Csak
regionális háború lesz.
Tőke
Péter:
Nem
globális, csak regionális háború várható?
Vajon
igaza lesz a leleplezőnek .
Miden
nagyhatalom a háborúra készül. Az izraeli támadás időpontja
kitolódik. Itthon egyes csoportok önellátásra áttérést
fontolgatják
Lapzártakor,
március 2-án írom ezt a háborús összeállítás bevezetőt.
Több korábbi írásnál is jeleztük ezt a folytatást. A moszkvai
elnökválasztás előtt valami megváltozott, ezt korábbi írásaink
a Háromszög-szövetség kapcsán már ki is fejtették. Kicsit
megnyyugodtam, jelentősen csökkent a globális összecsapás
valószínûsége, ám a veszély még nem múlt el.
Miféle
háború készül? Helyi fegyelmező? Regionális? Csak Libanontól
Afganisztánig tart - nyugtatanak. Milyen dolog az, hogy, mint a
rosszcsont gyerekek a támadás időpontját Netanjahu súgja majd
meg Obamának. Rosszkor van, senkinek se jó! Izrael sürgeti, mint
akit hajt a tatár, április, május lenne nekik jó. Irán nem akar
háborút, ezt a nagykövetük is kifejtette az egyik budapesti
tévécsatornának adott interjújában.
A
tavaszi kezdés ellen szól az is, amit már többször leírtam,
hogy majdnem negyven államban lesz elnökválasztás. Csakhogy a
vezetőcserékkel a politika is változhat. Izrael sejtheti, hogy a
létrejött Háromszög az ő vezérürü szerepét is csökkentheti,
marginalizálhatja.
Később
már a feje felett dönthetnek, ezért is sürgős. Említettem a
saját verzióm, miszerint az Izraelnek kölcsön adott MiG-jeinket
átfesti iráni felségjelûvé. Ezek támadják majd meg
Jeruzsálemet, Tel-Avivot és néhány katonai bázist, de csak kis
károkozással, majd csapást mérnek a Hormuzi-szoroshoz érkező
harmadik, egyébként bontásra ítélt öreg repülőgép-hordozóra
és elsüllyesztik. Isten népe már április-májusban kezdene,
csakhogy az amerikaiak kitolnák későbbre, hiszen idén 40
országban lesz államfőválasztás! Mellesleg a Rothschildok már
szemet vetettek Irán bankjaira...
Itt
tartunk tehát a tavasz elején. A korábbi világháborús verzió
hatásáként néhány helyen és országban, így nálunk is
megkezdődtek a civilek ,,előkészületei".
Előkészületek
az önellátásra
Mivel
a világ több nagyhatalma, az USA, Kína, Oroszország és persze
Izrael Irán elleni támadása idején a NATO is készül a III.
világháborúra, ezt sokan itthon sem várják ölbetett kézzel.
Több nagyváros aggódó polgárai szerveznek kis önellátó,
termelői közösségeket. Eldugott, hegyek által is védett
helyeken földet vásárolnak, bérelnek, ahol háztáji jellegű
konyhakerti termesztést és kisállattenyésztést szerveznek. A
hangsúly az önellátáson van, amit megtermelnek, előállítanak,
azt elosztják és saját maguk fogyasztják el. Így szeretnének
jobb és biztonságosabb ellátást teremteni maguk és családjuk
számára, ha beköszönt majd a háborús jegyrendszer.
A
kormány persze csak akkor teheti a fenti példát széleskörűvé,
ha a hadiállapot mondjuk az izraeli támadás már ténnyé válik.
Ám addig is adhatna kisebb vidéki földterületet a nagyvárosi
lakótelepeken szerveződő önellátó közösségeknek, vagy
például átmenetileg felfüggesztenék a különféle hatóságok
városi telkekere, vagy házak kertjeire vonatkozó rendeleteket.
Akár polgári engedetlenség keretében, akár a felfüggesztett
előírások figyelembe vételével
-
áshassanak vermet a kertjükben,
-
vagy építhessenek bunkert a kertjük alá,
-
termeszthessenek a családjuk ellátására konyhakerti növényeket,
-
tarthassanak tyúkokat, libákat a hús és tojás szükségletükre,
-
hizlalhassanak sertéseket!
És
így tovább...
Mindezekre
előre készülni kell, és időben megtenni a szükséges lépéseket.
Részben teher-mentesíteni kell a kormányt, hiszen lehet, hogy
vannak tartalékai, de azokat megsemmisíthetik.
A
biztonságos önellátást szolgálják az alternatív
fűtőrendszerek, a nap-, szél- és földenergia hasznosítás,
kútfúrásokkal a tartalék vízellátás megoldása stb. Az
előrelátó polgárok ezt maguktól is kezdeményezik majd, ám ez
részben káoszt is eredményezhetne, ezért a kormánynak
ajánlásokkal, szakmai anyagokkal, bérelhető esz-közökkel,
szakértőkkel és tanácsadással kellene segítséget nyújtania
hozzá.
Előrelátó
értékmentés
Amint
előző írásaimban is utaltam rá, én hiszem, hogy nem lesz
globális méretû háború. Februárban egy nemzetközi internetes
előadás a világméretû hadi összecsapás elleni védekezésre
készítete fel hallgatóit. Csak néhány kis részletet emelek ki.
Három
valutába érdemes menekülni: svájci frank, ausztrál és
új-zélandi dollár. A krízis első jeleire becsukhatnak a bankok,
leállíthatják az ATM-eket, vagyis nehéz lesz készpénzhez jutni.
Ez ellen safe, vagyis értékőrző boxok bérlésével lehet
védekezni. Azok a bezárt bankok esetén is hozzáférhetőek. Igaz,
nem lehet hivatalosan készpénzt tárolni bennük, de hát senki sem
nézhet bele.
Arra
a kérdésre, hogy ha esetleg bevezetik a vásárlási korlátozást,
vagy uram bocsá' a jegyrendszert, mi a legjobb a
cserekereskedelemben? Arany- és ezüstrudakkal semmire sem megyünk.
Érdemes érmékre és kis lapkákra cserélni ezeket. A nagy és
drága ékszerek is veszítenek értékükből, hiszen harapófogóval
kell vinni és lecsipegetni egy-egy darabot. A kis ékszer, gyûrû,
lánc ajánlott. Ezüstből meg a kanál, villa stb.
Az
előadáson felsorolták a békés kis országokat, ahová könnyû
menekülni, kivándorolni, de most nem óhaajtok ezekkel foglalkozni
és főleg pánikot kelteni. Csak érzékeltetni akartam, hogy a
középosztályok tartalékokkal rendelkező tagjai már készülnek
az átvészelés éveire és saját biztonságukra. (Ahogy például
a Franciaországban élő izraeliták is elkezdték a kivándorlást
az EU-ból.)
Hogy
miféle háború lesz, ma még teljesen bizonytalan, és nagyon sok
az ellentmondás. Új hatalmi szövetségek is alakuló-ban vannak.
Az alábbiakban a téli időszakban megjelent, nagyhatalmak
készülődéseiről szóló írásokból készítettünk egy tallózó
összeállítást.
(A
teljes összeállítás a Leleplező 2012/1 Márciusi számában
olvasható)
Tőke
Péter: A lakosság elleni háború új technikái
Kész
a csodakém, a robotszúnyog – DNS-t vesz, nyomkövetőt olt be
|
Amikor a ,,Titkos
összefogás Orbán Viktor győzelméért” című könyvemet
írtam, és anyagot gyűjtöttem a kémtechnikákról, a hang- és
képfelvevő poloskákról álmomban sem gondoltam, hogy az élet
a titkos hadi fejlesztések még az én fantáziám is
túlszárnyalják. Pedig leírtam a könyvemben az emberek
kukkolásának már meglévő és (általam elképzelt)
továbbfejleszthető változatait. Volt egy olyan érzésem akkor,
hogy a kutatók a különféle vérszívó kis férgek, a
poloskák, atkák, kullancsok világába mennek ötletekért.
Miért ne másolnák le, illetve robotizálnák közülük azokat,
amelyek a leghatékonyabbak. Nem is tudom: miért nem jutottak
eszembe a szúnyogok? Ezeket megszokták az emberek, amint a
csípést észlelik, odacsapnak és kész. Meg tudják közelíteni
a táplálékot kínáló alanyt a szabadban, de be tudnak repülni
a lakásába, hogy éjszaka kedvükre lakmározhassanak.
Kézenfekvő lehetett tehát a titkos fejlesztők számára, hogy
ez legyen a minta, s valami hasonlót agyaljanak ki. Hát megszületett a hadi fejlesztés új remeke, a Rovar Dron, s már sikeresen tesztelték is! A próbaalanyok nem sok különbséget vettek észre a valódi- és a robotszúnyog szúrása között. Ám mire agyoncsapták, a repülő minikémecske általában már teljesítette a feladatát. Az ugyebár nem kunszt manapság, ha egy rakéta az utca fölött repülve a sarkon ,,körülnéz” és elfordul balra. No, de egy aprócska Rovas Dron? Nos, kicsi hősünk kamerával és mikrofonnal van felszerelve, így nagy távolságból is vezérelhető. Irányítója fánkot majszolva a képernyőn figyelheti, hogyan keresi meg és választja ki a célszemélyt. Ha ez kérdéses, akkor a központ arcfelismerő és hangazonosító rendszere ellenőrzi és megerősítést küld. Utána már csak megfelelő landolási helyet kell találni a páciensen. A szakirodalom a jobb kézfejet vagy a homlok és a haj találkozási sávját preferálja, de oda lehet csapni és ez megsemmisülést jelent. Fánkot majszoló irányítónk ezért hátul keresett biztonságosabb helyet. A háton, a fül mögött, a felső kar hátoldalán, ahová nehéz odacsapni. A Rovar Dron ezek után leszáll, kis tappancsaival megkapaszkodik, aztán előrenyújtja az injekciós tűhöz hasonló egységét. Gyorsan kell dolgoznia, mert a célszemély érzi a ,,szúnyogcsípést”, ha elérhető, odacsap, ha nem fér hozzá, akkor testének mozgatásával próbálja elhajtani. Csakhogy ez a csipetnyi idő elég arra, hogy a támadó beleültesse a bőr alá a micro RFID nyomkövetőt, és szívjon annyi vért, amennyi a DNS megállapításához elegendő. Akár fel is szállhat, de a megsemmisülés előtt le is adhatja jelentését. Az csak természetes, hogy figyelemre érdemes és fontosabb embereket ,,csíp meg”, ha ő nem is, de irányítója tudja, kik a célszemélyek. Egy hajléktalanra például felesleges e drága technikát pazarolni. Az sem jelent gondot, ha a kiszemelt hasznos alany bemegy a lakásába. A Robot Dron ilyenkor ,,helyszíni szemlét” tart, körberepüli kívülről a lakást, házat. Nyitott ablakot, rést keres. Ha az nincs, akkor leszáll, vár és figyel, aztán ha az ajtó nyílik, berepül és megkezdi a keresést. Még érdekesebb az ügy, ha a célszemély hozzátartózója érkezik. Ezt csak közvetítő alanynak tekinti, leszáll rá, és beviteti magát a lakásba. Ott körülrepülve videót tud küldeni az irányítónak a lakás belsejéről, a helyiségek bútorzatáról, az ott tartózkodókról stb. A támadás megtervezése és a döntés most már a fánkzabálóé. Kivárhatja a vetkőzést, átöltözést, hogy jobb, alkamasabb ,,csípési helyet” választhasson. Az sem baj, ha a fánkzabáló irányító lazára veszi a figurát, nem ad külön parancsot. A Rovar Dron ilyenkor nem sokat habozik, egyszerű alapprogramjának megfelelően odarepül és injekcióz. Már gyártják és bevethetik a hétköznapokon. A hír fordítója zárójelben megjegyezte: reméli, hogy csak az USA-ban és az angolszász területeken alkalmazzák. Tévedés! Hadi fejlesztésről lévén szó az ellenséges államok is számíthatnak rá. Háború esetén pedig a Rovar Dron a micro RFID nyomkövetővel együtt beolthat egy kis tífuszt, kolerát és egyéb háborús fertőző betegséget is. Erről még semmiféle megerősítés sincs, csak annyit tudni, hogy a fejlesztések gőzerővel folynak. Természetesen a bevetések is elkezdődtek, hiszen az államnak sok belső ellensége is akad. Különösen hasznos lehet a terrorgyanús elemek ily módon történő nyilvántartásba vételét. Az USA és fontosabb szövetségesei belbiztonsága a 9/11 óta igencsak felértékelődött. A lehallgatás-technika eszelősen fejlődött. A Leleplező korábbi számaiban már írtunk arról, hogy az okos telefonok is ,,beszálltak” a titkos megfigyelésbe, a Facebook pedig a hírszerzésbe. Ezekről és sok új alkalmazásról olvashatnak a következő, e blokkot követő összeállításban. Most térjünk vissza a dronokhoz! A Rovar Dron maxi társai, a pilóta nélküli robotrepülők már bebizonyították, hogy a Pakisztánnal határos afganisztáni hegyvidékeken is milyen jól használhatók. Segítettek az al-Kaida vezetőinek megtalálásában és megsemmisítésében. Ez az elsősorban terroristák elleni fegyver az USA fejlesztőit dicséri. Ám ahogy az lenni szokott, a polgári hatóságok is szemet vetetttek rá. Internetes tallózásunk során két ilyen aktuális írást is találtunk. (A teljes összeállítás a – 2012/3 - Leleplező őszi számában) |
Tőke Péter:
IMF-maszkabál: Riszálunk vagy kiszállunk
Szinte
többfelvonásos bohózatba illő az, ami Magyarország és az IMF
között történik. A Nemzetközi Valuta Alap mindenképpen pénzt
akar adni, persze súlyos, ránk erőltetendő feltételek árán,
nekünk pedig csak egy védőháló kellene, teljesítendő
megszorítás-követelések nélkül. Őszintén szólva csak azért,
hogy a nemzetközi pénzpiac és a mindenre túlzottan reagáló
befektetők megnyugodjanak. Elég lenne egy fotó, ahol Varga Mihály
összeölelkezne Christine Lagarde-dal, sőt még azt is oda
írhatnánk: több mint nagyon-nagyon jóbarátok, ,,járnak is”.
Ez mindenkit megnyugtatna. Miután ez teljesen képtelenség, egyik
nembeli sem csapodár, sőt hűséges és elutasítja a balvégről
kapcsolatot, kénytelenek voltunk egy képzeletbeli maszkabál
fotómontázzsal szemlélteni a helyzetet. Csak két választásunk
van: riszálunk vagy kiszállunk.
Mennyivel
egyszerűbb lenne az IMF-nek és egy másik Magyarországnak is, ha
ismét Gyurcsány, vagy Bajnai lenne a tárgyaló partner. Néhány
nap alatt el lehetne boronálni az egészet. Mindent a bankoknak és
a multiknak, hogy jobb kedvük legyen? Csökkentsük drasztikusabban
az államháztartás kiadásait, a nyugdíjakat, a fizetéseket?
Emeljük az adókat, a 16 százalékos helyett legyen progresszív
adó? Stb.? No problem, ,,…helyretyutyutyúúúú” és máris
meglenne a hitel. Lehetne újra osztogatni és fosztogatni is belőle,
s máris az olyan előkelő déli EU-s országok közé kerülnénk,
mint Görögország, Spanyolország és a többi. Szinte az
alsógatyánkig mindent eladhatnánk és privatizálhatnánk.
Szigetünk sajnos nincs, mint Görögországnak, de lehetne egy mély
árkot ásni a Balaton északi partvidéke és a Tihanyi félsziget
közé, és máris eladhatnánk az utóbbit. Micsoda kaszinós
miniállam lehetne belőle, vegasi mintájú
felhőkarcoló-hotel-szerencsejáték paradicsomokkal, panorámás
luxus lakóparkokkal, a tihanyi apátságot pedig úgy, ahogy van,
kiemelhetnék és áttehetnék a badacsonyi hegy tetejére,
ajándéklanovkával és fizetős panorámaélvezettel.
Csakhogy
ez a fránya Orbán, meg hű társa, Varga Mihály nem lábhoz tett
nyelvvel áll eléjük, hanem variál, akadékoskodik, hol akar
tárgyalni, hol nem. Közben lázítja a jóságos IMF ellen a
lakosságot. Teljesen összezavarja őket. Még a legfaarcúbb
pénzosztogató (-fosztogató) szakértőik és itészeik arca is
ráng néha az idegességtől. A bő lére eresztett amerikai
kávélöttyöt is csak gigás nyelésekkel küzdhetik magukba.
Lehet, hogy annyira mégsem okosak, hogy előre látnák a
világforradalmi hullám első számú követelését: a jövőben az
IMF-hitelt tilos adósságtörlesztésre fordítani, az csak a
termelő gazdaság fejlesztésére, a nemzeti jövedelem növelését
elősegítő beruházásokra fordítható, mert utána csak annak a
bevételi többletéből, az ilyen jellegű befektetések profitjának
egy részéből lehet a kamatos-kamat törlesztéseket és
uzsorakölcsönöket visszafizetni. Sőt, még ha azt is
hozzászámítjuk, hogy az IMF-nek is igazolnia kell, hogy a
tagállamai befizetései értéktöbbletből származó valódi
pénzek-e, vagy csak egy komputerbillenytű lenyomásával lufiból
teremtett, bankóprések által fedezet nélküli levegődollárok,
akkor bizony ők sem osztogatnák nyakló nélkül a nekik
lefekvőknek.
Mindez
persze csak az egyik fenyegető rémálom a sokféle jövő közül.
Ám az tény, hogy ahol az IMF pénzt osztogatott, ott jólét,
boldogság, közmegelégedettség nem termett. A szigorúan
kiosztogatott milliárdjaik eredménye: elszegényedés,
elégedetlenség, nyomor, államok csődközelbe jutása. Viszont az
adósság törlesztve, fizetve lett, méghozzá többszörösen.
Uraim!
Az még nem jutott az eszükbe, hogy azt az országot, amelyik saját
erejéből drasztikusan csökkenti az államadósságát, azt
bónusszal kellene jutalmazni? Annak például kamatmentesen és
drákói megszorítások nélkül kellene pénzt adni? Megnyugtatom
önöket, ez csak egy pozitív gesztus lenne, azt a nullás kölcsönt
úgy sem fogadnák el. Ha lenne erre válaszuk, azzal egyetértenék.
Az önöké nem karitatív szervezet, az IMF nem jótékonysági
intézmény.
Térjünk
vissza a realitásokhoz! Önök legközelebb decemberben találkoznak
Varga Mihállyal. Jól sejtem, hogy feleslegesen? Önök ugyanis már
előre megfogalmazták, hogy no, not, nyet stb. Ezért, ha
javasolhatom, ez a meeting legyen inkább hanukás, vagy karácsonyi
hangulatú. Még meg is ajándékozhatnák Varga Mihályt két IMF-s
trikóval – egyiket nyilván Orbán Viktornak küldenék –, hogy
elmondhassa széltében-hosszában: Ott voltam, tárgyalunk, illetve
tárgyalgatunk! A következő tárgyalás, ha lesz egyáltalán
valamikor tavasszal, az már kevésbé tetsző lesz önöknek, mert
Varga Mihály, ha még ő lesz ezen a poszton, széles mosollyal
fogja önöket köszönteni: Uraim, most én hoznék pénzt, mennyi
is az adósságunk, amit a következő két évben ki kell fizetnünk?
Igen-igen, új elnök lesz az MNB élén, és ő az óriási
devizatartalékból gálánsan kifizeti önöket. Már előre látom
elkámpicsorodott arcaikat. Kínos lenne hamarébb megkapni, ugye?
Micsoda szégyen lenne a Valutalapnak, hogy valaki fél lábbal kilép
az adósságcsapdából. Micsoda örjöngő nemzetközi befektetői
tülekedést vonna maga után, arról nem is beszélve, hogy a HUF
akár 200 Ft/1 euróig is erősödhetne. Ezzel felértékelné a
magyar polgárok megtakarításait, a béreket, nyugdíjakat,
mindjárt mi utaznánk bevásárolni Szlovákiába, vagy Ausztriába.
És a többi hitelezőnk is mennyivel kevesebbet kaphatna vissza.
Akkor nem lenne bűvös szám az elérhető 50 százalék alatti
államháztartási hiány. Ez is rémálom, ugye? Pedig nemcsak önök,
mi is spekulálhatnánk a pénzünkkel, ha az tényleg a miénk lesz.
Ezek
után megpróbálok az önök fejével gondolkodni. Mit mondanának
egymás közt, ha összedugnák kis buksi fejecskéjüket: ,,Akkor
mostantól mi húzzuk el a tárgyalásokat, mert az Orbán-Varga
duótól jóra nem számíthatunk! Inkább játsszunk a bukásukra! A
megállapodást különféle kifogásokkal elnapolhatjuk 2014-ig,
akkor pedig az engedelmes amerikai vazullus, Bajnai Gordonka olyan
szerződést ír alá engedelmesen, mint amilyent mi karunk. Mi
fogunk győzni, az idő nem számít.” Ehhez annyit tennék: ha még
ott lesztek! Addigra eldől sok minden. Alábbhagy-e a pénzügyi
válság, végigsöpör-e a világon egy gobális pénzhatalom elleni
forraddalom, világháborúvá terebélyesedik-e az
izraeli-szíriai-iráni konfliktus, vagy kirobbant-e valami más
drámát a még szabad internet? Az Európai Unió is megváltozhat
jó és rossz irányban. Talán még az Orbán leváltásán
buzgólkodó maradiak, liberális-ortodoxosok is kijózanodnak és
rádöbbennek: már lehetetlen visszatérés az osztogató-fosztogató
két évtizedhez, ha csak Bajnai fel nem találja közben az
időgépet.
Én
megértem Orbán Viktort is. Nála alapkérdés: erősödhet-e a
nemzeti függetlensége, önállósága, vagy visszalépünk az
adósrabszolgaság különböző szintű fokozataihoz? Nem mindegy.
Ezért sem lehet közömbös az iránt, milyen áron kaphatnánk
pénzt, ami nem kell, vagy védőhálót. És az ellenzék számára
szincs más út, legfeljebb cicomásabbra vehetik a figurát, másként
öltöztethetik fel a szőrösszívű kérőknek az eladó, néha már
bizony riszáló menyasszonyt.
A
közvélemény és a kíváncsiskodó média megnyugtatására Varga
Mihály utalt arra, hogy a tárgyalások folytatódhatnak, ha
Brüsszelben értékelik a kormány újaabb takarékossági
csomagját, s ami a legfontosabb, megszavazza a parlament a 2013. évi
költségvetést. Ez természetes. Csakhogy addig még kitalálhatnak
ezt-azt. No meg jöhetnek újabb riposztok, mint például az újabb
leminősítés. Egy biztos, sok gondot okozunk nekik, hiszen nem egy
oldalon állunk.
Read more: http://www.leleplezo.hupont.hu/142/imf-maszkabal-riszalunk-vagy-kiszallunk-toke#ixzz2mFeMKM3f
Mihálffy Balázs tudósítása
a mali puccs helyszínéről, a világhatalmi játékról
Az iszlámosodástól a
rabszolgaságig
|
A
MÁRCIUS 22-i KATONAI PUCCS IGAZ TÖRTÉNETE MALIBAN
2012. 06. 03 Amadou Tumani Tourét (ATT), Mali exelnökét már csak egy dolog foglalkoztatta márciusban. Csupán egy hónapja maradt hátra ahhoz, hogy leköszönjön és egy új megválasztott elnöknek adja át a helyét. Csomagjait összekészítette, egyikben ruhái, a másik bőröndben a dollárok úgy, ahogy Afrikában ez teljesen természetes. Számításait és egyben a világ számítását megzavarta valami. Sanoko százados, a Mali hadsereg Kati körzetébe helyezett, futottak még kategóriában alkalmazott tisztje elégedetlen volt. Az ország északi részén évek óta dúltak a fegyveres összecsapások a tuaregekkel és az arabokkal, amelyekre ATT nem sok gondot fordított. Ő már csak a bőröndjeivel volt elfoglalva. ATT katonái, így Sanoko sem kaptak ellátmányt, muníció sem érkezett, így az északi törzsek, különösen Kadhafi líbiai elnök halála után óriási területeket foglalhattak el a kormánycsapatoktól. Kadhafi elit egységei tuareg harcosokból álltak, akik a líbiai vezető bukását követően elhatározták, hogy segítenek tuareg testvéreiknek Azawad néven egy hazát alapítani a Mali sivatag kellős közepén. Ezek a harcedzett, rendesen kiképzett katonák a maguk hadviselési tapasztalatával sorra megfutamították Sanoko bajtársait. A tuaregek segítségére siettek az Ansar El-Dine (a vallás támaszai) szélsőséges muzulmán szervezet harcosai is, akik pedig saját álmot szőttek egy shariy’a alapon létrehozandó állam képében. A tuaregek nem akartak iszlám államot, de ez a tény a harcok idején még nem okozott különösebb feszültséget az északi törzsek között. A helyzet siralmasan alakult északon, és hiába érkezett a Kati katonai bázisra márciusban ATT hadügyminiszter helyettese, hogy megnyugtassa a katonákat, jelenlétével inkább ironizálta a helyzetet és indulatokat szított. Legfőképpen Sanoko százados indulatai hágtak a tetőfokra. Sanoko és hasonló kaliberű tiszttársai elhatározták, hogy Bamakóba vonulnak, és ATT előtt adnak hangot igényeiknek. Ahogy ez a kis tiszt Bamakóba vonult, egyre többen csatlakoztak hozzá, ATT pedig nem kockáztatta bőröndjei sorsát, nem várta be Sanokót, és eliramodott az országból. Szegény Sanoko századosnak alkalma sem volt, hogy panaszát előadja, sőt egyre inkább ő került a figyelem központjába. ATT magas rangú katonatisztjei, akik Sanoko parancsnokai voltak, pedig úgy néz ki, hogy a fiatalkori kiképzéseiken csak a megfutamodás fejezetet gyakorolták be alaposan, mert mind egy szálig eltűntek. Így aztán amikor Sanoko körbenézett, csak magát és a hozzá csatlakozott katonákat, rendőröket látta, akiknek a száma nem azért nőtt, mert átérezték Sanoko bánatát, hanem mert rájuk is igaz volt a tömegvonzás törvénye. Erre a csődületre a világ tömegkommunikációját elrendező hírügynökségek, köztük a CNN ráugrottak, és egy óriási hír kerekedett: Maliban katonai puccs törte meg ATT hatalmát! Sanoko, aki aznap reggel még csak azzal kelt fel, hogy panaszkodni akar, most ott állt a reflektorfényben, köpni-nyelni nem tudott, hiszen nem arra készült, hogy ő lesz Mali elnöke. Izzadt, erőlködött, és ahogy csak tudott csendbe burkolózott, ami azt sejtette a külvilággal, hogy ennek a ravasz Samokónak tervei vannak. Mint jó katona tudta, hogy ha már így alakult, le kell számolnia a sötétben bujkáló ellenséggel, ezért minden ATT-hez közeli személy letartóztatására adott parancsot. Így kerültek börtönbe ATT miniszterei és mindazok, akik Mali adminisztrációját, sorsát irányították. Akkor még nem jutott Samoko eszébe, hogy ezzel esetleg megáll az élet Maliban, erre csak akkor döbbent rá, amikor a határon nem jött be több áru és a pénzek kifogytak a bankokban. Erre aztán Samoko tárgyalásokba kezdett a szomszéd államok elnökeivel, és még ki tudja, kikkel. Mindenesetre Samokót mindenki úgy kezelte, mint Mali sorsát meghatározó egyénét, mert kétségtelen ténnyé lett, hogy Samokóra hallgatnak a fegyveres erők. Másra már nem is hallgathattak, hiszen századosi rang felett akkorra már mindenki börtönben csücsült. Ez a kavarodás Bamakóban az északi törzsek számára kedvezett, akik Timbuktuig elfoglalták egész északot. Épelméjű emberek tömege máig csodálkozik, mit érhetnek ezek a törzsek a Szaharának ezen igen kietlen részével. Talán pár száz évvel ezelőtt fontos karavánutak haladtak erre, melyek felügyelete, vagy esetleg a karavánok kifosztása jelentős bevételt jelenthetett, de ma? Homok és homok. Ha erre vetődik egy idegen, azt nagy eséllyel elrabolják, hátha kapnak érte valamit, ennél több eseményről, ami a GDP-jük számára pozitív, nem tudni. Ez az összkép Maliról azonban teljesen összezavarta az ország kapcsolatrendszerét a külvilággal. Mali szomszédjai, félvén attól, hogy náluk is hasonló folyamatok indulhatnak el, katonai beavatkozást sürgettek. A Maliban dolgozó külföldiek tömegesen hagyták el az országot, ezzel megszüntetve azt a kis bevételt is, ami addig az ő munkájuk nyomán az országba érkezett. A külföldiek gyűjtőfogalom alatt a kínaiak nem értendők, ők megsokszorozott erővel folytatják beruházásaikat. Megmosolyogják a nyugatiak politikai elemzése által keltett hisztériahullámot, és al-Kaida ide, vagy terrorizmus oda, ők utakat, hidakat építenek és csodák csodája, őket sohasem rabolják el. Ezt a felüljárót a március 22-i puccs után kezdte egy kínai vállalkozó építeni. Íme, így kell utat szélesíteni. Mennek a kínai buldózerek, puccs ide, vagy oda. Ilyen széles lesz az út, ami már Sebenikoróig elér, és meg sem fog állni egészen Guineáig. Tavaly itt még egy kétsávos leamortizálódott út volt, ahol életveszély volt közlekedni: Samoko lemondott az ország irányításáról, mert ezt követelte tőle a nemzetközi nyomás. Az ország élére egy ideiglenes államfőt állítottak, aki korábban a parlament elnöke volt, még korábban pedig a Microsoftnál tevékenykedett (sőt, a NASA-nál is) az USA-ban. Ez rossz ómen volt, mert egy ilyen ügynökgyanús embert nem szívesen lát a tömeg. El is érte a végzete, mert úgy megdobálták kővel, hogy máig Párizsban ápolják az ideiglenes államfőt. Ide vezet a Biblia túlzott ismerete, különös tekintettel a Dávid és Góliát fejezetre. Északon az a hír járja, hogy bevezették a shariy’át és kemény vonalas muszlimok érkeztek oda. A világnak valójában örülnie kellene, hogy az amúgy Sztálin számára is sok pénzbe került szibériai Gulag létrehozását most meg lehet spórolni, hiszen még a Szibériánál is sokkal kegyetlenebb tájon saját erőből a világ legelvetemültebb bűnözőiből egy mesterséges börtön jön létre. Onnan nincs kiút. Aki pedig odafárad, az magára vessen. Műhold pedig van az égen, hogy mindezt felügyelni tudja. Ha pedig lenne ott egy kis urán, vagy bármi más, akkor egy minimális beavatkozással ezek a hordák arrébb tessékelhetők lennének. Vagy talán még sem ebből az irányból fúj a szél? Talán ezek a hordák sincsenek véletlenül ott? Magyarországon valaha a kiskocsmákból lehetett jól informálódni, mert a régi szép időkben nem csak inni jártak oda az emberek. Ma, amikor az EU még azt is beszabályozza, hogy hány fokos szögben kell a fröccsös poharat a szájhoz emelni, az emberek már nem szívesen járnak ilyen helyekre egy jó dumcsira. A mecsetek még azok a helyek talán, mint a régi kiskocsmák voltak. Ima előtt vagy után, sok minden előkerül az ország ügyeiről. Az északi Ansar Al Dine és a fosztogató bandák egyes híresztelések szerint egy kis öbölbeli országból kapnak némi pénzt. Ez a kis ország a gázkitermeléséből gazdagodott meg erőteljesen és mindent elkövet, hogy USA mellett említessék neve. Ha pedig a képlet így áll, akkor lehet, hogy pont az történik, ahogy a nagyok eltervezték. Akkor meg hova a pánik? Miért ez a menekülés Maliból? A maliak sem értik. Vállukat vonogatják, és élik az életüket tovább, legfeljebb megtanulnak kínaiul. Puccs ide, vagy oda, folytatódik a vidék villamosítása. Ma olyan helyen is van áram, ahol tavaly ez még csak álom volt. Sok emberrel beszéltem. Senkit sem érdekel, ki az elnök. Belefásultak a történtekbe. Lesz-e választás és mikor? Véleményük sincs a helyzetről. Az emberek csupán a kis portájuk előtt söpörgetnek, és túl szeretnék élni a mát. A holnap messze van. Bamakót elhagyva 30 km után is ez a kép. Áram van.
