A PROPAGANDA, A VÉRTELEN VILÁGHÁBORÚ

A PROPAGANDA, A VÉRTELEN VILÁGHÁBORÚ

Ha a kémkedésnek az a célja, hogy az ellenség, vagy általában bár­mely idegen állam katonai és politikai viszonyaira vonatkozólag megbízható értesüléseket szerezzen abból a célból, hogy ezeknek alapján békében és háborúban meg lehessen bénítani az illető állam cselekvőképességét, akkor a propaganda közeli rokona a kémkedésnek, legalább is céljait illetőleg. A propaganda nem egyéb, mint a közvélemény mesterséges befolyásolása. Az a propaganda, amely idegen államok ellen irányul, ezért tűzi maga elé azt a célt, hogy az idegen országok polgári közvéleményét és haderejét olyan irányban befolyásolja, hogy a polgárság is, a katonaság is, elveszítse ellen­álló erejét és kész zsákmányává legyen az ellenséges hatalmaknak.

Éppen ezért szükségesnek tartjuk, hogy ebben a műben, amely címe szerint a kémkedéssel és hírszerzéssel foglalkozik, részletesen beszámoljunk erővel dolgozott azon, hogy a különböző nemzetiségeket felizgassa, elpár­tolásra és lázadásokra bírja és ilyen módon felbomlassza a monarchiát.

A háborús propagandának végső célja az, hogy diadalra juttassa azt az ügyet, amelyért a hadseregek harcolnak. Ennek a propagandának sokkal nagyobb a jelentősége, mint a laikusok hinnék. A front, a csatavonal, a harc­tér ezer szállal fűződik az anyaországhoz, és igen érzékeny szervezet, amely mint a szeizmográf mindig pontosan mutatja a mögöttes országrész polgári lakosságának hangulatát. Ha ezen a hangulaton erőt vesz a csüggedés, ha hazulról olyan hírek érkeznek, hogy az otthon maradottak megélhetése egyre nehezebb, ha a katonák azt hallják, hogy a békehangulat lett úrrá hazájuk­ban, akkor nem csoda, hogy az évekig tartó háborús szenvedések után maguk is békére vágynak, ellenálló erejük és fegyelmük csökken, a csapatok körében bizonyos pacifista és defetista áramlatok kapnak lábra, aminek közvetlen következménye a csapatok fegyelmének meglazulása.

Ezt az igazságot elsőnek nem a központi hatalmak vették észre, hanem az antant hírszerzőszolgálata állapította meg és aknázta ki teljes mértékben. Az antant volt az első, amely a világháborúban olyan mértékben aknázta ki a propaganda eszközeit, amint arra mindeddig a világtörténelemben egyetlen példát sem találunk. Az antant ismerte fel, hogy- a propaganda tulajdon­képpen nem egyéb, mint a tömegek szuggerálása bizonyos irányban és bizonyos célok érdekében. Propagandája éppen azért. sikerült megdöbbentő módon, mert felismerte, hogy a nemzetek között fennálló faji, történelmi, gazdasági és politikai ellentétek milyen bőven kiaknázhatók arra a célra, hogy az ellen­séges országok hangulatát megrontsák, fegyelmét meglazítsák és a győze­lembe vetett hitét aláaknázzák.

Azonban az antant sem tudott az első pillanattól fogva a propaganda teljes fegyverzetében síkraszállni diadala érdekében. Az antantnak is meg kellett várnia azokat a lelki adottságokat, azt a pillanatot, amelyben propa­gandája termékeny talajra találhatott a központi hatalmak lakosságának lelkében. Akkor, mikor a háború már évek óta folyt és a végleges győzelem még sehol sem mutatkozott, mikor egyre nagyobb lett a nélkülözés, egyre nagyobb arányokat öltött az éhezés, a lerongyolódás, mikor mindenki tudta már, hogy a központi hatalmak segédforrásai végképpen kimerültek, akkor látta az antant az időt elérkezettnek arra, hogy mint valami lelki pergő­tüzet, rázúdítsa propagandáját a központi hatalmak lakosságára. Mint Erdős László mondja a propagandáról írt kitűnő kis könyvében: a propaganda eredménye attól függ, hogy a propagandát folytató állam milyen ügyesen tudja felhasználni az adott tényeket és a pillanatnyi hangulatokat. Valamint a kémkedéshez, a propaganda folytatásához is minden irányú alapos tájé­kozottság, a történelmi, gazdasági, politikai és társadalmi viszonyok alapos ismerete szükséges; ezen felül pedig valami hatodik érzék, amely félelmetes pontossággal megsúgja, hogy mikor és mit kell cselekedni.

Ennek megfelelően a propagandának úgy kell folytatnia taktikáját, hogy minden lépését azoknak műveltségi és lelkiállapotához szabja, akikre hatni akar. Az egyszerű népre népies eszközökkel kell hatni, a műveltekre adatokkal és statisztikákkal. Az ügyes propaganda az ellenfél hibáit és vesz­teségeit nagyítja, a saját hibákat és veszteségeket pedig úgy hozza a lakosság tudomására, hogy lehetőleg szépíti, és mindig megédesíti valami kedvező adattal. Vigyázni kell arra, hogy a propaganda vezetője ne ártson saját államának azzal, hogy esetleg rémhírek terjesztésére alkalmas propaganda­anyagot használ fel és vigyáznia kell arra is, hogy a tények sohase cáfolják meg a propagandahadjárat adatait, legalább is addig ne, ameddig a pro­paganda el nem érte kitűzött célját.

A propaganda eszközei: az élőszó, a sajtó, a rádió, a színház, a film, és általában a modern hírközlés és gondolatközlés minden eszköze. Ezen a ponton megint megnyilatkozik a kémkedés és propaganda módszereinek azonossága. Propagandát végez az a kém, vagy titkos ügynök, vagy áruló, akit az ellenséges állam kémszolgálatának sikerült megvesztegetnie, hogy a lakosság, vagy a katonaság körében agitátori munkát végezzen, lázítson, vesztegessen, vagy hamis híreket közöljön. Propagandát végez az a semleges alattvaló, aki az ellenség megbízásából háború idején beutazza a másik állam területét és ott ártatlan üzletek álarca alatt titokzatosan suttogva hajmeresztő híreket közöl, amelyek a lakosságban lassankint megérlelik a küzdelem cél­talanságának gondolatát, előkészítik a vereségre és megértetik vele a további ellenállás hiábavalóságát. Propagandát végez a sajtó, amikor tendenciózus híreket közöl és még veszedelmesebb fajtája a propagandának az, midőn komoly és tekintélyes semleges újságokban tárgyilagosnak látszó fejtegetések jelennek meg, amelyek végeredményben éppen ezzel a tettetett tárgyilagos­sággal akarják félrevezetni az ellenséges országok közvéleményét.

A propaganda modern eszközei közé tartoznak a postagalambok is, amelyeket az ellenséges ország területén élő titkos ügynökök küldenek orszá­gukba, ott ellátják a galambokat híranyaggal, azok visszarepülnek telephelyükre és így a front mögött tartózkodó ellenséges ügynök mindig újabb és újabb adatokat kap arra, hogy titokban folytathassa bomlasztó és mételyező pro­pagandáját. Már említettük, hogy a világháborúban megtörtént az is, hogy ellenséges repülők szikratávíró-készülékeket dobtak le az ellenséges ország belsejébe. Négyakkumulátoros, 400 Volt feszültségű száraz elemekkel és 30 m hosszú antennával ellátott leadókészülékek voltak ezek, amelyekkel 50 km távolságra lehetett híreket sugározni. A készülékekhez rendszerint rejtjelkulcs is volt mellékelve. A háború folyamán a' német tábori rádió­állomások többízben jelentették ismeretlen leadóállomások működését, és bár ilyen ledobott készüléket többet is találtak a front mögött, működés közben egyet sem sikerült tetten érni.

Az antant propaganda egyik legfontosabb eszköze az volt, hogy min­denütt röpcédulákat igyekezett leszórni az ellenséges hadseregek háta mögött abból a célból, hogy a lakosságot a háború ellen lázítsa és olyan irányban befolyásolja, hogy kormányát igyekezzék végre békére kényszeríteni. Ez a propaganda óriási veszedelmekkel járt, különösen a megszállott Francia­ország és Belgium területén. Megállapították azonban, hogy a franciákat egyáltalán nem tartotta vissza a lázító tartalmú röplapok ledobásától az a körülmény, hogy ha esetleg ilyen röplapokat valamelyik honfitársuknál megtaláltak, azt a németek kíméletlenül megbüntették.

A hadviselő országokban már a háború első napjaiban felmerült az a terv, hogy a repülőgépet is a propaganda szolgálatába kell állítani. Ez a gondolat egészen természetes volt, a technikai haladásnak és a sajtónak mai fejlettsége mellett. És csakugyan már a háború első napjaiban történtek kísérletezések és különösen az antant vette igénybe egyre nagyobb mértékben a repülőgépet, hogy róla propagandairatokat dobáljon le az ellenséges állá­sokba. Érdekes, hogy bár a propagandának ez az eszköze már a háború első napjaiban szerepel, csak a háború utolsó hónapjaiban vált a használata egészen általánossá, csak a háború legvégén ontotta ezer és milliószámra azokat a röplapokat, amelyekkel a német hadsereget valósággal elárasztotta.

A háború elején egyik hadviselő fél sem számított arra, hogy a háború sokáig tarthat, mindegyik azt remélte, hogy rövidesen győzelmesen befejez­heti. Németország azonban hamarosan kénytelen volt megállapítani, hogy teljesen körül van zárva, alig jut levegőhöz azokon a keskeny kijárókon át, amelyek a semlegesekhez vezetnek és természetesen a semleges országokban is lépten-nyomon beleütközik az antant-propaganda ellenakcióiba. Pedig Németországnak igen fontos érdeke volt, hogy a háború elején aratott meg­lepő és fényes győzelmeit minél előbb tudomására hozza Franciaország és általában az antant népének Erre pedig legalkalmasabbnak az a mód kínál­kozott, hogy a győzelmet hirdető röplapokat repülőgépekről leszórják az ellenséges front mögé. Ezen a módon igyekezett Németország az ellenséges országok közvéleményét befolyásolni és mindjárt elsőnek Lüttich elfoglalásá­nak hírét választotta erre a célra; voltak mások, akik a német császárnak a német néphez intézett felszólítását akarták így terjeszteni. A német had­vezetőség az első hetek izgalmaiban és egymásra torlódó eseményeiben nem tudott időt szakítani arra, hogy ezekkel a javaslatokkal foglalkozzék; még azt a javaslatot sem tárgyalta komolyan, amely szerint, német léghajókat kellene az ellenséges fővárosok fölé küldeni, hogy ott is szórják le a német propaganda röplapjait.

Mindazonáltal hivatalos jóváhagyás nélkül is történtek lépések ebben az irányban. Így 1914. augusztus 30-án megjelent Párizs felett egy német repülőgép s fekete-fehér-vörös színű röplapokat dobott le, amelyben fel­szólította Párizst, hogy adja meg magát. Egy német hírszerzőtiszt a' maga felelősségére felszólítást írt a francia katonákhoz, és szeptember hóban csakugyan le is dobta a francia állásokba. Mikor azonban a mozgó háború helyébe az állásháború lépett, a legfelsőbb hadvezetőség is komolyan kezdett foglalkozni a röplapok ledobásának kérdésével. 1915.  elején Falkenhayn tábornok megtiltja, hogy bárki is saját felelősségére felhívásokat vagy egyéb röplapokat dobáljon le az ellenséges állásokba; az igazságnak megfelelő hadi hírek közlése megengedett dolog, azonban teljességgel megengedhetetlen az idegen kormányokat gyűlölködő és gúnyolódó írásokban támadni. A leg­felsőbb hadvezetőség fenntartotta magának a jogot, hogy minden alkalommal felülvizsgálj a a ledobásra kerülő röplapok tartalmát. Egyébként a német hadvezetőség nagy többsége úgy vélekedett, hogy ez a propagandaeszköz nem igen hozhat komoly eredményeket; ez volt a véleménye a hírszerző­szolgálat főnökének, Nicolai alezredesnek is. Azonban már 1915. Elején úgy intézkedett a német hadvezetőség, hogy a “Gazette des Ardennes” számait mindjárt megjelenés után haladéktalanul le kell dobálni a francia állások fölött és a mögöttes országrészekben.

A francia propaganda még korábban használta fel a röplapok ledobálását mint a német. Egy francia katonai repülő már 1914. augusztus elején prokla­mációt dobott le Elszász-Lotharingiában: a röplap azt ígérte a népnek, hogy felszabadítja a német iga alól. Természetesen az antant propagandának nem igen volt alkalma a háború elején győzelmi híreket közölnie, azonban mindig megtalálta a módját, hogy valamivel felizgassa vagy nyugtalanítsa az ellenséges és a semleges népek hangulatát. Így már szeptember 9-én röp­lapokat dobnak le francia repülők Lüttich felett és közlik a belga lakossággal, hogy az egyesült francia és angol flotta elfoglalta Hamburg, Kiel, Lübeck és Stettin városokat. Mikor aztán a marnei csata után a német hadsereg kénytelen volt visszavonulni, a francia és az egész antant propaganda nem győzte világgá harsonázni a legragyogóbb győzelmi híreket.

Ugyancsak szeptemberben Németország belsejében elfogtak apró lég­gömböket, amelyek röplapokat szállítottak. Az egyik röplap a német had­sereghez volt intézve s az a meglehetősen ügyetlen fejtegetés volt benne, hogy remélhetőleg az antant hamarosan teljesen meg fogja semmisíteni a német hadsereget. Ebben az időben a francia röplapok tekintélyes része azon fáradozik, hogy eloszlassa a német katonák félelmét a hadifogságtól. Írásban és képben bemutatja nekik a Franciaországban tartózkodó hadifoglyok gyöngyéletét; a későbbi propaganda, már mikor Németországban meg­lehetősen gyenge volt a hadsereg élelmiszer ellátása, azzal bíztatja a katonákat, hogy a francia hadifogságban pompásan jóllakhatnak. Azon az alapon, hogy a hadifoglyokra milyen jó világ vár Franciaországban, ismételten felszólítja őket, hogy adják meg magukat. Az ilyen röplapokat rendesen fekete-fehér­vörös színű papirosra nyomtatták. A francia és a német parancsnokságok egységes felsőbb szervezés és parancs nélkül is elkeseredett röplap-háborút folytattak egymással. Elérkezett az ideje, hogy mind a két hadvezetőség rendet teremtsen ezen a téren. 1915-ben Franciaország megteremtette a “Service de la propagande aérienne”-t, amely a hadügyminisztérium vezetése alatt működött és így központi irányítás alatt folyt most már a propaganda­anyag megszerzése és terjesztése.

Mindazonáltal a háború első éveiben oly nagy szükség volt a repülő­gépekre a harcban, hogy propagandacélokra nem igen lehetett rendelkezésre bocsátani őket; így tehát a röplapok ledobálása ebben az időben még meg­lehetősen kis mértékben folyt. Említettük már, hogy 1917-ben meglehetősen nagy arányokat öltött már az antant propaganda, de igazi és teljes kifejlő­dését csak 1918-ban érte el. Ebben az évben csak egy német hadsereg területén átlagban havi 1385 darab ellenséges röplapot dobtak le. Csakhogy 1918-ban már nem csupán a repülőgépet használták propagandacélokra, hanem ebben az időben egyéb és hatásosabb technikai eszközöket is alkalmaztak. A repülő­gépnek voltak ugyanolyan előnyei, amelyeket semmi más eszköz nem pótol­hatott: rengeteg mennyiségű röplapot vihettek magukkal, és teljes biztos­sággal dobhatták le ott, ahol akarták és ezen felül nagy távolságokra eljut­hattak és tudjuk, hogy Berlin és Bécs felett is dobáltak le röplapokat, Bécs fölött különösen Gabriele D' Annunzio, az olaszok háborúba lépése után. Az angolok még 1918-ban is többnyire a repülőgépet használták.

A német hadvezetőség szilárdan kitartott a mellett a meggyőződése mellett, hogy lázító tartalmú röplapokat nem szabad terjeszteni az ellenséges csapatok között. Eljárása is ehhez az elvhez igazodott. Így például egy alka­lommal, mindjárt 1915-ben, nem engedélyezett egy röplapot, amely a francia fronton harcoló indiai csapatokat arra akarta felszólítani, hogy lázadjanak fel Anglia ellen. r1. röpiratot később csak úgy hagyta helyben, hogy a lázító részeket kitörölték belőle; ha esetleg ilyesmit mégis ledobtak az ellenség állásaiba, akkor az határozottan a hadvezetőség akarata ellenére történt. A német hadvezetőségnek egyébként meggyőződése volt, hogy röplapok ledobálása a francia állásokba semmiféle kézzelfogható eredménnyel nem jár­hat; maga Ludendorff mondja 1917. július 7-i parancsában, hogy a front­propaganda a franciákkal szemben hatástalan és ennél fogva felesleges. Viszont, mikor a franciák egyre jobban működtek ezen a téren, a német legfőbb hadvezetőség mérlegelés tárgyává tette, vajon nem kellene-e hadi­törvényszéki eljárást indítani az olyan repülők ellen, akik izgató tartalmú röplapokat terjesztenek. Az orosz hadvezetőség e téren már precedenst terem­tett. 1915 januárjában két német repülőtiszt orosz fogságba esett; hadi­törvényszék elé állították őket azzal a váddal, hogy az orosz sereggel harcoló lengyelek állásaiba lázító tartalmú röpiratokat dobtak. Bár azzal védekeztek, hogy csak a nekik adott parancsot teljesítették, az orosz haditörvényszék kötél általi halálra ítélte őket, azonban másnap az ítéletet életfogytiglani szibériai kényszermunkára változtatta. A német külügyi hivatal ennek az esetnek kapcsán arra az álláspontra helyezkedett, hogy az efféle kiáltványok ledobálása valóban a nemzetközi jogba ütközik és ezért az orosz haditörvény­szék joggal vonta felelősségre és ítélte el a német tiszteket. A hadügyminisz­térium, hogy a további bizonytalanságnak elejét vegye, szakértő jogászoktól véleményt kért erre vonatkozóan. Ez a jogi vélemény a hágai egyezmény alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy a lázító tartalmú röpiratok ledo­bálása büntetendő cselekmény, és egyetlen államnak sincs joga a másik állam lakosságát felizgatni, hogy forduljon kormánya ellen, vagy hadseregét arra lázítani, hogy tagadja meg az engedelmességet. Ez után a hadügyminisztérium közölte a katonai főparancsnoksággal, hogy ezentúl az ellenséges repülők ellen teljes joggal megindítható a hadbírósági eljárás. A hadvezetőséget vég­leg megerősítette ebben az állásfoglalásában Eckstein munkássága. Wilhelm Eckstein, aki Siegfried Balder álnéven írta gyalázkodó röpiratait a német császár ellen, egyre nagyobb számban bocsátotta az ellenséges propaganda rendelkezésére ilyen tartalmú szennyiratait. Mikor tehát a német állásokat egyre nagyobb mértékben árasztották el ezekkel a röplapokkal, a hadvezető­ség szigorú parancsot adott ki, hogy az olyan elfogott ellenséges repülőket, akiknél lázító tartalmú röplapokat találnak, azonnal állítsák haditörvényszék elé. A külügyminisztérium értesítette erről az állásfoglalásáról a spanyol követség útján a francia, angol és belga kormányt. A francia kormány élénken tiltakozott válaszában ez ellen a rendszabály ellen; hangoztatta, hogy a repülők csak parancsot teljesítenek, egyúttal pedig megtorlásokkal fenyege­tőzött. A német hadvezetőség nem tágított, és hogy a franciáknak ne adjon alkalmat megtorlásokra, megtiltotta, hogy a “Gazette des Ardennes”-t ezentúl repülőgép útján terjesszék.

Ezek után történt 1918. januárjában, hogy két angol repülőtiszt német fogságba került; repülőgépükön rengeteg röpiratot találtak, amelyek láza­dásra és árulásra hívták fel a német katonákat. A haditörvényszék 10-10 évi fegyházra ítélte a repülőtiszteket; az angol kormány tiltakozott és han­goztatta, hogy a röplapok ledobása nem áll ellentétben a nemzetközi joggal. Az angol kormány addig fenyegetőzött megtorlással, míg a német hadvezető­ség végre enyhítette a tisztek büntetését, azonban a szigorú ítélet mégis arra indította az angol propaganda vezetőségét, hogy repülőgépet többé ne használjon röplapok ledobálására. Innen kezdve tehát másik technikai esz­közhöz folyamodott: léggömbök útján juttatta az ellenséges állások fölé röplapjait. Ezentúl az angol röplapokon még akkor is, ha esetleg repülőgépről dobták le – ott szerepel ez a felírás: “by balloon” (léggömb útján).

Nem érdektelen megemlítenünk, hogy valamint a német hadseregben, eleinte az angol hadseregben is az volt a felfogás, hogy az ellenséges csapatok­nak árulásra izgatása és csábítása nem lovagias harci eszköz. 1914. novem­berében egy angol röplap tiltakozik az indiai katonákhoz intézett német lázító felhívások ellen, és azt állítja, hogy azok a tisztek, akik ilyesmit megengednek, megfeledkeznek tiszti becsületükről. “Mi, angolok és indiaiak megvetjük azokat, akik ilyen eszközöket használnak, amelyek meggyalázzák a harcos tisztes­ségét”. Az olaszországi angol haderők parancsnoka is úgy nyilatkozott, hogy az ilyen röplapok ledobása nem fair. Az angol propagandának sehogyan sem volt ínyére a hadvezetőségnek ez az állásfoglalása, hiszen ezzel egyik leg­hatásosabb propagandaeszközét vették ki kezéből, mert léggömbök útján nem lehetett épp olyan pontosan szétosztani és elterjeszteni a röplapokat. Lord Northcliffe kereken kijelentette, hogy ez a rendszabály egyértelmű a propaganda meggyengítésével és mindenképpen rá akarta venni a hadügy­minisztert, hogy oldj a fel a tilalmat; fáradozásai azonban csak 1918. októ­berében jártak eredménnyel, úgy hogy abból a hárommillió röplapból, amelyet azonnal kinyomatott, hogy Németország belsejében ledobáltassa, csak nagyon keveset tudott már felhasználni. Bizonyos azonban, hogy ha hivatalosan tagadták is, az angol propaganda vezetői már az 1918 év elejétől fogva újból felhasználták a repülőgépeket röplapok ledobálására. Érdekes megemlítenünk, hogy az angol propaganda minden ellenséges hadviselő fél katonáihoz a saját nyelvükön fordult, annyira, hogy külön röplapokat dobáltak le az osztrák-magyar hadsereg magyar, német, horvát, szlovén, cseh, szlovák, román és lengyel nyelvű katonái számára. Meg kell állapítanunk, hogy például a magyar röplap magyarsága majdnem egészen kifogástalan; bizonyos, hogy az angol propaganda szolgálatában álló magyar emberek szerkesztették vagy legalább is átsimították.

A francia hadvezetőség kezdettől fogva más állásponton volt, mint az angol. Egyáltalán nem törődött a német fenyegetőzésekkel. 1917-ben elfogtak és elítéltek egy francia repülőaltisztet, akinél ilyen lázító röpiratot találtak, 1918-ban pedig egy másik francia gépvezetőt, aki Eckstein röpiratait vitte magával. Úgy látszik azonban, a németek a büntetéseket nem hajtották végre, és az 1918. évi londoni szövetségközi propagandakonferencián megállapí­tották, hogy eddig még egyetlen haditörvényszék elé került hadipilótának sem kellett kitöltenie büntetését. A francia propagandavezetőség minden­esetre tovább is kitartott a repülőgépek mellett, sőt még fokozta a propaganda­repülők működését. Ezen a réven az antant egyre nagyobb arányokban űzte Németországban a forradalmi propagandát; végre a német hadvezetőség is kénytelen volt belátni, hogy ha nem akar teljesen alulmaradni ebben a röplap­háborúban, neki is fel kell használnia a repülőgépet propagandaanyagának terjesztésére. Hogy tehát ne tegye ki repülőit az antant megtorlásainak, ki­jelentette és az illetékeseknek tudomásukra hozta, hogy ezentúl röplap­terjesztő ellenséges repülők ellen nem fog haditörvényszéki eljárást indítani. Így újból megkezdhette maga is a propaganda-repülőgépek elindítását.

Mint említettük, részben a német haditörvényszéki eljárás, részben a repülőgépek korlátolt száma arra indította elsősorban az angol hadvezetőséget; hogy a röplapokat gázzal töltött léggömbök útján juttassa el az ellenséghez; de ugyanehhez a módszerhez folyamodtak maguk a németek is, és a franciák már 1914. szeptembere óta alkalmazták ezt szórványosan. 1915-ben valóságos tömegekben érkeztek a francia újságok léggömbökön. Maguk a németek 1915 nyarán olyan léggömbökön továbbították a “Gazette des Ardennes”-t, amelyeket óramű szabályozott; ennek az óraműnek segítségével a léggömbök bizonyos távolságnyira lebocsátottak egy-egy csomag újságot. Ez azonban igen drága eljárás volt. Éppen ezért újabb módszerekkel kísérleteztek, míg végre kiderült, hogy a legjobb módszer, gyújtózsinórra kötni a röplap- vagy hírlapcsomagokat és a léggömböt így felbocsátani; mikor a gyújtózsinór végigég, a röplapcsomagok egymás után leesnek. Csakhogy a léggömbök irányát a szél igen erősen befolyásolta. Felbocsátás előtt kiszámították ugyan, hogy mennyi idő alatt távozik a gáz a léggömbből, mekkora a röplapcsomagok súlya, milyen hosszú a gyújtózsinór, mit mondanak a meteorológiai jelentések és ezeknek az adatoknak alapján számították ki, hogy körülbelül hol fogja a léggömb a röplapcsomagokat ledobni. Természetesen előre nem látható meteorológiai viszonyok egészen váratlan meglepetésekkel szolgáltak. A lég­gömbök csomagjai rendszerint 15-80 kilométernyire estek le a csatavonal mögött, tehát a harcvonal és a hadtápvonal területén. De előfordultak olyan esetek, hogy például: egy francia propaganda-léggömb Stettin közelében ért földet, 1917. áprilisában pedig egy gumiléggömb, amelynek gyújtózsinórja nem égett végig, a németnyelvű francia propaganda-újság rengeteg példányával Prágában esett le, egyes léggömbök pedig Sziléziáig eljutottak; nem ritkán találtak ilyen léggömböket Svájcban és Hollandiában s mindezek Német­országnak szánt röplapokat vittek. Egy Elszász-Lotharingiába indított lég­gömb az angliai Kent grófságban szállt le, egy másik pedig Genovában ért földet.

A francia propaganda nagymértékben használta a léggömböket is, és már 1917-ben ez volt egyik leghasználatosabb szállítóeszköze, viszont az angol hadvezetőség csak sokkal később tért át a léggömbök használatára. Azonban attól kezdve hetenként körülbelül kétezer léggömböt gyártottak; az angol propaganda-léggömb átlagban 2 kg terhet vitt és a háború vége felé körül­belül 240 kilométernyire tudott eljutni. Az amerikaiak is az angol gyártmányú léggömböket használták, azonban azon kísérleteztek, hogy önállósítsák magu­kat és olyan léggömböket akartak szerkeszteni, amelyek 10,000 darab röplapot több mint ezer kilométer távolságra el tudnak juttatni.

Az ellenséges propaganda léggömbtevékenysége csakhamar olyan ará­nyokat öltött, hogy komoly gondokat okozott a német elhárító-szolgálatnak. Viszont, különösen 1918. őszén, a folytonos nyugati szelek miatt, német lég­gömbök eljuttatása Franciaországba szinte lehetetlennek bizonyult. Az angol propaganda ekkor kezdte óriási mennyiségben használni a léggömböket és minthogy majdnem minden léggömbje célhoz jutott, röplapjai a német had­sereg körében igen nagy. jelentőségre emelkedtek. Belgium is kedvező területe volt az angol propagandának, amely hamarosan gondoskodott róla, hogy a németektől megszállt belga és francia terület rendszeresen kapja léggömbök útján a Le Courrier de l'air című újságot.

A röplapterjesztés akkor öltött igazán óriási méreteket, amikor a franciák­nak 1918 elején sikerült olyan találmánnyal meglepniük ellenfeleiket, amely­nek segítségével egyelőre rövid távolságra óriási mennyiségű röplapot tudtak eljuttatni. Propagandalövedéket szerkesztettek, még pedig bádogból, és ezt a gránáthoz hasonló tokot a gyalogsági fegyverekből lőtték ki. A lövedék, amelynek neve Portetract volt, mintegy kétszáz méternyire jutott el a kilövés után, a levegőben felrobbant és kedvező széljárás esetén a röplapok még mint­egy száz méterrel tovább tudtak jutni. Egy-egy ilyen tokba körülbelül 150 röplap, vagy 10 darab újság fért el. 1918. május 12-nek éjszakáján a champag­nei csatavonalon tömegesen lövöldözték ki ezeket a propaganda-gránátokat, sőt a francia katonák előre is jöttek lövészárkaikból, hogy minél biztosabban elérjék a röplapok a német vonalakat. Waltz emlékiratai szerint negyedóra alatt majdnem 2 millió röplapot lőttek át a németekhez; természetesen kísérletről volt szó, és így érthető, hogy ennek a mennyiségnek javarésze nem érte el a német vonalakat, de arra már adatunk van, hogy csak az első német hadsereg katonái z4 ezer röplapot szedtek össze. Ugyanezen az éjszakán az elszászi fronton is kísérletet tettek a franciák ezzel az eljárással. A németek körében az újfajta fegyver óriási feltűnést keltett.

