A KGB és az ipari kémkedés

Richard Haack Kémek könyve .

Részletek:

A KGB és az ipari kémkedés

Az orosz szervezet ma is olyan hatalmas erőfeszítéssel dolgozik ezen a téren, mint talán a világ egyetlen más kémszervezete sem.

Minden orosz kereskedelmi kirendeltség, bárhol legyen a világban (akár a nem is olyan régi szövetségeseknél), energiájának és személyzetének legalább 80 százalékát kémkedésre fordítja. Nem mindig direkt és azonnal használható információkat gyűjt csak. Gyakori az is, hogy otthoni elemzői számára a tendenciákról gyűjtenek adatokat. Érdekli őket, hogy az illető ország a legutolsó naptári évben vagy hónapban mennyi áramot használt fel, mennyi szenet bányászott, vagy mennyi olajat égetett el erőműveiben. Ebből kiszámítható a következő félévi vagy egész évi energiaszükséglete. Az sem marad titok, hogy milyen áron, nehezen vagy könnyen szerzi-e be az energiahordozókat, - és hogy lehetne nekik orosz gázt vagy más energiahordozót eladni - az eddigieknél drágábban? Ugyanez vonatkozik minden olyan árucikkre, amit orosz földről lehetne importálni, vagy amire éppen ellenkezőleg, az oroszoknak is szükségük van.

Régebben minden küldöttség, minden turistacsoport tekintélyes részben ügynökökből állott, nem is beszélve a kivételezett csoportokról, például azokról az egyetemistákról, akiknek engedélyezték, hogy nyugati egyetemeken tanulhassanak. Ez utóbbiaknak 55-60 százaléka már kész, előre megbeszélt feladattal és ottani kapcsolattal érkezett Nyugatra. Nincs sok jele annak, hogy ez másképpen lenne. Az egyetemistákat a kínaiak is szívesen alkalmazták erre a célra. Mivel lehetne magyarázni különben azt a furcsa tényt, hogy a nyugati világtól a valóságban erősen elzárkózó kínai vezetés csak az USA területén jelenleg is több mint 50 ezer diákot tart?

A nyolcvanas években a kémpiacon a legkeresettebb cikkek a számítógépek és programjaik voltak. Ezek főleg a diktatúrákat érdekelték, mert ott ideológiai okokból (!) maradt el az elektronika. Ismeretes, hogy a sztálini időkben a kibernetikát imperialista áltudománynak könyvelték el -, és nem engedték azt fejleszteni; oktatni. A lemaradásért nagy árat kellett fizetniük, többek között azt, hogy ezek az országok a haditechnikában és az űrkutatásban is lemaradtak. Nem véletlen ugyanis -, és ezt éppen a kémszervezetek legbelső emberei tudják leginkább, hogy Oroszország soha nem jutott el a Holdra, vagy hogy Kína egyáltalán bele sem tudott szólni az űrkutatási versenybe. Az ehhez szükséges, már nagyon bonyolult számítógépeket előbb fel kellett volna építeni. A már kész nyugati technológiát annak hadiipari felhasználhatósága miatt pedig a Nyugat nem engedte eladni keleti cégeknek.

Ezek persze, ha késéssel is, de megszerezték. A Szovjetunió, vagyis a KGB az elektronikát sok bolgár és néhány magyar cégen keresztül vette meg Nyugaton, majd a különféle, a fegyverkereskedelem kulisszatitkaira emlékeztető bonyolult manőverek útján juttatta azokat haza. Annak idején gombamódra szaporodtak az álcégek, amelyekhez luxemburgi vagy német vagy angol vagy más nemzetiségű kétes egyéniségek adták a nevüket. Ezek vásárolták a gépeket, majd a programokat, és juttatták el így vagy úgy Keletre.

Lopás persze az is, ha egy kikötőben éjszaka ismeretlen tettesek feltörnek néhány konténert és elvisznek néhány árucikket. Mondjuk egy-egy komputert. Előfordult , hogy terroristák által eltérített repülőgépen utazott valamilyen elektronikai szakember, aki egy fontos hadiipari intézetben dolgozott kutatóként. Már rég lecsengett a géprablás, a tetteseket is elfogták vagy lelőtték, amikor a szakember még mindig nem került elő. Amikor pedig rátaláltak valahol egy másik országban, úgy be volt injekciózva, hogy semmire sem emlékezett. Nyilván rengeteg értesülést szedtek ki belőle különféle farmakológiai (kémiai) szerek segítségével.

A gazdaságossági számítások egyértelműen az ipari kémkedés mellett szólnak. Ez valahogy úgy képzelhető el, mint egy új autó kivitelezése. X autógyár új modellt akar piacra dobni, tehát négy-öt éven keresztül készíti el annak terveit, igen aprólékos, idő- és pénzigényes munkával. Mire a prototípus elkészül, a kocsi ára elérheti mondjuk a 10 milliárd márkát. Ezzel szemben a sorozatgyártás megindulása után egy kocsi ára mondjuk 45 ezer márka csupán.

Nos, a kémkedés olyan, mint a fenti példa: a kém ugyanis nem fekteti be a 10 milliárd márkát, hanem ellopja a kész terméket 40-50 ezer márka önköltséggel, kiadással -, és máris kezdheti azt másolni. Ha ez autókkal nem is történt meg, bizony sokszor megesett harci repülőkkel, tankokkal, fegyverekkel, gyógyszerekkel, és elektronikus eszközökkel, stb.

Óriási összegeket takaríthat meg az az állam, amely sohasem ad pénzt a találmányokért, technológiákért, hanem csak lemásolja, ellopja a kész terméket, a magáénak tartva azt.

Illegális értékforgalom

Ez a titkosszolgálatoknak nagyon érdekes, de szinte teljesen homályban maradó tevékenység. Természetesen -ahogyan az a dolgok logikájából is következik - az efféle ügyek inkább a harmadik világbeli és a diktatórikus rendszerek kormányaitól érkeznek a kémszervezetekhez megbízásként.

A titkosszolgálatoknak ugyanis a technológiák lopása mellett nemegyszer másféle értékeket is kell „termelniük". Az olyan országok, mint Irak, Irán vagy Líbia és még sorolhatnánk - bizonyos nemzetközi politikai döntések (ENSZ Biztonsági Tanács) nyomására embargó alá vétetnek. A bojkott azt jelenti, hogy az országgal senki sem kereskedhet, ő sem adhatja el termékeit, vagy - gyakran egyedüli bevételt biztosító - nyersanyagát. így rövidesen elérkezik az az idő, amikor az ország valutatartalékai beszűkülnek, ha van is valamilyen készterméke vagy nyersanyaga (a legtöbbször olajról van szó), az nem adható el. Ugyanakkor az állam és a diktatúra fenntartására, a nemzetközi kötelezettségekre, a régebbi kölcsönök kamatainak fizetésére, gyakran pedig élelmiszervásárlásra is kell a pénz. Nem is szólva az ilyenkor ugyan illegális, de azért igencsak szükségesnek ítélt fegyvervásárlásokról.

Szóval kell a pénz. A KGB a húszas-harmincas években, Sztálin különrendelete alapján eladásra bocsátotta a leningrádi (szentpétervári) Ermitázs múzeum felbecsülhetetlen értékű kincseit, festményeket és szobrokat, egyéb műtárgyakat. Más országok szorultságukban más „technikát" alkalmaztak.

A leggyakoribb a nyersanyagok vagy áruk illegális eladása. Persze, ha az illető ország amúgy fontos láncszeme egy világnézeti rendszernek, egy politikai-katonai szövetségnek (akkor is, ha ezt sehol sem deklarálták), mint például a Dél-Afrikai Köztársaság volt hosszú időn át, akkor az illetékesek úgy tesznek, mintha nem látnák, mi történik. Így folytak Izrael botrányos fegyverhez-jutási akciói is a hatvanas-hetvenes években Európában és másutt.

Az orosz kémszolgálat egyik érdekes akciójáról írunk alább röviden. Jellemző arra, hogy ha pénzről van szó, az addigi ideológiai ellenfelek és azok módszerei vagy lehetőségei azonnal elfogadhatóvá válnak a lubjankai urak számára.

Orlov küldetése

Svájc határait naponta sok tízezer, turistaszezonban több százezer ember lépi át. Ezek között nem egynek azért vezet ide az útja, mert ebben az országban akarja megvalósítani nem egészen tiszta pénzügyi terveit, sőt, manővereit. Nem mindenkit érdekel ugyanis a szép táj, vagy a példás rendben élő, konfliktusoknak csak halvány mását ismerő társadalom.

Amiről itt szó van, az 1991 augusztusában esett meg, nem sokkal az emlékezetes Gorbacsov elleni puccs előtt. Egy Vlagyimir Orlov nevű úr jött a határhoz sima turistaútlevéllel. A moszkvai svájci nagykövetség, adta ki a vízumát. Az úr kezdetben valóban turistának látszott, és görcsösen igyekezett úgy viselkedni. Csak később derült ki, hogy bár a neve valóban Orlov - úgy igazából nem más ő, mint a szovjet kormány pénzügyminiszteré!

De nem svájci kollégája meghívására jött különgépen, |hanem diplomaták fogadták a repülőtéren. És azt kell mondani, hogy nagy galibát okozott ezzel a következő évekre.

Az ügyet még évekkel később is nyomozták a titkosszolgálatok, több ország rendőrsége, és bizony számos politikus örült volna, ha pontosabb adatokkal rendelkezik Orlov útjáról.

Mindenesetre furcsa, hogy a svájci hatóságok nem tudtak a látogatásról! Őket senki sem értesítette, és az Orlov zsebében lévő turistaútlevél is arra utal, hogy a dolog illegálisan zajlott le - legalábbis részben. Akkor hát nyilván valami nagyon fontos célja volt a látogatásnak.

A későbbi találgatások súlyát növelte az a tény, hogy Orlov úr nem is valamelyik nagyobb svájci városban szállt meg. Nem is a közigazgatási fővárost, Bernt, nem is az üzleti élet központjait, Zürichet, Lausanne-t, vagy Genfet részesítette előnyben. Hanem egy szinte senkitől nem ismert kisvárost, Stannsad-ot választotta. Itt is az Achereg Hotelben lakott.

Az, hogy a pénzügyminisztert küldték (mert nem kétséges, hogy a legfelsőbb államvezetés beleegyezésével történt a dolog), aligha azért esett meg, mert egy ilyen hivatalnok kevésbé van szem előtt.

A nyomozás kiderítette, hogy Orlov miniszternek volt meghívója is, egy Kurt Schmid nevű svájci polgár személyében. Róla túl keveset tudunk ahhoz, hogy akár csak egy kurta írásra teljék belőle a „Zűrös életek" sorozatunkban. Hát röviden: Kurt Schmid úr nagyon jó ismerőse a svájci rendőrségnek és több ország titkosszolgálatának. Az alvilágban a legtöbben egyszerűen a „nagy orgazdának" is nevezik. Biztosan nem véletlenül. A jelzett időben 1991 nyarán Schmid úr 38 éves volt és már zavaros múlt állt mögötte. Feltehetően előtte is. A Kelettel való kereskedelemre specializálódott üzletember a korábbi években gyakran tűnt fel Moszkvában és más kelet-európai államokban. Nagy mennyiségben vásárolta az ottani termékeket, különösen vodkát, gabonát, fát, műtrágyát, sőt bizonyos ipari berendezéseket is. Igaz, később valaki felvetette, hogy talán ez utóbbiak fegyverek voltak, de akkor már semmit sem lehetett rábizonyítani.

1991 táján, amikor Keleten minden összezavarodott, Schmid úr egyes kémszervezeti jelentések szerint (MI, London: TE-S-348-as dosszié, stb.) részt vett néhány aranyakcióban, valamint a hírhedt rubelkereskedés egy része is általa, rajta keresztül zajlott le. (Ez utóbbiról csak annyit: néhány kevésbé ismert és tisztelt svájci bankban igen nagymennyiségű rubelt lehetett vásárolni akkor, amikor nem sokkal később Moszkvában bizonyos kisebb címletű bankjegyeket bevontak a forgalomból. Orosz vezetők habzó szájjal vádolták a nyugati kapitalistákat és Svájcot (!) azzal, hogy igyekeznek tönkretenni a szovjet gazdaság életét. Ez az utolsó állítás meglehetősen pikánsnak tűnt az adatok fényében, hiszen a szovjet gazdaság mint olyan, az utóbbi évtizedekben a permanens tönkremenés állapotában volt.

Orlov a jelek szerint egy ilyen valutás akcióban vett részt. Nem mindennapi dolog, hogy saját személyében kényszerült erre. Több oka is lehetett rá. Az egyik az, hogy a legfelsőbb vezetőség egy hozzáértő emberre akarta bízni a valutakimentő akciót. Kettő: neki volt ehhez szükséges kapcsolata Svájcban - a már említett Schmid úr. Három: mint minden szovjet tisztségviselőt, őt is a KGB mozgatta, tehát a parancs a részvételre onnan is jöhetett. Sőt. az sincs kizárva, hogy a KGB is folyósított némi valutát az akcióhoz.

Schmid jól tudta, hogy míg a világ azt hiszi: Svájc a feddhetetlen bankárok országa, addig a valóságban léteznek ott kevésbé feddhetetlen intézmények a maguk éppen olyan embereivel. Az ilyenek segítségére számítottak Orlov és társai. Ha nem is zugbankok, de azért majdnem hasonló elnevezéssel illethetők ezek a cégek. Saját hazájukban nem sok vizet zavarnak (ezért is tűrik meg őket), viszont külföldön több égtájon csak őket ismerik, merthogy örömmel vesznek részt illegális ügyletekben.

Például az Orlov-Schmid páros ügyeiben. Schmid úr ugyanis - és ez a sajtó tudomására is jutott! - már egyszer 100 milliárd rubelt vásárolt fel a volt Szovjetunióban arra számítva, hogy az ország kommunista vezetésének bukása után ott azonnal rendszerváltozás lesz és a rubel egycsapásra kemény valutává válik. Ez a számítás, mint tudjuk, nem bizonyult valósnak.

Bizonyítékaink vannak rá, hogy Orlov tudott a készülő puccs dátumáról (ismét a KGB-kapcsolat!) és az azt megelőző hetekben Schmid úrral együtt igyekeztek minél több dollárt vásárolni a nyugati, főleg svájci piacon. Hiszen nagyon is tisztában voltak azzal, hogy ha a. puccsisták győznek, talán soha többé nem lesz alkalmuk nyugati valutához jutni. Az még nyomozásra szorul, mennyiben volt ez a puccsra készülő urak szükséglete, és mennyiben volt Orlov és moszkvai társainak, valamint a KGB-nek saját üzlete. Ahogy az ott lenni szokott, minden állami üzletkötésnél a körülötte sürgölődő, az „utakat egyengető"' magánszemélyek is sütögették a saját kis pecsenyéjüket.

Felfogható mindez egyszerű pénzügyi műveletként is. Hiszen a pénz mint olyan, szintén árucikk, adható és vehető, általa veszteség vagy nyereség könyvelhető el. Itt valójában egyrészt arról volt szó, hogy valaki egy információt pénzre, méghozzá kemény valutára vált - másrészt valami másról is.

Az információ, amit Orlovék pénzzé tettek, az volt, hogy lesz egy puccs. Erről csak egy szűkkörű réteg tudott, és az igyekezett meglovagolni egy egyszerű tényt, hogy 1991. augusztus 19.-e után a dollár értéke meredeken emelkedni fog a világtőzsdén, míg a rubel értéke alázuhan.

De említettük, hogy másról is szó volt itt. KGB-től származó értesülések szerint a fenti okok csak egy részét képezték annak az üzletnek, amit Orlov pénzügyminiszter nagy titokban kötött a kies svájci városkában, és aminek következtében aztán a következő napokban olyan férfiak jelentek meg számos bankban, akik a németet erős orosz akcentussal beszélték, és ezek mind-mind dollárt vásároltak.

Orlov mellett voltak az ügyben mások is, akikre a nyugati titkosszolgálatok nem figyeltek fel akkor. Nyikolajev százados, a hamarjában megalakított pénzügyi csoport egyik tagja előzőleg Londonban tevékenykedett, és a KGB őt jelölte ki az egyik „akciósnak". A csoport tagja volt még Girgilidze és Komarov őrnagy, valamint több, kevésbé jelentős személy.

Ők szállították Nyugatra bizonyos vezető államférfiak titkos vagyonát, valamint a szovjet kommunista párt félretett valutatartalékait!

Mert ez volt Orlov másik küldetése. Az akció időben hosszan elnyúlott. Nemcsak 1991-ben, de részben még 1992-ben is tartott. Sajátos belső küzdelem volt megfigyelhető ebben az időszakban. Akadtak szervek és személyek, akik próbálták ezt megakadályozni. Nyilván nem véletlen, hogy 1991 februárjától kezdve különleges vámőrcsoportok ügyködtek minden Moszkvától Zürichbe induló gépnél. Sokkal jobban ellenőrizték az utasokat, mint más gépeknél, a csomagokat is többször átkutatták. A készültséget természetesen a terroristák elleni harccal indokolták...

A KGB-nek minden befolyását latba kellett vetnie, hogy megakadályozza emberei lebukását. Mégis többször találtak igen komoly rubelösszegeket a Svájcba induló orosz utasoknál. Ezek azt ott dollárra akarták váltani a Schmid-féle intézményekben. Sokaknak sikerült is.

A lebukottaktól azonban megtudták, hogy az akció folyamatban van, és nem is lesz megállás. Aztán a KGB végre rendet teremtett, hiszen neki is ez volt az érdeke. Méginkább azon vezetőké, akik, mint említettük, a saját anyagi helyzetüket is itt akarták erőteljesen feljavítani.

A kommunista párt vezetősége már érezte, hogy számára nem túl kedvező idők következnek. De mint minden lebukott hatalom, a vezetőség itt is a túlélésre és a majdani visszatérésre spekulált. A túlélést pedig mindenekelőtt a pénz biztosíthatja. Az emberek, az állampolgárok szimpátiájára számítani mindig eléggé ingoványos dolog, viszont a vagyoni hatalom azért mégis más.

Tehát ekkor, 1991 január-február táján született a döntés a legfelsőbb vezetésben, hogy a párt vagyonából minél többet tesznek át valutába, nemesfémbe és drágakőbe, majd azt valahol messze a nyugtalan orosz földtől, nyugati bankok páncéltermeiben őriztetik, várva a kedvező időt. Vagyis azt az időt, amikor ismét minden megváltozik, a kommunisták visszatérhetnek a hatalomba és elsöprik az álldemokratákat: (Jelcint és a többieket). Ismerve az orosz történelmet és a mai realitást, az ő szemszögükből ez egyáltalán nem látszik reménytelennek.

Arra pedig, hogy minden a tervek szerint menjen, maga a KGB ügyelt és ügyel ma is. Ez az egyetlen szervezet, amely bizonyos külsőségek (pl. névváltoztatás) ellenére valójában most is a régi emberekből áll Oroszországban is. Csakúgy, mint a legtöbb volt csatlós államban. A KGB tehát őre a mostani eseményeknek, nélküle semmi sem történhet és a közeljövőben sem fog. Csak a szervezet teljes szétrázása segíthetne ezen az állapoton. Egyelőre azonban paradox módon stabilabb még a hadseregnél is.

Tehát 1991 január végétől rendszeressé vált az értékek kimentése. Diplomáciai útlevéllel felszerelt elvtársak utaztak Nyugatra minden héten, volt úgy, hogy hetente többször is. Kezdetben a megbízhatónak számító nagyköveteknek címezték a küldeményeket, vagy olyan „diplomatáknak" (lényegében KGB-tiszteknek), akik Nyugaton lettek a dolgukat... És a bankokban nőttek a készletek. Később a küldöttek már maguk ügyködtek, felügyelet nélkül.

Vigyáztak arra, hogy ne egyetlen országban, egyetlen helyen helyezzenek el mindent, erre az elemi óvatosság késztette őket. A kiterjedt szervezkedés ugyan nem kerülte el a nyugati kémszolgálatok figyelmét, de ezek úgy igazán semmit sem tehettek a folyamat ellen. A bankokba be-. épített, vagy a bankok mellett az üzleti életet figyelő kémszolgálati megbízottak jelentették, ha nagyobb összegek érkeztek Keletről.

Mennyiről is volt szó tulajdonképpen?

Mint már annyiszor, a világon először most is ebben a könyvben jelennek meg az erről szóló adatok. Értük felelősséget azonban teljesen nem vállalhatunk, ugyanis akadtak egyéb csatornák is.

Ezek az adatok azonban Nyikolajev, Girgilidze és Komarov szigorúan titkos jelentéseiből születtek.

1. 1991. február 2-án Nyikolajev személyesen vitt Zürichbe 150.000 dollárt és mintegy 2 kg aranyat.

2. Február 8-án Komarov vitt Berne 218.000 dollárt. 50 db rubinkövet és 0.5 kg aranyat.

3. Február 11-én Csucskov „követségi titkár" vitt Lausanne-ba 345.000 dollárt.

4. Február 21-én egy hajón vittek Amszterdamba 740 db gyémántot. A szállítmány súlya vagy karátértéke ismeretlen.

5. Február 27-én Nyikolajev Párizsba repült 235.000 dollárral és 3.9 kg arannyal.

6. Március 5-én Girgilidze utazott Bécsbe, valamint onnan Liechtensteinbe. Vitt 560.000 dollárt és 4.2 kg aranyat.

7. Március 13-án Komarov Londonba ment 670.000 dollárral és 1.8 kg arannyal.

8. Március 24-én Nyikolajev Zürichbe vitt 840.000 dollárt, ugyanazon a napon egy társuk (neve még ismeretlen, feltehetően nő volt az illető) kivitt 300.000 dollárt.

9. Március 26-án valaki vitt Zürichbe 1.250.000 dollárt, valamint annyi rubelt, amennyiért Kürt Schmid segítségével 600.000 dollárt vásárolhatott. Egy bahnhofstrassei bankban helyezték el az összeget, egy már régóta meglévő számlára.
   10. Április 4-én Girgilidze egy társával vitt Liechtensteinbe 2.450.000 dollárt, valamint egy bőröndben 5 kg aranyat. A két férfi diplomáciai futárnak álcázta magát, ilyen útlevelekkel is rendelkeztek.

11. Április 9-én Nyikolajev, 10-én Komarov utazott Bernbe és Lausenne-ba. Számlára tettek összesen 3.1 millió dollárt, és egy széfben elhelyeztek 600 db drágakövet. Ezekről nincs közelebbi információ.

12. Április 19-én egy ismeretlen nő és egy férfi utaztak vonattal Varsóba, onnan repülővel Rómába. Olasz elvbarátaik által nyitott számlára tették a magukkal hozott összeget. Egy milánói bank római fiókja volt a cél. Széfbe került 6.3 kg arany.

13. Május 3-án Komarov repült Genfbe és egy harmadrendű bankban elhelyezett 2 millió dollárt.

14. Április 20-án egy Ruszev nevű ügynök diplomáciai útlevéllel ment „állomáshelyére", Athénba. Furcsamód némi kerülővel utazott. Londonon keresztül. Itt tartózkodása során egy bahamai bank ottani fiókjába tett 3.4 millió dollárt.

15. Április végén (a dátum ismeretlen) Girgilidze, és egy nő vittek Luxemburgba 6.7 kg aranyat és mintegy 900 db drágakövet. A pénzt számlára tették, a köveket a nő továbbvitte Amszterdamba, de útközben állítólag kirabolták. Feltehetően, egy másik kémszolgálat akciójáról volt szó...

16. Május 12-én egy külügyminisztériumi tisztviselőkből álló csoport utazott Bukarestbe. Közülük ketten onnan repültek tovább és egy római bankban (nem azonos az április 12-i, felsorolásunkban 12-es sorszámmal jelzett eset bankjával) elhelyeztek a széfben némi aranyat. Mennyisége ismeretlen.

17. Május 20-án Komarov repült Bécsbe, és egy meglehetősen sötét ügyleteiről ismert hongkongi (!) érdekeltségű cégen keresztül 400.000 dollárt utalt a Bahamákra.

18. Május 31-én egy KGB-őrnagy (neve nem ismert) vitt Zürichbe 2.5 millió dollárt. A pénzt az ügy egyik ott tartózkodó résztvevője helyezte bankszámlára.

19. Egy Leningrádból induló hajón „diplomáciai futárok" és fegyveres KGB-ügynökök vitték a legnagyobb szállítmányt Rotterdamba. A kiadott információk szerint ez több mint 2000 db jakutföldi gyémántból, 14.3 kg aranyból és különböző nyugati valutákból állott, aminek összege dollárra átszámítva 14.300.000 volt. Lényeges adalék: minden jelentés arról számolt be, hogy ez nem a kommunista párt, hanem a KGB kincse volt. Á kémszervezet vezetői is annyira bizonytalannak látták a helyzetet, hogy vagyonuk egy részét inkább ott őriztették - és őrzik azóta is?

20. Július 1-én egyszerre három szállítmány indult repülőgépeken. Az egyik Lausanne-ba (2 millió dollár), a másik Zürichbe ment (3.2 millió), a harmadik Luxemburgba érkezett (1.7 millió).

21. Július 9-én Girgilidze indult Amszterdamba. Szállítmánya 4.9 kg arany és 780 db drágakő volt (nyersgyémánt).

22. Nyikolajev Londonba indult július 17-én, és több napot töltött ott. Jelentések szerint nyolc bankot (!) keresett fel és mindegyikben más névre, magánszámlára helyezett el összesen 9.450.000 dollárt. Egyesek szerint ez ismét csak nem „állami" (párt- vagy KGB-) pénz volt, hanem az ügyben résztvevő munkatársak saját számlára dolgoztak...

23. Július 28-án Komarov és két ismeretlen társa diplomáciai útlevelekkel érkeztek Zürichbe és egyenesen a belvárosba mentek. A következő két nap alatt számlára tettek, valamint egy nassaui (Bahama-szigetek) bankba utaltak át 3.4 millió dollárt, valamint széfekbe helyeztek ismeretlen mennyiségű drágakövet. A szervezet tudomása szerint csak készpénz volt náluk, a KGB drágaköveket nem adott' nekik. Felmerül a gyanú, hogy Komarov a hivatalos ügyek mellett néhány társa és önmaga számára az otthon szerzett drágaköveket is kimentette.

24. Augusztus 11-én a KGB-akcióról mit sem tudó vámosok „ébersége" (vagy besúgás) miatt lebukott a Sere-metyevó-2-es repülőtéren egy ügynökpáros. Több millió dollárt találtak náluk, de a KGB közbelépett. A két ügynök még aznap vonattal Budapestre indult, diplomáciai útlevelekkel vittek Bécsbe 4.250.000 dollárt.

25. Közvetlenül a puccs előtt, augusztus 18-án az ügy összes résztvevője elrepült Moszkvából. Nyikolajev 2.8 milliót, Girgilidze egy társával 3.1 milliót, Komarov szintén egy társával diplomáciai poggyászban 3.7 milliót vitt.

Mindegyik csoport Svájcba ment, a pénz egy részét a Bahamákra és Rómába utalták.

26. A puccs leverése után megnehezült a dolog, legalábbis ami a kommunista párt pénzeit illette, hiszen a pártot egy időre be is tiltották. Ám eközben a KGB folytatta azon összegek kimentését, amit a puccsisták előzőleg rábíztak. Persze saját pénzének egy részét is átmentette. Szeptember 17-én indult az első szállítmány. Két „futár" egy bőröndben 6.7 kg aranyat és 1150 db nyersgyémántot szállított Amszterdamba, Antwerpenbe és TelAvivba (!). A pénzt onnan utalták Zürichbe.
    27. Október 12-én két KGB-tiszt hajón vitt egy szállítmányt Brémába, majd azt egy hamburgi bankból Nassauba utalták. Az összeg 1.5 millió dollár volt. Mivel ^nehézségek adódtak az átutalásnál, ez volt az egyetlen | eset, hogy német bankban próbálkoztak.

28. Október 27-én Girgilidze és egy társa 2.3 milliót vittek Luxemburgba.

29. November 13-án Komarov és két társa összesen 5.4 milliót vitt Genfbe.

30. November 27-én Nyikolajevet feltartóztatták a moszkvai repülőtéren. A KGB újra közbelépett és ott azonnal elővettek egy diplomáciai útlevelet, azt nyomták a kezébe, a gép pedig megvárta. A tiszt mindössze egy kis bőrönddel (kézi poggyásszal) utazott, és Frankfurtban orosz követségi rendszámú autó várta. Innen hamarosan továbbutazott Zürichbe. Két bankban összesen 6.9 milliót

helyezett el, illetve utalt át a Cayman-szigetekre.

31. December 13-án két ügynök 530 db rubinkövet és 4 kg aranyát vitt Párizsba.

32. December 26-án Nyikolajev utazott Bécsbe. Az általa szállított összeg 2.550.000 dollár volt. A pénz egy részét átváltotta svájci frankra, és átvitte Liechtensteinbe.

33. 992. január 8-án Girgilidze és egy női ügynök 1.8 kg aranyat, valamint 200.000 dollárt vitt Genfbe.

34. Január végén (pontos dátumot nem sikerült megállapítani) Komarov egy társával 3.7 kg aranyat és 1700 db különféle drágakövet, köztük nyersgyémántot vitt Brüsszelen keresztül Antwerpenbe.

35. Február 17-én egy ügynök (neve ismeretlen) a kommunista párt utolsó vagyonrészét szállította ki Zürichbe: 2.4 kg aranyat, megközelítően 200 db smaragdot és 85.000 dollárt. '

36. Egy női ügynök március 18-án 1.400.000 dollárral repült Frankfurton keresztül Genfbe. Bizonyos meg nem erősített jelentések szerint az összeg nem került""be egyik bankba sem, a nő feltehetőleg megszökött az összeggel. Később egy másik KGB-jelentésből tudható, hogy gyilkos ügynököt küldtek utána, aki 1992. május 14-én Ankarában meggyilkolta a nőt. A szigorúan titkos jelentésben nincs említés arról, hogy a pénz előkerült-e.

37. Április 2-án és 20-án két csoport összesen 2.3 millió dollárt vitt Bernbe.