MALI
NYUGAT- AFRIKA POZÍCIÓJA
2012.
06. 08Tévedünk, ha azt hisszük, hogy Amadou Sanogo kapitány, a katonai puccs végrehajtója Maliban reggelenként azzal kel, hogy töri a fejét országa jövőjén. Szintén vakvágányon járunk, ha úgy véljük, Djioncouda Traoré ideiglenes kormányfő, akit nemrég a tömeg laposra vert, országa stratégiai tervén töpreng. Iyad Ag Ghali, az ország északi részének elszakadásáért küzdő Ansar Dine dzsihadisták vezéralakja Gao városában szintén nyugodtan megvan szakálla rendbehozatalával, különösebben nem izgatja, hogy a Franciaországnál nagyobb, Malitól elszakított területen miképp rendeződik az élelmiszer- és egészségügyi ellátás. A tuaregek is megálltak azon a ponton, hogy Azawad néven országot alapítanak, de nem végeznek történelmi kutatásokat őseik Azawad birodalmának igazolására. Ezen a ponton a törökök több jogos igénnyel rendelkeznek a Duna-Tisza köze birtoklásáért, mint a tuaregek Azawad létrehozására. Akkor meg mi van? Az van, hogy minden elemzés téves, amikor azt feltételezi, hogy egyes országok saját vezetői körben eldöntik jövőjüket. Ezt csak egy közép-európai kis ország vezetője képzeli. Közismert, hogy Afrika újrafelosztás alatt áll. Jelenleg Kína és India mellett az USA kardoskodik pozíciókért. Mindenki számára világos, hogy az afrikai természeti erőforrások, termőföldek nélkül saját gazdaságát nem építheti tovább. Nyugat-Afrika esik legközelebb logisztikailag az USA-hoz, egyben ez a térség van legtávolabb Indiától és Kínától. Ahhoz, hogy az USA itt pozíciókhoz jusson, a leggyengébb láncszemmel kell leszámolnia és ezek a franciák. Ezen a ponton az EU nem működik. Az EU csak akkor puffogtat szlogeneket a határok nélküliségről, amikor kelet Európát kell leigáznia, egyébként, ha külső bevételei akadnak, nevezetesen a franciáknak Nyugat-Afrikában, akkor csak Franciaország létezik. Az EU ilyetén gyenge fellépése, megosztottsága, belső sebeinek vérzése viszont alkalmat ad másoknak, hogy az önmagukban kevés nemzetállami privilégiumokat szépen lassan obligón kívül helyezzék. USA nem a legnagyobb riválissal, Kínával hadakozik, mert jelenleg Kína pozíciói nagyon erősek. Amúgy meg minek keresné a bajt Kínával, amikor az USA saját fizetőeszközének, a dollárnak értékét a kínai gazdaság tartja szinten. Szóval, maradnak a franciák. Érdekes módon Amadou Tumani Tourre-nak (ATT), Mali exelnökének csak egy hónapja volt hátra márciusban a választásokig, nem akart székében maradni, mindenképpen leköszönt volna. Milyen logika az, ami azt diktálja, hogy ha áprilisban az elnök távozik, akkor még márciusban el kell őt távolítani? Nos, ha jöttek volna a választások, akkor azon egy újabb francia báb került volna hatalomra, egy újabb francia szoftver segítségével. Amerikának ez nem kedvezett volna. Amerika a saját bábok használatát szereti, és csak a saját szoftverjeiben bízik. Ennek aktivizálásához pedig az idő még nem érett meg. Ehhez még át kell állítani Maliban az elitet és a rendszert. Erre szolgál az ún. átmeneti időszak és átmeneti kormány, az ideiglenes államfővel. Ez a megoldás egyre divatosabb Afrika-szerte. Most ennek tükrében vizsgáljuk meg a történteket. Március 22-én hirtelen Amadou Sanogo századoshoz pártolt a szerencse, és a százados, aki korábban az USA-ban, Georgia államban angol nyelvi tanfolyamon vett részt, hirtelen magához ragadta a hatalmat. Az USA, ha gazdaságilag nem is, de biztonsági okok miatt jelen van Maliban. Az állandó al-Kaida fenyegetettség miatt ugyan kire lenne nagyobb szükség, mint a terrorizmus elleni harc zászlóvivőjére, az USA-ra? Közben megfejthetetlen okokból, megállás nélkül özönlenek nagy szakállakkal és 40 szavas szókincsekkel az iszlamisták Afganisztánból, Pakisztánból, meg ki tudja, honnan a térségbe. Ezek a fenevadak pedig főleg francia turistákat, szakembereket rabolnak el, rombolva azt a komfortérzést, amit Párizs eddig bennük épített. Tehát az USA biztonságban betöltött szerepe bebetonozódott. A Mali fegyveres erőkön belül az USA fokozatosan átvette az irányítást. Csak a magas rangú tisztekkel volt baj, akiket Párizs magának nevelt ki. Ezért kellett az alacsony rangú Sanogo, akinek nem voltak skrupulusai, ezeket a tiszteket hatástalanítani. Én magam tavaly szintén amerikai parancsra kerültem elzárásra. A fogságom helyszíne a helyi erők katonai elhárításának parancsnoksága volt. Miután ártatlanságom tisztázódott, szintén amerikai parancsra engedtek szabadon. Tehát nem Párizs döntött ügyemben! Nos, nézzük tovább az okokat, ami miatt következő elzárásom bekövetkezhet: Arra lettem figyelmes, hogy Badalabougou városrészben kezdik nem érteni a francia szót, és egyre többen csak angolul beszélnek. Régi francia ismerőseim javarészt elmentek az országból, hiába törekszik Franciaország az Associacione Francese-en keresztül magas fizetéssel ide francia polgárokat toborozni. Rátalálva egyikükre elmondta, hogy nem érzi magát biztonságban, ő is menni készül. Amikor a puccs történt, Franciaország saját elnökválasztásával volt elfoglalva, nem jutott figyelem a mali események lekövetésére. Amikor Hollande elnök hatalomra lépett, addig minden lejátszódott. Jelenleg Sanogo százados valahol további angol nyelvleckéket vesz, nem nagyon nyilatkozik. A korábbi parlamenti elnök, Djioncouda Traoré lett az ideiglenes kormány elnöke. Őt is az a vád éri, hogy az USA embere, ezért is verték meg. Az utca embere szerint Mali nem számíthat az USA segítségére, amíg Traorét a nép el nem fogadja. Most vegyük végig az ígéreteket: Először az hangzott el még Sanogo szájából márciusban, hogy az áprilisi választásoknak nem lesz akadálya. Majd Traoré ideiglenes államfő hatalomra kerülésével ő 40 napot kért a választások megtartásáig. Ezt követően Traoré elnök meglátogatta Alessane Ouattara elefántcsonparti elnököt, az ECOWAS jelenlegi vezetőjét és erről a tárgyalásról már úgy tért meg, hogy egy év múlva lesznek legkorábban választások. Ezt követően történt laposra veretése. Alessane Ouattaráról azt kell tudni, hogy másfél évvel ezelőtt Párizs korábbi bábját, Laurent Gbagbo diktátort helyezte komoly külföldi segítséggel hatalmon kívül. Azóta Gbagbo Hágában várja a Nemzetközi Bíróság ítéletét. Amit Ouattara kért, annak komoly alapja lehet. Szóval, az idő nem Párizsnak kedvez… Ezalatt folyamatosan özönlenek északra az iszlamisták, akik egymás között sem tudnak egyezségre jutni, de arra jók, hogy a térségben nyugtalanságot idézzenek elő, és az régió biztonságában betöltött amerikai szerepvállalást legitimizálják. Egyelőre Párizs szavatolja a Nyugat-Afrika országaiban egységesen rendszeresített fizetőeszköz, a CFA értékét. Ma már a CFA sem a régi, erősen inflálódik. Az emberek Maliban egyre nehezebben élik meg a helyzetet. Nincs mali nemzeti érzés, ami helyi összefogást eredményezne. Valaha őseik szabadon kószáltak a szavannán, amikor a franciák gyarmatosították őket és lettek Francia Szudán. 1960 szeptembere óta ún. függetlenek, de ez az ötven év nem eredményezhet olyan erős nemzeti köteléket, mint törzsi hovatartozásuk az országon belül. Ezen az alapon pedig ők Fulák, Bambarák, Madikák, Korokorók, Soningék és ki tudja, mik. Ezeknek a törzseknek pedig nem a politikai határok a saját határai. Ha nehézség támad, akkor ez a vonulat amőbaszerűen aktivizálódhat. Hogy erre van-e forgatókönyv, azt nem tudni. A másik tény, hogy Afrikában nem divat az, hogy egyik ember segít a másiknak. Ilyen ösztön nem is alakulhatott ki, hiszen ha az oroszlán egyet elkapott közülük, akkor futni kellett, nem pedig odamenni segíteni. A mostani oroszlán pedig százezreket fog éhínséggel, halállal sújtani. A lakosság pedig fordítva reagál. Az ínségben az árak magasba szöktek, az egymás elviselése irányában mutatott tolerancia csökkent, az embereket kiteszik lakásaikból, földönfutóvá teszik és nincs segítség. Az alkalmazottak már három hónapja nem kaptak fizetést. Ezt Darwin szelekciónak mondaná. Csak Amerika legerősebb, legleleményesebb és a legjobb barátja maradhat életben. És mindezzel nincs semmi baj. Ez a dolgok rendje. Ilyen viszonyok között Iyad Ag Ghali tovább fényesíti szakállát, Sanogo százados köszöni, jól megvan a Kati katonai bázisán, Djioncouda Traoré pedig nyalogatja sebeit. Nekik valahonnan biztos havi fixük van. Nem ők a helyi evolúciót meghatározó szelekciós koefficiensek. Az események elsöpörnek a fejük felett és tán ők maguk sem értik… Az ECOWAS országai kapkodnak, látják talán, hogy Mali több egy önálló jelenségnél. Félnek az iszlamisták továbbterjedésétől, és ami azzal jár. Megtehetnék, hogy közösen, katonailag rendezzék Mali ügyeit, mégsem teszik. A kérdés: tényleg ők félnek-e, vagy a franciák? Kína nem olvas újságot, nem hallgatja a híreket, csak megy tovább.
ELITSORS
ÉS RABSZOLGASÁG AFRIKÁBAN
Ne
kerülgessük a rabszolgaság témáját, mert ennek értelmezése
nélkül a mai folyamatok és a mai elit kialakulása érthetetlen.Afrikában a rabszolgaság durván három gyűjtőtégelyben alakult ki. Volt rabszolgaság eredendően az afrikai törzseken belül is, sőt néhol ma is van. A rabszolgaság mellett az európaira jellemző feudális jobbágyság, hűbéresi rendszer minden vonulata jelen volt. Voltak jellegzetesen rabszolgatartó törzsek, melyek egy része maga is rabszolgává lett. Ilyenek voltak Ghánában az Ashantik, Nigériában a Yorubák, vagy azok az Imbagalák Angolában, akik még be is hajózták a vevők igénye szerint a rabszolgákat. Kelet-Afrikában, Tanzániában ugyanezt a szerepet töltötték be a Nyamwezik. Az afrikai rabszolgaság kiváltó okai a munkaerő és ágyasok képzése mellett az is volt, hogy ne alakuljon ki konkurencia a tápanyagért, vadászati területekért és legelőkért. A rivális törzset ekkor leigázták és vagy írmagostól kiirtották, vagy rabszolgaságba hajtották őket. A szavanna törvényei is így működnek. Az iszlám birodalmak, kalifátusok idején az arabok több csatornán is jelentős rabszolgaforgalmat bonyolítottak le. A kelet afrikai térségben létrejöttek a rabszolgapiacok logisztikai központjai, amelyek közül Zanzibár volt a legjelentősebb. A helységek Afrikában máig is viselik az arab elnevezéseket. Pl. Mozambik, azaz Musa bég, szuahéli, azaz tenger, vagy folyóparti (Kenya, Tanzánia területein főleg az óceán partjairól gyűjtötték be az embereket). Kelet-Afrikába az Abbászida kalifátusból érkeztek rabszolgavadászok, míg Nyugat-Afrikába az északi Omajjád dinasztia küldte speciális karavánjait. Ghána neve is annyit jelent arabul: gazdagság. A rabszolganők háremekbe, a férfiak, gyermekek háztartásba, vagy éppenséggel a harcmezőkre kerültek. Az iszlám kalifátusok idejét és az azt követő korszakokat elemezve a következő tények tárulnak elénk: Szenegálgambiában 1300-1900 között a lakosság egyharmada került rabszolgasorba. 750-1076 között Nyugat-Szudán, Ghána egyharmada, 1235-1645 között pedig Mali szintén egyharmada vált rabszolgává. Malin belül jelentős volt a segoui bambara királyság rabszolga étvágya, akik szívesen használtak mandikákat. A királyságon belül a lakosság több mint 30%-a volt rabszolga. Timbuktuban, Kidalban és Gaóban, az egykori Songhai birodalmon belül is ez volt az arány azzal a különbséggel, hogy itt szívesen használtak segoui bambarákat is. Az afrikai rabszolgák jelentős része rituális áldozattá lett. Sierra Leone lakóinak fele a XIX. században rabszolgasorsra jutott. Ezek egy része Doualába, a mai Kamerunba, vagy a Niger alsó folyásán élő törzsek kezébe, másik részük a transzatlanti kereskedelem folytán az Újvilágba került. Az amerikai ültetvények nagy tömegű rabszolgát szívtak fel, zömében éppen az eddig említett területekről. Az eddigi rabszolgatartó törzsek, az Ashantik és Yorubák, így arab rabszolgavadászok és saját törzsfőnökeik révén maguk is egyharmad részben rabszolgává lettek. A Sokoto királyság (Észak-Nigéria) fele, a Fulani Jihad államok pedig gyakorlatilag kétharmad részben rabszolgákból álltak. A rabszolgák elfogása és eladása nem történhetett volna a helyi afrikai „elit” aktív közreműködése nélkül. Ez az elit aztán beépült abba az érdekeltségi rendszerbe, amelyet a későbbi gyarmatosítók jól használtak és mind a mai napig használnak. Ők a helyi nemesség, az arisztokrácia. Az ő általuk képviselt viselkedési forma részben beépült az afrikai viselkedési kódexbe, és köznépi szinten is gyakorlattá vált. Tehát a törzsi egybetartozás közösségi gondolat mellett beidegződött a túlélés, vagy meggazdagodás, hatalmi pozíciók szerzése okán a társ, nép eladása gondolat is a köztudatban. Egy ilyen reflex aztán igazán megnehezíti a nemzetállami gondolat létrejöttét! Nem csoda, hogy a sok mosoly, taps, ünneplés és bólogatás sok esetben csak elfedi a belső teljes bizalmatlanságot. Valójában a többségi gondolkodás ma Afrikában megszűnt közösségi lenni. Az emberek túlnyomó része individuális szinten tervez. A ma amerikai kontinensen élő rabszolgák gyökerei a következő ún. eladott, vagy kijátszott királyságokig nyúlik vissza: Oyo birodalom (Yoruba), Kong birodalom (Benin), Fouta Djallou és Fouta Tooro királyságok, Koya, Khaso, Koabu, Fante, Ashanti, Dahomey törzsei, nemzetségei. Itt csak a nyugat-afrikai területek rabszolgaságra jutott népeiről szólok, és azt is a teljesség igénye nélkül. Teljes Afrikát elemezve sokkal bonyolultabb a kép. Dél-Afrikában a rabszolgasorsot az apartheid helyettesítette, ezt megelőzően errefelé nem vadásztak rabszolgákra. Az itteni törzsek, Zuluk, Xosák maguk is rabszolgatartó népek voltak, hol északi törzsekből, hol az egymás elleni harcokból szerezték be igényeiket. A rabszolgaság intézménye több helyen ma is megvan. Ilyen pl. Szudán és Mauritánia. Ha ez a téma előkerül, hevesen tagadják, de a tények makacs dolgok: rabszolgaság ma is van. Nemcsak Afrikában, máshol is. A francia gyarmatosítás idején a fekete lakosság részére is lehetővé tették a francia iskolákat, az ecole francese-t. A tradicionális helyi királyok idegenkedtek ezektől az intézményektől, valamiféle rontást láttak bennük, de hogy kiengeszteljék újkori uraikat, elküldték ezekbe saját rabszolgáikat. Gyakran előfordult, hogy az ilyen rabszolgasorsú gyermekekből Sorbonne-t végzett tudósok, gondolkodók váltak, akik révén megrepedeztek a tradicionális beidegződések falai. Az így kialakult értelmiségből egy új réteg jött létre. Ők és mai utódaik képezik annak az elitnek az alapjait, akik szegény sorból származtak, és felemelkedésüket egyértelműen a volt gyarmatosítóknak köszönhetik. Ez a réteg az, amely a mai külföldi tőke képviseletében áll, a hadsereg felső vezetését is ők látják el. Így aztán legalább két elit réteg alakult ki. A történelmi, tradicionális elité, amely általában saját népe és országa kiárusításából szedte meg magát – és az újkori kikupálódott elit, mely már része egy modern világnak és lojális iskoláihoz. Egy nagyhatalmi átrendeződésben, pólusváltásban nem biztos, hogy ezekre az elitekre van szükség. Ez csak tőlük és alkalmazkodóképességüktől függ. Afrika azonban még az eddigi sok szörnyűség ellenére sem ment át azon a sokkhatáson, amelyen fekete rabszolga testvéreik Amerikában. Az a több százéves iszonytató megrázkódtatás azonban erre az évszázadra azt eredményezte, hogy bekövetkezett a felzárkózás és ma az USA-nak fekete elnöke van. Afrikának a világ nem ad 2-300 évet. A következő években tömegeknek kell átváltozniuk, vagy távozniuk. Ha a fenti beidegződések nem változnak meg, akkor a kettő közül a távozásnak van nagyobb esélye, mert könyörület ma sincs. Ha csak a három legnagyobb gazdasági hatalmat (USA, Kína és India) tekintjük 1990-2006 közötti GDP növekedés tükrében, akkor a következőt látjuk: USA ebben az időszakban 56%-kal növekedett, ami nem számottevő. Ha nem akar elvészni a süllyesztőben, akkor rá kell kapcsolnia és rá is fog. Bár ez az 56% megtévesztő, mert a bázisév gazdasági teljesítménye is hatalmas volt, nem hasonlítható a kínai és indiai 1990-hez. De a verseny az verseny. Az USA ökológiai lábnyoma 13 hektár felett van. Ez azt jelenti, hogy minden USA-állampolgár 13 ha-nál több területet igényel a földkerekség termőföldjeiből, tengereiből, bányáiból stb., hogy fogyasztási szintjét fenntartsa. Ez az ökológiai lábnyom Bangladesh és a legszegényebb afrikai országok polgárai részére nem éri el az 1 hektárt. Márpedig USA, az Arab-öböl térsége, skandináv országok nem fogják fogyasztói igényeiket csökkenteni, a Föld lehetőségei korlátozottak, a Hold és a Mars nem áll rendelkezésre. Akkor mi a megoldás? Hát igen, túl sokan vagyunk. Kína gazdasága megdöbbentő, 325%-os növekedést produkált a vizsgált időszakban, Indiáé pedig 170%-ot. Ők sem fognak lemondani növekedési igényeikről. Mi mutatja azt, hogy Afrika növekedésnek indul? Vigyázzunk! Az afrikai számok megtévesztőek. Bár Afrika országaiban valóban növekedés indult meg, nem is kevés, de ezt nem helyi vállalkozások, hanem főleg külföldi, elsősorban kínai és indiai cégek érték el. Tény, hogy Afrikában is maradt valami, de a megtermelt értékek, produktumok nagy része térítés nélkül elhagyta az országokat. A világ GDP termelésében 2008-ban Afrika részesedése 2,5% volt és ez 2009-re 2,3%-ra csökkent! Tehát amellett is, hogy a GDP átlagban 2-3%-kal nő évente Afrikában, a világ GDP termelésében részaránya csökken, tehát több megy ki, mint ami érték ott termelődik! A 2011-es adatok alapján pl. Ghána GDP növekedése az előző évihez képest 13,5%, ami Katar után a második hely! Ez így kiragadva irrealitás még akkor is, ha a bázisévhez képest nem nagy dolog egy ilyen emelkedés! De ugyanígy téves következtetést vonhatunk le Mali 5,3, Kongó 6,5, Etiópia 7,5, Zambia 6,7%-os GDP növekedéséről. Érdekes módon Elefántcsontpart –5,8 %-ot ért el, ami Gbagbo diktátorságának utolsó időszakával magyarázható. A kakaó világhatalom embargó alatt állt. Azonban jött Alessane Ouattara, az IMF egykori magas tisztet betöltő közgazdásza, ás átvette Gbagbo hatalmát. Figyeljük csak meg, milyen növekedés fognak a számok mutatni jövőre! Ouattara már az új generációs vezetőket képviseli. Neki nem kell elmagyarázni, honnan fújják a passzátszelet. Most az a feladata, hogy ezt magyarázza el másoknak is a térségben. Szudán pedig –0,2%-on reálisnak mondható. A két Szudán, észak és dél kettévált, ami csapást jelentett észak gazdaságára. Az igazi számokat Afrika világgazdasági szerepéről Kína 325%-a és India 170%-a mutatja. A szociális és infrastrukturális tőke-visszaforgatás ennek csak minimális hányada. Igencsak ostoba szinten kell tartani a népeket ahhoz, hogy ezt ne vegyék észre! No, erre minden eszköz, köztük az elit is készen áll. Tehát érdek azoknak a beidegződéseknek a megtartása. Annak érdekében, hogy az erőforrásokat újra elossza a világ, midig történik valami megrázkódtató esemény. Ez volt a nagy gazdasági és pénzügyi válság. Az eddigi gazdasági hatalmak kiestek szerepükből, nem voltak képesek visszakapaszkodni a válság előtti szintre. A mai szakasz a szabad rablás időszaka. Most nem létezik törvény, kivárás, humanizmus stb. A pólusok most alakulnak ki, és aki megfelelő időszakban csapódik ezekhez, annak van esélye a megmaradásra. Majd ha a hatalmi rendszer kialakult, akkor jön a megszilárdulás, bebetonozódás időszaka. Ekkor fogják majd meghozni a szabad rablás ellenes törvényeket, nehogy más is megpróbálja ugyanazt, amit a hatalmon lévők. És ha a törvényekkel is elkészültek, jön majd a kormányzás időszaka egy más szinten. Majd annak is egyszer egy megrázkódtatás véget vet. A rabszolgaság elemzésével kezdtem, és azzal is fejezem be. A hatalmi pólusok gazdasági számait, növekedését és fogyasztási kultúráit elemezve Afrika nem kerülheti el újkori sorsát. Most nem létezik jóságos Szovjetunió, mely esetleg tudatra ébredési és felszabadítási mozgalmakat pénzelne. Az a nemzetközi érdek, hogy a tudat ne fogja fel a történteket, és Afrikában az elit megint eljátszhassa történelmi szerepét. Azonban most egy elitváltásnak is be kell következnie. Az eddigi elitet irányító hatalmak meggyengültek, új trónkövetelőknek kell kiszolgáltatni Afrikát. Ez az elit most formálódik. Nincs idő kivárni a Sorbonne, Cambridge, vagy Oxford képzését, a gazdaságok versenye azonnali reakciókat követel. Az alatt kell ennek a rétegnek kialakulnia, amíg az átmeneti kormányok sorsa egy általános választásokkal véget ér… De az is lehet, hogy ez az elit már készen áll és vár valahol…
ELŐRE
LEZSUGÁZOTT VILÁG
„A demokrácia a kormányzat egyik rossz formája, de még mindig jobb az összes többinél” (W. Churchill) Vegyük a tényeket! A demokrácia alapvetően rabszolgatartó társadalmi formáció. Az volt az ókori görögöknél és az ma is. Ahhoz, hogy a demokratikus intézmények működőképesek legyenek egy jóléti társadalom érdekét szem előtt tartva, inputokra van szükség, amelyeket ez a társadalom nem képes előállítani. Ehhez az ókorban rabszolgákra, ma pedig klónokra, druidákra, saját gondolataiktól megfosztott, bekódolt robotokra van szükség. Így a mai kor társadalmi rétegei nem a patrícius és plebejus, jobbágyság és földesúr, munkás-paraszt és értelmiség, hanem valami egész más szerint tagozódik. Minek is részletezzem…? Viszont rengetegen nem férnek be a mai demokráciát inputként, vagy élvezőként megélők társadalmába, mert vagy nem képesek a demokrácia vívmányait megvásárolni vagy, mert nem nyilvántartásba vehetők vagy, mert zavaró jelenlétük szülőföldjükön, mivel az most másoknak kell. Azokra sincs szükség, akik mindezt felismerik és publikálni szeretnék. Sorsuk a szilencium, vagy a végelgyengülés. A vásárlóerő hiánya. Végzetes bűn. Tömegek nem képesek beszerezni mindazt, amit a fejlett gazdaságok ontanak az emberiségre. Könyörtelen leszámolás vár erre a nem fogyasztói populációra. Az áru nem azért van, hogy a kirakatban bámulják, hanem hogy megvegyék, majd otthon hamar meghibásodjon és vegyenek helyette szabályos időközönként másikat. Aki erre képtelen, annak távoznia kell. Mivel ez a réteg csak a szén-dioxid kibocsájtást növeli, így létével veszélyezteti a demokráciák lakóinak fennmaradását. Nem elég, hogy kivágja a fákat, faszénnel tüzel, szennyezi a környezetet, de szaporodik és eszik. Mivel ilyen széles réteget nem lehet oktatni, ezért nem fogja fel a világ követelményeit, így a például a demokrácia intézményét sem, ráadásul betegségeket terjeszt. Van még egy igen nagy bűne ennek a rétegnek. Nem lehet nyilvántartásba venni. Mivel anyjuk nem szült melléjük papírokat vonalkóddal, ezért nem megfigyelhetők, nem ellenőrizhető költekezésük, nem lehet bankszámlájuk, és nem tehetők adó és egyéb fizető alannyá. Pedig a szabadság ára nem kevesebb, mint a modern nyilvántartásba vétel. Azok a népek, amelyek ezen nem mennek át, nem nevezhetnek be a demokratikus elismertségre. No, persze a nyilvántartás vezetése valahol egész más helyen történik, mint ahová az alany való. Amennyiben a szülőföld másoknak kell, onnan egész egyszerűen tovább kell lépni, vagy írmagostól szabad akaratból ki kell halni. A szülőföld kell akkor, ha természeti kincseket rejteget, katonai védelmi szempontból stratégiai jelentőségű, vagy egyszerűen mert mások jól érzik benne magukat. Ha pedig minderről az ember beszél, ki meri nyitni a száját, akkor nem kap nyilvánosságot, vagy esetleg eltűnik. Ma könnyen lesz valakiből ellenség. A központilag megvezetett klón és druida tömegek egészen más ellenségeket ismernek, mint a felsoroltak. Az eddigi csaták, viták, háborúk két valós ellentábor között zajlottak, a maiak nem. Azokat a küzdő feleket, akikről lehet beszélni és minden sajtóban szerepelhetnek, ugyanazon egy pontból vezérlik. A druidák persze elhiszik, hogy ezek az ellentétek élesek, veszélyben az életük, tehát fizetniük kell azért, hogy valaki állandóan a védelmükre kelljen. Ahhoz, hogy állandóan fizessenek, a félelem, az állandó terror érzetét fenn kell tartani. Nos, erre szolgálnak a kreált ellenségek. Van belőlük elég, de az egyik legnevezetesebb az al-Kaida. Természetesen ez mindent magára vállal, még azt is, amit nem ő követett el. Egy a lényeg, hogy tömegesen tudjon felmutatni középkori jelmezekbe öltöztetett barbár őrülteket, akiknek semmi közük nincs az iszlámhoz, de annak nevében fertelmes akciókat hajtanak végre. Nekik ahhoz az egy évszázados valláshoz van közük, melyet Mohammed Abdel Wahab teremtett meg Ibn Taymiyah nyomán, és angol segédlettel kikezdték az oszmán birodalom falait. Ezt hívják vahabizmusnak. Ez az arab félsziget arab törzseinek egységesítésére szolgált. Hol van ez a bagdadi és córdobai felvilágosodástól, az azt megelőző 1300 év nyitott világától? A recept viszont jól működik. A világ bevette. Még akkor is hisz, amikor egyre több bizonyíték merül fel a szeptember 11-i akció hitelessége kapcsán. Az amerikai lakosság zöme a felmérések szerint már kétkedik. Mindegy, ha az al-Kaida vállalta, akkor az úgy is van. Az al-Kaida vezetősége egykori szabadságharcosokból áll, akik a 80-as években a Szovjetunió afganisztáni megszállása ellen harcoltak. (A teljes összeállítás a Leleplező -2012/3 - őszi számában olvasható) |
VIRÁG
ANDRÁS
CSERNOBILRA
EMLÉKEZÜNK, FUKUSIMÁRA FIGYELÜNK
A
Leleplező főmunkatársa a csernobili reaktor-robbanás idején a
magyar kormány Tájékoztatási Hivatala tájékoztatási
főosztályának vezetője volt és az MSZMP Politikai Bizottsága
határozata alapján - Marjai József miniszterelnök-helyettes
vezetésével - megalakított négytagú szuperbizottság tagjaként
egyik felelőse volt a magyarországi tájékoztatásnak. A
Csernobillel kapcsolatos tájékoztatást negyedszázad óta a
szocialista rendszerek által elkövetett információs hamisítások,
tájékoztatási torzítások és a cenzúrázás egyik
mintapéldájaként említik. Tényleg az volt? Szándékosan
félrevezették a közvéleményt és máig titkolják azt, hogy
valójában mi történt? Mit tudott a magyar kormány arról, ami
Csernobilban történt? A szuperbizottság letagadta a tényeket?
