A NŐK A KÉMKEDÉS SZOLGÁLATÁBAN

A NŐK A KÉMKEDÉS SZOLGÁLATÁBAN

A szakirodalomban igen eltérők a vélemények a felől, hogy a nők milyen mértékben használhatók kémszolgálatokra és vajon milyen körülmények közt milyen értékes híranyagot tudnak szerezni. Klembovszky alezredes, a katonai kémkedésről írt könyvében határozottan a mellett tör lándzsát, hogy a nők erre a szolgálatra igen kitűnően használhatók, még pedig mind a tisztes­séges, mind pedig a romlott nők, és pedig azért, mert fellépésük és szereplésük nem kelt gyanút és olyan alkalmakkor is fel tudnak fedni titkokat, amikor a férfiak tudománya csődöt mond. Klembovszky szerint a nők kétféleképpen használhatók a kémszolgálatban; vagy úgy, hogy közvetlen feladatokat adnak nekik, vagy pedig úgy, hogy erre a célra betanított és pénzzel bőven ellátott férfikémeket küldenek ki, akik arisztokratáknak adják ki magukat, kimagasló személyiségek kedveseinek, vagy feleségeinek udvarolnak, és ilyen módon igyekeznek tőlük titkokat kitudni.

Más katonai írók álláspontja ezzel homlokegyenest ellenkező. A leg­többen hangoztatják, hogy egyszersmindenkorra szakítani kell azzal a fel­fogással, mintha a kémkedés valami romantikus foglalkozás volna. Ellenkező­leg, a kémkedés a lehető legridegebb, legtárgyilagosabb foglalkozás, amelyhez elsősorban férfitapasztalatok és férfiidegek kellenek. Magától értetődik, hogy a nők javarésze vagy hisztérikus hajlamaiknál fogva, vagy kalandvágyból adja a fejét erre a foglalkozásra. Megengedik ezek a szerzők is, hogy béke­időben politikai vagy gazdasági kémkedésre a nők kitűnően használhatók bizonyos egyszerű esetekben; azonban a háborús feladatok általában nem nőknek valók. A legfőbb akadály az, hogy a nőknek semmi néven nevezendő katonai képzettségük nincs és az ilyesmit rendkívül nehezen tanulnák is meg. Ebben a tekintetben egészen ritkán akadnak kivételek. A világháború folya­mán például volt a francia megszállt területen egy pincérlány, aki abban a katonakocsmában, amelyben alkalmazva volt, közvetlenül a francia front mögött, rendkívül ügyesen értette a módját, hogy a francia közkatonákból mindent kiszedjen, amit tudni akart. Ez a lány egy évig kitűnően dolgozott a német kémiroda számára és nem egy fontos és rendkívül érdekes adatot tudott meg a francia csapateltolásokról a verduni fronton. Természetesen nagyobb szabású dolgokat nem tudhatott meg, hiszen ismeretségi köre az őrmesternél végződött.

Magától értetődik, hogy kivételek itt is vannak, éspedig egészen meglepő kivételek. Rendszerint a jobb társaságba tartozó nők néha egészen kitűnő eredményeket érnek el a hírszerzés terén. Ezeknek módjuk van ismerőseiket feltűnés nélkül kikérdezni, vagy kihallgatni, de az ilyen nők sohasem pénzért dolgoznak, hanem inkább a szerelem, többször a gyűlölet, leginkább pedig a hazaszeretet indítja őket erre a kényes térre. A német hírszolgálat például igen ritkán alkalmazott nőket, főképpen azért, mert idegeik döntő pillana­tokban rendszerint felmondták a szolgálatot és mert a nők a legkisebb zavar esetén is könnyen elárulták magukat. Általában tapasztalta a német hír­szerzés, hogy a franciáknak kevés az érzékük háború idején a női bájak iránt, és az egyik szerző meg is említi, hogy éppen azok a franciák, akik telekürtöl­ték a világot Miss Edith Cavell kivégzésének szörnyűségével, legalább egy tucat asszonyt és leányt végeztek ki kémkedés miatt a háború folyamán.

A német hírszolgálat a nőket többnyire arra használta, hogy az ellen­séges hírszerzőszolgálatról tájékozódást szerezzen. Így például még a háború előtt történt, hogy az egyik német tisztikaszinóban megjelent egy csinos hölgy, aki különféle okmányokkal igazolta magát és engedélyt kért, hogy képeslevelezőlapokat adhasson el a tisztikar tagjainak. Miután a levelező­lapokat eladta, a tisztek meghívták asztalukhoz és borozás közben össze­barátkoztak vele. A nő elsősorban a segédtisztre vetette ki hálóját, mert tudta, hogy a mozgósítási terveket rendszerint a segédtisztek őrzik, akik az ilyen munkálatokat szabály ellenére néha lakásukon végzik. Természetes, hogy a nőnek sikerült annyira vinni a dolgot, hogy végül is a segédtiszttel együtt ment haza annak lakására. Hogy ott aztán mit tudott szerezni, az ügyességétől függött. Az ilyen eset nem volt elszigetelt, sőt megtörtént az is, hogy az ilyen kémnő az éjszaka folyamán titkos iratokat le is tudott fény­képezni.

Általában panaszkodnak a katonai írók, hogy a nők nagy többségével szomorú tapasztalatokat szereztek. Jelentkezett például egy időben a német hadvezetőségnél egy igen elegáns lengyel hölgy, akt rendkívül fontos  katonai titkok megszerzését ígérte; később azonban bebizonyult, hogy semmi ered­ményt sem tudott elérni, sőt kiderült az is, hogy nagyhangú ígérgetéseivel az orosz hírszerzőirodát is félrevezette. Nagyon sokszor jöttek különösen a balti fronton fiatal nők a német vonalakba azzal az ürüggyel, hogy a front mögött meg akarják látogatni szüleiket vagy rokonaikat, de majdnem minden esetben kiderült, hogy ezek az igen egyszerű nők tulajdonképpen kémnők, akiket könnyűszerrel letartóztattak.

Kétségtelen, hogy az erotika egyik fontos tényezője volt mindig a kém­kedésnek, de különösen a világháború idején. Ez a legerősebb fegyver, amelyet a kémszolgálat állandóan alkalmazott; gyakran mérgezett fegyver, mely nem egyszer tragédiákra vezetett, még pedig annál inkább, mert a nő lelki élete sokkal bonyolultabb, mint a férfié, sokkal több konfliktus keletkezik benne, ellentétben a férfiakkal, akik többnyire a tényekre támaszkodnak és ridegebben ítélnek. Nagyon sokszor megesett, hogy a nők döntő pillanatokban nem a harcot választották, hanem a kiegyenlítést és a közvetítést. Sokszor megesett, hogy egészen komolyan beleszerettek abba az ügynökbe, vagy . kémbe, akinek megfigyelésére kiküldték őket; sokszor megtörtént az is, hogy halálosan beleszerettek azokba a tisztekbe, akiktől a titkokat meg kellett volna tudniuk.

Különösen abban az esetben mondanak csődöt a kémnők, amikor nem sikerül nekik feltűnő és szenzációs eredményeket elérniük. Bebizonyosodott az is, hogy a romlott nőszemélyek sokszor alkalmasabbak kémszolgálatra,  mint a tisztességes nők, mert azoknak az ilyen szolgálat bizonyos társadalmi emelkedést jelent, úgy érzik, hogy bizonyos tekintetben jóváteszik ezekkel a szolgálatukkal addigi életük hibáit és bűneit. A legtöbb nőnek nagy hibája az is, hogy nem szeret az ismeretlenségben maradni, csillogni és ragyogni akar, már pedig a kémszolgálat megköveteli a teljes névtelenséget. A leg­erősebb lelki tényező azonban, amely a legtöbb nőt alkalmatlanná teszi a kémszolgálatra, az a tudat, hogy sorsuk nemcsak veszélyes, hanem egészen bizonytalan is. A legkevesebb nő olyan erőslelkű, hogy napról napra bátran szembe tudjon nézni a mindenütt ráleselkedő halállal. A legfőbb különbség férfikém és kémnő közt az, hogy a férfi az eszével dolgozik, a nő a testével; a férfikém a kulisszák mögött működik, a kémnő szeret mindig rivaldafény­ben állni; a férfikém kombinál, a kémnő a véletlenre és az erotika hatalmára bízza a dolgot. Útjaik és módszereik egészen különbözők, csak a sorsuk tökéle­tesen ugyanaz.

Több ízben említettük, hogy az antant propagandaszolgálata telekürtölte a világsajtót a német barbárságról szóló hírekkel akkor, mikor kivégezték Miss Edith Cavell-t, az angolok belgiumi ügynökét. Fölvetődik itt az a kér­dés, vajon csakugyan nem embertelen és barbár dolog-e a nők kivégzése kémkedés, árulás, vagy ügynöki szolgálat miatt. Ha szigorúan a hadijog szempontjából tekintjük a dolgot, tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy  a kémnők kivégzése nem nagyobb barbárság, mint a férfikémek kivégzése. Bizonyos, hogy mind a férfikémek, mind a kémnők pontosan tudták, hogy mire vállalkoztak, mit cselekszenek és milyen büntetést szab erre a hadijog. Egyes szakírók azt is hangsúlyozták, hogy a kémnők kivégzése azért is jogos, mert ezek bizonyos körülmények között sokkal veszedelmesebbek lehetnek, mint a férfikémek. A szép nőnek megszámlálhatatlan eszköze van arra, hogy beleférkőzzék a katonák és tisztek bizalmába. Ezen felül a kémnő bizonyos körülmények között sokkal fanatikusabb és vakmerőbb is tud lenni, mint a férfi, különösen, ha hazafias meggyőződés fűti. Rengeteg embert romlásba dönthet és árulásra csábíthat egy nő, akinek megvannak hozzá az adottságai, hogy elkábítsa a férfiak érzékeit. Függetlenül attól, hogy a nők olyan esz­közökkel rendelkeznek, amelyeket a kémszolgálatban kitűnően értékesíthet­nek, mint említettük, egész lelki beállítottságuk, hiúságuk, és főleg fantáziá­juk általában alkalmatlanokká teszi őket a kémszolgálatra. Jellemző a nőkre az a tapasztalat, amelyet a különböző nemzetek hírszolgálatai á háborúban szereztek, hogy tudniillik éppen a nők közt akadt a legtöbb kettős kém.

Mindezektől az elméleti megállapításoktól függetlenül, különösen a világ­háború folyamán rengeteg nő szerepelt a kémszolgálatban, mégpedig mind a központi hatalmak, mind az antant oldalán. Más kérdés azután, hogy szolgálataik milyen étéket képviseltek. Megállapították, hogy az antant mindjárt a világháború elején külön iskolában képezte ki a kémnőket és az  iskola a tehetségesen működő növendékeknek meglehetősen nagy pénzössze­geket fizetett. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy franciák, angolok, oroszok, sőt még németek is tömegesen jelentkeztek felvételre ebbe az iskolába. Az egyik német hadsereg hírszerzőirodája megállapította, hogy az antant szolgálatában körülbelül 1000 kémnő dolgozott már a háború első évében; ezek között volt két nagyhercegnő, 14 hercegnő, 47 grófnő és egyéb arisz­tokrata, továbbá miniszterek, követek és nagynevű politikusok feleségei és leányai.

Azok között a kémnők között, akik a háború folyamán, vagy a háború után egyik vagy másik oldalon működtek, soknak a neve a feledés homályába merült és alig néhány volt köztük olyan, aki kitűnő eredményei révén elmúl­hatatlan betűkkel beírta nevét a hadtörténelembe. A hadviselő felek titkos dossziéi számos kémnő nevét őrzik, akik kisebb-nagyobb, de nagyobbrészt használható híranyagukkal előmozdították megbízóiknak hírszolgálatát.

Ezek közé a kisebb jelentőségű kémnők közé tartozik Emma Stubert, állítólagos bécsi nő, aki oly kitűnő színészi képességekkel rendelkezett, hogy a legnehezebb helyzetekben is kitűnően meg tudta állni helyét. Így az egyik német nagyherceggel sikerült elhitetnie, hogy magas rangú osztrák tiszt özvegye. A gavallér nagyherceg udvarolni kezdett a csinos özvegynek, és ennek a viszonynak során sikerült Emma Stubertnek megállapítania a francia vonalakkal szembenálló német rádióállomások egész hálózatát, amit aztán a franciákkal közölt. Ennek az volt a következménye, hogy a franciák innen kezdve a hamis hírek egész özönével árasztották el a német rádióállomásokat. Ugyancsak kitűnő színészi képességeinek köszönhette, hogy sikerült egy vesze­delmes svájci kémet lelepleznie. Mikor ennek a kémnek ügyét a hadbíróság tárgyalta, Emma Stubert nagy jelenetet rendezett a bíróság előtt, a svájci kém lábai elé vetette magát és könyörgött neki, hogy tegyen őszinte vallo­mást, mert csak így mentheti meg az ő életét. Később mint vöröskeresztes ápolónő tűnt fel és azokat a megbízhatatlan elemeket figyelte meg, akiket a németek a megszállt francia területről eltoloncoltak; közben természetesen ezeknek az internált franciáknak megfelelő hírszolgálatot végzett.

Egyik legérdekesebb alakja volt a háborúban felbukkant kémnőknek Manja R. bárónő, aki 1916. május 31-én Popovánál orosz parasztfiúnak öltözve átment az orosz vonalon és sikerült eljutnia egészen az orosz főhadi­szállásig. Már előbb is értékes szolgálatokat végzett a monarchia hírszerzésé­nek, mire különösen alkalmas volt csodálatos szépségénél és könnyű felfogásá­nál fogva. Különösen a katonai kérdésekben volt rendkívül járatos, nagyon ügyesen tudta maszkírozni magát és igen szívósan végzett el minden rábízott feladatot. Sajnos, az orosz főhadiszállásra tett útjáról többé nem tért vissza.

Ugyancsak rendkívül értékes szolgálatokat tett a német hírszerzőszol­gálatnak Irma Staub betegápolónő, aki azonban értékes kémszolgálatai után francia kézre került és halállal bűnhődött. Ha a németek is olyan ügyesen fel tudták volna használni, az ilyen esetet propagandára, mint a franciák, belgák és angolok, akkor Irma Staub most a németek szemében is éppen. olyan nemzeti hős volna, mint az antant szemében Miss Cavell volt már a háború idején. Így csak a német titkos akták őrzik értékes szolgálatának és hazafias önfeláldozásának emlékét.

Ez a rengeteg kémnő minden fronton működött. Különösen említésre méltó köztük a titokzatos Miss Boston egyike a háború legismertebb átvál­tozóművészeinek, aki hol említett nevén, hol Grace Flaherty, hol pedig Dagmar Sörensen néven tűnt fel. A legkitűnőbb teljesítménye az volt, mikor leleplezte a berni olasz követség attaséját. Az attasé igen kitűnő modorú nagyvilági ember volt és egyúttal lelkes híve az antantnak. Az angol követ egyik estélyén ismerkedett meg a vörösesszőke hajú, állítólag írországi Grace Flaherty-vel. A követ úgy mutatta be neki a hölgyet, mint unokahúgát. Az attasé már az első pillanatban úgy belebolondult a gyönyörű hölgybe, hogy már néhány nap múlva házassági ajánlatot tett neki. A kémnő ez alatt a pár nap alatt tájékozódott az attasé felől és a kitűnő férfiú valahogy gyanúsnak tűnt fel neki. De semmivel sem árulta el gyanúját, inkább minden eszközt felhasz­nált, hogy a fiatal diplomatát egészen magába bolondítsa.

Mikor már meglehetősen bizalmas viszonyban voltak, az attasé egyik este bevallotta neki, hogy a pókerben szörnyű balszerencse üldözte, renge­teget vesztett, úgy, hogy holnap délig 40,000 frankot kell kifizetnie, különben vége a diplomáciai pályának. Grace Flaherty szó nélkül kiállította neki a 40,000 frankos csekket és értésére adta, hogy bármikor szüksége van rá, mindig rendelkezésére áll, feltéve, hogy kérdéseire mindig meg fogja mondani az igazat.

Az attasé nem ér­tette ezt a feltételt és ekkor a nő elárulta neki, hogy ő a sinfein mozga­lom híve és gyűlöli Ang­liát. Most már az attasé is bevallotta, hogy csak látszólag lelkesedik az antantért, különben gyű­löli őket, mert tulajdon­képpen horvát eredetű és az osztrák-magyar kém­iroda szolgálatában áll.

Elmondta azt is, hogy Fogpéptartóba rejtett kémjelentés. fontos megbízásokat ka­pott, amelyeket Anglián keresztül kell lebonyolítania. Meg is mutatott a hölgynek néhány tokot, amelyek egyenkint 15 gramm pikráttal, ezzel a veszélyes robbanóanyaggal voltak töltve. Grace Flaherty, mikor mindent megtudott az attasétól amit akart, azonnal értesítette az angol konzult és abban a pillanatban, mikor az attasé éppen kirándulásra indult cinkosaival együtt, Combban az egész társaságot letartóztatták. Csupán Kerster német ügynöknek sikerült főbelőnie magát, a többit néhány nap múlva kémkedés miatt felakasztották. Senki sem tudja, mi lett ennek a lánynak további sorsa, valószínű azonban, hogy az angolok a háború után gazdagon megjutalmazták.

Nem kevésbé érdekes Edith Schreibey német kémnő esete. A német hírszolgálatnak feltűnt, hogy mindjárt a tavaszi franciaországi támadás-után igen sok magas rangú tiszt tartózkodik Zürichben és általában Svájcban, valamennyi azzal az ürüggyel, hogy egészségét akarja helyreállítani; az igazság azonban az volt, hogy valamennyien a hírszerzés szolgálatában álltak. Winterthurban sokat érintkeztek az angol tisztek egy évek óta Svájcban lakó angol családdal, amelynek feje az egyik svájci óragyár igazgatója volt.

A német hírszolgálat nem tartotta valószínűnek, hogy az igazgató kémszol­gálatot folytat, bár kizártnak sem tartotta, hogy a Németországba utazó üzletfelei révén nyert híreket közölte angol honfitársaival. Mindazonáltal ezen a ponton világosságot kellett teremteni.

A Nachrichtenbureau elrendelte tehát, hogy szigorúan el kell olvasni minden levelet, amely Svájcból a Németországban tartózkodó és szabadon mozgó angol nyelvtanárnőkhöz érkezik. A levelek átnézésére egy tanárt jelöltek ki, aki évekig tartózkodott Angliában és kitűnően ismerte az angol nyelvet és szokásokat. Ez úgy fogott munkához, hogy mindenekelőtt maga elé idéztetett egy angol nyelvtanárnőt, aki évek óta Nicolassee német városká­ban lakott és ügyes mesterkedéssel összehozta őt irodájában Edith Schreiber­rel, aki szintén angol nyelvtanárnőnek adta ki magát. Ismételt találkozások után sikerült egyrészt rövid időre visszatartani az angol nyelvtanárnő útlevelét és arról pontos másolatot készíteni, – ami annál könnyebben ment, mert Edith Schreiber meglehetősen hasonlított az angol hölgyre -- másrészt pedig sikerült a két hölgyet összebarátkoztatni.

Kis idő múlva Edith Schreiber az angol nyelvtanárnő útlevelével Svájcba utazott és az ő neve alatt sikerült bejutnia a gyárigazgató családjába és társa­ságába. Hosszabb ideig tartózkodott már Winterthurban és sikerült mindent megtudnia, amit akart, sikerült felfednie a svájci angol kémszolgálat igen fontos titkait.

Történt azonban, hogy egyik este nagy társaság gyűlt össze az igazgató lakásán és az igazgató meglepetésként közölte Edith Schreiberrel, akit termé­szetesen a nicolasseei angol nyelvtanárnőnek tartott, hogy angliai rokonai megérkeznek és hamarosan itt lesznek a társaságban. Edith Schreiber látta, hogy menekülnie kell. Hirtelen elhatározással egy észrevétlen pillanatban kiugrott az egyik mellékhelyiség ablakán az első emeletről, de ekkor termé­szetesen gyanút fogott a vendégsereg, fellármázta a rendőrséget és maguk a tisztek is nyomába eredtek a szökevénynek, akiről ebben a pillanatban már tudták, hogy német kém. Edith Schreiber azonban ügyesen kibújt a hálóból: néhány óra múlva egy szelíd apáca lépte át a svájci határt, Edith Schreiber szerencsésen német földre jutott. Későbbi sorsáról annyit tudunk, hogy az idegizgalmak megőrölték szervezetét, lassankint a kokain és morfium lett a főtápláléka, úgyhogy szanatóriumba kellett vonulnia. Tudjuk azt is, hogy súlyos betegségéből kigyógyult és a hálás német hatóságok támogatásá­val módjában volt új életet kezdeni a háború után.

Az ideggyenge kémnőknek és egyúttal az önkéntelen kémkedésnek klasszikus példája Denise De Monroy grófnő. A grófnőt, mint általában az előkelő francia családok gyermekeit, 1914-ig kolostorban nevelték; ekkor 18 éves volt és éppen ebben az időben akarták bevezetni a társaságba. Ekkor azonban már javában tombolt a háború, két bátyja a hadseregben szolgált és a fiatal, szelídtekintetű, karcsú grófnő ebben az időben egészen különös lelkiállapotot mutatott: rendkívül szerette a hátborzongató történeteket, szeretett nézni szörnyű jeleneteket és általában örömét találta mindenben, ami borzalmas. Ez a hajlama vitte arra, hogy mindjárt a háború elején, szülei akarata ellenére, ápolónőnek jelentkezett. Elvégezte az ápolónői tanfolyamot, rendkívül bátran viselkedett a legsúlyosabb betegek ápolása közben, a legborzalmasabb operá­ciók pedig egyenesen gyönyörűséget szereztek neki. Mint igen megbízható francia főnemesi család leányát az egyik fronton álló tábori kórházba osztot­ták be szolgálattételre. Itt ismerkedett meg egy férfivel, akit úgy mutattak be neki, mint amerikai nemzetiségű fogorvost.

Innen kezdve sokat találkozott a fogorvossal és hamarosan panaszkodni kezdett neki ideges fogfájása miatt. Kezelés céljából sűrűn kereste fel Párizsban az amerikai fogorvost, és ez lett a végzete. Már a kolostorban észre­vették barátnői, hogy médiumos tulajdonságai vannak és igen könnyen hip­notizálható. Tapasztalta is, hogy minden kezelés után enyhültek ideges fogfájásai. 

A tábori kórházban ő volt a legkitűnőbb ápolónő, lelkesen végezte munká­ját és egyre jobban kivirult. Testi állapota javult, fogfájásai elmúltak és visel­kedése után ítélve egészséges, jókedvű és lelkes lánynak látszott. Időnként azonban pontosan felléptek a fogfájások. Az ápolásban rendkívül ügyes volt és a többi .közt számos tüzértisztet is ő .ápolt a tábori kórházban. Valahány­szor jelentkezett a fogfájás, mindig rövid szabadságot kapott és ilyenkor Párizsba utazott. Azokkal a tisztekkel, akik az ő keze alól kerültek ki egész­ségesen, továbbra is fenntartotta az élénk társadalmi összeköttetést, de mindenki tudta róla, hogy különösen a tüzértisztekhez vonzódik és a tüzérek közt már arról beszéltek, hogy melyikük fogja feleségül venni a gazdag és szép grófkisasszonyt

E közben a párizsi Deuxiéme Bureau-nak feltűnt, hogy a németek mindig pontosan értesülnek a francia nehéz ütegek helyzetéről, úgyhogy a franciák minden intézkedését előre tudják és rendszerint meghiúsítják. Különösen feltűnők voltak a francia tüzérség kudarcai azon a frontszakaszon, ahol De­nise grófnő működött. Ezt a szakaszt a francia kémelhárító szolgálat kü­lönösen alaposan megdol­gozta és sikerült is egy titkos ügynököt elfognia, azonban a kudarcok to­vább folytatódtak. Ekkor a Deuxiéme Bureau két igen kitűnő tisztjét küldte ki és szakértőket adott melléjük, hogy ezt a sza­kaszt tökéletesen átvizs­gálják és kikutassák. A tisztek mindenki tudta nélkül a legszigorúbb zár­latot léptették életbe. Ti­tokban alaposan átvizs­gáltak minden katonát” aki a frontról jött vagy szabadságról érkezett, vagy megfordítva, ezen felül pedig a tábori pos­tát is a legszigorúbb vizs­gálatnak vetették alá. Így történt, hogy néhány nap  múlva olyan katonáknál, hanem a jutalom is, egy gyémántgyűrű. akik Denise grófnő keze alól kerültek ki, a párizsi fogorvoshoz szóló leveleket találtak, amelyeket azért bízott rájuk, mert a tábori posta megbízhatatlan volt. A levelekben nem volt egyéb, mint értesítés a grófnő fogainak állapotáról.

A grófnő személye ugyan felülállt minden gyanún, de azért a leveleket mégis felküldték a vegyészeti laboratóriumba megvizsgáltatni, hogy nincs-e rajtuk írás szimpatikus tintával; azonban ilyesmit a kémiai eljárás nem tudott megállapítani. A két tiszt mégis szükségesnek tartotta a grófnő szorosabb megfigyelését. Beállítottak a grófnő kórházába mint beteg tüzértisztek és így bejáratosak lettek a grófnő szobájába is, amelynek egyszerű berendezését egy pontos térkép egészítette ki, amelybe bele voltak rajzolva a francia üteg­állások. A grófnő élénk örömmel magyarázta a tiszteknek a térkép különös jelzéseit és feltűnő érdeklődést tanúsított annak a szakasznak helyzete iránt, ahonnan a tisztek állítólag jöttek. A grófnő néhány perces távollétét a két tiszt arra használta fel, hogy alaposan átkutassa a szobáját, azonban semmit sem találtak.

Már éppen távozni akartak, mikor külön futár levelet hozott a vegyészeti laboratóriumból. Alighogy a Deuxiéme Bureau ügynökei a leveleket elolvasták, azonnal intézkedéseket tettek a grófnő letartóztatására. Közben ugyanis az történt, hogy a ve­gyészeti laboratórium ve­zetője elektrolízis út­ján vizsgáltatta a grófnő leveleit, amikor is kide­rült, hogy a tintával írt sorok közt láthatatlan írásjelek vannak, ame­lyeket ezüstamalgám­mal írtak a sorok közé. Miután az igen egy szerű rejtjeleket sikerült meg­fejteni, kiderült, hogy a sorok pontos adatokat tartalmaztak az illető frontszakasz ütegeiről és levelezőlap, amelynek előlapján a pontok sorozata üzenet tüzérségi berendezéséről.

A grófnőt letartóztatták, de mikor a párizsi fogorvost is le akarták tar­tóztatni, annak már nyoma veszett. A grófnő letartóztatásakor görcsökbe esett, majd mikor magához térítették, elmondta a fogorvossal való össze­köttetésének történetét. Kiderült, hogy a fogorvos minden párizsi utazása alkalmával transzba hozta a grófnőt, aki ebben a hipnotikus állapotában vak engedelmességgel szolgálta a fogorvos parancsait. A grófnő megmutatta a tiszteknek a kis parfümös üveget, amelyben a szimpatikus tintát tartotta, megmutatta a tollat is, amellyel írt. A grófnő ügyét a vincennesi katonai törvényszék elé utalták, amely előtt mindjárt a tárgyalás elején kétségtelenné vált, hogy a grófnő öntudatlan eszköze volt a hipnózissal dolgozó kémnek. Ítéletet azonban már csak azért sem lehetett hozni ügyében, mert a grófnő a kihallgatása előtti estén veronállal megmérgezte magát és meghalt.

Meglehetősen ismeretlen annak a kémnőnek sorsa, akinek sikerült a háború folyamán bejutnia az egyik tölténygyárba és ott levéltárosi minőség­ben kémszolgálatot végeznie. Élete folyása oly homályos volt, hogy még azt sem sikerült megtudni róla, vajon német-e, vagy külföldi és hogy kinek a megbízásából dolgozik. Kiválóan használható és rendkívül szorgalmas tiszt­viselő volt, úgyhogy hamarosan összeköttetésbe került a gyár vezető tényezői­vel, amikor is sok mindent megfigyelhetett, amire szüksége volt. Hosszú ideig dolgozott minden feltűnés nélkül, míg végre az igazgató gyanút fogott és sikerült a rejtélyes nőt letartóztattatni.

Francia szolgálatban állt Carla Jenssen dán bárónő, aki a kémszolgálatnak egészen eredeti módszerét alkalmazta. Rendkívüli szépségű nő volt és éppen ezért esett rá a Deuxiéme Bureau választása, mikor egy igen veszedelmes német ügynököt kellett leleplezni, akihez nagyon nehéz volt hozzáférni, oly páratlanul ügyesen tudta leplezni üzelmeit. A bárónőnek sikerült néhány nap alatt véletlenül megismerkednie az illetővel, aki meghívta őt szállodájába.

A bárónő végre hajlott kérésére és elment az il­letőnek szállodai laká­sára. Bizonyos idő múlva valami ürügy alatt el­hagyta a szobát és az egyik mellékhelyiségben bekente ajkait valami narkotikummal, amely­nek az a tulajdonsága, hogy a másik félt hirtelen kábulatba ejti és elal­tatja; előbb azonban a bárónő maga ellenmérget vett be, hogy mentve le­gyen a narkotikum hatá­sától. Most visszatért a szobába, az idegen egyre gyöngédebb lett hozzá, de alighogy megcsókolta a száj át, máris elhomályosultak szemei és kábultan rogyott le az egyik székbe. A bárónő azonnal átkutatta a holmiját és igen súlyosan terhelő bizonyító anyagot talált. Mikor a kém felébredt, már a francia rendőrség őrizetében volt.

Egyike volt a legügyesebb kémeknek Anni Kilian, aki a német Nach­richtenbureautól azt a feladatot kapta, hogy figyeljen meg és lehetőleg lep­lezzen le egy Jacques Georges nevű angol kémet, aki rendkívül gyakran fordul meg Berlinben és rendszerint az Union Barban szokott tartózkodni. Anni Kilian, mint maga írja emlékirataiban, nem sokat gondolkodott, hanem fel­fedte tervét a bár tulajdonosa előtt, aki őt mint bárhölgyet alkalmazásába fogadta. Rendkívül ravasz és ügyes mesterkedésekkel sikerült a titkosrendőr­ség egyik emberének segítségével nagy verekedést előidéznie a bárban, amely­nek a középpontjában az angol kém volt és sikerült dulakodás közben odáig juttatni a dolgot, hogy az angol kém pénztárcáját kilopták a zsebéből. A zűr­zavarban Anni Kilian hirtelen kivette a tárcából a legfontosabb iratokat, a mellékhelyiségben lefotografálta, azután visszaadta a tárcát a magához tért Georges-nak, aki még külön hálás is volt ezért a figyelemért. Természetesen ezen a módon sikerült az angol kémet letartóztatni. Másik híres esete az volt, amikor feltűnt neki a bárban egy bolgár diák, aki mint rajzoló volt alkalmazva az egyik német hadire­pülőgép-gyárban. A diák, rendszerint egy csinos hölggyel jelent meg, és Anni Kilian egyik este megfigyelte, hogy hara­gos szóváltás támadt köz­tük és a lány kis idő mul­tán távozik. Odatelepe­dett a diák asztalához, együtt ivott vele és egy óvatlan pillanatban álom­port öntött a borába, az­után pedig az álmosodni kezdő diák kérésére ha­zakísérte a lakására. A lakásban a diák mélyen elaludt, mire Anni Kilian kikutatta irattáskáját és megtalálta benne a repülőgépgyár titkos raj­zainak másolatait, ami­ket éppen barátnőjének akart átadni, de visszatartotta, mert a lány nem hozott pénzt. Kiderült az iratokból az is, hogy a lány orosz kémnő volt és hosszabb idő óta felhasz­nálta már a gyengeakaratú bolgár diákot céljaira, aki egyre nagyobb össze­geket követelt tőle. Az emlékezetes estén is azért vesztek össze, mert a leány nem tudott pénzt adni a diáknak. Magától értetődik, hogy a diákot is és a leányt is letartóztatták.

Tipikus fajtája volt a kémnőknek egy Kirstein nevű lett nő, akit a háború folyamán lassankint minden fronton megismertek. Kirstein egészen kivételesen csinos nő volt, e mellett hazug, ravasz és rendkívül ügyes. 1915 telén a monarchia kémelhárító szolgálatának sikerült letartóztatnia, amikor is első dolga volt a nőnek, hogy szerelmi ajánlatot tett előbb a tisztnek, aztán az őrmesternek, végül pedig a közkatonáknak, sőt a börtönőrnek is, hogy enged­jék elszökni. Alig volt még 17 éves a leány, de első pillanatra megállapítható volt, hogy a legveszedelmesebb nők közé tartozik, aki pusztán női eszközeivel igyekszik keresztülvágni magát minden bajon. Rövid ideig tartózkodott csak a front mögött és máris sikerült neki egész sereg altiszttel, tiszttel és katonával belső viszonyba jutnia. Hiába volt minden fáradozás, semmit sem lehetett rá­bizonyítani, úgyhogy csupán börtönbüntetésre ítélték.

A rendkívül kiterjedt orosz kémszolgálatnak egyik legnagyobb hátránya az volt, hogy orosz diákokat és diáklányokat egyáltalán nem tudott szolgála­tába állítani; ezek mind forradalmárok voltak és semmi áron sem akarták szolgálni a cárt. Ha az orosz kémszolgálatnak sikerült volna ezeket meg­szereznie, jelentékenyen megnehezítette volna a monarchia kémelhárításának munkáját. Így azonban kénytelen volt megelégedni alsóbbrendű nőszemé­lyekkel, akik nagyobbrészt megbízhatatlanok voltak. A monarchia hírszolgá­latának is mindössze egy ízben sikerült egy forradalmár orosz diáklányt meg­nyernie, aki éppen a cári Oroszország iránti gyűlöletéből volt hajlandó a köz­ponti hatalmak javára kémszolgálatokat teljesíteni. Már mindenben meg­egyezett a központi hatalmak hírszolgálatával, amikor a genfi szociálforra­dalmár párt megtiltotta neki a feladat vállalását.

Ronge beszéli többször idézett könyvében, hogy az 1916. évben sokat foglalkoztatta az Evidenzbürót két nő, akiket előőrseink Czensztochowa mellett fogtak el, és átadtak a németeknek. Ebben az időben, mikor az oroszok már nagyon közel jártak Sandechez, egészen más dolga volt a hadvezetőségnek, mint két nővel foglalkozni, akikre egyelőre semmit sem tudtak rábizonyítani. Ismételten megkezdték kihallgatásukat, de ismételten abba is kellett hagyni. Egyik hatóság a másikhoz küldözgette őket, míg végre Teschenben állapodtak meg a főhadiszálláson. A két nő közül az egyik különösen értette a módját, hogy a női csábítás minden eszközével igyekezzék a kihallgatást végző tiszteket megpuhítani. Sikerült is neki teljesen homályba burkolni szerepüket. A vizs­gáló hatóság sehogy sem tudta kideríteni, vajon arról van-e itt szó, hogy a nőket azért küldték, hogy az ő révükön ártalmatlanná tegyék a monarchia kémelhárító szolgálatának egyik legügyesebb és legenergikusabb tisztjét, vagy pedig azért, hogy kémszolgálatot végezzenek. Megfigyelhető volt, hogy a tescheni haditörvényszék egyik másik tagjára is igen érős hatással volt a nők szépsége, úgyhogy a tárgyalás és eljárás során olyan hibák történtek, amelyek rendkívül megnehezítették az ügy tisztázását. Így aztán ez az eset egyszersmindenkorra rejtély maradt.

Hogy az ellenséges kémszolgálat milyen eszközökkel dolgozott a központi hatalmak ellen, annak élénk példája a genti tífuszjárvány. 1916. tavaszán Gentben, Belgiumban, roppantarányú tífuszjárvány tört ki. Megvizsgálták a vizet, de nem találtak benne tífuszbacilusokat, úgyhogy az orvosok és a bakteriológusok tanácstalanul álltak a járvánnyal szemben. A város minden kútja fertőzetlen volt, és mégis óriási erővel dühöngött a járvány, s különösen feltűnő volt, hogy azok közül a tisztek közül szedi áldozatait, akik a Hote1 de la Poste-ban laknak. Nemsokára meghalt tífuszban Ostertag vezérkari alezredes is. Ez után az eset után hamarosan meg is szűnt a járvány, úgyhogy a német hatóságokban az a gyanú ébredt, hogy talán éppen a vezérkari főnök eltávolítása volt a bizonyára mesterségesen előidézett járvány célja. A tífusz­járvány rejtélyét sohasem sikerült megfejteni, azonban rendkívül feltűnő volt, hogy mikor a belga csapatok újra birtokukba vették Gentet, a szállodatulaj­donos gyönyörű fiatal leányát magas rendjellel tüntették ki azokért az érde­mekért, amelyeket a háború folyamán hazája körül szerzett. A háború alatt az antant propagandasajtója ismételten világgá harangozta azt a gyanúsítást, hogy a németek bacilusokkal fertőzik meg a kutakat, de erre egyetlen bizo­nyítékot sem tudtak felhozni. Az egyetlen bizonyíték, amelyet épp most el­mondtunk, pontosan nem a német, hanem az antant terhére állapítja meg a kútmérgezés bűncselekményét.

1916. júniusában történt, hogy a verduni offenzíva után az egyik fiatal tiszt szabadságra ment és szabadságának egy részét Brüsszelben akarta eltölteni. Abban az időben, amikor otthon már meglehetősen szűkösek voltak a viszonyok, és hazafias áldozatkészségből megszűntek a zajos mulatságok, megszűnt az a nagyvilági élet, amely Berlint is jellemezte valamikor, Brüsszel az volt a frontról hazatérő tiszteknek, ami békében Párizs a mulatnivágyó embereknek. A fiatal tiszt tehát szabadságának első napjait Brüsszelben akarta eltölteni.  Megszállt a Palace Hotelben, ahol a kitűnő vacsora után a pincér különös figyelmébe ajánlotta a Gaieté nevű mulatót, ahol remek höl­gyekkel kitűnő zene mellett pompásan elszórakozhat. A fiatal tiszt elment a mulatóba, helyet foglalt az egyik asztalnál és hamarosan figyelmessé lett egy fiatal, körülbelül 22 éves gyönyörű hölgyre, aki a másik asztalnál ült egyedül.

Rövid idő múlva megtörtént az ismerkedés, nemsokára egy asztalnál ültek és a főhadnagynak különös örömet okozott, hogy a csinos hölgy kitűnően beszélt németül; nagyszerűen szórakozott vele.

A nő igen ügyesen játszotta szerepét, csak hosszas vonakodás után volt hajlandó a fiatal tisztet lakására követni, de már a beszélgetés során is olyan bizalmas viszonyba kerültek, hogy a német tiszt mindent elmondott a lány­nak: honnan jött, mi történt a fronton, mért kapott szabadságot, milyen csapatban szolgál stb. A pompás hangulatban eltöltött éjszaka után a fiatal tiszt másnap hazautazott Németországba. Ellen, így hívták a leányt, ki­kísérte a vasúthoz, és megígérte neki, hogy nemsokára maga is utána utazik, mert meg akarja látogatni rokonait, mert amint mondta, Hamburgból szár­mazik. Alighogy hazaért a főhadnagy, legnagyobb rémületére észrevette, hogy a legszörnyűbb betegség tört ki rajta és minden szégyenkezés félretételével sietett azonnal jelenteni illetékes hatóságainak az esetet. Természetesen azonnal kezelésbe vették, és sikerült is kigyógyítani, egyúttal pedig vallomásai után hosszas nyomozás révén kideríteni, hogy az antant-hatalmak mi mindent igénybe vettek abból a célból, hogy a német tiszteket és katonákat hosszabb időre harcképtelenné tegyék.

A nyomozás nem ment simán. A brüsszeli német hatóságoknak minden ügyességükre szükségük volt, hogy Ellen kisasszonyt és az egész szervezetet, amelyhez tartozott, leleplezzék. Hamarosan kiderült, hogy a német származá­sáról szóló elbeszélés csak mese, és kiderült az is, hogy nemcsak ő egyedül, hanem a félvilági nők egész légiója állt ilyen célból a francia és belga had­vezetőség szolgálatában. Ellen tagadta, hogy tudott volna betegségéről, de mikor cinkosait is összefogták, minden kiderült. Kiderült az is, hogy a leány elszászi születésű és 14 éves koráig ott tartózkodott és ott tanult meg kifogás­talanul németül. A háború folyamán egyik nagynénje látogatására elutazott Brüsszelbe, nagynénje meghalt és Ellen hamarosan a félvilági nők közé került. A főhadnagy vallomásából az is kiderült, hogy ezeknek a nőknek meg­volt a kitűnő módszerűk a tisztek behálózására; eleinte igen tartózkodóan viselkedtek és csak akkor mutatkoztak barátságosabbaknak, amikor megtud­ták, hogy különösen bátor és derék tiszttel van dolguk, mert azt remélték, hogy ennek révén pontos felvilágosítást fognak kapni. Az eljárás során kiderült, hogy több százra rúg már azoknak a tiszteknek száma, akiket Ellen és társnői megfertőztek és harcképtelenekké tettek a betegség révén.

A német hadvezetőséget megdöbbentették ezek a leleplezések és különösen akkor győződtek meg róla, hogy itt tulajdonképpen nagyszabású antant­akcióról van szó, amikor Ellen a kihallgatás során a bizonyítékok súlya alatt elvesztette nyugalmát, átkozódásokba és szidalmakba tört ki és büszkén vágta a vizsgálóbíró arcába, hogy igenis szántszándékkal mételyezte meg a német tiszteket, egyenesen kereste a velük való kalandot, úgyhogy neki egy­magának sikerült több mint kétszáz német tisztet beteggé tennie. A vizsgálat most már szélesebb medret vett és kiderült, hogy az ellenséges titkos szolgálat  ezt a nemtelen eszközt olyan óriási mértékben használta, amely minden kép­zeletet meghalad. 1917. májusában például elfogtak egy ostendei nőt, akiről kiderült, hogy több mint 500 katonát mételyezett meg. Idetartozik a lillei és roubaixi beteg nők internálása is, amiről később, a propagandáról szóló fejeze­tünkben fogunk írni.

Egyike volt a legérdekesebb kémnőknek Matilde Bitumley, berlini szár­mazású nő, aki már a Dreyfus-perben is vitt némi szerepet. Ennek a nőnek végzetes szerepe volt abban, hogy egy német utászhadnagy, Helmuth Wessel, a lejtőre jutott, és végül is a francia kémszolgálat ügynökévé vált. Az egyik francia ügynök Kölnben bemutatott neki egy ízben egy francia nőt, akiről hamarosan kiderült, hogy nem más, mint Matilde Bäumler, akit a kémvilág­ban Mademoiselle M. B.-nek ismertek. Wessel hadnagyot a nő úgy behálózta, hogy már ebben az időben kiszolgáltatott neki titkos katonai adatokat és okmányokat. Mikor bűne kiderült, külföldre menekült, de a külföldi hatóság kiadta és ekkor előbb a thorni, majd a berlini haditörvényszék vezette végig ellene az eljárást. A nagy feltűnést keltett bűnügy azzal végződött, hogy a tisztet súlyos börtönbüntetésre ítélték. Büntetésének kitöltése után feleségül vette Mathilde Bäumlert és ekkor mind a ketten Nizzába költöztek. Itt Wessel hadnagy végleg francia szolgálatba szerződött. Módszerük az volt, hogy a csinos asszony megismerkedett német tisztekkel, igyekezett őket rávenni, hogy nagyobb összegekben játszanak a montecarlói kaszinóban és ha a tisztek nagyobb összegeket veszítettek, akkor megjelent az ismeretlen jótevő, aki becsületszóra nagyobb összegeket adott nekik kölcsön, de természetesen azzal a feltétellel, hogy ellátják őt német katonai hírekkel, adatokkal és titkos okmányokkal. Ez a jótevő Wessel volt, akinek ily módon a nő segítségével számos német tisztet sikerült hálójába kerítenie.

Mademoiselle Docteur. Azok a kémnők, akikről eddig megemlékeztünk, kisebb-nagyobb sikereket tudtak ugyan elérni, azonban egyiküknek sem volt egyéni stílusa, egyiküknek sem volt olyan az egyénisége, hogy igazi, ízig­-vérig tökéletes kémnek volna tekinthető. Azok, akikről a következőkben akarunk szólni, valóságos művészei voltak mesterségüknek és olyan szolgá­latokat teljesítettek, amelyek egyes esetekben messze túlhaladták a férfi­kémek teljesítményeit. Hogy szolgálataik valósággal heroikus színben tűnnek fel a háború utáni kor embere előtt, abban bizonyára annak is volt része, hogy nők voltak és így személyük körül, különös tekintettel a kémeket amúgy is övező titokzatosságra, sokkal könnyebben képződhettek legendák.

Ezek közt a kémnők között kétségtelenül a legnagyobbszabású és a leg­eredetibb egyéniség a Mademoiselle Docteur néven ismert és emlegetett dr. Elsbeth Schragmüller. Berndorff, aki ennek a nőnek történetét részletesen elbeszéli, és akinek nyomán mi is elmondjuk a híres kémnő történetét, azt állítja, hogy Annemarie Lesser volt a neve és Berlinben született. Ezzel szem­ben tény, hogy Schragmüller westfáliai származású volt és régi német lovagi családból eredt. Története folyamán ismételten fogunk találkozni olyan ada­tokkal, amelyek hitelesen nem igazolhatók, de ez nem is csodálatos, hiszen nála is, mint a legtöbb kémnél, nagy szerepet játszik a titokzatosság és így könnyen megeshetik, hogy nemcsak téves, hanem egymásnak ellentmondó adatok is csúsznak be élettörténetébe. Mademoiselle Docteur történetét tehát úgy adjuk, amint Berndorff elmondja, mindazokkal a toldásokkal, legendákkal és valószínűtlenségekkel együtt, amelyekről soha senki sem fogja megtudni, hogy mennyiben legendák és mennyiben való tények.

Mademoiselle Docteur 16 éves korában megismerkedett egy Karl von Wynanky nevű huszárkapitánnyal, akit halálosan megszeretett. Mikor viszonyuknak következményei mutatkoztak, a szigorú apa kitiltotta leány át házából, a kapitány pedig előbb otthagyta a szolgálatot és más pályát kere­sett, később pedig reaktiváltatta magát és belépett a vasúti ezredbe. Minden ambíciója az volt, hogy bekerüljön a vezérkarba. Kedvese, akinek gyermeke holtan jött a világra, ezt az időt Berlinben töltötte és a kapitány támogatásá­ból élt. Ekkor azonban váratlanul rázúdult a kapitányra az anyagi romlás: ősi birtokuk, amelyet testvérei kezeltek, a rengeteg adósság miatt dobra került, a kapitány jövedelme erősen megcsökkent, hitelezői pedig szorongatták. Ebben a válságos időpontban egyik bajtársa azt a tanácsot adta neki, hogy forduljon a Nachrichtenbureauhoz, ahol bizonyára jövedelmező alkalmaztatást találhat. A hírszerzőirodában szívesen fogadták a kapitány jelentkezését és egy Matthesius nevű úrhoz utasították, akinek a berlini Bülowstrasseban volt irodája. Az iroda tulajdonképpen gépkocsi és gépkocsialkatrész-kereskedés volt, lényegében azonban polgári kémiroda, amely a Nachrichtenbureau felügyelete alatt dolgozott. Matthesius szívesen fogadta a kapitány ajánlkozá­sát, aki hajlandó volt hazája érdekében kémszolgálatra vállalkozni; kifizette adóságait, havi járandóságot biztosított neki, amelyből kedvesével együtt gondtalanul megélhetett és mindjárt munkára fogta.

Próbaképpen elküldte Párizsba egy céghez, azzal a feladattal, hogy szerezze meg a francia hadsereg egyik forgópisztolyának szerkezeti rajzait. A dolgot úgy készítették elő, hogy a rajzok teljesen értéktelenek voltak, és a fiatal kapitányt éppen azzal akarta kipróbálni Matthesius, vajon feltalálja-e magát ebben a nehéz helyzetben. A párizsi cég tulajdonképpen a berlini kémiroda fiókja volt és Matthesiusszal egyetértésben dolgozott ebben az ügy­ben is. Wynanky, miután megnézte a párizsi irodától kapott rajzokat, mint szakember, azonnal gyanút fogott és merész elhatározással felment egyenesen a Deuxiéme Bureau-ba és felajánlotta a terveket megvételre. Ott mosolyog­tak az értelmetlen és primitív rajzokon és elutasították. Ennek következtében nem vette át a terveket, visszavitte Berlinbe az e célból rendelkezésére bocsá­tott 5000 márkát és beszámolt Matthesiusnak küldetése eredménytelen­ségéről. Matthesius megörült a kapitány beszámolójának, látta, hogy olyan emberrel van dolga, aki kellő szakértelemmel és hidegvérrel tud cselekedni, és most már komoly feladatokat bízott rá.

Mikor Wynanky Párizsból hazatért, kedvesét betegen találta. Ideges, hisztérikus lány volt, az orvosok sem tudták, mi a baja, állandó nyugtalanság gyötörte, maga sem tudta, mit akar. Egy éjszaka aztán, mikor Matthesius fontos és nehéz feladatot bízott a kapitányra, ez, hogy megnyugtassa az örökké nyugtalankodó lányt, bevallotta neki, hogy milyen foglalkozásra adta a fejét. A lány szeme fölcsillant, egyszerre izgatott lett és meg is nyugodott, és könyör­gött kedvesének, hogy felderítő útjaira őt is vigye magával. Wynanky szívesen beleegyezett. A feladat, amelyet ezúttal Matthesius rábízott, az volt, hogy menjen végig a Maas folyása mentén, Sorcy-tól Dinant-ig, és bizonyos dolgokat figyeljen meg. Wynanky elutazik, magával viszi a lányt, aki Strassburgban hisztérikus görcsöket kapott, mert megszállta az aggodalom, hogy mi történ­hetik kedvesével, veszélyes foglalkozása közben. Néhány hétig betegen fekszik, de mikor felgyógyul, már megjön az ereje is, és azzal a gondolattal törődik bele a kapitány foglalkozásába, hogy most már vele tart és ha vele tart, sohasem kell tőle többé elválnia.

Hetekig úton vannak s néhány hét múlva Matthesius pontos rajzokat kapa Maas mentén álló francia erődökről és erődsáncokról, valamint azokról az új tábori vasutakról, amelyek még egy térképen sem szerepelnek. A feladat sikeres megoldása után a párnak Charleville-be kell utaznia, annak megállapí­tása céljából, hogy a Charleville-Verdun-i vonalon hol kezdődnek a tábori erődítések, hol vannak erős és hol vannak gyenge pontjaik. Ezen az úton derül ki, hogy a leánynak kitűnőek a francia nyelvismeretei, amiket fiatal lány

 korában svájci intézetekben szerzett. Wynanky ugyancsak kitűnően beszél franciául és így ebben a tekintetben semmi aggodalomra sincs ok. A kapitány csodálkozással és örömmel veszi észre, hogy a leány kitűnően érti a vasutasok, a postások, a parasztok nyelvét, meg tudja kedveltetni magát velük, úgyhogy ezek mindent kifecsegnek neki, amit akar. Közben Wynanky alaposan ellátja katonai szakismeretekkel is. Svájci útlevéllel utaznak, a megadott vonalon botanizálgatnak és így feltűnés nélkül dolgozhatnak.

De van a lánynak egy hatodik érzéke is. Egyik éjjel minden ok nélkül felriad, közli Wynanky-val, hogy úgy érzi: üldözik őket, meneküljenek. Másnap csakugyan menekülnek, miután feladatukat nagyobbrészt kitűnően megoldották. Amint kiérnek a Charleville-i pályaudvarra, a leány figyelmes lesz egy férfira, akit napok óta többször látott már; megérzi, hogy ez nem lehet más, mint titkos rendőr és hamarosan látja, amint a férfi két őrszemet felállít a pályaudvar kijáratánál, kettőt pedig a peronon. Egy pillanatra úgy érzi, hogy minden elveszett, de hirtelen elhatározással odalép a peronon álló őrszemhez, odaszól nekik, hogy odakint az utcán veszedelmes kémnőt üldöznek, siessenek a rendőrbiztos segítségére, mire a két ember eltávozik s nekik szabad az útjuk. Kocsit kerítenek és vágtatva mennek a határ felé. Így érik el Kölnt, s így menekülnek meg szerencsésen a francia rendőrség karmai közül.

Csakhogy a kapitánynak megártottak az izgalmak, Kölnben azonnal kórházba kellett szállítani, ahol vakbélgyulladás következtében hirtelen meghalt. A halál hírére Kölnben megjelennek a Nachrichtenbureau emberei, kifejtik a halott mellényéből a magával hozott híranyagot és a leánnyal együtt visszautaznak Berlinbe. Itt a leány tanácstalanul és kilátástalanul éldegél rövid ideig, végre Matthesius hivatja. Matthesius azt az ajánlatot teszi neki, hogy most már önállóan működjék tovább az iroda szolgálatában, hiszen tökéletesen jártas azokban a dolgokban, amelyekben a kapitány dolgozott. A lány kétségbeesésében elfogadja az ajánlatot, gyógyíthatatlan bánatában életcélnak tekinti a foglalkozást, és hamarosan kiderül, hogy sokkal nehezebb és bonyolultabb feladatok megoldását is sikerrel tudja elvégezni, mint amiket róla feltételeztek.

Nemsokára festőnőnek öltözve svájci útlevéllel feltűnik a Vogézek egyik kis falujában. Útlevele szerint 16 éves svájci festőnövendék és a kis pensióban hamarosan ő lesz a vendégek kedvence. Napokon keresztül kint jár a hegyek­ben, mindenkivel megbarátkozik, segítenek neki festőállványát vagy fényké­pezőgépét felállítani, a vasúti tisztviselők tájékoztatják szolgálatuk részletei­ről, a mezőőrök szívesen elbeszélgetnek vele az utakról és az újonnan épülő országutakról, este pedig élénken részt vesz a pensió társas életében.

Egyik este tisztek szállnak meg a kis pensióban, és a leány hamarosan megismerkedik egy idősebb kapitánnyal, aki alig néhány nap múlva halálosan beleszeret. A kapitánynak kis kocsija van, sokat kocsikáztatja a lányt, sőt magával viszi a nagygyakorlatokra is. Hadosztálygyakorlatok folynak ebben az időben és a leány egy szempillantással meg tudja állapítani a francia csapatok erősségét, származását és összetételét. A kapitány megmutatja neki az ágyúállásokat is és a leány napokon át hegyen-völgyön keresztül együtt. jár a csapatokkal és szemtanúja lesz a francia katonaság minden moz­dulatának. A hadosztálygyakorlatok azzal végződnek, hogy a kapitány meg­kéri a lány kezét. Mademoiselle Docteur, – akit azért neveztek el így, mert gyakran hordott szemüveget – azzal az ürüggyel, hogy szülei beleegyezését ki kell kérnie, elutazik. A kapitány autót bocsát rendelkezésére, és egy altiszt és tisztiszolga kíséretében küldi a határra, ahol természetesen meg sem vizs­gálják a poggyászát, rajzait és fényképeit. Svájcba vált jegyet, de útközben kiszáll és a legelső vonattal Berlinbe utazik. Azok a hírek, amelyeket erről az útjáról hozott, egyenesen meglepők. A német vezérkar hinni sem akarja, hogy a francia tüzérség egészen elleplezi az ágyúállásokat és szinte beássa az ágyúkat. De mikor a lány megmutatja az ütegekről felvett fényképeket, vége minden kétségnek. Az útjáról hazahozott értesülések, rajzok és képek páratlanul értékesek voltak.

Mindez 1913-ban történt. Első sikeres felderítő útja után megkapta a szokásos kémjelzést, neve többé sehol sem szerepelt, egyszerűen 14 G. W. volt a neve. A télen át Berlinben tartózkodott és a beérkezett titkos híranyagot dolgozta fel, amely a külföldi katonai készülődésekre vonatkozott. 1914. tava­szán Belgiumba küldték. Sant Sebastian városkában szállt meg, mert annak szomszédságában, Beverloo-ban folytak a nagy belga hadgyakorlatok. Made­moiselle Docteurnek meg kellett állapítania, hogy hány ágyú van állandóan a lüttichi erődművekben, milyen kaliberűek, hogyan szabályozzák a belga csatornák és folyók vizét, és milyen állapotban vannak a belga vasútvonalak.

A leány Brüsszelben kezdte munkáját. A brüsszeli Hotel Anglais pompás pálmatermében ügyes csel útján sikerül megismerkednie René Austin belga hadnaggyal, akivel nemsokára bizalmasabb ismeretségbe kerül. Elmondja a hadnagynak, hogy festőnő, aki a brüsszeli múzeumokban akarja híres mes­terek képeit másolni. Sokat járnak együtt a múzeumokba, együtt sétálnak, együtt szórakoznak, és a belga hadnagy nem tágít többé a csinos lány oldala mellől. Mademoiselle Docteur lelkes francia és fanatikusan gyűlöli a néme­teket, amint a hadnagynak mondja; hozzáteszi, hogy apja a francia hadsereg tisztje volt és tőle örökölte érdeklődését a katonai dolgok iránt. Dicséri a hadnagy előtt a francia hadsereget, és némi sajnálkozással beszél a gyengén felfegyverzett belga hadseregről. A hadnagy élénken tiltakozik és részleteket beszél el neki.

Ekkor a lány nyolc napra eltűnik. A hadnagy szomorúan várja és mikor megérkezik, megtudja tőle, hogy vidéken rajzolt és festegetett. Meg is mutatja csendéleteit és tájképeit, de van sok rajza, amiket nem mutat meg a hadnagy­nak és azt sem mutatja meg, hogy milyen rajzok vannak a vízfestékkel, vagy olajfestékkel telefestett vásznakon a csendéletek és tájképek alatt. A hadnagy egyik napon elegáns kétüléses kis autóval áll meg a szálló előtt, és kirándulásra megy a leánnyal. Bejárják az erődök vidékeit, az egész Beverloo-i terepet és már majdnem a holland határra értek, amikor a hadnagynak valami javítani­valója akadt az autón. Közben a lány kiszállt és egy kis papirosra feljegyezte, mennyi benzint fogyasztottak eddig és hány kilométert tettek meg. éppen újra zsebre akarja tenni a papírlapot, mikor egy szélroham kikapja kezéből. A hadnagy szolgálatkészen utánaszalad, keresi a papirost, de végül komor arccal jön vissza és csak annyit mond, hogy a szél a papírlapot belefújta egy árokba. Tovább mennek, de mikor az első faluba érnek, amelynek főutcáján két belga csendőr áll, a hadnagy kiugrik és parancsot ad az őrmesternek, hogy az autóban ülő hölgyet tartóztassa le. Időközben tudniillik még a mezőn megnézte a papírlapot, amely egyáltalán nem veszett el, és amit azon látott, megdöbbentette. Feljegyzések voltak rajta az erődök felfegyverzéséről, a lövegek kaliberéről és hordtávolságáról, számok és adatok, amelyek mind katonai titkokra vonatkoztak.

Mielőtt az őrmester a kocsihoz ért volna, a leány megindította az autót és őrült iramban elvágtatott. Jó darabot rohant már, amikor szerencsétlenségére nekiütődött egy fának, az autó felborult és azonnal meggyulladt. A lány oly szerencsésen esett ki belőle, hogy gyalog, azaz inkább rohanva folytathatta útját, míg végre egy kis csatornához érkezett, Ott kénytelen volt átúszni a vízen, a túlsó parton aztán egy halászmesterre akadt, akinek 3000 frankot adott, hogy azonnal vigye tovább a csatornán, egészen a holland határig. Rövid idő múlva a leány túl volt minden veszélyen. A hadnagy, mikor látta a lángban álló autót, a csendőrökkel együtt megállt, később megvizsgálta az autó roncsait, de mikor emberi csontokat nem talált köztük, már tudta, hogy a veszedelmes kémnő megmenekült.

Időközben a leány szerencsésen elért Hoek van Hollandba és behajózott Dover felé. Most már szemüveget viselt és megállapodott Isle of Wight- szigetén. Itt semmi mással nem foglalkozott, mint motorcsónakázással és mindig magával vitte festőeszközeit. Nyugodtan dolgozott itt hosszú hetekig, de megint erőt vett rajta az a szorongó érzés, amely már többször megmentette nagy veszedelmek idején és az egyik éjszaka látszólag minden különösebb ok nélkül elhagyta a szállót, még éjjel hajóra szállt, svájci útlevelével igazolta magát és Párizson keresztül szerencsésen eljutott Berlinbe. Ekkor már az angol kémelhárító-szolgálat csakugyan nyomában volt és Berlinben megtudta Matthesiustól, hogy a belga és angol titkos szolgálat megállapította, hogy az a kémnő, aki René Austin hadnaggyal flörtölt és az a festőnő, aki az angol szigeten dolgozott, ugyanaz a személy.

Alighogy kipihente magát, máris Meránba kellett utaznia. Az utóbbi idők izgalmai nagyon megviselték és ezért ráfért a meráni pihenés. Meránban sokat van együtt egy olasz ékszerésszel, de már 1914 júliusának elején azt az utasítást kapja Matthesiustól, hogy azonnal utazzék Olaszországba, mert az a német titkos ügynök, aki Milánóban tartózkodik, hogy megállapítsa, milyen földmunkákat folytatnak különösen az olasz partokon, sehogy sem tud ered­ményt elérni. Egy hét alatt be kellene fejeznie munkáját és ő azt írta Matthe­siusnak, hogy legalább 4. hétre volna szüksége, hogy beutazza az olasz partokat. Legnagyobb meglepetésére 24 órával táviratának elküldése után megjelent a lakásán Mademoiselle Docteur. A lány azonnal munkához látott, már más­nap hirdetőirodát nyitott a városban, és megrendelte az összes olasz újságokat, természetesen a legkisebb vidéki lapokat is beleértve. Ezekből aztán kivágta azokat a hirdetéseket, amelyekben a katonai hatóságok földmunkákra és betonépítkezésre kértek ajánlatot. Most már nem kellett egyéb, mint egy jó vezérkari térkép és egyszerre meglehetett állapítani, hol és milyen erődítési munkálatokat akar végeztetni az olasz hadvezetőség. A leány 6 nap alatt sikerrel megoldotta a nehéz feladatot.

Közben az események vadul kergették egymást, megtörténtek a hadüze­netek, kitört a háború, de Mademoiselle Docteur csak nem mutatkozott Berlinben. Milánóból néhány hétre Capriba utazott, hogy csakugyan pihenjen, onnan Rómába; ott értesült a háború kitöréséről, azonnal vonatra ült, Milá­nóba sietett, az ottani német ügynök segítségével hamis francia útlevelet szerzett, és mint betegápoló-nővér elindult Párizs felé. Itt természetesen Pissard urat kereste fel, a Matthesius-cég párizsi fiókjának főnökét. Miközben az utcán tombolt a nép és dörögtek a harcias kiáltások, Pissard és Mademoi­selle Docteur szabadon járt-kelt a városban, megfigyelte az állomásokat és a harctérre induló katonáktól megtudta az egész francia felvonulási tervet. Pissard segítségével új útlevelet hamisított, amelyben mint belga tiszt leánya szerepelt és íratott vele egy hivatalos parancsot is, amelynek értelmében mint belga betegápoló-nővér azonnal köteles bevonulni az egyik belga tábori kórházba. Óriási nehézségek árán sikerült feljutnia egy francia katonai autóra, amelyen belga és francia tisztek utaztak Brüsszel felé. Mademoiselle Docteur útközben mindent megfigyel, megállapítja a francia felvonulás legfontosabb pontjait, gyenge és erős oldalait, beszélget a francia és belga vezérkari tisztekkel és megtudja tőlük azt, amit eddig a német nagyvezérkar csak gyanított, hogy a  belga hadsereg szükség esetén együtt fog működni a francia hadsereggel Németország ellen.

Csak az a baj, hogy a tisztektől egy pillanatra sem tud szabadulni. A tisz­tek elviszik a belga vezérkar irodájába is, ahol tanúja egy fontos megbeszélés­nek, sőt mint lelkes és németgyűlölő belga honleány, a vezérkari főnök, Ryckel tábornok színe elé is kerül, akitől végképpen megbizonyosodik a belga hadsereg támadó szándékai felől. Megtudja azt is, hogy szükség esetén azonnal partra fog szállni Belgiumban hat angol gyaloghadosztály és nyolc lovasdandár, összesen 160,000 ember. Különösebben érdeklődik iránta egy francia vezérkari őrnagy, aki halálosan beleszeret. Találkát ad neki estére a Palace Hotelben, de Mademoiselle Docteur ezt a találkát nem akarja betartani; azonban győz benne a kalandorvér, és mégis elmegy, mert meg akarja tudni a tiszttől a belga felvonulási tervet. Meg is tudja tőle, hogy a belga katonai parancsnokok utasítást kaptak, hogy ha francia csapatok vonulnak át belga területen, azt nem szabad a semlegesség megsértésének tekinteni. Megtudja a felvonulási terv részleteit és éjféltájban már azt is tudja, hogy mekkora Lüttich helyőr­sége, hány ágyú van a várban és milyen állapotban vannak az erődművek. Közli vele a vezérkari tiszt, hogy azonnal be fog vonulni két hadosztály a várba, amelynek egyébként nincsenek előretolt erődei és az utóbbi években nem is modernizálták.

Végre hirtelen rosszullét ürügye alatt sikerül elválnia a vezérkari tiszttől, még az éjjel vonatra ül, ugyanazon a vonaton utazik, amelyen a belga vezér­kari tisztek utaznak Lüttichbe, – és az augusztus 3. és 4-e közötti éjjelen kopott és rongyos parasztasszony alakjában átlépi a német határt. Az őrségnek gyanús az asszony, letartóztatják, de hamarosan kiderül, hogy a 14. G. W. kémnő érkezett meg és azonnal táviratoznak Berlinbe.

Néhány óra múlva táviratok futnak szét a felvonuló német hadsereghez és augusztus 4-én délután von Emmich tábornok parancsot kap, hogy azonnal lépjen belga területre és kezdje meg a hadműveleteket. Augusztus 6-án Lüttich elesett Ez az első fényes német haditény Mademoiselle Docteur első nagy háborús sikere volt.

 Most hosszú hónapokig a berlini irodában dolgozott, sikerült néhány francia tisztet lelepleznie, akik mint semleges országbeli mérnökök lopództak be Németország területére, közben rövid felderítő úton volt Angliában. Így ment ez egészen 1916-ig, amikor egyszerre fölmondta a szolgálatot a német Nachrichtenbureau egész franciaországi szervezete. Ebben a pillanatban Mademoiselle Docteur elhatározta magát, hogy azonnal Párizsba utazik. Ott a cég üzletét zárva találta és megtudta, hogy Pissard azon a napon, amelyen megkapta katonai behívóját, agyonlőtte magát. Most Mademoiselle Docteur­nek eszébe jutott, hogy van Párizsban egy ismerőse, egy volt görög tiszt, Konstantin Kudojanisz, aki déligyümölcs-kereskedéssel foglalkozott és közben Németország részére kémkedett. Felkereste a görögöt, akivel újra megnyitotta a fióküzletet, és most már ismét sikerült híreket továbbítani Németországba.

Közben megismerkedett a francia kémelhárító-szolgálat egyik őrmesteré­vel, aki, mint már eddig is annyian, halálosan beleszeretett. Az őrmester néhány heti ismeretség után házassági ajánlatot tett neki; Mademoiselle Docteur elfogadta és csak azt kötötte ki, hogy hazautazhasson szüleihez a spanyol határra, hogy beleegyezésüket kérje. Egyelőre azonban még Párizsban maradt és az őrmestertől arról értesült, hogy a Deuxiéme Bureau félmillió frankot tűzött ki jutalmul annak, aki kézrekeríti a legveszedelmesebb német kémnőt, akiről tudják, hogy Párizsban tartózkodik. Mademoisselle Docteurt ez a közlés óvatosságra intette. Másnap megtudta az őrmestertől; hogy egy Kudojanisz nevű görög kereskedő ajánlatot tett a hírszerzőirodának, hogy kézrekeríti a kémnőt. Erre a leány merész lépésre határozta magát.

Levelet adott Kudojanisznak azzal, hogy jelenjen meg a levéllel másnap reggel 7 órakor az egyik Párizs melletti kis városban, ahol egy német ügynök 50,000 frankot fog kifizetni neki a levélben foglalt tudósításért. Egyúttal pedig gépírásos levelet írt a Deuxiéme Bureau-rak is, amelyben jelezte, hogy egy Kudojanisz nevű német kém titkos tudósítást fog átadni egy másik német ügynöknek. Miközben ő maga vonatra szállt és ismeretlen utakon Német­országba utazott, a Párizs melletti kis városban letartóztatták Kudojaniszt, és egyidejűleg letartóztatták barátnőjét is, egy táncosnőt. A Kudojanisznál talált levéllel szemben hasztalan volt minden tagadás, a táncosnő is azt vallotta, hogy Kudojanisz éppen Bordeaux-ba akarta küldeni, hogy ott az érkező és induló hajókat följegyezze, – és így a hadbíróság rövid tárgyalás után Kudojaniszt halálra ítélte; másnap ki is végezték.

1917-ben, mikor a hadviselő felek mindjobban kezdtek kimerülni, fontos kérdés volt minden hadvezetőség számára, vajon behívták-e már a legfiatalabb évfolyamokat is, milyen csapatnemekbe osztották be őket és ezektől az új erőktől milyen megerősödése várható az ellenséges csapattesteknek. Ezekre a kérdésekre a német hírszolgálat nem kapott feleletet, de ezen felül befutott az a szörnyű hír, hogy az egyik franciaországi titkos ügynök vigyázatlansága következtében a franciáknak tudomására jutott a német ügynökök egész névsora, köztük a franciaországi német kémszervezet vezetője, egy tiszt neve is. Gyorsan kellett cselekedni: ellensúlyozni kellett ezt az érzékeny csapást. Mademoiselle Docteur vállalta az igen veszélyes szerepet, hogy abban az idő­ben, amikor az ellenséges hírszerzőirodák a legnagyobb elkeseredéssel küz­döttek egymás ellen és amikor különösen ő maga régtől fogva a proskribáltak jegyzékén volt, elmegy Párizsba és lehetőleg a leghitelesebb helyről szerzi be az idevonatkozó adatokat.

Hogy történt, senki sem tudja, de egy napon Párizsban egy vöröshajú, meglehetősen rongyos ruhás, cselédformájú nő tűnt fel az állásközvetítő irodákban. Normandiai lánynak mondta magát, de azt állította, hogy angolok­nál szolgált Toulonban, de azok hazautaztak és őt elbocsátották. A meg­lehetősen bárgyú arcú lány az ajánlatokra néma vigyorgással felelt, úgyhogy az állásközvetítő irodák egymásután elküldték. Végre napokig tartó kóborlás után sikerült bejutnia a maga erejéből egy hotel garniba, a Rue Francois 3. szám alatt. Mademoiselle Docteur pontosan tudta, miért akart éppen ebbe a házba bekerülni: ebben a házban volt ugyanis a Deuxiéme Bureau székhelye. A földszinten és az I. emeleten voltak az irodák, a II. emeleten pedig egyszerű garniszálló az átutazó titkos ügynökök számára. Itt kapott alkalmazást, mint takarítóasszony. Hetekig dolgozott igen szorgalmasan, senkivel sem beszélt, de mindent kihallgatott és megfigyelt. Csak attól tartott, hogy barátja és vőlegénye, az őrmester, egy napon meglátja és felismeri. Hamarosan meg­bizonyosodott felőle, hogy az őrmester már nincs a kémirodában, hanem kiment a harctérre.

A takarítóasszonyoknak fel­váltva volt kimenőjük, de Made­moiselle Docteur sohasem használta fel szabadságidejét, hanem inkább a többiek helyett is elvállalta az éjszakai takarítás munkáját, amit amazok szívesen engedtek át neki, tekintettel arra, hogy közülük ő volt a legszegényebb és nem volt Párizs­ban senkije. Éjszakánként két ka­tona őrködött az épület folyosóján, de vasárnap az egyik katona kime­nőt kapott, és Mademoiselle Doc­teur éppen egy ilyen vasárnapot használt fel terve kivitelére. Az éj­szaka folyamán, miközben takarí­tott, közelébe jutott az őrködő ka­tonának, beszélgetni és barátkozni kezdett vele s abban a pillanatban, amint a katona átölelte, kloroformos zsebkendőt nyomott az arcára. A katona pillanatok múlva elájult és néhány perc múlva egy egyszerű ruhába öltözött szőkehajú lány hagyta el az épületet: a normandiai cselédlány .

Reggel, mikor az ájult katonát megtalálták és látták a feltűnt iratszekré­nyeket és fiókokat, villámgyorsalt vitte szét a hírt a távíró, hogy a kémirodát kirabolták. Értesítették az összes határállomásokat és fokozott határzárt léptettek életbe. Már a futólagos vizsgálat is kiderítette, hogy minden iratot elvittek az irodából, ami Németországban és a semleges országokban működő francia ügynökökre vonatkozik. Csakhogy a távíró hiába kopogott, hiába vizsgáltak meg a legszigorúbban a határon minden utast, a tettest sohasem sikerült megtalálnia Csak 24 órával az esemény után tudták meg, hogy a normandiai cselédlány a svájci határon át menekült; három határőrkatonát holtan, átlőtt mellel találtak meg mintegy 500 méternyire a svájci határ előtt.

Most Mademoiselle Docteur megint Berlinben dolgozott, de ebben az időben már annyira megviselte idegeit a megfeszített munka és a sok izgalom, hogy morfium és kokain nélkül nem tudott megélni. Alig evett valamit, estén­ként mindössze néhány pohár nehéz bort ivott, csupán a kábítószerek tar­tották benne a lelket. Így érkezett el 1918. tavasza, a nagy támadás, amikor már mindenki tudta, hogy életre-halálra megy a játék. A német hírszolgálat­nak fontos lett volna tudnia, hogy milyen erősek a francia csapatok, hol mennyi erő áll, milyen a csapatok szelleme stb. Kimondhatatlanul nehéz feladat volt ez, tehát egészen természetes; hogy megint Mademoiselle Docteur vállalkozott rá.

Mindenekelőtt Spanyolországba utazott, máig is rejtélyes úton; egyesek azt állítják, hogy német tengeralattjáró vitte a barcelonai kikötőbe. Bizonyos, hogy Barcelonában telepedett le, dél-amerikai ültetvényes feleségének adta ki magát, aki azzal a szándékkal jött Spanyolországba, hogy vöröskeresztes segélyakciót szervezzen azon a rengeteg pénzen, amelyet férje rendelkezésére bocsátott.

Hamarosan sikerült bejutnia a legjobb társaságokba és rávennie néhány előkelő hölgyet, hogy vele együtt vöröskeresztes expedíciót szervezzenek, amelynek célja a francia sebesültek ápolása. Hét hölgyet sikerült megnyernie, sikerült összeállítani az autóoszlopot, amely élelmiszereket, fehérneműt és orvosságot szállított és amelyhez két hatalmas személyautó csatlakozott. Mindjárt meg is kezdték működésüket, végigjárták a tábori kórházakat és mindenütt kiosztották adományaikat, sőt gyakran maguk is segítettek a sebesültek ápolásában. Augusztus közepén a Marne mentén állapodtak meg az egyik tábori kórházban. A fronton éppen támadás colt és százával hozták be a sebesülteket. A kórház orvosa a nehéz helyzetben felszólította a spanyol hölgyeket, hogy ők is segítsenek. A hölgyek a legnagyobb készséggel rendel­kezésére álltak az orvosnak és lázasan foglalkozni kezdtek a sebesültek körül.

Egyszerre csak két sebesült belga tisztet hoztak he; az egyik vál­l-lövést kapott, a másik pedig comblövést. A fiatalabbik, a belga főhadnagy éppen Mademoiselle Docteurnak jutott. Amint a lány fölé hajolt és megigazí­totta párnáját, a hadnagy cigarettát kért. A lány odanyújtotta neki a cigarettát és meg akarta gyújtani, de amint a gyufával arca fölé hajolt, a tiszt hirtelen kimeresztette szemeit, félrecsapta a lány kezét és amennyire erői engedték, fölkiáltott: “Német kém, német kém, fogjátok el!”

Nagy riadalom támadt a tábori kórházban, mindenki kereste a kémet, akit azonban sehol sem láttak; mindenki csillapította a főhadnagyot; azt hitték, hogy lázában beszél. De a főhadnagy jól látta, amit látott, mert nem volt más, mint René Austin, belga főhadnagy, aki hadnagykorában annyi szép estét töltött Brüsszelben Mademoiselle Docteur-rel. Mikor a főhadnagy tovább erősködött, hogy itt a német kém és rámutatott a betegápoló nővérre, Mademoiselle Docteur látta, hogy nincs menekvés. A főhadnagy háromszor egymás után is elkiáltotta magát: “Ez az ápolónő a kém, fogjátok el!” Made­moiselle Docteur lehajolt és belenyúlt a belga kapitánynak a betegágyról lelógó köpenyébe, kivette a revolverét és egyetlen ugrással kint termett a szabadban. Mielőtt a fellármázott katonák magukhoz térhettek volna meg­lepetésükből, Mademoiselle Docteur már átvetette magát a drótkerítésen és hihetetlen iramban megindult a közeli erdő felé. A katonák utána és nyomon követték egészen addig, míg a lány egy tisztásra nem ért. Körülbelül 200 méternyire lehettek tőle, amikor elbujt egy fa mögé, bevárta az üldöző két katonát, mindegyiket leterítette egy-egy revolverlövéssel és továbbfutott.

Egy kilométert futhatott így, amikor az erdő szélén francia tiszt holt­testére bukkant. Néhány perc mulya, mint francia tiszt lépett ki az erdőből  és megindult egyenesen a német állások felé. Hamarosan összetalálkozott az előretolt német őrssel, amely letartóztatta. Órákba telt, amíg súlyos ájulásá­ból magához tért, de mikor elmondta, hogy kicsoda és milyen híreket hozott, azonnal repülőgépen vitték a német nagyfőhadiszállásra. Igaz, hogy a hírek, amelyeket hozott, lesújtók voltak, de rendkívül értékesek is egyúttal, mert ezekből a vezérkar meggyőződhetett róla, hogy olyan francia erők állnak a német hadsereggel szemben, amelyekkel már sehogy sem tudnak boldogulni.

Ez volt Mademoiselle Docteur utolsó útja. Innen kezdve már csak Matthe­sius irodájában dolgozott, nem mozdult ki Berlinből és itt érte a fegyverszünet híre is. Ezen a napon, mikor Berlinben már a forradalmi fegyverek dörögtek, Matthesius és ő elégették kartotékjaikat, térképeiket, tervrajzaikat és irataikat, és befejezték működésüket. Matthesius már nem tudott izgalom nélkül élni, ezért Budapestre tette át székhelyét, ahol ekkoriban a Wrangel-féle ellen­forradalom szálai összefutottak. Könyörgött Mademoiselle Docteurnak, hogy menjen vele, de a lány semmiképpen sem volt erre hajlandó. Egyelőre Berlin­Zehlendorf-ban egy kis kertes házba költözött és ott élt szinte állandó morfium- ­és kokainmámorban. Így tartott ez egészen addig a napig, amíg az elme­betegség tünetei nem mutatkoztak rajta, amikor is egy svájci szanatóriumba szállították, ahol elborult elmével még ma is él.

Így adja elő Mademoiselle Docteur történetét Berndorff. Más szerzők szerint ennek a történetnek tekintélyes része legenda. Iás szerzők azt mondják, hogy a háború folyamán Antwerpenben működött a Franciaország ellen irányuló német hírszerzésnél. Állítólag ő maga írta meg röviden életrajzát és háborús működését, és ebből idézzük a következő részletet

“Westfáliából származik családom, apám földbirtokos és katonatiszt volt, anyám ősei hannoveri nemesek voltak. Münsterben nevelkedtem, konzervatív nagyanyám házában, ahol kitűnő nevelésben részesültem, kifogástalanul meg­tanultam franciául és más idegeit nyelveken is. nevelőnőim egymást válto­gatták, sokat jártam velük fürdőkre, különösen Olaszországba és Francia­országba és így alkalmam volt az emberiség híres kultúrhelyeit megismerni. Serdülő lánykoromban egy türingiai leánypensióban tanultam tovább, kitűnő volt a felfogásost, minden iránt érdeklődtem, de nem elégítettek ki azok az ismeretek, amelyekre a lányokat tanították, hanem mindenképpen érettségit szerettem volna tenni. Hiába volt nagyanyám ellenzése: míg barátnőim bálokra és mulatságokba jártak, én hihetetlen energiával magánúton letettem Karlsruheban a gimnáziumi érettségit és 1913-bas Freiburgban; egyetemi tanulmányaim elvégzése után, letettem a klasszika-filológiából a doktori szigorlatot. A háború kitörésekor nekem is egyetlen gondolatom volt, hogy segítsek valamiképpen hazámnak. Végül arra a megállapodásra jutottam, hogy nyelvismereteim segítségével leginkább a külföldön tehetnék szolgálatot Németországnak és ezért beadvánnyal fordultam a főparancsnoksághoz, hogy küldjenek ki a frontra. 1914. augusztus 20-án megkaptam a főparancsnokság beleegyező válaszát és Brüsszelbe utaztam. Itt jelentkeztem a katonai parancsnokságnál, ahol a hírszerzőszolgálatba osztottak be. Az volt a felada­tom, hogy átnézzem azokat a leveleket, amelyeket belga polgári lakosok az ellenséges fronton álló hozzátartozóikhoz intéztek és amelyeket a hírszerző­szolgálat elfogott. A levelek híreinek kiaknázása rendkívül fontos híranyagot szolgáltatott; a parancsnokság ezekből a levelekből akarta megtudni, vajon azokban a napokban, közvetlenül Antwerpen eleste előtt, járnak-e olyan hírek Belgiumban, hogy Anglia expedíciós hadtestet fog kihajózni a belga partokon. Rengeteg értékes adat került ki ezekből a levelekből, amiket én rövid és módszeresen rendezett jelentésekben dolgoztam fel. Egy napon különös dicséretet kaptam feljebbvalómtól, aki ekkor találkozott velem elő­ször személyesen és ekkor tudta meg, hogy az a Schragmüller, akinek a neve annyi titkos jelentésen szerepelt, nem katonatiszt, hanem nő. Egyúttal a

 37

parancsnok, Kefer kapitány, azt a kérdést intézte hozzám, hajlandó vagyok-e tovább is ebben a beosztásban működni, mert tudna számomra sokkal fon­tosabb feladatokat is a titkos szolgálatban. Nem is sejtettem, mi lehet ez az új munkakör, fogalmam sem volt róla, hogy miféle felelősségteljes helyre kívánnak állítani. De mikor láttam a kapitány bizalmát, szó nélkül elfogadtam az új beosztást. Eddigi foglalkozásom nem adott módot arra, hogy bele­lássak a német hírszerzés szövevényeibe. A kémkedésről azelőtt nem sokat gondolkoztam és bizony csak laikus fogalmaim voltak róla. Valami alárendelt foglalkozásnak tekintettem a kémkedést, iratok ellopását, erődítmények fényképezését, és mindig azt hittem, hogy ezt kétségbeesett emberek rend­szerint pénzért szokták végezni. Most, mikor az új feladatkört rámbízták, csak most tudtam meg, hogy a kémkedés a legfontosabb és legkomolyabb feladatok egyike, és hogy van olyan önfeláldozó szolgálat, mint azoknak a szolgálata, akik kint állnak a frontokon. 1915 elejéig minden irányban kiképez­tek erre a szolgálatra és ekkor rámbízták a Nachrichtenbureau antwerpeni osztályának vezetését. Ezt az állásomat a háború végéig megtartottam”.

Nyilvánvaló, hogy Mademoiselle Docteurnek ez a vallomása semmiben sem gyengíti meg azokat az elbeszéléseket, amelyeket egyes szerzők legendák­nak bélyegeznek. Valószínűleg köteles titoktartásból, Mademoiselle Docteur csak éppen annyit mond, hogy kiképezték a kémszolgálatra és megbízták az antwerpeni központ vezetésével, ahol a háború végéig működött, de éppen az a feltűnő, hogy erről a három éves működéséről egyetlen szóval sem emlék­szik meg. Megállapíthatjuk, hogy ez a józan és tárgyilagos önvallomás, ame­lyet éppen most idéztünk, egyáltalán nem teszi lehetetlenné azokat a szol­gálatokat és kalandokat, amelyeket az imént elbeszéltünk és amelyek való­ban lélegzetfojtón izgalmasak. A háború új arca tárul fel ezekből az elbeszé­lésekből, és felbukkan előttünk az ideális kémnő arca is, az az arc, amely kissé szokatlan ugyan, de bátran odaállítható a legsikeresebb férfikémek mellé. Ha nagyított is a legenda valamit ezeken az elbeszéléseken, valószínűnek tarthatjuk, hogy lényegileg így folytak le ezek a kalandok, és annál inkább feltehetjük ezt a páratlan vakmerőséget erről a leányról, mert tudjuk, hogy bizonyos tekintetben egzaltált nő volt, akinek szervezetét a morfium és a kokain emberfeletti erőfeszítésekre képesítette.

Mata Hari. Mata Hari, a század eleji Párizs tündöklő csillaga, a híres táncos­nő és nagyvilági hölgy, egyike volt a német kémszolgálat legnagyobb alakjainak. Nála is, mint Mademoiselle Docteurnél, megállapíthatjuk, hogy nem volt normális természet, amint általában tapasztalhatjuk, hogy rendkívüli teljesít­ményekre csak azok- a nők képesek, akik testileg vagy lelkileg valamiben elütnek a normális nők alkatától. Mata Hari már származásánál és élete folyásánál fogva is a rendkívüli nők közé tartozott.

Igazi neve Margareta Gertrude Zelle; apja hollandus ültetvényes volt Jáva-szigetén, anyja pedig maláji nő. Mata Hari tehát félvér volt és ebből

 38

a körülményből életének számos rendellenessége megmagyarázható. Egyesek szerint 1876-ban, mások szerint 1880-ban született Jáva-szigetén. Ott élt szüleivel 14 éves koráig és anyja kívánságára a burmai templomban a papok vallásos táncokra tanították. Ebben az időben apja meglehetős vagyonnal visszavonult Hágába és kalapüzletet nyitott.

Itt ismerkedett meg a fiatal, de pompásan fejlett leány Campbell Mac Leod angol kapitánnyal, aki halálosan beleszeretett és hamarosan feleségül is vette. Nagy feltűnést keltett a félvér leány házassága a brit hadsereg tiszt­jével, de nagy feltűnést keltett az esete a lány szülőföldjén is. Campbell fiatal feleségével Borneóba, Szumatra és Jáva-szigetére utazott nászútra és nemsokára a kapitányt is trópusi szolgálatra osztották be. A trópusokon született két gyermekük, akik közül az egyik fiú, hamarosan meghalt. Halálát anyja a buddhista papok mesterkedéseinek tulajdonította és azt hitte, hogy egyik jávai szolgáját a papok vesztegették meg, hogy a gyereket eltegye láb alól. Ezért a gyanúsított szolgát agyonlőtte. A botrány miatt a kapitány áthelyeztette magát és így költöztek kislányukkal együtt Európába.

Ekkor azonban már valóságos pokol volt a házaspár élete. A trópusi éghajlat megrongálta a kapitány  idegeit, felesége is egyre feltűnőbben visel­kedett, mindig többet járt a templomokba táncolni, úgy hogy egészen elide­genedtek egymástól. Amsterdamban már anyagi eszközeik is kifogytak és a kapitány nem egyszer arra kényszerítene feleségét, hogy testével szerezzen pénzt. Ilyen körülmények között az asszony arra határozta magát, hogy visszamegy apjához, annak üzletéhe. Elhatározását annál könnyebben meg­valósíthatta, mert egy napon férje a kisleánnyal együtt eltűnt a közös lakás­ból. És itt kezdődik Margareta Zelle kalandos élete.

Eleinte apjának üzletében dolgozott, de érezte, hogy ez a foglalkozás nem elégíti ki nagyratörő lelkét és ezért egy napon annyi pénzt szedett össze, amennyit csak tudott és Párizsba utazott, hogy belevesse magát a nagy­világi életbe. Természetesen pénze nem sokáig tartott, úgy hogy hamarosan állandó vendég lett a találkahelyeken. Nem sok időbe telt, míg Párizs leg­előkelőbb vivőrjei figyelmesek lettek rá, és ennek volt a következménye, hogy tavasszal a csodálatosan szép és exotikus fiatalasszony már a saját palotájá­ban lakott Neuilly-ben. Házában mindig a legelőkelőbb társaság fordult meg, államférfiak, katonák, diplomaták, csak éppen mindig más volt az az előkelő és gazdag ím, aki ennek a pazar életnek költségeit viselte. Ekkor történt, hogy férje meghalt Skóciában és majdnem ugyanabban az időben híre jött, hogy gazdag barátja, aki ebben az időben támogatta, Nizzában agyonlőtte magát, miután minden vagyonát ráköltötte és végül váltókat hamisított.

A szomorú események után hónapokig senki sem hall róla semmit, de egyszerre váratlanul azzal lepi meg barátait és ismerőseit, hogy 1905. októ­berének egyik estéjére meghívja őket a párizsi Keleti Múzeumba, a Musée Guimet-be, azzal, hogy ott indiai templomi táncokat fog bemutatni. Ekkor már Mata Hari a neve, ami maláji nyelven annyit jelent, mint a “Nap Szeme”. Másnap a párizsi lapok áradozó kritikákban ünnepelték az eddig ismeretlen táncosnőt, akinek előadása és mutatványai egész Párizst lázbahozták. Innen kezdve évekig ő volt Párizs legünnepeltebb meztelen táncosnője, aki egymás­után aratta legnagyobb diadalait a különféle párizsi színházakban, amelye­ket a közönség zsúfolá­sig megtöltött abban az időben, amikor Otero és Isadora Duncan híres tán­cosnőket Európa-szerte ünnepelték; Mata Hari dicsősége mindenkiét fe­lülmúlta.

Ebben az időben tör­tént, hogy egyik este, amikor a Folies Bergéres­ben bevégezte táncmu­tatványát, egy előkelő férfiú jelentkezett nála, gyönyörű orchideacsokor­ral. A férfi nem volt más, mint Marquis Pierre de Montessac, Párizs éjjeli világának egyik legfé­nyesebb csillaga, állam­férfiak, pénzemberek, ma­gas rangú katonatisztek bizalmas barátja. Innen kezdve hosszú ideig belső barátságban él ezzel a férfivel, aki fejedelmi ajándékokkal halmozza el és hercegi életmódot biztosít neki. Később ki­derült, hogy ez a férfi se Montessac nem volt, se márki, hanem egyszerűen Lucas Netley, a párizsi betörővilág egyik leghírhedtebb alakja, aki zsákmányaiból évtizedekig feje­delmi jólétben és gazdagságban tudott élni. Mata Hari eleinte nem tudta, hogy a derék márki a németek kémszolgálatában állt, később azonban természetesen a legszorosabban együttműködött vele. Senki sem ismerte ezt a férfit, aki franciául, németül és angolul épp oly kifogástalanul beszélt, mint oroszul; szórta a pénzt, pazar jólétben élt és a mellett időnkint titokzatosan eltűnt Párizsból és minden ilyen útjáról rengeteg pénzzel és ékszerrel tért haza. Ilyenkor az előkelő helyek nagy nemzetközi szállodáiban mindig valami hallatlan arányú betörés vagy lopás történt.

Egy nap közölte Mata Harival, hogy Lausanneban járt, ahol találkozott a német hírszerzőszolgálat egyik ügynökével, akinek az ajánlatát elfogadta. Így történt, hogy a márkinak nem kellett többé betörésekkel foglalkoznia, hanem módjában volt most már a német hírszerzőszolgálat pénzén folytatni pazar és fényűző életét. És így történt, hogy Mata Hari is belekapcsolódott a német hírszerzőszolgálatba.

1914. júliusában, mikor már az egész világ háborús lázban izzott, Mata Hari egyszerre csak eladta villáját, egész pazar berendezésével együtt, és eltűnt Párizsból. Augusztus első napjaiban Berlin legnagyobb varietéjében lépett fel és most . a berlini újságok voltak tele áradozó magasztalásával. Nemsokára azonban Berlinből is eltűnik, egyetlen szolga kíséretében, aki kofferjét cipeli, akivel azonban, mikor kettesben vannak, tegeződik. Berlinből való eltűnésük után újra felbukkan a márki Párizsban és megmozgatja minden összeköttetését, hogy bejusson a francia repülőcsapatba. Ez a terve, minthogy már békében is foglalkozott repüléssel, sikerült. Kiképzése után kinevezik tisztté, és innen kezdve számtalan repülést végez, mint megfigyelőtiszt, miköz­ben olyan híreket és értesüléseket szerez, valamint fényképfelvételeket eszkö­zöl, amelyek Németországnak megbecsülhetetlen értékű szolgálatot jelentenek.

E közben Mata Hari Amsterdamban élt igen visszavonultan, nem igen látogatja rokonait és ismerőseit, néhányszor Londonba utazik, majd ismét Párizsban bukkan fel. Azonban az Intelligence Service gyanút fog, megfigyelik, de a legcsekélyebb adatot sem tudják felfedezni, ami kompromittálhatná. Mindössze annyit sikerült megállapítani, hogy Párizsba azt a tudósítást küldte, hogy Londonban megfigyelik. Zavartalanul visszatér Párizsba, ahol mint a francia külügyi hivatal egyik magas rangú tisztviselőjének barátnője éli tovább fényűző életét. Meglátogatja Montessac márkit, megint fellép Párizsban, és Párizs közönsége, amely már évek óta nem látta, most megint tombolva ünnepli. Egyszerre kedvet kap arra, hogy betegápolással foglal­kozzék. Hamar kiképzik, és sikerül beutaltatnia magát a vitteli kórházba, ami azért volt fontos számára, mert éppen ott építik a francia légiszolgálat legnagyobb kikötőjét. Itt ápolja a betegeket, de egész éjszakákat tölt a repülőtisztekkel, akik körülrajongják.

Hirtelen kifogy a pénze, Párizsba utazik, de amint megérkezik, rendőr­tisztek jelennek meg szállójában és magukkal viszik a francia kémelhárító-­szolgálat főnöke, La Doux kapitány elé. A kapitány közli vele, hogy kém­kedéssel gyanúsítják és figyelmezteti, hogy jobban tenné, ha azonnal távozna Franciaországból, nehogy kellemetlenségei legyenek. A kapitány azt is közli vele, hogy részben párizsi ismeretségei, részben pedig a repülőtisztekkel való barátkozása alapján támadt ellene a gyanú. Beszélgetésük négyszemközt folyt le és csak eredménye ismeretes: Mata Harinak megengedték, hogy Párizsban maradjon, mert arra kötelezte magát, hogy most már Franciaország érdekében fog kémkedni. A francia titkos szolgálatnak ebben az idő­ben sejtelme sem volt róla, hogy Mata Hari kerülő utakon állandóan ellátja híranyaggal a német kémirodát, és hogy Marquis de Montessac már régóta német kémszolgálatban áll.

Történetének következő szakasza az, hogy egy szerre csak ismeretlen céllal elutazott Párizsból. Útjában találkozott a márkival, Amsterdamba ment, hosszabb időre eltűnt, aztán megint Párizsban bukkant fel. Megérkezése után mindjárt másnap jelent­kezett La Doux kapitánynál. Ezen a napon még a délelőtti órákban a francia tengerészet­nek a földközi tengeren cirkáló torpedórombolói közül néhány még a délelőtti órákban megvál­toztatta irányát, néhány tenger­alattjárót vett maga mellé és egyenesen a marokkói partnak vette útját. Este a marokkói parton ez a kis hajóraj meg­lepett két német tengeralattjá­rót, amelyek ott horgonyoztak, megtorpedózta és elsüllyesztette őket.

Az történt tehát, hogy Mata Hari, a német kém, aki bizo­nyára a német hírszolgálat ré­vén értesült bizalmasan a két tengeralattjáró tartózkodási he­lyéről, tekintélyes pénzösszeg ellenében elárulta őket a francia hírszolgálatnak. Részben azért tette ezt, hogy újból pénzhez jusson, részben pedig azért, hogy visszavonják az ellene ho­zott kiutasító végzést. De lehet, hogy leginkább azért akart Franciaországban maradni, mert ebben az. időben, életében először, komolyan és őszintén beleszeretett egy orosz tisztbe, akit a vittek kórházban ápolt. Bizonyos, hogy ez volt a főmotívuma: nem akart elválni az orosz tiszttől. Lelkiisme­retét könnyen elaltatta: mit fájt neki a németek és a franciák dolga, hiszen ő nem volt sem német, sem francia! Nyugodtan kiszolgáltatta őket egymás­nak és biztos volt a dolgában; egyáltalán nem hitte, hogy valami baja történhetik, hiszen hercegek, tábornokok, miniszterek és képviselők hódoltak neki. Erről az árulásáról még maga Moutessac márki sem tudott.

Montessac becsületesen tovább dolgozott Németország érdekében és igen fontos híreket közölt a német hírszolgálattal, különösen a francia repülők terveire vonatkozólag, továbbá Franciaország belpolitikai állapotairól és a franciaországi békemozgalomról is értékes híranyagot juttatott a német Nachrichtenbureauhoz.

1916. vége felé történt, hogy egyik rejtélyes eltűnése alkalmával a Német­országban működő francia titkos ügynökök leleplezték. Mata Hari oly elbiza­kodott vagy oly elővigyázatlan volt, hogy egy napon a német Nachrichten­bureau egyik magasrangú tisztjével jelent meg a kölni operában és ez alka­lommal az egyik francia ügynök, aki felismerte, lefényképezte. Ez a fénykép volt később perében az egyik legsúlyosabban terhelő bizonyíték. Különben is megindult a lavina. Ugyanekkor megtudta a francia hírszolgálat, hogy Francia­országban egy kémnő működik, aki rendkívül értékes híranyaggal látta el a németeket. A Deuxiéme Bureau sokáig Mademoiselle Docteurre gyanakodott, de mikor titkos ügynökei segítségével sikerült megállapítania, hogy Mademoi­selle Docteur ebben az időben Berlinben tartózkodott, a gyanú egyre jobban Mata Hari személvében összpontosult. A Deuxiéme Bureau elhatározta, hogy bizonyosságot teremt ebben az ügyben.

La Doux kapitány magához rendelte Mata Harit és öt levelet adott neki; ezek a levelek öt olyan emberhez szóltak, akik a belgiumi német megszállás alatt lévő területen a polgári lakosság körében éltek és Franciaország javára kémkedtek. A kapitány figyelmeztette, hogy csak abban az esetben szabad Franciaországban maradnia, ha Franciaország javára kémkedik és éppen ezért használja ki német összeköttetéseit, hogy a megszállt területre juthasson és a leveleket kézbesíthesse. Ezért a szolgálatért tekintélyes pénzösszeget ígért neki, amelyre jókora előleget is adott.

És ekkor keresztezte a végzet Mata Hari útját Chilly gróf, aki 1915-ben súlyos sebesülten német fogságba került, és akit később német tisztek ellené­ben kicseréltek, most hazajött és jelentkezett La Doux kapitánynál. Beteg­sége alatt egy Hanna Witting nevű német ápolónő ápolta, akivel megszeret­ték egymást, úgyhogy az ápolónő követte a francia tisztet, mikor az Svájcon keresztül Franciaországba utazott. Első állomásuk Lausanne volt; itt közölte a kapitány kedvesével, hogy mivel sebesülése miatt a tényleges szolgálatra többé nem alkalmas, a hírszerzőszolgálatban fogja tovább kötelességét teljesí­teni. Hanna Wittig, aki teli volt romantikus hajlamokkal, a legnagyobb lelkesedéssel csatlakozott a gróf tervéhez, letette az ápolónői ruhát, nagy­világi nőnek öltözött és ezentúl mindennapos vendég volt Lausanne előkelő éttermeiben és bárjaiban.

Egyik este két ismeretlen férfi beszélgetését hallgatta ki, akik titokzatosan sugdolóztak egymással és közben ismételten kiejtették ezt a titkos jelszót H. 21. Hanna Wittig rögtön megérezte, hogy német kémek beszélgetését hallgatta ki, és rögtön közölte tapasztalatát a gróffal. A francia hírszolgálat­nak már ismételten jelentették, hogy a H. 21. jelzésű német kém okozza a legnagyobb károkat a francia hadvezetésnek és ezért, mikor a gróf La Doux kapitánynál jelentkezett, a kapitány azonnal azt a feladatot adta neki és kedvesének, hogy igyekezzenek megtudni, vajon nem Mata Hari titkos jele-e a H. 21.

Regénybe illő módon sikerült a grófnak Mata Hari közelébe férkőznie, bizalmát megnyernie, úgyhogy ezután nem volt nagy fáradság Hanna Wittiget is bemutatnia a táncosnőnek. Hanna Wittig jól játszotta szerepét: való­ságos imádattal csüngött Mata Harin, akit ezzel úgy meghódított, hogy sikerült teljesen bizalmába férkőznie. Hanna Vittig minden célját elérte, amikor egy napon Mata Hari bevallotta neki, hogy csakugyan a németek javára kémkedik és hogy titkos jelzése csakugyan H. 21.

Igen, de ebben a pillanatban már Mata Hari gyorsvonaton ült és Madrid felé robogott, úgyhogy mikor a kémelhárító-szervezet ügynökei szállóbeli lakására érkeztek, a fészek már üres volt. Még aznap levelet kapott La Doux kapitány Mata Haritól, amelyben közölte vele, hogy megbízása értelmében a belgiumi megszállt területre utazik, hogy az öt levelet kézbesítse. De más­nap már jelentik a spanyolországi ügynökök, hogy Mata Hari Madridba érkezett. Csak rövid ideig tartózkodott Madridban és ez alatt a német hivatalos hatóságokkal érintkezett, miközben a francia ügynökök állandóan meg­figyelték.

Dolga végeztével holland hajóra száll és Rotterdamba indul. Útközben angol torpedónaszád tartóztatja fel a személyszállító-hajót és figyelmezteti a kapitányt, hogy veszedelmes kémnőt visz magával és jobban tenné, ha átadná neki ezt a kétes személyt. Nagy izgalom támad a személyhajón, angol tisztek szálltak a fedélzetre, magukkal viszik Mata Harit, és az angol titkos szolgálat főnöke elé állítják. Hiába hallgatják ki órákig, Mata Hari óvatosan viselkedik, semmit sem tudnak rábizonyítani. A kihallgatás végén Mata Hari végre kijelenti, hogy csakugyan kémkedik, még pedig Franciaország javára, mert Franciaországot úgy szereti, mint második hazáját. Az angolok nem tanácsolják neki, hogy visszamenjen Franciaországba, mert attól tarta­nak, hogy ott nem tudná már ilyen könnyen tisztázni magát és éppen ezért katonai fedezettel kikísérik arra a hajóra, amely Spanyolországba indul.

Mata Hari nem tudja, hogy egy francia ügynök állandóan a nyomában van; a hajón, miközben ő az étteremben tartózkodik, kabinját, csomagjait és ruháit alaposan átkutatják, sőt mikor kabinjába visszatér, őt magát is teljesen levetkőztetik és átkutattatják egy betegápoló nővérrel, mivel éppen kissé rosszul érezte magát és az orvost hivatta. Minden hiába, semmi gyanús adatot nem találtak. Másnap La Doux kapitány táviratot kap a hajó­ról, amelyben az ügynök jelenti, hogy az öt levél nincs már a táncosnőnél.

Mata Hari minderről semmit sem tud, nyugodtan utazik tovább és mikor megérkezik, egyenesen Madridba megy; a Grand Hotelben száll meg, ahol pazar szobái véletlenül éppen a német tengerészeti attasé lakosztálya mellett vannak. Hetekig tartózkodik Madridban, sokat van együtt francia tengerésztisztekkel, de még többet a német tengerészeti attaséval. Itteni működéséről nincsenek bizonyos adatok, csak annyit tudunk, hogy a német tengerészeti attasé, nagyobb összeget utaltatott ki részére, az összeg azonban nem Madridba, hanem a táncosnő párizsi címére érkezett az egyik semleges követség útján. A tengerészeti attasé távirata úgy szólt, hogy a H. 21. ügy­nöknek utaljanak át 15,000 pezetát és irányítsák a párizsi Comptoir d'Es­compte-ba, ahol a H. 21. személyesen fogja felvenni.

Ezt a rádiótáviratot elfogta az Eiffel-torony rádióállomása és azonnal továbbította La Doux kapitánynak. A távirat rejtjelkulcsa már régen a franciák birtokában volt. La Doux kapitány látta, hogy, amennyiben Hanna vittig közlései megfelelnek a valóságnak, Mata Hari nemsokára felbukkan Párizsban. Csakugyan még aznap jelentette az egyik ügynöke a spanyol határról, hogy Mata Hari útban van Párizs felé.

A párizsi rendőrség emberei 1917. február 14-én megszállták a Palace Hotelt, amelyben Mata Hari megszállt. Sokáig várakoztak a hallban, és egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy hatalmas autó áll meg az ajtó előtt és egyszerre bőrkabátos férfi száll ki belőle és Mata Hari után kérdezős­ködik. A rendőrbiztos odalép hozzá és közli vele, hogy Mata Harival már nem lehet beszélni, mert van itt néhány úr, akik előbb érkeztek és most azokkal lesz elfoglalva. A bőrkabátos férfi, aki nem más, mint Montessac márki, látja, hogy minden elveszett, és kétségbeesetten elszáguld. Már nem menthette meg azt a nőt, akit szeretett. Mindössze félórát késett. Most már gyors iramban peregtek az események. Néhány perc múlva Mata Hari a kémelhárító iroda vezetője előtt állt, aki mindenekelőtt az öt levél iránt érdeklődött nála. Mata Hari azt felelte neki, hogy poggyászát az angolok átkutatták, talán ők vették el a leveleket. Azonban a kémelhárító szolgálat tudta, hogy a levelekben csak üres papirosok voltak és olyan címekre voltak irányítva, amelyeknek viselői közül négyet már régen letartóztattak a németek, az ötödiket pedig nemrégiben végezték ki. Így hát egészen bizo­nyos volt, hogy Mata Hari a levelek kézbesítését meg sem kísérelte.

A táncosnőt átvitték a Saint Lazare fogházba és doktor Clunet híres párizsi ügyvéd vette át védelmét. Mata Hari a fogságban nyugodtan és egy­kedvűen viselkedett; abban a meggyőződésben volt, hogy tekintettel előkelő összeköttetéseire, továbbá arra, hogy nincs ellene semmiféle kézzelfogható bizonyíték, semmi sem történhetik vele. Pöre tárgyalását a 3. számú párizsi haditörvényszék 1917. július 24-én és 25-én tartotta meg a nyilvánosság kizárásával.

Ekkor érezte Mata Hari először, hogy ügye komolyra fordult, de még mindig szentül hitte, hogy meg tud menekülni. A bíróságnak, amely 12 tiszt­ből állt, kezében voltak azok az ügynöki jelentések, amelyek Mata Hari szerepét meglehetősen tisztázták; tudott a bíróság azokról az összegekről is, amelyeket a táncosnő a német hírszerzőszolgálattól kapott. pata Hari azzal védekezett, hogy ezeket az összegeket nem kémszolgálatokért kapta, hanem a német hírszolgálat magas rangú vezetőivel való barátsága révén. “A szeretőim megfizettek”, mondta. Utolsó védekezésül felhozta azt az érde­mét, hogy a két német tengeralattjáró tartózkodási helyét ő árulta el a francia hírszerzőszolgálatnak. Azt hitte, hogy ezzel végképpen lefegyverzi vádlóit. Azonban az ügyész azzal felelt erre, hogy a tengeralattjárók tartózkodási helyét csak a német hírszerzőszolgálat révén tudhatta meg, tehát ez közve­tett bizonyíték arra, hogy a Nachrichtenbureauval összeköttetésben volt.

A tárgyalás azzal végződött hogy a bíróság Mata Harit halálra ítélte. A táncosnő felsikoltott: “Lehetetlen, lehetetlen!” Visszavezették a fogházba és most kezdődött a védelem igazi munkája. A védő fellebbezett, a fellebbezést elutasították; kegyelmi kérvényt nyújtott be, ezt is elutasították. Közben magas rangú francia és semleges személyek lépnek közbe érdekében, de ered­ménytelenül. A védő kihallgatásra megy a köztársasági elnökhöz, de Poincaré elutasítja. A halálos ítéleten nem változtatnak.

Dr. Bizard, a fogház orvosa, megrendítő szavakban ecseteli ennek a nőnek utolsó óráit. Ezekben az utolsó órákban olyan lelki nagyságot muta­tott, amelyet életében sohasem lehetett volna sejteni róla és amely egyenesen Miss Edith Cavell lelki nagyságához mérhető. Utolsó útján még ő maga vigasztalta a sírdogáló apácát, még tréfálkozott is, nyugodtan és hidegvér­rel beszélt a francia tisztekkel, néhány levelet írt, a papot is bátorságra intette, és figyelmeztette, hogy álljon távolabb, mert még utóbb őt éri a golyó. A vincennesi katonai lövőtéren október 15-én végezték ki. Öt katona tüzelt rá és csak egyetlen golyó érte, az is a szívét, és ez azonnali halálát okozta.

Mindenesetre feltűnő Mata Hari történetében, hogy a halálos ítéletet annak kimondása után csak három hónapra hajtották végre. Ehhez a külön­féle írók különféle találgatásokat fűztek, azonban az igazság valószínűleg az, hogy ez a haladék hatalmas barátainak és pártfogóinak tulajdonítható, akik még a köztársasági elnök döntése után is abban reménykedtek, hogy változtathatnak valamit Párizs egykori csillagának sorsán.

Történetéhez hozzátartozik, hogy Hanna Wittig, aki a háború után férjhezment Chilly grófhoz, híres filmszínésznő lett, aki Claude France néven szerepelt a vásznon. A krónika úgy tudja, hogy a vincennesi lövések eldördü­lése óta állandóan gyötörte a lelkiismeret furdalás Mata Hari halála miatt, és hogy állítólag ennek következménye volt, hogy 1928-ban pompás palotájá­ban főbelőtte magát.

Mata Hari rendkívüli szolgálatokat tett Németországnak. Utazóügynök volt, aki az ellenséges külföldön letelepített német ügynököket értesítésekkel, parancsokkal és pénzzel ellátta, híreiket átvette és híreket közölt velük. Mata Hari a katonai dolgokban rendkívül járatos volt, hiszen működésének megkezdése előtt a német Nachrichtenbureau egyik tisztje képezte ki. Óva­tosan és ügyesen dolgozott, és a palotájában megfordult magas rangú urak közül egyiknek sem volt sejtelme róla, hogy a legveszedelmesebb német kémnő vendége. Maga a francia titkos hírszolgálat főnöke is három évig járt a házába, és még csak gyanút sem fogott. Beszélik, hogy a magas rangú katona nem pusztán társadalmi, hanem mélyebb, érzelmi érdeklődéssel visel­tetett a gyönyörű táncosnő iránt. Elsőrangú kémnő volt, akinek történetéből ugyanazt a tanulságot lehet levonni, amelyet a kémtörténetelvben ismételten leszűrhetünk: azt, hogy a kémek legfőbb erénye az elővigyázatosság. Ha Mata Hari nem mutatkozik a kölni Operában a német hírszerzőszolgálat tisztjével, talán éppen olyan zavartalanul folytathatta volna működését egészen a háború végéig, mint méltó párja, Mademoiselle Docteur.

Miss Edit Cavell. Miss Edith Cavell angol állampolgár volt, aki a háború előtt mint tanult nurse Belgiumban élt és a háború kitörésekor igazgatója lett egy ápolónői iskolának Brüsszelben. Mikor a háború első hónapjainak véres ütközetei egészen megtöltötték a brüsszeli és környéki kórházakat, Edith Cavell nagy magánkórházat alapított a városban, amelybe csak belga sebesülteket vett fel. Egész Brüsszel tele volt ebben az időben sebesültekkel, még akkor is, mikor a német csapatok megszállták a várost; de ugyanez volt a helyzet egész Belgiumban, mert a visszavonuló belga és francia csapatok nem tudták magukkal vinni sebesültjeiket. Most már el­következett az a helyzet, hogy ha ezek a sebesültek meggyógyultak, való­ságos kis hadsereget alkottak, amely állandó veszedelmet jelentett az elő­nyomuló német hadsereg háta mögött. A német hadvezetőség, hogy ezt a veszedelmet megelőzze, szigorú parancsot adott ki, hogy mindenki jelentse be, akár kórház, akár magános, azokat a sebesült katonákat, akik ápolás alatt állnak. Ezeket a sebesülteket aztán a német hatóságok összegyűjtötték és egészségi állapotuk szerint vagy német kórházakba, vagy pedig fogoly­táborokba szállították.

A francia és belga hadvezetőség szempontjából rendkívül fontos volt, hogy amennyire csak lehet meghiúsítsák a német hadvezetőségnek ezt az intézkedését. A holland határ közel volt és arrafelé sok katonakötelesnek sikerült kimenekülnie a német megszállt területről. A német hadvezetőség említett intézkedése ellen az antant azonnal megfelelő rendszabályokat lép­tetett életbe, hogy ezt az embercsempészést továbbra is lehetővé tegye. fontos volt, hogy a sebesült francia és belga katonák mindjárt felgyógyulásuk után beálljanak a küzdő csapatokba, annál inkább, mert ezek az aktív tisztek és az aktív legénység soraiból kerültek ki, tehát a legjobban kiképzett katonák voltak. De volt erre más ok is: ha ilyen sebesült visszatért a francia, vagy belga csapatokhoz, igen kitűnő híranyagot hozhatott magával. Katonák voltak és ennél fogva katonaszemmel látták az ellenséges csapatok erejét, a németek berendezkedéseit.

A francia hírszerzőszolgálat tehát szervezetet létesített, amelynek az volt a feladata, hogy az ilyen felgyógyult sebesülteket átcsempéssze a holland határon. Ebben a munkájában hathatósan támogatta a belga polgári lakos­ság, különösen pedig a belga nemesség, amelynek képviseletében Croy herceg és felesége álltak a szervezet élére. Bár akkor, mikor a német kémszolgálat ezt a szervezetet leleplezte, rengeteg embert sikerült elfogni, mégsem jutottak soha nyomára, hogy ki mindenki vett részt ebben a szívósan, céltudatosan és eredményesen folyó munkában.

A német csapatok bevonulása után mindjárt óriási arányokat öltött az embercsempészet. Szárazföldi és vízi úton, a rengeteg apró csatornán, igen sok olyan búvóhely akadt, ahol az ügynökök az emberanyagot átszállíthatták. Egész csapatokban vonultak át Hollandiába a francia és belga katonák, rendszerint éjjel vagy ködben, ügyesen kikerülve az őrszemeket és mindig a határmenti lakosság hathatós támogatásával. Nem egyszer megesett, hogy az ilyen csapatok fegyverrel kényszerítették ki az átkelést. Az átkelésnél azonban sokkal nehezebb volt a csempészés előkészítése. Első feladat tehát ez volt: elvonni a sebesülteket a német katonai hatóság figyelme elől. És itt kapcsolódott be Edith Cavell ebbe a munkába.

Kórházában sok sebesült belga katona feküdt, de ápolt sok olyant is, aki magánlakáson kapott szállást. A francia-belga hírszerzőszolgálat tehát először is Edith Cavell-t nyerte meg. Felkérték, hogy azokat a katonákat, akiket ápol, felgyógyulásuk után segítsen átszöktetni a határon. Edith Cavell angol állampolgár volt, ebben az időben Anglia már háborúban állt Német­országgal és mint Edith Cavell pörének tárgyalása alatt emlegette: műkö­désének indítóoka az volt, hogy megmentse ezeket az embereket, mert ők úgy informálták, hogy a németek mindazokat a belga katonákat, akiket a megszállt belga területen találnak, agyonlövik. Edith Cavell tehát gondos­kodott a felgyógyultak számára polgári ruhákról, elégette egyenruhájukat, polgári útlevelet szerzett nekik és azután elhelyezte őket ismerőseinek, nagyobb­részt a szövetkezet tagjainak lakásain, orvosi bizonyítványt is szerzett nekik, és mindezt a belga hazafias szervezet közreműködésével végezte.

Edith Cavell védője, Sadi Kirschen belga ügyvéd, maga írta meg ennek a szervezetnek működését. Leglényegesebb adata az, hogy Croiy herceg Miss Edith Cavell közreműködésével ezeket az embereket hamis útlevéllel és pénzzel látta el és átcsempészte őket a határon. Az ügyvéd ebben a háború után írt emlékezésében felsorolja a szervezet vezetőinek neveit, és azokat a helyeket is, ahol a szervezetnek fiókjai voltak. Elmondja, hogy a herceg kastélyában készült hamis útleveleket Edith Cavell juttatta a felgyógyultak kezébe, maga gondoskodott hamis orvosi bizonyítványokról, amit annál könnyebben tehe­tett, mert a német megszálló hadsereg szervezete nem volt elegendő arra, hogy minden orvosi bizonyítványnak utánajárjon és minden beteget külön megvizsgáltasson.

Edith Cavell fanatikusan dolgozott a belga hazafias szervezet céljai érdekében. A csempészés rendszerint úgy történt, hogy öt-hat embert be­osztottak egy csoportba és vezetőt adtak melléjük, aki alaposan ismerte a határvidéket. A csoport hamis igazolványt vitt magával, amely tanúsította, hogy tagjai hollandusok és egy holland határmenti faluba igyekeznek haza. Kaptak olyan igazolványt is, amely szerint holland munkások, akik most hazatérnek; kaptak azután egy német katonai hatóság aláírásával ellátott hamis bizonyítványt, illetőleg parancsot, amely kötelességükké tette, hogy azonnal elhagyják a belga területet és menjenek vissza hazájukba. Hogy annál nagyobb legyen az ilyen parancsok hitele, gyakran még azt is beleírták, hogy milyen úton vagy melyik vasúttal kell menniük és hogy minden útbaeső német katonai parancsnokságnál jelentkezniük kell és le kell bélyegeztetniük a parancsot.

Ezrével szállították át a határon ezen a módon a belga katonákat és katonaköteleseket, úgyhogy végre elérkezett a nap, amikor Miss Cavell meg­állapította, hogy minden épkézláb embert sikerült holland területre juttatnia. Ekkor a nemzeti szervezet más célokra használta fel az önfeláldozó beteg­ápoló-nővért. A német front mögött a háború elején rengeteg ellenséges katona járt-kelt, akik csapatokká verődtek össze, megtartották fegyvereiket és nem akarták megadni magukat a német csapatoknak. Rendszerint a hegyes és erdős vidéken tartózkodtak, az elejtett vadak húsából éltek és azokból az élelmiszerekből, amelyeket éjnek idején a falvak lakosságától szereztek. Meg­állapították azóta, hogy egyes helyeken még 1915. júniusában is kóvályogtak ilyen csapatok, amelyek ott ártottak az ellenségnek, ahol tudtak.

Berndorff beszéli, hogy 1915-ben az Argonnesokban egyik bajtársával egy holdvilágos éjjel kiment csavarogni az erdőbe, abban a reményben, hogy sikerül vad­disznót lőniük. Egyszerre csak a hegyoldalból lepillantottak a völgy be, ahol a holdfény mint­egy zászlóaljnyi francia katona fegyverén csillant meg; tisztek vezették az osztagot és a kato­nák rendben vonultak utánuk. A két német tiszt természetesen semmit sem tehetett a nagy csa­pat francia katona ellen, hiába is jelentette az esetet, egyelőre nem sikerült őket feltalálni. Csak egy hónap múlva nyomoz­ták ki újra a fegyveres zászlóalj tartózkodási helyét, amikor is az egészet elfogták. Most tehát az ilyen összeverődött alakula­tokból kikerülő katonákat utal­ták át Edith Cavell-hez, akinek az volt a feladata, hogy rejte­gesse őket Brüsszelben addig, míg átszállíthatják őket a ha­táron. A német hatóságok csak most jöttek rá a belga nemzeti szervezet nagyarányú működésére. A német hírszerzőszolgálatnak feltűnt, hogy Miss Edith Cavell kórházában és lakásán sűrűn járnak ki-be idegen emberek. szorosabbra fogták a megfigyelést és szá­mos feltűnő tényt állapítottak meg, de nem léptek mindjárt közbe, hanem csak akkor, amikor cinkostársait is sikerült tetten érni. 1915. tavaszán lépett fel a német kémelhárító szolgálat a szervezet ellen és ekkor tartóztatták le Miss Edith Cavell is a szervezet többi vezetőivel együtt.

A vizsgáló hatóságnak nem volt nehéz a dolga; maga Miss Edith Cavell, de társai is, mindent bevallottak; tettüket azzal mentették, hogy hazafias érzésből cselekedtek, és így a német hadbíróság hamarosan tárgyalást tart­hatott az ügyben. A fővádlott Miss Edith Cavell volt, mellette Philippe Baucq, Charles Parentier, Louis Lefévre és Croy herceg és felesége. A vád úgy szólt, hogy súlyosan sértették a német hadvezetés érdekeit, bár a had­vezetőség parancsa szigorúan megtiltotta azt a cselekményt, amelyet elkövet­tek. A haditörvényszék német tisztekből állt, a védelmet Sadi Kirschen és Thomas Brauni ügyvédek látták el.

Miss Edith Cavell kihallgatása során elmondta, hogy 49 éves, protestáns, angol állampolgár; beismerte, hogy 1914. novemberétől 1915. júliusáig francia és belga katonákat rejtegetett, köztük egy ezredest is, továbbá, hogy francia, belga és angol katonákat átszöktetett a határon, hamis iratokkal és pénzzel, hogy ismét tény-leges katonai szolgálatot teljesítsenek Németország ellen. Megnevezte mindazokat, akik a nemzeti szervezet munkájában részt vettek, de tagadta, hogy- a szervezetnek főnöke lett volna és határozottan tagadta, hogy Croy herceg lett volna a szervezet irányítója. Arra a kérdésre, hogy miért követte el ezeket a bűncselekményeket, azzal felelt, hogy azt hitte, hogy ezek az emberek, ha nem menti meg őket, életveszélyben forognak. Egyebet semmit sem hozott fel mentségére.

A haditörvényszék Edith Cavellt négy más társával együtt halálraítélte, a szervezet többi tagjaira pedig. súlyos börtönbüntetést szabott. Minthogy nyilvánvaló volt, hogy Miss Edith Cavell nem nyereségvágyból és nem aljas indokokból cselekedett, Németországban még katonai körökben is hamarosan olyan hangok hallatszottak, hogy halálos ítéletét börtönbüntetésre kell átvál­tóztatni. Hadijog szerint a hadbíróság ítéletének megerősítésére a vezénylő tábornok volt illetékes, aki meg is erősítette az ítéletet. Bissing tábornok, Belgium főkormánvzója azonban nem írta alá a halálos ítéletet és az is be­bizonyosodott, hogy- a főkormányzóság politikai osztálya minden követ meg­mozgatott, hogy a halálos ítélet végrehajtását megakadályozza. Sajnos, azon­ban Bissing fáradozásainak semmiféle eredménye nem volt, Miss Edith Cavell és társait agyonlőtték.

Más helyen említettük már, milyen intenzív propaganda-hadjáratra használta ki az antant Miss Cavell kivégzését. A háború alatt és a háború után pillanatra sem szűnt meg az antant sajtóhadjárata, amely a német barbarizmus elrettentő példája gyanánt emlegette Miss Cavell kivégzését, mint a német brutalitás szörnyű bizonyítékát. Sőt a háború után még filmen is feldolgozták Miss Cavell történetét, a legszörnyűbb képekben mutatták be kivégzésének kegyetlenségét, azonban mindez természetesen rosszindulatú koholmány. A történeti tény az, hogy Miss Edith Cavellt, mint a többi elítél­teket is, karóhoz kötözték és egyetlen sortűzzel végezték ki.

Hogy Miss Edith Cavell milyen roppant károkat okozott a német had­vezetőségnek, az kitűnik Ford Bryce emlékirataiból. Jellemző, amit könyvé­ről az egyik londoni jogi szaklapban Robert Arch ír, aki egyáltalán nem mond­ható németbarátnak: “Az angolok jól tennék, ha nem használnák ki kétes értékű propagandára Miss Cavell kivégzését. Kétségtelen, hogy Miss Cavell cselekedete a hadijog szerint halállal volt büntetendő. Ebben a tekintetben szövetségeseink éppúgy nem tettek kivételt a női nemmel, mint ellenségeink. Eljön majd az idő, amikor mi is elismerjük, hogy Miss Cavell az életével játszott, midőn hazafias munkáját

  folytatta és hősi halált halt hazá­jáért: de ugyanakkor be fogjuk ismerni azt is, hogy épp úgy nem gyilkolták meg őt, mint azt az ezer meg ezer katonát, akik becsületes harcban estek el a csatatéren”.

Miss Edith Cavell utolsó pillana­táig nyugodtan és méltóságosan vi­selkedett, és maga a belga pap, Paul le Seur, aki utolsó útjára kísérte, ta­núskodik emlékirataiban arról, hogy a németek részéről semmiféle durva bánásmódban nem volt része és hogy legkevésbé sem lehet szó brutális gyilkosságról. A pap leírja, hogy mi­kor Baucq kivégzésére került a sor, az elítélt felkiáltott: “Bajtársak! A halálban mindnyájan bajtársak va­gyunk!” Ezután került Miss Ca­vell-re a sor. A pap vigasztaló szava­kat intézett hozzá, megáldotta, és ekkor Miss Cavell mindössze ennyit mondott neki: “Közölje szeretteim­mel, hogy a lelkem nyugodt, és örü­lök, hogy hazámért halok meg”.

Bizonyos legendák, amelyeket nagyobbrészt az antant terjesztett, úgy beszélik, hogy a német katonák nem akartak rálőni, mire egy tiszt előkapta pisztolyát és agyonlőtte. Azt is mesélték, hogy a golyók nem találták halálosan és hosszú ideig vergődött, míg végre meghalt. Azonban egy szem­tanu, aki a hadbíróság tagja volt, hitelesen elmondja, hogy amint a sortűz eldördült, Miss Edith Cavell azonnal meghalt.

Gabrielle Petit. A 22 éves Gabrielle Petit, akinek a hírszerzőszolgálatban Heléne Le Grand volt a neve, főképpen Lille és Tournai városokban működött a német megszállás alatt mint kém. A hadbírósán megállapítása szerint egyike volt a legnagyobb francia kémnőknek, és még német könyvek és röpiratok is csodálattal emlegetik nagyszerű teljesítményeit. Bizonyos, hogy az antant igen nagyra értékelte szolgálatait, mert mint Miss Edith Cavell-nek, Gabrielle Petit-nek is szobrot emeltek a háború után.

Gabrielle Petit rendszerint porosz hadnagyi egyenruhában járt és Valter Henning tartalékos hadnagy névre kiállított katonai útlevéllel rendelkezett. Mikor a háború kitört, 21 éves volt; ekkor állt a francia hírszerzés szolgálatába. Ha Lille-ben tartózkodott, mindig abban a nagy szállóban lakott, amelyben a német parancsnokság főhadiszállása volt. Brüsszelben pedig a Rue du Théatre 68. szám alatt tartott kétszobás lakást. A dolgot úgy állította be, hogy az egyik szobában lakik Henning tartalékos hadnagy, a másikban pedig a kedvese, aki természetesen szintén ő maga volt. A hadnagy szobájában ott állt az asztalon “Heléne Le Grand” fényképe, Helene szobájában pedig ott volt a hadnagy fényképe. A dolog igen egyszerű volt, nem kellett hozzá egyéb, mint egyszer női ruhában, egyszer pedig hadnagyi egyenruhában lefényképeztetnie magát. Az sem lehetett feltűnő a lakásadóknak, hogy egyszer a hadnagy, másszor pedig a leány ment el hazulról; eszükbe sem jutott meg­ütközniök azon, hogy együtt sohasem mentek ki. Az is meglehet, hogy lakás­adóik, akik belgák voltak, talán tudtak kettős életéről és szerepéről, és elő­segítették bujkálását.

Gabrielle Petit néha kopott ruhában járta azokat az éttermeket és kávé­házakat, ahol német tisztek megfordultak és újságot árult, közben természe­tesen kihallgatta beszélgetéseiket. Máskor felvette az egyenruhát és ilyenkor elfogulatlanul és jókedvűen töltötte az időt német bajtársai körében. Máskor nagyvilági nőnek öltözött, kereste a német tisztek társaságát, mulatott velük és így szerezte híreit. De sokszor megtörtént, hogy gumiruhát vett magára. Ezt olyankor tette, amikor át akart menni a belgiumi határon felállított és elektromossággal töltött drótakadályon. Halálos veszedelemmel járt ennek a drótakadálynak átlépése, és Gabrielle Petit tárgyalásán kiderült, hogy negyvenszer sikerült baj nélkül átmennie rajta, hogy Vlissingenben, vagy Folkestoneban átadja híreit az angol titkos szolgálatnak.

Gabrielle Petitnek sikerült lelepleznie a német hírszolgálat egyik leghasz­nálhatóbb belga kémét, Ledoit, akit saját honfitársaival veretett agyon. Ő mentette meg az elfogatástól Jean Bordin belga kémet, akinek a német kémelhárító-szolgálat már a nyomában volt.

Végre 1916. január 20-án sikerült elfogni. Március 3-án megtartották tárgyalását, amikor kiderült, hogy körülbelül húszszor járt Hollandiában és Angliában és a legértékesebb híranyagot vitte minden alkalommal az angol kémiroda számára. Április elsején a német haditörvényszék ítélete alapján agyonlőtték. Csodálatraméltó volt, milyen bátran viselkedett utolsó pillanatai­ban. Ez a magatartása is hozzájárult a legenda kialakulásához: már a háború­ban és még inkább a háború után nemzeti hősnek tekintették. Tournai-ben szülőházán a háború után emléktáblát helyeztek el, amelyet maga a belga hadügyminiszter avatott fel, később pedig szobrot emeltek neki. Földi marad­ványait ünnepélyesen vitték át a Brüsszel melletti Scharbeck városkába és ezen a temetésen, amely valóságos nemzeti gyászünnep volt, maga Mercier bíboros érsek tartotta a gyászbeszédet.

Louise de Bettignies. Egyike a világháború leghíresebb francia kémnőinek Louise de Bettignies, aki 1880. július 15-én született Lille-ben, régi francia ne­mesi családból. Francia kémnő volt, aki az egész háború alatt az angol kém­szolgálat kötelékében dolgozott. Halála után a franciák, belgák és angolok a világháború legnagyobb kémnője gyanánt dicsőítették és egyúttal nemzeti vér­tanának tekintették. Kémneve Alice Dubois volt. Egyik barátnőjével, Léonie Vanhoutte nevű leánnyal dolgozott együtt, aki, mint ő maga mondta, hadnagya és segédtisztje volt. Bámulatos, milyen óvatossággal, ravaszsággal, ügyességgel, szervezőképességgel, milyen kitartóan, bátran, hidegvérűn dolgozott az egész háború alatt. Antoine Redier könyvet írt róla “La guerre des femmes” címen, amely rendkívül népszerű olvasmánnyá vált Franciaországban és Angliában és amely javarészt Louise de Bettignies feljegyzésein és emlékiratain alapult. Ebben a könyvben a következőket olvashatjuk: “Mint a brit hadvezetőség bizonyítja, Alice Dubois szolgálatait a háború alatt senki sem múlta felül. Alapos okaink vannak rá, hogy még ne hozzuk nyilvánosságra azokat az okmányokat, amelyek Louise de Bettignies működését megvilágítják és amelyekből kiderül, hogy milyen értékes szolgálatokat tett Angliának”.

Alice Dubois működésének kimagasló pontja volt, amikor a németektől megszállt francia és belga területen lévő német tűzérségi állásokról, lövőszer­készletekről, a lövőszerekfajairól, a háborús német bányaművelésről, a csapat­összpontosításokról, a katonák és tisztek megjegyzéseiről olyan tudósítást közölt, amely minden részletre kiterjedt és amely úgyszólván alapja lett az angolok és franciák stratégiájának. Ezt a tudósítást rendkívül finom tollal láthatatlan (szimpatikus) tintával hártyavékonyságú, kisalakú japán papirosra írta, úgy hogy könnyen volt elrejthető és továbbítható. Elképzelhetetlenül apró betűkkel írt, úgy hogy kimerítő tudósítása, amely mintegy 3000 szóból állt, elfért ezen a kis papiroson. Ezt a papirost olyan alakúra hajtogatta, hogy nagysága megfelelt egy szemüveg nagyságának, erre ráragasztotta és így fel­tűnés nélkül át tudta vinni a határon.

A német kémelhárító szolgálat 1916-ban végre rájött üzelmeire, adjután­sával együtt letartóztatta, mire a brüsszeli haditörvényszék halálra ítélte. Azonban kegyelmet kapott és Siegburgba szállították, hogy itt töltse ki börtönbüntetését. Adjutánsa a fegyverszünet megkötésekor visszanyerte szabadságát, azonban maga Louise de Bettignies 1918. szeptember 27-én 38 éves korában a kölni kórházban meghalt, annak az operációnak a követ­keztében, amelyet a fogházban hajtottak végre rajta. 1919. február 21-én exhumálták holttestét és az antant a legnagyobb katonai pompával lillebe vitte, ahol ünnepélyesen eltemették. Ekkor emeltek neki szobrot is. Léonie Vanhoutte mais él Roubaix-ban, mint a becsületrend lovagja; a becsületrend keresztjével 1928-ban tüntették ki.

Maythe Moveuil. A háború utáni évek kémkedési hálózatába enged be­pillantást Marthe Moreuil, az ejtőernyős kémnő története. Ez a történet korántsem olyan tragikus, mint a háború alatt működő kémnők története, mert egyrészt békében nem büntetik a kémkedést halállal, másrészt pedig Marthe története és különösen egyénisége annyi különös, majdnem komikus vonást mutat, hogy élénken eltér a háborús kémnők többnyire tragikus történeteitől. A legérdekesebb Marthe Moreuil történetében az, hogy világosságot derített a kémkedésnek olyan pontjára, amely nemcsak a háború után, hanem addig is mindig a legnagyobb homályban tudott maradni, tudniillik arra, hogy miképpen igyekszik az egyik szövetséges megtudni a másik szövetséges katonai titkait. Ezúttal arról van szó, hogy az angol kémszolgálat egy francia nőt használt fel arra, hogy a francia légihaderő titkait leleplezze.

A háború után az egyik francia kisvárosban egy derék, takarékos, kis­jövedelmű hivatalnok élt, akinek különösen a leánya, Marthe Moreuil okozott sok gondot. A leányka, mikor felnőtt, rendkívül szép lány lett, könnyed, finom, törékeny alakú nő, aki sehogy sem bírta apja szigorú fegyelmét. Tombolt benne az életkedv, és mivel otthon még apró örömeit sem tudta kielégíteni, nagyrészt fantáziájában élte végig azokat a gyönyörűségeket, amelyekre vágyakozott. 15 éves korában valósággal egzaltált volt már, aki fantasztikus eszközökkel kereste a módját, hogy hogyan szabadulhatna meg a szülői házból.

Elhatározta, hogy apáca lesz és nagynehezen sikerült apját rávennie, hogy kolostori iskolába adja. Alig volt három napig a kolostor lakója, meg­szökött és Párizsba ment. Pénze nem volt, ott állt Párizs utcáin pénz és támo­gatás nélkül, és azt a sorsot választotta, amit egy fiatal leány Párizsban ilyen szorult helyzetben választhat: modell lett. Levelet írt haza, megírta, hogy művésznő lett, apja azonban nem nagyon bízott leánya művészi hajlamaiban és ezért azonnal Párizsba utazott. Leánya lakását azonban üresen találta, mert ekkorra Marthe néhány festő társaságában elutazott Párizsból. Bará­taival bejárta egész Franciaországot, hol innen, hol onnan küldözgetett haza képes-levelezőlapokat és pompásan érezte magát ebben a felelőtlen életben. Volt azonban egy rossz tulajdonsága: rendkívül ragaszkodó volt, nem igen lehetett tőle szabadulni és így történt, hogy a festőtársaság egy napon merész elhatározással cserbenhagyta. Most megint pénz nélkül állt Párizsban, modell­nek senki sem akarta alkalmazni, hát beállt betegápolónőnek. Ekkor azt írta haza, hogy beiratkozott az orvosi egyetemre.

Ez sem tartott sokáig; hamarosan elzüllött és éjjeli bárokba és kávéhá­zakba került. Így ült az egyik kávéházban akkor is, amikor egy szürkülő halán­tékú, előkelőnek látszó idősebb úr figyelmes lett rá. Marthe Moreuil alkalmat adott az idegennek a megismerkedésre és nemsokára barátságos beszélgetés­ben ültek együtt. Marthe Moreuil elmesélte az idegennek egész eddigi életét, azt is, hogy nincs miből megélnie, mire az előkelő úr felajánlotta neki támoga­tását és figyelmeztette, hogy okvetlenül valami rendes foglalkozást kell választania. Mivel pedig a leány hangoztatta, hogy mindenképpen művésznő szeretne lenni, az előkelő idegen azt ajánlotta neki, hogy legyen ejtőernyő-művésznő, mert ezzel nagyon sok pénzt kereshet. A dolog így is volt, mert 1920 táján az ejtőernyővel való leugrást még nagyon veszedelmes sportnak tekintették.

Innen kezdve az idősebb úr igen sokat foglalkozott a lánnyal. Előkelő helyekre járt vele, megkedveltette vele a gondtalan és fényes életmódot és elmagyarázta neki, hogy ha ejtőernyő-művésznő lesz, mindig ilyen pompásan élhet. Mikor már bizalmasabb viszonyba kerültek, megtudta tőle a lány, hogy művészete gyakorlása közben majd olyasmikre kell figyelnie: mint a francia repülőgépek száma az egyes légi kikötőkben, a légirajok összeállítása és számozása, a légikikötő kiterjedése és berendezése és a szikratávíró-állomások felszerelése; különösen azokat a szikratávíró-állomásokat kellett megfigyelnie, amelyek a levegőben keringő repülőgépekkel összeköttetésben álltak. Marthe Moreuil könnyedén és gondolkodás nélkül vállalkozott a feladatra.

Barátja most magánrepülőgépet bérelt, amelyen Marthe Moreuil ismé­telten felszállt, és végre elérkezett a nap, amikor első ugrását végrehajtotta. Az ejtőernyő kinyílt, az ugrás sikerült. Még vagy tizenkétszer megismételte az ugrást, míg végre egészen bizonyos volt a dolgában. Ekkor az előkelő úr elárulta neki, hogy rádióüzlete van Párizsban és megkérte, hogy keresse fel őt az üzletben. Az üzletben még két úr tartózkodott; furcsa üzlet volt: teli volt rádiókészülékekkel, azonban az üzlet mögött párnázott ajtajú szobák sorakoztak. Hamarosan megismerkedett az urakkal. Az idősebb úr meg­mondta, hogy az ő neve William Fischer és az angol hírszerzőiroda szolgálatában áll; az üzlet vezetője Henry Leather mérnök, aki azonban tényleges tisztje az angol hadseregnek; a harmadik úr Oliver Philipps, a brit hadsereg altisztje.

Őszintén beszéltek a lánnyal, röviden és tárgyilagosan, és felajánlottak neki havi 1200 frank fizetést, továbbá minden kiadásának megtérítését, ha mint ejtőernyő-művésznő végigjárja Franciaország repülőtereit és végrehajtja a neki adott megbízásokat. Adtak neki néhány kitűnő fényképezőgépet, és mindjárt ellátták megbízásokkal, amelyeket a lány kitűnően hajtott végre. Ebben a munkásságában az ő eszköze is az volt, ami a legtöbb női kémé barátságot kötött a repülőtisztekkel, szívesen elment velük a lakásukra és minden könyvet, papirost, okiratot, szolgálati szabályzatot ellopott, ami csak keze ügyébe került. Zsákmányát szorgalmasan hordta a rádióüzletbe, amelynek vezetői mindig kifogástalanul megfizették.

Mindig a legnyugodtabban és a legelfogulatlanabbul dolgozott. Mikor Saint Nazaire-ben a francia hadvezetőség kipróbálta az új hidroplánokat Marthe Moreuil mindjárt odautazott és bámulatos ügyességgel mindent le, fényképezett. Azután Bordeaux-ba ment, ahol sikerült megállapítania, hol raktározzák el a benzint és az olajat. A Bordeaux-i repülőnapon néhány ejtő­ernyőugrást mutatott be, de az ugrás előtt a pilóta háta mögött lefényképezte a francia hadi repülőflotta kikötőjét. Egymásután sikerült neki ilyen módon lefényképeznie Cuery Hyéres és Saint Rafael légi kikötőit. A fényképeket köpenyének kettős bélésébe rejtette.

Hogy gyanút ne keltsen, elhagyta Párizst, és sehol sem tartózkodott állandóan; mindig más és más fürdőhelyen lakott és onnan levelezett meg­bízóival, odaküldték utána az utasításokat is. Ha valaki felbontotta volna leveleit, csak üres papirost talált volna bennük, mert a leveleket szimpatikus tintával írta. Ez a szimpatikus tinta oly különös összetételű volt, hogy mikor a francia hírszerzőszolgálat leleplezte Marthe Moreuilt és megtalálta ezeket a leveleket, semmiféle kémiai eljárással nem sikerült az írást előhívni.

Éppen a Rivierán tartózkodott Marthe Moreuil, mikor expresszlevelet kapott megbízóitól és ebből a levélből megtudta, hogy nyomában vannak és hogy megbízóit, a rádióüzlet tulajdonosait megfigyelik, mint kémgyanú­sakat. Azonnal elutazott a Rivieráról, abban a reményben, hogy sikerül Párizson és Calais-a át Doverbe eljutnia. Párizsban mindenesetre meg akart állni, hogy pénzt kapjon megbízóitól, mert ebben a pillanatban már csak annyi pénze volt, hogy a vasúti jegyét megválthatta.

Vonatba szállt és mikor elhelyezkedett, egyedül a szakaszban, előkereste iratait és mindent, ami gyanús lehetett, széttépett, a papírszeleteket pedig kidobálta az ablakon, nem sokkal az avignoni állomás előtt. A töltés mellett dolgozott egy vasúti munkás, akinek feltűnt a papíreső, felszedte a darabkákat, elolvasta róluk, amit tudott és mivel látta, hogy katonai dolgokról szólnak, ­hiszen őrmester volt a háborúban, – azonnal beszaladt az avignoni pálya­udvarra, ahol történetesen nagyobb csoport francia tiszt állt és várakozott a vonatra.

A vasúti munkás odalépett a tisztekhez, átadta nekik a papírdarabkákat és most úgy akarta a véletlen, hogy a tisztek közt volt egy, aki éppen a Deuxi­éme Bureau szolgálatában állt. Ez a tiszt természetesen tudott róla, hogy egy Marthe Moreuil nevű nőt kémkedéssel gyanúsítanak és éppen ezért meglepő­dött, midőn az egyik papírdarabkán, amely szállodai számla töredéke volt, megtalálta a nevét. Más papírdarabkákon felismerte egyes titkos francia katonai parancsok töre­dékeit. Azonnal telefonált a Deuxiéme Bureau-ba, úgy hogy mire Marthe Moreuil Párizsba ért és kiszállt a vonat­ból, már várták a rend­őrség emberei és azonnal letartóztatták. Marthe Moreuil esete is tipikus, ő is elkövette azt a végzetes hibát vagy vigyázatlanságot, amely vesztét okozta. Az ő ese­tében azonban ez nem volt olyan végzetes, mint a háborús kémnők ese­tében, de ez az elővigyázatlanság is elég volt arra, hogy véget vessen gyö­nyörűen induló kémpályájának és börtönbe juttassa.

Minthogy Marthe Moreuil azok közé a nők közé tartozott, akik minden­áron keresik a feltűnést, természetesnek kell találnunk, hogy kihallgatásakor egyáltalán nem titkolózott, nem tagadott, hanem úgy adta elő a dolgokat, hogy a legapróbb részletet sem hallgatta el, mindig gondosan hangsúlyozta szerepének fontosságát és egyúttal mindent pontosan elmondott bűntársairól is. Mikor a fogház orvosa megvizsgálta, azonnal megállapította, hogy rend­kívüli mértékben hisztérikus. Mint Berndorff beszéli, Marthe Moreuil ebben a pillanatban levélpapírost kért és levelet írt szüleinek, hogy jelenleg politikával foglalkozik és egyelőre vizsgálati fogságban ül, mert néhány nagy politikusnak útjában állt.

Letartóztatták a három angolt is, házkutatást tartottak az üzletben, de semmit nem találtak, ami gyanús lehetett volna. A Deuxiéme Bureau Lon­donba küldte egyik ügynökét, aki hamarosan megállapította, hogy a három üzlettulajdonos közül kettő tényleges tiszt, a harmadik pedig titkos ügynök. Megállapították azt is, hogy nem élhettek négyen is ilyen fényesen a rádió­üzletből, mert annak havi forgalma mindössze 300 frank volt. Kihallgatták azt a bártulajdonost, akinek helyiségében Henry Leather tartózkodni szokott és ez azt vallotta, hogy Leather postája állandóan a bárba érkezett, de nem mindig az ő nevére, hanem különféle hamis nevek alatt. A három angol eré­lyesen tiltakozott, nem vallott semmit; kereken tagadták, hogy kémkedtek volna, és kényszerűségből csak annyit vallottak be, hogy csakugyan a brit hadsereg tisztjei.

Az eset rendkívül kínos volt. A Deuxiéme Bureau, tekintettel a szövet­ségesi jóviszonyra, szerette volna az egész ügyet agyonhallgatni, azonban ez a szándéka hajótörést szenvedett Marthe Moreuil konokságán, aki minden­áron azt akarta, hogy lehetőleg feltűnést keltő közlemények jelenjenek meg ügyéről a sajtóban. Minduntalan vallomástételre jelentkezett és már száz meg száz ívet töltöttek meg vallomásai, amikor egyszer a törvényszék folyosó­ján a párizsi lapok munkatársaival találkozott. Ekkor odafordult hozzájuk és hangosan arra kérte őket, hogy minél többet írjanak ügyéről, hogy a kém­kedés főszereplői se menekülhessenek. Azonban a hatóság meghiusította ezt a szándékát, sikerült rávenni a sajtót, hogy az első szenzációs közlemé­nyek után egészen elhallgasson, sőt a bíróság maga is napirendre tért a dolog felett, nem is tartott az ügyben tárgyalást és a leányt szabadonbocsátotta.

Berndorff még hozzáteszi, hogy Marthe Moreuil, midőn a fogházból kiszabadult, végigjárta az újságok kiadóhivatalait és összevásárolta azokat a példányokat, amelyekben a róla szóló hírek megjelentek. Végül utolsó pénzén borítékot s bélyeget vásárolt és a lappéldányokat megküldte szüleinek.

Aztán megindult életének ismeretlen útjaira, hogy nyomtalanul elmerüljön Párizs forgatagában.