A franciák oly sokat reméltek ettől az eljárástól, hogy a következő hóna­pokban nagyobb mértékben folytatták ezt a propaganda-lövöldözést és a német parancsnokságok megállapították, hogy ezen a réven huszonötszörte több propagandaanyag jutott a német állásokba. Ezeknek a lőfegyvergráná­toknak legnagyobb hibájuk az volt, hogy igen kis távolságra vittek és ezért a franciák propagandaágyút szerkesztettek; kísérleteik 1918. márciusában sikerre is vezettek. Ennek az ágyúnak a röplapgránátja 4-5 kilométernyi távol­ságra eljutott és ennek következménye természetesen a propaganda nagy­arányú fellendülése lett. A gránátok megtöltése igen soká tartott, úgyhogy sürgős híreket nem igen lehetett az ellenséghez továbbítani, tehát többnyire általános tartalmú propagandairatokat és röplapokat lőttek át ilyen úton a németekhez. Az 1918. évi német előretörés alkalmával sok ilyen propaganda­löveget zsákmányoltak a németek és mellettük millió számra röpiratokat. Természetesen a németek is igyekeztek hasznosítani ezt a fegyvert a maguk számára és szívósan kísérleteztek, míg végre könnyű aknavetőkkel és ágyúkkal sikerült úgy megoldaniuk a kérdést, hogy például gránáthajítójuk mintegy négyszáz méternyire, az aknavető pedig 1200 méternyire kilőtte a röplapokat tartalmazó tokokat. A németeknek azonban sohasem sikerült általánosan és nagyobb mértékben alkalmazni ezt a propagandaeszközt.

A háború utolsó hónapjaiban a technikai fejlődés révén sikerült a propa­gandának egészen rendkívüli teljesítményeket végeznie. Néhány adat érde­kesen világítja meg, hogy hová fejlődött a háború elején még meglehetősen fejletlen propaganda: Blankenhorn amerikai hírszerzőtiszt 1918. szeptember m-én megállapította, hogy Franciaország addig mintegy 27 millió röpiratot dobott le; ezzel szemben Waltz adatai szerint ugyanekkor 93 millió darabot szállítottak ki a frontra, októberben és november elejéig pedig mintegy 7 milliót. Ha az összes számokat egybevetjük, kiderül, hogy Franciaország mintegy 43 és félmillió röplapot használt el az egész háború folyamán. Camp­bell-Stuart adatai szerint az angol propaganda 1918. júniusától novemberéig körülbelül 19 millió röplapot dobott le Németországban, ami óriási emelkedést jelent az előbbi évek teljesítményeihez képest, amennyiben például 1918. januárjától júniusáig összesen egy millió darabot dobtak le. Anglia a háború folyamán körülbelül 20 millió darab röplapot juttatott ellenséges területre. Amerikai adatok szerint az amerikai propaganda mintegy 3 millió darabot juttatott a német állásokba. Ha mind a három vezető antant-állam ledobott röplapjainak számát összeadjuk, arra az eredményre jutunk, hogy az antant­propaganda ezen az úton kereken 66 millió darab lázító és bomlasztó röp­iratot juttatott a német katonák és részben a polgári lakosság kezébe. Óriási szám ez, ha meggondoljuk, hogy a franciákkal nyugaton szemben álló német csatavonal katonáinak száma mindössze 3.700,000 volt. Magától értetődik, hogy ezeknek a röpiratoknak tekintélyes részét elhordta a szél, vagy más módon nem jutott a német állásokba, vagy pedig csak sérülten került a katonák kezébe.

Meglehetősen pontosan meg tudjuk állapítani a röplapok sorsát azokból az adatokból, hogy az arcvonalban álló katonák hány darab röplapot szolgál­tattak be parancs szerint elöljáróiknak. 1918. májusában 84,000, júniusában 120,000, júliusában 294,000 darabot szolgáltattak be a katonák, szeptember­ben pedig tíz hadseregnél több mint 800,000 darabot. E szerint a nyugaton álló tizennégy hadseregnél 1.100,000 darabot szolgáltattak be a katonák elöljáróiknak. Szeptemberben érte el az antant propagandája tetőfokát; az ellenséges szolgálat adatai szerint maga Franciaország és Anglia 5 és félmillió röplapot osztott szét. Hogy ebből a mennyiségből mennyi jutott a katonákhoz, mennyit szolgáltattak be és mennyit rejtettek el, arra nézve nincsenek adataink. Valószínűleg nem sokat tartottak meg maguknak, hiszen darabonkint 30 pfenniget kaptak a röpiratokért; gyakran kötegekben is találtak röpiratokat és a katonák legfeljebb csak érdekesség kedvéért tartottak meg egy-egy darabot. A 6. hadseregnél 1918 szeptemberében 263,000 darab röplapot szol­gáltattak be a katonák, ami tekintélyes költséget is jelentett a hadvezetőség­nek, úgy, hogy hamarosan el is törölték az eddig szokásos jutalmazást. Az antant-propaganda adatai mellett közöljük itt a Gazette des Ardennes, a német propagandaújság számadatait: 1918-ban 2253 millió példányban küld­ték ki a német csatavonalról, még pedig nagyobbrészt léggömbök útján. Ebből 1554 millió a lap napi kiadására esik, 699,000 pedig a képes kiadásra. A német propagandaszolgálat sohasem foglalkozott oly kiterjedt mértékben röplap­ledobálással, mint az antant propagandája, aminek bizonyságául elég azt a szerény adatot megemlítenünk, hogy 1918. augusztusától októberéig a nyugati fronton 23 német hadsereg mindössze körülbelül 900,000 darab röplapot dobott le az ellenséges állásokba.

Az antant propagandának egyik igen veszedelmes fogása volt az, hogy a hadifogoly német katonák leveleit fényképezés útján sokszorosíttatta, fő­képpen azokat a leveleket, amelyek közölték az otthoniakkal, hogy a hadi­fogságban milyen jó dolguk van a katonáknak, milyen kitűnő bánásmódban részesülnek, milyen pompás az élelmezésük és ruházkodásuk. A másolatok kitűnően sikerültek, még a tinta színe is ugyanolyan volt, mint az eredetieken. Ezeket a levélmásolatokat óriási mennyiségben dobták le az ellenséges állásokba. A katonák, akik megtalálták ezeket a levélmásolatokat, gyakran eredetieknek nézték őket és feladták a címzetteknek Németországba. Az egyik német apa jelentette például, hogy több száz példányban megkapta hadifogságban lévő fiának ugyanazt a levelét. A német hatóságok eleinte abban a feltevésben voltak, hogy ezek a levelek hamisítványok, később azonban kiderült, hogy valódi hadifogoly-levelek másolatai. Olyan nagy mennyiségben dobálták le ezeket a leveleket, hogy például a 6. hadsereg tábori titkos rendőrsége egészen rövid idő alatt 300 különféle ilyen levelet gyűjtött össze. A hadvezetőség annyira veszedelmesnek ítélte az antant propagandának ezt az eljárását, hogy az ilyen levélmásolatokat is lázító iratoknak minősítette s az olyan antant-tisztek ellen, akik ilyeneket ledobtak, ugyancsak megindította a hadi­törvényszéki eljárást, ha fogságba estek.

A hadifoglyok gyöngyéletének ilyenféle ecsetelése azt a célt szolgálta, hogy az arcvonalban álló katonákat szökésre csábítsa. Különösen az angol röplapokon szólították fel szüntelenül a német katonákat arra, hogy szökjenek át; az ilyen felszólítások nem csekély hatással voltak a német harcosokra akkor, amikor Németországban még az arcvonalon is egyre nagyobb arányokat öltött a nélkülözés, főleg az élelmiszerhiány. Minek meghalni a hazáért? ­vetik fel a kérdést ezek a röplapok, hiszen minden németnek inkább az a kötelessége, hogy éljen a hazájáért; a háború után eleven németekre van szüksége a hazának. Jobb fogságba esni, mint meghalni – folytatják a röp­lapok. – Jobb biztonságban és jólétben élni, mint elesni vagy nyomorékká válni. Az angolok lépten-nyomon ecsetelik a háború borzalmait, főképp a nehéz gránátok hatását; az Air Post fényképeket is közöl: a fényképeken széttépett holttestek, felrobbantott állások, a halál kínjaiban megmerevedett arcok látszanak.

Egyik hatásos eszköze volt az antant propagandának az is, hogy az ellenséges területen élő hozzátartozók a központi hatalmak területén lakó rokonaiknak sűrűn írtak leveleket, amelyekben természetesen a háború cél­talanságára és abbahagyására igyekeztek hangulatot kelteni. Különösen olyan­kor érkeztek az ilyen levelek, mikor a központi hatalmak valahol csatát vesztettek. Ilyen híreket hoztak a csatavonalból visszatérő sebesültek is, és így természetes, hogy ez a két irányból származó értesülés csak annál jobban megerősítette a pesszimisztikus hangulatot. A központi hatalmak hadvezető­sége ezért egy időben ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a külföldről érkező leveleket hosszabb ideig visszatartotta s vagy egyáltalán nem kézbesí­tette, vagy csak olyankor, amikor a bennük foglalt hírek elvesztették időszerű­ségüket.

Mint említettük, egyes külföldi ügynökök a központi hatalmak területére is bejutottak és különösen az angol és amerikai nagykereskedők és nagy­iparosok által rendelkezésükre bocsátott roppant pénzösszegekkel igyekeztek a csatavonal mögött tartózkodó katonákat hűtlenségre rábírni. Számtalan­szor megesett, hogy az ilyen ügynökök német tábori egyenruhában jártak a vaskereszt szalagjával mellükön, s a kocsmákban és a vasutak harmadik osztályú kocsijaiban dolgoztak az antant hadicéljai érdekében, hogy elégedet­lenséget és csüggedést keltsenek. Ritkán történt meg, hogy ilyen ügynök kézrekerült, de az elfogottak vallomásaiból napnál világosabban kiderült az antant propagandájának ez a veszedelmes módszere.

Különösen az angol hadvezetőség tartotta fontosnak a propagandát kezdettől fogva és éppen ezért a háború tartamára a központi hatalmak ellen irányuló propaganda vezetése Anglia kezében volt. Anglia ezt annál könnyeb­ben megtehette, mert gazdasági és politikai téren, tekintettel gyarmataira, már régen mestere volt a propagandának. Mindössze annyi munkamegosztás történt, hogy a katonai és kulturális propaganda vezetését Franciaországra bízták. Meg kell mondanunk, hogy a gyűlölettől eltelt francia szellem ezt az ördögi munkát a világháború folyamán egészen tökéletesen végezte.

Rendkívül veszedelmes eszközei voltak az antant propagandának az agitátorok. Ezek az emberek, akiknek különös feladata a nemzetiségek fel­lázítása volt, Csehországban éppoly veszedelmesen működtek, mint Erdélyben és a monarchia déli szláv vidékein. :Megállapították, hagy ezek az agitátorok nagyobbrészt a Budapesten tartózkodó titkos ügynökök utasításait követték és ezeknek közvetítésével voltak összeköttetésben Benessel, a monarchia ellen irányuló propaganda vezetőjével. Különösen feltűnő volt, hogy az üzemekben, főképpen a hadi üzemekben állandó volt a mozgolódás és az elégedetlenség, holott éppen az itt alkalmazott munkásoknak volt legkevesebb okuk a munka-, bér-, és élelmezési viszonyok miatt panaszkodni. Azonban az antant legfőbb érdeke volt, hogy elsősorban a háborús ipart bénítsa meg. Feltűnő volt továbbá az antimilitarista titkos szervezetek hangoskodása, valamint az a körül­mény, hogy a lakosság feltűnően igyekezett fegyvereket szerezni; különösen a szénmedencékben volt észlelhető ez a mozgalom.

Már a háború folyamán kiderült, hogy Boyle angol tengerészeti attasé Bukovinán és Galícián keresztül összeköttetést tartott fenn a cseh ultranacio­nalista körökkel abból a célból, hogy a monarchia területén nemzetiségi forra­dalmat támasszon. Ugyanilyen volt a helyzet a délszláv területeken is. A lázítás különösen a szlovének körében folyt, akik eleinte ősi olasz-gyűlöletüknek találtak szelepet a monarchia ellen irányuló propagandában, később azonban, mikor Olaszország belépett a háborúba; olasz támogatással is oly értelemben szegődtek a propaganda szolgálatába, hogy a horvátokkal egyesülve elszakad­janak Magyarországtól. A délszláv propaganda különösen a külföldön fejlődött jelentékennyé, főleg Amerikában, ahol mintegy egy millió délszláv élt.

Az antant mindjárt a háború elején rendkívül ügyesen megtalálta azt a pontot, amelyen a központi hatalmak a legkönnyebben sebezhetők voltak propaganda szempontjából. Köztudomású, hogy a német hadsereg a gyors akció érdekében azzal a kéréssel fordult mindjárt a háború kitörésekor Bel­giumhoz, hogy engedje átvonulni a német haderőket Belgium területén. Mivel Belgium tiltakozott ez ellen, a német hadsereg megsértette Belgium semleges­ségét és harc árán kényszerítette ki az átvonulást, elpusztította Belgium erődítéseit; megbénította a belga hadsereget, megszállta Belgium területét és így sikerült mindjárt a háború elején döntő előnyhöz jutnia Franciaországban. A német vezérkarnak ebben a pillanatban nem voltak még döntő bizonyítékai arra, hogy Franciaország is felvonulási területnek akarta használni Belgiumot, de a francia propaganda ezt, mint egyelőre bebizonyíthatatlant, ügyesen el­hallgatta és világraszóló felháborodást tudott kelteni a németek erőszakos­ságának megbélyegzésével. Ebben a munkájában segítségére volt a német kancellárnak szerencsétlen elszólása is, amikor a Belgium semlegességét biztosító nemzetközi egyezményt papírrongynak minősítette. Hónapokig élt az antant propaganda ebből a tényből és sikerült az egész világ közvéleményét a “szerződésszegő” Németország ellen hangolnia.

Ugyanilyen ügyesen használta ki az antant propagandája a háborús felelősség kérdését is. Ebben a tekintetben az volt az előnye, hogy a központi hatalmak voltak az első hadüzenő felek: a monarchia Szerbiának, Német­ország pedig Oroszországnak üzente meg a háborút. Függetlenül attól, hogy mindjárt a hadüzenetek pillanatában összezárult a régóta kovácsolt gyűrű a központi hatalmak körül, az antant propagandája telekürtölte a világot azzal, hogy a világháború kitöréséért a központi hatalmak felelősek, elsősorban Németország és legelsősorban II. Vilmos császár, a porosz militarizmusnak ez a gyűlölt képviselője. Tehát a világ közvéleménye előtt úgy festették le Németországot, mint amely tűzbe és vérbe akarja borítani a világot, hogy önző céljait megvalósítsa. Úgy festették le, mint barbár országot, amelynek nincs helye az európai népek közösségében, hiszen lelkiismeret-furdalás nélkül lábbal tiporja a nemzetközileg szentesített szerződéseket.

Ügyesen használta ki az antant propaganda ebben a tekintetben az egyik berlini katonai attasé jelentését. Ebben a jelentésben, amely 1913. november 5-én kelt, abban az időben, mikor Albert belga király látogatást tett II. Vilmos császárnál, rémülten olvasták az antant diplomatái, hogy a két uralkodó arról tárgyalt, hogy a német hadsereg európai konfliktus esetén átvonulhasson Belgiumon, és hogy állítólag maga Moltke vezérkari főnök tárgyalt erről a belga királlyal. Ezt a jelentést az antant propagandája már csak a háború folyamán érvényesítette, úgyhogy Moltke csak 1914. december 18-án nyilat­kozhatott. Nyilatkozatában kereken megcáfolta ezeket a tárgyalásokat és kijelentette, hogy Albert belga királlyal négyszemközt egyáltalán nem tárgyalt, és Belgium semlegességéről a látogatás során egyáltalán nem volt szó. Az antant propagandának gyerekjáték volt ezt a nyilatkozatot agyonhallgatni, úgyhogy a nyilatkozat megerősítette ugyan a központi hatalmak lakosságát abban a meggyőződésükben, hogy itt antant-rágalomhadjárattal van dolguk, de az antant országainak közvéleményére a legcsekélyebb hatással sem volt.

Minden alkalmat megragadott az antant propagandája a német had­vezetés barbárságának bizonyítására. Mikor a német hadvezetőség elkövette azt a végzetes hibát, hogy megüzente az antantnak a korlátlan búvárhajó­harcot (amivel magára uszította Amerikát és végeredményben oka lett Amerika belépésének a háborúba), az antant propagandája teljes gőzzel működésbe lépett. Irtózatos és rikító színekkel festette a németek vandalizmusát, akik nemcsak értékes árucikkekkel megrakott hajókat süllyesztenek el, hanem személyszállító haj ókat is, az utasok százaival. A Lusitania megtorpedózása évekig hatásos gyújtóanyaga maradt az antant propagandának. Éppen ezen a ponton tűnt ki leginkább, hogy milyen értékesek a lélektani eszközök a propaganda vezetésében. Bár a német hadvezetőség eljárása bizonyos szem­pontból menthető, hiszen a személyszállító-hajók hadi dugárut is szállítottak és esetleg katonai személyek szállítására is szolgálhattak, mégis sikerült az antant propagandájának világszerte felébreszteni az emberi részvétet a szerencsétlen áldozatok iránt és ezzel az egész világ emberségesen érző köz­véleményét Németország ellen lázítani.

Nem kisebb hatással használta fel az antant propagandája Németország ellen a Zeppelin-támadásokat is.

Az antant légihaderejének érzékeny hiánya volt, hogy nem voltak Zeppelin-típusú léghajói, amelyek nagy magasságban, nagy távolságra nagy­mennyiségű hadianyagot vihettek magukkal és így hatásos támadásokat intézhettek katonai műtárgyak ellen. Az antant propaganda részben ebből az irigységből táplálkozott, részben pedig ügyesen felnagyította és rikító szí­nekkel festette azokat a pusztításokat, amelyeket a Párizs, London és egyéb nagy városok fölött sűrűn megjelenő Zeppelinek okoztak. Nem mulasztotta el hangoztatni, hogy a Zeppelinéé támadásának ártatlan polgári lakosok estek áldozatul, éppen úgy, mint ahogy mindig a polgári lakosság mészárlá­sáról adott hírt, valahányszor a belgiumi német megszálló csapatok franktriőröket végeztek ki, ami tökéletesen megfelelt a hadijog szabályainak. Különösen hangos propaganda-hadjárat indult meg a reimsi székesegyház bombázásával kapcsolatban. Szemükre vetették a németeknek, hogy nem kímélik a kultúra és művészet legszentebb emlékeit sem, hanem: barbár módon rombolnak és pusztítanak, ahová lábukat beteszik. Tény, hogy a német bombák a reimsi székesegyházat súlyosan megrongálták, azonban az antant propaganda gondosan elhallgatta, hogy a székesegyházat a francia tüzérség megfigyelőhelyül használta és így  a németek bombázása teljesen jogos volt.

Ha már az antant propagandája nem győzte hangoztatni és világgá kürtölni a németek barbárságait, vérengzéseit és kegyetlenkedéseit, amelyek egyébként semmivel sem haladták túl a háborúban elkerülhetetlen módszerek mértékét, még nagyobb gyűlölettel vetette rá magát az egész német állam­berendezkedés katonai jellegének és egyúttal világhódító céljainak gúnyolá­sára és diszkreditálására. Mindennapos jelszó volt az antant propaganda-hadjáratában, hogy elsősorban a porosz militarizmus ellen küzdenek, amely vascsizmáival le akarja gázolni Európát. Ennek a jelszónak nevében formu­lázta meg az antant a maga hadicéljait. Tehát míg egyfelől azért áldozza fel népeinek millióit, hogy eltörölje a föld színéről a militarizmust, amelynek Poroszország a zászlóvivője, addig másrészt küzdelmét úgy jellemezte, mint amely az imperializmust is ki akarja irtani a világból, hogy többé egyik állam se törekedjék egyeduralomra más államok rovására. Maguk az antant-álla­mok sem tudták vagy nem akarták tudni, hogy itt tulajdonképpen Anglia imperialista politikájának fenntartásáról van szó. Ha egyszerűsíteni akarnók a dolgokat, meg lehetne kockáztatni azt az állítást, hogy a háború tulajdon­képpen Németország és Anglia háborúja volt a világuralomért. Hogy ebben a .feltevésben mennyi a valószínűség, azt élénken mutatta 1936-ban Anglia merev és makacs ellenállása, minden áldozatra kész kemény fellépése Olasz­ország afrikai politikája ellen:

Az antant jelszó-politikájának egyik fontos tényezője volt annak han­goztatása, hogy Németország és főképpen a monarchia emberhez nem méltó elnyomásban tartja a nemzetiségeket. Bátran állíthatjuk, hogy ez egyike volt a leghatásosabb propagandaeszközöknek. Ezzel kapcsolatban merült fel Wilson amerikai elnök révén a népek önrendelkezési jogának klasszikus és humánus gondolata, úgyhogy éppen ez a propagandaeszköz volt az, amely még a központi hatalmak hivatalos köreiben is a legtöbb rokonszenvvel talál­kozott. De a legveszedelmesebb propagandaeszköz volt ez, mert szelepet nyitott a monarchia nemzetiségeiben régtől fogva élő, de békeidőben hamu alatt parázsló szeparatisztikus törekvéseknek. A nemzetiségek mintegy szá­zados álomból ébredtek, különbség nélkül megváltójukat üdvözölték az antantban és valamennyien az önálló állami életről ábrándoztak. A jelszó­politikának ez a része oly sikeres volt, hogy a háború befejeztével többet ért el, mint amennyit célul tűzött maga elé: a háború elején tudniillik az antant s főképpen Wilson még egyáltalán nem határozta el magát a monarchia fel­darabolására. Csak a Masaryk és Benes által rendkívül ügyesen vezetett nemzetiségi izgatás és külföldi jelszópolitika sodorta odáig az eseményeket, hogy végül maga az antant is dogmává avatta a monarchia felosztását.

További hatásos pontja volt ennek a jelszópolitikának a hivatkozás a demokráciára. A központi hatalmak arisztokratikus és konzervatív állam­berendezkedésével szemben élénk színekkel ecsetelték a nyugati nagy demo­kráciák áldásait, a demokratikus elv politikai és kulturális felsőbbrendűsé­gét, egyedül emberhez méltó voltát. És nem kevésbé hatásos fegyver volt a propaganda kezében a kultúrára való hivatkozás. Franciaország, amely min­dig az emberi kultúra élén haladt, múltjának bizonyítékaival és egész tekin­télyével hangoztatta, hogy a központi hatalmak, és elsősorban Németország ennek a sokszázados kultúrának minden értékes vívmányát el akarja törölni a föld színéről. Ehhez a kórushoz csatlakozott később Olaszország is, és az antant propaganda felháborodottan tiltakozott olyan helyek bombázása ellen, amelyek az emberi kultúra, elsősorban a művészet régtől fogva szentelt helyei. Velence bombázása újabb gyújtóanyag volt a propaganda tüzére; azt persze gondosan elhallgatta ez a propaganda, hogy Velence megerősített hely volt. A kultúra jelszavával folytatott propaganda-hadjárat mesteri ügyességgel volt felépítve, de ma, mikor megfelelő távlatból látjuk már a háborút, tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy ha szenvedett az em­beri kultúra azokban a vérzivataros években, akkor annak nem Németország volt az oka és nem a központi hatalmak barbársága, hanem általában a háború.

Rendkívül használható és hatásos anyagot adott a propagandának Wilson amerikai elnök néhány, valóban korszakot jelentő nyilatkozata. Bármennyire sajnálatos, hogy ezek a nyilatkozatok egyszersmindenkorra papiroson marad­tak és nem haladták túl az elmélet, az utópia kereteit, tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy abban az időben, mikor elhangzottak, páratlanul értékes anyagot szolgáltattak az antant propaganda céljaira. Ilyen volt például Wilsonnak mindjárt első nyilatkozata, amelyben síkraszállt a mellett, hogy ha a háború után a nemzetek békét kötnek, meg kell alakítani a nemzetek szövetségét, hogy soha többé háború ne lehessen a földön. Azokban a napok­ban az emberiség föllélegzett és úgy érezte, hogy a Wilsontól tervezett európai egyesült államok megalakulásával egyszersmindenkorra biztosítva van Európa békéje és egyúttal a hatalmi tényezők arányos elosztása. Eszményi terv volt, amelyet az antant azonnal hadicéljai közé iktatott és mint a következmények mutatták: a háború után meg is valósította. Hogy a nemzetek szövetsége mit ér a béke szempontjából, arról ma kinek-kinek megvan a maga véleménye. Csak az komikus, hogy a nemzetek szövetségéből éppen az indítványozó elnök országa, Amerika hiányzik.

Wilson másik nyilatkozata, amely ujjongást keltett az antant táborában és kitűnő anyagot szolgáltatott propagandájának, a híres tizennégy pont volt, amelyben konkrét formában körvonalazta az antant hadicéljait. Ebben a tizennégy pontban főhelyet foglalt el a nemzetek önrendelkezési joga és az az elv, hogy országok és országrészek nem tolhatók át egyik helyről a másikra, mint a sakkfigurák. A tizennégy pont még a központi hatalmak körében is rokonszenvvel találkozott és a külügyminiszterek egymásután nyilatkoztak, hogy bizonyos módosításokkal alkalmasnak találják arra, hogy majd a béke­tárgyalások alapjául szolgáljon. Ennek a tizennégy pontnak is megvolt a maga tragikuma: a párizsi béketárgyalásokon egyre jobban halványultak ezek a pontok, maga Wilson is egyre távolabb sodródott tőlük, úgyhogy végül is a harcias, kíméletlen és bosszúálló Clémenceau erőszak-politikája győzött a filozófus-elnök humánus tervezete felett.

Utolsó megnyilatkozása volt Wilsonnak az a beszéde, amelyet Washing­ton sírjánál tartott és amelyben a mellett szállt síkra, hogy az eljövendő, békekötés ne legyen megint csak papírrongy, hanem legyen olyan megegyezés, amely a tartós békét biztosítja a világnak. Mint látjuk, ez a gondolat is az előbb felvetett gondolatok eszmekörében mozog. Az antant azt hitte, hogy a népszövetség megalkotásával biztosította a nemzetek közti tartós békét, viszont a tény az, hogy egyrészt azóta is napirenden vannak a háborúk, más­részt pedig egyes országok erőszakos feldarabolásával olyan elégedetlenség magvait hintette el, amelyből csak további feszültségek csírázhatnak, de tartós béke soha, mindaddig, míg az igazságtalanságokat jóvá nem teszik.

Az antantnak ezzel a hatalmas arányú propaganda-hadjáratával szemben a központi hatalmak propagandaszolgálata egészen kezdetleges állapotban volt és úgyszólván semmi eredményt sem tudott elérni. Németországban a politikai hírszolgálat és a propaganda igen gyenge lábon állt, és még a háború kitörésekor sem gondoltak rá, hogy rendszeres propagandaszolgálatot teremtse­nek. Ez olyan hiba volt, amelyet később sem lehetett már jóvátenni. Ami propaganda volt, az a kormánytól indult ki és a szolgálat a kormány kezében összpontosult. Az alapvető tévedést ott követte el a német kormány, hogy nem vette figyelembe a propaganda rendkívüli fontosságát és csupán egyes esetekben végzett propagandaszolgálatot és akkor sem a katonai hírszerzés­sel karöltve.

Még a politikai hírszerzés is igen kezdetleges állapotban volt és a vezér­karnak kellett rájönnie, hogy az antant propagandáját valamiképpen ellen­súlyozni kell. A politikai hírszerzés egészen tehetetlen volt; mi sem jellemzi jobban, mint Falkenhayn vezérkari főnök egy nyilatkozata, amelyről Nicolai számol be: a vezérkari főnök őszintén bevallotta a hírszerzőiroda főnökének, hogy fogalma sincs arról, mi történik a külföldön. Mindenképpen tény, hogy német propaganda nem volt. Ez pedig annál nagyobb veszedelem volt, mert az antant földrajzilag is valóságos gyűrűvel fogta körül Németországot és úgyszólván elszigetelte. A központi hatalmaknak tehát, élükön Németország­gal, tízszeres erővel kellett volna munkába lépniük és a semleges országokon keresztül óriási erőfeszítéssel bele kellett volna dobniuk a világba azt a pro­pagandaanyagot, amely a külföld hangulatát Németország javára befolyá­solta volna.

Egy ideig Erzberger képviselő vezetésével működött némi hivatalos propagandaszolgálat, amelyet azonban gondosan eltitkolták, módszereit és csekély eredményeit is elhallgatták. Sajnos, azokat a nyomtatványokat, amelyek ebből a propagandairodából kikerültek, oly hibás francia és angol nyelven szerkesztették, hogy az ellenséges és a semleges országok közvélemé­nye azonnal észrevette, hogy itt német eredetű nyomtatványokról van szó. Ez természetesen elvette a nyomtatványok hitelét. Nicolai mondja, hogy efféle nyomtatványok még ma is óriási tömegekben hevernek Németország külföldi képviseleteinek pincéiben. Erzberger ezen felül sohasem volt érint­kezésben a legfelsőbb hadvezetőséggel, úgy hogy hamarosan vissza is vonult ettől a működéstől. Nagyjában azt mondhatjuk, hogy 1917-ig a központi hatalmaknál semmiféle szervezet nem állt szemben az ellenséges propagandá­val. Mikor ebben az időben az országok belsejében forradalmi hangulat mutat­kozott, kénytelen volt a Nachrichtenbureau átvenni a propaganda vezeté­sét; ez azonban inkább kémelhárításra szorítkozott. Így például 1918-ban ismételten elfogtak nagyobbarányú röpiratszállítmányokat, amelyeket Hol­landiából és Svájcból igyekeztek Németországba becsempészni.

Az osztrák-magyar monarchiában Ronge ezredes, az Evidenzbüro főnöke kísérletezett propagandaszervezet felállításával. Czernowitzban birtokába jutottak bizonyos fényképek, amelyek az oroszok kegyetlenkedéseit és pusz­tításait ábrázolták. Sikerült ezekből a képekből néhányat elhelyezni egyes külföldi lapokban, azonban mi volt ez az antant hatalmas arányú képszolgá­latához képest, amely a háború kezdete óta ezrével közölte az ilyen képeket! 1915-ben okmányszerűleg összeállíttatta Ronge az orosz kegyetlenkedések jegyzékét, 50,000 példányban kinyomatta és részben titkos megbízottak, rész­ben léggömbök útján eljuttatta az orosz vonalakba, valamint a semleges külföldre. Érdekes, hogy a külföldi sajtó ezt a propagandaeljárást aljas mes­terkedésnek minősítette, holott az antant propagandája ellen egyetlen egy szava sem volt. Éppen ez mutatja az antantpropaganda szervezetének fölé­nyét. Megpróbálkozott Ronge azzal is, hogy röplapok útján hét rubelt ígért minden orosz katonaszökevénynek, aki fegyveresen átjön hozzánk. Ennek a felhívásnak meglehetős eredménye volt, azonban ez is, mint Ronge többi intézkedése, tulajdonképpen csak elszigetelt kísérletnek tekinthető, mert az ilyesminek igazában semmi befolyása nem volt a világ közvéleményének megváltoztatására.

A legnagyobb baj az volt, hogy a nagyarányú háborús sajtószolgálat azért nem fejlődhetett ki, mert a katonai és polgári hatóságok között nem volt meg ebben a tekintetben a szükséges együttműködés. Érdekes, hogy sem a német vezérkar, sem. a német kancellári hivatal nem akarta vállalni a külföldi sajtószolgálat vezetését. Falkenhayn, Hindenburg, Ludendorff elhá­rította magától a propaganda vezetését azzal, hogy a közvélemény befolyáso­lása a politikai hatóságok feladata; viszont a birodalmi kancellár azzal tért ki a feladat elől, hogy a külföldi sajtó irányítása nem a kancellári hivatal feladata. Mikor 1918-ban a nagyvezérkar egyre sürgetőbben követelte, hogy a félelmetes arányokat öltött ellenséges propaganda ellensúlyozására német propagandaminisztert nevezzenek ki, gróf Hertling birodalmi kancellár azt felelte, hogy a gondolatot értékesnek tartja, sőt már meg is indította ilyen irányban az előmunkálatokat, hogy olyan szervezetet állítson fel, amely a hazai és külföldi közvéleményt befolyásolni tudja. 1918-ban, alig néhány hó­nappal az összeomlás előtt, írja gróf Hertling, hogy megbízta sajtófőnökét a tervek elkészítésével; a sajtófőnök augusztus végén kétheti szabadságra megy, akkor ki fogja dolgozni a tervezetet, amelyet aztán a legfelsőbb hadveze­tőség elé terjesztenek. És mindezt akkor írta, amikor alig két hónap választott már el bennünket a katasztrófától.

Az antantpropaganda kitűnő szervezetének végső célja az ellenséges arcvonalak és országok forradalmasítása volt. Ezt, mint említettük, angol vezetés alatt valóságos haditerv szerint intézték. Eleinte ugyan összefüggés nélkül, egységes vezetés nélkül, esetről-esetre, magánosok és egyesületek kezdeményezésére folyt csak a propaganda. Azonban bizonyos, hogy az angoloknak mindig volt érzékük a pillanat követelményei iránt, megértették az idők szellemét s miután sok időt elpazaroltak fél rendszabályokkal és dilet­táns kísérletezésekkel, helyes politikai ösztönük hamarosan a megfelelő útra terelte őket. 1~z a helyes politikai ösztön diktálta azt is, hogy nem hivatalno­kokat bíztak meg a propaganda vezetésével és szervezésével, hanem írókat, újságírókat és gyakorlati politikusokat; így történhetett meg, hogy a pro­paganda gyakran iránymutatója lett a politikának.

Azok, akik a világháború elején gyártani és ontani kezdték a háborús propaganda nyomtatványait, valószínűleg még nem voltak teljesen tisztában munkájuk céljával, sem azzal, hogy kezdeményezésük hová fog vezetni. Régi angol egyesületek álltak munkába, szinte a földből nőttek ki új egyesületek s ezek valamennyien egymás után adták ki a nyomtatványokat, röpiratokat és könyveket s mindjárt a háború második hónapjában elárasztották velük Angliát. Mielőtt még a hivatalos propagandahivatal teljes szervezettséggel munkába léphetett volna, a nemhivatalos alakulatok bőven kivették részü­ket a propaganda-irodalom szolgálatából. Már 1914. augusztusában megala­kult Angliában a nemzeti hazafias szervezetek központi bizottsága (Central Committee for National Patirotic Organisations); ez a bizottság a hazai propagandán kívül lázasan működött a semleges államokban is. Ezt a szer­vezetet Prothero és Cust vezették és nagyon előkelő embereket sikerült meg­nyerni ügyüknek. 1916-ban Protherót olyan adatok gyűjtésével bízta meg az állam, amelyeket a béketárgyalások alkalmával akartak felhasználni; mivel így nem foglalkozhatott az említett bizottság vezetésével, az igen sokat veszített je­lentőségéből. Ennek a bizottságnak tulajdonképpeni feladata az volt, hogy meg­teremtse az elszánt és bizakodó háborús hangulatot, különösen a munkásság körében. Két albizottság is működött mellette, az egyik a domíniumok és gyar­matok, a másik pedig a semleges államok hangulatának irányításával foglal­kozott. A főbizottság élénk kapcsolatban volt az anyaország egyetemeivel, első­sorban az oxfordival; az egyetem kitűnő tanárai írták az Oxford Pamphlets néven ismert sorozatot, amelyben csupa háborús jellegű tanulmány jelent meg.

Hosszas volna felsorolni mindazokat a magánalakulatokat, amelyek így szervezetlenül és egymástól függetlenül már 1914. augusztusa óta háborús propagandával foglalkoztak, mégis meg kell említenünk közülük az ú. n. brit, osztrák és magyar születésű lojális brit alattvalók tanácsát (The Council of Loyal British Subjects of British, Austrian or Hungarian Birth), a Cobden­szövetséget, a United Workers, Atlantic Union és Overseas Club nevű szö­vetségeket, valamint a Viktória-Ligát. Ez az utóbbi épp olyan fontos szere­pet töltött be, mint az imént említett “Hazafias Nemzeti Szervezetek Köz­ponti Bizottsága”. A Viktória-Liga a háború előtt alakult, védnöke a király és a királynő volt; s bár eredetileg nem voltak háborús céljai, a háború kitöré­sekor azonnal teljesen a háborús propagandára vetette magát.

A harmadik ilyen fontos magánpropaganda-szerv az Union of Democratic Control volt, mely 1914. novemberében alakult és tagjainak sorában a leg­kitűnőbb közéleti emberek foglaltak helyet; a szövetség propagandairatai olyan színvonalon voltak, amelyet egyébként a hivatalos. propaganda csak 1918-ban tudott elérni. Így érthető, hogy már 1914-ben a brit birodalom biztonságának kérdését feszegették, továbbá követelték, hogy a békekötés alkalmával Nagy-Britannia indítványozza az általános lefegyverzést, minden ország államosítsa a fegyvertartást és szerződéssel kötelezze magát a törvénye­sen megállapított mennyiség gyártására, sőt az egyes államok egymást is ellenőrizhessék fegyverkivitel szempontjából.

Az angol propaganda hivatalos szervezése akkor vett erőteljesebb ütemet, amikor 1917. júniusában a War Aims Committee, vagyis a hadicélbizottság vette kezébe a belföldi propaganda intézését. Ebben a bizottságban helyet fog­laltak minden párt tagjai, Lloyd George és Asquith elnöklete alatt, a kormány pedig bőven támogatta pénzzel a szervezetet; a bizottság pacifista célok érde­kében dolgozott s még ugyanabban az évben egészen hivatalos szervvé vált.

A propaganda hivatalos szer­vezése tehát magánkezdemé­nyezésekkel indul ugyan, de  korán nyomát találjuk az állami propaganda-tevékeny­ségnek is, ha az nem is mond­ható jelentékenynek. Az angol külügyminisztérium már 1914-ben megalapította a háborús propaganda-irodát (War Pro­paganda Bureau), amelynek az volt a célja, hogy röpiratokat és röplapokat terjesszen a sem­leges államokban. Az iroda élére Grey külügyminiszter egy kiváló liberális képviselőt, a Daily News szerkesztőjét, Char­les Mastermant állította, aki  1909-12-ig a belügyminisz­térium államtitkára volt. Mas­terman bizalmas embere volt Greynek is, Asquithnak is, és megbízásukból a propaganda­irodát pompásan kiépítette. Az irodát Masterman hivata­los helyiségében, a Nemzeti Egészségbiztosító Bizottság há­zában, a Wellington Houseban helyezték el és mindvégig ezen a néven ismerték. Eleinte ugyan titkolták az angol közönség előtt, azért, hogy az iroda munkájának sikerét ne veszélyeztessék. A Wellington House rengeteg: propagandaanyagot hozott forgalomba, a legtöbbet névtelenül, vagy mint ma­gánkiadványt. Egyik első és legnevezetesebb teljesítménye volt a híres Bryce- féle jelentés közzététele, a német csapatök állítólagos erőszakosságairól.

Masterman abban az időben, mikor kinevezték, Lancaster hercegség kancellárja és egyúttal az Egészségbiztosító Bizottság elnöke volt; éppen ennek a helyiségeiben (Wellington House) rendezte be propaganda-főhadi­szállását és a munkába belevonta még tehetségesebb régi tisztviselőit is. Mind­járt az elején kijelentette, hogy a Wellington House feladata nem az, hogy híreket szerezzen az újságok számára, hanem az, hogy a mindenkori háborús helyzetről és a további kilátásokról röpiratokat, könyveket szerkesszen és fordítson le idegen nyelvekre vagy angolra és azokat minél szélesebb körökben elterjessze. Fontos feladata volt az irodának, hogy külföldi, különösen ame­rikai lapokban kimagasló angol államférfiakkal folytatott beszélgetéseket helyezzen el továbbá olyan cikkeket amelyek alkalmasak arra, hogy a külföld rokonszenvét Anglia felé fordítsák; feladata továbbá rajzok és fényképek terjesztése, filmek elhelyezése; munkakörébe tartozik megkönnyíteni az angol újságírók érintkezését külföldi kollégáikkal, levelezéseket rendszeresí­teni tekintélyes külföldiekkel s végül látogatásokat rendezni befolyásos semle­geseknél és szövetségeseknél. Végül igen fontos feladata még az irodának tér­képek, grafikonok, plakátok, képeslevelezőlapok és egyéb propagandacikkek gyártása és terjesztése. Látnivaló, hogy az iroda munkája igen változatos és sokoldalú volt; az iroda sikerét nagyobbrészt Masterman kitűnő és tehetsé­ges vezetésének, másrészt pedig elsőrendű munkatársainak köszönhette; ezek közt szerepeltek egyetemi tanárok, kritikusok és írók, újságírók és kép­viselők, akik megosztották maguk között az egyes országokban intézendő propagandát és így minden helyen a legkiválóbb szakember vezette a munkát.

Természetesen vérmes reménykedés lett volna azt hinni, hogy a Welling­ton House munkája mindjárt a háború kezdetén általános megértésre talált. Az. iroda nem tudott egyhamar népszerűségre jutni és még a képviselők maguk is csak sovány és ki nem elégítő válaszokat kaptak az alsóházban, ha az iroda felől érdeklődtek. Egyelőre sem Asquith, sem Grey nem volt hajlandó többet közölni, csak annyit, hogy Masterman igen kényes természetű munkát végez, hivatala mindössze 1200 fontot kap a titkos szolgálat alapjából és munkájának sikere nagy mértékben attól függ, hogy titokban folytathassa; éppen ezért kívánatos, hogy az iroda munkáját tovább ne feszegessék.

Az angol propaganda különösen Hollandiára vetette magát, mert Hollandia közvetítésével volt leginkább lehetséges hozzáférkőzni a német közönséghez. 1917. októberében véletlenül német kézbe került a Wellington House egyik munkatársának levele a németalföldi főkonzulhoz. Ez a levél beszámol a propagandairatok hollandiai terjesztéséről és érdekesen világít rá a Wellington House módszereire. A levélben ezt olvassuk: “Jegyzéket készítettünk valamennyi hollandiai protestáns lelkészről és ezeknek közvetlenül küldjük az iratokat. 15 ezer példányt nyomtattunk, 4000-et innen küldünk el a papok­nak, a többi 11,000 példány szétküldéséről megbízható címekre ön gondos­kodjék”. Német előkelőségek, különösen egyetemi tanárok gyakran panasz­kodtak, hogy Hollandiából elárasztják őket angol gyártmányú propaganda­iratokkal.

A propagandairodalom termékeinek becsempészésével Németországba és a monarchiába mindjárt a háború kezdete óta S. A. Guest, a Wellington House egyik régi tisztviselője foglalkozott. Kormánytámogatást nem kapott, de személyes energiájával sikerült Hollandiában, az északi államokban és Svájcban ügynökségeket felállítania, amelyek aztán a csempészést sikerrel intézték.

1917. januárjában, mikor Lloyd George lett a miniszterelnök, megpróbál­ták egyesíteni a különféle propagandaosztályokat. A külügyminisztérium Department of Information című osztályának vezetőjévé kinevezték John Buchant, aki a háború elején a Times tudósítója volt, később pedig a francia­országi főhadiszálláson működött. Új hivatalában főnöke lett a Wellington Housenak is, ezzel azonban még semmiféle egységesítést nem sikerült elérni, mert Buchan elsősorban a külügyminisztérium érdekében dolgozott. Újabb lendületet csak akkor vett az angol propaganda, mikor Lord Northcliffe vezetése alatt tanácsadó bizottságot adtak Buchan mellé. Northcliffe be­kapcsolódása egészen új irányt adott az angol propagandának.

Egy amerikai tudós meglátogatta a Wellington Houset mielőtt felosz­latták volna s az ő közléseiből kiderül, hogy a hivatal működését azért kellett elsősorban titokban tartani, mert nemcsak hazai propaganda készült ott, hanem az ellenséges államok propaganda-anyagát is gyűjtötték, azzal saját kiadványaikban vitatkoztak, s ami a legérdekesebb: ellenőrizték a semlegesek, sőt saját szövetségeseik propagandáját is. A Wellington House módszereire jellemző, hogy elterjesztette a Bryce-féle jelentést, amely a legszörnyűbb hazugságokat tálalta a világ elé a németek belgiumi hadviselésév el kapcsolat­ban, – és a Lusitania elsüllyesztése után öt nappal már 30 nyelven kürtölte világgá a szörnyű esetet a legfelháborítóbb, természetesen nagyobbrészt költött részletekkel együtt. Igen fontos működési ága volt a Wellington Housenak a filmgyártás is. 1916. nyarán némi zavarok kezdtek mutatkozni a Wellington House munkájában, főképpen azért, mert a propaganda már nem volt egészen titokban tartható, sőt annyira kiszélesedett, hogy a Wellington House maga sem tudta kellő gyorsasággal rendszerezni és felhasználni az óriási mennyiségben gyűjtött anyagot. De a zavarok egyik oka az is volt, hogy ebben az időben már a hadügyminisztérium, az admiralitás, a belügyi­ és a gyarmatügyi minisztérium is meglehetősen kiterjedt propaganda-munkába kezdett. Általános volt a meggyőződés, hogy központosításra és erősebb vezetésre van szükség. Jellemzi a helyzetet Charteris tábornok naplójának néhány mondata: “1916. július 22. Mind a Külügy, mind a Hadügy panasz­kodik a propaganda miatt. Nagy kavarodás van otthon. Valóságos kis háború dúl a hadügy- és a külügyminisztérium közt, mert valami kis külügyminiszteri bizottság, amelyet Masterman vezet, s úgy látszik független Lord Newtontól, a külügyminisztérium propagandájának vezetőjétől, mindenkire féltékeny és rögtön felháborodik, ha valaki megelőzi. A baj gyökere ott van, hogy a minisz­tériumok is, Mastermanék is külön dolgoznak és mindegyik féltékeny a másikra”.

1916-ban pedig még nagyobb szükség volt a propagandára, mint valaha. Ebben az időben Lord Newton volt a külügyminisztérium propaganda-főnöke. Az ő nevéhez fűződik a Lusitania elsüllyesztése alkalmával készült német emlékérem sokszorosítása és óriási mennyiségben való elterjesztése az egész világon. 1916. decemberében Lloyd George lett a miniszterelnök, s mint az imént említettük, első dolga volt megalakítani az információs osztályt (De­partment of Information), amelynek négy alosztálya volt; ezek: 1. a Welling­ton House, amely Masterman vezetése alatt folytatta a röpiratok készítését és terjesztését; 2. a film-alosztály, a híres Mair vezetése alatt; 3. a politikai hírszolgálati osztály és 4. a hírlap-alosztály, amelynek az volt a feladata, hogy a híreket kellőképpen átsimítva és kiszínezve juttassa a közönség elé. A hivatal főnöke, Buchan, ezredesi rangot kapott és csak a miniszterelnöknek volt felelős. Említettük, hogy támogatására csakhamar tanácsadó testületet adtak mellé; ebben Northcliffen kívül többek közt helyet foglal Lord Beaver­brook is; egyébként a bizottságnak csupa olyan tagja volt, aki szoros össze­köttetésben állt az újságírással. Mikor 1917. júniusában Northcliffe propa­gandabizottságot vezetett az Egyesült Államokba, Lord Beaverbrook lépett a helyébe.

Azonban a propaganda-vezérek közt még mindig voltak bizonyos súrlódások s ezért a propaganda legfőbb főnökévé kinevezték Sir Edward Carsont. Carsonnak első dolga volt beolvasztani hivatalába a már említett. War Aims Comitteet, a nemzeti háborús célok bizottságát, amelynek vezetője Guest kapitány volt. A bizottság a tagok által tetszés szerint fizetett összegek­ből tartotta fenn magát. Most az egységesítéskor az alsóház megszavazta a bizottság eddigi költségeit s ezután ez a bizottság is az állam költségén dolgo­zott tovább: Carson fáradozása főként odairányult, hogy a szervezetet egysze­rűsítse és lehetőleg megszűntesse a több helyen párhuzamosan folyó munkát. A viszonyok azonban lényegesen nem javultak, sőt Carson a propaganda tartalmáért való felelősséget kereken elhárította magától. Közben azonban egyre jobban előtérbe lépett Lord Northcliffe személye. Ebben az időben ő volt a világ legnagyobb sajtóhatalmasságának a feje s mint ilyen, milliós példányszámban megjelenő lapjai révén kitűnően ismerte a propaganda módszereit és lehetőségeit. A Daily Mail, a Times s többi lapja megfelelő eszköz volt arra, hogy felfogását és befolyását széles körökben érvényesítse. A Times már 1915-ben követelte, hogy a sajtót, a hírszolgálatot és a propa­gandát egyesítsék, lássák el megfelelő irányítással, úgyszólván erkölcsi muní­cióval és legfőbb vezetőjének juttassanak .helyet a kormányban. Northcliffe lapjai az eddigi szétforgácsolódást következetesen bírálták és hangoztatták, hogy a kormány még mindig nem ismerte fel, mily döntő fontosságú a háború sikere szempontjából a propagandakérdés kifogástalan rendezése.

Végre a kormány csakugyan elhatározta magát, hagy gyökeres megoldás­hoz nyúl; erre az elhatározásra döntő hatással volt a kétségbeejtő francia­országi helyzet is 1918 elején. Tehát részben a belső propaganda szétesése, részben pedig a hadi helyzet érlelte meg a minisztérium elhatározását: 1918. februárjában felállították az információs minisztériumot és miniszterré ki­nevezték Lord Beaverbrookot, a leghatalmasabb újságkiadók egyikét. A skót származású Beaverbrook Kanadában szerezte sokmilliós vagyonát, majd Angliában telepedett meg s tagja lett az alsóháznak. A háború alatt azzal tette nevét ismertté, hogy sikerült Kanadát belevonnia a háborúba. Mindenütt úgy ismerték, mint kiváló szervezőképességű embert. Az új minisztérium magába olvasztotta a Department of Informationt és a Wellington Houset, Beaverbrook minisztériumának feladatául pedig azt tűzték ki, hogy egységesen szervezze meg és folytassa a propagandát a szövetséges és semleges államok­ban, továbbá Törökországban.

A liberálisok gyanús szemmel nézték a konzervatív Beaverbrook kineve­zését s egész minisztériumának összetételét: azt a helyzetet, hogy többnyire pénzemberek voltak a minisztérium egyes osztályainak vezetői. A liberálisok­nál Carsont sem nézték szívesen, mert attól féltek, hogy az új minisztérium a konzervatívok céljai érdekében fog dolgozni. Ezeket az aggodalmakat az alsóházban is szóvátették annak a jelentésnek kapcsán, amely a propaganda­hatóságok kiadásairól szólt. Ezeket a kiadásokat részben a külügyminisz­térium, részben a titkos szolgálat alapjaiból fedezték. A képviselők a Wellington House működésében kifogásolták, hogy nagy a pazarlás és nincs pénzügyi ellenőrzés: 1917-ben háromnegyed millió font volt a hivatal kiadása; ugyanitt halljuk, hogy az információs-minisztérium hivatalnokainak száma 485, ki­adásainak összege 1.900,000 font, azonban ebbe az összegbe az ellenséges országok ellen folytatott propaganda költségei még nincsenek beleszámítva.

Fordulat akkor állott be az angol propaganda szervezésében, amikor Lord Northcliffet nevezték ki az ellenséges országokban foly­tatandó propaganda vezető­jévé. Roppant akaraterejű, kí­méletlen és kemény ember volt, aki szüntelen agitációjával meg­buktatta Kitchenert, bevezet­tette az általános katonaköte­lezettséget és kiküzdötte Lloyd George miniszterelnökségét. Amerikai propaganda-műkö­dése meggyőzte arról, hogy Anglia még meglehetősen el­maradt ezen a téren. Különö­sen nagy hatással volt rá Wil­son legbizalmasabb embere és tanácsadója, House ezredes. Tudvalevő, hogy House ezre­desnek sikerült már Wilsont is megnyernie annak a gondolat­nak, hogy a háborús propa­ganda legfőbb céljául a német nép és a német kormány egy­mástól való elidegenítését kell kitűzni. House ezredesnek ez a célkitűzése nemcsak az ameri­kai propagandának adott len­dületet, hanem az angol propa­gandaszolgálat, s elsősorban Lord Northcliffe révén az egész antant propaganda alaphangjává, legjelleg­zetesebb módszerévé vált. Lord Northcliffe maga is érezte személyének jelen­tőségét az angol s közvetve az antant-ügy népszerűsítése kérdésében s ezért abban a meggyőződésben élt, hogy  az angol politikában vezető szerepet kell elfoglalnia, különösen azóta, hogy Amerikában úgy ünnepelték, mint Anglia legnagyobb és leghatalmasabb emberét. Ezért utasította vissza a neki felkínált légügyi miniszteri állást s viszont ezért vállalta a Németország elleni propa­ganda vezetését; tudniillik abban a meggyőződésben volt, hogy ennek révén még nagyobb politikai befolyásra tesz szert. Northcliffe hatáskörébe tartozott Németország, Ausztria-Magyarország és Bulgária. Munkájáért a miniszterelnök­nek tartozott felelősséggel; pénzügyi eszközeit az információs minisztérium­tól kapta. Hivatala Crewe márki vidéki kastélyában volt s innen kapta a Crewe House elnevezést. Hivatalos neve azonban ez volt: British War Mission.

Általános az a vélemény a háború utáni irodalomban, hogy a Crewe House nagyszerű eredményeit Northcliffe személyes sikerének kell tekinteni. Ez azonban csak részben helytálló, mert Northcliffe ebben az időben beteges­kedett, munkaereje csökkent, operáción is ment keresztül. A Crewe House munkáját leginkább csak irányította, olyképpen, hogy nevének súlyával és a kormánynál élvezett tekintélyével és befolyásával elősegítette. Termé­szetesen az ő érdeme az ötletek és a tervek felvetése, valamint a kitűnő munka­társak megválasztása; legszívesebben újságírókat vett fel hivatalába, akik nagyobbrészt az ő szellemében dolgoztak már azelőtt is, és ismerték munká­jának tempóját. Northcliffe helyettesül és a tanácsadó-bizottság elnökéül Campbell-Stuart alezredest vette maga mellé, aki már az amerikai úton is jobb keze volt, és most a szervezés terheit levette vállairól.

A Crewe House munkásságának kezdetén úgyszólván csak Ausztria­-Magyarországgal foglalkozott, mert úgy remélte, hogy itt fogja elérni leg­könnyebben kitűzött céljait; tudniillik a nemzetiségek surfódásai már meg­lehetősen meglazították a monarchia szilárd kereteit. Ennek a propagandá­nak legfőbb vezetője a Scotus Victor néven már békeidőkből ismeretes magyar­gyűlölő publicista, dr. Seton-Watson lett; Seton-Watson, mint történetíró és nemzetiségű szakíró alaposan 'ismerte a monarchia nemzetiségi ügyeit, de mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy egyoldalúsága és elfogultsága, főleg a monarchia szláv lakossága érdekében, egészen határtalan volt. A monarchia elleni propaganda másik vezetője Henry Wickham Steed volt, a Times kül­politikai rovatának vezetője. Feltűnő, hogy ezek ketten nem elégedtek meg a félig-meddig tárgyilagos propagandával, még az elfogult propaganda is kevés volt nekik, hanem szinte személyes gyűlölettel harcoltak a monarchia ellen.

A Crewe House úgy gondolta, hogy Németország ellen reménytelen volna megkezdeni a propagandát mindaddig, ameddig Németország az 1918. évi tavaszi támadás sikerétől a háború megnyerését remélheti. De májusban mutatkoztak a monarchia ellen intézett propaganda hatásai és így a Crewe House elérkezettnek látta az időt arra, hogy Németország ellen is megindítsa a propaganda-hadjáratot. A Németország ellen irányuló propaganda vezetője H. G. Wells volt, az ismert író és társadalmi utópiák rajongója; csupa olyan munkatárs dolgozott mellette, akik Németországban tanultak, vagy hosszabb ideig ott éltek, s ezért a németséget, lelkét, hajlamait, eszményeit mindenestül igen jól ismerték. Wells a propaganda-hadjáratot nem csupán azzal a céllal indította el, hogy megtörje Németország politikai és katonai erkölcsi ellenálló erejét, hanem nagyjelentőségű politikai programot állított fel Európa újjászervezése érdekében s már most ennek a programnak akarta megnyerni Németországot is. Wells az örök békéről álmodozott, a népek békés szövet­ségét és az új aranykort állította a németek elé, mint csillogó délibábot s így akarta rávenni a német népet, hogy saját jövője érdekében helyezkedjék szembe a kormánnyal, buktassa meg az imperialista és militarista vezetőséget, tegye le a fegyvert és álljon be, mint egyenjogú tag a háború után felállítandó békés világszervezetbe, a helyett, hogy a végletekig folytatná a háborút. Ezt a program ját Northcliffe általában helyeselte, a kormány azonban nem volt hajlandó az angol politika irányelvéül elfogadni. Wells fantaszta volt, aki utópiáiban elvesztette a valóság talaját lábai alól, de ezeket a nézeteket komolyan vette, úgy hogy valósággal felháborodott, mikor megtudta, hogy eszméit csak propaganda-célokra óhajtják felhasználni. Ezt pedig könnyű volt megtudnia, hiszen Northcliffe sajtója egyebet sem tett, mint szüntelenül korbácsolta a szenvedélyeket Németország ellen és vad kórusban követelte Németország megsemmisítését. Wells tiltakozott az ilyen kétszínűség ellen, hevesen összetűzött Lord Northcliffel és hamarosan le is mondott állásáról. Helyét Northcliffe egyik újságíró munkatársa, Hamilton Fyfe foglalta el és a Németország elleni propaganda tulajdonképpen csak az ő vezetése alatt fejlődött ki teljesen. Fyfe a Daily Mail haditudósítója volt különféle had­színtereken, részt vett Northcliffe amerikai útjában s a háború folyamán egyre inkább a pacifista eszmék szolgálatába szegődött. Érdekes, hogy míg a háború alatt ádáz elszántsággal vezette a propagandát Németország ellen, addig a békekötések után sorra emelte a vádakat könyveiben az angol háborús kormányzat ellen és nyíltan hangoztatta azt a vádat, amely miatt Wells is ott hagyta állását, hogy az angol háborús propaganda nem volt fair, mert megtévesztette és megcsalta a német népet.

Northcliffe munkájának tulajdonképpen az volt a főcélja, hogy az egész angol propagandaszolgálatot, sőt mi több, az egész antant propaganda­szolgálatát központosítsa és egységesítse. érdekes például, hogy a front­propagandát egészen 1918. nyaráig a hadügyminisztérium intézte, maga szerkesztette a röpiratokat, amelyeket a német lövészárkokba repülőgépek és léggömbök segítségével ledobáltak. Northcliffe közbelépése véget vetett ennek az állapotnak és azt eredményezte, hogy minden röplap szerkesztését a Crewe Houseban összpontosították, hogy biztosítsák a tartalmi egységet. Így költözött be a Crewe Houseba a kitűnő zoológus, Chalmers Mitchell kapitány, a hadügyminisztérium eddigi propagandafőnöke és a már említett Guest kapitány, aki a propagandairatok Németországba csempészését szer­vezte.

