Gazdasági kémkedés

Richard Haack Kémek könyve

Részletek

Gazdasági kémkedés

Mielőtt önök közül bárki is legyintene a„gazdasági" szó hallatán, azoknak felhívjuk a figyelmét: ez a legfontosabb ága az egész iparnak. Nevezik természetesen - innen jutott most eszünkbe a szó - ipari kémkedésnek is, de ez nem elég pontos, és már fél évszázada nem fedi a témát. Amíg ugyanis régebben csak ipari, tehát technológiai találmányok, eljárások, esetleg új anyagok megszerzésére irányult ez a fajta kémkedés, addig mára sokkal inkább kiteljesedett és valódi gazdasági kémkedéssé vált. Vagyis minden adatot gyűjtenek, amit egy másik ország gazdaságáról tudni lehet és érdemes. Pénzügyi, fejlesztési, kutatási, tudományos és technológiai adatokat éppen úgy, mint találmányokat, eljárásokat, sőt, „agyakat".

A fontosságot az is mutatja, hogy úgy a keletiek, mint a nyugatiak, igen nagy hangsúlyt fektettek rá. Ez egyszerűbben szólva azt jelenti, hogy a politikai és katonai kémkedésen kívül, azokkal megegyező vagy azokat felülmúló arányban kapta a gazdasági kémkedés a támogatást. És több hasznot is hozott, mint a politikai vagy a katonai. Hiszen nem lehet véletlen, hogy az iparilag, gazdaságilag elmaradott országok (sommásan, de valószerűen: a volt keleti tömb és számos fejletlenebb ázsiai állam) mindig is erősen kémkedtek gazdaságilag! Ismeretes Ceausescu mondása, hogy a román ipar teljesítményének 25 százalékát a kémek termelték ki. Vagyis azt úgy lopták Nyugatról, és ahonnan csak lehetett.

Az így szerzett tudás több szempontból is „ingyenes" volt. Hiszen az újítások, új technológiák átvételéért nem kellett hatalmas díjakat fizetni, sőt - ha például fegyvergyártásban történt egy újszerű gyártmány ellopása, akkor azt a tolvaj ország fegyvergyára(i) előállították és harmadik világbeli partnereknek eladhatták sokkal olcsóbban, mint a nyugatiak, mivel a nyugatiaknak az eladási árba kellett kalkulálni a fejlesztési költséget, magasabb munkabéreket is. Tehát nemcsak országon belül volt belőle hasznuk, hanem más piacokon is. Előfordult, hogy kivertek vele komoly nyugati cégeket a piacokról, és attól kezdve a Fülöp-szigeteken vagy Afganisztánban vagy Angolában az ő fegyvereik dörögtek, és nem a nyugatiaké. Ami természetesen érzékenyen érintette az illető fejlett országok hadiiparát, beleértve a fokozódó munkanélküliséget is. Az ipari kémkedés szinte teljesen mellőzi a Bond-filmekből ismert eszköz és módszertárat. Alapvető természetesen az álcázás, és itt is vannak sok évig „alvó" ügynökök. Akiket csak akkor „ébresztenek fel" kiküldőik, ha már jól bedolgozták magukat a környező világba.

Ennél sokkal jobb és gyakrabban alkalmazott módszer az, ha vagy becsapás, vagy zsarolás útján azonnal és közvetlenül odanyúlnak, ahol a szükséges információ található. A politikai kémkedésben kedvelt hosszútávú dolgok itt ritkán fizetődnek ki, ugyanis mire az „elaltatott" kémet használni tudnák - mire az bedolgozza magát környezete bizalmába - elavul a technológia, amiért odaküldték. Vagy éppenséggel nyilvános úton is elérhetővé válik.

Még lesz szó a módszerekről, amelyeket különféle ipari kémkedési esetekben alkalmaznak. Most egy olyat mondunk el, amelynek - ha az ügy bíróság elé kerülne -kvalifikálást nehéz lenne elvégezni. Az is kétséges, hogy bizonyos (nyugati) bíróságok azt kémkedésnek ítélnék-e meg. Mert a megítélés területén is nagy különbségek voltak Kelet és Nyugat között. Keleten, mint általában a diktatúrákban, nagyon szigorúan vették a kémkedést, és a rajtakapott egyéneket - de olykor az ártatlanokat is - gyakran sújtották a legnagyobb büntetésekkel. Volt olyan állam, ahol azért is halálbüntetést lehetett kapni, ha valaki idegeneknek kiadta a főiskolák, egyetemek katonai tárgyakat oktató tanárainak nevét! De az sem ritkaság - különösen Vietnamban és más ázsiai kommunista országokban volt szokásban -, hogy betiltottak minden találkozást és érintkezést a külföldiekkel. Nem túlzás, hogy a háború alatt Észak-Vietnamban, ha egy külföldi diplomata vagy újságíró az utcán megszólított egy-egy vietnamit és akárcsak annyit kérdezett (volna) tőle, merre van ez vagy az az utca, - a külföldieket folyton figyelő titkosrendőrség a válaszoló helybelit is elhurcolta. De erre ritkán került sor, ugyanis ebben az időszakban a vietnamiak valósággal menekültek az utcán felbukkanó „nagyorrú", vagyis külföldi elől.

Ilyen szellemű országokban természetesen meg van nehezítve a kémkedés - de itt sem lehetetlen. Hiszen így vagy úgy szót lehet érteni azokkal, akik már bent dolgoznak egy gyárban - miért kellene oda nekünk is behatolnunk, kockáztatnunk? Ezt a logikát sokan követték mindenfelé, nyugatiak is egymást között.

A cél a cég, a módszer vagy a termék

De lássuk a fentebb beígért igaz történetet. Angliában volt egyszer egy mosóporgyár, amely rendkívül jó termékkel lépett a piacra. Ez egy idő után felkeltette annak az amerikai cégnek az „ellenérzését", amely már jó ideje jelen volt az angliai piacon a maga mosóporával. Az amerikaiak természetesen vettek a boltban ebből a porból, és elemezték is azt, de számos technológiai részlet nem volt világos számukra. Az összetétel ismerete ugyanis nem mindig teszi lehetővé az ugyanolyan termék előállítását - a módszerben, a technológiában is vannak elrejtett titkok. Ezt csak bennfentesektől tudhatták volna meg.

Hamarosan megszületett a döntés: ipari kémeket alkalmaznak. Ezek nemegyszer majdnem nyíltan hirdetik szolgáltatásaikat, és rendelkezésére állnak mindenkinek, aki azt megfizeti. A gyár leadta a, sajátságos rendelést és várt. Az ipari kémek felbéreltek egy, a dologhoz értő vegyészt, és munkához látott.

Hamarosan az angliai mosóporgyár körüli iparvidék sajtójában - és csak ott! - apróhirdetések jelentek meg. Egy tengerentúli vegyi gyár keresett leendő munkatársakat igen jó feltételekkel. A szöveget úgy fogalmazták meg, hogy arra szinte kizárólag csak a szóbanforgó mosóporgyár mérnökei pályázhattak. Őket viszont nagyon csábíthatta a dolog, mert a gyárban dolgozó nyolc mérnökből hatan is írtak a megadott címre. (Csak levélben vették fel velük a kapcsolatot, első ízben.)

A megadott londoni címről természetesen haladéktalanul meg is érkezett a válasz a hat úrnak. Beszélgetésre hívták őket, persze nem ugyanarra a napra, hanem körülbelül két hétre elosztva a hat urat. Így a gyárban sem tűnhetett fel senkinek, hogy az illetők kénytelenek voltak szabadnapot kérni. A beszélgetésen az állítólagos nagymúltú cég „képviselői" beszélgettek el a jelölttel, és nagyon jó benyomást keltettek benne. Úgy viselkedtek, mintha nekik is tetszene a jelölt. Ezért aztán fokozatosan ő is elvesztette bizalmatlanságát és óvatosságát. A leendő munkaadók biztosították felőle, hogy természetesen nem céljuk a mosóporgyár titkainak kifürkészése, de szeretnének meggyőződni róla, vajon a mérnök úr mennyire érti a szakmát, ezért mondjon el csak egy részletet a jelenlegi technológiából, amivel dolgozik, amire felügyel.

Nem kell mondanunk, hogy mind a hat mérnöktől más és más részlet felől érdeklődtek. Amely önmagában - ha csak az szivárog ki - nem jelentette volna azt, hogy kívülálló lemásolhatja az ott alkalmazott technológiát. De a hat részre bontott technológiai folyamat a kémek agyában hamarosan összeállt, készítettek róla egy gömbölyű jelentést, és elküldték megbízóiknak. Ők aztán hamarosan piacra dobták ugyanolyan terméküket, mint az angliai mosópor volt. A skóciai gyár mérnökei pedig hiába várták a levelet a tengerentúlról, hogy remekül fizetett állás vár rájuk a napfényes Kaliforniában...

Vannak alkalmak, amikor valójában veszélyesen összemosódik a félig-meddig polgárinak, civilnek tekintett ipari kémkedés a hadiiparival. Ilyen esetek azok, amikor repülőgépgyárak a kémkedés alanyai. Hiszen az ott ellopott technikát az esetek egy részében fel lehet használni á hadiiparban, a katonai repülőgépek gyártásánál vagy másutt is. Azelőtt teljesen ismeretlen jelenségekre is fény derül mostanában. Különösen 1992-től kezdődően számos nyugati titkosszolgálat vezetősége (eléggé hibásan) úgy látta, hogy a Szovjetunió megszűnésével számos kémkapacitás szabadul fel.

És ezt a kapacitást valamilyen módon, új formában vagy céllal továbbra is működtetni kell. Az amerikaiak szinte ekkor vették észre, hogy lehetne ám kémkedni a szövetségesek házatáján is. Még nagyobb volt a meglepetésük, amikor kiderült, hogy azok ezt már régóta csinálják...

Méghozzá nemcsak külföldön, vagyis „otthon", hanem az USA ötven államában is!

„Aki ebben a szakmában tevékenykedik,

az biztosan tudja: a franciák állandóan

kémkednek az amerikaiak ellen."

(Gerard Burke, a Parvus Company elnöke)

Megjegyzés: a Parvus Co. a világ legnagyobb, ipari kémkedéssel és elhárítással foglalkozó vállalata.

A franciák nem is nagyon titkolják mindezt, legfeljebb sorozatban érkező hivatalos amerikai kormány- és miniszteriális tiltakozásokra szoktak kifakadni és felháborodni. Mindez azonban nem változtat a lényegen. Vagyis azon a tényen, hogy a legkülönfélébb módokon folyik ez a kémkedés. Már Toulouse-nál kezdődtek a bajok. Ott ugyanis a franciák egy, mostanában. Nyugaton nagyon divatos, Japánból eredő intézményt hoztak létre, a technológiai parkot. Ez kutatóközpont, ahová szeretettel meghívtak sok amerikai céget is. Akik erre elszánták magukat, biztosak lehetnek benne, hogy a francia ipari kémekkel találják magukat szemközt.

Az sem lehetett titok, hogy a külföldi cégek számára előkészített és majdan bérbeadandó, vagy már bérbeadott helyiségeket a párizsi ügynökök a szakma szabályai szerint már régen "preparálták" (lásd majd a technikáról szóló fejezetet). Így minden ott tevékenykedő cég összes lépéséről tudomást szerezhetnek azok, akiknek ezt diktálja az érdekük. De a franciák nemcsak így tevékenykednek.

Francia ipari kémek

Egy nagyhírű amerikai-német vállalat párizsi telephelyén 1993-ban felfigyeltek arra, hogy a biztonsági személyzet egyik francia tagja, akit a bejáratnál alkalmaztak, esténként végigjárja az üres hivatali helyiségeket és valamilyen kis- szerkezettel „hallgatja a falakat". Amikor kérdőre vonták, közölte, hogy éppen az ellenséges lehallgatást akarja megelőzni. Ám a készülék, amit nála találtak, arra szolgált, hogy a napközben a szobákban elhangzott beszélgetéseket mintegy magukba gyűjtő különleges lehallgatóberendezéseket „megcsapolja". Ezek ugyanis már nem küldték el az összegyűjtött anyagot rádión, így nem is voltak felfedezhetők. Amit napközben ezek a csöppnyi szerkezetek magukba szívtak, csak akkor adták le pár másodperces adásba sűrítve, amikor a készülék a közelükbe került, és attól persze erre elektromágneses úton utasítást kaptak.

Más francia kémek - a hivatásos kémszolgálat tagjai -ügynököket toboroztak az IBM ottani leányvállalatánál. A dologra ugyan fény derült, de az amerikaiak nem csináltak belőle nagy ügyet, éppen a „szövetségesek" miatt. Majdnem ugyanakkor (1989-90) lebukott a Texas Instruments amerikai cég franciaországi igazgatója, kiderült róla, hogy már jóideje a francia kémszolgálatnak dolgozik.

1991-ben lebukott hat francia mérnök, akik az USA területén valamilyen mondvacsinált ürüggyel jártak a hadiipari központokat. Az igazi céljuk a „lopakodó harci repülőgép", a radarok által láthatatlan eszköz leírásának megszerzése volt. Nem mondhatni, hogy túlságosan jól tették a dolgukat, ugyanis már az első meglátogatott cégnél feltűnt, hogy más érdekli őket, mint ami látogatásuk hivatalos célja. Így aztán az amerikai ügynökök szépen követték őket gyárról gyárra, tudományos intézetről intézetre, míg összeállt a kép. Ráadásul a „mérnökök" útközben itt-ott kapcsolatba léptek az Amerikába delegált francia titkosszolgálati ügynökökkel is.

Ugyanígy próbálták meg a francia ügynökök ellopni a Boeing egyes titkait, hogy azokat felhasználhassák, beépíthessék az akkor készülő Airbus-gépekbe.

Történnek aztán egészen nevetséges ügyek is, a houstoni (Texas) francia konzult rajtakapták, amint kiürítgette olyan polgárok személyes kukáit, akik köztudottan a Pentagon számára dolgoztak.

Meg kell mondani, számos hasonló eset játszódott le az elmúlt években és nyilván régebben is. Az is rutinszerűnek látszik, hogy a párizsi hivatalos tényezők minden alkalommal a tagadásba menekülnek és még soha nem fordult elő, hogy beismerték volna a kémkedés tényét -akkor sem, ha az ügynökeiket tettenérték.

A CIA vezetőinek reakciója, - azért a többesszám, mert az utóbbi években a vezetők személyében is történtek változások Langley-ben - az, hogy elviselik valahogyan a szövetségesek efféle csintalan akcióit, természetesen úgy, hogy tesznek is ellenük valamit. De a franciákon kívül nem sokkal tapintatosabbak a többiek, különösen a németek, a japánok és az izraeliek sem.

Érdemes megjegyezni, hogy az amerikaiak találtak egy nagyon logikusnak tetsző másféle érvet is.

„Miért tennénk mi is ugyanezt? Aki ezt hiszi, hogy mi is lopni fogjuk más államok ipari titkait, annak fogalma sincs az Egyesült Államok viszonyairól. Az efféle tevékenység azokat az államokat jellemzi, ahol van a gazdaságban állami szektor, ahol vannak állami vállalatok. A tőlünk ellopott ipari titkokat azoknak adják át. De mi mit tehetnénk az ellopott titkokkal, ha nincs egyetlen állami vállalat sem, amely azokat hasznosíthatná? Netán licitálást rendeznének a nagyvállalatok között, itt egy titok, ki ad érte többet?

„Az úgynevezett gazdasági háborút a magánvállalatok döntik el."

(Woolsey, CIA-igazgató)

A profik - mondjuk mi és mondják mások is - mielőtt elindítanának egy gazdasági természetű kémakciót valamelyik szomszédos vagy szövetséges állam ellen, három dolgot kénytelenek figyelembe venni, azt alaposan mérlegelni:

1. A keresett információt nem lehet megszerezni,nyílt módon is?

2. Nem fenyegeti az ügynököt vagy ügynököket a tettenérés, később letagadhatatlan leleplezés veszélye?

3. Ha mégis leleplezik az ügynököt, nem rombolja le ez a tény a két ország meglévő jó kapcsolatait?

És ha a válasz mindhárom esetben határozott nem, akkor lehet kiadni az utasítást az ügynöknek: mehet, csinálhatja. Az Amerikában nyüzsgő francia ügynököknek általában nincsenek ilyen megfontolásai, meglehetősen gátlástalanok, ugyanakkor ügyetlenek - vélik az amerikai szakemberek.

A szakértők szerint van a francia „inváziónak" egy másik oka is. Nagyon sok információt meg lehet szerezni nagyon egyszerűen nyílt úton, nyílt forrásokból is. De a franciák sokszor - mielőtt útnak indítják ügynökeiket -erre nem figyelnek, meg sem kísérlik betartani a fenti három pont közül már az elsőt sem. Sokszor milliókat adnak ki olyasmiért, amit pár centért is megszerezhettek volna, mert nem is annyira titkos információ. De a Szajna partján - állítják sokan -, csak annak az információnak van értéke, amit az ügynökök szereztek fáradságos munkával és veszélyek közepette...

Amire kevesen gondolnak: a gazdasági kémkedés csak ezután fogja élni igazi virágkorát. Ennek több oka, összetevője is van:

1. A Szovjetunió megszüntével a legjobb akarattal sem foglalkoztatható annyi ügynök Keleten, mint eddig. Igaz, hogy közülük sokat be lehet dobni a volt szovjet köztársaságokban, amelyeket eddig Moszkva központi szerepe miatt elhanyagoltak - de ez nem szívja fel a felszabaduló munkaerőt.

2. A volt kelet-európai csatlós államokkal is változik a viszony, és bár azért ezekről sem veszik le a szemüket a nyugati ügynökök, nyilvánvalóan kevesebb emberrel is megoldhatják a feladatokat.

3. Az előző kettőből következik, hogy nem minden ügynököt tartanak meg. Ilyen vagy olyan formában vagy elnevezéssel, de közülük többszázat - összességében többezret - bocsátanak el. Ezek az emberek még nem idősek, általában középkorúak, és szeretnék folytatni a szakmát (sokszor az egyetlent, amihez értenek). Mivel politikai vonalon nem alkalmazzák már őket, a katonai kémkedés területén pedig kevés az esélyük, hát azt teszik, amit tehetnek: magánügynökségeket alapítanak vagy már ilyen létező ügynökségekhez szegődnek el. Mindenképpen szaporodni fog tehát ezek száma, és a piac törvényei alapján felajánlják majd tevékenységüket, szaktudásukat, lehetőségeiket. Előbb-utóbb olyan cégek is igénybe veszik ő-ket. akiknek eddig nem volt rá szükségük. De észreveszik majd, hogy ellenük is kémkednek. Kénytelenek lesznek tehát ellenlépéseket tenni, ellenakciókba kezdeni már csak „védekezésképpen" is.

4. Az utolsó és legfontosabb ok: a gazdasági élet könyörtelen harcot követel, és ha rendelkezésre áll egy technika, valamint azt használni képes és mindenre elszánt emberek, akkor egyre többen kényszerülnek rá, hogy a másképpen meg nem szerezhető információt így kapják meg. A gazdasági élet annyira sokrétű, bonyolult lesz, és annyira ettől függ majd sok vállalkozás létezése, hogy már semmilyen eszköztől sem riadnak vissza e harc résztvevői.

Érdemes itt elgondolkodni néhány apróságon. Az amerikai új gazdasági-kémkedő kis cégek közül néhány nem is olyan kicsi. Akad, amelyik többszáz specialistát foglalkoztat. Azonfelül ne feledjük: mivel minden tagjuk a CIA-től, az NSA-tól (National Security Agency) jött át, ilyen vagy olyan módon azért kapcsolódnak, sőt, kötődnek még az „anya-céghez", és ez különféle egészségtelen együttműködésekre is alkalmat adhat. Például arra, hogy ha egy vállalkozás, egy kémakció túlságosan kockázatosnak tűnik az állami ügynökség számára, akkor kiadja azt „bérmunkába" valamelyik ilyen cégnek. A CíA-nek nem kell attól tartania, hogy amatőrök kezébe kerül a feladat - hiszen jól ismerik azokat az egykori kollégákat, akikre a munkát bízzák. Ebből másfajta bonyodalmak is származnak biztosan.

A 7-es ügyosztály ügyei

Az amerikaiak elleni kémkedésben különösen élenjárt a francia kémszolgálat 7-es osztálya. Ez már állítólag 1968-tól kezdve folytatta azt a tevékenységet, amit negyedszázaddal később aztán az amerikaiak már nagyon rossznéven vettek.

Korábban a dolog nem derülhetett ki, mert mint szövetségesek, a szovjetek elől titkolniuk kellett belső összeütközéseiket.

Azonban számos esetet lehetne felsorolni, amelyekben az amerikaiak visszaadták a kölcsönt. Hiszen ha nem is saját, nem létező állami vállalataiknak, de más célra bizony ők is tudtak lopni ezt-azt.

A franciák szolgálata, a DGSE (Direction Générale de la Sécurité Extérieure, vagyis a Külső Biztonsági Igazgatóság) nem sajnálta a fáradságot saját szövetségesei ellen. A franciák már annyira szakosodtak a gazdasági kémkedés területén, hogy titokban szakembereket képeztek ki egészen szűk(nek látszó) területekre is, mint például az üzleti piacpolitika, a kutatás-fejlesztés, üzleti tervek elemzése, stb. témákban is. Nem titok az sem, hogy Franciaország egész területén lehallgatják azokat a cégeket, amelyek a franciákat érdeklő technológiával vagy más „javakkal" rendelkeznek. A lehallgatás nem annyira a telefonok, mint inkább az elektronikus hírközlő és adattovábbító berendezésekre irányul. A már említett IBM éveken át célpontja és szenvedő alanya volt e tevékenységnek.

Az üzleti világban a fontos iratokat hordozó személyeket most már nem ok nélkül figyelmeztetik arra, hogy a papírokra nagyon vigyázzanak, és azokat sohase hagyják felügyeletük nélkül. A nyolcvanas években a DGSE csak a párizsi szállodákban naponta több mint tíz betörést hajtatott végre ügynökeivel, és a kilopott papírokat - igaz, csak lefotózták őket, de végső soron ezek a papírok így kikerültek onnan - felhasználták az állami cégek!

Kicsit túl sokat írtunk eddig a franciákról és ezzel olyan benyomása támadhat az olvasónak, mintha Párizs a legteljesebb mértékben szemben állna Washingtonnal, és két gigászi kémszervezet vívná mindennapos ütközeteit, valóságos háborúját. Ez kétségkívül túlzás - már csak azért is, mert ilyen háborúk más országokban is folynak. Az pedig nyilvánvaló, hogy Amerika az első számú célpont minden ország ipari kémei számára, hiszen az a vezető gazdasági, tudományos és technológiai nagyhatalom. Tehát neki van a legtöbb ellopható titka. Ráadásul olyan titkok, amelyek már a huszonegyedik századba viszik el az emberiséget. Ez az igazi vadászterület.

De azért nem feledhető, hogy az angolokat, hollandokat és a belgákat ugyanúgy érdeklik ezek a titkok. Azonfelül, hogy az összes többi szervezet kölcsönösen kémkedik egymás ellen is, ők is az Egyesült Államokban látják a legtöbbet érő, elejtendő „vadat".

Ugyanakkor az átlagos és jóhiszemű, a világra nyitott amerikai üzletember nem tudja elhinni, hogy ezernyi veszély leselkedik rá nemcsak otthon, de méginkább, ha kiteszi a lábát az országból. Ázsiában különösen veszélyben van. A kémszervezetekkel lazán együttműködő féllegális, félcivil szervezetek vagy társulatok száz és száz tagja él abból, hogy repülőtereken, szállodákban, taxikban, szórakozóhelyeken hozzájut a titkos üzleti információkhoz, és azokat eladja vagy a konkurenciának, vagy az állami kémszervezetnek (esetleg mindkettőnek). Ugyanezek az urak rendelésre is dolgoznak. Sőt, csak úgy dolgoznak igazán. Nem véletlen tehát, hogy ha egy nyugati, (a veszély mindenkire leselkedik) megérkezik Dzsakartába, már a repülőtéren megkezdődik a megfigyelése, és a taxiban, amelybe beül, lehet, hogy lehallgatják a rádiótelefonját, amellyel előre jelzi érkezését tárgyalópartnerének. Ha többen vannak, a taxis is felveszi a beszélgetésüket. A szállodában, ha csak egy percre is magukra hagyják aktatáskájukat az iratokkal, menedzsernaptárjukat vagy más tárgyat, amiből következtetni lehet üzleti stratégiájukra, további terveikre, arra, kivel fognak még itt találkozni, milyen utasításokat hoztak magukkal otthonról, stb., ezek is könnyen a konkurencia birtokába kerülhetnek. Szélsőségesebb, de korántsem ritka eset az is , hogy csábos külsejű hölgyeket küldenek az üzletemberhez, vagy valamilyen szórakozóhelyen altatószert kevernek az italába, és míg alszik, elveszik a szükséges dokumentumokat.

Ő még oda sem ér a tárgyalás színhelyére, amikor vagy a tárgyalópartnere, vagy - ha nagyon fontos dologról van szó (olajmező, drágakőbánya, távvezeték, stb.) - , akkor a kormány ügynökei is tudják, miről fog szólni a tárgyalás. Aki vett már részt ilyen igazán nagy téttel bíró tárgyaláson, az tudja, mit jelent ez. Ha az ellenfél előre tudja például, hogy egy vásárlásban mennyi az a felső határ, amíg elmehetünk, akkor az alkudozás egészen másként alakul.

Így aztán megesik az is, hogy egy gyár hiába állítja elő jobbnál jobb termékét - egy, két vagy három év után észreveszi, hogy vevői mind elfordulnak tőle, valakik rossz hírét költik az üzleti világban, „elszívják előle a levegőt", legjobb emberei fokozatosan elhagyják és átmennek dolgozni „oda", elveszti lehetőségeit, hogy értékesítse termékét. Ilyenkor biztosak lehetnek benne - csak éppen már túl későn -, hogy valaki kiadja belső információit, valaki kiszolgáltat minden adatot. És egy konkurrens cég szép lassan elveszi tőle a piacot.

Japán a célpont

Kis túlzással el lehet mondani, hogy amit a francia gazdasági-ipari kémek művelnek az USA területén, ugyanazt teszik az amerikaiak (és mások) Japánban.

Ez a tevékenység azonban több okból nem lehet annyira kiterjedt, mint Kalifornia és New York között. Az egyik ok a japán társadalmi és üzleti élet zártsága. A másik a nyelv, amelynek révén idegeneknek oda nehéz beférkőzni. Harmadszor az igazi titkokhoz külföldiek semmiképpen sem férhetnek hozzá, ehhez japán társakra, cinkosokra, ügynökökre lenne szükség, ilyeneket azonban nagyon nehéz találni. Le kell számolni azzal a tévhittel is - ami Európában is elterjedt és még részben él -, hogy a japánok afféle zseniális másolók, akik, mindig csak a mások kész műveit veszik át vagy jobb esetben azt továbbfejlesztik.

Az 1970-es évektől kezdve világosan látható az új tendencia: a japánok élen járnak a kutatásban, fejlesztésben, új és még újabb technológiák alkalmazásában. Az innováció, vagyis az újítások, találmányok terén is elsők a mai világban.

Így aztán nem csoda, hogy sokan lopnának tőlük. A Japán elleni gazdasági kémkedés a nyolcvanas években nagy méreteket öltött, és az ellenfelek rengeteg pénzt költöttek rá.

Kevesen figyelnek arra - és a nyelvismeret hiánya is akadályozza őket -, hogy úgynevezett „nyílt források" segítségével, a mozaikmódszer bevezetésével dolgozzanak. Aki viszont ismeri a nyelvet, és egy-egy szakmát, az előfizetve a japán nyelvű tudományos lapokat, a szükséges információk 80 százalékát is megszerezheti ilymódon teljesen veszélytelenül és olcsón! E célra azonban nem megfelelőek a távol-keleti vagy éppen japán kiadású angol nyelvű, összefoglaló jellegű tudományos munkák és folyóiratok. Ezekbe ugyanis már nagyon megszűrve és vázlatosan kerülnek át az információk.

Bizonyos, például francia tudományos körök véleménye szerint, hogy Japánban a legmagasabb a nyílt tudományos-gazdasági információk aránya. Ők úgy vélik, hogy aki mindenhez hozzájuthat, az az őt érdeklő anyagok 95 százalékát is beszerezheti ilyen módon!

Bérkémek

Az alaphelyzet a következő: van valahol egy nagyon jól menő vállalat, amely élenjáró technikát alkalmaz, nagyobbrészt éppen saját kutatásain alapuló fejlesztést folytatva. Egy ilyen intézmény a dolgok természetéből kifolyóan nem húsz-harminc embert foglalkoztat, hanem legalább százat, vagy többszázat. A cég ugyan nem hatalmas és még korántsem érte el fejlődése csúcspontját, de bizonyos külföldi cégek érdekeiket már féltik tőle. Kiszámítják, hogy ez a bizonyos kis vállalat jó vezetés, korlátlan anyagi lehetőségek (saját tőke + kedvező hitelek) birtokában így fejlődik tovább, akkor három, öt vagy tíz év múlva a legkomolyabb vetélytársuk lesz a piacon.

A nagy távlatokban gondolkodó cégek vezetősége már ilyenkor lép valamit, nehogy majd akkor kelljen szembenéznie a problémával, amikor már túl késő lesz. Elintézni pedig, csak drágán lehet majd.

Az elintézni szót érthetjük abban a másik, közönségesebb vagy brutálisabb jelentésében is, mint látni fogjuk.

Kém az a munkatárs is, akit ha elbocsátanak, magával viszi az adatok egy részét. Például azon üzletfelek címjegyzékét, akik a volt cége által gyártott terméket vásárolták. Kiadja azt is, hogy mennyiért vették -, így az ellenfél alákínálhat, ha e lista birtokába jut. De nem kell ehhez elbocsátás és bosszú - a befurakodott vagy megvásárolt kém jó pénzért az üzleti vetélytárs rendelkezésére bocsátja a cégénél használatot kódokat. Még rosszabb: ellopja azokat, és a cég nem tud hozzáférni saját adataihoz sem ! Ez néhány nap alatt egy teljes vállalat összeomlásához is vezethet, ha idejében nem gondoskodnak valamilyen ellenakcióról, védekezésről.

A dolog sokkal veszélyesebb, ha a vállalat nem csupán egy „sima" üzleti ellenféllel áll szemben, hanem az az ellenfél ráadásul külföldi, idegen kémszolgálat, vagy egy magánkémiroda mindenre elszánt embere . Itt a tét sokkal nagyobb lehet. Ha nem így lenne, az ellenfél nem érdeklődne a cég terméke, technológiája, találmánya vagy újonnan felfedezett módszere iránt. Márpedig a távolabbról jött ügynöknek sokszor nem érdeke megőrizni a látszatot, nem számol senkivel és semmivel. Megszerzi - ha tudja -a titkot, és azonnal hazautazik, és nem érdekli az sem, milyen káoszt hagy maga után.

A CIA néhány vezetője, akiket a washingtoni kongresszus is támogat részben, arra akarja rávenni az illetékeseket, hogy a kémszervezetnél alkossanak egy részleget, amelyet úgymond „bérbe vehetnének" a fenyegetett amerikai cégek. Mások meg egyenesen azt követelik, hogy az amerikai kémek járjanak el úgy, mint az annyit emlegetett franciák: kémkedjenek ők is az ipar, a gazdaság, a technológiák terén és a kapott, szerzett eredményeket osszák meg az amerikai cégekkel. Ez az elmélet eddig nem sok hívet nyert, ugyanis Amerikában nagyon erős a már-már ősi szemlélet: az államot minden módon el kell választani attól, ami privát. A két világ érintkezési pontjait a lehető legkevesebbre kell csökkenteni.

Az viszont gyakrabban megesik, hogy a CIA vagy az FBI védelmet nyújt a veszélybe került cégeknek, de ez messze nem ugyanaz, amiről a fenti elmélet hívei beszélnek. Manapság, a kilencvenes évek közepén az amerikai cégektől ellopott értékek (vagyis a vállalatok emiatt elszenvedett veszteségei) elérik az évi 110 milliárd dollárt! Tíz év múlva - mondják a szakértők, a veszteségek ennél ötven százalékkal magasabbak lesznek. Vagyis akkor „füstbe megy" évente 165 milliárd dollárnyi munka és nyereség.

Kár, kár, kár...

Akik csak az oroszoktól vagy a franciáktól félnek, túl könnyen veszik a dolgot. Legalább annyi japán és kínai kém nyüzsög az amerikai és nyugat-európai üzleti életben, mint ahányat a KGB vagy a párizsi DGSE delegált oda.

Ráadásul kiderült, hogy a dolog bonyolultabb. Az idegenek amerikai kémeket bérelnek fel, és elhitetik velük, hogy ők, mármint a sajátságos munkaadók, a szövetségeseknek kémkednek! Vagy éppen... ők az amerikai érdekeket képviselik, és olyan anyagokra van szükségük, amiket nyomorult idegen kémek elloptak az amerikaiaktól! A játszmák tehát bonyolultak, de nagy vonalakban azért még követhetők. Hiszen sokszor egy-egy leányvállalat vagy távoli gyár dolgozói nincsenek tisztában azzal, hány százalékban amerikai vagy más tulajdonú a munkahelyük. Ha pedig a kusza érdekekről van szó, végképpen nem láthatnak be a kulisszák mögé. Különösen a franciaországi idegen vállalatoknál vettek rá sok francia dolgozót a kémkedésre azzal, hogy az idegen munkaadók ellen hangolták őket.

Egyelőre a szabadalmakat is lopják, nem számít, hogy az érvényes nemzetközi egyezségek értelmében azokat csak megfelelő díj lefizetése ellenében lehetne aztán gyártani, birtokolni. Ismeretes, hogy mit műveltek a svájci óraiparral a távol-keleti „kis tigrisek" tökéletesen illegális vállalkozásai. De ugyanott ugyanez érvényes a kozmetikumokra, a gyógyszerekre, a ruházati iparra és számos más ágazatra.

A hidegháború végével a legszorgalmasabb kémek az amerikai és nyugat-európai piacokon a már említetteken kívül az oroszok (továbbra is), a dél-koreaiak, a japánok, a németek, sőt... kanadaiak is! De nem tétlenkednek az izraeli, dél-afrikai és más, főleg katonai programok és találmányok iránt érdeklődő kémszervezetek sem. Lopnak optikai berendezéseket, elektronikát, fegyvereket, új harci eszközök tervrajzait, apró és nem apró technikai csodák ötleteit vagy magukat az elkészült prototípusokat, és a sort vég nélkül lehetne folytatni.

Az is előfordult már, hogy amikor egy idegen kémszolgálat embere lebukott (Izrael), pár millió dollárral megváltották az érdekeltek hallgatását. Ezt az összeget enigmatikusan „kártalanításnak" nevezték...

Az amerikaiak is kémkedtek szövetséges társaik ellen. Nem látunk olyan okot, ami arra engedne következtetni, hogy ez a helyzet megváltozott. Tehát, ha azt halljuk Washingtonból igen emelkedett, sőt, felháborodott tónusban, hogy milyen „csúnyák" ezek a méltatlan, settenkedő szövetségesek gondoljunk arra is: egyik kémszervezet sem hagyja ki a kínálkozó alkalmakat, ha parancsa van bizonyos dolgok megszerzésére. Sőt, néha parancs nélkül is megteszi.

A japán nagy cégek, mint a Hitachi vagy a Mitsubishi rendelkeznek réges-régen létrehozott saját kémszervezettel. Ne képzeljünk persze sokezer fős, hatalmas költségvetéssel dolgozó valóságos birodalmat a birodalomban. De mivel történtek már lebukások- hát sejthető, hogy kicsi, de hatékony vállalkozások tevékenykednek itt szép csendesen, mondhatni, árnyékban. Az említett cégek elsősorban a híradástechnikában élenjárók, az elektronika nagyjai körül szaglásznak. Az amerikai Motorola cég majdhogynem nyíltan alapította meg saját „felderítő hivatalát" -talán azért is, hogy elijessze azokat, akik nála próbálnának kémkedni. De vajon csak azért?

Aztán akadnak olyanok is, akik egyenesen követelik: nyissanak a CIA-nél ugyanolyan gazdasági kémkedéssel foglalkozó osztályokat, amilyenek vannak sokfelé. A KGB-nél közönségesen csak X-osztálynak nevezett részleg hajtotta a legnagyobb hasznot a valamikori Szovjetuniónak, és az hajtja most a hasznot Oroszországnak is.

Gazdasági kémkedésről, ipari titkok lopásáról volt ismert a cseh, a román, a lengyel titkosszolgálat, nem is beszélve a japán, dél-koreai, izraeli és a több évtizedes gazdasági blokád által erre szinte rákényszerített dél-afrikai titkosszolgálatokról.

Információpiac

A kémiparban a legkisebb információ is hatalmas értéket képviselhet, ha azt rendeltetésének megfelelően használják fel. Kis összegek befektetésével is milliós haszonhoz lehet jutni. Egy jónevű elektronikai cégnél elég, ha lefizetünk egy éjszakai takarítót, próbáljon meg értékes leírásokat szerezni nekünk. Ha azokat éjszakára elzárják, az sem gond. Továbbá megoldható, hogy egy takarító elhelyez egy parányi rádióadót egy faxkészülékben, és akár hónapokon keresztül zavartalanul értesülhetünk róla, miket, hová, kinek küldenek a készüléken keresztül. A miniatűr rádiólehallgató az igazgató tanácskozó szobájában pedig egyenesen felbecsülhetetlen szolgálatokat tehet.

A Nyugat-Európában 1993 végén megkérdezett cégek csaknem negyven százaléka erősítette meg a sejtett adatot: volt már dolguk ellenük irányuló ipari kémkedéssel, vannak e téren tapasztalataik. A legtöbb cég sajnos csak akkor fordul elhárító szakemberekhez (és ez az USA-ra is érvényes), amikor a baj már megtörtént. Az amerikaiakat megmenti közismert naivságuk - kezdetben el sem tudják képzelni, hogy őket is érheti „baleset" -, de a nyugat-európaiak már igazán lehetnének óvatosabbak - vélik a szakértők.

Ha a célpontnak kiválasztott vállalat megengedi, hogy olykor turistacsoportok keressék fel (amit a vállalat imagenak érdekében a hozzáértők is gyakran javasolnak), előfordul, hogy a kíváncsi turisták fényképezőgépeinek lencséje nem mindig arra irányul, amit az idegenvezető mutat nekik...

Egyes repülőterek sem mentesek az ipari kémektől. Nemcsak hotelekben fordul elő, hogy a tulajdonos távollétében felnyitják a bőröndjét, és lefényképezik fontos dokumentumait, üzleti levelezését. Megesik ez olykor egyes repülőtereken, az ottani biztonsági szolgálat embereinek tudtával, vagy olykor éppen aktív részvételével. Különösen nehezen kezelhető, és így gyanús ilyen szempontból az athéni, a nicosiai, a kairói és több afrikai, ázsiai repülőtér.

A jelenség ellen azért is nehéz harcolni, mert a megrabolt európai, amerikai, japán, stb. cégek nem sietnek feljelentést tenni! Egyáltalán nem olyan magától értetődő dolog, hogy ha ilyesmit felfedeznek, azt azonnal nyilvánosságra is hozzák. Még akkor sem, ha számukra egyértelmű, melyik rivális cég lopta el titkukat, vagy tett arra kísérletet.

Ennek okát abban is lehet keresni, hogy rontja a cég üzletpozícióját, ha kiderül, hogy „csak úgy el lehet lopni tőle bármit". Másodszor, ha kiderül, hogy valóban ellopták egyik-másik féltett titkát, az csökkenti részvényeinek értékét a tőzsdén. Ez mindenképpen káros, tehát igyekeznek visszatartani, kicsinyíteni, meg nem történtté tenni -miközben a berkeken belül végre cselekszenek. Az addig elmulasztott vagy rosszul működő biztonsági intézkedéseket újakkal helyettesítik, megszigorítják, fokozzák az éberséget.

Módszerek a pokolból

A „pokol" szó talán túlzás - egy kanadai üzletember jellemezte így a helyzetet, amikor ellopták tőle élete főművét, egy igen ügyes számítógépes szoftvert -, mégis fedi a valóságot.

A módszerekben a teljesen ártatlantól (van ilyen?) a legagyafúrtabbakig mindenféle megtalálható. Az első csoportba az tartozik, amikor a repülőgépen a „szunyókáló" ügynök az előre kiszemelt ember mellett ülve, annak válla fölött beleles a papírjaiba. Ez is adhat anyagot, de persze a módszer esetlegessége sok kívánnivalót hagy. Ennek abszolút ellentéte viszont az, amit egy nagy nyugat-európai kémszervezet tett. A nemzeti légitársaság egyes gépeit különleges módon „preparálták", minden ülés fejtámlájába lehallgató berendezéseket ültettek be. Az Amerikába vagy Japánba induló, onnan érkező gépeken ült egy vagy két ügynök, akik az utasok szemrevételezése után - mikor azok helyet foglaltak -, már tudták, melyik székeket kell bekapcsolni a fülhallgatókhoz és a magnószalagokhoz. Az egymással beszélgető, egy céget képviselő, Európába üzleti tárgyalásra igyekvő emberek egymás közötti utolsó stratégiai megbeszéléseit felvették, és azon ország érintett cégeinek rendelkezésére bocsátották a vendég érkezésével egyidőben...

Nem kell külön hangsúlyozni, mennyi értékes információt tudott meg ebből az érintett cég vezetősége, és később eszerint alakíthatta tárgyalási stratégiáját.

A külföldi követségek szinte mindenhol segítik az ipari kémeket, ha azok az ország életbevágóan fontos állami vagy magáncégeinek megrendelésére dolgoznak. Természetesen fokozott ez a segítség akkor, ha hadiipari (eufémikusan: védelmi!) találmányok, technológiák megszerzése a cél.

Köztudott, hogy a brit titkosrendőrség gyakran lehallgatja a külföldi üzletemberek beszélgetéseit. Bizonyos, nagyon ködös „védelmi érdekekre" hivatkozva nemegyszer a régebben ott tevékenykedő külföldi cégek telefonvonalaira állandó jelleggel kapcsolódott rá a lehallgatás. De nem jobb a helyzet Európán kívül sem. Buenos Airesben az argentin titkosszolgálat úgymond „már elbocsátott, nem állománybeli ügynökei" körülbelül 640 cég lehallgatását szervezték meg, és az így nyert információkat megvételre ajánlják azon argentin cégeknek, amelyeket a dolog érdekel és a „szolgáltatás díját" is képesek megfizetni a fura szolgáltatóknak...

Az egyiptomi szállodákban szinte mindennapos eset, hogy behatolnak a szállodai szobákba, amint az ügynökök látják, hogy a vendég táskája nélkül hagyja el azt. Elég, ha csak az étterembe, vagy a bárba, esetleg az úszómedencéig megy. Mire visszajön, már biztosan lefotózták iratait, üzleti papírjait. De mint említettük, ez sokfelé előfordul, nemcsak Egyiptomban.

Hongkongban szinte megszokottnak nevezhető, hogy a vállalatok telefonközpontjában, vagy az épület egy másik pontján, a kivezető telefonvezetékeken „csapolják meg" a kábeleket. A rádiótelefonokat pedig lehallgatják. Erre különösen sok esélyük van a volt kelet-európai „szocialista" országoknak, ahol máig érintetlenül működnek az egykori nagy rádiólehallgató berendezések, és ahol régebben magánszemély nem működtethetett ilyen adót. Vagy ha mégis, akkor azt szigorúan ellenőrizték. Ma néhány jobb minőségű nyugati berendezést kell csak szerezniük, és tovább figyelhetik az étert.

A lehallgatások terén a magasiskola már nem az egyszerű mechanikus hozzákapcsolódás, hanem az elektronikus behatolás a telefonok számítógépes kódjaiba. Egy ilyen gép kódját megfejtve, a kém az épületen kívülről, mondhatni távolról is belehallgathat beszélgetésekbe, a-mikor csak akar - elég ehhez saját készülékén beütni a megfelelő kódot.

Az, hogy nagy pénzért vagy zsarolás eredményeképpen bejuttatják saját emberüket a konkurrens vállalathoz, esetleg annak vezetőségébe is, megszokott dolog. Kis túlzással mondhatni, hogy szinte mindennapos esemény. Aki titokban kábítószeres, és ugyanakkor hozzáfér cége valamilyen titkához, előbb-utóbb feltűnik az élénken figyelő, szimatoló ellenséges ügynököknek. A két gyenge pont tehát - mint láttuk - a technika és az ember. Ha nem „itt", hát „ott" sikerülhet a behatolás a titokba.

Már az is szóba került, hogy az ötven legnagyobb amerikai vállalat - amelyek a legnagyobb hasznot is hajtják a nagy országnak - vezetői külföldi útjaikon kölcsönkapjanak olyan lehallgathatatlan telefonokat, amilyeneket az amerikai diplomaták is használnak. Ezt elektronikus kóddal történő adászavarásra alapulnak.

Rendeljen titkot katalógusból!

Minden titkosszolgálatnál, amelyik külföldi gazdasági kémkedéssel is foglalkozik, létezik ilyen katalógus. Nevezzék bárhogyan, azt tartalmazza, milyen titkokat szeretne megtudni a kémszervezet megbízója, vagyis legtöbbször az állam. Ahol az állam és (hadi)ipar szinte teljesen összefonódott már (Izrael, Franciaország, Dél-Afrika, nem is szólva a diktatúrákról), ott az állam számára ezeket a listákat a hozzáértő, e cégeknél dolgozó szakértők állítják össze.

A KGB ilyen „kívánságlistáján" a nyolcvanas évek végén 278 tételt, címet vagy „fejezetet" találtunk. A listák persze szigorúan titkosak, és különösen a beférkőzött ellenséges ügynököktől védik őket. Hiszen ha mondjuk egy brit kém megtudná, mi érdekli a kémeket Moszkvában, London körülbelül sejtené, melyik brit üzemet, kutatóintézetet kell megvédenie, esetleg a már beférkőzött kémeket megkeresnie, kihalásznia onnan. A KGB és a GRU közös katalógust állított fel, amelyben a legtöbb kérdés az űrkutatásra, a repülési technikára és természetesen az elektrotechnikára vonatkozott. Látatlanban is lefogadhatjuk, hogy az elektronika minden ilyen nemzeti katalógusban előkelő helyen található.

A Concorde repülőgép fejlesztése a hetvenes évekre esett. Nagyon sok nyugati kém nyüzsgött az ezzel foglalkozó intézetek körül. A szovjetek igazi nagyágyúkat -a párizsi orosz követség „diplomatáit" - küldték harcba az információkért. Később derült ki, hogy különféle kémszervezetek számos diplomatát megkörnyékeztek ez ügyben.

A módszerek között á diktatúrákban használatos volt a következő is: a fontos kereskedelmi vagy üzleti titkokat tudó, magasabb beosztású külföldi vállalatvezetőket folyton figyelték. Nőket küldtek „ellenük", akik barátságukba férkőztek, italukba tett altatószerrel, kábítószerrel vagy testi szerelemmel hozták őket olyan állapotba, hogy nem tudták, mi történik velük. Ilyenkor videóra vették őket. mondjuk egy vagy két meztelen nő társaságában, és elengedték haza. Az illető talán nem is tudott a dologról -mígnem egy szép napon felkereste őt egy idegen „diplomata" vagy „kereskedő", és hozott egy példányt a filmből. Közölte: ha nem adja ki nekik a szükséges információkat, a videófilm egy példányát megkapja a felesége. Ha akkor sem reagál pozitívan a kérésükre, a következő példányt a főnöke, aztán a helyi tévé kapja... Mit tehetett az ilymódon összetört, megalázott ember? Kevesekben van meg ilyenkor a bátorság vállalni a múltbeli eseményeket, feltárni az igazságot, a zsaroló kémet pedig rendőrkézre juttatni.