Vegyvédelmi alakulatokat vezényeltek a Lánchídra? Mi az igazság?
Főmunkatársunk 25 év után először szólal meg, ezidáig nem
kommentálta a megjelent híradásokat. És megosztja olvasóinkkal
az újabb atomkatasztrófával, a fujiamai reaktorbalesettel
kapcsolatos gondolatait.
Jelen
sorok írója a csernobili események idején a kormány
Tájékoztatási Hivatala tájékoztatási főosztályának
vezetőjeként vett részt egy szűk körű bizottság munkájában,
amely a magyar tömegtájékoztatásnak az atombalesettel összefüggő
tevékenységét irányította. A Bizottság elnöke Marjai József
miniszterelnök-helyettes volt, tagjai: Berki Mihály tábornok, a
Polgári Védelem országos parancsnoka, Sztanyik B. László, a
Sugárbiológiai Intézet főigazgatója és jómagam. Marjai József
miniszterelnök-helyettes feladata volt az atombalesettel összefüggő
hazai gazdasági, és kereskedelmi problémák rendezése, tehát a
legfontosabb információs és döntési pont minden lényeges
területet átfogott. Az operatív bizottság folyamatos
tájékoztatást adott a legfelső politikai vezetésnek és állandó
kapcsolatban állt a Honvédelmi Minisztérium és az Egészségügyi
Minisztérium speciális bizottságaival. Dr. Bányász Rezső
államtitkár, a kormány szóvivője ugyancsak kapcsolatban állt az
irányító centrumokkal és részt vett a legfontosabb
tájékoztatáspolitikai döntések meghozatalában. A bizottság
közvetlenül irányította és felügyelte az MTI, a Rádió és a
Televízió, valamint a napilapok hírközlését az
atomkatasztrófával és az ezzel összefüggő magyarországi
eseményekkel kapcsolatban. A hírközlő eszközök kizárólag a
bizottság által engedélyezett és jóváhagyott anyagokat
közölhették.
Moszkva
nem tájékoztatta a magyar kormányt
A
kormányhoz az első közvetlen információ a stockholmi magyar
nagykövetségről érkezett arról, hogy svéd megfigyelő pontok a
rádióaktivitás hirtelen növekedését észlelik a Szovjetunió
irányából. Nem sokkal ezután svéd tudományos források
számoltak be arról, hogy nagy valószínűséggel a lett-litván
területeken történhetett ismeretlen nukleáris robbanás, majd
rövidesen hírül adták, hogy nagy valószínűséggel az Ukrajna
területén lévő csernobili atomreaktorban következett be baleset.
A nyugati hírcsatornák egymással versenyezve hoztak új és újabb
híreket a sugárzási szint egyre több mérőhelyen történt
növekedéséről. A magyar tömegtájékoztatás azonban hallgatott.
Ennek oka az a megállapodás volt, amelynek értelmében a
szocialista államok az egymás területén történő eseményekről
csak az érdekelt ország hívatalos hírügynökségének jelentései
alapján számolnak be. A TASZSZ a legelső időszakban semmiféle
tájékoztatást nem adott, majd - két nappal a baleset bekövetkezte
után - kiadta az első csernobili jelentéseket. Azokban szó sem
volt a rádióaktivitás növekedéséről. A szovjet hírügynökség
szerint a baleset "kisebb jelentőségű" és "a károk
elhárítása megkezdődött". A legelső magyarországi híradás
a reaktorbalesetről azonban már április 28-án megtörtént a
Kossuth Rádió esti hírperiódusában. Ez a Rádió
hírszerkesztőségének partizánakciója volt, ugyanis a témára
vonatkozó tiltást már kiadtuk. Az ügyeletes hírszerkesztő (Bedő
Iván) ennek ellenére ismertette - ha jól emlékszem - a BBC
valamelyik jelentését. Ebből fegyelmi ügy lett, amit - a kor
szokásai szerint - senki nem vett komolyan.
A
balesetet követő nap délutánján a megfigyelő műszerek hazánk
területén is emelkedő rádioaktivitást jeleztek. A kormány
azonnali tájékoztatást kért a szovjet vezetéstől. A rövidesen
megérkező információ alig volt bővebb a
nyilvános közleményeknél és egyszerű üzemi
balesetként említette a történteket. A helyzet
tarthatatlanná vált. Ezekben az órákban már a hazai katonai
mérőállomások adatai is azt jelezték, hogy a szovjet területen
súlyos atombaleset történhetett. Ekkor született meg az MSZMP
Politikai Bizottságának döntése az operatív bizottság
fölállításáról.
Később
értesültünk arról, hogy ebben az időpontban a legfelső szovjet
vezetésnek sem volt reális és teljes képe a kialakult helyzetről.
Az erőmű vezetői és az ukrajnai kormányzati szervek
meghamisított, manipulált jelentéseket küldtek Moszkvába. Az
itthoni vezetés tudott arról, hogy több, mint tíz évvel korábban
egy - Leningrádtól mindössze 60 kilométerre fekvő - atomerőműben
súlyos baleset történt és csak az utolsó pillanatban sikerült
megakadályozni a tragédiát. Erről az esetről a szovjet
tájékoztatási szervek sem akkor, sem a későbbiekben nem
számoltak be. Érthető, hogy a magyar kormány bizalmatlanul
fogadta a szűkszavú szovjet tájékoztatást és azonnali, konkrét
felvilágosítást kért. Csak két nap múlva kaptunk bizalmas,
diplomáciai információt, amely szerint rendkívüli szovjet
kormánybizottság tartózkodik a helyszínen, a sugárzási szint
nem veszélyes az egészségre, rendben folynak az elhárítási
munkálatok és a reaktor állapotát, valamint a sugárzás szintjét
stabilizálják. Néhány órával később a szovjet
külügyminisztérium tájékoztatást küldött a nyugati országok
kormányainak. Ez az üzenet első ízben utalt arra, hogy a
sugárzási szint "valamivel meghaladja az előírt értékeket",
de az állásfoglalás szerint a lakosság egészségét nem
veszélyezteti és nincs szükség rendkívüli intézkedésekre.
Vagyis:
48 órával a reaktorbaleset után a magyar kormány nem rendelkezett
kompetens információkkal arról, ami történt. Meg kell jegyezni,
hogy a magas szintű kontaktusok nem kizárólag a párt legfelső
vezetésének, illetve a kormány elnökének égisze alatt működtek.
Mind a Honvédelmi Minisztérium, mind az Egészségügyi
Minisztérium folyamatos kapcsolatba lépett moszkvai partnerével, a
Sugárbiológiai Intézet pedig teljes nemzetközi
kapcsolatrendszerét aktivizálta az információszerzés érdekében.
A Nemzetközi Atomenergia Bizottság az első kritikus két napban
gyakorlatilag nem hallatott magáról, állásfoglalást nem adott
ki, ami annak következménye, hogy az illetékes szovjet intézmények
az Ügynökségnek sem adtak tájékoztatást. Még az utólagos
értékelések is fölhívják a figyelmet arra, hogy mindez teljes
mértékben ellentétben állt az egy éve hatalmon lévő Gorbacsov
főtitkár tájékoztatáspolitikai filozófiájával. Vannak olyan
értékelések, amelyek egyenesen a Gorbacsovval szemben álló
pártapparátus bűnéül róják fel a Moszkva hallgatását és a
hamis tájékoztatást. A balesetet követő felelősségre
vonásokkal kapcsolatban ezt a felfogást szuggerálta a szovjet
tájékoztatás is, mentesítve ezzel a főtitkár személyét az
esetleges elmarasztalásoktól. Július elején egy PB ülésen
állami vezetők; miniszterek, miniszterhelyettesek egész sorát
mentették fel.
Gorbacsov
a Nyugatot vádolta
A
magyar vezetés még az ominózus május elsején sem volt birtokában
részletes és korrekt információknak. Április 30-án érkezett
tájékoztatás arról, hogy az SZKP PB kétnapos ülést tartott,
értékelték a helyzetet és úgy döntöttek, hogy nincs ok a
felvonulások elhalasztására a Csernobilhoz viszonylag közel eső
ukrán nagyvárosokban (Kijev, Minszk, Szmolenszk stb.) mivel a
sugárzás szintje nem veszélyes az egészségre. Hónapokkal később
sikerült bizalmas információt szerezni arról, hogy a PB-ülésen
valóságos botrány tört ki. A legmagasabb szintű irányító
testületet tájékoztatták, hogy az érintett körzetekben
15-30-szorosára nőtt a háttérsugárzás, de több területen
meghaladja a normális dózis 50-szeresét is. A főtitkár élesen
bírálta az illetékes intézményeket. Kiderült, hogy
semmiféle átgondolt, összehangolt terv nem állt rendelkezésre a
lakosság mentése érdekében. Gorbacsov fölvetette a szovjet
atomerőművek telepítésének teljes felülvizsgálatát. A PB ülés
résztvevői kénytelen voltak tudomásul venni, hogy a baleset első
óráiban a szovjet hadsereg riasztott alakulatait védőfelszerelés,
vagy -eszköz nélkül vezényelték ki a reaktortűz oltására és
nem volt kétséges, hogy a reaktor közvetlen közelében dolgozó
egységek katonái, valamint a reaktor fölé repülő
tűzoltó-helikopterek pilótái halálos dózisú sugárzást
szenvedtek el. Akkor minderről semmi nem szivárgott ki. A magyar
vezetés kizárólag a magyar Polgári Védelem mérései, a
Sugárbiológiai Intézet elemzései, illetve a nyugat-európai
tudományos intézetek jelentései alapján tudott képet alkotni a
helyzetről. Mindezek alapján döntött úgy, hogy a
budapesti sugárzási szint nem veszélyes az egészségre, ezért
megtarthatták a május 1-ei felvonulást.
A
Csernobillel kapcsolatos hazai tájékoztatás értékelésénél
általában nem veszik figyelembe kellő súllyal, hogy - egészen
május végéig - Magyarországon senki nem rendelkezett a
reaktorbalesetről aktuális és pontos információkkal, főként
nem a reaktor körzetében kialakult helyzetről. Csak a Nemzetközi
Atomenergia Ügynökség fellépésének volt köszönhető, hogy
május első hetétől kezdve folyamatos értékelések és elemzések
készültek a politikai döntéshozó centrumok - így a magyar
kormány - számára is. A moszkvai információk szűkszavúak és
több vonatkozásban hamisak voltak, miközben a nyugati
hírügynökségek ontották a riasztó mérési adatokat. Gorbacsov
csak három hét után állt a nyilvánosság elé. Csalódást keltő
televíziós beszédében azt állította, hogy a reaktorbalesetből
szovjet-ellenes kampányt csináltak Nyugaton.
Igaz,
ami igaz, a nyugati tájékoztatás meglehetősen zaklatott,
egyenetlen volt. A Gorbacsov által bírált hangnem alapja az a
tény, volt, hogy a Nyugat nem hagyta szó nélkül a szovjet
információ-szolgáltatás botrányos inkorrektségét. Miután
néhány napon belül kiderült, hogy a reaktorbaleset következtében
egész Európában emelkedni kezd a sugárzás szintje, a szovjet
tájékoztatási manipulációk Európa valamennyi nemzete számára
közvetlen veszélyt jelentettek. Senki nem tudta, valójában mi a
helyzet. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség beavatkozása után
hiába lett némileg kiegyensúlyozottabb a tájékoztatás, a
szovjet információk továbbra is manipuláltak maradtak.
Nyugat-Európa egyetlen szavát nem hitte el a moszkvai
jelentéseknek. Részben ennek köszönhető, hogy sorozatban
születtek az amerikai, brit, osztrák, francia, olasz, német, stb.
hírügynökségek házi gyártású teóriái, amelyek esetenként
indokolatlan félelmet, pánikot keltettek a lakosság körében.
A
magyar mérési adatok közzétételének hatásáról és
körülményeiről külön érdemes szólni. A folyamatos
adatközlés vegyes fogadtatásra talált. A lakosság teljesen
felkészületlen volt arra, hogy reálisan értelmezze a sugárdózisok
szintjét jelző mértékeket és mértékegységeket. Több
olyan rádió- és tv-műsor, illetve újságcikk
közreadását rendeltük el, amely a sugárszint emelkedését
a természetes háttérsugárzás relációjában magyarázta. A
mérési adatokat egyetlen egy alkalommal sem hallgattuk el,
vagy hamisítottuk meg, tehát a sajtóben megjelenő közlemények
a magyarországi mérések adatairól kivétel nélkül
megfeleltek a ténylegesen regisztrált és kontrollált mérési
eredményeknek. A sugárzás mértéke mindvégig messze elmaradt a
tudomány által az egészségre ártalmasnak tartott szinttől,
különösebb óvintézkedések életbe léptetésére nem került
sor. A tájékoztatás folyamatosan hangsúlyozta a
zöldség-gyümölcsfélék alapos mosásának szükségességét.
Emlékezetem szerint a talajközeli növényzet által megkötött
sugárzási szint emelkedése csak egy alkalommal tette szükségessé,
hogy néhány napra legeltetési tilalmat rendeljenek el Békés
megye egyes területein, és az itt begyűjtött tejet csak
később, feldolgozott állapotban (főként tejpor
alakjában), bizonyos izotópok bomlási üteme szerint meghatározott
raktározási idő után engedték forgalomba hozni.
Ezekról az intézkedésekről tájékoztattuk a lakosságot. Egy
másik említésre érdemes esemény, hogy Debrecen közelében is
érzékeltek az átlagnál valamivel magasabb értéket, amire
a szakemberek először nem találtak választ, mivel teljesen
ellentétes volt minden mért tendenciával. Egy idő
után azonban kiderült, hogy a sugárszint emelkedésének
oka az, hogy a szigorú tilalom ellenére egy cégnek sikerült
Magyarországra csempésznie jelentős mennyiségű szarvas- és
marhabőrt, amit Debrecen közelében elvermeltek, későbbi
felhasználás reményében.
A
magyarok mosták a zöldséget és kételkedtek
A mérési adatok
folyamatos közlése kezdetének pillanatától érzékeltük, hogy
az egzakt mérőszámok nem nyugtatják meg a lakosságot, sőt
bizonyos tekintetben fokozódott a bizonytalanság és a
bizalmatlanság. Ez két tényezőnek köszönhető azon kívül,
hogy lakosság döntő többsége egyszerűen nem tudta hova tenni az
adatokat. Az első az, hogy Magyarország - a Kárpát-medence
légköri viszonyainak következtében - egész Közép-kelet
Európában a legkevesebb sugárdózist kapta. A környező
országokban magasabb értékeket mértek. Ausztriában és
Romániában például a sugárzás mértéke meghaladta a nálunk
mért dózis kétszeresét. A nyugati országok mérési
eredményeinek hallatán a magyar emberek egyszerűen nem értették,
miként lehetséges, hogy Ausztriában, Németországban, de még
Franciaországban is a mi adatainknál magasabb értékeket mértek.
Ezért sokan nem hitték el az általunk közölt tényeket.
Különösen rossz hatása volt annak, hogy az osztrák egészségügyi
minisztérium - teljesen indokolatlanul - néhány napig megtiltotta
a Magyarországról származó árucikkek importját, amiről a bécsi
rádió folyamatosan hírt adott. A másik ok az volt, hogy
az osztrák és német rádióállomások az ottani helyzet
alapján több óvatossági intézkedésre szólítottak fel,
például: az emberek szedjenek jódtablettát, zárt ablak mögött
lehetőleg tartózkodjanak a lakásban, ne időzzenek fölöslegesen
a szabadban, ne tegyék ki magukat napsütésnek, ne
fogyasszanak zöldséget, a gyerekeket ne engedjék homokozóban
játszani, stb. A bukaresti rádió folyamatosan közölte, hogy a
román egészségügyi hatóságok több óvodában és iskolában
jódtablettát adnak a gyerekeknek. Ezeket az intézkedéseket a
szakemberek nálunk nem tartották indokoltnak, a közvélemény
viszont kételkedett abban, hogy elegendő védelmet jelent a
zöldségfélék mosására vonatkozó felszólítást. A mi
tájékoztatáspolitikai célunk az objektív magyarországi helyzet
ismertetése, a szükséges szintű lakossági
elővigyázatosság érvényesítése, és a pánikhangulat
kialakulásának megakadályozása volt.
Konkrét
tevékenységünkön túlmutat, ugyanakkor az akkori tájékoztatás
megítélésének fontos motívuma az a máig tartó vita, ami a
reaktorbaleset későbbi következményei körül bontakozott ki. Az
"éles" helyzetben a tájékoztatási operatív bizottság
szigorúan a tudományos intézmények által adott prognózisokhoz
és a ténylegesen mért értékek bizonyított hatásaihoz és
következményeihez tartotta magát. Semmiféle (önálló) előrelátó
képességgel nem rendelkezett és természetesen nem tudhatott
többet azoknál az adatoknál, amikhez hozzájutott. Olyan jelentés
nem állt rendelkezésünkre, amely a leukémia, vagy más daganatos
megbetegedések, stb. számának növekedését prognosztizálta
volna.
Néhány
hónappal a csernobili baleset után a Nemzetközi Atomenergia
Ügynökség külön program keretében vizsgálta meg a különböző
országok tájékoztatási tevékenységét. Az Ügynökség
feltárta azt a botrányos helyzetet, amit a szovjet tájékoztatás,
pontosabban a tájékoztatás hiánya okozott a legkritikusabb
időszakban, a reaktor berobbanásának idején. A szovjet
pártvezetés egyetértett a súlyos elmarasztalással és szigorú
fegyelmi döntéseket hozott. Kiderült, hogy a szörnyű balesetnek
első sorban nem technológiai, vagy konstrukciós oka volt, annak
ellenére, hogy a csernobili erőmű-tipus már korszerűtlennek
számított a baleset idején. A robbanásnak egyértelműen és
kizárólagosan emberi okai voltak. Egy óriási kockázattal járó
kísérlet végrehajtására kapott engedélyt az erőmű tudományos
vezetése és ennek során indultak be a reaktorban olyan folyamatok,
amelyek a végzetes robbanáshoz vezettek. A szovjet atomerőművek
biztonsági helyzetét a NAÜ mindazonáltal megfelelőnek
minősítette. Az Ügynökség részletesen értékelte az európai
államok tájékoztatási munkáját. Rámutatott, hogy több esetben
az indokoltnál magasabb fokú veszélyeztetettség képzetét
idézték elő a lakosságban. A magyarországi tájékoztatást
kiegyensúlyozottnak, korrektnek ítélték. Elismerően nyilatkoztak
arról, hogy a kormány a lakosság nyugalmának megőrzése
érdekében eredményes intézkedéseket hozott a tájékoztatási
munka központi irányításáról.
A
szocializmus hősi halottja
Ennek
ellenére - a Szovjetunión kívül, ahol ez minden szempontból
indokolt volt - a rendszerváltás után egyetlen volt szocialista
országban sem kapott olyan súlyos, elmarasztaló kritikát a
nemzeti tájékoztatási munka, mint Magyarországon, holott ezeket
az elmarasztaló vádakat semmiféle konkrét ténnyel nem tudták,
és most sem tudják alátámasztani. A Csernobillal kapcsolatos
magyar tájékoztatás ugyanúgy a bukott szocializmus hősi halottja
lett, mint a Bős-Nagymaros vízlépcső-rendszer. A rendszerváltás
után néhány felelőtlen, szenzáció-hajhászó, második-harmadik
vonalbeli újságíró megalapozatlan és bizonyíthatatlan vádakkal
illette a reaktor-balesethez kapcsolódó tájékoztatást,
elképesztő, irreális túlzásokba kezdett és a végén már
konkrét haláleseteket is összefüggésbe hoztak a magyar
tájékoztatás "hazugságaival". A napvilágot látott
számos félrevezető információ közül kiemelkedik azoknak a
magyar kamionsofőröknek az esete, akik a baleset időszakában
Ukrajna területén dolgoztak. A későbbiek folyamán többen
közülük daganatos betegségekben haltak meg. Ezt a tényt
ok-okozati összefüggésbe hozták a reaktor-balesettel, és szinte
gyilkossággal vádolták a hazai tájékoztatást, amiért a
kormányszóvivő - az akkori tudományos álláspontnak és a
rendelkezésre álló adatoknak megfelelően - kijelentette, hogy a
magyar kamionok útvonalán nem fenyeget egészségre ártalmas
sugárveszély.
Az
atomkatasztrófa egészségügyi következményeinek megítélésében
a mai napig óriási viták zajlanak szakmai körökben, ami
jelentősen befolyásolja a közvélekedést is. A Nemzetközi
Atomenergia Ügynökség szilárdan tartja magát ahhoz az
álláspontjához, hogy a csernobili reaktor-robbanással mindössze
56 haláleset és mintegy négyezer pajzsmirigyrák megbetegedés
hozható közvetlen összefüggésbe. Ennek ellenére visszatetszőnek
hat Moris Rosen-nek, az Ügynökség egyik igazgatójának elhíresült
kijelentése: "a nukleáris energiát akkor is rendkívül
fontosnak tartanám, ha minden évben történne egy ilyen baleset".
A NAÜ álláspontját számos tudós vitatja. Van olyan
vélemény, amely szerint közel 5 millió ember károsodott
valamilyen mértékben a csernobili erőmű-robbanás
következményeitől, mindenek előtt Ukrajna, Oroszország és
Belorusszia területén. Magyar orvosok is vannak, akik állítják,
hogy a csernobili katasztrófát követően Magyarországon is
megfigyelhető bizonyos daganatos betegségek, koraszülések és a
gyerekek körében pajzsmirigy-problémák gyakoribb előfordulása.
Ha jól tudom, Békés megyében a kilencvenes évek végén
készítettek is egy ilyen vonatkozású statisztikát. Figyelemre
méltó, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) munkájába
bekapcsolódó orvoscsoportok általában azt a véleményt
képviselik, hogy az Atomenergia Ügynökség tudatosan letagadja a
tényeket, míg a világ vezető sugárbiológiai laboratóriumai
egyöntetűen állítják, hogy ezidáig egyetlen olyan tudományos
értékű bizonyíték nincs, amely határozott összefüggést
alapozna meg a daganatos megbetegedések számának kétségtelen
növekedése és az atomerőmű-baleset között.
Egyetlen
esetet említek meg, amely vezető helyre küzdötte föl magát a
magyar Csernobil-legendáriumban. A történetnek több változata
ismeretes, néhányat volt alkalmam elolvasni. Kizárólag olyan
újságírók írták, akik az események idején nem voltak tagjai a
kijelölt sajtóstábnak és én soha nem is találkoztam velük. Én
soha nem reagáltam ezekre a publikációkra, de úgy érzem, itt az
ideje annak, hogy a közvélemény megismerje a valóságot. A
nevezetes epizódnak "a Lánchíd rejtélyes mosása" címet
adhatnánk.
Botrány
a híradóban: "vezesse az adást a Tájhiv!"
A
történet a következő: a mérési adatok meghamisításáról
keringő mendemondák miatt úgy döntöttünk, hogy a TV Híradó
esti adásában élőben bemutatunk egy sugárzás-mérő műszert,
amelyet a Tudományos Akadémia előtt, a Lánchíd pesti hídfőjénél
állított fel a Polgári Védelem. Az előkészületeket délben
kezdték. Három óra körül a Honvédelmi Minisztérium sajtófőnöke
(a rendszerváltás utáni Horn-kormány hadügyminisztere, Keleti
György) tájékoztatott arról, hogy a berendezést üzembe
helyezték és "minden rendben van". Öt óra körül
elhatároztam, hogy személyesen megtekintem a berendezést. A
Parlamentből elsétáltam a Lánchídhoz, ahol egy felállított
kamera előtt helyezték el az ominózus mérőműszert. A honvédség
és a polgári védelem illetékes vezetői is jelen voltak és arról
tájékoztattak, hogy a nagy autóforgalom miatt keletkező por,
illetve a Duna fölötti pára következtében itt valószínűleg
magasabb a sugárzási szint a Budapesten tapasztalható tényleges
dózisnál. Mire én azt találtam mondani, hogy akkor célszerű
lenne az adás előtt lemosatni az úttestet és a hidat, amivel
egyetértettek a szakemberek. Értesítettük a Köztisztasági
Hivatalt, amely azonnal a helyszínre küldött négy locsolókocsit,
amelyek vízzel locsolták végig a teret és a Lánchidat. Ez fél
hét körül történhetett, mindenféle komplikáció nélkül, a
forgalmat sem zavarták lényegesen. Az igaz krach akkor ütött be,
amikor bevilágítottuk a mérőműszert és ráállítottuk a
kamerát. Majdnem elállt a lélegzetem, amikor megnéztem a monitor
képét, ott ugyanis semmi mást nem lehetett látni, mint a műszer
figyelő-ablakát, melynek közepén egy hatalmas és széles vörös
csík feszült, ami a veszélyes dózis szintjét jelezte. Szóltam
az operatőrnek, hogy itt nyilván nem stimmel valami. A műszeren
egy egészen apró fehér nyíl mutatta a mérési értéket, ami a
vörös vonal alján billegett. A nyíl melletti vonalas skála a
képen alig látszott. A képernyőn teljesen úgy nézett ki, mintha
a veszélyzónára irányulna a mutató. Közöltem a polgári
védelemmel, hogy ha ezt a képet fogjuk adni, egészen biztosan
frászt kap az egész lakosság, miután a képernyőn a kis nyíl
beleért a vörös zónába. Kiderült, hogy az odahozott katonai
sugárzásmérőnél finomabb mobil-eszköze a hadseregnek nincs.
Megkérdeztem az operatőrt, lehetne-e olyan képet adni, ami
legalább kissé elhomályosítja a kontúrokat. Erre az operatőr
borzasztó ideges lett és kiabálni kezdett, hogy ő az én
kedvemért nem fogja meghamisítani a képet, különben is azt, hogy
a képernyőn mi látszik, a stúdióban döntik el. Pillanatok alatt
meglehetősen feszült hangulat alakult ki, mivel az operatőr úgy
gondolta, hogy a kép leleplezi a hivatalos adatok hamisításait,
hiszen a sugárzás szintje eléri a veszélyzóna határát. Hiába
kezdték el győzködni őt a jelenlévő szakemberek, hogy nem erről
van szó, hanem arról, hogy a műszer háborús állapotokra
jellemző dózis-egységekre van kalibrálva. Az operatőr teljesen
beleélte magát abba, hogy leleplezte a kormányzati tájékoztatás
csalását és egyre határozottabban közölte, hogy vagy úgy
állítja a kamerát, ahogy ő jónak látja, vagy kikapcsolja az
egészet.
Közben
már hét óra elmúlt, és engem kivert a víz. Felrémlett bennem,
hogy néhány évvel azelőtt, amikor ugyancsak élő tv-közvetítést
javasoltam egy magas szintű protokoll-eseményről, országos
botrány lett a dologból. (Először jelentkezett egyenes adásban
ilyen alkalomból az Országház. Losonczi Pál, az Elnöki Tanács
elnöke kitüntette a hazánkba látogató Asszad tábornokot, Szíria
elnökét. Teljesen váratlanul óriási tömegverekedés tört ki a
Nándorfehérvári-teremben, miközben megkezdődött a kitüntetési
ceremónia, és egy technikai hiba miatt a verekedő újságírók és
kormányőrök gyűrűjében a lábán alig álló tv-operatőr
vállán össze-vissza dülöngélő, közvetítésre állított
kamerát nem tudtuk az adásról lekapcsolni...) Egy rendőrautó
másodpercek alatt bevitt a TV székházába, de így is már elmúlt
negyed nyolc, mire a Híradó stúdiójába értem, ahol tetőpontjára
hágott a feszültség. Kígyós Sándor adásvezetőt, a Televízió
egyik legkiválóbb szakemberét addigra már annyira
fölidegesíthette a Duna-parton állomásozó operatőr, hogy amikor
beléptem a stúdióba, rámkiabált: "Teljesen megőrültetek?
Elrendelitek a közvetítést, utána meg azt mondjátok, hogy ne
mutassuk a műszert? Öt perc múlva indul az adás, nem
változtatok!" Próbáltam megmagyarázni, mire figyeljenek a
kép beadásánál. Óriási szerencsémre az egyik műszaki
szakember egy pillanat alatt rájött a megoldásra: a műszer képét
nagyítani kell, a kis mutató akkor távolabb kerül a félelmetes
vörös csíktól. Kígyós azonban se nem hallott, se nem látott,
rázendített ő is arra, hogy meg akarjuk hamisítani az eredményt,
majd hirtelen felkiáltott: "Na, ebből elég volt, csinálj,
amit akarsz, vezesse az adást a Tájhiv!" - és kirohant a
stúdióból becsapva maga után az ajtót. Borzalmas pillanatok
következtek, én ott ültem teljesen tanácstalanul a monitorok és
az irányító pult mögött, fogalmam sem volt, mit kellene
csinálni. Közben felhangzott a Híradó szignálja, indult az adás.
Az egyik műszaki kolléga villámgyorsan odaült mellém és azonnal
átvette az adás irányítását. A műsorvezető Győrffy
Miklós volt az egyetlen, aki megőrizte higgadtságát és
fantasztikus rutinnal simán levezette a műsort. Olyan összekötő
szöveget rögtönzött, hogy abból mindenki kihallotta, mi a dolga.
Neki köszönhető, hogy maga az adás teljes rendben zajlott és jól
sikerült a mérőműszer bemutatása is, amit egy szakavatott
katonai szakértő kommentált a Duna-partról.
Ezekből
az eseményekből aztán fantasztikus történetek kerekedtek. Éppen
tíz évvel ezelőtt olvastam egy ifjú kollegina kétkolumnás
"tényfeltáró" írását, amely szerint az én
"parancsomra" katonai vegyvédelmi egységek érkeztek a
Lánchídhoz, a Roosevelt-tér zöld parkjában álltak meg a
teherautók és a leugráló alakulatok különféle vegyszerekkel
igyekeztek semlegesíteni a sugárzást (amit mi természetesen
letagadtunk a lakosság előtt) egészen addig, míg a műszer a
normális állapotot nem mutatta.
A
Televízióban lezajlott események híre is gyorsan elterjedt,
különösen a szakmában. Lakatos Ernő, az MSZMP KB Agit.Prop.
Osztályának vezetője, valamint Bányász Rezső államtitkár,
kormányszóvivő már-már anekdota-szerűen mesélte mindenkinek.
Néhány hét múlva, egy diplomáciai fogadáson véletlenül Kígyós
is, én is jelen voltunk. Lakatos Ernő és Bányász Rezső azon
derültek, hogy Kígyós még akkor is sértődötten nézett rám,
holott soha, semmilyen konfliktusunk nem volt korábban, én mindig
tiszteletben tartottam az ő kivételesen magas szintű
felkészültségét és óriási szakmai tapasztalatát. Egyszer csak
Lakatos Ernő külön-külön magához intett bennünket, majd
Bányász Rezső hahotázása közepette ránk kiáltott: "Béküljenek
ki! Fogjanak kezet!" Kezet is fogtunk. Ez lett a vége a
történetnek.
Fukusima:
a kórust az atomenergia-lobby vezényli
A
teljes cikk a Leleplezô új számában olvasható
Tőke
Péter: Fojtogató az EU-s gyarmatdemokrácia
Kiközösíteni
a nemzet árulóit! Ha igazi puccs lett volna, akkor már más
országban élnénk. Négy jelölt Orbán helyére? A brüsszeli
bohózat csak gumicsont, a valódi ok a pénzvilágnál van.
Líbiától az olaj kellett, Irántól a bankok.
(RÉSZLETEK)
A puccs mégsem puccs
Vita alakult ki arról, hogy az egész nemzetközi cirkusz egy puccs-e, vagy összeesküvés. Ugyan már, hogyan lehetne puccs? Az néhány órán belül sikerrel járt volna, ha azt a CIA és társai szervezik. Már rég más irányítaná az országot. A pénzhatalom megelégedett a gazdasági kutyaszorítóval. Pontosan tudták azt, hogy nemcsak Orbánt, az egész magyar népet meg kell leckéztetni, hogy lábhoz tett nyelvvel, parancsra váró gyarmat legyen. (A többi csak a politikai bohózat kedvéért EU-nak odadobott gumicsont. Nekik a demokrácia csak egy kellék. Kicsit nagyobbra sikeredett, mint gondolták. Sebaj, arra jó volt, hogy sok fontos kérdésről, a PIGS adósországokról, az egyre fenyegetőbb világháborús veszélyről elterelje a figyelmet.)
A támadás be is indult a hitelminősítők, s pénzpiaci spekulánsok első csapásaival, aztán a gyarmattartókat, vagyis a nemzetközi pénzkartellt kiszolgáló liberálisok, szocialisták stb. politikai lejárató kampánya révén. Mintha egy karmester irányította volna, még a nagyobbrészt a banki- és multivilág tulajdonában álló ,,független” európai és amerikai sajtó is rázendített. Ha nálunk nem Orbán Viktor, hanem bukott görög kollégájához hasonló, mondjuk magyarítva: Pap André lett volna a miniszterelnök, akkor ő már sírva, jajongva térden csúszkált volna kegyelemért könyörögve Barroso, Christina Lagarde, a gesztikuláló-király, Cohn Bendit, Hillary Clinton, Angela Merkel és mások előtt. A kiszúrósdi nemcsak Orbán, hanem az egész magyar nép ellen folyt. A forint lerontásával, az összehangolt spekuláns tőzsdei támadásokkal sokak pénzét, értékpapírban lévő vagyonkáját sikerült agyagba döngölni és félelmet kelteni.
Ki legyen Orbán Viktor utódja?
Közben beindult a színfalak mögött a miniszterelnök-keresés. Az első és legkézenfekvőbb jelölt az olaszokéhoz és görögökéhöz hasonlóan az ő kutyájuk kölyke, Andor László, az EU foglalkoztatási és szociális biztosa lehetett. Fiatal, energikus, alkalmazkodó, ambiciózus, brüsszelizálódott. Csakhogy előkerült a hallgatás homályából Bajnai Gordon is. Kipihenten, tervekkel, harcra készen, jókora magánvagyonnal. Hogy valaki hívta-e, vagy csak betoppant, hogy héééé, itt vagyok!, nem érdekes. Szakértői kormány esetén Andor és Bajnai is megfelelő lehetett volna. Csakhogy számolni kellett a Fidesz kétharmadával is. Mi van, ha e parlamenti renitens többség nemet mond mindenfajta nemzetközi sarokbaszorítósdira? Nosza, nézzünk jelöltet a kormányzópárt körében is! Igen kis időre Varga Mihály neve is felmerült, de őt túlságosan orbánistának találhatták. Erre nyilatkozni, bírálni kezd Orbán barátja, Járai Zsigmond, aki lemond a Költségvetési Tanács-beli szerepéről, de marad az MNB felügylőbizottságának az elnöke. Bírálja a kormány gazdaságpolitikáját, annak módosítását jaavasolja, plusz csupa olyasmit, ami az EU bírálóinak is oly kedves. Egy csapásra termett egy új, elfogadható miniszterelnök-jelölet, aki már MNB-elnök is volt. Miniszteri posztot nem vállal, de szívesen ad tanácsot a kormánynak – mondta. Csilla-gos ötös!
Csakhogy ezzel még nincs vége. Moszkvai információink szerint nekik egyik sem megfelelő. Valakik állítólag újra Gyurcsány Ferencet látnák miniszterelnökként a legmegfelelőbbnek. Hogy pontosan kik is azok, arra csak utalások vannak, vagyis az orosz felső vezetés. Ám nincs konkrétan megnevezve Putyin és Medvegyev sem. Vizsgálódjunk csak egy kicsit! Ennek a ,,felső vezetésnek” nyolc oligarcha (nagyhatalmú milliárdos) is tagja. Remélem, nem leszek mindjárt rasszista, ha leírom, hogy a nyolcból hét kettős állampolgár, vagyis orosz-izraeli. Feltehetően nekik a magyar kolléga, a magyar oligarcha, Gyurcsány tetszene. Érti az oligarcha nyelvet, gyarmat esetén jó és hűséges helytartó, a Lisszaboni Szerződést is látatlanban elsőként aláírta. Ha Fletó lenne a number one, akkor akár tízszeresére is nőhetne a magyar–orosz árucsere. Vagyis ez a ,,senkinek se kell” ország tényleg az oroszok és a kínaiak barátja lehetne.
Itt kell megjegyeznem, hogy a magyar totojázás közepette a ,,gyarmattartók” erőgyűjtés céljából, vagy csak a mi ijesztgetésünkre a jól bevált rutinnal lecsaptak Romániára. Már megvolt a brüsszeli saját kutyájuk kölyke jelöltjük, amikor a ravasz Bacescu a távozó Boc miniszterelnök helyére azonnal kijelölte Ungureaut, a külföldi hírszerzési főnököt. Olyan gyorsan történt, hogy az EU és IMF Románia-irányítók még csak köpni és nyelni sem tudtak.
Orbán Viktor menesztése is gellert kapott. Az összeesküvő liberális-szocialista-zöld brancs és magyarországi szövetségeseik, akik már hónapok óta készültek a magyar kormány elleni széleskörű támadásra, igencsak pofára estek.
Meglepetés Strasbourgban, Brüsszelben
Orbán Viktor ugyanis elképedésükre személyesen megjelent Strassbourgban az Európa Parlament ülésén, és minden felvetett kérdésre, vádaskodásra válaszolt. A legjobban a gesztikuláló- király járatta le magát. Daniel Cohn-Bendit az Alkot-mánybíróság elleni támadás-ként értékelte a bírák nyugdíjkorhatárának csökke-nését, miközben a taláros testület tagjaira nem is vonatkozik a módosítás. Őszintén szólva nagyon jól szórakoztam a támadók dilettantizmusa, tájékozatlansága és főleg gyermetegsége miatt. Hála Istennek, hogy ilyen tehetségtelen, néha már hazudozó ellenfeleink voltak, mert így Orbánnak a tényekkel és az igazsággal könnyű volt helyre tennie őket, és ő került ki győztesen, sokak rokonszenvét megnyerve. Azt hiszem, kijózanítólag hatott sok ellenfelére, hogy Lengyelország és Litvánia, no meg néppárti társai is mellé álltak. A kákán való csomókeresés
persze folytatódott, de Orbán Viktor leváltása, lecserélése a gumicsontosok fogcsikorgató dühe ellenére is lekerült a napirendről. Legaláb-bis kis időre, mert a támadók tudták, hogy a magyarok elleni kiszúrósdi folytatódik, a Fidesz–KDNP-kormány emberfeletti küzdelmét a szocli-berálisok által hátrahagyott, elrejtett időzített bombái, aknái, ahogy már utaltam rá, még robbanni fognak és a csőd felé hajt-hatják az országot. Lásd a Malév-csődöt, és a Ferihegy Airport-féle titkos záradékot.
A strasbourgi sikeres Orbán- fellépés, és a 400 ezres békemenet is figyelmeztetőleg hathatott. Ugyanakkor az egész strasbourgi, majd brüsszeli bohózat rávilágított arra, hogy az Európai Unió rossz, manipulálható, erőszakos tagállami-érdekellenes vízfejjé vált. Mastrichti és Lisszaboni Szerződés elavult, megreformálásra vár. Ez az EU nem az az EU, amivel elkápráztattak bennünket, csupán néhány tagállamnak jó, a többinek a tarhálósdi, a kéregetősdi, elszegényesítő kifosztósdi. Ma sokkal kevesebben élnek jól, mint az EU előtt, a szkeptikusok száma egyre nő, s kiderült: egyre több függetlenséget, nemzeti jogot kell feladni. Magyarország ,,lázadása” ezért is váltott ki gyarmattartói megnyilvánulásokat. Az EU ma már nem egy vágyálom, szerethető közös jövő, hanem teher, ellenszenv, nemzeti elnyomástól való félelem. Tele kettős mércével, kivételekkel, az európai polgárok elleni megszorításokkal, adósrabszolgaság kiterjesztéssel. E birodalom elkezdte a saját sírját ásni.
Probléma van a demokráciával?
Melyikkel? Azzal, amelyet az amerikai ügynökök a rendszerváltáskor
ránk erőltettek? A liberális, alkotmányos népképviseleti
demokráciával, ami a népet csak szavazógépezetnek tartja, és
négy éven át fityiszt mutat neki, s az uralkodó politikai elitet
szolgálja? Hát igen, ezzel baj van. Mi inkább a Lincoln-i, nép
általi, népért hadakozó részvételi demokráciában kezdünk
hinni. Itt is reformokra van szükség, mert a húszéves puding
próbája gyenge kettesre vizsgázott. Csak ez a fajta neoliberális
demokrácia teszi lehetővé, hogy a népek feje felett átnyúlva
szűk érdekcsoportok dönthessenek. Ahogy Gyurcsány is a
megkérdezésünk nélkül aláírta a Lisszaboni Szerződést.
Tetszenek már érteni, miért támadják az új Alkotmányt,
sarkalatos törvényeit? Miért tanácskozik róla a mi kizárásunkkal
Hillary Clinton, Charles Gati és neoliberális környezetük? Fogalmaz-
hatok magyarul is: a népnek soha, semmilyen beleszólást se!
Mellesleg igazuk van. Tudomásul kell venni, hogy a katonai, politikai
és pénzügyi hatalmasságok diktálnak. Az általuk uralt, felügyelt
kis országocskák pedig egyet tehetnek: jó pofát vágnak hozzá és
eleget tesznek az elvárásoknak. Újfajta gyarmatosítás? Ugyan!
Hiszen kaptok elég szabadságot, persze csak annyit, hogy ne tudjatok mit kezdeni vele. (…)
Prognosztizálható balos pofáraesés
Amint azt kifejtettem, vagyis hogy Orbán és a Fidesz ellen nem szerveződött igazi puccs, azt azért el kell ismerni, hogy a Fletó- vírus hatott, hiszen olyan sokan, olyan sok helyen, sok országban,
sok fórumon megmozdultak, hogy az már inkább egy nemzetközi (Hazafias helyett) Kollaboráns Népfront-mozgalom lett. A kétharmados magyar miniszterelnök leváltása, és a választók által
megbüntetett SZDSZ-MDF stb. politika visszacsempészése, a neoliberális rablóuralom visszaállítása volt a céljuk. Csak itt jegyzem meg: ha nem Orbán jön, akkor a magyar adósság már
másfélszer annyi, és hetente kellene újabb megszorító intézkedést hozni, béreket és nyugdíjakat csökkenteni.
Azt, hogy Orbánt kikkel cserélnék le, már kifejtettem. Ám az kevés lett volna. A magyarokat is le kell cserélni. Tervez-gettek szakértői kormányt, aztán előrehozott választásokat és egyebeket. Mesterházy Attila arra készült, hogy váltópárt legyen, persze gyurcsányi besegítéssel. Azt bizonygatták, hogy a Fidesz- KDNP választói úgy összezsugorodtak, hogy már utolérték őket.
Ám jött egy váratlan fordulat: Orbán Viktor sikeres strasbourgi kiállása, aztán a Békemenet, meg a magyar választók kijózanodása és szolidaritása. A Nézőpont Intézet február elején nyilvánosságra hozta a legfrisebb kitatásait: A Fideszre 54 százalék szavazna, a Jobbikra 18 százalék, az MSZP-re ennél kevesebb, az LMP-re 7 százalék, Gyurcsá-nyékra pedig 3. A nemzet összetartott és útilaput mutatott a gyarmati helytartó-pártoknak. Mert ha a Jobbik is hatalomra kerül, akkor nektek, bizony mondom, mennetek kell az SZDSZ és az MDF után. Kivéve: amerikai megszállás esetén az LMP lehetne a kiszolgáló párt és Charles Gati a megbízható új helytartó-miniszterelnök. Orosz megszállás esetén pedig Gyurcsány (Putyinuska) Ferencet illetné meg ez a poszt.
Mi történne, ha a Jobbik irányítana?
Először is minden volt és jelenlegi szocialista, MDF-es és SZDSZ-es politikus, tisztségviselő vagyonát, bankbetétjét zárolnák, nyugdíjuk, bérük valamint egyéb juttatásaik ötven százalékát
elvonnák a rossz döntéseik miatti kártérítésre. Olli Rehn, Neelie Croes, Cohn Bendit és társaik, valamint minden ellenségesen nyilatkozott és Benes-dekrétumot fenntartó szlovák és cseh
politikus részére beutazási tilalmat rendelnének el. Népszavazást tartanának az EU-ban maradásról és az izlandiak példájára az uzsoraadósság törléséről, vagy átütemezéséről. A Magyar Nemzeti Bankot megfosztanák Nemzeti nevétől, mert nem az. Helyette az Európai Központi Bank budapesti kirendeltsége, vagy Gyarmati Központi Bank nevet kaphatná, és pénzt nem utalhatna külföldre. A
magánbankok csak akkor kaphatnák meg uzsorapénzüket, ha Görögország mintájára a felét elengednék. A pénzkibocsátás jogát visszavenné a kormány és a kormányfő, a köztársasági
elnök, a Költségvetési Tanács és a Magyar Fejlesztési Bank vezetőinek közös döntésére bízná, amibe semmilyen külföldi beleszólást sem engednének. A liberális demokrácia helyett a
nemzeti hűség és elkötelezettség demokráciáját léptetnék. Új törvényt hoznának a nemzetárulásról. Minden EU-s megszorítás, vagy belső csontváz miatt fizetendő összeget elkülönítenék a
költségvetéstől, és nevén neveznék, ki miatt kell fizetni. Gyurcsány-, Bajnai-, Oszkó-, Olli Rehn- stb. adók, hogy mind a tízmillió magyar szidja és megvesse őket. És így tovább. No, persze fuccs lenne a háborús menekülő bevándorlásnak is. És itt elérkeztünk a lényeghez.
Miért nem a közeli háború a téma, EU-gumicsontrágók?
Olli Rehn, Neelie Croes, Cohn Bendit, s Mínusz Egyes, Mínusz Kettes és társaik vajon tudják, hogy mi történik a szemhunyásukkal lebombázott és ,,felszabadított” Líbiában? Azt, hogy XIX. századi mintájú újgyarmatosítás megy végbe? A demokratikus erők a kiszorított oroszok szerint lényegében terroristák. A cél az ország vagyonának, aranyának és olajának megszerzése volt? Háborús összeállításunkban (123. oldaltól) megtudhatják, hogy az amerikai hadsereg már elfoglalta az olajlétesítményeket és kutakat. De megtudhatják az Irán elleni támadás fő háttérokát is:
Európa pénzügyi urai szemet vetettek az iráni bankokra, s azokat a háború alatt szemrebbenés nélkül bekebelezik, elsősorban az Iráni Nemzeti Bankot.
Ahogy az amerikaiak igyekeznek lebeszélni Izraelt az áprilisi, májusi támadásról, bevezető cikkemben én is korainak tartom, igyekszem amellett érvelni, hogy a világon legalább negyven fontos államfőválasztás lesz, év vége előtt tehát nincs ideális időpont. Izraelt meg kell védeni, a NATO nyakig bele fog keveredni már csak azért is, mert fontos tagállama, Törökország egymilliósnál nagyobb hadseregével, tengernyi tankjával és harcirepülőjével nem fog nyugton maradni.
Az EU-nak már most, előre fel kellene készítenie tagállamai polgárait, hogy értékeiket mibe, hogyan mentsék, milyen élelmiszereket, hogyan és hol lehetne tárolni, mi van akkor, ha a
bankok bezárnak és az automaták nem adnak ki pénzt. Van-e elegendő légópince, bunker, ahol nincs mit lehet csinálni? Kiknek és hogyan tudnak menedéket nyújtani a metrók? Hogyan lehet szervezetté tenni a sok tízmilliós keleti és déli uniós tagállami menekülő áradat északra, vagy a hegyes központi részekre áttelepülését? Lesz-e ott ideiglenes szálláshely, élelmiszer-tartalék és
tisztálkodási lehetőség stb.
Pánikkeltésre persze semmi szükség, de nem akkor kell majd kapkodni, amikor már a fejünkre potyognak a rakéták. Sokkal bölcsebb lenne az EU vezetőitől, ha nem Magyarország politikai és
gazdasági kicsinálásában serénykednének, hanem összefogva erélyesen fellépnének a háború ellen. Kína sem akarja, az oroszok sem, akkor miért nem hallgattatják el az uniós héjákat? Fel kell
ébrednie az unió népeinek, és széleskörű összefogással megtiltani az Izraelhez, USA-hoz csatlakozást. A legeslegelső prioritású program a béke megérzéséért való összefogás kell,
hogy legyen!
Ideje, hogy könnyedebb, megnyugtatóbb politikai témára térjek át...
(A teljes cikk a Leleplező 2012 /1 – márciusi számában)
A puccs mégsem puccs
Vita alakult ki arról, hogy az egész nemzetközi cirkusz egy puccs-e, vagy összeesküvés. Ugyan már, hogyan lehetne puccs? Az néhány órán belül sikerrel járt volna, ha azt a CIA és társai szervezik. Már rég más irányítaná az országot. A pénzhatalom megelégedett a gazdasági kutyaszorítóval. Pontosan tudták azt, hogy nemcsak Orbánt, az egész magyar népet meg kell leckéztetni, hogy lábhoz tett nyelvvel, parancsra váró gyarmat legyen. (A többi csak a politikai bohózat kedvéért EU-nak odadobott gumicsont. Nekik a demokrácia csak egy kellék. Kicsit nagyobbra sikeredett, mint gondolták. Sebaj, arra jó volt, hogy sok fontos kérdésről, a PIGS adósországokról, az egyre fenyegetőbb világháborús veszélyről elterelje a figyelmet.)
A támadás be is indult a hitelminősítők, s pénzpiaci spekulánsok első csapásaival, aztán a gyarmattartókat, vagyis a nemzetközi pénzkartellt kiszolgáló liberálisok, szocialisták stb. politikai lejárató kampánya révén. Mintha egy karmester irányította volna, még a nagyobbrészt a banki- és multivilág tulajdonában álló ,,független” európai és amerikai sajtó is rázendített. Ha nálunk nem Orbán Viktor, hanem bukott görög kollégájához hasonló, mondjuk magyarítva: Pap André lett volna a miniszterelnök, akkor ő már sírva, jajongva térden csúszkált volna kegyelemért könyörögve Barroso, Christina Lagarde, a gesztikuláló-király, Cohn Bendit, Hillary Clinton, Angela Merkel és mások előtt. A kiszúrósdi nemcsak Orbán, hanem az egész magyar nép ellen folyt. A forint lerontásával, az összehangolt spekuláns tőzsdei támadásokkal sokak pénzét, értékpapírban lévő vagyonkáját sikerült agyagba döngölni és félelmet kelteni.
Ki legyen Orbán Viktor utódja?
Közben beindult a színfalak mögött a miniszterelnök-keresés. Az első és legkézenfekvőbb jelölt az olaszokéhoz és görögökéhöz hasonlóan az ő kutyájuk kölyke, Andor László, az EU foglalkoztatási és szociális biztosa lehetett. Fiatal, energikus, alkalmazkodó, ambiciózus, brüsszelizálódott. Csakhogy előkerült a hallgatás homályából Bajnai Gordon is. Kipihenten, tervekkel, harcra készen, jókora magánvagyonnal. Hogy valaki hívta-e, vagy csak betoppant, hogy héééé, itt vagyok!, nem érdekes. Szakértői kormány esetén Andor és Bajnai is megfelelő lehetett volna. Csakhogy számolni kellett a Fidesz kétharmadával is. Mi van, ha e parlamenti renitens többség nemet mond mindenfajta nemzetközi sarokbaszorítósdira? Nosza, nézzünk jelöltet a kormányzópárt körében is! Igen kis időre Varga Mihály neve is felmerült, de őt túlságosan orbánistának találhatták. Erre nyilatkozni, bírálni kezd Orbán barátja, Járai Zsigmond, aki lemond a Költségvetési Tanács-beli szerepéről, de marad az MNB felügylőbizottságának az elnöke. Bírálja a kormány gazdaságpolitikáját, annak módosítását jaavasolja, plusz csupa olyasmit, ami az EU bírálóinak is oly kedves. Egy csapásra termett egy új, elfogadható miniszterelnök-jelölet, aki már MNB-elnök is volt. Miniszteri posztot nem vállal, de szívesen ad tanácsot a kormánynak – mondta. Csilla-gos ötös!
Csakhogy ezzel még nincs vége. Moszkvai információink szerint nekik egyik sem megfelelő. Valakik állítólag újra Gyurcsány Ferencet látnák miniszterelnökként a legmegfelelőbbnek. Hogy pontosan kik is azok, arra csak utalások vannak, vagyis az orosz felső vezetés. Ám nincs konkrétan megnevezve Putyin és Medvegyev sem. Vizsgálódjunk csak egy kicsit! Ennek a ,,felső vezetésnek” nyolc oligarcha (nagyhatalmú milliárdos) is tagja. Remélem, nem leszek mindjárt rasszista, ha leírom, hogy a nyolcból hét kettős állampolgár, vagyis orosz-izraeli. Feltehetően nekik a magyar kolléga, a magyar oligarcha, Gyurcsány tetszene. Érti az oligarcha nyelvet, gyarmat esetén jó és hűséges helytartó, a Lisszaboni Szerződést is látatlanban elsőként aláírta. Ha Fletó lenne a number one, akkor akár tízszeresére is nőhetne a magyar–orosz árucsere. Vagyis ez a ,,senkinek se kell” ország tényleg az oroszok és a kínaiak barátja lehetne.
Itt kell megjegyeznem, hogy a magyar totojázás közepette a ,,gyarmattartók” erőgyűjtés céljából, vagy csak a mi ijesztgetésünkre a jól bevált rutinnal lecsaptak Romániára. Már megvolt a brüsszeli saját kutyájuk kölyke jelöltjük, amikor a ravasz Bacescu a távozó Boc miniszterelnök helyére azonnal kijelölte Ungureaut, a külföldi hírszerzési főnököt. Olyan gyorsan történt, hogy az EU és IMF Románia-irányítók még csak köpni és nyelni sem tudtak.
Orbán Viktor menesztése is gellert kapott. Az összeesküvő liberális-szocialista-zöld brancs és magyarországi szövetségeseik, akik már hónapok óta készültek a magyar kormány elleni széleskörű támadásra, igencsak pofára estek.
Meglepetés Strasbourgban, Brüsszelben
Orbán Viktor ugyanis elképedésükre személyesen megjelent Strassbourgban az Európa Parlament ülésén, és minden felvetett kérdésre, vádaskodásra válaszolt. A legjobban a gesztikuláló- király járatta le magát. Daniel Cohn-Bendit az Alkot-mánybíróság elleni támadás-ként értékelte a bírák nyugdíjkorhatárának csökke-nését, miközben a taláros testület tagjaira nem is vonatkozik a módosítás. Őszintén szólva nagyon jól szórakoztam a támadók dilettantizmusa, tájékozatlansága és főleg gyermetegsége miatt. Hála Istennek, hogy ilyen tehetségtelen, néha már hazudozó ellenfeleink voltak, mert így Orbánnak a tényekkel és az igazsággal könnyű volt helyre tennie őket, és ő került ki győztesen, sokak rokonszenvét megnyerve. Azt hiszem, kijózanítólag hatott sok ellenfelére, hogy Lengyelország és Litvánia, no meg néppárti társai is mellé álltak. A kákán való csomókeresés
persze folytatódott, de Orbán Viktor leváltása, lecserélése a gumicsontosok fogcsikorgató dühe ellenére is lekerült a napirendről. Legaláb-bis kis időre, mert a támadók tudták, hogy a magyarok elleni kiszúrósdi folytatódik, a Fidesz–KDNP-kormány emberfeletti küzdelmét a szocli-berálisok által hátrahagyott, elrejtett időzített bombái, aknái, ahogy már utaltam rá, még robbanni fognak és a csőd felé hajt-hatják az országot. Lásd a Malév-csődöt, és a Ferihegy Airport-féle titkos záradékot.
A strasbourgi sikeres Orbán- fellépés, és a 400 ezres békemenet is figyelmeztetőleg hathatott. Ugyanakkor az egész strasbourgi, majd brüsszeli bohózat rávilágított arra, hogy az Európai Unió rossz, manipulálható, erőszakos tagállami-érdekellenes vízfejjé vált. Mastrichti és Lisszaboni Szerződés elavult, megreformálásra vár. Ez az EU nem az az EU, amivel elkápráztattak bennünket, csupán néhány tagállamnak jó, a többinek a tarhálósdi, a kéregetősdi, elszegényesítő kifosztósdi. Ma sokkal kevesebben élnek jól, mint az EU előtt, a szkeptikusok száma egyre nő, s kiderült: egyre több függetlenséget, nemzeti jogot kell feladni. Magyarország ,,lázadása” ezért is váltott ki gyarmattartói megnyilvánulásokat. Az EU ma már nem egy vágyálom, szerethető közös jövő, hanem teher, ellenszenv, nemzeti elnyomástól való félelem. Tele kettős mércével, kivételekkel, az európai polgárok elleni megszorításokkal, adósrabszolgaság kiterjesztéssel. E birodalom elkezdte a saját sírját ásni.
Probléma van a demokráciával?
Melyikkel? Azzal, amelyet az amerikai ügynökök a rendszerváltáskor
ránk erőltettek? A liberális, alkotmányos népképviseleti
demokráciával, ami a népet csak szavazógépezetnek tartja, és
négy éven át fityiszt mutat neki, s az uralkodó politikai elitet
szolgálja? Hát igen, ezzel baj van. Mi inkább a Lincoln-i, nép
általi, népért hadakozó részvételi demokráciában kezdünk
hinni. Itt is reformokra van szükség, mert a húszéves puding
próbája gyenge kettesre vizsgázott. Csak ez a fajta neoliberális
demokrácia teszi lehetővé, hogy a népek feje felett átnyúlva
szűk érdekcsoportok dönthessenek. Ahogy Gyurcsány is a
megkérdezésünk nélkül aláírta a Lisszaboni Szerződést.
Tetszenek már érteni, miért támadják az új Alkotmányt,
sarkalatos törvényeit? Miért tanácskozik róla a mi kizárásunkkal
Hillary Clinton, Charles Gati és neoliberális környezetük? Fogalmaz-
hatok magyarul is: a népnek soha, semmilyen beleszólást se!
Mellesleg igazuk van. Tudomásul kell venni, hogy a katonai, politikai
és pénzügyi hatalmasságok diktálnak. Az általuk uralt, felügyelt
kis országocskák pedig egyet tehetnek: jó pofát vágnak hozzá és
eleget tesznek az elvárásoknak. Újfajta gyarmatosítás? Ugyan!
Hiszen kaptok elég szabadságot, persze csak annyit, hogy ne tudjatok mit kezdeni vele. (…)
Prognosztizálható balos pofáraesés
Amint azt kifejtettem, vagyis hogy Orbán és a Fidesz ellen nem szerveződött igazi puccs, azt azért el kell ismerni, hogy a Fletó- vírus hatott, hiszen olyan sokan, olyan sok helyen, sok országban,
sok fórumon megmozdultak, hogy az már inkább egy nemzetközi (Hazafias helyett) Kollaboráns Népfront-mozgalom lett. A kétharmados magyar miniszterelnök leváltása, és a választók által
megbüntetett SZDSZ-MDF stb. politika visszacsempészése, a neoliberális rablóuralom visszaállítása volt a céljuk. Csak itt jegyzem meg: ha nem Orbán jön, akkor a magyar adósság már
másfélszer annyi, és hetente kellene újabb megszorító intézkedést hozni, béreket és nyugdíjakat csökkenteni.
Azt, hogy Orbánt kikkel cserélnék le, már kifejtettem. Ám az kevés lett volna. A magyarokat is le kell cserélni. Tervez-gettek szakértői kormányt, aztán előrehozott választásokat és egyebeket. Mesterházy Attila arra készült, hogy váltópárt legyen, persze gyurcsányi besegítéssel. Azt bizonygatták, hogy a Fidesz- KDNP választói úgy összezsugorodtak, hogy már utolérték őket.
Ám jött egy váratlan fordulat: Orbán Viktor sikeres strasbourgi kiállása, aztán a Békemenet, meg a magyar választók kijózanodása és szolidaritása. A Nézőpont Intézet február elején nyilvánosságra hozta a legfrisebb kitatásait: A Fideszre 54 százalék szavazna, a Jobbikra 18 százalék, az MSZP-re ennél kevesebb, az LMP-re 7 százalék, Gyurcsá-nyékra pedig 3. A nemzet összetartott és útilaput mutatott a gyarmati helytartó-pártoknak. Mert ha a Jobbik is hatalomra kerül, akkor nektek, bizony mondom, mennetek kell az SZDSZ és az MDF után. Kivéve: amerikai megszállás esetén az LMP lehetne a kiszolgáló párt és Charles Gati a megbízható új helytartó-miniszterelnök. Orosz megszállás esetén pedig Gyurcsány (Putyinuska) Ferencet illetné meg ez a poszt.
Mi történne, ha a Jobbik irányítana?
Először is minden volt és jelenlegi szocialista, MDF-es és SZDSZ-es politikus, tisztségviselő vagyonát, bankbetétjét zárolnák, nyugdíjuk, bérük valamint egyéb juttatásaik ötven százalékát
elvonnák a rossz döntéseik miatti kártérítésre. Olli Rehn, Neelie Croes, Cohn Bendit és társaik, valamint minden ellenségesen nyilatkozott és Benes-dekrétumot fenntartó szlovák és cseh
politikus részére beutazási tilalmat rendelnének el. Népszavazást tartanának az EU-ban maradásról és az izlandiak példájára az uzsoraadósság törléséről, vagy átütemezéséről. A Magyar Nemzeti Bankot megfosztanák Nemzeti nevétől, mert nem az. Helyette az Európai Központi Bank budapesti kirendeltsége, vagy Gyarmati Központi Bank nevet kaphatná, és pénzt nem utalhatna külföldre. A
magánbankok csak akkor kaphatnák meg uzsorapénzüket, ha Görögország mintájára a felét elengednék. A pénzkibocsátás jogát visszavenné a kormány és a kormányfő, a köztársasági
elnök, a Költségvetési Tanács és a Magyar Fejlesztési Bank vezetőinek közös döntésére bízná, amibe semmilyen külföldi beleszólást sem engednének. A liberális demokrácia helyett a
nemzeti hűség és elkötelezettség demokráciáját léptetnék. Új törvényt hoznának a nemzetárulásról. Minden EU-s megszorítás, vagy belső csontváz miatt fizetendő összeget elkülönítenék a
költségvetéstől, és nevén neveznék, ki miatt kell fizetni. Gyurcsány-, Bajnai-, Oszkó-, Olli Rehn- stb. adók, hogy mind a tízmillió magyar szidja és megvesse őket. És így tovább. No, persze fuccs lenne a háborús menekülő bevándorlásnak is. És itt elérkeztünk a lényeghez.
Miért nem a közeli háború a téma, EU-gumicsontrágók?
Olli Rehn, Neelie Croes, Cohn Bendit, s Mínusz Egyes, Mínusz Kettes és társaik vajon tudják, hogy mi történik a szemhunyásukkal lebombázott és ,,felszabadított” Líbiában? Azt, hogy XIX. századi mintájú újgyarmatosítás megy végbe? A demokratikus erők a kiszorított oroszok szerint lényegében terroristák. A cél az ország vagyonának, aranyának és olajának megszerzése volt? Háborús összeállításunkban (123. oldaltól) megtudhatják, hogy az amerikai hadsereg már elfoglalta az olajlétesítményeket és kutakat. De megtudhatják az Irán elleni támadás fő háttérokát is:
Európa pénzügyi urai szemet vetettek az iráni bankokra, s azokat a háború alatt szemrebbenés nélkül bekebelezik, elsősorban az Iráni Nemzeti Bankot.
Ahogy az amerikaiak igyekeznek lebeszélni Izraelt az áprilisi, májusi támadásról, bevezető cikkemben én is korainak tartom, igyekszem amellett érvelni, hogy a világon legalább negyven fontos államfőválasztás lesz, év vége előtt tehát nincs ideális időpont. Izraelt meg kell védeni, a NATO nyakig bele fog keveredni már csak azért is, mert fontos tagállama, Törökország egymilliósnál nagyobb hadseregével, tengernyi tankjával és harcirepülőjével nem fog nyugton maradni.
Az EU-nak már most, előre fel kellene készítenie tagállamai polgárait, hogy értékeiket mibe, hogyan mentsék, milyen élelmiszereket, hogyan és hol lehetne tárolni, mi van akkor, ha a
bankok bezárnak és az automaták nem adnak ki pénzt. Van-e elegendő légópince, bunker, ahol nincs mit lehet csinálni? Kiknek és hogyan tudnak menedéket nyújtani a metrók? Hogyan lehet szervezetté tenni a sok tízmilliós keleti és déli uniós tagállami menekülő áradat északra, vagy a hegyes központi részekre áttelepülését? Lesz-e ott ideiglenes szálláshely, élelmiszer-tartalék és
tisztálkodási lehetőség stb.
Pánikkeltésre persze semmi szükség, de nem akkor kell majd kapkodni, amikor már a fejünkre potyognak a rakéták. Sokkal bölcsebb lenne az EU vezetőitől, ha nem Magyarország politikai és
gazdasági kicsinálásában serénykednének, hanem összefogva erélyesen fellépnének a háború ellen. Kína sem akarja, az oroszok sem, akkor miért nem hallgattatják el az uniós héjákat? Fel kell
ébrednie az unió népeinek, és széleskörű összefogással megtiltani az Izraelhez, USA-hoz csatlakozást. A legeslegelső prioritású program a béke megérzéséért való összefogás kell,
hogy legyen!
Ideje, hogy könnyedebb, megnyugtatóbb politikai témára térjek át...
(A teljes cikk a Leleplező 2012 /1 – márciusi számában)
Virág András: Európa átjátszása Ázsiának!
Hatalmas
gazdasági pofon vár az EU-ra - Nincs összefogás a háború
ellen?
Német–francia hatalmi centrum
Körülbelül két évvel ezelőtt következett be az a pillanat,
amikor a két nagy hatalmú európai vezető arra a következtetésre
jutott, hogy – vállalva a valószínűsíthető politikai,
gazdasági és társadalmi konfliktusok sorozatát – a fenyegető
pénzügyi és gazdasági válságot csak a legdrasztikusabb és a
legkeményebb, új szemléletű európai reformpolitikával élheti
túl az EU. Ha a mélyére ásunk ennek a gondolatnak,
kristálytisztán kirajzolódnak azok a hatalmi ambíciók, amelyek az
európai közösség létrehozásánál egyértelműen motiválták
Németország és Franciaország cselekedeteit. Magyarán szólva
Merkelben és Sarkozyben egyaránt tudatosult, hogy a NATO keretei
által meghatározott – és egyértelműen az USA érdekeinek
alárendelt – külpolitika és nemzetközi fellépés semmiképpen
nem elegendő országaik világpolitikai pozícióinak megőrzéséhez,
vagy erősítéséhez. Ettől kezdve lassan, de annál határozottabban
érzékelhetővé vált, hogy az agyonadminisztrált és valójában a
nemzetektől mind jobban elidegenedő európai intézményrendszert
Berlin és Párizs kényszerítő erővel fogja presszionálni az EU
eredeti céljainak megvalósítása érdekében. Ez pedig nem más,
mint egy olyan hatalmi és gazdasági erőcentrum létrehozása, amely
meghatározó szerepet játszik az új világrend kialakításában.
A mai világpolitika mélytendenciáinak elemzése során kevesen
veszik figyelembe azt az alapvető tényt, hogy a második
világháború utáni újrarendeződés a két ellentétes
ideológiájú világrendszer létrejötte melletti leglényegesebb
eleme éppen a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaország
viszonyának alapvető változása és az a történelmi jelentőségű
erőfeszítés, amellyel Konrad Adenauer kancellár és de Gaulle
tábornok képes volt lebontani a válaszfalakat, amelyek a két
legnagyobb európai nemzet közeledésének útjában álltak. Annak
idején akár Bonn, akár Párizs volt a kiindulópont, egyértelművé
vált, hogy a német–francia kérdés egyrészt alapvető feltétele
mindkét nemzet további fejlődésének, másrészt az, hogy
amennyiben sikerül megtalálni a megbékélés, a múlttal történő
őszinte és nyílt szembenézés és a mindenre kiterjedő szoros
kooperáció lehetőségét, akkor egész Európa egy új és erős
hatalmi centrum vonzásába kerül. Kicsit nyersen fogalmazva: ez volt
az eredeti értelme egy európai együttműködési platform
kialakításának, amelynek nyomán egy olyan világpolitikai, illetve
világgazdasági konstrukció alakulhat meg, amely ugyan az USA
mögötti pozíciót foglalhatja el, de mindenki másnál erősebb. Az
minden vitán felül áll, hogy az Európai Unió létjogosultságát a
német–francia megbékélés alapozta meg és tette lehetővé. A
második alapvető vonása az uniós gondolatnak az a látens, de
reális elképzelés, hogy egy európai szövetség elméletileg
rendkívül erős versenytársa lehet az Egyesült Államoknak. De
Gaulle ebből nemigen csinált titkot, hiszen a tábornok ősellensége
volt az amerikai diktátumoknak. Ugyanakkor van egy harmadik, ugyancsak rendkívül lényeges eleme a német–francia bázisra épülő
Európának: ez pedig a geopolitikai realitások figyelembe vétele,
vagyis annak elkerülhetetlen és szükségszerű beépítése az
uniós gondolatkörbe, hogy határozott és együttműködésre
törekvő aktivitással erős és tartós kapcsolatrendszert kell
kiépíteni a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal. Ezek a
tényezők állnak de Gaulle híres kijelentése („Európa az Uralig
terjed”), a Willy Brandt és Helmut Schmidt nevével fémjelzett
„új keleti politika” mögött és a már ma legendásnak mondható
nagy német–francia csúcspolitikus-párosok: Adenauer és de Gaulle,
Schmidt és Giscard d’Estaing, majd Kohl és Mitterrand új európai
víziójának hátterében.
Nem lehet tudni, hogy pontosan miért, de a német–francia
együttműködés világpolitikai sodrása érzékelhetően gyengült
Merkel és Sárkozy színrelépésének kezdő periódusában, annak
ellenére, hogy a két főszereplő mindent megtett a külsőségek
terén e látszat eloszlatására. Nem valószínű, hogy egyáltalán
fölmerült volna a koncepció felülvizsgálatának igénye bármely
oldalon. Inkább arról lehetett szó, hogy a francia elnök
elképesztően dinamikus és határozott fellépése óvatosságra
intette az amúgy is rendkívül megfontolt Merkelt. Kicsit furcsa volt
látni azt az operativitást, amellyel Franciaország bekapcsolódott a
NATO hadműveleteibe, valamint azt a fenntartás nélküli támogatást
is, amiben Németország részesítette ezeket a katasztrofálisan
rossz lépéseket. Mindez nyilván a szövetségen belüli pozíciók
stabilizálásának eszköze volt. Körülbelül ugyanebben az
időszakban hangzott el Putyin nyilatkozata arról, hogy az orosz–EU
kapcsolatok további fejlesztésének feltétele az, hogy a lényeges
kérdésekben az EU minél előbb dolgozza ki a tagállamok közös
álláspontját, és ezek alapján folytassák a kooperációs
tárgyalásokat. A pénzügyi válság megfékezhetetlen vírusa és a
kelet-európai tagállamok ellentmondásos politikai és gazdasági
helyzete azonban aggasztó mértékben gyengítette az EU belső
kohéziójának erejét és az összeomlás réme jelent meg a
horizonton.
Európa újraalapítása
A két vezető a krízis kellős közepén eszmélt rá arra, hogy ha
nem dinamizálják közös érdekeik szerint az EU-projektet, a
regionális főhatalom sajtja egyszerűen kirepül a szájukból. A
pénzügyinek nevezett válság bomlasztó széruma már a tavalyi
évben erőteljesen éreztette hatását, főként a dél-európai
övezetben és a volt keleti tömb néhány országában. A válság-
kezelés értelmezése nem azonos a washingtoni és a francia–német
politikai centrumokban. Az Egyesült Államok számára a katonai
felvonulási terület védelmezése, illetve a globális
pénzszivattyú működtetéséhez szükséges társadalmi stabilitás
jelenti a prioritást, és ez a követelmény egészen a legutóbbi
időkig teljes mértékben meghatározta az EU irányító-
apparátusának tevékenységét. Ettől eltér Berlin és Párizs
megközelítése. A két ország korántsem akar ingyen áldozatokat
vállalni az amerikaiak expanzív háborúskodásáért és
határozottan kiáll az európai gazdasági potenciál erősítése, az
államok közötti sokoldalú kooperáció fejlesztése és a francia–
német regionális mozgástér maximalizálása mellett. Míg az USA
kizárólag az IMF és a globális pénzvilág szemüvegén át
értékeli az európai fejleményeket, a két vezető európai hatalom
most már teljesen nyíltan beszél arról, hogy az európai pénzügyi
válságnak alapvetően politikai okai vannak, tehát a megoldás felé
a regionális politikai hatalom erősítésén és az unió egységes
politikai akaratának biztosításán keresztül vezet az út. A
világhelyzet pillanatnyi stádiumában az amerikai és az európai
megközelítés eltérő vonásai nem okoznak súrlódást a NATO-
keretek közé szorított szövetségi külpolitika gyakorlatában,
annak ellenére, hogy a legutóbbi hetekben az afrikai, közel- és
távol-keleti események több komoly érdekellentétet hoznak
felszínre Amerika és Nyugat-Európa érdekei között. Az orosz
külpolitika csendesen, de stabilan áll a francia–német közös
koncepció érvényesítése mellett.
Ezek a felismerések felpörgették az eseményeket. Merkel és Sarkozy
megbeszélések sorozatát tartotta a problémák egységes
értelmezéséről. Érdekesnek látszik a kirajzolódó végeredmény,
amely nem jelenti sem az eredeti német, sem az eredeti francia
koncepció győzelmét. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a két vezető
közös cselekvési iránya a Giscard d’Estaing által meghatározott
normarendszer szerint halad, amelyik nem más, mint intelligens és
óvatos összehangolása a bilaterális kapcsolatokat favorizáló
német és a határozottan föderatív szellemiségű francia
klasszikus eu-elképzeléseknek.
A megbeszélések olyan intenzitással zajlottak, hogy a politikai
pletykák azon csemegézhettek, hogy az EU legnagyobb
előkelőségeinek tiszteletére rendezett protokolláris
hangversenyről Merkel és Sarkozy diszkréten leléptek, és egy
különteremben folytatták egyeztetéseiket. Egy ilyen megbeszélésen
került sor arra, hogy az addig tartózkodó magatartást tanúsító
kancellár asszony szívélyesen gratulált a francia elnöknek és
feleségének gyermekük megszületése alkalmából és egy
plüssmacival ajándékozta meg az újszülöttet. A megfigyelők
szerint ez a gesztus a megegyezés első jele volt. A két állam
egyetértésre jutott a pénzügyi válságkezelés és a közös
hatalmi pozíció biztosításának kérdésében. Mindezt persze
sokféleképpen lehet magyarázni, ám a lényeg mégiscsak az, hogy a
jövőben változnia kell az EU-irányítás szellemiségének, és az
amerikai dominancia mellett megjelenő sajátos európai hatalmi
viszonyok érvényesítésének fokozott szükségessége. A két
állam közötti megállapodás létrehozta azt a valóságos
„gravitációs központot”, amely a jövőben meghatározza az
unió politikai arculatát, és döntő lépést tett az európai
politikai akarat határozott megjelenítése érdekében.
Hogy az USA miként viszonyul ehhez az újszerű megközelítéshez,
egyelőre kérdéses. Hiszen a francia–német egyezség egyszerűen
lesöpörte és a perifériára szorította azokat a tagállamokat
(mindenek előtt az eurózónán kívül lévő országokat), amelyek
képtelenek fölvenni a Berlin és Párizs által megkövetelt
dinamizmust és túlságosan gyöngék ahhoz, hogy tevőleges részt
vállaljanak az európai érdekek kemény képviseletére a globális
világrend kialakításában. Nem véletlen, hogy az USA diplomáciája
aggódik amiatt, hogy a perifériára szorított szövetséges
államokban olyan súlyos társadalmi feszültségek keletkeznek,
amelyek megzavarhatják az észak-atlanti tömb stabilitását. Nagyon
könnyen előállhat egy olyan furcsa helyzet, hogy az USA inkább az
unió hátsó udvarában lévő politikai rend fenntartására
összpontosít, miközben a nagy európai projektek irányítása a
Berlin–Párizs érdekszövetség befolyása alá kerül. A maga
módján ennek mintegy előképe volt Berlusconi megbukatása, amit nem
az USA, hanem Merkel és Sarkozy döntött el. Állítólag maga Merkel
telefonált az olasz köztársasági elnöknek Berlusconi azonnali
menesztése érdekében. Ez mindenesetre új jelenség az európai
politikai világban. Berlusconi leváltása nem csak az EU-tagok
számára szolgál tanulsággal. A lépésbe Merkel és Sarkozy
valószínűleg finoman belekomponált egy bizalomerősítő, egyben
figyelemfelkeltő hangsúlyt Moszkva irányába is. Oroszország minden
esetre érdemi kommentár nélkül, némán vette tudomásul egyik
legfontosabb nyugat-európai szövetségesének hirtelen
leléptetését a politika színpadáról.
A jelek szerint tehát Német-ország és Franciaország megerősödve,
nemzetközi hatósugarát megnövelve foglalta el az irányító
pozíciót az európai válságkezelésben. Lehetséges, hogy valóra
vált Joschka Fischer évtizedes jóslata arról, hogy az unió
politikai és gazdasági súlyának fönntartása és növelése
elképzelhetetlen Európa újraalapítása nélkül.
Ez volt az utolsó pillanat
Egészen biztos, hogy az óriási erőfeszítéssel tető alá hozott
német–francia paktumnak egy egész sor olyan titkos eleme van, amely
egyhamar nem lesz ismert a világ előtt. Még azt is meg lehet
kockáztatni, hogy Merkel és Sarkozy csak az utolsó pillanatban vette
észre, hogy a katasztrófával fenyegető pénzügyi válság adja meg
azt a valóságos kiinduló pontot, amelyről végrehajtható a nagy
európai manőver, azaz a keleti ballasztok kidobálása a nyugat-
európai kosárból, a déli régió kemény megszorítása és az
unió északi (fejlett) régiójának fölszabadítása német–
francia irányítással. A világsajtó egyelőre a válságkezeléssel
kapcsolatos ügyekkel van elfoglalva, és nincs abban a helyzetben,
hogy érdemi elemzéseket közöljön a Berlin– Párizs paktumról.
De tény: ha kétséges az, hogy a két államnak máris kezében lenne
a nyerő lap Európa helyzetét illetően, legalább annyira
valószínűtlen, hogy az Európai Unió vonata tovább mehet a
korábban lefektetett vágányokon. A paktum lényegét elsőként azok
az (északi) államok értették meg, amelyek elszántak,
felkészültek és elég erősek ahhoz, hogy a globalizmus viszonyai
között megvédjék nemzeti érdekeiket, ugyanakkor prosperáló,
fejlődő gazdaságot működtessenek. Ez az igazi választóvíz az
úgynevezett gravitációs centrum és a periféria között.
Lényegében akárhogy is nevezzük ezt a stratégiát, teljesen
nyilvánvaló, hogy Berlin és Párizs kivárta a történelmi
pillanatot, amikor egyetlen huszáros suhintással képes ismét
kettévágni Európát, amely innentől kezdve valóban kétsebességes
lesz, sőt a valódi helyzet az, hogy a periférián rekedt államok
sorsa teljesen kiszámíthatatlan. Jellemző, hogy a hivatalos
szóhasználattal szemben korántsem csak az euróövezet
kérdéséről van szó, hiszen a gravitációs erőteret képező és
a német vezető pozíciót feltétel nélkül elismerő tábor szerves
része – Hollandia, Finnország, a balti államok, Lengyelország,
valamint Németország és Ausztria mellett – Svédország és Dánia
is. Egyelőre persze nincs szó semmiféle „északi unió”-ról, de
kétségtelen tény, hogy a nemzetközi politikában az egypólusú
erőtér teóriáját drasztikusan félresöpri a geopolitikai
stratégia teljesen újszerű megközelítése. Ez az a tényező,
amire Brzezinski évek óta figyelmezteti az amerikai politikai
döntéshozókat, de szavai süket fülekre találtak Washingtonban.
Európa jövője az erős észak és a gyenge dél közötti politikai
és gazdasági kiegyensúlyozás minőségétől függ és
elkerülhetetlen, hogy Németország – Franciaország-gal az oldalán
– világpolitikai felelősséget vállaljon Európa sorsáért.
Kérdés, hogy Németország kellően felkészült-e az új
történelmi szerepre. Az óriási horderejű döntés megköveteli,
hogy a német külpolitika átgondolja és a kialakult új helyzethez
illessze a német nemzeti prioritások egész rendszerét. Nem vitás, hogy az Egyesült Királyság nem mond le kiváltságos globális pozíciójáról az USA oldalán, és ebben a kényszerhelyzetben Franciaország számára elutasíthatatlan az európai „másodhegedűs” regionális hatalmi pozíció elfoglalása. A német–francia hatalommegosztásnak nemcsak politikai és gazdasági, de rendkívül komoly lélektani sajátosságai vannak.
Németországnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy az
elkerülhetetlenül válságba sodródó déli övezet – mindenek
előtt Görögország, Olaszország, Spanyolország és Portugália –
a legsötétebb történelmi analógiák talaján fogadja majd a német
diktátumokat. Világos, hogy már ideig-óráig sem alkalmazható a
gyenge-erős gazdaságokra történő hivatkozás, hiszen Olaszország esetében Berlusconi a világ nyolcadik legerősebb gazdaságát
reprezentáló állam vezetői pozíciójából bukott ki egy pillanat
alatt. A német politikai befolyás rendkívül erős és Amerikának
rövid távon semmiképpen nem érdeke, hogy megzavarja az európai
német manővereket. A pénzhatalom ebből a meggondolásból teljes
mellszélességgel bevetette magát a német érdekek érvényesítése
mellett, és nincs a világon jelenleg olyan gazdaság, amely
ellenállhat a pénzhatalom összpontosított támadásának. Ez a
helyzet késztette Sarkozyt arra, hogy a Merkel által fölkínált
pozíciót villámgyorsan elfogadja, amivel egyébként elképzelhető,
hogy kiütötte saját magát a közelgő elnökválasztás győztes
pozíciójából. A francia politikai osztály egyelőre nem
emésztette meg, hogy egy olyan helyzetben találja magát, amelyben a világháborúban győztes Francia-ország a vesztes Németország
mögé kénytelen besorolni. Ugyanakkor az is tény, hogy a realitások
elől nem lehet meghátrálni. A soha ki nem mondott, de a valóságban
létező orosz–német paktum alapján egységesült Németország az
NDK területének visszaszerzésével a legerősebb európai állammá
vált, és ennek politikai hozadékát most látja aktuálisan
érvényesíthetőnek.
Az amerikai politika végülis a mai napig nem fedte fel európai
kártyáit. Sarkozy a maga módján mindent megtett azért, hogy
Franciaország a transzatlanti pályán ne kerüljön hátrányba
Németországgal szemben. Az USA egyelőre hallgat erről a
kérdésről, értelmezésében a politikai szövetség jellegét
szigorúan a NATO keretei határozzák meg. Ennek ellenére Franciaor-
szágnak reális világpolitikai pozíciói vannak, amelyek látszólag
érintetlenek és globális szinten legalábbis kiegyensúlyozzák az
európai német előretörést. Brzezinski, aki egyre kritikusabban
szemléli az USA külpolitikáját egy tavaly decemberben adott
interjújában félreérthetetlenül céloz arra, hogy az USA
Európában egy teljes évtizedet vesztegetett el (itt nyilvánvalóan
a keleti bővítés körüli problémákra gondol), miközben
pozíciója Oroszországgal szemben meggyengült, így az –
egyébként indokolható – európai politikai és gazdasági
„visszavonulás” nem kívánatos felhangokat kap. Vagyis: egyelőre
kénytelen passzívan tudomásul venni, hogy Európa politikai
irányítása egy olyan dominancia befolyása alá kerül, amelynek
érdeke Oroszország minél intenzívebb és hangsúlyosabb bevonása
az európai erőtérbe. Brzezinski úgy látja, hogy az USA nemzetközi
politikája egyre inkább diszharmóniába kerül a reális
folyamatokkal, ezért fölvetette: itt az ideje annak, hogy az
Egyesült Államok felülvizsgálja egész külpolitikai rendszerét
és új nemzetközi stratégiát dolgozzon ki.
Német–francia hatalmi centrum
Körülbelül két évvel ezelőtt következett be az a pillanat,
amikor a két nagy hatalmú európai vezető arra a következtetésre
jutott, hogy – vállalva a valószínűsíthető politikai,
gazdasági és társadalmi konfliktusok sorozatát – a fenyegető
pénzügyi és gazdasági válságot csak a legdrasztikusabb és a
legkeményebb, új szemléletű európai reformpolitikával élheti
túl az EU. Ha a mélyére ásunk ennek a gondolatnak,
kristálytisztán kirajzolódnak azok a hatalmi ambíciók, amelyek az
európai közösség létrehozásánál egyértelműen motiválták
Németország és Franciaország cselekedeteit. Magyarán szólva
Merkelben és Sarkozyben egyaránt tudatosult, hogy a NATO keretei
által meghatározott – és egyértelműen az USA érdekeinek
alárendelt – külpolitika és nemzetközi fellépés semmiképpen
nem elegendő országaik világpolitikai pozícióinak megőrzéséhez,
vagy erősítéséhez. Ettől kezdve lassan, de annál határozottabban
érzékelhetővé vált, hogy az agyonadminisztrált és valójában a
nemzetektől mind jobban elidegenedő európai intézményrendszert
Berlin és Párizs kényszerítő erővel fogja presszionálni az EU
eredeti céljainak megvalósítása érdekében. Ez pedig nem más,
mint egy olyan hatalmi és gazdasági erőcentrum létrehozása, amely
meghatározó szerepet játszik az új világrend kialakításában.
A mai világpolitika mélytendenciáinak elemzése során kevesen
veszik figyelembe azt az alapvető tényt, hogy a második
világháború utáni újrarendeződés a két ellentétes
ideológiájú világrendszer létrejötte melletti leglényegesebb
eleme éppen a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaország
viszonyának alapvető változása és az a történelmi jelentőségű
erőfeszítés, amellyel Konrad Adenauer kancellár és de Gaulle
tábornok képes volt lebontani a válaszfalakat, amelyek a két
legnagyobb európai nemzet közeledésének útjában álltak. Annak
idején akár Bonn, akár Párizs volt a kiindulópont, egyértelművé
vált, hogy a német–francia kérdés egyrészt alapvető feltétele
mindkét nemzet további fejlődésének, másrészt az, hogy
amennyiben sikerül megtalálni a megbékélés, a múlttal történő
őszinte és nyílt szembenézés és a mindenre kiterjedő szoros
kooperáció lehetőségét, akkor egész Európa egy új és erős
hatalmi centrum vonzásába kerül. Kicsit nyersen fogalmazva: ez volt
az eredeti értelme egy európai együttműködési platform
kialakításának, amelynek nyomán egy olyan világpolitikai, illetve
világgazdasági konstrukció alakulhat meg, amely ugyan az USA
mögötti pozíciót foglalhatja el, de mindenki másnál erősebb. Az
minden vitán felül áll, hogy az Európai Unió létjogosultságát a
német–francia megbékélés alapozta meg és tette lehetővé. A
második alapvető vonása az uniós gondolatnak az a látens, de
reális elképzelés, hogy egy európai szövetség elméletileg
rendkívül erős versenytársa lehet az Egyesült Államoknak. De
Gaulle ebből nemigen csinált titkot, hiszen a tábornok ősellensége
volt az amerikai diktátumoknak. Ugyanakkor van egy harmadik, ugyancsak rendkívül lényeges eleme a német–francia bázisra épülő
Európának: ez pedig a geopolitikai realitások figyelembe vétele,
vagyis annak elkerülhetetlen és szükségszerű beépítése az
uniós gondolatkörbe, hogy határozott és együttműködésre
törekvő aktivitással erős és tartós kapcsolatrendszert kell
kiépíteni a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal. Ezek a
tényezők állnak de Gaulle híres kijelentése („Európa az Uralig
terjed”), a Willy Brandt és Helmut Schmidt nevével fémjelzett
„új keleti politika” mögött és a már ma legendásnak mondható
nagy német–francia csúcspolitikus-párosok: Adenauer és de Gaulle,
Schmidt és Giscard d’Estaing, majd Kohl és Mitterrand új európai
víziójának hátterében.
Nem lehet tudni, hogy pontosan miért, de a német–francia
együttműködés világpolitikai sodrása érzékelhetően gyengült
Merkel és Sárkozy színrelépésének kezdő periódusában, annak
ellenére, hogy a két főszereplő mindent megtett a külsőségek
terén e látszat eloszlatására. Nem valószínű, hogy egyáltalán
fölmerült volna a koncepció felülvizsgálatának igénye bármely
oldalon. Inkább arról lehetett szó, hogy a francia elnök
elképesztően dinamikus és határozott fellépése óvatosságra
intette az amúgy is rendkívül megfontolt Merkelt. Kicsit furcsa volt
látni azt az operativitást, amellyel Franciaország bekapcsolódott a
NATO hadműveleteibe, valamint azt a fenntartás nélküli támogatást
is, amiben Németország részesítette ezeket a katasztrofálisan
rossz lépéseket. Mindez nyilván a szövetségen belüli pozíciók
stabilizálásának eszköze volt. Körülbelül ugyanebben az
időszakban hangzott el Putyin nyilatkozata arról, hogy az orosz–EU
kapcsolatok további fejlesztésének feltétele az, hogy a lényeges
kérdésekben az EU minél előbb dolgozza ki a tagállamok közös
álláspontját, és ezek alapján folytassák a kooperációs
tárgyalásokat. A pénzügyi válság megfékezhetetlen vírusa és a
kelet-európai tagállamok ellentmondásos politikai és gazdasági
helyzete azonban aggasztó mértékben gyengítette az EU belső
kohéziójának erejét és az összeomlás réme jelent meg a
horizonton.
Európa újraalapítása
A két vezető a krízis kellős közepén eszmélt rá arra, hogy ha
nem dinamizálják közös érdekeik szerint az EU-projektet, a
regionális főhatalom sajtja egyszerűen kirepül a szájukból. A
pénzügyinek nevezett válság bomlasztó széruma már a tavalyi
évben erőteljesen éreztette hatását, főként a dél-európai
övezetben és a volt keleti tömb néhány országában. A válság-
kezelés értelmezése nem azonos a washingtoni és a francia–német
politikai centrumokban. Az Egyesült Államok számára a katonai
felvonulási terület védelmezése, illetve a globális
pénzszivattyú működtetéséhez szükséges társadalmi stabilitás
jelenti a prioritást, és ez a követelmény egészen a legutóbbi
időkig teljes mértékben meghatározta az EU irányító-
apparátusának tevékenységét. Ettől eltér Berlin és Párizs
megközelítése. A két ország korántsem akar ingyen áldozatokat
vállalni az amerikaiak expanzív háborúskodásáért és
határozottan kiáll az európai gazdasági potenciál erősítése, az
államok közötti sokoldalú kooperáció fejlesztése és a francia–
német regionális mozgástér maximalizálása mellett. Míg az USA
kizárólag az IMF és a globális pénzvilág szemüvegén át
értékeli az európai fejleményeket, a két vezető európai hatalom
most már teljesen nyíltan beszél arról, hogy az európai pénzügyi
válságnak alapvetően politikai okai vannak, tehát a megoldás felé
a regionális politikai hatalom erősítésén és az unió egységes
politikai akaratának biztosításán keresztül vezet az út. A
világhelyzet pillanatnyi stádiumában az amerikai és az európai
megközelítés eltérő vonásai nem okoznak súrlódást a NATO-
keretek közé szorított szövetségi külpolitika gyakorlatában,
annak ellenére, hogy a legutóbbi hetekben az afrikai, közel- és
távol-keleti események több komoly érdekellentétet hoznak
felszínre Amerika és Nyugat-Európa érdekei között. Az orosz
külpolitika csendesen, de stabilan áll a francia–német közös
koncepció érvényesítése mellett.
Ezek a felismerések felpörgették az eseményeket. Merkel és Sarkozy
megbeszélések sorozatát tartotta a problémák egységes
értelmezéséről. Érdekesnek látszik a kirajzolódó végeredmény,
amely nem jelenti sem az eredeti német, sem az eredeti francia
koncepció győzelmét. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a két vezető
közös cselekvési iránya a Giscard d’Estaing által meghatározott
normarendszer szerint halad, amelyik nem más, mint intelligens és
óvatos összehangolása a bilaterális kapcsolatokat favorizáló
német és a határozottan föderatív szellemiségű francia
klasszikus eu-elképzeléseknek.
A megbeszélések olyan intenzitással zajlottak, hogy a politikai
pletykák azon csemegézhettek, hogy az EU legnagyobb
előkelőségeinek tiszteletére rendezett protokolláris
hangversenyről Merkel és Sarkozy diszkréten leléptek, és egy
különteremben folytatták egyeztetéseiket. Egy ilyen megbeszélésen
került sor arra, hogy az addig tartózkodó magatartást tanúsító
kancellár asszony szívélyesen gratulált a francia elnöknek és
feleségének gyermekük megszületése alkalmából és egy
plüssmacival ajándékozta meg az újszülöttet. A megfigyelők
szerint ez a gesztus a megegyezés első jele volt. A két állam
egyetértésre jutott a pénzügyi válságkezelés és a közös
hatalmi pozíció biztosításának kérdésében. Mindezt persze
sokféleképpen lehet magyarázni, ám a lényeg mégiscsak az, hogy a
jövőben változnia kell az EU-irányítás szellemiségének, és az
amerikai dominancia mellett megjelenő sajátos európai hatalmi
viszonyok érvényesítésének fokozott szükségessége. A két
állam közötti megállapodás létrehozta azt a valóságos
„gravitációs központot”, amely a jövőben meghatározza az
unió politikai arculatát, és döntő lépést tett az európai
politikai akarat határozott megjelenítése érdekében.
Hogy az USA miként viszonyul ehhez az újszerű megközelítéshez,
egyelőre kérdéses. Hiszen a francia–német egyezség egyszerűen
lesöpörte és a perifériára szorította azokat a tagállamokat
(mindenek előtt az eurózónán kívül lévő országokat), amelyek
képtelenek fölvenni a Berlin és Párizs által megkövetelt
dinamizmust és túlságosan gyöngék ahhoz, hogy tevőleges részt
vállaljanak az európai érdekek kemény képviseletére a globális
világrend kialakításában. Nem véletlen, hogy az USA diplomáciája
aggódik amiatt, hogy a perifériára szorított szövetséges
államokban olyan súlyos társadalmi feszültségek keletkeznek,
amelyek megzavarhatják az észak-atlanti tömb stabilitását. Nagyon
könnyen előállhat egy olyan furcsa helyzet, hogy az USA inkább az
unió hátsó udvarában lévő politikai rend fenntartására
összpontosít, miközben a nagy európai projektek irányítása a
Berlin–Párizs érdekszövetség befolyása alá kerül. A maga
módján ennek mintegy előképe volt Berlusconi megbukatása, amit nem
az USA, hanem Merkel és Sarkozy döntött el. Állítólag maga Merkel
telefonált az olasz köztársasági elnöknek Berlusconi azonnali
menesztése érdekében. Ez mindenesetre új jelenség az európai
politikai világban. Berlusconi leváltása nem csak az EU-tagok
számára szolgál tanulsággal. A lépésbe Merkel és Sarkozy
valószínűleg finoman belekomponált egy bizalomerősítő, egyben
figyelemfelkeltő hangsúlyt Moszkva irányába is. Oroszország minden
esetre érdemi kommentár nélkül, némán vette tudomásul egyik
legfontosabb nyugat-európai szövetségesének hirtelen
leléptetését a politika színpadáról.
A jelek szerint tehát Német-ország és Franciaország megerősödve,
nemzetközi hatósugarát megnövelve foglalta el az irányító
pozíciót az európai válságkezelésben. Lehetséges, hogy valóra
vált Joschka Fischer évtizedes jóslata arról, hogy az unió
politikai és gazdasági súlyának fönntartása és növelése
elképzelhetetlen Európa újraalapítása nélkül.
Ez volt az utolsó pillanat
Egészen biztos, hogy az óriási erőfeszítéssel tető alá hozott
német–francia paktumnak egy egész sor olyan titkos eleme van, amely
egyhamar nem lesz ismert a világ előtt. Még azt is meg lehet
kockáztatni, hogy Merkel és Sarkozy csak az utolsó pillanatban vette
észre, hogy a katasztrófával fenyegető pénzügyi válság adja meg
azt a valóságos kiinduló pontot, amelyről végrehajtható a nagy
európai manőver, azaz a keleti ballasztok kidobálása a nyugat-
európai kosárból, a déli régió kemény megszorítása és az
unió északi (fejlett) régiójának fölszabadítása német–
francia irányítással. A világsajtó egyelőre a válságkezeléssel
kapcsolatos ügyekkel van elfoglalva, és nincs abban a helyzetben,
hogy érdemi elemzéseket közöljön a Berlin– Párizs paktumról.
De tény: ha kétséges az, hogy a két államnak máris kezében lenne
a nyerő lap Európa helyzetét illetően, legalább annyira
valószínűtlen, hogy az Európai Unió vonata tovább mehet a
korábban lefektetett vágányokon. A paktum lényegét elsőként azok
az (északi) államok értették meg, amelyek elszántak,
felkészültek és elég erősek ahhoz, hogy a globalizmus viszonyai
között megvédjék nemzeti érdekeiket, ugyanakkor prosperáló,
fejlődő gazdaságot működtessenek. Ez az igazi választóvíz az
úgynevezett gravitációs centrum és a periféria között.
Lényegében akárhogy is nevezzük ezt a stratégiát, teljesen
nyilvánvaló, hogy Berlin és Párizs kivárta a történelmi
pillanatot, amikor egyetlen huszáros suhintással képes ismét
kettévágni Európát, amely innentől kezdve valóban kétsebességes
lesz, sőt a valódi helyzet az, hogy a periférián rekedt államok
sorsa teljesen kiszámíthatatlan. Jellemző, hogy a hivatalos
szóhasználattal szemben korántsem csak az euróövezet
kérdéséről van szó, hiszen a gravitációs erőteret képező és
a német vezető pozíciót feltétel nélkül elismerő tábor szerves
része – Hollandia, Finnország, a balti államok, Lengyelország,
valamint Németország és Ausztria mellett – Svédország és Dánia
is. Egyelőre persze nincs szó semmiféle „északi unió”-ról, de
kétségtelen tény, hogy a nemzetközi politikában az egypólusú
erőtér teóriáját drasztikusan félresöpri a geopolitikai
stratégia teljesen újszerű megközelítése. Ez az a tényező,
amire Brzezinski évek óta figyelmezteti az amerikai politikai
döntéshozókat, de szavai süket fülekre találtak Washingtonban.
Európa jövője az erős észak és a gyenge dél közötti politikai
és gazdasági kiegyensúlyozás minőségétől függ és
elkerülhetetlen, hogy Németország – Franciaország-gal az oldalán
– világpolitikai felelősséget vállaljon Európa sorsáért.
Kérdés, hogy Németország kellően felkészült-e az új
történelmi szerepre. Az óriási horderejű döntés megköveteli,
hogy a német külpolitika átgondolja és a kialakult új helyzethez
illessze a német nemzeti prioritások egész rendszerét. Nem vitás, hogy az Egyesült Királyság nem mond le kiváltságos globális pozíciójáról az USA oldalán, és ebben a kényszerhelyzetben Franciaország számára elutasíthatatlan az európai „másodhegedűs” regionális hatalmi pozíció elfoglalása. A német–francia hatalommegosztásnak nemcsak politikai és gazdasági, de rendkívül komoly lélektani sajátosságai vannak.
Németországnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy az
elkerülhetetlenül válságba sodródó déli övezet – mindenek
előtt Görögország, Olaszország, Spanyolország és Portugália –
a legsötétebb történelmi analógiák talaján fogadja majd a német
diktátumokat. Világos, hogy már ideig-óráig sem alkalmazható a
gyenge-erős gazdaságokra történő hivatkozás, hiszen Olaszország esetében Berlusconi a világ nyolcadik legerősebb gazdaságát
reprezentáló állam vezetői pozíciójából bukott ki egy pillanat
alatt. A német politikai befolyás rendkívül erős és Amerikának
rövid távon semmiképpen nem érdeke, hogy megzavarja az európai
német manővereket. A pénzhatalom ebből a meggondolásból teljes
mellszélességgel bevetette magát a német érdekek érvényesítése
mellett, és nincs a világon jelenleg olyan gazdaság, amely
ellenállhat a pénzhatalom összpontosított támadásának. Ez a
helyzet késztette Sarkozyt arra, hogy a Merkel által fölkínált
pozíciót villámgyorsan elfogadja, amivel egyébként elképzelhető,
hogy kiütötte saját magát a közelgő elnökválasztás győztes
pozíciójából. A francia politikai osztály egyelőre nem
emésztette meg, hogy egy olyan helyzetben találja magát, amelyben a világháborúban győztes Francia-ország a vesztes Németország
mögé kénytelen besorolni. Ugyanakkor az is tény, hogy a realitások
elől nem lehet meghátrálni. A soha ki nem mondott, de a valóságban
létező orosz–német paktum alapján egységesült Németország az
NDK területének visszaszerzésével a legerősebb európai állammá
vált, és ennek politikai hozadékát most látja aktuálisan
érvényesíthetőnek.
Az amerikai politika végülis a mai napig nem fedte fel európai
kártyáit. Sarkozy a maga módján mindent megtett azért, hogy
Franciaország a transzatlanti pályán ne kerüljön hátrányba
Németországgal szemben. Az USA egyelőre hallgat erről a
kérdésről, értelmezésében a politikai szövetség jellegét
szigorúan a NATO keretei határozzák meg. Ennek ellenére Franciaor-
szágnak reális világpolitikai pozíciói vannak, amelyek látszólag
érintetlenek és globális szinten legalábbis kiegyensúlyozzák az
európai német előretörést. Brzezinski, aki egyre kritikusabban
szemléli az USA külpolitikáját egy tavaly decemberben adott
interjújában félreérthetetlenül céloz arra, hogy az USA
Európában egy teljes évtizedet vesztegetett el (itt nyilvánvalóan
a keleti bővítés körüli problémákra gondol), miközben
pozíciója Oroszországgal szemben meggyengült, így az –
egyébként indokolható – európai politikai és gazdasági
„visszavonulás” nem kívánatos felhangokat kap. Vagyis: egyelőre
kénytelen passzívan tudomásul venni, hogy Európa politikai
irányítása egy olyan dominancia befolyása alá kerül, amelynek
érdeke Oroszország minél intenzívebb és hangsúlyosabb bevonása
az európai erőtérbe. Brzezinski úgy látja, hogy az USA nemzetközi
politikája egyre inkább diszharmóniába kerül a reális
folyamatokkal, ezért fölvetette: itt az ideje annak, hogy az
Egyesült Államok felülvizsgálja egész külpolitikai rendszerét
és új nemzetközi stratégiát dolgozzon ki.
Soros
az unió összeomlásától tart
Korántsem lehet azt állítani, hogy a Merkel–Sarkozy akció
egységesen pozitív fogadtatásra talált a világban. Elsőként és
nagyon határozottan Soros György illette kemény kritikával a német
kancellárt és kifejtette, hogy a határozottsága és az aktivitása
példamutató, de az általa kijelölt irány nemcsak hogy rossz, de
előbb-utóbb Európa teljes szétesését fogja eredményezni. Soros
nem csinál titkot abból, hogy amennyiben nem sikerül megfékezni a
krízist, a pénzügyi válság megrengeti az északi régió államait
is, ami ellenőrizhetetlen pénzügyi és politikai anarchiába
taszítja az egész földrészt. Soros kritikájának legfontosabb
eleme látszólag a társadalmi szolidaritás talajáról fogalmazódik
meg, ugyanis állítása szerint a Merkel által diktált
megszorítások a déli államok gazdasági teljesítményének
drasztikus visszaeséséhez, a fogyasztás csökkenéséhez,
végsősoron társadalmi ellentétek kirobbanásához vezetnek, amelyek
aláássák a politikai stabilitást. Soros ebből kiindulva követeli,
hogy Németország tegye lehetővé bizonyos új hitelkonstrukciók
bevonását a pénzügyi reorganizációs rendszerekbe. Figyelemre
méltó, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériumának egy
friss elemzése hasonló aggodalmakat fogalmaz meg, ami azt jelzi, hogy már az első ütemben ütközésre kerülhet sor az európai német
és a globális amerikai megközelítés között.
Minden jel arra mutat, hogy az USA a krízis jelenlegi szakaszában
Európa irányában a politikai stabilitás kritériumának ad
prioritást, és nem kíván közvetlenül beavatkozni az egyes
országokat közvetlenül érintő pénzügyi műveletekbe. A globális
pénzhatalom azonban – annak ellenére, hogy számít az
elkerülhetetlen részleges amerikai politikai visszavonulásra –
mindenáron folytatni akarja az európai országok
kizsákmányolását, és nem kívánja enyhíteni a pénzszivattyúk
szorítását. Jelenleg felmérhetetlen mennyiségű pénz áramlik az
amerikai hadiiparba, és semmi jele annak, hogy ez a helyzet a
közeljövőben változik.
Merkel azonban nem egyetlen kottából akarja vezényelni az európai
műveleteket. A világ vezető hatalmai hónapok óta elemzik azt a
helyzetet, ami egy pesszimistán alakuló európai tendencia esetén
bekövetkezhet. Amit Soros jósol, nem a megalapozatlan fantasztikumok
birodalmába tartozik, hiszen a megoldatlan problémák egész hegyét
maga előtt toló Európa hatalmasat bukhat egy rosszul kezelt
pénzügyi krízis következményeként. Ezt egyébként maga Merkel is
hangsúlyozza. Ez a dilemma az egész Európai Unió
alapfilozófiáját érinti és felszínre hozza, hogy a nemzetek
fölé növő „európai kormányzás” valóban képes a teljes
összeomlásba és egy új háborúba taszítani a földrész
államait. Ennek veszélyére már közel egy évszázaddal ezelőtt
Lenin hívta fel a figyelmet, amikor mélyreható vizsgálat alá vette
a nemzetek fölött álló Európai Egyesült Államok problémáit.
Híres állásfoglalása ismert a világ előtt: a Szovjetunió igent
mondott a szabad nemzetek Európájára és nemet a globális tőke
hatalma alá vont Európai Egyesült Államokra.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az amerikai kritikákat,
amelyek az egész amerikai Európa-stratégia biztonságát,
mindenekelőtt az Oroszországgal szembeni elégséges
erődemonstráció stabilitását látják veszélyeztetve az Európai
Unió egyre zavarosabb belső viszonyai miatt. Ezek a kritikák arra a
már korábban is megfogalmazott teóriára épülnek, amely szerint az
önálló Európa valójában nem más, mint politikai fikció, mivel
Európának csak statisztikai értelemben van ereje, saját politikai
arculata nincs, de ha lenne is, nincs valóságos (katonai) ereje
saját érdekeinek érvényesítéséhez. Az európai konstrukció
tetején billegő kormányzati vízfej semmi másra nem alkalmas, mint
arra, hogy adminisztrációs tengerekbe fojtsa a fellépő
problémákat, véget nem érő és teljesen eredménytelen vitákkal
vezesse le a jelentkező belső feszültségeket. Az Európai Unió
egyetlen tényleges ereje a NATO, ami viszont egyértelműen az USA
irányítása alatt áll. Ezen az alapon tartják veszélyesnek az
európai ügyek átadását akár Németországnak, akár más európai
hatalomnak, hiszen az unió adminisztrációs képessége adott esetben
nem helyettesítheti a szükségessé váló katonai fellépést.
Márpedig az USA jelenlegi világstratégiája egyértelműen
legalizálja az amerikai érdekek védelmében történő katonai
fellépéseket.
Soros nem kis részben ugyanezen a bázison látja kockázatosnak a
jövőt, amely a végsőkig kiélezheti bizonyos európai államok
között az ellentéteket. Az elmúlt hetekben bizonyos források
szerint titkos konzultációkra került sor az USA, Anglia,
Németország, Franciao-rszág, illetve Oroszország és Kína magas
rangú diplomatái között az európai válságkezelés
kérdéséről, mindenekelőtt a legrosszabb forgatókönyv
érvényesülése esetén bekövetkező helyzetről. A hírek szerint
Oroszország és Kína egyaránt leszögezte, hogy nem áll érdekében
az unió összeomlása, és a krízishelyzet további európai
terjedése. Megállapodás született arról, hogy mind Oroszország,
mind pedig Kína jelentős összegekkel segíti az európai válság
rendezését.
Stratégiai ütközések Európában
A német dominancia alá kerülő Európa előbb-utóbb olyan
kérdéseket hoz felszínre, melyek igencsak kényes pozícióba
szorítják a világ vezető hatalmait. Biztosra vehető, hogy
Oroszország és Kína sajátos szerepvállalása az unióban csak idő
kérdése, az ide vezető utakat már kikövezték. Ez egyrészt
bizonyos értelemben segítheti az európai konszolidációt,
mindenekelőtt a legproblematikusabb déli területeken, egyúttal
azonban fölveti annak valószínűségét, hogy Kína új és nem
gyönge pozíciókhoz jut az európai gazdaságban. Más természetű
az a perspektíva, ami Oroszország befolyásának
föltartóztathatatlan erősödésével jár. A Moszkva–Berlin
tengelynek ma is kényes pontja Ukrajna kérdése, aminek kapcsán igen könnyen számottevő feszültségek keletkezhetnek az Európai Unió és az Egyesült Államok között. Érdekes módon ebben a tekintetben Németország fogja kijátszani a francia gyökerű föderatív
megközelítés aduját, ami bonyodalmakhoz vezethet a transzatlanti
kapcsolatokban. Arról van ugyanis szó, hogy már most látható, hogy
Oroszország pontosan érzékeli az Európai Unió bizonytalanságait a
keleti bővítések által előállt helyzet kezelésében és –
részben ezt kihasználva – magasabb sebességre kapcsolt a
Belorussziával és Kazahsztánnal előkészített Eurázsiai Unió
megalakításában. Nincs kétség afelől, hogy Ukrajna potenciálisan
értékes és fontos tagja lehet ennek a szövetségnek, és várható,
hogy a közeljövőben valamilyen formában fölmerül Kijev (sőt
akár Moldova) integrációjának kérdése is, aminek politikai
vetülete súlyos bonyodalmakat jelez mind az Európai Unió, mind a
NATO szempontjából. A közelmúltban Hu Jintao kínai elnök
látogatást tett Ukrajnában (Oroszország és Kazahsztán mellett),
és mindkét fél stratégiai fontosságúnak nevezte a kétoldalú
kapcsolatok fejlesztését. De ezen túlmenően nem lehet szem elől
téveszteni azt, hogy az orosz külpolitika nem adja fel a pánszláv
orientáció eszméjét, amit a szláv országokkal történő
kétoldalú kapcsolatok új szintre emelését vetíti előre. E
tekintetben Szlovákia az egyik fő célországa az eurázsiai tömb
európai aktivitásának. Pozsony, Moszkva és Peking jelenleg is több
nagy volumenű közös projekt megvalósításának lehetőségeit
vizsgálja. A Szerbiával ápolt orosz viszony politikai felhangjait
legalábbis kiemeli, hogy a balkáni államok a legutóbbi időszakban
látványosan fejlesztik katonai kapcsolataikat Kínával. A román
nemzetvédelmi miniszter Pekingben tartózkodott a Kínai Kommunista
Párt kongresszusa idején, és táviratban köszöntötte a
kongresszust, ami éppenséggel nem megszokott gesztus a NATO-államok részéről. A kínai központi katonai tanács elnökének belgrádi
látogatása, illetve a szerb védelmi miniszter pekingi tárgyalásai
egyaránt komoly konzultációkat valószínűsítenek Kína és
Szerbia vonatkozásában. A magas rangú kínai katonai delegáció
Bulgáriában haditengerészeti bázisokat látogatott meg és
megállapodás jött létre Kína és Bulgária haditengerészeti
együttműködéséről. A NATO belgrádi csúcsértekezlete és az azt
kísérő nyugati kommentárok egyértelművé teszik, hogy Szerbiának
megkülönböztetett jelentősége van/lenne az európai NATO-
stratégiában. Ezt a reménykedést a jelek szerint nem árnyékolta
be, hogy a tanácskozás ideje alatt a belgrádi fiatalok folyamatos
tüntetéseken adtak új értelmezést a NATO nevének (Észak-Atlanti
Terror Szervezet).
Az igazi probléma kétségtelenül az, hogy Európa katonai vonalon
egyetlen olyan önálló lépést sem tehet, ami abban a pillanatban ne
robbantana ki globális fegyveres konfliktust. Az európai haderő –
bár létezik egy-két, inkább egyfajta kirakatnak szánt, a NATO-tól
látszólag független „európai” hadosztály bizonyos államok
együttműködése keretében – gyakorlatilag alkalmatlan az európai
érdekek önálló védelmére. Ez komoly problémát jelent, hiszen a
közeljövőben több európai országnak súlyos biztonsági
konfliktusokkal kell szembenéznie, nemcsak a nemzetközi terrorizmus,
hanem a beláthatatlan méretű és erőszakos bevándorlás, a
vallási és etnikai szegregáció és nem utolsósorban a tömeges
elszegényedés miatt. Az a helyzet sem tartható fenn az idők
végtelenségéig, hogy miközben a legnagyobb európai államoknak
eminens érdeke a kiegyensúlyozott és prosperáló viszony
kialakítása Oroszországgal, a NATO-csapatok keretében tevőlegesen
részt vesznek olyan hadműveletekben, amely közvetlenül érintik
Oroszország biztonságát, és felvetik az orosz katonai
válaszlépések lehetőségét. Ez az érdekütközés már jelenleg
is létezik és Moszkva jelezte, hogy a kooperáció és a diplomáciai
gesztusok nem ellensúlyozzák az Oroszország katonai beszorítására
törekvő észak-atlanti hadműveletek fenyegetését. Ne legyen
kétsége senkinek a tekintetben, hogy az orosz fegyveres erők
elrettentő csapásokkal képesek válaszolni minden potenciális
támadásra – jelentette ki nemrég Medvegyev.
Vissza a geopolitikához!
Az elmúlt hónapok folyamán az EU-ban szinte csak olyan események
zajlanak, amelyeket mindössze vékony és gyönge határvonal választ
el a súlyos konfliktusok kirobbanásától. Már önmagában az a
tény is figyelemre méltó, hogy Anglia szótlanul és passzívan
szemléli, hogy Németország és Franciaország foglalja el az egykori
– brit részvétellel létrejött – vezető triumvirátus
pozícióját. Több megfigyelő szerint Nagy-Britanniának a jelenlegi
helyzetben is megfelel a viszonylagos európai elszigeteltség (a
történelmi „splendid isolation”), mivel az USA első számú
szövetségeseként minden tekintetben módjában áll megkerülni az
európai intézményeket saját hatalmi politikájának
érvényesítése érdekében. Mindemellett azonban nyilvánvaló, hogy
a három nagy európai állam között több nézetütközés áll fenn
a globális világrend berendezkedését illetően. Anglia fellépésének határozottságát erősíti a szoros politikai kötődés az USA nemzetközi aktivitásához és az a rendkívül erős amerikai fegyveres stratégiai katonai potenciál, amely a brit szigeteken lévő támaszpontokon állomásozik. Kétségtelen, hogy Anglia sokkal inkább a katonai akciókon keresztül érvényesített amerikai külpolitikához áll közelebb, mint a diplomáciai eszközök, a bonyolult tárgyalások és véget nem érő egyeztetések módszerével operáló Európai Unió.
Brzezinski „Stratégiai Vízió” (Strategic Vision) című,
rövidesen megjelenő nagy tanulmánya kiemeli, hogy a fejlődő világ
válsága és Oroszország megerősödése (amit a „Szovjetunió
reinkarnációjának” nevez) mélyreható befolyást gyakorolnak az
USA jövőbeni politikájára. A nagy amerikai stratéga a
legjelentősebb globális folyamatnak az általa „második
vonalbeli” országok közül Japán, India, Brazília
megerősödését, illetve az Egyesült Államok és Oroszország
jövője előtt álló kérdőjeleket tekinti. Brzezinski nyíltan a
globális hatalom hanyatlásáról beszél, és a korábbinál is
nagyobb hangsúllyal áll ki amellett, hogy az európai stabilitás
elválaszthatatlan az Oroszországgal való stratégiai
megállapodástól. (Lásd: Leleplező, 2011/1.) A világfolyamatok
legnagyobb kockázata az, hogy a demokráciák egyelőre nem találták
meg a megerősített nemzetbiztonság szavatolásának módszerét, ami
pedig alapvető követelménye lenne az új világ berendezkedésének.
A jelenlegi helyzet már most eléri a legmagasabb háborús
kockázatok szintjét, és olyan konfliktusok alakulnak ki
világszerte, amelyek bármelyike gyújtópontja lehet egy új
világháborúnak.
Brzezinski ugyan tételesen nem mondja ki, de felfogása egyértelműen
mutatja, hogy az Oroszország katonai beszorítását célzó amerikai
katonai stratégia kudarca minden tekintetben új megközelítések
kidolgozását követeli az Egyesült Államoktól. Ennek az új
stratégiai vonalnak szerves része az európai szerepvállalás és
katonai jelenlét átalakítása. Ezzel kapcsolatban egyre
kategorikusabb és egyre vészjóslóbb prognózisok kerülnek ki a
világ nagy stratégiai tervező központjaiból. Az a tény, hogy az
Egyesült Államok olajszükségletének már ma is legfeljebb 50
százalékát képes saját forrásaiból biztosítani, azt jelenti,
hogy az USA legkésőbb 2020-ban drámai helyzet elé kerül,
amennyiben nem sikerül rátennie a kezét a Föld legjelentősebb
energiaforrásaira. E probléma megoldása – a most látható
perspektívák alapján – csak nemzetközi méretű és rendkívül
kockázatos háborúkon keresztül lehetséges. Alapvető kérdés,
hogy az európai NATO-szövetségesek számára hol a határa az
amerikai érdekekért vállalt fegyveres részvételnek. Az ugyanis
teljesen egyértelmű, hogy minden látszat és politikai manőver
ellenére az európai államok politikája nem mondott le végleg a
nemzeti fejlődés perspektívájáról, ami akár oda is vezethet,
hogy az USA európai szerepének gyengülése az Európai Unió
jelenlegi szerkezetének villámgyors összeomlását vonja maga után.
Ez ma még teljesen beláthatatlan politikai változások sorozatát
indíthatja be Európában. Brzezinski kiemeli, hogy a
bizonytalanságból fakadó óriási kockázatok mérséklése
Európában csak az oroszokkal kialakított új geopolitikai
stratégiai együttműködés alapján lehetséges.
A jelek szerint Oroszország nem fél az európai változásoktól.
Moszkva magabiztos abban a tekintetben, hogy Európa saját érdekei
miatt nem törekszik olyan fordulatra, ami tovább mélyítené az EU
és Oroszország közötti árkokat. A fő kérdés pillanatnyilag az,
hogy az erős amerikai presszió, ami a rakétapajzs telepítésével
kapcsolatban érvényesül, mennyire fékezi le az Európa–
Oroszország kapcsolatrendszer fejlődését.
Az orosz diplomácia ezekben a hetekben óriási aktivitást fejt ki
annak érdekében, hogy az európai államok és Moszkva viszonyai ne a
konfliktusok, hanem a kooperáció irányába fejlődjenek. Az európai
politika rettegve várja az amerikai „kivonulás” kezdetét, ami a
politikai átrendeződések sorozatát indíthatja el a földrészen.
Bár az USA egészen egyszerűen tagadja ezt az összefüggést, és
nem is emeli be az európai politikusokkal folytatott tárgyalásainak
témakörébe, figyelemre méltóak azok a hírszerzői információk,
amelyek a kínai alelnök, Kszi Jinping (a „trónörökös”) idén
februári amerikai látogatásáról szivárogtak ki.
Csomagol az amerikai és az izraeli tőke?
A kínai alelnök amerikai látogatása legalábbis különösnek
mondható. Programját az USA-ban és Kínában is nagy
sajtónyilvánosság követte, és a tudósítások szerint a
kétoldalú kapcsolatok, illetve a világgazdasági helyzet állt a
tárgyalások középpontjában, megkülönböztetett fontosságot
tulajdonítva természetesen a pénzügyi krízisnek. Kína már az
eddigiekben is többször kinyilvánította, hogy intézkedések
széles skálájával kész kivenni részét a válság
megoldásából. Mindemellett Peking a Sanghaji Egyezmény keretében
gazdasági kapcsolatainak egy részében áttért az egyezményes,
rubel elszámolásra, amelyet az utóbbi hetekben kiterjesztett az
Iránnal folytatott együttműködésre is. E témák mellett a sajtó
igen nagy nyilvánosságot biztosított annak, hogy Kszi Jinping
személyében egy olyan kínai politikust üdvözölhetett Amerika, aki
ismeri, érti és rendkívül nagyra becsüli a hagyományos amerikai
gazdálkodás erényeit, ráadásul elkötelezett híve az amerikai–
kínai gazdasági kapcsolatok elmélyítésének. Kszi Jinping 28
évvel ezelőtt a kínai Hebei tartomány tisztviselőjeként tett
tanulmányutat az USA-ban és az Iowa-állambeli Muscatine-ben
ismerkedett meg az igazi amerikai farmergazdáolkodással, ami –
szavai szerint – mély benyomást tett rá. Mindez ma már csak a
múlt emléke. Kszi Jinping pályafutása során soha nem feledkezett
meg Muscatine-ról. Hebei és Iowa immáron két évtizede
testvérállamok, az Iowából Hebeibe irányuló szállítások
értéke az elmúlt évben megközelítette a 700 millió dollárt. A
minden területen fejlődő kapcsolatok ellenére sem hitték azonban
Muscatine lakói, hogy az egykori szerény és lelkes kínai
fiatalember a világ legnagyobb gazdasági hatalmának alelnökeként
visszatér hozzájuk. Kszi Jinping ugyanis ragaszkodott a város
meglátogatásához, és az Obama elnökkel folytatott első
tárgyalását követően be is kopogtatott egykori szállásadóihoz.
Muscatine ezzel fölkerült a világpolitika színpadára, és az
újságokat ellepték a kedves, családias hangulatú találkozókról
a kínai alelnökről szóló visszaemlékezésekről szóló hírek. E
két vezető sajtótéma mellett azonban a látogatásnak volt egy nem
nyilvánosságra került vonatkozása is, ez pedig a kínai és az
amerikai álláspont egyeztetése az európai problémákkal
kapcsolatban. A rendkívül érzékeny témáról Obama és Kszi
Jinping négyszemközti megbeszélést tartott, amelyen állítólag
megegyeztek abban, hogy mindkét nagyhatalom tart attól, hogy a
közvetlen amerikai befolyás gyengülése veszélyes folyamatok
beindulásával fenyeget az Európai Unión belül. Nyilván-való,
hogy a közeljövőben a már meglévő és egyelőre nem csillapodó
pénzügyi krízis mellett egy sor újabb válsághullám érheti el
Európát, amely recesszióhoz, a társadalmi feszültségek drámai
kiéleződéséhez, politikai változásokhoz vezethet. Egyelőre
pontos prognózisok nincsenek, de ijesztő találgatások annál
inkább arról, hogy a várhatóan növekvő migrációs hullám
hátán Európába benyomuló szélsőséges iszlám szervezetek minden
bizonnyal közvetlen veszélyt jelentenek az európai országok
biztonságára és stabilitására. Orosz információk szerint Európa
rövidesen képtelen lesz ellenőrizni és politikailag kezelni az
amerikai háborúk következtében elszabaduló szélsőséges
irányzatok tevékenységét. Az orosz hírszerzésnek vannak adatai
arról, hogy a legutóbbi időszak folyamán Nyugat-Európában
történt szélsőséges, antiszemita megnyilvánulások és a zsidók
ellen elkövetett merényletek mögött az Európában berendezkedni
készülő iszlám terrorszervezetek állnak, amelyek gyorsan
kapcsolatot találnak a helyi antiszemita erőkkel. Összességében a
jelenlegi helyzet rendkívül bonyolult és nagy veszélyeket rejt
magában. Vitán felüláll, hogy ha megkezdődne az amerikai,
ráadásul az izraeli tőke kivonulása Európából, azonnali
következményként munkahelyek milliói szűnnének meg, és az
európai gazdaság jelentős része teljesen megbénulna. A CIA joggal
tart attól, hogy a szélsőséges iszlám szervezetek mögött álló
hatalmas pénzek révén félelmetes politikai átrendeződés indulna
meg Európá-ban. Ez az alapja annak, hogy az USA hónapok óta titkos konzultációkat folytat Kínával és Oroszországgal a helyzetről.
Henry Kissinger professzor, a politikai stratégák koronázatlan
királya, aki mostanában csak a legritkább esetben mozdul ki
luxuspalotájából, néhány hete váratlanul Moszkvában tűnt fel,
ahol – mint kiderült – megbeszéléseket folytatott Putyinnal és
Medvegyevvel. Feltűnésénél csak az okozott nagyobb meglepetést,
hogy a kíváncsiskodó újságírókkal mosolyogva közölte, hogy az
utóbbi időszakban legalább tíz személyes találkozóra került sor
közte és Putyin között. A három nagyhatalom közösen keresi a
megoldást a közelgő nagy európai válságra. Oroszország és Kína
egyaránt kinyilvánította, hogy nem érdekelt egy európai gazdasági
összeomlásban, ezért feltételezhető, hogy óriási összegek
beforgatásával fogják enyhíteni a várható amerikai
tőkekivonásokat. A feltételezések szerint Kszi Jinping és Obama
között létrejött az erre vonatkozó titkos megállapodás, míg az
orosz–amerikai egyeztetések egyelőre nem zárultak le. Európa
óriási kihívások előtt áll, és jelenleg nem úgy tűnik, hogy
felkészülten várja a nagy megpróbáltatásokat. Nagyon rossz jel,
hogy az amerikai és az izraeli tőke a Távol-Kelet felé veszi az
irányt. Senki nem tudja megmondani, mi várható, ha Európa magára
marad. Egy biztos: a történelem folytatódik.
Korántsem lehet azt állítani, hogy a Merkel–Sarkozy akció
egységesen pozitív fogadtatásra talált a világban. Elsőként és
nagyon határozottan Soros György illette kemény kritikával a német
kancellárt és kifejtette, hogy a határozottsága és az aktivitása
példamutató, de az általa kijelölt irány nemcsak hogy rossz, de
előbb-utóbb Európa teljes szétesését fogja eredményezni. Soros
nem csinál titkot abból, hogy amennyiben nem sikerül megfékezni a
krízist, a pénzügyi válság megrengeti az északi régió államait
is, ami ellenőrizhetetlen pénzügyi és politikai anarchiába
taszítja az egész földrészt. Soros kritikájának legfontosabb
eleme látszólag a társadalmi szolidaritás talajáról fogalmazódik
meg, ugyanis állítása szerint a Merkel által diktált
megszorítások a déli államok gazdasági teljesítményének
drasztikus visszaeséséhez, a fogyasztás csökkenéséhez,
végsősoron társadalmi ellentétek kirobbanásához vezetnek, amelyek
aláássák a politikai stabilitást. Soros ebből kiindulva követeli,
hogy Németország tegye lehetővé bizonyos új hitelkonstrukciók
bevonását a pénzügyi reorganizációs rendszerekbe. Figyelemre
méltó, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériumának egy
friss elemzése hasonló aggodalmakat fogalmaz meg, ami azt jelzi, hogy már az első ütemben ütközésre kerülhet sor az európai német
és a globális amerikai megközelítés között.
Minden jel arra mutat, hogy az USA a krízis jelenlegi szakaszában
Európa irányában a politikai stabilitás kritériumának ad
prioritást, és nem kíván közvetlenül beavatkozni az egyes
országokat közvetlenül érintő pénzügyi műveletekbe. A globális
pénzhatalom azonban – annak ellenére, hogy számít az
elkerülhetetlen részleges amerikai politikai visszavonulásra –
mindenáron folytatni akarja az európai országok
kizsákmányolását, és nem kívánja enyhíteni a pénzszivattyúk
szorítását. Jelenleg felmérhetetlen mennyiségű pénz áramlik az
amerikai hadiiparba, és semmi jele annak, hogy ez a helyzet a
közeljövőben változik.
Merkel azonban nem egyetlen kottából akarja vezényelni az európai
műveleteket. A világ vezető hatalmai hónapok óta elemzik azt a
helyzetet, ami egy pesszimistán alakuló európai tendencia esetén
bekövetkezhet. Amit Soros jósol, nem a megalapozatlan fantasztikumok
birodalmába tartozik, hiszen a megoldatlan problémák egész hegyét
maga előtt toló Európa hatalmasat bukhat egy rosszul kezelt
pénzügyi krízis következményeként. Ezt egyébként maga Merkel is
hangsúlyozza. Ez a dilemma az egész Európai Unió
alapfilozófiáját érinti és felszínre hozza, hogy a nemzetek
fölé növő „európai kormányzás” valóban képes a teljes
összeomlásba és egy új háborúba taszítani a földrész
államait. Ennek veszélyére már közel egy évszázaddal ezelőtt
Lenin hívta fel a figyelmet, amikor mélyreható vizsgálat alá vette
a nemzetek fölött álló Európai Egyesült Államok problémáit.
Híres állásfoglalása ismert a világ előtt: a Szovjetunió igent
mondott a szabad nemzetek Európájára és nemet a globális tőke
hatalma alá vont Európai Egyesült Államokra.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az amerikai kritikákat,
amelyek az egész amerikai Európa-stratégia biztonságát,
mindenekelőtt az Oroszországgal szembeni elégséges
erődemonstráció stabilitását látják veszélyeztetve az Európai
Unió egyre zavarosabb belső viszonyai miatt. Ezek a kritikák arra a
már korábban is megfogalmazott teóriára épülnek, amely szerint az
önálló Európa valójában nem más, mint politikai fikció, mivel
Európának csak statisztikai értelemben van ereje, saját politikai
arculata nincs, de ha lenne is, nincs valóságos (katonai) ereje
saját érdekeinek érvényesítéséhez. Az európai konstrukció
tetején billegő kormányzati vízfej semmi másra nem alkalmas, mint
arra, hogy adminisztrációs tengerekbe fojtsa a fellépő
problémákat, véget nem érő és teljesen eredménytelen vitákkal
vezesse le a jelentkező belső feszültségeket. Az Európai Unió
egyetlen tényleges ereje a NATO, ami viszont egyértelműen az USA
irányítása alatt áll. Ezen az alapon tartják veszélyesnek az
európai ügyek átadását akár Németországnak, akár más európai
hatalomnak, hiszen az unió adminisztrációs képessége adott esetben
nem helyettesítheti a szükségessé váló katonai fellépést.
Márpedig az USA jelenlegi világstratégiája egyértelműen
legalizálja az amerikai érdekek védelmében történő katonai
fellépéseket.
Soros nem kis részben ugyanezen a bázison látja kockázatosnak a
jövőt, amely a végsőkig kiélezheti bizonyos európai államok
között az ellentéteket. Az elmúlt hetekben bizonyos források
szerint titkos konzultációkra került sor az USA, Anglia,
Németország, Franciao-rszág, illetve Oroszország és Kína magas
rangú diplomatái között az európai válságkezelés
kérdéséről, mindenekelőtt a legrosszabb forgatókönyv
érvényesülése esetén bekövetkező helyzetről. A hírek szerint
Oroszország és Kína egyaránt leszögezte, hogy nem áll érdekében
az unió összeomlása, és a krízishelyzet további európai
terjedése. Megállapodás született arról, hogy mind Oroszország,
mind pedig Kína jelentős összegekkel segíti az európai válság
rendezését.
Stratégiai ütközések Európában
A német dominancia alá kerülő Európa előbb-utóbb olyan
kérdéseket hoz felszínre, melyek igencsak kényes pozícióba
szorítják a világ vezető hatalmait. Biztosra vehető, hogy
Oroszország és Kína sajátos szerepvállalása az unióban csak idő
kérdése, az ide vezető utakat már kikövezték. Ez egyrészt
bizonyos értelemben segítheti az európai konszolidációt,
mindenekelőtt a legproblematikusabb déli területeken, egyúttal
azonban fölveti annak valószínűségét, hogy Kína új és nem
gyönge pozíciókhoz jut az európai gazdaságban. Más természetű
az a perspektíva, ami Oroszország befolyásának
föltartóztathatatlan erősödésével jár. A Moszkva–Berlin
tengelynek ma is kényes pontja Ukrajna kérdése, aminek kapcsán igen könnyen számottevő feszültségek keletkezhetnek az Európai Unió és az Egyesült Államok között. Érdekes módon ebben a tekintetben Németország fogja kijátszani a francia gyökerű föderatív
megközelítés aduját, ami bonyodalmakhoz vezethet a transzatlanti
kapcsolatokban. Arról van ugyanis szó, hogy már most látható, hogy
Oroszország pontosan érzékeli az Európai Unió bizonytalanságait a
keleti bővítések által előállt helyzet kezelésében és –
részben ezt kihasználva – magasabb sebességre kapcsolt a
Belorussziával és Kazahsztánnal előkészített Eurázsiai Unió
megalakításában. Nincs kétség afelől, hogy Ukrajna potenciálisan
értékes és fontos tagja lehet ennek a szövetségnek, és várható,
hogy a közeljövőben valamilyen formában fölmerül Kijev (sőt
akár Moldova) integrációjának kérdése is, aminek politikai
vetülete súlyos bonyodalmakat jelez mind az Európai Unió, mind a
NATO szempontjából. A közelmúltban Hu Jintao kínai elnök
látogatást tett Ukrajnában (Oroszország és Kazahsztán mellett),
és mindkét fél stratégiai fontosságúnak nevezte a kétoldalú
kapcsolatok fejlesztését. De ezen túlmenően nem lehet szem elől
téveszteni azt, hogy az orosz külpolitika nem adja fel a pánszláv
orientáció eszméjét, amit a szláv országokkal történő
kétoldalú kapcsolatok új szintre emelését vetíti előre. E
tekintetben Szlovákia az egyik fő célországa az eurázsiai tömb
európai aktivitásának. Pozsony, Moszkva és Peking jelenleg is több
nagy volumenű közös projekt megvalósításának lehetőségeit
vizsgálja. A Szerbiával ápolt orosz viszony politikai felhangjait
legalábbis kiemeli, hogy a balkáni államok a legutóbbi időszakban
látványosan fejlesztik katonai kapcsolataikat Kínával. A román
nemzetvédelmi miniszter Pekingben tartózkodott a Kínai Kommunista
Párt kongresszusa idején, és táviratban köszöntötte a
kongresszust, ami éppenséggel nem megszokott gesztus a NATO-államok részéről. A kínai központi katonai tanács elnökének belgrádi
látogatása, illetve a szerb védelmi miniszter pekingi tárgyalásai
egyaránt komoly konzultációkat valószínűsítenek Kína és
Szerbia vonatkozásában. A magas rangú kínai katonai delegáció
Bulgáriában haditengerészeti bázisokat látogatott meg és
megállapodás jött létre Kína és Bulgária haditengerészeti
együttműködéséről. A NATO belgrádi csúcsértekezlete és az azt
kísérő nyugati kommentárok egyértelművé teszik, hogy Szerbiának
megkülönböztetett jelentősége van/lenne az európai NATO-
stratégiában. Ezt a reménykedést a jelek szerint nem árnyékolta
be, hogy a tanácskozás ideje alatt a belgrádi fiatalok folyamatos
tüntetéseken adtak új értelmezést a NATO nevének (Észak-Atlanti
Terror Szervezet).
Az igazi probléma kétségtelenül az, hogy Európa katonai vonalon
egyetlen olyan önálló lépést sem tehet, ami abban a pillanatban ne
robbantana ki globális fegyveres konfliktust. Az európai haderő –
bár létezik egy-két, inkább egyfajta kirakatnak szánt, a NATO-tól
látszólag független „európai” hadosztály bizonyos államok
együttműködése keretében – gyakorlatilag alkalmatlan az európai
érdekek önálló védelmére. Ez komoly problémát jelent, hiszen a
közeljövőben több európai országnak súlyos biztonsági
konfliktusokkal kell szembenéznie, nemcsak a nemzetközi terrorizmus,
hanem a beláthatatlan méretű és erőszakos bevándorlás, a
vallási és etnikai szegregáció és nem utolsósorban a tömeges
elszegényedés miatt. Az a helyzet sem tartható fenn az idők
végtelenségéig, hogy miközben a legnagyobb európai államoknak
eminens érdeke a kiegyensúlyozott és prosperáló viszony
kialakítása Oroszországgal, a NATO-csapatok keretében tevőlegesen
részt vesznek olyan hadműveletekben, amely közvetlenül érintik
Oroszország biztonságát, és felvetik az orosz katonai
válaszlépések lehetőségét. Ez az érdekütközés már jelenleg
is létezik és Moszkva jelezte, hogy a kooperáció és a diplomáciai
gesztusok nem ellensúlyozzák az Oroszország katonai beszorítására
törekvő észak-atlanti hadműveletek fenyegetését. Ne legyen
kétsége senkinek a tekintetben, hogy az orosz fegyveres erők
elrettentő csapásokkal képesek válaszolni minden potenciális
támadásra – jelentette ki nemrég Medvegyev.
Vissza a geopolitikához!
Az elmúlt hónapok folyamán az EU-ban szinte csak olyan események
zajlanak, amelyeket mindössze vékony és gyönge határvonal választ
el a súlyos konfliktusok kirobbanásától. Már önmagában az a
tény is figyelemre méltó, hogy Anglia szótlanul és passzívan
szemléli, hogy Németország és Franciaország foglalja el az egykori
– brit részvétellel létrejött – vezető triumvirátus
pozícióját. Több megfigyelő szerint Nagy-Britanniának a jelenlegi
helyzetben is megfelel a viszonylagos európai elszigeteltség (a
történelmi „splendid isolation”), mivel az USA első számú
szövetségeseként minden tekintetben módjában áll megkerülni az
európai intézményeket saját hatalmi politikájának
érvényesítése érdekében. Mindemellett azonban nyilvánvaló, hogy
a három nagy európai állam között több nézetütközés áll fenn
a globális világrend berendezkedését illetően. Anglia fellépésének határozottságát erősíti a szoros politikai kötődés az USA nemzetközi aktivitásához és az a rendkívül erős amerikai fegyveres stratégiai katonai potenciál, amely a brit szigeteken lévő támaszpontokon állomásozik. Kétségtelen, hogy Anglia sokkal inkább a katonai akciókon keresztül érvényesített amerikai külpolitikához áll közelebb, mint a diplomáciai eszközök, a bonyolult tárgyalások és véget nem érő egyeztetések módszerével operáló Európai Unió.
Brzezinski „Stratégiai Vízió” (Strategic Vision) című,
rövidesen megjelenő nagy tanulmánya kiemeli, hogy a fejlődő világ
válsága és Oroszország megerősödése (amit a „Szovjetunió
reinkarnációjának” nevez) mélyreható befolyást gyakorolnak az
USA jövőbeni politikájára. A nagy amerikai stratéga a
legjelentősebb globális folyamatnak az általa „második
vonalbeli” országok közül Japán, India, Brazília
megerősödését, illetve az Egyesült Államok és Oroszország
jövője előtt álló kérdőjeleket tekinti. Brzezinski nyíltan a
globális hatalom hanyatlásáról beszél, és a korábbinál is
nagyobb hangsúllyal áll ki amellett, hogy az európai stabilitás
elválaszthatatlan az Oroszországgal való stratégiai
megállapodástól. (Lásd: Leleplező, 2011/1.) A világfolyamatok
legnagyobb kockázata az, hogy a demokráciák egyelőre nem találták
meg a megerősített nemzetbiztonság szavatolásának módszerét, ami
pedig alapvető követelménye lenne az új világ berendezkedésének.
A jelenlegi helyzet már most eléri a legmagasabb háborús
kockázatok szintjét, és olyan konfliktusok alakulnak ki
világszerte, amelyek bármelyike gyújtópontja lehet egy új
világháborúnak.
Brzezinski ugyan tételesen nem mondja ki, de felfogása egyértelműen
mutatja, hogy az Oroszország katonai beszorítását célzó amerikai
katonai stratégia kudarca minden tekintetben új megközelítések
kidolgozását követeli az Egyesült Államoktól. Ennek az új
stratégiai vonalnak szerves része az európai szerepvállalás és
katonai jelenlét átalakítása. Ezzel kapcsolatban egyre
kategorikusabb és egyre vészjóslóbb prognózisok kerülnek ki a
világ nagy stratégiai tervező központjaiból. Az a tény, hogy az
Egyesült Államok olajszükségletének már ma is legfeljebb 50
százalékát képes saját forrásaiból biztosítani, azt jelenti,
hogy az USA legkésőbb 2020-ban drámai helyzet elé kerül,
amennyiben nem sikerül rátennie a kezét a Föld legjelentősebb
energiaforrásaira. E probléma megoldása – a most látható
perspektívák alapján – csak nemzetközi méretű és rendkívül
kockázatos háborúkon keresztül lehetséges. Alapvető kérdés,
hogy az európai NATO-szövetségesek számára hol a határa az
amerikai érdekekért vállalt fegyveres részvételnek. Az ugyanis
teljesen egyértelmű, hogy minden látszat és politikai manőver
ellenére az európai államok politikája nem mondott le végleg a
nemzeti fejlődés perspektívájáról, ami akár oda is vezethet,
hogy az USA európai szerepének gyengülése az Európai Unió
jelenlegi szerkezetének villámgyors összeomlását vonja maga után.
Ez ma még teljesen beláthatatlan politikai változások sorozatát
indíthatja be Európában. Brzezinski kiemeli, hogy a
bizonytalanságból fakadó óriási kockázatok mérséklése
Európában csak az oroszokkal kialakított új geopolitikai
stratégiai együttműködés alapján lehetséges.
A jelek szerint Oroszország nem fél az európai változásoktól.
Moszkva magabiztos abban a tekintetben, hogy Európa saját érdekei
miatt nem törekszik olyan fordulatra, ami tovább mélyítené az EU
és Oroszország közötti árkokat. A fő kérdés pillanatnyilag az,
hogy az erős amerikai presszió, ami a rakétapajzs telepítésével
kapcsolatban érvényesül, mennyire fékezi le az Európa–
Oroszország kapcsolatrendszer fejlődését.
Az orosz diplomácia ezekben a hetekben óriási aktivitást fejt ki
annak érdekében, hogy az európai államok és Moszkva viszonyai ne a
konfliktusok, hanem a kooperáció irányába fejlődjenek. Az európai
politika rettegve várja az amerikai „kivonulás” kezdetét, ami a
politikai átrendeződések sorozatát indíthatja el a földrészen.
Bár az USA egészen egyszerűen tagadja ezt az összefüggést, és
nem is emeli be az európai politikusokkal folytatott tárgyalásainak
témakörébe, figyelemre méltóak azok a hírszerzői információk,
amelyek a kínai alelnök, Kszi Jinping (a „trónörökös”) idén
februári amerikai látogatásáról szivárogtak ki.
Csomagol az amerikai és az izraeli tőke?
A kínai alelnök amerikai látogatása legalábbis különösnek
mondható. Programját az USA-ban és Kínában is nagy
sajtónyilvánosság követte, és a tudósítások szerint a
kétoldalú kapcsolatok, illetve a világgazdasági helyzet állt a
tárgyalások középpontjában, megkülönböztetett fontosságot
tulajdonítva természetesen a pénzügyi krízisnek. Kína már az
eddigiekben is többször kinyilvánította, hogy intézkedések
széles skálájával kész kivenni részét a válság
megoldásából. Mindemellett Peking a Sanghaji Egyezmény keretében
gazdasági kapcsolatainak egy részében áttért az egyezményes,
rubel elszámolásra, amelyet az utóbbi hetekben kiterjesztett az
Iránnal folytatott együttműködésre is. E témák mellett a sajtó
igen nagy nyilvánosságot biztosított annak, hogy Kszi Jinping
személyében egy olyan kínai politikust üdvözölhetett Amerika, aki
ismeri, érti és rendkívül nagyra becsüli a hagyományos amerikai
gazdálkodás erényeit, ráadásul elkötelezett híve az amerikai–
kínai gazdasági kapcsolatok elmélyítésének. Kszi Jinping 28
évvel ezelőtt a kínai Hebei tartomány tisztviselőjeként tett
tanulmányutat az USA-ban és az Iowa-állambeli Muscatine-ben
ismerkedett meg az igazi amerikai farmergazdáolkodással, ami –
szavai szerint – mély benyomást tett rá. Mindez ma már csak a
múlt emléke. Kszi Jinping pályafutása során soha nem feledkezett
meg Muscatine-ról. Hebei és Iowa immáron két évtizede
testvérállamok, az Iowából Hebeibe irányuló szállítások
értéke az elmúlt évben megközelítette a 700 millió dollárt. A
minden területen fejlődő kapcsolatok ellenére sem hitték azonban
Muscatine lakói, hogy az egykori szerény és lelkes kínai
fiatalember a világ legnagyobb gazdasági hatalmának alelnökeként
visszatér hozzájuk. Kszi Jinping ugyanis ragaszkodott a város
meglátogatásához, és az Obama elnökkel folytatott első
tárgyalását követően be is kopogtatott egykori szállásadóihoz.
Muscatine ezzel fölkerült a világpolitika színpadára, és az
újságokat ellepték a kedves, családias hangulatú találkozókról
a kínai alelnökről szóló visszaemlékezésekről szóló hírek. E
két vezető sajtótéma mellett azonban a látogatásnak volt egy nem
nyilvánosságra került vonatkozása is, ez pedig a kínai és az
amerikai álláspont egyeztetése az európai problémákkal
kapcsolatban. A rendkívül érzékeny témáról Obama és Kszi
Jinping négyszemközti megbeszélést tartott, amelyen állítólag
megegyeztek abban, hogy mindkét nagyhatalom tart attól, hogy a
közvetlen amerikai befolyás gyengülése veszélyes folyamatok
beindulásával fenyeget az Európai Unión belül. Nyilván-való,
hogy a közeljövőben a már meglévő és egyelőre nem csillapodó
pénzügyi krízis mellett egy sor újabb válsághullám érheti el
Európát, amely recesszióhoz, a társadalmi feszültségek drámai
kiéleződéséhez, politikai változásokhoz vezethet. Egyelőre
pontos prognózisok nincsenek, de ijesztő találgatások annál
inkább arról, hogy a várhatóan növekvő migrációs hullám
hátán Európába benyomuló szélsőséges iszlám szervezetek minden
bizonnyal közvetlen veszélyt jelentenek az európai országok
biztonságára és stabilitására. Orosz információk szerint Európa
rövidesen képtelen lesz ellenőrizni és politikailag kezelni az
amerikai háborúk következtében elszabaduló szélsőséges
irányzatok tevékenységét. Az orosz hírszerzésnek vannak adatai
arról, hogy a legutóbbi időszak folyamán Nyugat-Európában
történt szélsőséges, antiszemita megnyilvánulások és a zsidók
ellen elkövetett merényletek mögött az Európában berendezkedni
készülő iszlám terrorszervezetek állnak, amelyek gyorsan
kapcsolatot találnak a helyi antiszemita erőkkel. Összességében a
jelenlegi helyzet rendkívül bonyolult és nagy veszélyeket rejt
magában. Vitán felüláll, hogy ha megkezdődne az amerikai,
ráadásul az izraeli tőke kivonulása Európából, azonnali
következményként munkahelyek milliói szűnnének meg, és az
európai gazdaság jelentős része teljesen megbénulna. A CIA joggal
tart attól, hogy a szélsőséges iszlám szervezetek mögött álló
hatalmas pénzek révén félelmetes politikai átrendeződés indulna
meg Európá-ban. Ez az alapja annak, hogy az USA hónapok óta titkos konzultációkat folytat Kínával és Oroszországgal a helyzetről.
Henry Kissinger professzor, a politikai stratégák koronázatlan
királya, aki mostanában csak a legritkább esetben mozdul ki
luxuspalotájából, néhány hete váratlanul Moszkvában tűnt fel,
ahol – mint kiderült – megbeszéléseket folytatott Putyinnal és
Medvegyevvel. Feltűnésénél csak az okozott nagyobb meglepetést,
hogy a kíváncsiskodó újságírókkal mosolyogva közölte, hogy az
utóbbi időszakban legalább tíz személyes találkozóra került sor
közte és Putyin között. A három nagyhatalom közösen keresi a
megoldást a közelgő nagy európai válságra. Oroszország és Kína
egyaránt kinyilvánította, hogy nem érdekelt egy európai gazdasági
összeomlásban, ezért feltételezhető, hogy óriási összegek
beforgatásával fogják enyhíteni a várható amerikai
tőkekivonásokat. A feltételezések szerint Kszi Jinping és Obama
között létrejött az erre vonatkozó titkos megállapodás, míg az
orosz–amerikai egyeztetések egyelőre nem zárultak le. Európa
óriási kihívások előtt áll, és jelenleg nem úgy tűnik, hogy
felkészülten várja a nagy megpróbáltatásokat. Nagyon rossz jel,
hogy az amerikai és az izraeli tőke a Távol-Kelet felé veszi az
irányt. Senki nem tudja megmondani, mi várható, ha Európa magára
marad. Egy biztos: a történelem folytatódik.
A
LELEPLEZŐ KÖNYVÚJSÁGOT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL, VAGY
RENDELJE MEG AZ ALÁBBI ERLÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ
ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:
SZLIMÁK HAJNALKA TEL: +36 20 221 95 77
Mail: hajnalka.szlimak@gmail.com
Ára: 1490 Ft + POSTAKÖLTSÉG
2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON, 1050 Ft + POSTAKÖLTSÉG, csak internetes rendelés esetén.
SZLIMÁK HAJNALKA TEL: +36 20 221 95 77
Mail: hajnalka.szlimak@gmail.com
Ára: 1490 Ft + POSTAKÖLTSÉG
2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON, 1050 Ft + POSTAKÖLTSÉG, csak internetes rendelés esetén.
Virág
András: A titokzatos X-nap II. rész. Menetrend egy világháborúhoz.
Hiba volt Kadhafit meggyilkolni. Ő építtette meg a világ nyolcadik csodáját
A
legutóbbi hetekben a világ különböző nemzetközi politológiai
és stratégiai kutatóintézetei egymás után hozták
nyilvánosságra legújabb elemzéseik konzekvenciáit, melyek sajnos
teljesen félreérthetetlenül egy irányba mutatnak: a közeli
jövőben óriási politikai változások várhatók a világban, de
a domináns folyamat a nemzetközi feszültség elviselhetetlen
mértékű növekedése lesz. Az igazi világkrízis bekövetkezett.
Eddig a világpolitika a legkülönbözőbb gazdasági, pénzügyi
eseményeket dobott fel a nyilvánosság szintjére, azonban néhány
év alatt kiderült, hogy ezen a vonalon semmiféle megoldás nincs.
A gazdasági összeomlás regionális szintű kiterjedése minden
földrészen megfékezhetetlen és a globális világrend működési
mechanizmusa önmagában garantálja, hogy a katasztrofális krízis
rövidesen kalodába zárja az egész világot. Bebizonyosodott: az
USA által vezényelt, több mint egy évtizede tartó iszonyatos
erőfeszítés eredménytelen volt. Az „amerikai évszázad",
azaz a XXI-ik század egypólusú világát megjelenítő globalista
imperializmus illúziója már az első pillanatokban összeomlott.
Jöttünk,
láttunk, meghalt
Az
amerikai politika kétségbeesett versenybe kezdett az idővel. A
soha nem látott mértékű haderő-átcsoportosítás ma már
tagadhatatlanul agresszív karaktert öltött, az amerikai diplomácia
eljutott odáig, hogy már nem is akarja palástolni a
terrorizmus-elleni harc, a demokrácia védelme és a hasonló
jelszavak mögött meghúzódó valódi szándékait. Az egész világ
megdöbbent, amikor Hillary Clinton külügyminiszter egy nyilvános
tv-adásban értesülve a líbiai elnök meggyilkolásáról,
idétlen, visszataszító vihorászás közepette kijelentette:
„jöttünk, láttunk, meghalt". Ennél világosabban nem lehet
illusztrálni azt a tényt, hogy az Egyesült Államok a végső
leszámolás fázisába lépett mindazon térségekben,, amelyek nem
bizonyítanak megfelelő készséget és gyakorlati rugalmasságot az
amerikai világhódító politika eltűréséhez, vagy támogatásához.
Az
USA diplomáciája példátlan módon egyszerűen átlépett az orosz
kormány követelésén, amely arra irányult, hogy pontosan
vizsgálják ki Kadhafi meggyilkolásának körülményeit és az
erről szóló jelentést tárják a nemzetközi nyilvánosság elé.
Minden jel arra utal, hogy az orosz hírszerzésnek meglehetősen
pontos információi vannak a líbiai elnök megbuktatására és
likvidálására irányuló bonyolult és szerteágazó
összeesküvésről. A nyugati világnak, első sorban az Egyesült
Államoknak és Nagy-Britanniának alapos politikai oka van arra,
hogy megakadályozza az események pontos föltárását. Hosszú
évek bizonytalansága után ugyanis a líbiai események hátterében
több mint gyanús az az együttműködés, amely a Kadhafi tábornok
elmozdításában és személyes üldöztetésében valószínűsíthető
az amerikai erők, a legelitebb angol támadó egység, a SAS (a
különleges légi hadműveletekre kiképzett repülőegyég),
illetve a Kadhafit régóta megbuktatni akaró al-Kaida egyik
iszlamista szárnya között. A kubai és az iráni hírszerzéstől
származó kiszivárogtatások egyértelműen erre utalnak, de az
orosz kormánykörökben keringő vélemények is bonyolult politikai
erőtérre utalnak. Az ugyanis több mint nyilvánvaló, hogy az
USA-val enyhén szólva is zavaros kapcsolatba keveredett líbiai
elnök bíróság elé állításának megakadályozása elemi érdeke
volt a nyugati világnak. A történések mögötti sötét politikai
háttér rejti el - valószínűleg örök időkre - a líbiai
eseményekkel összefüggő moszkvai reagálások speciális
mozgatórugóit, hiszen tagadhatatlan, hogy a néhány órán át
zavarosnak és ellentmondásosnak tűnő orosz politikai
nyilatkozatok és diplomáciai lépések nem egyfajta
Putyin-Medvegyev közötti nézeteltérésnek, hanem a konkrét
akciókat mozgató stratégiák ellentmondásosságának
következményei. Putyin középkori, véres keresztes hadjáratnak
nevezte a nyugati államok Líbia ellen indított háborúját, míg
ezzel csaknem egyidőben Medvegyev elnök egy új, modern líbiai
állam megteremtésének lehetőségéről beszélt. Az orosz
diplomáciában példátlan feszültségre utalt, hogy Moszkva a
nyilvánosság előtt is föltárta, hogy nincs konszenzus a Líbiára
vonatkozó ENSZ-határozattal kapcsolatban a legfelső politikai
vezetés szintjén. A diplomáciai aktivitás síkján azonban
egyértelmű volt, hogy a taktikai luft ellenére Moszkva két
határozott stratégiával rendelkezik és a nyugati államok további
lépései alapján alakul ki a domináns orosz álláspont. Ha
átgondoljuk, hogy a START III. szerződés - ha konszolidáltabb
körülmények között is - ehhez hasonló politikai felfogást
tükröz, sokkal inkább a kiélezett nemzetközi viszonyok, semmint
az orosz vezetés határozatlansága olvasható ki az események
menetéből. Ezt jelzik egyébként Lavrov orosz külügyminiszternek
a témával kapcsolatos legutóbbi megnyilatkozásai is, amelyek az
ENSZ-határozatok egységes értelmezésének fontosságára hívják
föl a figyelmet. Nyilvánvaló, hogy a nagyhatalmak stratégiái
most már olyan nagy ellentéteket mutatnak, hogy a diplomáciai
nyelvezet számára szinte megoldhatatlan a kölcsönösen
elfogadható megközelítések rögzítése. Komoly oka van annak is,
hogy míg a Kínai Népköztársaság vezetése már a nyár közepén
hivatalos tárgyalások keretében kezdett egyeztetéseket az új
líbiai hatalommal, Oroszország csak szeptemberben tett pecsétet az
új rezsim elfogadására. Míg Kína az éles helyzetekben is képes
a legszigorúbb pragmatizmus bázisán maradni, Oroszország nem
kíván elszakadni az aktuális helyzetek történelmi dimenzióitól,
és éppen ezzel jelzi az orosz világpolitikai státusz
védelmezését.
A
CIA jelesre vizsgázott
A
Kadhafi-rezsim elleni támadásnak igen jelentős nemzetközi
kockázata volt, bizonyos szempontból komolyabb, mint Szaddám
Huszein Irakjának fölszámolása esetében. Ugyanakkor kétségtelen,
hogy a CIA pontos információkkal rendelkezett és a realitásoknak
megfelelően értékelte Kadhafi helyzetét. Nem elsősorban a líbiai
belső helyzet, vagy a líbiai hadsereg harci potenciáljának
megítélése volt a kritikus pont. A háborúról szóló
tájékoztatás mindvégig titokban tartotta a katonai erő
bevetésének valóságos dimenzióit, a légicsapások intenzitását,
a hadműveleti stratégiát, sőt a bevetett fegyverek arzenálját
is. A friss információk szerint a NATO teljesen elpusztította
Líbia minden lényeges termelő kapacitását, megsemmisítette
majdnem a teljes infrastruktúrát és lerombolt minden jelentős
katonai objektumot, nem beszélve a fontosabb városokban véghezvitt
rombolásról. Semmiféle megbízható prognózis nincs arról, hogy
a szocialista típusú sajátos líbiai társadalmi berendezkedés
szétrobbantása után milyen reális lehetőségei vannak az ország
fejlődésének. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a
líbiai népre óriási megpróbáltatások, kaotikus és keserves
évek várnak.
Mindennek
ellenére a legnagyobb kockázatot a támadásra történő
nemzetközi reagálás jelentette. Amerikának Jugoszlávia, Irak,
Ukrajna és Grúzia után bejáratott forgatókönyve és kipróbált
módszerei vannak arra, hogy a társadalmi feszültségekre építve
a legkorszerűbb kommunikációs technikával miként lehet gyorsan
és hatékonyan destabilizálni a meglévő hatalmi bázist,
megvásárolni egy új hatalmi elit személyzetét, vagyis
végrehajtani egy amerika-barát demokratikus fordulatot. Az igazi
kérdés az afrikai államok reagálása és Oroszország magatartása
volt. Líbia hagyományos vezetője volt az afrikai államok
függetlenségi és imperializmus-elleni küzdelmeinek, főszerepet
játszott a durbani botrány-konferenciákon és politikai
prioritásként kezelte az arab nemzetek egységét, az Afrikai
Egység Szervezet szerepének erősítését, és példamutató,
történelmi jelentőségű fejlődést valósított meg a valamikor
a Föld egyik legelmaradottabb országában. Kadhafi tábornok
évtizedeken keresztül kiváló és eredményes kapcsolatokat ápolt
a volt szocialista tömb államaival és természetesen stratégiai
jellegű és kiemelkedő volumenű gazdasági együttműködésben
állt a Szovjetunióval, majd Oroszországgal. Ezen belül különös
fontossága volt a katonai együttműködésnek, amely az orosz
fegyver-export számottevő részét képezte. Sok nemzetközi
megfigyelő azt valószínűsítette, hogy Oroszország nem fogja
tétlenül nézni egyik legjelentősebb partnerének megtámadását.
A
Líbiára nehezedő súlyos vád, a terrorcselekmények támogatása
azonban igencsak zavaros és máig tisztázatlan politikai lépésekre
késztette a líbiai forradalom vezetőjét. Kadhafi ugyan elérte,
hogy a nyugati világ bizonyos fokig rehabilitálta őt, de
valószínű, hogy az amerikai-líbiai szigorúan titkos tárgyalások
összességükben ellentmondásos helyzetbe hozták Líbiát és - ha
nem is látványosan - zavarokhoz vezettek az orosz-líbiai
kapcsolatokban. Az orosz kormány éveken keresztül nem kommentálta
az ezzel kapcsolatos nemzetközi elemzéseket, mindazonáltal tény,
hogy a folyamatos orosz fegyverszállítások ellenére a líbiai
hadsereg korszerűsítésének üteme elmaradt a korábbi időszakok
mögött. Figyelemre méltó, hogy a Líbia elleni NATO-támadások
idején orosz katonai források szivárogtatták ki, hogy az utóbbi
években problémák jelentkeztek az orosz és a líbiai hadsereg
közötti együttműködésben, amelyeknek minden bizonnyal politikai
okai lehettek. Kadhafi döntése nyomán ugyanis kivonták az orosz
katonai tanácsadókat a líbiai haderők stratégiai döntési
pontjairól, sőt Líbia az orosz fegyverimport kérdésében is
önálló döntéseket hozott és kizárólag saját elképzelései
szerint állította össze a megrendeléseket, jórészt mellőzve az
orosz szakemberek véleményét. Nemigen lehet érdemben állást
foglalni ezekről az információkról, ám az orosz katonai sajtó
néhány esetben félreérthetetlen kritikai éllel illette a
moszkvai politikai vezetést, amiért tétlenül tudomásul vette,
hogy a líbiai katonai fejlesztések elveszítették dinamizmusukat.
Több konkrét példát hoztak arra, hogy a líbiai rakéta-erők
vezérlő eszközeit egymással valójában korszerűség
szempontjából nem egységesen kompatibilis rendszerekből
állították össze, de olyan esetek is előfordultak, amikor az
orosz fél lépett vissza a líbiai légierő modernizálásához
szükséges fontos berendezések leszállításától. Nyilván az
ilyen és hasonló ismeretek vezettek oda, hogy az orosz katonai
szaksajtó szűkszavú kommentárjai gyakorlatilag semmi esélyt nem
adtak annak, hogy a líbiai hadsereg eredményesen veheti fel a
harcot az amúgy is óriási túlerőben lévő NATO-erőkkel
szemben.
Annak
ellenére, hogy a Kadhafi tábornok és az orosz vezetés közötti
feszültségekről semmi nem került nyilvánosságra, nem lehet
kizárni, hogy líbiai részről stratégiai jelentőségű orosz
információk átadására is sor került a hermetikusan zárt
líbiai-amerikai kém-tárgyalásokon, annál is inkább, mivel magas
amerikai körökben konkrétan méltányolták, hogy Kadhafi értékes
információkat adott át a CIA-nak a nemzetközi terrorizmussal és
az amerikai nemzetbiztonságot közvetlenül érintő más témákkal
kapcsolatban. Egyébként semmi jele annak, hogy a NATO-támadást
megelőzően beható és magas szintű egyeztetésre került volna
sor Líbia és Oroszország között, ami azért érdekes, mert
például a pakisztáni elnök az Oszama bin Laden megölését
követő nap reggelén Moszkvában tárgyalt Putyinnal és
Medvegyevvel.
Az
amerikai csapda
Nincs
olyan katonai, vagy biztonságpolitikai szakértő, aki racionális
érvekkel cáfolni tudná azt a véleményt, hogy az Egyesült
Államok a globális hatalom expanziójának katonai biztosítása
mellett rendkívüli intenzítású ideológiai háborúba kezdett az
imperialista globalizmussal szemben álló eszmerendszerek,
mindenekelőtt a marxizmus és a nemzeti, vagy vallási bázisú, nem
egy esetben szocialista karakterű politikai filozófiák ellen. A
direkt antikommunista propaganda - különböző intenzitással -
állandó eleme a kelet-európai államok napi politizálásának,
illetve a Kuba mellé felsorakozó, nemzeti és antiimperialista
karakterű latin- és dél-amerikai államok - mindenekelőtt
Venezuela és Bolívia - elleni amerikai politikai destrukciós
manővereknek. Nincs kétség atekintetben, hogy a neokonzervatív
amerikai politikai filozófia az amerikai hatalom kiterjesztésével
párhuzamosan automatikus és drasztikus propaganda-hadjáratot indít
a kapitalizmussal és az imperialista gyarmatosítással határozottan
szemben álló ideológiák ellen. Az amerikai politikával
szembeforduló radikális politikai vezetőket egyszerűen elteszik
láb alól. Ezek az akciók politikai gyilkosságok, amelyek
semmilyen szempontból nem illeszthetőek a háborúk esetében
érvényes nemzetközi jogszabályok rendjébe. Szaddám Huszein után
ugyancsak teljesen homályos körülmények között került sor
Oszama bin Laden, és legutóbb Kadhafi tábornok meggyilkolására.
Ma már az egész világ tisztában van azzal, hogy az amerikai
érdekekkel szembe forduló vezető politikusok az életüket
kockáztatják.
A
líbiai hadjáratnak több olyan eleme van, ami soha nem kapott teret
a tájékoztatásban, pedig rendkívül jelentős politikai és
gazdasági motiváció. Kadhafi tábornok következetes és kemény
kezű vezetője volt a líbiai forradalomnak, azonban a szocialista
világrendszer összeomlását követően alapvető politikai hibát
követett el, amikor túlértékelte saját képességeit és országa
erejét és kizárólag a saját maga által kreált politikai
manővereken keresztül is megvalósíthatónak tartotta a híres
Zöld Könyvében lefektetett imperialista-ellenes, nemzeti alapú
arab forradalmi fejlődés kivitelezését. Még két évvel ezelőtt
is elhitte, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió vezetői
- akik egyébként különféle politikai deklarációkban a
Kadhafi-féle elgondolásokat támogató gesztusokat tettek -
elfogadták nézeteit mind az Afrikai Unió, mind az idegen katonai
beavatkozásokat korlátozó egységes afrikai haderő
létrehozásáról. Pedig személye és a líbiai szocialista típusú
dzsamahirija fenntartása elfogadhatatlan volt a globalista nyugati
politika szempontjából. Kadhafi meg volt győződve arról, hogy a
Líbia és Olaszország kapcsolatrendszere és a Berlusconival
kialakított szinte bizalmi viszony meggyőzi az egész nyugati
világot a líbiai rendszer szalonképességéről és a Tripolival
történő kooperációk előnyeiről. Közismert, hogy azok az
állami kézben lévő líbiai befektető-centrumok, amelyek a
nyugati világgal történő gazdasági kapcsolatokat irányították,
kiemelkedően eredményesek voltak. Nincs normális magyarázat arra
sem, hogy a rendkívül fegyelmezett és szigorúan racionális
Kadhafi miért sétált bele abba a végzetes csapdába, amelyet a
CIA készített elő számára a Lockerbie-ügy látszólagos
megoldásának ürügyén. Az az első pillanatban nyilvánvaló
volt, hogy az USA nem adja meg Líbiának azt a politikai elégtételt,
amire Kadhafi igényt tartott. A líbiai vezető rendkívül drága
árat fizetett azért, hogy országa lekerüljön a terrorizmus
feketelistájáról és valójában egy teljesen zavaros alku nyomán
bonyolult és problematikus pozícióban induljon neki szerencsét
próbálni a nyugati világban. Ráadásul a sötét folt nem tűnt
el Líbiáról és az óriási összegű kártérítés, amelyet a
Pan Am 103-as tragédiájában meghalt áldozatok hozzátartozóinak
fizetett, mindenre jó volt, csak arra nem, hogy eloszlassa a gyanút
a líbiai legfelső politikai vezetésről. Az amerikai-líbiai alku
után fokozatosan fagyott meg a levegő Kadhafi körül, míg a
2000-es évekre azon vehette észre magát, hogy minden nagyhatalom
kihátrált mögüle.
A
CIA kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy a líbiai hírszerzés
értékes és fontos információkkal rendelkezik a nyugati világ
gyanús politikai kapcsolatairól, ezért rendkívül óvatos,
ugyanakkor egyértelmű kritériumokat szabott a tárgyalások során.
Az árlistán minden bizonnyal szerepeltek a KGB-től származó
információk is, hiszen a tripoli kémszervezetek vezetőit -
hasonlóan más arab államokhoz - jórészt a Szovjetunióban
képezték ki, nem beszélve arról, hogy intenzív és szoros
együttműködés alakult ki a szocialista és az arab világ
hírszerzése között. Ha Kadhafi megosztotta a kö-zös akciókkal
kapcsolatos információit a CIA-val, tulajdonképpen aláírta saját
halálos ítéletét.
(A
teljes cikk a Leleplező 2011/4 számában olvasható)
Read more: http://www.leleplezo.hupont.hu/85/menetrend-egy-vilaghaboruhoz-virag-andras#ixzz2mFmQRbNL
Tőke
Péter: A ,,magyar út", a saját lábra állás alternatíva
lehet, még ha fájdalmas is
Az
izlandi nemfizetés dominódőlést hozhat, ám nálunk kevés ennek
az esélye
E
lapszám már a nyomdában volt, amikor meggondoltam magam és ennek
az oldalnak a cseréjét kértem. Azt a címet adtam ugyanis az
anyagomnak, hogy ,,Az izlandi nemfizetés dominódőlés lehet".
Igen. Csakhogy nem valószínű, hogy ez bennünket is érint. Az
utóbbi napokban kezdődött, s az ezen a héten is tartó újabb
válság-kivédő tanácskozások, a többlet-hiány pótlására
tervezett adóemelések és intézkedések arról győztek meg, hogy
Orbán Viktor nem adja fel elszántságát, nem enged az ezévre
kitűzött hiánycsökkentő célokból, s abból sem, hogy
folytatnia kell az EU-n belűli külön útját, vagyis azt a célját,
hogy Magyarországot a saját lábára kell állítani. Tovább
óhajtja csökkentei az államadósságot, amely a ciklus végére 60
százalék alá eshet. Nem enged az agymosott káráló neoliberális
közgazdász kórusnak, amely visszatérne a jóságos IMF tyúkanyó
óvott csibéi közé, visszaállítaná újra a többkulcsos adót,
hogy több juthasson az élősdieknek és az államot szipolyozóknak.
Az urak egyébként a 2012-es költségvetést Orbán bukásával
együtt vizionálják.
Valahol
persze a saját nézőpontjukból nekik is igazuk van, hiszen a husz
év alatt beléjük sulykolt eu-s és amerikai majmolást nehéz
máról holnapra megváltoztatni. Az izlandosodás dominója akkor
dőlhetne nálunk is, ha a neoliberális még jobban eladósodó
áljólét irányában váltanánk. Az orbáni saját útnak, ázsiai
barátkeresésnek is nagy a rizikója, hiszen a dühös szegényeknek,
de a még nyögve nyelősen talpon maradni akaró középosztálynak
is szimaptikus lehet az izlandi ideológia miszerint: miért fizessük
meg mi a külföldi bankokkal és hitelt nyujtó nemzetközi
szervezetekkel összejátszó tehetségtelen, saját hasznát néző
előző politikai elit káros uzsora-adósságát?
Bölcsebb
lenne tehát, ha kussolnának, mert a népharag először őket
söpörné el. Jobb, ha nem említek neveket, mert valakik még
felírnák és célpontok lehetnének.
Visszatérve
az izlandosodásra. „Ha megnövünk, izlandiak akarunk lenni",
„Talpra, Spanyolország, mint Izland tette!" - ilyen és
hasonló jelszavakat láthatunk manapság a spanyolországi
tüntetéseken, és valljuk be, elég meglepő, hogy ez a pár
százezer lakosú apró sziget ekkora hatással lehet az európai
kultúrában régóta fontos szerepet játszó, 46 millió lakosú
Spanyolországra. - írta a Jövőnk info. Az ok az Izlandon történt,
népharag által kikényszerített és elért adósságcsapdából
való sikeres kitörés. Nézzük mi is történt a szigetországban?
2008
- a válság éve Izlandra is eljött, aminek következtében a
nemzeti valuta összeomlott, a pénzpiac leállt, az ország 'de
facto' csődbe jutott - államosítják a legnagyobb bankot.
2009
- nagy demonstrációk által a kormányfőt és az egész kormányt
lemondásra kényszerítik, a politikusok a Nagy-Britanniával és
Hollandiával szembeni adósság visszafizetéséért kardoskodnak -
ez 3500 millió euró, amit 5,5% kamatra kéne törleszteni 15 év
alatt, ami véglegesen romba döntené Izlandot.
2010
- az emberek újra az utcákra vonulnak és kiharcolják, hogy
népszavazás legyen, de az elnök ezt nem ratifikálja és már
januárban kijelenti, hogy ezt előbb konzultálnia kell az EU-val
(az meg világos, hogy mit jelentene). Az emberek természetesen újra
az utcákra vonulnak és márciusban megtartják a népszavazást,
amiben 93%-ban (természetesen) elutasítják a tartozás
visszafizetését. A kormányt annak kivizsgálására kényszerítik,
hogy milyen jogi felelősség terhel egyes politikusokat a válságért,
majd több bankárt is letartóztatnak - a többiek menekülőre
fogják. Mindeközben elkezdődik az új alkotmány előkészítése.
2011
- februárban, a lakosok által a közülük közvetlenül
kiválasztott 25 emberből álló alkotmányozó nemzetgyűlés
benyújtja az alkotmánytervezetet, ami már nem a dán alkotmányból
van levezetve, hanem az izlandi polgárok konszenzusa által jött
létre. A többit a másik cikkemben már leírtam és e számban
Drábik János is kifejtette elemző írásában.
Kétségtelen,
vonzó egy banki és hitelezői pénzszívóktól megszabadult
országban élni, ahol a végzett munkáért annyit fizetnek,
amennyit az a valóban ér, s nem fele, vagy negyedannyit. Ez teszi
követendő példává őket. Kinek ne lenne szimpatikus az
adósrabszolgaság alóli felszabadulás? Ha az ügy óriási
hírverést kaphatna, és az egyszerű emberek is megértenék miről
is van szó, akkor az EU eladósodott déli államainak a lakossága
is követné a példát, s a dominó dőlhetne tovább. Csakhogy a
multik és a pénzhatalom érdekszféréjába tartozó média hallgat
róla, az államok vezetői sem verik nagy dobra. Inkább kisegítik
a bajba jutottakat, hogy minden maradhasson a régiben.
Az
izlandosodás realitása más okok miatt is kevés. A példának
felhozott Spanyolország társadalma szinte össze sem hasonlítható
az izlandival. Míg a viking-utódok a mai napig megőrizték a
kemény természethez való kapcsolatukat és egészséges
öntudatukat, Spanyolország Franco ideje óta a liberális rendszer
előretörésével hihetetlen mértékben lezüllött - ennek csak
egy darabkája a kínlódó gazdaság, amely csak a bőséges
EU-dotációk segítségével tudta fenntartani a „virágzó
gazdaság" illúzióját. - írja cikkében Kürti Balázs - Az
ifjúság pedig értékteremtés helyett átadta magát a drogoknak,
diszkóknak, erkölcsi züllésnek és egyéb liberális örömöknek.
Ezért is meglepő a mostani tüntetések ereje és - bár még
legyünk inkább egy kicsit óvatosak - úgymond „ideológiai
kiforrottsága". A spanyol politikai elit több elemző szerint
gyakorlatilag pánikba esett, erre nem számítottak, pedig
számíthattak volna, mert a munkanélküliség a fiatalság körében
az elképesztő 45%-ot verdesi!
Magyarország
még a spanyoloknál is kevésbé Izland-követő. Először is,
amikor a rendszerváltáskor lehetőség lett volna az adósság nagy
részének elengedésére, Antal gyávasága jóvoltából,
úri-dzsentris módon fizettünk. A hitelezőkkel szembeni
konfrontálódás mélyen bele ivódott az elit agyába. Másodszor,
a magyar nép nem egységes, egy része nemzeti, a másik
kollaboráns, külföldi gazdihoz szoktatott, a többinek pedig
mindegy. Harmadszor, most nem hagyjuk sodortatni magunkat a PIGS
országok tehetetlenségével, hanem megpróbálunk a saját lábunkra
álni. Igaz, nem egyedül, magányos farkasként tesszük, hanem
ázsiai segítőkkel. A jövő hatalmaival. Orbán Viktor említette
az izraeli működő tőkét is, amire a radikális jobboldalon sokan
felhördültek: ..Lám. kimutatta a foga fehérjét!" Erre csak
azt tudom mondani, a pénznek, mármint a bankjegyesnek lehet, hogy
van szaga, de az egyáltalán nem érdekes, hiszen elektronikusan,
banok közti transzferekkel érkezik. Sunnyogva, trükközve amúgy
is ide jönne az izraeli tőke, hiszen ismerik a vicces mondást: ha
kirugják az ajtón, bejön az ablakon. Nem korrektebb, ha a
kínaiakkal, indiaiakkal, oroszokkal együtt az izraeli befektetőket
is hívjuk?
Ha
az izlandosodás elkerülhető is, az igazságosság elve azért
megkívánná, hogy a csődközeli helyzet következményeit ne csak
az adott ország lakossága, hanem annak bankjai és a nemzetközi
hitelezők is viseljék. A válság ugyanis a falánkságuknak,
beborékbefektetéseiknek és határtalan spekulácóiknak
köszönhető. Ha rásóztak ügyfeleikre egy rossz terméket, vagy
tudták, hogy az óriási veszteségbe torkollik, akkor időben
szólniuk kellett volna. Ahogy a tőzsdénél van egy stop-loss, ami
a zuhanás első jeleinél azonnali eladást, kiszállást ír elő,
így ők is figyelmeztethették volna ügyfeleiket. Nem tették.
Felelősek, talán bűnösök is. Én hiszem, hogy ez a ,,magyar út"
alternatíva. Ha fájdalmas is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése