A REJTJELZÉS A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS SZOLGÁLATÁBAN

A REJTJELZÉS A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS

SZOLGÁLATÁBAN

Művünk előző fejezeteiben már többször említést tettünk a chiffrirozásról, a rejtjelzésről, a nélkül azonban, hogy a dolog lényegét megvilágítottuk volna a kémkedés és a hírszerzés szempontjából.

Nagy hiánya lenne művünknek, ha nem írnánk a rejtjelzés mibenlétéről és annak módozatairól.

De csakis általános tájékozást óhajtunk adni az alábbiakban a végből, hogy a művelt magyar közönség nagyjában megértse a rejtjelzés fontosságát és mai állapotát.

Mint minden titok, úgy a titkosírás is mindig izgatta az ember kíváncsiságát és fantáziáját. Egyrészt gondolatoknak vagy közleményeknek beavatatlanok részére hozzáférhetetlenné, megfejthetetlenné tétele, másrészt a mások által titkosírással leírtak megfejtése, a rejtély megoldása, már nagyon sok embernek okozott fejtörést. Nagyon is érthető és az emberi természetben rejlő kíváncsiság fog el mindenkit, akinek véletlenül titkosírás kerül a kezébe. Mindenki szeretné tudni, mi van a titok mögött. Ez a magyarázata az újságokban közölt rejtvények közkedveltségének is. A különféle fejtörők, kép-, szó- és betűrejtvények tulajdonképpen nem egyebek, mint titkosírások, melyeknek megfejtése kielégíti kíváncsiságunkat s ezzel örömet okoz.

A titkolódzásra való törekvés okozza, hogy majdnem mindenkinek dolga volt már az életben titkosírással, ha máshol nem, az iskolában. Majdnem minden osztályban akad egy-egy kisdiák, aki egy titkosírási rendszert visz az iskolába. Ezzel előbb csak a legjobb barátjával vált közleményeket, majd a használatot kiterjesztik a szélesebb baráti körre, míg végül megtudja az egész osztály. Ezzel megszűnik a titkosság, a “nagyszerű rendszer” elveszti értékét s megszűnik a láz, amíg valaki újból kitalál vagy megtanul egy újabb “nagyszerű rendszert”.

A titok azonban a felnőtteket is izgatja.

Hányszor olvashatjuk a hírlapokban, valamely politikai esemény leírásában, hogy egyik vagy másik hatalom követe “chiffrirozott táviratban” kapott utasításokat kormányától.

Ez egyrészt magától értetődik, hiszen a diplomáciai szolgálatban minden politikai tartalmú táviratot rejtjeleznek, másrészt pedig egyáltalában nem változtat a lényegen. Így azonban a dolog sokkal titokzatosabbnak látszik, jobban izgatja az olvasó képzelőtehetségét.

Ezt a titokzatosságot nagyon sok regényíró használta fel műveiben. Ki ne emlékeznék ifjúkorunk kedvenc olvasmányára, Verne Gyula: Jangada című regényére? Milyen izgalommal követtük Jarriquez bíró kutatásait, amikor egy portugál nyelvű titkosírást kellett megfejtenie, hogy egy ártatlanul halálraítéltet megmenthessen.

Verne Gyulának: Utazás a Föld középpontja felé című művében viszont egy dán tudósnak kellene behatolnia egy titkosírás rejtélyébe, hogy megtudhassa a Föld belsejébe vezető út titkát. Sok más műben, így Poe Edgardnál és Leblanc Maurice egyik Arsene Lupin könyvében is szerepel a titkosírás. Főleg kalandos-regények írói alkalmazzák mint bonyodalmat. Amikor m ár túlságosan egyszerű lenne a kibontakozás, újra bonyolulttá teszik egy rejtjelezett írással, “melynek megoldása rendszerint a bonyodalmakat is tisztázza. Az újabban nagyon elterjedt olcsó detektív és kalandor regények is sokszor élnek ezzel a titokzatosságot és hatást fokozó eszközzel, s nem egyszer burkolják titkosírásba a kincs, rejtekhelyét vagy a gyilkos nevét.

A mi nagy mesemondónk, Jókai Mór, is alkalmaz ilyen megoldást egyik regényében. Egy titkos alagutat kellene megtalálni, melynek a leírása egy régi okmányban, titkosírással van megadva. Ennek az iratnak a címe: Aktit tuketjer. Különféle tudós nyelvészek hiába törik a fejüket rajta, hogy milyen nyelven íródott az okmány, míg végre egyszer az udvari bolond véletlenül megpillantja az írást és rögtön felfedezi, hogy azt bizony magyarul írták, csak éppen fordítva kell elolvasni: Aktit tuketjer = Rejtekút titka.

A titkosírással írt szöveg azonban nemcsak puszta emberi kíváncsiságból érdekli az avatatlanokat. Titokzatosságuk nagy részben alkalmazásuk okán alapszik. Kétségtelen ugyanis, hogy titkosírást, a tréfás vagy játékos esetektől eltekintve, csak az alkalmaz, akinek valami érdeke fűződik ahhoz, hogy a közlemény tartalmáról avatatlanok ne szerezzenek tudomást. Ha például egy hamburgi nagykereskedő rejtjelezett táviratban utasítja yokohamai megbízottját, hogy mennyit adhat a rizs tonnájáért, ezt valószínűleg azért teszi, mert ha a megadott ár nyilvánosságra kerülne, azon alul aligha tudna vásárolni a megbízott. Ebben az esetben tehát az összes yokohamai rizskereskedőknek érdeke volna, hogy a távirat tartalmát megtudják.

Épp ezért a kereskedelmi életben a rejtjelezést gyakran alkalmazzák. Nagy kereskedelmi vállalatok, kiviteli és behozatali cégek, bankok stb. rendszerint rejtjelezve továbbítják távirati utasításaikat, nehogy üzleti titkaik illetéktelenek kezébe kerüljenek.

A titkos írásoknak igazi klasszikus alkalmazási területe azonban a diplomácia. Amikor egy állam távirati utasítást küld valamely más államban akkreditált követének vagy a követ küld távíró útján politikai jelentést állomáshelyéről, nagyon természetes, hogy titkos írást használ. Sok esetben vezethetne nemzetközi bonyodalomra, ha a követjelentések vagy az utasítások tartalma nyilvánosságra kerülne. Éppen ezért a diplomáciai levelezés titkossága meg nem szüntethető, legalábbis addig, amíg az események véget nem értek. Könnyű elképzelni, hogy egy-egy nemzetközi tárgyaláson, melyen több állam képviselője vesz részt, s mindegyik a saját országa érdekeit igyekszik érvényre juttatni, mily nagy fontosság fűződik ahhoz, hogy a delegátusok megbízó kormányaikkal bizalmas táviratok útján érintkezésbe léphessenek. Ezt természetesen csakis rejtjelezett táviratok segítségével tehetik meg, amit a nagyközönség, idegen szóval élve, chiffrírozott távirat néven ismer. Egy ilyen nemzetközi értekezlet lényegileg rendszerint nem egyéb, mint alku, amelyben egyik fél sem tudja, hogy mire vari megbízatása a másik félnek mennyit követelhet és mennyit kell adnia. Bizonyára rosszul járna az a fél, amelyik puszta lovagiasságból vagy együgyűségből nyílt kártyákkal bocsátkoznék alkuba.

A nemzetközi életben évszázadok folyamán kialakult a diplomáciai képviselőknek az a joga, hogy titkosírással írt táviratokat küldhetnek és kaphatnak. Ők mentesítve vannak a berni nemzetközi Posta Unió ama megállapodása alól, mely szerint rejtjeles táviratokat (úgynevezett code-táviratokat) csak a rejtjel kódex vagy a rejtjelező eljárás bemutatása mellett kell továbbítani. A nagy kereskedelmi cégek és egyéb vállalatok 'rendszerint a mindenki által megvásárolható és közismert rejtjelező könyvek, kódexek valamelyikét használják, a diplomáciai szolgálatban azonban minden állam titkos rejtjelező módszerét sajátmaga határozza meg és azt féltékenyen őrzi. A követségek ügyrendjében a követ után rangban következő első titkár kötelessége az, hogy a rejtjelezéshez szükséges segédletek biztonságáról gondoskodjék.

Rendszerint minden állam külügyminisztériumának külön ügyosztálya van, az úgynevezett rejtjel- vagy chiffre-osztály, amelyben hozzáértő szakemberek állapítják meg az alkalmazásba kerülő rejtjelezési módszert, elkészítik és diplomáciai futárok útján szétküldik a követségeknek a szükséges segédleteket. Ez az osztály nyílt szövegben kapja meg a külképviseleti hatóságoknak kimenő táviratokat s azt rejtjelezés után küldi tovább, éppúgy ide futnak be a kívülről jövő rejtjelezett táviratok megoldás (“dechiffrálás”) végett.

A nagyszabású nemzetközi értekezletekre, mint például a Népszövetség egy-egy tanácsülésére, az egyes államok kiküldöttei, főleg, ha a kiküldött maga a külügyminiszter, a rejtjelezés elvégzésére külön szakembert visznek magukkal. Ez rendszerint a rejtjelosztálynak valamelyik tagja. A napi ülések befejezte után, amikor a delegátus jelentését megfogalmazta, ezek a rejtjelező közegek lépnek munkába s csak azután repülnek szét a világ minden tájára a titkos diplomáciai rejtjeltáviratok.

Még egy igen fontos alkalmazási területe van a titkos írásoknak, nevezetesen a katonai vagy hadi rejtjelezés.

Míg a kereskedelmi és a diplomáciai életben nemzetközi megállapodások teszik lehetővé, hogy a felek egymással diszkréten érintkezésbe léphessenek, addig a katonai rejtjelezés minden államnak, illetve minden állam hadseregének belső ügye, melynek hivatása az, hogy a hadsereg híradó eszközei, nevezetesen a rádió útján továbbított táviratok lehallgatása folytán, az ellenség kezére kerülő parancsok és jelentések kiértékelését az ellenség részére lehetetlenné tegye.

És ezzel elérkeztünk a rejtjelezés alkalmazásának másik területére, a kémek és hírszerzők által használt titkosírásokhoz.

Nyilvánvaló, hogy a kémeknek nemcsak meg kell szerezniük bizonyos értesüléseket és adatokat, hanem azokat idejében megbízóik kezeihez is kell juttatniuk. A megszerzett híreknek sokszor csupán időszerűségük adja meg a tulajdonképpeni értéket. Bizonyos adatok vagy értesülések ma még óriási értékkel bírhatnak, holnap pedig már úgyszólván semmit sem érnek. Rendkívül fontos tehát a kémjelentések gyors továbbítása. A biztonság érdekében pedig a dolog természetében rejlő módon mindennél fontosabb, hogy a jelentésben foglaltakhoz senki más hozzá ne férkőzhessék, mint akinek címezve van.

Itt mindjárt megmondhatjuk, hogy miután a kémek rejtjelezett táviratokat nem használhatnak, más eszközökhöz kell folyamodniuk. Ezekre az eszközökre később fogunk rámutatni.

Nagy keletje van a titkosírásnak a bűnözők világában is, és a világ minden bűnügyi múzeumában a legkülönfélébb rendszerű és kivitelű titkos írások érdekes példányait őrzik. Az állam és társadalom felforgatására és vagyonbiztonsága ellen alakult szervezeteknek egyaránt érdekük, hogy az elkerülhetetlenül szükséges írásbeli közleményeket és feljegyzéseket rejtjelezzék, tehát egyaránt alkalmazzák: a politikai, úgynevezett “földalatti” szervezkedés, mint nihilisták, kommunisták stb., valamint a nagyszabású rablóbandák, mint az amerikai “gangsterek”.

Ezen kívül van a titkosírásnak egy sokkal kevésbé veszedelmes, ősidőktől fogva művelt területe, a szerelmesek világa. Az ifjú – esetleg már nem is egészen ifjú – szerelmesek, néha a felfedezés veszélye miatt, néha azonban csak puszta romantikus hajlandóságból, szívesen használják fel a titkosírást üzeneteik továbbítására.

Ezzel azután nagyjában futólagosan rámutattunk mindazokra a területekre, amelyen a titkos írást alkalmazni szokták. Bizonyára sokan vannak, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy milyen sok és kiterjedt ágazatú alkalmazása lehet ennek a titokzatos műveletnek. De akinek életében semmi rejtegetni valója sem volt, még jobban meglepődik, ha megtudja, hogy a titkosírásnak milyen végtelenül sok módja és lehetősége van. Hogy ennek a kérdésnek végére járjunk, a következőkben ismertetni fogjuk a titkos írások főbb rendszereit, s az egyes jellegzetes módszereket egy-egy példával is megvilágítjuk. Már itt is megjegyezzük azonban, hogy nem rejtjelezési szakmunkát adunk az olvasó kezébe, hanem feladatunk csupán arra szorítkozhat, hogy a titkosírásnak tudománnyá fokozott mesterségét, ezt a titokzatosságba burkolt területet megvilágítsuk és megismertessük.

Mielőtt a lényegre térnénk, szükségesnek tartjuk a fogalmak tisztázását. Mindenekelőtt határozzuk meg tehát, hogy mit is nevezünk titkosírásnak?

Mi a titkosírás?

Akinek alkalma volt megfigyelni egy írni-olvasni nem tudót, amint értelmetlenül és bizalmatlanul forgatta, nézegette a kezébe nyomott “írás”-t, az talán már maga is rájött, hogy tulajdonképpen minden írás titok azoknak, akik nem tudják elolvasni. Elméletileg valóban minden írás lényegében titkot fed, mert hiszen az írás nem egyéb, mint az emberi hangok kifejezésére használt jelek sora. A hangok és a kifejezésükre szolgáló jelek között azonban semmi szerves kapcsolat nincsen, s hogy az “u” betűt <m” hangnak olvassuk, az csak azért van, mert az a hang jelölésére a magyar nyelv ezt a jelet fogadta el. De éppúgy elfogadhattuk volna a latin abc-nek bármelyik más betűjét is erre a célra, amint pl. a Cyrill írásban az u hangot y (ipszilon) jelöli.

Ez természetesen csak elmélet, és pedig ad abszurdum hajtott elmélet. Mert egyrészt az évszázadok folyamán a betűk és hangok úgyszólván minden nyelvben valósággal összeforrtak, másrészt az írás olyan általános ismeretté vált, hogy a közönséges írással leírt szöveg már csak akkor tekinthető “titkos írásnak”, ha időközben kihalt népeknek írásáról van szó, melynek megoldása az illető nép kultúrájával együtt süllyedt el a reá következő korok történelmi hullámaiban. Ilyenek az egyiptomi hieroglifák, valamint a mexikóiak és az indiánok képírásai, bár már ezek megoldása terén is szép eredményeket ért el a tudomány. Mióta Champollion 1822-ben az első egyiptomi képírást megoldotta, a hieroglifák sem tekinthetők többé megoldhatatlan titoknak. Talán csak a Húsvét-szigeteken talált titokzatos jeleknek a megfejtésére nem jött rá senki, s így talán ez az egyetlen (közönséges írással írt) ilynemű abszolút titok, mert valóban senki sem tudja elolvasni.

Ugyanilyen viszonylagos titkok a különféle egyéb írásfajták, mint a Cyrill-írás, a gyorsírás, az arab, georgiai, kínai, japán és száz és száz egyéb keleti és más egzotikus írás, mely csupán a járatlannak hozzáférhetetlen, de a hozzáértőknek semmi nehézséget sem okoz.

Titkosírásnak tehát a gondolatoknak csak oly módon való rögzítését tekinthetjük, melyeket csupán a beavatottak tudnak elolvasni.

A feljegyzések titkossá tételére két főmódszer áll rendelkezésre. Az egyik. abban áll, hogy az írást láthatatlanná tesszük, vagyis az íráshoz olyan vegyi tintát használunk, amely a leírás után láthatatlanná válik. Ezt az írást csak az tudja elolvasni, aki az előhívás titkának birtokában van. Ezeket a “rejtett írásokat” könyvünk más helyén ismertetjük, s ezzel a vegyi titkosírással ebben a fejezetben egyáltalán nem foglalkozunk. Bennünket e helyen a titkosírásnak másik főrendszere, a fizikai, vagyis látható, de bizonyos megbeszélt módszerrel avatatlanok részére érthetetlenné tett írások érdekelnek.

Természetes, hogy a gyakorlati életben ez a két főmódszer nincs ilyen egymást kizáró módon elkülönítve, mint ahogyan mi tesszük itt a fogalmak tisztázása végett. Könnyen el lehet ugyanis képzelni, hogy bármilyen módon elkészített titkos írást vegytintával írva továbbítanak, hogy a biztonságot ez által is növeljék. Ebben az esetben a vegyi titkosírást előbb még a beavatottnak is elő kell hívnia, hogy azután a fizikai, vagyis látható titkosírást megoldhassa.

Mielőtt továbbhaladnánk ismertetésünkben szükséges néhány alapfogalom és néhány szakkifejezés tisztázása. A titkosírásokról idegen nyelven megjelent művek már egy egész kis könyvtárat tesznek. Magyar nyelvű szakmunkákról nincs tudomásunk, korszerű mű pedig erről a kérdésről egészen bizonyosan nem jelent meg. “Ez az oka annak, hogy a szakkifejezések terén meglehetősen nagy bizonytalanság uralkodik.

A fizikai, tehát látható titkosírásokat magyarul rejtjel-írásnak nevezik, s a következőkben mi is ezt a kifejezést fogjuk használni. Nyílt szöveg alatt értjük a közérthető nyelven leírt szöveget. Rejtjelnek (“chiffre”) nevezzük azt a leírt betűt, számot vagy egyéb jelet, mely a nyílt szöveg bizonyos részét (egy betűjét, szótagját, szavát stb.) rejti. Ha a rejtjel betűkből áll, akkor azt mondjuk, hogy betűjeles, ha számokból, számjeles.

Azt a műveletet, amikor a nyílt szöveget rejtjelekbe ültetjük, rejtjelezésnek nevezzük, a művelet végrehajtóját pedig rejtjelzőnek (“chiffreur”). Az ellenkező művelet, vagyis a rejtjeleknek nyílt szövegre való átültetése a rejtjel megoldása, s aki ezzel foglalkozik, az a rejtjelmegoldó (“déchiffreur”). A megoldással szemben a rejtjelszöveg illetéktelen megoldását megfejtésnek nevezzük, s aki hívatlanul idegenek rejtjeltitkába beférkőzik, az a rejtjelet nem megoldja, hanem megfejti, s az ezzel foglalkozó a rejtjelmegfejtő.

Megemlítjük még, hogy a titkosírást görög szavakból alkotott műkifejezéssel “cryptographiának”, az ezzel foglalkozó szakembereket pedig “cryptológusoknak” is nevezik.

A titkosírás múltja

Ha valaki a titkosírás történetét akarná megírni, annak az írás történelmi eredetéig kellene visszamennie. Az írás tudománya eleinte kevés kiváltságosoknak féltve őrzött kincse volt, ami a tömegekkel szemben szellemi, sőt sokszor politikai felsőbbségüket biztosította. Az idők folyamán azonban az írástudás egyre általánosabbá vált, s nem nehéz elképzelni, hogy csakhamar adódtak olyan helyzetek, amelyekben felmerült a gondolata, hogy bizonyos iratokat el kell zárni a nyilvánosság elől.

A titkosírás egyik legrégibb alkalmazásáról Herodotos ad hírt. Amikor Xerxes a görögök megtámadására készült – írja a forrásunk – egy Demaratos nevű görög, aki a perzsa királyi udvarnál kegyvesztett lett, elhatározta, hogy a fenyegető veszedelemről értesíti spártai honfitársait. Az üzenetet viasszal bevont fatáblára karcolta rá, s úgy továbbította. Spártában eleinte a viaszban nem látták meg a jeleket, míg végre Leonidás felesége felfedezte a titkos értesítést. A kémek tehát már az ókorban is szükségét érezték annak, hogy híreik titkosságáról, s ezzel együtt saját biztonságukról is gondoskodjanak.

Ugyancsak Herodotos és Plinius titkostintákról ír, amilyeneket a karthagóiak is használtak. Tejjel írt feljegyzésekről olvasunk, amelyek csak akkor váltak láthatókká, ha az írást finom szénporral behintették. Ezeknél az ókori íróknál sok más hasonló titkos tintáról olvashatunk, amelyek különféle gyümölcsök (citrom, narancs, hagyma stb.) nedvéből készültek, s amelyek melegítés által váltak láthatókká. Ezek a módszerek a mai különféle vegyi tinták ősei.

Ugyancsak az ókorból maradt ránk egy egészen eredeti rejtett írás emléke. Egy perzsa uralkodó parancsot akart küldeni helytartójának, hogy szítson felkelést Miletosban. Miután azonban az odavezető utakat őrizték, egyik szolgájának a fejét leborotváltatta, s a fejbőrére íratta az üzenetet, majd amikor a haj újra megnőtt és az írást eltakarta, elküldte a szolgát Miletosba. A levelezésnek ezt a módját azonban úgy látszik még az ókorban is hosszadalmasnak találták, mert nem akadtak utánzói.

A spártaiak titkosírása a skytale, már a rejtjelezés egyik módjának tekinthető. Ez abban állt, hogy egy meghatározott méretű, henger alakú botra menetelesen papiruszszalagot csavartak, s a nyílt szöveget erre a hengerre írták fel, úgyhogy minden menetre egy betű esett. A botról levett papiruszon látszottak ugyan a betűk, de csak az tudta ismét elolvasni, aki a szalagot a küldőével teljesen azonos nagyságú botra csavarta.

Július Caesarnak és Augustus császárnak már rendszeresített rejtjelezése volt. Az utóbbinak rendszerét, melyet a szakirodalom ma is “cézár” néven ismer, a különféle rejtjelezési eljárások között mi is ismertetjük. Caesar rejtjelezése egy egész rejtjelezési rendszernek az alapja.

A titkosírást Rómától és Bizánctól eltanulták mindazok az országok, amelyek az akkori külpolitikában szerepet játszottak. Ennek a politikának egykori irányítói, az uralkodók, a rejtjelezést már rendszeresen használták. I. Alfréd angol királyról és Nagy Károly császárról már bizonyosan tudjuk, hogy rejtjelezett leveleket váltottak tisztviselőikkel. Ezek voltak a diplomáciai rejtjelezés kezdetei.

Az észak-olasz köztársaságok, mint Velence, Firenze és a többi, a politikai fejlettség magas fokán álltak, és már a XIII. század óta használtak titkosírásokat.

Ennek a mesterségnek később, amikor a nemzetközi életben már az állandó követek, mondhatni hivatásos diplomaták megjelentek, hírneves művelői, sőt művészei is akadtak. Ebben az időben, a posta bizonytalansága miatt a gondos rejtjelezés még fontosabb volt, mint napjainkban, amikor még a közönséges levelek titkát is törvény védi. Ilyen híres rejtjelezők voltak Verulami Bacon angol kancellár és de Vigenére francia diplomata, akiknek rejtjelezési eljárása a mai napig is forgalomban van. De csakhamar híressé váltak azok a “tudósok” is, akik képességeiket az idegen rejtjelek megfejtésére használták fel. Így Viete Ferenc híres mennyiségtantudós, aki IV. Henrik részére megfejtette a spanyolok rejtjeleit vagy XIII. Lajos rejtjel-megfejtője, Rossignol Antal, aki 1626-ban a hugenották titkos írásának megfejtésével tett nagy szolgálatot és kapott magas jutalmat. Ebben a korban tehát már javában állt a harc a két ellentétes érdek, a saját rejtjelezés biztonsága és az ellenfél rendszerének megfejtése között.

Ez okozta azt, hogy a rejtjelező rendszereket egyre bonyolultabbakká, tehát nehezebben megfejthetőkké tették. XIV. Lajos már olyan bonyolult rendszer segítségével levelezett minisztereivel, hogy a titok kulcsát csak 60 évvel a király halála után tudták megfejteni.

A világpolitika nagy alakjai, mint Richelieu, Cromwell stb., mind egy-egy új rendszert vetettek diplomatáikkal használatba, s lassanként az évszázadok folyamán sok-sok önálló, eredeti rejtjelező rendszer, s ezek kombinációja útján ismét újabb és újabb eljárások keletkeztek.

Nagyon valószínű, hogy hazánk történelmi nagyjai is használtak valamilyen titkosírást, főleg külpolitikai viszonylatban. II. Rákóczi Ferenc levelezéséből egész sereg rejtjeles írás van birtokunkban. Az akkor használatos rejtjelezés néhány kulcsát művünk első kötetében találja meg az olvasó. A többi Rákóczi is gyakran használt titkosírást. A budapesti Egyetemi Könyvtárban őriznek egy régi magyar “cézár”-rendszerű titkosírást, melyet állítólag 1848/49-ben használt az első felelős magyar kormány diplomáciája.

A titkosírás rendszerei

Hogy hányféle titkosírás van, arra a kérdésre teljes lehetetlenség válaszolni. Az egyes eljárások kombinációiból ugyanis olyan sokféle titkosírást lehet szerkeszteni, hogy ezt a számot elméletileg végtelennek tételezhetjük fel. Vannak azonban bizonyos alapeljárások, amelyek valamelyikére a különböző titkosírások visszavezethetők. Ezek a jellegzetes rejtjelezési rendszerek, amelyeket az alábbiakban ismertetni fogunk.

Az anyag csoportosítása tekintetében Figl A. kitűnő művének (A. Figl: Systeme des Chiffrierens, Ulr. Moser, Graz, 1926.) felosztását tartottuk szem előtt; de egyébként is ezen a munkán alapul ismertetésünk. A szakirodalomnak ez a legújabb, értékes műve a rejtjelezés egész anyagát teljes szakszerűséggel ismerteti, s úgyszólván ez az egyetlen munka, mely a tárgyat pontos rendszerbe foglalva, kimerítően tárgyalja.

Miután a rejtjelezés fogalmát fentebb már meghatároztuk, az egyes rendszereket pedig külön-külön ismertetni fogjuk, itt csupán a betűnkénti és a szótagonkénti (szavankénti) rejtjelezés fogalmát akarjuk röviden tisztázni.

Az a meghatározás, hogy betűnként, szótagonként, vagy szavanként rejtjelezünk, sohasem a rejtjelezett szövegre, vagy annak alakjára, hanem mindig a nyílt szövegre vonatkozik. A rejtjelezés szempontjából nem az a lényeg, hogy a már rejtjelezett szöveg milyen, hogy az betűkből, jelekből, vagy számokból áll-e, hanem az, hogy a nyílt szöveget milyen művelettel alakítottuk át rejtjelezett szöveggé. Ebből következik, hogy betűnkénti rejtjelezés alatt nem azt értjük, hogy a rejtjelezett szöveg betűkből (és nem számokból) áll, hanem azt, hogy a nyílt szöveget elemeire, betűkre bontjuk, s ezeket ültetjük át bizonyos eljárással rejtjelekbe; míg a felosztás másik főcsoportjánál a rejtjelezést szórészenként (betűpárok, szótagok) vagy szavanként hajtjuk végre.

A betűkeverő rendszer

Mindnyájan ismerjük a gyerekeknek azt az összerakós kockajátékát, amelynek segítségével különféle kockákra ragasztott képet a darabjaiból kell összeállítani. Amikor a képet ismét szétdobáljuk, körülbelül olyan munkát végezünk, mint mikor egy nyílt szöveget betűkeverési eljárással rejtjelezünk.

A rejtjelezésnek azt a módját, amikor a nyílt szöveg betűinek egymáshoz való viszonyát megváltoztatjuk, vagyis a betűket összekeverjük, hogy ez által a szöveg értelmét elrejtsük, betűkeverő eljárásnak nevezzük. Ennek az ősrégi rendszernek egyik formája volt például a fentebb említett spártai skytale. Amikor a teleírt papyrus-szalagot a skytaleról lecsavarták, a betűknek egymáshoz való viszonya úgy megváltozott, hogy az értelmet nem lehetett belőle kibogozni.

Ugyanilyen ősrégi betűkeverő módszer a fordított vagy zsidóírás, mint például a Jókainál szereplő “Aktit tuketjer”. Ezt ma már leginkább csak gyerekek használják, de bizonyos eljárással (hamis szavak közbeiktatásával és ügyes csoportosítással stb.) ennek a megoldása is megnehezíthető.

A betűkeverés sok különféle módszere közül válasszuk ki a legjellegzetesebb módszert, a kocka-rejtjelezést. Az eljárást példában ismertetjük. Megjegyezzük azonban, hogy a rejtjelezés végrehajtása előtt a nyílt

szövegen bizonyos változtatásokat tesznek, azért, hogy az egyes nyelvekre jellemző betűket és az írásjeleket eltűntessék. Így az “á” helyett “aa”-t, az “é” helyett “ee”-t szoktak írni, az “ü” = “ue”, “ö” = oe”, “ä,” = ae”.stb. A legszükségesebb írásjeleket (pont, kettőspont) betűkkel szokták kiírni. Ezt nevezzük a nyílt szöveg előkészítésének.

Megjegyezzük még, hogy a rejtjelezésben “sor”-nak nevezzük a balról jobbra vagy jobbról balra egymásután írt betűk sorát, “hasáb”-nak pedig az egymás alá írt betűk oszlopát.

Az alábbi rejtjelezési módszer az úgynevezett egyszerű kocka. A rejtjelezés ennél a módszernél abban áll, hogy a kockába beírt nyílt szöveget soronkénti és hasábonkénti eljárással rejtjelezzük.

A rejtjel megoldása a fenti művelet fordított sorrendjében történik. A címzett a rejtjelezett szöveget a kulcsszámok sorrendjében hasábonként beírja a kockába, s azután a nyílt szöveget soronként elolvassa.

Megjegyzendő, hogy az egyszerű kockának az alakja a nyílt szöveg hosszától függ, szélességét pedig a kulcsszámok határozzák meg. A rejtjelmegoldó, hogy megtudja, hogy egy-egy hasábba hány betűt írjon, a távirat betűinek számát (a példában 70) el kell osztania a kulcsszámok számával (a példában 10). Ezért töltöttük fel a kocka utolsó, csonka sorát tetszésszerinti töltelék-betűkkel. 70: 10 = 7, vagyis egy-egy hasábba hét betűt kell írnia.

Magától értetődik, hogy a rejtjelező feleknek a hasábok sorrendje tekintetében, vagyis a kulcsszámban előre meg kell állapodniuk. Miután egy számsort eléggé nehéz megjegyezni, e helyett kulcsszót szoktak alkalmazni, melynek egyes betűi abc sorrendben megszámozva adják a megkívánt kulcsszámot. Ha például a kulcsszó Budapest, akkor a betűknek az abc sorrendjében való megszámozása után megkapjuk a kulcsszámot.

Ez az úgynevezett egyszerű kocka eljárás is igen sok változtatási lehetőséget nyújt. Nevezetesen

1. változtathatjuk a kulcsszámot, vagyis a hasábok sorrendjét; 2. megváltoztathatjuk a beírás irányát, és végül

3. megváltoztathatjuk a kiírás irányát.

Ezek a változtatások mennyiségtanilag kifejezve igen nagy variációs lehetőségeket nyújtanak.

Hogy ezen a téren milyen lehetőségek vannak, vizsgáljuk csak meg a 2. alatti változtatási módokat. A nyílt szöveget a kockába beírhatjuk a következőképpen:

a) soronként balról jobbra és felülről lefelé (mint a fentebbi példában); b) soronként jobbról balra és felülről lefelé;

c) soronként balról jobbra és alulról felfelé; d) soronként jobbról balra és alulról felfelé;

e) soronként kígyóvonalban, az első sor balról jobbra, a második sor jobbról balra, és így tovább;

f) soronként kígyóvonalban az első sor jobbról balra, a második sor balról jobbra és így tovább;

g) hasábonként felülről lefelé és balról jobbra; h) hasábonként felülről lefelé és jobbról balra; i) hasábonként alulról felfelé, és balról jobbra;

j) hasábonként alulról felfelé, és jobbról balra;

k) hasábonként kígyóvonalban, az első hasábnál felülről lefelé kezdve;

l) hasábonként kígyóvonalban az első hasábnál alulról felfelé kezdve. Majdnem ugyanennyi a lehetőség a változtatásra a kiírás alkalmával. Ezeket a változtatási lehetőségeket azért ismertettük, hogy ezáltal is érzékeltessük, hogy még az ilyen aránylag egyszerű rejtjelezési eljárásnál is milyen sokféle variációs lehetőség áll a rejtjelező rendelkezésére. Ezekkel a változtatásokkal szokták fokozni az eljárás biztonságát. A betűkeverő eljárásnak ugyanis az az igen nagy hátránya, hogy a nyílt szöveg betűi változtatás nélkül szerepelnek a rejtjelezett szövegben is, csupán egymáshoz való viszonyukat változtatták meg. Ha tehát valaki ezeket a betűket ismét a helyükre rakja, a titok már nem titok többé.

A kockarejtjelezésnek ezt a gyengéjét felismerve, a biztonság érdekében szokták alkalmazni az úgynevezett kettős kocka eljárást, amelyet az alábbi példában mutatunk be. Ez az eljárás biztonsági szempontból az egész betűkeverő rendszernek legfejlettebb és legkiválóbb módszere. Igen nagy előnye, hogy a könnyen megjegyezhető kulcsszámon kívül a rejtjelezőknek semmiféle feljegyzésre vagy segédletre sincs szükségük, de az is természetes, hogy a két kockába való be- és kiírás az eljárást magát is kissé bonyolulttá és hosszadalmassá teszi.

Ebben a példában a következőképpen jártunk el

1. Kockás papirosra felírtuk a két kocka előre megállapított kulcsszámát (az i. kockának csak a szélességét, a 2. kockának csak a magasságát határozza meg a kulcsszám, egyébként annyi sort írunk, amilyen hosszú a beírandó nyílt szöveg).

2. Az előkészített nyílt szöveget soronként balról jobbra és felülről lefelé beírtuk az z. kockába.

3. Az i. kocka betűit a kulcsszámok sorrendjében átírtuk a z. kockába, hasábonként felülről lefelé és balról jobbra.

4. A 2. kockából a kulcsszámok sorrendjében balról jobbra kiírtuk a rejtjelezett szöveg betűit.

5. A rejtjelezett betűkből ötös betűcsoportokat alkottunk.

A rejtjel megoldása (dechiffrálása) természetesen fordított sorrendben történik. A rejtjelmegfejtő tehát 1. megszerkeszti a két kockát a kulcsszámokkal; 2. a táviratot a 2. számú kockába a kulcsszámok sorrendjében soronként balról jobbra beírja; 3. a 2. kocka betűit hasábonként balról jobbra és felülről lefelé átírja az 1. számú kockába a kulcsszámok sorrendjében hasábonként felülről lefelé; és végül 4. az 1. számú kockába írt betűket soronként elolvasva megkapj a a nyílt szöveget.

Mint már mondottuk a betűkeverő eljárásnak sok másféle módszere is van. Egyik ilyen módszere például a ráccsal való rejtjelezés. Ez tulajdonképpen nem egyéb, mint mechanizált kockarejtjelzés.

A rejtjelező rács egy négyszögletes lap, amelyen “ablakok” (a beárnyékolt négyzetek) vannak. Az így elkészített rácsot egy tiszta papírra fektetjük, a sarkok helyét megjelöljük és a nyílt szöveget betűnként az ablakokba írjuk. Amikor az ablakokat teleírtuk, elfordítjuk a rácsot, hogy a következő szám legyen felül, s az ablakokban megjelenő tiszta papírra folytatjuk a nyílt szövegbeírását: ezt a műveletet a rács mind a négy fekvésében megismételve, az egész kocka megtelik betűvel, s ezeket megbeszélt módon kiírjuk. Például

Ebből a kockából a rejtjelezett szöveget a megbeszélt módon kiírjuk. Itt például hasábonként jobbról balra és alulról fölfelé, ötös csoportokban írtuk ki.

Megjegyezzük, hogyha ilyen ötös csoportokban elkészített rejtjel-szöveget távirati úton továbbítanak, az utolsó csoportot nem szokták csonkán hagyni, hanem azt tetszésszerinti betűkkel “feltöltik”. Például a fenti példa utolsó csoportját is feltölthetjük:

A bemutatott rácshoz hasonló eljárással bármilyen nagyságú rácsot lehet készíteni. Ha azonban a nyílt szöveg mégsem fér bele egy rácsba, a folytatást újra kell kezdeni elölről, az 1. számtól. Viszont, ha a nyílt szöveg nem tölti ki az összes ablakokat, a többit tetszés szerinti betűkkel (“töltelékkel”) kell kitölteni. Ilyen tölteléket a rejtjelezők nemcsak szükségből szoktak alkalmazni, hanem abból a célból is, hogy ezzel az illetéktelen megfejtőket tévedésbe ejtsék a betűk száma, a kocka alakja, a keverés rendszere stb. felől. Ezért szoktak a nyílt szöveg közé felesleges betűket, tölteléket keverni.

Természetes, hogy ennek az eljárásnak is vannak nehezebb formái és variációi, különféle, bonyolultabb rácsok és sablonok segítségével.

Egy másik módszere a betűkeverésnek a különféle kockázott mértani alakzatba való beírás és a különféle módon való kiírás. Így lehet választani a rejtjelezésre kockázott trapézt, vagy háromszöget és sok más egyebet.

Végül megemlítjük, hogy a folyóiratok rejtvényrovatából ' ismeretes, lóugrás szerint megfejtendő “sakk-rejtvény” ugyancsak nem egyéb lényegileg, mint a betűkeverés módszerének egyik válfaja.

A helyettesítő rendszer.

Míg az előbbiekben tárgyalt rejtjelezési módok a nyílt szöveg betűit megtartva, a betűk összekeverésével érik el céljukat, a rejtjelezés egy másik nagy csoportjába azok az eljárások tartoznak, melyek a nyílt szöveg értelmét az egyes betűk megváltoztatásával, vagyis helyettesítésével rejtik el. A helyettesítésre a rejtjelező használhat másik betűket, számokat, vagy jeleket.

Nézzük meg ennek a rendszernek legrégibb képviselőjét, Július Caesar rejtjelezését:

Az egyszerű helyettesítésnek ezt a módszerét első alkalmazójáról cézárnak szokás nevezni.

Caesar tehát az egész ábécét egy másik ábécével helyettesítette, melyet a nyílt ábécéhez képest három betűvel (+ 3) eltolt. Ezen a módszeren Augustus császár csak annyit változtatott, hogy a rejtjel ábécét nem d-vel, hanem b-vel kezdte.

Ehhez a régi római rejtjelezéshez hasonló volt a régi zsidó kabalisták titkosírása, az “atbas”. Az elnevezés maga tartalmazza a kulcsot: a-t-b-s, vagyis a héber ábécé első betűje: az alef helyett az ábécé utolsó betűje thaw írandó, a második: beth helyett az utolsóelőtti: sin és így tovább. Az atbas tehát egy egyszerű cézár fordított ábécével, aminek latinbetűs változata ilyen volna

A cézárnak ez a formája a legkezdetlegesebb rejtjelezési módja, s épp ezért kezdő rejtjelezők rendszerint ezt használják. Igen nagy hibája, hogy ha egy betű megfejtése sikerül, a többi már önmagától adódik. Ezen akartak segíteni a titkos írásnak azok a tudósai, akik nem ábécébe rendezett (plusz, mínusz, vagy fordított stb.) betűsorral, hanem összekevert ábécével, számokkal, vagy jelekkel helyettesítették a nyílt szöveg betűit.

Vegyünk mindegyikre egy-egy példát.

A titkosírásnak ezzel a rendszerével gyakran találkozik a vásárló közönség a mindennapi kereskedelmi életben. Főleg kisebb kereskedésekben lehet tapasztalni, hogy minden árun bizonyos jelzések vannak, amelyet csak a kereskedő és alkalmazottai tudnak elolvasni. Ez nem egyéb, mint egy titkos írás, mellyel a kereskedő az árun a beszerzési árat, vagy a legolcsóbb eladási árat jelöli meg.

Erre a célra a kereskedők leginkább az itt ismertetett helyettesítő rendszert alkalmazzák, vagyis a tíz számjegyet (1-0) tíz különböző betűvel, vagy jellel helyettesítik. Leggyakrabban betűvel, mert ezekből könnyen megjegyezhető kulcsszót lehet alkotni.

Ezzel a kulccsal például 2 pengő 50 fillér titkos jelzése az árun: ibai; 19 P 25 fill. = otba; 20 P = biii, stb.

Itt közbevetőleg megjegyezzük, hogy a kereskedelmi életben – igen okosan – egyre jobban tért hódít az áraknak nyilvános feltűntetése. A vásárló közönségnek jogosan ellenszenves a titkos ármegjelölés, mert azt a benyomást kelti, hogy a kereskedő az eladási árat nem az áru reális értékéhez, hanem a vevő egyéniségéhez vagy fizetőképességéhez képest szabja meg. Ezért vásárol a közönség szívesen olyan korszerű kereskedésekben, ahol az eladási árat minden darabon közérthető módon feltűntetik.

Egyébként a kereskedők fent ismertetett titkosírása egyes államokban üzleti titkot képez, így például Németországban, ahol azt a tisztességtelen versenyről szóló 1896. május 26-i törvény védi.

A betűknek jelekkel való helyettesítése céljából mindenki olyan jeleket szerkeszt magának, amilyeneket akar. Rendszerint különféle írásokból (latin, görög, cirill stb.) vett betűk és írásjelek (§, ? stb.) keverékét alkalmazták. Ilyen például a fentebb már említett magyar cézár, melyet az egyetemi könyvtárban őriznek, s amely állítólag a szabadságharc idején volt alkalmazásban. Ez a következő:

Amint láthatjuk, ez a kezdetleges rejtjelkulcs nagyon nehezen megjegyezhető, s a mellett könnyen összetéveszthető jelekből áll. Ennél sokkal célszerűbbek a Mosse-féle jelek. Ezeket úgy csoportosították, hogy könnyen megjegyezhetők és mégis világosan megkülönböztethetők egymástól, rejtjelezés-biztonsági szempontból azonban egyik egyszerű cézár sem jobb a másiknál.

Valamennyi egyszerű cézárnak közös hibája, hogy akár betűkkel, akár számjelekkel, akár jelekkel helyettesíti a nyílt szöveg betűit, nem tudja eltüntetni az egyes betűk előfordulási arányszámát (frekvenciáját), valamint a leggyakrabban előforduló bigrammok és kettőshangzók képét. Ezekből a jelenségekből következtetni lehet a nyílt szöveg szerkezetére, és végeredményben a titoknak árulójává válnak. Az egyszerű cézárnak ez a fogyatékossága arra kényszerítette a rejtjelkulcsok szerkesztőit, hogy rendszerük biztonságát egyre újabb és újabb nehézségekkel fokozzák. Így egy egész sereg helyettesítő rendszerű rejtjelkulcs keletkezett. Ezek legtöbbje azzal igyekezik kiküszöbölni a fent említett fogyatékosságot, hogy a nyílt betűknek nemcsak egy, hanem több rejtjel-betű vagy számjel feleljen meg, amelyeket váltakozva lehessen behelyettesíteni. Például egy több számjel-sorral bíró javított cézár

Természetes, hogyha ugyanaz a számjel több sorban is szerepel, külön rejtjelekkel kell jelezni, hogy melyik sor értendő, mert különben félreértések keletkeznek.

Miután a rengeteg sokféle módszert mind nem ismertethetjük, bemutatjuk ennek a több- abc-és irányzatnak legfejlettebb formáját, egy olyan táblázatot, amelyben minden egyes nyílt betű helyettesítésére egy egész abc áll rendelkezésre. Ilyen táblázatot a XVI. században szerkesztett először Tritheim német apát, majd néhány évvel később hasonló táblázatot de Vigenére Balázs francia diplomata. Mi a túloldali példában a két rendszert egyesítettük úgy, hogy Tritheim táblázatához a kulcsvonalon Vigenére betűsorát alkalmaztuk.

A felső sorban, a “nyíltvonalon” levő nagybetűk adják a nyílt abc-t, itt kell egyenként leolvasni a nyílt szöveg betűit, melyeket az alatta levő hasáb valamelyik betűjével helyettesítünk. Hogy melyikkel, azt a kulcsszó határozza meg. A táblázat bal szélén, a “kulcs-vonalon” levő abc arra való, hogy abból kulcs-szavakat lehessen alkotni, melyeknek egyes betűi jelzik a rejtjelezésnél használandó abc-t.

Például, ha a kulcs-szó Budapest, mellyel ezt a szót kell rejtjelezni, hogy: VESZEDELEM, akkor minden egyes betűt a kulcsszó betűje által megjelölt más-más sorból rejtjelezünk.

A táblázat változatosságára nézve jellemző, hogyha véletlenül a Budapest szót “bjxqoxlt” kulcsszóval rejtjelezzük, akkor “BUDAPEST” rejtjelezve = DEBRECEN.

Tritheim apát rendszerében a nyíltvonalon betűk helyett egy számsort (1-26) alkalmaz. Ennél számokban kell megadni, hogy az egyes betűk rejtjelét melyik sorból kell venni.

Akár betűkkel, akár számokkal adjuk meg a kulcsot, a változtatás lehetősége igen nagy, de a biztonságot fokozhatjuk a táblázat betöltésének megváltoztatásával.

Ez a több mint négyszázéves rejtjelező rendszer érdekes pályafutásra tekinthet vissza. Ez volt ugyanis az a módszer, amelyet még évszázadokkal később is az “indéchiffrable” (megoldhatatlan) jelzővel tiszteltek meg. Hogy Tritheim és Vigenére maguk is hittek a rendszer megoldhatatlanságában, az természetes, mert ez minden feltalálónak közös tulajdonsága, de bizonyos, hogy ezt a rendszert valóban sokáig nem tudta senki sem megejteni. Az 1800-as években azonban a megfejtők ennek a rendszernek a nyitjára is rájöttek, sőt Kasiski 1863-ban tökéletes rendszert dolgozott ki megfejtésére, s ezzel a Tritheim megejthetetlenségébe vetett hit legendává vált.

Annál érdekesebb, hogy a rendszer maga továbbra is széleskörben alkalmazásban maradt. Így például a francia hadseregben “Chiffre indéchiffrable” néven még 1871. után is használták. Ugyanez a rendszer volt a lényege annak a rejtjelkulcsnak, amelyet – bár egyéb korszerű eljárások mellett és csak alárendelt jelentőséggel – az olasz hadsereg “Cifrario tascabile” (zseb-rejtjelező) néven még a világháborúban is használt. Ezt a kulcsot csupán az első vonalban használták és akkor is csak ritkán, s az 1916. tavaszi támadás alkalmával nem egy került csapataink kezébe. (Figl A. i. m. 85. 1.)

Ugyanezen a rendszeren alapult I. Napóleon rejtjelkulcsa, sőt a régi osztrák-magyar hadseregbeli rejtjelkulcs is, amely még a múlt század kilencvenes éveiben is használatban volt, bár itt a rejtjel-ábécék helyett számjegypárok álltak, ami azonban a lényegen nem változtatott.

Egészen ilyen rendszerrel készült az orosz katonai rejtjelkulcs is, amellyel az orosz hadsereg 1914-ben a háborúba vonult, s ezt használták is egészen az 1914. év végéig. Ez azonban a nehézkes oroszoknak túlságosan bonyolult volt, s ezért visszatértek a még ennél is egyszerűbb közönséges cézárra. Ez a könnyelműség alaposan megbosszulta magát, mert az osztrák-magyar hadsereg a táviratok megfejtése révén minden titoknak birtokába jutott.

Ezt a nevezetes rejtjelkulcsot, érdekességénél fogva, az alábbiakban mutatjuk be.

A rejtjelezés úgy történt, mint a Tritheim (Vigenére)-táblázatnál. A közlemény elején jelezték, hogy hány betűt helyettesítenek egy-egy sorból. Ha például 4-4 betűt adott egy sorral, akkor a nyílt szöveg első négy betűjét az i. számú rejtjel-számsorból rejtjelezte, a következő négy nyílt betűt a 2. számúból, s ha így mind a nyolc sort kimerítette, újra kezdte az 1. számú számsoron.

Például, egy-egy sorból három betűt véve rejtjelezzük a cári himnusz első sorát.

A helyettesítő eljárásnak még egy sereg változata van, amelyek mind a rendszerek biztonságának fokozását célozzák. Természetes, hogy az eljárás bonyolultsága növeli egyrészt a hibaforrások számát, másrészt pedig időben is hosszadalmassá teszi a rejtjelezést. Mind a két szempont igen fontos. Egy véletlenül becsúszó rejtjelezési hiba esetleg az egész közleményt megoldhatatlanná teszi, már pedig bonyolult eljárásnál bőven nyílik alkalom egy-egy hiba elkövetésére. A másik szempont is fontos, mert vannak esetek, amikor hosszadalmas rejtjelezésre egyszerűen nincsen idő.

Vegyük példának a katonai rejtjelezés követelményeit. Könnyű elképzelni, hogy egy bonyolult rejtjelezési eljárás a harc izgalmainak a középpontjában csődöt mond, s az is kétségtelen, hogy a harc gyorsan változó, helyzeteiben parancsok és jelentések rejtjelezésére nem állanak órák rendelkezésre. Ennél fogva a katonai rejtjelezésnek egyszerűnek és gyorsnak kell lennie. Miután pedig a gyorsaság a legújabb korban minden téren döntőfontosságú követelmény, ehhez a rejtjelkulcsok készítői is igyekeztek alkalmazkodni. Ez az újabb rejtjelzési eljárásoknak egész sorára vezetett, melyeket a következő szakaszban tárgyalunk.

Mechanikus eljárások. Rejtjelező-eszközök, rejtjelező gépek

Mindazok, akik rejtjelezéssel foglalkoznak, tapasztalták, hogy a rejtjelezés végrehajtása egyik rendszerben több, a másikban kevesebb, de mindenesetben nagy részben gépies munkát jelent. Ha például a Vigenére, táblázattal dolgozunk, akkor előbb le kell írnunk a nyílt szöveget, alája kell írnunk betűnként a kulcsszót, a hasáb és a sor metszőpontjában meg kell keresnünk a megfelelő helyettesítő betűt, azt le kell írnunk, s végül újra írhatjuk a rejtjelezett szöveget ötös csoportokban. Ez bizony hosszadalmas és időrabló eljárás. finnek az egyszerűsítését célozzák a rejtjelező eszközök.

Ilyen eszköznek, készüléknek se szeri, se száma! Van közöttük léc, henger, órára szerelhető körlap, forgó korong, rejtjelező óra stb. stb. A feltalálók ezen a téren különösen termékenyek voltak minden időkben. A legtöbben azt hitték, hogy egészen eredeti és soha meg nem fejthető rendszert találtak ki. Van ezek között mindenféle anyagból és a legkülönbözőbb formában szerkesztett rejtjelező készülék, melyek még csak fel sem sorolhatók, de erre a kérdés érdemét tekintve nincs is szükség. Ezek a készülékek ugyanis végeredményben nem egyebek, mint valamelyik rejtjelezési rendszernek mechanizált kivitelű alkalmazásai.

Ezeknek a készülékeknek két főalakjuk van, az egyik a tolóléces, a másik a korong alakú kivitel.

Az előbbi nagyjában logarléchez hasonlít, mert nem egyéb, mint kétrészű léc, melynek egyik része a másikban jobbra-balra tolható. A rögzített részre van felírva a nyílt ábécé, a tolható, mozgó részen pedig egy-két rejtjelező. ábécé van feltüntetve. Ezeknek a készülékeknek a lényege tehát vagy egy egyszerű cézár, vagy egy fejlesztett cézár, de sohasem érik el a Tritheim (Vigenére) táblázat biztonságát, ahol tudvalevőleg nem egy-két, hanem 25 ábécé áll a betűhelyettesítésre rendelkezésre.

A korong alakú kivitel ügyesebb megoldás, mint a totóléces, mert könnyebben kezelhető, de az ismertetett rendszerekhez képest rejtjelezési szempontból ez sem jelent újságot. A megoldást ezeknél is a következő alakra lehet egyszerűsíteni. Egy nagyobb korongon egy vagy több rejtjel-ábécé vagy számsor van sugárszerűen elhelyezve. A korong közepén kisebb korong van megerősítve, mely az előbbi középpontja körül forgatható. Utóbbin ugyancsak sugárszerűen van alkalmazva a nyílt ábécé. A rejtjelezési kombináció. abban áll, hogy hogyan állítjuk be alapállásba a két korong viszonyát, s hogy milyen módszer szerint cserélgetjük, váltogatjuk a rejtjelező korongon levő. ábécéket.

Ilyen rejtjelező korongokat újabban a kereskedésekben is árusítanak. Egy olyan korong, melyen például négy rejtjelező ábécé van, tulajdonképpen egy négyábécés cézár, vagyis a 25-ábécés Tritheim (Vigenére) táblázatnap egy korongalakban elkészített szelvénye. Természetes ennél fogva, hogy biztonsága a táblázatét meg sem közelíti.

Ha a különféle és különböző készülékeket és eszközöket megvizsgáljuk, végeredményben mindegyikről kiderül, hogy a rejtjelezési rendszerek tekintetében semmi újat nem hoznak, sőt rendszerük legtöbbször eléggé kezdetleges, s legfeljebb a rejtjelezés munkájának gépies részét könnyítik meg.

Másképp áll a helyzet a rejtjelező-gépek tekintetében.

Ezek ugyanis a szerkezetük folytán lehetséges óriási számú variáció következtében a rejtjelezés biztonságát olyan magas fokra emelik, és ezzel szemben a rejtjelező munkáját annyira egyszerűsítik és gyorsítják, hogy e szembeötlő két előnyt semmi más rejtjelezési módszerrel nem lehet elérni.

A rejtjelezés gépesítésére való törekvés – ami mindinkább előtérbe nyomul – a legkülönbözőbb gépeket termelte ki, a legegyszerűbbtől a legnagyobb teljesítményig. A találékonyságnak itt valóban tág tere nyílik. Vannak gépek, melyek csak mechanikai elven alapulnak. Ezek egymáshoz képest sokféleképpen beállítható betűskorongokkal, tárcsákkal, fogaskerekekkel, fogazott betűs-lécekkel dolgoznak. Egy másik gépcsoport ezen kívül már az elektromos áramot is alkalmazza, és már írógépszerű elrendezéssel és alakkal bír. Ha egy ilyen gépen a nyílt betű billentyűjét lenyomjuk az elektromos áram a legváltozatosabb kapcsolások útvesztőjén haladva, felvillantat egy lámpácskát, s ez már a megfelelő rejtjelbetűt világítja meg. A legmodernebb gépek és elektromos írógép mellé önműködő elektromos rejtjelező gépet állítanak, sőt a rejtjelezés szolgálatába beállították már a technika legújabb vívmányait, a képtávírást és a távolbalátást is. A képet letapogató fénysugárnak kulcsszerűen a legkülönbözőbb utakat írhatjuk elő. Ilyen módon nemcsak szöveget, de rajzokat, képeket is tudunk titkosan, rejtjelezve továbbítani!

A gépet szerkesztő a nagy számok birodalmában dolgozik. Meghatározott elemeknek a legnagyobb változtathatóságát igyekszik elérni. Szaknyelven szólva, gépének jellemző adataiban minél nagyobb számot igyekszik kihozni. Ezek a jellemző adatok: a kulcsbeállítási lehetőség, a peirodushossz és a periodusszám. E célból a szerkesztés szorosan együtt halad a matematikával. A gép egyes alkatrészei, mint elemek permutálhatók, mások variálhatók, ismét mások pedig kombinálhatók. Egyes elemek változása egy másik elem vagy elemcsoport változásától is függhet. Így alakul ki a nagyszámok szorzata, hatványértéke. Az a cél, hogy a rejtjelezés rendszerét minél bonyolultabbá, s így a kulcs ismerete nélkül, illetéktelen megfejtést minél valószínűtlenebbé tegyük.

Az 1. ábrán megoldást látunk arra, hogyan lehet egy rejtjelezési és megfejtési rendszert zsebóraalakú gépecskében megszerkeszteni.

Két abc-re van szükségünk. Az egyik a nyílt abc, mely számokkal és írásjelekkel is kiegészítve a belső tárcsán, másik pedig, a rejtjelező abc, mely a külső, nagyobb tárcsán látható. Ha az óra felső részén levő gombot megnyomjuk, akkor a két tárcsa egymással ellenkező irányban egy bizonyos fokig elfordul. Az elfordulást a szerkezetben levő rúgó, az elfordulás nagyságát pedig két kis peckes kerék szabályozza, melynek peckei különböző elrendezésűek. Minden helyzetben egy nyílt betűnek egy rejtjelbetű, majd a gombnyomás utáni elforduláshoz képest egy másik rejtjel betű felel meg. A rúgófeszítés minden gombnyomás után automatikusan megtörténik. A peckes kerekek különböző állásai számozva vannak, s a két szám – mint kulcs az óra hátlapján beállítható. (2. ábra.) A kulcs másik része két betű, amely azt mutatja, hogy a kétbetűs tárcsát egymáshoz képest milyen kezdeti helyzetben kell használatba venni. A teljes kulcs tehát például 62 g a.

Ez a kis gép bizonyos helyzetből kiindulva 80,910 gombnyomás után kerül megint ugyanabba a kiindulási helyzetbe, vagyis az a szám a rendszer periódushossza.

Hasonló elven alapszik, de nagyobb teljesítménnyel bír a 3. ábrán látható gép. A nyílt betűk külső tárcsája áll, míg a rejtjelbetűk belső tárcsája a billentyű minden lenyomásával szabálytalanul elfordul. A betűk mindkét tárcsán egymással még fel is cserélhetők. A 4. ábrán láthatjuk a gép “lelkét”, a fogazott kereket. Ez a gép szintén rúgós szerkezettel dolgozik.

A fentebb ismertetett gépek a nyílt szövegbetűt mechanikusan helyettesítik rejtjelbetűkkel, az utóbbiakat tehát le kell olvasnunk és le kell írnunk. A gépek továbbfejlesztése már ennek a hosszadalmas és hibalehetőségekre alkalmat adó műveletnek a kiküszöbölését, vagyis a rejtjelezés teljesen automatikussá tételét célozza.

Az 5. ábra a technikának egy csúcsteljesítményét ábrázolja. A legmodernebb elektromos távírógép s egy ezzel szoros kapcsolatban álló automatikusan működő rejtjelezőgép.

Ha a távírógép billentyűin a nyílt szöveget lejátsszuk, az betűnként átalakul rejtjelezett szöveggé s azonnal meg is jelenik írásban egy papírlapon vagy szalagon. Egyúttal a rejtjelbetűk áramlökései a távíró vezetéken át kimennek az ellenállomásra, ahol azokat egy hasonlóan megszerkesztett gép fogja fel. Ez a gép a beérkező rejtjeleket önműködően átalakítja (déchiffrálja) nyílt szöveggé, melyet azonnal papírlapra nyomtat, ahol kényelmesen, minden további művelet nélkül elolvasható.

Ez a gép tehát már úgyszólván teljesen kiküszöböli a rejtjelezés és a rejtjelmegfejtés munkáját. Az egyik állomáson lejátsszák a nyílt szöveget, a másik állomáson pedig folyékonyan olvassák ugyancsak a nyílt szöveget. A pillanatok alatt lefolyó művelet közben pedig megtörténik a rejtjelezés, a rejtjelezett szöveg továbbítása és a megfejtés.

Ennek a gépi rejtjelezésnek a biztonságára vonatkozólag elég, ha megemlítjük azt, hogy ha a rejtjelezést egy bizonyos kulcsbeállításnál kezdjük, csak 10²⁵ betű után érkezünk el újra a kiindulási helyzetbe. Ennek az elképzelhetetlen nagyságú számnak az illusztrálására megemlítjük, hogy, ha 4000 ilyen távírógép egymillió évig szakadatlanul üzemben volna, még akkor is csak 10¹⁸ jelet tudnának leadni. Ezek a számok, amint láthatjuk, a mindennapi mennyiségekhez szokott fogalmainkat messze felülmúlják!

A korszellem tehát a titkosírás terén is győzött. A gépek évszázadában a gondolkodó ember olyan gondolkodás nélkül dolgozó elektromos gépet szerkesztett, amely erőművi berendezésével a kombinációk millióit pillanatok alatt valósítja meg!

Az elmondottak után joggal kérdezhetné bárki, hogy, ha a gépesített rejtjelezés ilyen tökéletességre emelkedett, mi szükség van akkor a sok más, mindenféle rendszerre? Hiszen nem kell más, mint egy gépet beállítani az irodába, s a kérdés már meg van oldva. Használnak még egyáltalában más rendszert, mint a gépet?

Hogyne használnának! A diplomáciában, a hadseregekben, a kereskedelmi életben, de főleg az illegitim rejtjelezők köreiben még ma is minden el képzelhető rendszer és módszer alkalmazásban áll. Hogy a kémek és az össze esküvők nem vásárolhatnak és nem vihetnek magukkal titkos útjukra rejt jelező gépeket, azt mindenki beláthatja. Annak pedig, hogy az állami és magánintézmények nem térnek át a géprejtjelezésre, több oka is lehet. Egyrészt még talán a bizalmatlanság. Sokan még most sem akarnak hinni a gépnek. Legnagyobbrészt azonban a gép jelentékeny beszerzési ára az akadály. Ez ugyanis ma még olyan nagy összeg, hogy a leggazdagabb államok sem vásárolják meg valamennyi rejtjelezéssel dolgozó szervük részére. Katonai célokra drága s ezen kívül már terjedelménél és súlyánál fogva is csak korlátozott mértékben, a felső vezetés szolgálatában alkalmazható. A csapatok ezen túl is a jól bevált kézi rejtjelezést fogják alkalmazni.

A diplomáciai szolgálatban és a kereskedelmi életben viszont az idők folyamán egy kényelmes és olcsó rejtjelezési rendszer alakult ki, mely a célnak teljesen megfelel, s amelyet a következőkben fogunk ismertetni. Ezt a rendszert még valószínűleg nagyon sokáig megtartják, s a rejtjelezés általános gépesítése egyelőre még a jövő zenéje. Talán ezen a téren is alkalmazhatjuk Flammarion Kamilnak azóta beteljesedett jövendölését a repülés problémájának megoldásáról: “Amikor a technika annyira fejlődik – mondotta hogy egy lóerő előállítására elég lesz egy narancs térfogata, a repülés nem probléma többé!” Ugyanúgy elmondhatjuk mi is, hogy a rejtjelezés általános gépesítése majd csak akkor fog megvalósulni, ha a rejtjelezőgépek nem lesznek nagyobbak – és nem sokkal lesznek drágábbak – mint egy narancs.

Rejtett írások.

Meg kell emlékeznünk a titkosírásoknak még egy ágazatáról, nevezetesen a rejtett írásokról. Ez alatt nem a ruházatban, használati tárgyakban, különféle eszközökben elrejtett közleményeket értjük, mert ezekben az esetekben nem az írást rejtik el, hanem a papírt, s erről könyvünk más helyén emlékeztünk meg.

Rejtett írásnak nevezzük azt az érintkezési módot, amely nem árulja el, hogy titkosírást tartalmaz.

Vannak ugyanis olyan elemek és szervezetek, amelyek törvényellenes működésük miatt nem élhetnek a rejtjelezett táviratozás jogával, sőt a maguk és a szervezet biztonsága érdekében egymásközti összeköttetésüket is titkolniuk kell. Katonai, politikai, ipari és kereskedelmi kémeknek és a titkos szervezetek tagjainak (kommunisták, anarchisták stb.) rejtjelezett levelezése még megfejtés nélkül is ellenük bizonyít vagy legalábbis gyanút kelt.

Magától értetődik, hogy a különféle bűnözőknek is ugyancsak érdekük, hogy összeköttetéseik titokban maradjanak, tehát ezek is rendszerint valamilyen rejtett írással leveleznek. De különösen nagy mesterei a rejtett írások alkalmazásának a börtönök lakói, akik a legképtelenebb utakon és módokon igyekeznek kijátszani a külvilággal való érintkezés tilalmát.

A rejtett írások közül elsőnek említjük a rejtett értelmű írásokat, vagyis a levelezésnek azt a módját, amikor az eredeti, nyílt szöveget egy másik, de ugyancsak értelmes szöveggel helyettesítik. Az ilyen helyettesítés végtelen sok lehetőséget nyújt, mert hiszen minden értelmes mondat jelenthet bármely más értelmes mondatot, ha erre nézve a két fél megállapodott egymással. Azonban épp ez a megállapodás okoz nehézségeket, mert alig lehet elképzelni olyan megállapodást, amely bármilyen előfordulható közlemény értelmének elrejtésére módot nyújt. Ez a módszer tehát inkább csak alkalmi üzenetekre használható, amikor a felek már előre tudják, hogy milyen üzenetek lehetségesek.

Egy másik, régi, sokszor használt és sokszor leleplezett módszer: a pontozás. Ez abban áll, hogy egy ártatlan tartalmú írás, mondjuk egy újságlap, bizonyos betűit megjelölik, s így rejtik el a nyílt szöveget. Például ezt az üzenetet: “Nyomodon vannak, menj azonnal Vácra.” El lehet rejteni az alábbi szövegben úgy, hogy a nyílt szövegnek megfelelő betűk alá egy-egy pontot tesznek.

A betűket tűvel is meg lehet jelölni úgy, hogy a puha alapra fektetett papirost a megfelelő helyen átszúrjuk: Az ilyen írást az ablakra fektetve könnyebb elolvasni. Nagy hibája ennek a pontozásnak az, hogy a szükséges betű, különösen a ritkábban előforduló, a szövegben nem mindig áll rendelkezésre, s egy x-ért vagy egy g-ért egész hasábokat kellene átböngészni. Ilyenkor más betűket. (x = ksz, q = kv stb.) használnak.

Az írásrejtők természetesen nem álltak meg ennél az egyszerű pontozásnál, hanem mindenféle más változattal igyekeztek megfejthetetlenné tenni.

Az írás elrejtésének egy másik módja az ortografikus (helyesírási) módszer, amelynél egy látszólag közömbös szövegben sajtóhibák vannak, illetve helytelen betűket alkalmaznak. Ezeket a nyílt szavakba beültetett helytelen betűket kell elolvasni, hogy a rejtett szöveget megtudjuk.

Ennél a kezdetleges módszernél ügyesebb a grafológiai rendszer, melynél a kézírással írt szöveg egyes betűinél valami kevésbé feltűnő jellegzetes vonást alkalmazunk, például a rendes folyóírás közben egyes betűket a sor alól kezdünk vagy a betű végét a sor fölé hanyagul visszakanyarítjuk stb.

Előfordult már olyan rejtett írás is, amikor az üzenetet Morse-jelekkel, tintával írták valamilyen fonalra, s azután felcsavarták. Mások, az ó-mexikói csomóírás mintájára, fonalakon vagy különféle rojtozásokon alkalmazott csomókkal továbbították titkos üzeneteiket.

A titkolódzók e tekintetben is rendkívül találékonyak voltak s a játékkártyától a hangjegy-írásig a legképtelenebb eszközöket alkalmazták titkaik továbbítására. Ezeknek a módszereknek a biztonsága épp az eszközök szokatlanságában és változatosságában rejlik.

A szótagonkénti és szavankénti rejtjelezés. Kulcstáblák és kódexek.

Mint már fentebb is hangsúlyoztuk, az eddig tárgyalt betűnkénti rejtjelezési rendszerek alatt nem a rejtjelezett szöveg alakját értettük. Éppúgy a következőkben ismertetendő szótagonkénti és szavankénti rejtjelezés sem azt jelenti, hogy a rejtjelezett szöveg szótagokból vagy szavakból áll, hanem olyan eljárást, amellyel a nyílt szövegből nem betűket, hanem szótagokat, szavakat, sőt egész kifejezéseket (mondatokat) egy rejtjellel ültetünk át.

A rejtjelezésnek ez a módja is – éppúgy, minta mechanizálás – abból a törekvésből fakadt, hogy a rejtjelező eljárás hosszadalmasságát csökkentse. Mióta Amerikában kitalálták azt, hogy “az idő pénz”, minden vonalon időmegtakarításra törekednek. Ennek a törekvésnek a jelei mutatkoztak már az eddig ismertetett rendszerek egyik-másikánál is. Így például a cézár-rendszernél vannak olyan módszerek, melyek bővített nyílt-ábécével dolgoznak, vagyis nemcsak egyes betűket, hanem a gyakrabban előforduló bigrammokat is tartalmazzák. Ezeknél tehát nem egy, hanem két betűt helyettesít egy rejtjel.

Ezt az irányzatot mélyítették és dolgozták ki a rejtjelezők főleg a katonai, diplomáciai és kereskedelmi rejtjelezés követelményeinek megfelelően. Mint már kifejtettük, a katonai rejtjelezésnek egyszerűnek és gyorsnak

kell lennie. Ennek a követelménynek igen jól megfelel a kulcstábla néven ismeretes rejtjelező eljárás. Hosszadalmas magyarázat helyett példaképpen alább közlünk egy egyéni összeállítású kulcstáblát. Magától értetődik, hogy katonai műszavak és rövidítések helyett felvehettünk volna kereskedelmi szakkifejezéseket is, mert hiszen a kulcstábla lényege éppen az, hogy valamely foglalkozási ág leggyakrabban használt kifejezéseit készen tartalmazza, s ez által éri el a rejtjelezés lényeges meggyorsítását.

Az egyszerű tábla természetesen számjeles is lehet, vagyis a bal szélső és a legfelső sorban levő rejtjelek számjelekből is állhatnak. Ebben az esetben azonban a kulcstábla terjedelme legfeljebb 10x10 hellyel bírhat, miután csak tíz (0-9) számjegy van. A fenti példában alkalmazott betűjeles rendszer terjedelme ennélfogva még nagyobbítható 26x26 betű teljes kihasználásáig.

A biztonság fokozására többféle változtatás tekető. Így például a tábla jobb és alsó szélére is lehet rejtjeleket írni, s ebben az esetben (megbeszélés szerint) lehet használni a felső és bal, a felső és jobb, az alsó és bal, az alsó és jobb rejtjelsávot vagy mindegyiket megfordítva. Sőt azt is megteheti a rejtjelező, hogy tetszés szerint összedobált rejtjel-ábécéket készít a táblára ráilleszthető sávokra, s ezeket meghatározott időnként, esetleg közleményenként váltogatja. Az utóbbi esetben természetesen magában a közleményben kell a többi között olyan betűcsoportnak lennie, mely a használandó rejtjelsávok megjelölését adja. Ezek és más egyéb változtatások azt a célt szolgálják, hogy az áruló ismétlődéseket lehetőleg teljesen kiküszöböljék.

Ennek a rendszernek továbbfejlesztése a két-, három- és többsoros egyszerű tábla. Ezen az értendő, hogy a tábla balszélén levő rejtjelbetűnek nemcsak egy nyílt értelem felel meg, hanem kettő, három vagy több. Ebben az esetben természetesen a két rejtjelbetűn (sor -i-- hasáb) kívül még egy betűnek kell lennie a rejtjelcsoportban, amely a felső, középső vagy alsó sorban foglalt értelem alkalmazását jelzi. Ez az eljárás tulajdonképpen két, három stb. tábla anyagának egy táblában való egyesítése, s a könnyebb kezelhetőségen kívül – távirati közlések esetén – megtakarítási célokat is szolgál.

Egyes foglalkozási ágakban vagy szakmákban használatosak olyan kulcstáblák, amelyek az illető szakmának összes műszavait, szakkifejezéseit tartalmazzák. Ezek annyira bővíthetők, hogy egy táblába bele sem férnek, hanem az anyagot több táblára kell elosztani, úgyhogy valóságos kulcstáblázat-könyvek keletkeznek.

Azok a rejtjelezők, akik rejtjelezett közleményeiket távirati úton szokták továbbítani, a rejtjelezéshez szívesen használnak rejtjelező szótárakat, úgynevezett kódexeket. Ez a kódex- vagy könyvrejtjelezés nem egyéb, mint helyettesítő eljárás, amikor a nyílt szövegből nemcsak szavakat, hanem néha egész mondatokat is egyetlen rejtjellel tudunk átültetni. A helyettesítésre használhatunk számokat vagy betűket. A számjeles táviratokkal szemben a betűjelesek határozottan előnyben vannak. Egyrészt azért, mert a számok táviratozásánál a sok, egymáshoz hasonló Morse-jelbe könnyebben csúszhat be tévedés. De ha ezt a hátrányt a rádió gépvevő berendezés kiküszöböli is, akkor is megmarad a főszempont, a betűjeles táviratok olcsóbb volta.

A rejtjeltáviratok díjszabását ugyanis nemzetközi megállapodások szabályozzák. A legutóbbi ilyen megállapodás 1924. szeptemberében történt Brüsszelben. Ennek a határozványai szerint számjeles táviratokban legfeljebb öt számból álló csoport számít egy díjszónak. Ezzel szemben a betűjeles táviratokban egy díjszónak számít minden olyan tízbetűs csoport, amelyben legalább három magánhangzó van (ez az úgynevezett “kimondható” rejtjel). Miután pedig a rejtjelezés szempontjából egészen mellékes, hogy a rejtjelező számokkal vagy betűkkel dolgozik, érthető, hogy a gyakorlatban egyre inkább a betűjeles kulcsok hódítanak tért, mert így a távirati költségekben 50 százalékos megtakarítást lehet elérni. Az előbb említett és “A” kategória névvel jelölt rejtjeleken kívül, díjszabás szempontjából van még egy “B” kategória is, nevezetesen azok a rejtjelek, amelyek a magánhangzókra való tekintet nélkül öt tetszésszerinti betűből állanak (ezek az úgynevezett “ki nem mondható” rejtjelek). Bár ezekért Európán belül egy díjszónak 75 százalékát, az Európán kívüli államokban 66 2/3 százalékát számítja a távíróhivatal, végeredményben mégis 50 százalékkal, illetve 33 1/3 százalékkal drágábbak az “A” kategóriánál, minthogy a “B” kategória csoportjai csak öt betűből állanak.

A rejtjelkódex nem egyéb, mint szótár, amely egyes betűket, szótagokat, szavakat vagy gyakrabban használt egész kifejezéseket tartalmaz. Az oldalak egyik hasábján állanak a nyílt szavak, mellettük a másik hasábon a rejtjelek.

Ha a rejtjelkódexbe a szavakat abc sorrendben írjuk be, mint ahogy például egy szótárban állanak és az elején kezdve folyószámmal számozzuk meg őket, akkor az úgynevezett abc-és kódexet nyerjük. Például

Ennek az az előnye, hogy a rejtjelezéshez és a rejtjel megoldáshoz egyaránt egy könyv elegendő.

Ugyanilyen rendszerű kódexet betűrejtjelekkel is készíthetünk úgy, hogy a betűrejtjelek is abc sorrendben vannak megalkotva, tehát a megoldásnál abc sorrendben éppúgy felkereshetők, mint a rejtjelezésnél a nyíltszavak.

Ez a kényelmes rendszer azonban a rejtjelezőnek nem nyújt elég biztonságot. Az abc-és rendszer ugyanis olyan értékes támpontokat nyújt a rejtjelek illetéktelen megfejtőinek, ami a titoktartás szempontjából egyáltalában nem kívánatos. Éppen ezért ezeket az abc-és rendszereket ma már inkább csak a kereskedelmi életben használják, ahol az olcsóságnak nagyobb szerepe van, mint a titok megőrzésének, s ezeket bárki megvásárolhatja.

Ilyen például a Slater-féle rejtjelkulcs (Slater's Telegraphic Code); betűsoros angol szótár, melynek szavai ötszámjegyű folyószámmal varinak megszámozva. A szótár az “a” betűnél kezdődik (rejtjele: 00001) és Zürich szóval végződik (25000).

A kereskedelmi élet követelményeinek sokkal jobban megfelel a Lewerendt-féle rejtjelező-könyv (Telegramm-Schlüssel Code Lewerendt), amely fogalomcsoportok szerint rendezve (árúk, cégek, ajánlatok, szállítás stb.) egész mondatokat helyettesít egy-egy rejtjellel. Így például ez a rejtjel: “gezny” a következő mondatot jelenti: “Ha az ellen-ajánlat nem tér el túlságosan a mienktől, valószínűleg el fogjuk fogadni.” Miután pedig csak két rejtjelcsoport számít egy távirati díjszónak, nyilvánvaló, hogy ez a rejtjelező-könyv az üzleti táviratváltát lényegesen olcsóbbá teszi. A rejtjelek öt betűből állanak, s ABAIM-tól ZYFAB-ig betűrendben vannak felsorolva.

Az újabb rejtjelező-könyvek közül megemlítjük a Mosse-féle rendszert (Rudolf Mosse Code). Ez is azon az elven épül fel, hogy az üzleti levelezés megszokott és kialakult kifejezési módjait egy-egy rejtjel fejezze ki, szókincse azonban mástermészetű táviratok rejtjelezését is lehetővé teszi. A rejtjelek ennél a rendszernél is öt betűből állanak elmés összeállításban ABAAI,-tól ZYZYF-ig betűrendben, s az egész könyv összesen 109,800 pozíciót tartalmaz.

Az itt felsorolt rendszerek mind betűrendesek, tehát ugyanazon könyv a rejtjelezésre és a megoldásra egyaránt használható.

A diplomáciai és a katonai titkokat rendszerint kevert szókinccsel bíró rendszerrel rejtjelezik.

Ehhez a rendszerhez két könyv szükséges, az egyik a rejtjelező-könyv (“chiffráns”), a másik a “megoldó” könyv (“léchiffráns”). A rejtjelező könyvben abc-és sorrendben állanak a nyílt szavak, s mellettük a tetszésszerinti módon, rendszertelenül összekevert rejtjelek (számjelek vagy betűjelek). A megoldó-könyvben, számjeles rendszereknél folyószám szerint, betűjeles rendszernél abc-és sorrendben állanak a rejtjelek, s mellettük a nekik megfelelő és természetesen ugyancsak rendszertelenül összekevert nyílt szó mint megfejtés. Kétségtelen, hogy biztonság szempontjából ez az utóbbi rendszer messze felülmúlja az abc-és rendszert. A kevert szókinccsel bíró rejtjelező könyvek felépítését az alábbi példán mutatjuk be.

Lássuk most, hogy mi a terjedelme és milyen a felépítése egy rejtjelező könyv szókincsének. A terjedelem tekintetében a gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy néhány ezer szónál többet még a legfejlettebb nyelvek sem igen használnak, így tehát egy három-négyezer pozícióból álló kódex bőségesen elegendő volna. A rejtjelkódexek azonban rendszerint több pozícióval bírnak, mert ezáltal használhatóságuk lényegesen fokozódik. A Western Union nevű amerikai kereskedelmi kódex egymagában 380,000 pozíciót tartalmaz, ez azonban már a kezelhetőség rovására megy. Ha a kódex minden lapjának megjelölésére két számjegyet veszünk számításba, és ugyancsak két számjegyet az egyes oldalakon levő sorok megjelölésére, akkor 00 oldaltól a 99-ek oldalig 100 oldal áll rendelkezésünkre és minden oldalon 00-tól 99-ig 100 pozíció. Ezek szerint tehát egy négyjegyű rejtjelkódexben 10,000 pozíció áll a rejtjelező rendelkezésére, 0000-tól 9999-ig. Öt-számjegyű rendszernél ez a szám már 00000-tól 99999-ig, százezerre emelkedik.

Ezeknek a pozícióknak a betöltése tekintetében az a törekvés, hogy egy-egy rejtjellel minél hosszabb nyílt szöveget tudjunk kifejezni. Ezért szerepelnek a rejtjel-könyvben mindazok a kifejezések, melyek az illető forgalomban gyakran előfordulnak. Például ilyen kifejezések, mint: “hivatkozással legutóbbi táviratára”, vagy “írásbeli jelentésemet futárral küldöm” stb., stb. A rejtjelezőkönyv egyes szavai úgy is fel lehetnek véve, hogy a szó tövéhez kötőjelekkel két-három képzőt is fűznek. Például: megegyezett.

A rejtjel megoldója az ilyen képzős szavakból vagy értelem szerint választja ki a megfelelőt, vagy pedig, – ha tévedés lehetséges – a rejtjelező külön erre való rejtjellel jelzi, hogy melyik alakot kell használni. Miután minden előfordulható szót (például földrajzi és személyi neveket stb.) a kódexben nem lehet felsorolni, a szavakon kívül minden lehetséges szótagot és betűt

is felvesznek, hogy az ilyen neveket szótagonként rejtjelezhessék. Ilyen esetben a legtöbb kódex külön rejtjelet tartalmaz annak megjelölésére, hogy egy szótagonként rejtjelezett szó következik. Az ilyen figyelmeztető rejtjeleket rendszerint a kódex elején, a használati utasításban csoportosítják és megmagyarázzák.

Mióta a rejtjel-táviratok díjszabását a fentebb ismertetett módon nemzetközi határozattal szabályozták, azóta a számjeles táviratokat is át szokták írni betűjelekre. Ez igen egyszerű eljárással, például az alábbi átíró-táblázattal történhetik.

Amint látjuk, a táblázatban minden kétjegyű számnak (az i. a balszélről, a 2. a felső sorról véve) megfelel egy mássalhangzó és egy magánhangzó. Az átírás úgy történik, hogy a távirat két-két ötös számcsoportját összevonják, s az így keletkező ötször két számjegyet a metszőpontban levő betűkkel helyettesítik. Írjuk át például a következő számcsoportokat az előző táblázat segítségével:

Ezt a hat díjszót tehát ezzel az egyszerű művelettel három díjszóba vontuk össze. Ha meggondoljuk, hogy egy-egy diplomáciai távirat esetleg több száz szóból áll, s hogy – különösen tengerentúli viszonylatban – a távirati díjak igen magasak, a megtakarítás egyáltalán nem lebecsülendő összeget jelent, eltekintve attól, hogy az átírás egyidejűleg bizonyos mértékig a rejtjelezés biztonságát is fokozza.

Ez utóbbi célra azonban a rejtjelezőnek más, komolyabb módok is állanak rendelkezésére, nevezetesen a különféle fátyolozási eljárások. Fátyolozáson értjük a rejtjelek alakjának, külső képének megváltoztatását, oly módon, hogy nem az eredeti rejtjeleket továbbítjuk, hanem a megváltoztatottakat. Ennek célja az, hogy a rejtjelek ne legyenek felismerhetők, s hogy ez által a megfejtőknek semmi támpontjuk se maradjon.

A fátyolozás történhetik 1. áttétel (transponálás), 2. átalakítás (transformálás), 3. számjeles rejtjeleknél számtani műveletek által.

1-hez. Az eredeti rejtjelek áttétele alatt értünk minden olyan műveletet, midőn a rejtjeleket “vagy azok tagjait (az egyes betű- vagy számjeleket) eredeti helyükről máshová helyezzük át. Az áttételre alkalmas a betűkeverésnél ismertetett bármelyik eljárás, amellyel a már egyszer rejtjelezett szöveget újból átkulcsoljuk. Ilyen eljárással teljesen ki lehet küszöbölni a rejtjelezett szövegben előforduló ismétléseket, de természetesen egy újabb művelet munka- és időtöbbletet s egyben hibaforrást is jelent.

Ilyen áttételt lehet alkalmazni a kódex-rejtjelezés biztonságának fokozására is. Tegyük fel például, hogy egy négyszámjegyű kódex rejtjeleit az egyes tagok sorrendjének megváltoztatásával fátyolozzák, vagyis meghatározzák azt, hogy a rejtjeleket nem abban a sorrendben kell olvasni, ahogy a táviratban szerepelnek, hanem bizonyos más, megadott sorrendben. Ebben az esetben már négy számnál is a következő variációk lehetségesek (legyen az eredeti rejtjel például abcd).

Vagyis azt látjuk, hogy csupán négy elemnek egyszerű összekeverése is 24-féle variációt tesz lehetővé. Ez a szám öt elem keverésénél már 120-at, hat elem keverésénél pedig 720-at tesz.

A transponálással az eredeti rejtjelezett szöveget teljesen meg lehet változtatni:'

2-höz. Az átalakítás ezzel szemben csupán arra törekszik, hogy az eredeti rejtjelek külső képét megváltoztassa, míg azok szerkezetét épen hagyja. Transformáláson értjük tehát a fátyolozásnak azt a módját, midőn az eredeti rejtjeleket helyükön hagyjuk, de más rejtjelekkel pótoljuk, helyettesítjük. Így átalakíthatunk minden rejtjelet az ismertetett helyettesítő rendszerekkel (egyszerű cézárral stb.-vel), számjeles rejtjelezést átírhatunk betűjelesre, vagy megfordítva betűjelest számjelesre stb.

3-hoz. A számjeles rejtjelezést fátyolozhatjuk számtani műveletekkel, nevezetesen összeadással vagy kivonással. Ez olyképpen történik, hogy a rejtjelezett szöveg számaihoz bizonyos számokat hozzáadunk, vagy kivonunk. A rejtjel megoldója az ellenkező műveletet végzi, vagyis, ha a rejtjelező a számokhoz bizonyos számokat hozzáadott, a megoldónak ugyanazokat a számokat ki kell vonnia. Nehogy a művelet a csoportosítást megzavarja, rendszerint úgynevezett “hamis összeadást” és kivonást szoktak alkalmazni, vagyis a tízenfelüli maradékot nem viszik át a következő számra (tehát 8 + 5 = 3, 7 + 9 = 6 stb.). Ügyesen alkalmazott fátyolozó számsorokkal (főleg a hosszabbakkal), az eredeti rejtjelezett szöveget teljesen meg lehet változtatni.

Vegyünk például egy olyan számjeles rejtjelezett szöveget, melyben ismétlődések is vannak, és fátyolozzuk a következő számok hamis összeadásával:

A fenti példán láthatjuk, hogy ezzel a művelettel nemcsak megváltoztattuk az eredeti rejtjeleket, hanem az ismétlődéseket is teljesen eltűntettük.

A rejtjel megoldójának ebben az esetben a megadott számsort ugyancsak hamis művelettel ki kell vonnia.

A fentebb bemutatott példákon kívül azonban a fátyolozási eljárásnak is nagyon sok módja és rendszere áll a rejtjelező rendelkezésére.

Általában, ismételten megjegyezzük, hogy a titkos írások ismertetésében csak tájékoztatni akartuk az olvasót és a tárgy teljes kimerítése nem volt célunk, aminthogy ily szűk keretek között nem is lett volna lehetséges.

Amikor a titok kipattan

A fentiekben, ha csak vázlatosan is, de fényt vetettünk a titkosírások területére. Láthattuk, hogy ennek a titokzatosság homályába burkolt tudománynak milyen végtelenül sok mód és eszköz áll rendelkezésére. Igyekeztünk érzékeltetni a rejtjelezési módszerek megalkotóinak azt a törekvését, hogy mindig újabb és mindig tökéletesebb, vagyis nehezebben megfejthetd rendszert gondoljanak ki. Kétségtelen, hogy eredetileg mindegyik megfejthetetlen módszer feltalálása törekedett, s nemcsak a rendszer feltalálója, hanem minden alkalmazója abban a tudatban élt, hogy az ő titkosírása valóban megfejthetetlen.

Amíg egy szép napon meg kellett győződniük ennek az ellenkezőjéről. És akkor gondoskodniuk kellett új, a réginél jobb, most már igazán megfejthetetlen rendszerről.

Így folyik a harc ősidőktől kezdve a titok elrejtése és megfejtése között, mint a támadásnak és védekezésnek minden életmegnyilvánulásban megfigyelhető örök küzdelme. Minden hatásnak megfelel egy ellenhatás, minden módszernek egy ellenmódszer, s ha a rejtjelezésről azt mondottuk, hogy az tudománnyá fokozott mesterség, akkor a rejtjeles megfejtése is bizonyára tudományos alapokon áll.

Azért mondjuk, hogy “bizonyára”, mert a megfejtők munkájáról éppenséggel nincsenek olyan pontos és rendszeres adataink, mint magáról a rejtjelezésről. Ha a rejtjelezés területét homály borítja, a rejtély megfejtőinek munkáját valósággal sötétség fedi.

A szakirodalomban alig van néhány mű, amely a megfejtéssel foglalkoznék, s azok is többnyire egy-egy esetet tárgyalnak, de tudományosan rendszeres összefoglalást egyik sem ad. De ezekből a szórványos leírásokból is kiviláglik, hogy a titok bírásáért folytatott harc sokszor vezetett eredményre és az eredmény mindig megdöbbentően értékes volt.

Ezt klasszikus példával világítjuk meg.

Egy francia szerző művében olvassuk XIII. Lajos francia király híres rejtjelezőjéről, Rossignol Antalról, a következő, egykorú szerző művéből idézett történetet:

“1626-ban történt a hugenották kezén levő Languedoc-i Réalmont várának ostrománál. A várat a királynak Condé herceg vezérlete alatt álló csapatai tartották ostrom alatt, de a hugenották olyan erős ellenállást fejtettek ki, hogy a herceg fel akart hagyni az ostrommal. Ekkor fogták el az ostromlottaknak egy rejtjelezett levelét, melyet azonban a megfejtés leggyakorlottabb művészei sem tudtak megfejteni. Az írás végül Rossignolhoz került, aki a rejtjelezést azonnal megfejtette. A levélben a várbeliek arról értesítették a Montauban-ban álló hugenottákat, hogy elfogyott a poruk, s ha hamarosan nem jutnak újabb készlethez, megadják magukat az ellenségnek. A herceg a megfejtett levelet beküldte az ostromlottaknak, mire azok még aznap megadták magukat”.

Ehhez hasonló “történelmi” példát nagyon sokat lehetne felhozni a múltból. A francia Viéte Ferenc, az angol Wallis, Cromwell megfejtője vagy a német Hermann professzor, a dán Münter, vagy az újabbak közül Bazeries francia őrnagy, Valerio, Kasiski stb. nevei már a szakirodalmon kívül is ismeretesek. De minden példából az derülne ki, hogy minden megfejtés, ha még idejében történik, éppen meglepő voltánál fogva, rögtöni és meglepő eredményt hozott.

Túlságosan messzire vezetne és nem is célja ennek a műnek, hogy a rejtjelek megfejtése tekintetében elért és nyilvánosságra került módszereket ismertessük. Akit ez a meglehetősen bonyolult, igen nagy türelmet és kitartást, rendkívül éles megfigyelőképességet és szellemi ruganyosságot követelő munka érdekel, az a kérdést az eredeti forrásmunkákból tanulmányozhatja. Annyit mindenesetre meg tudunk állapítani ezekből a művekből, hogy, ha minden megfejtésben – a felsorolt tulajdonságokon kívül – igen nagy szerepe van is a szerencsének és a véletlennek, a megfejtők munkája mégsem boszorkányság, mert a megfejtés ma már komoly nyelvészeti, mennyiségtani, lélektani stb. ismereteken alapszik.

Felmerülhet az a jogos kérdés, hogy a mai korban, amikor már nem szokás a titkosírásokat küldöncökkel kicsempésztetni az ostromlott várból, hogyan kerülhetnek a rejtjelezett írások avatatlanok kezébe?

Mi sem egyszerűbb ennél. Lényegileg ugyanúgy, mint a középkorban, csakhogy ma a küldönc szerepét az elektromosság végzi. Ma a rejtjelezett üzeneteket az elektromos távíró, főleg pedig a drótnélküli szikratávíró továbbítja. Mint tudjuk, Herz hullámai ma még minden irányban elterjednek, s ahogy az elektromos hullámokra bízott táviratot felveszi a rendeltetési állomás vevőkészüléke, éppúgy felveheti bármely más, műszakilag megfelelő vevőkészülék. Vagyis a küldönc helyett most sokkal kevesebb kockázattal és sokkal biztosabban – az elektromos hullámokat fogják el. A táviratokat úgy vonják ki a levegőből, mint egy fantasztikus új elemet. Ez a lehallgatás!

Az elmúlt világháború alatt a hírszerzésnek ez a legújabb módja igen nagyarányúvá fejlődött, de miután épp a lehallgatás veszélye miatt a rádiótáviratokat mindig rejtjelezik, ugyancsak hatalmasat fejlődött a rejtjelek megfejtésének művészete is.

És eredményeivel sokszor tett megbecsülhetetlen szolgálatokat!

Hogy erre is említsünk példát, az alábbiakban ismertetni fogjuk Pokoyny Herman osztrák-magyar hadseregbeli vezérkari százados (jelenleg a m. kir. honvédség ny. altábornagya) rejtjel-megfejtő tevékenységét. Pokorny századosnak sikerült az orosz katonai rejtjel-táviratokat már 1914-ben lehallgatnia és megfejtenie. Hiába változtatgatta később az orosz hadvezetőség a rejtjelzési kulcsokat és rendszereket, Pokoyny százados minden táviratot megoldott, éspedig olyan gyorsan, hogy az így nyert hírek teljes egészükben kiértékelhetők voltak.

Annak illusztrálására, hogy ez a bravúros teljesítmény az osztrák-magyar hadsereg vezetése szempontjából milyen mérhetetlen előnyt jelentett, kivonatosan közöljük Pokoyny altábornagy: “Az orosz rejtjelkulcsok megfejtése és annak jelentősége a világháborúban” című tanulmányának következő részét

“A világháborúban hadvezetőségünk az általam megfejtett orosz rejtjelezett rádiótáviratokban olyan hírforrással rendelkezett, mely gyorsaság, megbízhatóság és jelentőség tekintetében a világtörténelemben példa nélkül áll.

A világháború kezdetén mint vezérkari százados az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokság hadműveleti irodájában voltam beosztva és közreműködtem az ellenséges helyzet nyilvántartásában. Hírforrásaink voltak: a harcoló csapatok jelentései, néha-néha egy repülőjelentés, katonai attasék és külképviseletek tudósításai, valamint kémhírek.

1914. szeptember 6-a nagy meglepetést hozott: orosz rádiótáviratokat, melyeket a Przemysl-ben levő hadsereg-főparancsnokság rádióállomása hallgatott le! Az orosz nyelvet szóban és írásban tökéletesen tudva, lelkesedéssel fogtam hozzá a nagyon hibásan felvett orosz táviratok szövegének kibogozásához.

Az első eredmény nem látszott nagyon biztatónak: csak jelentéktelen tartalmú távirat-foszlányokat kaptunk! De a tény, hogy az orosz tábori rádióállomások dolgoznak és általunk lehallgathatók, oly nagy jelentőségűnek látszott, hogy a hadműveleti iroda vezetőjétől, Metzger tábornoktól azonnal engedélyt kértem és kaptam, hogy kizárólag az oroszok lehallgatásával foglalkozhassam.

Szeptember 12-én, amikor a hadsereg-főparancsnokság Przemysl-t elhagyta, visszamaradtam az arcvonal közelében és megkezdtem, – először egy, később két, három illetve négy rádióállomással – önálló rádió-lehallgató tevékenységemet.

A hadsereg-főparancsnokság rádióállomásával helyreállított szoros kapcsolat révén azonnal megállapítottam, hogy az állomás eddig csak az orosz nyíltszövegű táviratokat vette fel, a számos rejtjelezett táviratot pedig nem! Mivel nyilvánvalóan ezek a rejtjelezett táviratok tartalmazták az érdekesebb és fontosabb híreket, elhatároztam, hogy minden igyekezetemmel azon leszek, hogy az orosz rejtjelkulcsokat megfejtsem!

Fáradozásaim nem voltak hiábavalók.

1914. szeptember 6. és 1916. március 1. közti időben sikerült majdnem az összes orosz rejtjelkulcsokat, számszerint tizennyolcat megfejteni. Az abban az időben általam megfejtett orosz rádiótávirat, parancs és jelentés száma körülbelül 10,000. Ennek az óriási híranyagnak döntő jelentősége és befolyása hadvezetőségünk elhatározásaira három kimagasló hadműveletnél tűnik különösen szembe, nevezetesen: az orosz gőzhenger megállításánál és visszagördítésénél 1914. november-december folyamán, a gorlicei áttörésnél 1915. májusában és Brest-Litowsk várának elfoglalásánál 1915. augusztus 25-én.

1914. október 27-én megindult Varsó, Iwangorod, Sandomierz vonalából a négy hadseregből álló orosz gőzhenger az 1. osztrák-magyar és a 9. német hadsereg ellen. A gőzhenger november 15-én bekövetkezett végleges megállításáig, 240 megfejtett rádiótávirat segítségével, annak útját napról napra pontosan követhettük. Tudtuk, mikor és mely vonalból, milyen összeállításban és mily menetcéllal mozdul ez a zárt falanx. Tudtuk már november 2-án, hogy a gőzhenger északi szárnya 45 fokos irányban távolodik a Visztula folyásától és így, a német határ felé, szárnya és a Visztula között hatalmas űr keletkezik. És ez adta meg Hindenburgnak az alapot, a Mackensen-hadsereget már november 3-án Thorn területére elszállítani, hogy az említett űrben november 12-én Lodz irányába, a gőzhenger északi oldalának és hátának nekirontson. November 13-án tudtuk meg Nikoláj Nikolájevics részlet intézkedését a másnap induló döntő támadáshoz. Ez viszont az osztrák-magyar 4. hadseregnek volt figyelmeztetés, hogy immár teljes erővel indítsa támadását Krakkó irányából az oroszok déli oldala ellen. A német-osztrák-magyar támadások így harapófogószerűen szorították össze az orosz kolosszus oldalait. A mesteri hadvezetés diadalmaskodott a brutális erő felett és december közepén, a Limanowa-i csata után, az orosz kudarc teljes lett! A félelmes gőzhenger visszagördült.

1915. májusában, a Gorlice-i áttörés idejében, a megfejtett orosz rádiótáviratok különösen értékes adatokat szolgáltattak, amennyiben elárulták, hogy az oroszok napokon keresztül mennyire félreismerték helyzetük komolyságát és válságát. Amikor pedig a keserű valóságnak, a Mackensen-hadsereg sikeres, nagystílű áttörésének, tudatára ébredtek, már késő volt. Napról napra tájékoztatott bennünket a május 1. és 13. között megfejtett 205 távirat, milyen kétségbeesetten próbálgatják az oroszok összeroskadt, áttört arcvonalukat újból helyreállítani. De minden erőlködésük hibavalónak bizonyult. Csapást csapás ért és az orosz helyzetjelentések mind sötétebb és sötétebb képet festettek létszámuk, lőszerük és ellenállóerejük rohamos apadásáról.

Május 13-án Radko Dimitriew, a katasztrófától legjobban érintett orosz 3. hadsereg parancsnoka, intézkedésében már lemondóan nyilatkozott az addig oly reményteljesen tervezett San-védelemről. Sötétlátása nem volt indokolatlan: sorban kezünkre került május második felében Jaroslau, Sieniawa és Radymno-hídfő és június 2-án Przemysl! Nyitva állott előttünk az út Galícia teljes felszabadítására.

Rádiólehallgatási és megfejtési munkálataim legfényesebb napja Brest-Litowsk elfoglalása, 1915. augusztus 25-én. Ezen a nevezetes napon az általam megfejtett 53 orosz rejtjeltávirat alapján Mackensen tábornagy az ellenségről oly behatóan volt tájékozva, hogy a Brest-I,itowsk területén működő ellenséges hadseregek összeállításáról, csoportosításáról és szándékairól mindent tudott. És amikor este 8 órakor az orosz elárulta, hogy hadseregeinek zömével éjjel m órakor, az utóvédekkel hajnalban egész arcvonalunk előtt visszavonul, Mackensen elrendelte Brest-Litowsknak még az éj folyamán végrehajtandó, teljes sikerrel koronázott, rajtaütésszerű elfoglalását.

1915. augusztus 25-i megfejtési munkálataimnak méltó befejezése volt Nikoláj Nikolajevics orosz főparancsnoknak éjfélkor lehallgatott, csapatainak lelkesítését célzó hadseregparancsa, mely a következőképpen végződött.

“Mélységes hittel bízom abban, hogy az orosz hadsereg vitéz csapatai, melyek a számban és tüzérségben túlerős ellenségnek oly sokáig makacsul ellenálltak, s amelyek ellenállását az ellenség drágán megfizette, – hogy ezek a csapatok a küszöbön álló nehéz pillanatban tündökölni fognak példás fegyelemmel és a legnagyobb renddel a menetek alatt, hogy senki sem marad vissza és hogy a csapat az ellenséggel való szoros érintkezésnek a feloldását becsülettel hajtja végre! Jegyezzék meg az összes parancsnokok, hogy csak tevékenységük, bátorságuk, szellemük és magukba vetett hitük biztosíthatja az elrendelt nagy műveletek nyugodt végrehajtását! Gondoljanak az 1812-es szent háborúnkra és merítsenek belőle tanulságot és mély hitet a bekövetkezendő végleges győzelmünkben!”

Az orosz főparancsnok ezen lendületes parancsát megfejtve, vele úgyszólván a legszorosabb lelki kontaktusban lévén, láttam velem szemben a felgyújtott Brest-I,itowsk lángtengere által vérvörösre festett keleti égboltot, láttam szellemi szemeimmel a most éppen visszavonuló ellenséget és rohamra induló sajátjainkat! Valóban felejthetetlen élmény volt! És mintha a csaták Istene ezt a történelmi pillanatot számomra még felejthetetlenebbé, még nagyszerűbbé akarta volna tenni, az ellenség főparancsnokának magasztos szavaiba belevegyült egy lángvörös reflexekben ' ragyogó Zeppelin fenséges búgása!”

Ehhez hasonlóan Giviérge francia tábornok könyvében olvassuk, hogy Ludendorffnak egyszerűen csekélység volt a Tannenberg-i csata irányítása, mert ismervén az orosz rejtjelezést, a vele szemben álló hadseregeknek minden intézkedését elolvasta. Ezek a hadseregek kizárólag szikratávíró, útján érintkeztek egymással, s ezeket a rádió-táviratokat lehallgatták és idejekorán megoldották, úgyhogy Ludendorff minden intézkedésében számolt az ellenség által megtett intézkedésekkel is (Revue Militaire Française, Librerie Chapelot, Paris, 1921.. július 1.) Ezzel szemben a valóság az, hogy az oroszok Tannenbergnél elkövették azt a vétkes könnyelműséget, hogy hadseregeik nyílt szövegű rádiótáviratok útján érintkeztek egymással, amelyek lehallgatva, azonnal kiértékelhetők voltak. Így segítették hozzá az oroszok a németeket egyik legragyogóbb fegyvertényükhöz.

A L'Intransigent című francia hírlap 1920. szeptember 5-i számában viszont: “A Marne-i csata az ellenség rádiójának megvilágításában” című cikkében több lehallgatott és megoldott német rejtjel-táviratot közöl. Ebből a cikkből azonban nem derül ki az a történelmi valóság, hogy a közölt táviratokat a franciák nem a Marne-i csata alatt, hanem jóval későbben, több héttel az események lezajlása után tudták csak megoldani, amikor már semmi hasznát sem vehették. De még így is le lehet vonni ebből a közleményből azt a tanulságot, hogy a németek, akik naponta élvezték a lehallgatás eredményét, saját maguk is a vigyázatlanság hibájába estek!

De nemcsak katonai, hanem diplomáciai táviratokat is lehallgattak és megoldottak a világháború alatt. Ez kiderül többek között az Oeuvre és az Action Fran~aise párisi lapok 1919. novemberi hírlapi polémiájából, melynek során célzásokat tesznek bizonyos megoldott diplomáciai rejtjel-táviratokra.

Nagy port vert fel Szék Sándor esete, akit a világháborús kémkedésre vonatkozó német művekben is megemlítenek. Nálunk a Magyarságban írták meg esetét 1935-ben és 1936-ban. Ezek szerint a források szerint Szék Sándor atyja Budapestről vándorolt ki Belgiumba, ahol gazdag angol nőt vett feleségül. Amikor a világháborúban a németek elfoglalták Belgiumot és megszállották Brüsszelt, Szék Sándor, akkor már egy előkelő brüsszeli gyáros fia, jelentkezett a német hadvezetőségnél, mert nem akart a kémkedés gyanújába esni, minthogy mint műkedvelő kiváló szikratávírásznak, lakásán különféle ilyen természetű gépeket tartott. Miután a németek kedvező felvilágosításokat kaptak az ifjúról, felvették és csakhamar értékes szolgálatokat végzett a német katonai szikratávírászok között. Szék a legféltettebb íráskulcs alapján betűzte ki vagy adta fel a táviratokat és szakavatott, rendkívüli tudásával nagyon megjavította a német drótnélküli hírszolgálatot. Ez a gyors fellendülés. azonban hamarosan szemet szúrt az angoloknak, akik kutatni kezdték az okát. Az Intelligence Service csakhamar kisütötte, hogy az ügyes ifjú azt a legtitkosabb íráskulcsot használta, amely csak a legbizalmasabb német állami sürgönyök megfejtésére szolgált s csak nagyon keveseknek volt a birtokában. Ennek a kulcsnak a megszerzése kimondhatatlanul fontos lett volna az angoloknak, akik egyik mesterügynöküket, a híres Trench kapitányt bízták meg azzal, hogy rokonsága közrejátszásával vegye munkába az ifjút. Ez eleinte semmiképpen sem akart kötélnek állam, a felajánlott pénzösszegek nem hatottak reá, mert ő maga is igen gazdag családból származott. Ekkor Trench azzal fenyegette meg, hogy családjával fogja megfizettetni makacsságának az árát. Ez hatott! A kulcsot az ifjú éjszakánként megfeszített munkával lemásolta, a másolatokat pedig személyesen vitte át azon a magasfeszültségű árammal telített drótkerítésen, amelyet a németek építettek a belga-holland határon a végből, hogy a két ország közötti közlekedést megakadályozzák.

Így történt, hogy az angolok még jóval Amerika közbelépése előtt leolvasták az összes német hivatalos sürgönyöket, de tudományukat szigorúan titokban tartották, hogy biztosítsák maguknak a német rejtjelkulcs további használatát. Még az újságírók előtt is titkolták a dolgot s inkább lemondtak arról, hogy az antant-propaganda céljaira fel- használják a titkon szerzett értesüléseket.

Szék Sándor a háború után eltűnt. Senki sem tudja, hogy él-e még, és ha él, hol van? Az angolok azt állítják, hogy a németeknek sikerült megtudni hollétét és bosszúból megölték, a németek pedig azt terjesztik, hogy az angolok tették el láb alól, mert nagyon is sokat tudott. Újabban az a hír terjedt el, hogy Szék él, az angoloktól igen sok pénzt kapott és álnév alatt mint magánzó visszavonult valamelyik amerikai vagy ázsiai országba.

Egyébként diplomáciai táviratok megoldásának ügye már a háború alatt is foglalkoztatta a világsajtót, a német birodalom amerikai diplomatáinak, Bernsdorffnak és Luxburgnak szóló rejtjeltáviratok megoldásával kapcsolatban. Ezeknek a táviratoknak a tartalma állítólag hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok és Brazília Németországnak megüzente a háborút.

Hogy a világháború alatt a rejtjel-megfejtés milyen hatalmas méretű szervezetté fejlődött egyes államokban, az kiviláglik Yardley fentebb már idézett művéből is.

Yardley amerikai őrnagy a világháború alatt vezetője volt az amerikai hadsereg MI-8 jelzésű rejtjel-megfejtő alosztályának. (Code and Cipher Solution Subsection) vagy ahogy ő maga nevezi: az amerikai cabinet noir-nak (the american black chamber), s könyvében leírja ennek az irodának valóban amerikai méretű egész felszerelését és szervezetét, s az iroda által megfejtett rejtjelekből egész gyűjteményt közöl.

Ezek közül a legérdekesebbek egyike Waberski Pablo esete.

Az amerikai kémelhárító szervek megfigyelés alatt tartottak egy Waberski Pablo nevű, állítólagos orosz alattvalót, akit azzal gyanúsítottak, hogy német kém, míg végre 1918. februárjában a mexikói határ átlépésekor letartóztatták. Egyetlen gyanús tárgyat találtak nála, egy rejtjelezett iratot. Ezt az MI-18 jelzésű irodának azzal adták ki, hogy a megfejtés rendkívül sürgős, mert a gyanúsított orosz útlevéllel bír, s így rövidesen szabadon kell bocsátani, ha semmi bizonyíték sincs ellene. Yardley irodája teljes üzemmel munkába fogott. Az agyak és a számológépek munkájához a szerencse is hozzájárult, s csakhamar kiderült, hogy a gyanús rejtjelírás Witcke Lather alias Wabeyski Pablo német kémnek betűkeverési rendszerrel rejtjelezett személyi igazolványa. A szellemesen megfejtett rejtjel-szöveg a következő nyílt szöveget tartalmazta:

“An die Kaisenlichen Konsular-Behoerden in der Republik Mexico. Streng geheim!

Der Inhaber dieses ist ein Reichsangehoeriger der unter dem Namen Pablo Waberski als Russe reist. Er ist deutscher Geheimagent.

Ich bitte ihm auf Ansuchen Schutz und Beistand zu gewaehren, ihm auf Vertangen bis zu ein Tausend pesos oro nacional vorzuschiessen und seine Codetelegramme an diese Gesandtschaft als konsularamtliche Depeschen abzusenden.

von Eckardt”.

Természetes, hogy Pablo Waberski, akinek az életét egy rejtjelezési rendszer biztonságához kötötték, sohasem került vissza hazájába. Az amerikai hadbíróság 1918. augusztusában kötél általi halálra ítélte...

Ezt az esetet is azzal a szándékkal közöltük, hogy egy végső tanulságra ezzel is felhívjuk a figyelmet: sohase higgyünk a rejtjelezés tökéletes biztonságában! Ne essünk abba az eredendő bűnbe, amely elhiteti velünk, hogy az ellenség rejtjelezését meg lehet fejteni, de a miénket nem.

Ismertetésünk során rámutattunk a különféle rendszerek fejlődésére és arra, hogy évszázadokon keresztül folytonosan tökéletesítették a titok megőrzésének módjait. De a szakirodalomból vett szemelvényekkel azt is bebizonyítottuk, hogy a megfejtők művészete párhuzamosan fejlődik a rejtjelezők tudományával, mindig résen van, mindig újra támad, s a titok tökéletesnek tartott zárja egyszer csak kipattan. És rendszerint a legválságosabb pillanatokban, amikor mérhetetlen károkat okozhat, sőt végzetessé is válhat.

Ami pedig a rejtjelező gépek eddig megoldhatatlannak tartott munkáját illeti, úgy látszik, hogy e pillanatban a rejtjelezés nagy lépéssel megelőzte a megfejtést. De hogy az emberi agy a rejtjelező-gép nyomán mikor eszeli ki a megfejtő-gépet, azt csak az tudja, aki mindnyájunk sorsát irányítja.

De egy második tanulságot is le kell vonnunk a rejtjelzés ismertetésével kapcsolatban, nevezetesen a bűnös szándékkal történő rejtjelzés leleplezésének szükséges voltát.

Amennyire kötelessége mindenkinek, hogy az állam politikai és katonai érdekeinek legmesszebbmenő megóvása érdekében a reá bízott titkot még az élete árán is megőrizze, épp annyira kötelessége mindenkinek, hogy a bűnös szándékú titkosírásokról lerántsa a leplet.

Ismertetésünk elején rámutattunk a rejtjelzés alkalmazásának hivatalos és jogos eseteire és lehetőségeire: Minden ezzel ellenkező esetben gyanússá válik az, aki írásaiban (feljegyzéseiben vagy üzeneteiben) rejtjelzést használ. Akinek olyan feljegyzésekre van szüksége, melyeknek nyilvánosságra hozatala esetén erkölcsi vagy anyagi kárt szenvedne, tartsa a titkát zár alatt. A levelezés titkossága hazánkban úgyis biztosítva van, mert a levéltitok megsértését a törvény bünteti. A fentebb mondott esetektől eltekintve tehát senkinek sincs szüksége arra, hogy titkainak megőrzése céljából rejtjelzéshez folyamodjék. Aki pedig mégis megteszi, az alaposan kiteszi magát annak a gyanúnak, hogy titkosírása az állam vagy a társadalom ellen irányuló titkot takar. Az ilyen rejtjelezők leleplezése tehát közérdek, s ebben a munkában az arra hivatott hatóságokat a kellőképpen felvilágosított nagyközönség jelentékenyen támogathatja. Ennek a támogatásnak eredményessé tétele, a nagyközönség tájékoztatása és figyelmének felhívása képezte a rejtjelezésről szóló ismertetésünk egyik főcélját.

A sötét hatalmak, az összeesküvők, anarhisták, kommunisták, s egyéb láthatatlan, de annál veszedelmesebb földalatti törekvések ellen a nemzeti társadalomnak egyik leghatásosabb fegyvere a törvényes rend fényszórója. Gondunk legyen rá, hogy ez a fénysugár eljusson a legrejtettebb mélységekbe is, amíg még nem késő!