De, mint mondottuk, Northcliffe nem elégedett meg azzal, hogy a Crewe House vezetői naponta tanácskozásra ültek össze, hanem minél szilárdabban meg akarta szervezni a különféle antant-hatalmak propagandájának egysé­gesítését is, és ezért mindjárt hivatalának elfoglalása után szövetségközi propagandaértekezletet hívott egybe Londonba, 1918. február végére. Az értekezleten részt vettek Franciaország, Olaszország és az Egyesült Államok képviselői s egyebek közt elhatározták a monarchia ellen indítandó propaganda-hadjáratrészleteit is. Minthogy ez a propaganda 1918. tavaszán és nyarán bámulatos eredményeket ért el, csakhamar maguk a kormányok is felismerték rendkívüli fontosságát a hadviselésben. Hogy tehát az eddigi tapasztalatokat kölcsönösen megtárgyalják és az antant-kormányok egyönte­tűen érvényesíthessék, Northcliffe az antant-hatalmakat újabb propaganda­konferenciára hívta össze. Ez a tanácskozás 1918. augusztus 14-16. közt folyt le a Crewe Houseban; mintegy 40 kiküldött jelent meg, köztük Klobu­kovszki, a francia propaganda vezetője, és Haguenin tanár; Olaszországot Borgese egyetemi tanár képviselte. Elhatározták, hogy a Crewe Houseban ezentúl szövetségközi propagandabizottság fog tartózkodni, amelybe a kor­mányok már ki is nevezték képviselőiket. Ez a bizottság azonban a háború befejezése miatt már nem jutott szerephez. Éppen a háború közelgő befejezése indította a Crewe House vezetőit arra, hogy most már a békefeltételek meg­állapítása és kidolgozása terén fejtsenek ki propagandaműködést. Csakugyan lázas munka folyt most az antant békefeltételeinek összeállítása és népszerű­sítése érdekében; e feltételeket Lloyd George is elfogadta, azzal a toldással, hogy Németország semmi esetre sem kaphatja vissza gyarmatait. November 9-én az antant és a semleges államok sajtója egyszerre közölte az antant békefeltételeit. Ez volt Northcliffe propaganda-hadjáratának utolsó sikere. A fegyverszünet után megszűnt a Crewe House működése s ezzel hivatalosan véget ért a brit háborús propaganda. Angol állítás szerint, ami azonban aligha felel meg a valóságnak, a Crewe House kilenchónapos működése mind­össze 70,000 fontba került.

Az angol háborús propagandával kapcsolatban érdemes kissé részleteseb­ben foglalkoznunk azzal a működéssel, amelyet az angol propaganda az Egyesült Államokban kifejtett.

A világháború kitörése meg­lepte Amerikát. A lakosságnak csak egészen kis hányada fog­lalt állást valamelyik harcoló fél mellett, a többség semleges maradt. Ennek oka részben abban rejlik, hogy Wilson el­nök a feltétlen semlegesség mellett tett hitvallást, részben pedig abban, hogy az amerikai tömegek nem voltak tisztában az európai háború okaival. A háború elején egy neves ame­rikai államférfiú Párizsban így nyilatkozott: “Az Egyesült Álla­mokban jelenleg körülbelül 50 ezer olyan ember van, aki úgy érzi, hogy azonnal részt kell vennünk a háborúban az an­tant oldalán. Csakhogy az Egyesült Államokban 100 mil­lió ember lakik, aki nem így gondolkozik. A mi célunk tehát az, hogy az 50 ezer emberből 100 milliót csináljunk”. 1914 őszén egy igen elterjedt amerikai magazin közzétette egy körkérdés eredményét;  amerikai újságkiadót kérdeztek meg, hogy az európai háborúban melyik  féllel rokonszenvez? Közülük 105 a szövetséges hatalmak, 20 a központi  hatalmak mellett nyilatkozott, 242 pedig, tehát az összes szavazók kéthar­mada, semleges álláspontot foglalt el. Megállapítható, hogy ez a felfogás  érvényben volt még az 1915-ös év folyamán is. Ezt az állapotot azonban  a hadviselő államok egyike sem volt hajlandó tétlenül nézni, mert mindegyik meg volt győződve a maga igazságáról és azt hitte, hogy ez a sem­ legesség csak annak az eredménye, hogy Amerika nincs kellőképpen tájékozva a való helyzetről a háború kérdésében. Tehát a szemben álló csoportok mindegyike igyekezett megfelelő propagandát kifejteni, hogy megszerezze az Egyesült Államok rokonszenvét, esetleg támogatását.

A szervezés területén a németek voltak az elsők; a német propagandát dr. Dernburg kezdte meg New-Yorkban; az angolok és franciák csak később kezdték meg amerikai .propagandájukat, de ez nagy előnyükre vált, mert a németektől megtanulták, hogyan nem szabad propagandát szervezni és ki­fejteni. A németek az ő propagandamunkájukban úgyszólván minden lehet­séges ballépést elkövettek: túlságosan nyíltak voltak, céljaikat nem takar­gatták és nem voltak diplomatikusan ügyesek híreik terjesztésében. Mód­szereikkel több ellenséget szereztek, mint barátot és a legnagyobb kárt éppen a saját ügyüknek okozták. 1914-től 1917-ig nemcsak az antant és a központi hatalmak ontották a propagandaanyagot Amerikába, hanem a semlegesek is; természetesen a semlegeseken keresztül mindig valamely hadviselő fél szólt az amerikai közvéleményhez. De elejétől fogva az egész többi propaganda­anyagot felülmúlta a röplapoknak, pamfleteknek, újságoknak és könyveknek az az áradata, amely Angliából hömpölygött át Amerikába.

Említettük, hogy az angolok megtanulták a központi hatalmak hibáiból, hogy a propagandát lehetőleg leplezni kell. Angol államférfiak kijelentették, hogy Anglia nem fejtett ki propagandát Amerikában egészen addig, míg Amerika is bele nem avatkozott a háborúba; hozzátették, hogy ha mégis volt propaganda, az csak nemhivatalos lehetett. Ezzel szemben hitelesen meg­állapított tény, hogy angol propaganda már 1914 végétől kezdve volt Ameriká­ban, ezt a propagandát az angol kormány fizette, az angol kormány megbízottai ellenőrizték s az angol kormány egyik szerve, a Wellington House irányította. Nem sokkal a háború kitörése után egy angol megfigyelő, aki értett a propa­gandához, azt írta, hogy méltatlan az angol néphez kísérleteket tenni Amerika megnyerésére, de egyúttal céltalan is, mért az amerikaiakat nem lehet az orruknál fogva vezetni: a reklámhoz hozzászokott amerikaiak ugyanis hamarosan megszimatolták az efféle sajtóhadjáratok igazi céljait. Éppen ez volt az oka, hogy az angol propaganda nagyon is számolt ezzel az igazsággal és nagy körültekintéssel és a propaganda látszatának teljes elkerülésével igyekezett megközelíteni Amerika népét.

Masterman az amerikai propaganda irányítására Sir Gilbert Parkert választotta. Parker Kanadában született, sokat utazott az Egyesült Államok­ban, ahol rengeteg barátot és tisztelőt szerzett irodalmi műveivel. Végül mégis Angliában telepedett le, tagja lett a parlamentnek s egymásután kapta a magas kitüntetéseket. Parker mint az amerikai közvélemény alapos ismerője, azzal kezdte munkáját, hogy analizálta az amerikai sajtó véleményét, valamint a college-ek és az egyetemek hangulatát, továbbá segítségül vette a híres Who's Who (Ki kicsoda?) címtár anyagát, névsort állított össze s az abban foglalt, többnyire tekintélyes nevekre küldözte szét a Wellington House nyomtatványait. Ez a jegyzék 1914. decemberében készen volt már és a munka azonnal megkezdődött, nagy mennyiségben küldték szét a nyomtatványokat ezekre a címekre, sőt néha leveleket is küldtek; feladóként Sir G. Parker szere­pelt, s az egész dolognak olyan látszatot adtak, hogy csupán egy barátságos angol úriember akar a címzettnek szívességet tenni azzal, hogy megküldi neki a háborús kérdésekkel foglalkozó érdekesebb iratokat, sőt néha a véleményét is kikéri: Később egyes esetekben mások is szerepeltek feladókként, de a Wellington House sohasem, ho­lott magától értetődik, hogy minden ilyen irat a Wellington Houseban készült.

Sir Gilbert Parker levelezése óriási méreteket öltött, ő azon­ban sohasem nyilatkozott mun­kájáról és csak később, 1918-ban tett közzé egyet-mást mű­ködéséről. Elmondja, hogy in­terjúkat szerzett előkelő angol államférfiaktól és mintegy 360 amerikai újságot ellátott heti háborús melléklettel; ame­rikaiaktól is szerzett cikkeket, továbbá mozgófénykép előadá­sokat rendezett, levelezést foly­tatott tekintélyes amerikai pol­gárokkal, vitaestéket rendezett, csak egyet nem tett soha: nem engedte meg, hogy az angolok propagandát fejtsenek ki az Egyesült Államoknak a hábo­rúba való bekapcsolása mellett.

1917. januárjában elérkezettnek látta az időt Parker, hogy működésének színhelyét át­tegye Amerikába. Ebben az időben amerikai barátai értesí­tést kaptak, hogy Sir Parker elindult Amerikába, nem tud válaszolni a leve­lekre, de gondoskodott róla, hogy a nyomtatványok és könyvek tovább is eljussanak a kiválasztott amerikai címekre. Alighogy Amerikába ért, lemondott a Wellington Houseban eddig viselt állásától, aminek megrendült egészségi állapota volt az oka. De ekkor már el is érte célját, mert megindult a németek szigorított búvárhajóharca és már majdnem bizonyos volt, hogy Amerika hadüzenettel fog felelni rá.

Parker utódja W. Dixon glasgowi egyetemi tanár lett, aki igen egysze­rűen fogta fel feladatát. Részben rendelt propagandanyomtatványokat, rész­ben a kész anyagot használta fel. Ha megjelent egy nyomtatvány, amely például az amerikai orvosokat érdekelte, akkor azt az összes amerikai orvosok­nak elküldette. De ő maga is folytatott levelezést amerikaiakkal, sőt heten­ként többszáz levelet küldött szét. Természetesen az amerikai propaganda megszervezése nem volt ilyen egyszerű. Az eddigi rendszert többen helytele­nítették és nyomtatványok helyett előadókat akartak kiküldeni; viszont Sir G. Parker is, W. Dixon is ragaszkodott a nyomtatványokhoz; azt állítot­ták, hogy tapasztalataik szerint a nyomtatványnak nagyobb a hatása, az előadók alkalmazása pedig azonnal elárulná, hogy itt propagandáról van szó. Különösen nagy hatásuk volt az olyan füzeteknek, amelyeknek szerzői ame­rikaiak voltak. Volt olyan amerikai szerző is, aki a munkája kiadásához és terjesztéséhez szükséges összeget is rendelkezésére bocsátotta a Wellington Housenak. Végül meg kell említenünk, hogy ennek az amerikai propagandá­nak fontos eleme volt a személyes összeköttetések ápolása és az előzékenység amerikai polgárok iránt. Így például Palmer, a híres amerikai haditudósító olyan előnyöket élvezett az arcvonalon, amint kívüle alig egy-két angol hadi­tudósító; mikor pedig Page amerikai követ fia 1916-ban Angliába látogatott, az angolok valóságos flottaparádéval fogadták.

A megfeszített angol propagandának meglett az eredménye: Amerika 1917. április 6-án belépett a háborúba. A propaganda természetesen ezután is tovább folyt, azonban most már megváltozott a jellege: nem kellett takar­gatni, nyíltabban lehetett dolgozni. Az első ilyen nyílt tény a Northcliffe-féle propagandabizottság észak-amerikai útja volt, 1917. június havában. North­cliffe megalapította New-Yorkban a brit információs irodát, amely most már nem annyira nyomtatványok szétküldésével, mint inkább előadások és fel­olvasások rendezésével foglalkozott.

Annak, hogy az Egyesült-államok kormánya megüzente a háborút a központi hatalmaknak, két főoka volt: az egyik a német kormány bejelen­tése, hogy megindítja a kíméletlen búvárhajóharcot; a másik, hogy az angol kémszervezetnek sikerült elfognia Zimmermann német külügyminisz­ternek Mexikóhoz intézett üzenetét, amely indítványt tesz mexikói-német szövetségre abban az esetben, ha Németország és az Egyesült Államok kö­zött bekövetkezik a szakítás. De e két közvetlen okon kívül voltak közvetett okok is: mindenekelőtt az a körülmény, hogy Amerika civilizációja is angol­szász eredetű, aztán az a felháborodás, amelyet Belgium semlegességének meg­sértése és Belgium legázolása keltett Amerikában, valamint az az aggodalom, hogy Németország győzelem esetén komolyan fenyegetheti az Egyesült Álla­mok Atlanti-óceáni partjainak biztonságát. Nem kis súllyal esett a latba az sem, hogy Amerika óriási tőkéket fektetett be az antant államainak iparába. És végül nem utolsó sorban hozzájárultak az amerikai hangulat németellenes alakulásához a brit propaganda kíméletlen jelszavai: a németek kegyetlen­kedéseire és brutalitásaira vonatkozó vádak, a Lusitania elsüllyesztésének, Edith Cavell kivégzésének agitációs célokra való hazug és tendenciózus fel­használása. Az ilyen propaganda-eszközök sokkal jobban elidegenítették a németektől az amerikai közvéleményt, mint akármilyen antant-győzelem. Maguk a központi hatalmak követei is elismerték, hogy a brit propaganda nagy sikerrel dolgozott az Egyesült Államokban. Wilson elnök veje így írt a brit propagandáról: “Az angolok propagandaszervezete Amerikában szívó­san és hatásosan működött.

Sikerült elhitetnie Amerika pol­gárainak nagy részével, hogy a németek barbárok és a német katonák levagdossák a belga gyermekek kezét”, Ilyen és ehhez hasonló propaganda ha­tása alatt az amerikai nép való­sággal hisztérikusan vetette bele magát a háborúba. Csak kevesen voltak, – ezek is tehe­tetlenek maradtak – akik nem vettek részt az általános hábo­rúslelkesedésben. Ez a szinte gyermekesen túlzó lelkesedés egészen elképzelhetetlen mére­teket öltött. Raymond B. Fosdick “Amerika a háború­ban” című munkájában így ír “Közös gyűlöletünk mérhetet­len volt. Egy alkalommal részt vettem egy gyűlésen, amelyet valamelyik keresztény egyház rendezett. Az egyik szónok azt ajánlta, hogyha sikerül elfog­nunk a német császárt, főzzük meg olajban: mire az egész hallgatóság felugrált a székekre és hisztérikusan bömbölve he­lyeselt. Ilyen hangulatban voltunk akkor. Ilyen őrület fogott el bennünket”. A Wellington House amerikai propagandamunkájának vezetőelvei a következők voltak: 1. hangoztatni kell, hogy az egész német életet a milita­rista eszmény befolyásolja s ennek az eredménye Belgium kíméletlen legázo­lása is; 2. hangoztatni kell a német hadviselés barbár módszereit (kegyetlen­kedések, munkások deportálása, búvárhajóharc) s össze kell hasonlítani az antant emberséges módszereivel; 3. össze kell hasonlítani a brit és a német gyarmatosítás módszereit; 4. ki kell emelni, hogy az antant eszményi hadi­célokat követ, míg a németek hódítani és rabolni akarnak; 5. különösen han­goztatni kell Anglia barátságos érzelmeit az Egyesült Államok iránt; Anglia jelszava: “hands across the sea” (kézfogás a tengeren át).

Éppen ez az utolsó pont a legérdekesebb. Nagyon sok olyan kérdés merült fel Anglia és az Egyesült Államok között, amelyek egyelőre, sőt hosszú ideig megoldhatatlanoknak bizonyultak; sok érdekellentét volt köztük, különö­sen az angolok elbánása az idegen származású állampolgárokkal. Éppen ezért a Wellington House propagandája rendkívül gondosan ügyelt arra, hogy minden olyan kérdést kerüljön, ami az Egyesült Államok közvéleményét kellemetlenül érinti, viszont ne felejtse el hangsúlyozni, hogy az amerikai polgárháború idején Nagy-Britannia az északiaknak fogta pártját s ugyanitt némi célzást lehet tenni arra is, hogy Amerikának most alkalma volna viszo­nozni Anglia akkori barátságos magatartását. A Wellington House utasítá­saiban az is szerepel, hogy különös figyelemmel kell írni a brit blokádról, amelynek az volt a célja, hogy Németországot megfossza a szükséges nyers­anyagoktól. Előző kötetünknek az Intelligence Service-ről szóló fejezetében meglepő adatokat közöltünk arra vonatkozólag, hogy micsoda képmutatás rejlett az ilyenféle utasítás mögött: hiszen tudjuk, hogy a blokád folyamán az angol kereskedelem megszámlálhatatlan milliókat szerzett azzal, hogy a semlegeseken keresztül mindennel ellátta Németországot. Mégis a Wellington House teljes komolysággal beszélt erről Amerikának, sőt maga Masterman írt a blokád kérdéséről.

Igen ügyes fogásnak mutatkozott az is, amelyet az egyik röpiratíró alkal­mazott: szerinte Amerikának egyáltalán nem kell beleavatkoznia a hábo­rúba; vannak ugyan egyesek, kiváló tényezők, akik másképpen gondolkoz­nak, de a józan elemek egyelőre örömmel látják, hogy Amerika megőrzi sem­legességét. Magától értetődik, hogy ez csak ügyes fogás volt és az amerikai közvélemény uszítása. Volt olyan röpiratszerkesztő, aki lehetőleg szépítgetve megírta, hogy miért szakadt el annak idején Amerika az anyaországtól, ter­mészetesen békéltető és tapintatosan hízelgő modorban, ami teljesen meg­felelt az amerikaiak szájaízének. Ezekből az angol propagandairatokból olyan kép tárult az amerikaiak elé, hogy: Anglia nem könyörög segítségért, nem pénztelen és tehetetlen koldus, hanem bátor harcos, egyedül is meg tud bir­kózni az ellenséggel, de azért örömmel köszöntené azt, aki önként segítségére jönne, főleg, ha olyan lovagias és hatalmas nép, mint az amerikai. Ugyanezt az elgondolást szolgálta a propagandának az a része, amely azt a hitet igyeke­zett kelteni az amerikai népben, hogy Angliával szövetkezni kitüntetés, mert Anglia valóságos óriás, a tengerek ura, és olyan eszközökkel harcol a németek ellen, hogy boldog lehet az a nemzet, amely az ő soraiban küzd. Ezek az iratok nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy a világon két hatalmas demokrácia uralkodik, egyik az angol, másik az amerikai s ennek a két népnek az akarata döntő minden kérdésben, amely az emberiséget érdekli.

Természetesen akadtak az angol propagandának nevetséges, naiv és meg­vetésre méltó eszközei és módszerei is. Jellemző az amerikaiak naivitására és meglehetős műveletlenségére, hogy egyszerűen elhitték az angol propagan­dának azt az állítását, hogy ha az antant elveszíti a háborút, akkor a hegyes sisakok Amerika ellen fognak vonulni s a 42-es mozsarak Amerika földjét fogják pusztítani. Az ilyen együgyűségek hangoztatására a brit propagandá­nak amerikai írókat is sikerült megnyernie. Nem győzték hangoztatni a német veszedelmet, buzdították az Egyesült Államokat nagyobb arányú fegyverke­zésre szárazon és vizen nehogy a német támadás készületlenül érje Amerikát. Akik ezt a propagandát űzték, elhallgatták azt, hogy a német hajórajnak majdnem minden egységét csak az Északi-tengeren való használatra építették s ennél fogva ezek a hajók csak lényeges átalakítások után járhattak volna és kelhettek volna át az Atlanti-óceánon. Ugyancsak elhallgatták azt is, hogy 1916-ban Amerikának már oly hatalmas hadserege és félelmetes hajóhada volt, hogy egy esetleges német támadás feltétlenül kudarccal végződött volna. Hiába tagadták a németek támadó szándékukat, hiába hangoztatták, hogy ez az őrültség józan hadvezetőségnek eszébe sem juthat: a brit propaganda győzött és Amerika keleti tengerpartjának lakossága képzeletében már remegve látta a felvonuló német csatahajókat. Bár ilyen naiv érveléssel csak az igen impulzív és gyermekes amerikai közönségre lehetett hatni, mégis ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Amerika beleavatkozott a háborúba.

Az antantpropaganda felismerte azt az igazságot is, hogy akkor sem szabad megszüntetnie munkáját, amikor céljait már-már elérte és ezért, füg­getlenül a háború befejezésétől, továbbra is szívósan folytatta az izgatást. Nagy segítségére voltak ebben a háború alatt egyes német defetisták, akik különösen a háborús felelősség kérdésében elfogult és sértett hiúságból fakadó megállapításaikkal, könyveikkel nagyobb pusztítást végeztek a központi hatal­mak lakosságának lelkében, mint a legszívósabb antant propaganda. Ezek a németek a háború idején lázasan és igen szívósan dolgoztak, főleg Svájc­ban, amely egyébként is mindegyik hadviselő fél propagandájának legfonto­sabb területe volt. Svájc lakossága körülbelül 70 százalékban német, ami óriási többséget jelent a 22 százaléknyi franciával szemben. Kétségtelen, hogy a svájci franciák kivétel nélkül antant-barátok voltak, viszont a németekről nem mondhatjuk el, hogy egy emberként álltak volna Németország pártján. Bizony nagyon sok franciabarát akadt köztük. Svájc kormányának mindig becsületesen vallott és megvalósított politikája volt, féltékenyen megőrizni az ország semlegességét. Meg kell állapítanunk, hogy Svájc ennek az úgyszól­ván emberfeletti feladatnak tökéletesen megfelelt, ami bámulatos teljesít­mény, ha meggondoljuk, hogy ezer meg ezer külföldi ügynök hemzsegett az országban s ezek rendszerint az ellenséges és semleges követségek ravasz fel­használásával, ezernyi trükkel, s ha kellett, pénzzel és erőszakkal is, a legkímé­letlenebb propagandát fejtették ki, elsősorban a sajtóban, azután pedig a röpiratoknak Németországba csempészése révén.

A francia propaganda kezdettől fogva bízhatott a francia Svájc támoga­tásában, de sokkal fontosabb volt számára, hogy a német Svájc sajtójának és lakosságának hangulatát minél inkább megnyerje magának. Ennél fogva a francia támadó propaganda nagyobbrészt a német Svájc területén működött. A Párizsban működő propagandaközpont szállította a propagandaanyagot és a propaganda egyik legfőbb célja éppen az volt, hogy ezeket minden áron átjuttassa Németországba. Émile Haguenin tanár, aki a Maison de la presse képviselője volt Svájcban, a háború előtt 13 évig volt a berlini egyetem elő­adója s így alaposan ismerte Németországot; éppen ezért a berni francia kö­vetség propaganda- és sajtószolgálatát is ő vezette. A röpiratok átcsempészé­sét az elszászi Raymund Schuhl intézte, főleg elszásziak segítségével, mert különösen Bázelben igen sok külföldi emigráns élt. Waltz beszéli emlékiratai­ban, hogy a röpiratokat vízálló zsákokban átvitték a parasztok a határon, azután tejeskannákba csomagolták és tehervonatokon csempészték be. A francia propaganda rendkívül leleményes volt. A Németország és Svájc közti határt nem lehetett tökéletesen lezárni, mert egyik igen hosszú részét hatal­mas erdőségek borították s itt igazán nehéz lett volna a határ minden pontján megakadályozni a csempészést. Gyakran ártatlannak látszó kirándulók és turisták vitték magukkal a legveszedelmesebb nyomtatványokat. A csempé­szés egyik legkedveltebb módja volt az is, hogy a röpiratokat bőrzsákokba varrták, vagy bádogtokokba zárták és egyszerűen bedobták a Rajnába.

A Rajna sodra átvitte őket Németországba, ahol igen gyakran halásztak ki ilyen propagandanyomtatványokat. A bázeli rendőrség 1917-ben egy tej­kereskedőnél nagy tömegben foglalt le egy németnyelvű röpiratot, amely már vízálló zsákokba volt csomagolva abból a célból, hogy a Rajnába dobják. A kereskedő elfogatásakor bevallotta, hogy a röpiratokat Franciaországból kapta azzal a megbízatással, hogy juttassa el Németországba. A francia pro­paganda módszereire jellemző például a következő eset: a Frankfurter Zeitung egyik számát meghamisították, az egészet Párizsban nyomták ki, diplomáciai futárral elküldték a genfi francia konzulátusra, onnan egy német katonaszö­kevény segítségével eljuttatták Bázelbe, a Compagnie Générale Transatlan­tique képviselőjéhez, aki aztán gondoskodott volna az átcsempészésről. A bázeli rendőrség azonban ezt megakadályozta.

A francia propagandának igen leleményes fogása volt, hogy bizonyos könyveket és röpiratokat úgy juttatott be Németországba, hogy egyszerűen meghamisította címlapjukat s valami ártatlan címlapot ragasztott rájuk. Az említett Frankfurter Zeitung-on kívül a légi propagandaosztály a Strass­burger Post két számát is meghamisította és bejuttatta elszászi területre; sőt a francia propaganda odáig ment, hogy a németek által kiadott Gazette des Ardennes egyes számait meghamisította és szétosztogatta a megszállt francia terület lakossága közt, rendszerint úgy, hogy repülőgépről szórta le. Magától értetődik, hogy az ilyen hamisított újságpéldány tele volt a legvadabb izgatással a németek ellen. Gyakran alkalmazta a francia propaganda azt a fogást is, hogy bizonyos röplapokat semleges, vagy németbarát svájci újsá­gokba rejtett el s mivel ezeket a cenzúra nem igen vizsgálta, akadály­talanul át tudta juttatni propagandaanyagát Németországba. A francia propagandaszolgálat mindenáron be akarta juttatni Waltz egyik karika­túráját, amelyet a hatodik német hadikölcsön kibocsátása alkalmával rajzolt erre a célra megvásárolta a Berner Tagblatt 1917. március 29-i számának minden példányát, bele tette a karikatúrát és átjuttatta az egészet Németországba.

Különösen feltűnő esete és módszere volt a francia propagandatevékeny­ségnek az, amikor ellopták a berni bajor követségnek domború bélyegzőjét és ilyen bélyegzővel ellátott borítékokban küldték be nagymennyiségben az egyik német emigránsnak Bayern und der Frieden c. röpiratát, amelyről később még szólni fogunk. Eleinte az volt a gyanú, hogy a pecsétet hamisították, azonban Waltz emlékirataiból kiderült, hogy a pecsétek valódiak voltak s a bajor követség egyik alkalmazottja útján szerezte meg őket a francia propa­gandaszolgálat. 1918-ban még egyszer sikerült ilyen módon Németországba juttatni röpiratokat, sőt 1918. szeptemberében a bázeli osztrák-magyar konzulátus feliratos borítékaiban is küldtek lázító felszólításokat különféle munkásegyesületekhez. És érdekes, hogy minél jobban közeledett a háború vége, annál elkeseredettebbé vált a külföldi propaganda működése Svájcban. fikkor már nem csupán a régi módszerekkel dolgozott mindegyik fél propa­gandája, hanem Svájc területén egymás ellen is elkeseredetten, gyűlölettel és egyáltalán nem ártatlan fegyverekkel harcolt.

A német propagandaelhárító szolgálat nagyobbrészt tehetetlenül állt a csempészésnek naponta megújuló és egyre ügyesebb módszereivel szemben. A svájci rendőrség segítségével mégis sikerült néhány esetben lelepleznie egy-egy csempészszervezetet és beletekintenie abba a bonyolult csempészháló­zatba, mellyel az antant propagandája Svájcot befonta. 1917. júniusában arról értesült a német titkos szolgálat, hogy óriási mennyiségű propagandairatot akarnak a franciák átcsempésztetni Németországba. A németek közölték értesülésüket a svájci hatósággal, amely azután még svájci területen le is tartóztatta a csempészeket a június 2-ról 3-ra virradó éjszakán. Ez alkalommal két faládát koboztak el tőlük, amelyekben mintegy 60,000 röplap volt “Bayern! Landsleute!” megszólítással. A két letartóztatott ügynök John Fallot Kern zürichi tanár és Émile Victor lyoni tanár volt; Kern 1000 frank jutalmat kapott volna a csempészésért, a halász pedig, akit erre a célra szerződtetett, 600 frankot. Kern bevallotta a törvényszék előtt, hogy a röplapokat az antant propagandahivatala bocsátotta rendelkezésére, hogy a szervezést már 1916-ban elvégezte a párizsi központ és végül, hogy a röplapok szerzői legnagyobb­részt németek. Kiderült a tárgyaláson, hogy a szervezetnek Németországban is igen sok bizalmi embere van, különösen szocialista körökben. Victor tanár bevallotta, hogy a francia propaganda-központ szolgálatában áll. Kernt fog­házzal büntették, Victort kiutasították. A német titkos szolgálatnak sikerült megállapítania, hogy a zürichi csempészszervezet főnöke Leo Mandelbaum nevű, svájci szocialista író, aki a zürichi angol konzulátus szolgálatában állt és egész sereg ügynökkel dolgozott.

A svájci rendőrség mindig résen volt és igyekezett minden olyan cseleke­detet megakadályozni, amely a semlegesség megsértésének volt tekinthető. Számos alkalommal sikerült hol az antant, hol a központi hatalmak ügynö­keit és megbízottait ártalmatlanná tenni. Természetesen többször kerültek hurokra az antant emberei, mivel az antant sokkal nagyobb mértékben űzte propagandáját. A francia propaganda szolgálatában állt például egy Anderson nevű amerikai kereskedő, akitől 90,000 példány “Du armes deutsches Volk” megszólítású röplapot koboztak el; ezt az anyagot Genfből kapta és éppen át akarta csempészni a német határon. A német elhárító-szolgálatnak sikerült megtudnia, hogy Mandelbaum egyik női munkatársa megkörnyékezte a német elhárító-szolgálat egyik ügynöknőjét, akinek kilétét persze nem tudta, hogy legyen segítségére röpiratoknak Németországba csempészésében. A német ügynöknő színleg belement a dologba s ezen a réven óriási címanyag jutott a német elhárító-szolgálat birtokába: olyan németországi címanyag, amelyre a francia ügynökök röplapokat akartak és szoktak küldeni. Ezen a réven jutottak el a vizsgálat szálai Paasche tengerészkapitányig, aki letartóz­tatásakor bevallotta, hogy számos alkalommal kapott külföldről lázító tar­talmú nyomtatványokat, amelyeket szét is osztott barátai és ismerősei között. Paasche kapitány megmenekült a büntetéstől, mert orvosilag beszámíthatat­lannak nyilvánították. Waltz emlékirataiból értesülünk, hogy a német kom­munisták (spartakisták) egyik lázító röpiratát német emberek terjesztették Németországban, abban a hiszemben, hogy a szocialista ügy érdekében cse­lekszenek, holott a röpiratot a francia propagandaszolgálat nyomatta ki. Egyébként külföldi ügynökök nagyon könnyen bejuthattak Németországba, hiszen Németország és a.-semleges államok között meglehetősen élénk volt az utasforgalom, amit éppen Németország érdekében nem is lehetett megszün­tetni. Akiknek csak valami kapcsolatuk volt németországi ismerősökkel vagy rokonokkal, ha az antant propaganda szolgálatában állottak, szabályszerű vagy hamis útlevéllel feltétlenül bejutottak Németországba; látszólag hiva­tásuk ügyeit intézték, mint kereskedők vagy utazók, titokban azonban a propaganda megbízásait végezték. A röplapokat sokféleképpen terjesztették borítékba tették s egyszerűen a levélszekrénybe dobták vagy éttermekben és vasúti kocsikban ott felejtették, végül gyakran élelmiszereket csomagoltak röplapokba és útközben éppen az ügynökök állapították meg a legnagyobb csodálkozással, hogy micsoda papirosba csomagolták az üzletekben az útra­valójukat! Ilyenkor természetesen az útitársak a legnagyobb érdeklődéssel olvasták a röplapot.

A kémkedést és a propagandát rendszerint ugyanazok a szervek intézték. Már említettük, hogy 1917-ben Bernben törvényes eljárás indult Mougeot francia dragonyostiszt és bankár ellen, aki 1916-ban és 17-ben Bernben a Németország ellenkémkedő francia iroda vezetője volt. 1918-ban in contu­maciam tízévi fegyházra ítélték és kiutasították Svájc területéről; kiderült ugyanis, hogy Svájc ellen is kémkedett; ugyanebben a perben háromhavi fogházra ítélték dr. Alfred Brüstlein berni szociáldemokrata ügyvédet, Francia­ország javára folytatott kémkedés miatt. Brüstlein a francia propaganda­szervek megbízottja volt és egyúttal a berni Freie Zeitung jogtanácsosa. A vizsgálat alkalmával az egyik berni villában óriási mennyiségű, lázító tartalmú röplapot találtak, többi közt olyan szövegűt is, amely a népet arra izgatta, hogy ítélje halálra és végezze ki a német császárt és a trónörököst. Ebben a perben is olyan vallomások hangzottak el, hogy a röpiratokat Franciaország­ban nyomják ugyan, de szerzőik nagyobbrészt németek és ugyancsak németek terjesztik el Németországban.

1917. szeptemberében híre járt, hogy a berni amerikai követség külön hírszerző-irodát fog felállítani Alfred W. Donegan volt magdeburgi amerikai konzul vezetése alatt. Ez az értesülés nem bizonyult ugyan valónak, de csak­hamar megjelent Svájcban Mrs. Whitehouse, a nők jogaiért küzdő new yorki egyesület elnöke, akit a washingtoni amerikai propagandaközpont küldött ki. Kitűnő szervezőtehetségű és erélyes asszony volt, aki már Amerikában nagy sikereket ért el a nők választójogáért folytatott küzdelemben. 1918. januárjában érkezett Svájcba és Bernben telepedett le. Sajátságos módon az volt a vezető elve, hogy a propagandát csak törvényes eszközökkel és a leg­nagyobb nyilvánossággal szabad folytatni. Magától értetődik, hogy ezen a ponton éles ellentétbe került az amerikai követséggel, amelynek különben sem volt ínyére, hogy nő avatkozott a dolgába. Ez az ellentét több mint egy évig tartott és az ügyben csak 1918. nyarán döntött maga Wilson elnök és pedig Mrs. Whitehouse javára. Működését tehát tulajdonképpen csak most kezdhette meg. Főcélja volt az antant felfogása érdekében tájékoztatni az európai s főleg a semleges közvéleményt az antant hadicéljairól s egyúttal azokról a roppant áldozatokról, amelyeket Amerika a háború érdekében hozott. Mrs. Whitehouse propagandájának igen nagy sikere volt. Egyebek közt bekövetkezett az, hogy míg eddig az amerikai követség csak titokban támogatta a köztársasági érzelmű német emigránsokat, addig most Mrs. Whitehouse teljesen nyíltan és tartózkodás nélkül pártfogásába vette őket, és így most már a német emigránsoknak nem kellett attól tartamok, hogy a semlegesség megsértése címén esetleg kiutasítják őket Svájc területéről.

A svájci német emigránsok óriási arányú és igen elkeseredett hadjáratot folytattak Németország ellen az egész háború folyamán. Működésük kapóra jött a francia propagandaszolgálatnak, azonban maguk az antant írói és propagandavezetői is túlzottnak találták gyűlölködésüket és egyáltalán lázas működésüket Németország ellen, úgyhogy igen elítélőn nyilatkoztak róluk. E. Watson, aki a nyugati fronton tartózkodott, mint haditudósító, a Freie Zeitung munkatársairól következőképpen nyilatkozott: “Halálosan szégyellném magamat, ha csak egyetlen egy olyan angol katona is akadna, aki pénzért olyan lapban írna, amelynek nyilvánvaló irányzata az, hogy hazáját az ellenség és a semleges külföld szemében lealacsonyítsa. Kereken kijelentem, hogy azok a németek, akik ilyen üzelmekben részt vesznek, az angol törvények szerint hazaárulók”. De jellemző, hogy ugyanilyen értelemben nyilatkozott a Németország ellen irányuló angol propaganda vezetője, H. G. Wells is. Mrs. Whitehouse írja emlékirataiban, hogy az amerikai diplomaták igen elítélően nyilatkoztak a német emigránsokról, és az volt a véleményük, hogy ezek részben politikai ambícióktól fűtött emberek, részben pedig lógósok.

Meg kell azonban állapítanunk, hogy az anyagi okok és az egyéni ambíciók mellett eszményi célok is fűtötték őket: nagyobbrészt rajongók voltak, akik utópisztikus álmok érdekében harcoltak hazájuk ellen, mert az volt a felfogásuk, hogy a militarista és imperialista Németországot szabad köz­társasággá kell alakítani; a német állampolgárságnál többre becsülték a világpolgárságot. Fanatizmusukban nem vették észre, hogy az antant ezeket az eszményi célokat csak a propaganda érdekében használta és nem volt hajlandó valójában lemondani a maga hatalmi ambícióiról. Ebben az emigráns csoportban voltak újságírók, költők, írók, üzletemberek és diplomaták. Meg­lehetősen heterogén elemekből alakult a svájci német emigráció, azonban valamennyien megegyeztek abban, hogy közös bálványuk volt Francia­ország, mint a demokrácia és az igazi szabadság ígéretföldje. Harcuk a német kormány ellen igen nagyjelentőségű volt és nagy veszedelmet jelentett Német­országra, főleg azért, mert az antant propagandaszolgálatával karöltve azon dolgoztak, hogy Németországot teljesen megsemmisítsék.

Legnagyobb jelentőségű egyéniség volt köztük Grelling Richard dr. ügyvéd és író, aki meglehetősen nagy szerephez jutott Berlin közéletében a háború előtt. 1913-ban megalapította a német béketársaságot, de mikor bizonyos ügyek miatt távoznia kellett Németországból, Firenzében telepedett le, majd a háború kitörésekor Bernbe, később Zürichbe költözött. 1915-ben jelent meg “J'accuse.” című nagyszabású munkája, amelyben szenvedélyes támadást intéz a német kormány és a német uralkodó osztályok ellen. Azzal vádolja Németországot és Ausztriát, hogy felidézték a hódító háborút és éppen ezért hirdeti, hogy a német imperializmus ellen forradalommal kell fel­lépni és meg kell alapítani a Német Köztársaságot, hogy az efféle gonosztettek soha többé ne ismétlődhessenek. Ennek a fanatikusan pacifista munkának óriási volt a hatása; alkalmas volt arra, hogy a kevésbé tájékozott németeket is erősen befolyásolja. Különösen nagy sikere volt a semleges államokban, az ellenséges propaganda pedig úgy fogadta, mint Németország elleni szellemi hadjáratának valóságos bibliáját. Ennek a munkának hatása alatt tették a franciák propaganda-működésük főcéljává annak hangoztatását, hogy egyedül Németország hibás a világháború felidézésében. A munkát tíz nyelvre lefordí­tották, többek közt kínai és spanyol nyelvre is, Hollandiában pedig négy hét alatt négy kiadás fogyott el belőle, sőt híre járt, hogy- Norvégiában minden parasztházban van példány belőle. Az antant propaganda nyíltan hangoztatta, hogy egyesegyedül ennek a műnek köszönhető, hogy már minden semleges ország közvéleménye meggyőződött arról, hogy a háborúért egyedül Német­ország felelős. Németországba ilyen cím alatt próbálták a könyvet becsem­pészni: “Die Handelsbeziehungen zwischen Deutschland und der Schweiz, 1914”. De néha ezt a címlapot ragasztották rá: “Bismarcks Erinnerungen”. Sikerült is számos példányt eljuttatni Németországba, ahol lázas érdeklődéssel olvasták. A francia propaganda azonban nem érte be ennyivel: Párizsban vékony papirosra miniatűr kiadást nyomatott belőle és repülőgépekről ledo­batta a német állásokra; 1915. novemberében fekete-fehér-vörös címlappal több mint 20.000 példányt sikerült így német területre juttatnia.

Grelling nem elégedett meg munkájának ezzel a sikerével, hanem cikkekben és tanulmányokban válaszolt a könyvét ért támadásokra, sőt nemsokára élete feladatának tekintette annak a tételnek hirdetését és bizonyítását, hogy a háború felidézésében Németország és a központi hatalmak bűnösek. Mikor aztán ismeretessé vált Oroszország háború előtti politikájának sok kulisszatitka és már igen nehéz volt ezt a tételt fenntartani és elhitetni, Grelling egyre erőszakosabb, agyafúrtabb, pártoskodóbb és szofisztikusabb érvekhez folyamodott. Kiderült, hogy Grelling tétele tarthatatlan és ezzel egész élete munkája összeomlott. Jellemző egy francia író nyilatkozata “Elismerem, hogy minden embernek joga van kimondani azt, amit igaznak tart, akár saját hazája ellen is. De nagyobb szerencsétlenség nem érhet embert, mint az, ha kiderül, hogy hamis vádakat emelt hazája ellen. Ebből a szem­pontból Grelling a világ legszerencsétlenebb embere”.

Ugyancsak a háború alatt fejezte be Grelling másik, háromkötetes nagy művét, amelynek címe: “Das Verbrechen”. Ebben a könyvében már egészen nevetséges túlzásokba téved: szerinte Franciaország és Anglia a szabadság és jog képviselői, s most már nem Németországot, hanem magukat a Hohen­zollereket vádolja meg a háború felidézésével s követeli, hogy a háború után. a német császárt, mint főbűnöst, ki kell végezni. Éppen e miatt az utolsó tétele miatt a svájci kormány a mű harmadik kötetének- terjesztését eltiltotta. A francia propaganda ezt a munkáját is repülőgépekről szórta le a német állásokba. 1918-ban a német államügyészség hazaárulás miatt pert indított ellene, amelynek folyamán óriási vagyonát elkobozták. Ez súlyos csapás volt rá­nézve, alkudozni is próbált a német kormánnyal, hogy leg­alább vagyona egy részét adják vissza, később ugyanezzel a cél­lal felajánlotta szolgálatait a német népkormánynak, azon­ban semmiféle német kormány nem állt vele szóba.

Még szomorúbban végző­dött dr. Hermann Rösemeier esete. Szocialista lapok munka­társa volt, később az egyik ber­lini újság politikai szerkesztője; idealista volt, azonban nagy mér­tékben neuraszténiás ember. A háború kitörése azt a meggyőző­dést érlelte meg benne, hogy Németország azért támadott, mert hódítani akart. Eszményi módon lelkesedett a francia kul­túráért s attól tartott, hogy Németország ezt a kultúrát meg fogja semmisíteni. 1916-ban családjával együtt Svájcba költözött és úgy nyilat­kozott, hogy a humanitást többre becsüli Németországnál s inkább világpolgár lesz, mintsem hogy német állampolgár maradjon. Szenvedélyessége hamarosan belesodorta a német kormány elleni sajtóhadjáratba. Még 1916-ban megírt két röpiratot, amelyekben azzal vádolta Németországot, hogy tervszerűen elő­készítette támadását és felszólította egyúttal a német népet, hogy buktassa meg az uralkodó osztályokat. A francia propagandaszolgálat hatalmas össze­geket fizetett ezekért a röpiratokért, mindegyiket százezer példányban nyomatta ki és repülőgépekről és léggömbökről szórta le a német állásokra. Egyik röpiratát (“Deutsches Volk, wach auf!”) több nyelvre lefordították. Ő maga hamarosan igen szoros vonatkozásba került a francia propagandával, a franciáktól elszászi írtlevelet kapott, francia lapokba is írt, sőt serényen részt vett a Németországba irányuló röplap-csempészésben. Legdurvább támadását egy nyílt levelével követte el, amelyet a francia propaganda “Der Schrei eines deutschen Herzens” cím alatt hozott nyilvánosságra és nem csupán röplapként terjesztett, hanem a hírlapokban is közzétett. Magukat a franciákat is visszariasztotta ennek az írásműnek vad, kíméletlen és gyűlöl­ködő hangja. Egyebek közt felszólítja Franciaországot, hogy ha eddig is gyűlölte a németeket, gyűlölje őket még jobban, mert ezek az ördög cimborái, gonosztevők, amilyeneket a világ nem látott még, nem is emberek, csak ember alakú bestiák, teuton ördögök. Ezen felül a császárt, a trónörököst és Hindenburgot a leggyalázatosabb szidalmakkal illette. Érdekes, hogy a svájci kormány a cikk miatt Rösemeiert kiutasította ugyan, azonban Mrs. Whitehouse erélyesen tiltakozott a kemény rendszabály ellen és meg­fenyegette a svájci kormányt, hogy Amerika meg fogja vonni tőle élelmiszer­szállítmányait. Erre a svájci kormány a kiutasítást visszavonta. A röpirat óriási feltűnést keltett a semleges államokban is, azonban a szerzőtől még legbensőbb barátait is elidegenítette, a német államügyészség pedig haza­árulás miatt megindította ellene az eljárást.

Az emigránsok propaganda-hadjárata során egyre jobban érvényesült az a törekvés, amelynek célja volt elválasztani egymástól a német kormányt és a német népet, sőt a német népet a kormány ellen uszítani. Ennek a bom­lasztó politikának magában Németországban is akadtak szövetségesei, amint a sajtóról szóló fejezetünkben látni fogjuk. Ennek a tételnek egyik legelkese­redettebb harcosa volt Hermann Fernau író és újságíró. Éppen úgy, mint Grelling, Fernau is zsidó családból származott és csak 21 éves koráig élt Németországban; a háború előtt kilenc évig Párizsban tartózkodott, ahol valósággal rajongó hívévé vált a francia műveltségnek. Még a háború előtt könyvet írt a francia demokráciáról és ezzel annyira megszerezte a francia vezetőkörök bizalmát, hogy- a háború kitörése után is bántatlanul Párizsban maradhatott. Meglehetősen ízetlen verses munkái, – amelyekben Német­országot igyekezett támadni vagy nevetségessé tenni, – még a franciák köreit is elkedvetlenítette. Szívesebben fogadták harcos prózai írásait, amelyek­ben síkra szállt Grelling hírhedt könyve mellett; a francia propaganda gon­doskodott róla, hogy ezt a röpiratát több nyelvre lefordítsák és a német állásokra nagy mennyiségben leszórják, 1917-ben könyvet írt a világháborúról, amelyben kifejti, hogy a népek békeszeretők, csak az uralkodók szítják az ellentéteket és akarják a háborút. Uralkodók nélkül nincs háború, tehát választani kell az uralkodók, vagy az emberiesség között. Meggyőződéses pacifista létére szenvedélyesen kívánta az antant győzelmét, mert úgy hitte, hogy ennek egyetlen hadicélja Németország demokratizálása. Ezt a könyvét is számos nyelvre lefordították, Franciaország az egész kiadást megvette és egyenkint csempészte be Németországba. Fernau hangja valamivel nyugod­tabb és tartózkodóbb, mint az előbbi két emigránsé, sőt ő maga nyilvánosan tiltakozott az ellen a vád ellen, mintha Németország ellenségeivel karöltve működnék. Később kiderült, hogy a Freie Zeitung túlzásaival sem értett egyet, sőt a versaillesi békét élesen elítélte és támadta. 1918-ban jelent meg utolsó röpirata, amelyben megismételte támadásait az uralkodók és a nagy­birtokosok ellen és újból védelmezte alaptételét, amelyet most már így fogal­mazott meg: A királyság a háború.

A francia propagandaszolgálat nagy örömmel üdvözölte azokat a német emigránsokat is, akik az elszász-lotharingiai problémának szakértői voltak. Ezek közt különösen kimagaslott az elszászi származású szocialista Salomon Grumbach, aki még a háború előtt az internacionálé szellemében dolgozott a német és francia közeledés létrehozásán. De egyszerre megváltozott fel­fogása, mikor a háború kitört, mert ő is azt a meggyőződést vallotta, hogy Németország a bűnös a háború felidézésében. Miután a katonai szolgálat alól kivonta magát, Svájcba költözött és a francia szocialista Humanité svájci levelezője lett. Már 1915-ben röpirata jelent meg, amelyben azt a tételt védelmezte, hogy Elszász-Lotharingiának önrendelkezési alapon magának kell döntenie hovátartozandóságáról. Egy másik röpiratában Németországot azzal vádolja, hogy hódító hadjáratot folytat. Ezt a röpiratát a francia propa­ganda hihetetlen módon elterjesztette, Németországba pedig hamis címlappal csempészte be. 1918-ban a német-orosz békekötés ellen intézett támadást, majd a háborús bűnösség kérdésében írt cikkeket és okmányokat gyűjtötte össze és adta ki. Az Elszász-Lotharingia önrendelkezésére vonatkozó tételt később, az antant győzelem után, teljesen feladta.

A svájci német emigránsok lassankint mind nagyobb számban verődtek össze; nagyobb részük 1916-ban dr. Hans Schlieben vezetésével megala­kította a svájci német köztársaságiak egyesületét és hamarosan azt a gon­dolatot is felvetette, hogy lapot kell alapítani. Hosszas vergődés után így alakult meg a Freie Zeitung, amely először svájci lobogó alatt jelent meg, svájci férfiak voltak a szerkesztői, bár kezdettől fogva Schlieben volt az irányítója, aki azonban csak 1919. szeptember óta jegyezte nyíltan nevével a lapot. A Freie Zeitung témaköre volt: a német háborús bűnösség hangoztatása, a német alkotmányrevízió követelése, mégpedig köztársasági és szövetséges alakban, ami tökéletesen megfelelt a francia politika irányvonalának. Érdekes,. hogy a lap első számaiban (az 1. szám 1917. április 14-én jelent meg) a munka­társak majdnem mind álneveket használnak, ami természetesen csökkentette a lap hitelét és gyengítette hatását; de szükség volt egyelőre erre a bujkálásra,. hogy a svájci kormány ne emelhessen vádat ellenük a semlegesség megsértése miatt és a német propagandaelhárító szervezet se tudjon nyomukra jutni. Azonban az antant diplomatái kezdettől fogva ismerték a munkatársakat, összeköttetésben voltak velük, de ugyancsak titokban tartották viszonyukat..

Mrs. Whitehouse fellépése fordulatot jelentett a lap életében, mert az amerikai ügynöknő nemcsak szoros összeköttetést tartott fenn Schliebennel és körével, hanem nyíltan is síkra szállt a Freie Zeitung érdekében. Kétség­telen, hogy a lap megsértette a svájci semlegességi törvényt, amely tiltotta a harcot idegen népek és kormányok ellen. Az is bizonyos, hogy a lapot betil­tották volna, ha a francia és az amerikai kormány nem veszi védelmébe. Így azonban a svájci német követség tiltakozásai és közbelépései mind eredmény­telenek maradtak. Nagy és erős támasza volt a lapnak Haguenin tanár, akinek lakásán ismételten bizalmas tanácskozásokat tartottak a Freie Zeitung munkatársai. A berni német katonai attasé egyik jelentéséből az is kiderül, hogy ezeken a tanácskozásokon arról folyt a szó, hogy milyen hatásos propa­gandaeszközöket kellene felhasználni a német forradalom felidézése érdekében. A Freie Zeitung közvetlenül nem az antanttól kapta az anyagi eszközöket; megállapították, hogy egyes svájci, amerikai, sőt németországi vagyonos emberek, főleg nagyiparosok és pénzemberek járultak hozzá közvetve vagy közvetlenül a lap fenntartásához. Mint később kiderült, az amerikai propa­gandaszolgálat is csak közvetve támogatta a lapot, de ezen a módon annál eredményesebben: az amerikai propaganda ugyanis egész sereg cikket bocsátott a lap rendelkezésére s ezeknek közlése fejében tízezerszámra rendelte hetenként a példányokat Amerikába. Az antant propagandaszolgálat repülő­gépekről és léggömbök segítségével óriási mennyiségben dobáltatta le a lap egyes számait, Németországba pedig a háború egész ideje alatt a svájci német­barát lapok mellékleteként csempészte be. A Freie Zeitung három hónapi fennállás után 9000 példányban jelent meg, 1917. szeptemberében 14.000, .az év végén pedig 20.000 példányban.

Jellemző, hogy az emigránsoknak a háború egész ideje alatt sikerült németországi barátaikkal összeköttetésben maradniuk. Kiderült az is, hogy Berlinben volt egy szűkebb társaság, amely a polgári szocialista forradalom előkészítésének főhadiszállása volt. Ennek a körnek vezetője Richard Witting titkos tanácsos volt, Mag Harden testvérbátyja: Ez a kör jelentékeny pénz­összeggel támogatta a független szocialista sajtót és propagandát, sőt jelen­tékeny szerepe volt az 1918. évi politikai sztrájk felidézésében. Ez a kör ter­jesztette a propagandairodalmat is. A Freie Zeitung legfőbb szervezője, mint említettük, Schlieben volt. Csak az ő diplomáciai ügyességének sikerült a lap körül csoportosult heterogén elemeket némileg összehangolnia és össze­tartania. Schlieben pacifista volt és Svájcban a legélénkebb összeköttetést tartotta fenn Franciaország képviselőivel. Munkatársai közül dr. Edward Stillgebauer volt a legfürgébb. Kitűnő tehetségét szenvedélyes buzgalommal állította a német kormány elleni harc szolgálatába. Tulajdonképpen regényíró volt és most a háború alatt irányregényeiben igyekezett hangulatot kelteni a németek ellen. “Inferno” című regényét, amelyben a németek belgiumi betörését rajzolta meg és a leggyalázatosabb vádakat hangoztatta a német tisztikar ellen, a német cenzúra betiltotta ugyan, azonban a külföldön annál nagyobb volt a sikere; hét nyelvre lefordították. Többi regényeiben a Lusitania elsüllyesztését, a német búvárhajóharc borzalmait festette. Idővel cikkei és regényei egyre gyűlölködőbb hangon támadták Németországot, sőt Német­ország leveretése után egyik cikkében egyenesen azt követelte, hogy Kelet-Poroszországot a Balti-államokhoz kell csatolni.

A meggyőződésesen katolikus Hugo Ball 1917-ben lépett be a Freie Zeitung munkatársai közé. Művészember volt, tiltakozott minden kényszer ellen, színházi kérdésekkel foglalkozott, Münchenben kabarét is alapított, amely a legmodernebb irányzatoknak hódolt; a rendőrség azonban betil­totta. A katonai szolgálat elől Svájcba szökött és itt forradalmi művészi hajlamai forradalmi politikai magatartásban nyilvánultak meg. Harcolt a porosz állameszme ellen, amely szerinte a hatalom imádatában nyilvánul meg. Eszménye volt minden állami kényszer megszüntetése, minden szabad ember misztikus uniója és éppen ezért Németországban látta a legnagyobb ellenséget utópiája megvalósulásának. Ezért úgyszólván szent háborút hir­detett Németország ellen és követelte, hogy nemcsak a német államok, hanem a világ minden állama alkossanak egyetlen eszményi szövetséget. Szenvedé­lyesen követelte Franciaország győzelmét, a győzelem után pedig Európa egyesülését Franciaország vezetése alatt. Később kijózanodott és maga is csodálkozással tekintett vissza arra az elvakult szenvedélyességre, amellyel hazája ellen állást foglalt. Minden ízében romantikus rajongó volt, aki szemé­lyes csalódásának érezte, hogy a világ annyira áhított megváltozása nem következett be. Élete végén visszamenekült az egyházhoz és 1927-ben az olasz Svájcban teljes magányosságban halt meg.

A Freie Zeitung egyik legjelentékenyebb munkatársa Karl Ludwig Krause volt. 1916.  óta Svájcban tartózkodott. 1917-ben megjelent könyvében azt a kérdést tárgyalja, hogy miért és kikért hull a német nép színe-java, és a kérdés kapcsán elszántan támadja a Hohenzollerneket és a porosz nagybir­tokosokat. De az emigránsok általános frazeologiájától eltér annyiban, hogy a bajor uralkodóházat akarja kijátszani a Hohenzollernek ellen. A bajor miniszterelnökhöz 1917-ben írt levelében hangoztatja, hogy mivel a Hohen­zollernek a háború felidézői, a bajor uralkodóháznak kell fellépnie ellenük, mert ebben az esetben a Wittelsbach-dinasztia foglalhatná el a német császár­ságot; s erre méltó is volna, hiszen régi hagyományos kapcsolatok fűzik a francia kultúrához. Ha a dinasztia elfogadja ezt a megoldást, akkor az ő segítségével fogják megoldani Németország átalakításának kérdését, ha pedig nem, akkor a népforradalom segítségé-el a dinasztia ellen is megvalósítják céljaikat. Ezt a röpiratát (Bayern und der Friede) a berni bajor követség pecsétjével sikerült becsempészni Németországba.

A háború vége felé Berlinből titokzatos röplapot küldtek szét, amely óriási feltűnést keltett és minden valószínűség szerint az antant propaganda műve volt a terjesztése. szeptember 19-én bajorországi szerkesztők és tekin­télyesebb férfiak a berlini postával bizalmasnak jelzett felszólítást kaptak ezzel a címmel: “Preussenherzen hoch”. A felszólítást a császárhű németek szövetségének és a porosz szövetségnek elnökei írták alá. Az irat tartalma gyűlölködő és gyalázatos támadás volt Bajorország ellen. Elmondta, hogy a bajor hadsereg az igazán súlyos harcokban csődöt mondott (holott tudva­levő, hogy a bajor katonák voltak a német hadsereg legbátrabb és legérté­kesebb tagjai); most már csak arról van szó, hogy legalább Poroszországot meg kell menteni az összeomlástól; a német politikát bajor férfiak vezetik ebben a pillanatban, mondja a röpirat és éppen ezért arra törekszenek, hogy Poroszországot megbénítsák, tönkretegyék a császári tekintélyt, félretolják a legfelsőbb hadvezetőséget és ezzel egész Németországot az örvénybe taszítsák.

Óriási felháborodás fogadta Bajorországban a röplapot, hiszen az nem mondott kevesebbet, mint azt, hogy Bajorország elárulja a közös német ügyet. A bajor miniszterelnök és hadügyminiszter azonnal értesítette a porosz minisztériumot és kijelentette, hogy hamisítványnak tartja a röplapot. A vizs­gálat megállapította, hogy az említett szövetségek aláírása hamis és a szövetségeknek nincs részük a felhívás megszerkesztésében és terjesztésében. Egyébként a vizsgálat nem tudta felfedezni a röplap szerzőit, a hadügy­minisztérium elejétől-végig az antant propaganda termékének tekintette; bár ezt sem sikerült közvetlenül bebizonyítani, annyi kiderült, hogy a röplap terjesztése valószínűleg az antant ügynökeinek munkája volt, mivel senkinek másnak nem lehetett érdeke, hogy éppen Berlinből küldjenek Bajorországba ilyen iratot, csak az antantunk, hiszen csak neki lehetett haszna abból, ha sikerül Poroszország és Bajorország közé éket verni. Az angol propaganda­szolgálat néhány nap múlva átvette a szennyirat szövegét a Berliner Tage­blattól, amely lenyomtatta, azután óriási számban sokszorosíttatta és ledo­báltatta a német arcvonal felett.

A német államügyészség Krause ellen megindította a bűnvádi eljárást és elkobozta tekintélyes vagyonát. Ez a tény egyre jobban a szélsőségek felé hajtotta Krauset, hangja egyre szenvedélyesebbé vált, most már csak a forradalomról beszélt és 1918. nyarán belépett a független szocialista pártba. Érdekes, amit Waltz mond róla emlékirataiban: szerinte oly izzó gyűlölettel harcolt már a poroszok ellen, támadásai oly kíméletlenek, erőszakosak és ízléstelenek voltak, hogy maga a francia propagandaszolgálat volt kénytelen mérsékletre inteni. Krause 1918. Elején lépett be a Freie Zeitung munkatársai közé, cikkeiben és röpirataiban ezentúl is elsősorban a porosz militarizmus ellen harcolt.

Említettük, hogy a Freie Zeitung cikkeiben egyáltalán nem találhatunk egységes világnézetet. Az emigránsokat pusztán a Franciaország iránt érzett rajongás kötötte össze, továbbá a radikális intellektualizmus, amely a néptől teljesen idegen volt. Maga Hugo Ball fejezte ki egy ízben csodálkozását, hogy az emigrációban nincsenek szocialisták. Valóban, az emigráció csak a füg­getlen szocialistákkal tartott fenn baráti összeköttetést.