38. Május 18-án Nyikolajev Londonba ment, és a következő napokban igen óvatosan, a követségtől kapott testőrök védelmében négy bankban helyezett el ismeretlen mennyiségű aranyat a széfekben, valamint számlára tett és Rómába utalt 3 millió dollárt.

39. Június 1-én Girgilidze vonaton indult Bécs, majd Liechtenstein felé. Magával vitt 1600 db nyersgyémántot, 1.2 kg aranyat és 900 ezer dollárt.

40. Június 22-én Komarov és egy női ügynök diplomata útlevelekkel Helsinkibe repültek, onnan pedig Stockholmon keresztül Madridba folytatták útjukat. A jelek arra mutatnak, hogy új bankokat és pénzbefektetési módokat kerestek. Madridban tolmács segítségével tárgyalásokat folytattak egy luxusingatlanok közvetítésével foglalkozó ügynökségnél. Szóba került egy marbellai tengerparti luxusnyaraló megvásárlása is, amit a KGB feltehetően befektetésnek szánt. Az ügylet nem jött létre, ismereteink szerint Komarovék sokallták az árat. Ezt követően egy kevéssé ismert madridi bankon keresztül átutalásokat eszközöltek a Cayman-szigetekre, Nassauba és Svájcba, összesen 7.2 millió dollár értékben!

41. Július 4-én két ismeretlen nevű ügynök Bécsbe vitt 400 db rubinkövet és 2.6 kg aranyát. Mindez máig is egy ottani bank széfjében pihen.

42. Július 18-án egy ügynök diplomáciai útlevéllel érkezett Luxemburgba. Bankba helyezett 560.000 dollárt és körülbelül 100 db rubinkövet.

43. Komarov Zürichbe repült és két bankban összesen 950.000 dollárt helyezett el. Arany ezúttal nem volt nála.

44. Girgilidze egy ismeretlen nevű társával augusztus 9-én utazott Genfbe, három bankból utaltak Nassauba összesen 1.1 millió dollárt.

45. Augusztus 24-én Nyikolajev diplomáciai útlevéllel repült Frankfurton keresztül Zürichbe. A már jól ismert bankok széfjébe 2 kg aranyat és 300 db nyersgyémántot helyezett el, többfelé átutalt 850.000 dollárt, másik 400 ezret pedig egy akkor nyittatott teljesen új számlára tett.

Az adatokat összefoglalva több dolgot állapíthatunk meg. Az egyik az, hogy kezdetben, 1991 elején szemlátomást nagyon óvatosan kezdték a kijuttatást, kisebb összegekkel és mennyiségekkel, kisebb értékekkel. Később felbátorodtak és leszámítva néhány kellemetlenséget a moszkvai repülőtéren vagy néhol külföldön, a rendszer lényegében hibátlanul működött. Az összesítés fogalmat adhat arról, körülbelül mennyi értéket juttattak ki az országból:

a 45 ismert utazás során , a következő értékek és mennyiségek kerültek külföldi bankokba:

1. 126 millió 180 ezer dollár

2. megközelítőleg 60 kg arany

3. 9550 db drágakő javarészt nyersgyémánt. Ez bizony tekintélyes érték, együttesen több milliárd dollárra is rúghat mindaz, amit a kommunista párt és a KGB szinte közösen kimentettek. Nem rendelkezünk az utazások teljes listájával, csak azok egy részét sikerült felderítenünk.

Ugyanakkor a kiszállítások nem voltak ennyire eseménytelenek, mint azt a legtöbb esetben olvashattuk. Nemcsak ez történt, hanem bűnügyek, balesetek, kisiklások, lopások és gyilkosságok is. Ami természetszerű ilyen értékek mozgatásánál. Tény, hogy azok az erők, amelyek Oroszországban (és nemcsak ott) sokáig visszafogták a fejlődés kerekét, sőt, azt a jövőben is megkísérlik majd, tekintélyes vagyoni háttérrel rendelkeznek. És mint tudjuk, a pénz hatalmat jelent.

Mindenesetre a KGB egyik belső osztálya - a nyomozóhivatal - azt is megállapította, hogy Nyikolajev egy milliót, Girgilidze 800 ezret, Komarov 740 ezret juttatott magának a közös pénzből, sőt, Girgilidze még az aranyból is részesített önmagát. Ennek gyanúja a másik két ügynöknél is felmerült. A többiek, akik nevét nem is ismerik, időnként szintén félretettek valamennyit. A KGB kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze ezeket az összegeket, de a banktitok miatt nem juthattak hozzá. Feltehetően ezzel hozható összefüggésbe több haláleset. Nyikolajev furcsa körülmények között vesztette életét az 1993-as puccs idején Moszkvától nem messze. Girgilidze eltűnt, a KGB berkeiben úgy vélik úgy vélik, hogy átállt az egyetlen szervezethez, amely Oroszországban képes őt megvédeni még a KGB-től is: a maffiához.'

A szervezett bűnözésben a grúzoknak (Girgilidze is az) nagy szerepük van.

Komarov és az egyik női ügynök, akivel együtt dézsmálták meg a szállítmányokat, „különleges küldetés" közben vesztették életüket Nyizsnij-Novgorod (a volt Gorkij) körzetében, útban Csebokszári felé. Holttestüket a KGB belügyi alakulatai feltűnő sietséggel vitték krematóriumba. Állítólag „autóbaleset" végzett velük.

EGY FURCSA AKCIÓ NYUGATON

Ez most nem a KGB műve, hanem a lengyel titkos-szolgálaté. Azé, amelyet 1981 decembere után az ön-puccsot végrehajtó, a választott Szolidaritást kiszorító, sokezer embert munkatáborokba és internálásba küldött kommunista tábornok működtetett tovább legjobb barátaival. Ez a titkosszolgálat politikai gyilkosságok sorozatait követte el saját országában is (lásd a Popieluszko-ügyet, és vagy ötven hasonlót) és külföldön is aktívan tevékenykedett.

Ez utóbbira szolgáltatunk itt egy nagyon tanulságos példát.

„ Vas-akció"

Indította a hatvanas (!) években a lengyel kommunista Belügyminisztérium, annak is a Biztonsági Szolgálatnak (SB) nevezett részlege.

1960-ban az SB Nyugat-Európába küldi ügynökeit, a J. fivéreket. A kémkedés történetében egyedülálló csapat az öt fivérből és egy lánytestvérből álló „hatos fogat" több mint tíz éven keresztül végezte aknamunkáját Nyugaton, amely különben nem annyira szorosan vett kémfeladatokból, mint inkább a közönséges bűnözőkre jellemző tettekből állt. Az öt fivér 1960 és 1967 között gengszterbandát alapított kinn élő lengyelekből és „bennszülött" németekből, majd fegyverrel támadtak meg ékszerboltokat, ékszerkereskedéseket és raktárakat, valamint szállítmányaikat. A J. banda a hatvanas évek közepére már elég sok ehhez hasonló akciót tudhatott maga mögött.

Ezekben az években a Belügyminisztérium és a lengyel kémszolgálat eléggé lazán kezelte őket. Volt úgy, hogy két évig semmilyen kapcsolatuk sem volt a hat életrevaló ügynökkel. De Varsóban mindig tudták, hol vannak, és mint törik a fejüket. Később elhangzott az a vélemény, hogy az öt fivér közül talán csak három volt ügynök. Abban viszont mindenki megegyezett, hogy mindnyájan a nemzetközi bűnözők első kategóriájába tartoztak. Rendkívül ravaszak, tettrekészek voltak. Ha valamit elterveztek, nem hátráltak meg. Kisebb-nagyobb sikereket értek el, mindig volt elég pénzük. 1967-ig. a haszonból nem igazán juttattak „haza", a megbízóiknak. Azoknak így is jó volt, hiszen ideológiai alapon nézték a dolgokat. Varsónak elég volt, hogy a J. fivérek teljes erővel „destabilizálják" a Nyugatot, növelik a nyugatnémet polgárok félelmét a mindennapok bűnözésétől.

1967-ben azonban változtak a dolgok. A varsói belügy végre elérkezettnek látta az időt, hogy „nagyipari szintre" emelje az eseményeket, és hogy maga a minisztérium is haszonhoz jusson a németországi akciók nyomán. Megkeresték hát a hat testvért és rávették őket, ezentúl keményen dolgozzanak együtt a megbízókkal. A fivérek nem tehettek mást, beleegyeztek. Két okból is: ha nem engedelmeskednek, az SB emberei „feldobják" őket a német hatóságoknak, és akkor a több mint hatéves rablókarrierjük minden régi ügyéért felelniük kell. Ez csaknem életfogytig tartó börtönt jelentett volna mindannyiuknak - ha nem derül fény kémvoltukra. Ha az is kiderül, talán még súlyosabb büntetésre számíthattak volna. A másik ok, amiért igent mondtak az, hogy így biztonságos hátteret biztosíthattak maguknak Lengyelországban. A belügy ugyanis a következő javaslatot tette: a Nyugaton szerzett értékek egy részét hozzák haza, biztosítják nekik a magánkereskedelmi forgalombahozatalt és a nyugodt életet a küldetés befejezése után. Természetesen ennek az ára az volt, hogy valutát, értékeket szerezzenek a belügynek. A hivatal ezt más, politikai jellegű nyugati akcióinál akarta felhasználni. Később természetesen meg is tette. Ám a terv kidolgozása nem volt olyan egyszerű, olykor pedig hosszú hónapokig elvesztették a kapcsolatot a fivérekkel. Végre 1969 végére megegyeztek az összes részletben. 1970 tavaszán a belügy beszervezte azokat az embereket is, akik révén ékszerészvállalkozást alapíthatott. Gondosan ügyeltek arra, nehogy bárki is belelásson a kártyáikba. Később derült rá fény, hogy az l-es Igazgatóság intézett mindent, és nemhogy a Párt politikai bizottságát, de még a belügy akkori vezetőit sem avatták be! De ez csak egy része volt a dolgoknak - ugyanakkor ugyanis a J. fivérek részére lehetővé tették, hogy Németországban is alapítsanak egy ékszerészcéget!

Ez utóbbi úgynevezett csalicég volt. A testvérek a lengyel belügy útmutatása alapján az eddig módszereknél sokkal jövedelmezőbb vállalkozásba fogtak. Nem kellett már óriási kockázatot vállalva fegyverrel a kézben megtámadni az ékszerboltokat a nagyvárosokban, nem kellett attól rettegni, hogy valahol az őrség vagy a rendőrök gyorsabban rántanak fegyvert, mint ők, és akkor közülük néhányan otthagyják a fogukat...

Az ötlet egyszerű volt és zseniális. Nem is gengszterekre, inkább szélhámosokra volt hozzá szükség.

Milewski tábornok ötlete nyomán a testvérek az eddig szerzett pénzből, megerősítve azt otthonról, a belügytől kapott tekintélyes összegekkel, ékszerészcéget alapítanak Nyugat-Németországban. Nagy bankszámlát hoznak létre és kezdetben csak kisebb mennyiségben rendelnek a gyártótól aranytárgyakat, ékszereket, órákat, stb. A partnernek kinézett cégek természetesen előtte érdeklődnek a banknál, van-e a megrendelőnek annyi pénze... A bank jóhiszeműen megerősíti, hogy igen, van fedezet. A cégek és gyártók elküldik az árut, és hamarosan banki átutalással meg is kapják az értük járó összeget. Eközben a cég kisebb vállalkozásoktól ugyanígy és folyamatosan rendel megint árut, majd pár hónap múlva - amikor már mindenkit „beetettek", és nagy összegeket kifizettek nekik -, egyszerre, egyidőben az összes cégtől sokat rendelnek! Azok már bíznak bennük, hiszen eddig rendesen és pontosan fizettek - hát egy banki telefon után postára adják az értékcsomagokat. Amikor ezek befutnak, a J. fivérek visszaveszik a bankjuktól a pénzt, fogják az árut és irány... Lengyelország!

Persze a rablott holmit nem vihetik el, illetve annak legértékesebb részét egy diplomáciai rendszámú Mercedesben, a lengyel belügy felügyelete alatt átviszik a német határon. De például csak ezüstből hét konténer áru volt! Nem is szólva a körülbelül 130 kg aranyról és felmérhetlen mennyiségű drágakőről: rubin, smaragd, zafír, gyémánt... Manapság már fel sem becsülhető, mennyi értéket képvisel mindez!

Az ezüstöt például a bonni lengyel követség „bútorok" feliratú konténerjeiben vitette haza a belügy.

Ma már megállapíthatatlan, hogy mennyit részesült ebből Milewski tábornok, az l-es Igazgatóság akkori vezetője, akit közismerten a „betonfejűek" közé soroltak (ortodox, fundamentalista kommunista). Jellemző a belügyben uralkodó viszonyokra, hogy tíz évvel később ennek a nagy értéktömegnek több mint a felét nyomtalanul „elvesztették", értsd: az érdekeltek és beavatottak elosztották egymás között. A hét konténer ezüstnek pedig a nyolcvanas évek elejére teljesen nyoma veszett!

A belügy nem teljesítette ígéreteit, a J. fivérek nem alapíthattak ékszerboltot Lengyelországban, és a nekik ígért 50 százalékos részesedés helyett csak 10 százalékot kapnak!

A titkosszolgálatoknál vagy a maffiáknál (a kettő nem mindig különböztethető meg, ha a módszereket vesszük alapul) az ilyesmi megbocsáthatatlan bűn, sőt, óvatlanság, hiba, amiért előbb-utóbb fizetni kell. A fent leírt akció különben 1971 április végén, és május elején zajlott le. Az első, 150 kg aranyat hozó diplomáciai Mercedes 1971. május 8-án ért át a határon. Ezt követően, még májusban 'vittek át az NDK-n keresztül újabb 50 kg aranyat, a hét konténer ezüstöt.

Miután a belügy becsapta őket, a testvérek között sok vita keletkezett. Végül úgy döntöttek, csak látszólag működnek együtt Milewskiékkel, inkább saját szakállukra ügyködnek tovább. 1972-ben megöltek egy svéd bankárt, és villájának kirablása során szereztek 80 kg aranyat, három kg brilliánst (!). Ekkor érdekes kis közjátékra került sor: a fivérek értesítik összekötőjüket, hogy itt a

hatalmas érték, haza kellene vinni Varsóba. A belügy előkészíti a szállítást, de ekkor - máig nem teljesen ismert módon -valamilyen idegen erő avatkozik be az ügybe. Lengyel ügynökök rejtélyes halálesetei történtek Németországban, és a belügy úgy döntött, nem megy ki az áruért, az inkább maradjon a J. fivéreknél. Varsóban máig úgy vélekednek, hogy egy idegen - feltehetőleg amerikai, vagy német -felderítőszolgálat vette észre a kapcsolatot a fivérekkel és közbelépett. Ezt a közbelépést, mint írtuk, több lengyel kommunista ügynök az életével fizette meg. Mások viszont meg vannak győződve, hogy a fivérek maguk voltak az „ellenséges ügynökök", ők álltak bosszút azért, amiért Varsó becsapta őket az osztozkodásnál.

1972-ben a testvérek útja elválik. Ketten közülük még mindig hisznek a belügynek, hazatérnek, és otthon vállalnak munkát. Kilenc éven keresztül egy olyan bűnözőbandát foglalkoztatnak, amely elsősorban az l-es Igazgatóság megrendelésére dolgozik. A belügy mutatja meg, kihez törjenek be, és a banda megteszi. Természetesen a hivatalos rendelések közti szünetekben saját számlára dolgoznak, és e különös munkának van egy nagy előnye: a rendőrség nem üldözi őket. Szabadon tehetnek bármit, az sem baj, ha olykor eljár a kezük, és megölnek valakit! Tetteikről sajtóközlemények jelennek meg, az esetleges szemtanúk által látott dolgokat hiába veszik jegyzőkönyvbe a nyomozók. Elég, ha Kazimierz J. vagy Mieczyslaw J. értesíti „keresztapját", Milewski tábornokot, hogy „most ide törtünk be, most meg oda törtünk be", és máris megy a parancs Varsóból az illető város rendőrkapitányságára: leállni az ügy nyomozásával, felsőbb érdek kívánja így. A kilenc év alatt a gazdasági rendőrség több ízben tetten érte őket, ilyenkor Milewski tábornok személyesen sietett segítségükre és minden, alkalommal kiszabadította a fivéreket.

Közben sok minden történt Lengyelországban. A politikai változások nyomán jelentős személycserék történtek a rendőrségben, de a Belügyben is. Milewski tábornok nem teljhatalmú többé, a belügyben minden hatalmat Jaruzelski régi jóbarátja és helyettese, K. tábornok ragad magához. 1984 márciusában a rendőrség letartóztatta Kazimierz J.-t. Fivére, Mieczyslaw pár hétig várta, hogy a szokott módon szabadon bocsássák, de amikor ez nem történt meg, 1984. április 14-én elment a belügyminisztériumba, és kitálalt más tábornokoknak. Eljutott K. tábornokhoz is. Ezeknek kapóra jött, hogy ennyi mindent megtudtak - 24 évre visszamenően! - Milewski viselt dolgairól. Remélték, ezzel üthetnek egyet a többi „betonfejűn" is. Természetesen úgy, hogy a külvilág erről ne értesüljön. A volt kommunista országokban a belügyminisztériumoknak amúgy sem volt jó hírük. A mundér „becsületét" védeni kellett. A nyomozás tehát a berkeken belül indult, és végig ott is maradt. A külvilág szinte semmit sem tudott róla egészen a rendszerváltozásig.

Az egyik fivérnek ilymódon sikerült megmentenie a másik életét. A többiekről nincsenek hírek. Tény, hogy már a következő hónapban, 1984 májusában a belügy egy különbizottságot alapít az ügyet kivizsgálandó. 1984. július 9-én az egyik tábornok által vezetett bizottság egy 58 oldalas szigorúan, titkos jelentést készít az esetről. A beavatottak számára csak ekkor derül ki, hogy az elmúlt évtizedekben Varsó utasítására a J. fivérek Nyugaton közönséges rablásokat, sőt, gyilkosságokat is elkövettek.

1984 szeptemberében a párt legfőbb hatalmi szerve, a politikai bizottság is létrehoz egy vizsgálóbizottságot. Ennek jelentését egy ügynök megszerzi, és jópénzért eladja nemcsak a CIA-nek, de a francia titkosszolgálatnak is. Később - nem tudni, mi módon - az izraeliek is tudomást szereznek róla. Ám csak ugyanazon év december 11-én sikerül elérni, hogy lemondassák Milewski tábornokot, a kémszervezet egyik vezetőjét, az egész „Vas-akció"-ügy motorját. Ettől függetlenül a tábornokot természetesen semmilyen hátrány nem éri, az ügyet nem terelik jogi síkra - ahogy az már az elvtársak között lenni szokott... Milewski egy villában élhet tovább gazdagon, hatalmas nyugdíjjal.

Amennyire tudni lehet, a lengyel pártfunkcionáriusokat és kémeket legfőképpen az dühítette fel, hogy abból a hatalmas gazdagságból, amit a J. fivérek hoztak Nyugatról, semmi sem maradt! Mindent szétosztottak a beavatott emberek és azok családtagjai között. Azonfelül gyanítható, hogy az ilymódon személyessé „privatizált" zsákmány jó része nem került hivatalos felhasználásra az SB-n belül, hanem máig az akkori bennfentesek eltitkolt vagyonát gyarapítja valahol, bel- vagy külföldi bankok széfjében. Arról is vannak hírek, hogy az akció bevételének egy része a lengyel SB-t felügyelő KGB-hez került.

Az ügyben utoljára 1990-91-ben történt valami. A rendszerváltás nyomán fény derült erre is, hiszen előkerültek a titkos bizottságok nyomozati anyagai. Sajnos, többet tenni azért sem lehetett, mert Milewski és cinkosai még 1971 és 1974 között megsemmisítették az ügy összes dokumentumát, azokkal együtt, amiket mikrofilmre vettek. 1990 szeptemberében az új, antikommunista államvédelmi hivatal (titkosszolgálat) vizsgálatot indított Milewski tábornok, öt másik volt magasrangú belügyi tiszt, valamint a két J-fivér ellen. 1991. július 10-én az ügyészség kénytelen megszüntetni az eljárást, mivel az összes bizonyítható eset túl régen történt, a vonatkozó törvények értelmében azok már elévültek.

Happy end.

Happy...?

Nyílt kémkedés

„Bármit is mondok,

már elmondták előttem mások,

A bölcsesség kertjében leszedték

már az összes gyümölcsöt..."

(Firduszi)

Úgy tűnik, most már múlófélben vannak azok az idők, amikor a „kémszolgálat" szó szinte kizárólag a KGB, vagy a CIA nevét juttatta az emberek eszébe. Említettük, hogy a japán tudomány és gazdaság „titkainak" legalább háromnegyed részét vagy még többet is meg lehet tudni a nyílt közleményekből, de erre a nyelv-nemtudás miatt nem kerül sor. Nos, nem meglepő adat: ez majdnem ilyen arányban megvan más országok információs piacán is!

Most afelé haladunk, hogy a titkosszolgálatok csak azt az információt próbálják erőszakosan, csalással, titokban vagy pénzzel megszerezni, amely ezen a nyílt piacon nem érhető el. Persze, vannak kivételek!

Ilyen kivétel az orosz vagy a kínai kémszolgálat is, bár ez az utóbbi jobban hagyatkozik a nyilvános forrásokra. A pekingi kémvezérek talán a markukba is nevetnek, mondván: „Olyan bolondok ezek a nyugatiak, szinte minden titkukat maguk hozzák nyilvánosságra!" És igazuk van, bár mi ezt nem nevezzük bolondságnak. A nyílt társadalmakban ez természetes, és az is természetes, hogy a még létező „zárt társadalmak" ebből hasznot húznak. Lopják a találmányokat és módszereket, mindent. Gyakorlatilag csaknem ingyen és nagy mennyiségben jutnak technológiához.

Olyanhoz is, amit elmaradott ipari hátterük miatt még hasznosítani sem tudnak jelenleg.

Ettől függetlenül úgy véljük, tévedés lenne azt állítani, hogy mostantól kezdve a kémkedés, mint olyan, csak ebbe az irányba halad és hamarosan teljesen megszűnik az érdekcsoportok egymás ellen folytatott titkos háborúja. Amíg érdekcsoportok lesznek, addig lesznek olyan erők is, amelyek az érdekek szolgálatába állíthatók - más érdekek ellen.

Az viszont tagadhatatlan, hogy az információáramlás növekedésével, mennyiségi megsokszorozódásával akarva-akaratlanul is több hírhez, adathoz jutnak a kémszolgálatok, ha figyelik a sajtót, a publikációkat, ha belenéznek a számítógépes információs hálózatokba és egyéb forrásokba.

A másik dolog, amire itt figyelni kell: ha a következő fél évszázadban fokozatosan eltűnnek a totalitárius hatalmak, tehát nem lesznek olyanok, amelyek szemben állnak a világgal (ezen országok neve többször olvasható volt az előző százvalahány oldalon), akkor az a harc is áttevődik a gazdasági életbe. És ez a folyamat már el is kezdődött.

Szerte a világban működnek már a gazdasági híreket gyűjtő irodák. Ezek nem kémszervezetek, és csak legális információkat gyűjtenek. Ne feledjük el, ilyen iroda lehet az is, amely csak neveket, címeket forgalmaz. Először kiírja a telefonkönyvekből a neveket, számítógéppel osztályozza közülük az egyféle foglalkozásúakat. Például kiszedi egy ország összes vidéki és fővárosi telefonkönyvéből a fogorvosokat és a róluk összeállított listát felajánlja a fogtechnikai cikkeket gyártó cégeknek. Ugyanilyen listákat állít össze mondjuk, a szemészekről és azt eladja a szemészeti cikkek forgalmazóinak, stb. Minden foglalkozási ágról vannak listái, amelyek egyre bővülnek, egyre pontosabbak lesznek. Beszerzi a foglalkozási kamarák (ügyvédi, orvosi, stb.) névlistáit, legálisan is vásárol az erre rendelt hivataloktól. Tevékenysége hónapok, évek során kibővül és szinte minden igényt kielégíthet, ami csomagküldő szolgálatok, áruházak, reklámcégek, politikai pártok, előfizetésgyűjtők, vagy bármilyen más oldalról felmerülhet. Ugyanígy vannak gazdasági információs cégek, ezek előfizetnek minden tudományos folyóiratra, ami egyes világrészekben, vagy nyelveken, vagy szakmában megjelenik. Osztályozzák és katalogizálják az ott közölt cikkeket, és ha valaki anyagot kér tőlük, ha megkérdezi, hogy bizonyos témáról mi jelent meg az utóbbi két évben a világ tudományos sajtójában - pénzért megkapja az „étlapot" és újabb pénzért a kívánt cikkek másolatait is. Ugyanígy gyűjtenek gazdasági előrejelzéseket, mezőgazdasági vagy fémkohászati, halászati vagy erdészeti, ruhaiparról vagy divatokról, élelmiszeripari csomagolótechnikáról vagy bármiről szóló anyagokat nagy mennyiségben, rendszerezve, elérhetően az ügyfelek számára!

És ez még mindig nem kémkedés, de annak alapjává lehet, hiszen ha egy szervezet, egy állam, egy multinacionális cég vagy bárki egyszercsak szükségét érzi ezen információk beszerzését például azért, mert ki akarja puhatolni, hol tud ártani ennek vagy annak a konkurrens országnak, cégnek, vállalkozásnak vagy politikusnak - az ilyen adatokat is felhasználhatja.

Egy ilyen információs cégre a legjobb példa a csaknem 120 éve (!) működő német vállalkozás, a Creditreform. 1879-ben alapították, ma csak Németországban köze] 130 irodája van, de külföldön is jelen van. Az egész világon több mint 100 ezer céggel áll kapcsolatban, több mint 2500 alkalmazottja van és éves forgalma meghaladja a 300 millió német márkát. Évente 7-8 millió információt ad, ezek között vannak egyszerű adatközlések, de komoly elemzések is a kívánt témákról. A vállalkozásoknak pedig szükségük van minden elérhető információra, ha jól akarnak dönteni. Ha nem akarnak tönkremenni.

Például ha egy cég valahol Európában cipőket gyárt és kap egy jelzést Hongkongból, hogy X vállalat szívesen átvenne cipőiből 50 ezer párat, akkor a fenti irodához hasonló cégek egyikéhez fordul a következő kérdésekkel:

1. valóban van-e ilyen cég Hongkongban, nemcsak afféle fantom-vállalkozás, szélhámosság az egész.

2. van-e X cégnek bankfedezete, vagyis hogy valóban fizetőképes-e.

3. mivel X cég csupa 40-es méretű, férficipőt rendelt, szeretné tudni, hogy Hongkongban vagy bárhol Ázsiában mennyire elterjedt ez a lábméret? Mert ha például kiderül - ami valószínű -, hogy úgy Hongkongban, mint bárhol másutt, a kínaiak átlagos lábmérete extrém esetektől eltekintve nem haladja meg az európai 39-es vagy 40-es méretet, mégiscsak lehet valami csalafintaság a dologban és meg kell gondolni, érdemes-e belemenni az üzletbe. De ez csak egyetlen példa, márpedig naponta többmillió esetben kérnek információkat ezektől a legális hírgyűjtőktől!.

Tehát az információ üzletnek sem rossz.

Viszont az érdekes, amit a kémszervezetek tudnak kisajtolni a legális adatgyűjtőktől.

Amerikában remek információforrást jelentenek azok a bulletinek, amiket a nagyobb cégek küldenek szét a velük kapcsolatban álló üzletfeleknek, vállalkozásoknak és magánszemélyeknek. Egy magára valamit is adó kémszervezet mindenképpen bekapcsolódik ebbe a láncba, megbíz valakit, hogy legyen előfizető, lépjen kapcsolatba a vállalattal, vagy valamelyik alvállalata révén lép be a láncba. Mert ezeket az ismertetőket postai vagy egyéb kereskedelmi forgalomban nem lehet megszerezni. Egy-egy intelligens ügynök néhány ilyen füzet tartalmának elemzése után maga is kiszámíthatja, a szóbanforgó cégnek milyenek a lehetőségei, időszakonként az adott termékből mennyit képes létrehozni, honnan szerzi be nyersanyagait, milyenek ott a munkafeltételek, és számos kereskedelmi jellegű információt is megkap.

A másik forrás (nemcsak Amerikában)az egyetemek, amelyek hatalmas információs központtal rendelkeznek és ahová gyakorlatilag bárki bejuthat, ha kell, beiratkozik az egyetemre is, de elég információkérőként fellépni.

A harmadik forrás például a gyárlátogatások. Sok európai és amerikai gyár megengedi ezt a nagyobb reklám kedvéért. Viszont különösen a japán turista (vagy „turista") - csoportok esetében látható, hogy a résztvevők lefényképeznek, lefilmeznek mindent - azt is, amit nem igazán akartak nekik megmutatni -, és elvisznek minden „reklámanyagot", ami csak a kezük ügyébe kerül. Ezekből is sokat meg lehet tudni...

Az elektronikus gazdasági információs rendszer is rendkívül elterjedt (csak az USA-ban körülbelül 10 ezer, számítógépeken továbbított vagy lehívható információs bülletin létezik), a modern kémnek már nem kell bejutnia az „ellenséges" gyárba, hogy ott lesse el az ipari titkokat (talán csak akkor, ha egy hadiiparnak dolgozó üzemről van szó). Ma elég, ha van egy telefonja és egy számítógépe, és az összekapcsolható más számítógépekkel.

Még a hadiiparban is használható ez a módszer, ha áttételesen is. Például elterjed a pletyka, hogy valahol lezuhant egy harci gép. De az illető kormány („zárt társadalomról", tehát diktatúráról van szó) nem közli, milyen típusú gép volt, hányan ültek rajta, és így tovább. Az ügyre ráállított kém azonban nem jön zavarba: sajtófigyelésbe kezd és az egész országból elkéri a gyászjelentéseket. Azokban előbb-utóbb felbukkan a szerencsétlenül járt pilóták neve és a temetés dátuma. Ott aztán megjelenik a kém is, és részvétet színlelve úgy kikérdezi a családtagokat, hogy azok azt észre sem veszik. És néhány óra múlva mindent tud a lezuhant gépről, és az összes kísérő körülményről. A sort sokáig lehetne folytatni.