Richard
Haack Kémek könyve c . regényének részlete
Át
kell írni a történelmet
Amit
sokan régóta gyanítanak, az bizony hamarosan sorra kerülhet.
Amint a titkosszolgálatok egyes ügyeiről -sajnos, általában csak
nagy késéssel - lehull a lepel, kiderül, hogy „minden másképpen
volt". Alább összevetjük az utóbbi húsz év történetét.
Bizonyos szempontból egészen másképpen ismertük a dolgokat,
eddig.
Nemcsak
azok a titkosszolgálatok léteznek, amelyekről javarészt ez a
könyv szól!
Ez
bizony alapvető igazság. Vannak titkos szervezetek, és vannak
félkatonai, összeesküvés-jellegű szervezetek is, amelyek szintén
tevékenykednek, olykor nagyon is aktívan. Aztán ha még ez sem
elég, folytassuk a sort: vannak bizonyos politikai-katonai körök
által inspirált, létrehozott és mozgatott, pénzelt és
irányított csoportok, amelyek elveiket tekintve teljességgel
beleférnek a létező politikai eszmerendszerekbe és struktúrákba,
mégis, tevékenységük valahol törvényellenes. Legalábbis
illegális a működésük, céljaik hol nemesek, hol homályosak.
Amit
ezek a szervezetek tettek, az néha nagyon szép volt, máskor csak
árnyakkal hadakoztak - olykor pedig bohózatra emlékeztetett.
Az
egyik ilyen szervezetet Gladio-nak hívták. Az olasz szó kardot
jelent és sokak szerint az utóbbi negyven év legnagyobb titkos
nyugat-európai hadművelete volt. A szervezet létezéséről csak
nagyon kevesek tudtak, és azt, amit művelt, sokan egyszerűen a
terrorcselekmények közé sorolnák.
Természetesen
a szervezetnek megvolt a maga ideológiája. Arra a nagyon is
elképzelhető esetre akarta felkészíteni a nyugat-európai
polgárokat, hogy a Szovjetunió és csatlósai elfoglalják ezt a
világrészt. Ez ma már talán kissé nevetségesen hangzik, de
akkoriban, onnan nézve, ez egyáltalán nem volt lehetetlen.
Gondoljunk csak bele, 1939 előtt mindaz lehetetlennek látszott, ami
aztán megtörtént: csaknem egész Európa két sötét diktatúra
uralma alá került. 1945 után már óvatosabbak voltak az emberek,
a nukleáris fenyegetettség árnyékában pedig már sokan kezdtek
töprengeni, mit lehetne tenni a veszély ellen.
Az
az orosz hatalom, amely évszázadok óta tulajdonképpen folyamatos
expanzióban volt, akárhogyan is hívták az éppen aktuális
„főnököt": ilyen vagy olyan cárnak, forradalmi
főbiztosnak, komisszárnak vagy generalisszimussznak, vagy
pártfőtitkárnak - állandóan csak növelte területét.
1944-45-öt követően a Szovjetunióé lett egy sor kelet-európai
ország, és miért is hihette volna bárki, hogy ennek a folyamatnak
vége szakad?
Nos,
a Gladio szervezői úgy látták, meg kell akadályozni ezt az
előretörést.
Harcuk
egyik fontos eleme volt, hogy leleplezzék a lakosság előtt azt,
milyen is a kommunizmus. Méghozzá akkoriban, amikor Nyugat-Európa
két legerősebb politikai pártja a francia és az olasz kommunista
párt volt, és amikor ugyan sokan látták már, miről van szó, de
a már-már hagyományosnak mondható értelmiségi baloldaliságot
még össze lehetett - sőt, össze is illett! - keverni a kommunista
mozgalom iránti rokonszenvvel. Ez nagy veszélyeket rejtett magában.
Később azonban a Gladio emberei elvakultságukban fura tettekre
ragadtatták magukat.
Amikor
a baloldal nem kellőképpen mutatta ki foga fehérét, ők maguk
cselekedtek helyette és nevében. És itt már bizony kémszolgálati
módszereket, esetenként ilyen személyeket is alkalmaztak néha
ferde teóriáik „bemutatására". E bemutatók pedig véresek
voltak.
A
tömegek rokonszenvének elnyeréséért akkoriban (gondolunk itt a
hatvanas, hetvenes évekre, és kicsit későbbi időszakra is)
hatalmas harc folyt, amely alól a titkosszolgálatok sem húzhatták
ki magukat. Mert bár CIA-nál nem működött olyan osztály, amely
egész társadalmak megnyerését volt hivatva elrendezni, - a
szovjetek egész állami propagandája erre épült, és ekkor a
nyugatnak is lépnie kellett. A Gladio híveit - akik mindig
titokban, a háttérben maradtak - aggasztotta, hogy a szovjet
propaganda a nagykövetségeken és egyéb „kulturális"
intézményeken, no meg főképpen a nyugati kommunista pártokon
keresztül mennyire befolyásolhatta az egyszerűbb tömegeket.
Nem
véletlenül említettük a hatvanas éveket. Ma már világos, hogy
például a vietnami háborút nem Vietnam vagy a kommunisták
nyerték meg, és nem az amerikaiak vesztették el. Valami egészen
más történt. Olyasmi, amihez semmi köze sem volt a hadszíntereken
történő és persze, forgandó hadiszerencsének. A Kelet tudta,
hogy a csatatéren nem nyerhet, hát egyszerűen áttette a
hadszínteret Nyugatra. Amerikába és Nyugat-Európába, sőt, ott
is az... elmékbe. Ezer és ezer megbízottjuk dolgozott azon, hogy
egyrészt hamis színben mutassa a világnak a Vietnamban
történteket, elcsitítsa azokat a hangokat és elsüllyessze azokat
a bizonyítékokat, amelyek az északvietnamiak totális
beavatkozásáról, Dél-Vietnam lerohanásáról és a kommunisták
borzalmas kegyetlenkedéseiről szóltak, ugyanakkor mérhetetlenül
felnagyítsa az antikommunista oldal ilyen vagy hasonló kilengéseit.
De ez nem minden.
A
csata ott dőlt el, amikor sikerült fellázítaniuk az amerikai
átlagpolgárt. Amikor ez az átlagpolgár hajlandó volt az utcára
is kimenni tüntetni, mert nem értette, miért kell fiainak pár
ezer kilométerrel távolabb meghalni egy ismeretlen ország
dzsungeljeiben... Az átlagpolgár nem érezhette - sajnos, még a
közeli Nyugat-Európán sem érezte sokszor -, hogy a veszély
valóságos és közeli.
Az
ügyes, bujkáló, de sok pénzzel és a sajtóban is meglehetős
befolyással rendelkező baloldal kommunista sugallatra aztán
megdolgozta az amerikai és nyugat-európai közvéleményt. A nagy
pénzekért rendezett „béketüntetések", a behívó parancs
elől menekülő fiatalok felmagasztalása, az amerikaiak
kegyetlenségei, a „szegény, ártatlan észak-vietnami lakosság"
szenvedései túl meggyőzőek voltak ahhoz, hogy aztán felemeljék
szavukat a háború ellen a befolyásos és köztiszteletben álló
emberek is. A kémszolgálatok mindezt világosan látták és
figyelmeztettek rá időben, majd sokáig ismételték ezt
szüntelenül. Ez majd kiderül akkor, ha végre feloldják a
titoktartási tilalmakat a CIA, az MI, a francia, belga, olasz,
spanyol, stb. szolgálatok aktáit. A hatvanas évek második felében
és a hetvenes évek elején - sajnos, ma ezt kell mondanunk - a
vietnami háború ellen küzdő Jane Fonda és neves társai
véleményünk szerint valójában hazaárulást követtek el.
Meggyengítették a Nyugatot és később sok sok amerikai és
európai halálát okozták. Azokét, akiket a győzelem miatt
felbátorodott kommunisták aztán más helyi háborúkban öltek
meg. Hiszen a vietnami győzelem bemutatta nekik, hogy a Nyugattól
nem kell félni, hogy a Nyugatot konfliktus esetén saját, belső
megtévesztett lakossága révén lehet sarokba szorítani, és ha
nem is legyőzni, de legalább semlegesíteni... Angola, Etiópia,
Grenada, Nicaragua, stb. mind a Jane Fondáknak volt köszönhető. A
Gladio vezetői a nyugati világ kevésbé ismert, de hatalommal
rendelkező politikusai, rendőrfőnökök, képviselők, pénzemberek
és kémszervezeti főnökök voltak. Ma már múlt időben
beszélhetünk róluk, és azt is megállapíthatjuk, hogy a „Kard"
sokszor kétélű volt, azokat is megsebesítette, akiket védenie
kellett volna. Negyven éven át szervezték, negyven éven át
voltak ügynökei, és voltak hibái is természetesen.
Sok
egyéb mellett a Gladio azzal is foglalkozott, hogy embereket képzett
ki arra: ha majd jönnek a szovjetek, a hátukban ejtőernyővel
ledobja őket és azok ott diverzáns, felforgató cselekedeteket
követnek el, partizánmozgalmakat szerveznek. Ezt mind
gyakoroltatták is.
1984-ben
például amerikai tengerészgyalogosok egy csoportját rávették
egy ilyen gyakorlatra. Éjszaka ledobták őket Belgium egy számukra
egy ismeretlen területén, ahol heteken át „partizánként"
kellett rejtőzködniük. Két hétig sikerrel meg is tették, aztán
tűzharcba bonyolódtak és megöltek egy vidéki bírót az ottani
rendőrkapitányság épületében. Később kiderült: egyikük sem
tudott franciául, és ezért eltévesztették a célt. A Gladio
ostobasága miatt veszett oda egy ember élete. A később bevallott
cél az volt: ráébreszteni az álmos, jólétben tespedő belga
társadalmat, hogy a világforradalom ott áll az ajtaja előtt, hogy
a vörös hordák bármikor felbukkanhatnak, legyenek résen! Az már
csak hab a tortán, hogy később az egyik itt használt géppisztolyt
a belga titkosszolgálat embere elrejtette egy brüsszeli bérházban,
amit balos, illegális lakásfoglalók kis kommunista sejtje foglalt
el.
Ilyen
okok vezettek oda, hogy a kilencvenes évek elején a belgák
erőteljesen megkurtították titkosszolgálatukat. A külföldi
tevékenységet végző osztályt például egyenesen feloszlatták.
De
ha valaki azt hiszi, a Gladio minden hadművelete ilyen nevetséges
módon zajlott le, nagyon téved. Ma még fel sem deríthető, mennyi
terrorakcióba, emberrablásba, stb. keveredtek a szervezet emberei
és eszméi, nem is szólva pénzükről. A pénzről, amit kicsaltak
állami költségvetésből és olyan magánbankároktól, akik
valóban féltek a vörös világuralmi törekvésektől. Pedig a
kiindulópont egészen normális és érthető volt: amikor 1945-ben
vége lett a háborúnak, mindenki hitetlenül nézett körül.
Lehetséges, hogy felkészületlenül érte őket két egymást
követő diktatúra? Semmit sem tettek idejében, hogy
megakadályozzák Hitler előrenyomulását, és semmit sem tehettek,
hogy Sztálin útjába álljanak. De most végre szervezkedni
kezdtek. Különösen kemény lecke volt nekik az, ami 1948-ban
néhány, addig függetlennek hitt keleteurópai országban történt.
Prágában, Budapesten és másutt végleg (?) lehanyatlott a
szabadság zászlaja - mint fogalmazták -, és ez éppen elégséges
figyelmeztetésnek bizonyult.
A
Gladio hát az ötvenes évek elejétől többféle tevékenységet
folytatott. Egyrészt embereket készített fel arra, mit tegyenek
majd, ha elözönlik őket az oroszok. Titkos hadianyagraktárakat
rendeztek be jól elrejtett helyeken, szinte az egész kontinensen.
Ha tehát a Vörös Hadsereg lerohanta volna Nyugat-Európát, és
visszavonulásra késztette volna az ottani hadseregeket, mindenütt
hátramaradt volna jól felkészült emberek csoportja. Ezek tudták
volna, mit kell tenniük. E célból titokban gyakorlatokat is
szerveztek nekik. Adott esetben e csoportok valóságos
partizánháborút indíthattak. Lett volna rádiókapcsolatuk a
nyugati, még szabad irányítóközpontokkal is, de ha azok is
elesnek, semmi baj - ezek a csoportok annyi készletet halmoztak fel,
hogy akár évekig tevékenykedhettek volna.
Ugyanakkor
a Gladio vezetői megbízták embereiket, minden országban figyeljék
a baloldal ármánykodását és időben dolgozzanak ki terveket
annak semlegesítésére.
Mindez
összesen 1949-től 1990-ig tartott! Soha nem adták fel, és
alighanem igazuk volt. Állítólag nem tudtak róla a NATO
vezérkarában - van-e, ki ezt elhiszi? -, mert úgymond azt az egyes
államok maguk szervezték. Tény, hogy kezdetben a demokratikusan
megválasztott államfőktől indult ki a kezdeményezés, maguk is
részesei voltak, de az sem lehet véletlen, hogy az egész
koncepciót egy titkos gyűlésen (1949. január 27-én) Sir Stewart
Menzies, a brit MI6-os kémszolgálat vezetője vetette fel.
A
nagy titoktartás két eredményt hozott. Az egyik pozitív volt:
gyakorlatilag 1990-ig szinte senki sem tudott a Gladioról,
legalábbis nem annyit, amennyivel igazán leleplezhették volna a
szervezetet. A másik eredmény igazán negatív: a szervezet e
titoklepel alatt lassan elszakadt minden ellenőrzéstől is. Amint
Nyugaton alkalmazták, hadirendbe állították a nukleáris védelmi
eszközöket, már nem vették annyira komolyan azt a lehetőséget,
hogy az oroszok elözönlik Európát. Ezért a szervezet sem kapott
annyi támogatást. Mindezzel együtt lassan elszakadt az őt
ellenőrző kormányoktól, megtartotta titkos struktúráit,
embereit, pénzügyi hatalmát és befolyását a
titkosszolgálatokra. Azok főnökei mindenütt tudtak róla és
segítették is, ha lehetett. Persze, ez az együttműködés
általában mindkét félnek gyümölcsöző volt.
Nem
tudni, mikor vált a Gladio végül is afféle illegális
terrorszervezetté. Amilyen tulajdonképpen sohasem volt egészen, de
lassanként átvette azok mentalitását és eszköztárát. Még
megtartotta a nagy nyugati szövetségesekhez tartozás látszatát,
például kiépített hálózatának teljes névsorát Londonban és
Bostonban, biztos helyen őriztette. De mind kevesebb kapcsolata volt
a NATO- és kormányszervekkel.
Így
aztán nem csoda, ha a jobboldali szélsőségesek is megtalálták
hozzá az utat és kecsegtető ajánlataik szívélyes fogadtatásra
leltek.
Ismét
csak egy 1984-es példa a Gladio aktivitására: ügynökük (az
Amerikában született Wood Gardiner) rábeszélte a belga
békemozgalom természetesen erősen balos aktivistáit, hogy
lopjanak
rakétákat
egy ottani katonai bázisról. Elintézte azt is, hogy a tolvajok a
lopás után lebukjanak és a világ láthassa feketén-fehéren:
íme, ilyenek az oroszok bérencei, a „békeaktivisták"!
Persze,
annak fényében, amit fentebb írtunk a keleti tömb aktivistáinak
cselekedeteiről, a vietnami háború hiteltelenné tételében
Nyugaton, ezek mind gyermekded akcióknak tűnnek. De a Gladio nem
állt meg itt.
Nemcsak
Belgium volt egyik fő területe, ahol folyamatosan gyakorlatokat
rendeztek brit segítséggel (mindezeket később leleplezte egy
parlamenti vizsgálóbizottság), és nemcsak ott rendeztek véres
lövöldözéseket a szupermarketekben, áruházakban. Gyakorlótérnek
használták Svájcot is. Effrem Cattalan, a svájci P26 nevű
kémszervezet egykori vezetője nyilatkozott is az ügyről, és nem
titkolta a részleteket. Maga is részt vett a Gladio tagjainak
hegyvidéki gyakorlataiban. De az is megesett, hogy a kontinensről a
brit hadsereg beavatott tisztjei segítségével Gladio-tagokat
dobtak le Kent grófság (Nagy-Britannia) területén, szintén
gyakorlatra. A gyakorlat témája az volt: „Mi lenne, ha Kentet
elfoglalnák az oroszok?" (Mindez a nyolcvanas évek végén
történt!)
1976
és 1979 között a Gladio azt tervezte és próbálta el, hogy
veszély esetén a svájci kormányt Írországba menekíti. Persze
csak akkor, ha az oroszok már átlépték az Alpokat... Egészen
1988-ig folytak ilyen gyakorlatok Svájc területén, annak ellenére,
hogy ezeket a kormány betiltotta. Végül odáig fejlődtek a
dolgok, hogy a svájci kormány esetleges háború alatti
viselkedéséről és tevékenységéről a Gladio révén a brit
titkosszolgálat, az MI többet tudott, mint maguk a svájci kormány
tagjai!
A
Gladio a terrorakciókban
A
nyolcvanas évek elejére az egykor oly nemes céllal létrehozott
mozgalom teljesen lecsúszott a lejtőn és néha úgy tűnik,
bizonyos jól meghatározható, talán még fasisztának is nevezhető
jobboldali körök befolyása alá került. 1980. augusztus 2-án
bomba robbant az olaszországi Bologna főpályaudvarán, a detonáció
80 ember halálát okozta! És ez csak egy volt azon
terrorcselekmények sorából, ahol együttesen körülbelül 300
ember vesztette életét. Ezek gyakorlatilag szinte kivétel nélkül
ártatlan személyek voltak, akik politikával nem foglalkoztak, csak
véletlenszerűen tartózkodtak éppen a helyszínen. Mivel akkoriban
ideális terepnek számított Itália, hát a legtöbb merényletre
ott került sor. A Gladio támogatta ezeket, hiszen le kellett
járatni a baloldali mozgalmakat. Amelyek - tegyük hozzá - valóban
foglalkoztak terrorista merényletekkel is, és amely szervezeteket a
Szovjetunió és terrorista szövetségesei nagyban támogattak. A
Gladio emberei úgy vélték, ha a maguk részéről is növelik ezen
esetek számát, akkor a világ előbb figyel fel a balról jövő
veszélyre. És így talán sikerül majd időben szövetkezni
ellene. Robbantak hát a bombák az olasz vonatokon, alagutakban és
állomásokon. A sajtó a szélsőbalt vádolta velük, és olyan
benyomást keltettek, mintha ez az ország máris a baloldali
hatalomátvétel küszöbén állna, ami után természetesen káosz
és nyomor vár majd rá. Az embereknek a Gladio szerint rá kellett
ébredniük, hogy a legközelebbi választásokon csak a
kereszténydemokratákra szavazhatnak. Mellesleg ma már tudjuk, hogy
az utóbbi évtizedek minden fontosabb olasz politikusa, beleértve
államelnököket is (Andreotti, Cossiga, stb.) a Gladio létezéséről,
sőt, bizonyos értelemben maguk is tagjai voltak a szervezetnek!
Később
kiderült, hogy a Gladio eredeti tervei szerint csak Itália földjén
- a kommunisták uralomra jutása és az oroszok bejövetele esetén
- 250 csapat maradt volna hátra, mindegyik 9 emberből állt volna
fegyverekkel, robbanóanyagokkal, rádióadókkal. Csak olyan
személyeket választottak ki az ötvenes években, akik már
előzőleg bizonyították, hogy az antikommunizmus oldalán állnak.
Akik például a harmincas években Franco oldalán harcoltak a
spanyol polgárháborúban, vagy másutt. Szóba került
természetesen az is, hogy az utánpótlást légi úton kapták
volna, főleg amerikai repülőgépekről.
Ám
békeidők voltak, és mint egyik ügynökük bevallotta, az volt a
feladat, hogy békés polgárokat támadjanak meg. Ne csak
politikusokat, hanem éppen olyan egyszerű polgárokat, akik
megijedve a merényletektől, maguk kérik majd a hatóságoktól
biztonságuk növelését. Ezzel előtérbe kerülhettek volna a
jobbos erők, a „közbiztonság megerősítésének" ürügyével
erősödött volna a kormányok ellenőrzése a társadalom felett.
Előfordult az is, hogy az olaszországi Gladio-szervezet, még Licio
Gelli vezetése alatt, de később is, merényleteket szervezett
katonai és rendőri hatóságok ellen. Mindezzel a fentebb leírt
zűrzavart akarták fokozni - ami sok esetben sikerült is.
Az
egyik legnagyobb vád ellenük az volt, tetteiket úgy követték el,
hogy a gyanú a szélsőbalos terroristákra, mindenekelőtt a Vörös
Brigádokra essen. Állítják sokan, persze igazi adatok nélkül,
hogy Aldo Moro volt olasz elnök elrablásában és meggyilkolásában
is részük volt.
Mások
úgy vélik, a Gladio, ha nem is okozta a politikus halálát, adott
pillanatban megmenthette volna őt.
Kevesen
sejtették régebben - ma már elmondhatjuk -, hogy a Vörös
Brigádokat át-átszőtték a nyugati kémszolgálatok. Kis
túlzással ez azt jelentette, hogy szinte minden tervükről előre
tudtak, és ha a rémes események mégis bekövetkeztek, csak azért
történhetett így, mert azokat a kémszolgálatok nem akadályozták
meg...!
A
dilemma a II. világháború óta ismert. Az úgynevezett
Enigma-rejtvény megfejtése után (a háború elején a
szövetségesek rájöttek, hogyan rejtjelezik rádióadásaikat,
diplomáciai és hadi távirataikat a németek, és ettől kezdve
végig előre tudták, mit terveznek Berlinben) folyamatosan gondot
jelentett ez a tudás.
Churchill
például napokkal előbb tudta, hogy a német légierő le fogja
bombázni Coventry városát, mégsem tett semmit a város
kiürítésére, sokszáz emberélet megmentésére - mert akkor
elárulta volna a németeknek, hogy ismerik a rejtjelrendszert! Így
megfontolandó, hogy poszthumusz nem ítélhető-e el Churchill az
emberiség elleni bűntettért?
Nos,
ugyanez a helyzet a Vörös Brigádokba történt beszivárgás
esetén is. Mondjuk ki kereken: bizonyos nyugati hatalmaknak nagyon
is jól jött, hogy a szélsőbal terroristákat, sőt, azok egész
nemzedékeit nevelte ki saját soraiból és hogy azok esküdt
ellenségei voltak a „nyugati imperializmusnak". (Szótáruk
szovjet és régi orosz, valamint német anarchisták és kommunisták
ideológiájából táplálkozott.) Bármikor elő lehetett rántani
őket, mint annak bizonyítékát, hogy milyen fenyegetettségben él
a Nyugat, és mi vár ránk egy esetleges kommunista győzelem
esetén.
Amikor
pedig Morot megölték, a Vörös Brigádok összes jelentősebb
vezetője már börtönben ült. Az egyik CIA-ügynök (Oswald Le
Winter ezredes), aki a maga részéről a CIA egyik összekötője
volt a Gladio felé (!), egyszer bevallotta: a Vörös Brigádok
tervezőcsoportja kizárólag titkosügynökökből állt! Úgy
beszivárogtak hát a szervezetbe, hogy "szinte a vezetőkön és
egy „kemény magon" kívül másnak alig jutott hely, csak
titkosügynököknek.
Mindenesetre
gyanús volt néhány ember. Az olasz titkosszolgálat tagjai a
közelben tartózkodtak, amikor Morot elrabolták és kíséretét
(testőreit) lemészárolták. A helyszínen talált lövedékhüvelyek
olyan fegyverek használatára vallottak, amelyeket kizárólag az
olasz titkosszolgálat rendszeresített!
Sokáig
sorolhatnánk a Gladio ügyeit, de nem ez a lényeges. Csak jelezni
akartuk, hogy a titkosszolgálatok beépültek mindenféle
szervezetbe, amely bármilyen kis hatást is gyakorolhatott a dolgok
menetére.
A
CIA új álarcban?
Mielőtt
rátérnénk arra, mennyire megváltozott világunk az utóbbi 4-5
évben (1989 után), azért érdemes visszatekinteni arra is, ami e
változások előtt vagy alatt történt -csak éppen akkoriban nem
tudtunk róla.
Mi
volna, ha kiderül(ne), hogy Olof Palme svéd miniszterelnököt a
CIA ösztönzésére ölték meg? Mert hiszen volt egy olyan verzió,
hogy számos békekezdeményezése „jutalmául" Palmét az
ENSZ főtitkárává választják hamarosan. Ez semmiképpen sem
tetszett volna az amerikaiaknak, mivelhogy Palmét erősen
baloldalinak tartották. Persze, ne tévesszen meg senkit ez a sommás
vélemény: Palme messze volt a kommunista elvektől, és ezt
Washingtonban is tudták. Érdekes módon mégis vannak nyomok, és a
belső körökben információk is arról, hogy egy amerikai férfi
bérgyilkost akart bérelni 1985 táján, aki lelőtte volna Palmét.
A legegyszerűbbnek az látszott - a svéd miniszterelnök életmódja
miatt -, ha az utcán követnek el ellene merényletet. Palme gyakran
sétált szinte védelem nélkül a stockholmi utcákon. Ami
mellesleg végzetes hibának bizonyult, hiszen 1986 februárjában
éppen a nyílt utcán lőtte le egy magányos gyilkos, akit azóta
sem fogtak el!
Tény,
hogy sok évvel később egy német nevű ex-jugoszláv profi
bérgyilkos azt vallotta: egy Charles Morgan nevű amerikai a CIA
nevében akarta őt rávenni a gyilkosságra. Nos, a szakmabeliek már
ebben a percben elmosolyodnak. Először is: a pasas neve minden
lehetett, csak Charles Morgan nem. Másodszor pedig: ha a CIA a
megbízója, és az akarja a gyilkosságot, biztosan nem közli ezt a
leendő tettessel! Ha valóban a CIA-re hivatkozott az illető, a
profik számára nyilvánvaló, hogy nem a CIA megbízásából
cselekedett. Hanem kiéből..? Ezen eltöprenghetünk. Több gyanús
szál van. Az egyik valóban a miniszterelnök baloldalisága, de ez
elhanyagolható. Viszont, ha éppen a baloldal akarta őt
meggyilkoltatni, hogy saját mártírt kreáljon belőle? Ez már
jobban hangzik. Szóba kerülhet a Gladio is, bár az Svédország
területén nem fejtett ki nagyobb aktivitást. Aztán ott van az
indiai fegyvervásárlások ügye is. Palme ellenezte ezeket, ebből
kifolyólag sokan százmillió dollárokat vesztettek az ügyön.
Különösen az indiai elnöki család (a Gandhi-klán), amely ott
hagyományosan minden fegyverüzletből kemény milliókkal
részesedett. Ők is állhattak a bérgyilkos mögött. Aztán ott
volt az iraki és iráni fegyverszállítás (a svédek titokban
mindkét félnek szállítottak), amit sokan vehettek rossznéven.
Végső soron a CIA a kurd nyomot tartotta legvalószínűbbnek, és
alighanem a svéd hatóságok is. Az amerikai kémszervezet
értesüléseit megerősíteni látszott egy nem sokkal később
Kelet-Európában megjelent, dokumentumkötetnek álcázott könyv
is, amely részletesen ismertette a merénylet hátterét és egyéb
történéseit. Azt csak olyan személy írhatta, aki sokat tudott az
úgynevezett kurd-vonalról.
Az
új álarcot egyesek már magukra öltötték maguktól, mielőtt a
szervezet erre megbízást adott volna. Például nem ritkán
előfordul - persze inkább Nyugaton, mint Keleten -, hogy valaki
megválik a kémszervezettől és magánemberré lesz. Ezek egy része
íróként folytatja karrierjét. Akad, aki csak kémregényeket ír
(John Le Carré), vagy pedig a volt munkaadója titkait adja ki. A
kémfilmekkel ellentétben ezeket sem szokták manapság már eltenni
láb alól. Ha valóban véres titkokat akar kiadni, „gondoskodnak
róla", még mielőtt könyve megjelenhetne. Ezért igazán
ritkán olvashatunk ilyen műveket. A másik változat, amikor
ártalmatlan dolgokat ír, nemegyszer „kelleti megrendelésre",
és ezért hagyják békén.
Ilyen
volt Philip Agee esete is. Könyve sokfelé a világban megjelent, a
titkosügynök jelenleg csaknem 60 éves és Németországban él.
Már 1968-ban elhagyta a CIA-t, és a könyve csak 1975-ben jelent
meg. Nem kellett hát attól félnie a Cégnek, hogy aktuális
információkat közöl vagy aktuális gondokat okozhat
„leleplezéseivel". A könyvet („Inside the Company",
„CIA Diary", azaz A Cégen belül, CIA Napló) sokfelé
kiadták, ám annak információs értéke más kémszervezetek
számára csaknem a nullával volt egyenlő. Agee nem igazán fontos
ügyekben vett részt.
Csak
1992-ben derült ki az igazság. Kubából megszökött egy kém,
Florintino Aspillaga Lombard, a kubai kémszervezet őrnagya.
Nyugatra menekült, és elmondta, hogy Agee a könyvet Castro
személyes megrendelésére írta, és ezért később a kubai
államtól egymillió dollárt kapott - természetesen a kiadói
honoráriumon kívül. Gondoskodtak persze arról is, hogy a mű
először ne Kubában jelenjen meg, hanem valahol másutt, Nyugaton.
A lényeg az volt, hogy lejárassák a Latin-Amerikában élénken
tevékenykedő (és ezért Castroéknak folyton útban lévő)
amerikai titkosszolgálatot. Mellesleg Agee könyvének végén olyan
benyomást akar gyakorolni olvasóira, mintha ő még 1973-ig
figyelemmel kísérhette volna az eseményeket belülről, ami
egyáltalán nem volt igaz.
Gyakran
előfordul, hogy egyik oldal átcsábítja a másik ügynökét, bár
az esetek többségében erre csak kényszeríteni tudja. Az sem túl
ritka, hogy az ellenfél ügynökeit olyan helyzetbe hozzák, hogy az
ne tehessen mást, mint kövesse az „új munkaadók"
utasításait.
Ilyesmi
előfordul a CIA ügynökeivel is - de ez a múlté. A szervezetnek
meg kell újulnia, és az új korszak új módszereket kíván. Hol
van már az az idő - a „fénykor" -, amikor még nagyon
egyszerűen tudta kézben tartani például az USA... Kommunista
Pártját!
Amerikai
kommunisták
Már
a fogalompár is illogikusnak tetszik. Amikor a második világháború
alatt az amerikaiak szövetségese volt a Szovjetunió, az Egyesült
Államokban tetőfokára hágott a szimpátia a kommunizmus iránt.
Ami azt jelentette, hogy körülbelül 100 ezer (!) tag jelentkezett
a különben jelentéktelen pártba. A háborút követő években,
különösen a szovjet politika, az amerikai hadititkok ellopása,
stb. után erősen változott a tömeghangulat, és a rokonszenv. Ma
már tudnivaló, hogy a Rosenberg-házaspár igenis ellopta az
atomtitkot - pedig Keleten ezt mindig tagadták. A hasonló események
miatt az ötvenes évek elejére az amerikai párt tagjainak létszáma
15 ezerre csökkent. Talán nem véletlenül mondogatták akkoriban,
hogy a tizenötezer tagból ötezer az FBI ügynöke, ötezer orosz
ügynök, és csak a maradék ötezer az igazi kommunista. Egy több,
mint kétszázmilliós országban ez nem tényező. Ezért tűnt
erősen túlzónak, amikor az ötvenes évek első felében az
antikommunista McCarthy szenátor és az ő Amerikaellenes
Tevékenységet Vizsgáló Bizottsága olyannyira „rászállt"
erre a törpe pártra. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy az
azóta Keletről kiszivárgot adatok fényében McCarthy tevékenysége
ma már indokoltnak mondható - hiszen a szovjet ügynökök
beszivárgása igen nagymértékű volt, és számos balos érzelmű
vezetőt vagy példamutató értelmiségit tudtak a maguk oldalára
állítani.
Az
amerikaiak szeme előtt folyton ott lebegett a francia és az olasz
példa. Vagyis az, hogy a balos embereket minden nehézség nélkül
megfertőzi a szovjet propaganda, és ezeket az embereket a
szimpátiájuk révén a szovjet ügynökök remekül kihasználják
úgy katonai, ipari és egyéb kémkedésre, mint a hírhedtté vált
„békemozgalmakban" is.
Az
sem véletlen, hogy az amerikai kémszervezetek annyira igyekeztek
beférkőzni ebbe a pártba. Rettenetesen gyanús volt ugyanis, hogy
más politikai formációkkal ellentétben ez és csak ez a párt nem
volt hajlandó nyilvánosságra hozni tagjainak névsorát. Tehát
egy titkos, összeesküvő szervezet benyomását keltette, és
számos szempontból, mint kiderült, az is volt. Állítólag a
legtöbb tag maga kérte ezt. Ha nem is volt köztük ötezer
moszkvai ügynök, azért éppen elég sokan lehettek, hiszen ez
ideális búvóhely volt számukra, ahonnan szükség esetén mindig
segítséget
kaphattak.
Ami
az egyéb segítséget illeti - számos más külföldi (nyugati vagy
harmadik világbeli) kommunista párthoz hasonlóan ez is csaknem
kizárólag Moszkva e célra szánt dollármillióiból élt. Az
igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy az efféle kiadásokhoz
szovjet nyomásra évente több százezer dollárral a kelet-európai
csatlósállamok is hozzájárultak. E keleti támogatás nélkül az
Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártja sem létezhetett
volna.
Az
amerikai belföldi nyomozószervezet, az FBI, ha nem is ötezer, de
többszáz ügynököt léptetett be a pártba -éppen azért, hogy
ott belül fedezzék fel, nyomozzák ki az odatelepített szovjet
ügynököket. Érdekes párttaggyűlések lehettek, ahol a
jelenlévők folyton egymást kémlelték, és mindenki félt
mindenkitől. Mert hiszen a szovjet ügynökök is sejtették, hogy
vannak ott FBI-emberek.
A
legfurcsább helyzetben talán azok az igazi kommunisták voltak,
akik meg azt nem tudhatták, kik az ilyen vagy olyan ügynökök, és
mit tegyenek, ha felfedezik őket soraikban? A párt
jelentéktelenségére jellemző, hogy bár szinte minden
elnökválasztáson indított jelöltet, az sohasem ért el semmilyen
helyezést. Utoljára 1984-ben, Reagan elnök újraválasztását
megakadályozandó indították el Gus Hallt, a párt vezetőjét, és
Angela Davist. Ezek ketten együtt a több, mint százmillió
lehetséges szavazatból mindössze 36.386 szavazatot szereztek. Mint
sokan ironikusan megjegyezték: csak 54 millióval kevesebbet, mint
Ronald Reagan...
De
térjünk vissza a CIA-hez. És napjainkhoz. A múlt már nem számít
túlságosan, a lényeg most az, hogy az új helyzetben a világ
egyik legnagyobb kémszervezete mihez kezdjen? Több út áll nyitva
előttük. Ezek közül az első csupán elméletileg létezik.
Vagyis az, hogy a CIA felszámolja önmagát, megszűnjön létezni.
Ezt természetesen senki sem akarja az Egyesült Államokban. A
politikusok abban a hitben élnek, hogy a titkosszolgálat olyan,
mint kézen az ujjak, nélkülük nem létezhetnének.
A
másik út: létszám és a működési terület csökkentése.
A
harmadik: minden marad változatlanul.
A
negyedik: függetlenül az anyagiaktól, a kémszervezetnek új
feladatokat kell találnia, hogy mindenki megfigyelésére tovább
működhessen. És a jelek szerint a negyedik változat érvényesül,
csak még nem mindig tudni, milyen pénzügyi és politikai
feltételrendszerben.
Pénzt
szerezni!
Ellenséget
mindig lehet találni - általában nem is kell túlságosan keresni
-, de az anyagiakkal már nehezebb a helyzet. Különösen a
demokratikus országokban. Mert a diktatúrákban ez sohasem
számított, szinte szóba sem került. Amennyire szükség volt,
annyit kaptak a kémek. Bizonyos szakmai szempontból tehát sokkal
irigylésre méltóbb helyzetben voltak a keletiek, mint a nyugatiak.
Amikor
a washingtoni Rayburn Building termében leül egymással szemben az
amerikai képviselőház húsz tagja, és velük szemben egyetlen
ember: a CIA főnöke - ennek az egy embernek kell megvédenie a
másik húsz ellen azt a fantasztikus, általában 30 milliárd körül
lévő összeget (dollárban értendő...), amit egy évben a
szervezet működésére kap az amerikai költségvetéstől. Nehéz
órák ezek, és itt a CIA emberének minden tudását és
rábeszélőképességét latba kell vetnie, hogy ezt a pénzt a
szervezet számára megszerezze. A küzdelem órákig szokott
tartani, váltakozó eredménnyel.
Túlzás
persze azt mondani, hogy a berlini fal összeomlásával egyidőben
összeomlott az egész addigi kémrendszer is, hogy nincs már
ellenfél, nincs „játszópajtás", és minden értelmét
vesztette. Annak idején voltak ilyen hangok. („Sok régi ügynöknek
könnybe lábadt a szeme... Mit fog ezután csinálni, ki lesz az
ellenfele?") Amennyire azt mi tudjuk, elég, ha a CIA vezetője
évente egyszer elsorolja azokat a nehézségeket, amik a világ
dzsungelében várnak az emberiségre. Tehát elég említeni a
bizonytalan orosz helyzetet, a csaknem gazdátlan vagy rosszul őrzött
atomrakétákat, az észak-koreai atomkészülődést, az arab
terroristákat, Iránt, Líbiát, Szíriát, Jordániát, Libanont,
Vietnamot, no és Kínát. Elég, ha felhozza és a mérleg
serpenyőjébe helyezi a kábítószerkereskedelmet, amit számos
újabb adat szerint a kubai kormány is teljes erővel támogat.
Egyes,
főleg francia források szerint az amerikaiak manapság már néhány
szövetségest is a félellenség körébe sorolnak. Köztük
valószínűleg éppen a franciákat, akik CIA-értékelés szerint,
állítólag ipari kémkedést folytatnak Amerikában. Nos,
feltehetően csak a szokásos párizsi túlérzékenységről van szó
- ugyanis Amerikában rengeteg állam folytat ipari kémkedést,
hiszen ott van a technológiai fejlődés egyik központja. A másik
Japán, de ott idegeneknek kémkedni sok ok miatt igen nehéz. A
franciák Amerikáról szólva váltig állítják: nem kémkednek
ott többet, mint mások, és nem is vetnek rájuk nagyobb ügyet,
mint másokra. Ettől függetlenül ők meg vannak győződve az
ellenkezőjéről. Szerintük az FBI, a CIA, a Pentagon és minden
egyéb intézmény kifejezetten „pikkel" rájuk.
Sokkal
nagyobb baj azonban, hogy a CIA már semmiben sem emlékeztet a
hatvanas évek kémfilmjeiben látottakra. Sem emberanyaga, sem
technikai eszközei, sem céljai nem olyanok már. Jelenleg - ezt
felelősséggel állíthatjuk - a CIA „ügynökeiből" ki
lehetne állítani nem egy tudományos intézmény személyzetének
„második szereposztását". Egy kisebb egyetem összes karát
és minden professzori, asszisztensi állását betölthetnék a
„fiúk és lányok Langleyből".
Az
új időkben a CIA két irányban tevékenykedik. Az egyik új jelszó
a „nyíltság", amit tulajdonképpen 1991. vége, 1992 eleje
óta hangoztattak az akkori főnökök vezetői és középvezetői
szinten. Ennek értelmében ki kell dolgozni az új szabályzókat,
amelyek alapján a szervezet működni fog. A „nyíltság"
egyrészt a CIA és a tömegek jelenlegi kapcsolatait kell
jellemezze, másrészt sok tízezer régebbi ügyet kell felmenteni a
titkosság alól, és közölni vagy legalábbis bármikor
közölhetővé tenni.
A
betekintésre az USA érvényes törvényei alapján bárki jogosult
('Freedom of Information Act').
A
másik, ennél természetesen sokkal fontosabb új működési
szempont az új célok keresése. Ez nem könnyű dolog annak
ellenére, hogy ellenségben sohasem lesz hiány. Ki kell őket
válogatni, súlyozni fontosságuk szerint. Nem foglalkozhat egy
akkora szervezet, mint a CIA, úgymond „bárkivel".
Rangsorolni kell a politikai ügyeket, ezzel együtt az ellenfeleket
is.
A
szervezetnek, miként a világon minden kémszervezetnek,
folyamatosan bizonyítani kell, hogy szükség van rá. Ismerünk
olyan európai, keleti és nyugati hasonló intézményeket, amelyek
rendszeresen fabrikáltak eseteket, maguk hoztak létre állítólag
létező ellenséges kémhálózatokat és utána „hősiesen
likvidálták" azokat -csakhogy újra és újra pénzt kapjanak
az állami költségvetésből. Az adózók, vagyis mindnyájunk
közös pénzéből. A CIA létezését sem tartja mindenki olyan
magától értetődőnek. Az utóbbi években, pontosabban 1991-től
kezdve, az amerikai képviselőházban és a szenátusban is
fel-felhangzik: Ha nincs már Szovjetunió, nem lehetne a CIA-t
megszüntetni?
Az
tény, hogy amíg a nagy keleti ország egész létezése már
önmagában is nagy fenyegetést jelentett az. akkori szabad
világnak, a CIA teljes potenciáljának 60 százalékát a
Szovjetunió ellen vetette be, arra tartotta készenlétben, arra
készítette fel eszközeit. Egyszóval az volt a CÉL. Most azonban,
hogy a fő cél eltűnt - érvelnek a CIA vezetői és számosan
rajtuk kívül is -, egyrészt megmaradt Oroszország, amely 1991 óta
többször is bebizonyította, hogy továbbra is erőteljesen
kémkedik Amerikában (lásd 1994 elején az Ames-ügyet!). Másrészt
megmaradt a 40 százaléknyi régi, kipróbált ellenség, és plusz
mindehhez hozzájönnek az újak. Akik ma, holnap és holnapután
fognak szerveződni, vagy már léteznek is, csak még nem hallani
róluk. De már tervezik akcióikat. És nem kis erőkről lehet szó.
Ott vannak a fundamentalista arabok és irániak - például akik
1993 februárjában az emlékezetes nagy robbantást végezték
Amerikában, vagy azok, akik 1994 februárjában a hebroni (Izrael)
tömeges arabgyilkosság után már New Yorkban szerveztek
merényletet az ottani zsidók ellen. Az ellenség keze tehát hosszú
és mindez indokolja is a CIA létezését. Az említett esetekben
abszurdnak tetszik az a feltételezés (ami valóban elhangzott
bizonyos berkekben), hogy a fenti merényleteket maga a CIA
szervezte, éppen szükségességét bizonyítandó az amerikai
kongresszusnak!
Ne
tévesszen meg senkit az sem, hogy a CIA nagyon aktív részvételével
folyik a kelet-európai kémszervezetek felvilágosítása és a
velük való barátkozás azelőtt soha nem remélt szintre
emelkedett. Manapság az USA-ban a CIA és az FBI épületében
KGB-küldöttségeket fogadnak, vezetnek körbe és mutatnak meg
nekik szinte mindent. Vagy hogy az előző részben említett szófiai
kongresszuson az amerikaiak felajánlották, hogy megtanítják
diktatúrából született-érkezett egykori ellenfeleiknek, hogyan
kell egy kémszervezetnek működnie a demokratikus, nyitott
társadalomban. Vagyis ott, ahol a bíróságok valóban függetlenek,
ahol figyelembe kell venni az emberi jogokat, és így tovább.
Amikor
egy új kormány, mondjuk Amerikában, de nemcsak ott, az új
helyzetre való tekintettel csökkenti a katonai kiadásokat, sokak
számára kézenfekvőnek tetszik, hogy ugyanakkor csökkenteni
kell(ene) a kémszervezetekre kiadott összegeket is. Hiszen, ha
csökkent a fenyegetés, akkor nyilvánvalóan nem is kell annyit
kémkedni, akkor kisebb az ellenfél felől érkező fenyegetés, az
ügynökök és ügyek száma. Mások viszont teljesen felborítva
ezt a logikát, ennek ellenkezőjét követelik. Vagyis legyen több
pénz a kémeknek! Amennyivel csökken a katonai költségvetés,
csaknem annyival növekedjen a kémeké, hiszen ezután több
munkájuk lesz!
Hogy
csakugyan több lesz-e, afelől persze megoszlanak a vélemények.
Erre majd később kitérünk. Mindenesetre igaznak látszik az a
vélekedés, hogy a harcmezők áttevődnek máshová, és egy dolog
látszik biztosnak: a munka nem lesz kevesebb.
Időről-időre
persze felmerül a kérdés: vajon valóban mennyi pénzre is van
szüksége a kémszervezetnek?
De
ettől persze a vezetők mindig és mindenütt arra törekednek, hogy
vagy kapjanak többet, vagy legalább ne kapjanak kevesebbet, mint az
előző évben. Az új célok és feladatok kitalálása is ezt
szolgálja.
A
csökkentések - legalábbis a CIA esetében - azért
elkerülhetetlenek. Egy példa: régebben a CIA száz főt tartott
itt-ott azért, hogy folyamatosan figyeljék és jelentsék a szovjet
hadsereg eszközeit, azok hollétét, újak hadrendbe állítását,
stb. 1992 óta erre a célra bőven elégségesnek tartanak... kilenc
embert is. Kilencvenegy főnek kellett tehát más munkát találni,
vagy elbocsátani őket. Minden gyanúnk arrafelé mutat, hogy
megtartották őket továbbra is.
Ami
a hatékonyságot illeti, hát erről is lehetne beszélni. A maga
idejében nem ok nélkül vetették a kémszervezet szemére, hogy
nem jó előrejelzéseket adott, vagy nem idejekorán adta azokat.
Olykor még az is előfordulhatott, hogy a CIA „bevette" az
ellenség hamis üzeneteit, és azokat igazként tálalta az amerikai
kormány vezetői elé. Ez ami tulajdonképpen főbenjáró bűnnek
számíthat.
CIA
tévedések: (minta egy nagyobb választékból)
1.
Túl későn kezdte előre látni és hivatalosan jósolni a szovjet
gazdaság totális összeomlását. Emiatt Amerika minden tekintetben
túl későn reagált és végig az események után kullogott. Ez a
késés gyakorlatilag máig tart.
2.
A szervezetnek tudnia kellett volna arról is - jóval korábban -,
hogy Irak hamar magához tér az Irán ellen vívott nyolcéves
háborúból és új ellenség után néz. A CIA nem jelentette azt
sem, hogy Irak elkészítette a Kuvait megszállására vonatkozó
részletes katonai terveket.
3.
Az Öböl-háború folyamán a CIA - az amerikai hadvezetésből
később kiszivárgott panaszok szerint - egyáltalán nem állott a
helyzet magaslatán. Használhatatlan adatsorokkal, jelentéktelen
dolgokkal traktálta a hadvezetést, amit ez már menetközben is
felrótt neki, csak erről a közvéleményt nem értesítette.
4.
A volt Jugoszlávia széteséséről tett jóslatok sem váltak be,
az utána bekövetkező helyzetet pedig a CIA alapjaiban másképpen
értékelte (bár elismerendő, hogy egyik osztálya éppen a
polgárháborút prognosztizálta).
Azok
a vezető beosztású hivatalnokok a CIA-nél, akiknek szembe kell
nézniük költségvetésük folyamatos nyirbálásával, gyakran
mondogatják: a felelős vezetőknek (mármint az állam vezetőinek)
el kell most dönteniük, hogy a jövőben miről nem akarnak tudni!
Értsd:
ha kevesebb lesz a pénz, a CIA ezen objektív ok miatt nem fog tudni
híreket szerezni, jelentéseket és jóslatokat készíteni a világ
bizonyos pontjain bekövetkező eseményekről. Ezek bizony sokszor
alapvetően fontosakká is válhatnak később -, de akkor már késő
lesz információszerzési szempontból.
A
belső átcsoportosítás nem igazi megoldás. Azok az ügynökök,
akik eddig mondjuk, ankarai diplomáciai körökben puhatolóztak
éveken keresztül, vagy London magasabb köreiben forgolódva
próbálták kitapogatni, mit terveznek egyes országok politikusai -
nem vethetők be Szomáliában aknamezőket kutatni, vagy Szarajevó
környékén a szerb hadállásokat kipuhatolni. A szakosodás jó és
rossz oldalai egy kémszervezetnél is megmutatkoznak.
Node
azért vannak sikerek is. Az utóbbi években is akadt belőlük
éppen elég ahhoz, hogy a szervezeteknek legyen mire hivatkoznia a
pénzosztó szervek előtt.
CIA-sikerek:
- A szervezet meghiúsította azt a próbálkozást, aminek során egy iraki terrorista csoport felrobbantotta volna a dzsakartai (Indonézia) amerikai nagykövetséget.2. Bagdadi ügynökei révén a szervezet 30 olyan külföldre induló terrorista csoportot fogott el, amelyek tagjai amerikai célpontok ellen viseltek volna háborút, követtek volna el merényleteket.
3.
A CIA bebizonyította ügynökei és egyéb felderítési módszerei
révén, hogy a Kadhafi által a líbiai Rabtában, gyakorlatilag a
lakott területektől távoli sivatagban felépített „gyógyszergyár"
a valóságban vegyifegyvereket gyárt.. Amikor pedig a diktátor azt
állította, hogy a gyárat ellenséges ügynökök robbantották
fel, a szervezet bebizonyította, hogy áltűzvészről volt szó
csupán, amit maguk a líbiaiak okoztak. (A gyár megsemmisítésének
ötletét az amerikaiak európai dokumentumregényben is megtalálták
később, de az ötletet nem használták fel. Eddig még nem.)
4.
A szervezet emberei kapták el Szaddam Husszein ügynökeit, amikor
azok az ENSZ-megfigyelők szeme elől igyekeztek eltávolítani a
diktátor atomfegyver-programjának egyes bizonyítékait.
A
sikerek tehát feltehetően ellensúlyozzák a kudarcokat. Legalábbis
a CIA vezetősége ezt a benyomást igyekszik kelteni nemcsak az
amerikai kormánytényezők körében, de a kívülállók között
is. Annál is inkább sikerülhet ez, mert a sikerek gyakran
látványosak, míg a kudarcokról alig esik szó.
Tény,
hogy a Szovjetunió megszűnésével nem sokkal lett könnyebb a
helyzete a CIA-nek. Míg régebben ugyanis számos, főleg a
Szovjetunióval határos, úgymond szövetséges országban otthon
érezhették magukat az ügynökök - nem hallgatták le
telefonjaikat, nem követték őket, egyáltalán, barátként
kezelte őket minden olyan hatóság, amely csak tudott jelenlétükről
és tevékenységükről (elektronikus lehallgatás, ügynökök
képzése és átdobása, szovjetek megfigyelése, esetleg
beszervezése, stb.) -, addig az új helyzetben azon országokban már
jogosan kérdezhetik tőlük: Önök még mindig itt vannak? Mit
akarnak nálunk? Hiszen nincs már a nagy közös ellenség!
Volt
persze olyan is, hogy a CIA emberei különleges módon bántak el az
ellenséges ügynökökkel. Itt most nem a drasztikus megoldásokra
célzunk, azokból is rengeteg volt természetesen.
Egy
különleges eset:
Az
Irakkal történő szembenállás idején történt, hogy Szaddam
Husszein egy erős terrorista csapatot indított útnak. A csapat
célja az lett volna, hogy a célországban -tehát Nyugat-Európában
- felvegye a kapcsolatot a diktátor szimpatizánsaival és
előkészítsenek egy merényletet az ottani amerikai célpont ellen.
A csoportot a CIA. kezdettől megfigyelés alatt tartotta. A magukat
turistának álcázott férfiak menetrendszerű repülőgépen
indultak útnak. Ám az első állomás, ahol a gép leszállt, már
kellő értesítést kapott, és a helyiek hajlandóak voltak
engedelmeskedni a CIA utasításainak. Így aztán, amikor a gép
földet ért, ezeket az utasokat az ottani hatóságok
félreállították. Mielőtt a poggyászukat is kirakták volna a
gépből, előre elkészített kiutasító végzést olvastak fel
nekik, és azonnal feltették őket egy máshová induló gépre.
A
második számú ország repülőterén ismét csak a CIA emberei
voltak a háttérben, az előtérben pedig az ottani hatóság.
Ugyanazzal az indokkal, hogy terroristák itt nem szállhatnak le,
máris feltették őket egy harmadik országba induló gépre... És
ez így ment napokon keresztül!
Amikor
már negyvennyolc órája úton voltak, és világos lett számukra,
hogy ki áll az akciók hátterében, a hatodik repülőtéren maguk
kérték: beszélhessenek a CIA megbízottjaival. Nekik aztán
elmondtak mindent, amit tudtak az akcióról.. Töredelmes vallomásuk
csökkentette később a bírósági ítélet mértékét.
De
nemcsak ilyen „vidám" és szinte kockázatmentes akciókban
vettek részt az ügynökök és a vezetők. Rámutatnak, hogy a
kémszervezetekre kiadott költségvetési pénzeknek csak körülbelül
egyhatoda jut a CIA-nek, a többi főleg a Pentagon katonai
kémszervezetet élteti.
A
bürokrácia, egy ekkora, többezer fős intézmény is ellenséggé
válhat, mindenképpen akadályozza a munkát. Tudjuk, hogy a
szervezetben nem egy jelentés 7 (hét) szinten megy át, egyre
feljebb, míg eljut(hat) a Fehér Házba, az igazi döntéshozók
kezébe. De nagyon sok elakad útközben, mert valamelyik szinten
valaki úgy véli, a tartalma elfogadhatatlan, nem eléggé
bizonyított, vagy ártana a CÉG tekintélyének.
KÜLÖNLEGES
MÓDSZEREK?
A
kémek technikájáról lesz még szó, most beszéljünk inkább a
módszerekről. Van köztük, ami ősi, és van, ami teljesen új,
korunkhoz illő. A lehallgatás elődje a sima hallgatózás volt,
lényegét tekintve, ez a dolog egyáltalán nem változott, mára
csak a távolság nőtt meg a lehallgató füle és a lehallgatott
szája között. Ez a távolság gyakorlatilag a Föld bármelyik
pontjától számítva a bolygó bármelyik más pontja lehet.
Érdekes módon másképpen is meg lehet tudni, mit tesznek valahol
másutt az emberek, nem kell hozzá sem lehallgatni, sem odamenni a
helyszínre. Sőt, paradox módon így talán több információt
lehet szerezni, ráadásul veszélytelenül! Az egyik ilyen módszer
a nyílt információk gyűjtése. Mindenről ír a sajtó, szinte
még a diktatórikus, egyeduralmi országokban is. A szaksajtó
anyagainak összevetésével messziről is felderíthető, mi
történik bizonyos kutatási ágakban, hogyan állnak egyes
iparágak, mi a helyzet a . I hadseregben és a többi
erőszakszervezetnél, az államapparátusban, a közlekedésben,
stb., stb. A módszer csaknem egyidős a sajtó meglétével.
Tökéletességre a huszadik század közepén kezdték fejleszteni.
Már a szövetségesek is sokat megtudtak a német háborús
sajtóból, utána pedig mindkét oldalon nagymértékben
felhasználták a módszert. A későbbiekben erre példákat is
adunk majd.
Nem
túlzás azt állítani, hogy a napi-heti-sajtó, a folyóiratok, a
szaklapok figyelmes és kiterjedt tanulmányozásaival egy arra
hivatott szervezet a számára szükséges információk minimum 50
százalékát megszerzi anélkül, hogy egyetlen ügynököt is
küldene az ellenséges, vagy más okból figyelemreméltónak
tartott országba! A másik ötven százalék pedig kilopható,
ottani emberek lefizetésével, vagy más módon is megszerezhető.
Vannak,
akik ebből azt a mindenképpen hamis következtetést vonják le,
hogy akkor minek az a sok kémszervezet? Szüntessük meg őket, és
fizessünk elő a világ mindegyik lapjára, hallgassunk minden
rádióadást, nézzünk minden televíziós műsort!
Ez
egyrészt lehetetlen, másrészt ez sem végezhető előre
megállapított szigorú szabályokkal. Előbb legalább két éven
át figyelni kell egy közepes ország sajtóját ahhoz, hogy
megállapíthassuk, a harmadik évtől kezdve mit hagyjunk el, mi
egyéb terméket szerezzünk be, és mi az, amire okvetlenül nagyon
kell figyelni. Az igazi eredmények csak ezután jelentkezhetnek.
Vagyis ezt is nagyon szervezetten és fegyelmezetten kell(ene) tenni.
Nem
árulunk el újságot, ha kimondjuk: a CIA információinak igen
tekintélyes százalékát szerzi be ilymódon a keleti országok
sajtóiból. A Keletnek még könnyebb dolga volt régen, ugyanis a
nyugati sajtó sokkal nyíltabb, az volt mindig is. Sokkal többről
írt, kiteregetett minden titkot a sajtószabadság és a polgárok
jogos információs igényének kielégítéséért, a keletiek
valósággal dúskálhattak az információkban.
Ez
a munka persze nem végezhető el úgy, hogy néhány tucat fordító
éjt nappallá téve fordítgatja a cikkeket, aztán jönnek az
elemzők és átnézik azokat. A tévérádió-műsorok felvételeinél
még kevésbé alkalmazható a módszer. A következtetés: a sok
idegen nyelvet ismerő embernek magának kell mindezt elolvasnia,
megnéznie és meghallgatnia, és azon melegében írni róla a
jelentéseket, így nincs akkora időveszteség, azonfelül
biztosítva van az is, hogy mindig ugyanazok foglalkoznak egy adott
országgal, nyelvterülettel. Folyamatosan figyelemmel kísérhetik
az eseményeket. És így hamar felfedezik az összefüggéseket.
Innen már csak egy lépés, hogy a meglévő és alakuló
folyamatokból kiszűrjék azokat az irányokat, amerre ezek a dolgok
a közeli jövőben haladni fognak. Ez, és csak ez érdekli a
döntéshozókat, hogy idejében felkészülhessenek a még be sem
következett, de biztosan elkövetkező eseményekre!
Bizonyos
fajta csökkentés azért felfedezhető Keleten és Nyugaton is.
Legalábbis ami a létszámokat és a költségvetési összegeket
illeti. De máris jönnek ellenkező észrevételeink:
-
A költségvetések csökkenése csak Nyugaton figyelhető meg
igazán. Sok keleti ország, különösen pedig a FÁK országai és
ezen belül is Oroszország kémköltségvetése nem publikus. Ha
pedig szóba kerülnek ilyen összegek Kijevben, Moszkvában,
Minszkben vagy bárhol másutt a volt Szovjetunióban, soha nem
lehetünk biztosak abban, hogy ezek valódiak-e, és ha esetleg igen,
akkor meddig érvényesek ezek az adatok?
-
„Elfogynak" ugyan emberek itt-ott, de aztán nemegyszer
felbukkannak másutt. Azok a nem túl fiatal tisztek - többszáz
főről lehet szó -, akiket Moszkvában az új kormányzat úgymond
„leszerelt" és elbocsátott a KGB-től, felbukkannak
Kazahsztán, Türkménia, Belorusz, stb. államok kémszolgálatainál.
Itt eleve ők az alapítók és a vezetők - ismét! Ráadásul
sokszor olyan emberekről van szó, akik „igazi oroszok" és
semmilyen származási, családi vagy egyéb szállal nem kötődnek
„új hazájukhoz". Ez jó jel a nyugatiaknak: ezek az emberek
megvásárolhatók lesznek, ha úgy hozza a szükség. Hiszen a jelek
szerint most is megvették őket...
Sajnos,
ugyanez egyben rossz jel is, hiszen ugyanígy megvásárolhatják
őket az irániak, líbiaiak, észak-koreaiak vagy mások is -, ha
ugyan eddig már meg nem tették azt!?
Aztán
észrevehetők bizonyos önkorlátozások is. Ezekről reméljük,
hogy nemcsak retorikát jelentenek, hanem valós szándékokat
bizonyítanak. Például mostanában hallani, hogy a
titkosszolgálatok - úgymond - felhagynak a régebben gyakori
módszerrel: megdönteni az ellenséges kormányokat. Ez különösen
a harmadik világ országaiban volt szinte mindennapos
(Latin-Amerika, Fekete-Afrika). A hadműveletek bizonyos mértékű
korlátozása kétségkívül békésebbé teszi világunkat, de
sajnos, van ennek egy árnyoldala is. Ugyanis azokat a sötét
erőket, amelyek minden alkalmat megragadnak a Nyugat gyengítésére,
csak még-inkább felbátorítja. Ezért nem nehéz megjósolni: a
közeljövőben még az eddigieknél is vadabb, könyörtelenebb és
több áldozatot követelő politikai merényleteket fognak elkövetni
a civilizált országokban.
Érdemes
most már néhány szót vesztegetni a CIA felosztására és
működésének szabályaira, kereteire is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése