2017. szeptember 17., vasárnap

Kémkedési esetek a XIX. százaban.




Kémkedési esetek a XIX. százaban.


Ha érdekel e téma íme egy jó könyv .







Tudjuk, hogy a titkos hírszolgálat intézményének megalapozója a monar­chia hadseregeiben Radetzky gróf tábornagy volt. Sokat ő sem tehetett e téren, mert a katonai kincstár még nem ismerte fel ennek a szolgálatnak jelentőségét és nagyon szűkmarkúan bocsátott e célra pénzt Radetzky ren­delkezésére. Pedig olyan hadjáratokban, amelyekben a hadsereg idegen föl­dön visel hadat, alig találni olyan embert, aki hazafias lelkesedésből vállal­koznék a megszálló sereg érdekében ilyen veszélyes feladatokra. Titkos ügy­nököket, kémeket ilyen esetekben csak drága pénzen lehet fogadni.
A bécsi Kriegsarchiv irataiból megállapítható, hogy 1810. és 1811-ben már rendszeres kémjelentések futottak be nemcsak Radetzkyhez, hanem az udvari haditanácshoz is Bécsbe. Bár a török veszély végleg elmúlt, a Balká­non tovább is zavaros állapotok voltak, úgyhogy szükségessé vált a Délvidé­ken külön hírszerző központ felállítása. Vezetője Maretich vezérkari őrnagy volt, aki Péterváradról kitűnő tájékoztató jelentéseket küldött Bécsbe. A jelentésekben a kémek neve sehol sem szerepel, csak nevük kezdőbetűje. A jelentéseket sorszámokkal látták el, ami arra vall, hogy állandó hírszerző egyéneket foglalkoztattak.
A Bécsbe érkező jelentésekről rendes iktatókönyveket vezettek, rövid tartalomkivonatokkal. A jelentések küldőjének nevét természetesen a fel­jegyzésekben nem tüntették fel. Mindezekről ezenkívül még összefoglaló jegyzőkönyveket is vezettek: “Protokoll des Militärischen Kundschafts­wesens” cím alatt. 1811-ben e Protokoll-on kívül még külön gyűjteményeket is találunk, amelyek között különösen érdekes az “Eingegangene Nachrichten des Obersten Czerwenka” jelzésű iratcsoport. Czerwenka ezredes (lehet, hogy álnév) Zimonyból küldte ezeket a jelentéseket, nem hivatalos alakban, hanem “Lieber Bruder” megszólítással kezdődő magánlevelek formájában. Ezekben közvetlen hangon beszéli el megfigyeléseit a szerb-bosnyák határ eseményeiről, vázolja a lakosság hangulatát és felsorolja a monarchia iránt ellenséges érzü­letet tápláló lakosok neveit. A leveleket oly ügyesen írják, hogy azokat a gyanútlan olvasó nyugodtan elfogadhatja bizalmas családi közléseknek. Az a körülmény azonban, hogy végeredményben sorszámozva és iktatva a bécsi Kriegsarchiv iratai közé kerültek, mutatja, hogy igen ügyesen fogalmazott kémjelentések voltak.
A magyar nemesi inszurrekció mozgalmas idejében kémkedés magyar részről csak igen szűk keretek között folyt. Kisfaludy Sándor, aki mint József nádor szárnysegédje, az inszurrekció történetét német nyelven megírta, csak néha tesz említést arról, hogy titkos híreket kaptak az ellenség helyzetéről. A győri csata után pedig megemlíti, hogy a zalai huszárezred egyik káplárja parasztruhában belopódzott a franciáktól megszállt Győr városába s onnan j ó híreket hozott.
A napóleoni háborúk lezajlása után a szabadságharc kitöréséig a monarchia nem viselt hadat s ezért a titkos hírszolgálat terén is szünet következett be. A szabadságmozgalmaknak egész Európában való fellángolása felkavarta a monarchia nyugalmát is. Seregei itthon és olasz földön harcoltak. Mivel a magyar szabadságharc titkos hírszolgálatáról külön fejezetben már meg­emlékeztünk, itt csupán az olasz hadszíntér néhány érdekesebb eseményéről óhajtunk beszámolni.
Radetzky seregének hadműveletei a Po síkságán, Felsőolaszországban mentek végbe. A tábornagy a napóleoni háborúk alatt szerzett tapasztala­taira támaszkodva, ebben a hadjáratban még fokozottabb súlyt vetett a titkos hírszolgálat megszervezésére. Éppúgy mint Savoyai Jenőnek, neki is sikerült megkedveltetnie magát a megszállt idegen terület lakosainak egy részével, úgyhogy ezekre támaszkodva, széleskörű kémhálózatot rendezhetett be. Valóban jól volt tájékoztatva a piemonti hadsereg minden megmozdulá­sáról, ami annál könnyebben ment, mert Károly Albert szárd király vezér­kara a Radetzkyéhoz képest csak sokkal jelentéktelenebb kémszervezetet tudott megszervezni. Radetzky emberei viszont igen ügyesek voltak a kém­elhárítás terén is és igen j ól tudták ellensúlyozni a szárd és piemonti sereg számára kémkedők működését. Radetzky maga ajánlotta fiatal tisztjeinek, hogy nyelvtanulás ürügye alatt kössenek bizalmas ismeretségeket olasz nők­kel, akiktől valóban használható híreket is kaptak. Hogy Radetzky kémei között igen sok olasz nemzetiségű volt, annak bizonyítéka, hogy a reánk maradt iratok között igen sok az olasznyelvű titkos kémjelentés. Találunk francianyelvű jelentéseket is.
De a monarchia akkori kémszervezete már nem csupán a hadra kelt sereg területére szorítkozott, hanem kiterjedt Európa olyan államainak terü­letére is, amelyek az akkori időkben az Ausztria ellen fellépő hatalmakkal együtt éreztek. Báró Welden altábornagy 1849 február 15-én Bécsből közölte Radetzkyval, hogy már évek óta figyelteti a külföldön lakó osztrák és magyar emigránsokat, mert valószínű, hogy ezek a monarchia ellen – tehát az adott esetben az olasz egység érdekében – dolgoznak külföldön. Sikerült neki egy már évek óta Párizsban élő volt osztrák hivatalnokot megnyerni, aki a társa­ságban az olasz helyzetről beszélgetve igyekezett az ottani olaszok körében adatokat gyűjteni a monarchia ellen szőtt tervekről. Ennek a párizsi meg­bízottnak beszámolójából ismerjük meg az egyik igen serény titkos megbízott nevét, akit Tausenau-nak hívtak; akkor Frankfurt környékén tartózkodott és német földön igyekezett hangulatot kelteni és felkelést szítani Bécs ellen. Környezetében gyakran láttak egy Szerdahelyi nevű magyar emigránst, aki állítólag Kossuthtól kapott pénzt és híreit a Boroszlóban lakó Engelmann nevű egyén segítségével küldötte Magyarországba.
Ennek a Tausenaunak sikerült Párizsban a magyar emigránsok egyik vezetőférfiával, Pulszkyval is megismerkednie. Gyanútlamíl forgolódott a magyar emigránsok között, megismerte báró Splényi Lajost és Teleki László grófot. Úgy értesült, hogy Splényi Pulszkyval Turinba készül, hogy egy olasz-szárd szövetség létrehozásában közreműködjenek. Arról is értesült, hogy a magyarok nagyon sokat remélnek a piemonti republikánus mozgal­maktól, de csalódni fognak, mert ezek a mozgalmak előreláthatólag csődbe jutnak.
A szabadságharc lezajlása után magyar menekültek majdnem minden nyugati ország területén letelepedtek. Ezek megfigyelését, bécsi központi irányítás szerint, a külföldön élő külképviseleti és osztrák kereskedelmi ható­ságok és szervek végezték. Úgylátszik a postai cenzura is alaposan működött. A Kriegsarchiv iratai között igen sok külföldről hazaküldött, vagy Magyar­országból kiküldött levelet találunk, amelyeket a posta gyanúsnak vélt tar­talmuk miatt elkobzott és Bécsbe küldött.
Tudjuk, hogy a magyar szabadságharc vezetői sokat fáradoztak azon, hogy hadműveleteiket az olasz háború eseményeivel valamiképpen össz­hangba hozzák és hogy elősegítsék a Radetzky hadseregében harcoló magyar ezredek tisztjeinek és legénységének hazaszökését. Erről érdekes bizalmas jelentést találunk a Kriegsarchivban, ami annak bizonyítéka, hogy Kossuth olaszországi titkos megbízottainak sikerült a magyar ezredek soraiba férkőzni és az ottani legénységet a szabadságharc állapotáról tájékoztatni.
Rossbach altábornagy, a Déltirolban Trient körül működő hadosztály parancsnoka jelentette 1849 elején Bécsbe, hogy ezredeiből igen sok magyar eltűnik. Kémei szerint ezek az emberek Brescia-Bergamo vidékén gyülekez­nek. A Val Camonicában kémei egy körülbelül 5-600 emberből álló csoport gyülekezését figyelték meg. Hogy ezek a kémjelentések igazat beszéltek, be­bizonyosodott akkor, amikor a tábori csendőrség két Radetzky-huszár szö­kevényt elfogott. Olasz nyelven írott útlevelet találtak náluk, amelyen hatá­rozott utasítás volt olvasható és egy előre meghatározott menetvonal, hogy az illetők minél előbb megtalálják Kossuth seregét, aki az útlevélben mint “Generalissimo delle armate Ungheresi” szerepelt.
Ugyancsak ebben a jelentésben olvashatjuk azt, hogy amikor Radetzky seregének egyik magyar zászlóalja Rovereto városán keresztülment, a lakos­ság “Evviva Ungheria” kiáltással fogadta, a házak falait a magyarokat ünneplő mondatokkal írták tele s a fiatalság a keresztülvonuló zászlóaljat körülfogta és a magyarokat lelkes éljenzés közben kísérte.
A magyar szabadságharc leverése és a lengyel szabadságmozgalmak el­csendesedése után az osztrák központi hatóságoknak igen sok gondot okozott a külföldön élő magyarok és lengyelek megfigyelése. Kémeket könnyen kap­tak, hiszen a nyomorúságba jutott emigránsok között akadt olyan, aki azért, hogy megélhessen, vállalkozott erre a szerepre. De ezekben a kémekben Bécs­nek nem lehetett sok öröme, mert kiderült, hogy közöttük sok szélhámos is vállalt pénzkeresés céljából szolgálatot. Az osztrák külképviseleti szervek nem szívesen tárgyaltak az emigránsokkal, mert sohasem tudhatták, hogy ezek nem azért vállalkoznak-e kémszolgálatra, hogy ennek ürügyén saját hazájuk és újabb forradalmi mozgalmak érdekében dolgozhassanak.
1859-i olasz hadjárat idejéből nem ismerünk különösen érdekesebb kémtörténeteket. Ekkor már az osztrák kormány is tudatában volt, hogy milyen fontos a kémhálózat minél szélesebb kiterjesztése, különösen olyan időkben, amikor a magyar emigráció tagjai a nyugati államok rokonérzésétől kísérve és támogatva, igen sokat árthattak az osztrák központosító politi­kának.
A bécsi kormány nyugat felé irányuló kémszervezetének központja ezekben az években Svájcban, Bernben volt, ahol báró Menshengen osztrák követ irodájába futottak a német, francia és olasz földről küldött bizalmas jelentések. Ezeket a berni osztrák követség rendezte és vagy Bécsbe küldte, vagy közvetlenül az olasz harctéren működő főparancsnokhoz, Gyulay gróf, majd Hess táborszernagyhoz Veronába.
Kossuthnak Genovába érkezéséről ez a kémiroda értesítette először Bécset. Párizsból igen pontos adatokat kapott egyrészt egy Viande nevű svájci állampolgártól, aki az egyesült francia-olasz seregről küldött kitűnő adatokat, másrészt pedig a francia származású Du Mont nevű volt osztrák ezredestől, aki Párizsban lakott, továbbá egy Leonhard Müller nevű, szintén svájci embertől. A kémjelentések között több női írású is található. Ebben az időben már gyakrabban találkozunk titkos írással írt levelekkel is. A rejt­jelezés rendesen számokkal történt. A számrendszer ebben az időben már bonyolultabb volt. Az iratok között találunk egy titkosjelkulcsot, amelyben 4-es számcsoportok váltakozva vagy egész szavakat, vagy pedig csak szó­tagokat jelentettek. Így például ez a mondat “und schleunigst hieher berichten”, ilyen számcsoportokkal 1114 2430 4280 3029 3510 szerepelt. Ezt a titkos írásmódot kulcs nélkül nagyon nehéz volt megfejteni, mert a betűk és számok hasonlatosságára ennél a rendszernél támaszkodni nem lehet.
Mivel a postaközlekedés a külfölddel abban az időben már rendszeresen működött, igen nagy szerepe volt a magánlevelekben küldött híreknek is.
Voltak a bécsi kormánynak olyan kémei Párizsban, akik rendszeresen olvasták a francia napilapokat és azok kivonataiból és gyanútlan hírközléseiből szer­kesztették összefüggő tájékoztató jelentéseiket. A bécsi kormány ezek alapján egészen jól volt tájékozva III. Napóleon különféle intézkedéseiről és azokról a hírekről, amelyeket francia csapatoknak az olasz hadszíntérre való szállí­tásáról a lapok révén megtudhattak.
Hogy a Párizsban Bécs számára kémkedő, bizonyára jól megfizetett kémek között milyen ügyesek is voltak, kitűnik a bécsi hadilevéltár egyik érdekes iratából. Ezt a francia nyelven írt részletes jelentést 1859. június 21-én küldték Párizsból Bécsbe gróf Grünne altábornagynak, I. Ferenc József szárny­segédjének. A jelentés az egész francia hadsereg részletes hadrendjét és tago­zódását tartalmazza. Külön felsorolja a gárda-hadtest alakulatait, a háború alatt Párizsban maradt hadsereg adatait, a Lyon körül táborozó hadsereget, az önálló lovas hadosztályokat és Pelissier tábornok hadseregét. Mindezeknél felsorolja az összes parancsnokok és törzsek pontos névsorát, az ezredek állomáshelyeit stb. Ezt a részletes jelentést csak olyan ember küldhette, aki vagy maga is magasabb katonai állást töltött be a francia hadseregben, vagy pedig ezt a részletes hadrendi kimutatást a francia vezérkar, vagy valamelyik magasabb parancsnokság vasszekrényéből lopta ki.
A németországi osztrákellenes körök ellenőrzése a Frankfurtban és Brüsszelben felállított központok feladata volt. Azonban a bécsi kormány itt már nagyobb nehézségekkel küzdött, mint Franciaországban. A frankfurti megbízott egyik jelentéséből kitűnik, hogy Németországban nehéz volt meg­felelő kémeket találni. A németországi kémközpontok titkos ügynökeiket jelentéseikben egy-egy betűvel jelölték meg. A bécsi központtal az összekötte­tést rendszeresen utazó megbízottak tartották fenn, akik, hogy gyanút ne keltsenek, idegen útlevelekkel mentek külföldre. Így például a Svájcba utazó osztrák megbízott angol néven, angol útlevéllel kereste fel az ottani osztrák hírszerző központokat.
Az 1859-i háború ütközeteiben osztrák fogságba került hadifoglyok vallomásaiból szintén igen sok értékes adatot szerzett az osztrák hadsereg vezérkara. A hadifoglyokat ebben az időben már különösen ügyes és kém­ügyekben jártas közegek faggatták ki és minden parancsnokságnál részletes jegyzőkönyveket vezettek mind ezekről, mind a titkos megbízottaktól eredő bizalmas jelentésekről. A bécsi hadügyminisztériumban ezeket “Kundschafts­berichte” című gyűjteményben egyesítették, adataik innen a különféle helyek­ről érkezett hírek egybevetése után, az úgynevezett: “Kombinierter Kund­schaftsrapport” gyűjteménybe kerültek. E gyűjteményekben található össze­foglaló leírások már azt bizonyítják, hogy a kémszolgálat elméleti vezetésé­ben az akkori osztrák-magyar hadsereg vezérkara igen előrehaladt és kellően méltányolta annak szükségessségét.
A rövid ideig tartó schleswig-holsteini, vagy úgynevezett dán hadjárat­ban 1864-ben, mint tudjuk, egy hadtestünk vett részt a német hadsereg köte­lékében. A titkos hírvivő és kémszolgálat ebben a hadjáratban nem játszott nagy szerepet. Ezt bizonyítja az is, hogy a Gablenz gróf altábornagy paran­csára hallgató osztrák-magyar hadtest vezérkarában nem volt külön hírszerző vagy kémkedést irányító iroda. Ezt a szolgálatot Zebegényi Grünndorf Vil­mos vezérkari százados látta el mellékesen, egyéb vezérkari teendői mellett.
Mégis ebben a háborúban olyan érdekes kémkedési esetről olvashatunk, amelyben – minden hadijog és szokás ellenére – az egyik semleges nagy­hatalom végzett kémszolgálatot az egyik hadviselő fél érdekében.
Anglia – bár e háborúban nem volt érdekelve – titokban a dánokat támogatta. A dán partok közelében tartózkodó angol, semleges hatalom hajóinak parancsnokai állandóan tájékoztatták a dán flotta parancsnokságát Tegethoff admirális flottájának minden mozdulatáról és mondvacsinált ürügyek alatt igyekeztek az osztrák flotta hajóit időnkint feltartóztatni és félrevezetni. Tegethoff hamar észrevette azt is, hogy a zátonyos kikötő­bejáratokkal ismerős helyi pilóták szándékosan rosszul kalauzolják az osztrák flotta osztagait. Ezért úgy intézkedett, hogy a pilótát rendszerint jelentékte­lenebb kis hajóra ültette, hogy ha az szándékosan zátonyra vezeti őket, csak ez a kisebb hajó szenvedjen kárt, ne pedig valamelyik nagyobb csatahajó. Így is történt az eset Ramsgatenál. Amikor pedig Tegethoff 1864 május 9-én hajórajával Kuxhavenből kifutott, hogy a Helgoland közelében jelentett dán hajórajt megtámadja, győzelmét az angolok akadályozták meg. Indulásakor ugyanis a Kuxhavenben éppen szenet felvevő angol gőzös kapitánya abba­hagyta a szénrakodást, kifutott onnan, megelőzte Tegethoffot s mivel hajója gyorsabb járatú volt, mint Tegethoff nehézkes hadihajói, idejekorán értesí­tette a dán flottát, úgyhogy ennek sikerült a csatát kikerülnie.
1866-ban már egészen kifejlett és pontosan működő titkos hírszolgálat­tal találkozunk mindkét hadviselő fél oldalán.
A monarchia ebben a válságos évben két ellenség ellen, két harctéren viselt hadat. Délen olasz földön és északon Csehországban. Az olaszoknak igen kapóra jött, hogy Poroszország a németek középeurópai hegemóniájáért ebben az évben indította meg háborúját Ausztria ellen, azért a poroszokkal katonai egyességre léptek és hadat üzentek Ausztriának.
Titkos hírszerzés és kémkedés tekintetében a déli, olasz harctéren külö­nösen említésre méltó esetekkel alig találkozunk. Albrecht főherceg főhadi­szállása Radetzky rendszere szerint pontos híreket tudott szerezni az olasz haderő helyzetéről. Az olasz kémkedés gyenge volt és inkább a megszálló osztrák csapatok elleni nyílt és titkos lázongások szításán fáradozott. ~ tekin­tetben főleg az olasz papság izgatott az osztrák uralom ellen.
Az osztrák kémkedés legnagyobb eredménye Albrecht főherceg döntő győzelmének, a custozzai csatának előkészítése volt. Albrecht főherceg vezér­kara ugyanis titkos kémektől értesült arról, hogy az olasz hadseregnek alig van hadihídanyaga, tehát a Po-folyón keresztül legfeljebb csak egy hidat verhet. Ezért a Po mellett, Cialdini olasz tábornok seregcsoportjával szemben, csak kisebb erőket hagyott és teljes erejével rávetette magát a Viktor Emánuel király vezetésével a Minción átkelt főseregre s azt Custozzánál megverte. Cialdini tábornok a Po-folyón átkelve már nem érkezett idejekorán a csata­térre s az olasz fősereg pusztulásának láttára szintén visszavonult. Később elterjedt az a hír is, hogy Cialdini, aki katonai nevelését fiatal korában Auszt­riában kapta, szándékosan halogatta átkelését, tehát az osztrákokkal össze­játszott. Ezt azonban nem tudjuk igazolni. Valószínű, hogy Albrecht főherceg csatatervét a kitűnő kémhírre alapítva, még akkor is győzelemmel hajthatta volna végre, ha Cialdini a harcba avatkozik.
Az északi hadszíntéren, ahol Benedek táborszernagy és az osztrákokkal szövetséges szász hadsereg állt a poroszokkal szemben, a kémszolgálat mind­két ellenfélnél kitűnően működött. A kémszolgálat lelke a porosz főhadiszál­láson Stieber Vilmos, a tábori titkos rendőrség vezetője volt, akinek működé­séről már az 1870-71-es német-francia háború eseményeinél emlékeztünk meg részletesebben. Mivel az osztrák hadsereg felvonulási területe Csehország németlakta vidékein volt és a döntő harcok is a német határok közelében zaj­lottak le, a porosz kémeknek eléggé könnyű volt a szerepük, a németekkel rokonérző lakosság, főleg az ottani evangélikus papság támogatása miatt. A németek jól tudták, hogy a magyar ezredek a hadsereg legkitűnőbb részei és teljes fegyelemben és kitűnően harcoltak, de nem felejtették el a szabadság­harc befejezését lezáró osztrák erőszakoskodásokat. A poroszok tehát Nagy Irigyes példájára magyarnyelvű proklamációkat csempésztek kémek segít­ségével a magyar ezredekhez, vagy pedig hadikövetként jelentkező tisztek keresték fel koholt ürügyek alatt a magyar ezredek kikülönített osztagait (főleg az egri 60. Wasa gyalogezrednél fordultak elő ilyen esetek) és terjesz­tették ezeket a röpiratokat. Markotányosok, különféle cikkeket áruló házalók is jártak-keltek a csapatok között. Nádasy ezredesnek, aki az északi hadsereg tábori rendőrségének és legfőbb haditörvényszékének elnöke volt (General­gewaltiger), több jelentését találhatjuk a Kriegsarchivban, amelyekben ilyen üzelmekről beszámolt.
Tudjuk, hogy a poroszok ebben a hadjáratban nem utolsó sorban annak köszönhették győzelmüket, hogy új rendszerű hátultöltő puskáikkal sokkal gyorsabban tudtak lőni, mint a monarchia hadseregének gyalogsága, nehéz­kes elöltöltő fegyvereivel. A lövőfegyverek felsőbbsége a régi kézi fegyverek felett már a XIX. század második felében bebizonyosodott és a 60-as évek elején már Ausztriában is foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy a nehézkes elöltöltő puskákat átalakítják hátultöltőkre, vagy pedig ilyeneket külföldi gyárakban vásárolnak. Erre azonban nem került a sor, mert a parlament sokallta ezt a. kiadást – körülbelül másfél millió forintot – amibe 350.000 puska átalakítása került volna. Amikor a háború már elodázhatatlan volt, a bécsi hadügyminisztérium érintkezésbe lépett egy angliai fegyvergyárral s legalább 50.000 Snyder-rendszerű, hátultöltő karabélyt akart vásárolni, hogy azokkal a gyorsabban mozgó vadászzászlóaljakat felszerelje. Ezt a tervét azonban egy ügyes porosz kém megakadályozta. A londoni porosz követ ugyanis az ottani fegyvergyárakban foglalkoztatott bizalmi emberei­től értesült a bécsi kormány vásárlási tervéről, megelőzte az osztrák meg­rendelést, azonnal az angol fegyvergyártás központjába, Enfieldbe utazott és darabonkénti tallérral többet kínált a karabélyokért, mint az osztrákok. Az angoloknak mindegy volt, hogy ki veszi meg árujukat s a gyár egész kész­letét (60.000 drb. karabély) a porosz hadseregnek adta át. A poroszoknak ugyan ezekre a fegyverekre nem volt égetőn szükségük, mert már mindenütt az új, hátultöltő puskát használták, de nagyon valószínű, hogy a londoni követ nem kapott szemrehányást az állam pénzének ilyen váratlan pocsé­kolása miatt. Tagadhatatlan, hogy ezzel az ügyes kémfondorlattal igen sokat ártott az osztrák hadseregnek és mindenesetre hozzájárult vereségéhez.
Benedek főhadiszállásán vezérkarának külön osztálya foglalkozott a kémügyekkel. A bécsi hadügyminisztériumban az oda befutó jelentésekről részletes protokollumokat, iktatókönyveket vezettek, mint a megelőző évek hadjárataiban. A hadsereg hírszerzőszolgálatát igen eredményesen egészí­tette ki a velünk szövetséges szász hadsereg kémszervezete. A szász vezérkar a hozzá érkező kémjelentésekből részletes összefoglaló előadásokat készített Benedek táborszernagy számára. Ezek a “Mitteilungen des sächsischen Gene­ralstabes” című gyűjteményben, a bécsi hadilevéltárban ma is megtalálhatók. Kizárólag csapatmozdulatokkal, hadműveleti és harcászati kémkedéssel fog­lakoznak.
Az 1866-i északi háború eseményeivel szorosan összefüggnek azok a titkos híradások és kémjelentések, amelyekkel a bécsi kormány és az északi hadsereg főparancsnoksága a poroszok oltalma alatt alakuló Klapka-légió minden lépését s rövid életét megfigyelte. A bécsi hadilevéltár eddig ismeret­len iratai alapján ismertetjük ezeket a titkos kémjelentéseket, amelyekkel a Klapka-légió néhány eddig felderíthetlen eseményére rávilágíthatunk.
Tudjuk, hogy a szabadságharc után külföldre menekült magyar vezető férfiak közül Klapka Angliába került, onnan pedig az 1866-i porosz-osztrák háború kitörése előtt Berlinbe sietett és azon fáradozott, hogy a porosz had­sereg segítségével magyar légiót szervezzen és a poroszokkal együtt harcoljon Bécs ellen, abban a reményben, hogy a Habsburgok uralmának megdöntése után Magyarországon újból kitűzheti a szabadság lobogóját. A légió megalaku­lásának körülményei nem tartoznak ide; itt csupán azokról az adatokról számolunk be, amelyeket az osztrák hadsereg jól működő kémei Bécsbe jelen­tettek. Ezek megerősítik azt a történelmi valóságot, hogy a Klapka-légió a. háború vége felé valóban megalakult, de még nem volt olyan szilárd kerete és tagozódása, hogy harcba lehetett volna küldeni. A rövid nyári hadjárat a Pozsony felett július 22-én vívott ütközettel véget ért, Poroszország békét kötött a monarchiával.
Ezek után igen fontos volt Bécsnek megtudni, hogy a Klapka-légió, amely hírek szerint akkor már többezer főnyi erejű volt, a békekötés után mit fog csinálni. Ellenőrizhetetlen hírek szerint ez a csapat nem tartotta magára nézve kötelezőnek a fegyverszünetet és a békét, hanem ezután állítólag Magyar­országba akart betörni. A hadsereg kémeinek tehát főleg ezekben a napokban vált rendkívül fontos feladatává megállapítani azt, hogy ez a csapat hol van és mit csinál.
A bécsi hadilevéltár hadműveleti irataiban igen sok erre vonatkozó érde­kes kémjelentést találunk, a július végétől augusztus közepéig terjedő idők­ből. Természetes, hogy – mint minden kémjelentésben – ezekben is sok fan­tázia és helytelen adat is van, de mégis ki tudjuk belőlük hámozni e rövid életű magyar próbálkozás utolsó napjainak történetét. A légió részei ebben az időben morva földön, közel a magyar határhoz, Ungarisch-Hradisch­Schönhof-Dobrau vidékén s részben a sziléziai határon tartózkodtak.
Aicher Ferenc; porosz hadifogságból Bécsbe hazatért katona jtilius köze­pén azt vallotta, hogy Neisse városában magyar hadifoglyok közé került., akikből ott 200 főnyi lovas századot és 8 osztrák ágyúból álló üteget állítot­tak össze. Az állomáson magyar légionista ruhába öltözött, aranygalléros tisztet látott, akiről azt mondták, hogy Klapka. Ugyanebben az időben fel­tűnt Ungarisch-Hradisch környékén is körülbelül 1500 főnyi magyar csapat. Július 28-án Klapkát az oderbergi vasúti állomáson látták: Poroszországból érkezett oda 800 gyalogossal és 600 huszárral. Állítólag Teschen-Jablonka felé készültek, Magyarországba. Öltözetük porosz Waffenrock és zsinóros ma­gyar nadrág volt. Velük volt még egy Hunyadi nevű tiszt s állítólag Kossuth is ezen az úton készült Magyarországba.
Humoros, de a bécsi hadügyminisztériumban bizonyára bosszúságot. keltő epizód volt, hogy ezt a fontos kémjelentést, amely titkos írással készült, a hadseregfőparancsnokságnál nem tudták megfejteni, mert a szakember – Wattmann ezredes – hivatalos kiküldetésben a csapatokhoz utazott és elő­vigyázatosságból magával vitte a titkos írás kulcsát.
Július 30-i és augusztus 3-i kémjelentések szerint Schönhof vidékén ismét feltűnt a légió, amely állítólag 35 tisztből, 1600 gyalogosból, 400 lovas­ból és 80 porosz társzekérből állt. A légió kétharmad része magyar hadifogoly, a többi szedett-vedett népség. A porosz királyra felesküdtek és a jövő magyar inszurrekció magvát fogják alkotni. Klapka ügyesen kikerül minden találkozást a hadsereg alakulataival és tagjaival és a légiónak ezért Oderberg körül nyoma veszett.
Egy augusztus 1-én kelt krakói bizalmas jelentés szerint Kossuth, két fia és Türr tábornok is a légió táborába érkezett. A legénységben nincs nagy harci kedv, túlnyomó részben csak azért tart velük, hogy hamarébb haza szökhessen. A porosz parancsnokság a szökések meggátlására egy vadász­zászlóaljjal körülzárta a légió táborát és állítólag Poroszországba visszaren­delte az egészet. Amikor Klapka, – aki magyar tábornoki ruhát viselt – ezt meghallotta, sírni kezdett. A szökésben megakadályozott magyarok dühük­ben garázdálkodnak, úgyhogy karhatalom ment utánuk. Ezekből a jelekből az látszik, hogy a Klapka-légióval való kísérletezés kudarccal végződött. A légió elhagyott táborhelyein talált levelekből és írásokból kitűnt, hogy annak rendes katonai tagozódása van.
A sziléziai tartományfőnök augusztus 6-án már azt jelenthette Bécsbe, hogy- a magyar légió nem jutott Morvaországig, hanem nyugati irányba széj­jelszóródott. Egy magyar őrnagyot a demarkációs vonal közelében elfogtak, 5000 ezüst forintot és sok kompromittáló iratot találtak nála.
Augusztus 11-én az osztrák vasutak mentén kiküldött kémek megálla­pították, hogy körülbelül 1400-1500 Klapka-gyalogost és 100-150 lovast szállítottak Ratibor felé. Állítólag Banewitz mellett fognak táborozni addig, amíg a fegyverszünet tart s akkor Magyarországba törnek.
A Klapka-légió valóban feloszlott, a nélkül, hogy Magyarországra tudott volna jutni. Rzikowsky altábornagy, Krakó katonai parancsnoka, augusztus 7-én már a következőket jelentette Bécsbe: “A magyar légió, valóságos hajtóvadászat után, kiszökött karmainkból. A gyalogság teljesen, a lovasság félig feloszlott”. Az altábornagy jelentéséből azt is megtudjuk, hogy egy porosz­zsidó kémet felakasztatott. A község katolikus lakossága a temetés alatt nagy tüntetést rendezett, a zsidókat megkövezték, úgyhogy rendőrségnek kellett közbelépni. Elfogtak még egy lengyel paraszt-kémet is, aki nagyon együgyű volt és azonnal bevallotta, hogy 10 ezüst garasért vállalkozott erre a feladatra és fogalma sem volt arról, hogy ezzel hazaárulást követ el. Rzikowsky altábor­nagy maga sem hitte, hogy ez az ember kém. Ferenc Józsefnek mindent pon­tosan jelentettek és erre az ügydarabra saját kezével ráírta a döntést: “Der Bauer ist zu pardonieren”. A Klapka-légió ügyei nagyon foglalkoztatták a bécsi kormányt is. Kitűnik ez abból, hogy Ferenc József szárnysegédje – Crenneville altábornagy – a magyar ügyekről Bécsbe érkezett bizalmas híre­ket esetenként közölte az olaszországi haderő főparancsnokával, Albrecht főherceggel. E titkos jelentésekből a következő érdekes dolgokat tudjuk meg. Irányi Dánielnek Kossuth titkárának három levelét elfogták. Az egyik levél július 23-án kelt Firenzében és Nemeskéri Kiss Miklós magyar ezredesnek, Kossuth párizsi megbízottjának szólt. Pártfogásába ajánlja a Poroszországba utazó Telkessy ezredest s reméli, hogy a magyar vállalkozás sikerülni fog, bár az osztrákok és németek úgylátszik, békét fognak kötni. A másik levél, a Párizsban lakó Simonyinak szólt. Ebben azt üzeni Irányi, hogy a magyarok reménysége csak akkor fog elveszni, ha Olaszország is békét köt Ausztriával.
A harmadik levelet szintén Párizsba küldte Gerando Attilának. Tartalma ugyanaz s levelét ezzel végzi: “Minden jól fog menni, csak otthon el ne ront­sák”. Bizalmas hírek szerint Kossuth azt a hírt terjeszti, hogy már 14.000 magyar hadifogoly jelentkezett a Klapka-légióba, amelynek toborzását báró Üchtritz végzi, aki porosz születésű tiszt, de 48-ban a magyaroknál szol­gált. A Klapka-légió számára Glogauban, Glatzban és Neisseban raktárakat rendeznek be. Bismarck FIirenzébe táviratozott s azt kívánta, hogy a magyar légió tiszthiányának pótlására olasz tisztek jöjjenek Berlinbe s ezeket az olasz kormány fizesse. Ez állítólag meg is történt. Bizalmas jelentések szerint a következő híresebb magyarok vannak a légióban: Klapka és Vetter tábor­nokok, Telekessy ezredes, Mogyoródy, Seiter, Benedikty alezredesek, Hevessy, Mondola, Koromzay, Vidos, Bittó kapitányok. Berlinben Csáky gróf a főszer­vező. Türr tábornok Kiss József alezredes kíséretében forradalmi megbíza­tásokkal Szerbiába ment.
A titkos kémhírek a Klapka-légió feloszlása után sem szűntek meg. 1866. augusztus végén a bécsi kormány egyik kéme azt jelentette Berlinből, hogy Klapka augusztus 24-én Berlinben tartózkodott. A légiónak sok tisztje letette a porosz tisztivizsgát, hogy ebbe a hadseregbe léphessen. Hírek sze­rint a légió megalakulása idejében pénzt is vertek Frigyes Károly porosz her­ceg képével és “Magyarország királya” felirattal. De ilyen pénzt még senki sem látott.
Egy december 26-i jelentés azt írja, hogy Klapka az osztrák-lengyel határ mentén újból felbukkant és az orosz kormány ellen agitál I,angiewitz és Mieroslawski lengyel “pártütők”-kel.
Az 1866. évi porosz és olasz háborúkat követő 10 év a kémkedés törté­netében nem hozott semmi újabb érdekes jelenséget. Csupán a boszniai okku­pációt megelőző évben találunk a bécsi hadilevéltár anyagában egy érdeke­sebb kémkedési iratot, amely Mainardis százados állítólagos kémkedésével foglalkozik.
Az 1877-78-i orosz-török háború lezajlása után rövid idő múlva követ­kezett a monarchia világháború előtti utolsó nagyobb hadjárata, az 1878 nyarán kezdődő boszniai okkupáció. Az orosz-török háború a monarchia keleti és déli határához eléggé közel játszódott le s befejezése után az orosz hadsereg határmenti részeinek magatartása érthető módon érdekelhette vezér­karunkat. Hadvezetőségünknek ugyanis igen fontos volt tudni, hogy az oro­szok az okkupáció bekövetkeztekor hogyan fognak velünk szemben visel­kedni. Számolni kellett azzal, hogy éppúgy, mint mi az ő területükön, ők nálunk, főleg Erdélyben titkos kémhálózatot fognak berendezni. Erdély akkor katonailag a Nagyszebenben elhelyezett Militärkommando alá tartozott, amelynek parancsnoka Ringelsheim József altábornagy volt, akinek vezér­kari irodája volt egy-úttal az Erdéllyel határos országokban működő hírszol­gálat központja.
1878 nyarán jelentkezett a bécsi hadügyminisztériumban egy Mainardis Antal nevű nyugalmazott százados, aki mint tényleges tiszt, az 1. számú had­mérnökkari ezredben szolgált. Elmondta, hogy Bukarestben való tartózko­dása. alatt megbízható módon megállapította, hogy az oroszok ebben a város­ban kitűnően működő hírszerző központot létesítettek Erdély és Magyar­ország katonai és politikai viszonyainak kikémlelésére. Ő (Mainardis) ismer néhány ott dolgozó orosz megbízottat és hajlandó lenne -- ha a bécsi hadügy­minisztérium ezzel megbízná – az ellenkémkedést megszervezni és az orosz kémeket ártalmatlanná tenni. Ha erre megbízást kap, azonnal Brassóba utazik. Megemlítette azt is, hogy több volt osztrák-magyar tartalékos tiszt engedett az orosz csábításoknak és hogy az orosz megbízott neki is tett már ajánlatokat.
A hadügyminisztériúm utasította Mainardist, hogy jelentkezzék Nagy­szebenben Ringelsheim altábornagynál, aki majd a többit megbeszéli vele. Ringelsheimhez pedig sürgős utasítást küldtek, hogy figyelmeztesse az összes csapattesteket és katonai hatóságokat az orosz üzelmekre, különösen a mű­szaki csapatok tisztjei legyenek óvatosak és senkinek se engedjenek betekin­tést a vár- és erődépítési tervekbe. Mainardist is, bár tapintatosan, meg kell figyelni, de őt sem szabad az erődítmények közelébe engedni, annál kevésbé, mert mint volt hadmérnökkari tiszt, könnyebben tudna odajutni, mint más polgári kém.
A hadügyminisztérium e rendeletének fogalmazványára Ferenc József király irónnal sajátkezűleg a következő megjegyzést írta: “Ringelsheim al­tábornagyot utasítani kell arra, hogy a csapatokhoz küldendő utasításaiban Mainardis nevét seholse említse és őt semmiképpen se kompromittálja”. A hadügyminisztérium óvatosságból kérdést intézett Mainardis személyét illetőleg régi felettes hatóságához, a műszaki katonai bizottsághoz, ahonnan azt a felvilágosítást kapta, hogy Mainardist jól ismerik. Évekkel ezelőtt valóan ott szolgált s bizalmas kiküldetésben beutazta Oroszország egy részét. Mivel azonban köteles írásbeli beszámolóját nem terjesztette fel idejében, a kincstártól előlegezett útiköltségét visszakövetelték tőle. Ekkor nyugállo­mányba ment. Amikor az orosz-török háború kitört, Mainardis újból fel­kereste a műszaki bizottságot és közölte, hogy mint az egyik német folyóirat haditudósítója a harctérre utazik. Szeretné ezt az alkalmat felhasználni arra, hogy a katonai múltján esett szégyenfoltot kitörölje, ezért utasításokat kért a műszaki bizottságtól, hogy milyen módon lehetne a hadvezetőség szolgá­latára: adjanak neki határozott megbízásokat. A Technisches Militärkomité azonban nem nagyon bízott benne s azzal bocsátotta el, hogy, ha híreket küld, azt szívesen veszik, de ezért pénzt nem adnak neki. A katonai attasék úgylátszik ebben az időben már igen jól működtek, így például a Konstan­tinápolyba küldött tiszt részletes beszámolót küldött Drinápoly erődítményei­ről. Lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy Mainardis ajánlkozását nem vet­ték komolyan.
De ez a kudarc nem vette el Mainardis kedvét. Elment a külügyminiszté­riumba, ott – úgylátszik – elfogadták ajánlkozását, úgy hogy kellő igazol­ványokkal ellátva Erdélybe utazhatott. Azonban a bécsi Kriegsarchiv Mai­nardis esetével foglalkozó irataiból kitűnik, hogy a százados, már hivatalos megbízatásának elnyerése előtt, titokban megkezdte kémszolgálatának meg­szervezését. A Kolozsvárott állomásozó 51. gyalogezredben szolgált egy gyer­mekkori barátja, Mosetig Andor káplár, Bukarestben pedig jól ismert egy Hauser Lipót nevű vasúti mérnököt, aki viszont az orosz kémirodával állott összeköttetésben.
Ringelsheim altábornagy, amikor a hadügyminisztérium első tájékozta­tását megkapta, azonnal utasította Brassó titkos rendőrségét, hogy állapítsák meg, vajon Mainardis odaérkezett-e már? Egyúttal utasítást adott, hogy nevezettnek levelezését a postán megfigyeljék. Pár nap múlva már megkapta Kolozsvárról az 51. gyalogezredparancsnokság jelentését, amelyhez csatolva volt Mainardisnak Mosetig káplárhoz intézett elkobzott levele. A német­nyelvű levél magyar fordítása így hangzik: “Kedves Andor! Peppina levelét megkaptam. Az idecsatolt levelet dobd azonnal a levélszekrénybe. Peppiná­nak Minnához intézett levelében Rólad nem tesz említést”. A levélhez csatolt másik levél Hausernek volt címezve Bukarestbe. Rejtélyes szövegében ismét csak női neveket említ és nagyon érdeklődik, hogy mi történt a “Schwert­gasseban”, annál inkább, mert egy hónap óta nem kapott onnan híreket. Az ezredparancsnokság kihallgatta Mosetig káplárt, aki beismerte, hogy Mainardis az osztrák kormány megbízásából folytat kémszolgálatot és meg van győződve róla, hogy kellő meghatalmazásokkal mindenütt tudja magát igazolni.
Az ezred e jelentésével egyidőben érkezett Kolozsvárról Esterházy herceg főispán értesítése Ringelsheim altábornagyhoz, hogy a brassói titkos rendőr­ség jelentése szerint Mainardis július 30-án onnan Kolozsvárra utazott. A kö­vetkező napon reggel valóban jelentkezett a Kolozsvárott lévő legmagasabb katonai hatóságnál, a 35. gyaloghadosztály parancsnokságánál. Ott, mint nyugalmazott műszaki százados mutatkozott be, bemutatta a bécsi külügy­minisztérium igazolványait, csupán arra kérte a hadosztály parancsnokát, hogy jelenlétét tartsa titokban. Már tudott arról, hogy Mosetig barátjához intézett levelét elkobozták s kérte annak visszaadását. A hadosztály parancs­noka nem kétkedett szavában s a levelet kiadta neki. Igazolására megemlí­tette azt, hogy ha a hadosztályparancsnokság még mindig kételkednék benne, forduljon a külügyminisztériumhoz s ott meg fogja találni a Hauserhez inté­zett, most elkobzott levelének másolatát is.
Elmondta azután, hogy érzi, hogy a katonai hatóságok bizalmatlanok iránta és orosz kémnek tartják, mivel Hauserrel, aki valóban orosz kém, levelezést folytat. Ezek után bizalmasan beismerte, hogy ő (Mainardis) is a bukaresti orosz hírszerző központ szolgálatában áll és onnan fizetést húz. De ezt a veszélyes kétszínű játékot csak azért folytatja; hogy a bécsi külügy­minisztériumnak hiteles adatokat tudjon küldeni. Minden jelentését, amit az osztrák viszonyokról az orosz kémiroda főnökének, Nikolics ezredesnek Bukarestbe küld, előbb fogalmazványban Bécsbe küldi s csak akkor adja át Nikolicsnak, ha ott jóváhagyják. Természetes, hogy ezek a hírek vagy sem­mitmondóak, vagy- látszólag fontosak, de valóságban koholtak. A bukaresti kémiroda szervezetét jól ismeri. Erdélyben és Magyarországban hét meg bízottal dolgozik. Ezek közül négy volt osztrák tiszt, sőt van közöttük egy őrnagy is. Egyikük Szolnokon, a másik Brassóban lakik. Hauserrel pedig azért levelez sűrűn, mert szeretné ezt a veszélyes embert Bukarestből a mo­narchia területére csalni, hogy letartóztathassák. A hadosztályparancsnok ezután Mainardist Esterházy gróf főispánhoz küldte, de a grófot előzőleg értesítette a kémmel folytatott beszélgetés teljes tartalmáról. Mainardis valóban jelentkezett Esterházynál.
A kolozsvári rendőrség állandóan figyelte Mainardis és Mosetig minden lépését és pár nap mulva már jelentette Ringelsheim altábornagynak, hogy Mainardis Brassóba utazott, mert sürgönyt kapott Hausertől, hogy ott találkozzanak. Esterházy gróf ezt az esetet azonnal közölte Brassó főispánjá­val, Szentiványival, úgyhogy Mainardis megfigyelése ott is tovább folyt. elutazása előtt Mainardis a hadosztályparancsnokságon bejelentette, hogy egy báró Rahden nevű orosz kém Magyarországba utazott s egyelőre Mehádia és Temesvár környékén tartózkodik.
A külügyminisztérium azonban úgylátszik, nem bízott Mainardisban. Az iratok között ugyan nem találjuk nyomát, hogy azok a megbízó levelek, amelyeket Kolozsvárott felmutatott, hitelesek vagy hamisítottak voltak-e, de tény, hogy amikor Mainardis augusztus 2i-én Hauserrel Szolnokon talál­kozott, mindkettőt letartóztatták és Budapestre szállították. A hadügymi­nisztérium kérdésére a m. kir. miniszterelnök – Tisza Kálmán – azt a választ küldte, hogy a magyar politikai hatóságok azért tartóztatták le Mainardist, mert gyakori ide-oda utazgatásával és a magyar hatóságok előtt gyanús személyekkel való többszörös találkozásával maga is gyanússá vált, és min­den jel arra mutatott, hogy ellenünk kémkedik. Letartóztatásakor az erdélyi erődökről készült vázlatokat találtak nála, Hauser csomagjában pedig ugyan­csak az erődök vázrajzait és leírásait találták meg, amelyekről megállapít­hatták, hogy Mainardis kezétől származnak. A miniszterelnökség az elkobzott gyanús iratokat felküldte a külügyminisztériumhoz, ahol azokat szakértők tüzetesen megvizsgálták. Kiderült, hogy mind a rajzok, mind a leírások érték­telen dolgok s ezért mindkét embert rövid idő mulva szabadlábra helyezték.
Mainardis azonban nem hagyta annyiban a dolgot, hanem a becsület­ügyi eljárás megindítását kérte maga ellen, hogy ártatlansága, illetőleg szava­hihetősége, hogy ő csakis a monarchia javára kémkedett, kiderüljön. Hogy ez az eljárás hogyan végződött, arra nincs adatunk. Azt sem lehet az iratokból megállapítani, hogy a Mainardistól megindított kémszolgálat ilyen hirtelen megszakadása kinek használt, vagy kinek ártott. Lehet, hogy a bécsi hatósá­gok és az erdélyi katonai parancsnokságok rontották el a dolgot és megfosz­tották magukat egy ügyes kémtől, azáltal, hogy nem támogatták kellően és nem adtak neki olyan igazolványokat, amelyekkel letartóztatását megelőz­hette volna. Lehet azonban, hogy végeredményben inkább Oroszország javára kémkedett, hiszen onnan – bevallása szerint – fizetést is kapott, míg a monarchiának látszólag önzetlenül akart szolgálatot teljesíteni. Azonban az eset jellemző a kémszolgálat legfelsőbb irányításának akkori bizonytalanságára.
Az 1878. évi boszniai okkupáció eseményei nagy lépéssel vitték előre a titkos hírszerzés és kémkedés használatát és technikáját. E katonai segéd­szolgálat fontosságával, sőt sokszor döntő jelentőségével a hadsereg legfőbb vezetői már tisztában voltak s a kincstár is sokat áldozott már a szolgálat kifejlesztésére. A bécsi hadilevéltár ez időből származó iratai között talált adatokból csupán azt említjük meg, hogy ez év augusztus 30-án a hadügy­minisztérium 2000 arany forintot utalt ki az okkupációs sereg fővezérségének kémszolgálatok jutalmazására. Ugyanezen a napon pedig a zágrábi katonai parancsnokság 1000 forintot folyósított ugyanerre a célra. Szeptember i-én a hadügyminisztérium újból értesítette a főparancsnokságot, hogy az előző napon kiutalt pénzen felül 750 Napóleon d'Or-t, azaz akkori értékben 6075 forintot, és még külön 6000 forintot bocsátott rendelkezésére a zágrábi had­biztosság útján. Mindezek a tételek azonban nem csupán egy bizonyos fel­adat megoldásának jutalmazására vonatkoztak, mert az okkupációs hadmű­veleti iratok között később is nyomát találjuk, hogy a hadügyminisztérium a hadjárat egész ideje alatt bőségesen jutalmazta e nehéz szolgálat eredményeit.
Bosznia és Hercegovina területén a legjobb híreket a római katolikus papság és a ferencrendi kolostorok tagjai szolgáltatták, továbbá a mohame­dán lakosságnak azok a tagjai, akik jobban örültek az osztrák-magyar mo­narchia fennhatóságának, mint annak, hogy a szerbek uralma alá kerüljenek. A titkos hírszolgálat központja Bródban, a Száva partján volt. Ennek egyik legszorgalmasabban dolgozó titkos megbízottja egy Nuri Effendi nevű mudir volt. Ehhez a központhoz tartozott a Derventben elhelyezett hadtápparacs­nokság Frigan kapitány vezetése alatt, akit munkájában főleg a derventi kajmakam támogatott. A bródi központba küldött jelentéseket általában rendes írással írták, csupán a gyakrabban előforduló fontosabb nevek, szavak, helységmegjelölések helyett használtak előre megállapított számcsoportokat.
A monarchiához ragaszkodó és az okkupációs hadsereg működését elő­segítő bosnyák kémek követeléseikben igen szerények voltak. A derventi hadtápparancsnokság számadásaiból kitűnik, hogy egy-egy kémjelentésért legfeljebb 5-20 forintot fizettek.
Természetes, hogy a szerb agitátorok és az okkupáció ellen hadra kelt felkelők szintén sűrű kémhálózat segítségével figyelték hadseregünk minden mozdulatát. A “svábák” elleni gyűlölettől szított fanatizmussal kémlelte a lakosság szerb részeg férfiak, asszonyok, gyerekek egyaránt, katonaságunk minden lépését és bizony sok derék járőrünket, sőt nagyobb osztagunkat sikerült nekik tőrbecsalni és megsemmisíteni.
Bródi hírszerző központunknak augusztus vége felé feltűnt, hogy egy Melida Mülin nevű asszony – volt osztrák távirdaigazgató özvegye – fel­tűnően sokat utazgat Belgrád-Bród-Brcka és Banjaluka között. Meg­figyeltették és megállapították, hogy szerb agitátorokkal és az insurgensek vezetőivel szokott titokban találkozni. Hír szerint ezek levelezéseit közvetíti és a jelentéseket alsóruhájának ráncaiba varrva továbbítja. Szeptember közepén az okkupációs hadsereg hadbíróságának intézkedésére az asszonyt le kellett volna tartóztatni. Ez az intézkedés azonban elkésett, mert Melida Mülin szeptember 7-én Brodban meghalt. Környezete halála előtt úgylátszik gondosan megsemmisített minden áruló nyomot, mert a lakásán tartott ház­kutatás eredménytelen maradt.
Az okkupációs hadsereg főparancsnokságát a legkitűnőbb és legmegbíz­hatóbb hírekkel Thoemmel vezérkari alezredes, katonai attasénk látta el, aki abban az időben a montenegrói udvarban, Cettinjében tartózkodott hiva­talos minőségben. Igen ügyesen rendezte be titkos hírszolgálatát, ami azért is rendkívül fontos volt, mert Montenegro magatartása és semlegességének megőrzése nagy befolyással volt a monarchia történetének erre a jelenetére. Működéséből csupán egy eddig ismeretlen, de annál érdekesebb adatot közlünk.
1878. augusztus 22-én érkezett Ő Felsége katonai irodájába Thoemmel alezredes következő jelentése. Sikerült neki a montenegrói fejedelem hozzá­járulását megszereznie ahhoz, hogy egész Montenegro és határvidékeinek területére kiterjedő kémhálózatot szervezhessen. Döntést és utasítást kérő jelentésére a katonai iroda részletesen válaszolt. Örömmel vette tudomásul a montenegrói fejedelem előzékenységét, de azt az ajánlatát, – bár loyalitá­sában Ő Felsége nem kételkedik – hogy felfegyverzett hercegovinai bandák csatlakozzanak a mi csapatainkhoz – nem fogadhatja el. Ha azonban a feje­delemnek a fegyveres hercegovinai lakosságból alakult bandák ellenőrzése és azoknak rendben, fegyelemben való tartása pénzbe kerülne, akkor az osztrák-magyar kormány erre a célra neki néhányezer forint átalányt szívesen felajánlana. Thoemmel alezredes igyekezzék a fejedelemmel valamilyen meg­oldást keresni, olyan módon, hogy inkább a hercegovinai bandák főnökeit kellene pénzzel támogatni, hogy embereiket maguk tartsák rendben és ne engedjék meg, hogy hadseregünk ellen bármiféle fegyveres vállalkozást pró­báljanak. Kívánatos volna céljainknak néhány montenegrói tisztet megnyerni. Arról azonban szó sem lehet, hogy osztrák-magyar tiszteket küldjünk oda a bandák megszervezésére, vagy hogy ilyeneket bocsássunk a bandafőnökök rendelkezésére.
Az okkupációval összefüggésben még egy érdekes bizalmas adatra buk­kanunk a Kriegsarchiv iratai között. Báró Bechtolsheim 1878. július 13-án Szentpétervárról – ahol a monarchia képviselője volt – azt javasolta Ő Fel­sége katonai irodájának, hogy rendezzenek be Oroszországban is megfelelő kémszolgálatot; most erre néhány alkalmas egyént tudna találni. A válasz elutasító volt. Ő Felsége a berlini kongresszus határozatainak tiszteletben tartása miatt ezt az intézkedést akkor fölöslegesnek tartotta; a bizonytalan jövőre való tekintettel kívánatos ugyan, hogy ilyen emberekről tudjunk s ha szükség lesz rájuk, alkalmazzuk is, de ez egyelőre ne kerüljön pénzbe.
A boszniai okkupáció és a világháború között eltelt, több mint harminc év alatt vezérkarunk titkos hírszerző és kémszolgálatát az akkori tapasztala­tok és követelmények szerint már korszerűen kifejlesztette. Szorosan együtt­működött a külügyminisztériummal, amely állandó összeköttetésben volt a vezérkar “Nyilvántartó irodájá­val”. Kálnoky Gusztáv gróf külügy­miniszter 1882. óta külföldi szerveit már erősen foglalkoztatta a katonai titkos hírszerzőszolgálat különféle ágazataiban is. E tekintetben külö­nösen a monarchia akkori moszkvai konzulja, báró Burián István kül­dött sok érdekes adatot.
A XIX. század utolsó évtizedei­ben vezérkarunk a legnagyobb súlyt az oroszországi kémszolgálatra ve­tette. Ellenfelének támadólagos kém­szolgálata – mint Klembovski orosz tábornok munkájából tudjuk – csak 1895 után fejlődött ki. Kémelhá­rító szolgálata és titkos rendőrsége azonban annál jobban működött és több titkos megbízottunkat lelep­és egy konzuli tesztviselőt is. Így azután a mi ellenkémszolgálatunk is erélyesebb lett. 1889-ben a mi vezérkarunknak is sikerült több orosz kémet lelepleznie és elítéltetnie. érdekes volt Marek Vencel cseh katona­szökevény esete. Katonai szolgálata alatt betört Przemysl várparancsnoksá­gának irodájába. ellopta onnan a várnak, 1887-ben készült tervrajzait és azokkal Varsóba szökött. Megpróbálta a tervrajzokat több állam varsói képviselőjénél értékesíteni. Mivel fogalma sem volt róla, hogy a németek hírszerző irodája a mienkkel szoros összeköttetésben van és a kettő egymást támogatja, ügyetlen módon a németeknek is felajánlotta e tervrajzokat. A német megbízott színleges tárgyalásba bocsátkozott vele, német területre csalta át és kiszolgáltatta az osztrák hatóságoknak.
A 90-es évek elején nagy port vert fel Bartmann Pál esete, aki gyilkosság kísérlete miatt tiszti rangját elvesztette. Börtönbüntetésének kitöltése után titokban jelentkezett Zujew orosz ezredesnél, a bécsi orosz katonai attasénál kémszolgálatra és egy Waniczek nevű cinkostársával együtt hat évig űzte mesterségét ellenünk. egy vasúti utazás alkalmával leleplezték.
1903-ban, amikor a csapatok őszi gyakorlatokon helyőrségeiktől távol tartózkodtak, Stanislauban ismeretlen tettes betört a lovas hadosztályparancs­nokság irodájába s ellopta onnan a mozgósítási utasítást és a titkos levelezé­sek kulcsát. A gyanú Bodnár Antal volt szakaszvezetőre terelődött, akit rövid idővel azelőtt rangjától meg­fosztottak. Sikerült Amerikába me­nekülnie. 1904.-ben visszatért Galí­ciába, ahol azonnal letartóztatták. Hiába tagadta bűnösségét, mert utazóbőröndjében megtalálták az említett hadosztály-parancsnokság egyik irodahelyiségéből való függöny darabját, amelybe a lopás alkalmá­val valószínűleg az ellopott iratokat csomagolta. Letartóztatása után oly ügyesen színlelte az őrültséget, hogy elmegyógyintézetbe zárták. Onnan 1910-ben megszökött Rómába és a következő évben amnesztia segítsé­gével visszatért Bécsbe. Tovább is elmebajt színlelt, de egyetlen egy elmegyógyintézet sem akarta be­fogadni ezt a kalandos embert, azért Galícia egyik félre eső községében helyezték el házi felügyelet alatt. Innen is megszökött s a világ min­den részéből írt különféle gúnyos Báró Burián István. és szemtelen hangú leveleket Bécsbe, végül pedig tudatta, hogy megszerezte az amerikai mérnöki doktorátust és nagy vagyonra tett szert (?).
A monarchia galíciai hatóságainak és katonai parancsnokságainak igen sok bajt okozott Batyusín ezredes, a varsói orosz hírszerző központ vezetője. Kitűnően szervezte mind a támadó kémszolgálatot, mind a kémelhárítást. Hogy milyen széleskörű működést fejtett ki, arról tanúskodik a következő eset. 1906-ban a Neue Freie Pressében és több németországi napilapban hirdetés jelent meg arról, hogy egy Holton nevű úriember Párizsban volt tényleges tiszteket keres “gyarmati üzletek” lebonyolítására. Többen jelent­keztek nála s nagy csodálkozásukra Holton rövid kertelés után azt a nyílt ajánlatot tette nekik, hogy vállaljanak kémszolgálatot Németország és Ausztria-Magyarország ellen. Néhányan erről azonnal jelentést küldtek Ber­linbe és Bécsbe, ahol úgy sejtették, hogy Holton ajánlatai mögött a francia hírszerző szolgálat főnöke rejtőzik. Egy-két ügyes tisztünk kellő utasítások­kal azután újból jelentkezett Holtonnál, komolyan kezdett tárgyalni vele és az eredmény az volt, hogy a szálak végül Batyusín ezredeshez vezettek. Ez volt az első bizonyítéka, hogy az orosz és francia vezérkarok titkos hír­szolgálatukat közösen végezték.
A kémkedés történetének legnagyobb fejezetét kétségtelenül a világhábo­rús kémkedés alkotja. A XIX. század utolsó és a XX. század első éveiben folytatott ilyen szolgálat már mind ennek előkészítője volt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése