2017. szeptember 17., vasárnap

Független magyar pénzrendszert, és a magyar föld megtartását.




Dr Drábik János írásai.

Független magyar pénzrendszert, és
a magyar föld megtartását.


MNB törvény, a szervezett magánhatalom "alkotmánya"


A nemzetközi pénzügyi közösség, - a pénzvilág - már hosszabb ideje önálló intézményrendszerrel bíró szervezett, és öntörvényű magánhatalomként működik, amelynek megvan a saját stratégiája, hatalomgyakorlási technikája. A nemzetközi pénzoligarchia, mint szervezett magánhatalom, egyrészt formális intézményekre, másrészt informális struktúrák rejtett hálózatára támaszkodva a magántulajdonaként működteti a világ pénzrendszerét, amelynek a segítségével az ellenőrzése alatt tartja a világ gazdasági és politikai folyamatait is.
Carrol Quigley, a Harvard, a Princeton és a Georgetown Egyetem tanára, a hivatalos, - főáramlatú - történetírás reprezentánsa, aki a legtekintélyesebb pénzdinasztiák magán archívumait is kutathatta több éven keresztül, így ír 1350 oldalas munkájának, a Tragedy and Hope"-nak a 324. oldalán:
"...a pénztőke hatalmasainak messzetekintő célja nem kevesebb, mint a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerének a létrehozása, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon ellenőriznék összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."
A néhai Lincoln amerikai elnök pedig ezt mondta a pénz szervezett magánhatalmáról 1863-ban:
"A pénzhatalom béke idején élősködik a nemzeten, háborús időben pedig összeesküszik ellene. Despotikusabb, mint a monarchia, arcátlanabb, mint az autokrácia, és önzőbb, mint a bürokrácia. Olyan válság közeledtét látom a közeljövőben, amely megbénít, és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt ránk. A pénzhatalom arra törekszik, hogy fenntartsa uralmát, kihasználva az emberek előítéleteit, egészen addig, amíg a gazdagság néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság elpusztul."
Az idézetek sorát folytatni lehetne. Itt elég arra rámutatni, hogy 1982-től kezdődően ez a szervezett pénzhatalom rendezkedett be Magyarországon. A két szervezett hatalomnak, azaz a szervezett közhatalomnak, az államnak is van egy alaptörvénye, valamint a szervezett magánhatalomnak is van "alkotmánya". A szervezett közhatalom központi intézményei az országgyűlés, a kormány, a bíróságok és az alkotmánybíróság. A szervezett magánhatalom központi intézménye a de facto magánosított, abszolút függetlenséget élvező központi bank, az MNB, de intézményrendszeréhez tartozik a bankrendszer és a pénz- és értékpapírpiac egésze. A közhatalom alaptörvénye az alkotmány, a magánhatalom alaptörvénye az MNB törvény, amelynek most van folyamatban a módosítása.
A szervezett közhatalom demokratikus formák betartásával, de a választópolgároknak az érdemi döntéshozatalból való kizárásával működik. A formális demokrácia kulisszái mögött ott van a ma legfontosabb hatalmat, a monetáris hatalmat magánmonopóliumként kézbentartó szervezett magánhatalom, a nemzetközi pénzoligarchia és magyarországi gépezete. Ez a szervezett magánhatalom Magyarországon is részben formális, részben pedig informális, rejtett struktúrák működtetésével hozza meg, és hajtatja végre érdemi döntéseit. Mivel uralma magántulajdonán és monopolhelyzetén alapszik, ezért hatalomgyakorlására is az autokratikus, sőt diktatórikus módszerek a jellemzők, amelyek azonban el vannak rejtve az arctalan pénzviszonyokba.
A pénzoligarchia szervezett magánhatalmának a működése Magyarországnak jelenleg mintegy évi 8 milliárd dollárjába (2400 milliárd forintjába) kerül. Ez a pénz lényegében ellenszolgáltatás nélkül áramlik ki az országból. A népszuverenitás ellenőrzése alól kivont és az államtól független - értsd: kizárólag a pénzoligarchiától függő - monetáris hatalom segítségével a nemzetközi pénzvilág és hazai gépezete minden évben ekkora nagyságrendű jövedelemelvonást kényszerít rá a magyar társadalomra.
A magánkézbe került monetáris hatalom - amely pénzuralmi korunkban a legfőbb hatalom - a korrupció strukturális oka Magyarországon. Az irányító hatalmi elitnek csak úgy szabad törvényeket hoznia, kormányoznia és bíráskodnia, hogy a pénzoligarchia által kialakított magánpénzrendszer - az eladósítás és a kamatjáradék mértéke - ne sérüljön, mert ez biztosítja a pénzoligarchia számára minden évben a 8 milliárd dollárnyi jövedelmet. A pénz szervezett magánhatalma gazdasági túlsúlyával maga alá gyűri a politikai elitet. A pénzügyi túlhatalom a korrupció kifinomult technikáival konvertálódik át politikai döntésekké. Ez a magyar társadalom legmeghatározóbb korrumpálása. Ha a politikai elit éppen döntési helyzetben lévő része kísérletet tenne ennek a kamatjáradék és adósságszolgálat, valamint profit formájában fizetett jövedelem-átcsoportosításnak a korlátozására, vagy a monetárisrendszer megváltoztatására, akkor a pénzoligarchia rejtett hálózatával - és média hatalmával - eltávolítaná a kormányzásból. Ehhez a strukturális korrupcióhoz képest az összes többi korrupciós jelenség másod-vagy harmadrendű.
Magyarországon a szervezett közhatalom túlságosan meggyöngült, és alárendelődött az egyre erősödő szervezett magánhatalomnak. Az állam nemcsak a gazdasági életből vonult ki indokolatlanul nagymértékben, hanem kifejezetten állami jellegű közfunkciókat is átadott a szervezett magánhatalomnak. Mivel a szervezett magánhatalom demokratikus technikákkal nem ellenőrizhető - nem kell a választók elé állnia és hatalma időhöz sincs kötve -, így hosszú távra tud tervezni. Pénzügyi túlsúlyánál és elmozdíthatatlanságánál fogva mindig fölénybe tud kerülni azzal a megfélemlített, megzsarolt és függőhelyzetű politikai elittel szemben, amelynek négy évenként mégiscsak a választópolgárok elé kell állnia, és amelynek viselnie kell a politikai felelősséget nemcsak a saját, hanem a szervezett magánhatalom döntéseiért is.
Jól példázza a magyar jogállamiság korlátait az a tény, hogy a kereskedelmi bankok által elvesztegetett százmilliárdokért, a Postabak 170 milliárdjáért, a bécsi CW Banknál eltűnt százmilliárdért eddig senkit nem vontak felelősségre. Ugyanez mondható el arról, hogy nem készült átfogó és pontos zárszámadás a nemzeti vagyon 80%-ért kapott összegek sorsáról sem. Az MNB-hez ellenértékként befolyt devizát kizárólag adósságszolgálatra fordították, mégis az ország egészét terhelő összkülföldi és belföldi adósság együttes összege 1989-től 2000. novemberéig 20,5 milliárd dollárról mintegy 80 milliárd dollárra növekedett, azaz megnégyszereződött. A magyar gazdaság egészének ma már ennek a 80 milliárd dollárnak a hozamát kell kitermelnie.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy korunkban a legfontosabb hatalom az a monetáris hatalom, amelyet a parlament ellenszolgáltatás nélkül adott át 1991-ben az abszolút függetlenséget élvező MNB-nek. Az MNB törvény módosításakor meg kell válaszolni azt a kérdést, hogy ha sem a demokratikusan választott és a politikai felelősséget viselő parlament, sem a kormány érdemben nem ellenőrizheti többé a monetáris hatalom gyakorlását, akkor mi a garancia arra, hogy az MNB teljesen független vezetősége ezt a monetáris hatalmat az ország és a magyar nemzet érdekében, nem pedig a külföldi- és belföldi pénzvagyontulajdonosok érdekében fogja felhasználni? A tények tanulmányozása azt bizonyítja, hogy a magyar gazdaság olcsó közvetítő közeggel való ellátása helyett az MNB 1991-től elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség kiszolgálását, és a bankvilág kamatjövedelmének a biztosítását tartotta szem előtt.
Csehországban nemrég úgy módosították a CSNB alapszabályát, hogy megnövelték a monetáris hatalom állam részéről történő érdemi ellenőrzését. Azaz a prágai törvényhozás és a cseh kormány a társadalom egészének az érdekét a jövőben fokozottan kívánja érvényesíteni a monetáris politika kialakításában és ellenőrzésében. Magyarországon viszont az ellenkezőjét készítik elő: a választott népképviseleti szervek többé semmilyen módon nem szólhatnak bele a monetáris politika érdemi kérdéseibe. Az MNB többé nem hitelezhet a legkisebb mértékben sem a költségvetésnek. Az állam ma már pénzt csak adósságlevél formájában bocsáthat ki, amelynek várható adóbevétele a fedezete. Ugyanerre a fedezetre támaszkodva olcsó közhitelt, kamatmentes pénzt is kibocsáthatna A pénzvilágnak azonban pont azért van szüksége az ellenőrzetlen monetáris hatalomra, hogy ezt lehetetlenné tegye. Azt állítják, hogy a költségvetés jegybanki finanszírozása inflációt gerjeszt, de azt nem magyarázzák meg, hogy az adóslevél (államkötvény) formájában történő finanszírozás miért nem okoz inflációt, hiszen a kamattal megterhelt - és így megdrágított - pénz inflációs hatása jóval nagyobb. (A kamat ugyanis költségként beépül a termékek és szolgáltatások áraiba, és feleslegesen drágítja azokat.)
Az MNB törvény most folyamatban lévő változtatása tovább gyöngíti a népszuverenitást, még formálisabbá teszi a demokráciát a parlament és a kormány hatáskörének a további szűkítésével. A szervezett magánhatalom "alkotmánya", az MNB törvény, 51%-os jogszabály. A koalíció most - legalább részben - helyreállíthatná a népszuverenitást a legfontosabb hatalmi ágazat, a monetáris hatalom felett. Még a Népszabadság munkatársa is azt kérdezte a lap karácsonyi számában a távozó MNB elnöktől, hogy a honatyák vajon nem tudták mit tesznek, amikor 1991-ben "csont nélkül" - azaz minden ellenszolgáltatás nélkül - lemondtak legfontosabb hatalmi eszközükről, a monetáris hatalom gyakorlásáról? Vajon most tudják-e a képviselők, hogy milyen nagyhorderejű kérdésben döntenek, amikor jóváhagyják az MNB törvény tervezett módosítását? Szeretnénk, ha a képviselők - mielőtt tovább növelik a jegybank amúgy is túl nagy függetlenségét - válaszolnának arra a kérdésre: mi a garancia arra, hogy az érdemben nem ellenőrizhető központi bank a közérdeket, nem pedig a nemzetközi pénzvilág érdekeit fogja szolgálni monetáris döntéseivel? Kérdezzék meg a honatyák koppenhágai kollégáikat, hogy a dánok többsége - több népszavazáson is - vajon miért utasította el a monetáris hatalom állam által gyakorolt érdemi ellenőrzésének a megszüntetését, és ragaszkodott továbbra is nemzeti ellenőrzés alatt álló pénzrendszeréhez?
Lakitelek, 2001










Javaslatok a mezőgazdaság finanszírozására


1. Axióma: a politikai és demográfiai stabilitás kulcsa a vidék felemelése.
2. Axióma: jelenleg nem piaci, hanem hatalmi gazdaság van
3. Axióma: a magyar nép csak a magyar földdel együtt magyar nép
4. Axióma: így volt ez a történelem minden szakaszában.

II. András Aranybullájának 26. cikkelyeként olvassuk: "Továbbá birtokot az országon kívül való embernek ne adjanak. Ha valamelyest adtak, vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg." Mindez Dózsa idejére feledésbe merült, Fuggerek birtokolták az ércet (a fegyvert és a pénzt) II. Lajos pedig nem tudott kiállni a török ellen. 1552-ben még az asszonyok is megvédték Eger várát, de 1596-ban a jól fizetett "specialisták", a zsoldosok, puskalövés nélkül tárták ki a kapukat. A gazdasági önfeladás a történelemben katasztrófákkal büntetett minket.
A modern szolgáltató-információs gazdaság sem különb, az is csak a vidékgazdaságra épülhet rá (mező-, élelmiszer-, nyersanyag- és környezetgazdaság, valamint gép-, biológiai-, vegyi felhasználás, kapcsolódó kutatások, stb.) Az Internet csak eszköz a fizikai gazdaság hatékonyságához, ha az alapjaiban hiányzik, akkor az információs ráfordítás pazarlás.
Rövidtávú feladat: a gazdaságstratégiai magaslatok visszaszerzése lépésről-lépésre és a folyamatos progresszió felmutatása.
Hosszútávú feladat: a bel- és külgazdaság stratégiai pontjait visszafoglalni, és az önellátást megteremteni, mert a várható pénzügyi káoszban nem nyerhetünk és a politikai felelősség sem lesz elkerülhető az elmaradt intézkedésekért. Malajzia példája mutatja, hogy az oroszlán üvöltött, beletörődött, majd a malájok önvédelmét, mint saját receptjét ajánlotta. Az oroszlánnak hullanak fogai, az IMF már nem mer nyilvánosan gazdaságpolitikát ajánlani, a dollár világpiaci szerepét egyre többen megkérdőjelezik...(Lásd a Financial Times June 7 2000-i számának a vezércikkét a Nemzetközi Fizetések Bankjának, a BIS-nek a kemény figyelmeztetésével a globális gazdasági rendszer és pénzrendszer várható összeomlásáról. 1. sz. melléklet)
A pénz önmagában nem megoldás, a támogatás elpárolog a gazdától, ha nincs hatalmi súlya. Az "infúzió" éppen meggátolja a távlatos gondolkodást és összefogást, szolgává tesz, sőt teljesen gazdaságtalan, az elosztás költsége és az elosztandó összeg arányát tekintve (a szekérről lehulló magért megy a szégyenteljes marakodás).
Olyan helyzet kell, ahol a jövedelmet a falu határán belül lehet tartani, odamegy a hozzáadott érték egyre nagyobb hányada is. Ehhez elkerülhetetlen a monopóliumok megtörése. Ez nemzetközileg is jól prezentálható, máshol is ezt teszik (Microsoft, Feruzzi-csoport) és a legfrissebb nagypolitikai nyilatkozatok is támogatják (Clinton európai útja). A nemzetközi szervezetek már aggódnak, partnerséget ajánlanak a helyi védelem megszervezéséhez is.
A megoldás: csak a pénz és állami szervezőerő együttesével lehetséges. Nem támogatás kell, hanem az állam garantőri jelenléte a vertikális integrációban úgy, hogy a termelők minél magasabb hatalmi pozícióba kapaszkodhassanak fokról-fokra. Önmaguk nem tudnak logisztikai rendszereket létrehozni és megtartani - kicsavarják kezükből hitelezési és egyéb praktikákkal. A vertikum őrzésére az állami, az önkormányzati és a helyi magántulajdon együttes részvételére van szükség - nem általánosságban, hanem projektről-projektre. A logisztika kiválóan alkalmas erre az összefogásra, mert ahhoz kell terület, repülőtér, hűtőraktárak, szállítóeszközök, minőségellenőrzés és főleg államilag felkarolt tartós külföldi jelenlét a specifikus piacokon. Minden ott dől el, ha nem vagyunk ott a kiszolgáltatottság "legördül" és legrosszabb helyzetbe a falu kerül.
Jelenleg egy nagyszerű látványos politikai és gazdasági tőkeképzés lehetőségére nyílott konkrét lehetőség. Most, és csakis most lehet megragadni, azaz visszavenni a Cereol Rt. részvényeit, a bíróság előtt bebizonyosodott "csaló eljárásra" tekintettel, amelyben a vevő és tanácsadója volt leginkább felelős, mert megtévesztette az ÁPV Rt. jogelődjét. A bíróság várhatóan kimondja a részvényeladási szerződés semmisségét. A Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsa már a Magyar Közlönyben közzétette, hogy a hamis pályázati eljárás eredményeként kimondható az adásvételi szerződés semmissége.
A semmisségre bárki határidő nélkül hivatkozhat - ez történik most a bíróság előtt, mert a magyar szövetkezet - nem tsz - bebizonyította az igen sokféle törvénysértést. A bíróság a döntés elől már nem tud menekülni, csupán azt mérlegeli mi lesz az ítélet következménye - legalább is ezt állította a legutóbbi tárgyaláson maga a bíró.
Bebizonyosodott, hogy elvették a gazdák elővásárlási jogát a kötelező nyilvánosság kizárásával, a Cereolt pedig a pályázat nyertesének nyilvánították anélkül, hogy pályázott volna, míg a mezőgazdasági szereplőket nem is engedték pályázni. Az eredmény: a 6 db világszínvonalú gyárból ötöt leszereltek, illetve leszerelnek, a termény felvásárlója monopolhelyzetbe került, előle a gazdák csak az exportba menekülhetnek, de akkor a nagy távolságra szállítás és kereskedő sújtja őket. A gazdák elvesztették a kutatóintézetüket és az olajsajtolás utáni fehérjetakarmány visszavásárlásának lehetőségét, így rászorulnak a tengerentúli szójadarára, ami elviszi az állattenyésztés jövedelmét tőlük és az országból. Ezzel a húságazat exportképessége is elvész, illetve olyan támogatási igény jelenik meg, amely az adóforintokat is kiviszi az országból. Ezzel szemben jöhet a génkezelt szója (nem megbízható az ellenőrzés, annál inkább nagy a veszélye a kísérleti alannyá válásunknak).
Az ÁPV Rt-t az egyetlen pályázó a Mentor Szövetkezet perli, akikhez mezőgazdák is csatlakoztak. A Mentor nem akarja megkapni ezen a címen a részvényeket, de szívesen szervezi az új tulajdonosi kört a kis gazdák között, ha az ítélet alapján az állam visszaveszi a részvényeket.
A Cereol Rt. részvényei egyszerű jogi művelettel visszavehetők, és el lehet számolni a vételárral, mert valószínűsíthető, hogy nem is került kifizetésre, illetve levonhatók a leszerelt gyárak értékei (mind az öt gyárat világbanki hitellel épp az eladás előtt újítottuk fel). A mai részvényár nem azonos az eladáskorival.
A monopólium megtörésére országgyűlési határozat is kötelezi a Kormányt. A kormányfő nagy nyilvánosság előtt megígérte, hogy a törvénysértő privatizációt felülvizsgálják, az egyik ígér, a másik végrehajt - utóbbié a politikai tőke.
Kétféle olajat használunk, és háromféle botránya van a Kormánynak: szőkítés, MOL és növényolaj. Csakhogy a büntető intézkedés fáradtságos, az áremelés látványos, a felvásárlási ár visszaszorítása szinte láthatatlan, belülről mérgez, belülről emészt, de a feszültségek nem formálnak, hanem hasítanak.
Gyakorlati teendők: nyilvános nyilatkozat a politikai elkötelezettségről a törvénysértés megszüntetésére, következményei felszámolására, az ÁPV Rt. FB-je kapjon határozott politikai utasítást a visszavétel levezénylésére, illetve az ÁPV Rt.-től meg kell követelnie, hogy éljen jogaival.
A hatalom visszaszerzése a cukoriparban is elindulhat: EU mintára kell megcsinálni a cukorrépa eladási szerződéseket és a szövetségük mellett kemény állami részvétel kell a gyárakkal való elfogadtatáshoz. Szükséges egy független minősítő laboratórium, mert minden évben 4-5 Mrd Ft-tal csapják be a termelőket, mivel a szennyeződést és cukortartalmat csak gyárilag ellenőrzik. Ha csak a vevő informált a minőségről, akkor becsapja az eladót. Az átvétel termelői ellenőrzésére szintén csak egy magán- és állami közös szervezet vállalkozhat, van rá modell.
2. Érik a sárgabarack. Megint 80-120 Ft/kg-os áron viszik el az ültetvény széléről a felvásárlók a kiváló minőséget is, hogy gyümölcslének bezúzzák. Holott még a szezonban is 1.500 Ft/kg áron adható el az Arab-Emirátusokban korlátlan mennyiségben, és kb. 200-250 Ft/kg áron nagy szállítógépeken odavihető a piacra - ahogy más országok is teszik, pl. a csehek, bolgárok, csak mi maradunk ki. A logisztika megszervezésével a zöldség és gyümölcs elvihető a nagy vásárlóerejű távoli piacokra is, de meg kell teremteni ott a jelenlétet, amire minden lehetőség megvan. Nem a kereskedőt kell várni a határban, hanem az árut kell a termelők érdekében elvinni lehetőleg a fogyasztó közelébe. A leszorított vásárlóerő mellett, a kereskedő sem ad többet a jó minőségért, mint a hazai nyugdíjas. Ugyanez a helyzet az előhűtött vágott nyúl esetében, nekünk kell elvinni a milánói, a forli és a belga, vagy francia piacokra. Az állam segítségével kell fenntartani a piaci jelenlétet és a kis vágóhidakat, azon keresztül a nyúltermelőket juttatni a piaci árhoz. Ezek az intézkedések könnyen végrehajthatók igen kis ráfordítással, de magáncég megszervezni nem tudja az állam hathatós részvétele nélkül.
A legjobb információs rendszer sem pótolja a piaci jelenlétből eredő ismeretet és hatalmat. Hiába tudom adatszerűen az árat, ha arra nincs befolyásom, illetőleg a vevő tudja, hogy kényszerhelyzetben vagyok. A mezőgazdaság a legkevésbé rugalmas gazdasági szerkezet, azt a mozgékony kereskedő, és a még mozgékonyabb finanszírozó évszázadok óta kizsigereli, ha a politikai hatalom nem áll ellen. Súlyos feszültségek várhatók, ha a vidék nem kapja vissza elvesztett hatalmát.
3. Csak a fentiek érvényesítése után lehet a mezőgazdaság finanszírozását hatékonyan megszervezni, de közben is le lehet fékezni a további veszteségeket:
A FIDESZ a vidéknek és a vállalkozóknak bankot ígért, de nem teljesítette. A Postabankot állami kézben kell tartani és miután minden faluban ott a posta, a vidék finanszírozásához stratégiai bankká kell szervezni. Át kell vegye a takarékszövetkezetek ernyőbanki funkcióját is, mert a német Takarékbank a nemzetközi pénzpiacra szivattyúzza ki a még oly csekély vidéki megtakarítást is és éppen most kívánja egyszerű bankfiókjaivá redukálni a független takarékszövetkezeteket. Ismét jelentős politikai tőkét lehet létrehozni a Postabank és az ernyőbanki funkció látványos megszervezésével. Annál is inkább, mert a lakosság torkán nyomták le a Postabank veszteségét. Külön szakmai team állhat rendelkezésre a modell - nem leírásához - megvalósításához.
4. A vidékfejlesztési pályázatok nemcsak alkalmatlanok, hanem a meghirdetett céljukkal ellentétesen működnek: lényegtelen aprópénzért értelmetlenül sok bürokratikus munkát végeztetnek hatékony emberekkel, ezzel elvonják őket az értékes munkavégzéstől, a pályázatkészítés költségei pedig meghaladják a ténylegesen kiosztott összeget. Így valódi értéket nem teremtő statisztikai "GDP gyártás" folyik. A kudarcok és korrupció pedig óriási politikai kárt okoznak a mindenkori kormánynak. A támogatás szó pedig eleve a hatalom hiányát deklarálja, és tudat alatt szolgává teszi azokat, akiktől a tőkét a pénzügyi rendszer megvonja.
Szocializmus valódi szociális célok nélkül, kapitalizmus tőke nélkül. Ez a párhuzam jellemzi az emberek tudatát, és minden kormánnyal szembefordulnak, amelyik nem teremti meg a szavak hitelét, és nem juttat a tőkés gazdaságban tőkét a társadalom aktív szereplőinek.
5. Nyugat-Európában már mindenki látja, hogy az EU csatlakozásból hosszú évekig nem lesz semmi. Amire időben sorra kerülhetne, addigra ott és itt is, olyan feszültségek lesznek, amelyek még a gondolatot is irracionálissá teszik. Fel kell készülni az önerejű gazdálkodásra is, ami a vidék szerepét még tovább felértékeli. Bármennyire is ma ellentétes szelek fújnak - éppen ezért - aktuális lesz az önellátás, a saját energia hasznosítása. Ez azonban nem megy nagyon aktív állami szervezőmunka nélkül. E projektorientált állami részvétel azonban bevonja a pénzt is anélkül, hogy az állam nyíltan szembefordulna a pénzvilág hatalmával. Ezért egy nagy vidékfinanszírozási nemzetközi konferenciát volna célszerű szervezni, hogy összegyűjtsük a nemzetközi tapasztalatokat, és a politikai-társadalmi gondolkodásban ismét teret nyerjen a helyi tevékenység értéke, a helyi finanszírozás és az új informatikai eszközök nem nagy távolságú, épp ellenkezőleg, lokális felhasználása a pénzhelyettesítés céljából.
6. A vidékfejlesztés egyik kiváló eszköze lehet a szociális lakásépítés. Ma a mezőgazdasági melléktermékekből (rostanyag) kiváló panelek gyárthatók, azokból pedig a nemzeti hagyományokat is követő formájú, de olcsó épületek. Mi lenne, ha autóhoz úgy jutna a vevő, ha különböző boltokban összevásárolja az alkatrészeket és megbíz valakit, hogy szerelje össze. Márpedig ilyen abszurd módon építjük házainkat, ezért minden alkatrészen ott a bankok és a kereskedők jövedelme, a rendkívül sok adó, a helyett, hogy a házba gyári áron épülnének be az alkatrészek. Ez is megszervezhető, így a munkahelyteremtés, a beszállítói program, a vidékfejlesztés, a szociális kérdések összhangban egymást erősítve javíthatnák az emberek életminőségét és növelhetnék a politikusok sikerét. Erre is van modell, beleértve a finanszírozást is, de a komplexitás megkívánja az állami részvételt.
7. Az infrastruktúra produktív fejlesztésére fordított, és szigorúan konkrét feladathoz kötött nem-konvenciális állami finanszírozás nem okoz inflációt, miközben lökésszerűen növeli a produktív kapacitást, munkahelyeket teremt, növeli a keresletet és leköti a többlet pénzt. Egyben megnöveli az állam adóbevételeit is.
(Ezek a javaslatok Varga Istvánnal történt eszmecsere alapján készültek.)
Hazai Műhely 8.
Nemzet és Föld
Antológia Kiadó
Lakitelek, 2000






Miért rossz az MNB monetáris politikája?


    "A banknak nem akarom azon hatalmat adni kezébe, hogy ő szabályozza Magyarország pénzügyeit..."
    (Idézet Kossuth Lajosnak 1848. augusztus 28-án
    az Országgyűlésben elhangzott beszédéből)
A költségvetés vitája során ismét téma lett, hogy hová kerül az ország pénze, miért nincs elegendő forrás a legfontosabb állami feladatok finanszírozására? Miért nő változatlanul évről-évre a magyar társadalom külső és belső eladósodása? Ki felelős ezért a helyzetért, ki irányítja valójában az állam és a gazdaság pénzügyeit?
A költségvetési vita azt a látszatot kelti, mintha ott dőlnének el az ország sorsát meghatározó pénzügyi kérdések. Az a pénzmennyiség azonban, amiről a képviselők és a kormány a fiskális-politika keretében dönthetnek, mind az úgynevezett monetáris-politika függvényei, tehát a központi bank monetáris döntéseihez képest másodlagos kérdések. A költségvetés bevételét és kiadását elsődlegesen a jövedelemképzés határozza meg, vagyis hogy mennyi pénz jut a gazdasági élet alanyaihoz névértékben és reálértékben egyaránt. A főkérdés tehát az, hogy mennyi az elosztható mennyiség és mekkora a gyarapodás lehetősége? A költségvetés bevételei és kiadásai azonban nem a parlament és a kormány, hanem a független központi bankká átalakult Magyar Nemzeti Bank monetáris döntéseitől függnek. Az állami szuverenitás fontos része a pénzkibocsátás joga. Ezt a jogot ma az államtól teljesen levált független intézmény, a központi bank gyakorolja, amely félrevezető elnevezéssel továbbra is Magyar Nemzeti Banknak hívja magát, de nem a magyar államé többé, hanem a nemzetközi pénzvilág Magyarországon működő önálló és a magyar állammal ellentétes érdekű szervezete. Ez a politikai felelősséggel nem tartozó, nagyhatalmú intézmény csak annyiban tartozik még a magyar államhoz, hogy veszteségeit folyamatosan a költségvetésből tudja pótolni. Az MNB tehát ajándékba kapta az államtól azt a jogot, hogy szabadon növelhesse a bankóprés magáncélra történő használatával a forgalomban lévő készpénz és számlapénz mennyiségét. Ez a pénz valójában az ország tőkéje, hiszen igen csekély költségbe kerül az előállítása és az ország gazdaságának a növekedésével arányosan bővíthető. Ha az MNB a nemzet bankja lenne és nem független, azaz de facto privatizált pénzintézet, akkor az így kibocsátott pénz az államé lenne, és a költségvetés ennyivel kevesebb adóbevételből láthatná el feladatait. A szociálliberális parlament és kormányzat azonban 1995-ben teljesen lemondott erről a tőkejövedelemről. Vagyis teljessé tette azt a folyamatot, amit már az 1991-ben elfogadott MNB törvény megkezdett. A pénzkibocsátás átkerült a privatizált bankrendszerhez, amely egy-két kivétellel külföldi bankok - alapítással vagy vétellel létrejött - magyar leánybankjaiból áll. Az 1991-ben elfogadott - és minden évben módosított - MNB törvény értelmében, a forgalomban lévő pénz gyarapítása Magyarországon többé már nem jegybankpénzzel, hanem hitelpénzzel történik. Ez után a pénz után a gazdasági élet szereplőinek, azaz a költségvetésnek, a vállalatoknak és az állampolgároknak, - kivéve a bankokat - kamatot, járadékot kell fizetniük. A magyar bankrendszernek, élén a de facto privát független központi bankkal, joga van arra, hogy költség nélkül állítsa elő azt a pénzt, amit nemcsak pénztőkeként birtokol, hanem folyamatos járadékot biztosító eszközként is használ. A magyar állam pedig, évről-évre, óriási összegekre rugó adósleveleket ajánl fel ennek a bankrendszernek, hogy pénzhez jusson.
A jelenlegi pénzrendszerben a nemzetközi pénzintézetek számára előnyös, ha felvásárolják a magyar állam bőségesen rendelkezésre álló adósleveleit, mert így hatalmas kamatjövedelemhez jutnak, nemcsak az államtól, de mindenegyes magyar állampolgártól is. A bankrendszer egésze érdekelt abban, hogy magasak legyenek a reálkamatok. Az emberek pedig nem veszik észre, hogy az árakban és az adóban milyen nagy az a hányad, amely kizárólag ezt a jövedelemigényt elégíti ki. Ez az arány 30 és 40% körül mozog. Minden áruban ennyit tesz ki a kamatra fordítandó rész. Az államot megillető pénzkibocsátási jognak ez az önkéntes átengedése, amelynek következtében magánellenőrzés alá került a költségmentes törvényes fizetési eszköz forgalombahozásának az állami felségjoga, létrehozta és fenntartja az eladósodás felfelé kúszó spirálját. Az állam jegybanki teendőiből kivonult független központi bank szükségszerűen ellenérdekű az állammal. Ez a tény jelzi azt is, hogy hová kellene nyúlni, mit kellene tenni a folyamatos eladósodás folyamatának a leállítására.
A magyar gazdaság számára a közvetítő közeget, azaz a pénzt, ma már a külföldi tulajdonú- és érdekeltségű bankrendszer működteti, amely nem a reálgazdaság pénzellátására, az értékteremtő tevékenységből származó jövedelem növelésére, rendezkedett be, hanem járadék formájában a pénzjövedelem elvonására. Az MNB szakértői is beismerték, hogy a pénzrendszer működtetése aktívan alakítja a reálgazdasági folyamatokat. A pénzügyi intézmények döntéseikkel meghatározzák, hogy mely gazdasági szervezetek maradnak meg, és melyek tűnnek el, hogy mely vállalkozók jutnak piaci hatalomhoz, és milyen beruházások valósulnak meg. A reálgazdaság pénzügyi működtetése azonban kockázattal és felelősséggel jár. Ezt a kockázatot és felelősséget azonban nem szívesen vállalják a pénzintézetek, mikor a járadékból is biztonságos nagy jövedelmet húzhatnak.
A pénzügyi rendszernek mindenütt meghatározó szerepe van a folyamatos pénzromlásban. Ez különösen így van magyar körülmények között. A Gazdasági és Együttműködési Szervezet, az OECD, is megállapította, hogy 1995 óta a magyar belföldi infláció és a forint csúszóleértékelésének az üteme szinte teljesen fedte egymást. Az infláció és a csúszóleértékelés azért áll okozati kapcsolatban, mert a Magyarországra beáramló pénz révén a külföldi banktulajdonosok devizában akarnak reálkamathoz jutni. Amikor az idehozott tőkét visszautalják, akkor az már több forintot jelent a leértékelés miatt. Ehhez még kell reáldeviza kamatot is fizetni. Ezt a többletet a bankok kamatformájában szedik be. Így a forintleértékelés meghatározza a kamatláb alsó szintjét és a felette elvárt szintet is. A magas kamatok beépülnek költségként az árakba és így gerjesztik az inflációt. Aki tehát szabályozza a pénz aktivitását és a pénzrendszer folyamatait, az meghatározza az inflációt is, vagyis a független központi bank irányítja az inflációs mozgásokat. Tehát nem a keresletnövelés és forráskiáramlás vezet nálunk inflációhoz, hanem az az MNB monetáris döntéseinek az egyenes következménye.
Csak zárt gazdaságban érvényes az, hogy a forgalombanlévő pénzmennyiség - azaz a reálbérek növekedése - inflációt gerjeszt. Olyan nyitott gazdaságban, mint hazánk gazdasága, ha többletpénz van forgalomban, akkor az megnöveli a behozatalt. A többletkereslet ily módon a külkereskedelmi fizetésimérleget rontja, és nem az árakat emeli. Ezért minden közgazdasági alapot nélkülöz a pénzkínálat szűkítése, amellyel az MNB harcol a saját maga által előidézett infláció ellen. Az inflációnak persze sokféle változata és oka van. Magyarország esetében azonban bizonyíthatóan az MNB monetáris politikája okozza az inflációt. Más ilyen ok, pl. a külföldről begyűrűző nagy kamat, a drága nyersanyag vagy foglalkoztatási túlkereslet, ma nincs hazánkban.
Az inflációt gerjesztő csúszóleértékelés fenntartását az MNB azzal indokolja, hogy a forint folyamatos leértékelése versenyképesebbé teszi a magyar árukat és így ösztönzi az exportot. Ez azonban csak egy rövid ideig van így, mert a többletbevételt az áremelkedés fokozatosan ellensúlyozza. A magyar exportőrök számára tehát csak igen szerény többletbevétel érhető el, mert a kivitelre kerülő magyar árukban kicsi a hozzáadott érték, az összeszerelő ipar, a vámszabadterület és a bérmunka miatt. Mivel nincs olyan fejlesztési forrás, amely lehetővé tenné a nagyobb ár elérését, ezért a magyar eladó egyre inkább nyersanyagszállítóvá válik, méghozzá egyre olcsóbb áron a csökkenő belföldi vásárlóerő hatására. Ezen a kormány azért nem tud változtatni, mivel nem rendelkezik monetáris eszközökkel. Ezeket, mint már említettük, az MNB törvényekkel önként kiadta a kezéből. A költségvetés pénzeszközei a kutatás-fejlesztésre, a technológia-intenzív vállalkozások innovációs feladataira, ma már oly csekélyek, hogy szinte elhanyagolhatóak.
Hogyan vész el az ország jövedelme? Lehetne-e segíteni ezen a pénztelenségen? Először is azt a tényt kell figyelembe vennünk, hogy a magyar pénzrendszer, az üzleti, kereskedelmi bankok külföldi kézbe kerültek. A külföldi pénzintézetek a magyar kereskedelmi bankokat, a saját leánybankjaikká téve, igen előnyös áron szerezték meg. A vételár tízszeresét kitevő konszolidációs kötvények birtokában évente tízmilliárdos nagyságrendben húznak kamatokat egészen 2014-ig. Az így bezsebelt óriási kamatokat azért kell fizetni nekik a költségvetésből, mert ez a díja annak, hogy a kötvényekben kifejezett százmilliárdos értéket majd csak 20 év múlva kapják meg. Ezért a külföldi bankoknak az az érdekük, hogy Magyarországon magasak legyenek a kamatok. A külföldi bankok évente átutalnak 3,5 milliárd dollár devizát azért, hogy a magas magyar kamatlábból származó extra jövedelmet elvigyék. A magyar leánybankok ezt a beérkező devizát kihelyezhetnék a reálgazdaságba, pl. a mezőgazdaságba, vagy a kutatás-fejlesztésbe, de az így keletkező nagy hitelkínálat lenyomná a kamatszintet. Ezért, megbeszélve az elsősorban külföldi érdekeket kiszolgáló független központi bankkal, - legfontosabb budapesti érdekképviseletükkel, - az MNB vagy átveszi ezt a pénzt, mint tartalékot, vagy MNB-kötvény eladásával olyan magas kamatot fizet érte, ami nagyobb járadékot nyújt, mint az állami hitellevelek. Ezáltal a központi bank megint csak emeli az amúgy is magas kamatokat. 1998-ban az MNB ily módon 150 milliárd forint kamatot fizetett a kereskedelmi bankoknak, csupán a feleslegesen ideküldött 3 milliárd dollárt meghaladó pénznek a forgalomból történő kivonásáért, azaz sterilizálásáért. Az MNB nagy összeget adott a magyarországi leánybankoknak, azok pedig ezt átutalták a külföldi anyabankjaiknak. Ez az átutalás belső és titkos ügylet, így zavartalanul lehet akármekkora kamatot fizetni, és észrevétlenül kivinni az országból adómentesen.
Felmerül a kérdés, hogy honnan van az MNB-nek ilyen sterilizálásra fordítható 150 milliárd forintja? Több forrásból is lehet. Az MNB 9,4 milliárd dollár devizatartalékot birtokol. Ez 2050 milliárd forint. A csúszóleértékelés hatására ezért az év végén, a forintban vezetett mérlegben, 250 milliárd forint leértékelési többlet keletkezik. Ebből már kifizethető a sterilizáció 142 milliárdos költsége. Vagyis az ország devizatartalékából származó leértékelési nyereség nem folyik be a költségvetésbe. A szociálliberális parlament által elfogadott MNB-törvény-módosítás úgy rendelkezik, hogy a nyereség a banké, a veszteséget azonban a költségvetés köteles megtéríteni. Ez a leértékelési nyereség az MNB nem ellenőrizhető, önkényes döntése alapján - a leánybankokon keresztül - a külföldi bankokhoz áramlik. Ez jól szemlélteti milyen fokú érdekközösség áll fenn a csúszóleértékelés vonatkozásában a kereskedelmi bankok és a független központi bank között. Az MNB kitermeli monetáris eszközeivel ezt a nyereséget, hogy átadhassa - a kereskedelmi bankok közvetítésével - a külföldi pénzvagyontulajdonosok számára. Ezt a pénzt azonban a magyar vállalkozók és munkát végző polgárok termelték meg. Ők veszítik el forintjövedelmüket devizában mérve. Íme egy konkrét példa arra, hogy az MNB monetáris politikájának az eredményeként hogyan alakul át a munkajövedelem spekulációs pénzjövedelemmé és hagyja el az országot, hogy továbbgazdagítsa a nemzetközi pénzvagyon tulajdonosait.
Jogos igény, hogy az MNB és a kereskedelmi bankok jövedelme ne külföldre áramoljék, hanem jusson belőlük a költségvetésnek is. Feltűnő, hogy magas bevételük ellenére milyen csekély az MNB és a kereskedelmi bankok befizetése a költségvetésbe. Járai pénzügyminiszter többször is elmondta 1999. szeptemberében, hogy az 1996-os adósságcsere következményeként a költségvetés évente 170-180 milliárd forintot fizet az MNB-nek a leértékelési veszteség, az úgynevezett nullakamatozású állomány, kamataként. De még ez sem jelenik meg a központi bank nyereségeként, hanem elköltésre kerül valamilyen veszteség pótlására. Az MNB a 9.4 milliárd dollár után is csak 2,5%-nyi kamatot mutat ki, holott legalább 8% körüli nettó devizatöbbletet kellene realizálnia. Szinte minden külföldi befektetési alap ennél nagyobb jövedelmet mutat ki. A kereskedelmi bankok kamatokból és jutalékokból származó jövedelme 24-24%-kal nőtt, ugyanakkor a kereskedelmi bankok összesítve 140 milliárd forintra rugó veszteséget mutattak ki 1998-ban. A jelek arra utalnak, hogy a határidős devizapiacon vész el az a nyereség, amit adóként be kellene fizetni a költségvetésnek. Ezt erősíti meg az a tény, hogy a bankok mérlegen kívüli kötelezettségei szinte megduplázódtak, és ezek összes kötelezettségeik felét teszik ki. A magyar kereskedelmi bankok és az MNB, tehát a magyarországi bankrendszer egésze, kifejezetten érdekelt a magas kamatok fenntartásában és a csúszó leértékelésben. Ezzel hatalmas jövedelemátcsoportosítást hajtanak végre az értéket előállító reálgazdaság terhére és a külföldi anyabankok javára, amelyek nagy jövedelemre tesznek szert anélkül, hogy teljes felelősség- és kockázatvállalással részt vennének a magyar gazdaság finanszírozásában. Ezen túlmenően, kárt okoznak azzal is, hogy lefoglalják a kialakult pénzügyi infrastruktúrát, amelynek a belföldi vállalkozókat és gazdálkodókat kellene szolgálnia. Ezt az infrastruktúrát, amelyet az ország többszáz milliárd forintos költséggel konszolidált, - fordított üzemmódban - arra a célra működtetik, hogy a munkajövedelmet pénzügyi jövedelemmé alakítsák át és így elvihessék az országból.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a nagyméretű jövedelem-elvonás a kis- és közepes vállalkozóktól történik, akik saját erőforrásaikból kénytelenek gazdálkodni, és akiknek már csaknem teljesen kiapadtak a hitelforrásai. Ez a magyar vállalkozói szféra már évek óta többletmunka végzésére és erőforrásai felélésére kényszerül. Az MNB által gerjesztett infláció azonban a többletmunka jövedelmét és a vagyonfelélés értékét a - többségükben külföldi - pénztulajdonosokhoz csoportosítja át. Ezzel elvész a teljes nyereség és folyamatos a vagyonvesztés. Ez az egyik legfőbb oka a magyar mezőgazdaság egyre mélyülő válságos helyzetének is.
Az inflációs illúzió nemcsak elfedi a reálkamatokat, akadályozva a tisztánlátást, hanem létrehozza a költségvetés nagy nominális terhelését. Így teszi lehetővé a mindennapos jövedelemátcsoportosítást a társadalmi tűrőképesség határáig. A vállalatok és a lakosság munkán keresztül történő pénzteremtése nem tudja pótolni a nominális veszteségét. Erre csak a monopolhelyzetű gazdálkodók képesek. Ezért van az, hogy a valódi piaci szereplők, a magyar vállalkozók és gazdálkodók, folyamatosan elszegényednek, a magyarországi gazdasági tevékenység monopolhelyzetű nemzetközi szereplői pedig erősödnek.
Az államadósság túlfinanszírozása.
Az egyik legsürgősebben megoldandó feladat az államadósság túlfinanszírozásának, a túlzott adóslevél kibocsátásnak, a leállítása. A Magyar Államkincstár Államadósság Kezelő Központja (az ÁKK) hétről-hétre árverésen adósleveleket (államkötvényeket) kínál eladásra a kereskedelmi (üzleti) bankoknak. Erre egy meghívott banki- és befektetői kör, az elsődleges forgalmazók, tehetnek ajánlatot. Az eladott adóslevelekből származó bevételt az ÁKK elhelyezi az MNB-nél vezetett számlára. Ezen a számlán általában sokkal több pénz van, mint amennyire a pénzforgalom lebonyolításához szükség lenne. Ez azért van így, mert az adóslevelek kibocsátását nem az államháztartás szükségletei, pl. a költségvetési hiány finanszírozási szükségletei, hanem a pénzpiac igényei határozzák meg.
Az ÁKK által kibocsátott adóslevelek vásárlása előnyös, mert magasabb kamatot biztosít, mint a londoni bankközi pénzpiacon nyújtott kamat, azaz a LIBOR, továbbá növeli a nyereséget az inflációs adó, a leértékelési nyereség is. A bankrendszer haszna két irányból is realizálódik: egyrészt a jegybankpénz kibocsátásán keresztül, másrészt a forinttá átalakított - denominált - deviza révén.
Honnan van pénzük az elsődleges forgalmazók kivételes csoportjába tartozó bankoknak és intézményes befektetőknek az adóslevelek vételére? Először is a másodlagos piacra történő továbbadásból, azaz a többi bankon történő szétterítésből. Mivel a magyarországi üzleti bankok külföldi pénzintézetek leánybankjai, ezért hozzájuk kölcsönként érkezik a deviza az adóslevelekből származó jövedelem elvitelére. A magyarországi leánybankok továbbá onnan is rendelkeznek pénzzel az állami adóslevelek megvásárlására, hogy kihasználatlan hitelezési potenciáljuk van, mivel nem finanszírozzák a termelő-szolgáltató reálgazdaságot, amely pedig a legfontosabb kötelességük lenne. Végül pénzforrást jelent az üzleti bankok számára az MNB refinanszírozása is.
A pénzfolyam leírható, követhető és így a jövedelem áramlása is megfigyelhető.
Az OECD - a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet - megállapította, hogy a magyar gazdasági- és pénzügypolitika a munkától a tőkéhez csoportosítja át a jövedelmeket, és így tömegesen számolja fel a munkahelyeket. Mindez annak a következménye, hogy a bankrendszer, élén az MNB-vel, a reálgazdaság érdekeivel ellentétesen mozgatja a pénzt.
Ismeretes tény, hogy az MNB évek óta mintegy 1500 milliárd forintot tart lekötve magánál. Mi ennek a célja? Ha az MNB rendeltetésszerűen működik, és normál üzemmódban jegybankpénzt bocsát ki, akkor ezt a pénzt a kereskedelmi bankokon keresztül juttatja el a gazdasági élet szereplőihez. Jelenleg azonban külföldről érkezik a pénz deviza formájában. Ennek a devizának a forintra történő átalakítása készteti az MNB-t pénzkibocsátásra. E célból hajlandó működtetni a bankóprést, amelyet a magyar állam és a gazdaság számára nem hajlandó megtenni félrevezetően arra hivatkozva, hogy az inflációt okozna. Ez az évi 3,5 milliárd dollárra rugó deviza olyan nagy mennyiségű pénz, hogy az üzleti bankok nem tudják, és nem is akarják rávezetni a gazdaságra, hanem helyette kikölcsönzik az MNB-nek magas kamatra. Az MNB-nél tartalékban lévő pénz azonban már nem tekinthető forgalomban lévő pénznek, azaz a gazdasági tevékenységet kiszolgáló közvetítő közegnek, mivel gyakorlatilag már nem létezik pénzként a gazdaságban. Ez a pénz valójában megsemmisítésre kerül az MNB által és csak, mint jogigény létezik továbbra is. Amikor az üzleti bankok visszakérik, akkor az MNB pénzt teremt, és abból fizeti vissza ezt a pénzt.
Az ily módon lekötött pénz fele, 750 milliárd forint, a spekulatív céllal Magyarországra érkező felesleges pénz kivonását jelenti. Ez a pénz csakis azért jön hozzánk, mert az MNB monetáris politikája következtében 8-10 százalékponttal magasabb - kockázatmentes - kamatjövedelemhez jut, mintha külföldön maradna.
Milyen összefüggés áll fenn a kibocsátott állampapírok tömege, továbbá a kamatláb nagysága és az infláció üteme között? Bizonyítható tény, hogy az infláció végső oka a kamat. Az inflációt a kamat teremti. A kamat szintje viszont szoros összefüggésben áll a kibocsátott állampapírok tömegével. Az államok eladósításának 200 éves története azt mutatja, hogy egy ország tartósan elvonható jövedelmének a felsőhatára mintegy 30-40%. Ezen a határon felül gazdasági és társadalmi megrázkódtatásokkal kell számolni. A magyar állam már olyan hatalmas mennyiségű adóslevelet bocsátott ki, hogy a korábbi 25-30%-os kamatszint mellett már a költségvetés 50%-át kellene adósságszolgálatra fordítani. A jövedelem-elvonásnak azonban határt szab az ország adóztatási képessége. Már a 30%-os elvonást is csak nagy nehézségek és súlyos társadalmi következmények árán képes elviselni Magyarország. Ha az állampapírok mennyisége még nem túlságosan nagy, akkor általában csak magas kamatokkal lehet elvonni a kül- és belföldi pénzvagyon tulajdonosok számára a nemzeti jövedelem 30%-ot. Ha viszont a kibocsátott állami adóslevelek tömege már elég nagy, akkor ugyanaz a jövedelemmennyiség már alacsonyabb kamatok mellett is elvonható a költségvetésből a bankok számára. Vagyis ha nő az adósságtömeg, akkor csökkenthető a kamatláb, mégis megmarad az elvont jövedelem aránya. Ez azt jelenti, hogy az eladósítás további növelésével hamarosan elérhető lesz Magyarországon is - nemzetközi szintű, mérsékelt kamatokkal - elvenni azt a jövedelemmennyiséget, amelyet az ország, társadalmi robbanás nélkül, még elvisel. Az MNB azonban, a nagy tömegű állampapír kibocsátás ellenére is, csak minimálisan csökkentette eddig a kamatlábat, mert a jegybanki alapkamat még mindig 17%. A csúszóleértékelés mérsékelése következtében (1999. október 1. óta havi 0,4% a forint leértékelése) csökkent az infláció, mivel Magyarországon a forint leértékelése az infláció elsőszámú oka. Ezáltal az ideérkező deviza inflációsvesztesége is kisebb. Mivel a kamatláb azonban változatlan maradt, ez lehetővé teszi a külföldi devizatulajdonosok számára még több jövedelem kivonását az országból a nagyobb reálkamat révén. Kézenfekvő, hogy a kamatlábat is csökkenteni kellett volna a csúszóleértékeléssel együtt. Ezt az MNB nem tette meg, mert a nemzetközi pénzvagyontulajdonosok magyarországi képviseleteként abban érdekelt, hogy minél nagyobb jövedelmet biztosítson a költségvetésből a számukra. Hogy mennyire ellenérdekű fél az MNB, azt az is bizonyítja, hogy amikor a valódi nemzeti bank szerepét kényszerűségből betöltő Államadósság Kezelő Központ 14%-os kamattal bocsátott ki államkötvényeket, akkor a független központi bank, az MNB, 16%-os kamattal hozott forgalomba kötvényeket. Ezzel kényszerítette az ÁKK-t, hogy ő is magasabb kamatot fizessen az általa kibocsátott államkötvények után.
Az MNB úgy él pénzteremtési jogosultságával, hogy a költségvetés számára már egyáltalán nem, de a reálgazdaságban működő vállalkozások számára is csak alig bocsát ki pénzt. Ezzel a pénzszűkével hozza létre a magas kamatot és az inflációt. Ugyanis a pénzszűkítés hatására nem tud megfelelően növekedni az exportra termelés a belföldi gazdasági tevékenységben. A csökkenő exportbevétel miatt pedig kiegyensúlyozatlanná válik a külkereskedelmi mérleg. Az MNB ezután a külkereskedelmi deficitre, mint kényszerítő körülményre, hivatkozva becsalogatja a spekulációs pénzt, mondván, hogy erre szükség van, mert különben összeomlana Magyarország fizetőképessége. Ez a spekulációs pénz azonban nagyobb jövedelmet akar, mint a határon kinti átlag, és ezért túlzottan nagy tömegben áramlik be. Ha ez a pénz a reálbefektetésekbe menne, akkor növelné a magyar gazdaság export-kapacitását, nőne a kivitel. Ez helyreállíthatná a megbillent külkereskedelmi egyensúlyt. A beáramló spekulációs pénz azonban nem kerül befektetésre teljes kockázat és felelősségvállalással a reálgazdaságba, mégis nagy és biztos hozamot akar. A kereskedelmi bankok, ahová a deviza érkezik, nem tudják ezt a nagy hasznot biztosítani. Ezért az MNB a segítségükre siet monetáris eszközeivel, és pénzteremtő privilégiumát használja a nagy haszon előállítására. Ezt úgy éri el, hogy magas kamattal visszaveszi azt a forintmennyiséget, amelyet az ideérkező deviza forinttá konvertálásakor kiszolgáltatott. Ezt a magas kamatot a kereskedelmi bankok aztán a devizával együtt visszautálják külföldre. Majd kezdődik újból a pénzforgatási ciklus, melynek semmi más célja nincs, mint a külföldön elérhetőnél magasabb extraprofit kivonása az országból. Ezekkel a monetáris műveleteivel az MNB felhajtja a kamatszintet, és az államháztartást is arra kényszeríti, hogy még több adóslevelet bocsásson ki. A magas kamatok fenntartása pedig túl drágává teszi a pénzt a vállalkozók számára, azaz az ő munkával megszerzett, és amúgy sem magas nyereségüket is elvonja a magas kamatokkal a bankrendszer javára.
Az ismertetett tények alapján megállapíthatjuk, hogy az MNB egy spekulációs körforgás alá szervezte meg a magyar pénzrendszert. Ez a pénzügyi gyakorlat viszont felszámolja a gazdasági és társadalmi tevékenység jelentős részét, és ez által ellehetetleníti a magyar társdalom széles rétegeit. Az MNB-nek ez a gyakorlata nemcsak akadályozza, pl. a mezőgazdaság működését, de általában leszorítja a magyar munkaerő árát. Az alacsony munkabérek pedig elsősorban a multinacionális cégek érdekeit szolgálják. Az MNB monetáris politikájának ezek a mellékhatásai. A főhatása viszont a vagyon folyamatos átemelése. Az infláció, mint fényfüggöny, egyrészt elhomályosítja a tisztánlátást, mivel nem érzékelhető világosan, hogy mi van mögötte, másrészt azokat sújtja a pénz értékvesztése, akik azt munkával állítják elő. Az infláció elsősorban a reálgazdaság értékelőállító szereplőit szegényíti, míg az értéket nem termelő pénztulajdonosokat gazdagítja.
Az infláció talán legsúlyosabb következménye azonban az, hogy az MNB a magyar állam tulajdonát képező jegybanki pénzt folyamatosan hitelpénzre cseréli ki, amely után folyamatosan járadékot kell fizetni. Amíg a magyar tulajdonban lévő jegybanki pénz volt forgalomban, addig az inflációs veszteséggel az állam gyarapodott, most hogy denominált deviza - azaz forintnak elnevezett külföldi valuta - van forgalomban, az inflációs adó már a magándeviza külföldi tulajdonosát gazdagítja. Elmondható, hogy az MNB monetáris politikája eredményeként egy konzisztens rendszer állt össze az ország pénzének de facto privatizálására és ennek a helyzetnek a bebetonozására. Fontossága miatt megismételjük, hogy az MNB a magyar állam és gazdaság részére már alig bocsát ki pénzt, ellenben erőteljesen működteti a nála lévő bankóprést a kereskedelmi bankok számára. A forinttá alakított devizáért az üzleti bankok akkora kamatot fizetnek külföldre, hogy belföldi kamatjövedelmük nem fedezi kiadásaikat, noha hatalmas és kockázatmentes jövedelmük van a hitel- és bankkonszolidáció fejében kapott államkötvények évi kamataiból. Belföldre mégis veszteségesek és alig fizetnek adót a költségvetésnek.
A miniszterelnök és az MNB elnök közötti feszültséget az váltotta ki, hogy a FIDESZ frakciót sokkolta az MNB 70 milliárd forintos hiánya. Az MNB pénzügyi mechanizmusa azonban nem ennyi, hanem sokkal több kárt okozott. Az MNB maga írja jelentésében, hogy 751 milliárd forint van nála átlagosan, kizárólag sterilizációs okokból. Ennek kamata fejében 142 milliárd forintot fizetett az MNB 1998-ban. Azért, hogy ez így történjen, 1998 első öt hónapjában 3,4 milliárd dollár érkezett az országba spekulációs céllal. Ebből 2 milliárd dollár augusztusban már távozott is. Az ideiglenesen hazánkban tartózkodó deviza egyedüli célja a spekulációs extraprofit kivitele volt.
Nem halasztható a pénzügyi rendszer egészének az átvilágítása. Ennek keretében az MNB monetáris politikáját is meg kellene vizsgálni abból a szempontból, hogy a központi bank vezetői az MNB törvény előírásai szerint eleget tesznek-e a magyar gazdasági élet és az állam iránti törvényes kötelezettségeiknek. Az MNB-nek 1994-ben 40 milliárd forint nyeresége volt. 1995-ben pedig már csak 6 milliárd. 1996-ban, a szimulált devizaadósságcserét megelőző évben, a veszteség már közel 60 milliárd forintra növekedett. A pénzügyi kormányzat már 1996. augusztusában jelezte, hogy az MNB hiányát az államkasszának kell viselnie. Ez a tény indokolta volna, hogy az MNB elnöke az 1991. évi LX. Törvény 41.§ (1) bekezdése szerint eseti tájékoztatást adjon az Országgyűlésnek, hogy mikor, milyen módon és milyen ügyletek miatt keletkeztek a veszteségek. Az MNB elnökének nemcsak beszámolási kötelezettsége van az Országgyűlés felé, de a Parlament eseti tájékoztatást is kérhet. Az Országgyűlésnek tehát kötelezettsége lett volna az MNB veszteségeinek a megismerése. Ehelyett az történt, hogy a szociál-liberális kormányzat egyszerűen bejelentette: a Pénzügyminisztérium megállapodott az MNB-vel, hogy az 1997. évi költségvetés keretében 2170 milliárd forint nagyságú, eddig nulla kamatozásúként számontartott adósságot, piaci kamatozású devizaadóssággá alakítanak át. Ezzel az egyetlen lépéssel a költségvetés kamatozó devizaadóssága 2170 milliárd forinttal növekedett. A devizaadósságcsere indokolatlan többlet jövedelemhez juttatta az MNB-t, az államháztartást pedig megoldhatatlan nehézségek elé állította.
A szimulált devizaadósságcsere célja a következő volt: Mivel a devizában felvett hitel - az árfolyampolitika miatt - forintban kifejezve folyamatosan és nagymértékben nő, ezért először a kamatmentes állományt alakították át piaci kamatozású államadóssági devizakötvényekké. Következő lépésként pedig ezt a devizakötvényekben lévő adósságot forintkamatozású hiteltartozássá konvertálták. E hiteltartozás kamatainak a folyamatos finanszírozására magyar állampapírokat bocsátottak és bocsátanak nagymennyiségben a piacra. Ennek a túlnyomó részét a külföldi befektetők vették és veszik meg, akik aztán a magyar állam adósságleveleire kapott magas kamatjövedelmet adómentesen kivitték és kiviszik az országból, mivel a magyar állampapírok hozama mind a magánszemélyek, mind a társaságok számára a mai napig adómentes.
A "nullakamatozású" állományként nyilvántartott államadósság alapját olyan devizahitelek képezték, amelyeket az MNB az 1970-es évek második felétől vett fel. Ezekkel a jegybank nemcsak az állami költségvetést, de az egész gazdaságot finanszírozta, tehát eleve nem volt helyes ezeket egyedül az állam adósságaként nyilvántartani. A nullásállomány azonban jóval nagyobb volt, mint az MNB devizaadóssága, vagyis nem a költségvetésnek az MNB-nél lévő hiteleihez igazodott. 1997 januárjában valójában nem is hajtottak végre adósságcserét az MNB és az állam között, mivel a hitelezőkkel szemben azóta is a jegybank szerepel adósként (és fizeti a kamatokat), mint az adósságcsere előtt. Csupán annyi változott, hogy az összeget az MNB mérlegében 1997 előtt a központi költségvetéssel szembeni forintkövetelésként tartották, 1997-től pedig devizakövetelésként tartják nyílván. A különbség csak annyi, hogy 1997 óta az állam a teljes adósságösszeg után kamatot fizet az MNB számára. A szimulált adósságcsere miatt a költségvetésnek évi 170-200 milliárd forint közötti összeget kell fizetnie az MNB-nek. Ennek az összegnek a nagyobb része minden évben eltűnik az MNB könyveiben. Nyilvánvaló, hogy a független központi banknak tartósan jelentkező, súlyos veszteségforrásai voltak és vannak, mivel folyamatosan veszteségesen működik. Valójában ennek a veszteségnek a fedezéséhez volt szükség 1997-ben a szimulált adósságcsere végrehajtására. Az MNB veszteségei nemcsak kereskedelmi banki tevékenységéből, hanem elsősorban onnan származtak, hogy alig bocsátott ki pénzt az ország gazdaságának és ezért egyre kevésbé jutott pénzkibocsátási monopóliumából eredő haszonhoz. Mint már említettük, a hiányzó pénzmennyiség helyébe külföldi forrásból származó pénz áramlott Magyarországra, amelynek jelentős részéből jegybanki betét lett, amiért viszont hatalmas összegű kamatot kellett és kell évről-évre kifizetni. Ezért az MNB költségei egyre nagyobbak lettek. 1996 decemberében a költségvetés 58,1 milliárd forintot utalt át az MNB veszteségének a megtérítésére. Látható volt, hogy ez a veszteség tartós és évről-évre fog ismétlődni. A tartós veszteség pótlására tehát sürgősen tartós többletforrásra volt szükség. Ezt a tartós többletforrást biztosította aztán a nagy szakértelemmel kigondolt és 1997-ben végre is hajtott "adósságcsere".
Mindez azért lehetséges, mert az MNB független központi bank. Azonban az MNB függetlensége sem lehet öncélú, ennek a függetlenségnek is az ország javát kellene szolgálnia. Az MNB az országgyűléstől kapta jogosultságait, és a magyar törvényhozás ezt vissza is veheti. Miért nem szabad felülvizsgálni egy 51%-os jogszabályt, amely bizonyíthatóan továbbtaszította Magyarországot az eladósodás útján? Miközben a kormánynak semmire sincs pénze, a bankok egymás között 11102 milliárd forintértékű magyar államkötvényt forgattak meg, pl. 1999 első félévében. Naponta 91 milliárd forint államkötvény-forgalom zajlik. Ennek a nyereségével tupírozzák fel az üzleti bankok pénzügyi mérlegeiket, hogy aztán a nyereséget kivigyék az országból.
Nem ártana, ha a miniszterelnök láthatná mindennap a Kincstári Egységes Számla (a KESZ) napi egyenlegét. Ha ezt láthatná, akkor azt is tudná, hogy az államháztartásnak mindig van többszáz milliárd forintos nagyságrendben pénze a KESZ-en, mivel az Államadósság Kezelő Központ (az ÁKK) bármikor bocsáthat ki újabb adósleveleket, gyakran indokolatlanul nagy mennyiségben. Az állam bankjának a szerepét ma jobb híján betöltő ÁKK pénzt csak azért nem bocsáthat ki - ami jóval előnyösebb lenne, mint a súlyos kamattal megterhelt adóslevelek kibocsátása -, mert ez az állami felségjog az MNB-nek nevezett független (értsd: de facto privát ellenőrzés alatt álló) központi bank monopóliuma lett. A független központi bank pedig a bankóprés működtetésének a monopoljogait - mint bemutattuk - többé nem a magyar állam és társadalom, hanem a kül- és belföldi pénzvagyontulajdonosok érdekében gyakorolja. Jó lenne azonban az Adósságkezelő Központ adóslevél-kibocsátási gyakorlatát is szabályozni, és szorosabban ellenőrizni. El kellene érni, hogy az ÁKK is csak konkrétan megnevezett fontos állami, társadalmi és gazdasági cél finanszírozására vehessen fel adóslevél kibocsátásával hitelt, ne névtelenül, bármikor, bármilyen mennyiségben. Legyen minden államkötvény nevesítve, hogy a törvényhozók és a kormány világosan lássák: milyen konkrét feladat igényli az ország további eladósodását és, hogy ellenőrizhessék: ez a hitel valóban arra a feladatra lett-e fordítva, amelyre felvették.
A magyar társadalom kritikus állapotának a szegénység az oka. Ezt a példa nélkül álló elszegényedést az ide importált pénzrendszer okozta és tartja fenn. Ezt a pénzrendszert, amely kikényszeríti, hogy évről-évre a költségvetés 27,6%-a kamatra, további 19,7%-a pedig adósságtörlesztésre fordítódjék, amely miatt az 1970-es években felvett 4 milliárd adósság 45 milliárd dollárra, - 1999 októberében ennyi az állami és a magánszektor össz-külföldi tartozása - a belföldi eladósodás pedig egy évtized alatt a tizenkétszeresére (7000 milliárd forint fölé) növekedett, a független központi bank irányítja monetáris eszközeivel. A magyar állam és társadalom 25 év alatt már kifizetett legalább 64 milliárd dollár adósságszolgálatot az egyszer felvett 4 milliárd dollár hitelre. Adósságtörlesztésre fordította az MNB a közvagyon eladásából befolyt privatizációs bevételt is, az ország ennek ellenére folyamatosan tovább adósodik, és kamatterhei évről-évre növekednek.
Az MNB korlátlanná vált függetlensége teszi lehetővé, hogy olyan monetáris politikát folytasson, amely egyoldalúan a kül- és belföldi pénztulajdonosokhoz szivattyúzza át a magyar társadalom erőforrásait. Ezt a függetlenséget azzal indokolják, hogy csak így lehet megtartani a forint értékállóságát és leküzdeni az inflációt. Több egyetem kutatói (Oxford, Harvard) nemrég kimutatták, hogy minél nagyobb egy központi bank függetlensége, annál nagyobb az adott országban az infláció. Tehát nem az infláció elleni küzdelem miatt van szüksége a minden érdemi ellenőrzés alól kibújó függetlenségre. Erre a korlátlan függetlenségre és működésének a szigorú letitkosítására azért van szüksége, hogy ne lehessen látni, milyen érdekeket szolgál valójában tevékenységével.
A nemzetközi pénzvilág képviselői joggal értékelik nagyra az MNB elnök monetáris intézkedéseit, mert ezekkel már évek óta tetemes extraprofithoz juttatja őket. Ez egyben azt is jelenti, hogy éppen ezzel a politikájával szolgálta rosszul a magyar állam és társadalom érdekeit, mert több pénzt vont ki az országból, mint más államok központi banki elnökei. A nemzetközi pénzvilág és a magyar társadalom érdekei szükségszerűen ellentétesek: ami az egyiknek extraprofitot jelent, az a másiknak többletmunkát és fokozódó elszegényedést.
A miniszterelnök helyesen mutatott rá, hogy az MNB bécsi leánybankjánál keletkezett 70 milliárdos hiány és az adósságcsere között kapcsolat állhat fenn. Tanúi voltunk, hogy az elektronikus és nyomtatott sajtóban milyen koncentrált és heves támadás érte ezért a kijelentéséért. Azt nem tudjuk, hogy a nemzetközi pénzhatalom idesiető bennfentesei, Lámfalussy Sándor és mások, mit mondhattak négyszemközt neki. Tény viszont, hogy látogatásuk óta a Miniszterelnök nem mulasztja el "jónak", sőt "kitűnőnek" nevezni az MNB elnök magyar érdekekkel ellentétes és szakmailag is hibás monetáris politikáját. Világosan kell látnunk, hogy pontosan ez a monetáris politika a magyar társadalom szegénységének a legfőbb okozója. Emiatt szűk annyira a demokratikusan választott törvényhozás és a koalíciós kormány mozgástere, hogy pénzforrások hiányában képtelen megvalósítani - egyébként jónak és korszerűnek tekinthető - programját. Az MNB törvény 51%-os törvény, tehát a koalíció parlamenti többsége most is cselekvőképes és megváltoztathatná ezt a törvényt, ha meglenne hozzá a politikai akarata. Itt az ideje, hogy a parlamenti többség - legalább a jelenleg érvényes törvényi rendelkezések alapján - világítsa át ezt a magyar állam fejére nőtt, folyamatosan tetemes kárt okozó és indokolatlanul titkolódzó közintézményt.
Mit kell tenni a káros monetáris politika hibáinak a kijavítása érdekében?
Először is meg kell szüntetni a csúszó leértékelést. Ez azonnal nyilvánvalóvá tenné, hogy a nemzetközihez mérten túlzottan magas a belföldi kamatláb. Ha a pénzügyi kormányzat következetesen fel tudná számolni a csúszó leértékelést, és képes lenne tartani az alapvető fogyasztási cikkek árát, akkor ezzel jelentősen csökkenteni lehetne a költségvetés kamatkiadásait. Az MNB-nél nem jelenne meg többé leértékelési nyereség, és láthatóvá válnának a spekulációs pénzmozgások, amelyeket ezután már gazdaságpolitikai eszközökkel is, pl. a külföldi devizahitelek PM általi nyilvántartásával, korlátozni lehetne. Az MNB Közgazdasági és Kutatási Főosztályának több munkatársa szerint a pénzszűkítő, restriktív politika nem tartható tovább fenn. Ők is úgy látják, hogy a "tőkebeáramlás okozta buborék nem monetáris megszigorítással akadályozható meg, hanem éppen ellenkezőleg, monetáris lazítással." A monetáris szigorítás nagyobb hozamot ígér a pénzügyi befektetésekre, és ezzel csak növeli a nem kívánatos mennyiségű tőkebeáramlást.
Tanulni kellene Japántól, amely szintén arra kényszerült, hogy konszolidálja bankrendszerét. Magyarország pénzügyi vezetése 20 éves futamidejű államkötvényekkel konszolidálta bankrendszerét, azaz a bankok nem pénzt, hanem piaci eszközt kaptak, jogigényt egy biztonságos járadékra minden ellenszolgáltatás nélkül. Így a bankrendszer, a pénzgazdálkodás, oldalán létrejött a nagy reálkamatok iránti érdekeltség, míg az értékelőállító reálgazdaság oldalán krónikus pénzhiány keletkezett. A termelő reálgazdaság többlet-pénzforrás hiányában nem tud gyarapodni, noha csak a termelői- és szolgáltatói tevékenység bővülése képes fedezetett nyújtani - a növekvő adóbefizetéseivel - az államháztartást terhelő kamatok fizetésére. A tokiói kormány ezzel szemben 500 milliárd dollárnak megfelelő jen kibocsátásával mérsékelte Japánban a likviditási válságot, amit az ingatlanpiac összeomlása, az ingatlanárak zuhanása idézett elő. Mivel a konkrét feladathoz kötött állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt, amint azt a weimari kormány kitűnő pénzügyi szakértője, Dr. Wilhelm Lautenbach, is kimutatta, ezért a japán bankrendszer ezt az 500 milliárd dollárt a kutatási és fejlesztési tevékenység finanszírozására kapta. Ez által a pénz felhasználása csak fokozatosan lehetséges. A bankok számára azonban megszűnt a betétgyűjtési kényszer és megnőtt a pénzkihelyezési érdekeltség. A bőségesen rendelkezésre álló hitelek következtében a kamatok a nullára, sőt a negatív számok szintjére estek vissza. Ezzel a bőséges forrással, valamint a vállalatoknál maradt kamatokkal (ez az alacsony kamatláb miatt maradt náluk), a műszaki-tudományos fejlesztés hatalmas lendületet kapott Japánban. Amíg a magyar gazdaság távolodott az egyensúlytól a pénzügyi érdek egyoldalú előtérbe helyezése miatt, addig Japán a reálgazdasági aktivitást ösztönözte és a termékek, valamint szolgáltatások bővítésével fogta meg az inflációt, és küzdötte le a likviditási válságot. Csak a politikai akarat hiánya miatt nem lehet ezt a példát Magyarországon is utánozni. A válságelkerülésének tudományos és gyakorlati módszerei már ismertek.
Az állam maradék pénzügyi jogosítványaival még be tud avatkozni az Államadósság Kezelő Központ kötvénykibocsátási tevékenységébe, mivel ez Kormány alá rendelt intézmény. Az ÁKK egy nem-független jegybank. De az ÁKK sem a pénzhiány fedezésére bocsát ki államkötvényt, kincstárjegyet, hanem e helyett a pénzpiacot táplálja az államháztartás és a reálgazdaság likviditási szükségleteitől függetlenül. A kibocsátási igényt döntően a kamatszint határozza meg. Vagyis azért nő exponenciálisan az államkötvények kibocsátása, mert a kamatok fizetéséhez új adósság vállalására van szükség állami adóslevelek útján. Az adóslevelek kibocsátásának a felső határát sem korlátozza törvény.
Az állam adósleveleinek a kereskedelme ma igen nagy volumenű forgalomban zajlik. 1999 első hat hónapjában több mint tizenegyezer milliárd volt ez a forgalom. Ezt a folyamatot sem a szükséglet, hanem a kereslet, a nagy és biztos jövedelemnyerési igény gerjeszti. Ez az eladósodási folyamat sincs a Parlament ellenőrzése alatt. A lakosság pedig azt tapasztalja, hogy nincs pénz, mert ami van az is az állami adóslevelekbe, mint pénzhelyettesítő eszközökbe, transzformálódik. Már többször említettük, hogy az így előállott fizetőeszköz-hiány pótlására, hogy legyen elég közvetítő közeg a reálgazdaság számára, az MNB új pénzt már évek óta nem bocsát ki. 1998 decemberében mindössze 179 Mrd forintot helyezett ki az MNB az üzleti bankokhoz, miközben azok 1462 Mrd forintot dekkoltattak az MNB-nél jó kamat ellenében. Ennek majd a fele, 751 Mrd forint, a sterilizált állomány volt.
A hitelpénzkibocsátásában azonban nemcsak a kereskedelmi bankok képesek résztvenni. Ha a pénzhelyettesítőt nem a bankrendszer adja-veszi egymás között, hanem a reálgazdasági szereplők, a gazdálkodók és vállalkozók bocsátják ki üzletfeleiknek, akkor maguk is résztvesznek az olcsó, kamatmentes pénz kibocsátásában. Ez a készpénz-helyettesítő eszköz a kereskedelmi váltó. A jól működő gazdaságokban a váltó, kiváló jogi háttérrel, jelentős mértékben mentesíti a gazdálkodókat a hitelek felvételétől, azaz függetleníti őket a bankrendszertől. Az MNB azonban megszüntette ennek az eszköznek a leszámítolását, és ez által is fokozta a külföldi bankok monopóliumát a pénz- és hitelforgalom terén. Az Államkincstár közvetítésével azonban olyan fedezeti alapok hozhatók létre, amelyek segítségével a váltóforgalom vissza lenne hozható a fizetési forgalomba. A kisgazdaságok esetében ehhez olyan jó minőségű és egyszerű üzleti nyilvántartásra van szükség, ami már megvolt a háború előtt Magyarországon. Ilyet az Európai Unió is működtet, és ez a gazdaszámtartás. E két eszköz külön-külön is növeli a termelők fizetőképességét, olcsóbbá teszi a pénzt és így bővítheti a gazdálkodás forrásait. Mindehhez már elegendő a meglévő jogi szabályozás és megvannak hozzá a szükséges gazdasági feltételek is.
Szegénységünk elsőszámú oka a pénzrendszer, ezért meg kell változtatni az MNB törvényt, lehetővé téve, hogy a legitim parlament és kormány érdemben szólhasson bele a monetáris politika kialakításába. A parlament önként adta egy kis csoport kezébe a ma legfőbb állami felségjogot jelentő monetáris hatalmat. Ez az ellenőrzetlen csoport pedig a monetáris szivattyúk működtetésével évről-évre megfosztja a magyar társadalmat a munkája eredményéből származó jövedelmének mintegy harmadától, amelyet a független központi bank a kül- és belföldi pénzvagyon tulajdonosokhoz juttat. Az MNB törvény 51%-os törvény, megváltoztatásának egyetlen akadálya a politikai akarat hiánya.
Felhasznált irodalom:
Árva László, Diczházi Bertalan, Globalizáció, Kairosz, Budapest, 1998
Bonifert Donát, A CW Bank és az adósságcsere, Mitől veszteséges a Magyar Nemzeti Bank?, Magyar Nemzet, 1999. szeptember 18
Dr. Böttiger, Helmut, Die Neue Seidenstrasse, Wiesbaden, 1998
Deane, Marjorie, Pringle, Robert, Central Banks, Penguin Books, New York, 1995
Gidai Erzsébet, Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára, Püski, Budapest, 1996
EIRNA-Studie, Der Weg aus der Depression, Wiesbaden, 1994
EIRNA-Studie, Der Weg aus der Krise, Wiesbaden, 1999
Fekete János, Fekete bárány?, Print City, Budapest, 1999
Lentner Csaba, A paradigmaváltás kényszere a magyar állampapírpiacon, Magyarország az ezredforduló után, MTA, Jövőkutatási Bizottság, Budapest, 1999
Lentner Csaba, Adópolitikai dilemmák 1998-ban, Soproni Egyetem, Tudományos Közlemények, Sopron, 1999
Lentner Csaba, A magyarországi bankrendszer fejlődésének várható irányai az ezredforduló után, Jövőképek Európáról, MTA Jövőkutatási Bizottság, Budapest, 1998
Lóránt Károly, Gazdasági fejlődésünk kritikus kérdései 1968-1988, Budapest, 1989
Magyar Nemzeti Bank, Éves Jelentés, 1996
Magyar Nemzeti Bank, I/1343, Beszámoló az Országgyűlésnek a Magyar Nemzeti Bank
1998. évi tevékenységéről, 1999. június hó
Nyikos László, Az adófizető kérdez, Magyar Hírlap, 1999. szeptember 28.
1991. évi LX. Törvény a Magyar Nemzeti Bankról, valamennyi módosításával, Kódexpress, 3/1998
Réti Pál, Orbán kontra MNB, Tartozik és elkövet, HVG, 1999. szeptember 25.
Udvarhelyi Zoltán, Szent tehenünk a jegybank?, Napi Magyarország, 1999. szeptember 24.
Varga István, A költségvetési viták árnyékába szorul a lényeg, Üzleti Hét, 1999. szeptember 27
Varga István, Az MNB monetáris politikája és a magyar gazdaság, kézirat, 1999. 09. 08/8
1999. november
Havi Magyar Fórum
VII. évfolyam 11. szám



Javaslatok a mezőgazdaság finanszírozására
1. Axióma: a politikai és demográfiai stabilitás kulcsa a vidék felemelése.
2. Axióma: jelenleg nem piaci, hanem hatalmi gazdaság van
3. Axióma: a magyar nép csak a magyar földdel együtt magyar nép
4. Axióma: így volt ez a történelem minden szakaszában.

II. András Aranybullájának 26. cikkelyeként olvassuk: "Továbbá birtokot az országon kívül való embernek ne adjanak. Ha valamelyest adtak, vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg." Mindez Dózsa idejére feledésbe merült, Fuggerek birtokolták az ércet (a fegyvert és a pénzt) II. Lajos pedig nem tudott kiállni a török ellen. 1552-ben még az asszonyok is megvédték Eger várát, de 1596-ban a jól fizetett "specialisták", a zsoldosok, puskalövés nélkül tárták ki a kapukat. A gazdasági önfeladás a történelemben katasztrófákkal büntetett minket.
A modern szolgáltató-információs gazdaság sem különb, az is csak a vidékgazdaságra épülhet rá (mező-, élelmiszer-, nyersanyag- és környezetgazdaság, valamint gép-, biológiai-, vegyi felhasználás, kapcsolódó kutatások, stb.) Az Internet csak eszköz a fizikai gazdaság hatékonyságához, ha az alapjaiban hiányzik, akkor az információs ráfordítás pazarlás.
Rövidtávú feladat: a gazdaságstratégiai magaslatok visszaszerzése lépésről-lépésre és a folyamatos progresszió felmutatása.
Hosszútávú feladat: a bel- és külgazdaság stratégiai pontjait visszafoglalni, és az önellátást megteremteni, mert a várható pénzügyi káoszban nem nyerhetünk és a politikai felelősség sem lesz elkerülhető az elmaradt intézkedésekért. Malajzia példája mutatja, hogy az oroszlán üvöltött, beletörődött, majd a malájok önvédelmét, mint saját receptjét ajánlotta. Az oroszlánnak hullanak fogai, az IMF már nem mer nyilvánosan gazdaságpolitikát ajánlani, a dollár világpiaci szerepét egyre többen megkérdőjelezik...(Lásd a Financial Times June 7 2000-i számának a vezércikkét a Nemzetközi Fizetések Bankjának, a BIS-nek a kemény figyelmeztetésével a globális gazdasági rendszer és pénzrendszer várható összeomlásáról. 1. sz. melléklet)
A pénz önmagában nem megoldás, a támogatás elpárolog a gazdától, ha nincs hatalmi súlya. Az "infúzió" éppen meggátolja a távlatos gondolkodást és összefogást, szolgává tesz, sőt teljesen gazdaságtalan, az elosztás költsége és az elosztandó összeg arányát tekintve (a szekérről lehulló magért megy a szégyenteljes marakodás).
Olyan helyzet kell, ahol a jövedelmet a falu határán belül lehet tartani, odamegy a hozzáadott érték egyre nagyobb hányada is. Ehhez elkerülhetetlen a monopóliumok megtörése. Ez nemzetközileg is jól prezentálható, máshol is ezt teszik (Microsoft, Feruzzi-csoport) és a legfrissebb nagypolitikai nyilatkozatok is támogatják (Clinton európai útja). A nemzetközi szervezetek már aggódnak, partnerséget ajánlanak a helyi védelem megszervezéséhez is.
A megoldás: csak a pénz és állami szervezőerő együttesével lehetséges. Nem támogatás kell, hanem az állam garantőri jelenléte a vertikális integrációban úgy, hogy a termelők minél magasabb hatalmi pozícióba kapaszkodhassanak fokról-fokra. Önmaguk nem tudnak logisztikai rendszereket létrehozni és megtartani - kicsavarják kezükből hitelezési és egyéb praktikákkal. A vertikum őrzésére az állami, az önkormányzati és a helyi magántulajdon együttes részvételére van szükség - nem általánosságban, hanem projektről-projektre. A logisztika kiválóan alkalmas erre az összefogásra, mert ahhoz kell terület, repülőtér, hűtőraktárak, szállítóeszközök, minőségellenőrzés és főleg államilag felkarolt tartós külföldi jelenlét a specifikus piacokon. Minden ott dől el, ha nem vagyunk ott a kiszolgáltatottság "legördül" és legrosszabb helyzetbe a falu kerül.
Jelenleg egy nagyszerű látványos politikai és gazdasági tőkeképzés lehetőségére nyílott konkrét lehetőség. Most, és csakis most lehet megragadni, azaz visszavenni a Cereol Rt. részvényeit, a bíróság előtt bebizonyosodott "csaló eljárásra" tekintettel, amelyben a vevő és tanácsadója volt leginkább felelős, mert megtévesztette az ÁPV Rt. jogelődjét. A bíróság várhatóan kimondja a részvényeladási szerződés semmisségét. A Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsa már a Magyar Közlönyben közzétette, hogy a hamis pályázati eljárás eredményeként kimondható az adásvételi szerződés semmissége.
A semmisségre bárki határidő nélkül hivatkozhat - ez történik most a bíróság előtt, mert a magyar szövetkezet - nem tsz - bebizonyította az igen sokféle törvénysértést. A bíróság a döntés elől már nem tud menekülni, csupán azt mérlegeli mi lesz az ítélet következménye - legalább is ezt állította a legutóbbi tárgyaláson maga a bíró.
Bebizonyosodott, hogy elvették a gazdák elővásárlási jogát a kötelező nyilvánosság kizárásával, a Cereolt pedig a pályázat nyertesének nyilvánították anélkül, hogy pályázott volna, míg a mezőgazdasági szereplőket nem is engedték pályázni. Az eredmény: a 6 db világszínvonalú gyárból ötöt leszereltek, illetve leszerelnek, a termény felvásárlója monopolhelyzetbe került, előle a gazdák csak az exportba menekülhetnek, de akkor a nagy távolságra szállítás és kereskedő sújtja őket. A gazdák elvesztették a kutatóintézetüket és az olajsajtolás utáni fehérjetakarmány visszavásárlásának lehetőségét, így rászorulnak a tengerentúli szójadarára, ami elviszi az állattenyésztés jövedelmét tőlük és az országból. Ezzel a húságazat exportképessége is elvész, illetve olyan támogatási igény jelenik meg, amely az adóforintokat is kiviszi az országból. Ezzel szemben jöhet a génkezelt szója (nem megbízható az ellenőrzés, annál inkább nagy a veszélye a kísérleti alannyá válásunknak).
Az ÁPV Rt-t az egyetlen pályázó a Mentor Szövetkezet perli, akikhez mezőgazdák is csatlakoztak. A Mentor nem akarja megkapni ezen a címen a részvényeket, de szívesen szervezi az új tulajdonosi kört a kis gazdák között, ha az ítélet alapján az állam visszaveszi a részvényeket.
A Cereol Rt. részvényei egyszerű jogi művelettel visszavehetők, és el lehet számolni a vételárral, mert valószínűsíthető, hogy nem is került kifizetésre, illetve levonhatók a leszerelt gyárak értékei (mind az öt gyárat világbanki hitellel épp az eladás előtt újítottuk fel). A mai részvényár nem azonos az eladáskorival.
A monopólium megtörésére országgyűlési határozat is kötelezi a Kormányt. A kormányfő nagy nyilvánosság előtt megígérte, hogy a törvénysértő privatizációt felülvizsgálják, az egyik ígér, a másik végrehajt - utóbbié a politikai tőke.
Kétféle olajat használunk, és háromféle botránya van a Kormánynak: szőkítés, MOL és növényolaj. Csakhogy a büntető intézkedés fáradtságos, az áremelés látványos, a felvásárlási ár visszaszorítása szinte láthatatlan, belülről mérgez, belülről emészt, de a feszültségek nem formálnak, hanem hasítanak.
Gyakorlati teendők: nyilvános nyilatkozat a politikai elkötelezettségről a törvénysértés megszüntetésére, következményei felszámolására, az ÁPV Rt. FB-je kapjon határozott politikai utasítást a visszavétel levezénylésére, illetve az ÁPV Rt.-től meg kell követelnie, hogy éljen jogaival.
A hatalom visszaszerzése a cukoriparban is elindulhat: EU mintára kell megcsinálni a cukorrépa eladási szerződéseket és a szövetségük mellett kemény állami részvétel kell a gyárakkal való elfogadtatáshoz. Szükséges egy független minősítő laboratórium, mert minden évben 4-5 Mrd Ft-tal csapják be a termelőket, mivel a szennyeződést és cukortartalmat csak gyárilag ellenőrzik. Ha csak a vevő informált a minőségről, akkor becsapja az eladót. Az átvétel termelői ellenőrzésére szintén csak egy magán- és állami közös szervezet vállalkozhat, van rá modell.
2. Érik a sárgabarack. Megint 80-120 Ft/kg-os áron viszik el az ültetvény széléről a felvásárlók a kiváló minőséget is, hogy gyümölcslének bezúzzák. Holott még a szezonban is 1.500 Ft/kg áron adható el az Arab-Emirátusokban korlátlan mennyiségben, és kb. 200-250 Ft/kg áron nagy szállítógépeken odavihető a piacra - ahogy más országok is teszik, pl. a csehek, bolgárok, csak mi maradunk ki. A logisztika megszervezésével a zöldség és gyümölcs elvihető a nagy vásárlóerejű távoli piacokra is, de meg kell teremteni ott a jelenlétet, amire minden lehetőség megvan. Nem a kereskedőt kell várni a határban, hanem az árut kell a termelők érdekében elvinni lehetőleg a fogyasztó közelébe. A leszorított vásárlóerő mellett, a kereskedő sem ad többet a jó minőségért, mint a hazai nyugdíjas. Ugyanez a helyzet az előhűtött vágott nyúl esetében, nekünk kell elvinni a milánói, a forli és a belga, vagy francia piacokra. Az állam segítségével kell fenntartani a piaci jelenlétet és a kis vágóhidakat, azon keresztül a nyúltermelőket juttatni a piaci árhoz. Ezek az intézkedések könnyen végrehajthatók igen kis ráfordítással, de magáncég megszervezni nem tudja az állam hathatós részvétele nélkül.
A legjobb információs rendszer sem pótolja a piaci jelenlétből eredő ismeretet és hatalmat. Hiába tudom adatszerűen az árat, ha arra nincs befolyásom, illetőleg a vevő tudja, hogy kényszerhelyzetben vagyok. A mezőgazdaság a legkevésbé rugalmas gazdasági szerkezet, azt a mozgékony kereskedő, és a még mozgékonyabb finanszírozó évszázadok óta kizsigereli, ha a politikai hatalom nem áll ellen. Súlyos feszültségek várhatók, ha a vidék nem kapja vissza elvesztett hatalmát.
3. Csak a fentiek érvényesítése után lehet a mezőgazdaság finanszírozását hatékonyan megszervezni, de közben is le lehet fékezni a további veszteségeket:
A FIDESZ a vidéknek és a vállalkozóknak bankot ígért, de nem teljesítette. A Postabankot állami kézben kell tartani és miután minden faluban ott a posta, a vidék finanszírozásához stratégiai bankká kell szervezni. Át kell vegye a takarékszövetkezetek ernyőbanki funkcióját is, mert a német Takarékbank a nemzetközi pénzpiacra szivattyúzza ki a még oly csekély vidéki megtakarítást is és éppen most kívánja egyszerű bankfiókjaivá redukálni a független takarékszövetkezeteket. Ismét jelentős politikai tőkét lehet létrehozni a Postabank és az ernyőbanki funkció látványos megszervezésével. Annál is inkább, mert a lakosság torkán nyomták le a Postabank veszteségét. Külön szakmai team állhat rendelkezésre a modell - nem leírásához - megvalósításához.
4. A vidékfejlesztési pályázatok nemcsak alkalmatlanok, hanem a meghirdetett céljukkal ellentétesen működnek: lényegtelen aprópénzért értelmetlenül sok bürokratikus munkát végeztetnek hatékony emberekkel, ezzel elvonják őket az értékes munkavégzéstől, a pályázatkészítés költségei pedig meghaladják a ténylegesen kiosztott összeget. Így valódi értéket nem teremtő statisztikai "GDP gyártás" folyik. A kudarcok és korrupció pedig óriási politikai kárt okoznak a mindenkori kormánynak. A támogatás szó pedig eleve a hatalom hiányát deklarálja, és tudat alatt szolgává teszi azokat, akiktől a tőkét a pénzügyi rendszer megvonja.
Szocializmus valódi szociális célok nélkül, kapitalizmus tőke nélkül. Ez a párhuzam jellemzi az emberek tudatát, és minden kormánnyal szembefordulnak, amelyik nem teremti meg a szavak hitelét, és nem juttat a tőkés gazdaságban tőkét a társadalom aktív szereplőinek.
5. Nyugat-Európában már mindenki látja, hogy az EU csatlakozásból hosszú évekig nem lesz semmi. Amire időben sorra kerülhetne, addigra ott és itt is, olyan feszültségek lesznek, amelyek még a gondolatot is irracionálissá teszik. Fel kell készülni az önerejű gazdálkodásra is, ami a vidék szerepét még tovább felértékeli. Bármennyire is ma ellentétes szelek fújnak - éppen ezért - aktuális lesz az önellátás, a saját energia hasznosítása. Ez azonban nem megy nagyon aktív állami szervezőmunka nélkül. E projektorientált állami részvétel azonban bevonja a pénzt is anélkül, hogy az állam nyíltan szembefordulna a pénzvilág hatalmával. Ezért egy nagy vidékfinanszírozási nemzetközi konferenciát volna célszerű szervezni, hogy összegyűjtsük a nemzetközi tapasztalatokat, és a politikai-társadalmi gondolkodásban ismét teret nyerjen a helyi tevékenység értéke, a helyi finanszírozás és az új informatikai eszközök nem nagy távolságú, épp ellenkezőleg, lokális felhasználása a pénzhelyettesítés céljából.
6. A vidékfejlesztés egyik kiváló eszköze lehet a szociális lakásépítés. Ma a mezőgazdasági melléktermékekből (rostanyag) kiváló panelek gyárthatók, azokból pedig a nemzeti hagyományokat is követő formájú, de olcsó épületek. Mi lenne, ha autóhoz úgy jutna a vevő, ha különböző boltokban összevásárolja az alkatrészeket és megbíz valakit, hogy szerelje össze. Márpedig ilyen abszurd módon építjük házainkat, ezért minden alkatrészen ott a bankok és a kereskedők jövedelme, a rendkívül sok adó, a helyett, hogy a házba gyári áron épülnének be az alkatrészek. Ez is megszervezhető, így a munkahelyteremtés, a beszállítói program, a vidékfejlesztés, a szociális kérdések összhangban egymást erősítve javíthatnák az emberek életminőségét és növelhetnék a politikusok sikerét. Erre is van modell, beleértve a finanszírozást is, de a komplexitás megkívánja az állami részvételt.
7. Az infrastruktúra produktív fejlesztésére fordított, és szigorúan konkrét feladathoz kötött nem-konvenciális állami finanszírozás nem okoz inflációt, miközben lökésszerűen növeli a produktív kapacitást, munkahelyeket teremt, növeli a keresletet és leköti a többlet pénzt. Egyben megnöveli az állam adóbevételeit is.
(Ezek a javaslatok Varga Istvánnal történt eszmecsere alapján készültek.)
Hazai Műhely 8.
Nemzet és Föld
Antológia Kiadó
Lakitelek, 2000



Miről legyen népszavazás?
Érvényteleníteni kell az "adósságcserét"!
Ügydöntő népszavazást az "adósságcserének" elnevezett második bankkonszolidáció azonnali érvénytelenítéséről kellene tartani. Ez visszajuttatná a költségvetésnek a Horn kormány által 1997-ben az MNB-nek - az Országgyűlés és a közvélemény megtévesztésével - jogtalanul átadott 2170 milliárd forintot, és ennek az összegnek a 20 évi kamatát. Összesen mintegy 6000 milliárd forinttal több jutna közcélokra, az egészségügy, az oktatásügy felzárkóztatására, a nyugdíjak rendezésére. De megkönnyítené az olimpia megpályázását is, mert lehetővé tenné a felkészüléshez szükséges beruházások finanszírozását.
Ehelyett az MSZP olyan már megoldott kérdésekről, illetve álproblémákról akar figyelemelterelő - a lakosságot manipuláló - népszavazást tartani, mint a munkaidő megszervezése, a hivatásos hadseregre áttérés, a nyugdíjemelés módjának a kiszámolása, és az ingyenes első középfokú nyelvvizsga. Ezek harmadrangú kérdések a lakosságtól könyvelési trükkel elvont hat ezermilliárd forinthoz képest. Személy szerint ezért egyébként súlyos felelősség terheli nemcsak Surányi Györgyöt, az MNB akkori elnökét, hanem Medgyessy Pétert is, a Horn kormány akkori pénzügyminiszterét, az MSZP jelenlegi miniszterelnök-jelöltjét, azaz a népszavazást kezdeményező párt frontemberét.
Az úgynevezett adósságcserével a Nemzeti Bank - mint már említettük - mintegy 2170 milliárd forint, könyvelési tételként nyilvántartott fiktív adósságot alakított át piaci kamatozású tényleges tartozássá. Ez nemcsak jelentősen megnövelte a belső államadósságot, hanem húsz évig tartó, évi 200-300 milliárd forintra rugó kamatjáradék fizetési kötelezettséggel terhelte meg a költségvetést. Ez az egy - nagyon is homályos pénzügyi lépés - tehát újabb 6000 milliárd forint terhet rakott a magyar társadalom vállára. A magyar állam és a nemzetközi pénzvilág magyarországi gépezetének vezető tisztségviselői új adósságot kreáltak a semmiből, a magyar lakosság túlnyomó részének a rovására. Ugyanakkor létrehoztak egy eddig nem létező munkanélküli jövedelemforrást a pénzvagyonos réteg számára.
Mi volt ez az "adósságcsere"?
A Magyar Nemzeti Bank, amely a magyar állam egyik intézménye, és amelynek 100%-ban az állam - a társadalom egésze - a tulajdonosa, költségvetési szerv. Ami azt jelenti, hogy a magyar állam, mint tulajdonos, köteles biztosítani a Magyar Nemzeti Bank működésének valamennyi feltételét, az épületfenntartástól a dologi kiadásokon keresztül a fizetésekig és jutalmakig, a gépkocsiktól a biztonsági berendezésekig. Vagyis köteles fedezni a központi bank feladatkörét ellátó MNB működésével kapcsolatban felmerülő mindennemű költséget. A magyar állam ezt meg is teszi. Minden költségvetésben külön önálló tételként jelentős összeget különít el az MNB számára annak valamennyi költségére. Így például 1990-ben ez 10,1 milliárd forint volt. Az MNB-nek tehát nincsenek anyagi gondjai, nem szorul rá, hogy külön jövedelmet gazdálkodjon ki saját magának.
Mindennek fejében az MNB köteles meghatározott feladatokat ellátni a magyar állam számára. Egyébként ugyanezt teszi a többi költségvetési szerv is. Az MNB, mint költségvetésből gazdálkodó központi bank, tehát valahogy úgy illeszkedik a magyar gazdaság életébe, mint mondjuk egy pénzügyi osztály egy vállalat vagy cég tevékenységébe. Egy ilyen pénzügyi osztály a vállalati működési rend szerint juttatásokban részesül, és ennek ellenében köteles ellátni a reá rótt feladatokat. Ezek teljesítésével annak a szervezeti egésznek a fennmaradását, működését szolgálja, amelynek az alrendszerét képezi. Fel sem merülhet, hogy egy részleg - a pénzügyi osztály - a szervezet egészével szemben, üzleti alapon, vagyis saját külön haszonra, külön nyereségre számítva tevékenykedjék, miközben az a szervezet, amely működésének minden feltételét biztosítja, nem szólhat bele ebbe a tevékenységébe.
Az MNB egyik törvényben meghatározott feladata a devizaalapú hitelek biztosítása a magyar állam számára. A költségvetésből fenntartott MNB mindenkivel szemben lehet önálló vagy független, csak 100%-os tulajdonosával és eltartójával, a magyar állammal szemben nem. Akárkivel szemben törekedhet nyereségességre, csak a magyar állammal, a magyar társadalom egészének közösségi képviselőjével szemben nem. A Magyar Nemzeti Bank 1990. óta igyekszik a működésével kapcsolatos mindenféle betekintést, rálátást, érdemi tájékozódást megakadályozni. Az egyébként feles törvénynek számító Nemzeti Banki törvény lehetővé teszi, hogy a központi bank teljesen önálló, független tevékenységet folytasson, és a költségvetéstől is leválasztva független életet éljen. A központi bank monetáris döntéseibe e banknak a tulajdonosa - a magyar állam - se szólhat bele. Még az Állami Számvevőszéknek is csak a formális ügyviteli kérdések ellenőrzésére van joga. Az MNB abszolúttá vált függetlensége révén lényegében azt tesz, amit akar. Így például kizárólag maga dönt a pénzkibocsátásról, a kamatszabályozásról, a devizakészletekről, a hitelpolitikáról, és a különféle pénznemek közötti átváltási arányok meghatározásáról.
A Magyar Nemzeti Bank, mint az állam tulajdonában lévő központi bank, elvileg nem lehet veszteséges, mert ha tevékenysége során mégis veszteségesnek bizonyulna, akkor a tulajdonos magyar állam a saját bankjának ezt a veszteségét minden további nélkül kiegyenlíti. Azaz az év végi elszámoláskor tudomásul veszi saját veszteségét és leírja saját magának. Az állam, mint tulajdonos jogszerűen megteheti, hogy a saját bankja által nyilvántartott, saját magának szóló adósságát egy tollvonással leírja. Igaz, megkérdezheti a tulajdonában lévő MNB vezetőitől az államra testált veszteségek keletkezésének okait. Helyesebben megkérdezhetné, de ezt a jogát nem gyakorolja. Titkos erők ebben láthatatlanul megakadályozzák. A leírandó adósságot felhalmozó felelősökről sem szokott szó esni. Nem tudunk arról, hogy 1990. óta az MNB vezetői közül bárkit is büntetőjogi úton felelősségre vontak volna az okozott veszteségekért.
Már említettük, hogy az MNB törvény szerinti fontos feladata a pénz kibocsátása, amelyre egyedül ő jogosult, mint emissziós bank. A pénzkibocsátás során keletkező haszon ma már az MNB saját haszna, és nem az államot illeti. A központi bank a saját, úgymond "veszteségeinek" a fedezésére is nyomathat pénzt. Ezt az abszolúttá növelt függetlenség, és a teljes ellenőrizhetetlenség lehetővé teszi. Mindebből az következik, hogy egy szakszerűen vezetett központi bank nem lehet veszteséges.
Ennek ellenére 1994-től kezdődően az MNB egyre inkább "veszteségessé" vált. Évről-évre növekvő összegű hiányt kellett leíratnia tulajdonosával, az állammal. Az MNB vesztesége gyors iramban növekedett annak ellenére, hogy Surányi György MNB elnök 1990-ben és 1991-ben a magyar állam aranykészleteit 65 tonnáról 8 tonnára csökkentette. Surányi szerint az aranyeladáson több mint 100 milliárd forintot nyert az MNB, és ezen keresztül a magyar adófizetők is. Még azt is állította, hogy az aranynak sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nincs többé szerepe a modern pénzrendszerben. A Bretton Woods-i pénzrendszer 1971-es összeomlása óta az amerikai dollárral szemben sincs már ilyen szerepe az aranynak. Ezzel szemben Alan Greenspan az amerikai Federal Reserve, a FED elnöke, a közelmúltban kijelentette, hogy "The gold is still the ultimate form of payment". (Az arany még mindig a végső fizetési mód.)
A pénzoligarchia már több évtizede a világ szinte valamennyi országából összegyűjtötte az emberiség rendelkezésére álló aranykészleteket. Ezek jelentős része a City of London és a Wall Street trezorjaiban van felhalmozva. E több évtizedes, jól megtervezett pénzügyi stratégia célja nagy valószínűséggel az, hogy a jelenlegi fedezetlen pénzrendszer összeomlását követően ismét az aranyfedezettel ellátott pénzrendszerre lehessen áttérni.
Már utaltunk rá, hogy a Nemzeti Bank 1994-től veszteséget kezdett felhalmozni. Az MNB-nek devizagazdálkodási feladatkörében joga van hiteleket felvenni külföldön. Erre részben az eladósított magyar állam adósságszolgálati terheinek, elsősorban kamatfizetési kötelezettségeinek a teljesítése miatt van szükség, másrészt a kamatkapitalizmus működése megköveteli a Nemzeti Banktól, hogy jelentős devizatartalékok felett rendelkezzen. Az MNB devizában vesz fel hiteleket, majd forintban adja át a magyar államnak. A magyar államnak éppen ezért forintban keletkezik visszafizetési kötelezettsége a saját bankja felé. Ez az úgynevezett "adósság" azért csupán könyvelési célból elkülönített tétel, hogy világosabban lehessen látni az összefüggéseket. Valójában arról van szó, hogy az állam saját magának tartozik, azt pedig igen könnyű belátni, hogy ha valaki önmagának tartozik, az nem igazi adósság. A forint azonban a magas magyar infláció, valamint a tervezetten végrehajtott csúszó-leértékelés következtében gyorsabban veszített értékéből, mint az erős nyugati devizák. (Ezt a tervezetten végrehajtott forintleértékelést szüntette meg az MNB jegybanki tanácsa nemrég a kormánnyal egyetértésben.) A csúszó-leértékelés következtében ugyanannak a devizában felvett összegnek a forintban nyilvántartott ellenértéke nominálisan egyre nagyobb összeget tett ki decemberben, mint ugyanazon év januárjában. Igaz tehát, hogy egy adott mennyiségű devizahitellel egy számszerűleg növekvő mértékű forint ellenérték állt szemben. A felvett devizahitelek után az MNB, amely formailag a saját nevében és a saját kockázatára vette fel a hitelt, fizeti a külföldi hitelezőknek az esedékes kamatokat, amely különösen 1994. és 1998. között csak töredéke volt a magyarországi forintkamatoknak. Ezeknek a törlesztő részleteknek a kifizetésekor az MNB-nek az inflálódott forintból tehát nagyobb összeget kellene kapnia azért, hogy a visszafizetés során az MNB reálértékben is annyit kapjon, amennyit adnia kell. Ha ez nem így történik, akkor könyveléstechnikailag, azaz látszólag, az MNB veszteséget szenved el, hiszen nem az emelkedett forintösszeget kapja az államtól, vagyis saját tulajdonosától.
A Magyar Nemzeti Bank a deviza adósságán felhalmozódó ezt az árfolyamveszteségét nulla kamatozású, azaz "nullás" állományként tartotta számon. Ez azt jelentette, hogy mivel az állam tartozik saját magának, ezért saját magától nem követel kamatot a vele szemben kimutatott fiktív adósságáért. Az állam tehát az MNB-től, mint a magyar állam egyik alrendszerétől, mint az állam egyik költségvetési szervétől, kamat nélkül vette át a hitelt, vagyis nem pénzpiacon felvett, pénzpiaci kamatozású tényleges adósságként kezelte. Visszafizetéskor is akkora összeget fizetett vissza a saját bankjának, amekkorát esetleg évekkel ezelőtt forintban kapott tőle. A pénzromlás és a forintleértékelés eredményeként számszerűleg az adósság nagyobb, és növekszik a különbség a hitel átvételekor és visszafizetésekor fennálló összege között. Ezt a különbséget természetesen könyvelésileg és a költségvetés szempontjából is rendezni kell.
Az Állami Számvevőszék álláspontja szerint ennek megoldására három azonos értékű megoldás is létezik:
Az első megoldás, amikor az állam, mint az MNB tulajdonosa a központi bank szokásos év végi elszámolásakor egyszerűen tudomásul veszi, hogy az adott évben az MNB könyveiben bizonyos összegű látszólagos vesztesége képződött, amiért az MNB-t semmiféle felelősség nem terheli. Ezt a tartozást elismeri és jóváírja egyszeri államigazgatási aktussal. A tulajdonos állam ezt megteheti a saját tulajdonában lévő bankjával. Az úgynevezett "hiánynak" tehát senkire nézve semmiféle negatív következménye nincs. Mivel senki nem károsodik, a kérdés véglegesen rendeződött.
A másik megoldás az, amikor az árfolyam különbözetet ténylegesen megfizetik azok, akik a devizahitelből részesültek. Ha a költségvetés kapta ezt a hitelt, akkor a költségvetés az, amelyik ezt a hitelt átutalja. Ebben az esetben a hitel kedvezményezettjei a nominálisan emelkedett forint ellenértéket fizetik vissza törlesztéskor.
A harmadik megoldási lehetőség az első kettőnek valamilyen kombinációja.
Mi volt az "adósságcsere" előtt?
Az 1997-ben végrehajtott, ún. "adósságcsere" előtt az első változat került alkalmazásra. A magyar állam kamatmentesen kapott forinthiteleket az MNB-n keresztül, és törlesztéskor a felvétel idején nyilvántartott forintértéket térítette meg. Ebben a megoldási módban a forint romlása és leértékelődése miatt megnövekedett forint ellenértéket figyelmen kívül hagyták. A felvételkori és a törlesztés időpontjában fennálló értékkülönbség fedezetlenül maradt. Ugyanakkor az MNB év végi elszámolásakor az állam, mint tulajdonos, tudomásul vette, hogy ez a fedezetlen összeg az állam, mint hitelfelvevő oldalán keletkezett, és ezt ugyanaz az állam - de már, mint az MNB tulajdonosa - tulajdonosi minőségében egyszerűen tudomásul veszi, más szavakkal nem rója fel senkinek. A hiánynak nevezett árfolyam növekmény tehát senkinek semmiféle hátrányt nem okoz. Ez az eljárási mód megfelelően működött és nem okozott semmilyen problémát. Senki nem járt rosszul, az MNB sem.
Vajon miért kellett ezt az éveken keresztül kielégítően működő elszámolási módot, ezt a senkinek kárt és veszteséget nem okozó gyakorlatot megváltoztatni? Az egyik nagyon is megalapozott feltevés az lehet, hogy pontosan az "kár és veszteség" hiánya miatt. Ugyanis a "kár és veszteség" valakiknek, másoknak éppen hogy gond és felelősség nélküli járadékot, nyereséget jelent. A helyzet fonákságának a megértéséhez ismét abból kell kiindulni, hogy az MNB az állam tulajdona, és az MNB "adóssága" az állam felé semmi egyéb, mint az, hogy az állam tartozik saját magának. Ez az MNB pénzügyi gazdálkodását illetően logikusan azt jelenti, hogy nem gazdálkodik függetlenül az államtól, az állami költségvetéstől. Az MNB minden év végén köteles elszámolni az állami költségvetés felé. Ennek megfelelően, ha az MNB-nek az év végén "többlete" van, azt köteles befizetni az államkasszába, ha vesztesége mutatkoznak, azt pedig az állam megtéríti a részére, jóváírja saját központi bankja számára. Mivel azonban a feles törvénynek számító Nemzeti Banki törvény - amely tehát egyszerű többséggel is megváltoztatható, ahogyan erre 2001. tavaszán is sor került - megengedi, hogy az MNB a rábízott állami pénzekkel teljesen függetlenül gazdálkodjék minden érdemi ellenőrzés kizárásával, ezért év közben azt tesz monetáris hatáskörében, amit akar. Így például akkor hoz létre szándékosan "veszteséget" magának, amikor csak akar, hiszen érdemi ellenőrzés nélkül ennek semmilyen következménye sem lehet.
Amikor elérkezett a magyar állam által az MNB útján felvett devizahitelek visszafizetésének az ideje, a magyar állam azt a forintösszeget fizette meg az MNB-nek, amit a devizahitel átkonvertálásakor forintban vett fel az MNB-től. Mivel időközben a forint jelentősen gyengült a nagyrészt az MNB által gerjesztett infláció és csúszó leértékelés következtében, ez a felvételkori forintösszeg már lényegesen kevesebb volt, mint az adott devizaadósság forintellenértéke a visszafizetés időpontjában.
Az MNB tulajdonképpen csak pénzváltó volt ebben a tranzakcióban, kamat nélkül és a régi árfolyam szerint kapta vissza a költségvetéstől a forintban kihelyezett devizahitelt. Ebben a nulla-szintű kamatozásban azért nincs semmi rendkívüli, mert az állam többi alrendszerétől, pl. a honvédségtől, az egészségügytől, a társadalombiztosítástól, vagy az iskolaügytől, sem várják el, hogy önmagukban is nyereségesek legyenek. Az MNB tehát szigorúan számszakilag nézve látszólag veszteséget szenvedett el, hiszen kevesebbet kapott vissza forintban, mint amekkora összeget ki kellett kifizetnie a törlesztés időpontjában a hitelezőnek devizában. Ez azonban semmiféle káros következménnyel nem járt az MNB-re nézve. Legfeljebb év közben kevesebb volt a minden állami ellenőrzés nélkül rendelkezésére álló állami pénz mennyisége.
Az év végi elszámoláskor ezt a hiányt nem tették át az állam egyik zsebéből az állam másik zsebébe. Formálisan "veszteségként" könyvelték le az MNB-nél, amit az állam tudomásul vett és jóváírt. Minden ilyen egyszerűen és világosan működött. Igaz az MNB-nek az állam felé történő év végi elszámolásai során rendszeresen megjelent egy elég tetemes, de minden jelentőség nélküli formális hiánya. Ez azonban senkit sem zavart, legkevésbé az MNB-t. Miért kellett akkor hirtelen változtatni ezen a gyakorlaton? Mi szükség volt a félrevezetően "adósságcserének" nevezett pénzügyi művelet keresztülhajszolására?
Ismét el kell adósítani a magyar államot!
Hirtelen kiderült, hogy ez az elszámolási mód "nem konform" az Európai Unióban szokásos gyakorlattal. Ez a ma ultima rácioként (végső érvként) használt divatos kifejezés azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzoligarchia érdekeit érintő, vagy sértő rendelkezéseket már most - még az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előtt - szolgai módon, minden ellenszolgáltatás nélkül az uniós szabályokhoz és gyakorlathoz kell igazítani. Ehhez persze tudnunk kell, hogy az Európai Unió formalitásokban kimerülő látszat demokráciája ellenére alapvetően antidemokratikus birodalmi struktúra, amely alulról nem ellenőrizhető, döntéseit a lakosság érdemben nem alakíthatja. Ha pedig elégedetlen az Unió működésével, akkor ki sem léphet onnan, ahogyan a szovjet birodalom fennállása alatt sem lehetett kilépni a KGST-ből és a Varsói Szerződésből. Ugyanis az Európai Unióba csak belépni lehet, de távozni soraiból még akkor sem, ha egyértelművé vált, hogy nem szolgálja összességében a belépett ország érdekeit. Az uniós tagság olyan "házasság", amely nem ismeri a válás intézményét. Az a tagállam, amely nem engedelmeskedik a brüsszeli bürokrácia előírásainak, elveszítheti jogait, jogtalan páriává válhat, de nem léphet ki ebből a "demokratikus" birodalomból, amely elsősorban a kamatkapitalizmus uralkodó osztályának, a nemzetközi pénzügyi oligarchiának az érdekeit érvényesíti.
Folytatva az "adósságcsere" kérdését, egyre többször hangoztatták azt is, hogy "tisztább" elszámolásra van szükség a költségvetés és az MNB között. Az MNB az EU kérdőjelekre adott válaszában maga állapította meg, hogy hat fontos követelményben nem felel meg az európai normáknak. Ennek ellenére fenntartotta azt az MNB működését szabályozó törvényt, amely ezt a több mint 2000 milliárd nagyságrendű nominális veszteséget létrehozta. Ami módosítás mégis történt a pénzügyi jogszabályokon, az arra irányult, hogy a Nemzeti Bankban éveken át halmozódó, és a mérlegekben el nem számolt veszteségek kikerüljenek a Jegybank könyveiből. A központi bank vezetése, amely teljesen kivonta magát minden ellenőrzés alól, évekig fáradozott azon, hogy a mérlegekben el nem számolt veszteségeitől úgy szabadulhasson meg, hogy ne kelljen megmagyaráznia: miből is jött létre ez a veszteség?
Az Állami Számvevőszék érdemben nem vizsgálhat
Az Állami Számvevőszék sem tudta kideríteni, hogy miből állt össze ez a több mint 2000 milliárdos jegybanki adósság. Az Állami Számvevőszék sem korábban, sem ma nem vizsgálhatja a jegybank érdemi tevékenységét. Az ÁSZ vezetői három egymást követő évben is kérték, hogy betekinthessenek a központi bank könyveibe, mivel a jegybank működése alapvetően befolyásolhatja az éves költségvetést. Egy ilyen vizsgálatra azonban a Horn-kormány nem adott engedélyt. A mai napig nem tudhatja a magyar állampolgár, hogy miből jött létre az a mintegy 2170 milliárd forintos "nullás adósságállomány", amit aztán egyszerűen a magyar állam nyakába varrtak. Több adat is utal arra, hogy tudatosan előállított álveszteségekből származó, pl. veszteségesre kifuttatott ügyletek külföldi partnereknél felejtett végeredményéből, szándékosan elkövetett pénzügyi csalásokból felhalmozódott "veszteségekről" van szó. Ez a veszteség összegszerűségében hasonlíthat az MNB devizaadósságán felhalmozódott árfolyamveszteségre, de valójában a központi bank hibás működése során keletkezett károkkal (tudatos bankárbűnök révén elgazdálkodott, elfolyatott közpénzekkel) állunk szemben, amelyeket a banktitok mögé bújt illetékesek a magyar költségvetéssel fizetettnek meg.
A feladat az volt, hogy be kellett tétetni a magyar állammal egy jelentősebb összeget az MNB-be, de lehetőleg úgy, hogy ez a tranzakció minél homályosabb maradjon, ne lehessen nyomon követni a keletkezett adósságok forrásait és azt sem, hogy milyen jogcímen terheli ezek megfizetése a magyar költségvetést. Szükség volt nagyarányú veszteség létrehozására, amit aztán feltőkésítéssel, dotálással, konszolidálással, vagy adósságcserével meg lehet fizettetni az állammal. Fontossága miatt hangsúlyozzuk: a mai napig nem szabad megtudnia egyetlen demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó állami szervnek sem azt, hogy miből is tevődött össze az az adósságállomány, amelyet adósságcsere címén a magyar állam vállára raktak. 1997 végén a magyar állam lassan kezdett megszabadulni nyomasztó adósságszolgálati terheitől. Egyrészt az állami vagyon 80%-a a privatizáció során magántulajdonba került, másrészt a befolyt ellenérték is kivétel nélkül adósságszolgálatra lett fordítva. Így tehát az az állam, amely most már csak a nemzeti vagyon 20%-nak volt a tulajdonosa, és amely a privatizációs ellenértékből törlesztette adósságait, ismét eladósíthatóvá vált. Ezt az újra-eladósítást szolgálta az ún. árfolyamveszteségnek a 2000 milliárd feletti összegre rúgó felhalmozása. A pénzvagyon tulajdonosoknak ugyanis mindig elsőrendű érdeke az állam eladósítása, mert az állam biztos adós, aki adó formájában beszedi a kamatot, és átutalja a számukra. A magyar állam újbóli eladósítása volt a tét, ezt kellett valamilyen könyvelési trükkel és titkosított banktranzakcióval végrehajtani.
Az "adósságcsere" kifejezés alkalmas volt a közvélemény összezavarására, és megtévesztésére. A pénzoligarchia tulajdonában lévő illetve befolyása alatt lévő tömegtájékoztatás teljes hangerővel sulykolta a magyar lakosságba, hogy itt a magyar államot régóta terhelő igazságtalan, fölöttébb zavaró - nem Európa Unió konform - állapot megszüntetéséről van szó. Surányi György, ennek a 6000 milliárd forint nagyságrendű megtévesztő pénzügyi műveletnek az egyik fő kigondolója, a TV-ben, a rádióban és a parlamentben is elmondta, hogy ez a tranzakció "senkinek egy fillérjébe sem kerül", "szó sincs a kamatteher növekedéséről", "mindenki jól jár", "és végül átlátható tiszta állapot jön létre a Nemzeti Bank könyveiben". Ha ez igaz lenne, akkor az MNB-nek minden év végén pontosan ugyanannyi összeget vissza kellene adnia a költségvetésnek, amennyit év elején onnan kapott. Erre azonban egyetlen alkalommal sem került sor. A költségvetéstől kapott évi 200-300 milliárd forint mindig elolvadt az MNB könyveiben. A százmilliárdok felszívódtak, de ennek a közpénznek a sorsát a társadalom nem ellenőrizheti. A magyar állam újabb nagyarányú eladósításához, és húsz éven keresztül tartó évi legalább 200 milliárd forint kamatjáradék fizetésére való kényszerítéséhez csupán arra volt szükség, hogy az MNB devizaadósságán keletkezett árfolyamveszteséget tényleges veszteséggé minősítsék át, és ezt a magyar törvényhozókkal és a kormánnyal elfogadtassák. Ezáltal tetemes többlet pénzhez jut az MNB, pénzügyi könyvei megjavulnak, és az esetleges MNB veszteségek (a bécsi CW Bank, a nevadai Casinó, stb., külföldre csempészett vagyonok, szándékos üzleti veszteségek, bankári hibák és bűnök következményei) egy csapásra eltűnnek.
Ha nem kényszerítette volna a pénzoligarchia a magyar parlamentre, hogy jogszabályban rögzítse a központi bank abszolút függetlenségét (amit 2001 tavaszán e sorok írójának a parlamenti képviselőkhöz intézett levele figyelmen kívül hagyásával még fokoztak is), akkor ezt a nagyszabású eladósítási stratégiát ki sem lehetett volna eszelni. Az MNB abszolút függetlensége lényegében azt jelenti, hogy többé nem az államnak az intézménye, csupán formailag tartozik hozzá. Ténylegesen a pénzoligarchia informális struktúrái irányítják érdemi döntéseit. Magánirányítás alatt álló központi bank nélkül a magánpénzrendszer kialakítása és működtetése nem is lehetséges. Az állam eladósításához mindig magánirányítású pénzrendszerre volt szükség. Meg kell akadályozni az államot, hogy az adott ország gazdasága számára monetáris szuverenitásával élve saját maga állítsa elő az olcsó közvetítő közeget, a pénznek nevezett jelrendszert. Ehelyett ezeket az önmagukban teljesen értéktelen jeleket - a magánpénzrendszert a saját monopóliumaként működtető - pénzoligarchia állítja elő, igen csekély önköltséggel, lényegében a "levegőből", és adja drágán magas kamatjáradék ellenében kölcsön az államnak, valamint a gazdasági élet többi szereplőjének.
Az "adósságcserét" meg lehet változtatni
Az adósságcserének nevezett mesterséges eladósítást a politikai felelősséggel tartozó országgyűlés, és a kormány egyik napról a másikra megváltoztathatná, és visszaállíthatná az eredeti állapotot. A Nemzeti Bank jelenlegi elnöke pénzügyminiszterként kemény bírálatot gyakorolt az adósságcserének elnevezett pénzügyi csalás felett, és Surányi Györggyel polemizálva többször is elmondta, hogy ez a tranzakció igenis évi 190-200 milliárd forinttal megnövelte a költségvetés kamatterheit. Most a központi bank új elnökeként kezdeményezője lehetne a magyar állam eme felesleges újra-eladósítása megszüntetésének. Járai Zsigmond nagy szolgálatot tenne a magyar államnak, ha könnyítene nyomasztó adósságterhein, és ha a magyar társadalom, egészét megszabadítaná mintegy 6000 milliárd forintra rúgó felesleges pénzügyi tehertől.
A központi bank tevékenységének érdemi ellenőrzése, és a monetáris szuverenitás visszavétele a demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó országgyűlés és kormány kezébe, lehetővé tenné a jelenlegi magán-pénzmonopólium fokozatos felszámolását, és a közpénzrendszer visszaállítását. A monopolmentes, szabad vállalkozáson alapuló piacgazdasághoz nincs szükség a pénzvagyontulajdonosok magán-pénzmonopóliumára, és arra, hogy a teljesen független központi bank ellenőrzés nélkül gyakorolhassa az államot megillető monetáris felségjogokat. A közpénzrendszer visszaállítása, valamint a nemzeti hitel pénzügyi és gazdasági rendszerének a bevezetése számos előnnyel járna:
1. Létrehozná az egyensúlyt az árak és vásárlóerő között.
2. Lehetetlenné tenné az infláció kialakulását.
3. Segítené a vállalkozói szabadságon alapuló egyéni kezdeményezést.
4. Szükségtelenné tenné a külföldi kölcsönöket, és a nyerészkedésre szakosodott ún. karvaly tőkét.
5. Lecsökkentené az adót, majd idővel a természetes fejlődési folyamat révén elvezetne az adózás megszüntetéséhez.
6. Megakadályozná az adott állam pénzének kizárólag spekulációs célra való használatát.
7. A monopóliumok felszámolásával szükségtelenné válna a gazdasági és a politikai szabadság korlátozása.
8. Elősegítené az adott ország lakóinak gyarapodását, a nemzet szaporodását.
9. A közpénzrendszer és az olcsó közhitelezés révén visszaállítható a szociális piacgazdaság jóléti állama, amely csökkenti a bűnözést, és megszünteti a nyomort.
Magyarországon több civil kezdeményezés is foglalkozik a kamatkapitalizmus alternatívájának a keresésével, és már most alkalmazható megoldások kidolgozásával. Az egyik ilyen civil kezdeményezés a Nemzeti Hitel Mozgalom, amely a nyugati magyarság körében is komoly támogatást élvez. A Nemzeti Hitel Mozgalom gondozásában számos olyan tanulmány jelent meg, amely eligazítást ad a pénz természetéről, és arról, hogy miként lehetne kikerülni a kamatkapitalizmus jelenlegi függőségéből. E munkák közül itt is megemlítjük Eric D. Butler: "Társadalmi hitel és keresztény filozófia", valamint "Minden rossz gyökere" című könyvét, C. H. Douglasnak "Az adózás diktatúrája" című munkáját. J. D. Malan: "A természetes ár és a pénz tulajdonjoga", valamint "A pénz és fikció" című tanulmányát, továbbá Jeremy Lee: "A pénzzel űzött bűvészmutatvány" című írását. Ugyancsak figyelemreméltó Madarasi R. István: "Nemzeti hitel" című brosúrája, amely közérthetően világítja meg a közpénzrendszer és a nemzeti hitel felbecsülhetetlen előnyeit. Most néhány idézettel szeretnénk ízelítőt adni az említett írásokból. Következzék néhány mondat C. H. Douglas: "Az adózás diktatúrája" című füzetéből:
"Amit mondani akarok, az a következő: vagy Önök alkotják az államot, és akkor megváltoztathatják azt, amit nem szeretnek, vagy az állam az ellenségük. Az állam minden hatalma Önöktől származik. Ezért az első követelmény az, hogy tudatunkban eleven hajtó-, mozgatóerő éljen, ami azt sugallja, hogy ez az Önök országa, és Önök felelősek az országban lévő állapotokért."
"A kormánytisztviselők az Önök szolgái és nem urai. Minél hamarabb közlik ezt velük félreérthetetlen szavakkal, annál jobb lesz Önöknek is, nekik is."
"Ne gondolják, hogy a demokrácia kérdésének valami köze is van a vezetéshez. A demokrácia és a vezetés ellentmondó fogalmak." (Idézett mű: 15. oldal)
"A világban nagyobb tere van a vezetésnek, mint bármikor korábban, de vezetőiknek szolgálniuk kell Önöket, nem uralkodniuk."
"Ne vesztegessük az időt azzal, hogy olyan embert keresnek, aki elvégzi az Önök munkáját. Ilyen embert nem fognak találni. Ha ezt a munkát nem akarják Önök elvégezni, akkor az nem lesz elvégezve. Álljanak szóba parlamenti képviselőikkel, amikor találkoznak velük, és verjék ki a fejükből azt, hogy ők azok az égiektől küldött zsenik, akiket azért választottak meg, hogy irányítsák az ország ügyeit. Ők nem irányítják az ország ügyeit, de Önök hagyják, hogy ezt gondolják magukról. A parlamenti képviselőiket azért választották, hogy a közös akaratot képviseljék, nem pedig a kis számú kiválasztottat."
Bokros Lajos - a kamatkapitalizmus egyik szálláscsinálója - szerint Magyarország ma fordulóponton van, most dől el, hogy olyan társadalmi-gazdasági fejlődésre kerül-e sor, amely latin-amerikai típusú polarizációhoz vezet, vagy pedig olyan nyugati modell valósul meg, ahol a társadalmi különbségeket tudatosan kordában tartja a társadalom. A nemzetközi pénzügyi közösség egyik magyarországi frontemberének számító Bokros elhallgatja azt, hogy a magyar társadalmat elsősorban a pénzrendszer magántulajdonba vétele osztotta meg. Ez teszi lehetővé, hogy a pénzvagyonnal rendelkező kis réteg a nála lévő közvetítő közeg használatba engedéséért kamatjáradék formájában folyamatosan évi több ezermilliárdra rúgó munkanélküli jövedelemhez jusson.
Bokros tagadja azt, hogy a szociálliberális kormányzat pénzügyminisztereként pénzügyi megszorító intézkedéseivel maradandó károkat okozott a magyar társadalom túlnyomó részének. Bokros szerint a jelenlegi koalíció és a Horn-kormány gyökeresen ellentétes felfogásokat képvisel. Azzal védelmezi Bokros-csomagként emlegetett stabilizációs programját, hogy azok elkerülhetetlen intézkedéseket tartalmaztak. Ma már azonban egyre többen látják világosan, hogy Magyarország jól megtervezett eladósítása nélkül a fizetési mérleg és a külkereskedelmi mérleg egyensúlya sem bomlott volna meg, tehát az egyensúly helyreállítására sem kellett volna drákói szabályokat igénybe venni, jelentősen csökkentve a lakosság életszínvonalát. Az MNB Műhelytanulmányok 1993 évi 2. számának az 56. oldalán található megállapítás szerint "az időszak egészét tekintve (az 1973-tól 1989-ig terjedő időszakról van szó, D. J.) mintegy 1 milliárd dollár forrásbevonás viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." Ha tehát nem kellett volna úgy kifizetni 1 milliárd dollár kölcsön után 11 milliárd dollár kamatot, hogy közben az adósság 21 milliárd dollárra növekszik, akkor az egyensúly sem bomlik meg. A nemzeti vagyon 80%-nak a kiárusításáért befolyt ellenérték kamatfizetésre és adósságcsökkentésre lett fordítva. Mégis egyre nőtt a társadalom egészére nehezedő - tehát nemcsak az államot sújtó - adósságteher, amely 2001-ben 80 milliárd dollárra rúg. Az ország a kamatfizetést szolgáló export kitermelésére lett átállítva. 1995-ben már nagyrészt eladták, vagy csődbe juttatták az államadósság fizetését lehetővé tevő állami termelő vagyont. Az adósság azonban nem lett privatizálva, csak az a vagyon, amelyre felvették, amely kifizetésének a fedezete lett volna. Így nem maradt más lehetőség a kamatok fizetésére, mint a további eladósítás, és rákényszeríteni a nemzeti vagyonból nem részesülőket a kamatterhek viselésére, saját életszínvonaluk feláldozásával, a szociális juttatások drasztikus megvonásával, az egész társadalmat fojtogató gazdasági megszorításokkal. A pozícióban lévő elit magához ragadta a közvagyont, de a vagyont terhelő adósságot meghagyta köztulajdonban. Az állam pedig csak további súlyos eladósodás vállalásával tudta teljesíteni az adósságszolgálati terheket. Ezt a többlet terhet pedig áthárította a közvagyonból nem részesülő, bérből, fizetésből és nyugdíjból élő vesztes rétegekre. A nyertesekhez átkerült vagyon terheinek a vesztesekre való áthárítása volt a Bokros-csomag.
Mindez a kamatkapitalizmus logikus következményének tekinthető. Amíg a magánpénzrendszer monopóliuma révén a pénzvagyonos réteg kamat formájában évről-évre elvonhatja a társadalom értékelőállító tagjaitól munkájuk eredményének a 30-35%-át, addig a magyar társadalom kettészakadása egyre gazdagodó, befolyásos kisebbségre, és fokozottan eladósodó, politikailag kiszolgáltatott többségre, nem szüntethető meg. A nemzetközi pénzügyi közösség, ennek a rendszernek a kialakítója és haszonélvezője, amelybe integrálódott a magyar pénzvagyonos réteg is, természetesen nem engedi, hogy olyan kormány kerüljön hatalomra Magyarországon, amely a kamatkapitalizmus alapintézményéhez, a kamatszedő magánpénzrendszerhez hozzányúlna. Azt azonban el lehetne vele fogadtatni, hogy az "adósságcsere" visszavételével bizonyos előnyökről lemondjon. Sokkal nagyobb érdeke fűződik ugyanis a jelenlegi pénzrendszer, és az azt szavatoló kormányzati rend stabilitásához, minthogy ő maga veszélyeztesse durva ellenlépéseivel ezt a stabilitást. A nemzetközi pénzoligarchia és hazai gépezete kénytelen-kelletlen elfogadná, hogy nem az övé az a 6000 milliárd forint, amit a Medgyessy-Surányi pénzügyi paktum - ez a második bankkonszolidáció - ráadásként juttatott neki. A jelenlegi kormánykoalíció számára biztosíthatná a választás biztos megnyerését, ha az "adósságcsere" kérdéséhez hozzányúlna, és a rendszerváltás vesztesei mellé állva orvosolná ezt az igazságtalanságot, visszaadva ezt a pénzt jogos tulajdonosának, a magyar népnek.
(Köszönetemet fejezem ki Rácz Györgynek, aki az adósságcserével kapcsolatos dokumentációját a rendelkezésemre bocsátotta. Kutatásai megerősítettek abban, hogy az adósságcsere jogtalan volt, és haladéktalanul vissza kell állítani az eredeti állapotot.)
2001. augusztus
Leleplező 2001/4









Mit kell tenni a káros monetáris politika hibáinak a kijavítása érdekében?


Először is meg kell szüntetni a csúszó leértékelést. Ez azonnal nyilvánvalóvá tenné, hogy a nemzetközihez mérten túlzottan magas a belföldi kamatláb. Ha a pénzügyi kormányzat következetesen fel tudná számolni a csúszó leértékelést, és képes lenne tartani az alapvető fogyasztási cikkek árát, akkor ezzel jelentősen csökkenteni lehetne a költségvetés kamatkiadásait. Az MNB-nél nem jelenne meg többé leértékelési nyereség, és láthatóvá válnának a spekulációs pénzmozgások, amelyeket ezután már gazdaságpolitikai eszközökkel is, pl. a külföldi devizahitelek PM általi nyilvántartásával, korlátozni lehetne. Az MNB Közgazdasági és Kutatási Főosztályának több munkatársa szerint a pénzszűkítő, restriktív politika nem tartható tovább fenn. Ők is úgy látják, hogy a "tőkebeáramlás okozta buborék nem monetáris megszigorítással akadályozható meg, hanem éppen ellenkezőleg, monetáris lazítással." A monetáris szigorítás nagyobb hozamot ígér a pénzügyi befektetésekre, és ezzel csak növeli a nem kívánatos mennyiségű tőkebeáramlást.
Tanulni kellene Japántól, amely szintén arra kényszerült, hogy konszolidálja bankrendszerét. Magyarország pénzügyi vezetése 20 éves futamidejű államkötvényekkel konszolidálta bankrendszerét, azaz a bankok nem pénzt, hanem piaci eszközt kaptak, jogigényt egy biztonságos járadékra minden ellenszolgáltatás nélkül. Így a bankrendszer, a pénzgazdálkodás, oldalán létrejött a nagy reálkamatok iránti érdekeltség, míg az értékelőállító reálgazdaság oldalán krónikus pénzhiány keletkezett. A termelő reálgazdaság többlet-pénzforrás hiányában nem tud gyarapodni, noha csak a termelői- és szolgáltatói tevékenység bővülése képes fedezetett nyújtani - a növekvő adóbefizetéseivel - az államháztartást terhelő kamatok fizetésére. A tokiói kormány ezzel szemben 500 milliárd dollárnak megfelelő jen kibocsátásával mérsékelte Japánban a likviditási válságot, amit az ingatlanpiac összeomlása, az ingatlanárak zuhanása idézett elő. Mivel a konkrét feladathoz kötött állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt, amint azt a weimari kormány kitűnő pénzügyi szakértője, Dr. Wilhelm Lautenbach, is kimutatta, ezért a japán bankrendszer ezt az 500 milliárd dollárt a kutatási és fejlesztési tevékenység finanszírozására kapta. Ez által a pénz felhasználása csak fokozatosan lehetséges. A bankok számára azonban megszűnt a betétgyűjtési kényszer és megnőtt a pénzkihelyezési érdekeltség. A bőségesen rendelkezésre álló hitelek következtében a kamatok a nullára, sőt a negatív számok szintjére estek vissza. Ezzel a bőséges forrással, valamint a vállalatoknál maradt kamatokkal (ez az alacsony kamatláb miatt maradt náluk), a műszaki-tudományos fejlesztés hatalmas lendületet kapott Japánban. Amíg a magyar gazdaság távolodott az egyensúlytól a pénzügyi érdek egyoldalú előtérbe helyezése miatt, addig Japán a reálgazdasági aktivitást ösztönözte és a termékek, valamint szolgáltatások bővítésével fogta meg az inflációt, és küzdötte le a likviditási válságot. Csak a politikai akarat hiánya miatt nem lehet ezt a példát Magyarországon is utánozni. A válságelkerülésének tudományos és gyakorlati módszerei már ismertek.
Az állam maradék pénzügyi jogosítványaival még be tud avatkozni az Államadósság Kezelő Központ kötvénykibocsátási tevékenységébe, mivel ez Kormány alá rendelt intézmény. Az ÁKK egy nem-független jegybank. De az ÁKK sem a pénzhiány fedezésére bocsát ki államkötvényt, kincstárjegyet, hanem e helyett a pénzpiacot táplálja az államháztartás és a reálgazdaság likviditási szükségleteitől függetlenül. A kibocsátási igényt döntően a kamatszint határozza meg. Vagyis azért nő exponenciálisan az államkötvények kibocsátása, mert a kamatok fizetéséhez új adósság vállalására van szükség állami adóslevelek útján. Az adóslevelek kibocsátásának a felső határát sem korlátozza törvény.
Az állam adósleveleinek a kereskedelme ma igen nagy volumenű forgalomban zajlik. 1999 első hat hónapjában több mint tizenegyezer milliárd volt ez a forgalom. Ezt a folyamatot sem a szükséglet, hanem a kereslet, a nagy és biztos jövedelemnyerési igény gerjeszti. Ez az eladósodási folyamat sincs a Parlament ellenőrzése alatt. A lakosság pedig azt tapasztalja, hogy nincs pénz, mert ami van az is az állami adóslevelekbe, mint pénzhelyettesítő eszközökbe, transzformálódik. Már többször említettük, hogy az így előállott fizetőeszköz-hiány pótlására, hogy legyen elég közvetítő közeg a reálgazdaság számára, az MNB új pénzt már évek óta nem bocsát ki. 1998 decemberében mindössze 179 Mrd forintot helyezett ki az MNB az üzleti bankokhoz, miközben azok 1462 Mrd forintot dekkoltattak az MNB-nél jó kamat ellenében. Ennek majd a fele, 751 Mrd forint, a sterilizált állomány volt.
A hitelpénzkibocsátásában azonban nemcsak a kereskedelmi bankok képesek résztvenni. Ha a pénzhelyettesítőt nem a bankrendszer adja-veszi egymás között, hanem a reálgazdasági szereplők, a gazdálkodók és vállalkozók bocsátják ki üzletfeleiknek, akkor maguk is résztvesznek az olcsó, kamatmentes pénz kibocsátásában. Ez a készpénz-helyettesítő eszköz a kereskedelmi váltó. A jól működő gazdaságokban a váltó, kiváló jogi háttérrel, jelentős mértékben mentesíti a gazdálkodókat a hitelek felvételétől, azaz függetleníti őket a bankrendszertől. Az MNB azonban megszüntette ennek az eszköznek a leszámítolását, és ez által is fokozta a külföldi bankok monopóliumát a pénz- és hitelforgalom terén. Az Államkincstár közvetítésével azonban olyan fedezeti alapok hozhatók létre, amelyek segítségével a váltóforgalom vissza lenne hozható a fizetési forgalomba. A kisgazdaságok esetében ehhez olyan jó minőségű és egyszerű üzleti nyilvántartásra van szükség, ami már megvolt a háború előtt Magyarországon. Ilyet az Európai Unió is működtet, és ez a gazdaszámtartás. E két eszköz külön-külön is növeli a termelők fizetőképességét, olcsóbbá teszi a pénzt és így bővítheti a gazdálkodás forrásait. Mindehhez már elegendő a meglévő jogi szabályozás és megvannak hozzá a szükséges gazdasági feltételek is.
Szegénységünk elsőszámú oka a pénzrendszer, ezért meg kell változtatni az MNB törvényt, lehetővé téve, hogy a legitim parlament és kormány érdemben szólhasson bele a monetáris politika kialakításába. A parlament önként adta egy kis csoport kezébe a ma legfőbb állami felségjogot jelentő monetáris hatalmat. Ez az ellenőrzetlen csoport pedig a monetáris szivattyúk működtetésével évről-évre megfosztja a magyar társadalmat a munkája eredményéből származó jövedelmének mintegy harmadától, amelyet a független központi bank a kül- és belföldi pénzvagyon tulajdonosokhoz juttat. Az MNB törvény 51%-os törvény, megváltoztatásának egyetlen akadálya a politikai akarat hiánya.








Kié legyen a magyar föld?


A szociálliberális koalíció egyik legveszélyesebb ténykedése volt az a sietség, amivel a magyar társadalmat kész helyzet elé akarta állítani a földtulajdon kérdésében. Magyarország gazdasági-pénzügyi erőforrásai már hosszabb ideje külföldre áramlanak - ugyanis évek óta jelentősen több pénz megy ki az országból adósságszolgálat és profit formájában, mint amennyi bármilyen címen, együttesen ide érkezik -, de a földtulajdon még döntően magyar kézben van. Ha résen leszünk, akkor meg is maradhat ebben a kézben. A dán kikötések az Európai Unióval szemben - miszerint Dánia megtartja saját nemzeti valutáját és központi bankját, valamint legértékesebb földterületeit dán tulajdonban - jól példázzák, hogy nem kell feltétlenül külföldi tulajdonba adni a magyar termőföldet sem az Európai Unióhoz tartozás fejében. Ennek az ellenkezőjét állítani tudatos megtévesztés.
A magyar társadalom problémáinak a megoldását hosszútávon az emberközpontú társadalomra való áttérés jelentené. Ehhez azonban olyan pénzügyi reformra van szükség, amely megakadályozza, hogy a pénzvagyon tulajdonosai a hitelpénz, a bankrendszer és a pénzpiac segítségével egyre nagyobb mértékben elszívják az erőforrásokat a termelő- és szolgáltató szektortól. Ebből a helyzetből csak a kamatmentes finanszírozás történelmileg bevált módszereivel lehetne kikerülni. Ilyen módszereket az új kormány azonnal igénybe vehetne, mert a konkrét gazdasági programokhoz kötött állami pénzkibocsátás - minden ellenkező állítással szemben - nem okoz inflációt. A jelenlegi pénzmonopol rendszerrel szemben a valódi piacgazdaságot az jelentené, ha csak értékelőállitó tevékenységgel lehetne pénzjövedelemre szert tenni. Ezzel szemben ma a társadalom legfontosabb emberei nem az értéket előállító vállalkozók és dolgozók, hanem a spekulánsok, akik semmilyen értéket nem állítanak elő, viszont egyre nagyobb arányban veszik el az értékelőállítóktól munkájuk eredményét.
Fennáll a veszély azonban, hogy a kamatmentes finanszírozásra áttérés esetén a spekulációs pénzvagyon a földbirtokba menekülne és az elveszített kamatokért a földjáradékkal igyekezne kárpótolnia magát. Ezért már most érdemes elgondolkodni azon, hogy miként lehetne a földjáradékot bezsebelő ingatlanspekulációt korlátozni. A gazdaságtörténet ismert ténye, hogy mindig több földet vásároltak akkor, amikor alacsony volt a kamat. Mivel a pénzhez hasonlóan a föld is életbevágó fontosságú minden ember számára, ezért bármit teszünk, szükségképpen használnunk kell a földet. Az élet éppen úgy elképzelhetetlen a föld nélkül, mint levegő vagy víz nélkül. A földnek ezért mindig az emberek közösségéhez kell tartoznia. Ez a közösség aztán haszonbérletbe adhatja azoknak, akik azt megművelik, hasznosítják. Számos európai országban ez volt a gyakorlat egészen addig, amíg a római jog bevezetésével nem tértek át a földmagántulajdonra a középkor végén. Magyarországon, pl. a székelyeknél mindvégig fennállott a közösségi földhasználat.
Századunkban alapvetően két földhasználati rendszert alkalmaztak. A szocialistának nevezett országokban az állami tulajdonlás és földhasználat különböző változatai és fokozatai érvényesültek, míg a kapitalista rendszerű országokban a föld magántulajdona és használata a gyakorlat a mai napig. A reálszocialista közösségi földhasználat, akár állami gazdasági, akár kolhoztípusú szövetkezeti formáját nézzük, sokkal kevésbé bizonyult hatékonynak, mint a föld magánhasználata. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire különböző volt a háztáji földek és a szövetkezeti földek termésátlaga a háztáji művelés javára, mivel ez utóbbiban érvényesült a magánérdek és a személyes felelősség.
A föld hasznosításának legelőnyösebb változata
Éppen ezért az Európai Unióban és Magyarországon is a legelőnyösebb megoldásnak a magánhasználat és a közösségi tulajdonlás összekapcsolása látszik. Ez egyszerre segítené az egyéni törekvések kibontakozását és a szociális igazságosság érvényesülését. Egy ilyen kombinált földhasználat bevezetése azonban komoly akadályokba ütközik. A mai földbirtokosok - legalábbis a demokratikus országokban - földjüket vagy vásárolták, vagy törvényesen örökölték. Éppen ezért igazságosan csak törvényes kisajátítás útján és megfelelő összegű kártérítés fizetése ellenében lehet a jogállamnak megfelelő új helyzetet kialakítani. Az Európai Unióban az egyes községek nem képesek az új földhasználati formának a kialakítására pótlólagos pénzeszközök biztosítása nélkül. Ezt a pénzt úgy is elő lehetne teremteni, hogy valamennyi földre az értéke 3 százalékának megfelelő ingatlanadót vetnének ki. Ez Magyarország esetében azt jelentené, hogy az önkormányzatok ebből az összegből felvásárolnák a területükön található eladásra kínált földingatlanokat évről-évre. Ilyen módon 33 év leforgása alatt az önkormányzatok a teljes földterület tulajdonosai lehetnének. Az így köztulajdonba került földet aztán haszonbérletbe adhatnák magántermelőknek. Egy másik megoldásnak kívánkozik az, hogy a 3 százalékos értékadó helyett a tulajdonosok kötelezettséget vállalnának arra, hogy 33 év elteltével ingatlanukat eladják az önkormányzatnak. Ezután is művelhetnék földjeiket, de már nem mint tulajdonosok, hanem mint haszonbérlők és a föld mindenkori piaci értékéhez igazodó földhasználati díjat kellene fizetniük az önkormányzatnak. A túlmenően a haszonbérleti díjat meghatározott idő elteltével rendszeresen hozzá kellene igazítani a föld aktuális forgalmi értékéhez. Enélkül a kiigazítások nélkül újból munkanélküli jövedelemhez juthatnának azok, akik földjüket egy korábbi időpontban vették haszonbérletbe és ezért kisebb összegű haszonbért kötelesek fizetni. További lehetőség lenne, hogy a bérleti díjak megállapításánál az önkormányzat figyelembe vegye a szociális és a környezetvédelmi szempontokat.
Egy ilyen reform azonnal véget vetne a föld- és telekspekulációnak, mivel a nem hasznosított földtulajdon az ingatlanok árának csökkenése miatt azonnal eladásra kerülne a várható veszteségek elkerülése végett. Minél több ingatlan kerülne piacra, annál inkább esnének az árak. Ez pedig egyre több földművelő magyar embernek nyújtana lehetőséget arra, hogy gazdálkodjon. Ez a megoldás a többi szegény ország lakói számára is fontos lenne, mert jelentősen növelhetné az élelmiszertermelést. A haszonbérlők ugyanazokat a jogokat élveznék, mint a jelenlegiek. Vagyis beépíthetnék a bérelt területeket a helyi előírásoknak megfelelően, továbbá eladhatnák vagy utódaikra hagyhatnák azokat, harmadik személynek bérbe adhatnák egészen addig, amíg a haszonbérleti díjat megfizetik. A haszonbérlethez nyilvános árverésen lehetne hozzájutni. Egy ilyen megoldás hosszútávon igen nagy pénzterhet venne le a munkát végzők válláról, mert végső soron mindig ők fizetik meg az ingatlanspekulánsok nyereségeit. A felvázolt megoldással fel lehetne számolni a pénz- és ingatlanspekulációt. Ugyanakkor nem sértené a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek sem a legitim érdekeit. Mégis lehetővé tenné egy olyan rendszer kialakítását, amelyben többé már nem élvez egy elenyésző kisebbség aránytalan előnyöket a többség költségére és kárára. Nem kétséges, hogy az itt vázolt földreform széleskörű ellenállásba ütközik. Ez azonban nem változtat azon, hogy keresni kell a konkrét megoldásokat, amelyek a földhasználat tekintetében is kivezetnék a magyarokat az uzsoracivilizáció zsákutcájából. Bármely megoldás elfogadható, amely felszámolja az ingatlanspekulációt, és igazságosan osztja el a magyar földből - az egész nemzet közös tulajdonából - származó hasznot. Magyarország kezdeményező lehetne ezen a téren. Nem a hibásnak bizonyult külföldi megoldásokat kell erőltetni, hanem megtalálni a szabad földművelő magyar polgárok Kertmagyarországának saját útját.
Milyen adóreformra lenne szükség?
Ökológusok becslése szerint a világgazdaság termelésének mintegy a fele környezeti hatásait tekintve veszélyesnek minősíthető. Egy valódi pénzreform és földreform fokozatosan enyhítene a gazdasági növekedés kényszerén, de a természeti környezet könnyelmű és felelőtlen rombolását nem szüntetné meg. Ezért két irányban is módosítani kellene az adórendszeren az Európai Unióban és Magyarországon is. Egyrészt a jövedelem adóztatása helyett a termékeket kellene megadóztatni. Másrészt a termékek ökológiai költségeit bele kellene számítani a termékek adójába. A kamatmechanizmus jelenlegi kényszere az emberi szükségletektől elszakadt felesleges termelést is ráerőltet a gazdaságra. Ez a lényegében értelmetlen kényszertermelés pótolhatatlan természeti forrásokat pusztít el. Noha Magyarországon jelenleg nincs megfizetve a munkaerő, sőt jelenleg a magyar bérek a legalacsonyabbak még lengyel, cseh, horvát és szlovén összehasonlításban is, ennek ellenére a multik által bevezetett és a drágává vált emberi munkaerőt kiküszöbölő modern technológiák hazánkban is egyre inkább megterhelik a természeti környezetet. Ha a környezeti ártalmak és az említett pótolhatatlan erőforrások a jelenleginél jobban meg lesznek adóztatva, akkor a termékek árai emelkedni fognak. Ennek következtében egy bizonyos ponton már nem lesz kifizetődő erőltetni a modern és még modernebb, igen költséges technológiák bevezetését. A különböző tényezők együttes hatásának az eredményeként az is elképzelhető, hogy ismét olcsóbb lesz az élő munkaerő alkalmazása még a legfejlettebb országokban is. Az Európai Unió országaiban a társadalom ma kétszer is fizet, ha valaki egy modern gép beállításával elveszíti a munkahelyét. Egyrészt le kell mondania a dolgozó által fizetett jövedelmi adóról, mivel a gépekből származó jövedelem nincs a munkásokéhoz hasonló módon adóztatva, másrészt munkanélküli segélyt kell folyósítania az elbocsátottak számára. A jövedelmi adó és a szociális járulék fizetése alóli kibúvás egyik legeredményesebb módja így a fekete munka igénybevétele lett. Ezért nemcsak Magyarországon, de az Európai Unió országaiban is igen tetemes a feketegazdaság részaránya. Ha nem lenne jövedelmi adó, akkor az árnyékgazdaságra már nem lenne szükség, és ez a rejtett gazdaság is hozzájárulhatna a nemzetgazdaság egésze teljesítményének a növeléséhez.
Egy ilyen adóreform esetében nem csökkenne az életszínvonal, mert a termékek árának az emelkedését ellensúlyozná az adómentes jövedelem nagyobb vásárlóereje. Ez elvezethet egy környezetvédelmi szempontból sokkal ésszerűbb fogyasztói magatartáshoz. Ezeket a változtatásokat ma már nem lehet az egyes nemzetgazdaságok szintjén kielégítően végrehajtani. Ha megdrágul a természeti környezet megterhelése, akkor a szegényebb országok fokozottan ki lesznek téve a környezetszennyezés exportjának a fejlett ipari országok részéről. Egy pénz- és földreformmal egybekötött adóreform számos környezetvédelmi probléma megoldását is elősegíthetné. Csak e három reform kombinációja vezethet el optimális megoldáshoz. Így lehetne véget vetni a pénzvagyon természetellenes növekedésének, a szegénység további fokozódásának, a jelenleg elkerülhetetlennek látszó gazdasági és társadalmi összeomlásnak. Mind az emberiség, mind a természet csak akkor lélegezhet fel, ha ki tudja szabadítani magát a rátelepült uzsoracivilizációból.
Van alternatíva
Ehhez az első lépés tudni, hogy van alternatíva. A második lépés már sokkal nehezebb. Le kell küzdeni azok ellenállását, akiknek nem érdeke, hogy a pénzközpontú kamatszedő civilizációt egy természetes gazdasági renden nyugvó emberközpontú új világrend váltsa fel. A jelenlegi rendszer haszonélvezői ezért követnek el mindent, pl. A kamat- és inflációmentes pénzrendszert kidolgozó Silvio Gesell nézeteinek az elhallgatása érdekében is. Winston Churchill mondotta a Harvard Egyetemen 1943-ban: "sokkal kifizetődőbb annak az ellenőrzése, hogy mit gondoljanak az emberek, mint országokat elfoglalni, és lakóikat kizsákmányolni. A jövő birodalmai az emberi agyat ellenőrző birodalmak lesznek."
Magyarországon ma kettőshatalom van. Az egyik az egyre gyengülő szervezett közhatalom, amely még formálisan demokratikus ellenőrzés alatt van, és amelynek központi intézményei a parlament és a kormány. A másik az egyre erősödő szervezett magánhatalom, amely elsősorban a jelenlegi pénzrendszernek köszönheti létét, amelynek központi intézménye a de facto privatizált félállami jegybank, és amely nem áll többé a társadalom demokratikus kontrollja alatt. Hogy a jelenlegi alibi demokráciában mennyire nem számít a választópolgárok akarata és mennyire könnyű félretolni még a formálisan biztosított népszavazás jogát is, arra jó példa a termőföld tulajdon-szerzéssel kapcsolatos, több mint 300 ezer aláírással támogatott népszavazási kezdeményezés elutasítása a szociál-liberális többségű parlament által. Kíváncsian várjuk, hogy mi lesz a sorsa annak a kifogásnak, amelyet az MDF négy képviselője március 13-án nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, és amelyben a képviselők azt kérik a testülettől, hogy semmisítse meg az elutasítást tartalmazó parlamenti határozatot és kötelezze az Országgyűlést új eljárás lefolytatására. Az 1998. májusi választások nem kis tétje volt, hogy kié legyen a magyar föld. Nem lehetett kétségünk afelől, hogyha a szociál-liberális koalíció marad kormányon, akkor a magyar föld hozadéka is a pénzvagyon külföldi és belföldi tulajdonosainak a profitját fogja gyarapítani és a magyar földművelő csak kizsákmányolt bérmunkás lesz saját hazájában.
München, 1997

Kossuth és a független magyar pénzrendszer


Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc
igazi oka az önálló magyar pénz megteremtése volt
Mielőtt elemezzük a magyarországi fejleményeket, vessünk egy pillantást arra, hogy mi váltotta ki 1848-ban a forradalmi megmozdulások egész sorát Európában? Milyen szerepe volt az eseményeket a háttérből mozgató szabadkőművességnek, és a vele szövetkezett nemzetközi pénzkartellnek, a politikai események alakulásában? Miért vezetett az önálló magyar pénzrendszer igénye fegyveres konfliktushoz a magántulajdonban álló Osztrák Nemzeti Bank, és az őt támogató császári hatalom, valamint a felelős magyar kormány között Magyarországon? Miért lehetett a magyar március 15.-e - a háttérerők nemzetközi manipulációi ellenére - az emberi méltóság és nemzeti függetlenség tiszta forradalma?
A Grand Orient elégedetlen Párizsban
Az 1848-as események Franciaországban kezdődtek. Kiváltója az volt, hogy amíg az olasz carbonarik vezetője, Giuseppe Mazzini, biztos kézzel építette ki az illuminátus szabadkőművesség hálózatát Itáliában, addig a francia templáros Grand Orient szabadkőművesség, amely az 1789-es forradalom óta meghatározó szerepet játszott az Franciaország életében, nem tudta eldönteni, hogy uralmának melyik a legmegfelelőbb politikai-kormányzati forma. 1793-ban a Grand Orient által előkészített, és 1789-ben kirobbantott forradalom anarchiába torkollott. 1830-ban, amikor a szabadkőművesség - egy három napig tartó forradalom keretében - eltávolította X. Károlyt a trónról, már a szocializmus szót használták mind a párizsi Francia Nagypáholyban, mind a Grand Orient Nagypáholyban annak a politikai-kormányzati formának a megjelölésére, amellyel a jövőben kísérletezni kívántak. A forradalom idején, a véres jakobinus terrorban vezető szerepet játszó jakobinus klubok megmaradt tagjaiból, Párizsban, 1835-ben, megalakult az Igazak Szövetsége. Ez a szövetség azonban nem elégítette ki azokat a türelmetlen radikálisokat, akik számára a pacifista szocialisták túl lassúaknak, túl fontolva haladóknak bizonyultak. A Grand Orient ezért elhatározta, hogy az Igazak Szövetségét átalakítja a Kommunisták Szövetségévé. Így 1840-ben a francia szabadkőművesség ismét kettészakadt egy radikális, kommunista szárnyra, és egy mérsékeltebb, pacifista, szocialista szárnyra. 1848-ra a radikális szocialisták vezetője Karl Marx, 32-es fokozatú Grand Orient szabadkőműves lett, aki Németországból távozva ekkor Párizsba élt, majd onnan Londonba költözött, ahol egészen haláláig, 1883-ig élt.
Az 1848. február 24-én kitört újabb francia forradalom néhány nap alatt megdöntötte az orleáni dinasztia uralmát, és megfosztotta a tróntól Lajos Fülöpöt. Megszületett a második köztársaság, a Grand Orient-hez tartozó Louis Napóleonnal, mint választott köztársasági elnökkel az élén. Rómában is köztársaság alakult. Fellázadt a bécsi nép is. 1848 végén Ausztriában lemondott a trónról V. Ferdinánd császár és magyar király. Felkelések törtek ki Dániában, Írországban, Lombardiában, Schleswig-Holsteinben és Velencében is. Németországot egy rövid időre egyesítette a frankfurti parlament. A német egység elsősorban a porosz király ellenállásán hiúsult meg. Marvin S. Antelman rabbi, e korszak jeles kutatója szerint 1848 során Európa szerte a Grand Orient koordinálta a politikai megmozdulásokat, tűntetéseket, felkeléseket. Németországban is a forradalmi megmozdulások fő szervezője a Grand Orient által létrehozott Igazak Szövetségének az egyik vezetője, Heinrich Bernard Oppenheim, a dúsgazdag németországi pénzdinasztia tagja volt.
A nemzetközi pénzkartell már 1773-ban, Frankfurtban, tervet dolgozott ki arra, hogy a "Bank of England"-hoz hasonló független központi bankok létrehozásával, az ellenőrzése alá vonja a nemzetközi pénzügyek irányítását. A pénzkartell, valamint a szabadkőműves irányzatok titkos ellenőrzésére létrehozott illuminátusok pedig az 1782-ben, Wilhelmsbadban, megtartott kongresszusukon fogadták el azt a közös stratégiájukat, amelynek fontos részét képezte a köztársasági államformára történő forradalmi áttérés, és az európai kontinens minél nagyobb központosítása, lehetőleg egy államban való egyesítése, és egy közös hitel- és pénzrendszer kialakítása a pénzkartell ellenőrzése alatt. A pénzkartellnek a hatalom centralizálása felel meg, noha a túlméretezett centralizáció és integráció rendszerint káros a népek gazdaságára és az egyén boldogulására. Az 1848. márciusában, Frankfurtban tanácskozó német alkotmányozó nemzetgyűlésnek is a kis államok egyesítése, vagyis a centralizáció volt a célja. Prágában a szláv országok képviselői tanácskoztak a szláv népek egyesítéséről. Ausztria nem csatlakozott a frankfurti döntésekhez, a szláv népek pedig ragaszkodtak a dunai birodalomhoz, mert szemük előtt már a formálódó német és orosz nagyhatalom lebegett. Szerettek volna azonban legalább a magyarokéhoz hasonló jogokhoz jutni. A prágai gyűlés az 1848. június 12-i munkásfelkelés, majd Windisgratz katonaságának sortüze következtében eredménytelenül végződött. A frankfurti alkotmányozók létrehozták ugyan az új német alkotmányt, de egyesített államuk - mint már utaltunk rá - Poroszország ellenállása miatt mégsem jött létre.
Az 1848-as európai forradalom tehát a transznacionális pénzkartellel szövetségre lépett internacionalista szabadkőművesség nagyszabású vállalkozása volt, hosszútávú stratégiájának megvalósítására. De úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a nemzetközi pénzkartell akciója volt, amely tervei kivitelezésére felhasználta az illuminátusok - vagyis a pénzkartell saját alapítású szabadkőművessége - irányítása alá került Grand Orientet, miközben ő a háttérből mozgatta a szálakat. Tény viszont, hogy 1848 előtérben álló szervezői és vezérei ismert szabadkőművesek voltak, akik a páholyokon keresztül egyeztették lépéseiket, és határozták meg az egyes megmozdulások időpontját. Franciaország haladt az események élén. Amikor 1848. március 6-án megdőlt az orleáni monarchia, a Párizsban létrejött új ideiglenes kormány 11 tagja közül 9 Grand Orienthez tartozó szabadkőműves volt. Ennek a kormánynak az első hivatalos ténykedése az volt, hogy ünnepélyesen fogadja a francia szabadkőművesség valamennyi rítusát képviselő páholyok 300 tagú küldöttségét, a szabadkőműves rituálé minden részletre kiterjedő betartásával. A küldöttek lobogóikkal a "Hotel de Ville"-hez vonultak, ahol azokat átadták az új köztársasági kormánynak, öntudatosan emlékeztetve tagjait arra a döntő szerepre, amelyet a páholyok a forradalomban játszottak. A "Le Moniteur" nevű párizsi újság beszámolója szerint büszkén ünnepelték azt, hogy immáron az egész ország szabadkőműves beavatásban részesült a kormány szabadkőműves tagjain keresztül. A több mint 500 csoportban tevékenykedő 40 ezer szabadkőműves, egy szívvel és lélekkel, a legteljesebb támogatásáról biztosította azt a munkát, amely most vette kezdetét - tudósít az újság.
Két héttel később a Grand Orient delegációját ezekkel a szavakkal fogadta ugyanabban a szállodában Adolphe Isaac Cremieux (1796-1880), magasrangú szabadkőműves, az új kormány tagja:
"Polgártársak, Grand Orient-es testvérek, az ideiglenes kormány örömmel fogadja az Önök hasznos és odaadó támogatását. A köztársaság a szabadkőművességben létezik. Ha a Köztársaság úgy cselekszik, ahogyan a szabadkőművesek is cselekednének, akkor a világon élő összes emberrel való egyesülés ragyogó biztosítékává válik, a mi háromszögünk valamennyi oldalán."
Amikor megalakult a francia Nemzetgyűlés, Franciaország ismét teljesen szabadkőműves ellenőrzés alá került. Párizs egyik nemzetgyűlési képviselője a Prieuré de Sion, - az egyik legrégibb és legtekintélyesebb szabadkőműves-jellegű titkos társaság - akkori nagymestere, Victor Hugo volt. A Nemzetgyűlés Bonaparte Napóleon unkaöccsét, a Grand Orient-hez tartozó szabadkőműves Louis Napóleont választotta elnökének. (Itt csak utalunk rá, hogy Nicola M. Nicolov bolgár származású amerikai történész 1990-ben közzétett kutatási eredményei szerint, Nathan Mayer Rothschild, - a pénzdinasztia-alapító öt fiának az egyike - volt az ifjabb Louis Napóleon természetes apja. Hortensia, Bonaparte Napóleon fogadott leánya, Napóleon Louis nevű testvéréhez, Hollandia királyához ment feleségül. Mivel Hortensiának állandóan pénzügyi nehézségei voltak, ezért gyakran kért és kapott kölcsönöket Nathan Rothschildtól, akinek igen nagy összegekkel el volt adósodva. Széleskörben ismert volt, hogy Nathan hosszabb időn keresztül udvarolt Hortensiának, akinek a fia III. Napóleon néven később Franciaország császára lett. Az ifjabb Louis Bonaparte azonban egyáltalán nem hasonlított sem apjára, sem a Bonaparte család más tagjára. Viszont tökéletes mása volt Nathan Mayer Rothschildnak.) Victor Hugo eleinte támogatta Louis Napóleont, de amikor az elnök egyre inkább jobboldali, tekintélyuralmi eszközökhöz nyúlt, Hugo annál inkább távolodott tőle, és közeledett a Nemzetgyűlés baloldali képviselőihez.
A köztársaság szabadkőműves ellenőrzése végett a páholyok kezdeményezték, hogy a Nemzetgyűlésben többségben lévő szabadkőműves képviselők helyezzék törvényen kívül a többi titkos társaságot. A nem-szabadkőműves képviselők az összes titkos társaságot, beleértve a szabadkőművességet is, be akarták tiltani. Egyes szabadkőművesek helyeselték a szabadkőművesség betiltását is, mivel a titkos társaságok alkalmasak arra, hogy adott esetben a népszuverenitás ellen is fellépjenek. A szabadkőműves képviselők többsége azonban azt kívánta, hogy mondják ki: a szabadkőművesség többé nem titkos társaság, mivel hatalomra kerülve már nincs szüksége titkos felforgató tevékenység folytatására. (Az 1917-ben hatalomra került bolsevik vezérek is erre hivatkozva tiltották be a szabadkőművességet, mivel magukat a hatalomra került Grand Orient-nek tartották.) A Grand Orient-hez tartozó honatyák Párizsban azt akarták, hogy a velük konkuráló Prieuré de Sion-hoz tartozó rózsakeresztesek, - akiknek a képviselőjét, Lajos Fülöpöt, a polgárkirályt, éppen most távolították el a trónról, - be legyenek tiltva. Sikerei birtokában a Grand Orient nagyvonalúan felhagyott a radikalizmussal, és pacifista módon kísérletet tett Európa egyesítésére. A szabadkőműves békekongresszusra 1849-ben, Párizsban került sor. A Prieuré de Sion-t Victor Hugo képviselte. Megnyitóbeszédében kezdeményezte Európa egységének a megvalósítását, és az "Európai Egyesült Államok" megalakítását. A kezdeményezés - kellő támogatás hiányában - kudarcot vallott. Még további évekre volt szükség ahhoz, hogy a nemzetközi szocialista mozgalom formálisan is magáévá tegye az "Európai Egyesült Államok" jelszavát.
De Poncin francia történész munkáiból tudjuk, hogy a szabadkőművesekből álló kormány ellenére, a Nemzetgyűlés hazafiasnak bizonyult, és nem követte engedelmesen a szabadkőművesség által megszabott irányvonalat. A Grand Orient ennek láttán nem habozott, hogy a saját emberének tekintett Louis Napóleont, 1851. decemberében, államcsínnyel abszolút hatalomhoz juttassa. Victor Hugo még tett egy sikertelen kísérletet az ellenállásra, végül nem volt más választása, Brüsszelbe kellett menekülnie.
A történelem iróniája, hogy Louis Bonaparte, diktátori hatalma birtokában, nem engedelmeskedett többé a Grand Orient utasításainak, hanem III. Napóleon néven császárrá kiáltatta ki magát. Rendeleti úton új alkotmányt, és olyan diktatórikus rendszert vezetett be, amelyet az időszakosan ismétlődő népszavazásokon erősítenek meg a választópolgárok. Napóleon pont annak a Grand Orient-nek lett a gyűlölt ellensége, amely a hatalomra segítette. Mindez azonban nem akadályozta meg a Grand Orient-et abban, hogy kísérletet tegyen Európa egységének a saját elképzelése szerinti megvalósítására. Eszerint a köztársaságokká átalakult európai államok megalakították volna a "Köztársaságok Szövetségét." Mivel a Grand Orient konstitucionalista és szocialista irányzata nem tudott megegyezni, ezért az egységes Európa megvalósítása akkor még nem sikerült.
1848 és Magyarország
A magyar 1848-at egy egész korszak, a reformkor készítette elő. A 19. század elejére Magyarországon égető feladattá vált az ipar és a kereskedelem fejlesztése, hogy gyorsan növekvő népességének megélhetést tudjon biztosítani. Ennek a törekvésnek azonban útjában állt a rendiség, a nemesség adómentessége, a jobbágyság intézménye, a közteherviselés hiánya. A bécsi udvar igyekezett a jobbágyok sorsán javítani, de egyben a nemesség ellen is fordítani őket. Másrészt Ausztria iparosodása érdekében egyoldalú vámpolitikával akadályozta a magyar ipar fejlődését, hogy piacot biztosítson az osztrák termékeknek. Magyarországot tudatosan Ausztria gyarmatává tették, amit II. József nyíltan ki is mondott.
Legfőbb akadály: a pénzügy rendezetlensége
A magyar ipar fejlődését azonban a magyar pénzügy rendezetlensége akadályozta a leginkább. Magyarországnak ebben az időben nem volt saját pénzrendszere. A mohácsi vész után a pénzügyek terén is általánossá vált a zűrzavar egészen 1807-ig, amikor törvény útján hivatalosan is ejtik az önálló magyar pénzrendszert, és a rénusi, vagy konvenciós német forintot teszik meg hivatalos pénzzé. Korábban, a 18. század közepén - miután nem volt elegendő forgalomban lévő rénusi forint - már Mária Terézia megkezdte a bankócédulák, azaz a papírpénz kibocsátását. Ezeknek egyetlen fedezetük az volt, hogy Magyarország és az osztrák örökös tartományok valamennyi adó-, kamarai és bankpénztára készpénz gyanánt elfogadta ezeket a bankócédulákat. Ezt a papírpénzt azonban nem közvetlenül, hanem megbízottak, kereskedők utján bocsátották forgalomba, akik ezért kamatot fizettek, és váltót adtak. Magyarországon lakó kereskedő azonban nem kapott váltóhitelt, miután Magyarországnak ekkor még nem volt váltójoga. A magyar állampolgár tehát ki volt szolgáltatva a kiváltságos kereskedőnek, aki csak uzsorás áron adott pénzt, vagy csak bankócédulát. Mária Terézia 1772-ben elrendelte hitelpénztár felállítását Magyarországon, hogy segítsen a magyar tőkepénzeseknek tőkéik gyümölcsöző elhelyezésére. Az hitelpénztárnak az is a feladata volt, hogy a kincstár hiteligényein túlmenően segítse a magánosok kölcsönszükségletének a kielégítését is. Ennek a hitelpénztárnak 1819-ben már 22 millió forintot tett ki a betétállománya. Kölcsönt azonban ettől is csak kereskedő, vagy olyasvalaki kaphatott, akiért a kereskedő jótállt. Ezt persze busásan meg kellett fizetni a kereskedőnek.
Mindebből látható, hogy a magyar ipar és kereskedelem csak a kiváltságos osztrák kereskedők utján - méregdrágán - juthatott pénzhez. De nemcsak ez akadályozta a fejlődést, hanem az is, hogy Ausztria rendszeresen visszaélt a papírpénzbe vetett bizalommal. A napóleoni háborúk kapcsán, a szükséges összegek előteremtésére, annyi papírpénzt nyomtattak, hogy 1811-ben és 1816-ban is le kellett értékelni őket, és a kétszeri leértékelés után 1/25 rész értékre süllyedtek. Magyarországnak jogilag semmi köze sem volt a papírpénzekhez, nem is volt beleszólása a pénz sorsába, ugyanakkor neki kellett viselnie elértéktelenedés következményeit, mivel mezőgazdasági terményeiért a magyar birtokos csak ezt kaphatta fizetségképpen.
Az egyre nagyobb szerepet betöltő nemzetközi pénzkartell 1816-ban elérte bécsi embere, az 1807-ben kancellári székbe segített Metternich utján, hogy létrejöhessen egy - a Rothschild család érdekeltségébe tartozó, és magának az Osztrák Nemzeti Bank elnevezést választó - magánbank Bécsben. Metternich engedélyezte, hogy ez a magántulajdonú központi bank, az ONB, felszívja az alaptőkéjébe az elértéktelenített papírpénzt, de csak azoktól, akik megfelelő arányban valóságos készpénzt is befizettek. Az ONB ezután bankjegyeket bocsátott ki, amelyek valóságos pénzre történő beváltására ígéretet tett. Az ONB alapszabályában is szerepelt azonban az a kikötés, hogy csak gondosan kiválasztott és kiváltságos kereskedők kaphatnak pénzt. A magyar gazdálkodók tehát ezután sem juthattak pénzhez.
Ez volt a helyzet, amikor az 1825. évi reformországgyűlés megnyílt. A magyar törvényhozók különösen azt kifogásolták, hogy míg ők az országgyűlésen adókról, vámokról vitatkoznak, addig a bécsi kormány hozzájárulásával egy magánbank hatalmas mennyiségű pénzjegyet hoz forgalomba. A vita közjogi természetűvé vált, mert az Osztrák Nemzeti Bank alapítását elrendelő császári pátenst a pozsonyi országgyűlés nem hagyta jóvá. Azaz a magyar pénzügyeket illegálisan bitorolta egy bécsi magánbank, miközben a pénzveréshez szükséges nemesfém jórészt a magyarországi vármegyékből került Bécsbe. Ez a fémpénz viszont nem került vissza a magyar gazdaságba.
A pozsonyi képviselők azt is kifogásolták, hogy Magyarországon nincsen bankhitel, csak a birodalom nyugati felén. Az egyensúlyhiány nyilvánvaló volt. A pénz folyamatosan áramlott ki az országból: elsősorban a nemes fém a magyar ércbányákból, de kiáramlott a pénz adók, regálék, kölcsönök kamatai, vámok, kincstári jegyek és a katonaság elszállásolási költségei formájában is. Ez a helyzet késztette fellépésre gróf Széchenyi Istvánt, aki gazdasági úton akart nemzetén segíteni. A szabadelvű angol példát követve olyan magánjogi rendszert akart, amelyet ma kapitalistának nevezünk. Gazdasági elgondolásainak középpontjában a hitel állt, amely minden korláttól mentes tulajdonjog nélkül nem képzelhető el. Helyeselte a közteherviselést, és erkölcstelennek tartotta az adómentességet. Széchenyi a monarchia két felének gazdasági egyenjogúsítását akarta, az ország termelésének a növekedését nem a kiviteltől, hanem a belföldi fogyasztás növekedésétől, az általános nemzeti jólét emelkedésétől várta. Az osztrák gazdasági és pénzügyi körök éppen ezt tartották veszélyesnek. Igyekeztek tehát terveit akadályozni. Egész pénzügyi titkos szervezet működött körülötte, hogy a maga számára biztosítsa Széchenyi tevékenységének a gazdasági eredményeit. Ez a szervezet legfőképp a Rothschild érdekeltségből került ki. Még kisebb vállalkozásaiban is ott találjuk a Rothschildokat vagy megbízottaikat, mint, pl. a Lánchídnál. Széchenyi önálló hitelszervezetért folytatott küzdelme is meghiúsult, mert az is Rothschild kézbe került. Csupán két olyan vállalkozása volt Széchenyinek, amelyből hiányoztak a Rothschildok: az Országos Magyar Gazdasági Egyesület és a Nemzeti Kaszinó. Kiderült, hogy Széchenyi tervei kivihetetlenek, mert egy rejtelmes akadály gátolja eszméi megvalósítását. Ezt az akadályt a reformkor másik nagy alakja, Kossuth Lajos találja meg. Úgy vélte, hogy közjogi helyzetünk akadályozza boldogulásunkat, éppen ezért nem a gazdasági, hanem a közjogi célkitűzések az elsődlegesek. Vagyis a király személyének közösségén kívül Magyarországnak teljesen el kell szakadni Ausztriától. Számtalan javaslat született, de egyik sem vezetett eredményre.
Amit nem sikerült politikai eszközökkel elérni, azt Kossuth társadalmi úton igyekezett megvalósítani. Így, pl. miután a bécsi udvar elutasította a védővámrendszerre vonatkozó javaslatát, Országos Védegyletet alapított az osztrák termékek bojkottálására. Az egyletnek 1845-ben már 138 fiókja és 100 ezer tagja volt. A magyar országgyűlés tagjai azt hitték, hogy a bécsi udvar, az osztrák császár és egyben magyar király, a fő ellenfelük, őt kell jobb belátásra bírniuk. A dunai birodalom politikai színpadán azonban a nem látható rendezői feladatot már ekkor is azok a bankárcsaládok végezték, akik az Osztrák Nemzeti Bank tulajdonosaiként kézben tartották a pénzügyeket. A legfontosabb kérdésekben már ekkor is ők döntöttek a legteljesebb titoktartás mellett.
Az önálló magyar pénzrendszer megszületése
A pozsonyi országgyűlésen 1848. március 3-án előbb a győri követ, Balogh Kornél, kért szót. Kossuth maga kezdeményezte, hogy az örökváltság ügyét tegyék félre, mert a Győrött kialakult pénzügyi feszültség felszámolása mindennél fontosabb. (A győriek attól tartottak, hogy az államkincstár nem váltja pénzre az 1809-ben, kölcsön fejében adott elismervényeit.) A győri követ beszámolt, hogy vármegyéjében milyen aggodalom támadt a forgalomban lévő bankjegyekre nézve. Ezután sürgette, hogy az Osztrák Nemzeti Bank, nyilvánosan számoljon el, mekkora a fedezete, hogy mindenki megnyugodhasson. Miután tudta, hogy ez a magánbank erre úgyse lesz hajlandó, ezért indítványozta:
"Kéressék meg ő Felsége arra, hogy a banknak egész állása, s különösen a forgalomban lévő bankjegyeknek a mikénti fedezése iránt az országot felvilágosítani, s megnyugtatni a legkegyelmesebben méltóztassék."
Már-már határozottá vált ez az indítvány, amikor Kossuth Lajos, aki akkor Pestmegye követe volt, emelkedett szólásra, hogy elmondja a magyar történelem egyik legmélyebb értelmű beszédét, amely a bécsi és a magyar forradalom közvetlen elindítója lett. Kossuth nem tartotta elegendőnek a bankkimutatás közlését. Azt hangoztatta, hogy meg kell változtatni a fennálló viszonyokat, és Magyarországot fel kell szabadítani a gyámság alól. Majd a pénzkibocsátásról szólva ma is aktuális üzenetet küld a jegybanki függetlenségről a mindenkori kormányoknak:
"Nem fejtegetem azon tévesztett politikát, miszerint ezen banknak újnemű papirospénz kibocsátására intézett institútiója már eredetében oly lépés volt, mely roppant financiális áldozatokkal vásárolná azt meg, mit a kormány ezen áldozatok nélkül biztosabb sikerrel eszközölhetett volna. Már eredetében annak magvát viseli, hogy a birodalmi közállomány nemcsak adósságaiból kibonyolódni nem fog - hanem újabb meg újabb terhek áldozatába fog bonyolódni."
Az állampolgárok sorsát súlyosan érintő banktitokról, és a nyomában járó mély bizalmatlanságról pedig ezeket mondotta:
"Eloszlatni pedig sem letagadások, sem bármiként ürügyelt titkolózások által nem lehet, hanem csak azáltal, ha a dolgok állása nyíltan, tartózkodás nélkül és sikeresen a közönség elébe terjesztetik."
"Akarom hinni, hogy a kormány érezni fogja annak szükségét, hogy miszerint ezen megnyugtató kimutatást hiteles alakban a közönséggel hivatalosan is tudatni saját érdekében mulaszthatatlan kötelessége, mit igen nagy hiba volna azon ürügy alatt akarni elmellőzni, hogy a bécsi bank privát vállalat, melyről a kormány felelősséggel nem tartozik, mert a közönség igen jól ismeri azt a solidaritást, melyen a bank a kormánnyal áll. Miszerint a bankjegyek kibocsátására nézve ezen intézet nem egyéb, mint a birodalom financiális kormány- rendszerének egyik - hibás alapú, de kielégítő - institútiója."
Az ausztriai pénz- és értékviszonyok egésze miatt állította Kossuth, hogy nem elegendő a bankkimutatás, hanem ezen túlmenően az alkotmányos, vagyis a köz, az állam és a társadalom, ellenőrzése alatt álló pénzügyi mechanizmust kell megteremteni:
"...nekünk a bank kimutatásának kívánságánál nem lehet megállapodnunk, mert ez csak egy részlet, mely az egésznek következménye, hanem nekünk a magyar státusjövedelmek (állami jövedelmek, D.J.) és státusszükségek számbavételét, az ország financiájának alkotmányos kezelés alá tételét, szóval önálló magyar financministeriumot kell kívánnunk, mert különben a rólunk, nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénzviszonyainkat végtelen zavarokba bonyolíthatja, ha ellenben felelős financministeriumunk lesz, hazánk szükségeiről okszerű gazdálkodással gondoskodhatunk és polgártársaink pénzviszonyait minden veszélyes fluctuátiók ellen biztonságba helyezhetjük." Ehhez még hozzátette:
"Hogy a bankjegyek ezüstpénzbeli beváltására az ország minden részében sikeres intézkedések tétessenek, és ha ehhez a kormánypolitika iránya okszerűen megváltozik, remélem, hogy a bizalom helyreáll, melyet helyreállítani saját zsebünk érdeke, de a dynastia érdeke is múlhatatlanul megkívánja." Kossuth ezután indítványozta a következő felirati javaslatot:
"Hazánk méltán elvárja, hogy földmívelésünk, műiparunk, kereskedésünk felvirágzására sikeres lépések tétessenek, a magyar közállomány jövedelmének és szükségletének számbavételét, és felelős kezelés alá tételét tovább nem halaszthatjuk, mert csak így teljesíthetjük azt az alkotmányos tisztünket, hogy úgy Felséged királyi székének díszéről, mint hazánk közszükségleteinek és minden jogszerű kötelességének fedezéséről sikerrel intézkedhessünk..."
Kossuth nemcsak független magyar kormány kinevezését kéri, hanem sürgeti az alkotmányos rend bevezetését a monarchia tartományaiban a fennálló abszolutizmus helyébe. Az országgyűlés egyöntetűen elfogadta a feliratot. A bécsi és a pesti polgárok tömören így fogalmazták meg követelésüket: "ott új alkotmányt, itt nemzeti bankot."
Március 13-án, a bécsi rendi gyűlés előtt felolvasták Kossuth beszédét, amelynek nyomán a résztvevők új alkotmány elfogadását követelték. Metternich a katonaság kivezénylésével válaszolt, de Ferdinánd császár leállította az akciót. Az egyre idegesebb Habsburg főhercegek ezután megköszönték az 1807 óta hivatalban lévő kancellár szolgálatait, és visszaküldték a szülőföldjére a rajnai születésű arisztokratát. A pénzkartell, amelyet Metternich hűségesen képviselt évtizedeken keresztül Bécsben, ezután Londonban nyújt menedéket kiérdemesült ügynökének, a hatalmi egyensúly politika egyik prominens megvalósítójának.
Az egész Európán végigsöprő forradalmi megmozdulások hatására is, a király végül 1848. április 11-én szentesítette azokat a törvényeket, amelyek lerakták a kapitalista modernizáció alapjait Magyarországon. A királynak ebben a döntésében része volt a március 15-i nagy pesti tűntetésnek is, amely csak lelkes és békés mása volt a példaképül szolgáló európai forradalmi lázadásoknak, és amely azoktól eltérően elsősorban nem szabadkőművesek által manipulált megmozdulás volt. Az áprilisi törvényekben nincs sok forradalmiság, inkább csak a már kialakult állapotokat rögzítik. Választójogot adnak minden nemesnek, de azok szerzett jogait nem érintik. A választójogot csak azokra terjesztették ki, akiknek ingatlan vagyonuk volt. A nemesek vagyon nélküli utódai már nem rendelkeztek választójoggal.
1848 tehát fenntartotta azt a szent-istváni elvet, hogy az ingatlan vagyon nemesít. Az a nemes, aki elvesztette vagyonát, közjogilag nem volt többé tagja a magyar nemzetnek. Az 1848-as törvények megszüntetik az úrbériséget, a papi tizedet, az ősiséget és megteremtik a szabad ingatlanforgalmat, valamint a közteherviselést. Valamennyi bécsi kívánság volt. A gazdasági függetlenségről azonban nem rendelkeznek az áprilisi törvények. Az önálló magyar pénzügyek tekintetében sincs intézkedés. Az új törvények alapján V. Ferdinánd kinevezte az első felelős magyar kormányt, amelynek gróf Batthyányi Lajos lett az elnöke, pénzügyminisztere pedig Kossuth Lajos, de Széchenyi István és Deák Ferenc is a kormányba került.
A feszült pénzügyi helyzet rendezése azonban hosszabb időt igényelt. Az ország új, - független - pénz és bank megteremtését kívánta. A pesti kereskedők testületileg kérték a kormányt a pénzjegykrízis megoldására, mert az ONB - válaszul a forradalom követeléseire - azonnal lejárttá tette a hiteleket, nem volt hajlandó leszámítolni a váltókat, és ugyanígy jártak el az osztrák gyárak és a kereskedők is. A pesti kereskedők egyesülete 2 millió forint, 4% kamatozású kölcsön kieszközlését kérte az ipari minisztertől. Kossuth ezt válaszolta kérésükre:
"A pesti kereskedelmi piac pénzügyi állapotának enyhítésére a közalapítványi pénztárból a Pesti Kereskedelmi Banknak kellő biztosítékok mellett 300 ezer pengőforint kölcsönöztetett."
A felelős magyar kormány, amely üres államkasszát, megbénított üzleti életet vett át, kénytelen volt szembenézni az ONB ellenséges magatartásával is. Kossuth azonnal hozzáfogott a bankjegy-nyomda felállításához, és a gazdasági élet működését biztosító fedezett magyar pénz megteremtéséhez. Már hivatalba lépése másnapján levélben kérte Eszterházy Pál külügyminiszter segítségét:
"A bécsi bankjegyek beváltása az ország minden pénztárainál annyira szorgalmaztatik, hogy ha a bécsi bank elegendő ezüstpénzről rögtön nem intézkedik, valóságos rémülés fog országszerte rögtön elterjedni, s a rend fenntartásáról jótállani nem lehet."
Az ONB azonban nem sietett valódi pénzre beváltani az általa kibocsátott bankjegyeket. Ellenben felgyorsította a nemesfém és ércpénz külföldre menekítését. Kossuth már április 19-én rendelettel tiltotta meg az arany és az ezüst külföldre vitelét. Amikor pedig az továbbra is folytatódott, miniszteri-biztost küldött Selmecre, Körmöcre és Besztercebányára az arany- és ezüstkészletek zár alá vételére. A Pesti Hírlap május 2-án már ismertette Kossuth tervét a kereskedelmi bank felállításáról:
"E szerint 4-5 millió pengőpénz alapján, tökéletes fedezet mellett 10-12,5 millió forintnyi pénztári-jegy bocsáttatnék ki...ez leszen a legszilárdabb pénzügyi munkálat, mely valaha papirospénz kibocsátásában történt."
A terv tehát az volt, hogy a begyűjtött nemes fémekért a kormány, kamatozó kincstári utalványokat ad, az aranyat és ezüstöt pedig a már működő kereskedelmi banknál helyezi el a kibocsátandó bankjegyek fedezeteként. Jellasics horvát bán katonai készülődése azonban még gyorsabb cselekvést követelt, mert a létében fenyegetett kormány üres pénztárral nem tudott felkészülni a védekezésre. A bécsi udvart, de még inkább a Rothschild érdekeltség tulajdonában lévő ONB-ot, nyugtalanította a magyarok pénzügyi és gazdasági függetlenedésének gyors üteme. Attól tartottak, hogy a magyar bank nemesfém fedezete az osztrák bankjegy átváltásából eredő ezüst lesz, ezért minden eszközzel akadályozták az osztrák bankjegyek ezüstre váltását.
Az Osztrák Nemzeti Bank hajlandó lett volna hitelezni a magyar kormánynak 12 millió forintot, de cserébe azt követelte, hogy az ismerje el a magánérdekeltségű ONB bankjegykibocsátó monopóliumát Magyarország területén is. Kossuth ezt elutasította, ehelyett önálló magyar pénzrendszer kialakítása mellett döntött. Június 17-én a pénzügyminiszter 18 pontos megállapodást kötött a pesti kereskedelmi bankkal. Ennek az a lényege, hogy 5 millió forintnyi valóságos arany és ezüst ellenében a bank kibocsáthat 12,5 millió forintnyi bankjegyet. Ha kevesebb a nemesfém-fedezet, akkor arányosan kevesebb papírbankjegy kerülhet forgalomba. A bankjegyeket azonban az állam állítja elő, ő ellenőrzi és védi a hamisítás ellen. A visszaérkező bankjegy újra nem forgalmazható, azt meg kell semmisíteni. A nemesfém alap csak bankjegy beváltására használható. A kibocsátandó pénzből 5 milliót az állam használ fel, 4 milliót hitelez a lakosság számára a közpénztárakon keresztül, 2,5 millió összegben kamatozó hitelt nyújt az ipar és a kereskedelem számára, 1 milliót - kamatmentes kölcsönként - a bank használhat költségei és munkadíja fejében. A részvénytársaságként működő kereskedelmi bank élére négy új igazgatót nevez ki az állam, a bank kormányzója pedig csak pénzügyminiszteri jóváhagyással töltheti be tisztségét. Kossuth első gazdaságpolitikai intézkedése - az ideiglenesen a nemzeti bank feladatkörét is ellátó pénzintézmény felé - a kamatlábak csökkentésére vonatkozott.
Kossuthnak ez a nagyhorderejű döntése nem lepte meg sem a bécsi udvart, sem az ONB-ot, mert a pénzügyminiszter ugyanis Havas Józseffel, a Kereskedelmi Bank igazgatósági elnökével tárgyalt a bankjegykibocsátásról. Ő pedig a bécsi körök bizalmi embere volt. Kossuth pénzügyi tanácsadója pedig, akit miniszteri bankárnak is kinevezett, az a Wodianer Sámuel volt, aki egyenesen a bécsi Rothschildok megbízottja volt, amiről Kossuth persze nem tudott. Amikor Kossuth létrehozta az önálló - egyelőre magántulajdonban álló - magyar jegybankot, és az önálló magyar pénzt, nyomban megkezdődött a politikai nyomás és a katonai ellenakció.
A magyar országgyűlés augusztusban, a hitelügyek után megkezdte a költségvetés vitáját. Amikor Irinyi János megkérdezte Kossuthot, hogy miért adott a 12,5 millió forintból hitelt a kereskedelmi banknak, és azon keresztül a vállalatoknak, Kossuth nemcsak arra hivatkozott, hogy a nyomorgató pénzhiány után fel kellet lendíteni a kereskedelmet és az ipart, hanem kifejtette az állam és a pénzügyeket kisajátító központi bankok közötti kapcsolat lényegét:
"...Azon nézetben vagyok, hogy - ameddig befolyásom lesz Magyarország ügyeibe - a banknak (értsd: egy magántulajdonban lévő független központi banknak, D.J.) nem akarom azon hatalmat adni kezébe, hogy ő szabályozza Magyarország pénzügyeit. Őt csak eszközül, s mintegy tisztviselőül akarom használni bizonyos határok között. Ez okból nem ő bocsátja ki a pénzt, hanem csak kezeli bizonyos jutalomért..."
A bécsi udvar ellentámadása
Mielőtt azonban az új magyar törvények királyi szentesítésére kerülhetett volna sor, a bécsi udvar ellentámadásba lendült. Az uralkodó István főherceg útján emlékiratot juttatott el a magyar kormányhoz. Ebben vitatja Magyarország jogát a pénzügyi önállósághoz, és a magyar kormány pénz- és bankügyi intézkedéseit aggasztónak minősítette a monarchia számára. Az emlékirat nyíltan kétségbe vonja az áprilisi törvények jogszerűségét. Az emlékirat jól dokumentálja, hogy a bécsi udvar nincs tekintettel arra a küzdelemre, amely a magyar országgyűléseken folyt évtizedeken keresztül, a pénzügyi önállóság megteremtéséért. Ehelyett a megváltoztathatatlan természeti törvény rangjára emeli azt, hogy kizárólag a Rothschild érdekeltséghez tartozó Osztrák Nemzeti Banknak, ennek a privát pénzintézetnek, lehet joga a magyar pénzügyekben dönteni. Az emlékirat után - Deák Ferenccel az élén - egy száztagú küldöttség vitte a törvényeket a királyhoz jóváhagyásra. A pénzügyi törvények királyi jóváhagyása elmaradt, és a küldöttség megalázó elutasításban részesült Bécsben. Emiatt Batthyány rögtön benyújtotta a kormány lemondását. Ezt a nádor tudomásul vette és az új kinevezésekig magához vonta a kormányhatalmat. Ezt a döntést viszont a parlament alkotmányellenesnek tekintette, és a nádor mellé bizottmányt rendelt az új felelős kormány kinevezéséig. Kossuth azonban tovább kereste a jogszerű megoldást az államjegyek kibocsátására. Felszólította a képviselőházat, hogy az államgépezet, a gazdasági élet és az ország védelme érdekében nyújtson hitelt a pénzügyminiszternek papírpénz kibocsátása céljából és, hogy "ez a pénz, a törvényhozás határozatánál fogva, minden közpénztárnál készpénz gyanánt elfogadtassék és melynek névszerinti értékét a nemzet becsületére mostani és jövendő minden jövedelmeire garantálja." Az országgyűlés egyetértett Kossuthtal, és már szeptember 12-én engedélyezte 5 forintos pénzjegyek kibocsátását. Szeptember 15-én a király felrótta a magyar országgyűlésnek, hogy az államjegyek királyi szentesítés nélküli kibocsátásával olyan határozatot fogadott el, amelyek nem felelnek meg a magyar-osztrák törvényes kapcsolatoknak. Jellasics horvát bán csapatainak az előrenyomulásával a bécsi udvar elérkezettnek látta az időt arra, hogy nyíltan szembeszálljon a magyar hiteltörvényekkel. A Wiener Zeitung 1848. szeptember 28-i száma közli a király "Magyarországi népeimhez" című manifesztumát. Ebben az uralkodó tiltakozik a magyar kormány viselkedése ellen, és nyíltan megtagadja a magyar pénzügyi törvények jóváhagyását, természetesen nem az osztrák magántulajdonú központi bank érdekeire hivatkozva, hanem arra, hogy alattvalóit félti az országot elöntő fedezetlen papírpénztől. Jellasics azonban szeptember 29-én csúfos vereséget szenvedett Pákozdnál. Ez egyben a magyar pénzt is megszilárdította.
A bécsi polgárság ekkor ismét szembefordult az önkénnyel, hiszen a pénzhiány ott is nyomasztó volt. A császár Olmützbe menekült, majd pedig Windischgrä tz herceget az osztrák haderő teljhatalmú parancsnokává nevezte ki. "Népeimhez" c. proklamációjában ismét a mértéktelen papírpénz kibocsátásának a súlyos következményeire figyelmeztetett.
A herceg néhány nap alatt leverte a bécsi lázadást. November 6-án a király parancsot adott a magyar pártütés leverésére is. A magyar haderő felszerelése rendkívüli intézkedéseket kívánt, ezért Kossuth az országgyűlés felhatalmazására elhatározta a 100 és 1000 forintos bankjegyek kinyomtatását. Erre a bécsi udvar olyan plakátokkal árasztotta el az országot, amelyen az állt, hogy a magyar kormány értéktelen papírpénzzel akarja polgárait tönkretenni. A kormánynak alig maradt ereje, hogy ezekkel a rágalmakkal szembeszálljon, mivel minden energiáját a katonák felszerelése, a védelemre való felkészülés kötötte le. A magyar harctéri sikerek hatására a Kossuth bankók árfolyama emelkedett, a vereségek hírére pedig csökkent. Decemberre ismét eltűnt a forgalomból a fémpénz, mert sokan eldugták, vagy külföldre juttatták. Ismét váltási és fizetési nehézségek jelentkeztek a pénzforgalomban.
Az osztrák katonai győzelmek következtében a kormánynak Debrecenbe kellett költöznie. A költözést megelőzően Kossuth utasítást adott a pénzjegynyomda szétszerelésére. A gépeket, a papírt és a nyomdászokat vasúton vitték Szolnokig, majd onnan szekerekkel tovább Debrecenig. 1849. január 5-én Windischgrätz bevonult Pestre. Itt jelentette ki, hogy a legszigorúbban fog elbánni azokkal a lázadókkal, akik "az oly gazdagon megáldott országot a törvénytelen papírpénzbeli elárasztással tönkre juttatni igyekeztek", és akik a pénzjegynyomda elvitelével még folytatni is akarják ezt a tevékenységüket. Kossuth ugyan utasítást adott a nemesfém-fedezet elszállítására is, de ezt a Kereskedelmi Banknál igazgatói funkciót betöltő Rothschild megbízottak, elsősorban Wodianer Sámuel, megakadályozták. Wodianer, aki Kossuth bizalmasa volt, de egyben teljesen bírta a császári kormánybiztos bizalmát is. Erre utal az tény, hogy Pest megszállása idején a bécsi kormánybiztos Wodianert a Kereskedelmi Bank alelnöki székébe is beültette. Kossuth még nem tudhatta, de a későbbi évtizedek pénzintézeti nyilvántartásaiból, a compassokból, kétségtelenül megállapítható, hogy Wodianer minden Rothschild érdekeltségű banknál, vagy vállalatnál vezetőbeosztást töltött be az elkövetkező évtizedekben Magyarországon. Nos ugyanők voltak azok is, akik biztosították, hogy a Pestről menekülő Windischgrä tz magával vihesse a nemzet pénzének nagy áldozatok árán összegyűjtött nemesfém fedezetét Ausztriába.
Az ONB azt remélte, hogy a fedezet elkobzásával a Kossuth-bankók értéküket veszítik. A magyar pénz azonban jól funkcionált továbbra is. Soha nem látott pezsgés következik be. A honvédsereg megkap minden szükségeset rekvirálások nélkül. Folynak a tavaszi munkák, de a hadi üzemek és a gazdaság egésze is teljes kapacitással üzemel. 1849 áprilisára beérik a pénzügyi szabadságharc győzelme. Ugyanis ekkorra már mind az osztrák, mind a magyar hadsereg, valamint mindkét kormány hivatalai, és belföldi szállítói, magyar pénzt, Kossuth bankókat használnak Magyarországon. Mindez annak ellenére van így, hogy a császári hatalom a megszállt területeken mindent elkövetett a magyar pénz ellen.
1848 sikeres pénzügyi szabadságharca
A forradalom és szabadságharc idején infláció nem volt, és devalváció is csak a császári hatalom erőszakos fellépései miatt fordult elő helyenként. Kossuth bebizonyította, hogy ha egy öntudatra ébredt társadalom a saját kezébe veszi a pénzhatalmat, akkor ércfedezet nélkül, külső, magas kamatozású hitelek nélkül is gazdasági virágzás indul be. Az 1848 és 1849 évi pénzügyi szabadságharc tehát sikeres volt. Bukását nem életképtelensége, hanem katonai túlerő okozta, azaz nem pénzügyi okok. A pénzügyi szabadságharc gazdasági értelemben nem is szenvedett vereséget. A gyarmatosító császári hatalom katonai, rendőri és adminisztratív eszközökkel semmisítette meg eredményeit. Ma már bizonyítható, hogy ebben döntő szerepe volt a szálakat a háttérből mozgató, és megriadt nemzetközi pénzkartellnek. A szabadságharc leverését követő bosszúállásban hírhedtté vált Haynau tábornok - a bresciai hiéna - pedig nemcsak a I. Ferenc József császárt képviselte, de az Osztrák Nemzeti Bank tulajdonosait is, hiszen anyai ágon a Rothschild családhoz tartozott. A nemzetközi pénzkartell számára veszélyes volt a magyar példa, hogy egy nemzet képes a saját kezébe venni, és a társadalom egésze szolgálatába állítani a pénz hatalmát, és mindennek nem a megjósolt pénzügyi összeomlás, hanem gazdasági felvirágzás az eredménye.
Joggal állapítja meg Éliás Ádám, hogy "ma újra időszerű a pénzügyi szabadságharc Magyarországon. A szabadságküzdelemnek immár csak ez a formája időszerű, mert a gyarmatosítás napjainkban nem katonai, hanem pénzügyi eszközökkel történik." Valóban, a nemzetközi pénzkartell a központi bankok függetlenné tételével, azaz saját magánellenőrzése alá vételével, beépült az egyes országok, - és államszövetségek - politikai rendszerébe, mint új, ellenőrzetlen hatalmi ág. Ez a hatalmi ág nemzetek fölötti, hierarchikusan épül fel, és kemény pénzügyi kényszerítőeszközökkel rendelkezik. Kossuth példáját követve, sajnos ma sem tehetünk mást, minthogy kiharcoljuk, hogy a magyar pénz ismét a magyar társadalomé legyen.
Varga István, a szabadságharc pénzügyeinek kiváló ismerője többször is kiemelte, hogy Kossuth bebizonyította: meg lehet teremteni a bizalmat az állam által kibocsátott közpénz iránt, és sikeresen lehet vele működtetni a gazdaságot. Ázsia pedig napjainkban igazolja, hogy ugyanilyen közpénzzel fel lehet virágoztatni a társadalmat. Az euroatlanti politika ezzel szemben azt támasztja alá, hogy a magánpénzrendszer irányítói ezt nem nézik jó szemmel, mert nem illik bele az egy központból irányított világ képébe. Ezért kellett a kívánságukra megkezdeni az 1990-es években az addig Magyarországon működő közpénz kiszorítását nyugatról érkező magánpénzzel, amiért évről-évre mintegy 3 milliárd dollárt kell fizetnünk. Ezért szüntette meg az MNB a belföldi váltók leszámítolását, amely pedig biztonságos és olcsó hitelmechanizmus volt a gazdálkodók egymás közötti kapcsolatában, és ugyanezért számolta fel az export hitelezését, valamint az elmúlt évtizedekben létrehozott kereskedelmi bankok refinanszírozását. Ezzel az MNB megteremtette a pénzügyi feltételeket a magyar cégek tönkremenéséhez, a belföldi tőkehiány tartós fennmaradásához, Magyarország pénzügyi eszközökkel történő újragyarmatosításához. Mára már bebizonyosodott, hogy a pénz fölötti hatalom visszaszerzése nélkül nem lehetünk valóban szabadok. Újra meg kell vívni pénzügyi szabadságharcunkat.
Szabadkőműves volt-e Kossuth Lajos?
Kossuth hazafi volt, nemzetét szolgálta 1848-49-ben. Csak emigránsként, amerikai útja során lett szabadkőműves. 1852. február 19-én Cincinatti-ban vették fel a 133-as számú páholyba. Másnap, február 20-án, már megkapta a segéd, és nyomban utána a mester fokozatot is, majd egy hétre rá tiszteletbeli taggá emelték. Február 28-án az indianapolisi "Centre Loge" (Központi Páholy) fogadta ünnepélyesen. Május 3-án Bostonban, a Massachusetts-i Nagypáholy ünnepli Kossuthot, mint egy nép szabadságának védelmezőjét és apostolát, aki elnyomott hazája függetlenségi harcának a hőse. A páholy vezetője úgy üdvözli, mint egy számkivetett idegent, aki most ismét barátokra és otthonra talált. Válaszában Kossuth hangsúlyozta, hogy amióta szabadkőműves lett, azóta még inkább átérzi hazájával szembeni kötelezettségeit.
Az olasz carbonarik a francia Grand Orient irányzathoz tartoztak, vezetőjük, Giuseppe Mazzini, pedig egyben magasrangú illuminátus is volt. (Számos kutató szerint, ő volt Adam Weishaupt utóda az illuminátus rend élén.) Kossuth olaszországi emigrációja idején csatlakozott Mazzinihez, és vele együtt a magyar emigránsok többsége is. Számos magyar harcolt a 33-as fokozatú Grand Orient szabadkőműves, carbonari vezér, Garibaldi tábornok hadseregében is.
A Grand Orient szemben állt a katolikus egyházzal, a dinasztikus államformával, így ellenségének tekintette a katolikus dunai monarchiát, amely egyszerre volt dinasztikus és katolikus. A carbonarik pedig még megszállóknak is tekintették az osztrákokat, akik Észak-Olaszországot uralmuk alatt tartva, akadályozták az olasz egység létrejöttét. Grand Orient irányzatú szabadkőművesek számára tehát a magyar szabadságharc az ő 1848-as nagy forradalmi megmozdulásaiknak az utolsó hősies - vereségében is dicsőséges - fejezetét jelentette. Ezért fejezték ki együttérzésüket és őszinte tiszteletüket a magyarok, és vezetőjük Kossuth iránt, noha ő akkor még nem tartozott hozzájuk.
Ugyanakkor egyre több a bizonyítéka annak, hogy a nemzetközi pénzkartell bécsi részlege, konkrétabban a Rothschild tulajdonban lévő Osztrák Nemzeti Bank, robbantotta ki a fegyveres konfliktust a bécsi udvar és az önálló közpénzrendszert követelő magyar kormány között. Ha igaz, hogy a pénzkartell áll a Grand Orient mögött, akkor ez feloldhatatlan ellentmondásnak látszik. Mélyebb elemzés azonban feloldja ezt az ellentmondást. A pénzkartell legfőbb ellenfele az abszolutizmus. Ezért a Grand Orient hálózatot lényegében a dinasztikus, abszolutista rendszerek eltávolítására igyekezett felhasználni. Ennek az egész Európát érintő átrendeződésnek az eszmei és politikai eszközei voltak a felvilágosodás, a humanizmus, a modernizáció, a társadalmi haladás, a "szabadság, egyenlőség, testvériség", a forradalom, a szocializmus, a kommunizmus, a világszabadság nevében indított szellemi és politikai mozgalmak. De az útban lévő államok "eltakarítását" szolgálta a hatalmi egyensúly politikája is, vagyis amikor a HÁLÓZAT az egyik államot a másikkal tartotta sakkban. Erre rászorult, hiszen a nemzetközi pénzkartellnek saját fegyveres ereje nem volt, céljai elérésére - pénzügyi manipulációkkal és rejtett hálózata segítségével - mindig más államok uralkodóit, vezetőit és azok hadseregét kellett felhasználnia. Így, pl. a pénzkartell - jelentős pénzösszeg megajánlásával - az egyik kezdeményezője volt az orosz cár beavatkozásának a magyar szabadságharc leverésébe, miután látnia kellett, hogy erre egyedül a bécsi udvar és hadereje nem elég. A szabadkőművesség, különösen a Grand Orient irányzat, fegyelmezett és titoktartó tagságával, konspirációs tapasztalataival igen alkalmas volt a szupertitkos pénzkartell és illuminátus hálózata céljainak a szolgálatára. 1848-ban Magyarország hős volt a Grand Orient szemében, mert Ausztria ellen lépett fel. Az első világháború során pedig már osztoznia kellett Ausztria sorsában, mivel annak támaszává vált. Akkor már a későbbi kisantant országokká váló népek szolgálták a pénzkartell, és a Grand Orient céljait.
2000. március
Leleplező 2000/2



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése