A KÉMELHÁRÍTÁS

A KÉMELHÁRÍTÁS

Ha érdekel a téma itt egy jó könyv néz bele a digitális változatba.

Richard Haack Kémek könyve.pdf

http://s4338.chomikuj.pl/File.aspx?e=lV4nWtvOHyl92oUaJ5Gn5MSYoGX0WkYe38N1hFGWZo_MVzFHX423IhMEWq9lrhx8oZKB2wl09lMNaB38kZ3vNlZAqM1LtrM9GrYyw7s-kfZKD6Ahe1kbwOv_aN2Ydqc7lzk2JE4YgkoF9zzmtI28kaCcVDQ3aMpwWZ_ZlycGzaZlyE8UiQaZ35XMMrC18S2HNay4UsvvXRdM-ZK2WA_GvA&pv=2

Megjelenítés mappában Eltávolítás a listából

A világháborúban az ellenséges hírszerzés és kémkedés elleni véde­kezésnek sokféle módja és eszköze volt. Közülük néhányat már a hírszerzés és kémkedés módozatainak ismertetésénél önkénytelenül is kénytelenek vol­tunk megemlíteni, hogy magát a hírszerzést kellőképpen megvilágíthassuk.

Általában véve a hírszerzés és kémkedés eszközei egyben a kémelhárítást is szolgálták bizonyos tekintetben. Ilyenek voltak tehát azok az eszközök, amelyeket már a II. kötetben ismertettünk meg a hírszerzés és kémkedés eszközeinél. Továbbá a kémelhárítás szervei voltak 1918-ban a monarchiában még a következő hivatalos intézmények: a határellenőrző-állomások Sass­nitz-ban a német-svéd forgalom és Elten-ben a német-holland forgalom ellen­őrzésére; a katonai attasék Hágában, Stockholmban, Madridban, Koppenhágában, 1918-tól kezdve még Moszkvában, Helsinkiben, Jassyban; a katonai meghatalmazottak a német főhadiszálláson, Berlinben és Konstantinápolyban; a hadszíntereken és a monarchia belsejében, és azután 1918-tól kezdve a Tiflisz­ben, Rosztovban, Batumban, Orszában, az Oroszországból hazatérők átvételi­-állomásain és a nyugati hadszíntéren a cs. és kir. IX. hadtestnél létesített hírszerzőállomások; továbbá a cenzúrák, az útlevélellenőrző-állomások stb.

Az összes hivatalos szervek fokmérője mindig az volt, hogy sikerült-e a magunk titkait megőrizni. Ez igen nehéz munkát rótt az illetékes tényezőkre és a végrehajtást foganatosító egyénekre

Nálunk, Ausztria-Magyarországon, a világháború elején, igen sok kívánni való volt a kémelhárítás terén. Ennek főként az előkészületlenség és a világ­háború roppant arányai által okozott zűrzavar volt az oka. Később azonban már megfelelő mederbe terelődött minden.

Az ellenséges hírszerzés megakadályozásának további észköze a leplezés volt, vagyis az az eljárás, hogy a saját csapatainkat és állásainkat az ellenség bepillantása és megfigyelése elől elrejteni törekedtünk. Ennek különösen nagy jelentősége volt az ellenséges repülők megfigyelése elleni védekezésnél. Ennél alkalmazták a “mimikri”-t. Ez abban állott, hogy a csapatokat, az ütegeket, egyes embereket és ágyúkat, vonatokat és járóműveket stb. úgy törekedtek elrejteni az ellenség puhatolódzó szemei elől, hogy őket a terep színével meg­egyező módon valamiként eltakarni, elrejteni igyekeztek. Például eltakarták az ágyúkat szalmakötegekkel, kalangyákkal, rőzsével, ágakkal vagy más olyan szilárdan is készített építményekkel, félszerekkel, óvófedelekkel, ame­lyeknek színe egyezett a környező terepfödözet színével. Szükség esetén még a csatatér., útvonalait is eltakarták az ellenség szeme elől.

A csapatokat alaposan kioktatták, hogy a hozzátartozóikhoz írott levelek­ben semmiféle adatokat ne írjanak a csapatok szállításáról és irányításának céljairól; útközben senkinek sem volt szabad felvilágosítást adni; el kellett távolítani az egyenruhákról mindazt, ami a csapat felismerésére vezetett volna; a vonatjárművekről leszedték a jelzőtáblákat; a lakossággal szem­ben szigorú hallgatásra kötelezték a legénységet stb. Hogy mennyire óvatos­nak kellett lenni például a francia hadszíntéren, azt az is bizonyítja, hogy a franciák és az angolok valamely német csapat elszállítására igen helyesen abból is következtetni tudtak, hogy a lakosságnak mosásra átadott fehér­neműket hirtelen, néha még nedvesen és vasalatlanul is beszedték.

A németeknél a vasúti szállítmányoknál még a tisztekkel sem közölték a menet célját; a szállításra vonatkozó parancsokban csak a legközelebbi étkező-állomást jelölték meg; az egyik hadszíntérről a másikra irányított katonai vonatok csak igen nagy kerülő úton jutottak el rendeltetési helyükre.

A levélírás megszigorítása is a kémelhárítás egyik eszköze volt. Ugyanezt a célt szolgálta az is, hogy tilos volt a csapatok állomáshelyeinek megjelölése. A cenzúra és a postai csomagok ellenőrzése is kémelhárítás volt.

Nagyobb hadműveletek végrehajtása előtt nemcsak a hadszíntér felé, hanem a semleges országok határain át is határ- és postazárlatot rendel­tek el. Ezeknek a zárlatoknak igen nagy hasznuk volt. Példák reá: a mazuri téli csatához, a gorlicei áttöréshez, a Szerbia elleni 1915-i, a Románia elleni 1916-i támadásokhoz való felvonulások leplezése, a 12. isonzói csatához való előkészületek titokban maradása, a francia hadszíntéren a németeknek a Siegfried-állásba való visszavonulásának (1917) eltitkolása stb. A nyugati hadszíntéren azonban a Svájc-elszászi határon át a franciák mindenkor meg­találták a módját annak, hogy híreket szerezzenek a német csatavonal mögötti eseményekről, annak ellenére, hogy a németek a kémelhárítás végett a német-svájci határt drótkerítéssel zárták le. Ugyanezt az eljárást láttuk a belga-holland határ mentén is.

A német birodalom sajátságos közjogi helyzete például nagyban hátrál­tatta a kémelhárítás amúgy is igen nehéz feladatát, mert a szövetséges államok mindegyike féltékenyen őrizte a maga tekintélyét és a szövetségi szerződés­ben foglalt jogait. Így a megnemértés, a féltékenység és a bizalmatlanság gyakran károkat okozott.

A fedőnevek alkalmazása is az ellenséges hírszerzés megakadályozásának volt eszköze. A távbeszélő-rejtjelezés is egyik módja volt annak, hogy az ellenség ne érthesse meg intézkedéseinket. Erre nézve a monarchiában külön utasítás is volt.

A fecsegés ellen is szigorú rendszabályokat voltak kénytelenek életbe léptetni. Ezt a célt szolgálták a fecsegést tiltó plakátok is. A fecsegés azonban mindvégig megvolt az ellenfeleknél és állandóan igen nagy veszedelmet jelen­tett! A fecsegés, sajnos, nekünk, magyaroknak is igen rossz tulajdonságunk.

Úton-útfélen hallani ma is olyan kérdések feletti vitákat, amelyek egyáltalá­ban nem tartoznak a nyilvánosság elé. Ma már állami és társadalmi, keres­kedelmi és ipari életünknek minden legkisebb életmegnyilvánulása és mozza­nata is érdekli ellenségeinket.

Nekünk, akiket minden oldalról megsemmisítésünkre törekvő ádáz ellenségek vesznek körül, mindent el kell titkolnunk! A hozzá nem értő fecsegők nem is rejtik, hogy egy-egy fontoskodással elejtett szavuk, vagy nyilatkozatuk egy-egy kicsiny részét alkothatják ellenségeinknél annak a mozaik-képnek, amelyet erőinkről összeállítani törekednek.

Ma a kémelhárítás a hon- és nemzetvédelem egyik legfontosabb ágazata, amelyet megfelelően szervezett intézménnyel központilag irányítanak minden államban. Ez azonban elégtelen, mert amiként Ronge tábornok is igen találóan írja: “A kémelhárítás csak akkor lesz hatásos, ha abban a társadalom minden egyede is részt vesz!”

Az előszavunkban felsorolt esetek mutatják, hogy a kémkedés ma is folyik, még pedig hatványozottabb mértékben mint azelőtt. Résen kell tehát lennünk és minden erőnkkel szembe kell szállanunk azzal a veszéllyel, amely állami és nemzeti létünket fenyegeti.

Nyomatékosan utalni kívánunk még egyszer az ipari kémkedés elleni védekezés tárgyában az ipari kémke­désnél és a szabotázsnál elmondot­takra. Ha ezeket tüzetesen elolvassa a közönség, nem fogja túlzásnak minő­síteni, vagy feleslegesnek tartani a kémelhárítás végett megalkotott szi­gorú ellenrendszabályokat.

A preventív intézkedések sorába  tartoznak: az idegenek, a pályaudvarok, hajóállomások, légikikötők, a  távbeszélő, a rádió, a postagalamb-tenyésztés és a belső területek állandó ellenőrzése, az útlevél- és vízumkény­szer, a hivatali titoktartás kötelezett­ségének megszigorítása és áthágás ese­tén igen szigorú megtorlása stb.

Elvünk legyen, hogy az idegenek­kel szemben soha se legyünk bizalma­sak, mert nem tudhatjuk, hogy mi­lyen utakon és csatornákon át vannak összeköttetéseik ellenségeinkkel.

Ne berzenkedjünk tehát akkor, – mert ez is rossz szokásunk – ha az előbb említettek végrehajtására hiva­tott hatósági közegek néha olyként intézkednek, vagy viselkednek elöljáróik jól megfontolt rendelkezései alapján, hogy egyéni szabadságunkat pillanat­nyilag korlátozzák.

Mindenki gyanús kell, hogy legyen, és amint mondják, reális a kém­elhárítás csak akkor lehet, ha mindenki iránt bizalmatlanok leszünk!

A magyar haza és a magyar nemzet fenntartásának érdekében ez a figyelmeztetés legyen jelszavunk:

“Óvakodjunk a kémektől és a fecsegéstől!”

AZ OROSZ ÁLLAMHATALOM TÁMASZAI

A világháború legszomorúbb és beláthatatlan következményekkel járó leggyászosabb folytatása a bolsevizmus megszületése és bomlasztó eszméinek majdnem egész Európára való szétterjedése volt. A világháború előtt csak kisebb helyi kirobbanásokban próbálkoztak az államfelforgató törekvések diadalra jutni, míg valóságban a háború legutolsó szakaszában, Orosz­országban léptek fel legelőször és mindjárt ijesztő arányokban az európai politika színterére. A háború befejezését követő zűrzavaros politikai állapo­tok, de még inkább a majdnem valamennyi európai állam gazdasági helyzeté­nek romlása, kedvező talajt nyújtottak a különféle felforgató eszmék és tévtanok terjesztésére. Amikor pedig így tavaszán az orosz forradalom kitört és Kerenski köztársasági diktátor kormánya a cári uralmat elsöpörte, ezzel előkészítette az átmenetet egész Oroszország bolsevizálására. Az átmeneti köztársaság helyét a legszélsőségesebb elemektől vezetett tanácsköztársaság, a szovjet uralma vette át. Ennek vezetői tisztában voltak azzal, hogy bom­lasztó törekvéseiket csak úgy tudják az alapjában véve jóindulatú orosz nép körében terjeszteni és csak úgy tudnak minden ellenforradalmi mozgalmat el­fojtani, ha a legelképzelhetetlenebb erőszak eszközeivel, tömeggyilkossággal, minden jog, törvény, szokás és hagyomány félretolásával, rögtönítélő vész­törvényszékek és az egyéni önbíráskodás felelőtlen eszközeivel uralkodnak és erősítik hatalmukat.

A szovjeturalom, – mint jól tudjuk – a kommunizmus alapelvein építi fel hatalmát. Semmit sem akar tudni a vallásról, a nemzeti, faji adott­ságokról, a magántulajdon tiszteletben tartásáról és mindezt egy gyökértelen összeesküvő társaság hatalomra jutásának érdekében cselekszi. eszközük, propagandájuk a terror, a kémkedés. Hadseregek, polgári társadalmak szét­bomlasztásának segítségével teszik rendszerré e borzalmas világnézet internacionáléját. A bolsevizmus eszméje orosz földről Európa többi államaiban is elterjedt, de nem egyforma módon nyilvánult meg. Sok európai államban csak lappangó kórként bomlasztja még ma is láthatatlan útjaival és eszközei­vel az állam életét. Nálunk, Magyarországon, – Istennek hála – csak rövid néhány hónapig tombolt nyíltan, de már ezzel is hosszú időre visszavetette nemzetünk gyógyulását és oka volt országunk feldarabolásának. Nekünk tehát sohasem szabad elfelejteni azt, hogy a bolsevizmus mérge hogyan, milyen úton terjed egy állam szervezetében és meg kell ismernünk annak történeti múltját.

Szükségtelen, hogy ezeken a lapokon részletesen foglalkozzunk azokkal a véres és borzalmas eseményekkel, amelyek a bolsevizmus minden életjelenségét  kísérik, hiszen erről már igen sok szakkönyv, napló, regény s más leírás jelent meg és a “Cseka” aljas működéséről orosz hadifogságban sínylődött magyar hadifoglyaink elbeszéléséből igen sok szomorú dolgot tudtunk meg. F, helyen csupán az orosz államhatalmak kémszervezetének, titkosrendőr­ségének és hasonló, sötétben dolgozó alakulatainak rövid történeti fejlődését fogjuk ismertetni.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy egy olyan mérhetetlen területű biro­dalom, mint amilyen Oroszország a háború előtti évszázadokban volt, s amely az összes európai államok között talán legtovább őrizte meg a művelt nyugattól annyira különböző ázsiai jellegét, – a régi cári uralmak alatt sem nélkülözhette teljesen egy jól megszervezett kémszervezet, a titkos rendőrség közreműködését. A különbség csupán az, hogy a cárok uralkodása alatt a belső kémszervezet,. a titkosrendőrség, az államhatalomnak csakis egyik különleges eszköze volt, amelynek megnyilvánulása csak esetenként és korlá­tok közé foglalt módon volt érezhető. A szovjet titkosrendőrségi szervezete azonban az “egész” államhatalom gerince, a kormányzás nélkülözhetetlen fundamentuma lett, amelynek működését az elnyomorított szegény orosz nép egyetemessége szakadatlanul, életének minden mozzanatában még ma is kénytelen érezni és szenvedni.

1. Az orosz titkon kémszolgálat Nagy Péter cártól a világháború befejezéséig

Az orosz politikai kémkedés gyökerei az oroszországi tatár uralomig nyúlnak. Dsingis Khánnal a XIII. században az ázsiai tirannizmus lépett Európa földjére. A XV. században ért véget itt a tatár uralom, de kitöröl­hetetlenül rányomta bélyegét az azután következő orosz kormányzási. mód­szerekre. Ekkor alapította Rettenetes Iván cár azt a különleges állami szer­vet, amelyet “Opricsiná”-nak, azaz különleges emberek gyülekezetének nevez­tek. Ez volt Oroszország első titkosrendőrsége, amelynek nem volt más hiva­tása, mint az, hogy a cár egyeduralma ellen tervezett mindenrendű össze­esküvést titokban leleplezzen és vérbefojtson.

Nagy Péter cár, bár már európaibb formák között, de szintén igénybe­vette nagyobbszabású titkosrendőrség közreműködését, amelynek segítségé­vel ártalmatlanná tette mindazokat az elégedetlenkedőket, akik az Orosz­országra erőszakkal rákényszerített reformjaival nem voltak megelégedve. Középkori kegyetlenséggel sanyargatták és kínozták az Ivanovszki-utcában lévő börtönökben mindazokat, akik a cár parancsai ellen lázongtak.

I. Sándor cár alatt lépett életbe az első sajtó- és levélcenzúra és egy politikai titkosrendőrség, a francia forradalmak után Európa-szerte terjedő szabadságmozgalmak elfojtására. I. Miklós cár volt az állami titkosrendőrség szélesebb körű szervezetének tulajdonképpeni megalapítója. Az ő uralkodása alatt alakult át Oroszország valóságos rendőrállammá, amelynek egyik leg­fontosabb szerve az Opricsina helyét 1826-ban elfoglaló “császári csendőr­testület” volt. Ez a rendőrszerv őrködött az állam biztonsága felett nemcsak Oroszország belsejében, hanem főleg a határszéleken, hogy minden forradalmi megmozdulást idejekorán elfojtson. Minden nagyobb városban, községben voltak ennek a szervezetnek megbízottai, akiket a cár udvarával szoros összeköttetésben élé gróf Benkendorf tábornok irányított. 1830 után létesült a kormányban az úgynevezett “III. osztály”, amely a titkos csendőrséggel közösen dolgozott, még mindig középkori eszközökkel, kínzással és kivégzé­sekkel. 1871-ben, II. Sándor cár alatt ezeket a csendőrtiszteket már külön tanfolyamokban képezték ki és politikai ügyekben vizsgálóbírói hatáskörökkel is felruházták.

1882-ben egy új titkosrendőrség alakult, amelyet “az állami rend és a közbiztonság megóvása” érdekében szerveztek, s amelyet röviden “Ochraná”-nak neveztek. Az alapító rendelet szerint ennek a hatóságnak joga volt indo­kolás nélkül házkutatásokat tartani, bírói végzés nélkül is bárkit letartóz­tatni és Szibériába száműzni, magánszemélyeket rendőri felügyelet alá helyezni és ha szükségesnek látta, ki is végezni. ebből látjuk, hogy mindazok az önkényeskedések és törvénytelen bírói eljárások, amelyeket a későbbi szovjeturalom nyilvánosan is uralkodási rendszerré tett, már az Ochranában is megvoltak.

Rendeltetésének és eljárási módjainak megfelelően az Ochrana kémek­kel, titkos megbízottakkal, besúgókkal dolgozott. Igen nagy szerepük volt a titkos rendőrkémeknek, az “agent provocateur”-öknek, akik alkalmas időben utcai tüntetéseket, vagy parlamenti botrányokat rendeztek, gyanútlan, jóhiszemű egyéneket léprecsaltak, hogy az államhatalomnak oka legyen egyes személyeket vagy társaságokat, gyülekezeteket ártalmatlanná tenni.

Különösen nagy szerepe volt az Ochranának a XX. század első éveiben. Így Stolypin miniszterelnöknek az Ochrana segítségével sikerült véresen elnyomni az orosz-japán háború után 1906-ban kitörni készülő forradalmat.

Az említett III. osztály hatáskörébe tartozott az orosz kényuralom elől külföldre menekült elégedetlenek és a velük összeköttetésben lévő orosz emigránsok megfigyelése is.

Az orosz-japán háború befejezéséig az orosz kormány nem nagy súlyt  vetett a szomszédos államok területén végrehajtandó politikai vagy katonai kémkedésre, bár a XIX. század közepe után már számolnia kellett azzal, hogy az osztrák-magyar monarchiával és Németországgal előbb-utóbb kenyér­törésre kerül a dolog. Amikor Franciaországnak sikerült Oroszországot a központi hatalmak ellen megkezdett politikai aknamunka érdekében magá­hoz kötni, az orosz vezérkar a jól megalapozott francia kémszolgálattól kapta híreit s az akkor életbelépő orosz kémkedés külpolitikai szervezete jóformán teljesen francia irányítás alá került.

Az orosz hadsereg legfőbb vezetőségének erre a célra korlátlan anyagi eszközök állottak rendelkezésére, amelyek segítségével nemcsak Berlinben és Bécsben, Bernben és Hágában, hanem Európa egyéb fontosabb városaiban is tudott titkos ügynököket pénzelni, akik híreiket a legközelebbi orosz katonai attaséval közölték. A központi hatalmak ellen irányuló kémkedés központjai voltak: a németek ellen Pétervár, Vilna és Varsó, a monarchia ellen Varsó és Kiev. Végrehajtó szerveik a határszélen elhelyezett csendőrség, határ­őrség és pénzügyőrség voltak, amelyeknek tagjai folytonos összeköttetésben állottak a csempészkereskedelmet űző határszéli lakossággal, főleg annak zsidó tagjaival.

A katonai attasék az orosz kémkedésben igen fontos szerepet játszot­tak. Magas rangjuknál és összeköttetéseiknél fogva a császári vagy királyi udvarokba is bejutottak s innen tartottak összeköttetést az Ochrana külön­böző szerveivel.

Az előző fejezetekből már tudjuk, hogy a világháború kitörése előtt az orosz határszéli kémkedés már hihetetlen nagy arányokat öltött. A háború első éveiben az oroszok visszavonulásakor kezeinkbe jutott orosz parancsnok­ságok irattáraiból hadvezetőségünk szomorúan győződött meg arról, hogy az orosz kémek igen ügyesek voltak. Amikor például a németek Varsót elfog­lalták, az egyik orosz katonai parancsnokság irodájában nem kevesebb, mint 120 olyan szigorúan bizalmas mozgósítási és hadműveleti rendeletnek nyomta­tott példányait találták meg, amelyeket orosz kémek loptak el közvetlenül a világháború előtti években német és osztrák-magyar katonai parancsnokságok irodáiból.

A gorlicei áttörés után a csatavonal orosz kémszolgálata kissé megbénult, mert ez – főleg állóharcokra és nagy támadások végrehajtására lévén meg­szervezve – az orosz gőzhengernek, a Visztula nagy kanyarulatában köz­pontosított orosz haderőnek váratlan gyors visszafordítása folytán talaját vesztette. Az orosz kormány ekkor főleg a semleges államokban működő kémközpontok fejlesztésére fordított nagy gondot. egyik fő központja Koppenhágában volt, amelyet dr. Katz varsói zsidó ügyvéd irányított túlnyomó rész­beli zsidókból álló titkos ágenseinek seregével. Romániában már a XIX. szá­zad közepe óta működött az orosz titkos kémszervezet.

Az orosz kémkedésnek a világháború alatt majdnem kizárólag katonai céljai voltak. Ez a kémkedés az orosz cári birodalom összeomlásával ebben a formában végetért és megkezdődött az ennél sokkal veszedelmesebb és nagyobb kiterjedésű politikai és gazdasági kémkedés, amelynek nyíltan is hangozta­tott célja az európai országok bolsevizálása volt. Kerenski mindjárt uralomra­jutása idején kijelentette ugyan, hogy a cári uralom idejéből gyűlöletessé vált Ochranát feloszlatja, de hamar tudatára ébredt annak, hogy ilyen vagy ehhez hasonló titkos kémszervezet nélkül ő sem fog boldogulni, sőt elkerülhetetlen lesz annak fejlesztése. 1917. október 28-án Kerenskit megbuktatták s a bolse­vista-kormány egyik első intézkedése az volt, hogy az eddigi Ochrana helyébe egy sokkal nagyobbszabású kémszervezetet, a “Cseká”-t létesítette s ezt Péterváron a szovjetkormány által lakott városrészben, a “Smolny-Intézet­ben” helyezte el, amelynek épülettömbjét várszerűen megerősítette.

Az Ochrana lényegéről és működéséről kitűnő forrásmunka számol be, A. T. Wassiljewnek, a cári uralom utolsó rendőrigazgatójának “Ochrana” című könyve. Wassiljew természetesen az Ochrana szükségességét és állam­biztonsági magas hivatását hangsúlyozza művében és Európában eddig kevéssé ismert igen sok érdekes eseményt világít meg.

Szerinte az Ochrana feladata a cári uralom megvédése volt minden össze­esküvés és forradalmi mozgolódás ellen. Kifejezetten rendőri működést fej­tett ki, amelynek végrehajtására titkos és nyílt ügynökök és szervezetek állottak rendelkezésére. Ezek felkutatták a forradalmi tűzfészkeket, letartóz­tatták azok vezetőit és tagjait, és ha módjukban volt, megakadályozták a cár vagy miniszterei ellen irányuló merényleteket. Ezzel szerepkörük végetért. A letartóztatottak feletti bíráskodást már nem ők végezték, hanem az arra hivatott állami rendes bíróságok.

Az Ochrana nyílt szervei közé tartozott a kitűnően megszervezett csendőr­testület, amelynek erős osztagai külön titkos Ochrana-bizottságokkal meg­erősítve, főleg azokban a városokban és ipartelepek közelében állomásoztak, amelyekben a lakosság vagy munkásság hangulata forradalmi volt.

Az Ochrana irodáiban mindenféle szakembert alkalmaztak, akik jól működő fényképészeti és vegyi laboratóriumokkal is rendelkeztek.

Titkos megbízottaikat két csoportba osztották: külső és belső megfigye­lőkre. A külső megfigyelők kisebb csoportokba tömörülve végezték szolgála­tukat a városok utcáin, nyilvános helyiségeiben és a vasúton. Ezek voltak az Ochrana tulajdonképpeni detektívjei, akik az alkalomnak megfelelő álöltö­zetben jelentek meg. A vasúti állomások pénztárában az Ochrana megbízot­tai számára külön összeg állott rendelkezésre, hogy egy detektív, ha szükséges, a vonatba szálló gyanús embert fennakadás nélkül követhesse. A külső szol­gálatra csakis fajtiszta és a cári uralomhoz hű oroszokat alkalmaztak, soha­sem zsidókat vagy lengyeleket. A belső megfigyelők az Ochrana központjában teljesítettek bizalmas szolgálatot, és legfontosabb feladatuk az volt, hogy be­férkőzzenek a gyanús összeesküvő társaságok közé, színleg játsszák a forradal­márok szerepét és azután idejekorán áruljanak el mindent az Ochranának, hogy ez az összeesküvőket ártalmatlanná tehesse. Ezek a titkos megfigyelők végezték a legveszélyesebb szolgálatot, hiszen tudjuk, hogy a forradalmárok éppoly kevéssé ismertek kíméletet a közéjük férkőzött kémmel szemben, mint az Ochrana, ha a kém egy forradalmárt feljelentett. A titkos és jól megfizetett belső megfigyelő szolgálatra a lakosság minden rétegéből bőven akadt jelent­kező: utcai lányoktól kezdve egészen Duma-tagokig, parasztoktól művelt tanárokig; minden foglalkozási ágból akadt olyan, aki ebből a célból az Ochrana rendelkezésére állott. Ezek a titkos megfigyelők leplezték le annak­idején, a világháború előtt, a Trotzki által szervezett matrózlázadást. Azok közül, akik a forradalmak után a szovjethatóságoknál és a Csekában vezető szerephez jutottak, nagyon sokan a háború előtt az Ochranának köszönhették szibériai száműzetésüket.

Az Ochrana egyik legnagyobb szervezője és vezetője Subatov volt, aki különös ügyességgel tudta munkatársait megválogatni. Az ő vezetése alatt kezdett az Ochrana korszerű titkosrendőrséggé átalakulni, amely a primitív kémfogásokon és vizsgálati módszereken túl, először léptette életbe Orosz­országban a nyugat-európai újszerű bűnügyi vizsgálati módszereket.

Az Ochrana legfanatikusabb ellenségei az anarchisták és a szociálforra­dalmárok voltak; ezek ellen járt el tehát a legkíméletlenebb eréllyel. De ugyancsak az Ochrana titkos szerveinek köszönhették letartóztatásukat azok a finn és lengyel szabadságeszméért küzdő lelkes hazafiak (köztük Lengyel­ország legnagyobb alakja, Pilsudski marsall is), akik hazájukat a cári abszo­lutizmus alól szerették volna felszabadítani.

Kurlov tábornok – a cári uralom utolsó éveinek teljhatalmú rendőr­minisztere – ellen is többször kíséreltek meg a forradalmárok merényleteket, amelyeket azonban az Ochrana szemfüles detektívjei mindig meg tudtak akadályozni.

Az Ochrana 1902-től 1905-ig rendes folyóiratot is adott ki működéséről, amelyben igen érdekes adatokat olvashatunk a cári titkosrendőrség műkö­déséről. Igen nagy súlyt vetettek a postacenzúra szigorú végrehajtására s ezzel kapcsolatban külön szakértőket képeztek ki a titkosíráskulcsok megfejtésére, hogy a forradalmárok titkos levelezését ellenőrizhessék. Érdemes megemlíteni, hogy az oroszok legnagyobb írójának, Tolsztojnak levelezését is állandóan cenzúrázták az Ochrana ágynevezett “fekete kabinetjében”. Leveleit lefény­képezték és azoknak néhány antimilitarista részletét a cárnak is bemutatták.

Tagadhatatlan, hogy az Ochrana a cári uralomnak igen erős támasza volt, de az is bizonyos, hogy lényegesen hozzájárult ahhoz a gyűlölethez, amellyel a nagy orosz birodalom népének több rétege az abszolutisztikus köz­ponti hatalom iránt viseltetett.

A cár trónfosztásával és a hadsereg és a polgári rend felbomlásával egy­idejűleg az Ochrana is lesodródott az orosz történet színpadáról, hogy helyet adjon a forradalom újabb – az Ochranánál ezerszerte véresebb és gyűlöle­tesebb – közbiztonsági szerveinek, a Csekának és a GPU-nak.

A  szovjet uralom  titkos kémszervezete

Mielőtt a Csekának és utódjának a GPU-nak működését vázolnók, keressük meg annak a magyarázatát, hogy miért éppen Oroszországban ütötte fel fejét a kommunizmus pusztító forradalma? Hogy ezt megérthessük, ves­sünk egy pillantást Oroszország múltjára és az orosz nép eredetére és faji sajátságára.

Az orosz birodalom voltaképpen sztyeppék, mérhetetlen pusztaságok országa; teljesen ázsiai jellegű bélyegét rányomta az ország népére. Ázsia volta­képpen nem az Ural-hegységnél végződik, hanem Oroszország nyugati hatá­rainál. Csupán amikor a kievi nagyhercegség európai formákat kezdett ölteni, akkor kapott ez az ország európai színezetet, legalábbis vezető rétegeiben. De ez az európai művelődés csak felszínes volt és lényegesen gyengébb, mint az a bizonyos sztyeppkultúra, amit a mongolok, tatárok és egyéb, Oroszországba jött törzsek magukkal hoztak. Ez a keleti és európai nyugati kultúra egymástól annyira idegen, hogy sohasem olvadhat össze. A kievi nagyhercegség is eltűnt a sztyeppkultúra és a nomád népek elhatalmasodása folytán, s Oroszország visszasüllyedt teljes ázsiai állapotába. ezután Moszkva körül fejlődött ki némi európai kultúra, de ennek tartósabb, maradandóbb nyomait – mind az állam­szervezet külső formáiban, mind építkezésében, a kultúra és a műveltség ter­jedésében – csak Nagy Péter cár alatt fedezhetjük fel. Ez a brutális erőszak­kal kormányzó autokrata a nyugati kultúrát erőszakkal kényszerítette Orosz­országra, abban a reményben, hogy ezzel végleg eltörüli népének ázsiai jelle­gét, amelynek sajátsága, hogy a fegyelmet nehezen tűri, csapongó és szabad életmódhoz szokott, természeténél fogva a kötöttebb államformákat bomlasz­tani törekszik. Ez a ráerőszakolás bizonyos fokban sikerült is neki és utódainak, de csakis hallatlan terror és kérlelhetetlen önkényuralom segítségével.

De az európai kultúrával is bomlasztó irányzatok kerültek Oroszország földjére, úgyhogy a későbbi orosz uralkodóknak – főleg Katalin cárnőnek ­már kétfelé kellett erejét megfeszíteni: az ázsiai kulturálatlanság visszatérése és az európai szabadszellemű forradalmi ideák beözönlése ellen. A cári udvar és kormánya volt az a védőgát, amely az országot e két veszély ellen ideig-óráig meg tudta védeni. Amikor azonban az európai szocialista és anarchista törekvések az ázsiai vad szenvedélyektől még jobban élesztve, eleinte titok­ban, később – az orosz-japán háború után – nyíltabban kezdtek korlátla­nabbul érvényesülni az orosz társadalmi és közélet minden vonatkozásában, a cári hatalom napról-napra veszített súlyából. Amikor pedig a világháború közepe után az összeomlott cári uralmat Kerenski vérszegény papiroskor­mánya vette át, Oroszország végzete beteljesedett: Nyugat és Kelet romboló irányzatai, Robespierre, Marx és Dsingis Khán gondolatköreinek követői, együttesen rávetették magukat a háború alatt sokat vesztett orosz népre. Mindezeknek az elméleti népboldogító és államfelforgató nyugati eszméknek a brutális ázsiai valóságba történt átültetése szülte a bolsevizmust, amely­nek egyedüli célja, az osztályuralom ledöntésének jelszava mögött, a világ forradalmasítása lett. A forradalom előőrse, egyben kérlelhetetlen eszköze és végrehajtó hatalma pedig a Cseka, vagyis az az eszköz, amely kíméletet nem ismer és eszközeiben nem válogatós.

Amikor Kerenskit megbuktatták, voltaképpen senki sem tudta, hogy Oroszországban ki uralkodik. Az uralom azok kezében volt, akik fegyverrel ragadták magukhoz a hatalmat, tehát a fellázadt matrózok, szökött katonák és a felfegyverzett csőcselék kezében. Európa többi államaiban a cári uralom elől bujdosó elméleti forradalmárok gyorsan hazasiettek, de ezek akkor még nem értettek a kormányzás fogásaihoz, csak világboldogító eszmék és elvek propagálásával ünnepelték az orosz nép felszabadulását. A forradalmat a kronstadti matrózok kezdték, akik tisztjeiket legyilkolták, azután Péter­várra mentek, hogy a népköztársaságot kikiáltsák. A város csőcseléke öröm­rivalgással csatlakozott hozzájuk s megkezdte az arisztokrácia, a hivatalnoki kar és a tisztek legyilkolását. Leírhatatlan jelenetek játszódtak le Oroszország minden városában és a magukat vezetőkké kikiáltott népbiztosok – élükön a hazatért Leninnel – egyideig tanácstalanul állottak a tömegerőszakosko­dásokkal szemben. A hadseregnek nem minden része csatlakozott mindjárt a forradalomhoz. Leninék kezdetben maguk sem gondoltak arra, hogy hatal­mukat véráldozatok hekatombáival tudják csak megőrizni s talán szívesebben kormányoztak volna szelídebb fegyverekkel, a nekik nem engedelmeskedő elemek, osztályok félretolásával és száműzetésével. De Sztálin és pártja kezdet­től fogva a forradalom véres diadalrajutása mellett kardoskodott és a többi vezetők is hamar magukévá tették azt az elgondolást, hogy uralmukat csakis a forradalom ellenségeinek, azaz a polgárságnak, a tőkepénzeseknek, hivatal­nokoknak, szóval az ország művelt rétegeinek könyörtelen kiirtásával biztosít­hatják. Ez a módszer megfelelt az orosz proletárok barbár ázsiai ösztönének és kétségkívül a legradikálisabb és a legalaposabb módszer volt minden ellen­forradalmi mozgolódás elfojtására.

Lenin, mint a munkástanácsból álló népbiztos kormány elnöke, 1917. november 7-én aláírta azt a rendeletet, amellyel egy bizottságot állított fel az ellenforradalom, a szabotázs és az árdrágítás elfojtására”. A bizottság orosz neve: Csreszvicsajnaj a Komiszíj a”, rövidítve Cseka. Ez a bizottság 1918. márciusában Moszkvába költözött és a Lubjanka-utcában rendezkedett be, mint az új orosz államhatalom teljhatalmú, senkinek sem felelős végrehajtó szerve, egyben rögtönítélő vérbírósága.

A “Cseka” első vezetője a lengyel születésű Dzserzsinszki Félix volt, aki gyerekkorában a lengyel nemzet felszabadításán ábrándozott, összeesküvéseket szőtt s ezért Szibériába került. Ottani fogsága alatt lelkében nagy változás következett be: a lengyel nemzeti hősnek induló férfiből tökéletes forradalmár lett, aki, mikor az orosz cári uralom bukása után fogságából kiszabadult, azon­nal Leninhez csatlakozott, mint a vörös terror megszervezője és vezetője. Mindig mosolygó, szelíd arckifejezésével könyörtelenül küldte halálba az em­berek ezreit. egyéniségében csodálatos ellentétek lappangtak. Ha véres napi munkáját befejezte, szabad óráit Pétervár egyik külvárosának óvodájában töltötte, ahol órákig el tudott játszani a kis gyermekekkel. Otthon pedig – amint mondják – mesterien kezelte kedvenc hangszerét, a csellót. Az emberek­kel való érintkezésben előzékeny, sokszor szívélyes volt s legkülönösebb jellem­vonásának azt mondhatjuk, hogy a tömegmészárlások semmi hatással sem voltak reá. Ítéleteiben nem ismert kíméletet s épp ilyen kegyetlen volt azok­kal a munkatársaival – jobban mondva hóhértársaival – is, akik kegyéből kiestek. Ezeket minden lelkiismeret furdalás nélkül kivégeztette. A szovjet­uralom legerősebb támasza volt. Pontosan, megbízhatón dolgozott, mint a kivégzések és a rögtönítélő eljárások elsőrendű szakembere. Vele a népbiztosok kesztyűs kézzel bántak mindaddig, amíg szükségük volt rá. De amikor elkövet­kezett az az időszak, hogy az európai nagyhatalmak előtt legalább színleg nem szabad a “Cseka” vérengző működését hangsúlyozni, Dzserzsinszki nevét viszont egész Európa ismerte már, a népbiztosok kormánya eltávolította a Cseka éléről és kinevezte a közlekedési ügyek főbiztosává. Dzserzsinszki szó nélkül engedelmeskedett, eltűnt a nyilvánosság szeme elől és teljes erejével a közlekedésügyek fejlesztésére vetette magát.

Ebben az időben már Sztálin kezdett előtérbe lépni, aki Lenintől eltérően, még környezetével is hihetetlenül nyersen, gorombán bánt. A politikai osztály­nak egyik gyűlésén például Dzserzsinszki Sztálin egyik intézkedését kritizálta hosszabb beszédben. A diktátor nyugodtan végighallgatta, de azután székéről felugrott és a legerőszakosabb s a legdurvább módon utasította rendre Dzser­zsinszkit és megtiltott neki minden ellenvéleményt. A “Cseka” egykori vezetője védekezni akart, támolyogva állt fel székéből, de csakhamar visszazuhant s néhány perc alatt szívszélhűdésben meghalt. Dzserzsinszki utóda a “Cseka” élén egy Mensinski nevű lengyel ember lett. Mint emigráns azelőtt Párizsban élt, elméleti kommunista volt, aki még véres ítéletek aláírása közben is állan­dóan szépirodalmi műveket olvasgatott. Nevezetesebb szerepeket játszottak még a Cseka központjában Jagoda és Trilisser, mindkettő zsidó, utóbbi a “Cseka” külügyi osztályának volt a vezetője. Amikor aztán a “Cseka” műkö­dését egész Oroszországra kiterjesztette, a kerületekben Kedrov, Lazis, Peters, Atarbekov és Bokia nevű egyének voltak a vörös terror vezetői, akik kaukázusi örmény, lett és kozák származású emberek voltak. A külföldön, a “Cseka” meg­bízásából működő egyének közül a legnevezetesebb dr. Goldenstein volt Ber­linben, aki a központi hatalmak és a balkán államok területén titokban űzött kommunista propagandát vezette sokáig. A szovjetkormány erre a célra hihetetlenül nagy összegeket áldozott.

Amikor a “Cseka” átköltözése után Moszkvában a Lubjanka-utcát és környékét foglalta le magának,

sűrű rendőrszemekkel és védelemre felkészült helyiségekkel vette körül irodáit. A városrész közepén volt a börtön épülete a “Cseka” szolgá­latának legfontosabb és legrette­netesebb része. Ide futottak össze a kémszervezet összes szálai, itt kínozták és végezték ki a polgárok ezreit s itt tanácskoztak az ellen­forradalmak leverését célzó ügyek­ben. Mint már ismételten hangsú­lyoztuk, a “Cseka” legfőbb feladatá­nak a polgárság kiirtását tartotta. A “Cseka” működésének értelme az “osztályharc” volt és eszköze mindenkinek könyörtelen kiirtása, aki ennek ellene szegült. De nem­csak ilyen érzelmű orosz polgárok vagy hazafiak, társaságok fizettek életükkel. A “Cseká”-nak nem kellett halálos ítéletei számára más indo­kolás, mint az, hogy valaki jól le­gyen öltözve, kezei ápoltak, ruhája tiszta, lelkülete vallásos legyen;  ez elég ok volt arra, hogy a proletárizmus ellenségének tartsák s kivégezzék. A “bűnösök”-et a “Cseka” jól megfizetett titkos ügynökei kutatták fel és szállították be. Ezeket a “Cseka” “különleges osztálya bérelte fel és küldte szét. Számuk hihetetlenül nagy volt. Statisztikai adatok szerint az akkori orosz lakosságból minden 12 emberre jutott egy titkos ügynök. Ezek közül csakis a főbb irányítók és vezetők voltak meggyőződéses kommunisták, míg a többi megbízottak szegény, nyomorult félrevezetett emberek, az utca söpre­déke, a gyárak, üzemek éhenkórász és pénzért mindenre kapható elemeiből kerültek ki. Hogy létjogosultságukat bebizonyítsák, nem is kellett nekik valóságos forradalmi összeesküvéseket leleplezni. Ha nem találtak ilyeneket, akkor ők maguk idéztek fel ilyen mondvacsinált lázongásokat, s ekkor a gyanútlanul összegyülekezett embereket szállították az összeesküvésben való részvétel vádjával a “Cseka” börtöneibe.

A “Cseka” másik osztályában a vizsgálóbizottság működött. Ennek csak az lehetett tagja, aki nem volt képzett jogász vagy általában a régi rendszer szerint való jogtudományokban jártas egyén, mert a vizsgálóbíráknak és cinkostársaiknak kizárólag a “proletár érzésre” támaszkodva volt szabad ítéle­teket hozni, amelyeket a “Cseká”-nak külön kollégiuma hagyott ezután jóvá. Voltak azonban ennek az osztálynak képzettebb és a marxi teóriákban járatos elméleti kommunistái is, akiknek feladata az volt, hogy nyilvános vitákban igyekezzenek megdönteni a “Cseka” kezébe került, régivágású politikusok és tudósok véleményét és bebizonyítani a kommunizmus egyedül üdvözítő vol­tát. A vitatkozásoknál ezek a proletár tudósok rendesen alul maradtak, mivel az eléjük vezetett foglyok, akik amúgy is tudták, hogy milyen sors vár rájuk, halomra döntötték érveléseiket. De ez nem segített sorsukon, a meddő vitat­kozások vége egyúttal életük végét is jelentette.

A “Cseka” harmadik osztálya az úgynevezett hadműveleti osztály volt. Ez volt a szervezet katonai része s alája tartoztak a “Cseka” összes karhatalmi alakulatai. E csapatok nem annyira számbeli erősségük miatt voltak fonto­sak, hanem azért, mert tagjai semmitől vissza nem riadó és a kommunista. uralomhoz törhetetlenül ragaszkodó terroristákból kerültek ki. Legtöbbjük kínai rablóbandák tagja volt azelőtt. Azután sok hadifogságban, állati sorban vergődő hadifogoly és más nemzetiségű, főleg lettországi és kaukázusi söpre­dék vállalt önkéntesen szolgálatot a “Cseka” terrorcsapataiban. Természetes, hogy tisztikara nem a volt cári tisztekből került ki, hanem az októberi forra­dalmak hőseinek, a lázadó vörös matrózoknak sorából. Ezekre a csapatoltra a “Cseka” különös gondot fordított, bőven pénzelte és etette őket, hogy minden viszontagság közepette is számíthasson rájuk.

Ugyancsak fontos osztálya volt a “Cseká”-nak az úgynevezett “közgaz­dasági osztály”, az egyedüli, amely nem vérrel, emberek, tömegek gyilkolá­sával dolgozott. feladata az állam gazdasági vezetése volt: az élelmicikkek összegyűjtése, rejtett készletek elkobzása és mindezeknek bizonyos kulcs szerint való arányos elosztása. E tekintetben jellemző, hogy a legbőségesebb. élelemre, az úgynevezett “csekaporció”-ra a hóhéroknak volt igényük, azután a cseka-csapatoknak, munkásoknak stb. A legkisebb adagokat a szellemi munkások kapták. Az orosz népnek azok a rétegei, amelyek semmiféle szolgá­latot nem vállaltak, a szó szoros értelmében éhhalálra voltak ítélve. A közgaz­dasági osztálynak hatáskörébe tartozott a proletár ünnepélyek és társadalmi szórakozások rendezése, valamint a napilapok és propagandaírások szer­kesztése.

A “Cseka” utolsó s talán legkegyetlenebb osztálya az volt, amelyet: “a parancsnok osztály á”-nak hívtak. Három alosztályból állott. Az első a “Cseka” szolgálatának szabályozására volt rendelve; a másik, a személyügyi osztály, a Cseka személyzeti kérdéseivel foglalkozott; a harmadik – s ennek hatásköre volt a legborzalmasabb – a halálra ítéltek, bebörtönzöttek ügyeivel, a kivég­zések és temetések lebonyolításával, továbbá a börtönökkel kapcsolatos szolgá­lat szabályozásával foglalkozott.

A börtönök helyiségeit gondosan szemelték ki és a külvilágtól teljesen elzárták. A kivégzések idején a falak mellett hangosan berregő motorokat járattak, hogy a puskalövések dörrenését ne lehessen hallani. Annak a szegény orosz polgárnak, akit a “Cseka” hatalmába kerített, a következd kálváriát kellett végigjárnia: Lakásán megjelent a Cseka-különítmény járőre, amely azt alaposan átkutatta s őt és családtagjait a Lubjanka-utcába kísérte. Itt 1 vizsgálóbizottság foglalkozott a bekísért ügyével, és tette meg javaslatát a kol­légiumnak, amelynek színe elé a vádlott sohasem került. ezalatt a fogoly és családja vizsgálati fogságban ült.  Az ítélet szövegét sohasem tudta meg. A vizsgálati fogságból vagy kiszabadult a vádlott vagy pedig azonnal főbe­lőtték. Védekeznie nem lehetett. Sorsáról a család tagjainak sem adtak fel­világosítást, azokat egyszerűen szabadonbocsátották vagy a fővádlottal együtt kivégezték. Ugyanilyen módon döntöttek a vidéken működő “Csekák” is a letartóztatott foglyok sorsa felett.

Köteteket lehetne írni arról, hogy azokban a börtönökben, ahonnan a “Cseka” áldozata utolsó útjára indult, milyen jelenetek játszódtak le, és azokról az embertelen és szadista kéjelgéssel kigondolt testi kínzásokról, amelyeket a foglyoknak végig kellett szenvedni. A nyugat-európai, művelt és kifinomodott lélek nem érti meg, hogy akadtak emberek, akik e hóhérmesterségnek hatványozott módjában jelentkező állatias foglalkozásra vállal­koztak. Pedig akadtak, mégpedig igen sokan. A “Cseka” terrorcsapataiban való szolgálatot, a legaljasabb középkori inkvizítor módszereit túlszárnyaló rendszer szerint dolgozó hóhérmesterséget, az elvetemült kommunisták nemcsak hogy szívesen vállalták, de különös kitüntetésnek is tekintették, amelyért búsás pénzjutalom és anyagi jólét, ösztöneiknek korlátlan szabad­sága s minden egyéb kedvezés járt. A “Cseka” hóhérait rendszerint nem családi nevükön nevezték, hanem mindegyikük álnevet kapott, például: a “nyakvágó”, a. “félszemű”, a “hal”, a “sirály” stb. Ezeket a neveket a tagok a terrorcsapatba való belépésük napján kapták feljebbvalóiktól s szolgálatuk tartama alatt hivatalosan és magánéletükben is csak ezt használták; így még eredeti nevük révén se maradtak kapcsolatban a régi világgal. Ha valaki a terror­csapatban vállalt szolgálatát betöltötte, a “Cseka” tovább sem feledkezett meg róla. Aki egyszer ebben a csapatban szolgált, összeköttetését vele továbbra is fenntartotta és rendelkezésére állott.

Mindnyájan ismerjük azokat a jeleneteket és képeket, amelyek a nagy francia forradalom korszakában a párizsi börtönökben lejátszódtak. Ott is összezsúfolva sínylődtek az ország volt legelőkelőbb vezetői, miniszterek, papok, bankárok és közülük igen sokan kerültek a nyaktiló alá. De életük a börtönben hasonlíthatatlanul elviselhetőbb volt, mint az orosz foglyoké a “Cseka” poklában. A Lubjanka-utcai pincék hamar megteltek. Ezért a “Cseka” a többi foglyokat a “Taganka” és “Butyrki” nevű, – régi állami börtönökben helyezte el. Ezekben a bűzös helyiségekben összezsúfolva kínlódott az orosz szellemi-, születési- és pénzarisztokrácia majdnem valamennyi tagja, a cári uralom tisztviselői és magas rangú katonái, valamint mindazok a jóérzésű orosz férfiak és nők, akiket a szovjeturalom “burzsujok”-nak, tehát a proletárrend született ellenségeinek bélyegzett. De közöttük raboskodtak a szemenszedett csirkefogók, notórius gyilkosok, betörők, szélhámosok is, mert a szovjeturalom nem tett különbséget a bűnök természete között. Az a nyomorult paraszt, aki szomszédjától (persze proletártól) egy kiló húst lopott, éppen úgy a fenn­álló rend ellensége volt a szovjetbírák ítélete szerint, mint az a miniszter, aki hűségesen szolgálta a minden oroszok cárját, vagy az a művész, aki vala­melyik cári gárdaezred díszmeneténél játszott indulót szerezte.

A kivégzésre szóló ítéletek indokolásával a kollégium nem nagyon erőltette meg szellemét. A “Cseka” jegyzőkönyveiben ilyen rövid indokoláso­kat olvashatunk: “12 éves fiú. Főbelőttük, mert egy tábornok gyermeke”; “Egy gyár égésénél azt beszélte, hogy a tüzet bolsevisták okozták”. Annak, hogy miért elégedtek meg ilyen rövid indokolással, megtaláljuk magyarázatát egy főterrorista vezérnek, Lazisnak egyik munkájában: “Mi nem egyes emberek ellen viselünk harcot, hanem egy osztályt fogunk megsemmisíteni. Ezért nem fontos az, hogy valaki milyen módon igyekezett a szovjet céljai­nak ellenszegülni. Az első kérdés, amit minden vádlotthoz intézünk az, hogy mondja meg, mi a foglalkozása és származása. Ez a felelet dönti el sorsát s ez az értelme a vörös terrornak”.

Bűzös földalatti pincékben várták a szegény halálra kárhoztatott oro­szok, – a valamikor olyan szép és hatalmas birodalom felsőbb rétegeinek színe-java – haláluk percét. Mindennap este hét órakor megjelent a pincébe vezető ajtónál az egyik őr, né­hány nevet kiáltott s a jelent­kezőket magával vitte. Másnap azután a szovjet újságok közöl­ték az előtte való napon ki­végzettek névsorát. Ezzel min­den el volt intézve! Az em­beri nagyság és a lélekerő fel­emelő példáit ebben az alvilági környezetben is megtalálhatjuk. Bár a foglyok közül igen sokan lelkileg összetörtek és sietve fel­ajánlották szolgálataikat a szov­jetnek, vagy kétségbeesve han­goztatták, hogy csak a cári önkényuralom parancsára vál­laltak szolgálatot, igen sokan voltak olyanok, akik sorsukat megnyugvással és a változhatat­lanba való beletörődés hősiessé­gével viselték. Ilyenek voltak például Maklakov miniszter, aki utolsó leheletéig a börtön szennyében is tetőtől-talpig úr ma­radt; ilyen volt Makarov tengernagy, ősz hajú aggastyán, aki szemrebbenés nélkül, méltóságteljesen várta a halált és Puriskievits képviselő, aki még a szovjet-börtönben is bátran hazafias beszédeket tartott.

A szovjethóhérok társasága a legkülönbözőbb népek és osztályok soraiból került ki. De nemcsak ezek végezték ki a foglyokat, hanem maguk a “Cseka” osztályainak vezetői, vizsgálóbírái is, sőt, – bármilyen szomorúan hangzik is – nem kis számban olvasunk asszonyokról is, akik saját kezükkel gyilkolták le a nekik átadott foglyokat. A leghírhedtebb hóhér egy Pankratow nevű paraszt volt. Szinte matematikai pontossággal vezetett statisztikát nemcsak az általa kivégzettekről (több ezer embert küldött a másvilágra), de a neki kiosztott töltények felhasználásáról is. Napközben nyugodtan evett, ivott, aludt s amikor munkába hívták, mint egy gép teljesítette borzalmas mun­káját. A kivégzést rendesen pisztollyal hajtotta végre úgy, hogy áldozatát hátulról lőtte le, a koponya alsó felébe bocsátva a gyilkos golyót. A kivégzés­nek ez a módja volt a leggyakoribb a Cseka-kivégzéseknél. A “Cseka” hóhérai gyakran megtették azt is, hogy nemcsak a halálraítéltet, hanem annak még vizsgálati fogságban lévő családtagjait is kivégezték, csupán azért, hogy ne kelljen velük többet törődniük.

Különösen sok dolga volt a “Cseka” hóhérainak 1919. szeptember végén, amikor egy anarchista csoport, – tehát nem a cári uralmat visszakívánó régi rendszer hívei – pokolgépet helyezett el a moszkvai szovjet egyik épületébe. Már félóra múlva terrorkülönítmények özönlötték el Dzserzsinszki vezetésével a börtönöket és arra a parancsra, hogy Moszkvában minden grófot, herceget, minisztert, arisztokratát és polgárt ki kell végezni, meg­kezdődött a véres munka. Személyválogatás nélkül hurcolták a zsúfolt töm­löcök lakóit a város szélére, ahol a rájuk várakozó Cseka-osztagok tömeg­mészárlásának estek áldozatul.

Ilyen viszonyok között szomorú iróniaképpen hatott a szovjetkormány rendelete, amellyel már 1919. február 25-én, majd 1920. január 15-én a halál­büntetést eltörölte. Nagyhangú frázisokkal kürtölte világgá a szovjet-sajtó, hogy: “... a proletáruralomnak a terrorra nincs többé szüksége, következik a jog és igazság korszaka”. De ugyane lap utolsó oldalán véreshangú cikkek­ben szólította fel a szovjet egyik vezető embere a kormányt, hogy tegye el láb alól a munkásosztály minden ellenségét.

Az amnesztia-rendeletek és a kivégzést eltörlő rendeletek hatástalanul maradtak. Egy-két napig talán 100-200 emberrel kevesebbet küldtek a másvilágra, de azután már nem törődtek ezekkel az utasításokkal s a tömeg­mészárlás továbbfolyt. '

Moszkvában 1918-1923-ig a világtörténelem legvéresebb színjátéka ját­szódott le. Ennek segítségével biztosította a “Cseka” uralmát és a szovjet­eszmék meggyökeresedését. A vezetőkörök nem is leplezték borzalmas műkö­désük adatait: egy statisztikai táblázat szerint az 1917. évi októberi forra­dalom kitörésétől 1923. év végéig összesen 1,761.065 ember esett a szovjet vérszomjának áldozatául. Foglalkozás szerint volt közöttük:

Ez alatt az idő alatt ezen felül több mint 70,000 embert száműztek Szi­bériába, “kisebb bűnök” miatt.

Moszkván és Péterváron kívül, mint hallottuk, a vidéki városokban is működtek Cseka-bizottságok és különítmények. Míg azonban a fővárosokban ezek az intézmények, legalább látszólag, feszesebb keretek és utasítások szerint jártak el, a vidéki Csekák működése a szervezetlen, féktelen tébolytól vezetett és állatias kegyetlenséggel végrehajtott tömeggyilkosságok jegyében játszódott le. Itt a lakosság valóban védtelenül volt kiszolgáltatva az utcai söpredék dühének. Taganrog, dél-oroszországi városban 1918. januárjában a csőcselék 50 fiatal katonatisztet fűzött rabszíjra és dobott élve a vasgyár izzs kohójába. Odesszában a “Cseka” ügynökei egy Chusid nevű embert jelentet­tek fel, mint a bolsevizmus ellenségét. A “Cseka” vezetősége erre válogatás nélkül a kezeügyébe került 11 Chusid nevű embert mind kivégeztette.

1920. után már a szovjetállam vezetőinek is terhessé kezdett válni a “Cseka” vérengzése. Sajtójuk és külföldi propagandájuk hemzsegett a proletár­ felszabadítás és a világszabadság fellengzős feldicsérésétől. De az Orosz­ országból kiszivárgott hírek és a hazatért hadifoglyok ezzel ellentétben csakis  a legembertelenebb kínzásokról és vérengzésekről tudtak beszámolni, A szovjet­ vezetők kezdték belátni, hogy ezen az úton nem érik el ideálul kitűzött vég­ céljukat, a világforradalom kitörését az egész földön, s attól is kezdtek félni,  hogy a “Cseka” a fejükre nő s a végén még őket is kiszorítja azokból a vezető­ állásokból, amelyekre magukat feltolták és amelyekben a proletárnyomort  meghazudtoló úri kényelemben éltek. A “Cseka” kegyvesztetté vált és vezetői  már komolyan félni kezdtek, hogy szerepük véget ért s többé nem lesz rájuk  szükség. A forradalmak első idejében nélkülözhetetlen szolgálatokat tettek  a kommunista-állam vezetőinek. Most újból be kellett bizonyítaniuk, hogy  nélkülözhetetlenek. A jól bevált agent provocateuri módszert választották.

Ebben az időben a szovjetkormány lépten-nyomon kapott jelentéseket titkos ellenforradalmi próbálkozásokról; és az ország különböző részeiben valóban voltak is fegyveres próbálkozások a szovjeturalom megbuktatására. Hogy ezeket maguk a csekavezetők rendezték, azt mindenki tudta, csupán Leninék nem. De a “Cseka” magát Lenint is megtréfálta: Amikor egy éjjel csikorgó hidegben autójában hazahajtatott, az egyik sötét utcában álarcos rablók feltartóztatták. A rablók, mint “fehér gárdisták” revolverrel kezükben kény­szerítették Lenint, hogy kiszálljon a kocsiból, majd elvették revolverét, tás­káját és lehúzták bundáját is. Azután az útonállók az autóban elszáguldtak, úgyhogy a szovjetállam teljhatalmú urának hosszú úton egy szál ruhában, gyalog kellett hazamennie. Lenin még ezen az éjjelen beleegyezett abba, hogy a “Cseka” fokozottabb figyelemmel fojtson el minden ellenforradalmi mozgalmat s a leírhatatlan számban garázdálkodó rablóbandák minden erőszakoskodását is. E parancsra Dzserzsinszki azonnal intézkedett is a városnak a rablóktól való megtisztítása iránt s már pár nap múlva diadal­masan jelentette Leninnek, hogy a rendet helyreállította, több rabló nincs a városban, és hogy minden ellenforradalmat gyökerében elfojtott. Leninnek azonban gyanús volt az eset, és amikor egyik magándetektívje útján értesült ennek az egész komédiának a valódi lefolyásáról, a Csekát nem merte bántani, békében hagyta, sőt hozzájárult, hogy a szovjetkormány átszervezésével kapcsolatban a “Cseka” helyébe lépő “GPU” majdnem maradéktalanul átvegye annak szerepét és embereit.

A “Cseka” működésében három korszakot állapíthatunk meg. Az egyik a forradalom kitörésétől 1918. augusztus 17-ig tartott. Ez volt az esztelen tömeges vérengzések kora, de a borzalmaknak még csak kezdete. A másik korszak ezután kezdődött, amikor egy szociál-forradalmár legyilkolása ürügy volt arra, hogy a “Cseka” vérengzése még nagyobb arányokat ölthessen, még­pedig alaposabb és szervezettebb módon. Ez a legvéresebb korszak 1923. november 15-ig tartott. Ezen a napon jelent meg a szovjet-köztársasági kormány központi végrehajtó bizottságának ama rendelete, mely a “Cseka” helyébe egy új intézményt, a “GPU”-t, azaz az “Egyesített Állami Politikai Igazgatás” szervét rendszeresítette.

Ez az új közbiztonsági szerv folytatta a “Cseka” működését, de némileg enyhített és szelídebb alakban. Lenin uralkodásának első idejében azt mondta, hogy a bolsevizmus egyetlen célja a világforradalom és “nem baj, ha az orosz nép 90%-a elpusztul, de legalább 10%-a megmarad, hogy a világforradalom kitörését  megérje”. A szovjeturalom valóban mindent megtett azért, hogy a jámbor orosz nép 90%-a elpusztuljon. Ez a “Cseka” érdeme. A “GPU” ura­lomrajutásakor Lenin és környezete már nem ragaszkodtak előbbi kijelen­téseikhez és találtak egy új eljárást uralmuk biztosítására. Rájöttek arra, nem hogy szükséges minden embert kivégezni, elég az, ha a kivégzés Damokles-kardja állandóan minden ember feje fölött lebeg.

Oroszország az 1923 után következő években minden lehetőt elkövetett, hogy diplomáciai kapcsolatokat létesítsen az európai államokkal. Az átkos emlékű “Cseká”-nak tehát el kellett tűnnie, mert valóban nehéz lett volna az Oroszországot külföldön képviselni hivatott szovjet-diplomatáknak a művelt nyugat előkelő diplomáciai köreibe bevezetni a véreskezű terrorfiúkat, vagy megmagyarázni azok létjogosultságát. A “GPU”-nak tehát más eszközök­kel kellett dolgoznia. De az a körülmény, hogy megint csak Dzserzsinszki került ennek is az élére, mindennél világosabban mutatta, hogy a szovjet­kormány továbbra is alkalmazni fogja a “Cseka” eddig jól bevált eszközeit, csak talán kissé enyhébb alakban. A tömeges kivégzések végetértek, de még mindig elég ürügyet találtak arra, hogy a kellemetlen embereket eltegyék láb alól. Hallottuk, hogy 1923-ig több mint 70,000 embert száműztek Szibé­riába. A “GPU” a következő évben már legalább háromszor ennyit deportált, hogy eltávolítsa útjából a neki kényelmetlen elemeket. A szovjet-börtönök nevét átváltoztatták: “Javítóintézetek”-nek, “Elkülönített házak”-nak, “Állami felügyelet alatt állók otthoná”-nak stb. nevezték. A börtönök magánzárkáit pedig “külön kamrák”-nak. Ez azonban csak külső máz volt, mert az ember­telen kínzások ezután sem szűntek meg teljesen.

A “GPU”-nak azonban most már sok más feladata is akadt. Belföldön hihetetlenül nagyarányú titkos kémrendszert szervezett, amelynek segítségé­vel nem csupán a gyanús ellenforradalmi embereket figyelte meg állandóan, hanem az állami élet minden jelenetét, sőt a szovjet-hivatalnokok és vezetők hivatalos és magánéletét is. Senki sem tudhatta, hogy nincs-e hivatali vagy magánszobájába titkos telefon szerelve, amelyen keresztül a “GPU” emberei minden szavát felfogták.

A megváltozott ügymenetnek megfelelően a Lubjanka-utca környéke is átalakult az államhatalom bürokratikus szürke központjává. Az irodákban több mint 2000 hivatalnok görnyedt kartotékok és irattárak felett.

A tisztviselők és irodai alkalmazottak képe is megváltozott. A “GPU” irodáiban ma már nem látunk analfabéta vizsgálóbírákat; hatásköre az állami közigazgatási ügykörön kívül az állami és magánélet minden vonat­kozásával is foglalkozik. Kifelé már nem dicsekszik tömeges mészárlásaival és mindenben igyekszik az európai állami hivatalok külső képéhez hasonlítani. A “GPU” ma talán a világ legjobban megszervezett titkosrendőrsége, amely­nek közegei mindenütt ott vannak. I. Napóleon zseniális rendőrminiszterének, Fouchénak titkosrendőrségét messze felülmúlja, mert még korlátlanabb eszközökkel dolgozik és egész szervezete a nyugati destruktív irányzatokon és az ázsiai keleti barbár mentalitáson felépült rendszeren alapszik. De a “GPU” éppolyan fontos szolgálatot teljesít a szovjetállam érdekében kül­földön is. Állandóan összeköttetést tart a többi európai ország kommunista szerveivel, és már ismételten bebizonyosodott, hogyha más államokban vala­hol nagyobb sztrájk, merénylet, kommunista-mozgalom üti fel fejét, az orosz szovjet keze mindenütt benne van (a szófiai székesegyház felrobbantása, a perzsiai angol olajforrások felgyújtása, egy cári tábornok titokzatos eltűnése Párizsból, a legutóbbi spanyolországi mozgalmak stb.). A külföldi orosz hivatalos külképviseleti szervek egyúttal a “GPU”-nak is megbízottai. A “GPU” külföldi ügyeket intéző központjában pedig a vörös hadsereg meg­bízottai is dolgoznak azon, hogy titkos utakon igyekezzenek a bolsevizmus mérgét az európai hadseregek soraiba vinni. Nagy súlyt vetnek a katonai és műszaki kémkedés előmozdítására és az orosz vörös hadsereg vezérkara is behatóan foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Ugyancsak fontos ügykör az ellenkémkedés elfojtása és a lázító propaganda terjesztése.

Európának egyik állama sem tudna ilyen hihetetlenül nagyarányú kém­szervezetet és állami adminisztrációt fenntartani. A mai Orosz Köztársaság megteheti ezt annál az egyszerű oknál fogva, mert titkos ügynökeit külön díjazásban nem részesíti. Akit erre a feladatra alkalmasnak tart, azt a “GPU” illetékes osztálya magához rendeli, elébetárja a neki szánt feladatot s a tár­gyalást ezzel fejezi be: “vagy elfogadja a megbízatást és titkos ügynökeink sorába lép, vagy ha nem...”. A mondat befejezetlenül marad, de mindenki nagyon jól tudja, hogy mit jelent az a kijelentés: “... vagy ha nem...”.

Ha vállalja a megbízatást, számot és álnevet kap s e perctől kezdve éjjel-nappal a “GPU” rendelkezésére áll, mint hivatásos besúgó, aki elöljáróinak, ismerőseinek és legszűkebb családjának minden tagjáról hűségesen beszámol és mindenütt, otthon is köteles szovjet-eszméket terjeszteni. Pénzt ezért nem kap, de megvan az a megnyugtató érzése, hogy addig, amíg e besúgó szolgálatát hűségesen teljesíti, nem kell félnie a szovjet börtönétől, vagy a halálos ítélettől. Ha nem áll kötélnek, megbízatását lanyhán teljesíti, vagy szabotál, – minden ítélet nélkül nemcsak őt, hanem esetleg családtagjait is kivégzik. Ha azonban szovjet-értelemben vett kiváló szolgálatokat teljesít, felveszik Oroszország kommunista pártjának soraiba. evvel bekerül a mai orosz társadalmi osztályok legmagasabbikába, mert e párt tagsági igazolványa ma, ott, a legjobb ajánlólevél és a legbiztosabb menedék.

A szovjetállam külföldön alkalmazott megbízottait természetesen fizeti, mégpedig igen bőségesen. De a letartóztatásnak és véres felelősségrevonásnak veszélye ezek feje felett is állandóan ott lebeg. Ily módon a szovjeturalom kialakított egy olyan tisztviselői réteget, amelynek tagjai nem ímmel-ámmal, fizetésért szolgálnak, hanem vagy fanatikus meggyőződésből, vagy pedig azért, mert minden hivatalos működésüket az élet legerősebb motorja, az önfenntartás ösztöne hajtja.

A “GPU” alkalmazottait külön tanfolyamokon is iskoláztatja. Az alsóbb­fokú iskolákban a kémkedés különféle válfajait tanítják, ideértve az erőszakos betörést, kasszafúrást és más egyéb ilyen aljas mesterség fortélyait, mert hiszen az ügyes kémnek mindezekre szüksége lehet. Természetesen oktatják őket mindenféle fegyver használatára és vegytani alapelvekre is (mérgek, titkosírásra alkalmas vegyszerek). A “GPU” főiskolájában pedig, az arra alkalmas egyéneket, a kémkedés és proletártudományok legmagasabb fokaira oktatják, és a forradalmi elméletek doktoraivá képezik ki a hallgatókat.