2019. június 5., szerda

Iránnak már van atomfegyvere

















Kategória: Hírek    
A Reza Kahlili álnéven publikáló volt CIA ügynök, aki korábban tagja volt az Iráni Forradalmi Gárdának, csütörtökön azt írta az amerikai vezető napilap, a Washington Times hasábjain, hogy Irán már rendelkezik atomfegyverekkel. Állításait – saját értesülései mellett – számos titkosszolgálati vezető, volt ügynök és nukleáris szakértő állásfoglalásával igyekszik alátámasztani.
Reza Kahlili szerint teljesen értelmetlen az Egyesült Államok és a Nyugat nyomása, amellyel meg szeretnék akadályozni Iránt abban, hogy nukleáris fegyverekre tegyen szert. Mint írja, nem elég, hogy az Iszlám Köztársaságnak már vannak nukleáris fegyverei – a volt Szovjetunióból – de már rendelkezik elegendő dúsított urániummal ahhoz, hogy még többet előállítson. Ami még rosszabb – írja – hogy Teherán már hordozórakétákkal is rendelkezik.
A Nyugat már közel egy évtizede aggódik az iráni urániumdúsítás miatt – azzal vádolják Teheránt, hogy nukleáris fegyverek előállításán dolgozik. Irán azonban azt állítja, hogy kizárólag békés célokra használja fel a hasadóanyagot.

Az iraki-iráni háborúval kezdődött
Amikor Irán megkezdte nukleáris programját a nyolcvanas évek közepén, Reza Kahlili CIA ügynökként beépült az Iráni Forradalmi Gárdába. „A Gárda-titkosszolgálat akkor megtudta, hogy Szaddam Husszein igyekszik atombombát szerezni Irak számára. Iráni katonai vezetők pedig úgy döntöttek, hogy nekik is kell egy nukleáris fegyver, mert ha Irak hozzájut a sajátjához, akkor azt be fogja vetni ellenük. Akkoriban dúlt a két ország közötti háború” – írja Reza Kahlili. Mint írja, Mohsen Rezaei a Forradalmi Gárda akkor parancsnoka engedélyt kapott Khomeini ajatollahtól arra, hogy titkos programot indítson a nukleáris fegyver beszerzéséhez. Ezt követően pakisztáni katonai vezetőkkel, valamint egy pakisztáni atomtudóssal, Abdul Kader Hánnal léptek kapcsolatba. (Ahogy arról már korábban is írtunk, Abdul Kader Hán 2011 júliusában azt állította, hogy a kilencvenes évek végén pakisztáni katonai vezetők nukleáris technológiát értékesítettek Észak-Koreának. Az atomtudós dokumentumokkal bizonyította a Phenjan és a pakisztáni katonai vezetők közötti 3,5 millió dolláros tranzakciót – erősítette meg akkor egy amerikai szakértő az AP hírügynökségnek.)
Az ajatollah különgépén…
Miután Irán felvette a kapcsolatot Pakisztánnal, egy katonai parancsnok, Ali Shamkani dollár milliárdokat ajánlott az atombombáért, de Iszlámábádban csak nukleáris technológiát és centrifugákat adtak neki. Az első centrifugákat Khomeini különgépén csempészték be Iránba – írja Reza Kahlili. Aki szerint az atomfegyverek utáni hajsza során Irán megkereste a volt szovjet tagállamokat is. Amikor 1990-ben szétesett a birodalom, Teherán szemet vetett a volt tagállamok kezében lévő nukleáris harci fejekre.
A kilencvenes évek elején azt a megbízást kaptam a CIA-től, hogy keressek egy iráni tudóst, aki tanúskodni tudna amellett, hogy Irán már rendelkezik atombombával. A CIA ugyanis megtudta, hogy az iráni titkosszolgálat ügynökei nukleáris létesítményeket látogattak végig a Szovjetunió területén, különös tekintettel Kazahsztánra” – írja Reza Kahlili.
Eltűnt atomfejek nyomában
A muszlim többségű Kazahsztánban tárolták a szovjetek a nukleáris arzenáljuk egy jelentős részét (1410 harci fejet), Irán ezért több százmillió dollárt ajánlott fel az országnak az atombombáért. Később olyan értesülések szivárogtak ki, hogy három atombomba hiányzik a készletből. Ezzel pedig egybecseng a lefegyverzési programot irányító orosz Viktor Szamoilov tábornok jelentése a vezérkarnak, aki arról értesítette feletteseit, hogy a három hiányzó töltet Kazahsztánból „tűnt el”. (Az ügyről több nemzetközi lap beszámolt. A Chicago Tribune – a New York Times napilapra hivatkozva – 1992 márciusában azt írta, hogy az eltűnt atomfegyverek Iránban bukkanhatnak fel. A német Focus pedig arról számolt be, hogy Irán azonnal bevethető atombombára tett szert.)
Paul Münstermann, aki akkoriban a Német Szövetségi Hírszerzés igazgatóhelyettese volt, szintén azt nyilatkozta, hogy nukleáris robbanófejre tett szert Irán. Mint mondta a két, vagy három harci fejet, valamint a közép hatótávolságú hordozórakétákat Kazahsztánból kapta az Iszlám Köztársaság. Olyan értesülések is napvilágot láttak, hogy a harci fejek mellett Irán lopott, 152 milliméteres – tüzérségi eszközökkel kilőhető – atomtölteteket vásárolt a Vörös Hadsereg volt tisztjeitől.
Köztudott”
2011 októberében pedig Mathew Nasuti, az amerikai légierő tisztje – aki korábban a Külügyminisztérium megbízásából részt vett az iraki tartományi újjáépítési programban, mint tanácsadó – arról számolt be, hogy 2008 márciusában a Külügyminisztérium egy értekezletén, a minisztérium Közel-Kelet szakértőiből álló csoportja elmondta, „köztudott” az, hogy Irán taktikai nukleáris fegyverekhez jutott, mégpedig egy, vagy több volt szovjet tagállamból.
Egy tapasztalt hírszerző, a szolgálati csillaggal is kitüntetett Tony Shaffer alezredes elmondta nekem, hogy vannak forrásai, amelyek szerint Irán legalább két bevethető nukleáris fejjel rendelkezik” – írta Reza Kahlili, egyben emlékeztetett arra, hogy 2010-ben az egyik hivatalos iráni lapban, a Kajhanban egy szerkesztőségi cikk figyelmeztetett arra, hogy nukleáris robbanásokra lehet számítani az amerikai városokban, amennyiben Iránt támadás éri.
Kudarcba fulladt nyugati válasz
Reza Kahlili szerint eredménytelen az iráni atomprogrammal szembeni nyugati reakció: „annak ellenére, hogy a Nyugat tudott róla, hogy az iráni vezetők nukleáris fegyverek után kutatnak, mégis úgy döntöttek, hogy tárgyalnak, megoldásban bizakodva. Az Obama adminisztráció eltelt három éve alapján azonban el kell ismerni, hogy a kezdeti jóakarat, majd az arra rákövetkező szankciók nem állították meg a teheráni nukleáris programot, sem az agresszív hozzáállásukon sem finomítottak”. Hozzáteszi: „az iráni vezetők – a négyszeres ENSZ szankciók ellenére – folytatják a rakéta- és urándúsítási programjukat, és már legalább hat bombához elegendő hasadóanyaggal rendelkeznek, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség legutóbbi jelentése alapján”. Az Iráni Forradalmi Gárdának jelenleg több mint 1000 ballisztikus rakétája van, ezek közül sok irányul közel-keleti, valamint európai célpontok felé – írja Reza Kahlili, aki szerint Teherán nagy ugrást tett az interkontinentális fegyverrendszerek terén is, mindezt űrkutatási programnak álcázva. Hozzáteszi: Iránnak már vannak olyan hadihajói is, amelyeket nagy hatótávolságú föld-föld rakétákkal tudnak felszerelni, és Teherán ezeket hamarosan az Atlanti-óceánon, valamint a Mexikói-öbölben is bevetheti.20:3
„Lehetséges, hogy már most elkéstünk az iráni atombombával szembeni fellépéssel. Miért feltételezzük azt, hogy Irán képtelen 20 év alatt elérni azt – a nukleáris technológia hatalmas szakirodalmával, valamint a 21. századi technológiával – amit az Egyesült Államok a negyvenes években 3 év alatt megvalósított?” – tette fel a kérdést Peter Vincent Pry nukleáris-fegyver szakértő, volt CIA ügynök, és az amerikai EMP Bizottság tagja. Pry szerint Iránnak egyetlen egy sikeres csapás elegendő ahhoz, hogy térdre kényszerítse az Egyesült Államokat: egy nukleáris EMP (elektromágneses hullám) csapás bedönthetné a teljes amerikai elektromos hálózatot, megbénítva az országot.

forrás: ML – atv.hu / Washington Times
Ne ajvékolj Izraelnek 4 évvel ezelőtt már 400drb robbanó feje volt, azóta már 5-6 száz körül van a robbanó fejek száma , és a világ mégsem szart be tőlük , mert ha bevetnék minden zsidót likvidálnánk a világban , itt már nem úgy működne a világ , hogy szemet hunyunk a terrorista zsidó állam ténykedése felett , és hagyjuk , hogy a palesztinokat egytől egyik legyilkolják , itt a zsidókra várna a teljes megsemmisülés mindegy , hogy hol él , és hogy bűnös e , annyi emberiség ellenes bűnt követtek el , hogy az egész korty fajt likvidálnánk.





Izraelnek 300 atomfegyvere van



Jimmy Carter volt amerikai elnök szerint az Egyesült Államoknak akkor sem szabad megtámadnia Iránt, ha az sikeresen kifejleszt egy atombombát, egyúttal pedig azt állította, hogy Izraelnek legalább 300 nukleáris fegyvere van - írta a Jiszráél Hajóm (Izrael ma) című izraeli lap.

"Izraelnek (...) 300 vagy több, senki nem tudja összesen, mennyi (atomfegyvere) van. Minden iráni tisztában van vele, hogy ha megpróbálnának bevetni egy atomfegyvert, akkor Iránt eltörölnék a föld színéről, ez egy olyan nevetséges, önpusztító döntés lenne, amelyet biztos nem tennének meg" - idézte a lap Carter szavait, amelyek a napokban az MSNBC amerikai tévécsatornának adott interjújában hangzottak el.

A volt elnök kétségeinek adott hangot azzal kapcsolatban, hogy Izrael képes lenne-e katonai erővel megakadályozni az iráni atomprogramot. "Soha nem gondoltam, hogy Izraelnek meglennének a katonai képességei (ehhez). Az egyetlen ország a világon, amelynek megvannak ehhez a képességei, az az Egyesült Államok, és nem gondolom, hogy helyes lenne az Egyesült Államok részéről lebombázni Iránt ezzel az üggyel kapcsolatban" - mondta.

Jimmy Carter - aki kulcsszerepet játszott az 1979-es izraeli-egyiptomi békekötésben - bírálta Benjámin Netanjahu izraeli kormányfőt és indirekt módon Barack Obama amerikai elnököt is. Előbbinek azt vetette szemére, hogy Izraelt "zsidó államként" akarja elismertetni a palesztinokkal folytatott béketárgyalásokon, amit az arab államok biztosan nem fognak megtenni. Obamát illetően pedig azt mondta, hogy a békefolyamatot "hősiesen" terelni próbáló John Kerry külügyminiszternek "nagyobb nyílt segítséget kéne kapnia a Fehér Háztól". "Nem hiszem, hogy valaha is létrejöhet egy békemegállapodás, hacsak az amerikai elnök nem vállal vezető szerepet a két fél közti közvetítésben" - fogalmazott Jimmy Carter.

Forrás: MTI   |   STOP 












Mágnessel autóra tapasztott pokolgéppel végeztek szerdán az Irán natanzi urándúsító kereskedelmi részlegének vezetőjével, az atomfizikával és kémiával is foglalkozó Mosztafa Ahmadi-Rosan professzorral. A BBC iráni tudósítója szerint a bomba ugyan kisméretű volt, de elég erős ahhoz, hogy megöljön egy vagy két embert. Utóbb életét vesztette a professzor kocsiját vezető sofőr is.

Nem ez volt az első ilyen merénylet, két éve is mágneses bombát használtak azok a motorosok, akik 2010 novemberében egyetlen napon két atomkutató ellen vetették be azokat. A motorosok egy piros lámpánál tapasztották a bombát az autóra, nem sokkal később pedig távirányítóval működésbe hozták.

2010 novemberében így vesztette életét Medzsid Shahriari, a Sahid Behesti egyetem nukleáris mérnöki karának oktatója. A Guardian brit lap akkori beszámolója szerint ráadásul a kutató neve még csak nem is volt összekapcsolható a nyugati országok szerint Iránban zajló, de a rezsim által tagadott atomfegyverprogrammal. Shahriari a nukleáris láncreakciót kutatta. Az iráni forrásokra hivatkozó brit lap azt írta, új generációs atomreaktorokat tervezett.

 
Az igazi nagyfőnök csak megsérült
Nála biztosan nagyobb köze van az iráni atomprogramhoz Ferejdun Abbaszi-Davaninak, akit ugyanezen a novemberi napon próbáltak ugyanilyen módszerrel meggyilkolni, de túlélte a merényletet. A lézerekkel és radioaktív izotópokkal foglalkozó Abbaszi-Davani közeli kapcsolatban áll az iráni rezsim legfőbb őrének tekintett Forradalmi Gárdával. A hírek szerint személyesen ő felügyelte azokat a számításokat, amelyekkel egy nukleáris fegyver teljesítményét mérték fel. Tudományos háttere is inkább atomfegyver-fejlesztési kutatásokkal kapcsolatos, nem a polgári célú atomenergia a szakterülete - írta róla tavaly nyáron az amerikai ISIS nukleáris biztonsággal foglalkozó kutatóintézet. A professzort a felépülése után, 2011 elején egyenesen Irán alelnökévé nevezték ki, és az ország atomenergia-ügynökségének vezetőjévé is megtették.

Tavaly újabb merényletek történtek. Júliusban egy 35 éves egyetemi kutatót lőttek torkon motoros támadók, miközben a férfi a feleségével a gyermekük óvodája előtt várakozott a fővárosban. A támadás utáni első beszámolókban még azt írták Darius Rezainedzsadról, hogy kapcsolatban állt az iráni atomenergia-ügynökséggel és az iráni Forradalmi Gárdával, utóbb viszont tagadták, hogy köze lett volna nukleáris kutatásokhoz. A hivatalos közleményekben azt állították róla, egyszerű mérnökhallgató volt, aki doktori fokozatát készült megvédeni. Amerikai hírügynökségek viszont a kutató szakterülete, a magasfeszültségű kapcsolók révén kapcsolatot találtak az iráni atomprogramhoz.
Van, aki kilóg a sorból
Pontosan három éve, 2009. január 12-én Maszúd Alimohammedi fizikaprofesszor kocsija közelében robbant fel egy motorra szerelt pokolgép. A helyszíni beszámolók szerint akkora volt a detonáció ereje, hogy a környéken azt hitték, földrengés van. Alimohammedi elismert tudósként oktatott a teheráni egyetemen, és tudományos területe - a kvantumtérelmélet - sem állt közel a nukleáris kutatásokhoz. Irán az ő meggyilkolását is az Egyesült Államok és Izrael számlájára írja, bár kilóg a meggyilkolt tudósok sorából.

A New York Times a merénylet után azt írta róla, hogy a reformer mozgalomhoz tartozott, és az egyike volt annak a 240 egyetemi professzornak, aki támogatásáról biztosította a 2009-es iráni elnökválasztás ellenzéki jelöltjét, Mír Huszein Múszavit. A fizikus halálát az ellenzék az elcsaltnak tekintett államfőválasztás utáni tüntetésekre adott kemény kormányzati válaszlépésnek tudta be.
Rendhagyó volt Sahram Amíri eltűnése is. Az orvosi célra alkalmazott radioaktív izotópokkal foglalkozó tudósról több mint egy évig senki nem tudta, hol van. 2009 tavaszán mekkai zarándoklatra indult, de eltűnt. Felvetődött, hogy magától dezertált, azt is terjesztették róla, hogy igazából amerikai kém volt, aki évekig jelentett Iránból, és végül Szaúd-Arábián keresztül csempészték vissza az Egyesült Államokba. A rezsim támogatói az ő eltűnéséhez kötötték például a Kum melletti urándúsító üzem létének nyilvánosságra kerülését is.

Aztán Amíri egy év után előkerült, és visszatért Iránba. Ez idő tájt került fel az internetre két videó is. Az egyikben azt mondta, végre szabadnak érzi magát Amerikában, a másikban viszont már arról beszélt, hogy a CIA rabolta el, meg is kínozták, hogy rábírják, működjön együtt az amerikai hatóságokkal, és árulja el az iráni atomtitkokat. A Wall Street Journal szerint azért ment haza, mert a családját fenyegették. Hazatérése után Teherán azt állította, valójában nekik kémkedett Amerikában a férfi. Mégis bebörtönözték hazaárulás miatt.
Egy gázmérgezéssel kezdődött
A meggyilkolt atomtudósok sora még Adresir Hosszeinpurral kezdődött 2007-ben, ő több jelentős iráni nukleáris kutatóközpont alapításában is részt vett, és 2004-ben magas rangú katonai elismerést is kapott kutatásaiért. Halálának körülményei máig tisztázatlanok. Egyes beszámolók szerint Iszfahánban vesztette életét egy, az urándúsításhoz használt gázt - urán-hexafluoridot - előállító üzemben.
Hosszeinpur haláláról csak hat nappal annak megtörténte után számoltak be az iráni hírforrások, volt, ahol gázmérgezéssel, volt, ahol túl magas radioaktív sugárzással magyarázták. Állami hírforrások szerint halálának semmi köze az atomprogramhoz: egy hibás gáztűzhely miatt fulladt meg.

Irán ez utóbbi eseteken kívül mindig Izraelt vádolta a merényletekkel, bár Izrael még egyszer sem ismerte el érintettségét. "Nem tudom, ki állt bosszút az iráni kutatón, de abban biztos vagyok, hogy egy könnyet sem ejtek miatta" - idézte a Reuters Joav Mordeháj izraeli katonai szóvivőt a legutóbbi merénylet után. Egy, névtelenséget kérő izraeli katonai hírforrás pedig arról beszélt, "bárki követte el ezt a támadást, pozitív fejlemény volt, ennek fényében kell az ügyre tekinteni". 
Iraki példát emlegetnek
Szerdán - szinte egy időben a legújabb merénylet hírével - a francia Le Monde azt jelentette, hogy az izraeli titkosszolgálat, a Moszad észak-iraki kurd területeken toboroz és képez ki menekült iráni ellenzékieket. Tavaly nyáron a 35 éves Darius Rezainedzsad elleni merénylet után a német Spiegel magazin írta azt meg nem nevezett forrásokra hivatkozva, hogy Izrael áll a merényletek mögött, mert így akarja megakadályozni vagy legalább lassítani az iráni atomprogramot.

Az Izrael szerepére vonatkozó feltételezés nem új. A Stratfor stratégiai elemző intézet már 2009-ben emlékeztetett arra, hogy a professzorok elleni merénylet hatékony módszer lehet. Példaként Izrael Irak elleni harminc évvel ezelőtti akcióit hozták fel. 1981-ben Izrael légicsapást hajtott végre az épülő iraki Oszirak reaktor ellen. A támadás előtt pedig legalább három iraki atomtudós vesztette életét máig tisztázatlan körülmények között: egyiküket megkéselték egy hotelszobában, kettő mérgezés áldozata lett. De az épülő reaktor több dolgozója is fenyegető leveleket kapott egy ismeretlen hátterű szervezettől.

Az amerikai The Atlantic magazin szerint bárki áll a gyilkosságok mögött, nem gondolhatja azt, hogy a nukleáris kutatásokhoz szükséges tudás csak kevés ember birtokában van, és likvidálásukkal lelassítható Irán atomfegyverhez jutása. A lap egyik véleménycikke szerint ha Izrael áll a gyilkosságok mögött, annál nagyobb lenne az iráni visszavágás esélye, minél több atomtudóst likvidál a Moszad. Egy ellencsapás viszont indokot szolgáltathatna arra, hogy a zsidó állam katonai csapást mérjen iráni nukleáris intézményekre. Benny Gantz izraeli vezérkari főnök egyébként még a legutóbbi merénylet előtt, kedden a Jerusalem Post beszámolója szerint arról beszélt a parlament külügyi és védelmi bizottsága előtt, hogy 2012 kritikus év lesz Iránnal kapcsolatban, és az iszlám köztársaság több "szokatlan" eseményre számíthat az idén.

Az éppen Kubában tartózkodó iráni elnök, Máhmúd Ahmadinezsad szerdán Havannában arról beszélt, hogy a kapitalista országok zsákutcába jutottak, és csak gyilkosságok jelentenek számukra innen kiutat. "A kapitalizmus híján van a logikának, és ezért fegyverekhez nyúl, hogy pusztítson. A gyilkosság az egyetlen, ami maradt mára a kapitalizmusnak."






Kinek is van titkos atomfegyvere és atomprogramja valójában ?




Csak, hogy tisztán lássunk, válaszoljunk a következő kérdésekre! 

A Közel-Keleten melyik országnak vannak titkos atomfegyverei ?
A Közel-Keleten melyik országnak vannak titkos biológiai és vegyi készletei ?
A Közel-Keleten melyik országban nem járnak külföldi ellenőrök ?
Melyik ország tartja gettókba zárva az általa megszállt területeken élőket ?
Melyik ország fenyegeti állandóan szomszédait, sőt területükből háborúk során részeket  foglal el a mai napig ?
Melyik ország akadályozza meg segélyszállítmányok eljutását ezeken a megszállt területeken élőkhöz?


Nem, nem Irak....nem is Irán...még csak nem is Szíria...

A választ nem nehéz megadni ezekre a kérdésekre: természetesen Izrael, ami páratlan előjoggal rendelkezik minden téren.
Izrael legszigorúbb titokként kezeli atomfegyverkezését, és ha minden a tervei szerint alakult volna, a világ a mai napig sem rendelkezne bizonyítékkal (a mindenki által gyanított) atomfegyverkezéséről. Azonban Mordechai Vanunu nyilvánosságra hozta képeit, amik leleplezték Izrael Dimona-i atomerőművének valódi funkcióját.
Ebben a filmben a BBC riportere ezen a történeten keresztül mutatja be, hogy Izrael miként bánik akár a saját állampolgáraival is, ha nem értenek egyet a kormányuk politikájával, miként tartják félelemben őket; és miként viszonyul a Világ (elsősorban az USA) ehhez a politikához.


  
Ahogy növekszik a feszültség a Közel-Keleten, úgy lesznek egyre durvábbak az egymásnak címzett üzenetek is:
IRÁN üzenete az őt fenyegető Izraelnek és USA-nak:
"Ellenségeinknek, különösen az Egyesült Államoknak és kiszolgálóinak, valamint a cionista rendszernek tudniuk kell, hogy az iráni nemzet nem akar megtámadni egyetlen országot sem, de teljes erejével visszavág, ha (katonai) támadás vagy akár csak fenyegetés éri, mégpedig oly módon, hogy az agresszorok belülről semmisülnek meg" - mondta Hamenei hivatalos honlapja szerint. "Bárki dédelgessen is olyan terveket, hogy megtámadja az Iszlám Köztársaságot, fel kell készülnie arra, hogy hatalmas pofonokat és ökölcsapásokat kap a hadseregtől, a Forradalmi Gárdától és a bászidzs (iszlamista) milíciától.
Az iráni nép nem olyan, hogy csak ül ölbe tett kézzel, és tétlenül nézi, hogy fenyegetik múlékony, belülről rothadó hatalmak" - mondta a legfőbb vallási vezető.
 





Teherán átépíti az araki nehézvizes reaktort



2014, augusztus 27 - 21:20 
Irán megkezdte a már majdnem teljesen elkészült araki nehézvizes reaktor átépítését, hogy a hatok néven ismert országcsoporttal kötött ideiglenes megállapodása értelmében csökkentse a létesítményben előállított plutónium mennyiségét - közölte szerdán Ali Akbár Szálehi, az iráni atomenergia-ügyi szervezet vezetője.

Iráni közlés szerint így Arakban az eredetileg tervezett évi tíz kilogramm plutónium helyett kevesebb mint egy kilogrammot állítanak majd elő az anyagból, amely atomfegyver gyártására is felhasználható.
  
Korábban a hatok (az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai és Németország) azt követelték az iszlám köztársaságtól, hogy állítsa le az araki reaktor építését, és helyette egy csak elhanyagolható mennyiségű plutónium előállítására képes atomerőművet létesítsen. Ezt azonban Irán elvetette, arra hivatkozva, hogy a nehézvizes reaktorra szüksége van az országnak a gyógyászati célokra használt radioaktív izotópok előállításához.
  
Az araki létesítmény a hatok és Irán közötti nézeteltérések egyik legfőbb tárgya. Tavaly novemberben Teherán egy ideiglenes megállapodás keretében beleegyezett, hogy korlátozza az urándúsítást az Iránnal szemben életbe léptetett gazdasági szankciók enyhítéséért cserébe. Jelenleg a tárgyaló felek az iráni atomprogramról szóló végleges megegyezést próbálják tető alá hozni a novemberre kitűzött határidő lejárta előtt.
  
Ugyanakkor Szálehi egy másik szerdai nyilatkozatában azt mondta, Teherán egy új, továbbfejlesztett urándúsító centrifugát tesztelt. "Jogunk van új centrifugák előállításához és gyártásához" - idézte Szálehit a Fars hivatalos iráni hírügynökség.
  
A lépést feszült figyelemmel kísérik a nyugati hatalmak, ugyanis a tavaly novemberi átmeneti megállapodás előírta, hogy Teherán nem folytathatja a centrifugák fejlesztését - beleértve az új generációs eszközök tesztelését. Szálehi azonban azt mondta szerdán, hogy a megállapodás nem tartalmaz korlátozást a centrifugák fejlesztésére vonatkozóan.
  
A hatok és Irán közti tárgyalások másik sarkalatos pontja Teherán urándúsító programja, miután az anyag egy bizonyos dúsítási fok felett atomfegyverekben is felhasználható. Nyugati országok szerint Irán atomfegyver kifejlesztésén "mesterkedik", ezzel szemben Teherán következetesen azt állítja, hogy atomprogramja békés célokat szolgál.
Mint ismert, a Közel-Keleten egyetlen országnak van atomfegyvere: Izraelnek. A népirtó akcióiról nevezetes katonaállam fegyveres potenciálja természetesen egy nyugati hatalmat sem zavar. Ahogyan az sem, ahogyan destabilizálja a régiót ez az ország.
MTI nyomán - alfahir.hu


Perzsa atom?



A nukleáris proliferáció iráni vonatkozásai





 „A kőolaj nemes anyag, túlságosan értékes ahhoz, hogy elégessük.”
Mohammad Reza Pahlavi iráni sah
 Minden televíziós csatornán láthattuk nemrégiben, ahogy iráni tüntetők megrohamozták és elfoglalták Nagy Britannia teheráni nagykövetségét. November végén, december elején a média arról is beszámolt: izraeli politikusok alig leplezetten háborúval fenyegették meg a perzsa államot. „Nem változott az álláspontunk három pontban: egy nukleáris (fegyverrel rendelkező) Irán elfogadhatatlan, eltökéltek vagyunk ennek megakadályozásában, és minden döntési lehetőség fennáll” – idézte a Magyar Távirati Iroda Ehud Barak védelmi miniszter nyilatkozatát.1 A követség felgyújtását és a tüzes nyilatkozatot összeköti a tény: a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) november eleji jelentése szerint Irán egyre közelebb kerül az atomfegyver kifejlesztéséhez. Erre válaszul vezetett be Anglia a végül képviseletének megostromlásához vezető szankciókat és hangzottak el a már háborús opciót sem kizáró nyilatkozatok. Indokolt tehát megvizsgálni, milyen politikai, stratégiai okok miatt ragaszkodik programjához Irán, s miért akarja ezt meggátolni a világpolitika több befolyásos szereplője. Mivel azonban a helyzet Nyugat–Irán szembenállásra történő leegyszerűsítése megtévesztő, írásunknak a következő lapszámban megjelenő második része a síita ország sajátos vallási, közjogi és társadalomtörténeti hagyományait taglalja.

Az iráni atomprogram előzményei

Iránban az atomprogramot az ötvenes években, még sah idején kezdték, éppen az Egyesült Államok biztatására (az USA ugyanis jó kapcsolatokat ápolt az uralkodóval). Irán 1956-ban egy kutatóreaktort vásárolt Amerikától, 1970-ben pedig csatlakozott az Atom - sorompó Egyezményhez.2 A sahnak nagyszabású tervei voltak, 2000-re több mint húsz atomerőművet akart építeni, az amerikaiak pedig támogatták, annak reményében, hogy az ország továbbra is tőlük vásárol majd reaktorokat. Az 1979-es iszlám forradalom győzelme után az új iráni vezetés leállította az atomprogramot, de 1985-ben felújították. Az épülő busehri atomerőművet azonban az iraki–iráni háborúban súlyosan megrongálták az iraki gépek;3 az erőmű továbbépítését az eredeti német kivitelező helyett oroszok folytatták, de Kína is tevőlegesen segítette a fejlesztést,4 amit a Pakisztántól5és valószínűleg Észak-Koreától megtudott atomtitkok csak továbblendítettek.
2002-ben iráni ellenzékiek egy csoportja bejelentette: Irán Natazban urándúsító üzemet, Arakban pedig nehézvízgyárat épít. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ugyan 1992-től több állammal is aláíratta, hogy már a tervezés szakaszában (180 nappal az építkezés megkezdése előtt) értesíteni kell az ügynökséget az atomerőmű-építésekről, azonban ilyet Irán nem vállalt.
A 2005-ös iráni elnökválasztás után aztán még erősebb fordulat következett, Ahmed Ahmadinezsád egyenesen büszkélkedett az atomprogrammal: 2006 áprilisában bejelentette, 164 centrifugát állítottak üzembe, és reaktorminőségű uránt sikerült előállítaniuk. Miután Irán többszöri felszólításra sem hagyott fel az urándúsítással, az ENSZ BT szankciókat fogadott el Irán ellen 2006 decemberében az 1737-es számú, majd 2007 márciusában az 1747-es számú, 2008 márciusában az 1803-as számú, 2010 júniusában az 1929-es számú határozata alapján. Ennek ellenére az urándúsítást Irán azóta is folytatja, 2007. szeptember 2-án bejelentette: már 3000 centrifugát működtet. Persze a nukleáris kérdések terén a „harcos” külpolitikával perzsa részről sem mindenki ért egyet. 2007 októberében lemondott Irán nukleáris főtárgyalója, Ali Laridzsáni. Ez azért volt váratlan lépés, mert az IAEA és Irán épp azon a nyáron egyeztek meg az ország atomprogramjával kapcsolatos jelentősebb, még függőben lévő kérdések megválaszolásának menetrendjében. A megállapodás6értelmében Iránnak tisztáznia kellett a következő IAEA által felvetett ügyeket:
     1. a plutóniumkísérleteket,
     2. a pakisztáni tervrajzok alapján készített gázcentrifugák kérdését,
7
     3. a teheráni műszaki egyetemen észlelt, dúsított urántól származó szennyeződést,
8
     4. valamint Irán megvizsgálja a nyugati titkosszolgálatok atom- és fegyverprogrammal kapcsolatos értesüléseit, és észrevételeket fűz hozzá.
Az IAEA akkori vezetője, Mohamed El-Baradei mindenesetre 2007 szeptemberében kijelentette: információi arra mutatnak, az Egyesült Államok állításával ellentétben Irán nem törekszik atomfegyverek birtoklására. Mint a bevezetőben említettük, az IAEA idei, legfrissebb jelentése azonban fordulópontot jelent. A dokumentum ugyanis arra utal, hogy Irán nemcsak polgári célú kutatásokat folytat, hanem kifejezetten atomfegyver előállítására törekszik.

Az iráni atomtechnológia

Az iráni atomprogram megítélésének egyik kulcskérdése, hogy valóban akar-e Irán atomfegyvert, vagy csak békés célú atomtechnológia fejlesztésén fáradozik. Mivel az USA és a nemzetközi közvélemény jó része az urándúsítás miatt gyanakszik Iránra, ezért érdemes megvizsgálnunk: melyek a nukleáris technológia polgári és melyek katonai fegyver előállítására is használható elemei. Emellett kulcsfontosságú az iráni urándúsító centrifugák jelentőségének megértése.
Az uránnak a természetben kétféle izotópja fordul elő: a 235-ös és a 238-as (a számok a tömegszámot jelölik). Ezek közül a ritkábban (csak 0,72 százalékban) előforduló 235-ös urán az „értékesebb”: ez az atomerőművek tüzelőanyaga. Mivel ennyire ritkán fordul elő, az atomerőművekben való felhasználáshoz is dúsítani kell,9körülbelül 3-4 százalékra. Az az urán azonban, amelyben a 235-ös izotóp már 90 százalék körüli arányban van meg (a dúsítás következményeként): fegyverminőségű, azaz az atombombához szükséges uránnak számít. Az erőművi felhasználásban persze a 238-as uránnak is van jelentősége: mivel „elektronnyelő” tulajdonságokkal rendelkezik, fékezi a láncreakció kialakulását. (Ezért kell minimális arányú belőle az atombombába, és ezért hasznos nagy mennyiségben az erőmű működése során.) Az urándúsítás technikailag nehéz feladat, általában centrifugás módszerrel választják szét a 235-ös és a 238-as uránt. Ehhez az uránt gáz-hexafluoriddá kell alakítani. A hangsebességnél gyorsabban forgó centrifugák a tömegkülönbségnek köszönhetően választják ketté a már gáz állapotban lévő uránban a 235-ös és 238-as uránt (utóbbi nagyobb atomsúlyú). A gáz-hexafluorid tisztasága nagyon fontos, mert ha a gáz szennyeződéseket is tartalmaz, akkor a dúsítási szakaszban tönkreteheti a centrifugákat. Ez az iráni atomprogramban meg is történt 2004-ben.10
Az arányok érzékeltetésére: egyetlen urándúsító centrifuga egy év alatt csak alig pár gramm katonai szintre dúsított 235-ös uránt képes előállítani. Egy U-235 hasadóanyagú fissziós bomba létrehozásához néhány ezer centrifuga egyéves folyamatos munkája szükséges. Az előzetes szakértői becslések szerint Irán 2012 végére tehet szert atomfegyver fejlesztéshez elegendő mennyiségű magas dúsítási szintű alapanyagra. A (hordozó) rakéta-fejlesztésben pedig 2013-ra érhet el arra a szintre, hogy ballisztikus rakétái atomtöltetek hordozására is alkalmasak legyenek. Mivel Irán maga gyártja centrifugáit, ezért az ENSZ-szankciók csak korlátozott mértékben képesek lassítani a programját. A centrifugák összes részegysége Iránban készül, de minden részegységet más-más országrészben gyártanak,11 s ezeket aztán egy helyen szerelik össze. A széttelepítés ugyanis megnehezíti egy esetleges katonai csapás sikerességét.
Az iráni nukleáris létesítmények közül az egyik legismertebb a nemrégiben üzembe helyezett busehri könnyűvizes reaktor.13 A másik Natanz, ahol idén több ezer centrifugát szereltek fel urándúsítás céljára. Az Iszfahán melletti uránátalakítóban az iráni alelnök 2007 eleji nyilatkozata szerint az alagutakban 250 tonna, dúsításhoz használt gázt tárolnak. Figyelmet érdemel még az ugyancsak iszfaháni nehézvizes kutatóreaktor, amely a jövőben elegendő plutóniumot termelhet egy atombomba elkészítéséhez.
A világban a könnyűvizes reaktorok alkotják a legelterjedtebb reaktortípust. Ennek az az oka, hogy a víz jó hűtő- és lassítóközeg, emellett olcsó is. Hátránya, hogy mivel az elektronelnyelő képessége alacsony, ezért működtetéséhez a már említett, 3-4 százalékos dúsított uránra van szükség.
A nehézvizes reaktorban (ilyen az Iszfahánban található kutatóreaktor) a hűtőközeg és lassítóközeg a nehézvíz (azaz deutérium, ami a normál víznél jobb lassító). A nehézvizes reaktor előnye, hogy kevesebb mennyiségű nyers urán szükséges a működtetéséhez, és az uránt nem kell dúsítani. További előnye, hogy leállítás nélkül tölthetők fel üzemanyaggal. Ráadásul a könnyűvizes reaktorok kiégett üzemanyaga újra felhasználható a nehézvizes erőművekben, ahol ezenkívül még további hasadóanyagot is előállítanak a 238-as uránból: a plutóniumot. A nehézvizes reaktorok technológiailag biztonságosabbak, de proliferációs szempontból a könnyűvizes reaktoroknál veszélyesebbek, éppen a plutónium miatt.14 A nehézvizes reaktor15 hátránya, hogy előállítása nem olcsó, mivel a természetes vízben a nehézvíz részaránya csak 1:7000, így kiválogatása speciális technológiát igényel, ezenkívül nagyon „tisztának”, körülbelül 99%-osnak kell lennie.16 A nehézvizet így erre kialakított nehézvízgyárban állítják elő. Iránnak tehát könnyűvizes reaktora van Busehrben, nehézvizes reaktora Iszfahánban, ehhez nehézvízgyára Arak ban, urándúsítója Natanzban, uránbányái Szághánd mellett, és egy kutatóreaktora Teheránban.
Az USA több ok miatt is arra gyanakszik, hogy Iránnak nem békés célú az atomprogramja. Többek között éppen az urándúsító centrifugasor szükségességét kérdőjelezik meg, hiszen Oroszország – kompromisszumos megoldásként – vállalta, hogy ellátja Iránt dúsított uránnal az éppen általa épített busehri atomerőmű teljes élettartamára. (Ez az ötlet egyébként az IAEA-nak is nagyon tetszett.) Irán azonban saját érvrendszere szerint nem akar függeni senkitől (ez, mint minden államnak, Iránnak is nemzeti érdeke.) Rossz emlékei vannak a nagyhatalmak befolyásával kapcsolatban, és jogában áll, hogy a teljes nukleáris fűtőanyagkört birtokolja. A másik gyanúra okot adó tényező Irán bírálói szerint, hogy nincs számottevő nehézvizes reaktora (az iszfaháni elég kicsi kapacitású), Irán mégis nehézvízgyártást végez Arakban. Márpedig a nehézvizes reaktorok alkalmasak a nukleáris fegyverek alapanyagának számító plutónium előállítására. (Sokat mondó tény: azon országok közül, amelyek a nyílt urán–plutónium üzemanyagciklus minden berendezésével rendelkeznek, csak Japánnak nincs atomfegyvere.) Erős tehát a gyanú, hogy Irán valóban atomfegyver kifejlesztésére törekszik.
Az iráni program létjogosultságát ugyanakkor alátámasztja, hogy az ország energiafogyasztása nő, és a sokkal gazdaságosabb atomenergia által kiváltott kőolajat és gázt exportálhatja. Ráadásul – a hőerőművekkel ellentétben – az atomenergia nem okoz légszennyezést. További fontos érv az iráni atomprogram mellett, hogy „az ország középső részén lévő Szághánd közelében lévő három uránbányájának össztartaléka körülbelül 800 millió tonna. Szághánd közelében van az ardekáni uránérc-feldolgozó, amelynek éves kapacitása 60-70 millió tonna, úgynevezett sárga pogácsa [porrá őrölt uránérc]. Guhane szintén bányakomplexum, az ország déli részén található. Itt évente 24 tonna sárga pogácsát tudnak előállítani.”17Az iráni uránmezők feltárásában egyébként – a kínaiak mellett – cseh és magyar kutatók is részt vettek Az iráni uránbányák kapacitása jelenleg évi 80-100 tonna urán. Mivel az érc igen mélyen fekszik, és alacsony az urántartalma, a költségek magasak.

Miért ragaszkodik Irán az atomprogramjához?

Iránban reformerek és konzervatívok között meglepő egyetértés van arról, hogy az országnak joga van az atomprogramjához: ez nemzeti ügy. Rafszandzsani korábbi elnök és a korábbi nukleáris főtárgyaló Ali Laridzsáni már többször kritizálták Ahmadinezsád provokatív diplomáciai lépéseit, de sohasem magát a nukleáris programot.18 A közvélemény részéről ez a nemzeti technológiai fejlődés indikátora, és hordoz magában egyfajta (az egykori) birodalmi tudatból fakadó büszkeségérzetet. Másrészt semmilyen nemzetközi szerződés, az Atomsorompó Egyezmény sem tiltja, hogy Irán atomerőműveket és az azokat kiszolgáló egyéb nukleáris létesítményeket üzemeltessen. Harmadszor, Iránnak elemi érdeke, hogy függetlenítse magát valamelyest belső olaj- és gázfogyasztásától,és az atomenergia révén a legolcsóbb energiaforrással éljen. Negyedszer, amennyiben – és ez valószínű – Irán atomfegyver kifejlesztésével (is) kísérletezik, annak fontos biztonságpolitikai okai vannak. A térségben Irán legnagyobb ellenségének és riválisának, Izraelnek (noha hivatalosan nem ismerte el) atomfegyvere van.19 Irán fenyegetve érezheti magát a más országok politikai berendezkedéseibe szívesen beleavatkozó, a szomszédos államokban nagyszámú katonai erőt állomásoztató amerikai hadsereg miatt. Ez a fenyegetés akkor is valós, ha van némi igazság abban, amire Rahim Szafavi, Khamenei nagyajatollah katonai tanácsadója 2007. szeptemberi nyilatkozatában rámutatott. Eszerint nem országa van bekerítve, hanem az Afganisztánban és Irakban állomásozó 200 ezer amerikai katona került Irán rakétáinak hatósugarába.20 Ötödször: Irán regionális tényező akar lenni, középhatalmi státust pedig csak megfelelő elrettentő erő birtokában tudhat magáénak, ehhez pedig kétségkívül az egyik leghatásosabb eszköz az atomfegyver. „Az atomfegyver ugyanis – legalábbis az eddigi tapasztalatok szerint – csupán az által biztosít nagyobb biztonságot (már ha biztosít egyáltalán, mert sokan ezt is vitatják), hogy a fegyvert birtokló országnak mások, különlegesek lesznek a tárgyalási pozíciói vitapartnereivel szemben. Lényegében ez az elrettentő szerepe az, ami különösen vonzóvá teszi a nukleáris fegyvert mindazok számára, akik fenyegetve érzik magukat, illetve vezető szerepre törekszenek saját régiójukban.”21 Végül, és ez kapcsolódik a regionális hatalmi szerephez: vannak olyan államok, mint a szomszédos Pakisztán vagy a szintén közeli India, amelyek anélkül fejlesztettek ki nukleáris fegyvereket, hogy valaha is aláírták volna az Atom sorompó Egyezményt, amit viszont Irán megtett. Ráadásul a perzsák okkal kettős mércét érzékelnek az Egyesült Államok részéről. Amerika ugyanis szövetségesének tekinti Pakisztánt csupán azért, mert Iránnál lelkesebben támogatta a tálib rendszer elleni harcukat. Indiával pedig Bush elnök 2007-ben folytatott tárgyalásokat arról, hogy az USA nukleáris fűtőanyagot és felszerelést adna az országnak, amely továbbra sem írta alá az Atomsorompó Egyezményt, ugyanakkor 30 éve tesztel nukleáris fegyvereket.
Ha az iráni atomprogram politikai, proliferációs vonatkozásait vizsgáljuk, a következő lehetőségeket kell számba vennünk:
    1. A nehézvizes reaktor, illetve az azt kiszolgáló nehézvízüzem proliferációs kockázatot hordozhat magában, mert a plutóniumnak köszönhetően Irán egyetlen lépésre lesz a nukleáris fegyvertől.
    2. Az iráni politikai berendezkedés nem teljesen demokratikus jellegéből, a politikai eliten belül nagy befolyásossal rendelkező „keményvonalasok” hatalmából és Irán terrorszervezeteknek nyújtott támogatásából, valamint a fennálló hatalmi rend instabilitásából fakadóan veszélyes lehet, ha az ország atomfegyverre tesz szert; megnő az esélye annak, hogy hasadóanyagok kerüljenek terroristák kezébe.
    3. Az irániak – épp a szankciók és tiltások miatt – feketepiacról származó, vagy az oroszoktól és kínaiaktól vásárolt, nem túlságosan megbízható nukleáris berendezéseket működtetnek. Bizonyos szakértők – például az iráni származású, nukleáris biztonsággal foglalkozó Najmedin Meshkati – egy „iráni Csernobiltól” tartanak.
22

Az USA és Irán kapcsolata

(A Moszaddek-ügy) Az Egyesült Államok a II. világháborúig nem volt jelentős nagyhatalmi szereplő Iránban. Az USA akkor lett igazán Irán „ellensége”, amikor – teljesen feleslegesen és hibás prekoncepciókkal – beavatkozott a Moszaddek-ügybe. Mohamed Mo szad dek akkor került előtérbe, mikor az Angol–Iráni Olajtársaság (AIOC) elleni iráni elégedetlenség a tetőfokára hágott. Az AIOC (a British Petroleum elődje) végezte Irán kőolajkincsének kitermelését, de a perzsa állam a kedvezőtlen szerződés miatt nem sok hasznot látott az együttműködésből, amely inkább megalázó kihasználása volt az országnak. „Az iráni olaj tehát 1950-ben már a nyugati világ nagy részének fő energiaforrása volt, de Irán csak potom összeget kapott érte. Ebben az évben összesen 45 millió dollár folyt be az államkasszába, a brit államkincstár konyhájára viszont csak az AIOC profitja után fizetett adó 142 milliót hozott.”23 Az olajtársasággal szembeni ellenérzések politikai mozgalommá dagadtak, amelynek élére az ekkor már idős Mohamed Moszad dek állt, aki hamarosan miniszterelnök lett. Első rendelkezéseként megszavaztatta a parlamenttel az AIOC államosítását. 24 Nagy-Britannia az USA-hoz fordult, de Tru man elnök csak közvetítő szerepet volt hajlandó játszani. A helyzet akkor változott meg, amikor 1952-ben Eisenhower került a Fehér Házba. A hidegháború miatt ugyanis az új elnök már csak bipoláris világpolitikában tudott gondolkodni, így attól tartott, hogy Irán a kommunisták befolyása alá kerül. Ezért parancsot adott a CIA-nak az Ajax-hadművelet végrehajtására, azaz Moszaddek eltávolítására. A CIA feladata a rojalisták (a sah híveinek) megszervezése volt, akik letartóztatták, börtönre, majd életfogytiglani házi őrizetre ítélték Moszaddeket. A korábban Rómába menekült sahot pedig az amerikaiak visszahelyezték a hatalomba.
A Moszaddek elleni puccs rámutat jónéhány amerikai külpolitikai hibára, és egyúttal a helyzet félreértelmezésére is. Egyrészt az USA Moszaddek személyében egy választott vezetőt buktatott meg. Másodszor egy olyan politikust, aki a külföldi befolyással szemben országa érdekeit tartotta szem előtt, ezért népszerű volt. Harmadszor: a közvetlen titkosszolgálati beavatkozást az Egyesült Államok nem is túl ügyesen leplezte. Negyedszer, Moszaddek helyébe egy olyan uralkodót helyezett vissza, aki a puccs után diktatúrát épített ki. Az elnyomás ellen felgyülemlett harag és ellenállás az 1979-es iszlám forradalomban csúcsosodott ki, Irán az USA-t máig egyik legfőbb ellenségének tartja (részben éppen a Moszaddek-puccs miatt). Végezetül ötödször: Moszaddek eltávolításának legfőbb indítéka – vagyis az Irán szovjet orientációjától való félelem – teljesen téves volt. Moszkva ugyanis ekkora szinte teljesen elvesztette befolyását Iránban, az iráni kommunista pártot, a Tude-ot betiltották, a Truman-doktrína garantálta az iráni függetlenséget, és maga Moszaddek is kommunistaellenes volt. Az iráni politikus tanult a sahok hibáiból, nem akart egyetlen ország kiszolgálója sem lenni, és egyenlő távolságot igyekezett tartani a térségben jelenlévő nagyhatalmaktól. (Az iszlám forradalom) Az 1979-es forradalom, a sahhal szembeni lázadás – amely páratlan egységbe sorakoztatta fel a papságot, a liberális értelmiséget, a „bazárt” (azaz a kereskedőket), a baloldali jellegű szervezeteket (amelyek egyébiránt parazitának tartották a papságot) és a szegényeket – egyúttal a sah rendszerét támogató amerikaiak elleni felkelés is volt.
Az iszlám forradalom másik fontos jellemzője volt (és ez is összefügg Khomeini személyével), hogy a síita papság és az ajatollahok (nagytekintélyű papok) egy része beleavatkozott a politikai eseményekbe, sőt azok élére állt. Khomeini a sah eltávolításával és az iszlám forradalom győzelmével egy részben teokratikus politikai rendszert vezetett be. Továbbra is volt ugyan parlament és miniszterelnök, de a föléjük rendelt, mollákból álló Őrök Tanácsa azóta is megvétózhatja a parlament által elfogadott törvényeket, és a joga van a képviselőjelöltek előzetes szelektálására. Az iszlám forradalom legfőbb vezetője pedig bárki jelölését elutasíthatja, aki az elnöki vagy akár parlamenti posztra pályázik. Természetesen a legfőbb vezető maga Khomeini lett, aki a velaját-e fáqíh (a vallástudós uralma) tételét már az 1960-as években kidolgozta, és nyilvánosan kifejtette. Ez alapján a „rejtőzködő imám” újbóli feltűnéséig a síita jogtudósok kötelessége, hogy a nép élére álljanak és a helyes úton terelgessék. Csak az ezen alapuló uralom törvényes. Korábban a papok alapvetően távol tartották magukat a politikától (habár már az 1906- os első demokratikus szárnypróbálgatások során is jelentős szerepük volt). Ezen tény és Khomenei „doktrínája” közti ellentmondásra N. Rózsa Erzsébet is rámutatott: „Meg kell jegyezni, hogy ez egy politikai, és nem vallásjogi tézis, melyet a nagyajatollahok általában nem ismernek el. Hoszeinali Montazeri ajatollah is ezt vitatta, szintén az alkotmányra hivatkozva, mely kimondja, hogy »a világ és az ember feletti abszolút hatalom Istené «.”25
Amikor 1979 elején a hadsereg is átállt a forradalomhoz, a sah elhagyta az országot, Khomenei hazatért a száműzetésből és átvette a hatalmat. Azonban ezen év tartogatott még egy fontos eseményt, ami csak tovább rontotta az amerikai–iráni viszonyt. Az amerikai közvélemény nem sokat tudott kormányának az 1953-ban lezajlott iráni puccsban való részvételéről, így nagyon megdöbbentett mindenkit, amikor iráni szélsőséges diákok betörtek az Egyesült Államok teheráni nagykövetségére, és túszul ejtették az ott tartózkodókat. Az iráni túszdrámához vezető fontos közvetlen momentum az volt, hogy kiderült: az elmenekült sah kezelésre az Egyesült Államokba érkezett. Persze az irániak az 1953-as puccs fényében arra gyanakodtak, az USA a sah befogadásával csak újabb akciót készít elő. Gyanújukat csak megerősítette az amerikaiak katasztrofálisan sikerült túszszabadítási akciója,26 amelyet szintén a készülő hatalomátvétellel hoztak összefüggésbe.
(
Irán és az USA kapcsolata – a nyolcvanas évektől napjainkig) Az Egyesült Államok és Irán a teheráni túszdrámától és az iszlám forradalom győzelmétől fogva különösen ellenségesen viszonyult egymáshoz. A romló viszony határkövei voltak a következő események: az iraki–iráni háborúban Iraknak nyújtott amerikai segítség; a D’Amato-törvény; a lelőtt iráni utasszállító; a kettős feltartóztatás clintoni politikája; Bush beszéde a „gonosz tengelyéről”; az Irán elleni szankciók. Amerikai szemszögből pedig az 1983-as bejrúti robbantások; a Hezbollahnak nyújtott iráni támogatás; a Salman Rushdie-t halálraítélő fatva; Ahmedinezsád holokausztot megkérdőjelező és Izraelt a térképről eltüntetni akaró szavai; és nem utolsósorban az iráni atomprogram volt meghatározó.
Lássuk ezeket részletesen. Az 1980–1988 között zajló iraki–iráni háborúban (amelyet Irak kezdeményezett), a szomszéd állam jobb fegyverzetét a perzsa számbeli fölény és az iszlám forradalom hevülete ellensúlyozta.27 A kezdeti iraki sikerek után az irániak ellentámadásba mentek át. Az Egyesült Államok jónak látta, ha kiegyenlíti a felborulni látszó erőviszonyokat, és többféle módon is beavatkozott a háborúba. Egyrészt fegyvereket, másrészt pénzt és élelmiszersegélyt adott Iraknak, ezenkívül műholdjai és felderítőgépei által készített felvételeket juttatott el Szaddám Huszeinnek. 1983-ban odáig ment, hogy törölte Irakot a terrorizmust támogató országok nem túl bizalomgerjesztő listájáról, viszont fölvette oda Iránt. Konkrét katonai összecsapás is történt az USA és Irán között,28 amikor a Perzsa-öbölben folyó vízi háborúban az Irakkal szövetséges Kuvait (furcsa helyzetek sorát produkálja a történelem) tankhajóit védve az amerikai flotta súlyos csapásokat mért az iráni naszádokra.29 Az iraki–iráni–amerikai viszonyok egyik legellentmondásosabb helyzete az Irán–kontra ügy volt. Bár az Egyesült Államok az Operation Staunch elnevezésű diplomáciai akciójában éppen azt célozta, hogy senki se szállítson Iránnak fegyvert, 1985 májusában az USA fegyvert (BMG-71-es páncéltörő rakétákat) szállított Teheránnak, hogy cserébe az mozdítsa elő a Libanonban fogva tartott amerikai túszok ügyét (a síita Irán ugyanis hagyományosan jó kapcsolatot ápolt a síita Hezbollahhal). Ez az akció egyébként többek között az amerikai fegyverexportról szóló törvényt is megsértette.30Végül az iraki–iráni háború lezárult, miután mindkét ország igen kimerítette gazdasági hátországát, és óriási emberveszteségeket szenvedett. A háború persze a hagyományos fegyverszállító országoknak jó üzlet volt: Franciaország Iraknak szállított, az USA főleg Iraknak, Kína mindkét félnek, a Szov jetunió elsősorban Iraknak.
Libanonban 1975-től 1990-ig polgárháború dúlt. A „játszma” többszereplős volt, részt vett benne Szíria, Izrael, a Palesztin Felszabadítási Szervezet, a Hezbollah és közvetetten Irán; a konfliktust bonyolította a belső keresztény–szunnita–síita szembenállás. Az USA és egyes nyugati államok a viszonyok konszolidálásának céljából katonákat küldtek a térségbe, de a radikális síita terrorcsoportok és Irán ezt az iszlám belügyeibe való beavatkozásnak tartották. Irán pénzzel és fegyverekkel támogatta a Hezbollah Izrael elleni harcát, hiszen azt szabadságharcnak tartotta (és tartja ma is). Sőt az Iráni Forradalmi Gárda tagjai a Beka-völgyben, libanoni területen kiképzőtábort hoztak létre az iráni iszlám forradalom eszméit átvevő Hezbollahnak. A Libanonban a Hez bollahhal összefüggésbe hozható, 1983–84-ben amerikai célpontok ellen elkövetett me rényletek szintén rontották Irán és az USA viszonyát.
Súlyosbította a helyzetet az IR655-ös tragédiája. 1988. július 3-án az iráni légitársaság Dubaiba tartó járatát ugyanis az USS Vincennes amerikai cirkáló tévedésből lelőtte a Hormuzi-szoros fölött; 290 utas, köztük 66 gyermek és a személyzet veszett oda. A cirkáló ráadásul iráni vizeken tartózkodott. Természetesen a két fél teljesen eltérően értelmezte a történteket. Az amerikai kormány közölte, hogy tévedésből lőtték le a gépet, mivel az támadó szándékú F-14 Tomcat harci repülőnek vélték (ebben közrejátszhatott, hogy iráni vizeken hajóztak, bár ez utóbbit az amerikai belső vizsgálat tagadta), és nem kért bocsánatot. Az irániak pedig biztosak voltak benne, hogy a a gép lelövése teljesen tudatos volt.31 Az USA később 62 millió dollár kompenzációt fizetett az áldozatokért, ugyanakkor továbbra sem kért bocsánatot és nem ismerte el, hogy az ő hibájából következett be a tragédia.
1988-ban a Salman Rushdie-ügy már nemcsak az USA, hanem több európai ország rosszallását is kiváltotta. Khomeini ajatollah ugyanis fatvát adott ki az író ellen, amely kiközösítéssel jár és halálbüntetést jelent. Ez minden muszlim kötelességévé tette, hogy megölje az indiai származású brit szerzőt. Az ok Rushdie Sátáni versek című könyve, amelyben a szerző Mohamed prófétát Mahundként szerepelteti (ami az ördög neve), a vallásalapító feleségeinek nevét pedig prostituáltak viselik. Több muszlim ország (és Dél-Afrika is) betiltotta a könyvet, és Rushdie évekig rejtőzködni volt kénytelen. Hogy mennyire nem csak szimbolikus dologról van szó, jól példázza a fatvát követő merényletek sora. A könyvet árusító egyik amerikai egyetem könyvesboltjait felrobbantották, az olasz fordítót megszúrták Milánóban, a japán fordítót megölték To kióban, a norvég kiadóra oslói háza előtt rálőttek, Törökországban a hotelt, ahol a török fordító megszállt, felgyújtották.
Az 1990-es évek elején az amerikai–iráni szembenállás enyhült, és gazdasági kapcsolatok is fejlődtek. Az amerikai vállalatok több mint négymilliárd dollárért vásároltak olajat Irántól, az Iránba irányuló amerikai export pedig 1993-ban egymillió dollár volt.32 Az enyhülés főleg az USA-t a „Nagy Sátánnak” nevező Khomeini halálának és a pragmatikus Rafszandzsáni elnökségének volt köszönhető. Persze ekkor sem volt felhőtlen a kapcsolat, mivel Khomeinit egy hasonlóképpen meglehetősen konzervatív ajatollah, Khamenei követte, és mint a külpolitikát irányító legfelső vezető a konzervatív klérus támogatásával visszafogta valamelyest Rafszandzsáni elnök nyitását.
A következő, Iránt újra „eltávolító gesztus” amerikai részről az úgynevezett D’Amato-törvény volt, amit Alfonse M. D’Amato republikánus szenátor kezdeményezett 1995-ben, és Clinton elnök aláírt. Ez egyrészt szankcióval sújtotta Iránt és Líbiát, és megtiltotta az USA cégeinek, hogy ott befektessenek vagy ezen országokkal kereskedjenek. Másfelől viszont azokat a nem-amerikai cégeket is szankciókkal sújtotta, amelyek évi 40 millió dollárnál nagyobb összeget ruháznak be Irán vagy Líbia olaj-, gáz- vagy petrokémiai iparába. A törvény nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, az európai kormányok a nemzetközi jogba való beavatkozásnak minősítették az esetet. D’Amato levélben figyelmeztette az egyik leginkább érintett cég, a francia Total olajtársaság vezetőségét, amelyben kifejtette, hogy a kongresszus minden, Iránt energiaszektora fejlesztésében segítő üzletet az amerikai nemzetbiztonság elleni konkrét fenyegetésnek tart. Valamint azt is hangsúlyozta, hogy a Total iráni befektetéseit egyúttal az Izraelben terrortámadásokban elhunyt áldozatok emléke megsértésének tekinti.33
A D’Amato-törvény illeszkedett Clinton elnök „kettős feltartóztatás” politikájába,34 ami azt jelentette, hogy katonai-gazdasági nyomás alá helyezte Irakot és Iránt. Ennek eredménye az lett, hogy a pragmatikus, mérsékelt Rafszandzsáni ellenében átmenetileg megerősödtek a „keményvonalasok” Iránban. Azonban az 1997-es választást nagy meglepetésre a mérsékelt Khátami nyerte (annak ellenére, hogy a papság nagyrészt a konzervatív elnökjelölt mellett kampányolt). Az iráni elnök barátságosabb és egyezkedésre hajlamosabb politikájának, másfelől a „kettős feltartóztatás” politikájának kudarca miatt az Egyesült Államok is megenyhült, és a két ország közti viszony rendeződni látszott. A „kettős feltartóztatás” azért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert Oroszország és az Európai Unió továbbra sem szakította meg a gazdasági kapcsolatokat Iránnal, így az túl tudta élni az amerikai szankciókat.
Az amerikai–iráni kapcsolatokban komoly változások történtek 2001-től. Ifjabb George W. Bush színrelépésével a republikánusok „héjái” nagyobb befolyást gyakoroltak az amerikai külpolitikára, 2001. szeptember 11-e pedig sok mindent gyökeresen megváltozatott. Bush a Közel-Keletet is megjelölte az instabilitás forrásaként. Elhíresült, az unió helyzetéről mondott 2002-es beszédében pedig Iránt is a „gonosz tengelyéhez” sorolta, és közvetlen kapcsolatot tételezett fel az Oszama bin Ladent támogató afgán tálibok, Irak és Irán között. Ugyanakkor Afganisztán megtámadása során Irán mérsékelten ugyan, de együttműködő gesztusokat tett, vállalta például, hogy baj esetén kimenti az amerikai katonákat.35 A síita Irán élesen szemben állt a szunnita fanatikusok alkotta tálib rendszerrel, keleti szomszédjának instabilitása neki sem volt érdeke. Ezért a tálibok elleni háborúban (már korábban is) az Északi Szövetséget támogatta. A tálib rendszer amerikai megdöntése után pedig Irán részt vett az újjáépítésben és a segélyprogramokban.
Ahogy arra Ablaka Gergely is felhívta a figyelmet egy tanulmányában: „Az Egyesült Államok igyekezett az új Irán-politika értelmében komoly nyomás alá helyezni a teheráni vezetést. A hagyományos vádak mellett az átmeneti afgán kormány felállítását követően az USA vezetése azzal vádolta meg Iránt, hogy fegyvereket szállít Afganisztánba, és az új afgán kormány megdöntésére törekszik. Washington továbbá azzal gyanúsította meg Teheránt, hogy saját területén menedéket nyújt az al-Kaida harcosainak. Az iráni vezetés ugyan aggódik amiatt, hogy az amerikai jelenlét alááshatja Irán mélyen gyökerező befolyását Afganisztánban, de a területet túlságosan is fontosnak tekinti ahhoz, hogy a Washingtonnal való dacolással megkockáztassa a tálibok távozásával újonnan visszanyert tekintélyének és befolyásának elvesztését a térségben. Miközben az iráni vezetés tudatában van azoknak a lehetőségeknek, amelyeket az újonnan kialakuló regionális rend jelenthet a számára, tisztában van azokkal a megszorításokkal is, amelyek fokozatosan befolyási körére helyeződnek. Ezért az átmeneti afgán kormány destabilizálásának amerikai vádja erősen túlzónak tekinthető, ráadásul a Bush-adminisztráció e gyanúját mind Afganisztánban, mind Iránban cáfolták. Arra pedig, hogy al-Kaida tagok tevékenykednének Iránban, szintén nincsen bizonyíték. Egy esetleges al-Kaida–Irán kapcsolat pedig elképzelhetetlen, mivel alapvető vallási különbség áll fenn a két fél között. Teherán pedig – az amerikai vádakat cáfolva – lépéseket tett az al-Kaida tagjainak felkutatására és bebörtönzésére. Ha létezne is valamiféle kapcsolat Oszama bin Láden szervezete és az Iszlám Köztársaság között, akkor az semmiképpen sem a hivatalos vezetés jóváhagyásával épülhetett ki, hanem inkább a hatalmi struktúrán kívül álló vallási alapítványok tevékenységének az eredményeként.”36
Az afganisztáni tálibok és Szaddám Huszein iraki hatalmának megdöntésével az Egyesült Államok egyúttal „szívességet” is tett Iránnak, hiszen épp ezen két szomszédjához fűzték a legkevésbé barátságos kapcsolatok az országot. Irak és Huszein régi ellensége volt Iránnak, több generáció „meghatározó élménye” volt az iraki–iráni háború, és az, hogy Szaddám Huszein vegyi fegyvert vetett be Irán ellen. A tálib rezsim pedig szunnita fundamentalizmusával vallási riválisa volt a síita Iránnak (1997-ben pedig kilenc iráni diplomatát öltek meg tálib csapatok, ami miatt majdnem háború tört ki). Az ellentét abban is megmutatkozott, hogy míg a tálibok az Irán ellen harcoló különböző szunnita terroristákat támogatták, addig Irán az Afganisztán középső részén élő síita hazara kisebbséget.37 Az iraki és afganisztáni amerikai támadás egyúttal az USA katonai képességeinek korlátait is megmutatta. A két megszállt ország még hosszú évekig biztosan nem fog a régió stabil térségei közé tartozni. Irán ugyan síita, a térség iszlám országainak többsége pedig szunnita, ugyanakkor Irán éles Izrael-ellenessége az iszlám világon belüli elismertségét növeli. Annak ellenére, hogy Irán arab szomszédai a régió biztonságát még akkor is az USA által látják biztosítottnak, ha pártfogoltjával, Izraellel ellenségesek.
Az USA Iránnal szembeni ellenérzéseinek jelenlegi legfőbb mozgatórugója, hogy a gyanú szerint Irán atomfegyver előállítására törekszik. A viszonyok akkor kezdtek elmérgesedni, amikor az iszlám forradalom baloldali ellenzéke, a Modzsá hedin-e Khalq szervezete 2002-ben nyilvánosságra hozta: az iráni kormány Natazban urándúsító üzemet, Arakban pedig nehézvízgyárat üzemeltet. Valójában Irán tagja az Atom sorompó Egyezménynek (1970 óta), ez pedig nem tiltja a polgári célú atomenergia-ipar fejlesztését, csak az atomfegyverek elterjedését. Az urándúsító üzemet azonban, főleg, hogy azt eltitkolták, az atomfegyver készítésére való törekvésként értelmezte a világ. Irán azzal érvelt, hogy a Nemzeti Atomenergia Ügynökségnek való urándúsítási bejelentési kötelezettség csak az esetben érvényes, ha valóban üzemanyagot akarnának előállítani. Arra a kérdésre pedig, hogy miért van szüksége dúsított uránra, ha azt külső forrásból is beszerezheti, azzal válaszolt, hogy az ország a teljes nukleáris fűtőanyagkör kiépítésére törekszik. A folyamatos nemzetközi nyomás hatására Irán 2004-ben azzal fenyegetőzött, hogy kilép az Atomsorompó Egyezményből, és ahogy azt Sirus Naseri, a tárgyalódelegáció vezetője kijelentette: az iráni atomfejlesztés „illegalitásba vonul”.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azok a neuralgikus pontok, amelyeket az USA Iránon számon kér, vagyis a terrorcsoportok támogatása, az emberi jogok megkurtítása, atomfegyverre való törekvés stb. éppúgy jellemzőek az amerikaiak jó néhány szövetségesére. Szaúd-Arábia a „fundamentalisa iszlám központja”,38 ahol még most is igen szigorúan értelmezik az iszlám törvényeit: 2005-ben 82 embert, köztük 2 nőt ítéltek halálra és fejeztek le;39 többek között a házasságtörésért és az istenkáromlás miatt is halálbüntetés jár. Mint említettük, Izrael, Pakisztán40 és India41 rendelkezik atomfegyverrel, de nem írta alá az Atomsorompó Egyezményt (rajtuk kívül csak Kuba nem szignálta), ráadásul Izrael máig sem ismerte el hivatalosan, hogy lenne atombombája.42 Pakisztánról maga az új afgán kormány állította, hogy támogatja az afgán kormányerők ellen küzdőket, a kasmíri szakadár muzulmánok pénzeléséről nem is beszélve. Ráadásul Pakisztán a tálib rezsim lelkes hívéből lett az Egyesült Államok közép-keleti szövetségese. Szaúd-Arábia valószínűleg a radikális palesztin csoportot, a Hamaszt is finanszírozza. 43Ezenkívül – ahogy arról az Európai Parlament külügyi bizottsága a 2006-os emberi jogi jelentésében beszámolt – az USA hű szövetségesének számító Török országban nem teljes a szólás- és sajtószabadság, és a kurd kisebbség elleni lépések szintén emberi jogi problémákat vetnek föl.44 Persze a másik oldalon az Irán által szabadságharcnak mondott palesztin és libanoni támadásokat is nehéz igazolni, hiszen bár mind a Hamasz, mind a Hezbollah fenntart szociális hálózatot, iskolákat, kórházakat, bizonyíthatóan elkövet civilek elleni erőszakot és öngyilkos robbantásokat is.

* * *

Jelen állás szerint az USA-nak és Iránnak kölcsönösen szüksége lenne egymásra. Iránnak hosszútávú stratégiai céljai elérése érdekében nagyon fontos lenne, hogy rendezze viszonyait a nyugati hatalmakkal, míg Európának és az Egyesült Államoknak szüksége van Irán együttműködésére a térség stabilizálásához. A perzsa államnak ugyanis komoly befolyása van mind a libanoni Hezbollahra, mind a palesztin Hamaszra, ezenkívül Irakkal, Szíriával és Törökországgal közös érdeke, hogy a négy állam területén élő mintegy 25 milliós45 kurd kisebbség ne akarjon független államot.
A másik igen karakterisztikus tényező az iráni haderő. Bár 1979 óta az ország szinte semmilyen nyugati technikához nem jutott hozzá, így fegyverei jórészt elavultak vagy saját fejlesztésűek, mégis több katonával rendelkezik, mint az összes többi Perzsa-öbölbeli állam (Irak, Katar, Bahrein, Oman, Kuvait, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok) együttvéve. Tekintve a körülményeket, Irán logikusan a következő prioritásokat határozta meg a katonai fejlesztés terén:
    1. nyugati fegyverek hiányában orosz és kínai beszállítók után nézett,
    2. a saját fejlesztésű fegyverek propagálása, katonai-ipari fejlesztés és innováció,
    3. maradék nyugati eredetű fegyvereinek utánpótlásához (alkatrészek, lőszer) titkos beszállítói hálózatot keresni,
    4. a rakétaprogram nagyarányú fejlesztésével ellensúlyozni más téren jelentkező gyöngeségeit.
A stratégiai, katonai szempontok áttekintése után már logikus, hogy miért fordult Irán egyre erősebben a középhatalmi szerepet biztosító atomprogram felé. Az atomfegyver – hatékony rakétarendszerrel társulva – olyan katonai erőt biztosít, amely mellett már nincs szükség hatalmas flottára vagy fejlett légierőre. Ráadásul az indiai–pa kisztáni vetélkedés tanulságai csak megerősíthették Iránt abban, hogy a Nyugat nem képes megakadályozni egy állam atomfegyverhez jutását. És amíg megfelelő (alkalmi) szövetségesek állnak a háta mögött (Irán esetében Oroszország és Kína), vagy sikerül békés célú atomprogramnak álcázni fejlesztéseit, az erős válaszlépésekhez még nehezebb megszerezni a nemzetközi felhatalmazást. Mindazonáltal igazságtalanok lennénk, ha az iráni atomprogramot csak az atomfegyver kifejlesztésével kapcsolnánk össze. Az ország energiafogyasztása nagy, ráadásul nagy mennyiségű uránérccel rendelkezik, ami szükségképpen vezet a jelen pillanatban legkorszerűbbnek számító atomenergia fejlesztéséhez.
Az iráni stratégiai külpolitikai célok a következőkben foglalhatók össze:
     – biztosítani a térségben a síita térnyerést, akár a Hamasz, akár a Hezbollah, akár az iraki síiták támogatásával,
     – megakadályozni, hogy Irakban az arab-szunnita erők domináljanak,
     – megakadályozni az észak-iraki kurdok függetlenedését,
46     – megakadályozni az amerikai térnyerést Irakban, ugyanakkor meggátolni egy esetleges
     polgárháborút (ezt destabilizálná a térséget),
     – fenntartani a gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatokat Oroszországgal és Kínával mint az            ENSZ BT tagjaival,
     – a fejlődő világban uralkodó Amerika-ellenességet kihasználva szövetségeseket keres ni az iráni        külpolitikai célok érvényesítéséhez,
     – megosztani az USA-t és Európát, egyezkedni az IAEA-val időnyerés céljából, jó                              kapcsolatokat kiépíteni a Perzsa-öböl monarchiáival.
47
Fontos Izrael szerepe is az egész viszonyrendszerben, hiszen ez az az állam, amelyet Irán a legközvetlenebbül fenyeget, és amelyre a környező szunnita arab országok is inkább ellenségesen tekintenek. Az elmúlt években két példa is akadt, amikor Izrael katonailag kezdeményezően lépett fel atomfegyver feltételezett veszélye esetén: 1981. június 7-én az iraki Oszirakban épülő atomerőművet nyolc izraeli F-16 hajtotta támadta meg. Ezzel Izrael megakadályozta, hogy Irak nukleáris fegyverhez jusson. Az izraeli titkosszolgálat információi szerint ugyanis Oszirakban júniusban beindították volna a láncreakciót, így egy ennél az időpontnál később bekövetkező támadás Irak középső régiójában nukleáris katasztrófát okozott volna, s megközelítőleg 100 000 ember veszítette volna életét. (Az iraki atomprogram sajátossága, hogy az elsősorban Irán ellen irányult.)
A második példa: 2007. szeptember 6-án az izraeli légierő egy Észak-Koreától származó nukleáris szállítmányt és egy Szíria által eufemisztikusan „mezőgazdasági kutatóközpontnak” nevezett nukleáris létesítményt bombázott. A létesítmény elleni légitámadást sokan az Irán elleni amerikai légicsapás nyitányának fogtak fel. A szír légvédelem ugyanis ugyanolyan orosz gyártmányú (de korszerűnek számító) Tor M1-es kis hatótávolságú légvédelmet működtet, amilyennel Irán a nukleáris létesítményeit védi. Márpedig a szír légvédelem egyes szakértők szerint sokkal jobb, mint az iráni, és semmit nem tudott tenni az villámgyors izraeli csapás ellen: az akcióban a zsidó állam az USA-tól beszerzett nagy hatótávolságú bombázókat használta.
Jelenleg úgy tűnik, Izrael és az USA nem nyílt, háborús eszközökkel, hanem számítógépes vírusokkal (Stuxnet, Duqu) és szabotázsakciókkal48 késlelteti az iráni atomprogramot. Egy biztos: sem Izrael, sem az USA számára nem lenne a korábbi támadásokkal összevethető volumenű feladat Irán bármelyik atomlétesítményének megtámadása. Egy esetleges nyílt konfliktus – a Hormuzi-szoros lezárása miatt – komoly olajárrobbanással járhatna, a Perzsa-öbölbeli szunnita államoknak pedig színt kéne vallaniuk egy ilyen, számukra kényes helyzetben. Irán feltehetőleg jó úton halad afelé, hogy valóban atomfegyvert fejlesszen ki. És ez, tekintve rakétáinak hatósugarát és fejlesztéseinek irányát, potenciálisan nem csak Izraelt fenyegetheti. Fontos megérteni ennek az országnak a mozgatórugóit, de súlyos tévedés lenne a szunnita–síita szembenállás és az iszlámon belüli jellegzetes iráni identitás vizsgálata nélkül, az al-Kaidával egy lapon szerepeltetve értelmezni cselekedeteit. Következő írásunk épp ezért Irán – az atomvita mögött meghúzódó vallási, közjogi és társadalomtörténeti – sajátosságait taglalja majd a síita vallás szemszögéből.
1  Lásd www.hirado.hu/Hirek/2011/12/01/09/Izrael_jelenleg_kizart_az_Iran_
elleni_tamadas.aspx.
2  Az egyezményt 1968. július 1-jén írták alá. A szerződés engedélyezi a polgári célú atomenergia-fejlesztést, de az atomfegyverekkel való kereskedelmet, illetve az atomfegyverrel nem rendelkező államok számára a nukleáris fegyver kifejlesztését vagy megszerzését tiltja. Az Atomsorompó Szerződés gyakorlatilag a már meglévő atomhatalmakat betonozta be azzal, hogy elismerte őket atomhatalomnak, de megtiltotta, hogy mások is atomfegyvert fejlesszenek ki. Az ekkori atomhatalmak megegyeztek az ENSZ BT tagjaival: vagyis az USA, Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország (akkor még Szovjetunió) és Kína tartozott közéjük. Három ország azóta sem írta alá az egyezményt: India, Pakisztán és Izrael – mindannyian rendelkeznek atomfegyverrel.3  Érdekesség: a francia Mirage gépekkel támadó irakiak ellen szintén francia légvédelmi rakétarendszer védte az erőművet. Azonban az iraki Mirage gépek már fel voltak szerelve az előző generációsnak számító iráni(–francia) rakéták elleni védekezéshez szükséges eszközökkel, ezért a támadás nagyon sikeres volt.4  Irán Kínától 1991-ben konverziós berendezéseket vásárolt, amelyeket az urándúsításhoz szükséges uránhexafluorid gáz előállításához használnak.5  Abdul Kadír Khán pakisztáni atomtudós 2004-ben beismerte az atomtitkok kiszivárogtatását Irán felé, és a felelősséget teljesen magára vállalta.6  Lásd www.iaea.org/Publications/Documents/Infcircs/2007/infcirc711.pdf.7  Ezek az elhíresült P-1 és P-2 urándúsító centrifugák. Ezek közül a P-2-nek van igazán jelentősége, mert ezzel már az atombombához szükséges mértékben lehet uránt dúsítani.8  Az IAEA már 2003-ban is talált urándúsításból származó nyomokat, akkor a natanzi erőműben. Az iráni magyarázat szerint a feketepiacról beszerzett berendezésekkel került oda még korábban, szennyeződés formájában.9  Az urándúsítás melléktermékének, a szegényített uránnak is van katonai jelentősége, ugyanis kiváló páncéltörő lövedék. Ezt két tulajdonságának köszönheti: a sűrűségének és annak a tulajdonságának, hogy finoman eloszlatva gyulladásra hajlamos. Mivel az urán nagy sűrűségű anyag, becsapódáskor az uránlövedék nagy mozgási energiával rendelkezik, ami gyakorlatilag megolvasztja a páncélt. Ráadásul a felszabaduló hő következtében felhevülő fémurán-betét maga is intenzíven égni kezd, és ez az oxidációs folyamat is további hőt termel. A fenti két hatás együttesen képes arra, hogy a legmodernebb kompozit acél-kevlár páncélt, valamint az urántartalmú páncélt is átfúrja. Az ennek következtében kitörő tűz teszi harcképtelenné az adott harci járművet vagy objektumot.10  Irán 1987-ben titokban a pakisztáni atomfegyver atyjától, Abdul Kadír Khántól mintegy ötszáz használt és kezdetleges centrifuga alkatrészeihez jutott hozzá. 1995-ben az oroszokhoz fordult, hogy újabb centrifugákat vásároljon, de azok amerikai nyomásra végül elálltak az üzlettől. Irán így kénytelen volt a pakisztáni centrifugák alapján iráni prototípusokat készíteni, és elkezdte építeni a natanzi bázist, ahol centrifugákat működteti. Amikor a titkos urándúsítás 2003-ban kiderült, és Irán félbeszakította a kutatásokat, az akkor kísérleti jelleggel működő 164 centrifuga leállításakor körülbelül ötven tönkrement. Így az ipari mérethez Iránnak nemcsak a törött centrifugákat kellett pótolnia, de újakat is be kellett szereznie, és meg kell(ett) tanulnia több ezer gép összehangolását, ami szakértők szerint külső segítség nélkül nem könnyű feladat, bár az iráni bejelentések szerint megtörtént.11  Erről 2007 júliusában Khamenei külügyi tanácsadója, Ali Akbár Velejati számolt be a Dzsomhurije Iszlami című lapnak.12 http://cns.miis.edu/research/iran/images/mapbig.gif.13 Az 1000 megawatt teljesítményre képes erőművet 2011. szeptember 3-án kötötték rá az ország elektromos rendszerére. Teherán bejelentése szerint a cél összesen 20 000 megawatt nukleáris kapacitás beépítése saját energiahálózatába.14  A plutónium egy mesterséges radioaktív elem. Nukleáris fegyverek esetében előszeretettel használják, mivel plutóniumot egyszerűbb és gyorsabb előállítani például egy atomreaktorban, mint a 235-ös izotópban magasan dúsított uránt a bonyolult és időigényes gázdiffúziós vagy centrifugás dúsítókban.15  A nehézvizes reaktorok a világ mai atomerőmű-összteljesítményének körülbelül az 5%-át adják, az építés alatt levőknek 13%-át, gazdaságosságuk miatt egyre jobban elterjednek.16  Lásd PAPP Sándor: Milyen erőművet építsünk, Fizikai Szemle 1992/4.17  John FARNDON: Merre tart Irán. Félelmek és tények, HVG, Budapest, 2006, 123.18  Tim GULDIMANN: The Iranian Nuclear Impase, Survival 49/3. (2007. ősz), 171.19  Becslések szerint Izraelnek 100-200 atomtöltete lehet. Első reaktora a Dinoma közelében lévő atomlétesítmény volt a hatvanas években. Annyira szigorúan védték, hogy egy, a reaktor légterébe tévedt izraeli Mirage vadászgépet a reaktor köré telepített légvédelem lőtt le.20  Iran has become an extra-regional power: general, Tehran Times 2007. szeptember 24. (www.tehrantimes.com/index_View.asp?code=153632).21 N. RÓZSA Erzsébet – TÁLAS Péter: Az iráni atomprogram körüli vitáról, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpont Elemzések 2006/1.22  Interview: Waiting for an Iranian Chernobyl, New Scientist 2007. július 11. (www.newscientist.com/channel/opinion/mg19526121.600-interview-waiting-for-an-iranian-chernobyl.html).23  FARNDON: I. m., 64.24  Ez egyébiránt brit embargót és hágai nemzetközi pert vont maga után.25  N. RÓZSA Erzsébet: Evolúció és revolúció az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikájában = Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában, szer. N. Rózsa Erzsébet, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005, 124.26  „Az akcióban részt vevő helikoptereknek Teherán közelében, a sivatagban kellett találkozniuk a kommandósokat szállító repülőgépekkel. A helikopterek azonban homokviharba kerültek és összeütköztek a repülőgépekkel [az összeütközésben a légierő 5, a tengerészgyalogság 3 katonája halt meg – Sz. G.], így az akció csúfos kudarcba fulladt.” FARNDON: I. m., 87.27  Khomeini az irakiak támadását az „iszlám megszentségtelenítésének” nevezte, és gyakorlatilag szent háborúvá nyilvánította az összecsapást, amit már csak azért sem volt nehéz elfogadtatnia, mert a kerbalai tragédián nevelkedett irániak számára adódott a párhuzam. Az első iraki támadásokat az önkéntesekből álló Forradalmi Gárda állta, de igencsak szívbemarkoló a Bászidzs megalakulása is. A Bá szidzs főleg fanatikus szegény családok gyerekeiből állt, akik az iráni katonák elől tisztították az utat az aknáktól. Teljesen fanatizáltak voltak, nyakukban rézkulcs lógott, amely a haláluk után rájuk váró paradicsom ajtaját volt hivatott kinyitni. A háborúban több ezer gyerek is meghalt a harcmezőn.28 Más kérdés hogy (tévedésből) az irakiak is rátámadtak az amerikaiakra: A USS Stark fregattot 1987. május 17-én egy iraki Mirage F1 iráni tankernek vélte, súlyosan megrongálta,
37 amerikai tengerész halt meg. Az USA nem csinált botrányt az ügyből, még kártérítést sem kért.
29  Az irak-iráni háborúról lásd bővebben www.helyihaboruk.lapok.hu/keret.cgi?/irakiran.htm; FARNDON: I. m., 89–95.30  Arról nem is beszélve, hogy a fegyvereladásból származó pénzzel az USA a szocialista szandinista kormány ellen küzdő jobboldali, nicaraguai kontrákat támogatta (innen az Irán-kontra elnevezés), amit viszont kongresszusi rendelet tiltott meg korábban. Ráadásul a kontrák drogügyletekben is érintettek voltak.31  Az ügy bonyolultságát jelzi, hogy az utasszállítógép felszállóhelye, Bandar Abbász egyúttal iráni F-14esek bázisa is volt, hogy a cirkáló többször próbálta felvenni a kapcsolatot a géppel, de az nem azonosította magát (a nemzetközi nyomozás szerint a felszólításokról azt vélhették, hogy az egy közeli iráni P-3as harci gépnek szól). Mindazonáltal valószínű, hogy katonai pszichológia által ismert „forgatókönyv-teljesítés” miatt lőtték le a gépet. Ilyenkor harci helyzetben (hiszen az iraki–iráni háború még tartott), nyomás alatt a katonák a kiképzésen beléjük ivódott forgatókönyv szerint járnak el, még ha egyes információk arra is utalnak, hogy nem harci helyzetről van szó, ugyanis az ez utóbbira figyelmeztető jeleket kizárja a tudatuk. A Vincennes közelében tartózkodó másik amerikai csatahajó, az USS Sides kapitánya ugyanakkor a Vincennes kapitányának agresszivitására vezette vissza az incidenst. Az USS Sides ugyanis már csak a radarok által jelzett lassú emelkedésből is gondolta, hogy nem lehet harci gép (egy F-14-es támadás előtt gyorsan közelített volna a Vincennes felé és csökkentette volna a magasságot).32 Lásd CSICSMANN László: Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, PhD-értekezés, www.lib.unicorvinus.hu/phd/csicsmann_laszlo.pdf, 251.33 Bővebben lásd U.S. Senator Cites Total’s Business With Iran. French Warned of Sanctions, International Herald Tribune 1996. június 3. (www.iht.com/articles/1996/06/03/total.t.php).34  A „kettős feltartóztatás” elve két Fehér Ház-i tanácsadó ötlete volt: Martin Indyké és Anthony Lake-é. Indyk ebben az időben a Nemzetbiztonsági Tanács Közép-Keletért felelős osztályvezetője volt, Lake pedig az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. A „kettős feltartóztatás” politikájának kritikájáról bővebben lásd Maj. Jerry L. MRAZ: Dual Containment. US Policy in the Persian Gulf and a Recommendation for the Future, 1997 (www.au.af.mil/au/awc/awcgate/acsc/97-0306.pdf).35  Lásd N. RÓZSA Erzsébet: Szeptember 11-e és a muszlim világ = Válaszok a terrorizmusra, vagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig, szerk. Tálas Péter, Chartapress, Budapest, 2002, 286.
36  ABLAKA Gergely: A „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” kapcsolata 2001. szeptember 11. után. Az amerikai–iráni viszony alakulása a 21. század elején, Kül-Világ 2005/2–3.
37  A hazarák mongol vonásokkal rendelkező síita népcsoport. A hagyományok szerint Dzsingisz kán katonáinak leszármazottai. A genetikai kutatások mindenesetre megerősítették, hogy a mongolokkal közös vonásaik vannak. Nyelvük a perzsa egyik dialektusa.38  ABLAKA: I. m.39  Szaúd-Arábia lefejezési csúcsévet zárt, Népszabadság 2006. január 1. (http://nol.hu/cikk/389270).40  1974-ben a sikeres indiai nukleáris tesztrobbantás után a pakisztáni miniszterelnök bejelentette, hogy országa kifejleszti az ún. iszlám bombát. Külön sajátosság, hogy a pakisztáni atom- és rakétaprogram fejlődése az 1960-as évektől egyre szorosabb kínai és észak-koreai kapcsolatoknak volt köszönhető.41  India jelentősége, hogy ő jelenti a hivatalosan is elismert atomhatalmak második hullámának nyitányát. Pakisztán 1960-as évek végén kezdte meg a nukleáris fegyverek kifejlesztését, eufemisztikusan a Békés Nukleáris Robbanóanyag fedőnév alatt, mely szerint civil mérnöki feladatokra szánt nukleáris robbanóeszközön dolgoznak. India 1974-ben föld alatti robbantást hajtott végre, a később Mosolygó Buddha névre keresztelt kísérleti eszköz felrobbantásával. Az országnak jelenleg körülbelül 80 nukleáris fegyvere van.42 A CIA már 1969-ben úgy vélte, hogy Izrael katonai célú atomprogramot folytat. Az izraeli atomfegyverkészítésről végül 1986-ban Mordechai Vanunu, a Nadzsef-sivatagi atombázis egyik korábbi dolgozója adott hírt, ezzel végleg bebizonyosodott a gyanú. Szerinte 100-200 nukleáris fegyverhez elég hasadóanyagot gyártottak le a távozásáig. Vanunut az izraeli titkosszolgálat elfogta Olaszországban, és hazájában börtönre ítélték hazaárulás és kémkedés vádjával.43  Lásd például Elszigetelve: miért hagyták magára a Hamászt az arab államok?, Hírszerző 2009. január 11 (http://hirszerzo.hu/hirek/2009/1/11/93511_elszigetelve_miert_hagytak
_magara_a_hamaszt).
44  Emberi jogi helyzetkép: fiatalok kivégzésétől a mérsékelt sikerekig, Kitekintő.hu 2007. április 20. (http://kitekinto.hu/global/2007/04/20/
emberi_jogi_helyzetkep_fiatalok_kivegzesetol_a_mersekelt_sikerekig).
45  Nem állnak rendelkezésre pontos adatok, így a becslések meglehetősen szóródnak, de a kurdok a térségben körülbelül 20-25 millióan vannak, ebből Törökországban körülbelül 15 millió él, Iránban hozzávetőleg 4,7 millió, Irakban kb. 4 millió, Szíriában 1,2 millió.46  Amikor a szovjetek megszállták Iránt, kivonulásuk előtt egy kurd bábállamot hoztak létre, amely csak rövid ideig létezett (1946-ban), mert a szovjet támogatás megszűntével az irániak rövid úton visszafoglalták. Ez a kurd Mahabad Köztársaság volt. A kurd kérdésről bővebben lásd LAKATOS Artúr: A kurd kérdésről-Erdélyből, Korunk 2003. november (www.korunk.org/oldal.php?ev=2003&honap=11&cikk=446).47  Ennek ellenére Iránnak különösen Szaúd-Arábiával alaposan megromlott a viszonya a közelmúltban. Idén ősszel amerikai forrásokból kiszivárgott, hogy két iráni származású férfi a teheráni kormány támogatásával meg akarta gyilkolni Szaúd-Arábia washingtoni nagykövetét (ezt az irániak tagadják és az USA szándékos feszültségkeltésének tartják). Idén márciusban pedig a síita többségű, de szunnita vezetésű Bahreinben (ebből a szempontból a nagyon erősen szunnita, sőt vahabita Szaúd-Arábia és az erősen síita Irán ütközőterülete) a helyi hatóságok szaúd-arábiai katonai segítséggel verték le a reformokat követelő tüntetéseket.48  Lásd Tehran: blast at military base kills 17, The Telegraph 2011. november 12. (www.telegraph.co.uk/news/worldnews/middleeast/iran/8886172/Tehran-blast-at-military-base-kills-17.html); Richard SPENCER:Iran missile development commander killed in explosion, The Telegraph 2011. november 13. (www.telegraph.co.uk/news/worldnews/middleeast/iran/8887322/Iran-missile-development-commander-killed-in-explosion.html).












Száz perc alatt érne Sanghajból San Franciscóba az új 


tengeralattjáró




2014. augusztus 26. Sikeradó/MTI
tengeralattjáró
Száz perc alatt érhetne Sanghajból San Franciscóba egy új tengeralattjáró, melyet kínai tudósok szuperkavitációs (légbuborékos) technológiával fejlesztenek.
A kínai Harbin Műszaki Intézet egy laboratóriumának kutatócsoportja olyan új technológiát fejlesztett, amellyel a tengeralattjáró szélsőségesen nagy sebességgel száguldhat. Li Fengcsen professzor szerint a gyorsasághoz szükséges, komplikált "légbuborékot" is meg tudják teremteni az új technológiával - számolt be róla South China Morning Post.
A víznek nagyobb az ellenállása, mint a levegőnek, ezért a hagyományos tengeralattjáró lassabb, mint a repülő. A hidegháború idején azonban a szovjet hadsereg kidolgozta a szuperkavitációnak nevezett technológiát, mellyel a torpedót légbuborékba burkolják, hogy a vízellenállás problémáját kiküszöböljék.
A szovjet Skval szuperkavitációs torpedó elérte a 370 kilométeres óránkénti sebességet is, ami gyorsabb, mint bármely hagyományos társa. Az új technológiával elméletben a víz alatti hangsebességet, vagyis óránként körülbelül 5800 kilométert is elérhetnek, így az Atlanti-óceánt egy óránál rövidebb idő alatt, Csendes-óceánt mintegy száz perc alatt szelhetnék át a Kaliforniai Műszaki Intézet 2001-es adatai szerint.
Az új tengeralattjárónak két nagy problémával kell megküzdenie: hatalmas, majdnem száz kilométeres óránkénti sebességgel kell a víz alatt "kilőni", hogy létrehozza és fenntartsa a légbuborékot. A másik gond az, hogy rendkívül nehéz hagyományos eszközökkel kormányozni a hajót, mert a buborékon belül helyezkedik el, így nincs közvetlen kapcsolata a vízzel.
Eddig csak ember nélküli járműveken sikerült alkalmazni az eljárást. Li szerint azonban kutatócsoportja mindkét problémát képes áthidalni új innovatív eszközökkel. Szuperkavitációs tengeralattjárójuk felszínét folyamatosan folyékony hártya vonná be. Noha ezt a hártyát a víz lemossa, míg rajta van, kisebb sebesség mellett jelentősen csökkenti az ellenállást. Amint a tengeralattjáró eléri a 75 kilométeres óránkénti sebességet, átlépne a légbuborékos fázisba. A jármű felszínét borító folyékony hártya az irányítást is segíthetné, mert a hajó különböző részein eltérő mértékű súrlódást lehetne vele elérni - magyarázta Li.
Erős víz alatti rakétamotorra is szükség lesz, hogy a jármű hatósugara nagyobb legyen. A hajdani szovjet szuperkavitációs torpedókat csak 11-15 kilométeren belül tudták használni.
Li az új technológia további hasznosítási módjaival kapcsolatban arról beszélt, hogy azt a későbbiekben a katonai célokon kívül a víz alatti polgári szállításban lehetne alkalmazni. Emellett a sportban is lehet szerepe: a technológiát felhasználó úszódressz kifejlesztésével olyan erőfeszítés nélküli lehet az úszás, mintha az ember repülne - fejtette ki a professzor.
http://www.scmp.com/news/china/article/1580226/shanghai-san-francisco-100-minutes-chinese-supersonic-submarine












Égi szemek a hidegháborúban





2012. január 05. Sikeradó/MTI-Press

A történet szereplői több mint egy évtizedig dolgoztak a furcsa, dobozszerű, ablaktalan, titkokat rejtő épületben a New Yorktól nem messze, Connecticutban lévő Danbury repülőtere mellett. Fehér, egész testüket betakaró egybeszabott védőruhát viseltek, és tökéletesen tisztán, mindenfajta szennyeződéstől mentesen léphettek csak be szűkebb munkaterületükre. Mások számára érthetetlen, sajátos kódnyelvet beszéltek. Kevesen tudták csak, hogy valójában ki az "ügyfél", akivel dohányfüsttel teli, faborítású szobában tárgyaltak, ahol lehallgatástól védett telefonok sorakoztak. Ha utaztak, időnként hamis neveket használtak.
Az 1970-es években volt olyan időszak, amikor több mint ezer alkalmazottja volt a danburyi létesítménynek. És bár a határidők szorításában gyakran túlóráztak, elmulasztva családi ünnepeket és évfordulókat, legközelebbi hozzátartozóiknak, a házastársuknak és gyerekeiknek se mondhatták el, hogy mivel foglalkoznak. "Mérnökök voltak, tudósok, műszaki rajzolók és feltalálók, romantikus kalandtörténetbe illő rejtélyes alakok" - mondja vidáman nevetve az amerikai hírügynökségnek a 78 éves Fred Marra, aki hetente találkozik egykori kollégáival Danbury egyik bevásárlóközpontjának kávézójában egy kis beszélgetésre.
Az egykori Perkin-Elmer Corp. munkatársai többnyire golfról, politikáról, betegségekről és unokákról társalognak, de ma már egykori munkájukról is szót ejthetnek.
A Hexagon (Hatszög) - vagy kódnevén: Big Bird (Nagy Madár) - a hidegháború időszakának legsikeresebb amerikai kémműholdprogramja volt. Működése során 1971 és 1986 között 20 műholdat bocsátottak fel; mindegyiken 100 kilométernyi film volt, amelyre a fedélzeti kamerák keringés közben panorámafelvételeket készítettek a Szovjetunió, Kína és más potenciális ellenségek hatalmas területeiről. Az elkészült filmeket a műhold zárt tartályokban lőtte vissza a Földre, és azok ejtőernyővel ereszkedtek a Csendes-óceánra, ahol az amerikai légierő C-130-as gépei összeszedték őket.


A visszatérő modul
A Hexagon KH-9 mérete, célkitűzése és végrehajtási technológiája egyaránt lélegzetelállító volt. Pusztán az a tény, hogy 20 fellövésből 19 bizonyult sikeresnek (az utolsó a hordozórakéta meghibásodása miatt kudarccal végződött), lenyűgöző. Titkosítását 2011 szeptemberében oldották fel, így Fred Marra és a többiek végre elmondhatják, hogy mit is csináltak abban a tizenöt évben, amíg a program működött.
"Al Gayhart vagyok, és kémműholdak építésével kerestem a kenyeremet" - közölte például a 64 éves nyugdíjas mérnök a helyi bár megdöbbent pincérével, mihelyt a titkosítást feloldották.
Azóta is, ha alkalma nyílik rá, büszkén alkalmazza a sokakat elképesztő bemutatkozást. "A munka izgalmas volt, nagyon sokat követelt, és életem legnagyobb élményévé vált" - idézi fel. Ő egyenesen az egyetemről került a Perkin-Elmer vállalathoz, és a "Hexagon-testvériség" egyik legfiatalabb tagja volt.
A mindig intenzív munka még feszítettebbé vált, valahányszor közeledett egy-egy műhold felbocsátásának az ideje, vagy ha az "ügyfél" - eleinte a Központi Hírszerző Hivatal (CIA), később pedig a légierő - megbeszélésre Danburybe érkezett. Legalább egyszer George Bush elnök is járt ott, akkor még CIA-igazgatói minőségben.
Bár a programban más cégek is részt vettek - az Eastman Kodak gyártotta a fotózásnál használt filmeket, a Lockheed magukat a műholdakat -, az összes kamera és optikai rendszer a Perkin-Elmernél készült, amely akkoriban a legnagyobb munkáltató volt Danburyben.
"Sokszor megtörtént, hogy sötétben érkeztünk és sötétben hagytuk abba a munkát" - meséli a 70 éves Paul Bickmeier nyugdíjas mérnök.
Még élénken emlékszik az első, a Hexagonban tartott eligazításra, amely az után történt, hogy a Perkin-Elmer 1966-ban megkapta a szigorúan titkos megrendelést. A szobában jelenlévő még vagy harminc kollégáján körbenézve akkor felvetődött benne, "hogy az ördögbe fog ez megvalósulni?".
A filmtekercs szerelés közben, a képen megfigyelhetőek a korábbi titkosítást jelző feliratok
Ahhoz, hogy megtörténjen, szükség volt az Egyesült Államok északkeleti részén élő mérnökök körében végzett kiterjedt toborzásra. Az érintettek számára szürreális élményt jelentett a munkához jutás, mivel a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) a jelöltek családtagjait, szomszédait és korábbi munkáltatóit is kikérdezte, az illetőt pedig a legalaposabban, élete minden kis részletéről kifaggatták, beleértve a szerencsejátékkal és a szexuális élettel kapcsolatos szokásait is.
"Biztosak akartak lenni abban, hogy nincs mivel zsarolni bennünket" - magyarázza Marra.
A programban való részvételt lehetővé tevő engedélyre néha egy évet is várni kellett. Az alkalmazott ez idő alatt kisebb feladatokat kapott, és egyikük sem tudta, hogy tulajdonképpen milyen munkára is szerződtették.
A 76 éves Joseph Prusak hat hónapig várakozott. Amikor végre tudomást szerzett a Hexagonról, a korábban polgári célú űrprogramokban részt vevő mérnök azt kérdezte magától, vajon nem élete legnagyobb hibáját követte-e el, amikor leszerződött a Perkin-Elmerhez. Őrültségnek tartotta a tervet, amelynek középpontjában egy 18 méter hosszú, 13 600 kilogramm súlyú műhold állt, és olyan kamerák szerepeltek benne, amelyekben másodpercenként 5 méteres sebességgel pereg a film.
Sok évvel később, számos sikeres felbocsátás után megmutatták neki, hogy mire képes a Hexagon: láthatta a Fairfield elővárosban lévő saját házát.
"Ez fényévekkel a Google Earth előtt volt. És tisztán láttuk a hátsó udvaromon lévő medencét" - említi meg Prusak.
A Hexagon előtt is léteztek kémműholdak, a Corona és a Gambit. Egyik sem rendelkezett azonban akkora felbontással és nem tudott olyan sokat, mint a Hexagon, amely közeli felvételeket készített szovjet rakétákról, tengeralattjáró-dokkokról, légitámaszpontokról, de még egész zászlóaljakról, vagy hadgyakorlatokról is.








Az amerikai Országos Felderítő Hivatal (National Reconnaissance Office) közlése szerint egy Hexagon által készített kép 680 kilométer széles területet ölelt fel. Az első Hexagonok átlagosan 124 napot töltöttek az űrben, de a technika fejlődésével ez az időtartam megduplázódott.
"A hidegháború csúcsán hihetetlenül nagy volt a műszaki felderítési képességünk. Tudnunk kellett, hogy mit csinálnak és hol, de különösen azt, hogy készülnek-e Nyugat-Európa lerohanására. A Hexagon rendkívül nagy biztonságot adott, neki volt köszönhető, hogy az amerikai döntéshozóknak nem kellett sötétben tapogatózniuk" - hangsúlyozza Dwayne Day űrkutatás-történész.
Egyéb sikerei mellett a Hexagon kulcsfontosságú információkat szolgáltatott az 1970-es években az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a hadászati fegyverek korlátozásáról lezajlott tárgyalásokhoz (SALT).
A titok megőrzése kezdettől fogva komoly gondot okozott, nem utolsósorban azért, mert egy komoly szerződést elnyert (a szerződés értékét máig sem hozták nyilvánosságra) viszonylag kis vállalat intenzív tevékenysége a szintén nem nagy Danburyben nyilvánvalóvá tette, hogy a cégnél valami komoly dolog zajlik. Az üzemen belül lehetetlen volt elrejteni a hatalmas, szabályozható légnyomású és hőmérsékletű kamrát, amelyben szélsőséges, az űrbélit utánzó körülmények között tesztelték a kamerákat. Volt egy "rázó-görgető" szoba is, amelyben a műhold felbocsátása közben fellépő körülményeket szimulálták.
"A kérdés az, hogyan rejtsünk el egy elefántot" - írta akkoriban az Országos Felderítő Hivatal egyik munkatársa, és végül úgy döntött, hogy a kérdésre egy másik kérdés a legjobb válasz: "Miféle elefántot?" A Perkin-Elmer alkalmazottait utasították arra, hogy ne reagáljanak a média semmilyen kérdésére, és soha ne erősítsenek meg semmit, a legkisebb részletet se a munkájukkal kapcsolatban.
A műholdak felbocsátását, amely a kaliforniai Vandenberg Légitámaszpontról történt, azonban nem lehetett eltitkolni, és repüléssel foglalkozó magazinok számos utalást tettek a Nagy Madárra. A 60 perc című televíziós hírmagazin 1975-ben arról beszélt, hogy létezik egy, a többség számára ismeretlen világ, ahol amerikai és szovjet felderítők, de más államok hírszerzői is "égi szemekkel" figyelik egymás országait, de senki se hajlandó megerősíteni a programok létezését és nyíltan beszélni róluk.
A Perkin-Elmer alkalmazottai becsületbeli ügynek tartották, hogy betartsák titoktartási fogadalmukat. Még a hivatalos kiküldetésen lévő férjeiket utolérni nem tudó és hollétükről gyakran mit sem sejtő feleségek is elfogadták, hogy ez a munka titkos, és nem kérdezősködtek.
"A II. világháborús nemzedékhez tartoztunk. Mindannyian ismertük a mondást: fecsegő száj hajókat süllyeszt el" - emlékezik vissza Linda Bronico, akivel férje, Al, mindössze annyit közölt annak idején, hogy ellenőrző konzolokat és kábeleket készít.
A Perkin-Elmer kiváló munkahelynek számított, ahol jók voltak a fizetések és a juttatások. "Szerettük. Ez volt az életünk" - fogalmaz Marra.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése