2020. január 12., vasárnap

IZRAEL BÉKÉS ATOMBOMBÁI



















DR. DRÁBIK JÁNOS

— A FÉLELEMHEZ VALÓ JOG

És IZRAEL BÉKÉS ATOMBOMBÁI



Van-e joga Izraelnek ahhoz, hogy féljen? Van! Van-e joga Iránnak ahhoz, hogy féljen? Elvileg neki is van! Gyakorlatilag azonban nincs. Izrael arra hivatkozik, hogy azért vannak nukleáris fegyverei, mert az őt körülvevő nagyobb területű és népesebb iszlám államok között veszélyeztetve érzi magát. Van-e joga Iránnak ahhoz, hogy féljen Izrael atombombáitól? Nincs, mert ezek békés atombombák. Egyáltalán, honnan veszik maguknak a jogot a teheráni vezetők ahhoz, hogy félni merészeljenek Izraelnek a nemzetközi békét-és biztonságot szolgáló békés atombombáitól? Irán részéről már ez a félelem is provokáció, amely nem fér össze a nemzetközi joggal. Teheránnak csak akkor lenne szabad félnie, ha arra előzetesen engedélyt kapna az ENSZ-től, a NATO-tól és Izraeltől. Az Ajatollahok vegyék végre tudomásul, hogy egyenlőkhöz tartozó országokat csak akkor illeti meg a félelemhez való jog, ha azt az egyenlőbbekhez tartozó államok engedélyezik a számukra.
Tegyük félre az iróniát és nézzük a nyers valóságot. A Pentagonnak köszönhetően 2015 óta már ismert tény, hogy Izrael mintegy 400 nukleáris robbanófejjel rendelkezik. Ezért övé a világ harmadik legnagyobb nukleáris fegyverkészlete. Az első kilövésre alkalmas nukleáris fegyvert 1966 decemberében állították elő. Ezért a kutatók Izraelt tekintik a világ hatodik országának, amelynek sikerült ilyen fegyvert kifejlesztenie.
Izrael azonban egészen a mai napig hivatalosan nem ismerte el, de nem is cáfolta, hogy rendelkezik nukleáris fegyverekkel. Folyamatosan azt ismétli, hogy nem ő lesz az első ország, amely be fogja vetni a nukleáris fegyvereket a Közel-Keleten. Izrael megtagadta az Atomsorompó Egyezmény (Treaty on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons, NPT) alá írását. A Zsidó Állam azért nem engedett a nemzetközi nyomásnak, hogy csatlakozzon ehhez az egyezményhez, mert nem hajlandó olyat tenni, amely ellenkezik nemzetbiztonsági érdekeivel. Izrael folyamatosan arra törekedett, hogy megakadályozzon más államokat, hogy ők is nukleáris fegyverhez jussanak saját erőfeszítéseik révén. Az atomfegyver terjedését Izrael a Begin-doktrína alapján kész akár megelőző csapással is megakadályozni. Ez különleges sajátossága az évtizedek óta tartó izraeli nukleáris politikának.
Noha 2015. március 20-án a Pentagon megerősítette, hogy Izraelnek valóban vannak nukleáris bombái, az amerikai tömegtájékoztatás azonban kizárólag arra összpontosított, hogy Iránnak, milyen veszélyes nukleáris ambíciói vannak. Arról gondosan hallgatott, hogy Izraelnek ezek a félelmetes fegyverek már a rendelkezésére állnak. Az Egyesült Államok, mint védőhatalom, felelősséget vállalt azért, hogy Izrael ne legyen atomfegyverrel rendelkező ország. Kennedy elnök ezt a kötelezettséget komolyan vette és valóban ellenőrizte, hogy Izrael ne állítson elő nukleáris fegyvereket. Izraelnek azonban sikerült elérnie, hogy Kennedy meggyilkolása után Washington mégis hozzájuttassa nukleáris fegyver előállításához szükséges technológiához. Amerika más országokat ugyanakkor arra szorított, hogy csatlakozzanak az Atomsorompó Egyezményhez, amelynek a célja a nukleáris fegyverek elterjedésének a megakadályozása.  
Az államok feletti Anglo-Zionist Empire (a világhatalmat gyakorló titkos elit- uralom) nyilvánvalóan kettősmércét alkalmaz a Közel-Keleten az atomfegyverek vonatkozásában is. Izrael létező atomfegyverei elfogadhatóak, mert állítólag nem veszélyeztetnek senkit, de Teherán nem létező nukleáris fegyvereinek már a gondolata is olyan veszélyes, hogy okot adhatnak egy megelőző háborúra Irán ellen.
Az államok feletti birodalom döntéshozói a jelek szerint magukévá tették Oded Yinon izraeli biztonsági szakértő nézeteit. Yinon 1982 februárjában tette közzé a Kivunim nevű héber nyelvű újságban a Stratégia Izrael számára az 1980-as évekre c. tanulmányát. A Kivunim (Directions, Irányok) negyedévente megjelenő folyóirat volt 1978 és 1987 között, és a judaizmussal, valamint a cionizmussal foglalkozó tanulmányokat közölt. A Cionista Világszervezet (World Zionist Organization) jeruzsálemi információs részlege adta ki. Oded Yinon, a szerző, korábban Ariel Sharon izraeli politikusnak (Izrael külügyminiszterének, később miniszterelnökének) a szaktanácsadója volt. Yinon munkatársként a The Jerusalem Post című lapnak is dolgozott.
Yinon úgy látta 1982-ben, hogy a nyugati civilizáció racionális és humanista alapjai az összeomlás állapotában vannak és a Nyugat szétesése még a Szovjetunió és a harmadik világ együttes támadása előtt bekövetkezhet. Ez együtt jár az antiszemitizmus fokozódásával és a diaszpórában élő zsidók számára Izrael marad az utolsó menedékhely. A zsidóállamot önkényesen meghúzott határokkal rendelkező arab-muszlim országok veszik körül. Ezek az államalakulatok átmeneti képződmények, amelyek kártyavárként összeomolhatnak. Ha szétesnek, többé már nem jelentenek fenyegetést Izrael számára.
Yinon elemezve az arab országok gyengeségét, arra a következtetésre jutott, hogy Izraelnek célul kell kitűznie az arabvilág feldarabolását, a meglévő nagyobb országok átalakítását etnikai és vallási csoportok mozaikjává. Így ír erről:
Minden arabközi konfrontáció rövidtávon előnyös Izrael számára.” A terve publikálásakor folyamatban lévő libanoni eseményeket kivetítette az egész arab világra. A kiéleződő konfliktusok és lázadások elősegítik Izrael rövid és hosszútávú stratégiájának az érvényesítését. Elsőként azt ajánlotta, hogy az Izraeltől keletre lévő arab államoknak meg kell törni a katonai erejét, de a legfontosabb hosszútávú cél, hogy létrejöjjön egy olyan formáció, amely etnonacionalista és vallási csoportok mozaikjaiból tevődik össze.
Yinon hibásnak minősítette az 1978-ban Begin és Sadat által kötött Camp David-i egyezményt, amely Carter amerikai elnök közvetítésével jött létre. Yinon úgy vélte, hogy Egyiptom politikai „hulla” és Izraelnek vissza kellene foglalnia a Sínai-félszigetet, amelyet a hatnapos háborúban szállt meg, de a Camp David-i megállapodás értelmében vissza kellett adnia Egyiptomnak.
George Ball, egykori amerikai ENSZ nagykövet, 1982 nyarán egy szenátusi meghallgatáson beszámolt arról, hogy Ariel Sharon célja kiszorítani a palesztinokat a Nyugati Partról, hogy csak azok maradjanak, akiknek a munkájára szükség van. Yinon tanulmánya szerint az izraeli politikának háborúban és békében egyaránt azt a célt kell követnie, hogy likvidálja azt a Jordániát, amely jelenleg Hashemita Királyságként létezik. Növelni kell a palesztinok migrációját a Nyugati Partról Kelet-Jordániába. Jordánia felszámolása megszüntetné azt a problémát, amit a palesztinok koncentrált jelenléte okoz azokon a palesztin területeken, amelyeket Izrael az 1967-es hatnapos háborúban elfoglalt.
Yinon Irakot tekintette Izrael számára a legnagyobb fenyegetésnek olajgazdagsága miatt. Úgy vélte, hogy az Irán és Irak között folyó háború ez utóbbi széteséséhez vezet. Izraelnek ezért arra kell törekednie, hogy Irak három részre legyen feldarabolva, egy Basra központú siita részre, egy Bagdad központú szunnita területre és a kurdok lakta részre, amelynek Mosul a központja. Izrael Sahak neves izraeli kutató és közéleti személyiség Yinon tervéről azt állapította meg, hogy az hűen tükrözi azt a stratégiát, amelyet Ariel Sharon és Rafael Eitan dolgozott ki. Yinon tervét erősen befolyásolta az amerikai neokonzervatívok gondolkodásmódja. Ennek lényege, hogy Izrael érdekeit az szolgálja, ha gyenge államokból álló rendszer jön létre az egész Közel-Keleten. Ez ellentétes volt a korábbi elgondolással, amely szerint az államok feletti hegemón hatalom (AngloZionist Empire) érdekeit az szolgálja, ha a térségben erős államokból álló rendszer működik. A Haaretz c. lap 1982. február 5-én azt írta, hogy Izrael geostratégiai érdekeit Irak feldarabolása szolgálná a legjobban. Ez a 2003-as Irak elleni invázióval meg is valósult. Yinon tehát egy olyan tervet dolgozott ki 1982-ben, amely ráirányította a figyelmet a Nagy Izrael (Eretz Israel ) koncepciójára, amely viszont a 2018-ban is hatalmon lévő Likud kormány hivatalos politikája lett.
A Yinon terv részletesebb és konkrétabb változata 1996-ban készült el A Clean Break: A New Strategy for Securing the Realm  (Világos szakítás: Új stratégia a térség biztonsága számára) címmel. Az Izraellel szorosan együttműködő Washington-i Felsőfokú Stratégiai és Politikai Tanulmányok Intézete (Institute for Advanced Strategic and Political Studies) munkatársai dolgozták ki. Ennek a csoportnak volt az irányítója Richard Perle, aki a Prince of Darkness (Sötétség Hercege) elnevezést vívta ki magának.
Ezt követte a legképzettebb háborúcsináló profikból álló neokon-agytröszt, a Project for a New American Century megalakulása, valamint egy hasonló című stratégiának a kidolgozása. A ma is érvényes mesterterv kidolgozását William KristolRobert KaganBruce Jackson és az ismét főszereplővé vált fanatikus cionista és Irán gyűlölő John R. Bolton irányította.
Formailag a Project for a New American Century (PNAC) elnevezésű agytröszt 2006-ban már megszűnt működni és helyébe új neokon agytröszt lépett, amelynek a neve Foreign Policy Initiative. Ezt is Kristol és Kagan irányította. 2018-ban ott tartunk, hogy ez az agytröszt is formailag már abbahagyta a működését 2017-ben.
A PNAC agytrösztjének az egyik legbefolyásosabb publikációja Rebuilding America’ s Defences 2000-ben látott napvilágot. Az a 27 neokon hivatásos háborúcsináló szakértő, akik Thomas Donnelly, Donald Kagan és Gary Schmitt vezetésével elkészítették a jelentést, úgy vélték, hogy a 2000 előtti éveket megelőző időszak kedvező volt a gazdasági növekedésre és az amerikai elvek szerinti szabadság és demokrácia terjesztésére. Úgy vélték, hogy az amerikai védelmi kiadások nem elegendőek a Pax Americana fenntartására. A dokumentum azt ajánlotta, hogy létre kell hozni négy amerikai katonai világközpontot, regionális katonai parancsnokságokat, és a katonai költségvetés szintjét a GDP 3,8 %-ára kell emelni, évente 20 milliárd dollárral növelve a katonai kiadásokat.
Yinon terv tehát tovább élt a Washington-i neokon-agytröszt stratégiájában, és realizálódott Izrael politikai gyakorlatában. Izrael lényegében elfoglalta a Jordán folyó mentén lévő Nyugati Partot, megerősítette pozícióit a megszállt a Golán magaslatokon, a Gáza övezetet pedig egy katonailag körülzárt, blokád alatt tartott kényszerlakhellyé tette két millió palesztin számára.
A Yinon terv tehát azt tűzte ki célul, hogy biztosítsa Izrael regionális nagyhatalmi státuszát a közel-keleti térségben. E cél érdekében Izraelnek át kell alakítania geopolitikai környezetét az őt körülvevő arab államok balkanizációjával, azért hogy kisebb és gyengébb államok vegyék körül. Ennek a stratégiának a végrehajtását jelentette az iraki háború, a 2006-os libanoni háború, a 2011-es líbiai háború és a rezsimváltás Egyiptomban, valamint a még mindig tartó szíriai konfliktus. A Yinon terv szerves részét alkotta Libanon, Egyiptom és Szíria feldarabolása. Ezt a folyamatot Észak-Afrika egészére is ki akarta terjeszteni.
A feladat Nagy Izrael (Eretz Izrael) létrehozása. Az Ígéret Földje (Mózes I. (Teremtés) könyve 15. fejezet, 18. verse szerint) az a terület, amely Egyiptom nagy folyójától (Nílustól) az Eufrátesz folyóig terjed. Nem a jelenlegi Izrael egyedül az Ígéret Földje. Az izraeli nacionalista ideológia szerint Izraelnek ki kell terjednie a történelmi Izrael egész területére. Ez magába foglalja a palesztin mandátum területét, továbbá Transzjordániát, és egy sor más területet a Szíria északi részén fekvő Homs városától és az Irakot átszelő Eufrátesz folyótól egészen a Földközi-tengerig, valamint a tágabb értelembe vett levantei térséget.     
Izrael a Yinon terv végrehajtásával elkezdte megteremteni magának a további terjeszkedéséhez szükséges életteret és azon munkálkodik, hogy létrehozzon egy nagyobb államot, amely véglegesítené hegemóniáját a közel-keleti térségben. Ahhoz, hogy Izrael fennmaradjon, regionális nagyhatalommá kell válnia. Az etnikai és vallási alapon feldarabolt államok Izrael hegemóniája alatt szükségszerűen tőle függő vazallusállamokká válnának. Ilyen összefüggésben a 2011 óta folyó szíriai háború az Eretz Izrael létrehozását célzó izraeli területi terjeszkedés részét képezi. A Saul Alinsky és Gene Sharp módszereivel előkészített „arab tavasz” Egyiptomban is ugyanezt a célt szolgálta.
Nagy Izrael tehát magába foglalná a jelenlegi Izraelt, Szíriát, Jordániát, Egyiptomot és Irak egy részét. A bibliai nacionalizmusra támaszkodó törekvések szerint az eljövendő Nagy Izraelben elsősorban zsidók élnének, így az ottani muszlim lakosságot csökkenteni szükséges. A háborúk által romba döntött országokból tömegesen elvándorló migránsok helyét az Európából odavándorló zsidók foglalnák el.
Zsidó Biblia (Tanach) és annak napjainkban elfogadott értelmezései szerint Izrael Állam megalakulása 1948-ban a bibliai próféciák beteljesülését jelentette. Ezt Izrael valamennyi miniszterelnöke megerősítette. Jacob J. Schacter rabbi, a New York-i Yeshiva Egyetem professzora szerint: „A történelem kezdeti időszakától Eretz Izrael a zsidó élet és a zsidó sors központi kérdése volt.” Az Egyesült Államokban sok millió evangéliumi keresztény a Biblia alapján értelmezi napjaink világpolitikai fejleményeit. Hitük szerint a zsidó nép visszatérése Izrael földjére Jézus második eljövetele közeledésének az előjele. Izrael állam létrejötte óta pedig tanúi lehetünk a zsidók és a nem zsidók közti egység erősödésének. Vannak azonban olyan ortodox zsidó közösségek, akik azt állítják, hogy a jelenlegi Izrael nem az „írás”(Tóra, Talmud) szerint jött létre.

MIÉRT KERÜLT IRÁN A CÉLKERESZTBE?

Ennek az egyik oka az, hogy a 80 millió lakosú és a több mint, másfél millió négyzetkilométer területű független Irán akadályozza Izraelt, mint regionális nagyhatalmat, hegemóniája zavartalan érvényesítésében. Izrael szabadulni szeretne a Libanonban jelentős befolyással rendelkező Hezbollah-tól, amely 2006-ban elérte, hogy a nagy fölényben lévő izraeli hadsereg visszavonuljon Dél-Libanonból. A Hezbollah logisztikai támogatását Irán biztosítja Szírián keresztül. Ezért Izrael szeretné felosztani Szíriát, de legalább kiszorítani Iránt Szíriából, hogy ne támogathassa a Hezbollah-ot.
Izrael az államok feletti AngloZionist Empire közel-keleti helyőrségéből fokozatosan regionális irányító központtá nőtte ki magát. A pénzuralmi oligarchia hatalmát veszélyezteti minden olyan törekvés, amely gyengíti a dollár egyeduralmát. Azok az államok, amelyek kivonták magukat a világelit magántulajdonában lévő pénzrendszerből, kemény retorzióban részesültek. Iraknak nem voltak tömegpusztító fegyverei és Líbiában sem a kegyetlen diktátort kellett eltávolítani.
Irak 2000 októberében az amerikai dollárt lecserélte euróra. Líbia pedig előkészítette az aranyalapú afrikai valutának a bevezetését. Kadhafi beindította azt a mozgalmat, amelynek az volt a feladata, hogy a dollár és az euró helyett az aranyalapú dinárt használják egész Afrikában. John Perkins megírja az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvében, hogy a Kadhafi elleni háborúnak ez volt az igazi oka.
Wesley Clark amerikai tábornok, a NATO korábbi főparancsnoka hozta nyilvánosságra 2002-ben, hogy „Hét ország ellen indítunk háborút öt év alatt. Irakkal kezdjük, aztán Szíriával, Libanonnal, majd Líbiával, Szomáliával és Szudánnal folytatjuk. Visszatérünk és öt éven belül elintézzük Iránt.”
2018-ban már tudjuk, hogy ebből mi minden az, ami meg is történt. A felsorolt országok közül egyik sem szerepel azon az 56 bankot számláló listán, amelyen a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS tagjai szerepelnek. (A BIS a pénzuralmi világelit tulajdonában lévő intézmény, amely 1930 óta ellátja a világ központi bankjai központi bankjának a szerepét.) Ebből azt a két államot, amely a legmesszibbre ment a pénzhatalmi világelit egyeduralmának az elutasításában, ténylegesen szétbombázták. De ezek a bombázások a kozmopolita balliberálisok szerint nem minősíthetők terrorizmusnak, mert ezek a világdemokrácia és a humanizmus egyetemes értékeit érvényesítő, az elnyomott népek számára szabadságot és boldogságot hozó progresszív bombázások voltak.
2006 februárja óta Szíria sem használja már a dollárt elsőszámú kereskedelmi valutaként. Amikor pedig Pakisztán 2018. január 4-én közölte, hogy többé nem  dollárban számol el a Kínával folytatott kereskedelemben, az Egyesült Államok még ugyanezen a napon feltette Pakisztánt a megfigyelés alatt állók listájára a vallásszabadság megsértése miatt.
2018. április végén Irán áttért a dollár elszámolásról az euró használatára. Ugyanezen a héten az amerikai katonai-ipari komplexum, a szervezett magánhatalom tulajdonában lévő tömegtájékoztatás és Izrael együttesen előállt azzal, hogy Irán hazudott és ma is hazudik a nukleáris fegyverek kifejlesztésével kapcsolatosan. Újból a balliberális média központi témája lett, hogy Irán a nemzetközi terrorizmus legfőbb támogatója, és valójában továbbra is arra törekszik, hogy nukleáris fegyverhez jusson.
Afganisztánnak semmi köze nem volt a 2001. szeptember 11-én hamis zászló alatt végrehajtott terrorcselekményekhez, mégis a következő hónapban már százával hullottak rá a békét, a társadalmi igazságosságot és jólétet hozó boldogító-bombák. Beindult a meghatározatlan ideig tartó globális háború a terrorizmus ellen. Ezt követte a 2003-tól 2011-ig tartó háború Irak ellen. Az Egyesült Államok nem nevezett meg hivatalosan okot a háború megindítására.
A terrorizmus elleni háború részeként hivatkoznak rá. Ez a háború valójában még mindig tart, csak más formákat öltött. Most felgyorsultak az Irán elleni háború előkészületei.
Emmanuel Macron francia elnök és Angela Merkel német kancellár nem tudta meggyőzni Trump amerikai elnököt arról, hogy ne mondja fel a 2015-ben Iránnal kötött nukleáris egyezményt. Trump azért nem tartotta megfelelőnek ezt a nemzetközi megállapodást, mert nem korlátozza Iránt abban, hogy kifejlessze interkontinentális rakétáit, továbbá abban sem, hogy Szíriában önkéntesekből álló egységei legyenek. Az új amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, John Bolton a New York Times-ban 2015-ben megjelent írásának ez volt a címe: Irán bombájának a megállításához, bombázzad Iránt (To Stop Iran’s Bomb, Bomb Iran)! Bolton azt ajánlotta, hogy vagy az Egyesült Államok vagy Izrael intézzen bombatámadásokat Irán nukleáris reaktorai ellen. Úgy vélte, hogy nem szükséges lerombolni Irán teljes nukleáris infrastruktúráját, de össze kell törni a kapcsolatrendszereket a nukleáris üzemanyagciklusban, mert ezzel 3-5 évre vissza lehetne vetni Irán atomprogramját. Bolton ehhez még azt is hozzátette, ha ezt az Egyesült Államok nem teszi meg, akkor szükség esetén Izrael egyedül is megteheti.  
Egyre több jele van annak, hogy Izrael sikeresen manőverezi bele az Egyesült Államokat egy újabb közel-keleti háborúba. Mike Pompeo, az újonnan kinevezett külügyminiszter első útja Szaúd-Arábiába és Izraelbe vezetett. Pompeo mindkét országban közös nemzetközi fellépést sürgetett Irán ellen. Pompeo és Netanyahu azt sérelmezte, hogy a Teheránnal kötött nukleáris megállapodás nem akadályozza Iránt abban, hogy álcázva folytassa nukleáris fegyvergyártási képességének a kifejlesztését. Arról természetesen egy szó sem esett, hogy Izraelnek – a nemzetközi jog megszegésével, illegálisan – nagy  nukleáris fegyverkészlete van. Izrael azt szeretné, ha helyette az Egyesült Államok bombázná le Irán nukleáris létesítményeit. Izrael (és most már Szaudi Arábia is) mindig kész volt arra, hogy az utolsó amerikai katonáig bátran  harcoljon Irán ellen,
Az amerikai külügyminiszter látogatását követően Izrael támadást intézett 2018. április 30-án Iránnal kapcsolatos célpont ellen Szíriában és megölt 11 iráni önkéntest. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tíz egymást követő jelentésében megerősítette, hogy Teherán eddig teljes mértékben betartotta a 2015-ös megállapodást. Ezt erősítették meg Washington európai szövetségesei. James Mattis amerikai védelmi miniszter kongresszusi meghallgatásán pedig kijelentette, hogy az Iránnal kötött nukleáris megállapodás megtartása az Egyesült Államok nemzeti érdeke.
Valójában az Egyesült Államok az, amelyik nem tett eleget vállalásainak. A 2015-ös szerződésben az aláíró felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy Iránt újraintegrálják a világgazdaságba. Trump elnök 2017 májusában a NATO csúcsértekezleten arra próbálta rábeszélni európai partnereit, hogy ne kössenek üzleti szerződéseket Iránnal. A Trump kormányzat számos vállalatnak megvonta az engedélyét, amelyek folytatták az üzletkötéseket Teheránnal. Az Amerikát is irányító államok feletti pénzuralmi elitnek ez a diszkriminatív magatartása jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az iráni pénz, a riál, napok alatt elveszítette értékének a 25%-át. Az iráni infláció felgyorsulásának közvetlen előzménye Mike Pompeo-nak külügyminiszterré és John Bolton-nak nemzetbiztonsági főtanácsadóvá való kinevezése volt. Egyikük sem csinált titkot abból, hogy minél előbb rezsimváltást akarnak elérni Iránban. Azonnal, vagy még gyorsabban.
A hat világhatalom által megkötött megállapodás Trump döntése ellenére is életben maradhat. Az iráni keményvonalasok várhatóan követelni fogják annak a megállapodásnak megszüntetését, amely gazdaságilag többé már nem előnyös Teherán számára az amerikai szankciók felújítása miatt. Iránnak viszont továbbra is alá kellene vetnie magát a szigorú nemzetközi ellenőrzésnek. Ez magával vonhatja azt is, hogy Irán felújítja nukleáris programját és folytatja urándúsítási tevékenységét. Ez már lehetőséget ad arra, hogy Netanyahu, valamint az őt támogató John Bolton és Mike Pompeo rávegyék Trump elnököt: intézzen katonai támadást Irán ellen, vagy ha ezt Izrael tenné meg, akkor támogassa azt és folytassa az Izrael által megkezdett háborút.
Észak-Korea más utat járt, mint Irán. Először kifejlesztette atombombáit és a bevetésükhöz szükséges ballisztikus rakétáit. Irán ezzel szemben már akkor leült a tárgyalóasztalhoz, amikor még csak azt érte el, hogy elő tudott állítani 20%-s dúsított uránt. Olyan rakétákkal sem rendelkezik, amelyek alkalmasak lennének nukleáris robbanófejek célba juttatásához. Észak-Koreának reális esélye van arra, hogy kikényszerítse Amerikától nemzetközi jogi elismerését, amire évtizedek óta törekszik. Iránnak viszont szembe kellett néznie a 2015-s nukleáris megállapodásnak a felmondásával. Ennek egyik oka éppen az volt, hogy az Amerikát irányító államok feletti hatalom arra a meggyőződésre jutott: Iránra most sikeresen lehet nyomást gyakorolni, mert már nincsenek választási lehetőségei és kénytelen engedni.
Az amerikai-izraeli-szaudi tengely valódi célja nem az iráni kormány tevékenységének a visszaszorítása, hanem Irán teokratikus siita kormányzatának a megdöntése. Meglapozott az a feltételezés, hogy Trump, valamint az őt körülvevő neokon tanácsadók üdvözölnének egy Irán elleni háborút. A világsajtóból átmenetileg eltűnt Mohammad bin Salman, a szaúd-arábiai politika első számú irányítója, nyilván azt képzeli, hogy egy Irán elleni háború esetén Szaúd-Arábia válhatna a térség első számú hatalmává. Netanyahu természetesen arra számít, hogy a mullahok rendszerének a megdöntése Teheránban növelné Izrael biztonságát és hozzásegítené ahhoz a régóta áhított céljához, hogy regionális nagyhatalomként, amely egyedül rendelkezik atomfegyver arzenállal, Izrael legyen a közel-keleti térség irányítója. 
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy az Egyesült Államoknak és az amerikai népnek milyen haszna lenne egy teheráni rendszerváltásból, akkor már nehéz megtalálni a választ. Még nehezebb a válasz, ha áttekintjük, milyen eredményekkel járt az amerikai beavatkozás Afganisztánban, Irakban és Líbiában a 2001 utáni időszakban. A tények azt mutatják: amikor az amerikai fegyveres erők megdöntik a nemkívánatos kormánynak az uralmát az Iszlámvilág valamely országában, akkor a megtámadott ország helyzete tartósan rosszabbra fordul.
A globális Deep State egyben az Egyesült Államok folyamatosan hivatalba lévő, elmozdíthatatlan „elnökének” a szerepét is betölti. A megválasztott elnök, Trump, csak egy négyévi megbízatással rendelkező ügyvezető, kinek a megbízatását a választók adott esetben négy évvel meghosszabbíthatják. Trump, amikor még azt hitte, hogy ő lesz a végrehajtó hatalom elsőszámú irányítója, akkor nemzetállami Amerikát ígért választóinak. Ennek részét képezte az is, hogy véget vet az Egyesült Államok rendkívül költséges és sikertelen háborúinak a Közel-Keleten. Ezeket a felesleges háborúkat a globális Deep State kényszerítette Amerikára a katonai-ipari komplexum érdekében, amely eddig ezer milliárd dollár nagyságrendben jutott profithoz a háborúk révén.
Választási ígéretei miatt elképzelhető, hogy Trump nem akar nyílt katonai beavatkozást Irán ellen. Amikor a Deep State nyomására elfogadta, hogy  külügyminisztere a szélsőséges Pompeo és a nemzetbiztonsági főtanácsadója a fanatikus Bolton legyen, valójában a ZOG (Zionist Occupation Government) néven ismert nagyhatalmú cionista lobby szervezetnek, az AIPAC-nak[1] tett engedményeket. Miután Trump folyamatosan harcban áll az államok feletti hatalom hálózatával, ezért kénytelen-kelletlen újabb és újabb engedményeket kell tennie az őt ellenőrző neokon agytrösztnek. Ez még kiegészül a nacionalista és populista Netanyahu-nak tett gesztusokkal is. Ilyen volt az, hogy Trump Jeruzsálembe helyzete át Tel-Aviv-ból az Egyesült Államok nagykövetségét. Trump rendelkezésére áll a világ leghatalmasabb hadserege, és óriási nyomás nehezedik most rá, hogy háborút indítson Irán ellen. Lesz-e elég ereje ellenállni?
Az kétségtelen, hogy Netanyahu kampányba kezdett, ha nem is egy háború, de legalább valami féle hamis zászló alatti akció, vagy ürügy létrehozására, amivel rá lehetne venni az Egyesült Államokat, hogy mérjen csapást Iránra. Igen sok múlik az amerikai fegyveres erők legfőbb vezetőin. Netanyahu azt igyekezett legutóbb bizonyítani, hogy nukleáris képességét illetően Irán hazudott. Az izraeli miniszterelnök az AIPAC-on keresztül döntő befolyást szerzett az amerikai törvényhozásban, a tömegtájékoztatásban, a Fehér Házban és a hírszerző szervezeteknél. Figyelemre méltó azonban, hogy jelenleg a Pentagon felső vezetése az, amelyik még érdemi ellenállást képes tanúsítani. Tény, hogy nem minden amerikai katona kész lelkesen meghalni Izraelért.
Izrael azonban nem adja fel könnyen. Eddigi történelmében számos esetben bizonyította, hogyha érdekei úgy kívánják, akkor megszegi a nemzetközi jogot. Mára nyíltan rasszista politikát folytat és következetesen hajtja végre a palesztinok kiszorítására a lassú etnikai tisztogatás stratégiáját. Az államok feletti szervezett magánhatalom és az azt irányító pénzuralmi elit a tulajdonában lévő tömegtájékoztatás segítségével próbálja megszerezni a világközvélemény támogatását az Irán elleni háborúhoz. Célja elérése érdekében a világ egyik legelnyomóbb, legdespotább államával, Szaúd-Arábiával is kész volt szövetségre lépni.

MIT AKAR KONKRÉTAN IZRAEL ELÉRNI?

Kezdetben az volt az izraeli elképzelés, hogy a térség minden nagyobb államában, köztük az összes szekuláris kormányzat által irányított országban rendszerváltást kényszerítenek ki és vallási ideológiát követő kisebb államokat hoznak létre. A vallási és etnikai ellentétektől szabdalt kis államokban élő arabok és muszlimok, szunniták, siiták és keresztények egymást fogják gyilkolni  anarchikus állapotok közepette, miközben Izrael bebizonyítja az egész világnak, hogy ő az egyedüli nyugati típusú jogállam, az egyetlen demokrácia a Közel-Keleten.
A Yinon által kidolgozott és a neokonok által továbbfejlesztett izraeli stratégiát Iránnal, a térség legnagyobb államával, szemben eddig nem sikerült végrehajtani. Újra kellett indítani a propagandát arról, hogy Iránnak továbbra is van érvényes katonai nukleáris programja. A következő lépés meggyőzni a világközvéleményét arról, hogy Izrael létében van fenyegetve és ezért minden eszközt igénybe kell vennie önvédelme érdekében. Itt az jelenti a problémát, hogy Izraelnek nincs elég katonai ereje Irán legyőzéséhez. Azt meg tudják tenni egyedül is az izraeliek, hogy csapást mérjenek néhány célpontra, de ha az irániak és a Libanonban működő Hezbollah válaszol az izraeli támadásra, akkor az már megbéníthatja a Zsidó Államot. Ugyanakkor egy iráni válasz kitűnő ürügyet szolgáltathat arra, hogy segítségnyújtás címén – az AIPAC aktivizálásával – bevonja az Egyesült Államokat az Irán elleni háborúba. Az Egyesült Államoknak formálisan nincs kölcsönös védelmi szerződése Izraellel, de az Egyesült Államok 2017-ben létrehozott egy állandó katonai támaszpontot Izraelben. Elég lehet egy szakszerűen előkészített ürügy, hogy Amerika is kénytelen legyen beszállni a háborúba. (Pl.: az Ajatollahok „támadást kíséreltek meg” vegyi fegyverekkel az izraeli-amerikai támaszpont ellen)[2] 
Izraeli részről nem attól félnek, hogy Irán „eltörli őket a térképről” (amely kifejezés valójában Khomeini Ajatollah szavainak a téves fordítása) nukleáris rakétáival. Valójában attól tartanak, hogy egy sikeres muszlim hatalom Izrael riválisa lehet és kétségbe vonhatja a Zsidó Állam regionális nagyhatalmi státuszát a világnak ebben a fontos térségében. Felléphet a palesztinokkal szemben folytatott rasszista politikája ellen is. Irán a pénzuralmi világelit uralma alatt álló Egyesült Államokat nyíltan bírálja és ellenzi a Szaúdi-ház despota uralmát is. Irán valódi bűne tehát az, hogy a nemzetközi jogra támaszkodva nyíltan szembe mer szállni az AngloZionist Empire-nek a globális hegemóniájával.
The Saker politika elemző szerint Izrael[3] egyrészt maximális károkat akar okozni Irán gazdaságának, másrészt meg akarja büntetni az irániakat, amiért rossz vezetőket támogatnak, harmadrészt meg szeretné dönteni az Iszlám Köztársaságot, hogy elriassza a többi államot az iráni példa követésétől. Be kell bizonyítani az egész világnak az államok feletti hatalom mindenhatóságát, amely ellen nem érdemes fellázadni.
Ennek a célnak az eléréséhez nincs szükség Irán inváziójára. Elég, ha cirkáló rakétákkal, drónokkal és légi erővel tartósan bombázzák. Izrael részéről úgy vélik, hogy ha valóban erős csapást mér Amerika Iránra, akkor az eléggé meggyöngíti, hogy ne tudja többé hatékonyan támogatni a Hezbollah-ot. Ezzel lehanyatlik a Siita Félhold” hatalma. Mindebből az is következik, hogy az izraeliek helyesen állítják, hogy Irán egzisztenciális fenyegetést jelent számukra. Csupán a fenyegetés valódi természetével kapcsolatban tesznek hamis állításokat.
Ha Izraelnek sikerül rávenni az Egyesült Államokat egy Irán elleni támadásra, a fölényben lévő amerikai légierő óriási rombolást tudna végezni Irán infrastruktúrájában, több millió polgári lakos elpusztításával. Az irániak a történelem tanúsága szerint, ha rákényszerülnek bátran harcolnak hónapokig, sőt évekig is. Iránt azonban légierővel és rakétákkal nem lehet elfoglalni. Az iráni katonák nyilván harcolni fognak nem csak Iránban, hanem Szíriában, Irakban és Afganisztánban is.
Az irániak is rendelkeznek rakétákkal és ezekkel számos amerikai katonai támaszpontot is el tudnak érni a térségben. Lehetséges az is, hogy lezárják a Hormuzi szorost, amit az amerikai haditengerészet nyilván megnyitna, de ez csak nagy veszteségek árán lehetséges. Irán csapást mérhet Szaúd-Arábiára, de magára Izraelre is.
Az Irán-Iraki háború nyolc évig tartott 1980-tól 1988-ig, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Franciaország és még több más állam Irakot támogatta. Ezt a háborút egyértelműen az Iszlám Köztársaság nyerte meg. Irán 40 éve készül, hogy megvédje magát az AngloZionist Empire támadásától. Mivel egy szárazföldi invázió racionálisan nem jöhet számításba Irán ellen, ezért a háború esetleg évekig tartana. Ennek az egyik elkerülhetetlen következménye a közel-keleti régió gazdasági összeomlása lenne, amely a világgazdaságot is megrengetné. Ha ez a forgatókönyv érvényesül, ez nem végződhet másképp, mint az államok feletti hatalom vereségének a beismerésével. Ez után már nem marad más, mint a taktikai nukleáris fegyverek bevetése.
Irán ellen azonban semmi értelme nincs a nukleáris fegyverek bevetésének, mert azokat vagy katonai vagy polgári célpontok ellen lehetne bevetni. Amikor a Washington-i neokon agytröszt és az izraeli vezetés eljut ahhoz a ponthoz, hogy mérlegelje taktikai nukleáris eszközök bevetését Irán ellen, nem lesz már megfelelő célpont a támadásra. Nyilvánvaló, hogy az iráni haderő már szét lesz szórva a nagyterületű ország különböző részein, vagy pedig közvetlen harci kapcsolatba fog állni amerikai és más erőkkel. Egy ilyen iráni egységet nehéz úgy támadni, hogy az ne okozzon kárt a támadókban is. Az iráni városok elpusztítása sem járna semmilyen reális haszonnal. Elképzelhető, hogy taktikai nukleáris fegyverekkel le lehetne rombolni néhány polgári jellegű nukleáris létesítményt, vagy felrobbantani néhány földalatti bunkert. Aligha valószínű azonban, hogy így megadásra lehetne késztetni az irániakat.

MILYEN SZEREPE LEHET OROSZORSZÁGNAK EGY ILYEN KONFLIKTUSBAN?

A közelmúlt tényei azt mutatják, hogy Moszkva soha nem kezdeményezne egy háborút a nála sokszorosan erősebb Egyesült Államok és a NATO ellen. Az orosz vezetés ugyanakkor világosan látja, hogy Irán biztonsága kulcsfontosságú a saját biztonsága számára is. 2018 júniusában törékeny egyensúly alakult ki az oroszországi cionista lobbi és a nemzeti-hazafias eurázsisták között. A 2018 májusában végrehajtott izraeli támadások Szíriában ténylegesen az anticionista erőket erősítették meg Oroszországban.
Oroszország és Izrael viszonya rendkívül összetett. Ha Iránt megtámadnák valószínű, hogy az orosz hadsereg a segítségére sietne és támogatást nyújtana neki anélkül, hogy közvetlenül felvenné a harcot az amerikai, izraeli és NATO erőkkel. Ha azonban közvetlen támadás érné Szíriában az orosz csapatokat, arra Oroszország csaknem bizonyosan valamilyen ellencsapással válaszolna.
Egyes szakírók és elemzők szerint az államok feletti globális birodalom, amelynek központi tartománya az Egyesült Államok, nem élne túl egy totális háborút Irán ellen. Iránnak ugyanis nincs szüksége arra, hogy megnyerje a háborút a győzelem eredeti értelmében. Iránnak elég túlélnie ahhoz, hogy ne veszítse el a háborút. Irán akkor is fennmaradhat, ha szétbombázzák, felperzselik, akár hagyományos, akár nukleáris fegyverekkel. Ha az Iszlám Köztársaság fennmarad Iránban, akkor ténylegesen Irán győzött. Ha viszont az államok feletti birodalom, az AngloZionist Empire képtelen lesz térdre kényszeríteni Iránt, akkor elveszíti világhatalmi státuszát és nem tekintheti többé magát a világhegemónia egyedüli birtokosának. És mindezt nem egy nukleáris hatalom érte el, hanem csak egy hagyományos fegyverekkel rendelkező regionális hatalom.
Mindennek döntő hatása lenne a világuralmat gyakorló pénzuralmi világelit hatalmi bázisára, az ő magántulajdonában lévő dolláralapú pénzrendszer fennmaradására. Ma még el lehet mondani, hogy a teljesen fedezetlen dollár valódi támasza az Egyesült Államok haditengerészetének a repülőgép anyahajói és az amerikai haderőnek az a képessége, hogy darabokra zúzza szét azt az országot, amely nem engedelmeskedik a világ feletti uralmat gyakorló szervezett magánhatalomnak.
A kibernetikában, informatikában és a robotikában lezajlott tudományos-technikai forradalom eredményeként olyan új fegyverek és fegyverrendszerek jelentek meg, amelyek nagy valószínűség szerint a világ legerősebb hadseregét sebezhetővé tették e hadimodernizációt végrehajtó Oroszországgal szemben. Ha Irán túléli az ellene indított háborút, akkor azt is bebizonyítja az egész világnak, hogy egy konvencionális fegyverekkel küzdő regionális hatalom is képes  ellenállni az egyre despotikusabbá váló államok feletti világbirodalom diktatúrájának.
           
  
[1] Az AIPAC (American-Israel Public Affairs Committee – Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága) az Egyesült Államokban működő legerősebb politikai lobbi közösség. 17 ezer alkalmazottja van és 414 ezer önkéntes segíti folyamatosan a munkáját. Évi költségvetése megközelíti 6,3 milliárd dollár. Akik ennek a lobbinak a tevékenységét bírálják a szervezett magánhatalom tulajdonában lévő tömegtájékoztatásban antiszemitának minősülnek. 
[2] The Warmakers by The Saker, 2018. 05.07, Information Clearing House
[3] The Warmakers by The Saker, 2018. 05.07, Information Clearing House
 





DR. DRÁBIK JÁNOS



NEM SZABAD JÁTSZANI A TŰZZEL



A SÁMSON OPCIÓ ÉS IZRAEL ATOMBOMBÁI



Az Ószövetségben olvasható bibliai történet szerint Sámson úgy halt meg, hogy megragadta a Dagon templomának két tartóoszl

opát, összeszedte minden erejét és kidöntötte őket. A Bírák könyve 16. fejezetének a 30. versében ezt olvashatjuk: „És monda Sámson: Hadd vesszek el én is a  Filiszteusokkal! És nagy erővel megrándította az oszlopokat, és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint amennyit megölt életében.”
Seymour Hersh 1991-ben megjelent könyvének a címében (The Samson Option: Israel’s Nuclear Arsenal and American Foreign Policy – A Sámson Opció: Izrael nukleáris fegyverkészlete és az amerikai külpolitika) Izrael nukleáris fegyverprogramjára utal. Azt a nukleáris stratégiát nevezi Sámson Opciónak, amely szerint Izrael egy elsöprő ellencsapást mérne arra az államra, amely el akarná foglalni a területét. Izrael elrettentő stratégiájában a nukleáris fegyverek bevetése csak utolsó eszközként van számításba véve.
Izrael a mai napig nem erősítette meg, de nem is cáfolta, hogy rendelkezik nukleáris fegyverekkel és ma is kitart homályos és többféleképpen értelmezhető álláspontja mellett. Izrael 70 éves történelme során azonban több vezetőpolitikusa is tett olyan nyilatkozatokat a nagy nyilvánosság előtt, amelyben megerősítették, hogy országuk nukleáris fegyverekkel rendelkezik. Ezt tette 1974-ben Ephraim Katzir, 1981-ben Moshe Dayan, 1998-ben Shimon Peres és 2006-ban Ehud Olmert.  
2006-ban Robert Gates, az Egyesült Államok védelmi minisztere is elmondta szenátusi meghallgatásakor, hogy Izraelnek vannak nukleáris fegyverei. Izraelben azonban továbbra is világvége fegyvereknek”, továbbá Sámson Opciónak nevezték ezeket a fegyvereket atombombák helyett. A CIA 1976-ban tíz és húsz bombára becsülte Izrael atomfegyvereit, 2002-re a számok 75 és 200 körülire növekedtek. A fegyverek egyenként is a többszörös megatona nagyságrendhez tartoztak. A legutóbbi Pentagon becslések szerint Izrael nukleáris fegyverkészlete elérte a 400 bevethető robbanófejet, amelyeket szárazföldről, tengerről és a levegőből is célba lehet juttatni. Ez lehetővé teszi Izrael számára, hogy akkor is megsemmisítő ellencsapást mérhessen, ha a támadó már Izrael nagy részét elpusztította.
Az izraeli vezetés az ország biztonsága végeső szavatolójának tekinti a nukleáris fegyvereket. Az 1960-as években Izrael egyértelműen a konvencionális fegyverekre alapozta haderejét, mert ezzel is távol akarta tartani azt, hogy a végső eszközhöz, a nukleáris fegyverekhez kelljen nyúlnia. Ezeknek az elrettentés funkcióját szánta.
Az amerikai Seymour Hersh és az izraeli Avner Cohen közösen Sámson Opciónak kezdte hívni Izrael nukleáris fegyvereinek a bevetését. A New York Times írta meg az 1967-es hat-napos háborúról, hogy még a háborút megelőző napokban Izrael ejtőernyősöket akart küldeni a Sínai-félszigetre, akiknek fel kellett volna robbantaniuk egy atombombát az egyik hegycsúcson, amely figyelmeztetésül szolgált volna az Izraelt körülvevő ellenséges államok számára. A hadi helyzet azonban igen gyorsan Izrael számára alakult kedvezően és sikerült még felszállás előtt megsemmisítenie az egyiptomi légierőt. Így aztán nem került sor a Sínai-félszigeten tervezett figyelmeztető robbantásra. Itzhak Yaakov, izraeli tábornok Izraelnek ezt a robbantási tervét nevezte Sámson Opciónak. Az 1973-as Yom Kippur háborúban óriási arab túlerő támadt Izraelre. Az ország akkori miniszterelnöke, Golda Meir, ekkor engedélyezte, hogy tizenhárom atombombát bevetésre alkalmas állapotba helyezve tartsanak készenlétben. Ekkor Izrael Washington-i nagykövete figyelmeztette Nixon elnököt, hogy komoly következményei lehetnek annak, ha az Egyesült Államok nem szállít haladéktalanul utánpótlást. Egyes kutatók szerint, ekkor történt meg először az, hogy Izrael a Sámson Opció alkalmazásával fenyegetett.
2004-ben publikált írásában Izrael akkori miniszterelnöke, Ariel Sharon, azt ajánlotta, hogy a Sámson Opciót a nem-nukleáris fegyverzet támogatására kell használni. Nukleáris fegyverek nélkül Izraelnek teljes mértékben a hagyományos fegyveres erőkre kellene támaszkodnia, amelyek nem lennének képesek elrettenteni az ellenséget attól, hogy válaszcsapást mérjenek Izraelre, ha az megelőző támadást hajtana végre.

IZRAEL MEGTORLÁSI STRATÉGIÁJA

Egyes elemzők a Sámson Opciót Izrael megtorlási stratégiájának tekintik. Izrael immáron négy évtizede állít elő nukleáris fegyvereket. A zsidók világosan látják, hogy a megsemmisülés passzív és tehetetlen elfogadása a múltban, mit jelentett a számukra. Mi lenne a több ezeréves zsidógyűlöletre adott keményebb válasz, mint a nukleáris tél?[1] A történelemben először reális lehetőség, hogy egy nép, amelynek adott esetben szembe kell néznie a megsemmisülésével, erélyes választ adjon, miközben a világ félrenéz. Korábban, amikor ez történt az örményekkel, a tibetiekkel, a zsidókkal, a ruandaiakkal és sajnos más népekkel is, ilyen válaszlehetőség nem volt. Az új helyzetet azt jelenti, hogy Izrael már rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogyha végveszély fenyegeti, akkor akár az egész világot magával rántsa a pusztulásba.  
Ron Rosenbaum 2012-ben publikálta How the End Begins: The Road to a Nuclear World War III (Hogyan kezdődik a vég: Út a nukleáris III. világháborúhoz) című könyvét, amelyben arról ír, hogyha egy második holokausztra kerülne sor, akkor Izrael össze tudná rombolni azokat a pilléreket, amelyeken a világ nyugszik (pl.: támadást intézhetne Moszkva és az európai fővárosok ellen, ugyanúgy, ahogyan az iszlám szenthelyeit is elpusztíthatná). Idézi könyvében David D. Perlmutter-t, az Iowa Egyetem professzorát, aki feltette a kérdést: Izrael miért ne támadhatná meg Iránt, vagy más fenyegető ellenségét egy nukleáris támadást megelőzően, vagy azt követően? Rosenbaum maga nem foglalt állást, de sorait úgy lehet értelmezni, hogy Izrael valószínűleg megelőző csapást fog mérni, ha úgy ítéli meg, hogy közvetlenül fenyegeti egy nukleáris támadás.
Rosenbaum megemlíti, hogy sem Irán, sem Szíria nem tett megtorló intézkedéseket, amikor Izrael lebombázta Szíria Deir al-Zour mellett épülőben lévő atomreaktorát 2007-ben. Irán esetében pedig Izrael a kibernetikai hadviselés eszközeivel élt, amikor Stuxnet nevű vírussal tett működésképtelenné olyan iráni centrifugákat, amelyek az urándúsítást végezték.[2]
Rosenbaum nem kerüli meg azt a fontos erkölcsi kérdést sem, hogy elfogadható-e az univerzális erkölcsi-normák és a nemzetközi jog szempontjából, ha emberek millióit fenyegetjük megelőző, vagy megtorló nukleáris támadással. A nemzetközi bíróság 1996-ban ítéletben mondta ki, hogy a nukleáris elrettentésnek az egész rendszere háborús bűncselekmény. Izrael védelmében Rosenbaum is Iránnal példálózik. Így ír: „Bizonyos jövőbeni időpontban előfordulhat egy támadás, mondjuk Irán részéről, amikor már hozzájutott a nukleáris fegyverekhez és azokhoz a rakétákhoz, amelyekkel célba tudja juttatni őket. Ez megtörténhet hatékony figyelmeztetés nélkül és mindössze néhány nukleáris fegyver is elég lenne az ország elpusztítására. Izrael azért telepített nukleáris cirkálórakétákat egy kisebb németgyártmányú tengeralattjáró flottára, hogy azok ellenőrizzék az iráni partokat. Ezek a tengeralattjárók biztosítják Izrael számára a második csapásmérés képességét. A hadtudomány szerint az elrettentésnek kellő mértékűnek kell lennie ahhoz, hogy a racionálisan mérlegelő ellenséget megakadályozzanak egy támadásban.
Arra a kérdésre is válaszolni kell, hogy mi a teendő akkor, ha az elrettentés eredménytelen marad? A holokauszt arra kényszeríti a zsidókat, hogy szedjék össze magukat és a történelem kényszerítő erejénél fogva olyan csapást mérjenek néppusztító következményekkel a másik félre, amely meg tudja akadályozni, hogy egy második csapást is mérjenek rájuk.” Másképpen fogalmazva, vagy Izrael mér elsőként megelőző nukleáris csapást, vagy megtámadják és ebben az esetben a tengeralattjárók viszonozzák a támadást, miután Izrael már el lett pusztítva. Bármi lesz is a kimenetel egy második holokauszt lenne a végeredmény.

MIT TESZ IZRAEL VÉSZHELYZETBEN?

2003-ban a brit Guardian részleteket közölt David Hirst The Gun and the Olive Branch (Az ágyú és az olajág) című könyvéről. Ez az írás teljes mértékben helyesen látta előre, ami az elkövetkezendő években be is következett Irakban, Iránban és Izraelben. A cikk egyik fontos része Martin van Creveld professzor nézeteit ismerteti. E szerint Irán soha nem kerülhet olyan helyzetbe, amely a létét fenyegeti, Izrael viszont igen. Egy ilyen veszélyhelyzet az akkor folyamatban lévő intifádából is kifejlődhet. Ez volt legalábbis Martin van Creveld-nek, a jeruzsálemi Héber Egyetem hadtörténész professzorának, a pesszimista véleménye: „Ha ez hosszabb ideig tart” tette hozzá „az izraeli kormány elveszíti az emberek feletti ellenőrzését. Olyan kampányokban, mint ez, a terrorellenes erők veszítenek, mert nem tudnak nyerni, és a lázadók nyernek azáltal, hogy nem veszítenek. Egy totális izraeli vereséget elkerülhetetlennek tartok. Ez az izraeli állam és társadalom összeomlását fogja jelenteni. El fogjuk pusztítani magunkat.”
Ebben a helyzetben”, folytatta, „egyre több izraeli jut arra a meggyőződésre, hogy a palesztinok eltávolítása az egyetlen megoldás; az ehhez való folyamodás minden nappal egyre inkább valószínűvé válik. Sharon fokozni akarja a konfliktust és tudja, hogy semmi más nem fog sikerülni.”
A világ meg fog-e engedni azonban egy ilyen etnikai tisztogatást? Ez attól függ, hogy ki hajtja végre és, milyen gyorsan. Rendelkezünk több száz atom robbanófejjel és rakétával és ezt ki tudjuk lőni különböző irányokban lévő célpontokra. Talán még Rómára is. A legtöbb európai főváros célpont légierőnk számára. Hadd idézzem Moshe Dayan tábornokot: ’Izraelnek úgy kell viselkednie, mint egy veszett ebnek, legyen túl veszélyes ahhoz, hogy háborgassák.’ A jelen időpontban mindent reménytelennek látok. Meg kell előznünk dolgokat, hogy ne következzenek be, ha ez lehetséges. Fegyveres erőnk mindazonáltal nem a tizenharmadik legerősebb a világon, hanem sokkal inkább a második, vagy a harmadik legerősebb. Meg van a képességünk arra, hogy az egész világot magunkkal rántsuk. És biztosíthatom önöket, hogy mindez meg fog történni még mielőtt Izraelnek el kell pusztulnia.”
Günter Grass, Nobel díjas német író, 2012-ben publikálta Was gesagt werden muss (Amit meg kell mondani) című költeményét. Ebben a versében bírálta Izrael nukleáris fegyverkezési programját. Günter Grass-nak Itamar Yaoz-Kest, izraeli költő és holokauszt túlélő válaszolt, ő is versben. Költeményének címe „Jog a létezéshez: költői levél a német szerzőhöz”, amelyben meg is nevezi a Nobel díjas német írót. Yaoz-Kest verseiben olvasható: „Ha arra kényszerítesz minket újból, hogy újból leereszkedjünk a föld felszínéről a föld mélységeibe – akkor hadd pusztuljon el a föld a nemlét mélységeiben.” Gil Ronen, izraeli újságíró, a Jerusalem Post munkatársa elolvasva a költeményt megállapította, hogy az a Sámson Opcióra utal, azaz Izraelnek arra a stratégiájára, amelyhez a zsidó állam akkor folyamodna, ha Izraelt pusztulás fenyegetné. Izrael ebben az esetben megsemmisítené ellenségeit, ami valószínűleg azzal járna, hogy az emberiség egészére is jóvátehetetlen csapást mérne.
Yaoz-Kest[3] így ír: „Igen van egy jog, ami egyedül nekünk zsidóknak van fenntartva (ha egyáltalán létezik olyan emberi lény a földön, amelynek joga van ehhez): elpusztulni és magunkkal vinni a megsemmisülésbe a kimerült és önelégült világot, együtt csodálatos könyvtáraival és szívfakasztó hangjaival – úgy, hogy miközben mi leereszkedünk a sírba a föld radioaktív sugarakat sugároz a világ mind a négy tájára”.
Ehhez Yaoz-Kest még hozzáteszi: „Az izraeli nemzet joga, hogy bezárja a világ kapuit, miután távozik (nem a saját akaratából!), és jogunk van ezt mondani 3000 évi félelem áraként.”
A Sámson Opció tehát átkerült az izraeli stratégák egy részének gondolkodás módjában, mint egy utolsó, kétségbeesett eszköz, amelyhez Izrael csak végső esetben nyúlna.  

A ZSIDÓÁLLAM LÉTEZÉSÉNEK HÁROM ELŐFELTÉTELE

A National Review 2015. január 29-i számában megállapítja, hogy a zsidóállam létezése kimondatlanul is három előfeltételen nyugodott kezdettől fogva. Az első az, hogy egy demokratikus berendezkedésű és nukleáris fegyverekkel rendelkező Izrael minden nagyobb ellenségét legyen képes elrettenteni. Második előfeltételezés, hogy Izrael a szabad piacgazdálkodáson, a demokrácián és az emberi jogokon alapuló társadalmi dinamizmusával, csúcstechnológiájú fegyvereivel, versenyképes iparával és stabil kormányzatával alkalmas legyen a túlélésre. A harmadik előfeltételezés, hogy a Nyugat erkölcsi támogatása megmaradjon a holokauszt miatti bűntudat fenntartásával mind Amerikában, mind Európában, hozzászámítva az Egyesült Államok katonai és pénzügyi támogatását, mert ez erőssé és életképessé teszi Izraelt.
National Review szerint Izrael biztonságának ebből a három alapvető oszlopából kettő már alaposan meggyengült. Amikor az Egyesült Államok megszüntette az Irán elleni szankciókat ténylegesen az iráni teokratikus rendszer partnerévé vált az Iszlám Állam elleni küzdelemben. Csaknem szavatolta, hogy Irán is hozzájuthasson az atombombához.
Ehud Barak és Benjamin Netanyahu komolyan mérlegelte, hogy támadást indít Irán ellen 2010-ben, 2011-ben és 2012-ben. A CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa többször is kezdeményezett olyan törvényeket, amelyek részletesen szabályoznák, hogy az Egyesült Államok mit fog tenni, ha Teherán az Iránnal kötött megállapodásban foglaltakat nem teljesítené.
Izrael változatlanul kitart a nagyobb Izrael létrehozása mellett. Ez képezi a Netanyahu kormány cionista frakciójának, valamint az izraeli fegyveres erőknek és hírszerző szervezeteknek a legfontosabb célját. Trump, amerikai elnök számos alkalommal megerősítette, hogy támogatja Izrael illegális letelepülési politikáját a megszállt Nyugati Parton, noha ez ellentétben áll az ENSZ biztonsági tanácsának a 2334 számú határozatával. Azzal, hogy a Washington-i kormányzat átköltöztette az Egyesült Államok nagykövetségét Jeruzsálembe, valamint az, hogy továbbra is támogatja az izraeli telepek létesítését, Trump elnök ténylegesen jóváhagyta a Nagy Izrael terv végrehajtását.
Yinon terv és az utána következő többi projekt, amelyeket a Washington-i neoliberális agytröszt dolgozott ki, nem kizárólag cionista stratégia. Ezek a tervek az Egyesült Államok külpolitikájának is a szerves részét alkotják. A Washington-t irányító államok feletti hatalom és az őt kiszolgáló neokon agytröszt törekszik a Közel-Kelet balkanizálására és a nagyobb államok kisebb politikai és vallási egységekre való feldarabolására. Trump-nak az a döntése, hogy hivatalosan Jeruzsálemet ismeri el Izrael fővárosának, tovább növeli a politikai helyzet fellazítását, a káosz és az anarchia fokozását az egész közel-keleti régióban.
Ha az államok feletti hatalom neokon agytrösztjének a tervei alapján szemléljük a közel-keleti eseményeket, beleértve a legutóbbi gázai vérengzést is, amelyre 2018. május 14-én került sor,[4] az Oded Yinon által és a Washington-i cionista neokonzervatív agytrösztök által elkészített mesterterv szoros kapcsolatban áll Irak 2003 évi inváziójával, a 2006-ban lezajlott libanoni háborúval, a 2011-es líbiai háborúval és a 2018-ban is folyamatban lévő szíriai, iraki és jemeni háborús akciókkal. De ide lehet sorolni azt a mélyre ható politikai válságot is, amelyen Szaúd-Arábia megy át 2015 óta.
A Nagy Izrael tervnek a szerves részét alkotja a szomszédos arab államok destabilizálása és lehetőség szerint több kisebb részre való feldarabolása. Ezt az elképzelést támogatja az Egyesült Államok és azon belül is az AIPAC által irányított izraeli lobbi. Nemzetközileg a NATO és Szaúd-Arábia is támogatja ezt az amerikai-izraeli expanzionista projektet. Netanyahu stratégiája szempontjából ez azt jelenti, hogy Izrael ki tudja bővíteni befolyási övezetét a Közel-Keleten és szembe tud szállni Iránnal. A Nagy Izrael projekt természetesen összhangban áll az Egyesült Államok, pontosabban felette a hegemóniát gyakorló pénzuralmi világelit birodalomépítő terveivel.
Nagy Izrael felöleli azt a területet, amely a Nílus völgyétől az Eufráteszig terjed. Száz évvel ezelőtt a cionista világszervezet stratégiai tervében a zsidóállam részét képezte a történelmi Palesztina, Dél-Libanon a Szidonig és Litáni folyóig, a szíriai Golán magaslatok, a Hauran síkság és Deraa, valamint a Hijaz vasútvonal Deraa-tól Amman-ig, Jordánia fővárosáig, valamint az Akabai öböl. Több cionista vezető nagyobb Izraelt akart és a Biblia alapján követelte a Nílustól az Eufráteszig terjedő egész területet, amely magába foglalta Palesztinát, Libanont, Nyugat-Szíriát és Dél-Törökországot.
A Yinon terv lényegében annak a cionista projektnek a megjelenési formája volt, amely támogatja a zsidótelepek folyamatos kiterjesztését. Ez azt jelenti, hogy a palesztinokat folyamatosan ki kell szorítani Palesztinából, annektálva mind a Jordán nyugati partját, mind a Gáza övezetet Izrael állam területéhez.
Mahdi Darius Nazemroaya már 2011-ben megállapította, hogy a Yinon terv valójában Nagy-Britannia gyarmatosító elgondolásainak a folytatódását jelentette a Közel-Keleten. Ezt írja a Global Research-ben publikált írásában[5]:
A Yinon terv egy izraeli stratégiai terv Izrael regionális felsőbbrendűségének a biztosítására. Azt követeli és írja elő, hogy Izraelnek át kell alakítania geopolitikai környezetét az őt körülvevő arab államok balkanizálásával és kisebb gyengébb államokra való feldarabolásával. Az izraeli stratégák Irakot tekintették a legnagyobb stratégiai kihívásnak egy arab állam részéről. Ezért választották ki Irakot a Közel-Kelet és az arabvilág balkanizációjának a központjául. A Yinon terv koncepciója szerint Irakot az izraeli stratégák fel kívánták darabolni egy kurd és két arab államra, egy siíta muszlimra és egy másik szunnita muszlim államra. Ennek a tervnek az első lépése volt a háború kirobbantása Irak és Irán között, amit a Yinon terv is tartalmaz.
Az Atlantic c. folyóirat 2008-ban, az amerikai hadsereg lapja az Armed Forces Journal pedig 2006-ban publikált és széles körben terjesztett térképeket, amelyek közelről követték a Yinon terv által javasolt elképzelést. Irak felosztásán túlmenően, amelyre felszólít a Biden Terv is, a Yinon terv szorgalmazza Libanon, Egyiptom és Szíria felosztását. A Yinon terv sürgeti az államok feldarabolását Észak-Afrikában és előrejelzése szerint ez Egyiptomból indulna ki és folytatódna Szudánban, Líbiában, valamint a régió további részeiben.”
Nagy Izrael létrehozása megköveteli a létező arab államok kisebb részekre történő feldarabolását. Erről így ír Nazemroaya: „A terv két előfeltevésből indul ki. Izrael túléléséhez 1. Izraelnek regionális birodalmi hatalommá kell válnia, és 2. el kell érnie az egész térség felosztását kisebb államokra a meglévő arab államok felbomlasztásával. A kicsi itt valamennyi állam etnikai és vallási összetételtől függ. A cionista remény tehát az, hogy a vallási alapon nyugvó államok Izrael csatlósaivá vállnak és, ironikus módon ez lenne a morális legitimációnak a forrása… Ez nem új elgondolás és nem is először kerül előtérbe a cionista stratégiai gondolkodásban. Valójában egy visszatérő téma valamennyi arab állam kisebbre történő felosztása.”
Ha ebben az összefüggésben szemléjük, akkor a szíriai háború és részben az iraki háború is, ennek az izraeli területi expanziónak a részét képezi. A cionista neokonzervatív agytröszt által irányított washingtoni kormányzatnak, és az Amerika által támogatott szíriai háborús feleknek (ISIS, Al Nusra Front) a veresége a szíriai kormányerők részéről egyelőre visszavetette Izrael expanziós törekvéseit. Mindezt a szíriai hadsereg Oroszország, Irán és a Hezbollah támogatásával tudta elérni.               

VÁRHATÓ-E HÁBORÚ IRÁN ELLEN?

A jövőről csak lehetőségeket, valószínűségeket és szükségszerűségeket mondhatunk. 2018. június 6-án a Washington-i Képviselőház nagytöbbséggel elfogadta a 2019 évi Nemzetvédelmi Felhatalmazási törvényt (National Defense Authorization of Act 2019, H. R. 5515), amely kimondja, hogy nincs olyan törvény, amely lehetővé teszi a katonai erő alkalmazását Irán ellen. Ezt a törvényt még meg kell erősítenie a Szenátusnak. Ha ez is megtörténik, akkor Trump elnöknek nem lesz felhatalmazása Irán megtámadására. Az amerikai elnök 2018. május 8-án felmondta az Iránnal kötött nukleáris megállapodást.
Ezt követően Mike Pompeo, az új külügyminiszter, egy sor követeléssel állt elő, amely Teherán elleni ultimátumként is felfogható volt. Az említett kétpárti törvényt a képviselők válasznak szánták az Iránnal kötött megállapodás felmondására és az azt követő ellenséges retorikára. A törvény egyik beterjesztője Keith Ellison minnesotai képviselő kijelentette, hogy az elfogadott törvény üzenete az, hogy az amerikai nép és a Kongresszus tagjai nem akarnak háborút Iránnal. A Kongresszus magához vonta a hadsereg bevetésére vonatkozó hatáskört. Mind a hadüzenetről szóló törvény, mind az alkotmány egyértelműen úgy rendelkezik, hogy a hadi cselekményeket először a Kongresszusnak kell jóváhagynia. Egy Iránnal folytatott háború alkotmányellenes és költséges lenne.
Trump önkényesen mondta fel az Iránnal kötött megállapodást és az amerikai törvényhozás a Szíria elleni katonai támadásokat sem hagyta jóvá. Az amerikai alkotmány a kongresszust hatalmazza fel a háborús állapot kinyilvánítására. Az elnök, mint a fegyveres erők főparancsnoka, csak akkor adhat ki parancsokat, ha a Kongresszus már hadat üzent, vagy egy olyan támadás érte az Egyesült Államokat, amely azonnali választ igényelt. Ha a Szenátus is megerősíti a most elfogadott törvénymódosítást, akkor se lehet kizárni, hogy az amerikai elnök valamilyen más módon mégis csak tesz ellenséges lépéseket Irán ellen. Felléphet a „terroristagyanús” irániak ellen és katonai támadást intézhet Iránban az új célzott ölési-szabályok szerint. Az új szabály nem tiltja az Irán elleni támadás finanszírozását és azt sem, hogy szankciókat lehessen alkalmazni a közel-keleti ország ellen.
A Wahington-i Képviselőház több olyan törvényt is elfogadott, amelyek előírják szankciók alkalmazását Irán ellen. Egy Illinois állambeli republikánus képviselőről elnevezett törvény-kiegészítés előírja az Egyesült Államok kormányának, hogy kemény szankciókkal sújtsa azokat a gazdasági szektorokat Iránban, vagy bármely állampolgárt, amely elősegíti Irán ballisztikus rakétaprogramját. Hasonló módon büntetni kell azokat a külföldi vállalatokat, intézményeket és személyeket, amelyek üzleti kapcsolataikkal segítik Irán ballisztikus rakétaprogramját.
Az érvényes nemzetközi jog szerint ilyen szankciókat az ENSZ biztonsági tanácsának az előzetes jóváhagyása nélkül az Egyesült Államok nem léptethetne életbe. A Közös Átfogó Akcióterv (Joint Comprehensive Plan of Action), amely az Iránnal kötött nukleáris megállapodás hivatalos elnevezése egyelőre érvényben maradt. Az ENSZ biztonsági tanácsának az öt tagja (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Kína) mellett az aláírók között szerepel Németország és az Európai Unió is.
Irán kínosan ügyelt arra, hogy a megállapodásban vállalt kötelezettségeit pontosan betartsa. Washingtonban azonban ismét a neokonzervatív agytröszt vette át az irányítást. Ennek egyik meghatározó személyisége John Bolton, aki most nemzetbiztonsági főtanácsadó. Bolton közismert arról, hogy erőszakos és fanatikus hívője a rendszerváltásnak Iránban. Pompeo, az új külügyminiszter szintén támogatta a nukleáris megállapodás felmondását. Pompeo ultimátumot is intézett Teheránhoz. Eszerint Irán még békés célokra sem folytathat urándúsítást, amelyet pedig megenged az Atomsorompó Egyezmény (Nuclear Nonproliferation Treaty).
Ha Teheránban végrehajtanák Pompeo követeléseit az az iráni kormány teljes átalakítását, azaz rendszerváltást jelentene. Pompeo nyílván tudja, hogy ultimátumát a teheráni kormány nem fogadhatja el, mert az nem más, mint felszólítás a megadásra.

A SÁMSON OPCIÓ NEMCSAK IZRAEL DILEMMÁJA

Nemcsak Izraelnek kell választ adnia arra, hogy ha el kell pusztulnia, akkor az úgy törtéjen meg, hogy az egész emberiség is vele együtt pusztuljon. A pusztulás veszedelme is legalább két dolgot jelent. Az egyik az, hogy elpusztul az adott ország fennálló gazdasági, társadalmi és államrendje, vagy elpusztul mindenestül az adott ország. Ha egy támadás célja az adott állami és társadalmi rend szétzúzása és nem az adott nép és ország teljes elpusztítása, akkor az még racionális alternatíva lehetne. Az adott ország a támadó hatalom vazallusává lesz, de függő helyzetben továbbra is létezhet.
Ha azonban a totális pusztulásról van szó, akkor már joggal merül fel az a kérdés, hogy az adott ország tekintettel legyen-e a világ többi részének az életképes fennmaradására. Gondolkodhat úgy: mit számít nekem, hogy van-e valamilyen világ az én pusztulásom után. Ha nekem el kell tűnnöm a föld színéről, akkor tűnjön el velem az egész emberiség. Arról van szó, hogy amikor egy ország önmaga védelmében nukleáris fegyverekhez nyúl, akkor kockára teszi az egész világ megmaradását. Ezzel a dilemmával a történelem folyamán most néz szembe először az emberiség. A nukleáris korszakban a haditechnika lehetővé teszi, akár egy Oroszország méretű államnak az elpusztítását is a teljes népességével együtt.
Putyin elnök 2018. március 7-én adott interjújában ezt mondta erről a dilemmáról: „Ha valaki azt a döntést hozná, hogy elpusztítja Oroszországot, akkor nekünk legitim jogunk van a támadásra. Igen, ez az emberiség számára globális katasztrófát jelentene, az egész világ számára globális katasztrófát, de én mint Oroszország polgára és az orosz állam feje fel kell, hogy tegyek magamnak egy kérdést, miért van szükség nekünk egy olyan világra, amelyben Oroszország már nem létezik?”
Oroszországnak, az egész orosz népnek a túlélése valódi kérdés. Az Orosz Föderációnak, mint politikai berendezkedésnek túlélése szintén egy konkrét probléma. A kettő lényegesen különbözik egymástól. A nukleáris védelemről döntő állami vezetők azonosíthatják az ő uralmuknak a végét az egész orosz népnek a végével. Elképzelhető, hogy az orosz nép az Egyesült Államok vazallusává válik, amely ténylegesen a jelenleg fennálló Orosz Föderációnak a végét jelentené. Ez a vazallusi létezés joggal válthatja ki azt a válaszreakciót, hogyha én, mint orosz, csak szolgaként létezhetek, akkor sehogy se létezzek.
Most Oroszországot hoztuk fel példának, de ugyanezt fel lehet tenni az Egyesült Államokra vonatkoztatva is. Ha az egypólusú világrend, amelyben a birodalmi Amerika egyedül uralkodik, hirtelen megváltozna, akkor az óriási változásokat idézne elő a Washingtonban jelenleg fennálló hatalmi egyensúlyban. Azok a hatalomgyakorló körök, akik vesztesei lennének egy ilyen birodalmi összeomlásnak, választhatják azt az agresszív reagálást, amely a totális nukleáris katasztrófához vezetne.
Ha tehát nukleáris támadás érné Oroszországot, vagy az Egyesült Államokat, mindkettőnek szembe kellene nézni azzal a dilemmával, hogy államrendje és társadalmi rendje védelmében olyan választ ad-e, amely az egész emberiség pusztulását is okozná. Mindkét szuperhatalom számára az lenne a racionális magatartás, ha gondosan elkerülné, hogy harmadik felek belemanőverezzék, vagy belerántsák őket egy olyan kockázatos nukleáris döntésnek a meghozatalába, amely nemcsak az ellenség, de az egész emberiség pusztulásával is járna.
2014 és 2018 között megfigyelhettük, hogy az orosz kormány folyamatosan erőfeszítéseket tesz azért, hogy az államok feletti hatalom irányítói, közelebbről az AngloZionist Empire csúcs elitje ne manőverezhesse be valamilyen kockázatos konfliktusba, amely globális méretűvé növekedhetne. Az államok feletti birodalom rendfenntartó szerepét ma az Egyesült Államok és a NATO látja el. A világ közvéleményének jelentős része azt várja el a Nyugat részről folyamatosan provokált Oroszországtól, hogy illedelmesen és türelmesen reagáljon és a meggyújtott tüzeket körültekintően oltsa el.
A Nyugat azt ígérte Gorbacsovnak, hogy ha az Egyesült Németország benn maradhat a NATO-ban, akkor a NATO egy ujjnyit sem megy keletre. Ezt az ígéretet már Clinton elnök kormánya megszegte. Több évi előkészület után, amelyre az államok feletti hatalom neokon döntéshozói öt milliárd dollárt költöttek (ezt maga Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium Európa ügyeiért felelős illetékese mondta) az AngloZionist Empire puccsal átvette a hatalmat Ukrajnában és ezt a fontos országot nemcsak az Európai Unióba akarta és akarja integrálni, de a NATO-ba is.
Oroszország biztonságát közelről veszélyeztette a Szíriában évek óta tartó több frontos háború. Fennállt annak a veszélye, hogy fanatikus iszlamista csoportok hatalomra kerülhetnek a konfliktustól sújtott Szíriában. Oroszországnak kétszer is háborút kellett vívnia saját fanatikus iszlamistáival Csecsenföldön. Ha Szíriában a szélsőséges iszlamisták kerültek volna hatalomra, Oroszország újból ki lett volna téve a fanatikus muzulmánok támadásának. Nyilvánvaló, hogy helyesebb, ha a velük való leszámolásra nem Oroszországon belül, hanem azon kívül kerül sor. Ezért kellett az egyébként konfliktuskerülő Putyinnak úgy beavatkoznia a kaotikus szíriai harcokba, hogy azzal a lehető legkisebb ráfordítással megvédje az orosz érdekeket. Ez a beavatkozás lehetővé tette a legújabb fegyvereknek és harcászati rendszereknek a gyakorlatban való kipróbálását is.
Nyilvánvaló, hogy egy orosz kormánynak elsősorban az orosz kormány és az orosz nép érdekeit kell szem előtt tartania. A világ többi részének az érdekei csak akkor jöhetnek számításba, ha azok egybeesnek a saját szükségleteikkel. Az érdekek között is az élet megőrzése, a túlélés a legfontosabb. Ezt azonnal követi Oroszország polgárainak a biztonsága. Az orosz nép életkörülményeinek a javítása is kiemelt fontosságú, ezért Moszkva folyamatosan csökkenti katonai kiadásait és fejleszti infrastruktúráját, egészségügyi-és nevelési rendszerét. Az Orosz Federáció érzékelhetően növeli bevételeit, hogy javítsa az oroszok életkörülményeit.
Az orosz politika láthatóan arra törekszik, hogy ellenségeiből semleges partnerek legyenek és ezekből, ha lehet barátok, majd később szövetségesek. A jelenlegi helyzet úgy is felfogható, hogy Oroszország és az AngloZionist Empire központi hatalma, az Egyesült Államok rivalizál a világ színpadán. Az orosz vezetés azonban nem így nézi a világot. A neokon agytröszt közvetlen irányítása alatt álló Egyesült Államok egyre több olyan lépést tesz, amellyel elidegeníti önmagától a világ népeit. Ilyen lépése az Iránnal kötött nukleáris egyezmény egyoldalú felrúgása, és a kereskedelmi háború megindítása Európa ellen.  Minthogy az Egyesült Európának sincs saját fegyveres ereje, csak az egyes tagállamoknak, ezért a NATO-ban irányító Egyesült Államok eddig korlátlanul tudta érvényesíteni saját akaratát. 2018 ebben változást hozott, mert úgy néz ki, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok már csak kényszerű szövetségesek, de nem bensőséges barátok. A fordulópont az 1999-es év volt, amikor Washington arra kényszerítette az európai NATO országokat, hogy egy másik európai ország ellen alkalmazzanak erőszakot. Mivel úgy szólt az ígéret, hogy csak Koszovóba lesz beavatkozás, ezért a Szerbia egészét érintő bombázás zavarba hozta Európa vezetőit. Érthető, hogy amikor az Amerika felett a főhatalmat gyakorló AngloZionist Empire úgy döntött, hogy megindítja a terror elleni háborút, az európai szövetségesek csak jelképesen csatlakoztak hozzá.
Az oroszok többsége ma is országuk európai részében él és tisztában van azzal, hogy az európaiak elhidegültek az Egyesült Államoktól. Ezért türelemmel és barátságosan viselkednek azokkal az európai országokkal szemben is, akik kényszerűségből szankcióval sújtották őket. Ma is partnereknek tekintik az európaiakat, mert tisztában vannak azzal, hogyha Oroszország lesz Európa legnagyobb nyersanyag-és energiahordozó szállítója, akkor az az európaiak számára is rendkívül hasznos lehet. Oroszország számára a legjobb biztonsági stratégia, ha kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat épít ki Európával.
Az AngloZionist Empire egyik központja ma is az Egyesült Királyságban, pontosabban Angliában van. Ennek a vazallus politikai elitje a leg- oroszellenesebb Európában. A Brexit révén ennek az elitnek a befolyása csökkeni fog. Egyre több állam védelmezi maradék szuverenitását Európában és ismeri fel, hogy igazi jövőjét nem a hanyatló Nyugat jelenti, hanem az emelkedőben lévő Kelet. És itt nemcsak Oroszországról, de Kínáról és Indiáról is szó van. Ezt a jövőt veszélyezteti, ha sikerül Oroszországot belerántani egy olyan nagyobb konfliktusba, amely arra kényszerítheti, hogy nukleáris fegyvereihez nyúljon. Minden nukleáris fegyverrel rendelkező országra vonatkozik, hogy nem szabad játszani a tűzzel.                 
[1] Számos nukleáris szerkezet felrobbantása esetén számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy a nukleáris felhők hosszúidőre eltakarják a napot és így megakadályozhatják a mezőgazdaság funkcionálását. Ha ez hosszú ideig tart, akkor éhínséget eredményezhet. Ezt az állapotot hívják nukleáris télnek.
[2] 2010. november 16-án Irán leállította az urándúsítóit, miután a centrifugák több mint 20%-a megsemmisült a Stuxnet nevű vírus tevékenysége nyomán. A Stuxnet a legnagyobb pusztítást a natanzi urándúsító létesítményben fejtette ki és mintegy ezer IR-1 típusú urándúsító centrifugát égetett le. Ezeknek a berendezéseknek a hajtómotorja azért ment tönkre, mert a Stuxnet sokkal nagyobb fordulatszámra állította át őket. Irán később jelentette, hogy a fertőzést megszüntették, de a szakértők tudják, hogy amíg az alkalmazott technológiát nem cserélik le addig egy újabb a Stuxnet-hez hasonló felépítésű, de eltérő működésű vírus behatolása csak idő kérdése. 
[3] Alan Kaufman: Israel’s Morality of Survival: http://blogs.timesofisrael.com/israels-morality-of-survival/
[4] 43-an meghaltak, 1900-an megsebesültek a gázai övezet és Izrael határán fekvő fal mellett tartó tüntetéseken 2018. május 4-én. A Haretz izraeli lap tudósítása szerint 40 ezer palesztin tüntetett Gázában. Az izraeli hadsereg éles lőszert és könnygázt is bevetett a tüntetők ellen, akik több ponton meg próbálták bontani a határkerítést. A gázaiak tiltakozására az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe kerülése miatt került sor. Ez egybe esett Izrael állam megalakulásának 70. évfordulójával.  
[5] Mahdi Darius Nazemroaya: Preparing the Chessboard for the “Clash of Civilizations”: Divide, Conquer and Rule the “New Middle East” (Global Research article, 2011. November 26.)



















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése