus átmenetet a viszonylag szerencsés újabb talpra álláshoz. Vencel csupán három évig, Ottó mindössze két évig uralkodott. Ez a két szakasz tehát a ritmus szemszögéből összefügg. S ha az előzőkkel e kettőt egybevetjük a következőkben tárul elénk e törésvonalas gyorsuló szakasz teljes képe:
Öt király uralkodott összesen 36- évig
Átlagos uralkodási idő: 7,2  év

II. Vegyesházi királyok kora.
(A teljesség  kedvéért ide kell iktatnunk a vegyesházi királyokat bevezető és az imént már említett két királyt.)

(Vencel (cseh)	1301- 1304	3.év
Ottó (bajor)	1305- 1307	2 év

De folytassuk a sort.
Negyedik szakasz: lassuló ritmus

Károly Róbert	1307 -1342	35 év
Nagy Lajos	1342 - 1382	40 év

Összegezve:
Két király uralkodott összesen 75 évig
Átlag uralkodási idő: 37,5 év

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

Mária	1382-  1395	13  év
Kis Károly (közben)	1386	2 hónap

Összegezve:
Két király uralkodott összesen 13 évig
Átlag uralkodási idő: 6,5 év.
 ,
Ötödik szakasz: lassuló ritmus

Zsigmond:

1387-1437

50 év.

Összegezve:
50 évig uralkodott egyetlen király!

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

Albert	1437- 1439	3 év
I. Ulászló	1440- 1444	5 év
V. László	1445 -1457	12 év

Összegezve
 Három király uralkodott összesen 20 évig
Átlag uralkodási idő: 6,5 év .

Hatodik szakasz: lassuló ritmus

Hunyadi Mátyás	1458 -1490	32 év
II Ulászló	1490- 1516	26 év

Összegezve:
Két király uralkodott összesen 58 évig
Átlag uralkodási idő: 29 év

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

II. Lajos	1516 -1526	10 év
Zápolya János ( és Ferdinánd)	1526- 1540	14 év

 Összegezve:
Két király (ellenkirály) uralkodott összesen 24 évig
Átlagos uralkodási idő: 12 év ,

 III. Habsburg királyok kora

Hetedik szakasz: lassuló ritmus
(A Habsburgok uralomra kerülésétől Bocskay szabadságharcáig)

I. Ferdinánd (+ ellenkirály)	1526 -1564	38 év
Rudolf	1576 - 1608	32 év

Összegezve:
Két király uralkodott összesen 70 évig

Átlagos uralkodási idő: 35 év
Nyolcadik szakasz: lassuló ritmus
(Bocskay szabadságharcának leverésétől II. Rákóczi Ferenc szabadságharcáig)

II. Mátyás	1608- 1619	11 év
II. Ferdinánd	1619 -1637	18 év
III. Ferdinánd	1637 -1657	20 év
I.   Lipót	1657 -1705	48 év

Összegezve:
Négy király uralkodott összesen 97 évig
Átlagos uralkodási idő: 24,2 év

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus
(A Rákóczi-szabadságharc évei)

I. József

1705 - 1711

6 év

Kilencedik szakasz: lassuló ritmus.
(A Rákóczi-szabadságharc leverésétől Mária Terézia haláláig)

III. Károly	1711- 1740	29 év
Mária Terézia	1740 - 1780	40 év

Összegezve:
Két király uralkodott összesen 69 évig
Átlagos uralkodási idő: 34,5 év

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

II. József	1780- 1790	10 év
II. Lipót	1790- 1792	2 év

Összegezve:
Két király uralkodott összesen 12 évig
Átlagos uralkodási idő: 6 év

Tizedik szakasz: lassuló ritmus
(Az 1848-1849-i szabadságharc kitöréséig)

I. Ferenc	1792 -1835	43 év
V. Ferdinánd	1835 -1848	13 év

Összegezve:
Két király uralkodott összesen 56 évig
Átlagos uralkodási idő: 28 év

Tizenegyedik szakasz: lassú ritmus
(Az 1848-1849-i szabadságharc leverésétől az I. világháborúig)

I. Ferenc József

1848 - 1916

68 év

Vagyis 68 esztendeig uralkodott egyetlen király!

Záró-ellenszakasz: gyorsuló ritmus
(Az I. világháború közepétől a befejezéséig)

IV. Károly

1916 - 1918

2 év

Észrevételek a vázolt szakaszokhoz

Milyen képet fest elénk e számoszlopok mezeje? Elénk dereng-e történetünk ritmusa? S mennyi titkot rejt e váltakozó lüktetés!
Lehetséges, hogy mindez a véletlen összjátéka, s arról van szó csupán, hogy némelyik királyunk rövidebb, a másik hosszabb ideig uralkodott? Végül is valamennyi király nem országolhatott egyazon ideig.
Mindez elképzelhető volna tán, de egy teljes évezreden át érvényesülő tendencia nem lehet véletlen műve.

1./  A ritmusváltozások törvényszerűségének s a mögöttük feszülő hatóerőknek legfőbb bizonysága maga a szakaszosság, a gyorsulások és lassulások szakaszos, csoportos váltakozása, az a tény, hogy - egy- két szabályt erősítő kivételtől eltekintve - a ritmusváltások nem korlátozódnak egy-egy királyra, és nem össze-vissza történnek, de a váltásokban határozott szabályosság figyelhető meg, s ha a ritmusváltás már megtörtént, úgy több hasonló uralkodási időtartamú király követi egymást, mintegy jelezve a már bekövetkezett áramlás erejét.
Kivált a negatív tendenciák felülkerekedését jelző eseményfelpörgések, gyors királycseréknél kimutatható ez. Főleg az Árpád-korban figyelhető meg, hogy királyok egész sora virágzik el egynéhány rövid év alatt.
Ha viszont sikerül a nekiszabadult pörgést valamilyen módon megállítani, illetve lelassítani, úgy egy-két emberöltőre is kiterjedhet a nyugodtabb, lassúbb érverés időszaka.

2./ Nem csekélyebb értékű, s kevésbé meggyőző bizonyság, hogy e ritmusváltások történelmi törésvonalakkal, kataklizmákkal, korszakváltásokkal is összefüggnek. De erre később, a maga helyén térünk ki.

3./ Aki figyelmesen átnézte kimutatásainkat, észrevehette, hogy a szűkebb értelemben vett, néhány évre, évtizedre kiterjedő ritmusváltásokon túl jelentkezik egy másik, tágabb évszázadokat átfogó ritmusváltás is.
E mega-ritmusváltások - jellemző módon - tökéletesen egybeesnek uralkodóházaink cseréjével. Más a ritmusa az Árpád-kornak, más a vegyes-házi királyok korának, és ismét más a Habsburg-háznak.

Különösen kirívó az Árpád-házi és a Habsburg-házi királyok uralkodási időtartama közti ritmus különbség. A Habsburg-éra az évszázadokat átfogó adatok cáfolhatatlan tanúsága szerint ugyanannyi idő alatt csak fele annyi királyt emésztett el, mint az Árpád-kor, míg a "vegyes-házi királyok" amannak csupán a kétharmadát. De a Habsburg-korban más változásokra is felfigyelhetünk. Az öt lassú ritmusú szakaszt nem öt, de mindössze három gyors királycserés szakasz követi.

A rövid, illetve hosszú ideig uralkodó királyok aránya is megfordult. Míg az Árpád-kor 23 királyából csupán 8 uralkodott hosszabb és 15 rövidebb ideig, addig a 16 Habsburg-király közül 12 uralkodási ideje hosszú volt, s csak négy ült rövidebb ideig a trónon. De a kép finomításában s az eltérések kimutatásában még tovább mehetünk. Két rövid uralkodású király, II. Lipót és II. József későn lépett a trónra: II. Lipót 43 éves, II. József 39 éves korában, s ráadásul mindkettőt betegség vitte el; II. Lipótot a "forróláz", II. Józsefet a tüdőbaj. A harmadik rövid uralkodású Habsburg-királyt pedig a himlő.

E három Habsburg király uralkodási idejének lerövidülésében tehát a jelek szerint sem rejtett külső erők, sem egyéb titkos politikai tényezők nem működtek közre, s így a Habsburg-kor általuk képviselt két közbülső szakasza, mint természetes okok folytán létrejött, a ritmusgyorsulások közül akár ki is iktatható. A még hátralévő harmadik felpörgő ritmusú; gyors királycserés szakasz IV. Károly uralkodásának két éve a Habsburg. birodalom létének záró szakasza. Mindez pedig azt jelenti, hogy a Habsburg-királyok uralkodásának közel négy évszázados korszaka lényegében egyetlen lassú ritmusú szakasznak tekinthető, amelynek hosszú évszázadai alatt hosszú életű királyok uralkodtak.

Határozottan arra utalnak ezek a tények, hogy a fejlett titkos ügynöki hálózattal rendelkező Habsburgoknak sikerült kiküszöbölniük a történelmi események ritmusát felpörgető külső zavaró tényezőket, illetve elhárítaniuk a királygyilkolásokra törő titkos erők tevékenységét. Nem zárhatjuk ki annak eshetőségét sem, hogy magyarországi uralomra kerülésük előtt a nagyhatalmi aspirációktól fűtött és a magyar koronára már régóta sóvárgó Habsburgok századokon át jelentős részesei voltak a hazai eseményeket felgyorsító zavaró tényezőknek, s így később könnyű volt ez ellen védekezniük. Következtetésünket alátámasztani látszik a Habsburg-kor előtt a magyar trónra került két Habsburg-király sorsa.
Módfelett rövid ideig uralkodtak. Albert mindössze két évig (1437-1439), míg a gyermek fővel, alig ötéves korában trónra került V. László tizenhét éves kordban már halott volt.

KIRÁLYTÁBLÁZATOK II.
Miként alakult királyaink száma az egymást követő századokban?

Árpád-házi királyok	Vegyes-házi királyok	Habsburg-házi királyok
száma	száma	száma
XI. sz. 8 király	XIV. sz. 6 király	XVII. sz. 4 király
XII. sz. 8 király	XV. sz.  5 király	XVIII. sz. 4 király
XIII. sz.  7 király	XVI. sz. 6 király	XIX.   sz. 3 király
Századonkénti 8 király	6 király	4 király

Kilenc évszázad számadatai tudatják: az Árpádok ritmusa a többinél hasonlíthatatlanul gyorsabb volt. Ők váltakoztak legsűrűbben a trónon; számukra vert legsietősebben a történelem szíve. A Habsburgokhoz viszonyítva az Árpád-házi királyok létezése százhúszas iramban száguldott tova. Vajon miért, mi célból és miféle következményekkel?
Ki felelhetne erre? A tüzetes válaszhoz, a mögöttes tények alapos feltárásához több idő s alkalom szükséges. Folytassuk hát tovább a tünetek feltárását, s optimális életkornak a 60 esztendőt véve, nézzük meg, miként alakult királyaink kora.

KIRÁLYTÁBLÁZATOK III.

Királyaink életkor szerinti sorrendje

Árpád-házi királyok	Vegyes-házi királyok	Habsburg háziak
	80 életév fölött
		Ferenc József   86 év
		V. Ferdinánd   82 év
= 0	= 0	= 2
	60 életév  fölött
IV. Béla 64 év	Zsigmond 69 év	I. Ferenc 67 év
		I. Lipót   65 év
		Mária Terézia 63 év
		I. Ferdinánd  61 év
= 1	= 1	= 4
	Optimális életkort (60 évet) megért királyok
Árpád-házi királyok	Vegyes-házi királyok	Habsburg-háziak
	II. Ulászló 60 év	Rudolf 60 év
= 0	= 1	= 1
	C. Optimális életkor előtt elhalt királyok
Árpád-házi királyok	Vegyes-házi királyok	Habsburg-háziak
	50 életév fölött
Endre 59 év	Nagy Lajos 56 év	II. Ferdinánd 59 év
Aba Sámuel 54 év	Róbert Károly 54 év	III. Károly 55 év
Szent István 52 év	Szapolyai János 53 év	II. Mátyás 52 év
III. Béla 51 év	Ottó 51 év
= 4	=  4	=3
	40 életév fölött
Szent László 45 év	Hunyadi Mátyás 47  év	Miksa 49 év
Könyves Kálmán 44 év	Albert 42 év	III.Ferdinánd 49 év
Béla 41 év		II. József 49 év
		II.  Lipót   45 év
= 3	= 2	= 4
	30 életév fölött
I. Endre 40 év	Kis Károly 32 év	IV. Károly 35 év
III.Endre 36 év		I. József 33 év
Salamon   35 v. 36 év
Orseolo Péter 35 év
V.István 33 év
II. László  32 év
II.Béla  31 év
IV. István 31 év
II. Géza   32 év
= 9	= 1	= 2
	30 életév alatt
I. Géza 30 év
Mária 25 év
II. István 30 év
Imre  28 év
IV. László   28 év
= 5	= 0	= 0
	20 életév alatt
	I. Ulászló 20 év
	II. Lajos 20 év
	Vencel 17 év
	V. László 17 év
= 0	= 4	= 0
	10 életév alatt
III. László 5 év
= 1	= 0	= 0

Mivel feltételezhető, hogy ez a táblázat némelyeket elmélkedésre s netán új kiegészítő elméletek készítésére csábít, útbaigazításul adunk ehhez még néhány támpontot.
Mint megfigyelhettük, 33 évi életkor alatt nem marad egyetlen Habsburg-király sem, míg Árpád-házi királyainknak a fele (11 király) nem érte meg ezt az életkort.
Tán még ennél is többet mond, hogy míg a Habsburg-kor királyainak csaknem a fele túlhaladta vagy megérte az optimális (60 éves) életkort, sőt, ha az optimális kor mesgyéjét súroló II. Ferdinándot is ideszámítjuk, úgy pontosan a fele (16-ból 8 király!) sorolható e szint fölé, addig az Árpádkor kellően adatolható 23 királyából nem kevesebb, mint 22 alatta maradt az optimális életkornak!
Végül nem lesz tán érdektelen egybevetnünk és összesítenünk az optimális életkorhoz viszonyítottan az elmaradt, hiányzó évek számát, természetesen levonva a végeredményből az optimális életkor fölötti éveket.

A hiányzó életévek összesített száma:
Az Árpád-házi királyoknál, együttvéve 518 év!
Vegyes-házi királyainknál, együttvéve 273 év!
A Habsburg-kor királyainál, együttvéve 26 év!
Árpád-házi királyaink életidő vesztesége tehát a Habsburgokénak közel a hússzorosa.
Megdöbbentő adat!
Ha tetszik, ha nem, le kell vonnunk a következtetést: valamilyen ismeretlen erő ilyen óriási életmennyiségtől megfosztatta Árpád-házi királyainkat!
De folytassuk! Aki nyomon van, ne tétovázzon, kövesse a nyomot, amíg meleg, kitapintható, még ha ezredév eltelt is, hogy az első nyomok a történelem talajába nyomódtak. Mert nemcsak ezredéves, de akár több millió éves nyomok is elenyészhetnek az idő újabb rohamai, vagy akár egy rosszul fordított ásó, egy dömper megcsúszó kereke révén.
S a logikai nyomok is éppoly veszendőek és tünékenyek.
Kövessük hát az iménti példát s vetítsük ki királyaink uralkodási időtartam szerinti sorrendjét is, hátha újabb részleteit tisztázhatjuk az elénk táruló képnek.

KIRÁLYTÁBLÁZATOK IV.

  Királyaink optimális uralkodási időtartam (30 év) szerinti sorrendje

Árpád- háziak	Vegyes-háziak	Habsburg-háziak
	60 év fölött
		Ferenc József   68 év
	50 és 40 év között
	Zsigmond	50 év	I. Lipót	48 év
		I. Ferenc  43 év
	40 és 30 év között
Szent István 38 év	Nagy Lajos 32 év	Mária Terézia 40 év
IV. Béla 35 év	Róbert Károly 34 év	I. Ferdinánd 38 év
	Hunyadi Mátyás 32 év	Rudolf 32 év
= 2	= 4	= 2
	Optimális uralkodási időtartam alatt
Árpád-háziak	Vegyes-háziak	Habsburg-háziak
	20 és 30 év között
II.Endre 30 év	II. Ulászló 26 év	III. Károly 29 év
III. Béla  23 év
Kálmán   21 év
= 3	= 1	= 1
	10 és 20 év között
II. Géza 20 év	Szapolyai János 14 év	III. Ferdinánd 20 év
Szent László 18 év	Anjou Mária 13 év	II. Ferdinánd 18 év
IV. László 18 év	V. László 12 év	V. Ferdinánd 13 év
II. István 15 év		Miksa 12 év
I. Endre 13 év		II. Mátyás	11 év
III. István   12 év
Salamon   11 év
III. Endre  11 év
= 8	= 3	= 5
Árpád- háziak	Vegyes- háziak	Habsburg- háziak
	10 év alatt
I. Béla 10 év	II. Lajos 10 év	II. József 10 év
Imre 8  év	I. Ulászló 4 év	I. József 6 év
Orseolo Péter 3 év	Vencel 3 év	II. Lipót 2 év
Aba Sámuel 3 év.	Ottó 2 év	IV. Károly 2 év
Orseolo Péter 2 év	Kis Károly   1 év
I. Béla 3 év
I. Géza 3 év
V. István 2 év
I. László 0,5 év
V. István 0,5 év
III. László 0,5 év
=11	=5	=4

Töprengtető táblázatok, számadatréteg felvételek ködbesüllyedt történeti múltunk feltáratlan dinamikai-statikai titkos ritmikájáról, földrengés erőviszonyairól. Nem árulkodó, világító adat az például, hogy huszonhárom Árpád-házi királyunk közül csupán kettő haladta meg a trónon az optimális harminc évet? Ez az adat kötetekkel felér: bele van sűrítve egy egész történeti korszak tragédiája. Másfelől lent a mélyrétegekben, a lélegzetvételnyi ideig regnáló Árpád-házi királyoknál annál nagyobb a tömörülés. A huszonhárom király túlnyomó többsége nyolcvan százaléka a húsz évnél is rövidebb uralkodási időt jelző szakaszokban helyezkedik el: Árpád utódainak veszedelmes a magyar trónra ülni.

A Habsburg-korra mindez fordítva áll. Miért? Ki hihet véletlen mesékben? Véletlenek következetes sora három évszázadon át! Véletlenek sora egy ezredéven át? Az Árpád-kor huszonhárom királya összesen 304 évig (997-1301-ig) uralkodott, a Habsburg-kor 16 királya közel négyszáz évig (1526-1918-ig). Miért ez az óriási eltolódás? Hosszú életű királyok hosszú uralkodása, s rövidéletű királyok rövid uralkodása? Testhez mért idők? Háromszáz évig robog a történelem szekere egy irányba (vagy éppen hatszáz évig), aztán négyszáz évig más irányba? Vakon? Önmagától? A történelmi erők vak játékaként, anélkül, hogy bárki megállíthatná vagy eltéríthetné? Ahogy Ady mondta: "Néhány ezer évig tűr az Isten..."? Az okságot, a logikát tagadva, önmagunk tagadnánk.

A RITMUSZAVAROK  HÁTTÉRTÉNYEZŐIRŐL

Fokról-fokra, rétegről- rétegre próbáljuk felfejteni a rendelkezésünkre álló adattömeg, alapján mindazt, ami tárgyunkkal összefügg, s ezért némelykor körbejárjuk, vissza visszatérve ahhoz, amit már érintettünk, a felhozottak mellé újabb bizonyosságokat keresve.

Bizonyítékaink természetesen nem tárgyiak; statisztikaiak és logikaiak, de a tárgyi bizonyíték logikai bizonyítás nélkül semmit sem ér, mondhatnánk: tárgytalan, a logikai bizonyítás viszont, ha hibátlan módon történik, s kivált ha történeti számadatok is alátámasztják, tárgyi bizonyítás híján is teljes értékű bizonyítás éppúgy, ahogy a matematikai bizonyítás a tárgyak felhalmozása nélkül önmagában is bizonyít: a kétszer kettő négy bizonyítása nem a tárgyban, önmagában van, így tökéletes és megcáfolhatatlan, de a tapasztalat is igazolja: a mi bizonyítékaink is a tapasztalatra épülnek.

Előbbi táblázataink a tapasztalati tények csoportosításával, évszázados tendenciák kivetítésével bizonyították történelmünk sajátos ritmusának és ritmusváltásainak meglétét. Hasztalan szabódnánk, húzódoznánk a következtetés kimondásától: a ritmusváltásoknak valami okának kell lennie:
A szív, pl. az emberi szív akkor tér el megszokott ritmusától, akkor kezd felpörögni, ha valamilyen izgalom, stresszhatás éri, vagy szokatlan erőfeszítésre kényszerül.

Történelmünk ritmusának felpörgését amely királyok sűrű elhullásának gyors cseréjében ütközik ki, a történelmi stresszhatások nyomán fellépő külső- belső bonyodalmak és az ezekhez társuló nyílt vagy titkos akciók magyarázzák. Mivel pedig nemhogy a végső, konkrét okot, de még magát az ezredéves ritmust és ritmusváltozásokat sem ismertük, nyilvánvaló, hogy az ok gondosan lefedett, elálcázott; tehát titkosnak kell lennie. De mi lehet a tényleges ok, s a cél?

Tisztában kell lennünk azzal is, hogy a két ellentétes előjelű szakasz keletkezésében, kiváltó okaiban is ellentétes. A lassúbb szakaszok ritmusát bizonyos fokig adottnak, természetesnek vehetjük. A királyok életkoránál pl. inkább érvényesülnek az élettani adottságok, természeti törvényszerűségek. A stresszhatásra, különféle bonyodalmakra, magyarán: mesterséges behatásokra jön létre, mint már említettük, a gyorspörgésű korszak. A mesterséges behatásokat pontosan jelzi az a tény, hogy a királyok uralkodási ideje és élettartama irreálisan röviddé válik, s erre utalnak más némelykor egészen drasztikus - történelmi tények is, veszélyessé váló külső fenyegetések, belháborúk.

A lassú ritmusú szakaszok - miként azt az Árpád-kor és a vegyes-házi királyok korának számos ténye mutatja - jobbára a lélegzethez jutás, erőgyarapodás, felemelkedés, politikai és gazdasági konszolidáció időszaka. Több egymást követően  uralkodó hosszú életű király, ha nem is nyugalmat, feltétlen stabilitást jelez. Ez visszahatóan is bizonyít: A vezérek kora fejedelmeinek viszonylagosan hosszú uralkodási ideje (emlékezzünk csak vissza: Szent Istvánnal együtt öt uralkodó országolt csaknem másfél évszázadig) megbízhatóan jelzi, hogy a kalandozó magyar haderő két külföldön elszenvedett veresége (Merseburg, Augsburg) nem rendítette meg a magyarság hatalmi helyzetét, sem belviszonyait, és a magyarságnak ekkor még semmilyen idegen hatalom megsemmisítő csapásától nem kellett tartania.

Példánkból még egy fontos következtetés adódik: a 896- os honvisszafoglalás utáni első nagy történelmi- törésvonal nem a fejedelmet korának leírásánál, az ú.n. pogány korszak" végén húzódik, hanem Szent István uralkodását követően; kevéssel a nagy király halála után idegen - német hadak árasztják el az országot, és első magyar gyűlölő királyunk, Orseolo Péter - miként erről a Képes Krónika beszámol - hűbérül nyújtja át "Magyarországot aranyozott lándzsa képében" a német császárnak, itt sorjáznak elő a történelem viharzását jelző kül és belháborúk során a gyors királycserék: hat király alig négy évtized alatt.

És ebből máris adódik egy másik következtetés: A történelem ritmusának a gyors királycserékben megnyilvánuló felgyorsulása a hatalmi helyzet belső és külső instabilitásával, süllyedésével jár; s a katasztrófa felé való rohanást jelzi, a katasztrófa közelét, eshetőségét éppúgy, mint az időre beállított pokolgép ketyegése. A történelmi események általában viharosabbak és szinte kaotikusan követik egymást; mintha egy-egy rövidebb időszak alatt akarnánk lejátszani egy hosszabbra tervezett korszak eseményeit.

A következményeket még felmérni sem könnyű. A királycserékkel nemcsak maga a király, de jobbára a hatalmi apparátus is kicserélődik: a hatalomba magát már némiképpen begyakorolt; tapasztalattal bíró gárdát új, többé-kevésbé hozzá nem értő, a kül és belpolitikai hatalmi viszonyokban járatlan csoport váltja fel, s az új csoport mintegy létének, s különb voltának igazolásául igyekszik elkülöníteni magát az előzőktől, kihangsúlyozva saját másságát, a régi elképzeléseket elveti; újjal cseréli fel.

S mi történik vajon, ha mindez váratlanul, előzménytelenül következik be; ha nincs utód, mert senki sem gondolt- gondolhatott még utód kijelölésére; ha nincsenek kéznél az alkalmas emberek és sebbel-lobbal, hirtelenében kell mindent összeszedni? Úgy hisszük, bizonygatni sem kell, hogy a hasonlíthatatlanul sokrétűbb, bonyolultabb, kényesebb államvezetésben, a kormányzásban mindez mélyreható zavarokhoz, fejetlen kapkodáshoz, de legalábbis tartós bizonytalansághoz vezet, megszakad a folyamatosság, elvész a biztos irány, s az állam egyik rövidéletű királytól a másikig bukdácsolni kezd, mint a léket kapott, s kormányos nélkül maradt hajó.

Mindez óhatatlanul felveti a Cui prodest? (kinek használ?) kérdését; s a választ is megadja: a királyok halandóságának fokozása az állam (a központi hatalom) külső és belső ellenségeinek érdeke.

Itt kissé vissza kell kanyarodnunk. A királyaink uralkodási időtartamát bemutató táblázat nem ad minden részletre kiterjedő képet. A táblázatból ugyanis nem feledékenységből, de hely hiányában elhagytunk: egy rendkívül lényeges körülményt, annak vizsgálatát, hogy milyen életkorban, hány éves korukban léptek a trónra királyaink, s ez egyáltalán nem elhanyagolható szempont az uralkodási időtartam megítélésében. Merőben más megítélés alá esik ugyanis az a király, aki mondjuk tízéves korában került a trónra és tizenöt-húsz évig uralkodott, mint egy olyan király; akit elaggott korában koronáztak meg és ugyanannyi ideig uralkodott: az egyik esetben a jelzett időtartam nyilvánvalóan kevés, míg a másiknál meghaladhatja a várhatót.

Ahhoz tehát, hogy helyesen értékelhessük az országlási idő alakulását, meg kell határoznunk - és ez természetesen csak valósághoz igazodó becslés alapján lehetséges - az optimális trónra lépési időt, az optimális uralkodási időt és az optimális életkort, hiszen csak e három összefüggő, egymást kiegészítő határmérték segítségével alkothatunk valósághű képet a történtekről.

Hadd hívjuk fel a figyelmet a trónra lépési életkor fontosságára. Miként dönthetne országos dolgokban az a király, aki még gyermekéveit éli, a kérdések értelmét fel sem fogja? (Tényleges uralkodási idejéből akár le is lehetne vonni a felnőtté éréséig szükséges időt.) A gyermekkirályok sűrű előfordulása, csoportos szereplése tehát gyanús és kedvezőtlen jelenség, s még legjobb esetben is a vezetés szintjének leszorítása. (De erről később bővebben.)

Megítélésünk szerint az optimális trónralépési életkor egybeesik a teljes fizikai-szellemi érettséget jelző harmincéves korhatárral; nem feledkezve meg itt az ország jó kormányzásához szükséges tapasztalatokról. Másrészt így - optimálisan - bőségesen marad még idő az országlásra, s ha a korábban már említett hatvan éves optimális életkort elfogadjuk, megkapjuk a köztes időt; a három évtizedes optimális uralkodási időt.

Vagyis hármas becslésrendszerünk a következő:

Optimális trónralépési életkor	30 év
Optimális uralkodási időtartam	30 év
Optimális életkor	60 év

Alábbi táblázatunkban ezeknek segítségével próbáljuk tovább finomítani a képet.

Megjegyzés: Az Árpádok mindannyian halálukkal fejezték be országlásukat. A Habsburgoknál kivételek: V. Ferdinánd, aki lemondása után még 22 évig, és IV. Károly, aki lemondása után még négy évig élt. Egybevetve - plusz-mínusz - a három adatot (optimális trónralépési idő, optimális uralkodási időtartam és optimális élettartam) az Árpád-házi királyoknál (a táblázatból kihagyott két királyt, I. Endrét és I. Gézát is belevéve) összesen 494-re tehető a hiányzó évek száma (közel félezer év!), míg a Habsburg-kor királyainál a hiányzó évek száma összesen 46, tehát még egytizede sincs az előbbinek.

Mindez azt támasztja alá: az Árpádok korán haltak meg, döbbenetesen korán. Sűrű rajokban, idő előtt hulltak el, a Habsburgok viszont kifutották formájukat. Fiatalon, virágjában elhullt gyermekkirályok sora vonul el szemeink előtt.

GYERMEKKIRÁLYOK TÜNDÖKLÉSE ÉS HALÁLA

Jaj annak az országnak, amelynek gyermek a királya"
 Biblia

Ötéves csöpp király, jóformán még karonülő gyermek áll a káprázó ünnepség középpontjában. Kétoldalt pompázatos díszruhákban oligarchák, püspökök hosszú sorban. A színes karcsú ablakokon betűző napban vakítanak a különféle ékszerek: van; aki még hajába, lekonyuló nagy harcsabajuszába is gyémántokat- fűzött, nagy divat ez mostanság, s kiváltképpen akkor ékeskedő, ha már a hajzat és szakáll amúgy is ezüstbe játszik. Hát még a csöppnyi kis király arannyal és gyönggyel kivert parányi termetét, a vállig bodorodó haj, a selymes csöppnyi arc, s a csodás karbunkulusként szikrázó mennyei ékkő, a gyermeki szemek: a kalocsai érsek éppen most illeti a szent kenettel homlokát, aztán a koronát emelik a feje fölé: mintha maga a nap szállna alá; az arany nap az égből, hogy ezt az ártatlan szépséget kijelölje. Egetverő rivalgás dübörög, mintha ércgörgeteg verődne bé s tova, felzeng a Te Deum, átható üveghangon felbúgnak a templomi kórusok, s mindebbe a mámoros örömlármába - hogy ők se rekedjenek kívül az ünnepen - beleujjonganak, sikítanak, zokognak a harangok. És zúg az éljen: "Éljen, éljen László király". Minden arc feléje fordul, minden szem rászegeződik, mindenki őt csodálja, s a kis III. László arcán megindultság és áhítat.

Akad azért itt néhány gondokba borult homlok, s egynéhány elfojtott sóhaj: nagybeteg a király, a 27 éves Imre király: olyan gyöngeségek törtek rá, hogy kihull a jogar a kezéből, s nem tudni, mi baja. Rövidke fél év múltán halott Imre király, s halott már a kicsi III. László király is. Ugyanígy képzelhetjük el a tízéves IV. László, a tizenegy éves II. Géza, az ugyancsak tizenegy éves Salamon, a tizennégy éves III. István és a tizenöt éves II. István koronázását, valamint a többiekét. Vélhetnénk: aki korán kezdi - későn végzi. De rájuk ez nem áll; ők korán kezdték - és korán végezték. A gyermekfővel trónralépő Árpádházi királyok közül csak egy élte túl egyetlen évvel a harminc évet.

Miért tértek a sírba ily korán? A gyermekként megkoronázott vegyes-házi királyok sem mutatnak sokkal vigasztalóbb képet. Az ötévesen királlyá emelt V. László a tizenhetedik életévet; a tízévesen megkoronázott II. Lajos a húsz évet, a tizenkét évesen már királykodó Vencel a tizenöt évet, I. Ulászló négyévi uralkodás után is csak huszonötödik életévét érte el. Kivétel Nagy Lajos, aki tizenhat évesen lépett a trónra és negyven évi uralkodás után 56 éves korában hunyt el, s Hunyadi Mátyás, akit tizenöt évesen koronáztak meg, s 47 évig élt.

A Habsburg-korban viszont épp fordított a helyzet. Gyermekkirály érdekes módon nem is akad; mindössze két király lép trónra húszéves kora előtt: Ferenc József tizennyolc évesen, hogy hatvannyolc évi uralkodás után nyolcvanhat éves korában haljon meg, s I. Lipót, akit tizenhét évesen tettek a magyar trónra és 48 évi uralkodás után 65 évet ért. Itt tehát ellentétes törvényszerűségek érvényesültek. S vajon miért? Jó volna tudni, hogy miért?! Az ú.n. "balszerencse" miért az Árpádokat sújtja a legvaskosabban? S miért nem terjed át a Habsburg-korra is a gyermekkirályok tragédiája? S mi az oka; hogy hárman közülük jóformán még meg sem melegedtek a trónon; máris meghúzták értük a harangokat? II. László, III. László, IV. István még fél évig sem országolt.

Már önmagában is figyelemkeltő, ha sok a gyermekkirály. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy ki mikor lép a trónra. Miként már említettük, van egy optimális trónralépési idő, s ezt a súlyos kilengések ellenére történelmi számadataink is igazolják. Az uralkodáshoz érettség kell, szellemi-fizikai erő, ítélőképesség, tapasztalat és akarat: gyermek nem való trónra, mert nem alkalmas az uralkodással járó feladatok elvégzésére. A király tehát, ha gyermek, csak bábkirály, névleges uralkodó, akinek nevében mások döntenek: átmeneti és felemás megoldás; annál is rosszabb: a megoldás kikerülése, elodázása, elvetélése, amolyan álcázott interregnum, ahol a háttérből folyik az irányítás névtelen erőcsoportok által. Vagyis a nyílt vezetés helyett rejtett vezetés érvényesül, s ily módon a gyümölcsöt a névtelen fél szedi le, míg a kárvallás a cégérül emelt név viselőjét éri. Belül torzsalkodás folyik, mert a gyermekkirály mögött valamelyik érdekcsoport, hatalmi klikk ragadja kezébe a vezetést, s az ország érdek elvész a magánérdek mögött, a kül- és belpolitika egyaránt ingadozóvá torpan, az ország hatalmi helyzete kétessé válik, nő a külpolitikai sebezhetőség, s megerősödnek az ellenséges aspirációk. Minél több a gyermekkirály (s minél gyorsabbak a királycserék), annál nagyobb az ingadozás, a létbizonytalanság, s az ország védtelensége.

Kinek érdeke ez? A gyermekkirályokat ugyanaz a megnevezetlen erő emeli előszeretettel a trónra, amely megrövidíti uralkodásuk tartamát. A gyermekkirályokra addig van szükség, amíg gyermekek, nincs önálló akaratuk, s nem tudnak lábra kapni. Ha ugyanis felnövekszik, s megkísérli, hogy névleges királyból tényleges királlyá váljék, új válsághelyzet áll elő. Láthatatlan válságzóna húzódik itt. (Emlékezzünk rá, még Hunyadi Mátyásnak is meg kellett küzdenie az őt hatalomra segítő Szilágyi Mihállyal, aki gyámkodni akart fölötte.)

Nem ritkán titkos külső és belső cselszövények ültetnek gyermeket a trónra. Látnunk kell: minden váltás a vezetésben, kivált ha váratlanul történik válsággal egyértelmű. S az új királynak és vezetésnek be kell gyakorolnia magát a kormányzásba. A kellő jártasság és tapasztalat megszerzése némelykor évekbe telik. Gyermekkirály esetében a begyakorlási idő kezdete nyilvánvalóan egybeesik az önállósulási kísérletek kezdetével, az meg a férfivá serdülés kezdetével, nagyjából a 18-20 életévvel, s ha a gyermekkirály már ekkortájt jobblétre szenderül - kezdődhet a vak tapogatózás elölről az ország mintha le volna fejezve. És itt egy árnyalattal tovább finomíthatjuk a táblázatainkból kialakuló képet, ha királyaink országlásából (mint a vezetés szempontjából jórészt terméketlent) lenyessük a húszéves életkor előtti éveket.

KIRÁLYTÁBLÁZATOK VI.

	Serdületlen gyermekként trónra került királyok
	Árpád-házi gyermekkirályok
1. Szent István	(cca) 14 éves
2. Salamon	11 éves
3. II. István	15 éves
4. II. Géza	11 éves
5. III. István	15 éves
6. III. László	3 éves
7. Kun (II.) László	10 éves
	Vegyes-házi gyermekkirályok
1. Nagy (I.) Lajos	16 éves
2. Anjou Mária	12 éves
3. I. Ulászló	16 éves
4. V. László	5 éves
5. Hunyadi Mátyás	15 éves
6. II. Lajos	10 éves

(Figyelmen kívül kellett hagynunk az idegenből, cseh földről behozott Vencelt, akit átmeneti, négyévi uralkodás után a magyar urak pápai nyomásra elűztek a magyar trónról.)

Vegyes-házi gyermekkirályaink száma tehát csaknem annyi, (vagy ugyanannyi), mint az Árpád-kor gyermekkirályaié, viszonylagosan tekintve még magasabb, hiszen vegyes-házi királyainknak jószerint a fele került gyermekként a trónra, s ennek egyik fő oka az a királyválasztásoknál érvényesülő zavar, amit a karizmatikus Árpád-ház kihalása keltett. Míg azonban az Árpád-házi gyermekkirályok idejekorán mind elbuktak (ez alól még a legmagasabb életkort elért Szent István sem kivétel), addig vegyes-házi gyermekkirályaink közül kettőnek is, Nagy Lajosnak és Hunyadi Mátyásnak sikerül kitörnie a gyermekkirályok végzetéből. Az Árpád-házi gyermekkirályok - Szent István kivételével mind virágjukban haltak el, jobbára harmincadik életévük elérése előtt.

Bizonyságul annak, hogy mindeddig feltáratlan, nyílt és láthatatlan halálzónákkal, titkos hatóerőkkel, háttértényezőkkel átszőtt történetünkben valóban ezeréves tendenciák érvényesülnek, még tán a fenti tényeknél is megdöbbentőbb, sokatmondóbb adat: A HABSBURGOK NÉGY ÉVSZÁZADOS MAGYARORSZÁGI URALMA SORÁN EGYETLEN GYERMEKKIRÁLY SEM FORDUL ELŐ.

NÉHÁNY SZÓ AZ ÁRPÁDOK VÉGZETÉRŐL

A végzetbe vetett misztikus hiedelmet megdönti a számok hatalma.
Háromszáz éven át nem érvényesülhet véletlen szőtte "végzet", csupán törvény, még ha a törvényt- mert titkos - nem is látjuk. Feltárható-e az még egyáltalán? Elvetjük az agnoszticizmust, s valljuk: ha feladat van - megoldás is van: kell lennie! - minden feladat magában hordja a megoldást, ha nem is könnyen s rögtön - a táguló időben. Az Árpád-kor bonyolult eseményhátterének felületi feltárásához is sarkalatos volna annak tisztázása: miért volt korai halál az "Árpádok végzete "? Talán veleszületett, öröklés útján magukkal, hozott, titkos kór, vagy holmi akkoriban hazánkban elterjedt gyilkos ragály vitte mind idő előtt sírba őket?

Ilyen orvragálynak nincs nyoma. Ami pedig őket magukat illeti; minden jel azt tanúsítja; jó felépítésű, keménykötésű, sudárnövésű, bő egészségű, hosszú életre termet királyok voltak:

TÖRÉSVONALAK ÉS RITMUSVÁLTÁSOK SZERVES ÖSSZEFÜGGÉSEI
Törések, törésvonalak szövevénye szövi át történelmünket, akár elhagyott harcmezőt az omladozó lövészárkok. S a figyelembe sem vett kisebb  törések, repedések sorát. hatalmas szakadékok szántják át, az ezerléptékű terepet mintegy külön mezőkre tagolva. És ezzel közös vizsgálódásaink egyik sarkalatos pontjához érkeztünk. Csoportosítottuk az adatokat; felsoroltuk a bizonyítékokat; követtük - miként orvos betege szíve fölé hajolva - történelmünk ritmusának váltakozásait, s most majd feltárul előttünk egy párhuzamos jelenség, az, hogy történelmünket kisebb-nagyobb törésvonalak is tagolják.

Számunkra most az a legfontosabb: összefügg-e a ritmus- és a törésrendszer? Ha ugyanis e két rendszer főbb pontjai egybeesnek, egymásba illeszkednek; úgy tagadhatatlanul összefüggnek és egymást világítják meg, egymást igazolják. A továbbiakban meggyőződhetünk róla: fogaskerekekként illeszkednek össze; egyik a másikat mozgatja. Fussuk át röviden a főbb törések s a ritmus egyezéseit. Vegyük előre a legismertebbeket; a könnyebb értés kedvéért eltérve a sorrendtől.

AZ ÁRPÁD-HÁZ KIHALÁSA: 1301.

Uralkodócsaládok kihalása is okozhat törést a történelem menetében. Kivált akkor okozhat mélyreható és messze gyűrűző zavart, ha régóta országló nemzeti uralkodóházat ér el a kihalás sorsa, mint - a fejedelmek korát is beleszámítva - négyszáz esztendeje uralkodó Árpádok esetében. S hogy ez mennyire így van, azt a ritmusadatok kétszeresen is igazolják: olyan törésvonal húzódik itt, amely a geológiai kataklizmák során létrejött kéregtörésekre emlékeztet. Az Árpád-ház kihalását jelző 1301-es év mentén kétoldalt két felpörgő ritmusú szakasz húzódik; előtte három rövidéletű ifjú király, utána két egészen röviduralkodású király a következőképpen:

V. István 1270 -1272	(2 év) 33 éves
IV. László 1272 -1290	(18 év) 28 éves
III. Endre 1290-1302	(11 év) 36 éves
Az 1301-es törésvonal:
Vencel (cseh) 1301- 1304	(3 év) 15 éves
Ottó (bajor)  1305 -1307	(2 év)  51 éves

Úgy véljük, e beszédes adatok itt kétoldalú tényt tükröznek; egyfelől azt az időszakot, amely előkészíti a törést, másrészt a következményeket.
Egyébként természetesen előfordulhat, hogy a törés feltételei valamelyik nyugalmasabb, lassúbb ritmusú periódus alatt érlelődnek ki; annak befejező szakaszában s ebben az esetben a ritmusgyorsulás magától értetődően csak a törés után következik be. Ugyanígy fordítva: olykor a történelmi  törésbe, szakadásba torkolló ritmusgyorsulás után következik be a stabilizáció. Ugorjunk nagyot az időben, történelmünk egyik legnagyobb töréséig. (Az Árpád-ház nem halt ki, hanem a pápa utasítására trónfosztás történt. Majd leközlöm az idevonatkozó Nagy Iván másolatokat. Az Árpád leszármazottak mai is élnek Svájcban és Franciaországban. Tisztelettel Sáfár István Safi)

A MOHÁCSI KATASZTRÓFA: 1526
II. Lajos	1516-1526 (10 év) 20 éves
Az 1526- os törésvonal.
Szapolyai	1526-1540 (14 év) 53 éves
(és I. Ferdinánd)

A kataklizmát egyfelől egy gyermekkirály halála, másfelől szokatlan jelenség, két társuralkodó fellépte jelzi..

BOCSKAI SZABADSÁGHARCA: 1604 - 1606

Nem lehet kétséges, hogy a Bocskai-szabadságharcot is törésvonalnak kell tekintenünk még akkor is, ha a Habsburgoknak valamelyest sikerült is áthidalniuk azt. Csalhatatlanul jelzi a törést Rudolf uralkodásának megszakadása. Rudolf helyébe ugyanis a válsághelyzet csúcspontját jelző 1606-os évben, előrehaladott elmebajára hivatkozva, II. Mátyást választották királlyá. Rudolf ezután még hat évig élt.

RÁKÓCZI SZABADSÁGHARCA: 1704 - 1711
Ennek a törésvonalnak a ritmusképe rendkívül plasztikus és sokatmondó: a törés hétéves időszakát csaknem pontosán kitölti I. József uralkodása.

I. Lipót	1657 -1705	(48 év) 65 éves
	Az 1704-1711 évi törésvonal:
I. József	1705 -1711	(6 év) 33 éves
III. Károly	1711-1740	(29 év) 55 éves

I. Józsefet állítólag "forróláz" vitte el.

AZ 1848-1849-i SZABADSÁGHARC

A törésvonal, a katasztrófahelyzet követelte, királycserében kifejeződő ritmusváltás itt is pontosan érvényesül - nyilvánosan történő mesterséges közbeavatkozásra. V. Ferdinándot - aki egyébként hosszú kort, 82 évet élt - tizenhárom évi uralkodás után a szabadságharc kitörése folytán 1848-ban lemondatják. Helyébe az ifjú, alig 18 éves Ferenc József lép.

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ: 1914-1918

Némileg hasonló képet mutat a következő világkataklizmává, világszakadékká növő törés. És ezzel bekövetkezik a nincs tovább; a Habsburg-birodalom szétbomlasztása. Érdekes módon a 68 éve uralkodó, 86 éves, elaggott Ferenc József hajszálpontosan a nagy világtörésvonal közepén,1916-ban halálozik el. Helyébe az ekkor 29 éves IV. Károlyt koronázzák meg, de a nagy kataklizma vége az ő királykodásának is véget vet, s vele az egész Habsburg-háznak és birodalomnak. IV. Károlyt ugyanis az I. Világháború végén, 1918-ban, alig két évi uralkodás után lemondatják. A több mint fél évszázados (68 évi) uralkodási időt ily módon követi a két sovány esztendő.

Hozzátartozik a történtekhez, hogy maga IV. Károly sem sokkal éli túl a katasztrófát. Két sikertelen puccskísérlet után 1922-ben váratlanul meghal. Úgy véljük, a századok eseményeit átfűző beszédes tények, egybeesések szakadatlan sora nem hagy semmi kétséget.

A HABSBURG-KOR ELLENTÉTES ELŐJELŰ TÖRÉSVONALAIRÓL

De maradjunk még a Habsburgoknál. Ritmustáblázatainknál megfigyelhettük, hogy történelmünknek ez a négy évszázados szakasza jószerivel ellentéte a megelőzőkének. Történelmünk Mohács után új lüktetésre vált. A túl heves vad ritmus ólmos lassúvá ernyed. A rövid- és hosszú országlású (életű) királyok aránya felcserélődik, s ha ott rajokban torlódnak elénk a rövidéletű királyok, fiatalon ellobbanó életükkel, addig itt - kivált ha még a lemond(at)ásokat is figyelembe vesszük - kis híján csupa hosszú életű király sorakozik. Mohács után végzetes fordulat következett be, olyan fordulat, amely csaknem mindent kifordított, s mindent a visszájára fordított. Itt természetesen nem lehet célunk a Habsburg-kor s a Habsburg-kór hozzávetőleges ismertetése sem, s azt csupán tárgyunk szemszögéből érintjük.

Miként egykorú források megvilágították, két cápa, két világhatalom - a török és a német - falta akkoriban Magyarországot. S a legtragikusabb nem is az volt, hogy szétszakították az országot, hanem az, hogy az ország élére a Habsburg-házzal olyan idegen királyok kerültek - idegen származásúak voltak az ország felemeléséért szívvel- lélekkel küzdő Anjouk is - akik idegen szellemiségtől, mi több, magyargyűlölettől fűtötten, királyi esküjüket megszegve, hamissá téve, nem a magyarság, nem Magyarország felemeléséért küzdöttek, hanem álarcos királyokként a nemzet és az ország tönkretételéért, elnyomorításáért.

Vajon eltávolodunk-e az igazságtól, ha arra a következtetésre jutunk, hogy a Habsburgok hatalomra kerülésével azért növekedett majdnem kétszeresére a királyok uralkodásának időtartama és életkora, mert általuk annak a külső titkos hatalmi erőnek egyik főcsoportjának sikerült a Magyarország fölötti hatalom megszerzése, amely nyílt és titkos támadó erőként évszázadokon át ostromolta, s rombolta álcázott hadoszlopaival az országot, hogy azt befolyása alá vonja s ha lehet, gyarmatává tegye, s amely éppen ezért a titkos erők tudásával és gyakorlatával bírván védetté vagy legalábbis védettebbé vált a titkos erők pusztító ostromaival szemben?

Ha feltevésünket elvetjük, megokolatlanul marad nemcsak az idegen és ellenséges Habsburg-ház rejtélyes s észokokkal, ésszerű tényekkel meg nem magyarázható magyarországi hatalomra kerülése, de az is, hogy miért nyúlt a Habsburg-királyok uralkodási- és élettartama a régebbiek, így az Árpád-házi királyok uralkodási és élettartamának a kétszeresére s mi a magyarázata annak a rejtélyes jelenségnek, hogy míg a magyar nemzeti királyok időszakában külső és belső ármánykodások viharaiban szüntelenül úgy rázkódott az ország, akár a szív a rátört infarktus halálcsapásai alatt, addig az idegenérdekű, magyar királyi voltukat - a magyar nép legfelsőbb képviseletét, védelmét - csak színleg, megtévesztésül vállaló; a magyar népet idegenuralmi célokból elnyomó s a pusztulás halálzónái felé szorító, közgyűlöletnek örvendő hóhérkirályok uralma jószerivel, a régiekkel való egybevetés alapján úgyszólván zökkenő mentesnek tekinthető: csak fenti következtetésünk adhatja magyarázatát, hogy ennek a Magyarországra orvul rámalterozott idegenuralmi korszaknak a hatalmát a négy évszázadon át lényegében csupán egyetlen erő fenyegette: az idegenuralmi elnyomása ellen újra meg újra felkelő magyar nép nemzeti szabadságháborúinak a világtörténelemben egyedülálló sorozata.

Hajdanta, régidőben, kiváltképp az Árpádi- korban a magyar trón körül, a magyar királyok körül feszült a trónjukat megdöntő, életüket elragadó leplezett halálzóna. A Habsburgok uralomra kerülésével a történelmi tények tanúsága szerint ez a halálzóna elkerült a királyok feje körül és a magyar népre tevődött át, annak széles tömegei kerültek a pusztulás, megsemmisülés útjára. Történelmi tények tanúsítják a Habsburgok négyszáz éves idegen uralmának, álságos orvuralmának irtózatos következményeit: roppant színmagyar területekről irtódott ki a magyarság, szüntelenül folyt a magyarság önelidegenítése; idegen célokért idegen háborúkban való elvéreztetése, szüntelenül folyt az idegen és ellenséges népességek betelepítése az őslakos magyarság hátraszorítására, elnyomására, és szüntelenül folyt az ellenséges idegen nációk feluszítása, felfegyverzése az őket befogadó, szállásadó magyarság ellen. És mindezzel egyidejűleg szüntelenül folyt a még népirtásnál is pusztítóbb következményű politikai-hatalmi szellemi háború a magyar nép lelke, szelleme, hagyományai, önvédelmi tudata, eredettudata és összetartozás tudata: nemzettudata ellen és tudásszintje, műveltsége ellen a magyarság kiszorításáért a hatalom után a közéletből és a tudás területeiről, vagyis a magyar nép szellemi leszerelése és szellemi megsemmisítése.

Vagyis a Habsburgok, noha felkent "magyar királyok" voltak, hódítókként viselkedtek, holott a magyarságot fegyverrel sohasem hódították meg, hisz választás útján - noha csalárd módszerekkel, megvesztegetéssel, csalással, hatalmi presszióval: orv-módszerekkel kicsikart "választással" kerültek az ország trónjára. Így állt elő a tragikus helyzet, hogy a magyarság ellen négy évszázadon át saját koronás királyai viseltek álcázott, alattomos háborút. Vagyis a magyarság - anélkül, hogy meghódították volna - alávetett, s elnyomott néppé vált saját hazájában. Így történt a nagy fordulat, s így fordult fonákjára a magyar történelem ritmusa a törésvonalakkal együtt.

S mit ad az ég? Egyszeriben megszűntek a gyermekkirályok, rajokban is, külön is. S megszűntek a fiatalon, virágjában elhulló királyok is. A királyok egyszeriben hosszú életűvé váltak. Vajon miért? Hátha az Árpádok meg a többiek veleszületett adottsága volt a rövid élet, míg a Habsburgoké a hosszú élet? Igen ám, de volt egynéhány Habsburg-királyunk, aki a Habsburg-kor előtt regnált. Vessünk csak egy futó pillantást rájuk. Albert mindössze két évig uralkodott (1437-1439) és 42 évet ért meg, míg V. László 12 évi uralkodás (1445-1457) után is csak tizenhét éves volt, amikor meghalt. Vagyis mindketten: rövid uralkodásúak és életűek. Ez már-már arra a következtetésre csábítana, hogy maga a Habsburgkor biztosította a királyok hosszú életének feltételeit, de ne tegyük, mert csak újabb kérdésekbe bonyolódnánk, és erre nincs terünk. Persze elképzelhető, hogy nem a biológiai adottságok, de a történelem szabja meg, meddig uralkodnak a királyok.

Végletessé vált a Habsburgok alatt a központi hatalom és a magyarság érdekellentéte is Régebben a nyugodtabb szakaszokban, a hosszabban országló királyok alatt az ország tekintélye nőtt, a lakosság jóléte emelkedett, míg a Habsburg uralkodók alatt a magyarság, az ország lakóinak sorsa mind siralmasabbá és tűrhetetlenebbé vált. A hosszú életű Habsburgok uralkodása nem hozott áldást az országra, mint pl. Szent László, Könyves Kálmán, III. Béla, IV. Béla, Nagy Lajos, Zsigmond, Hunyadi Mátyás, vagy a hozzájuk aligha mérhető I. Béla uralkodása, akiről a Képes Krónika a következőket írja: "Kegyes hajlandóságból a magyarok terhét megkönnyítette, a szokott adókat és a régi tartozásokat a köteles szolgáltatásokból elengedte. Ezért Magyarország fölötte meggazdagodott, és fölemelte fejét mind a körülötte lévő országok fölé: gazdagságban és dicsőségben mind meghaladta őket. Akkor itt a szegények meggazdagodtak, a gazdagok dicsőségre emelkedtek."

"Aranykor volt!" - gondolhatnánk. Csakhogy I. Béla mindössze 3 évig (1060-1063) uralkodott, mintegy tanúsítva, hogy kicsi idő alatt is lehet sok jót tenni.

Mohács után fordított előjelűvé váltak a történelmi törésvonalak is. Addig a törések, ritmusbicsaklások, gyors királycserék a magyarságot sújtó csapások voltak, ettől kezdve azonban a jelzett úton-módon, szemfényvesztésszerűen elnyomás alá görnyesztett magyarság okozta a töréseket fegyveres felkeléseivel, négyszáz éven át tartó szabadságháborúival. S míg hajdanán a törések jelezte válsághelyzetek mielőbbi felszámolása a magyarság elemi érdeke volt, addig a Mohács utáni korszakban a Habsburg-birodalom alapjait rázó törések felszámolása a magyar szabadságküzdelmek elfojtódását, vérbefojtását jelentette, s a gyűlölt Habsburgok uralmának helyrebillentését, megszilárdulását. Még egy fontos sajátossága ötlik szemünkbe a Habsburg-kori törésvonalaknak: mindegyik nyílt törés volt, s a legutolsótól eltekintve, valamennyit az ősi szabadságát visszavívni akaró magyarság nyílt fegyveres akciója okozta.

Míg a Mohács előtti történelmi töréseket rejtett erők, javarészt mindmáig felderítetlen háttértényezők okozták, a Habsburg-korban kiiktatódtak a központi hatalom folytonosságát szaggató titkos erők: ezt bizonyítja; hogy a nyílt fegyveres erők leverését követően nyomban létrejöhet a teljes stabilizáció. Vessük csak össze a Habsburgok válsághelyzetek utáni konszolidálódásának ritmus-adatait a Mohács-előttiekkel.

Mindebből több tanulság adódik. Itt mindből csupán kettőt, azt is csak érintőlegesen: a magyarság a maga elemi szabadság- és életharcában a titkos bomlasztást mellőzve, egyedül a nyílt erőt alkalmazta; a Habsburg háznak - a végső szakasztól eltekintve - valamilyen módon sikerült kiiktatnia, elhárítania a birodalmakat szétbomlasztó titkos háttértényezők munkáját. S ily módon, ha röviden is, felsorolva történelmi törésvonalaink különböző fajtáit, visszakanyarodhatunk az államalapítás korához.

A SZENT ISTVÁN-KORI REJTETT TÖRÉSVONALRÓL

Ritmustáblázataink háttértényezőinek taglalását folytatva, rátérünk azoknak a ritmusváltásoknak az elemzésére, amelyek mögött rejtett törésvonalak húzódnak. Történelmünk nagy törésvonalai közé tartozik - miként ezt már korábban jeleztük - a Szent István uralkodása alatt - vagy után bekövetkezett törés. Különösképpen ez annyira rejtett, hogy jószerivel mindmáig nem került kellően a szemünk elé; s itt mi magunk sem törekszünk. annak minden oldalú megvilágítására, s tárgyunknál maradva, megelégszünk azzal, ha főbb vonásait, illetve következményeit pár szóba sűrítetten megragadhatjuk.

De vajon csakugyan s bizonyosan húzódik itt törés? Nem holmiféle ráerőltetés ez? Hiszen semmit sem tudunk erről a törésvonalról. Beszéljenek a számok. Történelmünk ritmusa, a királytragédiák sora soha nem lódul úgy neki, mint itt, Szent István uralkodását követően. Vessük csak egybe ezzel történelmünk nagy töréseinek ritmusát!
Megelőzőleg - Orseolo Péter két uralkodási időszakát egybevonva (első kiűzetése után; mint tudjuk, három évig (1041-1044) Aba Sámuel uralkodott) - hat röviduralkodású királyt mutattunk be, holott uralkodási időszak szemszögéből hét királlyal kell számolnunk, s itt eszerint tüntetjük fel a Szent Istvánt követő, gyors királycserék ritmusa (uralkodási évek szerint):
Szent István után:  3 - 3 - 2 - 13 - 3 - 11 - 3
Az Árpád-ház kihalása után:  3 - 2
Mohács után:  14 (38): (1526-ig két társkirály)
Már ennyiből kitetszik: a Szent István utáni felpörgés a maga nemében páratlan, egyedülálló: a számok itt jelzik történelmünk legnagyobb törésvonalát. Harminckilenc év alatt itt hét király váltotta egymást, míg Szent István egymaga 41 évig (Ferenc József 68 évig!) uralkodott. Az ezt megelőző időszakban (Árpádtól Szent Istvánig) öt uralkodó közel másfél évszázadig (142 évig) uralkodott. A zuhanás félelmetes. S a törés súlyosságát még növeli az a tény, hogy a megelőző eredeti csendesebb ritmus az Árpád-korban nem is állt helyre többé. Maga az egész Árpád-kor is - de legkivált a XI.-XII. század egyetlen törészóna.
Sűrítsük néhány pontba a legkirívóbb fejleményeket:

1. Történelmi tények tanúsítják: a magyarság addigi hatalma, életereje ijesztően lecsökkent.

A 896. évi honvisszafoglalástól 1000-ig tehát egy teljes évszázadig nyíltan, fegyveres haddal senki sem merte megtámadni Magyarországot, s ha mégis megkísérelte, véres fővel kellett visszamenekülnie. Ettől az időponttól azonban az ország az expanzív német-bizánci törekvések állandó célpontjává vált. Magyarországnak Szent István, illetve, pontosabban, Géza uralkodásáig nem kell idegen hódítók betörésétől félnie, nemhogy attól, hogy idegenek igájukba görnyesszék az országot. Szent István halála után pár évvel azonban már német császári hadak vonulnak Magyarország földjén, s István közvetlen utóda, Orseolo Péter az ország koronázó székfővárosában, Székesfehérvárott aranyozott lándzsa képében hűbérül nyújtja át III. Henrik német császárnak az országot.

2. Vezetők és vezetettek között jórészt áthidalhatatlan ellentét támadt, a vezetés részint idegen kézbe ment át.

3. Mélyreható és messze gyűrűző meghasonlottság bontotta meg a magyarság egységét, az elidegenedett vezetőréteg szembefordult a magyarság tömegeivel, múltjával, hagyományaival, ősi demokratizmusával, a Géza fejedelem koráig közjogilag jószerivel egyenrangú, szabad magyarok jobbágyi függőségbe vagy éppenséggel rabszolgai helyzetbe süllyedtek, kirekesztettek a közügyek intézéséből, megszűnt a véleményszabadság, a hitbéli szabadságot véres elnyomás váltotta fel, s a meghasonlott országban egymást követték a lázadások, az ősi hit és szabadság visszaállításáért folyó polgárháborúk, véres belviszályok, trónviszályok, trónvillongások, kívülről jövő fegyveres támadások.

4. Óriásivá nőtt az országban, a kormányzatban az idegenek hatalma. István király közvetlen utóda, az idegenből jött s a vérszerződés rendelkezéseinek megszegésével uralomra került jövevény Orseolo Péter (Petrus Urseulus) személyében olyan király került a magyar trónra, aki az ország törvényeit semmibe vette s nyíltan bevallott célja a magyarság tönkretétele, sőt kiirtása volt.

A XI. ÉS XII. SZÁZADI RITMUSVÁLTÁSOKRÓL, ILLETVE TÖRÉSVONALAKRÓL.

Hiába forgatjuk bármerről: csupa törés, omlás, vérzés és szakadás az egész XI. század. Szenvedésben, vérzésben, forrongásban a XII. század sem sokkal jobb. Szakadatlan külső támadások, titkos hódítási aspirációk, manipulációk, diverziók, dühödt bekebelezési kísérletek, belül pedig: térhódító, hagyományirtó idegen szellemiség, önpusztító ádáz belháborúk, ú.n. "pogánylázadások", s ország rontó klikkharcok, gyilkos pártoskodás. Csupa rettentő zúzódás, véres törés ez a két évszázad. A kívülről behatoló titkos erőkkel, fegyveres támadásokkal egybefolyik a belső vad testvérharc tomboló viszálykodása; alig- alig adódik egy lélegzetvételnyi szünet.

A rövidéletű királyok korszakában maga a nép is rövidéletű, s úgy hull, akár a pelyva: bel- és külháborúk, járványok, éhínségek apasztják az életkort olyan mélyre, amilyenre csak lehet: e tények alapján kaptak lábra bizonyos legendák, misztifikációk arról, mintha a középkorban valamilyen titokzatos belső törvényszerűség hatására öntörvényűen lett volna a mainak mintegy egyharmada az emberi élet; ez a szemlélet - amelynek frappánsul ellentmond a bibliai pátriárkák hallatlanul magas életkora ahhoz hasonlítható, mintha a fű lekaszálása után megállapítanánk, hogy a fű rövidre nő; az emberéletet is csak a háborúk, járványok aratása tarolta mind újra röviddé; kézenfekvő, hogy mindez aligha vonatkoztatható az uralkodókra, akik ritkán estek el a háborúkban és életkörülményeik folytán a járványok is megkímélték őket.

Hazánk XI. századi története során az országba nagy számban betelepült és külpolitikailag is óriási befolyásra szert tett németség próbálta ádáz erővel, fegyveres haddal és titkos manipulációkkal megkaparintani az ország fölötti uralmat, hűbéresévé süllyesztve azt, míg a XII. században (cca 1114-től 1205-ig) - noha a pángermán mesterkedések sem szüneteltek - a bizánci világhatalom akarta minden lehetséges módon hálójába keríteni, gyarmatává tenni Magyarországot. E kettős törekvés - a belső meghasonlás hatóerőivel elegyülve - szabta meg a két évszázad gyors királycserékben megnyilvánuló ritmusát, ezek alakították ki fantasztikus gyűrődésű törésrendszereit. Úgy véljük, nem lehet feladatunk itt minden egyes ritmusgyorsulás, történelmi törés anatómiai struktúrájának tüzetes kidolgozása, mert könnyen lehet, elvesznénk a részletekben. Elegendő talán a két alapvető szakasz, illetve a kort meghatározó két külső főhatás bemutatása.

A NÉMET ASPIRÁCIÓK TETŐZÉSÉNEK IDŐSZAKA

Az imént meghatározónak neveztük XI. és XII. századi történelmünkre a külső expanzív törekvéseket. De hátha eltúloztuk pl. a német nyomást`? Ellenőrizzük le magunkat gyorsan a történelmi tényekkel és krónikás szövegeinkkel. A XI. századon úgyszólván vörös fonálként húzódnak végig a német mesterkedések, fegyveres támadások. Ennek magyarázata az lehet, hogy Magyarország ekkor, német szemszögből szabad - de legalábbis könnyű prédának tűnik. Láttuk, alig hunyta le szemét István király, már itt dölyföl, Péter király árnyékában, a német császár. S ez még csak a szerény kezdet volt.
A fokozódó német nyomásról már akkor megdöbbentő képet nyerünk, ha csak futólag tekintünk bele krónikáinkba. Íme a Képes Krónika idevágó fejezetcímei:
"A CSÁSZÁR ABA ELLEN MAGYARORSZÁGBA JÖN"
 A következő fejezet címe:
"A CSÁSZÁR VISSZATÉR MAGYARORSZÁGBA"
 Majd:
"A NÉMETEK KIRÁLYÁRÓL"
 Kissé odébb:
"A CSÁSZÁR BEJÖN VEJÉVEL SALAMON KIRÁLLYAL"
 Később újabb fejezetcímben:
"A CSÁSZÁR JÖVETELE"
A szakadatlan vérveszteségektől legyöngült, s idegen befolyás alá került országba most már kisebb hatalmú népek pusztító csapatai is betörhetnek:
  "A KUNOK DÚLJÁK MAGYARORSZÁGOT"
Nyomban utána:
"A BESENYŐKNEK MAGYARORSZÁGBA JÖTTÉRŐL" Ezek után bizánci betörések, mesterkedések következnek.
De összehasonlításul, a bekövetkezett óriási fordulat érzékeltetéséül, idézzünk néhány fejezetcímet a Szent lstván előtti kor hatalmi helyzetének jellemzésére - ugyancsak a Képes Krónikából - figyelmen kívül hagyva itt a nyugati kalandozásokat:
"A MAGYAROK PUSZTÍTJÁK BULGÁRIÁT"
"A MAGYAROK LEGYŐZIK A GÖRÖGÖKET"
Tudjuk, hogy az augsburgi ütközetig (955) a nyugati népeknek egyszerűen nem volt ellenszerük a magyar hadművészettel szemben.
A fordulat tehát százszázalékos.
De lássuk a jellegzetesebb részleteket:
"Aba királyságának harmadik évében - tudósít a Képes Krónika - Péter eljött Henrik német királlyal és nagy sereget hozott Aba király ellen. Mikor Aba király meghallotta volt, hogy a magyarok elhagyták Pétert, de Henrik német király szívesen fogadta, az Úr 1042-ik évében (alig négy évvel Szent István halála után! G.K.E.) követeket küldött a császárhoz, hogy kitudakolja, ellensége-e neki, amiért Pétert királyságából kiűzte. Vajon meg lehet-e vele tartós békességben? A válaszból azonban megmutatkozott, hogy a császár ellensége neki, mondván: "Mivel igaztalanul bántotta meg híveimet, maga fogja látni, mi és mennyi telik tőlem." Hallván ezeket Aba király, megértette, hogy a császár vissza akarja helyezni Pétert a királyságba, haragra gyúlván nagy seregei gyűjtött, berontott Ausztriába és erős harcosait két szárnyra osztva, a Duna folyó mindkét partján kard élére hányta a németeket (...).

Abban az időben a császár Kölnben ünnepelte a húsvétot és tanácsot tartott főembereivel, hogy országának a magyarok okozta sérelmeit hogyan torolja meg. Ezek egy értelemmel azt javallották neki, hogy miután a magyarok ok nélkül törtek ellenség módjára országába, támadjon rájuk haddal, és szabadítsa ki a rabságból foglyaikat. Nagy sereget indított tehát, és Vratiszláv cseh herceg tanácsára, a Duna északi partján vonult a magyar határra".

Ugyancsak a Képes Krónika számol be a későbbi fejleményekről: "A következő esztendőben is eljött a császár Magyarországra nagysokaságú harcossal, a Zala és Zselic patakok forrása mellé. Eleséggel rakott hajókat is küldött Magyarországra a Dunán: ezek élére atyjafiát Gebhardt püspököt állította. Ennek hallatára András király és Béla herceg mind a búzakereszteket és szénaboglyákat fölégették, és messze elvezérelték a lakosokat minden barmaikkal azokról a tájakról, amerre a császár útja vezetett. Amikor a császár benyomult Magyarországra és a felégett vidékre ért, nem talált eleséget sem vitézeinek, sem lovainak; azt sem tudta, hol vannak hajói, azoktól sem kapott semmi segítséget. Átkelt hát az erdőkön, elközelgett a badacsonyi hegyekhez, miközben mindenféle eleségben nagy hiányt szenvedett."

Ki-be járnak a német hadak, segítségükért folyamodó, hazaáruló királyokat emelnek vagy próbálnak visszaemelni a magyar trónra. S a süllyedés mértékét már önmagában jelzi, hogy magyar király német segítséggel próbál a trónjára ülni; azelőtt mindez elképzelhetetlen volt. Jó szemléltető ehhez a Képes Krónika alábbi beszámolója is: "Értesülvén Salamon király Béla király haláláról, sietett az ipához, a német császárhoz és kérte, helyezze őt vissza a magyar királyságba. Szívesen hajlott kérésére a császár, és a római birodalom nemes seregével és császári dicsőséghez illő fényes kísérettel behozta Salamont Magyarországba. Közben Béla király fia, Géza, amilyen okos volt és körültekintő, elvonult két növendék öccsével Lengyelország részeibe, mert akkor meg nem állhatott Salamon és a németek támadásával szemben. Salamon király tehát a császárral akadály nélkül bejött a királytalan Magyarországba, és biztonságosan érkezett a királyi székvárosba, Fehérvárra".

Háromféleképpen, három síkon folyik német részről az ország pusztítás: a belül elhelyezett nyílt és titkos német - és némethez húzó - erők bomlasztó tevékenysége, másrészt a német császári fegyveres erő támadásai és királypuccs-kísérletei révén, amelyek az ország gyarmattá, hűbéri tartománnyá süllyesztését szolgálják. De megindulnak a fegyveres akciók az ország ősidők óta egy tömbbe tartozó területének szétszaggatására is, miként erről Thúróczy is beszámol A magyarok krónikájában: "Rápolt német vitéz Julián ispán szándékából és jóvoltából elfoglalta Pozsony várát, és ezt a magyarok nem kis veszteségnek tekintették. De az ifjú király (II Géza} nem nyugodott bele szó nélkül. Sereget vezetett a Magyarország határvidékeit pusztítgató támadó németek dühe ellen. A császár nem személyesen vonult a király ellen, de Németországnak csaknem teljes haderejét Magyarország kiirtására mozgósította."

Mi történt itt? A fentiekből megállapíthatjuk: a német nyomás hirtelenül olyan óriásivá vált, hogy közel egy évszázadon át - vagy azt is meghaladóan - az ország függetlenségét veszélyeztette, összefonódva a bizánci aspirációkkal. S még el sem múlt amaz, már túlsúlyra kapott emez. De engedjük át itt is a főszerepet, mint munkánk többi részében a számadatoknak, tényeknek, krónikás adalékoknak, a magunk részéről csupán a legszükségesebb tájékoztatásra és következtetésekre szorítkozva.

A XI. század ritmusváltásait-töréseit ez adatok fényében könnyű lesz értelmeznünk; a megadott szakaszokat akár még kisebbekre bonthatjuk. Ki-be jártak a német hadak, pusztítottak, területeket próbáltak leszaggatni az ország testéről, királyokat döntöttek le és királyokat emeltek vissza a trónra. De az ország függetlenségére törő német expanziós kísérletek - fegyveres támadások és titkos manőverezések - végeredményben mégsem vezettek célhoz. Az országban még volt erő, hogy a betolakodókat kiverje. Hasztalan volt a mérhetetlen élet- és véráldozat.
"Hullottak a németek - írja a Képes Krónika -, futottak az olaszok, de nem találtak helyet a menekülésre, és úgy hullottak a magyarok előtt, mint ökrök a vágóhídon." A ritmusok törései a szembefeszülő külső- és belső erők összecsapásait jelzik.

A BIZÁNCI EXPANZIÓS TÖREKVÉSEK IDŐSZAKA  /1114-1205/

A XII. század a testvérharc, a bizánci intrikák s az oligarchia hatalomgyarapodásának kora. Alig hagyott némileg alább a német hódító szándék, mikor egy másik világhatalom, Bizánc vetett szemet Magyarországra. Két világfaló cápa falta kétfelől az országot éppúgy, mint később, a török időkben: egyikük nyugatról támadott, a másik délkeletről. Jellemző erre a trónkövetelő Borisz (1113-1155) példája. Előbb német segítséggel próbálja ő is célját elérni, s német hadakkal ő is Pozsonyra tőr, később Bizáncban köt ki és 1152-ben görög hadakkal támad az országra.

A bizánci nyomás a "cselszövő Mánuel", Mánuel Commenios (1143-1180) bizánci császár uralkodása idején tetőződik. Mánuelnek valósággal rögeszméje a Magyarország fölötti hatalom megkaparintása, és célja elérésére minden eszközt igénybe vett a megvesztegetéstől, felbujtástól, orgyilkolástól a fegyveres intervencióig; s expanziós törekvéseinek álcázására ő is előszeretettel élt az ellenkirályok állításának, koronás bábok trónra ültetésének módszerével.

Divatozott persze a méreg is. A bukott bábokat Bizánc nagyhamar elejtette, s könnyebbség volt, ha az hamar kimúlt. Divatba jött a vakvéletlen vagy természetes ok szülte, de gombnyomásra működő halál, s az "igazságvédő" hadak a régit letörölve, új névért szálltak síkra; mellesleg, persze; bőven omlott a vér. Mánuel nem sokallt semmi áldozatot. Volt úgy, hogy egyetlen év alatt két - bizánci segédlettel annak rendje módja szerint megválasztott, de időközben fölöslegessé vált - bábkirály szenderült el, noha még fiatal volt; két ifjú ellenkirály (II. László és IV. István). Ámde mindez hiábavaló volt, Görög és Magyarország egyesítéséből, Mánuel tervéből semmi sem lett. A század valahogy mégis csak meggyűrődött. Számadat-ritmusok tükrözik a sok törést, árkot, rücskösödést

ELLENKIRÁLYOK TRAGÉDIÁJA

Királyok, törvényesen megválasztott, törvényesen uralkodó királyok ülnek a trónon, túl korán trónra kerülő és túl korai halálra ítélt királyok, s tragédiákkal színültig telt korai történetünkben megdöbbentő és fantasztikus jelenségként, ellenkirályok támadnak még éltükben ellenük, ellenkirályok, akik nem csupán elődeik holta után nyúlnak koronájuk, trónjuk után, de még életükben fellépnek ellenük, s akárha nem is léteznének és az országnak nem volna törvényes uralkodója, megkoronáztatják magukat, jobbára abban a biztos tudatban, hogy útjukban semmi sem tartóztathatja fel őket s elsöprik a törvényes király uralmát.

Nemzeti tudathasadásunk egyik legkirívóbb jelensége az ellenkirályok csoportos és sorozatos fellépése, a nemzeti meghasonlásból fakadó hatalmi torzsalkodások egyik legpusztítóbb megnyilvánulása. Jellemző módon az Árpád-korban és a nagy törésvonalak peremén találkozunk legsűrűbben ellenkirályok fellépésével s mondanunk sem kell: minden ilyen eset véres tragédiákat takar; tragédiánál többet, válsághelyzetet, idegen befolyások megnövekvését, idegen hatalmak mesterkedését, az ország ügyeibe való beavatkozását; azt a szomorú helyzetet jelzik, mikor jobbára idegen hatalmak, idegenérdekű hatalmi csoportok lehetségesnek tartják, hogy a maguk embereit tolják a trónra, megszerezve ilymódon, koronás bábjaik révén, az ország fölötti hatalmat, s annak irányítását, hiszen az idegen aspirációk révén megkoronázott királyok valójában ellenkirályok, az idegen hatalom bábjai, megtestesítői. Természetesen előfordulhat - és elő is fordul -, hogy idegenérdekű király ellenében emel ellenkirályt a nemzet.

Az ellenkirályok léte, felbukkanása tehát olyan történelmi jelenség, ami a válsághelyzetnek elmélyülését, kritikus gócait, törésrendszereit tanúsítja; szükségképpen egybe kell hát esnie a ritmusgyorsulással. Érdemes e jelenséget - ha csak futólag is - kissé szemügyre vennünk.

Történelmünk ellenkirály-előfordulásai a következők: Az első ellenkirályok kevéssel Szent István halála után lépnek fel. Valójában az első magyar ellenkirálynak Aba Sámuelt tekinthetjük, akit az országot elidegeníteni, elnémetesíteni akaró, magyargyűlölő Orseolo Péter ellenében feltámadó nemzeti visszahatás emel trónra. Pétert detronizálják, kiűzik, de német seregek élén visszatér az országba, és Aba Sámuel meggyilkolása után még két évig uralkodik (1044-1046), míg végül seregét szétverik, és ő maga megvakítva börtönben pusztul el.

A következő magyar ellenkirály I. Géza (1074-1077) ugyancsak a német császár és német hadak támogatta Salamon ellenében lép fel, s annak életében koronázzák királlyá. Az elűzött, megvert Salamon hiába tör idegen hadak élén ismételten az országra, hogy trónját visszaszerezze. Három évi uralkodás után azonban I. Géza is meghal és újabb ellenkirályként Szent László lép az örökébe.

II. István viharos uralkodása alatt is beleütközünk az ellenkirályok jelenségébe. A fiatal király uralmát mindenáron megdönteni akaró főúri ligák három ízben is jelölnek ellenkirályt. Előbb a Könyves Kálmán által megvakíttatott Álmos herceget, majd Sault, később meg egyszerre két ellenkirályt is megválasztanak, Bors és Iván ispánokat, de Második István szétveri az összeesküvők csoportjait, az ellenkirályokat pedig - hacsak nem menekülnek külföldre (Bizáncba) - megöleti.

Ellenkirályok újabb és fordított előjelű csoportja lép fel a magyarság bizalmát bíró Harmadik István ellenében. Előbb idősebbik nagybátyja !ép II. László néven a trónra (1163}, majd féléves uralma után a másik nagybácsi követi IV. István néven, és az ő uralma sem tart fél évnél tovább. De fiatalon, alig huszonöt évesen hunyt el, tizenkét évi uralkodás után III. István is.

Ellenkirályként lép fel Kun László ellenében. III. Endre is, akit még Kun László életében megkoronáznak a pápai küldöttek, akik behozzák az országba. De egy újabb évtized múltán ő ellene is ellenkirályt léptet fel a pápai klérus Róbert Károly személyében, akit még III. Endre életében királlyá koronáznak. Trónra lépését azonban a magyar oligarchák III. Endre halála után hét évig megakadályozzák.

E királyok rejtélyes halálának háttér okaira a kellő helyen még visszatérünk. Ellenkirályok újabb felléptére az Anjou-ház kihalásának mesgyéjén került sor. Itt II. (v. Kis) Károly lépett fel ellenkirályként Mária királynő, az utolsó magyarországi Anjouval szemben. Ő is idegen fegyverek élén hatolt, az országba, s 1385. december 31-én Székesfehérvárott megkoronáztatta magát, de egy élete elleni merénylet, s alig két hónapi uralkodás után 1386. február 24-én megfojtották. Érdekes módon Mária királynő is idő előtt, 25 éves korában hunyt el.

Az utolsó ellenkirályokat egyik legnagyobb történelmi katasztrófánk, a mohácsi törésvonal mentén találjuk. Ez látszólag eltér a többitől, valójában itt is ugyanazok a szigorú törvényszerűségek érvényesülnek, csak a körülmények eltérőek.

A mohácsi ütközet (1526. augusztus 29.) már lezajlott, II. Lajost már megölték, a központi királyi hatalom elvérzett, az ország, amelynek természetes önvédelmi készségét az idegen uralom és az egész országot behálózó titkos nemzetközi összeesküvés jórészt kiölte, valósággal védtelenné vált és a pusztító hadak prédája lett. E titkos erők által előkészített, végzetes következményeiben mindmáig ható nemzeti kataklizma peremén ismét fellép az ellenkirályok pusztító jelensége. Az 1526. november 11-én törvényesen megkoronázott Szapolyai János ellenében három hét leforgásán belül megvesztegetéssel, csalással, törvénytelenül ellenkirály lép fel Habsburg Ferdinánd személyében a török által pusztított s másfél évszázadra feldarabolásra ítélt, végső megrontatásra, megmételyeztetésre, elvéreztetésre és négy évszázados idegen uralomra ítéltetett országban. Szapolyai János rövid, tizennégy évi uralkodás után elpusztul, s Habsburg I. Ferdinánd és vele a Habsburgok sora átveheti a Magyarország fölötti főhatalmat.
Vessünk egy átfogó pillantást az ellenkirályok adataira.

KIRÁLYTÁBLÁZATOK VII.

Ellenkirályok

Királyok	Uralkodási idő	Ellenkirályok	Uralkodási idő
Orseolo Péter	1044-1046	Aba Sámuel	1041-1044  3 év
Salamon	1063-1074	I. Géza	1074-1077  3 év
II. István	1116-1131	a /Saul
		b /Bors
		c /Iván
III. István	1161-1172	a/II. László	1163 fél év
		b/ IV. István	1163 fél év
V.(Kun) László	1272-1290	III.Endre	1289- 1290 1 év
III. Endre	1290- 1301	Róbert Károly	1300- 1301 1 év
Vencel	1301-1304	Róbert Károly	1301- 1304 3 év
Ottó	1305-1307	Róbert Károly	1305- 1307 2 év
Anjou Mária	1382-1395	a/ Kis (I.)Károly	1385-1386 1 év
		b/ Zsigmond	1387- 1395 8 év
Szapolyai János	1526-1540	I. Ferdinánd	1526-1541 4 év

E tényadatok tanulsága szerint ebben a vonatkozásban is válságkorszaknak tekinthető az egész Árpád-kor, s az ellenkirályok pusztító válságjelensége továbbmélyíti a bajt, s jelentős szerepet játszik az Árpádok kihalasztásában is. Az is megállapítható: történelmünk nagy kataklizmáinak, törésvonalainak peremén ellenkirályok helyezkednek el: ez történik az Árpád-ház kihalása és a vegyes-házi királyok időszakának kezdetén, s ugyanezt tapasztaljuk a mohácsi vészkorszak után, illetve a Habsburg-ház magyarországi uralomra kerülésekor. A négyévszázados Habsburg-uralom idején éppúgy elmaradnak az ellenkirályok, mint a gyermekkirályok.

MÁSODIK ÁTTEKINTÉS

AZ ÁRPÁDHÁZI KIRÁLYOK KIGYILKOLÁSA

MI VOLT AZ ÁRPÁDOK VÉGZETE?

DIDEREG A LÉLEK ÉS AZ ÉSZ.
ELAKAD A GÉP
AHOGY LEÍRJA EZEKET A SZAVAKAT
ÁRPÁDOK VÉGZETE
NEM AZ ELMÚLÁS BORZALMA OSTOROZ
NEM A MULANDÓSÁG ROPPANT FORGÓSZÉLÖRVÉNYE AZ ÉLET FÖLÖTT
ÉS AZ ÉLETEN BELÜL

A TITOK BORZONGAT AZ ELTAKART TITOK
AMIT MÉG MEG SEM KÖZELÍTETT EMBERI ELME
MI VITTE SÍRBA ŐKET GYORS FUTÁSSAL
MIFÉLE REJTELMES ERŐ
MIFÉLE SORS MIFÉLE TITKOS VÉGZET
MÉRT ROSKADTAK SÍRBA OLY KORÁN?
SERDÜLŐKKÉNT VAGY PENDELYES GYERMEKKÉNT
ALIG HALLHATÓN PENDÜLŐ NYILAKKÉNT SUHANVA ÁT AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBA HALÁLSTATISZTIKÁJUK FEKETE VIHARÁTÓL A FÁK DERÉKBA TÖRNEK
JÉGRIANÁSSZERŰEN HASAD A MÚLT S JÖVŐ
ROPPANT ASZFODÉLOSZOK KELNEK TŰSZAKADÉKOK ÖLÉBŐL
S ÉNEKELNEK

GYERMEK KIRÁLYOK KAPNAK HALOTTI KORONÁT
TŐR, MÉREG, ORGYILOK NYOMÁN
URALKODÓ HÁZAK DŐLNEK KI
ORSZÁG VÉSZ, NEMZET SORVAD
ŐSNÉPET DÖNTENEK IDEGEN RABIGÁBA
S MINDERRŐL SEMMIT SEM TUDUNK
ESZMÉLETKIHAGYÁS ESZMÉLETSORVADÁS ÁTKA RAJTUNK

VAKFOLTOK TERJEDEZNEK
VAKFOLTOK AZ EMBERI SZELLEMEN AZ EMBERISÉG LÁTÓMEZEJÉN
VAKFOLTOK RAJTUNK
MÚLTJAFOSZTOTT EMBERI MILLIÓK
A NEMZETI SZELLEM SZÖRNYŰ ÉVEZREDES KÁLVÁRIÁJA
BECSAPOTTAK KISEMMIZETTEK MEGFOJTOTT LELKEK
MÁKONNYAL MASZLAGGAL ELBÓDÍTOTTAK
VAD VÁDAK ELLENED TÖRTÉNELEM
HAZUGSÁGTÓL FULDOKLÓ VILÁGBAN KI KELL MONDANI AZ IGAZSÁGOT
A PERCBE FALAZOTT ÉLETEKÉT PERCBE FALAZOTT NEMZETEKÉT
SZELLEMI FELTÁMADÁST SÓVÁROG A VILÁG
FEL KELL TÁRNI A BŰNÖKET
A KÖDDEL ELÁRASZTOTT VÉRSZAKADÉKOKAT
ÉS ÍM A SZAKADÉKOK ÉNEKELNEK

HOMÁLYOS PONTOK SZENT ISTVÁN HALÁLA KÖRÜL.

Előzmények: Imre herceg halála

"Minekutána pedig az Úr Szent István  királyon irgalmasságát megsokasította - írja Kézai - s uralkodása alá vetette sok  nemzet népét, elhatározta, hogy az ország koronáját letéve e világ pompáiról lemond, és s világi gondoktól szabadulva, egyedül Isten szolgálatára szenteli magát, s föltette magában, hogy az ország koronáját fiának, Imre hercegnek fogja adni... Midőn ezért a szentséges atya a kormány vezetésének gondját szentséges fiára szándékozik vala bízni, a herceg hirtelen halállal meghala.

Ugyanez a Képes Krónika szerint:
"Miután az Úr dicsőségessé tette az ő irgalmát Szent István királyban, kardjának színe elől megfutamította a királyokat, mind a körül fekvő nemzetek fejedelemségeit és hatalmasságait alávetette uraságának, Szent István király úgy tervelte és szilárdan elhatározta, hogy az evilági dicsőség minden pompáját félreveti, az ideigtartó királyság koronáját leteszi, és egyedül Isten szolgálatának szenteli magát. Elhagyja a külső gondokat, csöndes békességben, szemlélődésben tölti életét, a királyi fenség  koronáját pedig fiának, Imre hercegnek akarta adni, aki szentséges erkölcsökkel volt megáldva. Szent Imre herceg ifjúsága virágjában volt, isteni ajándékok a közönséges emberi természet fölé magasztalták, fel volt ruházva az igazság, bölcsesség, vitézség, mérséklet, okosság, tudomány, szelídség, irgalmasság, jóság, békesség, alázatosság és türelem erényeivel, ékes volt a katolikus élet meg a közügyek intézésének virtusaival is, hasonlóan apjához, Szent Istvánhoz. Midőn tehát a szentséges atya át akarta adni fiának a kormányzás gondját és az országlás terhét, Szent Imre herceg hirtelen halállal még előbb meghalt."

A Hildesheimi Krónikából azt is tudjuk, miként halt meg: vadászaton vaddisznó (vadkan) végzett vele. Kérdés: miért nem írják meg ezt a magyar krónikák? Miért tartózkodnak attól, hogy akár egyetlen szóval is utaljanak rá, miként halt meg? Mintegy cserében mindkettő kihangsúlyozza, hogy a trón várományosa hirtelen halállal halt meg, s azt is, hogy mindez közvetlenül azután történt, hogy Szent István lemondott javára a trónról. Krónikásaink tehát összefüggést látnak a két esemény között. Ne tegyünk úgy, mint aki nem ért a szóból. Kissé tüzetesebben véve (mert az általánosság elmossa a körvonalakat): 1031. szeptember 8-ra már ki volt tűzve Imre herceg koronázásának napja, s az ország rendjeit is egybehívták. Már javában folytak a koronázási előkészületek, mikor - alig hat nappal előbb, 1031. szeptember 2-án - a törvényesen kijelölt új király váratlanul elhunyt.

Taglaljuk kissé az eseményeket:
Szent István valójában nem egy, de két, pontosabban: kettős elhatározásra jutott:
a/ visszavonul az uralkodástól;
b/ trónutódjául fiát, Imrét jelöli.

A két döntés természetesen szervesen összefügg, egyik a másikból következik. A lemondás hátterét nem ismerjük, de napjainkban ki hinné-fogadná el a jámbor indoklást (a világ pompáiról való lemondást stb.)? A háttér okok súlyosak, kényszerítőek voltak, ámde itt tárgyunkat követve csupán annak megállapítására szorítkozunk: a lemondás Imre javára történik, s a döntés az alábbiakat tanúsítja:

a/ Imre herceg úgy fizikailag, mint szellemileg, erkölcsileg ép és egészséges.
b/ Mindenben alkalmas az uralkodásra; apja méltó utódjának ígérkezik.
c/ Krónikási jellemzése alapján bizonyosra vehető, nincs semmilyen örökölt vagy szerzett szervi baja.
d/ Nem volt hajlamos a könnyelműsködésre.

Halálának körülményei tehát sehogy sem illeszthetők be életének rendjébe. Következésképp: minden jel egyöntetűen arra mutat, hogy összefüggésnek kell fennállnia Imre trónutóddá történt kinevezése, illetve a koronázási előkészületek és Imre herceg halála között.

Szent Istvánt végzetes csapásként éri fia halála
Kézai Magyar Krónikája így számol be a nagy király gyászáról, illetve a tragikus haláleset következményeiről:
"Siratá... atyja vigasztalhatatlanul egész Magyarországgal, és a szertelen fájdalom és szomorúság miatt betegségbe esék, mert lábfájás is kínozza vala, különösen amiatt, mert véréből senki sem vala méltó, hogy az ország koronájával fölmagasztaltassék, és aki a keresztény hitben oly újdon nemzetet abban megtarthassa. Eközben azonban kezde testi erejében rögtön hanyatlani..."

Még tömörebben és velősebben fogalmaz Székely István Chronicá-ja: "Imre a Szent István fia meghala, kin az ő attyafia oly igen bánkódék, hogy emiatt halálos kórságba esék." Krónikásainkból világosan kiütközik a tény: Imre herceg halála és Szent István betegsége között szoros összefüggés van: egyik a másikból következik. Vagyis: Szent Istvánt ugyanaz az erő dönti le lábáról, amely Imre herceget megölte: S ez már további töprengésre szolgáltathat okot.

A második kinevezett trónutód halála. A fejleményeket roppant érdekesen világítja meg Székely István imént már idézett krónikája: "Mikor Szent István azt megismerte volna, hogy ő abból fel nem támadhatna (t.i. betegségéből: nagy kérdés; miből ismerte fel, méghozzá teljes bizonyossággal, hogy a testét emésztő halálos kórra nincsen ír?), azon kezde gondolkodni, kit hadna halála után a birodalomra. Ennek okáért nagyhamar elküldé a Buda nevű szolgáját Nitrába, hogy onnan Vazult, az ő rokonját hamar alá hozná, hogy minek előtte meghalna, annak előtte királlyá tenné.

Vala pedig a Vazul igen szép férfiú, kit a Szent Estván az ő vádoltságáért Nitrába a tömlöcben tartott volt. Mely dolgot a Buda megjelenté a királyné asszonynak, ki azonhelyt Buda előtt a Sebust a Nitrában bocsátá, ki a Vazulnak mind a két szemét ki tolja és a fülét ólommal beönté." Nemcsak Székely István, lényegében valamennyi krónikánk így adja elő Vazul megvakíttatásét.

Taglalnunk kell, bármily röviden is, a történteket, mert azokból elkerülhetetlenül támad néhány következés: A király most már nem királyi tanácson dönt Vazul utódlásáról - mint feltehetően az Imre herceg esetében -, hanem titokban a szolgáját küldi el Vazulért. Az áruló Buda azonban a királynénak jelenti a királytól kapott megbízatást.

Mindkét tény arra világít: baj van Szent István uralkodói szuverenitásával: a király e tények szerint nem rendelkezik kellő hatalommal akaratának végrehajtására; Buda egyébként nem merné jelenteni a dolgot a királynénak, mint holmi felsőbb szervnek az alulról jövő intézkedést. A királyné haladéktalanul cselekszik, félelemtelenül keresztülhúzva a király intézkedését; lóhalálában küldi emberét, Sebust a nitrai tömlöcbe (Budának természetesen esze ágában sincs őt megelőzni), s az Vazult megvakítja, megsüketíti: alkalmatlanná teszi az uralkodásra.

És még egy árulkodó nyom, még egy bizonyíték: Szent István semmit sem tesz e borzalmas bűntény megtorlására. Budának és Sebusnak tőle nincs mit félnie. Márpedig lehetetlen, hogy a nagy király tétlenül tűrné ezt, ha módja volna a cselekvésre, kivált, amikor - ki tudja, milyen célzattal és szándékból?! - az iszonyúan megcsonkított Vazult amúgy véresen elébe vezetik. (Buda és Sebus csak Aba Sámuel uralkodása alatt nyeri el szörnyű, de méltó büntetését.) "Látta Szent István király, milyen nyomorúságosan megcsonkították, keservesen sírni kezdett, de nyomta a betegség terhe, és így nem adhatta meg a gonosztevőknek méltó büntetésüket." A király sírása - tehetetlenségének jele. A Képes Krónika indoklása nyilvánvalóan tarthatatlan, hiszen nem magának a királynak kellett volna végrehajtania a büntetést, neki - ha a hatalom a kezében volt - elég lett volna szólnia.

A nagy király titkos tanácsa

Szent István azonban mégis megtalálta a cselekvés módját, méghozzá nagyon sajátos formában. Cselekvése minden bizonnyal titkos és - világító erejű: azt bizonyítja hogy Szent István levonta a két előző tragédia tanulságát. A Vazul elleni rémtett után - "Magához hívta... unokaöccsének, Szár Lászlónak a fiait Andrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, fussanak, amily gyorsán csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket. Ezek megfogadták a szent király bölcs tanácsát, és Csehországba futottak bajok és fájdalmak színe elől." Lehet-e egy pillanatig is kétséges a látó szem előtt a történtek jelentősé és értelme? Vagy túlságosan is nyílt minden ahhoz, hogy látni tudjuk?

A nagy király halála

A két kijelölt trónutód már a sírban, Szár László fiai külföldre futottak a rájuk lesengő veszedelem elől. Világos hát, hogy most maga a király következik. Miként halt meg, nem tudjuk. Krónikáink - ha nem is tüzetes és szakszerű pontossággal - számos királyunk haláláról, halálának módjáról beszámolnak. Itt semmi. Puszta üresség. Olyasfajta üresség, szóvirágokba burkolózás, mintha ki akarnának kerülni valamit, Dante szavaival élve, itt a szó "mintha félve kerülné (önnön) repülését". Kézai: "Szent István király... a boldogságos szűz fogantatásának napján az úrhoz költözött".

Képes Krónika: "a Boldogságos, mindenkoron ártatlan szűz Mária mennybemenetelének napján kiragadtatott e hitvány világból, és a szent angyalok társaságához csatlakozott". Chronica Hungarorum: "a jelen hitvány világból kiragadtatik, s az angyaloknak szent karába soroztatik". Ki tudja, talán még az üresség, a hiány is mond valamit.

Összeesküvés a nagy király ellen?

Bármi történt is légyen, óhatatlanul felmerül a cui prodest? (Kinek használt, kinek állt érdekében?) problémája. S mintha krónikáin akaratlanul is erre a kérdésre próbálnának felelni: "Gizella királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával olvashatjuk a Képes Krónikában -, hogy a királyné atyjafiát, a német helyesebben: velencei  - Pétert teszik királlyá; az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessék és Magyarország - szabadságát elvesztvén - akadálytalanul a németek alá rendeltessék. Péter király atyja, Vilmos pedig Zsigmond burgundi királynak volt az öccse; Szent Zsigmond megöletése után azonban a császárhoz ment, a császár pedig a velenceiek fejévé tette, és Gertrud nevű húgát adta hozzá feleségül: ettől nemzette Gizella királynét. Gertrud halála után Vilmos Szent István húgát vette feleségül, ettől nemzette Péter királyt." Orseolo Péter Velencéből jött Szent István udvarába, s ott egy napról a másikra a királyi testőrség parancsnokává emelkedett. És Orseolo Péter lépett Szent István örökébe. Véletlen-e vajon, hogy Pétert röviddel halála előtt megvakították?

NÉMET PÉTERT MEGÖLIK A MAGYAROK

Szent István halála után tehát a vérszerződés akkor még elevenen élő rendelkezéseit kijátszva egy jövevény idegen kalandor, a velencei-német Petrus Ursenlus ( 1038-1041;1044-1046) kerül sötét machinációk, mindmáig feltáratlan nemzetellenes összeesküvések és orgyilkosságok révén a magyar trónra. Ez a magyarság és Magyarország vesztére törő áruló király körül a hamisítások és hazugságok évezredes köde terjeng: az Árpád-házhoz való homályos harmadízigleni, ellenőrizhetetlen rokoni kapcsolódásai is közönséges hamisítások, amelyeket a bitorló legalizálása érdekében koholtak.

Ez az ország titkos gyarmatosítása jegyében, az ország törvényeinek kijátszása útján hatalomra került király, kit a nép közönségesen Német Péternek nevezett, xenokrata (idegenuralmi) gőgjében arra vetemedett, hogy nyíltan meghirdette Magyarország tönkretételét és a magyarság kiirtását, minden erkölcsi törvényt felrúgott. Megszűnt az emberi jog, helyét átvette a nép- és magyarellenes erőszak.

Hóhéruralma ellen, mely a hazánkba betódult idegen kalandorokra, "lovagokra", magyargyilkolásban edzett idegen zsoldosokra és árulókra támaszkodott, ismételten felkelt a magyar nép, s három éven át tartó terroruralma után trónját megdöntötte. Péter ekkor fővédnökéhez, a német császárhoz futott és német sereggel tört be az országba, hogy Székesfehérvárott aranyozott lándzsa képében hűbérül nyújtsa át III. Henrik német császárnak az országot.

De második királysága sem tartott soká, a nemzet szabadságharca szétverte vazallus hadait s az áruló király gyáván megfutott, de a végzetét nem kerülhette el. (Rémtetteiről külön kötetben - Péter király bűnpere - számolunk be.)

Kézai krónikája tudósít Péter futásáról. Beszámolójának külön érdekessége, hogy megírásakor - 1282- 1283 táján - miként ő maga utal rá - még elevenen élt a szájhagyományban Péter gyűlöletes alakja és bukása.

Péter "...titkon embereket külde, hogy foglalják el Fejérvárt; de terve kitudódván, a magyarok mindenhol kezdének lázadni, egyszerre öldökölvén a németeket és olaszokat, még az asszonyoknak, gyermekeknek és azon papoknak sem kegyelmeztek, kiket Péter tett vala prépostokká, plébánosokká és apátokká. S miután Péter Fejérvárba nem mehetett be, futásnak eredve Mosony felé mene, hol, mint mondják, sereg indula ellene. Eltérve tehát onnan is, sietve Fejérvár felé lovagolt, mert a polgárok izenték vala, hogy jöjjön vissza s a várost neki adják. S amint Fejérvár körül egy faluba érkezett, a sereg hirtelen körülvevé, hol is fogságba jutván szemeit kiszúrják. S jóllehet életben marada, lelke fájdalmában életét végezvén Pécsett temetik el".
"Ily ribanc vége lőn Péternek,
Fényét elvevék szemének" - így kommentálta az esetet "mnemonikai mondataiban" a furcsaságokat kedvelő Roidle Péter.

ÁRULÓK ÁLTAL LEGYILKOLT ÉS MEGDICSŐÜLT KIRÁLY

Harmadik Árpád-kori királyunk (Aba Sámuel 1041-1044) meggyilkolásának közvetlen előzménye az 1044. évi ménfői csatavesztés; erről számol be - ugyancsak szájhagyományok alapján - a Képes Krónika: "Mondják, Aba király győzelmet is nyert volna, de azok a magyarok, akik barátsággal maradtak Péter király iránt, földre dobták zászlóikat és megfutottak. Azt is mondják a németek, hogy mielőtt megütköztek, égi jelként ritkás köd szállt le, majd Isten heves szélvihart támasztott, s ez szörnyű port vitt a magyarok szemébe; mondják ugyanis, hogy a pápa úr már előbb kiátkozta a magyarokat, amiért királyukat, Pétert megfosztották méltóságától. Sokáig és keményen folyt a csata, végre a császár, Isten segítségében bízván (értsd: az árulók átállásában), győzelmet aratott. A vesztes Aba király pedig elmenekült a Tisza felé, és egy faluban a magyarok (értsd: áruló főurak), akiknek uralkodása alatt ártott, az Öregbarlangban kegyetlenül legyilkolták."

Miként a szövegből világosan kitetszik, az új isten, a pápa és az árulók együttesen, összefogva törnek az országba betört idegen hadak ellen küzdő, tehát önvédelmi honvédő harcot folytató magyarokra s mindezt a népáruló hóhérkirályért. A csata alakulása kezdetben (az isteni beavatkozás ellenére) a magyaroknak kedvez, már-már Aba Sámuel javára dől el az ütközet, mikor az árulók csapatai átállnak az ellenséghez. (Érdekes módon a kereszténységre térítés és az idegenek beözönlése óta mérhetetlenül elszaporodtak az országban az árulók.)

A Krónika azonban a sorok közé rejtett titkos üzenetet is közvetít felénk, amelyből az derül ki, miként tekintett a magyarság a galádul meggyilkolt Aba Sámuelre: "Tetemét a falu mellett templomba temették; néhány esztendő múlva kiásták a sírból: SZEMFÖDELÉT ÉS RUHÁIT ROMLATLANUL TALÁLTÁK, SEBHELYEI BEGYÓGYULTAK." Vagyis, a néphit szerint: Aba Sámuel szent király volt, akin még holtában sem fogott a rontás.

FOGSÁGBAN HALT-E ÉHEN KATOLIKUS ENDRE KIRÁLY?

Első Endrét, népies nevén Katolikus Endre királyt (1047-1060), Szár László három fia közül a legidősebbet hatalmas népmozgalom, nemzeti szabadságharc - amelynek célja az Árpád-ház uralmának visszaállítása emeli a királyi székbe. Az egész országot megmozgató, fegyverbeállító és Péter áruló uralmát elsöprő össznépi szabadságharc fő követelései: a nemzet ősi szabadságának, őshagyományának és ősvallásának visszaállítása, az ország fölötti hatalmat kisajátító idegen fegyveres kalandorok és papok eltávolítása.

Katolikus Endre azonban a későbbiek során (itt nem térhetünk ki rá, hogyan és miért?) a katolikus restauráció érdekében pálfordulást hajt végre, megtagadva a nemzet követeléseinek teljesítését. A kitörő népharag élére testvéröccse, Béla herceg áll, s Endre még idegen - főleg német fegyveres segítséggel sem képes fenntartani uralmát: a testvérháborúban Béla seregei győzedelmeskednek. Így ismétlődik meg, rövid időn belül harmadszor, a már vázolt történés: vesztett csata után menekül a király: a második és a harmadik Árpád-kori király után a negyedik király is.

Kiújul a polgárháborús küzdelem, az ádáz testvérharc, a helyzet ismétlődik, a hatalmon levő király uralmát megdöntik, s ily módon teremtődik újra az alkalom a király megölésére, és ismétlődik a király halála is.

A Képes Krónika szerint Katolikus Endre halála gondatlanság folytán következett be: "Isten segítségével Béla herceg nyert győzedelmet, a német majdnem mind odaveszett, vezéreik fogságba estek. Az András királlyal levő magyarok látván, hogy Béláé a győzelem, elhagyták András királyt, és átálltak Béla herceghez. András király Németország felé futott, de el nem menekülhetett: a mosoni kapunál ugyanis elfogták. És mivel a Bakony erdejében, Zirc nevű udvarházában gondtalanul tartották, meghalt."

Ez a "gondtalanul tartás" mint halál-ok, természetesen nem fogadható el, már csak azért sem, mert legkevesebb annyit jelent, hogy a király éhen halt börtönében; ez pedig csak szándékos gondatlanság lehet. Fennmaradtak még más halvány nyomok, amelyek másféle életvégről szólnak. Ezeknek a fakó és bizonytalan halálváltozat-nyomoknak a feltárásához itt, terjedelmi okok miatt nincs lehetőségünk.

KIRÁLY, AKIT SAJÁT TRÓNSZÉKE VERT AGYON

Szerfölött különös módon halt meg I. Béla (1060-1063), aki rövid, alig hároméves uralkodása alatt sikeresen munkálkodott a közjólét emelésén és kifelé is megerősítette a magyar állam tekintélyét. Székesfehérvárra összehívott országgyűlésére azonban a parasztság nagy tömegei vonultak fel, s a hatalmas néptömeg az ősi szabadsághoz, alkotmányhoz, hitvalláshoz való visszatérést követelte; a királyi csapatok rájuk törtek és sokakat leöldöstek közülük; Székesfehérvár tetemekkel volt borítva. Béla királyt pedig nem sokkal ezek után, a német császár elleni hadikészülődés közben - micsoda félelmetes jelkép ez! -  agyonverte a saját trónszéke. A Chronica Hungarorum változata szerint: "A legkegyelmesebb Béla király pedig, amikor uralkodásának harmadik évét betöltötte, királyi birtokán, Dömösön - trónszéke összeomolván testét összetörte, és gyógyíthatatlan betegségbe esett. Félholtan a Kinisiva patak mellé vitték némely fontos országos ügyek miatt, itt aztán elköltözött a világból."

A szöveg nem világos, és a többi krónika sem teszi csöppet sem világosabbá. A Képes Krónika szerint Béla trónja "beomlott" ("összezúzódott beomló trónján"). Hogy értsük ezt? A trónszék, bármilyen méretű legyen is az, nem magasba nyúló torony vagy holmi emeletes építmény, hogy olymódon roskadjon össze a király alatt, hogy halálra sebezze. Talán a trónterem padozata szakadt le? Akadtak, akik ösztönös magyarázat kényszer hatása alatt arról írnak, hogy a trónszék mennyezete szakadt rá a királyra, úgy vélvén, hogy amolyan kétrészes trónszék volt, hasonló a templomi szószékhez, s a felső rész elég keményen megkopácsolhatta annak fejét, akire ráesett. Ismét mások úgy vélik, nem a trónszék, hanem a trónterem mennyezete szakadt be. Heltai Gáspár krónikája szerint: "Mikoron a Gemes várasba ment volna, és ott a nyári palotában ülne, leesék a palota és mind elrontá az ő székit, és annyira törte el a királyt is, hogy halálra megbetegedék bele". De Heltai itt már igazított a régebbi krónikás szövegeken, amelyek világosan két részre tagolják a királyt ért szerencsétlenséget: a/ összezúzódott, b/ gyógyíthatatlan betegségbe esett. Ez utóbbi elkülönülni látszik az összezúzódástól, s úgy tűnik, királyt egyszerre két csapás érte: összetörte magát, ugyanakkor valamiféle gyógyíthatatlan betegségbe is esett.

Az eset tehát nem világos. Ami a balesetet illeti, nem lehet kétséges: a véletlen baleset okozta halál egyrészt pontosan irányított, másrészt pontosan időzített volt; időzített, mert éppen akkor következett be a "trónszékomlás", amikor a király rajta ült, s irányított, mert pontosan a király fejére zúdult a baj, senki egyébnek nem esett baja.

FÖLDÖNFUTÓ SALAMON KIRÁLY REJTÉLYES ELTŰNÉSE

I. Béla fantasztikus halála valójában a már 1058-ban megkoronázott Salamonnak (1052-1074), I. Endre fiának és III. Henrik német császár vejének nyitott utat a magyar trónra. Salamon ekkor a hatodik életévében jár. Húsz esztendő múlt el mindössze Szent István halála után, s azóta nem kevesebb, mint négyszer cserélt gazdát a trón. I. Endre hatalmát 1063-ban dönti meg testvéröccse, I. Béla. Salamon ekkor a tizedik évében jár. Trónigényét I. Bélával szemben nem érvényesíti, de Béla három évi uralkodás után,1063-ban már halott. "Salamon király pedig, amikor Béla király halálát hallotta - írja Thúróczy -, apósához a német császárhoz futott, és kérte, hogy állítsa vissza neki Magyarország királyságát."

Thúróczy teljesen világosnak tetsző szövege azonban titkokat rejt: elég, ha Salamon életkorára gondolunk: tízéves gyermek az, aki a magyarországi politikai helyzetet felmérve és az eshetőségeket átlátva az országon és határokon át a német császárhoz fut, hogy tőle kérjen fegyveres segítséget ellenfelei katonai legyőzésére? Ez a nyilvánvalóan képtelen feltevés arra jó, hogy felfedje a szöveg eltakarta háttértényezőket, a felszín mögött tevékenykedő és az eseményeket irányító láthatatlan erőket: Salamon mögött egy céltudatos hatalmi erőcsoport működik, az szervezi meg az egész akciót, a menekülést és az idegen katonai intervenció kieszközölését: e tény pedig rá világít ennek a szemünk elől gondosan leárnyalt hatalmi csoportnak a beállítódására, s magától értetődő az is, hogy valójában nem a gyermek Salamon, hanem a maguk uralmának érvényesítéséért tülekszenek, magát a királyi gyermeket pedig, aki mindezt felfogni sem képes, tehetetlen bábként viszik magukkal.

Nyilvánvaló, hogy ez az arctalan hatalmi klikk nemzetietlen vagy nemzetellenes, idegenérdekű elemekből áll, akiknek mit sem számít az ország és népének sorsa, szenvedése, csupán saját önző érdekeik gátlástalan kielégítésével, álcázott hatalmuknak a megőrzésével törődtek, bármilyen országos pusztulás, köznyomor legyen is ennek az ára.
(Salamon-) "Kérésével a császár örömest egyetértett, és híres, római rendszerű seregével és a császári dicsőség fényes kíséretével visszahozta Salamont Magyarországra. Eközben Géza, Béla király fia, mivel bölcs és körültekintő volt; két ifjú testvérét maga mellé véve, Lengyelország tája felé vette útját, mert nem tudta Salamon és a németek támadását feltartóztatni.

Salamon király tehát a császárral együtt minden nehézség nélkül bejött a király nélkül maradt Magyarországra, és nyugodtan bevonult a királyi székhelyre, Fehérvár városába - folytatja Thúróczy -, és itt egész Magyarország papsága és népe a legnagyobb tisztelettel fogadta. A császár pedig beszédet tartott a magyarok egész gyülekezete előtt vejének, Salamon királynak érdekében, és a köztük megújított békét esküvel és hitének lekötésével erősítette meg. Salamon királyt pedig dicsőségesen megkoronázva, ATYAI TRÓNUSÁRA ÜLTETTE egész Magyarország egyetértése és helyeslése közben. Maga a császár pedig, miután Salamon király BŐKEZŰEN MEGAJÁNDÉKOZTA MAGYARORSZÁG GAZDAG KINCSEIVEL, szerencsésen visszatért hazájába."

Mellőzzük a (századunk szomorú gyakorlatából) jól ismert kirívó torzításokat ("egész Magyarország" - sebtében összecsődített, kivezényelt tapsoncok; az ország papsága = a főpapság kollaboráns csoportja), s szorítkozzunk a lényegre. Mintha ismételné magát a történelem: jelentéktelen eltérésekkel megismétlődik a magyarság tizennégy évvel ezelőtti tragédiája: a német császár ismét fegyveres haddal tőr Magyarországra, és ismét egy elűzött, trónjafosztott királyt hoz és ültet a fegyverek erejével Székesfehérvárott az ország nyakára és ismét hűségesküt tesz a magyar király a német császárnak: húsz éven belül immár másodszor Szent István halála óta, s ha jól számolunk, két évtizeden belül a német császári hadak negyedszeri bejövetele ez abba az országba, amelynek hatalmát azelőtt egész Európa rettegte s amelynek földjére ellenséges, had, ellenséges katona még álmában se tehette a lábát. Hozzá kell tennünk: minden esetben az idegenbe futó, az ország és népe ellen idegen fegyveres segítséget kérő magyar királyok hívására.
Ez az a gyakorlat, amibe a gyermek Salamon mintegy belenevelődik. Való tény, hogy a német császári hadak 1058. évi behívásáért ő maga, a tehetetlen és tudatlan gyermek, mint akarat- és ítéletképtelen bábkirály nem tehető felelőssé, ezt a gyakorlatot azonban a továbbiakban ő maga is elfogadja, és további pályája során gátlástalanul él vele, mint aki számára a maga hatalmi ambícióin kívül nincs más semmi, s mindenkor kész ennek érdekében az ország függetlenségét, egységét, jólétét, hatalmát, magyarok tömegeinek életét odavetni. Viharos élete során újra meg újra ismétlődően pusztító idegen hadak élén tör az országra, de a magyarok szerencséjére mégsem sikerül hatalomra jutnia, mert ez esetben megismétlődne az áruló Orseolo Péter rémuralma.

S hogy mindez valóban így van; és hogy Salamon az elvetemültség mélységibe süllyedt, azt tán legszemléletesebben Thúróczy alábbi szakasza tanúsítja. Géza megkoronázása: után ismét a német császárhoz fut, hogy saját hazája  elleni fegyveres beavatkozásra bírja: "Salamon király pedig országa elvesztése miatt panaszkodott a császárnak, mondván, hogy erőszakosan űzték ki országából, és ezzel nemcsak őt, HANEM A CSÁSZÁR BIRODALMÁT MÉG INKÁBB SÉRELEM ÉRTE. És azt mondogatta: HISZEN TIÉD MAGYARORSZÁG, TIÉD A KIRÁLYSÁG, MIVEL TE TETTÉL ENGEM KIRÁLLYÁ, AZ ÉN URALMAM ALATT ENNEK AZ ORSZÁGNAK LEGSZEBB JAVAIT FELSÉGEDNEK AJÁNDÉKOZTUK ÉVI ADÓBAN HÁLÁS SZÍVVEL, ÉS TÉGED SZOLGÁLTUNK RENDELKEZÉSED SZERINT. Most pedig mindezeket megtagadják tőled azok, akik birodalmad romlásán mesterkednek. Gyere hát Magyarországra, ÁLLJ BOSSZÚT ELLENSÉGEIDEN A RAJTAD ESETT SÉRELEMÉRT, ÉS VEDD VISSZA MAGADNAK AZ ORSZÁGOT"
A hazaárulásnak tömény sűrítménye Salamonnak ez a nyilatkozata, s nem kevésbé az, hogy íly módon veszi rá a német császárt Magyarország megtámadására. Ráadásul még érvei is Magyarország ellen koholt szemenszedett rágalmak, mert nem igaz, hogy a nemrég még hatalmas Magyarország a német birodalomhoz tartozott és német hűbértartománnyá süllyedt: a magukat a kereszténység fügefalevelével álcázó titkos hódítók valóban ezt akarták elérni, de hiába volt minden agyafúrt mesterkedés, árulóözönöltetés, politikai méregkeverés, - a magyarság - habár megrontva, félrevezetve, életidegen útra kényszerítve - újra meg újra lerázta magáról a ráerőltetni próbált nyílt idegen igának minden formáját, ha a titkos belső diverzióval szemben nem is volt ellenszere.

Csupán ott marad fenn némi kétely: írható-e mindez egyedül Salamon rovására, vagy az őt irányító titkos erőcsoport felelős elsősorban mindezért? Láttuk, hogy Salamon - akárcsak számos más Árpád-házi királyunk bábkirály. Bábkirályként indul: kezdeti életkora vitathatatlanná teszi ezt. De vajon meddig maradt bábkirály; meddig maradt árnyékkormányzatának irányítása alatt? Salamon megítélésében rendkívül fontos, ám bajosan tisztázható kérdés ez. Bizonyos azonban, hogy ember növény, állat kilétét, milyenségét jelentősen meghatározza a talaj és környezet, amibe beleszületett, belenőtt; az indíttatás gyakran embernél is egész életpályáját meghatározhatja; még szilárdabb formálója uralkodók létének az őket körülvevő politikai szövevény, és ez jobbára tágabb léptékű, mint az emberélet, történelmi korszakokon át fennmaradhat; nemzedékről nemzedékre öröklődhet. Az efféle hatalmi csoportosulás ugyanis, a hatalom látható jelképe, az uralkodó személye mögé rejtőzve, hatalmát kisajátítva olyan képződménnyé válhat, amely éppen rejtett és csoportos jellege folytán alkalmas a további növésre. A gyors királycserék sem oldják fel ezt a hatalmi struktúrát - a bábkirály vagy túszkirály, illetve a láthatatlan, titkos kormányzat intézményt - s az korról korra átnőhet évtizedeket behálózó politikai folyondárként.

Salamon király esetében abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy öntörvényű, önmagában is teljes bizonyító értékű logikai bizonyítékainkat történelmi bizonyítékkal egészíthetjük ki. Thúróczy krónikája ugyanis Salamon király gonosz "tanácsadójáról" Vid ispánról szólva; a következőket mondja: Vid úgy irányította a királyt, mint tanítómester a tanulót, A KIRÁLY EGYÁLTALÁN NEM JOG SZERINT, DE VALÓJÁBAN AZ Ő ALATTVALÓJA VOLT."

Márpedig Salamon ekkor már nem gyermek, hanem felnőtt ember. Az időpont ugyanis, amelyhez Thúróczy ezt a megjegyzést fűzi, az országban dúló polgárháborúnak abban a szakaszában történik, amikor Salamont detronizálják és Gézát koronázzák meg Magyarország királyának, azaz 1074 táján, Salamon pedig ekkor már a huszonkettedik életévét tölti. Az ő esetében tehát nem következik be az a törvényszerűnek mondható lázadás, amit a felnőtté érés önállósulási igénye hoz magával, s ami rendszerint a bábkirály életébe kerül, vagy fogságra vetésével, túszkirállyá tételével végződik. Vagyis Salamon, miként ezt a sötétlelkű Vid ispánhoz való alárendelt viszonya tanúsítja - és egész későbbi életpályája is ezt látszik alátámasztani -, eggyé olvad rabtartóival és fenntartás nélkül követi azok parancsait.

Egész életpályája a hatalomért megszállottként folytatott küzdelem jegyében telik el. Kész bárkivel, bármilyen erőcsoporttal összefogni hazája ellenében. Minden lehetőséget megragad a hatalom megszerzésére. Seregeket szervez, seregeket biztat fel, hol itt, hol ott bukkan fel, betör az országba, várakat foglal el, majd külföldre menekül. Kísérletet tesz Géza, majd Szent László meggyilkolására: ez utóbbi kísérlete után kimenekül az országból és 1087-1088 táján nyomtalanul eltűnik. Végnapjairól és haláláról, eltűnéséről ellentmondásos hiedelmek, legendák keletkeznek.

Mi történt vele? Nem tudni. Az utolsó, nagy valószínűséggel hitelesnek elfogadható történelmi nyomok szerint Salamon - Kutesk kun király seregével - még egy betörési kísérletet tesz koronája visszaszerzésére, de Szent László szétveri őket ("Salamon király pedig Kuteskkel együtt futva úgy menekült, mint tépett tollú kacsák a keselyű karmai közül."), majd a kunokkal betört Görögországba, de itt is katasztrofális vereséget szenved. A Képes Krónika regényes beszámolója szerint "Amikor a kunok meglátták a páncélosok sokaságát, nagyon megijedtek és sietni kezdtek, hogy átkelhessenek a Dunán, mielőtt az ellenség körülzárja őket. Minthogy ezeknek nem volt páncéljuk, könnyebbek lévén gyorsabban haladhattak. Salamon és emberei meg a többi páncélos csak lassabban követték előresiető társaikat, mert fegyverzetük súlya akadályozta őket. Tél volt, sűrűn havazott, tele lett szemük hóval, és a sűrű hófúvásban nem láthatták társaikat, akik előresiettek. Eltévedvén bolyongtak hát a pusztaságban. De az ellenség is a sarkukban volt s üldözte őket. Eljutottak egy üres és elhagyatott várhoz. Bementek és ott maradtak egész nap meg éjszaka is. Az ellenség pedig mindenfelől körülkerítette a várat. Az ostromlottak látták, hogy éhen fognak veszni, és inkább azt választották, hogy harcolva halnak meg, semhogy éhen pusztuljanak. Kora hajnalban kirontottak hát az ellenségre, s elpusztítóikkal együtt pusztultak el; és sokan elestek azok közül is, akik őket pusztították.

Salamon király pedig alig tudott megmenekülni kevesedmagával; és könnyedén átkelt a Dunán, minthogy be volt fagyva. S amikor egy nagy berekhez érkezett, azt mondta embereinek, álljanak meg egy kis időre, hogy a lovak erőt gyűjthessenek. Ő maga pedig letévén pajzsát úgy tett, mintha rögtön visszatérne, és bement a sűrű sötét erdőbe, otthagyta mit sem sejtő embereit, és nem is mutatkozott SOHA TÖBBÉ." Soha többé? Tehát itt tűnt el rejtélyesen és végérvényesen, itt foszlott el végképp minden nyoma. Ki ne tudná, ez máskor is megesett, megesik: valaki bemegy a rengeteg sűrűjébe, és soha többé nem kerül elő. Mi történhetett vele? Fenevad támadt rá? Emberevők kapták el és főzték meg bográcsban? Öngyilkos lett? Katonatársai közül gyilkolta meg valaki?

Mindez csak puszta találgatás, nem visz közelebb a titokhoz. Érdekes módon maga a krónika is ellentmond önmagának, mert sorait folytatva Salamon végnapjainak és halálának egy másik változatára tér át: "A sok csapás megtörte, és meglátogatta őt az üdvözítő lélek; és ezektől
a csapásoktól nem lett keményebb, és nem küzdött tovább az Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte az irgalmas Isten büntető kezét, vétkeire gondolván följajdult és - amennyire a méltányos emberi gondolkodás megítélheti -, töredelmes szívvel vezekelve bánta meg bűneit. Csakugyan szerencsés kényszerűség, amely a jobbra ösztönöz, mert valóban szükségszerű, hogy akit a világ gyűlöl, az Istent szeresse. Íme, Salamon király nemes teste, királyi gyönyörök közt nevelkedve, most porban és hamuban fekszik meggyötörve, és aki eddig földi javakért harcolt, már csak égiekre törekszik. Egész életét zarándoklásban és imádkozásban, böjtben és virrasztásban, munkában és könyörgésben töltötte. Egyszer még látták Hungáriában Kálmán király idején, de nyomban elrejtőzött, és soha többé nem mutatkozott."

SOHA TÖBBÉ! - másodszor is: e csupán kegyes szólamokat tartalmazó s alighanem a hívők jámborítását szolgáló kis ellentörténet is ezzel végződik. Miután azonban senki sem tűnhet el úgy kétszer egymás után, hogy senki soha többé ne láthassa, ésszerűbb, ha az első eltűnési változatnál kötünk ki végérvényesen, s ezen az sem változtat, hogy a krónikás szerint Polában állítólag egy időben állott Salamon királynak valamiféle emlékoszlopa.

Marad a meghökkentő történet: szőrén-szálán eltűnt egy koronás király. S e rejtély felderítésére a jelek szerint jelenleg nincs lehetőség. Mégis engedtessék meg egy záró megjegyzés: nemcsak Salamon tűnt el, hanem - és ez talán még furcsább - a kétségkívül nála levő tárgyak s királyi voltának minden bizonnyal magával hordott bizonyítékai is. Mert lehetetlen, hogy bárhova vetődött légyen, ne tartotta volna magánál ezeket az ereklyéket, bizonyosságokat, s halálával ezek is nyomtalanul eltűntek. Hova lettek? Ki(k)nek a kezébe kerülhettek?

TITKOS TERVEK MAGNUS KIRÁLY /ELSŐ GÉZA/ ELPUSZTÍTÁSÁRA

Géza király haláláról krónikáink, szokásuk szerint, pár rövid szóban tudósítanak, ámde ez a pár szó mégis fogódzót nyújt Géza király rejtélyes halálának megfejtéséhez. Kiderül ugyanis, hogy
1. Géza (1074-1077), akit népünk a "Magnus király" (Hatalmas, Nemeslelkű) névvel tisztelt meg, tárgyalások közben betegedett meg és így szerzett ismeretlen betegségébe halt bele.
2. Krónikáink "virtusokkal ékesnek" nevezik korai halálával kapcsolatban, s ez feltétlenül úgy értendő, hogy nemcsak erkölcseiben és szellemileg volt "ékes", de erőben, egészségben is.
3. Mindössze három rövid évig uralkodott.
4. Halála hirtelen és váratlan volt.
5. Noha születési idejét nem ismerjük pontosan, bizonyos, hogy a harmincadik életéve körül járhatott.

Virágjában törte le tehát a halál, és hat kiskorú neveletlen gyermeket hagyott hátra. Még gazdagabb, izgalmasabb anyagot hoznak tudomásunkra e halál előzményeinek és körülményeinek ismertetésével a krónikák: Jóvoltukból rendkívül különös jelenéseknek válhatunk részeseivé s titkos szövetkezést, gyilkos merénylet kitervelését követhetjük nyomon egy derék, s a legjobb pillanatban elrejtőzött egyházfi, a kesztölci Szent Megváltó monostorának igazlelkű apátja, az olasz Willermus apát révén.

Willermus vagy Vilmos apát, miután látta, hogy Salamon király bizalmas híveivel tanácskozásra ült össze, elrejtőzött valami kis zugolyban (talán a gyóntatófülkében), ahonnan mindent jól láthatott és hallhatott: a fülke résén át bekukucskált a templomban zajló tanácskozásba és az ő révén, általa, mintegy az ő szemén át mi is beleshetünk történelmünk egy olyan titkos eseményébe; amelyet gondosan el akartak rejteni minden fül és minden emberi szem elől: Willermus apát fülével és szemével bepillanthatunk a történelem szürke záróhéja mögött zajló erőmozgásokba, a történelemnek azokba a háttérdimenzióiba, amelyek hét lepellel el vannak zárva tekintetünk elől, ilymódon valósággal néma részeseivé válhatunk az itt zajló cselekménynek.

Titkos szövetkezés jelenetei sorjáznak a szemünk előtt. Salamon király legbensőbb híveivel, köztük Vid ispánnal - aki a krónikák szerint király a király fölött - arról tanácskozik, miként szabadulhatna meg legfőbb ellenfelétől, Géza hercegtől, a későbbi királytól. Vid kész tervet nyújt be Géza herceg elfogására és meggyilkolására:

De halljuk a krónikát! "És amikor Salamon király Szekszárdra érkezett, és tábort ütött Kesztölc helység fölött, a vecsernye meghallgatására a Megváltóról elnevezett monostorba ment. A vecsernye után pedig a monostorban Vid és mások ezt a tanácsot adták a királynak: "Uram - mondták -, tudod, hogy László Oroszországba ment, Lampert meg Lengyelországba, hogy zsoldos sereget fogadjanak testvérünk, Géza herceg megsegítésére. GYAKRAN TANÁCSOLTUK MÁR FELSÉGEDNEK, MOST IS MEGTESSZÜK: TÖRJÖN RÁ FELSÉGED A HERCEGRE, AKI IGFÁN ERDEJÉBEN VADÁSZIK; AZ ÉJ CSENDJÉBEN INTÉZZÜNK TÁMADÁST ELLENE, FOGJUK EL, ÉS VÁJJUK KI A SZEMÉT. És mire László és Lampert megérkeznek a magukkal hozott sereggel, már nem tudnak ellenállni nekünk. És ha meghallják, mi történt, be sem mernek vonulni az országba. Felséged mindezt megteheti, MIVEL AZ Ő TANÁCSURAI IS FELSÉGED HÍVEI. A hercegséget felséged nekem adja, és így jól megtámogatja koronáját. A király pedig ennek hallatára megígérte, hogy hajnalig gondolkozik a tanácson. És tetszetősnek tűnt a tanács az ő szemében."

Kétségtelen tehát: tanácsosai Géza meggyilkolását javasolják Salamonnak, és ő a tanácsot miként a későbbiekből kitetszik el is fogadja. Az alattomos gyilkossági terv csak azért nem sikerül, mert Vilmos apát, aki a tanácskozást kihallgatja, leleplezi a gyilkos tetvet, s az utolsó pillanatban felhívja rá a mit sem sejtő Géza figyelmét: "A monostor apátja, név szerint Olasz Vilmos azonban bezárkózott egy rejtekhelyre, mintha Istenhez imádkozna a monostorban, és kihallgatta a tanácskozást. Azonnal hírvivőt küldött a herceghez, és vele egy levelet, hogy őrizkedjék a királytól." Az életmentő figyelmeztetés azonban elsikkad, mert közbelépnek Salamonnak a Géza táborába beépített ügynökei. "Mikor aztán a hírvivő a herceghez érkezett, ott voltak a herceg hitvány tanácsosai, vagyis inkább árulói, tudniillik Peterd, Szolnok és Bikács, és azt mondogatták: "Uram, herceg, ne félj, mert az apát részeges, és részegségében küldött hozzád hírvivőt, nem is tudja, mit beszél." Ezt pedig azért mondták, mert a herceget Salamon kezére akarták adni. A király pedig bízott bennük, és ugyanitt, az Igfán erdejében vadászni indult."

Az apát mentőakciója tehát az áruló tanácsosok közbelépésére Géza jóhiszeműségén meghiúsult. Minden készen állt tehát, hogy egy újabb "vadászszerencsétlenség" történjék, ahol ismét egy nagytehetségű magyar királyjelölt veszítse életét Salamon király ugyanis elfogadta a gyilkosság tervét. Olasz Vilmos apát azonban résen állt. "Reggel, amikor a király a gondolkodási idő végeztével hajnali ájtatosságra ment, az apát megint elrejtőzött a monostorban, hogy kihallgassa a tanácskozást. ő ugyanis a herceg híve volt, mert annak a fia volt a herceg, aki az ő egyházát alapította.

A hajnali zsolozsma eléneklése után mindenki eltávozott, de a király és Vid hátramaradt, és elfogadta azt a tervet, amit Vid tanácsolt a királynak. Amikor az említett apát mindezt meghallotta, mindjárt levetette szerzetesi öltözékét, világi ruhát vett, kardot kötve lóra szállt, és nagy sebesen a herceghez ment; reggel még alva találta. Föl ébresztette, és azt mondta neki: "Fuss, herceg, mert már közelednek Salamon vitézei, és azonnal elfognak, ha nem futsz."

Géza herceg fölserkent, sietve összegyűjtötte hadait és indulni akart az ország határaira. De nem maradt rá ideje: Salamon hadai már felvonultak ellene. Megdöbbentő képet fest itt a krónika Salamon bábkirály voltáról: ez a jellemzés tökéletesen ráillik azoknak a bábkirályoknak sorára, kiknek bábkirály voltáról történettorzítóink mélységesen hallgatnak. "Vid úgy irányította a királyt, mint tanítómester a tanulót, A KIRÁLY EGYÁLTALÁN NEM JOG SZERINT, DE VALÓJÁBAN AZ Ő ALATTVALÓJA VOLT - óvakodjon ilyesmitől minden ember, de leginkább a király(ok)."

A hazánkban félelmetesen elharapózott árulás színképeit tükrözik a további fejlemények is: "A herceg és serege Kemejnél találkozott a királlyal. A herceg főemberei, sőt inkább árulói titokban hírvivőket küldtek a királyhoz, mondván: ha a király megtartja őket méltóságukban és kegyeibe fogadja (ez az árulás bére! CSERBENHAGYJÁK AZ ÜTKÖZETBEN A HERCEGET, ÉS ÁTPÁRTOLNAK A KIRÁLYHOZ: A király pedig megnyugtatta őket, esküt is tett rá, és azután nyugodtan átkelt a Tisza fején a herceg ellen. És amikor az ütközethez közelegtek, a király Nagyfiaegyháznál öltözött fegyverbe, ott egyesítette csapatait az ütközetre, és megtámadta a herceget, és le is győzte, hiszen segítői csalárdul cserbenhagyták. Géza főemberei pedig, Peterd és Bikács, a várnépek három csapatával az ütközet alatt átpártoltak Salamonhoz, ahogy ígérték, Géza herceg pedig, bár seregének legnagyobb része cserbenhagyta, mégsem rettent vissza, és csupán egy csapattól kísérve, Salamon harminc csapata ellen a legdühödtebb harcot vívta."

Ámde hasztalan a gaztett; Gézát nem tudják elfogni és megsemmisíteni, az árulók sorsa viszont beteljesedik: "Az árulók futás közben jelt adtak a királynak (Salamonnak) - ahogy Júdás, az áruló is jelt adott -, felemelték a pajzsaikat, hogy a király vitézei ne üldözzék őket. A király katonái azonban nem tudták, hogy ez az árulás jele, és látva, hogy a herceg csapatai futásnak erednek, üldözőbe vették őket mindhalálig, úgyhogy az árulók közül alig egynéhányan kerülték ki a halált." (Thúróczy: A magyarok krónikája 154-156)

Fentiekből kitetszik: Salamon király már akkor gyilkos terveket szőtt hatalmas vetélytársa; Géza elpusztítására, amikor még minden esélye megvolt rá, hogy katonai eszközökkel, fegyverrel gyűrje le. Mennyivel inkább rászánja hát magát a titkos ügyletekre azután, miután Gézát a helyébe királlyá koronázzák - szerinte elbitorolja királyságát -, és amikor már vetélytársa elpusztítására és trónja visszaszerzésére nincs más eshetősége, mint Géza titkos eszközökkel - méreggel való elpusztítása, hiszen arra, hogy hamarosan meghal, Géza fiatalsága és egészsége folytán nincs semmi kilátása.

Mi történik hát? Géza - aki ekkor már a nép által szeretett és magnusnak (Nagy, Hatalmas; Nemeslelkű) nevezett király - jóhiszeműen és békülést keresően tárgyalásokba bocsátkozik az elűzött, trónja fosztott Salamonnal: engesztelhetetlen, erkölcsi gátlásokat nem ismerő ellenségével. Még folynak a tárgyalások, mikor kirobban a dráma: "Ide s tova jártak hát a követek, s e dologról ki-ki másképpen vélekedett; a megegyezés ügye nem haladt jó végre - tudósít a Képes Krónika -. Eközben Magnus Király súlyos betegségbe esett, és bár virtusokkal volt ékes, április huszonötödikén minden test útjára tért." Eközben - miközben Salamonnal még folytak az eredménytelen tárgyalások.

Úgy véljük, ehhez már fölösleges bármit is hozzáfűznünk. Köztudott, hogy az efféle, hosszan elnyúló tárgyalásokon, kivált uralkodói szintű egyezkedéseken sok ismeretlen, idegen személy is megjelenik, és ilyenkor a békülékenység jegyében - sűrűn és óvatlanul folynak az italozások, poharazgatások. II. Endre - és több más királyunk is - egy hasonló tárgyalássorozat után hunyt el fölöttébb gyanús, hirtelen halállal.

SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY A MENNYBE SZÁLL

Alattomban, váratlanul törtek rá a halálos végű, ismeretlen betegségek az Árpád-házi királyokra. Miféle betegségek voltak ezek? - arra krónikásaink jobbára nem tértek ki, vagy mert ők maguk sem tudják, mi volt a királyok halálának oka, vagy mert ildomosabbnak vélik a halállal felvetődő tények és körülmények elhallgatását.

Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez valóban így van. Még ott is csupán a kegyesen ájtatoskodó vallási formulákat hajtogatják, ahol volna mód és alkalom a gyilkosságra utaló körülmények tisztázására, mint például Szent Imre herceg - és számos más királyunk - esetében, ahol külföldi forrásokból (Albericus, Hildesheimi Krónika stb.) kell megtudnunk, mint például Imre herceg esetében, hogy a vallásos megszállottnak beállított ifjú herceg - miként erről már megemlékeztünk - a kegyes beállítással homlokegyenest ellentétes módon vadászat alkalmával vesztette életét - állítólag egy - időzített időpontban közbelépő vadkan által. A halál rideg, kézzelfogható tényei úgy látszik, nem férnek össze a mindent általánosságok ködébe mosó kegyes szólamokkal, amelyek egyébként a gyilkosságra utaló mozzanatokat is eltakarják.

Szent László király (1077-1095) legjelentősebb Árpád-kori uralkodóink egyike. A meghasonlásba kényszerített, idegenérdekű vezetőréteggel, szellemiséggel belülről is bomlasztott magyarság az ő uralma alatt mintha éledezne, eszmélkedne, igaz szívvel szerette a magyarságot, annyira, hogy véres, polgárháborús ütközetek után még elesett ellenségeit is megsiratta, ha azok magyarok voltak. A hajdanságban mérhetetlen lélekszámú és hatalmú magyarság (szkítaság) a több mint évszázados irtózatos pusztítás, bomlasztás, elvéreztetés, mételyezés után még mindig Európa egyik vezető hatalma, amely nagy csalattatásaiból kissé éledezni kezd. Magyarország Európa egyik jelentős országa, amely még magába foglalja színmagyar területeivel az ősi Szerémséget, Szepességet, Etelközt, beleértve az ősi Magyarország keleti szent védőövezetét, a dévek földjét, Moldovát is le az Iszterig, Havaselvével, miként ez Arany János Szent László c. költeményéből is kitetszik:

Monda László, a nagy király,
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre.
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tíz ezernyi lófő székely.
Mondák, legendák keletkeztek róla és élnek mindmáig a nép ajkán, s valós küzdelmeit mégsem ismerjük. Kilenc évszázada immár, hogy meghalt és alakja körül még mindig lélekfojtó és szemfájdító a köd.

Kilenc évszázad sűrű pora takarja el szemünk elől az akkori eseményeket, és ennek a pornak jelentős részét alkotja a szándékos mellébeszélés és célzatos hazugság: az idő eltemette a bizonyítékokat, ha voltak, nem könnyű hát jottányi előhaladást is elérni, észrevétlenül megmaradt fogódzókat, bizonyosságokat találni, s történészeink ilyenkor mit mondanak? lássuk a bizonyítékokat! s bizonyítékon ők kizárólag a sebből előhúzott kést, a késen levő ujjlenyomatokat, a méregpohár fenekére tapadt méregmaradékokat értik - olyan bizonyítékokat, amit mai gyilkosságok nagy részénél sem tud a modern kriminalisztika felmutatni -, s ezek híján hangoztatják: nem történt bűncselekmény, nem volt semmiféle gyilkosság a magyar történelem fehér takarójára egyetlen vércsöpp nem sok, de még annyi sem hullott.

Van azonban valami, ami kis híján több, mint a bizonyosság: a valószínűség, ami nélkül a bizonyítás vak útra fordul. Kiváló kriminilógusok, jogászok, igazságügyi orvosszakértők tudják: nincs teljes bizonyosság: a bizonyosság csupán lehetséges szintű valószínűsítés: ez az a fő csapás, amelyen a törvény és a kutató gondolat haladhat, s nekünk is be kell érnünk ennyivel: tényekkel rakjuk körül királyaink halálát, közvetlen és közvetett tényekkel, s a tények rajzolják ki, mi történt, minek kellett történnie. Így járunk el Szent László esetében is. Szent László férfikora delén volt, teli nagy tervekkel, mikor élete hirtelen megszakadt és a halál elragadta. De adjuk át a szót a krónikásnak. "A király pedig összegyűjtötte seregét és unokaöccsének sérelme miatt megindult a csehek ellen. DE AMIKOR CSEHORSZÁG HATÁRÁRA ÉRT, NEHÉZ BETEGSÉGBE ESETT."

A király, miként ez a krónikából is kiviláglik, addig egészséges volt s a közvetlen háborús összecsapás előtt, a cseh határszélen esett - váratlanul és előzménytelenül - "nehéz betegségbe". Szent László tüstént megértette, megérezte, mi történik vele, "Összehívta főembereit, követségbe küldte Marcel prépostot és Péter ispánt Kálmánhoz, hogy térjen vissza Magyarországra." Szent László tehát mihelyt a betegség rátör, tudja, hogy számára nincs menekvés és meg kell halnia. Miből, minek alapján vonja le ezt a következtetést, nem tudjuk, de hogy erre a következtetésre jutott, semmi kétség: ezért hívatja haza azonnali hatállyal fiát, Kálmánt, hogy helyébe lépjen a királyi székbe. Valóban így is történik minden. Szent László király rövidesen meghal és Kálmán fia lép örökébe. "Szentséggel és kegyelemmel telve költözött át az angyalok társaságába uralkodásának tizenkilencedik esztendejében - írja a Képes Krónika - és Váradon temették el saját monostorában, az Úr 1095-ik évében július 29-én, vasárnap."

A krónikás szövegből, a történeti tényekből az alábbi következtetések adódnak:
- Szent László tettkészsége és férfiereje teljében van,
- s hogy ez valóban így van tanúsítja, hogy alig pár hete
felkérték a keresztes hadak fővezérletére, mint arra legrátermettebbet, legméltóbbat: és László el is vállalja a fővezérséget,
- teli van nagy tervekkel, dinamikus cselekvésvággyal,
- nyár derekán II. Bresztiszláv cseh király ellen indít hadat
- a cseh határra érve halálos kórság tör rá, ami hamarosan elviszi.
- cselekvés közben, háborús összecsapás előtt a cseh határon tör rá a halálos kór
- nem tudjuk, mi történt ott a cseh határon az ütközés előtt, de csaknem bizonyosra vehető, hogy a háborús összecsapás előtt küldöttség érkezett és megbeszélésekre, tárgyalásokra került sor
- eközben szakadt rá a királyra a halálos kór
- talán kibékülésre került sor? talán poharazgattak?
- a háborús összecsapás természetesen elmaradt, a hadak visszatértek, a magyar is a holtbeteg királlyal
- László, mint aki pontosan tudja mi történt, mi történik vele, nyomban megtette végintézkedéseit, gondoskodott utódlásáról,
- nagy kérdés: miből tudta, hogy vége van, s nem menekedhet?
Az Anjou-legendárium egyik képén a főurak rémülten merednek a nagy király tetemére.
Ennyi mindössze az, amit itt felhozhatunk.

KÖNYVES KÁLMÁN KIRÁLY ÉS AZ ORSZÁGÁRULÓK

Mi történt Könyves Kálmán (1096-1110) királlyal? Hogyan halt meg? Miként végezte életét és uralkodását? Miféle rejtélyek lappanganak élete és halála körül? A legenyhébb megfogalmazás az, hogy szokatlan körülmények között végezte, s az egykorúak mérget, isteni bosszút (vérbosszút) emlegettek. Krónikáink meglehetősen sajátos módon méltatják Kálmán király halálát. Szerintük a királyt a fülére tett, méreggel bekent tapasz ölte meg, amely kiszívta agyvelejének egy részét.
Történettorzítóink és azok, akik a magyar történelem titkainak feltárásában ellenérdekeltek, kurtán-furcsán akarják elintézni ezt, kinyilatkoztatván, hogy a kérdéses váladék nem agyvelő volt. Egyikük orákulumként így szól: a krónikások által "emlegetett "agyvelő" pedig nyilván "genny" volt.
Így. Pár odaveszett szóban. Diktátumként. Kész, vége. Semmi egyéb nem számít. Csupán ennyi: genny vagy agyvelő? Tudatlanság és tudás összecsapása. Csőlátás és csőlátásra szoktatás.

Valaki téved. De ki az, melyikük az? Középkori krónikáink, vagy azok letaglózói? Az állítás téves, vagy annak fölényes tagadása? Valóban ennyi volna az egész kérdés: egyik nagy Árpád-házi királyunk, Könyves Kálmán király halálának, tragédiájának egésze beszűkíthető ebbe a két szóba genny-agyvelő? Ezen túl nincs semmi egyéb? Lássuk hát a legilletékesebbet, a Képes Krónikát, s mindenekelőtt az előzményeket:
A Krónika félelmetes eseményekről számol be. Olyan jelenségekről, amelyek alapjaiban rázzák meg az országot, s amelyek alkalmasak minden ország hatalmának megdöntésére, gyökeres elpusztítására: a belső árulás összefog a külső nagyhatalmakkal, vagyis a belső árulás nemzetközi összeesküvéssé terebélyesedik és támadó idegen hadsereg jön az ország határaira.

"Az Úr 1113-ik évében a császár hatalmas sereget mozgósított Álmos herceg érdekében, és Magyarország határára jött." Álmos herceg tudniillik, a király összeférhetetlen, szüntelen cselszövésekbe bonyolódó testvére, akit méltán a kor rossz szellemének nevezhetünk, trónkövetelőként lép fel testvére ellenében, és külföldi segítséget kér trónigényének érvényesítésére. Kálmán mesteri diplomáciával, ajándékokkal, kedveskedő ígéretekkel eléri, hogy a császári sereg visszavonul. A király ezután elfogatja testvérét Álmost és azt kicsiny fiával együtt megvakíttatja, hogy ilymódon egyszer-s-mindenkorra alkalmatlanná tegye őket az uralkodásra, de az ország főemberei közül másokat is büntetéseknek vet alá.

A Krónika az alábbiakat fűzi ehhez:
"Mégsem vált hasznára az ártatlan vér kiontása, mert az ISTENI BOSSZÚ KORAI HALÁL BÚS ITALÁT NYELETTE LE VELE, ÉS MEGBÜNTETTE ideigtartó országának romlásával." Lehet-e ennél világosabb kifejezése a király megmérgezésének? - A király korai halála a főúri bosszúállás következménye. Még a gyilkosság végrehajtásának módját is meghatározza a Krónika; "a korai halál bús italának lenyeletése" semmi egyéb, mint a király méreggel "a korai halát bús italával" való megitatása.
S mindez távolról sem holmi alaptalan megnyilatkozás: a Krónika szavai mélyen a kortörténet eseményeibe ágyazódnak:
1. Kálmán király elhárítván az országot fenyegető háborús veszélyt, drasztikusan lesújt azokra, akik ezt a veszélyt okozták.
2. Akciót reakció, cselekvést ellen-cselekvés követ: a pártütők a maguk módján visszaütnek: Kálmánnal mérget itatnak.
3. Kálmán súlyosan megbetegszik.

Látnivaló: ez a középkori krónikáink által igazolt, hiteles történelmi eseménylánc tökéletesen okszerű és ésszerű: eseménymozzanatai egymásból következnek. Vagyis Könyves Kálmán király halálának kérdése messze túlterjed az "agyvelő vagy genny" hamis problémáján, végletes problémaleszűkítésén. S hogy ez mennyire hamis, kitűnik a következőkből.

a/ Kálmán király valamiféle fülbajban, fülgyulladásban megbetegszik. Ez természetesen elképzelhető. De nyitva marad a kérdés: miért éppen ekkor? miért az összeesküvőkkel való leszámolás után? Hiszen a krónikás még fentieken túlmenően is félreérthetetlenül utal a két esemény, a pártütők megbüntetése és a király betegsége közti szerves kapcsolatra. "Ezek után a király súlyosan megbetegedett..."Hivatalos történészeinkről föltehető-e, hogy nem olvasták a krónikák idevágó részeit, vagy olvasták, de nem fogták fel azok tartalmát? Mindenesetre tény marad: az ártatlan fülbajban szenvedő király meséje kizárja a történelmi összefüggéseket, s a király megbetegedését a véletlen tartományba utalja: véletlenül betegszik meg s véletlenül épp ekkor.

b/ Ha a király - e beállítás szerint - csakugyan holmi közönséges" fülbajban betegedett meg és füléből csakugyan a szokásos váladék, genny;_ szivárgott, akkor felhorgad a nagy kérdés: mibe halt bele s mi vitte el gyors iramban, hiszen a fülbetegségek nem pusztítanak úgy, mint a pestis, himlő, kolera, hanem csendesebb lefolyásúak és zömükben gyógyíthatók, s a régiek értettek is gyógyításához, egyáltalán nem lévén olyan tudatlanok, mint amilyennek némelyek őket beállítani szeretnék.

c/ De visszatérünk az "agyvelő - genny" problémához. S itt idéznünk kell ismét a Krónikát. Kálmán királynak "volt egy Draco nevű olasz orvosa, AKIBEN FELETTE MEGBÍZOTT. Ez flastromot rakott a király fülére, mert gyötörte a fejfájás". Figyelem! Meg kell szakítanunk a krónikás szövegét: Kálmán király fülbaja, fülfolyása itt kezdődik! A királyt előzőleg csupán fejfájás gyötri, ennek ezer oka is lehet, Draco ezért tesz rá flastromot a fülére, a fejfájás, nem pedig fülfájás, fülfolyás vagy fülpanaszok miatt! A váladékot aztán Draco flastromja húzza ki. Ez a flastrom természetesen nem holmi száraz, tiszta vászon vagy valami efféle, hanem egy bizonyos ismeretlen anyaggal Draco által bekent tapasz: ez pedig - a tények tanúsága szerint nem gyógyít, de betegít: ebbe hal bele a király.
"A flastrom ereje a fül üregén át kiszívta agyának nem kicsiny részét." mondja a Képes Krónika. A király fejfájását Draco flastroma nemhogy enyhítené, de az elviselhetetlenségig fokozza.

"Amikor tovább már el nem viselhette a flastromot, levette és megmutatta Ottmár ispánnak. Ottmár ispán megnézte a flastromot, látta rajta a kiszívott agyvelőt, és így szólt a királyhoz: "Uram, el kell látnod magad útravalóval". Ennek hallatára megijedt a király, és felsóhajtott." - fülében "átkos csalmatok levével"... Mert mintha Hamlet szelleme hátborzongató históriájának valamiféle korai elő-változatát hallanók. Hamlet apját is gyanútlanul hantolják el, abban a hiszemben, hogy természetes halállal hunyt el. Kísértő szelleme azonban a következőkben vallja meg Hamletnek, hogy mi történt vele a valóságban:
"... Üvegben átkos csalmatok levével,
S fülhöz a gomba önté e nedű
Bélpoklos csöppjeit, melyek hatása
A vérnek oly halálos ellene,
Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,
A testbe minden ösvényt és kaput,
S mint tejbe csöppentett oltó a tejet
Megoltja, összerántja hirtelen
A híg, az ép vért: így történt velem;
Egyszerre undok ótvar kérgezé,
Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt,
Szép, sima testemet."

Léteztek-e hát efféle mérgek? Vagy mindez csupán üres szó, puszta képzet? Könyves Kálmánt nem mérgezték meg? Hamlet atyját sem mérgezték meg? Tévednek krónikáink? Shakespeare is téved?
De foglaljuk itt össze, mit is mondanak a krónikák!

l. Kálmán király bosszúállás következtében betegedett meg.
2. Következésképp: a király megbetegedését mérgezés okozta.
3. Draco nevű olasz orvosa mérgezte meg, akiben indokolatlanul megbízott.
4. A Draco által a király fülére helyezett flastrom mérgezett volt.
5. A mérgezett flastrom kiszívta a király agyvelejét.
6. Kálmán maga is gyanakodni kezd orvosára s határozottan úgy véli, hogy betegsége (és orvosa) körül valami nincs rendben.
7. Ezért orvosa távollétében saját kezűleg leveszi füléről a flastromot, és megmutatja azt bizalmi emberének, a laikus Ottmár ispánnak, annak véleményét kérve erős gyanakvása cáfolására vagy megerősítésére.
8. Ottmár ispán - a flastromon levő anyagot - szerinte "kiszívott agyvelőt" - látva, közli a királlyal: nincs mentség számára, várja a halál.
9. Könyves Kálmán megrémül és feljajdul (Thúróczy) a hír hallatára: vagyis a hír váratlanul éri: betegsége nem adott rá okot, hogy számítson közeli halálára.

Nagy kérdés: lehetséges-e, hogy Ottmár Ispán akkora tudatlanságban leledzett, hogy nem tudta megkülönböztetni a gennyet az agyvelőtől? Nem látott tán még effélét soha? Maga Kálmán király is tüstént elhiszi és magáévá teszi ezt az állítólagos képtelenséget, tévhiedelmet. Mi több: középkori krónikáink sora is fenntartás nélkül elfogadja ezt. Ottmár ispán megállapításának azonban csupán az egyik része, előrésze az agyvelőre való utalás: megállapításának lényegi része: a király halálán van, haladéktalanul intézkednie kell az utódlás kérdésében: gondoskodnia kell trónutódjáról, mielőtt meghal. Ez pedig, mint tudjuk, bekövetkezik. Ottmár ispán "diagnózisának" lényegi megállapítása történelmileg beigazolódott. Ebben tehát nem tévedett, ez pedig ellentétben áll a gennypártiak állításával, s felveti a kérdést: Mibe halt bele hát oly gyorsan a király?

Efféle fülbajjal, fülfolyással ugyanis - még ha elhanyagolják is, s nem gondoskodnak a kezeléséről, hónapokig, sőt évekig el lehet élni, s az sem kétséges, hogy az efféle bajokat az ősi, népi gyógyászat eszközeivel rendszeresen gyógyították. De a király mellett ott voltak udvari orvosai, s ott volt Draco, akinek mégiscsak kellett valamit értenie a fülbajok gyógyításához: a király mégis, ennek ellenére - vagy talán épp ezért? - hamarosan belehalt nem halálos jellegű betegségébe. Még tovább menve: némelyek azért kardoskodnak a genny mellett, mert tagadni akarják, hogy Kálmánt megmérgezték, megfeledkezvén arról; hogy a király esetleges betegsége - illetve semmiféle betegség, gyengeség; sérült testfelület - nem zárja ki a mérgezést, ellenkezőleg: a beteg, sérült testfelületre lehet a legkönnyebben és leggyanútlanabbul rávinni a mérget. Esetünkben a király fejfájása nyújthatott lehetőséget Draco végzetes beavatkozására és a halálos flastromnak a fülre helyezésére. (Negyedik István megmérgezésére például az érvágás okozta sérülés teremt alkalmat: erre helyeznek a gyilkosok méreggel bekent flastromot: nem lehetetlen, hogy az ötletet éppen Kálmán megmérgezéséből merítik.) Beteg, elesett embert lehet a legkönnyebben és a legkevesebb kockázattal megölni, megmérgezni, hiszen ilyenkor mindenki természetes halálra gondol, ha pedig sikerült ezt elhitetni (ami történelmi gyilkosságoknál létfontosságú), úgy nincs nyomozás, nincs felelősségre vonás és még csak a gyanú sem éled fel.

A HALÁLRA ÖLELGETETT KIRÁLY SZÉDÜLETES HISTÓRIÁJA

II. István (1101-1131) személyében végre olyan királyra bukkanunk, akinek halált okozó baját histórikusaink pontosan megnevezik: II. István vérhasban halt meg. Azazhogy nem ilyen egyszerű. Vérhas, igen, vérhas, de... azaz... tulajdonképpen... Legjobb, ha áttekintjük a fejleményeket...
II. István király rövid életének és még rövidebb uralkodásának (1116-1131) időszaka három ütközőzóna, három erőközpont között feszül: Bizánc, Velence és a belső összeesküvő erők között.
Mindhárom erőközpont - legalábbis István elleni akcióiban - titkos, egyedül a magyar királyé nyílt, s míg a három hatalmi erőközpont a titkos erőkre építi tevékenységét, a magyar királyi hatalom nemcsak hogy nem alkalmazza, de nem is ismeri ezek tevékenységét. Így hát a küzdelem végkimenetele aligha lehet kétséges.

A három fő ütközőzóna:
1. Bizánc. A Magyarország elleni, váltakozó formában hosszú évszázadokig tartó délkeleti inváziós terjeszkedés központja, amely végül is leszakítja Magyarország ősi déli területeit, ezekben az évtizedekben erősödik fel. Magyarország hatalmának a X. század második és a XI. század első felében bekövetkezett nagyarányú hanyatlása folytán (mert a világtörténelem nem ismer hatalmi vákuumot); ez más nagyhatalmi, világuralmi aspirációkkal együtt a bizánci törekvéseket is felerősítette, s 1114-től rendszeressé válnak a bizánci betörések, területfoglalások, magyar-bizánci háborúk és ezek folyamán a titkos bizánci manőverezések a hazánk fölötti uralom megszerzésére.

2. Velencét módfelett aggasztotta az adriai magyar tengerparti hatalom erősödése, titkos ügynökökkel árasztotta el az országot és háborút indított Dalmácia, illetve a dalmata tengerpart birtokáért. A titkos ügynökök tevékenységéről, sajnos, mindmáig sincs kielégítő képünk. Tény, hogy ígéretekkel és adományokkal, megvesztegetéssel Velencének időlegesen sikerült maga mellé állítani a magyar tengerparti városok vezető polgárságát.

3. A harmadik fő ütközőzóna ebben az időszakban a magyar központi királyi hatalom ellen szervezkedő, elidegenedett szellemű egyházi és világi oligarchia; amely a. maga hatalmának kiterjesztése, korlátlanná növelése érdekében hatalmi ligákba tömörül és mind újra összeesküvéseket szervez a királyi hatalom megdöntésére.
István helyzetét súlyosbítja, hogy apját, Könyves Kálmánt alig tizenöt évesen veszti el, tehát akkor, amikor még nem kerülhetett sor semmiféle királyi tapasztalat átadásra, uralkodói intelemre, figyelmeztetésre, s István serdületlen gyermekként kerül a trónra, anélkül, hogy bármit is tudna a kormányzásról és egyáltalán alkalmas volna a kormányzásra.

Gyermekkirály tehát ismét a magyar trónon: olyan állapot ez, amely kedvez minden ellenerőnek, hiszen az ország csaknem fejetlen; gyermek király = bábkirály; kormányzótanács uralkodik helyette, s ez kedvez belső hatalmi megoszlásnak: gyarapodnak, hatalmasodnak a bárók ligái: királynak nincs tényleges hatalom a kezében.

István uralkodásának első évei alárendelt, névleges szerepének megfelelően személyére vonatkozólag különösebb baj nélkül teltek el. A külső villongások, támadások, intrikák természetesen nem szünetelnek, váltakozó sikerrel folyik Velencével a harc Dalmácia birtokáért, a Könyves Kálmán által megvakított Álmos herceg, a kor rossz szelleme sem nyugszik. Személye körül az igazi vihar azonban ott kezdődik, mikor a gyermek király felserdül, fellázad báb volta ellen és jogait érvényesítve kezébe ragadja az ország tényleges irányítását, ami - kellő-tapasztalat híján - nem mindenkor előnyösebb a régebbi állapotnál.

Mikor történt ez? Adatok hiányában nem tudjuk pontosan, de meglehetős biztonsággal következtethetünk rá a fejleményekből. 1125-1126-ban ugyanis nagy erővel bontakozik ki az ellenpárt szervezkedése: a főurak többsége Vak Álmos herceget akarja István helyébe a trónra emelni, de István az összeesküvést leveri. Álmos számos hívével együtt Bizáncba menekül. István követeli Álmos kiadatását, majd ennek sikertelensége láttán betör bizánci területre és sértő tartalmú levelet küld a bizánci császárnak aki viszont válasz üzenetében azt ígéri, hogy "kimetszi köldökét férfiasságával együtt".

Jelképi formába rejtett halálos fenyegetés ez: a köldök (az életet adó köldökzsinór helye), másfelől a férfiasság kimetszése az életfolytonosság két végpontjára utal s értelme: az írmagostul való kiirtatás. Semmiképp sem tekinthető üres fenyegetőzésnek, már csak azért sem, mert az ifjú, huszonhatodik életéve körül járó uralkodó súlyosan megbetegszik, annyira, hogy képtelenné válik a hadműveletek irányítására; a császári hadak nagy erővel támadnak és minden balra fordul, a magyarok irtózatos veszteségeket szenvednek és kénytelenek visszahátrálni. Az ifjú király halálán van, s az ellenpárt a király halálára várva új ellen királyt választ, a második ellenkirályt, nővérének fiát, Sault. Miként Túróczy írja: "összeesküdött az ország, hogy a KIRÁLY HALÁLA UTÁN nővérének a fiát, név szerint Sault teszik meg királynak" Saul királlyá jelölése azonban később valamilyen ismeretlen ok meghiúsul, s az ellenpárt új király választásra szánja magát. "Történt pedig, hogy a király Egerben (újból?),súlyosan megbetegedett MÁR MINDENKI ELŐRE LÁTTA HALÁLÁT. Az árulók pedig, reménytől vezetve Bors és Iván ispánt királlyá választották."

István tehát ismét halálán van. Ezúttal már harmadszor. az új ellen királyok megválasztása csalhatatlanul jelzi, hogy a közhiedelem szerint  a király számára nincs mentség és halála már csak napok vagy órák kérdése. Ezért is kell sürgősen megválasztani az új ellenkirályt. Hogyan és miként vehetik ennyire biztosra, az külön rejtély, hiszen minden betegség kimenetele kétes és a legsúlyosabb baj is évekig elhúzódhat. Csalódniok kell azonban ezúttal is: a rendkívüli életerejű király ebből a halálos nyavalyájából is felépül. Mivel pedig a megbocsátás nem kenyere, kemény kézzel lát a rendcsinálásnak. "Midőn (...) Isten akaratából a király felépült, Ivánnak levágatta a fejét, Bors ispánt pedig a királyi udvarból gyalázattal kivetette és Görögországba száműzte."

Mintha valami sajátos automatizmusnak volnánk a szemlélői:
a/ a király megbetegszik, halálán van
b/ az összeesküvők királyt választanak
c/ a király felépül, lesújt a pártütőkre.
Háromszor ismétlődik ez a furcsa eseményszerkezet.
És a jelek szerint ismétlődne negyedszer is. Ekkor jön elő a vérhas. A király vérhasba esik, már ismét halálán van, ámde aztán ismét a fordulat és a felépülés jelei mutatkoznak... Ezúttal azonban egy új tényező lép be a dolgok menetébe. Kísérjük figyelemmel ezt a Képes Krónika tolmácsolása szerint, amely szerfölött különös módon kezd a király újabb betegségének és halálának ismertetésébe: Elbeszélésének élére ugyanis - látszólag teljesen oda nem illő módon - a kunokat helyezi, miként beszámolójából rájövünk: ez az új tényező, mely belép az események menetébe.

"Abban az időben- István király a kelleténél jobban szerette a kunokat; a király mellett tartózkodott Tatár nevű fejedelmük, aki a császár öldöklése elől kevesedmagával menekült a királyhoz. A király ezúttal vérhasba esett. A kunok pedig, akik a király kedvezése folytán HOZZÁSZOKTAK A GONOSZSÁGOKHOZ, ekkor is javában dühöngtek a magyarok ellen. Amikor a magyar parasztok megtudták, hogy a király halálán van, megölték a kunokat, akik javaikat ragadozták. Tatár kun fejedelem elpanaszolta a királynak, hogy megölték embereit. A király pedig úgy érezte, hogy NÉMIKÉPPEN JOBBAN VAN; amikor látta, hogy Tatár könnyezik, a többi kun pedig jajgatva veszi körül minthogy nagyon szerette őket -, felmordult és így szólt: "Ha meggyógyulok, tízet ölök meg mindegyikért, akit közületek megöltek. Most ne búsuljatok életem miatt, mert JOBBAN VAGYOK." E szavakkal kinyújtotta kezét a kunok felé, ezek nyakra-főre rohantak, hogy kezet csókoljanak naki. ÉS OLY NAGYON MEGSZORONGATTAK, HOGY ELLANKASZTOTTÁK A KIRÁLYT, ÍGY VISSZAESETT BAJÁBA ÉS MEGHALT."

A megszokott menet tehát ezúttal is beindult és szépen haladt a szokott végkifejlet felé, ezúttal azonban már nem következett be, mert egy új tényező lépett közbe és megakadályozta. Vagyis az Istvánt sanyargató halálos kór ismét csődöt mond; nem bír a királlyal; aki a rövid krónikás  szövegben kétszer is kijelenti, hogy jobban van, sőt harmadszor is utal felgyógyulására ("Ha meggyógyulok.."), s valójában erre felel a kunok rárohanása a beteg emberre és a halálos végű szorongatás. E cselekvés lényegi tartalma és értelme: a király szervezete ismét kifog a "betegségen és ismét várható a felépülése; meg kell ölnünk, méghozzá itt nyomban haladéktalanul: negyedszerre már nem szabad felépülnie. Felmerül persze az emberben bizonyos kétely: miért éppen a kunok? Miért éppen azok, akiket szeretett és akikkel sok jót tett? Ellentmondás érzünk István kunok iránti jótettei és e gaztett között. Valóban ellentmondás feszül itt. Ámde ez az ellentmondás átléphető, és az élet számtalanszor át is lép rajta, hiszen ki ne tudná, hányan pusztítják el kicsinyes, vélt vagy valóságos érdekeikért, szinte érthetetlenül jótevőiket támaszukat.

És van itt még valami, ami nagyon fontos. A politikai orgyilkolás elemi feltétele, taktikájának nélkülözhetetlen követelménye az álcázás, a gyilkosság tényének minél mélyebben, minél sokrétűbben való elrejtése. Ebből fakad: a lehetőségek szerint a leghűbbnek, legodaadóbbnak látszó, gyanú felett álló ember(eke)t kell rávenni a gyilkosság végrehajtására: az előre kitervelt gyilkosságleplezés egyik legfőbb, bevált s épp ezért előszeretettel alkalmazott fogása ez. Mert például, ki ne gyanakodna, ki nem fogna gyanút, ha mondjuk egy, a királlyal ellentétes viszonyban álló csoport, a pártütők egy csoportja vesz körül és ölelgeti halálra a királyt?... Emígy pedig az áldott jóhiszeműségtől elalszik a gyanú, de annyira, hogy még ma, közel ezer év múltán is alig eszmélünk rá: itt hatásosan megrendezett, színpadias keretekkel álcázott királygyilkosság történt. Érdekes és idevágó párhuzamként meg kell említenünk, hogy Kun (IV. László királyt ( 1272-1290) is szeretett kunjai ölik meg.

Fentiek értelmében világosan meghatározható; miként esett a királygyilkosság kitervelőinek választása éppen Tatár kunjaira: ez a csoport rendelkezett a gyilkosság végrehajtásának legeszményibb feltételeivel, ne vezetésen
1. István király "a kelleténél jobban szerette" őket és a kelleténél jobban bízott bennük.
2. Tatár kunjai "hozzászoktak a gonoszságokhoz"; nem voltak erkölcsi gátlásaik, azaz: készséggel vállalkoztak minden gaztettre.
3. Állandóan a király környezetében tartózkodtak. Szabad ki- bejárásuk volt a királyhoz és - mint a király kegyeltjeit - senki sem ellenőrizte őket
4. A király mellett nem álltak biztonsági emberek: egészségét, testi épségét, életét senki sem vigyázta.
5. A király jótettekkel halmozta el őket, s így a "jótettért jót várj" alapján gyanú fölött állottak, miként ugyanennek az elvnek alapján gyanú fölött állók maradtak közel egy ezredév során, noha ez a királyhalálról kieszelt kis mese tele van ellentmondásokkal és képtelenségekkel.
Már maga az ölelgetés is képtelenségeket rejt, s ezt már lényegi tartalma, végeredménye is kivetíti: "szeretetből" halálra ölelgetik: megölik a királyt!
Miféle ölelgetés volt ez? Ölelgetés szavunk töve az "öl" szó, az ölelés nemi jellegére utal: ez határozza meg az ölelés jellegét; az azonos neműek közti ölelés csupán jelképes kifejezése a szeretetnek, megbecsülésnek, stb.: vagyis férfi és férfi közti ölelkezés huzamosságát, tapadóbb, hevesebb voltát kizárja az ép ösztön. Miképp ölelgették hát halálra II. Istvánt: Gyakorlatilag hogy képzelhető el ez? Egyszerre ölelgették? (Hányan férhettek hozzá?) Vagy külön-külön, egymásután? Vagy csoportosan rárontva, mint zsákmányukra a vadak? És a király, a beteg király tehetetlenül, szó nélkül tűrte, hogy halálra ölelgessék, megöljék, vagy pedig tiltakozott, de kutyába se vették? Miket akarnak elhitetni s miket hitetnek el velünk, miféle képtelenségeket? Kérdés az is, honnan szedték mindezt, miféle forrásból? Ki láthatta egyáltalán, mi történt a kunok gyűrűjén át?

Ez külön megfontolást kíván: Mindenesetre érdekes, hogy az ölelgetés hátterében van egy másik halál ok, halál-indoklás: a betegség, a vérhas, s a kettős halál-ok között valójában mintegy szabadon lebeghetünk, nem tudván pontosan: melyik milyen arányban volt részes a király halálában. Mi ez? Túlbiztosítás? Kettős biztosítás? Nem volt elég külön sem a vérhas, sem az ölelgetés? Vagy az ölelgetés csak amolyan kísérőzenefélének készült (és hamis kísérőzenének sikerült) és István király mégiscsak vérhasban halt meg. Igen,vérhasban,1131 március 1-én. Úgy van: március elsején, vérhasban, nem írtuk el az időpontot. Vagyis István király januárban vagy februárban, a nagy téli hidegek, fagyok évadján esett vérhasba, hiszen csak így halhatott meg március elején vérhasban. Vérhas januárban, februárban! Vérhas-halál március 1-én! Hát bizony ez elég különös, ha arra gondolunk, hogy a vérhas járvány s évadja nem a téli fagy, hanem a nyári hévség.

AZ IGAZI VAK BÉLA REJTÉLY

Vak (II.) Béla király (1131-1141), Vak Álmos herceg fia a maga egész életével, személyével a királyi trón körül dúló dühödt harcok, trónvillongások, polgárháborúkig ajzódó belviszályok áldozata, hiszen vakon éli le az életét; Kálmán király, apjával, Álmos herceggel együtt, még kisgyermekként megvakíttatta. Ádáz viszálykodások közepette telik el rövid élete; és mindössze tíz éves uralkodása is. Véres viszályok töltik ki napjait, véres árnyak kísértik álmait: országát, létét szüntelenül megsemmisítéssel fenyegeti a pártoskodás: szüntelenül küzdenie kell a pártütőkkel, árulókkal, összeesküvőkkel, akikkel szemben maga is véres megtorlást alkalmaz: szerb felesége unszolására vagy éppen parancsára. Küzdenie kell Kálmán király állítólagos fiával, mostohagyermekével, a trónkövetelő Borisszal, aki idegen hadakkal támad ellene.

Születésétől haláláig kíséri a viszálykodás, és mégis - ha hihetünk az erről szóló híradásoknak és vélekedéseknek - háboríthatatlan, csendes, békés halállal múlik ki ebből a világból - és ez a Vak Béla rejtély lényege - állítólag borital, borozás következtében pályázik el a másvilágra: harminchárom évesen.

Hivatalosaink minden további nélkül elfogadják ezt a halál-megoldást. Mért is ne! Ez a legszelídebb megoldás! Kifogást mi magunk sem emelünk. Csupán egy kissé furcsálkodunk. Ennyire féktelenül szerette a bort, ilyen megakadályozhatatlanul! És a bor, ez a magyarok által kellemesnek tartott nedű vágtázó iramban elragadta, akárha mérget nyakalt volna... Ha így esett, bizony úgy járt, mint az a hadfi, akinek halálos pengék sűrűjében forgolódva semmi baja sem esik, s hazatérve egy szúnyog csípése pusztítja el; annyi ellensége volt ennek a szegény vak királynak, hogy számukat se tudta, s mióta megkoronázták, az életére törtek.

További furcsaság: miért tűrte volna a királynak ezt a nyakló nélküli borozgatását Ilona nevű szerb felesége, aki a források szerint ugyancsak kardos menyecske volt, s Bélát uralma alatt tartotta és - az országgal együtt ő kormányozta, ami egy vak király esetében érthető. Mért nem volt hát szava férje mértéktelen italozása ellen? Mert ha netántán volt, az nagyon nagy szó volt, és Béla annak ellenében mit sem tehetett. Tiszta sor: csak az történhetett, amit Ilona engedélyezett, így hát módfelett fogas kérdés, mért tűrte ezt a halálba vivő italozást, mért nem tett semmit ellene, hogy királyi ura ilymódon kimúljon ebből a világból, mért adatott neki korlátlan mennyiségben boritalt, hisz nélküle a vak ember egy kortyhoz sem juthatott volna.

Miféle rejtély lapul itt? Miért itatták? Miért engedték inni? Mért tűrte - vagy segítette elő - ezt Ilona? Vagy meglehet, hogy nem ő, nem csupán ő, de különféle érdekcsoportok csendes kis összeesküvése rejlik Vak Béla király italos önpusztítása mögött? Béla király - és ebben egyáltalán nem áll egyedül a magyar királyok között - a kiélezett és összefonódó külső-belső cselszövények, hatalmi törekvések ütközőpontjában állt. Ezek bonyolult manővereit ma már felfogni sem tudjuk. Vegyünk a sok közül csupán egyetlen szálat; az Ilona királyné tanácsára (parancsára?) nyílt színen felkoncolt hatvannyolc főúr népes és kétségkívül bosszúszomjas és vérbosszúra készülő hatalmi csoportjait. Régebbi krónikák nyomán a Chronica Hungarorum így számol be erről az ugyancsak bosszú fűtötte rémtettről:

"Uralkodása alatt Helena királyné a királlyal és hű báróival tanácsot tartva egyetemes országgyűlést hívott össze az országban. Arad mellett. Az, említett országgyűlés napján, amikor a király már az ország trónján ült,` odajött a királyné fiaival együtt, (leültette őket a király köré. Az egybegyűlt néphez pedig így szólt (a királyné, nem a király!): "Minden híveink, nemesek, öregek és ifjak, gazdagok és szegények, hallgassatok meg! Mivel az isten mindnyájatoknak megadta a természetes látóképességét, hallani szeretném, hogy a ti uratok, a király miért fosztatott meg szeme világától, és kiknek a tanácsára történt ez? Mondjátok meg nekem, és ezen a helyen hűségesen álljatok rajtuk bosszút, és ránk való tekintettel vessetek véget életüknek. Mert íme, az Isten a ti királyotoknak két szem helyett négyet adott." E szavakra tehát az egész nép rárohant azokra a bárókra, akiknek a tanácsára megvakították a királyt és közülük egyeseket megkötöztek, másokat pedig megcsonkítottak. Hatvannyolc istentelent azon nyomban legyilkoltak, és összes maradékaikat, mind a férfiakat, mind a nőket még ugyanaznap lajstromba foglalták. Ezenfelül minden birtokaikat a székesegyházaknak osztották ki, ezért neveznek Magyarországon minden szolgáltatásra kötelezett falut a királyok adományának."

Itt volt továbbá a trónkövetelő Borisz, Könyves Kálmán király állítólagos mostohagyermeke, Borisz, aki azt állította magáról, hogy ő Kálmán király fia és ezzel a hamis ürüggyel orosz, cseh és lengyel hadakkal, kikhez a kivégzettek rokonai is csatlakoztak, tört újra meg újra a magyar trónra, valójában a belviszályoktól tépett ország függetlenségére. Végre 1137-ben - négy évvel halála előtt - Béla leveri a trónkövetelő seregét, de Borisz monomániákusan még hosszú évekig tovább küzd a magyar trónért és annak megszerzéséért minden lehető eszközt igénybe vesz. "Abban az időben Lehországnak (Lengyelország) határán élt egy hatalmas bégfi, aki Boruh (Borisz) néven volt ismeretes - tudósít a Tárih-i Üngürüsz - Mivel Bejla király vak volt, ez a bégfi azt állította, hogy ő Kolomanusz királynak a fia, és az ország őt illeti."

Milyen különös indoklás: Béla vak volt, s Borisz erre építette tervét. Béla vak, tehát nem láthatja őt, és így nem mondhatná meg, még abban az esetben sem, ha Borisz valóban a testvére lett volna, és gyermekkorában, megvakítása előtt őt látta volna, hogy testvére-e vagy sem, tehát nem tudja őt és trónigényét semmiképpen sem megcáfolni. Szokatlan történelmi tünet: vakságra alapozott trónigény. Még egy hézagpótló adalékot hoz fel ugyanez a munka: "Üngürüsz tartományának néhány jeles bégje és fondorkodó ember titokban azt kezdte tervezni, hogy Boriszhoz mennek, vele szövetkeznek és eltávolítják a királyt." Összeesküvés kívülről, belülről, felülről, mindenfelől.

Bennünket azonban mindenekfelett Ilona, Vak Béla feleségének, Uros: szerb fejedelem lányának magatartása izgat és nyugtalanít: miért hagyta, mért tűrte Ilona, hogy Béla halálra igya magát? Hivatalosaink megadják erre a megnyugtató, kielégítő választ: Ilona, Vak Béla felesége korábban hunyt el, mint a király, s így minden tökéletesen érthetővé válik: Ilona, a hű feleség, amíg élt, visszatartotta a királyt az ivástól, s szegény vak királynak addig oka se volt rá, miután azonban legfőbb s tán egyetlen támasza, gyámola kidőlt, bújában a király - s mert nem is volt immár, aki visszatartsa - ivásnak adta a fejét, s az ital végzett vele.

Tökéletes logikával felépített szomorú história. Éppenséggel csak az a baj, hogy Ilona királyné nem halt meg Vak Béla előtt. Megdöbbentő, de így van. Az ügyesen kimódolt szép mese széjjelfoszlik és szembeszökik velünk a maga teljes, hátborzongató mivoltában a Vak Béla rejtély! Dr. Wertner Mór írja ritka körültekintéssel elkészített nagy munkájában Az Árpádok családi történetében, hogy Ilona még 1146-ban is - fél évtizeddel férje halála után - levelet írt Zsófia nevű leányának az admonti zárdakolostorba. Wertner mindjárt közli is a levelet s a következőket fűzi hozzá: "E levélből azt látjuk, hogy Ilona (a) leányához Admontba küldöttséget menesztett, mely tudtára adta neki, mily öröme volt a királynénak, amikor azt hallotta, hogy Zsófia a mennyei vőlegényhez iránti szeretetéből jámbor nők kolostorába vonult.

Az is kitűnik ebből a levélből, hogy Ilona nemcsak hogy nem halt meg férje előtt, hanem még 1146 és 1147 közt életben volt." "Ilona halála tehát az 1146 utáni időre tehető" i.m.(300-301) De hát akkor mi történt Vak Béla királlyal? Ki itatta őt és mivel itatta őt? Lehetséges, hogy szándékosan itatták, s a palotában olyan dolgok történültek, hogy azt még a vak király szeme elől is palástolni, takarni kellett; színjózanon még az ő szeme is túl élesnek bizonyult talán?

Vak Béla határtalan ivászatának tehát okvetlenül titka van. S ha már egyáltalán itatták, úgy itathatták mással is. Bármivel. A Képes Krónika sejtet is erről valamit: "Béla király borivásnak adta magát. Az udvarbeliek megszokták, hogy mindent megkapnak a királytól, amit csak részegségében kértek tőle (hol volt ezalatt Ilona királyné?) és amit a király, ha kijózanodott, már vissza nem vehetett. Részegségében ellenségeik kezére adta Póst és Sault, akik jámbor emberek voltak, meg is ölték őket ok nélkül. "A cui prodest?" (kinek használ?) kérdésére felelő egyik érdekelt fél tehát adva van, noha az urak a fentiek értelmében csupán az itatásban érdekeltek. De ki más érdekelt? Ki áll, mi áll láthatatlanul a tragikus végkifejlet mögött?

Eképpen poharazta magát Vak Béla király a menny arany mezői felé, ha hihetünk ebben Thúróczynak és késői histórikusainknak, akik könnyű szívvel és értelemmel felkapták ezt a felszíni halálmagyarázatot. Lépten nyomon tapasztalni ugyanis érvényesülni egy szerfölött furcsa észjárást, amolyan utó-bölcsességet, utólagos minden-igazolást. Ez abban áll, hogy azt, ami történt, bármi is történt, utólag szükségszerűnek, elkerülhetetlennek kell felcímkézni és ily módon igazolni, akárha minden valamiféle szent eleve elrendelés szerint menne végbe. Ehhez társul az ál-ok keresés.

Ha valaki például gyanús körülmények között itt hagyta ezt az árnyékvilágot, fölösleges kutakodni, csupán meg kell nézni, mit csinált, mivel foglalkozott, mit kedvelt és - kész a legtökéletesebb megokolás rá, mi okozta a halálát, ha például a vizet szerette - bizonyára a vízivás ölte meg, ha a bort, úgy kétség se férhet hozzá, hogy az italozás vitte el, ha ínyenc volt - a haspártiság volt a veszte. Ily módon minden gyönyörűen megmagyarázható, s a történelem titkos erőit ki lehet szépen rekeszteni az okok közül, letakarni az oktalanság sűrű fátylával az egész történelmet. Legyen ez szomorú prózai gyászének Vak Béla király felett. Uralkodott összesen - a Képes Krónika szerint - kilenc évi, tizenegy hónapig és tizenkét napig.

II. GÉZA HALÁLA AVAGY A LÁTHATATLAN HALÁLZÓNA

Virágjában pusztult el II. Géza király (1141-1161) is, nem kevesebb, mint nyolc neveletlen, kiskorú gyermeket hagyva maga után: a legidősebb közülük, a nyomában később III. István néven trónra lépő gyermek tizenöt éves, a többiek úgy következnek utána, egy-két évnyi eltéréssel, akár az orgonasípok. A második fiú, Béla, akit tizenegy év múlva bátyja, III. István halálakor királlyá koronáznak, ekkoriban a tizenkét-tizenharmadik éve körül járhat. Harmincegy éves király a koporsóban!
Tragédia ez kétségkívül, s nem is akármilyen, noha korántsem egyedülálló királysors az Árpád-korban. Meglehetősen sok királyunk halt meg harmincadik életéve körül.

Még Pauler Gyula is felfigyelt királyaink csoportos, korai elhullására. Három harminc év körül elhunyt királyunkkal kapcsolatban írja:
"Nem egészen fél évszázad alatt - most II. Géza halálával - harmadszor ismétlődött meg az eset, hogy az elhunyt király kiskorú gyermeket hagyott maga után örökösül." (A magyar nemzet története I. 295)
De vajon nem oktalanság efféle körülmény körül kutakodni, vagy azt feltételezni, hogy királyaink egy részének 30 év körüli elhalálozásában bármiféle törvényszerűség érvényesülhet? Ennek feltételezése valóban merő képtelenségnek tetszhet. Miért volna bármi oka is annak, hogy néhány királyunk harminc év körül halálozott el? Ámde még ha - feltételezve, de meg nem engedve - elképzelhető volna itt valamiféle végzet, sorsszerűség, törvényszerűség, az annyira rejtett, nyomtalan, s ködhomályos, hogy felderítése a lehetetlennel egyértelmű.

Mi történt hát II. Gézával?

Kútforrásainkban halálára vonatkozóan jóformán nincs semmilyen használható adat, semmi támpont a halála körüli eseményekről. Bizonyosra vehető pedig, hogy II. Géza sem természetes okok folytán szenderült el, bizonyossá teszik ezt - az alapvető tények mellett - az előzmények és a körülmények.
Közvetlenül a haláláról krónikánk lényegében csak ennyit mondanak: "Elköltözött pedig az Úrhoz az Úrnak ezerszázhatvanegyedik esztendejében, május harmincegyedikén, szerdai napon."
Ennyi, se több, se kevesebb.
Lássuk hát a tényeket. Tekintsük át harmincadik életévük körül elhalt királyaink lajstromát.

KIRÁLYTÁBLÁZATOK VIII.

Név	Születési év	Meghalt	Életkor
Salamon	kb. 1052	1087 körül	cca 35
Géza	kb. 1047	1077	30
II. István	kb. 1101	1031	30
Vak (II.) Béla	1110	1141	31
II. Géza	1130	1161	30
III. István	1147	1173	26
II. László	1132	1163	31
IV. István	1133	1165	32
Imre	1176	1204	28
V. István	1239	1272	33
Kun (IV.)László	kb. 1262	1290	38
II. Endre	kb. 1265	1301	36

Az ismeretlen törésvonal

Tizenkét Árpád-házi királyunk halt meg tehát a harmincadik életéve körül. Megdöbbentő tényadat, különösen, ha tudjuk, hogy mindössze huszonhárom Árpád-házi királyunk volt. (Valójában csak huszonkettő, mert Német Péter (Petrus Orseulus) nem tekinthető Árpád-házi királynak.) Tizenkettő a huszonkettőből! Több mint a fele! Három évszázad királyainak több mint a fele! Ez már elgondolkodtató adat, amit nem lehet egy legyintéssel elhessegetni. S ez a tényadat azt is tanúsítja; hogy itt valamiféle oknak, szemünk, tudatunk elől rejtett tényezőnek kell érvényesülnie.

De vajon mi lehet az? Mi lappanghat e döbbenetes tények mögött? S miképpen juthatnánk nyomára? Miféle titkos gát, határ, láthatatlan záróvonal húzódik itt; ami királyaink több mint felének a halálához vezet?
Bele kell mélyednünk kissé a körülményekbe, a harminc év körüli királyok élethelyzetébe.

Vegyük Magnus (I. Géza) királyt. Hat gyermeke van, a két legnagyobb: Kálmán (a későbbi király), Álmos és még négy gyermek, akiről semmit sem tudunk, még a nevüket sem ismerjük. Vak (II.) Bélának ugyancsak- hat gyermeke van; II. Gézának meg éppenséggel nyolc, III. Istvánnak egy.
Harmincéves korú apa gyermekei az élet törvényei szerint általában még kiskorúak, neveletlenek. Ha ilyenkor hal el az apa, nagy gond szakad a családra az árván maradt neveletlen gyermekek miatt. Ki gyámolítja, ki neveli fel őket? Ha király hal el ebben az életkorban - kiskorú trónörökös marad utána.

Vagyis a harmincéves elhalálozásokból kiindulva, beleütközünk a gyermek királyok problémájába. A király korai halálával valami végzetes történik: megszakad a nemzedékek szellemi-tapasztalati folytonosságát biztosító lánc: az a kötelék, amely nélkül; ha általánosságban megszűnne, az emberiség néhány nemzedék alatt mérhetetlen tudatlanságba, barbárságba zuhanna vissza, tekintve, hogy az egymásra következő nemzedékek nem tudnák átadni egymásnak a saját életük folyamán felgyűlt tapasztalatokat.

S ami általában mindenkire érvényes, felfokozottan érvényes a nemzet, az ország sorsát irányító uralkodóra: minél magasabban áll valaki a társadalomban, annál több tudásra, tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy megfelelően tudja ellátni hivatását. A kormányzati tudás egyik legfontosabb összetevője: a titkos erők ismerete. Népek, nemzetek, országok örök küzdelmében óriási a szerepe a titkos erőknek, titkos tényezőknek, ezeknek leghivatottabb, leghitelesebb ismerője pedig - legalábbis a régi századokban - maga a központi hatalmat megszemélyesítő uralkodó: tudásának, tapasztalatainak fontosságát még aláhúzza, hogy a király személye ugyan múlandó, de a királyság folytonos, s korszakokon átívelő belső és nemzetközi kapcsolódásainak ismeretének híjával jószerivel vakká válik az ország vezetés, alkalmatlanná a hihetetlenül bonyolult nemzetközi viszonyok, tendenciák felismerésére és irányítására, csaknem olyanszerűen, akár egy vadon, erdőben felnövekedett emberi lény, aki a köztudást és köztapasztalatot nélkülözve váratlanul belecsöppen a társadalmi cselekvés sűrűjébe. A király harminc év körül bekövetkező halála megfosztja utódait a szerzett tudás és tapasztalati anyag átadásától és valójában az uralkodásra éretlen, alkalmatlan utódokat hagy hátra: azaz más szóval: az állam vezetése minden ilyen esetben valósággal lefejeztetik.

II. Géza, apja halálakor 11 éves gyermekként kerül a trónra, III. László apja halálakor öt éves mindössze. Ha viszont a királyi apa nem halna meg legkésőbb harmincadik életéve körül, s gyermekei még apjuk életében felnövekednének, lehetségessé válna a nemzedéki tapasztalatcsere, a tapasztalati és tudásanyag átadása, a jövendő ifjú király bevezetése a kormányzás rejtelmeibe, tehát olyan király vehetné át a nemzedéki folytonosság alapján az uralkodást, aki kellő tudással; tapasztalattal felvértezetten gyümölcsöztetheti: királyi apja és - a nemzedéki folytonosság fennállása esetén - az előző királyok uralkodási tapasztalatait. Itt húzódik tehát az a láthatatlan törésvonal, válság- vagy halálzóna, amely mélységesen elrejtett titkos háttér tényezőként megszabta Árpád-házi királyaink több mint felének idő előtti, harmincadik életéve körül bekövetkező pusztulását.

Ezek után pedig fussuk át, ha csak érintőlegesen is II. Géza király halálba vivő életútját. Tizenegy éves gyermekként- természetesen bábkirályként- kezdi (és végzi?) uralkodását. Anyai nagybátyja, a szerb származású Belus bánnal az élen kormányzótanács irányítja az országot. Az új kormányzatnak, illetve, ha névlegesen is, Gézának, akárcsak elődeinek a külső hatalmak expanzív törekvései mellett, akár holmi hétfejű sárkánnyal, a belső árulókkal is meg kell küzdenie. Apjának, a vak királynak ellenségeivel való véres leszámolása még elevenen él a köztudatban, s miután két testvéröccsével viszálya támad, László és István- Bizáncba fut Komnenos Manuel ("cselszövő Mánuel") császárhoz (1143-1180), akinek saját udvari történetírója, Joannes Kinnamos szerint élete legfőbb törekvése a Magyarország fölötti uralom megszerzése: politikája ennek jegyében áll.

Mánuel természetesen örömmel fogadja a két királyi herceget, hiszen azokat bármikor trónkövetelőként, ütőkártyaként használhatja fel Magyarország ellen. Gézának viszont testvérei Bizáncba menekülésével nemcsak a külső, de a belső feszültség növekedésével is számolnia kell az összeesküvők reményeinek és tevékenységének felerősödésével. Géza ezért - az egykorú arab szerző, Abu Hamid Al Garnati szerint - állandó kiütésekkel, rajtaütésekkel zaklatja az akkor még Magyarországgal határos bizánci birodalmat. Magyarország nagysága ugyanis ekkoriban - két évszázados hanyatlás után is - ugyancsak Abu Hamid szerint - még mindig többszöröse a bizánci birodalomnak és a magyarság sokasága - megszámlálhatatlan.

Ámde, hogy a kereszténységre térítés után másfél évszázaddal milyenné váltak közállapotaink és a magyar etnikum milyen védtelenné vált, jelzi, hogy a Közel-Keleten, de hazánkban is mindenütt olcsó pénzért rabszolgaként veszik- viszik a magyar nőket (arról ne is szóljunk, hogy mindenütt folyik a magyar vér). "Egy szép rabszolganő ára tíz dénár, de hadjáratok idején már háromért is kapható - írja Abu Hamid al Garnati -. Jómagam is vásároltam magamnak egyet tíz dénárért; 15 éves, szebb a teliholdnál, koromfekete hajú; fekete szemű, bőre pedig fehér, mint a hó - amellett jártas a főzésben, varrásban és számolásban."

Szüntelen belviszályok, trónvillongások, hatalmi torzsalkodások; háborús összetűzések töltik ki ezeket az éveket. Viaskodni Borisszal, küzdeni Mánuellel s a belső árulókkal. Világpolitikailag ekkoriban ismét kiéleződik az invesztitúra harc, a világi és egyházi világhatalomért folyó küzdelem. Dühöng a világuralom tébolya. Mánuel világhatalomra tör. Rőtszakállú (Barbarossa) Frigyes német-római császár is világuralomra tőr. III. Sándor pápa is VII. Gergely eszméit követve világhatalomra törne. Borisz; Kálmán király állítólagos fattya a magyar trónt akarja megkaparintani. Szervezkedik az orosz nagyhatalom. Cápák falják az országot s kezükre játszik a belső árulás, pártoskodás.

"Julianus ispán álnok hűtlensége folytán Rápolt német vitéz beszállt Pozsony várába ami nagy veszedelmére lett a magyaroknak; az, ifjú király azonban nem tűrte békén" -tudósít a Képes Krónika. A német császár ugyan személyesen nem jött a király ellen, de Németországnak majdnem minden erejét Magyarország elpusztítására indította." Keresztes hadak vonulnak át Magyarországon s "Krisztus zarándokai" "zsarnoki és rablói dühösséggel" pusztítják az országot. Borisz az ádáz trónkövetelő, hol szláv, hol bizánci, hol német seregekkel tör az országra. Belülről az árulók biztatják: "némely magyarok tanácsolták neki, jöjjön be az országba, akkor majd uruknak fogadják, elhagyják a királyt, és sokan csatlakoznak hozzá." Idehaza az erőszakos, király fölötti hatalomra törő Lukács esztergomi érsek akarja pórázon vezetni az ifjú királyt. Frigyes császár 1160 februárjában zsinatot hív össze Pávia városába és a zsinat kiátkozza III. Sándor pápát. Géza király követei egyetértenek a határozattal, Lukács érsek nyomására azonban a király a következő évben III. Sándor pápa pártjára áll. Frigyest felháborítja ez, s az 1161-es év vége felé követséget küld Magyarországra, akit Géza kelletlenül fogad, s fegyverszünetet köt Frigyes ellenségével, Mánuellel. Frigyes dühöng és - Pauler szerint - azzal vigasztalja magát Géza pálfordulásával kapcsolatban, hogy ilymódon "megszabadult egy hitvány baráttól és azt ellenségei közé számítja". Frigyes tehát nyíltan ellenségének nyilvánítja Gézát. Ez pedig, Frigyes természetének, titkos diplomáciai tevékenységének ismeretében, határozottan fenyegetésnek számít és következményekre utal.

Mi a következmény? Van-e következménye Frigyes már-már csaknem nyílt fenyegetésének? A Géza udvarába vezető titkos szálak ismerete híján nincs a kezünkben kétségtelen bizonyosság. Tény azonban, hogy Frigyes küldöttsége a magyar udvarban folytat tárgyalásokat. És tény, hogy az ifjú, egészséges, életerős uralkodó alig harminckét évesen 1162 májusában hirtelenül és váratlanul meghal. Legyünk gyanútlanok? Ne keressük az összefüggéseket, s az oksági láncot, az ok és okozat törvényét félrelökve, legyünk oktalanok? Mesterségesen keltett gyanútlansággal történelmünk számos sebe, véres törése, kataklizmája, titkos háttértényezője eltakarható. S némelyek el is takarják. Meghalt a király, s neveletlenül, árván maradtak gyermekei: István fia gyermekként került a trónra, akárcsak nemrég ő maga, Béla fiát pedig később Bizáncba vitték.

"A derék ifjú királynak, ki a nemzet függetlenségét s az ország határainak épségét két hatalmas császár ellenében sértetlenül megvédte, kora halála hosszú, káros zavart, idegen befolyást hozott az országra (...) - írja Horváth Mihály -, a fondor, cseles Mánuel megérkezettnek látta az időt, életbe léptetni régi tervét, mely szerint fennhatóságát kiterjeszteni vágyakozott Magyarországra." (Magyarország története I.417)

MAGYAR HÁROM KIRÁLYOK
(III. István, II. László és IV István)

A magyar háromkirályok éppen nem boldog királyok, gyászcsillag mutat nekik a vak úttalanságban utat; a magyar háromkirályok fején szent körláng; fénygyűrű helyett aranykorona fénylik, szemük fénylő opál, szakálluk éppen csak serked, előttük, mögöttük irdatlan szakadékok, köröskörül vérmező. Gyászcsillag lebeg fölöttük, gyászcsillag után mennek, végzetük csillaga után, koronás fejüket pedig - akár udvaroncok a kalpagot - a hónuk alatt hozzák, válluk fölött középen gyújtatlan piros lángként himbálódzik gigájuk; testük méregtől ráng, szívük tőrhegyen reszket; nem is a csillag után mennek: sírjukat keresik vak csillagok alatt három ifjú királyok. Elől III. István jön, alig huszonöt évesen roskadt a sírba, mögötte II. László harminc esztendejével, végül Negyedik István harminckét éves holtként. Siralmas háromkirályok: Árpád utódai; csekély idő adatott nekik örömre, küzdelemre: hárman együttvéve is csak annyi évig országoltak, amennyi hónap fér egy kerek esztendőbe: tizenkét évig csupán.

Királyi éveik nem oszlottak meg egyenlően. Valójában III. István tizenegy esztendeig, kilenc hónapig és három napig uralkodott, két rokona nagybátyjai - II. László és IV. István pedig e szűkre szabott időn belül ellenkirályként lépett fel az 1162-1163 esztendőben és fél-fél évig uralkodott.

Nem egészen tizenkét év alatt tehát három magyar királlyal suhamlott el a végzet. Lássuk hát, mi történt velük? Mi szabta ily kurtára földi futásukat? Ez idő tájt részleges világpolitikai átrendeződés megy végbe, s a Magyar-
ország létére törő félelmetes hatalmak sorában ekkortájt a Bizánci birodalom kerül az első helyre. Komnenos Mánuel bizánci császár irányításával Bizánc most már nyíltan, nem csupán titkos diverzióval, de közvetlen beavatkozással, katonai erőhatalommal is Magyarország meghódítására, gyarmatosítására tör.

Hanyatlik a magyarság hajdani (IX-X. századi) hatalma, s félelmetes erők nőnek a süllyedő magyar hatalom fölé; felemelkedik a Német-Római birodalom, megnő Bizánc hatalma, hatalommá növekszik köröskörül minden; belül is meggyengül a központi királyi hatalom, ezzel szemben nő a torzsalkodó főurak hatalma, félelmetes hatalom összpontosul a főpapok, a római katolikus egyház kezében, a klérus a világi hatalom fölé helyezi magát, külön testté, külön állammá válik az állam testében, amely valójában csak a pápa főségét ismeri el; az egyházi főméltóságok, azon a jogcímen, hagy ők isten szolgái, valójában fölébe helyezik magukat a királynak, a királyi hatalomnak, attól függetlenedni akarnak, kötöttségeit lerázni, s a lelkek urai, kormányosai, gondozóiként, a lelket a test elé helyezve (mintha elválasztható volna ez a kettő) gyakran megtagadják az "evilági hatalomnak" az engedelmességet; nép és király fölött állónak hívén magukat, rendelkezni akartak nép és király fölött. A központi királyi hatalom fölötti klerikális hatalom gyakorlati megvalósítása érdekében a főpapság szükségszerűen eljutott a szembenállásig, a nyílt és titkos eszközök pártfogásáig és alkalmazásáig.

Lukács esztergomi érsek a legvehemensebb klerikusok közé tartozott, s mint ilyen, három egymást követő király (III. István, II. László és IV. István) sorsának alakulásában játszott szerepet. E három király sorsa annyira összegabalyodott, hogy alig különíthető el. Háromkirályaink közül a királyok sorrendjében, trónra lépésük sorrendje szerint III. István áll az első helyen: ő Árpád-királyaink közül a tizenharmadik király, őt követi a tizennegyedik helyen II. László, őt meg tizenötödikként IV. István. Haláluk sorrendje azonban nem ez: III. Istvánt a halálban két nagybátyja megelőzi, s így nekünk, királyaink halálkörülményeit fürkészvén ezt a sorrendet kell követnünk. Lássuk hát elsül II. Lászlót!

LUKÁCS ÉRSEK ELSŐ HALÁLJÖVENDÖLÉSE: "NEGYVEN NAPON BELÜL HALOTT LESZEL, KIRÁLY!"

Második Lászlónak; Vak Béla fiának, Harmadik László nagybátyjának arasznyi (1162. VII. 15 - 1163. I. 14.) királykodása, tragédiája bizánci beavatkozás következménye; a bizánci hadak betörnek az országba, hogy megdöntsék a serdülőkorú III. István uralmát és helyébe saját pártfogoltjukat, a bizánci feleséget vett és a bizánci politika feltétlen kiszolgálására kész István herceget, a későbbi IV. Istvánt ültessék a magyar trónra. Kiskorú István a betörő hadak elől külföldre menekül; sajátos interregnum jön tehát létre, s a nemzeti párt, hogy a bizánci mesterkedést, a közgyűlöletben álló idősebb István királlyá tevést megakadályozza, testvérét, II. Lászlót kiáltja ki királynak.
Ilyen baljós, viharos események következtében kerül hát trónra 31 évesen II. László.

A viharos kezdetnek viharos a folytatása is. László király végzetes lépéssel kezdi uralkodását: összeütközésbe kerül; jóllehet részint akaratlanul a magyarországi római katolikus klérus teljhatalmú fejével, Lukács esztergomi érsekkel, és ez döntő kihatással van további sorsára. Felszólítja az érseket, hogy koronázza meg, Lukács azonban a külföldre menekült III. Istvánra hivatkozva, kereken megtagadja kívánságát, mi több, gorombán lehordja és bitorlónak nevezi őt, amiért kiskorú István helyének az elfoglalására törekszik.

László ezek után a kalocsai érsekhez fordul, aki meg is koronázza. Ámde Lukács érsek még ez ellen is vétót emel és kiközösíti, egyházi átok alá veti a királyt, aki ezt már nem hajlandó békén elviselni. "II. László rettenetesen felbőszült, kardot rántott, fenyegette Lukácsot és kényszeríteni akarta, hogy vonja vissza az egyházi büntetést; mikor pedig Lukács nem tette, elfogatta, az egyházat pedig kényszerítette, hogy az interdiktummal ne törődjenek. Az ujjhúzásnak III. Sándor pápa akart véget vetni; közbenjárására az év vége felé II. László szabadon bocsátá az érseket (...). Karácsony napján hagyta el a börtönt, és azonnal a kápolnába sietett, ahol a király a nagymisét hallgatta; az oltárhoz lépett és mindenki bámulatára - ledobatta a terítőt, az ékítményeket, az interdiktum (kiátkozás, kiközösítés) miatt, s a megdöbbent, elhűlt királyhoz fordulva mondá: Uram Jézus, ki megszülettél, fordítsd meg e király szívét, ha még méltónak tartod arra; hogy meglátogasd! ha pedig nem, VERD MEG NEGYVEN NAP ALATT ERŐS KARDODDAL, MELY PHARAÓT LESÚJTÁ, hadd érezze, ki ellen vétkezett!" Amint e fenyegető prófétaszavakat kimondá és a kápolnát elhagyá, újra elfogták, még szigorúbb fogságba vitték, "ahol imádkozott és dicsőíté az Istent!" II. LÁSZLÓ KIRÁLY PEDIG, MIELŐTT A NEGYVEN NAP ELMÚLT, 1163. január 14-én bűnbánat nélkül meghalálozott. Fél évig uralkodott csak". (Pauler Gyula, A Magyar nemzet története I.297)

Negyven nap alatt meghalsz! - lényegében ezt kiáltotta Lukács érsek a királynak. És II. László negyven napon belül csakugyan meghalt! Olyan tény ez, amelyet senki sem vonhat kétségbe. II. László halálát tehát Lukács érsek előre bejelentette. Misztikus lelkek vélhetik, hogy Lukács érsekkel isteni látomás tudatta a király halálának bekövetkezését. Mások - bizonytalankodók és óvatoskodók - hihetik, hogy csak véletlen egybeesésről van szó: Lukács "prófétálása" és a király halála közt nincs semmi összefüggés.

Akadnak azonban még egyéb kiegészítő tények
  - mindenekelőtt az, hogy II. László ekkor 31 éves - nem szenved semmiféle betegségben
- bűnbánat nélkül" hal meg, vagyis anélkül, hogy meggyónt, megáldozott és felvette volna az utolsó kenetet
-   következésképp II. László - alig öt hónapos uralkodás után váratlanul halt meg, azaz: senki sem számított-  számíthatott közeli halálára
 -  halála hirtelenül következett be, villámcsapásszerűen.
Miként fentebb említettük - Lukács érsek pedig mindezt előre látta, annyira, hogy még a király halálának időkeretét - negyven napon belül - is kijelölte. Így halt meg László király ifjan, virágjában, mint elődei és utódai hosszú sora a magyar királyi széken. Ha a misztikát elvetjük, az oksági lánc érvényesül; az ok és az okozat összefüggése pedig jelzi a köztes történés módozatait.

NEGYEDIK ISTVÁN MEGMÉRGEZTETÉSE BIZÁNCI PRIZMÁN KERESZTÜL

Negyedik Istvánnak (1163), Vak Béla harmadik fiának rövid országlása is ádáz viszálykodásban telik el. Már egészen fiatalon részt vesz - bizonyára bizánci felbujtásra - egy bátyja, II. Géza elleni összeesküvésben, s hogy életét mentse; Bizáncba fut: Manuel Komnenos császár (1143-1180), a "cselszövő Mánuel", akinek legfőbb törekvése a Magyarország fölötti uralom megszerzése, örömmel fogadja a magyar királyfit, benősíti családjába Mária Komnenosz hercegnőt adja hozzá feleségül, elhalmozza kegyeivel, és természetesen ígéreteivel, hogy magyar királlyá teszi; és István engedelmes eszközévé válik a hazánk megrontására törő bizánci politikának: hamis trónigényének érvényesítése ürügyén pusztító bizánci hadak élén újra meg újra betör az országba s végig pusztítja Délkelet-Magyarország akkor még Al-Dunáig húzódó színmagyar vidékeit, a Száván túli területeket, az ősi Szerémséget; támadásait a magyar csapatok nagy véráldozatok árán mind újra visszaverik, s viselt dolgainak, áruló voltának ismeretében országos gyűlölet támad ellene.

Theodoros Skutariotes bizánci historikus összefoglalója szerint: "Gézának, a hunok fejedelmének (II. Géza) két édestestvére volt: István és László, és két fia: István és Béla. E testvérek közül (IV.) István kikerülvén a meggyilkolására készülő testvéri kezeket, Konstantinos városába érkezett. A császár fogadta őt, s egyéb megtiszteltetések mellett, melyekben részesült, feleségül vette a császár unokahúgát, Máriát, Isaakios Sebastokrator leányát.

Kevéssel később László (II.) is testvéréhez, Istvánhoz hasonlóan cselekedett, nem annyira azért, mintha Géza nem szerette volna, hanem inkább István szerencséje ösztönözte; s ő sem csalódott reményeiben, hiszen fényes fogadtatásban részesült, és feleséget is vehetett volna, ha nem gyanította volna, hogy az asszony akadályozza hazájába való visszatérését. S ezután mi történt? Géza király meghal, és az uralom fiára, Istvánra (III. István) száll át. A császár ezt igen kedvező fordulatnak vélte, és az a gondolata támadt, hogy a hunok feletti uralom arra az lstvánra száll; aki az unokahúga révén sógora, úgy maga is öregbíti dicsőségét, és a római császárság is hozzájut vagy az onnan való adórészhez, vagy Phrangochorion (Haram vára) és Zeugninon (Zimony) birtoklásához."
A bizánciak elgondolása arra épült; hogy III. István gyermekkorú király, tehát könnyű elérni, hogy megdöntsék uralmát és helyébe nagybátyját, a Bizáncnak lekötelezett IV. Istvánt juttassák a magyar trónra.

"Ezért siet a kitűzött célokat megvalósítani. Tüstént követeket küld tehát sógorához, Istvánhoz, hogy azok előkészítsék a hatalmat jelentő korona átvételét, s nem sokkal később maga is Sardikébe ment. A hunok azonban hallani sem akartak István felettük való uralmának elfogadásáról, mint mondták, egyebek miatt sem, főleg azonban azért nem, mert a rómaiaknál kötött házasságot. Márpedig nekik semmiképp sem előnyös, hogy olyan férfi legyen fejedelmük, aki házassága révén rokoni kapcsolatban van a császárral. Ezért a követség eredménytelen maradt, és a hunok az odaérkező Istvánhoz egyáltalán nem csatlakoztak. Ebből a császár megtudta, hogy nagyobb erővel kell Istvánnak segítséget nyújtania. Eltávozva Sardikéből a Duna mellékére, tudniillik Branitzovába (Barancs vára) és Belgrádba érkezik, és egy csapat élén az unokaöccsét, Alexios Kontostephanost küldi el Istvánnal.

Ezek el is jutottak Chramosba (Haram), ajándékokkal vesztegették a hunok főembereit, és hízelgéssel és ígéretekkel igyekeztek az uralommal kapcsolatos kérdéseket elintézni, de nem végeztek semmit, csak annyit, hogy Lászlót, István testvérét a hunok elfogadták fejedelmül.
Mivel azonban hatalomra jutása után ő is csak rövid ideig élt, a hunok Géza fiát, Istvánt (III.) választották fejedelmükké. Azonban a császár sem vette a történteket szívesen, és Géza testvére, István (IV.) is mindent elkövetett a császár segítségével, hogy valami módon megszerezze az uralmat".

Második László, mint láttuk, öt hónapi uralkodás után a bizánci titkos diplomácia, az ötödik hadoszlop áldozata lett, s ezáltal elhárult az akadály István uralomra jutása elől. Még 1163-ban elfoglalja a trónt. Ámde nem sokáig ülhet a trónon, a nemzet felkel ellene s tömörül az osztrák földről visszatérő törvényes király, III. István körül. Most már IV. Istvánon a menekülés sora. Mánuelhez fut. De időközben Bizánc politikája megint fordult: Mánuel belátja: a nemzet a leghatározottabban ellenzi István uralmát: István kegyvesztetté válik. A bizánci politika ekkor már a törvényes király Bizáncban tartózkodó öccse, Béla (a későbbi Harmadik Béla) felé fordul. A csalódott István, mint utolsó menedékébe, még visszatér magyar területre, Zimony várába és itt készül a végső ellenállásra. A felmentő magyar sereg körülzárja a várat. István idegzeteit megviseli az ostrom, s ezért - hamis tanácsadói rábeszélésére - eret vágat magán. Az érvágás műveletét egy hírhedt méregkeverő végzi.

De adjuk vissza a szót a bizánci krónikának: "Miután tehát emiatt sok háború folyt, és a császár Géza fiát, Bélát leánya, Mária révén vejévé szemelte ki, a hunok közül azok, akik István ellentáborához tartoztak, elhatározták, hogy méregpoharat keverve neki, eltüntetik őt az élők sorából. Találtak-is valakit, aki ezt végrehajtsa, István emberei közt egy Tamás nevezetűt, aki nagyon ügyes volt az emberi élet kioltásában és a testnek a lélektől való elválasztásában, és magától talált egy módszert. Amikor ugyanis eret vágtak Istvánon, a vágás kötését méreggel kente be és ez a sebre helyezve igen keserves halált okozott. István
holtteste minden tiszteletadás nélkül, temetetlenül feküdt, Zeugminont pedig elfoglalták (IV. István embereitől - G.K.E.) a hunok. Amint a császár erről értesült, megüzente a hunok ellen a háborút." (Theodoros Skutariotes (1282) Moravcsik Gy. Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai 304-306)

Bizánc tehát a magyarokat "a hunok közül azok(at), akik István ellentáborához tartoztak" vádolja Negyedik István király meggyilkolásával. Ennek a beállításnak azonban van egy meglehetős szépséghibája. Negyedik István Bizánc pártfogoltja, Bizánc embere volt, s bizánci seregek fegyvereinek élén jutott a magyar trónra, bizánci hadakkal szállta meg Zimony ősi déli magyar erődjét is, tehát bizánci seregek, bizánci hadvezetés vette körül őt akkor is, mikor a magyar felmentő seregek ostrom alá vették a várat.

Miként kerülhettek volna hát Zimony várába és István közvetlen környezetébe, méghozzá szép számmal olyan magyarok, akik "István ellentáborához tartoztak"? - s miként határozhatták el, hogy Istvánt megölik? Kétségtelen ugyanis, hogy István megmérgezése a vár ostromának és a magyarok által történt visszafoglalásának végső napjaiban, sőt minden bizonnyal utolsó napján, de még a vár bevétele előtt történt. Bizonyos az is, hogy István - kétségkívül rábeszélésre - eret vágatott magán és ennek során mérgezték meg. Az "István ellentáborához tartozó" hunok, azaz magyarok semmiképpen sem tartózkodhattak ekkor a várban, nem hozhattak határozatot István megmérgezéséről, eret sem vághattak rajta és így az érvágás alkalmával nem is mérgezhették meg.
És ami ugyancsak megfontolandó: miért ölték volna meg a királyt a vár elestének utolsó napjaiban vagy éppenséggel utolsó óráiban? Mi szükség lett volna rá, hogy ilymódon orvul eltegyék láb alól a királyt, mikor magyarok általi elfogatása, végzete már nyilvánvalóan bizonyossá vált?
Mi több, bízvást megfordíthatjuk a dolgot: a magyaroknak kimondottan az volt az érdeke, hogy az áruló ellenkirályt élve fogják el és élve adják át a királyi haditanácsnak. Vagyis a méregkeverő orgyilkosok nem magyar, hanem bizánci érdekeket szolgáltak a király meggyilkolásával.

Negyedik István Bizáncban, Mánuel császár szemében már korábban kegyvesztetté vált: Bizánc ugyanis belátta: semmiképpen sem erőltethet a magyar trónra olyan királyt, aki ellen olyan nagy az országos gyűlölet, hogy újra meg újra felkelt ellene az egész ország. Ráadásul Mánuel császár új, hasonlíthatatlanul ígéretesebb jelöltet talált Második Géza második fiának Bélának - a későbbi Harmadik Bélának - a személyében, tőle várta Magyarországgal kapcsolatos reményeinek teljesítését, miként ezt fentebbi idézetünkben maga Theodoros Skutariotes is tudtunkra adja "a császár Géza fiát, Bélát leánya révén vejévé szemelte ki" - s ezután következik be - a jelzett szövegben is István meggyilkolása.

Világos tehát, hogy Negyedik István, a szerencsétlen. ifjú ellenkirály, a bizánci politika bábja kegyvesztetté vált, immár nem segítette, hanem zavarta a bizánci politika céljait, minekutána pedig bizonyossá vált, hogy Zimony a magyarok kezére jut, Istvánt, nehogy a magyarok kezére jutva kifecsegje a Magyarország elleni bizánci titkos diplomáciai manőverek, intrikák, megvesztegetések, beépített árulók féltett titkait - a vár eleste előtti pillanatokban a bizánciak megmérgezték.
A magyarok pedig kihajították a gyűlölt király holttetemét a várból és otthagyták temetetlenül napokig.

Mindenesetre mindnyájunkat meggondolkoztathat ez a látvány: az áldozatul vetett ifjú magyar király holtteteme a romba döntött, füstölgő nagyhírű, s azóta már rég idegenbe szakadt magyar végvár, Zimony előtt, a porba kihajítva keselyűk, kóbor ebek étkéül. Fölösleges is tán megemlítenünk, hogy hazánkban a méregkeverés - miként a titkos tevékenységek tudománya általában - gyermekcipőben járt s távol állt attól a nagy gyakorlatra valló tökélytől, ahogyan Negyedik Istvánt megmérgezték. Előzőleg ennek egy változatát alkalmazhatták Könyves Kálmán, később- Harmadik Endre, Hunyadi Mátyás stb. esetében.

LUKÁCS ÉRSEK MÁSODIK HALÁLJÖVENDÖLÉSE:
"PONTOSAN MÁHOZ EGY ÉVRE HALOTT LESZEL, KIRÁLY!"

Végül Harmadik István (1162-1172) is beleesett ugyanabba a végzetesnek bizonyuló hibába, mint Második László: szorultságában az egyházi vagyonhoz nyúlt. "A háborús időkben szenvedett az egész ország, szenvedtek főleg az egyházak, melyeknek morális tekintélye még nem volt olyan nagy, hogy a nyers társadalom, mikor szüksége volt rá, a vagyont, a pénzt ne náluk keresse, ne tőlük vegye, ahol ezt anyagi erő nem védelmezte(?) III. István is "nagyobbra vállalkozva, mint amennyire képes volt, ha megszorult, az egyházi vagyonhoz nyúlt, püspököt, apátot, prépostot, ha neki tetszett, letett, áthelyezett; és eziránt annál kevésbé érzett lelkiismereti furdalásokat, mert maguk az egyháziak, a püspökök, elsősorban köztük a kalocsai érsek, hasonló önkénnyel és igazságtalanul jártak el. Kivétel csak Lukács érsek volt, ki fájdalmas szívvel látta, mint tapodja III. István lábbal azt; amit atyja, II. Géza a püspöki székek betöltésére nézve ígért, sőt még az egyházi vagyont sem irtózik prédálni" (...) (mindebben) "csak megátalkodott makacsságot látott", könnyes szemmel bár, de mégis átokkal sújtotta a királyt. (Pauler: A magyar nemzet története I.320)

Harmadik István a klérus nagy nyomására, pápai közbelépésre engedni kénytelen, s kötelezi magát, hogy a pápai szék beleegyezése nélkül püspököt nem nevez ki, az egyházi vagyonhoz csak háborús végszükség esetén nyúl stb. "Lukács örömmel látta, hogy amiért ő oly buzgón imádkozott, megtörténik. A király "megtért", Esztergomba sietett. Az érsek, papság, nép ünnepélyes menetben ment eléje s vezette a megtértet, ki feloldozást nyert, a városba. De míg az ének zengett: Lukács arca - beszélék legalább szerte - elkomorult és szeme könnybe lábadt, bár titkolni igyekezett. "Mi bajod, kedves atyám?" - kérdé a király - "hogy te sírsz, amíg mások örülnek?" "Nem tudok örülni; - felelte Lukács - "mert éppen mához egy évre, mindnyájunk megzavarodása és haragja mellett, itt Esztergomban meg fogsz halni." És a jóslat teljesült.. A következő 1172. év elején Welf oroszlán Henrik szász herceg nagy kísérettel s Szentföldre utazott. Február közepén Bécsbe ért, hajókat szerzett, megrakta borral, éléssel, másféle szükségletekkel (...) Esztergom alá értek, mely természeti fekvésénél fogva igen erős, egy részről a Duna, más részről egy másik mély folyó környezi, melynek neve - a német író szavát idézem - "Gran"; ahonnan a város és a vár, mely a túlparton - a Dunán túl - fekszik, nevét vette. Az éjjel azonban nagy szomorúság érte az útitársaságot, István király hirtelen meghalt (március 4.) méregtől, melyet "testvére" - beszélték - kit az országból kiűzött - kevert italába. A megdöbbenés, ijedelem általános volt. Henrik a lányát féltette..." (u.o.) A feltehetően mesterségesen keltett, célzatos fecsegést mellőzve, tényként állapítsuk meg a következőket:

1. Lukács püspöknek ismét jövendőlátomása, halállátomása támadt, ezúttal, II. László halálát is figyelembe véve, másodízben.
2. A látomás ezúttal látványosabb díszletek között, egyházi ünnepély keretében történik: a szertartás közben Lukács arca hirtelen elkomorodik: ekkor jelenik meg lelki szemei előtt István király egy kerek év múltán bekövetkező halálának ténye: a körülményekből legalábbis erre lehet és kell következtetni.
3. A halállátomás rendkívül konkrét és számszerű: István király halálának időkereteit éppúgy kijelöli, mint annak előtte II. Lászlóét, a keret ezúttal tágabb: míg Lászlónál negyven napon belül, III. Istvánnál egy év leforgásával kellett bekövetkeznie a halálnak.
4. Lukács pontos időzítésű próféciája ezúttal is pontosan beteljesül: István a megadott határidőben éppúgy   meghal, váratlanul és hirtelenül, mint előbb II. László.

A megdöbbenés híven jelzi ezt; az általános ijedelem a mérgezés, a méregkeverés felismerésének és veszedelmének tükröződése.
Felmerül a kérdés: miként lehet előre tudni ép, egészséges, életerős fiatal emberek váratlan és hirtelen halálát, s miként lehet ennyire pontosan tudni, az időpont megjelölésével? Feltehető-e, hogy Lukács érsek természetfölötti képességekkel rendelkezett, közvetlen kapcsolatban állt Istennel (hiszen a jövőbe rajta kívül ki láthat?) s bepillantása volt abba a bizonyos Nagy Könyvbe, amelybe - némelyek szerint - előre minden megíratott?

Enyhén szólva, kételkednünk kell ebben. Kételkednünk kell annak ellenére, hogy történelmünk során, királyaink halála körül elképesztően sok az efféle "előrelátásos prófécia": számos királyunk gyorsan bekövetkező - hirtelen és váratlan - halálát sokan előre tudják és előre megjósolják, márpedig egy fa kidőltét csak akkor lehet előre látni, ha már dől a fa, vagy ha elhatároztuk kidöntését. Csillagjósok, érsekek, főméltóságok és udvaroncok, beavatottak és be nem avatottak gyakran előre tudják egyik-másik királyunk meglepetésszerűen bekövetkező halálát. Ez a rejtélyes jelenség mindenesetre megérdemel, ha nem is egy misét, legalább némi figyelmet. Nincs más megoldás: Lukács érsek vagy gondosan előkészített, rejtett titkok tudója, aki kezében tartja a párkák fonalát, vagy mágikus képességekkel rendelkezik. Vagy pedig... Kérdés az is, hogy kerül ide, miként és mi célból keveredik bele ebbe a haláljövendölésbe az egyházi, templomi szertartás? Mi ennek az értelme, szerepe, jelentősége?

Ha felidézzük, hogy mindez a szertartás végzése közben történik, s Lukács mindaddig derűs arca eközben komorul el, úgy nyilvánvaló: a színhely, a cselekmény egyaránt azt sugallja, hogy a szent szertartás végzése közben isteni kinyilatkoztatás történt, s Lukácsnak maga az Úr nyilatkozott meg, tudtára adván III. István király halálraítéltségét: ettől a mennyei hírtől komorult el Lukács érsek arca, és László kérdésére, akinek feltűnt Lukács arcának színelváltozása, ezt közölte az érthetően megdöbbent, elhűlt királlyal.

Aki hisz az efféle kinyilatkoztatásokban, elhiheti, hogy mindez így, történt s Lukácsnak valóban menyei jelenés adta tudtára a vétkes, de (későn?) megtért király jelenlétében a király halálát, annak pontos idejével egyetemben. Ámde miért rendelné el az Úr, "a szeretet istene", hogy egy ifjú - tegyük fel, hogy megtévedt, vétkezett - ember életének hirtelenül vége szakadjon - isteni rendelésre, hiszen László halála bejelentésének ez az egyedüli értelme; az, hogy ez a halál nem természetes úton, nem egészségi vagy más földi tényezők hatására történik, hanem égi elrendelésre. És ami még a különösön belül is különös, horror a horroron, az a halál idejének pontos kijelölése: László ugyanazon a napon fog meghalni egy év elteltével - és hal is meg valójában -, amelyen ezt Lukács kinyilatkoztatta.

A legnagyobb tárgyilagossággal bízvást kijelenthetjük: ember életének hirtelen megszakasztását nem isteni, de sátáni erő rendelheti el csupán, s ily módon közelebb kerülhetünk a valósághoz, a történés mögül kirajzó sátáni ténykedéshez, ahhoz, hogy sem II. László, sem III. István naprakészen kijelölt halálát (negyven nap és egy esztendő), nem Isten rendelte el, de nagyon is valóságos, sötét földi, politikai erőknek, erőcsoportoknak a köznyilvánosság elől gondosan eltakart, elálcázott ténykedése.

Lukács érsek, miként tetteiből kiviláglik, a hatalom és az erőszakos cselekvések megszállottja: király akar lenni a király fölött, akit alárendeltjének tekint, parancsokat ad ki számára, s ha nem teljesíti vagy nem kielégítően teljesíti, büntetésekkel sújtja, kiátkozza, törvényen kívülivé, jogfosztottá alacsonyítja, s a megtorlást követi a végső megtorlás: mert Lukács pontosan tudja, miként történik meg majd II. László, majd III. István halála.

Logikai mozzanatok:
1. István elköveti azt a "vétket", hibát, amit II. László is elkövetett: szorultságában, kegyúri jogával élve egyházi vagyont vesz igénybe égető állami gondjainak megoldásához, továbbá
2. Saját országában, királyi hatalmával élve, püspököket, prépostokat nevez ki.
3. Lukács érsek ezért, akárcsak II. Lászlót, egyházi átokkal sújtja.
4. István a kiátkozás következményeitől és a pápai nyomástól megrettenve, annak engedve, meghátrál s fogadalmat tesz, hogy a jövőben óvakodik a hasonló lépésektől. S Lukács ezt követően feloldozza az egyházi átok alól.
6. A derűs vég azonban nem következik be, talán mert a király későn "tért meg", talán, mert fogadkozása nem vehető; készpénznek, talán, mert a kocka már el van vetve.
7. Lukács bejelenti a király halálát és annak időpontját is kitűzi, sőt még a halál helyét is, Esztergomot.
8. III. István király a jelzett napon és helyen (Esztergomban) váratlanul és hirtelenül - általános megdöbbenésre és ijedelemre valóban életét veszti.
9. A király környezete, mi több, az akkor Esztergomba érkezett idegenek is (rettegésük tanúsítja ezt) mérgezést gyanítanak és mérgezést emlegetnek.
10. Ha elhull a király, gondoskodni kell új királyról: ha a király halálának időpontját senki sem sejti, természetesen nehéz azon nyomban új királyt állítani. Ezúttal azonban - ennyire biztos a beígért halál! - nincs fölösleges, időrabló várakozás: jókora sereg kíséretében már meg is érkezett az országba a Bizánc jelölte új király, Béla herceg, aki az ország rendjeinek egyetértésével "törvényesen és jog szerint" III. Béla néven a hirtelen elhalt király trónjára ül. Meghalt a király - éljen a király!

SZENTOSTYÁBA REJTETT MÉREGGEL MEGHALATOTT KIRÁLY

Az ifjú III. István országos döbbenetet kiváltó, váratlanul bekövetkezett halála után Bizánc első számú jelöltje, III. Béla (1173-1196) került a magyar trónra. Béla azonban a bizánci császári udvarban töltött kilenc esztendő dacára hű maradt népéhez és kiváló királynak bizonyult: a császári udvarban szerzett tapasztalatait a magyar központi hatalom megszilárdítására használta fel, helyreállította az ország területi egységét, tekintélyét, minden támadástól megvédte az ország ősi határait, biztosította - régi királyok rendeletei alapján - a törvényességet, belső rendet, közjólétet, szellemi haladást, lecsendesítette a belviszálykodást, kolostorokat, főiskolákat alapított, és teli kincstárt hagyott hátra.

Élete vége felé - akárcsak Szent László - ő is hadat akart vezetni a Szent sírhoz, de ezt, akárcsak más magyar királyok; ő is végig halogatta. Előrelátását tanúsítja, hogy Imre fiában utódját is kijelölte, s mikor 1190
elején hirtelen megbetegedett, hogy az országot a pártviszály kiújulásától megóvja s fia, Imre uralkodásának háborítatlanságát biztosítsa, halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy kisebb fia, Endre - akire ebből a célból óriási kincseket hagyott - szervezzen keresztes hadat és vonuljon a Szentföldre.

1196. április 20-án váratlanul meghalt, alig múlt ötven éves. Albericus cisztercita szerzetes így számol be erről Világkrónikájában: "Magyarország királya, Béla meghalt áldozáskor, akinek megmérgeztetéséről gyanú támadt Calanus pécsi püspök ellen." Calanus, aki nagy méregkeverő hírében állt, állítólag szent ostyába tett méreggel ölte meg a királyt. Az alapos gyanúkkal alátámasztott vád - meglehet, hivatalos formában? a pápáig feljutott. A pápa vizsgálatot is rendelt el, s lebonyolításával a cikkádori apátot bízta meg. A pápai vizsgálat azonban - hogy, hogyan nem? - megfeneklett: a pápának még másfél évtized múltán - 1210-ben - is sürgetnie kellett a jelentés elkészítését. Gondolkodó embernek már maga a vizsgálat félbeszakadása is sokat elárul. Minden jel egyaránt tanúsítja, hogy III. Béla uralkodása alatt az ország külső és belső helyzete egyaránt megszilárdult.

Mi az oka hát mégis, hogy őt követően ismét fellép a ritmuszavar? Két gyors királycsere jelzi, hogy itt újabb rejtett törésvonal húzódik. Természetesen számos ok lehetséges. Az egyik legkézenfekvőbb ok az
volna, hogy III. Béla ú.n. "gyönge" királyt hagyott hátra. Ám erről szó sincs: III. Béla jól választott utódját, Imrét illetően: kiváló erényei jelentős királyt ígértek. S ezúttal külső katasztrófák sem következtek. Hát akkor? Mi volt az ok? Kitapintható-e a tényleges ok? Az ok szemrevehetően kirajzolódik a nagy király végakaratát keresztülhúzó akaratban.

Emlékeztessünk rá: III. Béla úgy végrendelkezett, hogy Endre haladéktalanul induljon keresztes hadak élén a Szentföldre.
Aligha kétséges: III. Béla valamilyen okból el akarta távolítani kisebbik fiát a hazai színtérről, mégpedig azért - miként a következmények elárulják -, mert attól tartott: Imre uralkodásának első éveit szerfölött megnehezítheti Endre ittléte. Magyarán: ha kisebb fiát nem sikerül eltávolítania kiújul a belviszály. Pontosan ez történt. Endre semmibe vette apja végakaratát, nem ment a Szent sírhoz: az apjától örökölt kincsekkel hadat toborzott, s fegyverre kelt bátyja, Imre, a törvényes király ellen. A végeredmény: az apai végakarat fordítottja: Imre rövid uralkodás után fiával együtt sírba száll, s Endre kerül a trónra.

A történet tehát nem a III. Béla megszabta irányban halad tovább. Az apai végakarattal szembefeszülő akarat - drasztikus közbeavatkozások révén - megfordítja a történelem menetét, és nem Imre és utódai adják a további királyokat, hanem Endre és utódai. A kijelölt történelmi vonulat hallatlan energiájú, erőszakos úton történő átváltása, ellentétes irányba fordítása okozza itt a ritmuszavart, a felpörgő ritmusú rövid korszakot, a két gyors királycserét.
 

IMRE KIRÁLY HALÁLÁNAK REJTELMES HÁTTÉR TÉNYEZŐI

Harmadik Béla halála után nagyobbik fia, Imre (1196- 1204) kerül húszévesen a magyar trónra. Eszményi királynak ígérkezik ékes a legfőbb királyi erényekkel, fiatalsága ellenére  megfontolt, erélyes és határozott, s ami tán már hibájául róható fel: nyíltszívű, nemeslelkű és végtelenül jóhiszemű; valósággal példaképe lehetne a magyar jóhiszeműségnek, könnyenhívésnek s, a  titkos erőkkel szembeni  sajátos, és védtelenségnek. S hogy a valóban ilyen magyarosan egyenes és jámbor volt, azt egész élete s Boleszló váci püspök és lázadó öccse elleni nevezetes fellépése mellett az 1198-ban udvarába vetődött Pierre Vidal francia vándor énekes is tanúsítja alábbi versezetében.                             

"Per ma vida querir	Sorsomra írt keresve
Men anei en Ongria	Tértem Hungáriába
Al bon rey N Aimeric;	Imre király, az áldott
Lai trabei bon abric,	Fogadott oltalmába.
Et aura m, ses cor tric	Leszek hát családtalanul
Servidor et amic."	Szolgája és barátja.

Rövid, alig 8 évi országlását jószerivel az öccsével; Endrével való hatalmi harc tölti ki. A viszály oka: Endre a megszállottak makacsságával bátyja trónjának megdöntésére, koronájának megszerzésére tör. Az ádáz testvérharc rejtélyes előzménye, mint már utaltunk rá: Harmadik Béla 1196-ban bekövetkezett halála előtt a halálos ágyán megesketi kisebbik fiát, Endrét hogy halálát követően haladéktalanul sereget gyűjt és Jeruzsálembe vonul a Szent sír felszabadítására s hogy fia ezt akadályozatlanul teljesíthesse ráhagyja kincseit. Mi az értelme ennek a különös végrendelkezésnek? A válasz nem lehet kétséges: a haldokló király így akarja biztosítani, Endre időleges, esetlegesen évekre szóló eltávolításával; nagyobbik fia, Imre uralmának háborítatlanságát. Endre leteszi az esküt haldokló apja kérésére, és Harmadik Béla megnyugodva hal meg.

Endre azonban apja halála után megszegi esküjét: az örökölt kincseken valóban, hadsereget toboroz ugyan de azt nem- a Szent sír felszabadítására, hanem bátyja uralmának megdöntésére használja fel. Ez a tény - és az ezután következők sora - visszavilágít a haldokló apa intézkedésére: Harmadik Béla- mindezt előre látta, vagyis: tudott valamit, tudta, mi várható kisebbik fiától, mire számíthat: a következmények őt igazolják.

Felmerül a kérdés: valóban ennyire sóvár megszállottja volt a hatalmi vágynak a későbbi Második Endre, valóban ilyen, minden erkölcsiségen átgázoló démoni figurája volt a magyar történelemnek? A viselt dolgairól, életéről ránk maradt tudósítások merőben más, ezzel ellentétes képet festenek róla: jámbor, gyöngeakaratú, már-már tunya, pipogya királynak festik, akit felesége kormányoz. Endre mögött Gertrudis áll, ő irányítja; ő az a kulcs, mi nélkül Endre pályája - legalábbis 1213-ig, Gertrudis felkoncolásáig - egyszerűen nem érthető Gertrudiszi ráhatások nélkül. Gertrudis az - miként ezt későbbi cselekedetei tanúsítják -, illetve az általa képviselt, hazánk leigázására törő germán hatalom, akinek tetteit a féktelen hatalomvágy irányítja; Endre az ő befolyásolása alatt cselekszik. Gertrudis mindenáron királyné akar lenni. Szüntelen belvillongások közepette viharzanak el Imre király rövid uralkodásának évei. Nem két testvér két ellenséges hatalom viaskodik egymással: egyfelől a nyílt, tényleges királyi hatalom, másfelől a sokrétűen álcázott, a titkos erőket mintegy magába foglaló árnyékhatalom.

Imre 1199-ben a somogyi ütközetben szétveri öccse hadait, és Endre Gertrudisszal együtt Ausztriába menekül. Később, visszatérésük után a király Gertrudist, mint minden baj okát kizsuppoltatja az országból. Egymást érik az összeesküvések; titkos szervezkedések és levélváltások. Az egyházi főméltóságok túlnyomórészt a törvényes király ellenében a pártütő Endre oldalára állnak és szervezik az összeesküvést. Imrének tudomására jut, hogy Endre egyik titkos párthíve, Boleszló váci püspök a váci székesegyházban kezeli a lázadás pénzeléséhez szükséges összegeket. Felszólítja őt a pénz átadására, de Boleszló püspök megtagadja kérése teljesítését. Imre királyt ez a viselkedés felháborítja és közvetlen cselekvésre szánja rá magát. Marczali Henrik így számol be erről:

"Alkonyatkor, midőn a püspök kanonokjaival a székesegyházban a befejező zsoltárokat énekelték, Imre odament, követelte a kincstár kulcsait és meghagyta a püspöknek, hogy menjen ki. Az; féltve életét, nem fogadott szót. Erre a király emberei erőszakkal feltörték a zárakat, a király pedig odarohant a tovább imádkozó, magát isten oltalmába ajánló főpaphoz, letaszítottá őt az oltár mellől a templom kövezetére, és aztán átadta csatlósainak, hogy vonszolják ki a templomból. A kincstárból elvitette, ami nem volt az egyházé (tehát a király igazságosan, önvédelemből cselekedett), és midőn a püspök eltiltotta, hogy az így megfertőztetett (?) templomban folytassák az istentiszteletet, viszonzásul lefoglalta az egyház, dézsmáját." (A magyar nemzet története II.340.) A pártoskodókhoz álló, az összeesküvést szervező és pénzelő egyházi méltóságok basáskodni akarnak a király fölött. Eluin váradi püspök kiközösíti azt a főurat, akit Imre nádorrá jelölt ki. Saul, kalocsai érsek pedig pápai megbízásból, elítélte a királyt és - Gellért püspök módjára - személyesen is meg akarta őt inteni és fenyegetni. Találóan állapítja meg Marczali, hogy "Szent István ideje óta szinte állandó institutiója volt az országnak a testvérek közti megoszlás és családi villongás. Nem szenved kétséget, hogy ezek a pártoskodók nagyban hozzájárultak a királyság erkölcsi és gazdasági tőkéjének fogyasztásához."

Az elidegenedett egyházi és világi főhatalmasságok túlnyomó része Gertrudis meránijaival együtt az összeesküvőkkel tart. 1203. őszén, egy évvel Imre halála előtt újabb véres összecsapás készül. Két egyenlőtlen erő áll egymással szemben. A pártütők serege óriási túlerővel rendelkezik, Imre mellett csekélyszámú híve tart ki, ámde a helyzet ismeretében azok is megdermednek, semmi kilátásuk nemhogy a győzelemre, de még a helytállásra, sikeres ellenállásra sem. Endre és pártütő tábora kezében van tehát a jövő kulcsa, a király helyzete reménytelen. Ebben a reménytelennek látszó helyzetben Imre döntő elhatározásra jut és egymaga oldja meg a megoldhatatlannak tetsző feladatot, s a biztos vereséget vakmerő, mesébe illő személyes fellépésével győzelemmé változtatja át.

Átsétál egymaga, fegyvertelenül "egy szál vesszővel" - királyi pálcával kezében a lázadók táborába, öccsét kezénél megragadva kivezeti sátrából és az elképedt katonák sorfala közt fogolyként átviszi a maga táborába, hogy aztán fogságra vesse. "Az országnak minden főurai, s a magyar seregnek minden sokasága a királyt elhagyták, és András herceghez törvénytelenül állottak; a királlyal pedig igen kevesen maradtak, s azok is ijedtükben nem merték a királyt bátorítani, hanem inkább futást javasoltak neki" úgymond Tamás esperes (...) Óh mely igen meghomályosodott a legjobb arany, a józan észnek ama fénye, mely száz esztendő előtt dicsőségesen ragyogott! A megrémültek között Imre sem volt gond nélkül. Magában, midőn módot keres a veszedelem ellen, egy különös érzést sejdít. "Maradjatok hátra, monda, híveim, s ne is jöjjetek utánam." Vesszőt foga kezébe, és lassú lépésekkel a pártos sereg közepére méne, hangosan kiáltván: "Meglátom ki szegezi fegyverét ellenem, ki fogja ontani a királyi vért!". Senki sem mert megmoccanni. Andrást sátorából kivezeti, keresztül a táboron; és Keve várába Varasd mellé küldi: Ekkor mindnyájan térdre esvén kegyelmet kérének és nyerének a királytól": (Virág Benedek i.m. II. 12-13)

Érdemes belég gondolnunk: érhette volna-e megsemmisítőbb kudarc, ennél lesújtóbb vereség a lázadókat? Szinte hihetetlen arányú erkölcsi megsemmisülés volt ez. A király a maga hallatlan erkölcsi tekintélyével egyetlen kardcsapás nélkül minden fegyveres seregnél tökéletesebben semmisítette meg a pártütők táborát. Ez ellen sem Endrének és Gertrudisnak, sem a háborgók vezéreinek nem volt ellenszere. Adott volt minden, még tán fölösen is a teljes győzelemhez, a királyi sereg megsemmisítéséhez, és személyes fellépésével a király mégis mindent megfordított. Vajon nem bizonyította be ez az esemény, hogy Imrével szemben a fegyveres harc kilátástalan? Vajon nem szükségszerűen kellett kialakulnia Endrében és Gertrudisban a felismerésnek: amíg Imre él - reménytelenek a vágyaik: a trónhoz csak Imre tetemén keresztül juthatnak el. Hát még a kétségbeesés, a düh és a bosszúvágy, hogy Endrét fogságra vetették! Kényszerítő valósággá vált: más utat kell keresni a vágyott cél elérésére: Imrét magát, a főakadályt kell elpusztítani. Imre a hajdani Varasd megyében fekvő Keve várába záratja összeférhetetlennek bizonyult öccsét.

Nem sokkal ezután a vasegészségű király váratlanul megbetegszik. Imre mindezideig egészséges, bizonyítja ezt, hogy keresztes hadat szervez s a szentföldre készül. 1204. második felében azonban betegeskedni kezd, ismeretlen betegség támadja meg. A király rosszat sejtve 1204. augusztus 26-án megkoronáztatja ötesztendős fiát. Hamis tanácsosai rábeszélésére megbocsát lázadó öccsének, kihozatja a tömlöcéből.

Gyermek László megkoronázása érthetően súlyos csapás az ellenpártra, Gertrudis királynéi ambícióit a végleges meghiúsulás fenyegeti. A király betegsége rohamosan súlyosbodik. Mi volt Imre király betegsége? Nem tudni. Betegsége természetéről, mibenlétéről nem maradtak ránk adatok. Még csak egy szerény utalás sem. Krónikáink nem fordítottak gondot királyaink halálának ecsetelésére, jóllehet a közszólás szerint nyugtával dicsérd a napot, azaz: a véget kell megismernünk ahhoz, hogy az eseményt, jelenést helytállóan megítélhessük: a halál módja, mikéntje sokszor az adott élet minden küzdelmét bevilágítja.

Tény: Imre király betegsége sodróerejű pusztító kór volt, hiszen rövid pár hét alatt végzett vele. Gertrudisék mindenesetre kívánni sem kívánhattak volna számukra kedvezőbb fejleményt: a király "megbetegedése" az ő érdekeik irányába: hat. És ekkor Imre király - érthetetlenül - olyan cselekvésre szánja rá magát, ami ismét ebbe az irányba hat: kiengedi Keve várából áruló öccsét. Ezekután pedig Imre király újabb, végzetes hibát követ el, amely ellentmond egyéniségének és Gertrudis- Endréről szerzett - eddigi keserves tapasztalatainak: betegségének súlyosodását érezve - áruló öccsére (és Gertrudisra) bízza egyetlen fiának, az alig ötesztendős, nemrég megkoronázott Lászlónak az életét, sorsát, koronáját: Endrét teszi meg gyámjául, és fia kiskorúságának időtartamára kinevezi őt az ország kormányzójává.Vagyis: érdekeltté teszi az ellene nyolc éven át gyilkos harcot folytató, minden eszközzel koronája megszerzésére törő házaspárt - saját mielőbbi halálában. Megjutalmazza saját gyilkosait!

Miként következhetett be ez, ha föltesszük, hogy a király ép esze és szabadsága birtokában volt? Endre természetesen mindent megígér és esküt tesz mindenre, de már apja halálánál láttuk, mit érnek esküvései. Miként juthatott Imre erre a katasztrofális döntésre? Lehetséges-e más magyarázat a király e végzetes és teljesen érthetetlen, öngyilkos lépésére, minthogy hamis tanácsadói - az ellenpárt beépített emberei - bírták rá szóval vagy erőszakkal a királyt erre az elhatározásra?

1. Imre már apjától, Harmadik Bélától tudta, hogy öccsétől, aki teljesen Gertrudis befolyása alatt áll, semmi jót nem várhat. 2. Gertrudist és viselt dolgait is alaposan ismerve, tisztában volt gátlástalanságával, magyargyűlöletével; féktelen nagyravágyásával, tudta, hogy uralkodik gyönge jellemű öccsén, ő uszítja trónja megdöntésére, ő a nyolc éve folyó belviszályok kovásza, hiszen ezért zsuppoltatta vissza pár éve Merániába. 3. Semmi kétsége sem lehetett aziránt, hogy Gertrudis és meráni klikkjének befolyása Endrére a jövőben nem csökkenni, hanem növekedni fog. 4. S azzal is, hogy döntésével nemcsak a maga, de a fia életét és az országot is Gertrudis és németjei kezébe adja.

Következésképpen a nagybeteg vagy éppen haldokló Imre érthetetlen, végzetes döntése tanúsítja, hogy hamis tanácsadók, áruló egyházi és világi főemberek rábeszélésével kell számolnunk, vagy pedig azzal, hogy erőszakkal vették rá erre a királyt. Imre környezetében tehát ott voltak az összeesküvők beépített emberei, titkos megbízottai s ezek bírták rá szellemi megtévesztéssel, erkölcsi vagy fizikai erőszakkal az önpusztító döntés meghozatalára.

Ez utóbbi esetben - és alighanem mindenképpen - számolnunk kell azzal is, hogy a király közvetlen környezetébe beküldött árulók idézték elő a király titokzatos betegségét és halálát is, s egyáltalán nem kizárható az sem; hogy a gyermek László király Endre gyámsága alá helyezéséről és Endre kormányzóvá emeléséről szóló döntést nem Imre király hozta, hanem az árulók léptek ezzel a nemzet nyilvánossága elé, hogy Endre kormányzóságának a törvényesség látszatát adják. Mindenesetre az erélyes, éles észjárású, határozott Imre király egyéniségének ismeretében kimondhatjuk: ha Imre király beadta a derekát álszent, kegyes szólamoknak, hogy újabb nemes gesztusa majd meghozza a teljes kiengesztelődést, s jóindulatának messzemenő viszonzását az összeesküvő hercegi pár, Endre és Gertrudis részéről - úgy Imre király már nem volt öntudatánál s nem tudta, mibe egyezik bele és - netán - mit iratnak alá vele.

Megerősítésül tekintsük át az idevezető eseményeket: 1. Imre a pápai nyomással dacolva nem vezet sereget a Szent sírhoz 2. Fiúgyermeke - utódja - születik. 3. A pártütők túlsúlyban levő seregét személyesen leszereli. 4. Magát Endrét fogságra veti. 5. Gertrudist megfosztja itt összeharácsolt vagyonától és hazazsuppoltatja. 6. Kiskorú fiát, Lászlót királlyá koronáztatja. De lássuk, mire vezet mindez a pártütők szemszögéből? Endre herceg (és Gertrudis) helyzete az uralomra kerülés vonatkozóban mind reménytelenebbé válik - a trón fegyveres megszerzésére a pálca jelenet után nincs semmi lehetőség - ifjú, életerős király ül a trónon, aki még sokáig uralkodhat - a királynak fiúgyermeke születhetik - fiát a király megkoronáztatja - ez pedig józanul, átlagos mércével mérve legalább ötven-hatvan esztendőt jelent - ez idő alatt pedig születhetnek új utódok is, fiak, unokák, akár dédunokák is - Endre és Gertrudis uralkodási reményei tehát a végtelenségbe foszlanak - tény, való tény az, hogy Endrének és Gertrudisnak immár két király áll útjában: míg ezek élnek, ők nem  kerülhetnek trónra - egyetlen lehetőség marad hát: a különleges út, a rendhagyó lehetőség - és Imre, az ifjú király meghal - Endre herceg lesz az ország kormányzója és az új király, Gyermek László gyámja - Gyermek vagy Harmadik László király öt és fél éves korában fél évi uralkodás után meghal - fél éven belül meghal két egymást követő király: minkét király, aki, Endre és Gertrudis útjában állt - megnyílt az út a hercegi pár előtt - és 1205. május 29-én Endrét Második Endre néven királlyá koronázzák. Az eseményvonal nyílegyenes. A kommentár fölösleges.