Hogy a Freie Zeitung milyen szorosan együtt működött a francia propa­gandaszolgálattal, annak élénk bizonyítéka, hogy a Service de la propaganda äerienne Párizsban “Das freie deutsche Wort” címen német nyelvű lapot adott ki, amelyet nagy mennyiségben szórt a német állásokba. Ebben a lapban majdnem kizárólag a Freie Zeitung cikkeit közölték. Az antant propagandája itt is gondosan ügyelt arra, hogy az emigránsokat meghagyja abban a szinte öntudatlan idealista mámorban, amely rózsaszínbe burkolta előttük az antant hadicéljait; éppen ezért vigyázott az antant propaganda, hogy soha meg se sejthessék az emigránsok, hogy Franciaország is csak önző hatalmi célokat követ a háborúban. Hamarosan kiderült, hogy a Freie Zeitung nagyon téve­dett, mikor a maga utópisztikus céljait azonosította a német nép vágyaival és kívánságaival. Mint Thimme mondja: ez a keserű felismerés csak akkor derengett fel benne, mikor kiderült, hogy a német nép hallani sem akar róla. A németség ellen kiélezett politikája, a német népen gyakorolt ellenséges kritikája, továbbá a francia álláspont szolgálata volt az oka annak, hogy soha­sem tudott hozzáférkőzni a német néphez. Mindeddig az volt a célja, hogy éket verjen az “elnyomott, megcsalt, ártatlan” német nép és a “bűnös” német kormányzat közé. Amikor az antant kegyetlen békefeltételei ismeretesek lettek, a Freie Zeitung is fordított egyet álláspontján: most már minden bűnt a német nép nyakába tolt, elnevezte elmaradottnak, csökönyösnek, úgy jellemezte, hogy képtelen megérteni a körülötte lévő világot és semmiféle érzéke nincs a szabadság iránt.

A háború befejezése után a Freie Zeitung egymásután beadványokkal ostromolta Párizst, mint az erkölcsi forradalom gyújtópontját és követelte, hogy egy jottányit se engedjen a kemény és megalázó békefeltételekből; hangoztatta, hogy az előzetes békefeltételek teljes mértékben megfelelnek a német gonosztett nagyságának. Egyik vezércikkében odáig megy, hogy kijelenti: még a legkegyetlenebb békefeltételek is ártatlan büntetések csak Németország gaztettének nagyságához képest. A francia politika ennél jobb védőt keresve sem találhatott. Hiszen a Freie Zeitung már odáig is elment, hogy a francia kormánytól még szigorúbb békefeltételeket követelt. Ebben az időben volt a lap összeköttetése Párizzsal a legszorosabb, befolyása az egész világon legnagyobb, mert feltűnést keltő cikkeit az egész világsajtó idézte. éppen ezért merült fel akkoriban az a gyanú, hogy a lapot tulajdonképpen a Maison de la Presse irányítja; annyi bizonyos, hogy a lap politikai állásfog­lalását Haguenin igen élénken befolyásolta.

De az emigránsok nemsokára meggyőződhettek arról, hogy az új Német­országban nem terem számukra babér, holott abban a reményben ringatták magukat, hogy az antant rájuk fogja bízni Németország ujjászervezését. Ebben a reményükben keservesen csalódtak! Németország a maga erejéből kelt fel a súlyos csapás után és az új Németországban sem a jobboldali, sem a baloldali vezetőkörök nem óhajtottak az emigránsokkal közösséget vállalni és nekik szerepet juttatni. Siralmas olvasni a lapnak azokat a cikkeit, amelyek­ben önmagukat ajánlják az antant figyelmébe; hangoztatják, hogy tisztakezű és becsületes világnézetű politikusoknak kell most szerephez jutni Német­országban, ilyenek pedig csak a Freie Zeitung társaságában vannak; Hugo Ball szinte könyörögve fordul az antant vezetőihez a lap 1919. március 1. számában, hogy ismerje el a Freie Zeitung vezetőit Németország vezetőiül és adja kezükbe a hatalmat. Olyan emberekkel szabad csak tárgyalni az antant­nak, mondja a lap, akik nincsenek beszennyezve a régi rendszer bűneivel és akikhez a győzelmes antant teljes bizalommal közeledhetik. Azonban sem a magyarázgatás, sem a könyörgés nem használt: minden ajánlkozásuk és felkínálkozásuk hiábavaló volt. Elkeseredetten félreálltak, a Freie Zeitung elvesztette minden időszerűségét: szerepét végigjátszotta, az antant érdekeit előmozdította s most az antant közönyösen eldobta magától. Egyszerre veszítették el az antant állítólagos rokonszenvét és nem tudták megnyerni a német nép érdeklődését sem: most jöttek rá kétségbeesetten, hogy a német nép mindig árulásnak minősítette magatartásukat.

A háború elején Grelling híres könyve volt az antant propaganda leghatal­masabb fegyvere, 1918-ban pedig ezt a szerepet Lichnowsky herceg híres könyve: “Meine Londoner Mission 1912-1914” vette át. Ez a könyv hatalmas vádirat a német kormány ellen; különös jelentőséget az adott neki, hogy szerzője a háború előtt az utolsó londoni német követ volt; természetesen óriási feltűnést keltett az egész világon, hogy a volt német követ síkraszállt az angolok békekészségének bizonyítása érdekében. Lichnowsky 1916-ban írta könyvét; a könyvben élesen bírálta a háború előtti utolsó évek német politikáját, továbbá helyeselte az antant propagandája által hangoztatott háborús jelszavakat és diplomata létére beleesett abba a hibába, hogy nem kételkedett ezeknek őszinteségében. Nyíltan vallotta könyvében, hogy Német­országban a halottak uralkodnak az élőkön és éppen ezért meg kell valósulnia az antant nemes hadicéljának: Németország demokratizálásának.

Lichnowsky szinte öntudatlanul vált nemzetének árulójává, sőt mai napig is sokan akadnak, akik kétségbevonják, hogy ártani akart volna Német­országnak. Tudniillik bebizonyított tény, hogy feljegyzéseit nem szánta a nyilvánosságnak; csupán az volt a célja velük, hogy néhány politikai barátja, főképpen a már említett Richard Witting előtt igazolja politikai magatartását, amelynek az volt a célja, hogy Németország és Anglia megértse egymást. Bizalmas olvasásra átadta a kéziratot Witting titkos tanácsosnak, aki 1917. júliusában bizalmasan továbbadta von Beerfelde kapitánynak. Ez az ember mély vallásos érzésű, fanatikus igazságkereső volt és valami szent ügynek akart szolgálatot tenni, mikor saját felelősségére 50 példányban sokszorosította és szétküldte a legkülönfélébb pártállású politikusoknak. Innen kezdve lavinaszerűen nőtt a könyv példányszáma, úgyhogy szeptember elején állító­lag már 2000 példány forgott közkézen.

Ezeknek a rajongóknak és pacifistáknak a társasága most elérkezettnek látta az időt, hogy a könyvet külföldön is elterjessze. 1918. februárjában a propagandaelhárító szolgálat kétezer példányt foglalt le egy berlini pincében; ezek a példányok Svájcba voltak szánva. Ezek már nyomtatott példányok voltak, ezzel a címmel: “Die Schuld der deutschen Regierung am Kriege”. Jobban sikerült az a kísérlet, amelynek során Hanssen birodalmi gyűlési képviselő segítségével Dániába sikerült példányokat átcsempészni. Maga Lichnowszky 1918. március 5-én levelet intézett Hertling birodalmi kancellár­hoz és a bizalmával való hallatlan visszaélésnek minősítette könyvének sok­szorosítását és terjesztését. Viszont Hanssen képviselő egyik barátja előtt a herceg úgy nyilatkozott, hogy nagyon meg van elégedve könyvének elter­jedésével. Mikor a könyv külföldön is megjelent, számos oldalról követelték, hogy bűnügyi eljárást indítsanak a herceg ellen. Különösen Ludendorff tábornok dolgozott ebben az irányban s maga II. Vilmos császár is helyeselte ezeket a lépéseket. Az igazságügyi hatóságok azonban megtagadták az eljárás megindítását azzal a megokolással, hogy a hercegnek semmi része sincs a könyv kiadásában. A porosz urak háza mégis kizárta tagjai közül Lichnowskyt.

Azokat, akik a könyv terjesztésében részt vettek, a haditörvényszékek fel­mentették.

Amint a könyv külföldön megjelent, az antant propaganda rögtön rávetette magát és gondoskodott róla, hogy a legszélesebb körökben elter­jesszék. Ez különösen az angol kormánynak volt érdeke. Lord Beaverbrook május 9-én kijelentette az alsóházban, hogy Lichiowsky emlékirata, különösen Anglia ipari vidékein, már több mint négymillió példányban forog közkézen. A munkaügyi minisztérium valószínűnek tartotta, hogy a könyv megjelenése volt a főoka az akkoriban fel­lépett sztrájkok megszűnésének. Kétségtelen, hogy a könyv igen nagy mértékben fokozta az an­gol nép erkölcsi ellenálló erejét.

Természetesen az angolok minden eszközt megragadtak arra, hogy a könyvet Német­országban is minél nagyobb mér­tékben elterjesszék. Campbell ­Stuart a Crewe House titkairól írt könyvében csodálkozással állapítja meg, hogy az angolok ebben a terjesztésben semmi jelentékeny akadályra nem ta­láltak. Az admiralitás már május elején jelentette, hogy körülbelül 10.000 példányt sikerült bejut­tatni Németországba. A könyv Németországba szállítását nagy­ban megkönnyítette a legfőbb cenzúrahivatal az a határozata, amellyel úgy intézkedett, hogy a könyv Németországban ki­nyomható és terjeszthető, hiszen már úgyis ismeretes a tartalma Németország legszélesebb rétegeiben. A német hatóságok csak akkor eszméltek magukra, mikor a könyv külföldön óriási visszhangot keltett és nagyban megerősítette a Németország elleni hangulatot. Most már megtiltották a könyv behozatalát és egyúttal elrendel­ték a fellelhető példányok elkobzását. Ezen túl tehát az angoloknak nem maradt más hátra, mint repülőgépekről ledobálni a német állásokba. Erre a célra két röplapon foglalták össze az emlékirat tartalmát és mintegy százezer példányban ledobták a német állások felett; később még százezer példányt juttattak így a német katonák kezébe. Az egyik német altiszt vallomása szerint ezek a röplapok különösen nagy hatással voltak a német katonák hangulatára. A franciák minden erejüket latbavetették, hogy tőkét ková­csoljanak maguknak Lichnowsky könyvéből. Svájcban kisalakú könyvben adták ki és 1918 őszén óriási példányszámban dobták le az állások felett. Az Egyesült Államokban a Creel-féle propagandairoda Lichnowsky herceg röpiratba foglalt emlékiratait több mint 660.000 példányban terjesztette el.

Lichnowsky iratainak óriási hatását nagyban fokozta az, hogy éppen ebben az időben kerültek nyilvánosságra dr. Muehlon nyilatkozatai a német háborús felelősségről. Dr. Wilhelm Muehlon a Krupp-művek igazgatóságának tagja volt és lelkiismereti okokból mondott le állásáról és költözött Svájcba, ahol hamarosan összeköttetésbe került a pacifista körökkel. 1917-ben kör­levelet intézett a vezető német személyiségekhez és ebben kifejtette pacifista álláspontját. Ez a körlevél széles körökben ismeretessé vált és nyilván az antant propaganda korán felfedezte és értékesítette, mert már a következő évben mindig ott találták a Németországba becsempészett Lichnowsky pél­dányokban. 1918-ban ezen felül még három műve jelent meg Muehlonnak a francia propagandahivatal kiadásában; mind a három a háborús bűnösség kérdésével foglalkozni. Ezekben a műveiben meggyőződéses pacifistának mutatkozik és azt a meggyőződését fejtegeti, hogy Németország politikája és hadvezetése elmaradott, szóval, hogy Németország rossz ügyet védelmez. Ezeket az iratait francia repülők a német hadállások fölött le is dobálták.

Muehlonnak mégis az volt a leggyászosabb szerepe, amellyel a német császár személy e ellen harcba szállt. Az antant propaganda a német császár személyét korán belevonta lázító hadjáratába, de mindig óvakodott attól, hogy a katonák monarchikus érzelmeit megsértse. Bizonysága ennek például az a röplap, amelyet maga Waltz írt 1914. szeptemberében. Ebben a röpiratban, amelyet 50.000 példányban dobáltak le, még azt állítja a francia légipropa­ganda legügyesebb embere, hogy a német császár, mikor északi útjáról vissza­tért, megdöbbenéssel látta, hogy az események a háborúig fejlődtek s őt is úgy magával ragadták, úgyhogy már nem tehetett semmit a béke érdekében. Így tehát még békeszeretőnek mutatják be a császárt. Ebben az időben általában így beszélnek róla a röpiratok.  Campbeh-Stuart írja nevezetes könyvében, hogy az 1918. évi londoni propaganda-konferencián elhatározták, hogy a Hohenzollern-dinasztia elleni támadásokat úgy fogják intézni, mintha azok mind német forrásból származnának. Ezt annál könnyebben meg is tehették, mert 1917 óta bőven állt német anyag rendelkezésükre. Elsősorban Siegfried Balder iratai voltak azok, amelyek teljesen elkeseredetten és durván támadták a császárt és a császári házat és ezzel az éles hangjukkal új korszakot is jelentettek a francia propaganda történetében.

A német elhárító szolgálatnak az egész háború alatt nem sikerült meg­állapítania, hogy ki rejtőzik a Siegfried Balder álnév alatt. Megbízottját, aki ebben az ügyben nyomozott, tévútra vezették. Csak a háború után sikerült bizonyos adatok összevetésével, főleg Waltz emlékiratainak alapján meg­állapítani, hogy Balder neve alatt minden valószínűség szerint dr. Wilhelm Eckstein müncheni ügyvéd rejtőzik. Waltz emlékirataiból olyan érdekes adatok jutottak tudomásunkra, amelyek teljes mértékben felvilágosítanak az állítólagos Balder jelleméről s azokról az okokról, amelyek gyalázatos propa­gandairatai szerkesztésére indították; megtudjuk, hogy bajorországi ember, hadifogságban volt, azonban Waltz nem árulja el a nevét. Az emlékiratoknak számos ilyen közvetett adata alapján, különösen egyes német hadifoglyok vallomásából, joggal lehetett most már következtetni Eckstein személyére. Eckstein 1916 október 12-én Saint Mihiel-nél átszökött a franciákhoz, akik az etampesi fogolytáborban helyezték el. Itteni fogolytársai vallják, hogy a táborban forradalmi propagandát indított a Hohenzollernek ellen és a mellett kardoskodott, hogy Németországot köztársasággá kell alakítani. Fogolytársai azt is tudták róla, hogy a francia propagandaszolgálat számára ilyen röp­iratokat szerkesztett abból a célból, hogy azokat Németország belsejében ledobálják. Tudták róla azt is, hogy svájci forradalmi elemekkel áll össze­köttetésben. Sőt tudták róla már a háború alatt a német katonai hatóságok is, hogy a franciák külön szobát bocsátottak rendelkezésére, ahol irodalmi munkásságát folytathatta és hogy 1917-ben Etampesból négy más társával együtt Fort Sucybe vitték. Ott dolgozott a francia propagandaszolgálat érdekében és a franciák kivételes bánásmódban részesítették, még azt is megengedték neki, hogy polgári ruhában autón bemenjen Párizsba. Párizsban, mint Waltz beszéli, több ízben látták francia propagandatisztek társaságában, akik megmutogatták neki a várost, hogy lássa a nép hangulatát és az élelmiszer­ellátás tökéletességét, és így mint szemtanú kedvező tudósításokat írhasson Németországba a francia állapotokról. Párizsi benyomásairól írt cikkei ter­mészetesen a Freie Zeitungban jelentek meg, amelyből a Das freie deutsche Wort is átvette őket. Végül Waltz emlékirataiból végképpen kiderül Balder és Eckstein azonossága annak a karikatúrának alapján, amelyet Waltz rajzolt az öt német hazaárulóról, amint a francia propagandatisztnél jelent­keznek; a kép aláírása: “Az első német köztársasági hadserege. A képen Eckstein világosan felismerhető. Érdekes, hogy a francia propaganda ugyan a leggyalázatosabb és legízléstelenebb, egyúttal pedig a leggyűlölködőbb szolgálatra használta fel Ecksteint, és Waltz mégis meglehetősen gúnyosan beszél róla emlékirataiban. Elmondja, hogy fantaszta, akinek az a rögeszméje, hogy ő hivatott a német császárt letaszítani trónjáról és elfoglalni a Német Köztársaság elnöki méltóságát. A francia propagandának természetesen kapóra jött ez a határtalan köztársasági lelkesedés, valamint Eckstein írói készsége, egyébként azonban nem vette őt komolyan. Természetesen írói működése elején ő is hangosan  követelte a hadisarc és hódítások nélküli békét, azonban a végén rá kellett jönnie, hogy a francia propagandaszolgálat, s főképpen Waltz, bolonddá tette. 1918 nyarán duzzogva visszavonult, éppen akkor, mikor a francia propagandának többé már nem volt szüksége rá. Ezek után az egyes fogolytáborokban szóbeli propagandát folytatott a német császár ellen, azonban a német katonák annyira felháborodtak ellene, hogy kénytelen volt menekülni. A német hadbíróság szökés és hazaárulás miatt távollétében megindította és be is fejezte ellene az eljárást.

Eckstein szökése után egy hónapra már a leglázasabban működik abban a propagandalapban, amelyet a franciák adtak ki német nyelven a német katonák számára (Kriegsblätter für das deutsche Volk, amelynek később Das freie deutsche Wort volt a címe). Ebben a lapban Eckstein cikkei, külö­nösen 1917. óta rendkívül nagy mennyiségben jelentek meg és jellemző volt rá, hogy zsidó létére, aki Németország és minden német hagyomány meg­semmisítésére törekedett az antanttal karöltve, ezekben az írásaiban mégis a Siegfried álnevet használta. A német front felett nem csupán röpiratait, hanem verses műveit is terjesztették, amelyekben meglehetősen sallangos és cifra frázisokkal lázította a katonákat feljebbvalóik és a történelmi osztály ok ellen. Röpiratainak aláírása sokszor ez volt: Francia fogságban lévő német demokraták egyesülete. Waltz emlékirataiból tudjuk, hogy ennek és a más hasonló nevű egyesületeknek mindössze nyolc-tíz tagjuk volt. Ennek a köz­társasági egyesületnek székhelye Sucy-erődben volt, ott, ahol Eckstein és négy fogolytársa folytatta munkáját. A francia propaganda ezeket a röpiratokat német hadifoglyokkal szedette és nyomatta ki, és érdekes még az az adata is, hogy éppen Eckstein “Sturmblätten” című verseskötete volt az első röp­irat, amelyet fekete-vörös-arany szalaggal kötöttek át és dobtak le a német sorokba. Később a franciák által szerkesztett németnyelvű tábori újság fekete-fehér-vörös szalaggal jelent meg, amelyen a német birodalmi sas is ott ékeskedett.

Ugyanebben az időben kezdték ledobálni Ecksteinnek a német császár ellen írt első gúnyiratát, amelynek ez volt a címe: “II. Vilmos, egyelőre német császár, vádat emelünk ellened”. A katonai hatóságok körében óriási fel­tűnést keltett az a durva hang, amely ezúttal először hangzott fel ilyen rikító és ízléstelen módon az ellenséges táborból. A katonai hatóságok annyira felháborodtak ezen, hogy kiadták a parancsot: olyan ellenséges repülőket, akik efféle lázító és sértő tartalmú röpiratokat dobálnak le, elfogatásuk esetén feltétlenül haditörvényszék elé kell állítani. Ez nem akadályozta meg az antant légi propagandaszolgálatát abban, hogy sűrű egymásutánban le ne dobálja Eckstein ezután következő gyalázkodó műveit. Legközelebbi röpiratában választásra hívja fel az olvasót: vagy a császárt és a háborút, vagy a köztársaságot és a békét kell választani; felhívta a német hadi­foglyokat, hogy alakítsanak köztársasági német sereget Franciaországban, a harcoló német katonákat pedig felhívta, hogy lőjék agyon feljebbvalóikat, pusztítsák el a fegyver- és lőszergyárakat, a raktárakat és készleteiket. Egy­úttal pedig csábítja őket a szökésre, s azzal kecsegteti a szökevényeket, hogy nemsokára diadallal fognak visszatérni a hazába, mint Németország meg­mentői. Azonban az a felfordulás, amelyet Eckstein olyan közeli időre várt és jósolt, nem következett be. Ő már 1917. tavaszára jósolta a közeli német forradalmat, utolsó röpiratában azonban, amelyet 1918-ban írt, határozottan érezni a türelmetlenséget és a csalódást: “Rosszabbak vagytok, mint a rab­szolgák, bolondok vagytok, őrültek vagytok, – támad rá a német katonákra – rothadtak vagytok a csontotok velejéig”. Ezt a röpiratot is sok ezer pél­dányban terjesztették. Végül azonban Ecksteinnek is ugyanaz volt a sorsa, mint a többi német emigránsnak, akik hazájuk ellen dolgoztak: a francia propagandaszolgálat eldobta őket magától, miután reményeikben, vágyaik­ban és ambícióikban már előbb keservesen csalódtak.

Megállapíthatjuk, hogy ez a propaganda oly egyoldalú, annyi ferdítéssel és annyi hamis adattal állítja be Németország szerepét a háborús felelősség kérdésében, hogy elfogultságát még az antant legcélzatosabb propagandája sem múlta felül soha. Hogy milyen értékes fegyverek voltak az emigránsok iratai az antant propaganda kezében, mutatja az a körülmény, hogy ­mint említettük – egészen apró alakban, hártyapapírra nyomva, léggömbök útján sok százezer példányban terjesztették a központi hatalmak országaiban. Így érthető, hogyan tudta az antant propaganda az egész világ közvéleményét a központi hatalmat ellen hangolni; érthető hogy sikerült meggyűlöl­tetnie Németországot és a monarchiát az egész világ­gal; és érthető, hogy sike­rült olyan légkört terem­tenie a béketárgyalások idejére, amellyel biztosí­totta a központi hatalmak teljes vereségét.

Kitűnően használta céljaira az antant propa­ganda az időnkint meg­nyilvánuló békehangulatot is, amelyet nagy részben ő maga készített elő és ezzel kapcsolatban azokat a bé­keajánlatokat, amelyek a központi hatalmak részé­ről időnkint az antanthoz érkeztek. Ezek között je­lentőségénél és jellegénél fogva legkomolyabb volt IV. Károly király béke­ajánlata, amelyet Sixtus herceg, a királyné öccse, a francia hadsereg tisztje közvetített. A béke­tárgyalások, amelyeket titokban folytattak, sajnos, nem vezettek pozitív eredményre, azonban hatásuk óriási volt. Az antant – ez hamarosan kiderült – nem vette komolyan a béketárgyalást, mert nem akart a központi hatalmakkal mint egyenrangú felekkel tárgyalni, hanem dik­tálni akarta a békét. Ezt a szándékát természetesen gondosan eltitkolta, de a béketárgyalásokat páratlan ügyességgel újból arra használta fel, hogy a központi hatalmak katonaságának és polgári lakosságának a háború sikerébe vetett bizalmát aláássa. Már napok múlva hangos volt a világ sajtója és szinte egyhangúlag azt hirdette, hogy a békeajánlat nem egyéb, mint a központi hatalmak kimerültségének és gyöngeségének kézzelfog­ható jele. Ez a nézet még a központi hatalmak lakosságának körében is hitelre talált. A hiba ott volt, hogy nem tapasztalt diplomaták vezették ezeket a tárgyalásokat, hanem maga a király, a királyné és Sixtus herceg, tehát amatőrpolitikusok, akik nem számoltak azzal, hogy az ilyen tárgya­lások főfeltétele a gyors cselekvés és az ilyesminek csak akkor szabad kiszi­várognia, amikor már bizonyos, hogy napok, vagy inkább órák alatt kész a megegyezés. Ellenkező esetben az a veszély fenyeget, ami itt is bekövetke­zett, hogy saját katonaságunkat és népünket demoralizáljuk.

Ezzel kapcsolatban kell megemlítenünk, hogy az antant propaganda­szolgálatának éppen azért volt mindig különös gondja a háború borzalmainak ecsetelésére, hogy ezzel is elősegítse az országokban a pacifista hangulatot. Egymásután repültek fel a pacifista jelszavak; már a háború közepe táján a pacifista elveket valló szocialisták is kongresszusra gyűltek össze; hol Svájc­ban, hol az északi államokban; pacifista jelszavak kóvályogtak a levegőben és ezektől a bizalmukat vesztett és csüggedő emberek hamar megkótya­gosodtak. Világtörténelmi nevezetességű, rikító példája ennek a mételyező antant propaganda-befolyásnak az a nyilatkozat, amelyet a háború után közvet­lenül kitört magyar forradalom hadügyminisztere mondott nyilvánosan a kato­nák arcvonala előtt, a legnagyobb veszély idején: “Nem akarok katonát látni”.

Az angol közmondás azt mondja, hogy ha a háború kitör, első áldozata mindig az igazság. A háborús propaganda teljes mértékben igazolja ezt a közmondást; és ez nem csupán az antant propagandájára érvényes, hanem minden ország propagandájára. Mindössze annyi a különbség, hogy az antant propaganda az egész világot behálózta és félrevezette. Különösen szigorúan nyilatkozott a háborús propagandáról Richard B. Rowan angol író: “Mikor az ágyúk füstje már régen eloszlott, a hazug és megtévesztő propaganda gőze még mindig ott lebegett Európa felett. Nemcsak áldozatait tévesztette meg, hanem még önmaguk előtt is elfátyolozta az igazságot. 1915-től 1920-ig, szóval mindössze 5 esztendő alatt, túlszárnyalta a propaganda a nagyhangú és öblöstorkú választási hadjáratok minden hazugságát. Annyi hazugságot, annyi hamisított tényt és statisztikát még nem látott a világ, mind amennyi ezen az úton forgalomba került. A szédelgés valóságos pergőtüze zúdult mind az öt világrészre”. Háború idején az igazság felderítését egyesek talán azzal igazolják, hogy az is harci eszköz és háborús szükségesség; a francia propaganda ezt az álláspontot foglalta el. Viszont az angol propaganda szüntelenül hangoz­tatta, hogy minden szava tiszta igazság, ebben az esetben azonban meg kell mondanunk, hogy a legnagyobb képmutatással dolgozott, hiszen ismételten és igen sűrűn bebizonyosodott, hogy a legelvetemedettebb hazugságokat terjesztette.

Maurice Bourgeois francia tudós, aki maga is részt vett a Németország ellen indított francia propaganda-hadjáratban, elismeri, hogy a propaganda­röplapok útján egyszerűen megcsalták a német népet, de hangoztatja, hogy ezt az eljárást igazolja a háborús kényszer és a siker. A háború elején még megtörtént, hogy a francia röplapok némi igazságot is tartalmaztak. A franciák németnyelvű propaganda újságja 1915-ben még ezt írja: “A szövetségesek egységesek abban az elhatározásukban, hogy csak akkor hagyják abba a harcot, ha teljes eredményt érnek el”. Néhány nappal később így ír: “A harcot mindaddig kell folytatnunk, amíg Németországot pénzügyi és kereskedelmi tekintetben is teljesen meg nem semmisítjük”. Mióta Waltz belépett a francia légi propaganda szolgálatába, az efféle őszinte nyilatkozatok megszűntek. A francia propaganda most azt a jelszót adta ki: hogy célja megszabadítani a német népet a militarizmustól. Ehhez a jelszóhoz mindvégig hű is maradt. 1916-ban röplapokat dobtak le Berlinben, amelyek hangoztatták, hogy az antant hadicélja a német nép felszabadítása. Később megkönnyítették a francia propaganda dolgát az emigráns németek, akik Franciaországot, mint a szellemi és politikai haladás fellegvárát, mint a német szabadság harcosát ünnepelték. Magasztalták Franciaországot, mint a demokrácia és az emberi eszmények zászlóvivőjét. Így írt Eckstein és így írt Krause is: nem a megtévesztett német nép ellen harcolunk, hanem azok ellen, akik elnyomják és leigázzák. A francia propaganda százezerszámra dobáltatta le ezeket a német röplapokat, amelyek sűrű fátyolba burkolták a francia hadvezetőség valóságos hadi­céljait. Waltz azzal mentegeti a francia kormányt, hogy ezt a tudatos csalást ő maga követte el munkatársaival és a kormány ezért nem felelős; csakhogy ennek ellentmond az, hogy ő nem mint magánszemély dolgozott ebben az ügyben, hanem mint a Service de la propagande äerienne tisztviselője. Ez a szervezet a francia vezérkartól függött és minden röplapot bizottság vizsgált át. Henry Wickham Steed azt írja emlékirataiban, hogy a Crewe House propagandájának alapelve az volt, hogy mindig hű maradjon az igazsághoz és ugyanezt állítja Campbell-Stuart is a Crewe Houseról írt könyvében. Ezeket az állításokat azonban maguk a szövetségesek sem vették komolyan és tudták, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Az angol propaganda röp­lapjain pacifista eszméket hangoztatott, a népek kibékülését és az igazságosságot. Ilyen mondatok szerepelnek ezeken a röplapokon: “Az antant seregei a demokráciáért harcolnak, az emberek és a nemzetek egyenlő jogaiért, békéért és emberiességért, a szabad népek szövetségéért, a jogért és igazságért. Viszont a németek a világhatalomért küzdenek, a vérrel és vassal megszilárdí­tott hatalomért, az arisztokrata osztályok, a zsarnoki bürokrácia és az uzsorás milliomosok uralmáért”.

Lloyd George egyik beszédében, amelyet 25.000 példányban dobtak le a német állásokba, ezt mondja: “Ha Németország valóban demokratikus alkotmányt fogad el, akkor ez nagyban meg fogja könnyíteni a demokratikus és megegyezéses békekötést”. Mikor azonban nem kellett többé tartania a levert Németországtól, cinikus módon éppen az ellenkező értelemben nyilat­kozott: “Most leterítettük őket, most azt tehetjük, amit akarunk”. Ennél fogva elsősorban Lloyd George felelős azért, hogy a német népet gyalázatosan megcsalták. Ebben a felelősségben osztoznak vele azok, akik a Crewe Houseban a német röplapokat szerkesztették. Míg Németországot le nem verték, mindig azt hangoztatták, hogy ha lemond hódító szándékáról, tisztességes békét kaphat, mert az antant nem a német nép ellen harcol; egyáltalán az antant propaganda mindig élesen megkülönböztette egymástól a német népet és kormányát és mint mondottuk, igyekezett éket verni közéjük. Mikor azonban a németek fegyverszünetet kértek, ami egyértelmű volt leveretésükkel, már így beszélt az angol propaganda: “A népeknek meg kell bűnhődniük kor­mányaik hibáiért és bűneiért”. Az a körülmény, hogy Németország áttért a demokratikus kormányformára, egyáltalán semmi hatással nem volt az antantra. Sőt, ekkor az antant propaganda nyíltan hangoztatta, hogy a meg­egyezéses béke nincs érdekükben az antant hatalmaknak; a német népnek meg kell tudnia, hogy súlyos áldozatokat kell hoznia a világbékéért. Így a hazug ígérgetések mögül egyszerre kibukkant a meztelen és rideg igazság.

Az amerikai propaganda vezetőségét maga Wilson utasította, hogy sohase tévessze szem elől az igazságot, azonban maga Wilson is nagyban hozzájárult a német nép félrevezetéséhez. Nyilatkozatait és beszédeit ren­geteg mennyiségben dobálták le a német állásokba. Ezekben még így beszél: “Nem akarunk ártani Németországnak, nem akarjuk csorbítani hatalmi állását, azt akarjuk, hogy az új világban egyenlő jogú tagja legyen a népek szövetségének”. A német demokraták amerikai szövetsége még bőségesebben ontotta ígéreteit: “Az egész amerikai nemzet becsülete a biztosíték arra, hogy a német nép és Németország semmiféle kárt nem fog szenvedni és ennek egyetlen feltétele, hogy fegyvereiteket fordítsátok a császár ellen és egyúttal adjatok magatoknak szabad demokratikus alkotmányt”. Creel legfőbb fel­adatának tekintette, hogy meggyőzze a világot Amerika idealizmusáról és Németország bűnösségéről. Ilyen körülmények között egyáltalán nem csodá­latos, ha azt látjuk, hogy az amerikai propaganda röplapjai híján vannak minden tárgyilagosságnak.

Különösen érdekes ebből a szempontból annak a hivatalosan kiadott okmánygyűjteménynek a története, amely a The German-Bolsevik Conspiracy (Német bolseviki összeesküvés) néven jelent meg. Az amerikai propaganda­bizottság ebben az esetben hamisítók áldozata lett és mázsás hazugságokat terjesztett el az egész világon. Ezeket a hamisításokat Edgar G. Sisson köz­vetítette Amerikába. Sisson Oroszországban tartózkodott, mint Wilson propaganda-megbízottja és az volt a feladata, hogy az elnök beszédeit és nyilatkozatait orosz és német nyelven terjessze. Pétervárott az így év telén óriási összegért megvásárolta bizonyos ellenforradalmi csoportoktól azokat az okmányokat, amelyek állítólag igazolták, hogy a szovjet vezetői, főképpen Lenin és Trotzkij, Németország megfizetett ügynökei és a német vezérkar utasításai szerint kormányoznak. Ezek az okmányok, amelyek állítólag az orosz kormány, a német vezérkar és a német Nemzeti Bank hivatalos iratai voltak, durva hamisítványoknak bizonyultak. Már az okmányok külső kiállítása is meggyőzhetett mindenkit arról, hogy merőben eltérnek a német és orosz hivatalos iratok hangjától és formájától, ezen felül tele voltak ténybeli tévedésekkel és ellentmondásokkal, továbbá durva nyelvi hibákkal. Sisson táviratilag közölte az okmányok tartalmát az Egyesült Államok kormányával, s magukat az okmányokat magával vitte Amerikába. Az amerikai kormány engedélyt adott a közlésre, 1918 szeptemberében meg is jelentek és óriási feltűnést keltettek. Általában a világsajtó hitelt adott a csalásnak, de már korán hangzottak fel kételkedő nyilatkozatok és tekintélyes lapok hangoz­tatták, hogy az egész okmánygyűjtemény rossz tréfának látszik. Maga a szov­jetkormány is nyilatkozott, hogy az okmányok gyalázatos hamisítványok, sőt kétségbevonta Sisson és az amerikai kormány jóhiszeműségét. Az amerikai propagandabizottság mégis kiadta a gyűjteményt, mégpedig az okmányok facsimilejével együtt. Hogy pedig fedezze magát, Franklin Jameson és Samuel Harper amerikai történettudósoktól, a nemzeti történelmi bizottság tagjaitól szakértői véleményt kért. A szakértői vélemény úgy hangzott, hogy a német okmányok formailag aligha hitelesek, azonban az orosznyelvű okiratok valódi­ságában nincs okuk kételkedni.

Amint a gyűjtemény megjelent, azonnal 130.000 példány fogyott el belőle az Egyesült Államokban, magában Oroszországban 100.000 példány.

Mikor a fegyverszünet után Creel Prágába tette át működése színhelyét, az okiratgyűjteményt lefordították cseh, lengyel, magyar, horvát és ukrán nyelvre és ezeken a nyelvterületeken is elterjesztették. Természetes, hogy a gyűjtemény a Freie Zeitung jóvoltából hamarosan Svájcban is megjelent német nyelven és Németországban olyan hatást keltett, hogy például a Ber­liner Tageblatt és még néhány más lap, komolyan hitelesnek is tartotta. Az érdekelt német hatóságok sorra nyilatkoztak és keményen tiltakoztak az okiratok valódisága ellen és kijelentették, hogy ilyen okiratokat sohasem írtak alá, ilyen szövetség sohasem volt és már-már úgy látszott, hogy az okmányok valódiságának legendája szétfoszlik. Sajnos, még a háború után is akadtak emberek, akik védelmezték az okmányok valódiságát, sőt Amerikában 1928-ban egyes törvényszékek bizonyítékokul is elfogadták ezeket a hamisít­ványokat. Az amerikai kormány mind a mai napig elmulasztotta, hogy világosságot teremtsen ebben az ügyben, ami érthető is, hiszen a komoly és tárgyilagos vizsgálat rendkívül szomorú fényt vetne az amerikai kormány hiszékenységére és azokra az eszközökre, amelyekkel propagandája a háborúban dolgozott.

A háború egész ideje alatt az angol propagandaszolgálat hazugsággyára működött a legkifogástalanabbul. Az angol propaganda-központban külön hivatal volt, amely egyesegyedül irányzatos, félrevezető, hamis és hazug hírek gyártásával foglalkozott és ezek a hírek nem csupán a hadviselésre és politikára, hanem kereskedelmi és pénzügyi műveletekre is vonatkoztak. Mindjárt az ellenségeskedések kezdetén, 1914. őszén, elhatározta az angol propagandaszervezet, hogy óriási arányú misztifikációval megtéveszti a német vezérkart a maga igazi céljai felől. Ez a misztifikáció reményen felül sikerült. Ez talán a legtipikusabb példája a hamis katonai hírek terjesztésé­nek; eredménye az volt, hogy az ellenség nagyarányú csapatmozdulatokat és csapateltolásokat végzett, hogy felkészülve várja azokat a támadásokat, ame­lyeket az angol propaganda hazugságai előre bejelentettek. A dolog lényege az volt, hogy elterjesztették Németországban azt a teljesen alaptalan hírt, hogy az angol flotta titokban partra akar szállítani Németországban néhány hadosztályt, amelyeket ebből a célból elvont a francia arcvonalból. Hogy a német hadvezetőség hitelt adjon ennek a hírnek, nem volt elegendő csupán világgá röpíteni, hanem el kellett hitetni vele, hogy, az angol kormány már csakugyan elkezdte az előkészületeket arra, hogy Hannover ellen támadást intézzen.

Ennél fogva első dolga volt a propagandahivatalnak, hogy hamis katonai parancsokat gyártott a főparancsnok aláírásával, továbbá a doveri kikötőben szállítóhajókat összpontosított abból a célból, hogy az állítólagos csapatokat Németországba szállítsák, a hadihajórajnak pedig kiadta a parancsot, hogy végezzen bizonyos felderítő műveleteket, amelyek azt a látszatot keltik majd, mintha csakugyan csapatszállítási kísérletről volna szó. Mikor a német hír­szerzőszolgálat megszerezte ezeket az okmányokat, amelyek szemlátomást hiteles bizonyítékai voltak a fantasztikus angol kísérletnek, megdöbbent. házas sietséggel lövészárkokat ásatott Cuxhavenben, Emdenben és Borkum­ban, megerősítette a partvédelmet és nehéz tüzérséget összpontosított az állítólag veszélyeztetett partvidéken; ez a tüzérség nagyobbrészt messze hordó hajóágyúkból állt. Ezen felül nyakra-főre szállították a csapatokat erre a hadműveleti területre. Ugyanakkor, ettől függetlenül, az ellenség a nyugati harcvonalon éppen bizonyos átcsoportosításokat hajtott végre, amelyek még jobban valószínűsítették azt a hírt, hogy csakugyan elvontak a francia hadszíntérről néhány angol hadosztályt. Az angol propaganda annyira titokban dolgozott, hogy sem az angol hadügyminisztériumot, sem a francia vezérkart nem értesítette erről a propaganda-hadjáratáról. És éppen ezért nagy meglepetéssel értesült a Deuxiéme Bureau, hogy az Északi-tenger partvidékein gyanús német csapatösszpontosítások észlelhetők; ez a hír ellentétben állt a francia vezérkar eddigi hiteles értesüléseivel, amelyek szerint a negyedik német hadtest teljes felszereléssel ott áll Tondern közelében. Ezekből az újabb hírekből tehát a francia vezérkar azt a következtetést vonta le, hogy a német császár, mint valamikor Napóleon, támadást akar intézni Anglia ellen azzal a céllal, hogy csapatokat szállítson partra Angliában és az angolokkal saját földjükön vegye fel a harcot. A francia vezérkar nyom­ban értesítette az angol hadvezetőséget, amely Kitchenert utasította, hogy készüljön a védelemre; most tehát az történt, hogy az angolok is megerősítet­ték partjaikat és lövészárkokat ástak. Ezzel egyidejűleg az egész országban elterjedt a hír, hogy karácsonykor a németek partra akarnak szállni Angliában. Óriási megdöbbenést és rémületet keltett ez a hír Angliában. És a meglepetés hullámai csak akkor ültek el mind a két oldalon, Németországban és Angliában is, mikor az egész dolog vaklármának bizonyult. Az angol propaganda minden­esetre elért annyit, hogy Németország kénytelen volt tekintélyes haderőket elvonni a nyugati arcvonalról.

Ugyancsak 1914-ben röpítette világgá az angol propagandaszolgálat másik ilyen nagyszabású hazugságát. Valahogyan elterjedt Angliában az a hír, hogy óriási orosz hadsereg fog partraszállni a brit szigeteken, elsősorban Skóciában, hogy a nyugati harctérre menjen a szövetségesek megsegítésére. Annyira mentek a propagandaszolgálat emberei, hogy már a táborhelyeket is kijelöl­ték, sőt néhány ügynöküket kozákruhába öltöztették s azok úgy jelentek meg a táborhelyeken, mint a cár seregeinek előőrsei. Nemcsak Angliában terjedt el az orosz hadsereg érkezésének híre, hanem Franciaországban is, és mind a két ország hadseregére rendkívül jó hatással volt. Már részletes híreket is kezdtek terjeszteni és ezek oly hitelre találtak az angol közönség körében, hogy egyesek már bizonykodtak, hogy már látták is az orosz katonákat és beszéltek is velük. 1918 augusztusában felröppent aztán a hír, hogy az orosz csapatszállítmányok már elhagyták Archangelszk kikötőjét és az angol flotta elindult fogadásukra. Magától értetődik, hogy a német kémek hama­rosan továbbították ezt a rendkívül fontos hírt Németországba, aminek az volt az eredménye, hogy a német vezérkar rendkívül szigorú óvóintézkedéseket tett az Északi-tenger partjain, mert a hírekből arra következtetett, hogy az angolok csak éppen az orosz csapaterősítéseket várják, hogy végrehajtsák a partraszállást Németországban. Az óriási arányú blöff sikerült, hosszú időre megzavarta a német hadvezetőséget és céltalan intézkedésekre kényszerítene.

Mint említettük, az angol propagandaszolgálat nem riadt vissza attól sem, hogy a háborús hírterjesztést pénzügyi célokra is felhasználja. Ebben a tekintetben igen érdekes a skagerraki tengeri csata esete; ez az ütközet 1916. május 31-én folyt le, Jellicoe angol és Scheer német tengernagy hajóhadai közt. Az ütközet nagyjából eldöntetlen maradt, és ez a hír még aznap este titokban megérkezett Londonba. Ekkor a propagandaszolgálat alkalmasnak látta a pillanatot arra, hogy a helyzetet a maga céljaira kihasználja. Az ütközet eredményéről még nem értesült a világsajtó. Az angol propagandaszolgálat megtehette volna azt is, hogy elsőnek világgá röpít olyan táviratot, amely angol győzelemnek minősíti a skagerraki csatát. Azonban, miután szakértők­ből álló értekezleteket tartottak, hogy hogyan közöljék a nyilvánossággal a. meglehetősen leverő hírt, Sir Ernest Cassle indítványára azt határozták, hogy Amerikába olyan értelmű táviratot küldenek, hogy az angol hajóhadat súlyos vereség érte. Az angol miniszterek nem emelnek szót ez ellen a világ­csalás ellen. A távirat tehát elment és az amerikaiak június i-én arról értesül­tek, hogy a skagerraki csata fényes német győzelemmel végződött, az angolokat pedig súlyos veszteségek érték. Az eredmény szinte azonnal mutatkozott az angol értékeket a new yorki tőzsdén a hír következtében óriási árveszteségek érték, másnap pedig az angol propagandaszolgálat gondoskodott róla, hogy az Intelligence Service a maga ügynökei útján roppant tömegben összevásárolja az elértéktelenedett angol értékeket, természetesen valódi értékük negyed­részéért. A művelet befejeztével aztán helyreigazító táviratot küldtek New Yorkba; ez a távirat éppen ellenkező értelmű volt, de ez sem az igazságot közölte, hanem azt, hogy a skagerraki csata fényes angol győzelemmel vég­ződött: a németek egyszerűen megfutamodtak és pótolhatatlan veszteségek érték őket. Erre a hírre a new yorki tőzsde hangulata megfordult és az angol értékek ára egyszerre óriási mértékben megnövekedett. A londoni ügynökök­nek tehát nem maradt más dolguk, mint eladni az előző nap nevetségesen alacsony árakon összevásárolt értékeket. Ez a mesteri művelet az amerikaiak­nak jelentékeny veszteségeket okozott, az angoloknak pedig olyan nyereséget hozott, amilyenre alig van példa a pénzügyi spekulációk történetében. Szak­értők számítása szerint állítólag 60 millió font volt a tiszta nyereség. Hogy ez a rengeteg pénz kiknek a zsebébe vándorolt, azt sohasem lehetett meg­állapítani, csak – annyi bizonyos, hogy Sir Ernest Cassle ettől fogva Anglia legnagyobb hatalmassága lett.

Az egész háború idején különösen az angol és a belga propagandát jelle­mezte a gyűlölet és az elkeseredés. Egyik propagandaszolgálat sem riadt vissza semmi eszköztől, semmi tudatos ferdítéstől, hogy céljait elérje. Az angolok például igen jól tudták, hogy Miss Cavell kivégzése teljesen a hadijog szabályai szerint történt, mégis világraszóló propaganda-hadjáratot indítottak Németország ellen az angol nő kivégzése miatt. Ilyen alkalmakkor mindig gondosan elhallgatták azt, hogy ők maguk, valamint szövetségeseik hány kémnőt végeztek ki a háború folyamán. Egyébként az angol propaganda módszereit, eszközeit és szervezetét kíméletlen őszinteséggel ismerteti Campbell-Stuart “Secrets of the Crewe House” című érdekes munkájában.

Az Egyesült Államoknak volt ugyan idejük megfelelőképpen előkészülni a háborúra, hiszen a háborús felelősség és a hadicélok kérdését már régóta tárgyalták a nagy világlapok, de Amerikának még nem volt ideje és nem volt érdeke megszervezni háborús propagandáját. Az amerikai propaganda lényegi­leg abban állt, hogy visszhangozta Wilson eszméit és megállapításait a háború jogosságáról és szükségességéről, a demokrácia eszményeinek védelméről. Ennek az egységnek és egyúttal egyszerűségnek köszönheti Amerika, hogy háborús propagandaszervezetét egyetlen egy ország sem tudta felülmúlni. Fontos volt, mint említettük, hogy az elnök, kormány és nemzet. teljesen egységes volt a hadicélok tekintetében és abban az akaratban, hogy minden­áron a szabadság és a civilizáció eszméinek, tehát az antantnak kell győznie.

Az amerikai propaganda ugyancsak a harmadik háborús év második felében kezdődött, de szívóssága, ereje és hatása révén csakhamar a legelső sorba emelkedett. Roppant hatása volt már magának annak a ténynek, hogy a leghatalmasabb semleges állam magáévá tette az antant ügy ét. A háborút Amerika 1917. április 6-án üzente meg és már április 14-én meg­alakult Wilson rendeletére a Committée of Public Information, azzal a kettős céllal, hogy a belföldön szítsa a lelkesedést, külföldön pedig hirdesse Amerika önzetlen szerepét és azt az elszántságát, hogy a háborút mindenkép győ­zelemre viszi. A bizott­ság elnöke George Creel, a szenvedélyes és har­cias újságíró lett, aki­nek mindjárt az elején sikerült elérnie, hogy irodája óriási arányú és erejű felvilágosító had­járatnak a középpontja lett. Az amerikaiak amúgy is nagy mesterei a reklámnak, tehát ezt a propaganda-hadjáratot is úgy fejlesztették ki, mint valami nagy üzle­tet. Mint Hans Thimme mondj a Weltkrieg ohne Waffen” című munkájá­ban: Creel valósággal eladta Amerikának és az egész világnak a há­borút, mint valami áru­cikket. Hogy ez mily találó megállapítás, leg­jobban bizonyítja az, hogy az információs bizottság filmelőadásaiból, kiállí­tásaiból, irataiból és egyéb működéséből 2825 millió dollárt vett be, vagyis, míg más országok propagandaszolgálata rengeteg pénzbe került, az ameri­kai propagandaszolgálat óriási jövedelmet is hozott.

Az iroda költségeit az elnök eleinte a rendelkezési alapból utalta ki. Creel működését éles bírálat kísérte és a parlamenti pártok hevesen támadták is, attól tartottak, hogy ez a hatalmas sajtó- és propagandaszervezet majd a demokratapárt érdekeit fogja szolgálni. A támadások már annyira mentek, hogy egyes pártok csak abban az esetben voltak hajlandók a rendelkezési alapot megszavazni az elnöknek, ha Creelt elbocsátja. Creel a fenyegetés hatása alatt 1918-ban közvetlenül a kongresszushoz fordult irodája költ­ségeinek megszavazásáért. Ez alkalommal külön bizottság vizsgálta meg irodája működését és kiadásait, mire a kongresszus valamennyi pártja elismerte az iroda kiváló eredményeit és megszavazott 1 1/4 millió dollárt az iroda költ­ségeire. Ez azonban csak a belföldi propaganda költségeit fedezte, a külföldi propaganda költségeit ezen túl is az elnök utalta ki a rendelkezési alapból. Ebből az alapból körülbelül 5 és félmillió dollárt kapott az iroda, tehát összesen majdnem hétmillió dollárt. Mint említettük, ebből az összegből 2825 millió dollárt visszaadtak a kincstárnak.

A külföldi propagandát maga Creel szervezte meg és 1918. tavasza óta ennek az osztálynak Edgar G. Sisson lapszerkesztő volt a vezetője. Csakhamar úgy kiépítették .a külföldi szolgálatot, hogy minden szövetséges és semleges államban megbízottjai voltak, akik meglehetősen önálló hatáskörrel működtek. Különösen fontos volt ezek közt a párizsi iroda, amely szorosan együtt mű­ködött a francia propagandaszolgálattal. A frontpropagandát a katonai hír­szerzőszolgálat végezte. Mikor az antant propaganda hatása érezhető volt már a német arcvonalban, Párizsban összegyűltek az angol, francia, belga és amerikai propaganda vezetői és megállapították, hogy a frontpropagandát legeredménye­sebben azokon a szakaszokon lehet folytatni, ahol amerikai csapatok harcolnak, t. i. abban a hiszemben éltek, hogy a németeket az amerikai csapatok puszta megjelenése is halálra fogja rémíteni. Ennek a felfogásnak megfelelően az egyes szakaszokon a katonai hírszerzőszolgálat vezetői vették át a propagandát.

Július 14-én Blankenhorn kapitány vezetése alatt hat tisztet küldtek ki Amerikából ennek a frontpropagandának végleges megszervezésére. A kül­döttség előbb részt vett a londoni propagandaértekezleten, aztán bevonult a franciaországi amerikai hadiszállásra és már augusztus utolsó napjaiban ledobták az ellenséges lövészárkokba az első röplapokat. Azonban ebben az időben már rohamlépésben haladtak az események és így az amerikai propa­gandaszolgálat főképpen azzal foglalkozott, hogy Wilson beszédeit és jegy­zékeit terjesztette a német lövészárkokban. A propagandaszolgálat nem tudta ugyan utolérni a francia és angol propagandát, mégis sikerült 3 millió röplapot ledobnia a német állásokba. Szigorú parancsot kapott a propa­gandairoda, hogy a röplapok tartalma mindig teljes mértékben feleljen meg az igazságnak; a tisztektől írt szövegeket mégegyszer vizsgálja felül a vezérkar, még akkor is, ha ezzel késlelteti a röplapok ledobálását. Jellemző az amerikai propaganda felfogására az a terv, hogy lövészárok-újságot akartak alapítani, amely két nyelven jelent volna meg: németül és angolul. És éppen azzal kellett volna megnyernie a német katonák bizalmát, hogy az amerikai katonák is ugyanezt az újságot olvassák.

Számos ponton kénytelen volt az amerikai propaganda a francia szervezet segítségét igénybevenni. Viszont “A német demokrácia barátai” elnevezéssel megalakult amerikai egyesület, – amely így decemberében felhívást inté­zett az amerikai németekhez, hogy lelkesen vegyenek részt a háborúban mindaddig, míg el nem érik a célt: Németország demokratizálását, – nem volt valami kellemes segítőtársa az amerikai propagandaszolgálatnak. Mun­kásságát mindjárt azzal a váddal kezdte, hogy a német kormány bűnös a háború felidézésében s a következő évben már azzal dicsekedett, hogy millió és millió amerikai német tartozik tagjai közé. Azonban ez nem felelt meg a valóságnak. A mozgalom lelke Julius Koettgen volt, szocialista újságok londoni levelezője, ismert író, az egyesület elnöke pedig F'ranz Sigel, az 1848. évi mozgalmak ugyanilyen nevű amerikai tábornokának fia.

A szervezet európai központja Svájcban volt és csatlakozott a német emigránsok lapjának, a Freie Zeitungnak gárdájához. A szervezet titkárának sikerült összeköttetésbe lépnie a francia propagandaszolgálattal és a francia légipropaganda vállalta is, hogy a “német demokrácia barátainak” röplapjait kinyomatja és a német állásokba ledobáltatja. Az egyesület tagjai természe­tesen levelekben is küldözgették a röplapokat Németországba és újságokban is igyekeztek minél több példányt becsempészni. Mint említettük, az amerikai németek többsége semmiféle közösséget sem vállalt az egyesülettel és tagjai­val és az igazi amerikai hazafiak bizalmát sem sikerült ezeknek a renegát németeknek megnyerniük, még akkor sem, mikor Creel pártfogásába vette őket. A fegyverszünet megkötése után azonnal megszűnt a bizottság műkö­dése, Creel és Sisson Párizsba utaztak, hogy a különféle országokban felállított irodákat megszüntessék. Ekkor azonban, mintegy a háborús munka folytatása­képpen, újabb propagandaszervezetet létesítettek, amelynek feladata volt az újonnan alakult közép-európai államok, Csehszlovákia, Ausztria és Lengyel­ország közvéleményének befolyásolása. Ennek a propagandának székhelye Prágában volt és a bizottság gondoskodott róla, hogy röpiratait cseh-, lengyel és német nyelven terjeszthesse s ehhez a munkájához sikerült megnyernie a cseh és a lengyel kormány támogatását. 1919. június 30-án az amerikai infor­mációs bizottság működése teljesen megszűnt.

Valóban a legügyesebb Amerika volt a propaganda folytatásában. Mint Erdős László írja már említett munkájában, Amerika hamarosan túlszárnyalta az angolokat is a propaganda szervezésében és folytatásában. Amerika volt az első, amely központi propagandahivatalt, afféle propagandaminisztériumot szervezett. Amerika egyébként is a reklám és a blöff nagymestere, ezen felül pedig a korlátlan anyagi segédforrások klasszikus földje. Jellemzők azok a számadatok, amelyek az amerikai propaganda működését megvilágítják a propagandahivatal megalakulásakor 100 millió dollárral kezdte meg mun­káját, 18.000 hírlapot, 11.000 távirati irodát és ügynökséget, 10.000 keres­kedelmi kamarát, 30.000 ipari koncern-t, 20.000 üzemet, 10.000 könyvkeres­kedést, 32.000 bankot, 3500 ifjúsági egyesületet és 1000 hirdetési irodát fog­lalkoztatott. A filmpropagandára 852.000 dollárt áldoztak, és filmet csak úgy lehetett külföldre kivinni, ha 20% oktatófilm volt köztük, mert éppen ezek az úgynevezett oktatófilmek szolgálták a propaganda céljait. E szám­adatok láttára úgy tűnik, hogy még egy szervezett és kitűnően dotált német­osztrák-magyar propaganda sem vehette volna fel a versenyt az amerikai propaganda szédítő arányú méreteivel.

A francia propaganda a háború alatt későn kezdődött és nem is folytatták kellő energiával; szervezése meglehetősen tökéletlen volt, hiszen a rend és módszer amúgy sem tartozik a franciák erényei közé. Köztudomású, hogy a német propaganda ugyanezekben a baj okban szenvedett és eleinte még az angol propagandának is nehézségekkel kellett küzdenie. Franciaország helyzete különleges: mindig mestere volt ugyan a kultúrpropagandának, de az offenzív propaganda módszerei még ismeretlenek voltak előtte éppúgy, mint az angolok vagy németek előtt s ezeknek a háború alatt kellett kifejlődniük. Ez a magyarázata annak, hogy a háborús propaganda minden országban éppen a háború utolsó hónapjaiban érte el fejlődésének és tökéletesedésének csúcspontját.

De az ilyen offenzív propagandára békében nem is volt alkalom, hiszen az ilyesminek előfeltétele, hogy az ellenség belsőleg kezdjen felmorzsolódni; viszont a háború első éveiben minden nép győzelmi akarata és ellenálló képessége töretlen volt még, hangulata lelkes és bizakodó és éppen ezért semmiféle offenzív propaganda nem tudott hatásosan hozzáférkőzni. Ehhez járul még az is, hogy az erőteljes propaganda legfőbb feltétele a keménykezű központi hatalom és az egységes, céltudatos politika. Azonban Franciaországban a háború folyamán gyenge és erős kormányok váltakoztak és e szerint nőtt vagy csökkent a propaganda lendülete is. Így a francia propaganda történeté­ben két időszakot különböztetünk meg: az egyiket jellemzi az a törekvés, hogy megszerezzék a semleges államok rokonszenvét, a másikat az ellenség ellen intézett közvetlen támadások töltik ki. Jellemző, hogy Franciaország a háborús propagandát a katonai intézményekből, Anglia pedig inkább a politikai és újságírói intézményekből fejlesztette ki.

Meg kell állapítanunk, hogy a német sajtó- és propagandaszolgálatot a háború alatt korábban szervezték módszeresen, mint a külföldi ilyen szol­gálatokat. Németországban már 1915. októberében felállították a hadisajtó­hivatalt (Kriegspresseamt), amely azonban inkább a külföldi sajtó figyelésére szorítkozott, maga pedig nem foglalkozott külföldi propagandával; a külföldi propagandát a német külügyminisztérium megfelelő szerve intézte. Ugyancsak már 1914. novemberében Gazette des Ardennes néven francia nyelvű újságot adtak ki Charlevilleben; ezt a lapot a megszállt terület lakossága számára szerkesztették, azonban mindjárt kezdettől fogva nagy mennyiségben dobálták le repülőgépekről vagy dobálták át a francia lövészárkokba, hogy a katonák hangulatát befolyásolják.

Bár Németország, mint említettük, megelőzte az antantot a propaganda szervezésében, az antant-államok hamarosan utolérték és túl is szárnyalták; a háborít végén Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok tökéletesen megszervezett és kifogástalanul működő világpropagandaszervezet felett rendelkeztek, míg a német propaganda, különösen a polgári és katonai ható­ságok surfódása miatt, úgyszólván tehetetlenségre volt kárhoztatva.

Franciaország mindjárt a háború elején abban a szerencsés helyzetben volt, hogy mint az európai kultúra régóta elismert zászlóvivője, világszerte olyan rokonszenvnek örvendett, amelyet könnyű volt még fokoznia, hacsak kissé ügyesen tudta a maga javára felhasználni a németek kíméletlen had­viselési technikáját. Franciaország befolyásának különösen nagy súlyt adott az a körülmény, hogy egész Európát behálózták azok az egyletek és társaságok, amelyek a francia nyelv és kultúra terjesztésére alakultak. Ezeket a tár­saságokat az Alliance Française párizsi központja szervezte s maguk a tár­saságok az Amitiés françaises a 1'étranger néven működtek külföldön. A párizsi szervezet 1883-ban alakult és 1908-ban már 50 ezer tagja volt, nagyobbrészt külföldiek. Mindjárt a háború kitörésekor az Alliance kezdte meg a propa­gandát: 1914. november 2. óta Bulletint adott ki félhavonkint, ami nem volt más, mint propagandairat és nemsokára német nyelven is megjelent. Öt hónap múlva a Bulletin már kilenc nyelven jelent meg, több mint 70.000 példányban és 1916-ban a példányszám már 200.000-re emelkedett. Ezzel párhuzamosan ugyancsak számos nyelven megjelent a párizsi kereskedelmi kamara kiadásában egy másik folyóirat, Documents de la guerre címen, amely propagandaszempontból rendkívül ügyesen összeválogatott anyagot közölt, politikusok beszédeit, nyilatkozatait, újságcikkeket, jelentéseket. A háború folyamán aztán újabb egyletek és szervek alakultak a külföldi propaganda céljaira és arra, hogy a külföldön olyan nyomtatványokat terjesszenek, amelyek alkalmasak voltak a közvélemény befolyásolására. Érdekes, hogy a különben vallásilag meglehetősen közömbös franciák körében az első ilyen egyesületek vallási alapon alakulták; ~ megalakult a francia propaganda katolikus, protestáns és izraelita bizottsága, a legelőkelőbb közéleti és egyházi férfiak vezetésével. 1917-ben mindezeket az egyleteket és bizottságokat unióba foglalták össze, amelynek Frnest Lavisse és Paul Deschanel voltak az elnökei; az unió tagjainak száma 11 millió volt.

Meglehetősen nagy hanggal, nagy zajjal és túláradó lelkesedéssel alakul­tak meg és működtek ezek az egyesületek, azonban munkásságuk eredménye nem volt arányban azzal a rengeteg munkával, amelyet egymástól külön-külön végeztek, az erők szétforgácsolásával. A háborít folyamán egyre jobban megmutatkozott annak szükségessége, hogy állami sajtó- és propaganda­szervet állítsanak fel, hogy az erőket összefogják és ezeket a jó szándékú egye­sületeket egységes munkára szervezzék meg. Ennek a munkának az elvégzése tulajdonképpen a külügyminisztériumot illette, hiszen ott már volt egy Bureau de la presse et des informations nevű szervezet, azon felül pedig külön egy Service de propagande, amely politikai propagandával foglalkozott. Mikor 1915. októberében Briand volt a külügyminiszter, központi szerv fel­állítását szorgalmazta, úgyhogy 1916. februárjában az összes sajtó- és propa­gandaszerveket egyetlen magasabb szervezetben központosították, amelynek vezetője Berthelot volt, Briand kabinetfőnöke. A szervezet neve Maison de la presse volt s egészében a külügyminisztérium alá tartozott, katonai alosztályainak függetlensége azonban megmaradt. Eleinte négy alosztálya volt ennek az új központi szervezetnek: a diplomáciai, katonai és fordítói alosztály, amelynek feladata volt a külföldi sajtó figyelemmel kísérése és végül a propaganda alosztály. Az idegen sajtó alosztálya a Deuxiéme Bureau­tól függött, a propagandaosztály pedig főképpen propagandaanyag, könyvek, röpiratok, fényképek és filmek terjesztésével foglalkozott a semleges országok­ban. Ebbe az alosztályba sorozták be a már eddig is működő magánpropa­ganda-alakulatokat. A Maison de la presse-nek ez az osztálya minden fontos külföldi fővárosban propagandairodákat állított fel, amelyeknek élén kiváló férfiak álltak, így például a svájci irodát a kitűnő Haguenin tanár vezette.

Azonban sok francia képviselő és maga a sajtó is folyton azt a panaszt hangoztatja, hogy hiányzik az együttműködés a szervezet különböző osztálya között, mert az egyes osztályok különböző minisztériumok hatáskörébe tar­toznak és így gyakran megtörténik, hogy ugyanazt a munkát több osztály is végzi egyszerre. A francia kamara költségvetési bizottsága kevesli a propa­gandára fordított összeget azzal az indokolással, hogy Németország száz meg száz milliót fordít erre a célra. Ezzel szemben Franciaország 1916-ban mindössze 25 millió frankot fordított propaganda-célokra, ami azonban, tekintettel a francia propaganda lendületére és arányaira, aligha felel meg a valóságnak.

A Maison de la Presse egységesítette ugyan a különböző propaganda­alakulatokat, azonban a propaganda egységesítése még most sem sikerült. Minden minisztérium beleszólt a Maison de la Presse munkájába s a központi hivatal személyzete is annyira felszaporodott, hogy rendszeres munkát alig lehetett végezni. Clémenceau erősen apasztotta a hivatal létszámát és ettől kezdve működése rendezettebb és egységesebb volt. Ezen felül pedig a katonai alosztályt kivették a hivatalból és közvetlenül a hadügyminisztériumba kebelezték be.

Ugyancsak a hadügyminisztériumban fejlődött ki az a propagandaszerv is, amely tulajdonképpen vezére volt a Németország ellen indított és folytatott szellemi offenzívának. A Service de la propagande äerienne 1915-ben alakult azzal a feladattal, hogy röpiratokat, főleg röplapokat szerkesszen azzal a céllal, hogy azokat a német állásokba ledobálja. Itt volt a német arcvonal ellen intézett francia propagandának kiapadhatatlan forrása. Ezt a munkát eleinte E. Tonnelat francia tiszt vezette, aki tolmácsi minőségben szolgált és polgári foglalkozására nézve a német irodalom tanára volt. Ugyanebben az évben behívták ebbe az osztályba szolgálattételre Johann Jakob Waltz elszászi karikatúristát, aki rajzait Hansi néven szokta jegyezni. Waltz a háború előtt a németországi Kolmarban élt és Wetterlé abbéval egyike volt a francia irredenta leglelkesebb harcosainak. Bámulatos rajzolótehetségét teljesen annak a feladatnak a szolgálatába állította, hogy bizonyítsa és ki­figurázza a németek alacsonyrendűségét, ámbár ő maga is német eredetű ember volt, és csak az apja vándorolt Németországból Elszászba. Mon village című rajzgyűjteményével már valósággal hazaárulást követett el, úgy, hogy a birodalmi törvényszék hosszabb fogházbüntetésre ítélte. A büntetés elől szökéssel menekült. A francia propagandaszolgálat kapva kapott ezen a tehetséges emberen, akinek rendkívül nagy hasznát vette a propagandában. Később még egy elszászi tolmácstisztet osztottak be a légi propaganda szol­gálatába; ez a tiszt, Raymund Schuhl, a propagandaröpiratok átcsempészésé­nek megszervezésével foglalkozott.

A légi propagandaszolgálat mindig csak kis alosztálya maradt a minisz­tériumnak s tíz embernél több sohasem dolgozott benne. Az alosztály által szerkesztett röpiratokat egy bizottság vizsgálta felül, amelynek Tonnelat és Waltz mellett tagjai voltak: Dupuis ezredes, a Maison de la Presse katonai alosztályának főnöke, Wetterlé abbé és a Service de la propagande főnöke, Étienne Fournol. A katonai hatóságok eleinte sehogy sem bíztak abban, hogy sikerülhet az ellenséges katonák hangulatát és elszántságát röpiratokkal megrendíteni s éppen ezért csak ímmel-ámmal támogatták a légi propaganda­szolgálatot. Waltznak 1918-ban sikerült meggyőznie Clémenceaut a gondolat helyességéről, mire Pétain tábornok hadsereg-főparancsnok is kezdett érdek­lődni az ügy iránt. Ezzel egyszerre elhárult minden bürokratikus, technikai és pénzügyi akadály a légi propagandaszolgálat útjából.

Mikor 1917-ben a kormány újjáalakult, a kamara külügyi bizottságának elnöke, Franklin-Bouillon került a külföldi propagandaakció élére, és pedig miniszteri rangban. Ennek az új akciónak az lett volna a feladata, hogy a külföldi parlamenteket befolyásolja az antant ügye érdekében. Mikor novem­berben a Clémenceau-kormány megalakult, Franklin-Bouillon Franciaország képviselője volt előbb a londoni propagandaértekezleten, majd pedig Rómá­ban. Clémenceau, mint tudjuk, ádáz gyűlölettel és halálos elszántsággal szervezte meg Franciaországot a győzelem érdekében. Kíméletlen energiával lecsapott mindenhová, ahol a gyengeség jeleit látta s egyik első dolga volt megállapítani azt is, hogy az eddigi francia propagandaszolgálat egyáltalán nem ér semmit. A propaganda iránt mindig személyesen érdeklődött s maga adta ki a megfelelő utasításokat, egyúttal pedig korlátlan mértékben rendel­kezésére bocsátotta a propagandahivatalnak mindazokat az anyagi eszkö­zöket, amelyek az eredményes munkához szükségesek voltak.

E közben történt, hogy Anglia, a már ismételten említett londoni kon­ferencia révén, magához ragadta az antant propagandájának vezetését. 1918-ban megalakult a propagandaminisztérium, hord Beaverbrookkal élén, és ugyanakkor Lord Northcliffe lett az egész külföldi propagandaszolgálat főnöke. Ez az új szervezés természetesen Franciaországra sem maradhatott hatás nélkül: 1918. májusában Clémenceau propaganda-államtitkárságot állított fel “az információ és a propaganda főbizottsága” néven. A hivatal vezetője Klobukowski volt, aki azelőtt Belgiumban képviselte Franciaországot. Ezzel egyidejűleg megalapították a Centre d'action de propagande contre l'ennemi nevű központi szervezetet is és a légügyi propagandát ennek a hatás­körébe utalták. Azonban a teljes központosítás most sem sikerült, mert az egyes minisztériumokban még mindig működő propagandaosztályokat meg­hagyták, aminek az volt a következménye, hogy bizonyos időközökben tárcaközi bizottságoknak kellett összeülniük a függő kérdések eldöntésére és a feladatok elvégzésére. Ezen kívül baj volt az is, hogy Franciaország nem fordíthatta e szervek minden erejét a külföldi propagandára, mert munkájuk egy részét kénytelen volt a belföldi pacifisták elleni küzdelemben felhasználni. Viszont a legfontosabb alosztály, a légi propaganda, az új vezetés alatt is a régi módszerekkel dolgozott; legnagyobb sikereit közvetlenül a fegyverszünet előtti időkben érte el; még a fegyverszünet után is működött egy darabig, működött a Maison de la presse is, azonban 1919. augusztusában mind a két hivatalt megszüntették.

A francia propaganda rendkívül nagy eredményeket ért el, hiszen, mint mondottak, eleinte nem kellett egyebet tennie, mint békebeli kultúrpropa­ganda-szerveit, amelyek az egész világon el voltak szórva, a háborús propaganda szolgálatába állítani. Így sikerült egész Európában kitűnő eszközöket találnia a Németország elleni propagandára; ebben a törekvésében a legnagyobb szolgálatokat azok az elégedetlen és felforgató, nagyobbrészt emigrált németek tették a francia propagandának, akik holmi utópisztikus elméletek kedvéért könnyű lelkiismerettel megtagadták hazájukat és az ellenség szolgálatába álltak. A francia propagandát főleg a szenvedélyesség, a gyűlölködés és a naivitásig menő hazudozás jellemezte, szemben az angol propagandával, amely ugyan szintén szemrebbenés nélkül megkockáztatott valótlan állításo­kat, azonban propagandájának éppen azzal adott súlyt és hitelt, hogy igyeke­zett azt lehetőleg hűvösnek, józannak és tárgyilagosnak feltüntetni.

A francia propaganda kezdettől fogva majdnem kizárólag németellenes volt. Ezt a propagandát nem csupán a központi hatalmak területén űzték, hanem igen nagymértékben az orosz frontkatonák között is. Különösen az volt ennek az oka, hogy az oroszokban kezdett először mutatkozni a béke­hajlandóság, nagyobbrészt a szocialista izgatás és a Kerenszki-forradalom következtében. A francia propaganda éppen a Kerenszki-forradalom idején vetette rá magát legnagyobb erővel az orosz frontra, hogy a katonákban továbbra is ébren tartsa a harci kedvet. A németek erre azzal feleltek, hogy Lenint és bolsevista társait Svájcból Svédországon keresztül hazaszállították Oroszországba, hogy az országot forradalmasítsák és a front ellenállását megtörjék. A németek terve hamarosan sikerre vezetett, az oroszok külön békét kötöttek, kiestek mint harcoló fél az antant gyűrűjéből. Ez volt a német propaganda egyetlen nagy és eredményes ténye az egész háború folyamán.

A francia propaganda azonban már béke idején elkezdett dolgozni. Mikor a németek sorra megszállták a francia területeket, a lakosság a propa­ganda hatása alatt pánikszerűen menekült lakóhelyéről, amikor is természe­tesen háza, állatai, egyéb javai elpusztultak. Akik mégis helyükön maradtak, valamint a menekültek is, mikor visszatértek, látták, hogy a francia propa­ganda rémhírei hazugságok voltak és látták azt is, hogy a német megszállás alatt nyugodtan dolgozhatnak lakóhelyükön. A francia lakosság nagy kárára éppen a polgármesterek és falusi bírák menekültek elsőknek, és ezzel ők maguk terjesztettek a pánikot a lakosság körében. A gyűlölködő francia hatóságok a háború után árulónak minősítettek mindenkit, aki a német megszállás alatt helyén maradt és különösen a rendőrség tagjait ítélték el szigorúan és vetették börtönbe.

Nagy bűne volt ez a túlzott francia propagandának, amelynek levét maga a francia lakosság itta meg. Reims és Chálons környékén például egész falvak lakossága elmenekült és helyüket más falvak lakosai foglalták el, amiből aztán a megszállás megszűntével a legnagyobb bajok származtak.

A francia propaganda nem tekintette lelkiismereti kérdésnek a német megszállott területen maradt lakosság felizgatását sem, amiben karöltve járt el a belga propagandával. Hogy milyen volt a hangulat a francia lakosság körében és mekkora gyűlöletet tudott szítani a francia propaganda, arra jellemző az az eset, amely magával Nicolaival, a német Nachrichtenbureau vezetőjével történt. Nicolai, mikor egy ízben megszállt francia területen utazott, megállt autójával egy francia kastély előtt, és míg autóját rendbe hozták, látogatást tett a kastély úrnőjénél, egy idősebb hölgynél, aki még az 1870-71. háborúnak is tanúja volt. Igen barátságosan elbeszélgetett vele és a beszélgetés során említette, milyen kár, hogy a francia katonaság számos falut és várost, így például Vouziéres-t is teljesen kifosztotta és lerom­bolta kényszerű visszavonulása alkalmából. Erre az idős hölgy felugrott, felháborodottan tiltakozott és megesküdött rá, hogy ilyesmit francia katona­ság sohasem tehet és ez csak a német katonák műve lehetett. Látnivaló ebből, hogy művelt körökben is milyen óriási rombolásokat okozott és milyen elfo­gultságokra vezetett a franciák gyűlölködő propagandája.

Az antant propagandájának egyik legsarkalatosabb pontja volt a német császár személyének gúnyolása és gyalázása. Az ellenséges propagandának ezt a fegyvert, mint fentebb említettük, Wilhelm Eckstein, álnevén Siegfried Balder adta a kezébe. Az ő röpiratai után a francia propaganda vezetősége többé nem tartotta szükségesnek emlegetni a császár békeszeretetét, hanem most már tartózkodás nélkül részt vett a császár gúnyolásában és az ellene irányuló izgatásban. 1917-ben maga Waltz rajzolt egy karikatúrát, amelyen a császár izzadva és remegve mászik fel a guillotin lépcsőjén.

Az angol propaganda 1918 előtt nem támadta közvetlenül a császár személyét, csak akkor kezdett foglalkozni vele, amikor ebben az évben a német tavaszi támadás megindult. Ebben az időben rengeteg karikatúrát dobáltak le léggömbök útján és valószínűleg repülőgépekről is. A német császárt ezeken a képeken gonosznak, hülyének és gyávának rajzolják. Jellemző az Air Post­nak az a rajza, amely a német császárt ábrázolja hat fiával, amint valamennyien teljes díszben, forgós sisakokban, rendjelekkel, lakkcsizmákban, kemény léptekkel elvonulnak a kétoldalt álló és fenyegetődző csontvázak között. A gúnyrajz aláírása: “Ez a család még egyik tagját sem vesztette el”. A lap egyik későbbi számában olyan rajzot hoz, amelyen a császár lóháton lépdel s egyszerre vigyorgó csontváz emelkedik fel előtte, amely hurokra font kötelet nyújt felé. Egy másik számban a császári trón van lerajzolva; a trón hulla­hegy tetején áll, egy tábornok pedig odamutat és így szól a mosolygó császár­hoz: “Még néhány hulla, felség, és akkor egészen szilárd lesz az alapépítmény”. Adataink vannak rá, hogy az Air Post egyes számai, különösen az, amelyen a német császár és hat fia szerepel, egyenkint százezer példányban kerültek a német állásokba.

Természetesen a trónörökössel is hasonló módon bánt el a propaganda. Waltz külön karikatúrát rajzolt róla és maga írta a szövegét is annak a röp­lapnak, amelyen ezt terjesztették. A röpiratokon egyre gyakrabban hangzik fel az a vád, hogy tulajdonképpen a trónörökös a főbűnös a háború felidézésé­ben. Az Air Post egyenesen azzal vádolja meg, hogy szadista módon gyönyör­ködik katonáinak pusztulásában. Az antant propagandának ezek az állításai tudatos hazugságok voltak, hiszen az antant vezetősége pontosan tudta, hogy mindezeknek az állításoknak éppen az ellenkezője igaz. A franciák által hamisított Gazette des Ardennes 1916. március 5-i számában például közli egy semleges diplomata nyilatkozatát, amely szerint a trónörökös szeretné minél előbb befejezni a háborút; ugyanilyen értelmű nyilatkozatot tartalmaz a franciák által szerkesztett német tábori újság egyik száma is.

Érdekes, hogy Hindenburg és Ludendorff személyét mindaddig nem bántották az ellenséges röpiratok, amíg a német hadak keményen tartották állásaikat. Csak a német visszavonulás szabadította fel bennük a gyűlölködő ösztönöket. Már 1918 nyarán is megjelent ugyan egy karikatúra, amely azt ábrázolja, amint Hindenburg és a császár egyre több ágyút és gránátot halmoz a nyögő és ziháló német nép vállára. Ez azonban csak általánosság volt, nem személyi támadás, csupán kivétel. Az ellenséges propaganda kitűnő érzékét bizonyítja, hogy tekintetbe vette azt az általános tiszteletet és rajongást, amellyel a német nép Hindenburg személyét övezte. Helyette Ludendorffot vette célba. Az egyik röplap például csak Ludendorff személyével foglalkozik, még pedig kérdések és feleletek alakjában, így: “Ki az emberiség legnagyobb ellensége? – Ludendorff. Ki követte el a legnagyobb bűnt a német nép ellen? – Ludendorff. Ki a leggyalázatosabb ellenségük a német munkásoknak? – Ludendorff”. Az ilyesmit a röplapok legfeljebb már csak azzal tudták tetézni, mikor arra szólították fel a német katonákat, hogy szolgáltassák ki vezetőiket az ellenségnek.

Említettük már, hogy az antant propagandaszolgálata, elsősorban pedig a francia propaganda, világszerte milyen lármát csapott, valahányszor egy-egy kémet kivégeztek. Ilyenkor rendszerint hangoztatták a kém ártatlanságát és borzalmas színekkel ecsetelték a kivégzés kegyetlenségeit, lehetőleg fény­képekkel is illusztrálták a szörnyű eseteket, bár a fényképekből mindig ki­derült, hogy közönséges hamisítványok.

Előző fejezeteink egyikében már említettük, hogy a szerb propaganda legfőbb szerve az úgynevezett Narodna Obrana volt, az a nemzeti szervezet, amelynek élén Bozo Jankovics tábornok állt; az volt a végcélja, hogy a monarchia szláv lakosai körében elégedetlenséget és lázadást szítson és már békében készítse elő a szerb hadsereg működését. Köztudomású, hogy a Narodna Obrana köreiből indult ki az a nagyarányú összeesküvés is, amely Ferenc Ferdinánd meggyilkolásához vezetett. Ez a szervezet komitácsi-iskolákat tartott fenn két helyen is, és ezekben képezték ki a bandavezéreket, akiket nagyobbrészt kiszolgált katonákból, tanítókból és görögkeleti papokból toboroztak. A szerb hírszerzőtisztek is tagjai voltak ennek a Narodna Obrana­nak, amely látszólag ártalmatlan nemzeti jellegű egyesület volt, éppen úgy, mint a békebeli olasz Dange Alighieri egyesület, amelynek bevallott célja az volt, hogy a monarchiában lakó szerbek kulturális képzésében közreműködjék. De nem ez volt az egyetlen ilyen leleplezett egyesület; voltak mellette kultúr­egyesületek, antialkoholista egyletek, sport és ifjúsági egyletek, magának a monarchiának területén, és ezek szorosan együtt működtek a Narodna Obranával. A nagyszerb propaganda ellen sokkal nehezebb volt küzdeni, mint akár a Dante Alighieri, akár pedig a galíciai és ruténföldi orosz egyesü­letek működése ellen, mert, különösen Boszniában és Hercegovinában a moha­medán lakosság teljesen közömbös volt az ilyen dolgok iránt, azok az elemek pedig, amelyek a monarchiához húztak, meglehetősen műveletlenek voltak.

A Narodna Obrana működésének hatalmas arányai csak akkor bonta­koztak ki igazán, mikor a háború folyamán a szerb hírszerző iroda archívuma a monarchia csapatainak birtokába került. A háború kitörésekor a nagyszerb propaganda központját külföldön állították fel délszláv komité néven, előbb Rómában, aztán Párizsban, majd Londonban. Ez a komité 1917-ben már politikai programot is adott a korfui szerződésben és mint a délszlávok hivatalos képviselője, megegyezett abban, hogy az összes délszlávokból egyet­len állam alakítandó a szerb királyi ház jogara alatt. Különösen Amerikában indult ekkor nagyarányú propaganda, mint már említettük, főleg a nagy számban odaszállított hadifoglyok között. Ekkor Washingtonban megalakult a délszláv nemzeti tanács is, amely szoros összeköttetést tartott fenn az osztrák birodalmi gyűlés délszláv klubjával, amely szintén elfogadta a korfui pro­gramot. A monarchia összetett kezekkel nézte ezt a propagandát és miután a délszláv képviselők letették a hűségesküt, abban az illúzióban ringatta magát, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ebben az időben azonban egymást érték a szökések, úgyhogy a montenegróiak három zászlóaljat ala­kítottak osztrák-magyar katonaszökevényekből, a szerbek egy úgynevezett adriai légiót, Amerikában is alakultak délszláv zászlóaljak, sőt Odesszában két hadosztály délszláv katonaságot szerveztek.

A belga propaganda éppen olyan gyűlölködőn és elkeseredetten dol­gozott, mint a francia. Belgiumban is ugyanaz volt az eset, mint Franciaország­ban: már a háború előtt megmérgezték a lakosság lelkét és a közvéleményt a németek ellen hangolták. A háború folyamán a német megszállás alatt száz­ezerszámra állították elő Belgiumban a lázító nyomtatványokat és a német hatóságok minden igyekezete hiábavaló volt, hogy a titkos nyomdákat fel­fedezzék. Ezek a titkos nyomdák nemcsak röpcédulákat és egyéb lázító nyomtatványokat állítottak elő, hanem hírlapokat is, sőt hamis igazoló-iratokat, szabadságleveleket és útleveleket is, elsősorban német katonák számára, akiket ilyen módon igyekeztek szökésre bírni. A titokban előállított hírlapok abban az időben, mikor a németek legfényesebb győzelmeiket aratták, állandóan német vereségekről írtak. Eleinte röpcédulákon terjesztették a hamis híreket, később egymásután alakultak a rendszeresen megjelenő újságok, így a La libre Belgique, La cravache, La revue de la presse française stb., amelyekben a hamis híreken kívül gúnyos rajzokat is nagy számban közöltek. Hogy a német hadvezetőség némiképpen szembeszálljon ezzel a féktelen izgatással, Gazette des Ardennes címen kitűnő franciasággal szerkesztett újságot adott ki, amely tárgyilagos híreket közölt és a megszállt területek józan francia népe körében meglehetős kedveltségnek is örvendett. Azok a franciák, akik ennek a lapnak szerkesztésében részt vettek, hiába hivatkoztak nemzeti érzésükre és arra, hogy csak honfitársaiknak akartak szolgálatot tenni, a háború után súlyos börtönbüntetésben és nem egyszer halálbüntetés­ben részesültek.

Az olasz propaganda Olaszország háborúba lépésével egyszerre nagy arányokban indult meg, az olaszokat jellemző szenvedélyességgel. Olaszország régtől fogva halálos ellenségének tekintette Ausztriát és most teli torokkal ontotta gyűlöletét ősi ellensége ellen. Régi sebe volt Olaszországnak, hogy olaszok lakta területek még mindig osztrák birtokban vannak és ezért a már békében is messzeágazó irredenta szerveinek segítségével most irtó propaganda­háborút kezdett, amelynek az volt a jelszava, hogy Ausztriát meg kell semmi­síteni.

Kapóra jött az olasz propagandának Cesare Battisti osztrák-magyar katonaszökevény kivégzése. Battisti mindjárt a háború kitörése után átszö­kött az olasz csapatokhoz, de egy ütközetben elfogták és felismerték. Kivég­zése hetekig gyújtóanyaga volt az olasz propagandának, amelynek gyűlölettől izzó cikkei bejárták az egész világsajtót. Mint tudjuk, Battistinek ma már szobra áll és az olaszok nemzeti hősként tisztelik.

Az olasz propaganda a háború alatt rendkívül ügyesen csempészte át röpiratait és újságjait az irredenta területekre. Az osztrák hatóságok ismételten kobozták el a. Corriere delta Sera zsákszámra behozott kötegeit. De a propa­ganda működésének egyik főiránya az volt, hogy a monarchia hadseregében szolgáló olaszokat, később pedig a cseheket és szlávokat is szökésre csábítsa. Ezt, mint más frontokon is, nem csupán röpiratokkal és pénzzel, hanem gyakran gramofonlemezekkel is végezte.

Ugyancsak fontos eszköze volt a propagandának az is, hogy a monarchia területén élő olaszokat szabotázsra, elsősorban háborús üzemek megkáro­sítására utasította. Ebben a tekintetben Olaszország ellen meglehetős ügyes­séggel dolgozott az osztrák-magyar propagandaszolgálat is és szinte detektív­regényekbe illik ez a mól, ahogyan Larese, Pagazzano és Gatti nevű olasz nemzetiségű, osztrák-magyar ügynökök ismételten eljutottak Olaszországba, hogy szabotázst hajtsanak végre. Működésüknek az vetett véget, hogy Lareset elfogták és kivégezték, társait pedig börtönbüntetésre ítélték. Az olasz propa­ganda működése a piavei ütközet után észrevehetően megerősödött.

A cseh propaganda eszközeit és módszereit már említettük; említettük, hogy Masaryk és Benes vezetése alatt nemcsak nemzeti tanács alakult, hanem a külföldön mindenütt, elsősorban Francia-, Olasz- és Oroszországban egyre-másra alakultak az átszökött cseh katonákból cseh légiók, amelyek azután már a háború folyamán a monarchia ellen küzdöttek. Ilyen szökésekért bélyegezte meg a király a cseh nemzetiségű katonaságot, mikor a prágai 28-as számú gyalogezredet gyávasága miatt feloszlatta. Köztudomású az is, hogy a cseh légiók Oroszországban különösen a magyar nemzetiségű katonák­kal szemben a legfelháborítóbb kegyetlenségeket követték el. A cseh propa­ganda minden eszközzel dolgozott a fronton és a front mögött, de főképpen akkor kapott erőre, mikor kitalálták azt a módszert, hogy különösen alkalmas cseh nemzetiségű katonákat a monarchia uniformisaiba öltöztetetten, meg­felelő hamisított írásokkal ellátottan a mi arcvonalunk mögé küldötték, részben, hogy szabotázsokat hajtsanak végre, részben, hogy a fronton álló katonaságot pacifista és nemzetiségi jelszavakkal mételyezzék. Megtörtént az is, hogy repülőgépen szállítottak ilyen egy éneket a monarchia frontja mögé.

És végül röviden meg kell emlékeznünk az orosz propagandáról is. Az orosz propaganda módszerei nagyrészt kiderülnek azokból az adatokból, amelyeket az orosz kémkedés ismertetése során felhoztunk. Ez a propaganda különösen megerősödött akkor, mikor Oroszországban a bolsevikiek kerültek uralomra. A bolsevikiek nemcsak a háborúnak, hanem minden polgári rend­nek ellenségei és nagyarányú propagandájukat elsősorban nem is azért foly­tatták, hogy a központi hatalmak háborús céljait meghiúsítsák, hanem azért, hogy a központi hatalmak lakosságát is forradalmasítsák. 1918-ban, mikor a forradalmi Németországban Oroszországnak már volt képviselője, észre­vették a német hatóságok, hogy a központi hatalmak országaiban igen erős propaganda folyik a bolseviki forradalom érdekében. A bolseviki ügynökök rendszerint Németország ipari vidékein bukkantak fel, úgyhogy végre komo­lyan fel kellett lépni ellenük. Így történt, hogy mikor az egyik követségi futár Moszkvából Berlinbe érkezett, egyik ládáját a pályaudvaron szántszán­dékkal úgy ejtették el, hogy a láda kinyílt és tartalma szétszóródott. Kiderült, hogy sokszázezer példány forradalmi röpirat volt benne. Ekkor végre Joffe követnek kiadták útleveleit és sürgősen kötelezték Németország elhagyására.