A SAJTÓ ÉS A CENZÚRA
A HÍRSZERZÉS SZOLGÁLATÁBAN.
Előző
fejezetünkben részletesen beszámoltunk a háborús propaganda
módszereiről és eszközeiről s meggyőződhettünk róla, hogy
legfontosabb s lényegileg egyetlen segítőtársa a nyomtatott betű,
a sajtó. Aki figyelemmel kísérte fejtegetéseinket, az előtt
világos, hogy a sajtó és a propaganda fogalma szorosan
összetartozik; röviden így foglalhatnók szabályba ezt a
megállapításunkat: Sajtó nélkül nincs propaganda!
Tévedés
volna azonban azt hinni, hogy a sajtónak egyetlen munkája és
feladata a propaganda. Különösen a napisajtóra áll ez. A
propaganda leghatalmasabb eszközei a röplapok, röpiratok,
füzetek, könyvek, képek és fényképek, filmek, rádió, míg a
napisajtó csak kisebb mértékben állhat a propaganda
rendelkezésére. Természetesen a napisajtónak is fontos szerepe
van a propagandában, hiszen például a semleges napilapokban
elhelyezett irányzatos közlemények tagadhatatlanul erősen
befolyásolták a világ közvéleményét a háború alatt,
azonban egyrészt nem lehetett mindennap, tervszerűen és
következetesen felhasználni a semleges sajtót erre a szolgálatra,
hiszen hamarosan elvesztette volna hitelét, másrészt pedig ennek a
napisajtónak közleményei éppen oda jutottak el legkevésbé,
ahová a propaganda behatolni akart: a lövészárokba és a mögöttes
országrészbe. Nyilvánvaló tehát, hogy a napisajtónak – még
pedig békében éppúgy, mint háborúban – a propagandán
kívül igen fontos egyéb feladatai is vannak; háborúban különösen
jelentékeny és értékes szolgálatokat végezhet azzal, ha
cikkeiben igyekszik a nemzet egységét hangsúlyozni, a hazafias
érzést, a győzelemre irányuló akaratot és a harckészséget
fenntartani s háttérbe szorítani minden egyéni, üzleti és
pártérdeket, minden vitát és személyeskedést, minden
belpolitikai versengést, hiszen minden egyébnek jelentősége
eltörpül a harcok sikere mellett.
Ha
mindenáron skatulyázni akarnánk, azt mondhatnók, hogy ez is
propaganda: belső propaganda. Még pedig néha pozitív: mikor
erősen hangsúlyoz bizonyos eseményeket, amelyek talán nem is
nagyjelentőségűek, máskor negatív: mikor elhallgat vagy kisebbít
kudarcokat és riasztó, romboló hatású híreket. Azonban a
napilap nem csupán ennyiből áll: a vezércikktől a híreken át
egészen az apróhirdetésekig annyi mindent tartalmaz, minden sor a.
oly eleven összefüggésben van a nap életével, annyira sokoldalú
és változatos, hogy nem is bírná el az egyhangú propagandát. A
közönség is azonnal észreveszi, ha gyereknek vagy
műveletlennek nézik és észrevétlenül akarnak beadagolni neki
valamit. Ez egyszer-kétszer sikerülhet, de egy napilapot rendszeres
propaganda egy hét alatt menthetetlenül megölne.
Éppen
ezek az okok indítottak arra, hogy könyvünkben külön fejezetet
is szenteljünk a napisajtónak és megvizsgáljuk világháborús
szerepét, főképpen a központi hatalmak országaiban, elsősorban
Németországban. Rendkívül. tanulságos lesz megfigyelnünk, hogy
Németország, amely a háborút különben mintaszerűen szervezte
meg, a háborús sajtó szervezése és irányítása terén a
legsiralmasabb kapkodást és tanácstalanságot tanúsította.
Érezte, hogy a napisajtó rendkívül fontos, esetleg veszedelmes
hadieszköz, tudta azt is, hogy rendkívül érzékeny műszer: s
ezért valóságos tojástáncot járt körülötte a német
hadvezetőség és a polgári kormányzat is; nem tudtak, nem mertek
és nem akartak hozzányúlni, holott a hadiérdek azt kívánta
volna, hogy kíméletlenül elnémítsanak minden hangot, amely a
nemzet hősi küzdelmét bénítja vagy aláaknázza.
De
külön kell tárgyalnunk a napisajtót és háborús viszontagságait
azért is, mert a napilap, – gyakran szándékosan, gyakran
önkéntelenül, – a modern kémkedésnek is egyik legfontosabb
eszköze. A modern hírszerző vagy kém sok mindent kiolvashat olyan
hírből, ami a laikusban még csak gyanút sem kelt. Emlékezzünk
például arra az apróhirdetésre, amely a háború alatt. az egyik
svájci lapban megjelent “35 éves svájci,
tökéletes könyvelő és levelező, évekig vezető állásban
Bécsben, állást keres”. Kémelhárítószolgálatunk
a szerencsés véletlen folytán jött csak rá, hogy ebben a
hirdetésben a “35 éves” a 35. gyaloghadosztályt, Svájc az
olaszországi irányt, Bécs pedig a megfigyelés helyét jelentette.
A hirdetés valódi értelme tehát ez volt: “A 35.
gyaloghadosztály elindult Bécsből Olaszország felé”. Az ilyen
teljesen ártalmatlannak látszó szövegben rendkívül fontos és
gyakran káros közlések rejtőzhettek, amelyeknek értelmét csak a
beavatott tudhatta. Tudjuk például, hogy a Svájcban tartózkodó
csehek az időjárás-jelentéseket és a házassági hirdetéseket
használták fel titkos üzenetek közlésére. Sajnos, nálunk
meglehetősen későn gondoltak a napilapok hirdetéseinek
ellenőrzésére vagy megszüntetésére. Csak 1918.
szeptemberében kezdtek komolyan foglalkozni azzal a gondolattal,
hogy megszüntetik a napilapok hirdetőrovatát. Hosszas
huzavona után végre a lapkiadók is hozzájárultak, hogy a
külföldre irányított lappéldányokban szeptember 20-tól kezdve
ne legyen hirdetés. Ekkor azonban Wekerle Sándor miniszterelnök
nehézségeket támasztott, s mire ezt az ellenállást is le
lehetett szerelni, már mindennek vége volt.
De
a napilapok minden sora tartalmazhat olyasmit, ami ártalmasabb lehet
a legveszedelmesebb kémjelentésnél is. Önkéntelenül elkövethet
a lap . bizonyos indiszkréciót: elárulhatja például egy ezred
tartózkodási helyét pusztán azzal, hogy megírja pl. hogy ma a
városban térzene volt (amint ez meg is történt); megemlítheti
például, hogy valamelyik nevezetes hadvezér vagy államférfi
átutazott, amiből messzevágó következtetéseket lehet levonni;
közölhet a lap irányzatos híreket, rosszakaratú kritikákat
bizonyos polgári vagy katonai intézkedésekről: de közölhet akár
jóakaratú kritikákat is, mindegy, az ellenség kémszolgálata
az egyikben éppúgy talál értékes adatokat, mint a másikban.
Talán az önkéntelen elszólások és a jóindulatú cikkek még
ártalmasabbak, mint a rosszindulatú és ellenséges hangú
bírálatok. Még az annyira alapos és előrelátó németek is
nagyon későn eszméltek rá, hogy mennyi rémhír és nem is
rosszakaratú, mégis ártalmas közlemény kerül a napisajtó útján
az ellenség kezébe. Nálunk még rosszabb volt a helyzet, mert sem
Ausztriában, sem Magyarországon nem akartak a hatóságok
gyökeresebb, tehát hatásosabb eszközökhöz nyúlni.
Úgyszólván mindvégig nem gátolták meg a sajtószabadság
örve alatt termelt méreg továbbítását. Azonban nem csupán a
tervszerű felforgatás szolgálatában álló hírlapok és egyéb
mérgező nyomdatermékek, hanem még szigorúan tudományos jellegű
cikkek is sokat ártottak. Így például a német orvosi szaklapok
meglehetősen gyakran írtak az antant kiéheztető eljárásának
hatásáról, ellenségeink akaratlan tájékoztatására. A
természettudományi folyóiratok sokat írtak a szénsavgyártásnak
Németországban alkalmazott új módszeréről, újfajta mérges
gázok gyártásáról stb. Még a szépirodalom is szerephez jutott
a kémkedésben az egyik bécsi napilap révén. Bizonyos Kurt H.
nevű írónak számos novellája jelent meg a lapban; feltűnt
a katonai cenzúrának, hogy a novellákban soka furcsa és
kétértelmű mondat; hosszas nyomozás után kiderült, hogy az
író az antant kéme és üzeneteit novellákban közli megbízóival.
Az adatokat a hivatásos kémek szerezték, az írónak csak az volt
a feladata, hogy ügyesen novellisztikus alakba öntse az
értesüléseket. Már ezek az adatok is eléggé világosan
mutatják, hogy a sajtó igen veszedelmes eszköze lehet a
kémkedésnek s már ezért is teljesen jogosult, hogy a
propagandától elkülönítetten is foglalkozzunk vele.
Napisajtó
tekintetében az antant igen kedvező helyzetben volt, a központi
hatalmak helyzete viszont meglehetősen mostohának mondható. A
semlegesek nagyobb része az antanttal rokonszenvezett, s így az
antantnak nem kellett tartania a semleges sajtó nagyobb mértékű
veszedelmétől. A semleges sajtó javarésze Anglia terrorja
alatt állt, míg a körülzárt Németország alig-alig tudott
barátokra szert tenni. A monarchiának Svájcon, Németországnak
csak Hollandián és az északi államokon keresztül volt ajtaja a
világ felé s így, mielőtt az érdemleges német sajtóhadjárat
megindulhatott volna, máris hatalmas technikai akadály tornyosult
elé: sajtótermékeit, főleg napilapjait szinte lehetetlen volt
mindenhová eljuttatnia, holott az antant napisajtója a világ
legtávolabbi zugába is könnyűszerrel eljutott. Természetesen
ennél is nagyobb és valóban végzetes baj volt az, hogy a központi
hatalmak sajtója sem a vezetés, sem a lendület, sem az ötletesség,
sem a népszerűség, sem a hatás tekintetében nem
mérkőzhetett soha az antant sajtójával.
Előző
fejezetünk, – igaz, hogy a propaganda kapcsán, – eléggé
megvilágítja az antant sajtóviszonyait s éppen ezért ebben
a fejezetünkben a központi hatalmak sajtóviszonyairól igyekszünk
képet adni. Erre legalkalmasabb a német sajtóviszonyok
vizsgálata. Magyarország, Bulgária és Törökország sajtója
nem igen vehető számba, – aminthogy a háború alatt sem volt,
nem is lehetett jelentékeny tényező – a nyelvi elszigeteltség
miatt. Az antant illetékes helyein az egész háború alatt
szakértők olvasták és dolgozták fel ezeknek az elszigetelt
nyelvű országoknak sajtóját, de azért ezt a sajtót sohasem
tartották veszedelmesnek, legfeljebb apró híreket szereztek
belőle, adatokat az ellenséges parancsnokságokra vonatkozólag,
híreket tartalékévfolyamok behívásáról, bizonyos felszerelési
tárgyakról, katonai egyének tanácskozásairól s más ilyesmiről.
Nagy stratégiai elhatározásokra vonatkozólag sem ellenfeleink,
sem mi nem húztunk érdemleges hasznot a sajtóból. A monarchia
magyar lapjai közül a külföld számára az egyetlen Mester Lloyd
volt fontos. Ez a rendkívül gondosan szerkesztett lap az egész
háború alatt hazafiasan viselkedett, készségesen alávetette
magát a hadviselés érdekeinek s így nem ártott a központi
hatalmak .ügyének, sőt határozottan jó szolgálatokat tett. Az
osztrák sajtóról ez nem mondható el ilyen fenntartás nélkül;
Ausztriában erősebb volt a párttagozódás, fejlettebb a
szociáldemokrácia, nagyobbak a politikai ellentétek, úgyhogy
az osztrák sajtóviszonyok bízvást egy kalap alá foghatók a
német sajtóviszonyokkal. Általánosságban meg kell
jegyeznünk, hogy minden hadviselő fél országában cenzúra alá
vetették a sajtót s különösen a napilapokat. Az antant azonban
azt a felfogást vallotta, hogy nem lehet olyan sűrű a cenzúra
szűrője, hogy egy-két fontos dolog imitt-amott át ne szivárogjon
rajta. Ezért a nagyobb német napilapokat rendszeresen
tanulmányozták Londonban és Párizsban, főképpen politikai és
gazdasági szempontból, a vidéki német sajtót pedig Hollandiában
és Svájcban vizsgáltatták át, sőt a Németországban tartózkodó
antant-kémek maguk vizsgálták végig, mert számos érdekes és
hasznos katonai jellegű hírt tudtak kihalászni belőlük. A
semleges államokba irányított nagy német lapok
apróhirdetései majdnem a háború legvégéig zavartalanul
közvetítették az ellenséges külföldre a Németországban működő
antant-kémek üzeneteit, viszont a semleges újságok
apróhirdetéseiben kapták meg a kémek a további utasításokat.
Hogy
milyen szörnyű és végzetes fejetlenség uralkodott a német
sajtóviszonyok terén, azt megdöbbentő hűséggel rajzolja
meg W. Nicolai ezredes, a háborúban a nagyvezérkar híres III. B.
osztályának főnöke: “Nachrichtendienst, Presse und
Volksstimmung im Weltkrieg” és “Geheime Mächte” című
forrásértékű munkáiban. Ezeknek alapján rajzoljuk meg a német
hadvezetőség hősies, de mindvégig eredménytelen
erőfeszítéseit a sajtóviszonyok rendezésére.
A
német sajtó. Az első kérdés itt az: hogyan foglalt
állást a német sajtó a háborúhoz, hogyan fogta fel háborús
feladatait. Sokan hangoztatták, hogy a német sajtó a háborúban
tehetetlennek bizonyult; és valóban, ehhez a nézethez kell
csatlakoznunk, hogyha a sajtó háborús működésének eredményeit
nézzük: t. i. kétségbevonhatatlan, hogy a különben kitűnő
német sajtó éppen akkor mondott csődöt, amikor a legnagyobb
szükség lett volna rá; a döntő pillanatokban, a német hadsereg
végzetesen nehéz óráiban nemcsak hogy elmaradt a napisajtó
hathatós támogatása, hanem ennek a sajtónak anyagi és
pártérdekektől sugallt zűrzavaros hangoskodása, nemzetközi ízű
népboldogítása, bomlasztó kritikája szinte hátbatámadta a
német hadvezetőséget. Viszont meg kell állapítanunk azt is, hogy
ha a sajtó működése eredménytelen maradt is, a sajtó
munkásainak és orgánumainak nagyobb része becsületesen
igyekezett támogatni a háború győzelmes befejezésére irányuló
erőfeszítéseket és csak egyesek voltak, akik azon
mesterkedtek, hogy aláássák a német nép egységét és
harckészségét. Ezeket a gyászos kivételeket alább meg fogjuk
nevezni. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a hadvezetőség a
háború alatt is, a háború után is hálásan ismerte el a német
sajtó nagy többségének kiváló és hazafias szolgálatait. Ezt a
legfelsőbb hadvezetőség a háború egy-egy szakaszának
lezárulásakor sohasem mulasztotta el tudomására juttatni a
sajtónak. Ludendorff tábornok is kifejezésre juttatta a legfelsőbb
hadvezetőségnek ezt a meggyőződését az 1917. júliusában
tartott sajtóértekezleten; ez a meggyőződése a háború végéig
sem változott. A sajtó legnagyobb része bizalommal viszonozta a
vezérkar bizalmát és maga is elismeréssel adózott a katonai
sajtószolgálat kiváló munkájának.
A
sajtó lényegére és feladataira vonatkozólag igen különbözők
a felfogások, még a legilletékesebb körökben: a sajtó
köreiben is. A háború alatt más véleménye volt e felől a
hadvezetőségnek, más a polgári kormányzatnak. Katonai
szakértők véleménye szerint a legveszedelmesebb jelszó “a
közvélemény szabadsága” volt. Minden magyarázatnál
világosabban beszél az a tény, hogy akkor, amikor az élet minden
területén kényszerrendszabályokat léptettek életbe s
ezeket a közönség nyugodtan tudomásul vette, egészen
természetesnek találták, hogy a sajtó szabadságához nem lehet
hozzányúlni, vagyis egyszerűen összetévesztették a
sajtószabadságot a közvélemény szabadságával; holott
egyáltalán nem bizonyos, hogy a sajtó csak kifejezi-e a
néphangulatot, a közvéleményt, vagy éppen ő maga formálja?
A bomlasztó sajtó mindig erélyesen hivatkozott arra, hogy ő a
közhangulat szócsöve s ezen a jogcímen egészen
leplezetlenül azon dolgozott, hogy megingassa a népben a bizalmat
és elszántságot, – viszont a sajtó másik része, – amely
felismerte és hangoztatta a vereség kiszámíthatatlanul gyászos
következményeit, a legfelsőbb hadvezetőség sajtószolgálatával
együtt azon az állásponton volt, hogy a sajtónak hivatása és
kötelessége befolyásolni a néphangulatot olyan irányban, hogy
minden tekintetben alkalmazkodjék a hadvezetés céljaihoz,
módszereihez és lendületéhez. A világháború volt az első
háború olyan korban, amikor a sajtó már nagyhatalomnak számított.
Természetes, hogy a birodalmi kormánynak, minden egyéb hatalommal
együtt, ezt is a maga kezébe kellett volna vennie. A legfelsőbb
hadvezetőség szüntelenül azon fáradozott, hogy a polgári
kormányzatot rávegye ennek a hatalomnak az átvételére: sajnos,
mindvégig sikertelenül.
Fia
tekintetbe vesszük a német napilapok óriási számát – mintegy
3000 napilap jelent meg a háború elején – első pillanatban arra
kell gondolnunk, hogy ez a roppant sajtóhatalom erős és szívós
ellenfele lesz majd az antant és az ellenséges érzületű
semleges sajtónak. Németország háborús kormánya bizonyosra
vehette, hogy a napilapok óriási többsége zárt sorokban mögötte
áll. Az említett 3000 napilap, irány és politikai hitvallás
tekintetében nagyjából a következőképpen oszlott meg (lásd
táblázat).
Ebből
a kimutatásból nyilvánvaló, hogy óriási többségben voltak
azok a lapok, amelyek nemzeti alapon álltak és hajlandók voltak
félretenni a kicsinyes pártpolitikai civódásokat és egységesen
állást foglalni a háború érdekei és céljai mellett. Szóval
kétségtelen, hogy a kormánynak kitűnő és hatalmas eszköz állt
rendelkezésére, hogy a népet meggyőzze a háború erélyes
folytatásának szükségességéről, a lapok többségét egységbe
forrassza s a nemzeti célok érdekében olyan sajtótáborút
teremtsen, amelynek minden tagja ismeri kötelességét, óvakodik a
veszedelmes közlékenységtől s a kémek akaratlan
felvilágosításától és kerül minden romboló kritikát, ami
csak az ellenség . malmára hajtja a vizet. A kormánynak ezek
szerint módjában lett volna úgy megszervezni a sajtógárdát,
hogy soha ne juthasson benne érvényre, sőt többségre a pacifista
és defetista irányzat. Ezt a szervezést a kormány mindvégig
elmulasztotta, pedig a legfelsőbb hadvezetőség kezdettől fogva
látta, – s erre a polgári kormányt figyelmeztette is, – hogy a
német sajtó várja ezt a kormányirányítást.
Így
aztán a nemzeti érzésű többség, magára hagyatva, természetesen
nem tudott megfelelni annak a világtörténelmi feladatnak, amelyet
csak a kormány hathatós támogatásával végezhetett volna el.
Hiányzott a vezér, az államférfi, aki kemény kézzel vezethette
volna ezt a nemzeti hadjáratot, szóval hiányzott a szellemi
vezetés és támogatás, de éppúgy hiányzottak az anyagi eszközök
is: a háború gazdasági következményei legsúlyosabban éppen
azokra a lapokra nehezedtek, amelyek hazafias önzetlenséggel minden
feltétel nélkül hajlandók voltak támogatni az erélyes és
elszánt hadvezetést. Mondanunk sem kell, hogy ezek a lapok nem
tartoztak a nagy kapitalista lapvállalkozások érdekkörébe:
nagyobbrészt vidéki lapok voltak. Alig kezdődtek meg a papiros
beszerzés nehézségei, ezek közül azonnal megszűnt mintegy 600 s
a megmaradtak terjedelme is összezsugorodott. A nagy
újságvállalatok természetesen nem tartoztak a nemzeti
táborba: ezeknek bőven volt papirosuk, pénzük, emberük, míg a
vidéki, nemzeti irányú sajtó munkatársai hadbavonultak,
pénze elfogyott, mert előfizetői megcsappantak, papiros pedig alig
jutott neki. A hadvezetőség sajtószolgálata igyekezett tőle
telhetőleg támogatni ezeket a nemzeti irányú lapokat, cikkekkel,
munkatársakkal, papirossal, de erőfeszítése majdnem teljesen
meddő maradt, mivel a politikai vagyis polgári sajtószolgálat
egyáltalán nem törődött a nemzeti érzésű sajtóval, még a
hadvezetés lendülete és az egységes nemzeti hangulat érdekében
sem, mert abban a liberális illúzióban tetszelgett magának, hogy
minden sajtóirányzatot egyformán kell támogatnia. Ez a bűnös
nemtörődömség persze csak a bomlasztó sajtónak vált
javára.
Régi
követelése volt a legfelsőbb hadvezetőségnek, hogy a sajtó
politikai vezetése ne legyen a külügyminisztérium kezében, hanem
tartozzék a birodalmi kancellár hatáskörébe, hiszen ő
felelős a birodalom egész politikájáért. A külügyminisztérium,
valami rosszul értelmezett nemzetközi szellem sugallatára,
mindig idegennek érezte magától a nemzeti sajtót, s még a
háborúban sem tett érte semmit. Ennek meg is volt a hatása:
belpolitikailag döntő tényező volt a német sajtó nagyobb része
s így, vezetés híján, zavartalanul végezhette később romboló
munkáját, külpolitikailag azonban mindvégig súlytalan maradt s
így a külügyminisztériumnak semmi haszna sem volt belőle. Így
aztán érthetővé válik az a különben szinte érthetetlen tény,
hogy a polgári kormányzat egyáltalán nem törődött a német
sajtóval. Szemére vetették a legfelső hadvezetésnek, hogy a
nemzeti irányú lapokat a nagypolitika céljai ellen sorakoztatta
fel és szervezte. Ez nem így van: a sajtó nagy részének és a
hadvezetőségnek ellentétét maga a politikai kormányzat idézte
fel és tartotta fenn. Az eredmény az volt, hogy a legfelsőbb
hadvezetőség, amelynek egyszerre kellett harcolnia az ellenség
ellen és a belső bomlasztó erők ellen, egyre élesebb ellentétbe
került a sajtónak azzal a részével, amelyre a politikai
kormányzat támaszkodott. Így a nemzetietlen sajtó egész
gyűlölete a hadisajtó-szolgálatra zúdult.
Ennek
a hadisajtó-szolgálatnak állandó panasza volt, hogy a politikai
kormányzat bizalmatlan irányában és sohasem tájékoztatja a
felől, milyen módszerek szerint működik együtt a sajtóval. Ez
természetesen érezhetően zavarta a hadvezetőség és a polgári
kormányzat viszonyát és éppenséggel nem volt alkalmas arra, hogy
előidézze a kívánatos együttműködést a közös feladatok
érdekében. S e mellett a polgári kormányzatnak még csak nem is
volt sajtója: mert a kormány hivatalos lapja, a Norddeutsche
Allgemeine Zeitung nem tudta a vezető és irányító orgánum
szerepét betölteni; ennek pedig a kormány bujkálása volt az oka:
a kormány sohasem mert vagy sohasem akart nyíltan kiállni s így
tájékozatlanságban hagyta a sajtót és a hadvezetőséget is.
Pedig bizonyos, hogy a politikai események nagyon is befolyásolták
a hadvezetőség munkáját s a kormány módszere annál
érthetetlenebb volt, mert a hadvezetőség egész működése
nyitott könyvként feküdt előtte s a hadvezetőség a kormány
minden felszólalását vagy kívánságát vagy azonnal
teljesítette, vagy megfelelő megokolással elhárította.
Viszonosság azonban nem volt. Pedig a bizalmas együttműködés
egyre szükségesebbé vált, hiszen a hadisajtó-szolgálat egyre
jelentékenyebb tényezővé vált ezen a téren, egyszerűen azért,
mert a kormány egészen ráhagyta a sajtó szervezését és
irányítását. Volt továbbá egy időpont, – amelyről alább
fogunk megemlékezni, – mikor a hadisajtó-szolgálat
vezetőjét átadták a politikai kormányzatnak, hogy végre
tapasztalt szakember szervezze meg a kormány sajtópolitikáját,
olyan ember, aki, mint Deutelmoser őrnagy, alaposan ismerte a sajtó
szükségleteit, módszereit, céljait és lehetőségeit. Itt adva
volt a lehetőség, hogy a kormány a sajtó szervezésének és
irányításának súlypontját a maga oldalára billentse, annál
inkább, mert a kormánynak jelentékeny befolyása volt a
szociáldemokrata sajtóra s így éppen a legnehezebb ponton
háríthatta el legkönnyebben az akadályokat; a kormány
igyekezett mindig kegyeiben járni a szociáldemokrata sajtónak s
ennek a kacsintgatásnak mégis az lett a vége, hogy függő
helyzetbe került ettől a sajtótól. Legalább is ezt bizonyítja
az a tény, hogy mikor a hadvezetőség azt kívánta tőle, hogy
erélyesen lépjen fel ezzel a sajtóval szembe, a kormány csak
hímezett-hámozott, de tenni semmit sem tudott, vagy nem is akart.
A
hadvezetőség sajtószolgálatának is kötelessége volt bizonyos
határok között fenntartani az összeköttetést a szociáldemokrata
sajtóval. Ez az érintkezés azonban tisztán katonai dolgokra
szorítkozott; a hadvezetőségnek nem volt feladata küzdeni a
szocialista vezérek bomlasztó munkája ellen, de az itt mutatkozó
bajokra és veszedelmekre állandóan felhívta a kormány figyelmét.
A kormány, úgynevezett politikai okokból, nem tett semmit ellenük.
Pedig a szociáldemokrata szerkesztők és újságírók közt sok
olyan volt, aki hajlandó lett volna együttműködni a honvédelem
nemzeti munkájában.
Sajnos,
egyrészt a politikai kormányzat gyengesége, másrészt a
pártfegyelem és a radikális elemek túlzó módszerei
megakadályozták őket ebben.
Rendkívül
érdekes és tanulságos figyelemmel kísérni, hogy hogyan sikerült
a túlzó baloldali elemeknek megbénítani a hadsereg tevékenységét
és megtörni a német harckészséget, olyan országban, amelynek
hadereje, bámulatos szervezettségével és elszánt győzelmi
akaratával mindenre inkább volt predesztinálva, mint a vereségre.
A német példa egyúttal tipikus is: mutatja a sajtó rendkívül
nagy hatalmát s egyúttal mutatja az utat, amelyet minden következő
háborúban a sajtóval szemben követni kell. Alapigazság marad,
hogy háború idején, amikor a nemzet léte vagy nemléte forog
kockán, kíméletlenül le kell számolni a sajtószabadság és
a politikai szabadság tabujával, mert – mint a példa mutatja –
ezek a szép jelszavak mindig csak a bomlasztó és nemzetietlen
elemek aknamunkáját segítik elő, tág teret nyitnak az ellenséges
hírszerzőszolgálatnak és kémkedésnek, főképpen pedig
meggyengítik a belső arcvonalat, ami pedig menthetetlenül a
katonai arcvonal összeomlását vonja maga után.
Ebben
a tekintetben különösen jelentős volt a háború alatt, hogy a
német szociáldemokrácia két irányra szakadt: a többségi
szocialisták mellett hamarosan szóhoz jutottak Brémában,
Hamburgban és a többi kikötővárosban a baloldali szocialisták,
Lipcsében és Braunschweigben pedig a radikális. szocialisták. Ez
utóbbiaknak vezető lapja a “Leipziger Volkszeitung” volt, a
kikötővárosok radikális baloldali szocializmusát pedig a
Brémában megjelenő “Arbeiterpolitik” című hetilap
szította. Hiába volt az előzetes cenzúra ebben a lapban – a
háború kellős közepében! – egyre-másra jelentek meg
spartakista és bolseviki vezérek cikkei; különösen az orosz
Radek volt szoros. kapcsolatban a lappal, amely főleg a
haditengerészet körében folytatta aknamunkáját.
De
egyéb is történt. Berlinben már 1918-ban lázas tevékenységet
fejtett ki az orosz követség abban az irányban, hogy
forradalmasítsa az országot a “timeo Danaos” igazsága itt is
bebizonyosodott! Németország hazaszállíttatta 1917-ben az
orosz bolseviki vezéreket, hogy forradalmat szítson Oroszországban
s így legnehezebb ellenfelét kikapcsolja a háborúból; ez
valóságos. sikert jelentett a központi hatalmaknak; de mikor a
bolseviki forradalom otthon megerősödött, azonnal a világ
forradalmasítására vetette magát s így visszarepült a bumeráng
és Németország ezt a kitűnő katona-politikai sakkhúzását
drágán fizette meg. A német független szocialisták, vagyis a
túlzók, kapva kaptak ezen az orosz forradalmasító mozgalmon,
maguk is szolgálatába szegődtek, egyesek fizetett ügynökei
lettek a szovjetkövetségnek, s ekkor történt, hogy a
külügyminisztérium hozzájárulásával, felállították
Berlinben a Rosta nevű orosz távirati ügynökséget. Joffe, a
berlini orosz követ, – akinek csúfos eltávolításáról előbbi
fejezetünkben emlékeztünk meg, – tevékenyen részt vett a
független-szocialista sajtó munkájában, élénk kapcsolatokat
tartott fenn az Arbeiterpolitik szerkesztőségével, sőt még egy
orosz követségi tanácsost is hozatott Berlinbe a forradalmi
propaganda vezetésére. Jellemző, hogy a Rosta munkájában, jó
fizetéssel, lázas tevékenységet fejtett ki Eichhorn is, a berlini
rendőrség későbbi főnöke. A hadvezetőség megdöbbenéssel
vette tudomásul, hogy a dolgok idáig fajultak, összegyűjtötte a
bizonyító anyagot és követelte a kormány erélyes közbelépését.
Ez a kezdeményezése hajótörést szenvedett a külügyminisztérium
makacs ellenállásán. Mivel sajtópolitikai ügyekben nem a
kancelláré, hanem a külügyminiszteré volt a döntő szó, a
szervezetlenségnek, a politikai ingadozásnak és gyávaságnak ez a
káosza végzetesen továbbsodorta Németországot a bomlás
lejtőjén.
Majdnem
ugyanez lett az eredménye a többségi, tehát úgynevezett
mérsékelt szocialisták működésének is. Már 1917. őszén
észrevehető volt, hogy sikerrel járt az a munkájuk, amellyel a
nagy tömegek hazafias és lelkes hangulatát aláásták és az
ellenkezőjére fordították. A többségiek gazdasági ürügyekkel
dolgoztak, sztrájkokat szítottak, de ezek mögött a jelszavak
mögött mindenütt kivigyorogtak a politikai célok. A
bresztlitovszki béketárgyalások idején azért élvezett
kíméletet ez a lázító sajtó, mert a politikusok úgy
vélekedtek, hogy előnyös lesz Németországra, ha az orosz
szocialista tárgyalófelek látják, hogy Németországban a
szocialisták ekkora szabadságot élveznek. Ez is hibás feltevés
volt: az orosz megbízottakra semmiféle hatással sem volt a német
szocialista lapok hangja és egy-egy nyilatkozata, sőt mindebben
csak a maguk, illetőleg az orosz propaganda hatását látták. A
német hatóságoknak ez a tétovázása és taktikázása, –
mindig úgynevezett politikai tekintetekből, – világosan mutatja,
hová vezetett a politikai kormányzat és a szocialista sajtó
együttműködése. De világosan mutatja azt is, hogy döntő harcok
idején csak hatalmi eszközökkel lehet a sajtó egy részét a
nemzeti érdekek szolgálatára kényszeríteni. Sajnos,
Hertling kancellár kormányának nem volt már meg ez a hatalma.
Annál inkább szükség lett volna pedig az erélyes közbelépésre,
mert a kormánynak világosan kellett volna látnia, hogy az egyetlen
jól szervezett pártsajtó a szocialistáké. Ezt a sajtót a
politikai pártvezérek erősen a kezükben tartották,
anyagilag a pártkasszából tartották fenn, s végül csak ennek a
sajtónak volt állandó és egységes olvasótábora. A többi
politikai pártok vagy felfüggesztették munkájukat a háború
tartamára, vagy a hazafias egységfrontba igyekeztek tömörülni,
vagy ha működtek is, apró és ezért jelentéktelen töredékekre
forgácsolódtak. Egyedül a szocialista sajtó volt szilárd tényező
ebben az időben, egyedül ezzel kellett számolni. Ez a sajtó
valóban irányította, sőt alakította a nép közvéleményét és
hangulatát, s ennek a munkájának egyre jobban kedvezett az a
gazdasági nyomorúság, amely a háború harmadik és negyedik
évében egyre nagyobb arányokat öltött. érdemes idéznünk
Hindenburg vezértábornagy szavait, amelyeket a bresztlitovszki
béketárgyalások idején a kancellárhoz intézett: “Mindig azon
a nézeten voltam, hogy a háború súlyos harcaiban és
megpróbáltatásaiban edzett népünk, beleértve a szociáldemokrata
párt tömegeit is, még mindig j ó érzésű és hű a hazához. De
éppen a népbe vetett bizalmamon alapul az a követelésem, hogy a
kormány keményen szálljon szembe minden megfélemlítéssel!”
A szociáldemokrata sajtó ebben az időben már nyíltan
szembehelyezkedett az államhatalommal, tehát felvilágosító
munkával vagy hivatalos befolyással már nem lehetett
hozzáférkőzni. Az élethalálharcát vívó birodalomnak nem volt
más választása: kíméletlenül alkalmazni kellett volna vele
szemben a hatalmi eszközöket. A hadvezetőség
hadisajtó-szolgálatának ilyen körülmények között már
semmi befolyása sem lehetett erre a sajtóra; megrendszabályozása
már tisztán államhatalmi kérdés volt. Ez a megrendszabályozás
pedig, sajnos, elmaradt. Pedig bizonyos, hogy a birodalom ezzel
az egyetlen bomlasztó tényezővel sikerrel vehette volna fel a
harcot, éppen úgy, mint ahogy az antantnál bebizonyosodott, hogy a
nemzeti érzéstől és győzelmi akarattól fűtött kormány a nép
nagy tömegeiben is fölébe tudott kerekedni a szocialista
mételynek. De az antant szerencsésebb helyzetben volt: egységet
tudott teremteni, holott Németországban a legelterjedtebb
polgári lapok is a szocialista izgatás uszályhordozóiul
szegődtek.
Ez
a jogos szemrehányás nem egyes polgári pártokra vonatkozik, hanem
csak egyes polgári lapokra; ezek között is a két főbűnös a
Berliner Tageblatt és a Frankfurter Zeitung. Hogy mennyire nem
pártszempontok irányították ezeknek a lapoknak aknamunkáját,
bizonyítja az is, hogy a Frankfurter Zeitung élénken tiltakozott
az ellen, hogy egy kalap alá foglalják a Berliner Tageblattal,
továbbá az, hogy mikor a legfelsőbb hadvezetőség a lapot saját
párthíve, Payer helyettes kancellár útján felszólította, hogy
vessen véget a hadvezetésre végzetes üzelmeinek, egyszerűen
elutasítóan válaszolt. ~z a két lap nyíltan a zsidó érdekek
szócsöve volt, zsidó szellem uralkodott bennük és Nicolai
ezredes, minden pártatlansága mellett is kénytelen nyíltan
kimondani, hogy e két lap szelleme élesen kirítt az egész
német sajtó együtteséből, annyira, hogy például a
Berliner Tageblatt nem volt hajlandó semmiféle összeköttetésbe
lépni a hadisajtó-szolgálattal. Még a szociáldemokrata sajtóban
is jóval több megértés mutatkozott a háború tisztán katonai
szempontjai és követelményei iránt, mint ennek a lapnak a
vezetőségében. Viszont a Frankfurter Zeitungnak más volt a
taktikája: szoros viszonyt tartott fenn a hadvezetőséggel,
különösen Falkenhayn tábornok idejében, de nem azért, hogy a
hadvezetőség kívánságait teljesítse, hanem azért, hogy a maga
szájaíze szerint befolyásolja. Főszerkesztője sűrűn látogatta
a vezérkar főnökét és folyton a hadvezetés politikai
vonatkozásai tekintetében terjesztett eléje kívánságokat. Ezek
ugyan éles ellentétben álltak ennek a lapnak később
hangoztatott tételével, hogy a katonai vezetők ne
avatkozzanak politikába, de éppen az volt igen jellemző erre a
demokrata sajtóra, hogy állásfoglalása kocsonyás volt s a hadi
helyzet alakulása szerint folyton változott; a háború vége felé
szenvedélyesen hirdette, hogy a háborút nem a katonák fogják
eldönteni, hogy az ellenség idegei felmondják majd a szolgálatot
s végül ezt is nyíltan merte hangoztatni, – hogy a háború
igazi oka a német hódító politika. Viszont ha német siker
mutatkozott, éppen ez a sajtó követelte leghangosabban, hogy a
győzelmet teljesen ki kell aknázni. Mikor 1918. márciusában a
németek győzelmesen áttörték a francia vonalakat s megingott a
békét követelő pártok egysége, a Frankfurter Zeitung sietett
kijelenteni, hogy ő a békehatározatot csak bizonyos
korlátozásokkal és fenntartásokkal helyeselte, továbbá hogy
kívánja Kurland annexióját és helyesli a bresztlitovszki
békét.
éppen
ilyen ártalmas volt a Berliner Tageblatt, azzal a különbséggel,
hogy nem volt ennyire ingadozó. A külügyminisztérium sokat
hangoztatta, hogy a sajtó a közvélemény kifejezője s éppen
ezért nem szabad erőszakos kézzel hozzányúlni: nos,
bebizonyosodott, hogy bármely sajtótermék inkább volt a
közvélemény kifejezője, mint éppen a Berliner Tageblatt. 1918.
márciusában a külügyminisztérium átiratot intézett a
hadvezetőséghez s ebben közölte vele a krisztiániai német
követség jelentését arra vonatkozólag, hogy vajon a Berliner
Tageblatt – mint bizonyos körökben állították, – valóban
árt-e a német ügynek a külföldön. A követség jelentése
kereken tagadja ezt az állítást, sőt hozzáfűzi, hogy a lapnak
külföldi körökben igen nagy a tekintélye, nemhogy károkat
okozna, inkább békítőleg és engesztelőleg hat ellenségeinkre,
sőt hasznos a német ügynek, mert nemzetközi, demokrata,
ellensége a korlátlan búvárhajóharcnak s híve a hódítás
nélküli békének. A külügy-minisztérium minden megjegyzés
nélkül küldte át ezt a jelentést, tehát nyilván azonosította
magát vele, sőt valószínűleg az volt a célja, hogy ennek a
felfogásnak megnyerje a legfelsőbb hadvezetőséget is. Igaz,
hogy a kérdés teljesen politikai jellegű volt, de ilyen
körülmények közt a hadvezetőségnek mégis állást kellett
foglalnia. Ez az állásfoglalás bizonyára nem lehetett nehéz,
hiszen a krisztiániai követség nyilatkozatában foglalt jellemzés
ékesebben beszél minden cáfolatnál: ennek a jellemzésnek
alapján nyilvánvaló, hogy a Berliner Tageblatt, a német
hadvezetés szempontjából, határozottan káros és romboló munkát
végez külföldön, de természetesen kikezdi és. bomlasztja a
belső arcvonal egységét is. Hindenburg vezértábornagy ilyen
értelemben mondta meg véleményét a birodalmi kancellárnak: a
Berliner Tageblatt nem hű kifejezője a német nép felfogásának
és hangulatának, szelleme ártalmas Németországra és egyenesen a
nemzeti érdekeket veszélyezteti állásfoglalása a
búvárhajóharccal szemben, akkor, amikor ez a harc javában folyik;
éppen ellenkezőleg, az volna minden lapnak kötelessége, hogy
megértesse a külfölddel a búvárhajóharc szükségességét és
jogosságát. Ezzel a hazafiatlan magatartásával a lap csak
megerősíti az ellenséges és. semleges külföldet elítélő
véleményében és mérhetetlen károkat okoz a német
hadvezetésnek; a tábornagy véleménye szerint egyenes
félrevezetése a külföldi közvéleménynek az a beállítás is,
mintha Németország nemzetközi és. demokrata érzelmű volna; ez
pedig annál ártalmasabb, minél tovább halogatja a kormányzat
megismertetni a külföldet a német nemzet jellemével, a német nép
hazafias elszántságával; végül kijelentette hogy azzal a lappal,
amely már a béketárgyalások megkezdése előtt a hódítások
nélküli béke mellett tört lándzsát, a politikai kormányzatnak
már régen el kellett volna. bánnia, mint esküdt ellenségével,
mint ahogy az antant elnémította az ilyen lapokat.
Magától
értetődik, hogy ez a túlzó demokrata sajtó, belpolitikailag is
az. Ellenség ügyét szolgálta, mikor ködös fejtegetéseiben a
világtestvériség utópiáját hirdette s ezzel megbontotta a
német nép nemzeti egységét. Ez a sajtó ebben a tekintetben
túltett a szocialista sajtón is, de egy húron pendült vele abban,
hogy a haza szorongatott helyzetét a maga politikai érdekeinek
előmozdítására használta fel. Ennek a demokrata és
szocialista sajtónak ez a harcmódja éppen akkor tombolt
leghangosabban, mikor Németország a legnagyobb katonai erőfeszítés
előtt állt: 1918. Elején, mikor halálos csapást akart mérni az
ellenségre, mielőtt még a nagyobbarányú amerikai segítség
megérkezik. A főállamügyész indítványt tett, hogy a
szocialista Vorwärts szerkesztőit állítsák rendkívüli
haditörvényszék elé, a hadisajtó-szolgálat is megpróbált a
maga gyenge eszközeivel még egyszer lelkére hatni a szocialista
sajtónak, s ekkor kapott parancsot Nicolai ezredes is Ludendorff
tábornoktól, hogy személyesen próbáljon érintkezésbe lépni a
Frankfurter Zeitung főszerkesztőjével, a legfelsőbb
hadvezetőség nevében, bár a megbeszélések sikerében maga a
tábornok sem igen bízott. A megbeszélés azzal végződött, hogy
a főszerkesztő keserű szemrehányásokat tett a hadvezetőségnek,
hogy a hazafias lapokat pártolja és a hazafias irányzatoknak
kedvez, a többi politikai pártokat és nézeteket pedig üldözi.
Szinte elképzelhetetlen vakmerőség és mindenesetre hazafiatlan és
nemzetközi érzület kellett hozzá, hogy valaki a háború
legnehezebb óráiban így merjen beszélni. Nicolainak arra az
ellenvetésére, hogy a hadvezetőség nem a pártokkal harcol, hanem
az ellenséggel, a főszerkesztő csak gúnyosan mosolygott s az
ezredes állítását egyszerűen kétségbevonta. Ez már a teljes
elrugaszkodás volt a németség háborús céljainak megértésétől,
a hazafias német néppel való együttérzéstől s ez kifejezésre
is jutott a lap egyik legközelebbi cikkében, amely nyíltan
hangoztatta, hogy véget vet a politikai Treuga Dei-nek és
kíméletlenül megkezdi és lefolytatja a belpolitikai harcot, a
maga eszméi érdekében. A megbeszélés természetesen
eredménytelenül végződött és Nicolai csodálkozva látta, hogy
itt egészen új világ tárul fel előtte, az önző pártemberek
nemzetközi érzelmű világa; keserűen állapította meg, hogy a
főszerkesztő ki sem ejtette az ellenség nevét, az ellenségről
csak ő, a katona beszélt, a lap és a pártemberek számára mintha
már meg is szűnt volna a háború, legalább is, mint mondani
szokták, “nem érdekelte őket”. A főszerkesztő annyira ment
elfogultságában, hogy a hadvezetőség kívánságát egyáltalán
meg sem értette, az arcvonal parancsnokságának felelőssége
hidegen hagyta és Nicolai legnagyobb csodálkozására magáról
Hindenburgról, a nemzet bálványáról, a felszabadító és
győztes hadvezérről is csak kicsinylőn tudott nyilatkozni.
Külföldi olvasó bizonyára megdöbben, ha elmondjuk, hogy az
erélyességéről és kemény kezéről ismeretes német
hadvezetőség eltűrte ezt a modort és hangot. Ez is csak azzal
magyarázható, hogy szabályzataihoz híven nem akart politikai
ügyekbe avatkozni. A főszerkesztő még azt a bátorságot is
vette magának, hogy félvállról megjegyezte: ha a hadvezetőségnek
az a véleménye, hogy a lap ártalmas, egyszerűen betilthatja,
hiszen megvan hozzá a hatalma. Nicolainak arra az ellenvetésére,
hogy a hadvezetőség csak az arcvonalban tilthatja be a lapot, ez
pedig hiábavaló volna, mert a lap éppen a mögöttes országban
ássa alá az egységet, s ha be is tiltanák a fronton, ez magában
az országban csak újabb pártharcokhoz vezetne, mert a politikai
viszonyok mellett nem lehet számítani arra, hogy a kormány is
erélyes lépésre szánja magát; ennélfogva egyetlen módja van
csak a hadvezetőségnek: a lap önkéntes támogatását kérni az
ellenség megsemmisítő szándékaival szemben; a főszerkesztő
nem is felelt, csak vállat vont és elmosolyodott. Itt, tizennyolc
év tárgyilagos távolságából, megállapíthatjuk, hogy a német
hadvezetőség is túlságosan ragaszkodott az eléje szabott
keretekhez és nem akart erélyesen rendet teremteni ott, ahol a
politikai kormányzat ereje csődöt mondotta. Nagy tanulság lesz a
jövőre, hogy háborús veszedelem idején a hadvezetőség köteles
a kellő eréllyel és elszántsággal a kardjára ütni s
kíméletlenül kiirtani, lapostul, főszerkesztőstül, minden
bomlasztó törekvést, mert éppen Németország példája mutatja,
hogy míg a katonák hősiesen harcoltak odakint az arcvonalban, bent
az országban a lelkiismeretlen nemzetközi elemek olyan
szolgálatokat tettek az ellenségnek, hogy drága pénzen tartott
kémekkel és agitátorokkal sem érhetett volna el különb
eredményeket.
Hozzá
kell tennünk ezekhez a meggondolásokhoz még azt is, hogy a
hadvezetőség mindig gondosan tájékoztatta és pedig kivétel
nélkül az egész sajtót, a valóságos hadi helyzetről. Hiába
ecsetelte azonban a hadvezetőség a rideg adatok százaival az
arcvonal veszedelmes helyzetét s az ellenség elszánt készülődését
arra, hogy mindenestül megsemmisítse Németországot, ezek a jó
urak akár szándékosan, akár könnyelműségből, nem hallgattak a
komoly figyelmeztető szavakra, hogy hagyják abba a belső
küzdelmeket, ne szítsák a pártharcokat, ne játsszanak a
nemzetközi jelszavak veszedelmes tüzével: az elfogult és
hazafiatlan sajtó hátsó gondolatokat szimatolt ebben az aggódó
kérésben és nyíltan azzal vádolta meg a hadvezetőséget, hogy
ezzel tulajdonképpen a választójogért folytatott harcot és
békekötést sürgető követeléseket akarja elnémítani. A
napilapoknak ebben a kórusában bömbölt a legtöbb folyóirat is,
csodálatos egységben a szocialistákkal és hallatlanul
szenvedélyes egyoldalúsággal, élükön Max Harden folyóirata, a
hírhedt Zukunft, amely otthon és a külföldön a legtöbbet ártott
Németországnak. Ezek a lapok ügyesek voltak és mozgékonyak és
főleg anyagilag kellőképpen meg voltak alapozva; nagy
elterjedésüket, hatalmas olvasótáborukat mégsem csupán ennek
köszönhetik, hanem elsősorban annak, hogy híveik és támogatóik
tekintélyesebb része azokból került ki, akik a háborús
gazdasági viszonyok révén hatalmas vagyonokhoz és befolyáshoz
jutottak; ezekben pedig nyoma sem volt annak az önzetlen és hősies
önfeláldozásnak, amely a német hazafiakat és az arcvonalban
álló csapatokat fűtötte. Eléggé sajnálatos és egyúttal
végzetes volt, hogy a német kormány és társadalom ezeket a
lapokat a közvélemény hű kifejezőinek tartotta, sőt
támogatta, vagy legalább is védelmezte, s éppen a
hadvezetőséggel szemben!
A
katolikus sajtó, az úgynevezett centrum-sajtó, jellegzetesen
pártsajtó volt és éppen ezért ugyanolyan nehéz volt a
hadisajtó-szolgálatnak együttműködnie vele, mint a
szocialista sajtóval. Viszont a nemzeti, a nemzeti szabadelvű és a
konzervatív sajtóban, mint Nicolai megállapítja, meglehetősen
elmosódott a pártjelleg, ezeket inkább a gazdasági kérdések
érdekelték. Érdekes, hogy a kormány mindig különös tekintettel
volt a szocialista és a demokrata sajtóra, a centrum-sajtót pedig
az uralmon lévő párt, különösen a békerezolúció óta
sugalmazta is, viszont a sajtó nemzeti érzelmű része teljesen
magára volt utalva, mindössze két lapról (Kölnische Zeitung és
Magdeburgische Zeitung) állították annak idején, hogy a kormány
részéről támogatást élvezett. A délnémet sajtó, a badeni,
württembergi és pfalzi, demokrata érzelmű volt ugyan, de egészen
távol állott az ártó nemzetközi befolyásoktól, mindig nagy
megértést tanúsított a hadviselés érdekei iránt, és mindig
igazodott a hadvezetőség céljaihoz és kívánságaihoz. A
bajorsajtó, amelyben a centrum volt az uralkodó elem, mindig a maga
külön útjain járt. Érdekes, hogy ebben a katolikus országban
egyre növekvő befolyáshoz jutott a szocialista Münchener Post, s
az állami és birodalmi kormány különös jóindulatát
élvezte. Mindazonáltal a birodalmi külügyminisztérium
sajtópolitikája révén a vidéki lapok jelentősége messze
elmaradt a berlini lapok jelentősége mögött. Ebben az időben
Nagy-Berlinben 80 újság jelent meg; ezeknek pártpolitikai
megoszlását (l. táblázat).
A
berlini szabadelvű sajtó javarésze két nagyvállalat kezében
volt; a Mosse-vállalat főlapja volt a Berliner Tageblatt, az
Ullstein-vállalaté a Vossische Zeitung, természetesen mindegyiknek
még egész sor kisebb napilap volt birtokában. Az Ullstein-vállalat
igazgatója, Bernhard, tudatosan távol tartotta magát és
lapjait a Mosse-lapoktól és azoknak szellemétől, sőt mint az
alább említendő sajtóválasztmány elnöke, tanácsadóként
szerepelt a katonai sajtószolgálat mellett, s ezt a tisztét
pártatlanul és minden elismerésre méltón töltötte be. A
Vossische Zeitung politikai álláspontja gyakran eltért a kormány
hivatalos álláspontjától, sőt a lap nem egyszer élesen meg is
támadta a kormányt: ez aztán azt a gyanút keltette,
hogy a hadisajtó-szolgálat és a lap vállvetve dolgozik a kormány
politikája ellen. A valóság azonban az volt, hogy Bernhard
igazgatónak sohasem adtak a hadisajtó-szolgálat részéről
utasításokat, de ő maga sem igyekezett katonai körökben
egyéb befolyásra szert tenni, mint amit a sajtóválasztmány
elnöksége révén már úgyis élvezett. Elnöki tiszte hozta
magával, hogy többször kellett bizalmas megbeszéléseket
folytatnia a katonai sajtóirodával s ilyenkor természetesen a
vezető katonai személyiségekkel is tárgyalt, de éppen
ilyenkor derült ki, hogy politikai felfogása nem egy ponton
lényegesen eltér a katonákétól. Viszont Nicolai hálásan
ismeri el, hogy a vezetése és irányítása alatt álló
Ullstein-lapok, főképpen a berlini középosztály és munkásság
körében nagyon elterjedt Berliner Morgenpost, – ellentétben a
Mosse-lapokkal – mindig határozottan síkraszállt az erélyes
hadvezetés és a nemzeti egység érdekében. Ugyancsak támogatta a
hadisajtó-szolgálatot a háború elején az Internationale
Korrespondenz című kőnyomatos szerkesztője, Baake is, aki
mint a szociáldemokraták képviselője vett részt a
sajtóválasztmányban. A háború vége felé azonban egyre jobban
megszorította őt is a pártfegyelem, meglazult addigi szíves
viszonya a hadisajtó-szolgálattal s ez is egyik oka volt annak,
hogy a katonai sajtóiroda és a szocialista sajtó közt,
nagyobbrészt az ő révén szövődött szálak elszakadtak. Magától
értetődik, hogy a nemzeti alapon álló lapokkal a
hadisajtó-szolgálat a lehető legbizalmasabb lábon állt; ebből
egyesek arra következtettek, hogy a katonai sajtóiroda a hadi
dolgokon kívül politikai tekintetben is erősen befolyásolta
ezeket a lapokat. Ez a feltevés nem felelt meg a valóságnak, mert
ezek a lapok ugyan szívesen eleget tettek a katonai sajtóiroda
kívánságainak, azonban csak addig, amíg ez az engedékenységük
nem érintette a bel- és külpolitikai vezetés ellen folytatott
harcukat. Természetesen az lett volna az eszményi állapot, ha a
háború idejére politikai tekintetben is meg lehetett volna
teremteni az egységes sajtóarcvonalat. Azonban ehhez a
hadisajtó-szolgálatnak nem voltak meg a politikai eszközei,
viszont hatalmi eszközökkel azért nem akart hozzányúlni a
sajtóhoz, nehogy az esetleges becsületes ellenzéki hangokat is
elnémítsa.
Kétségtelen,
hogy ilyen körülmények között tulajdonképpen hadiállapot
uralkodott a német sajtóban, amely egyelőre lappangott ugyan, de a
legkisebb szikrától is lángra lobbanhatott, 1918. január havában
történt, hogy a kormány és főképpen a hadisajtó-szolgálat
több helyről is értesült a Ludendorff tábornok ellen tervezett
és készülő sajtótámadásokról; megtudta, hogy a
tábornokot olyan címen fogják támadni, hogy ő nyújtja el a
háborút, hogy ellensége a katolikus egyháznak, ellensége a
választójognak, s minden egyéb jelszót is harcba vetnek ellene,
hogy a nép és a hadsereg bizalmát megrendítsék. A
hadisajtó-szolgálat, hogy elejét vegye ennek a romboló és
mételyező hadjáratnak, február elején összehívta Berlinbe a
szokásos sajtóértekezletet és bizalmasan közölte a sajtó
képviselőivel értesüléseit s előterjesztette azt a kérését,
hogy a rágalomhadjáratot lehetőleg ügyesen és feltűnés nélkül
le kell szerelni. Itt mutatkozott meg aztán, hogy a belső viszály
már a józan észt is elhallgattatta s kiderült az is, hogy
végzetesen elburjánzott a kölcsönös bizalmatlanság a sajtóban,
egymás és főleg a hadisajtó-szolgálat iránt. Egyes lapok
tudniillik túlbuzgóságukban odáig mentek, hogy a bizalmas
közléseket, meglehetősen félreérthetetlenül, közölték, ami
még magában nem lett volna nagy baj, sőt esetleg meghiusította
volna a támadásra készülők terveit. A baloldali lapok aztán
tovább mentek egy lépéssel: vitába szálltak ezekkel a
közleményekkel és kétségbe vonták a Ludendorff ellen készülő
támadások hírének hitelességére vonatkozó értesüléseket;
egyszerűen azt mondták, hogy a hadisajtó-szolgálat bizonyára
népszerűsítő hadjáratot akar kezdeni Ludendorff érdekében.
Erre a jobboldali lapok is megszólaltak és félreérthetetlenül
utaltak arra, hogy íme, az antant készülő támadásának igazi
forrása tulajdonképpen magában Németországban van, még pedig a
baloldali sajtóban. Az egyik lap egyenesen Erzberger képviselőt
gyanúsította meg a Ludendorff elleni hadjárat szervezésével;
erre az egész sajtó lángbaborult, folyt a hangos,
elkeseredett, gyakran gyalázkodó vita, szóval megtörtént
az; amire Németország ellenségei készültek: Ludendorffot
alaposan meghurcolták a sárban s az antantnak még csak a kisujját
sem kellett megmozdítania. A harc oly hirtelen tört ki és oly
heves volt, hogy egyes lapok leszerelésére gondolni sem lehetett,
hiábavaló is lett volna egyes lapokkal külön tárgyalni; a
hadisajtó-szolgálat kénytelen volt megint összehívni a
sajtóértekezletet. Itt kifejtette a katonai sajtóiroda vezetője,
hogy az iroda bizalmas közleményeinek felhasználása izgatás és
támadások céljaira, egyáltalán nem felel meg a legfelsőbb
hadvezetőség szándékainak, mert ily módon éppen azt a bajt
idézik elő, amit a katonai sajtóiroda bizalmas közlése meg akart
akadályozni, t. i. megbontják a sajtó s ezzel a német nép
egységét. De ez a felvilágosítás és magyarázat sem volt elég:
a hadvezetőség kénytelen volt a Wolff-iroda révén hivatalos
közleményben megmagyarázni az eseményeket, hogy legalább az
izgalmakat le tudja csillapítani. Hanem most már minden orvosság
elkésett: az ellenség ebből a sajtóhadjáratból látta, hogy a
helyes utat választotta Németország egységének, a hadvezetőségbe
vetett bizalomnak aláaknázására, látta egyúttal azt is,
hogy a németországi pacifisták, szocialisták és egyéb bomlasztó
elemek tulajdonképpen az ő céljai érdekében dolgoznak. Ez a
hadjárat mindenesetre elért annyit, hogy a hadvezetésbe vetett
bizalom a lakosság tekintélyes részében megrendült, de
megmutatta azt is, hogy milyen végzetes lejtőre jutott Németország,
pusztán a miatt, mert a sajtónak szabad tetszésére bízta, hogy
háborús kérdéseket pártszempontokból tárgyaljon.
De
ezeken kívül gazdasági kérdések és nehézségek is élénken
befolyásolták a sajtó állásfoglalását. A sajtó a maga
bőrén érezte a háború okozta gazdasági helyzet nehézségeit
s ezért el kell ismernünk, hogy a maga szempontjából joga volt
ahhoz az erélyes gazdasági harchoz, amelyet megindított. Igaz,
hogy ez a harc a lapvállalatok önző érdekéből fakadt, de
legalább jogos alapon indult és nem volt olyan jellegű, hogy
használt volna az ellenségnek. A lapok szüntelenül kérték
munkatársaiknak és munkásaiknak felmentését a hadiszolgálat
alól, de a polgári kormányzat nem ismerte fel eléggé a sajtó
jelentőségét ahhoz, hogy ezeket a kérelmeket erélyesen
támogatta volna (hiszen, különösen a vidéki lapoknál, egy-egy
munkatárs felmentésén esetleg a lap léte vagy nemléte múlt), a
hadvezetőség pedig maga nem kezdeményezhetett semmit ebben a
kérdésben, hiszen állandóan azt hangoztatta, hogy kénytelen
minden erőt igénybe venni a fegyveres szolgálatra. A nagy lapok
természetesen kevésbé érezték az ilyen rendszabályok káros
voltát, hiszen amúgyis elegendő személyzettel rendelkeztek, de a
kisebb lapokra valósággal végzetes volt a felmentések
megszorítása; ennek aztán az lett a következménye, hogy a nagy
lapok könnyűszerrel felfalták a kis lapokat. De a nagy lapok
helyzetét a nemsokára bekövetkezett papirosínség sem rendítette
meg: a papíroselosztás az állam kezében volt, az állam
pedig úgy állapította meg az elosztás kulcsát, hogy minden
lapkiadó-vállalat a békebeli mennyiség alapján kap papirost.
Sajnálatos rövidlátás kellett ehhez a határozathoz, hiszen
könnyű lett volna meglátni, hogy a papiros elosztása révén a
kormánynak módja van a céljait jobban szolgáló sajtót
támogatni, az ellenséges érzületű, bomlasztó és
nemzetközi jellegű sajtót pedig akár teljesen is elnémítani.
Most aztán bekövetkezett az a helyzet, hogy a nagyvállalatoknak
rengeteg fölösleges papirosuk halmozódott fel s ennek
felhasználásával olyan röpiratokat adtak ki, amelyek részben
teljesen fölöslegesek, nagyobb részben azonban a hadvezetésre
egyenesen veszedelmesek voltak. Viszont a kisebb lapvállalatok
örökösen papírosgondokkal küszködtek, sokszor másnapi
papírosszükségletük sem volt biztosítva, s így egyáltalán nem
kell csodálkoznunk, hogy ennek a sajtónak is elfogyott a türelme,
erőt vett rajta az idegesség és a kétségbeesés anyagi és
erkölcsi értékeinek pusztulása miatt, holott éppen ez a sajtó
állt mindig lelkesen és fenntartás nélkül a hazafias érzés és
a német nemzeti hadicélok és egység szolgálatában.
Valóságos harc volt ez a létért s ezt a harcot a
lapkiadó-vállalatok gazdasági egyesületei folytatták; csakhogy
az eleinte közös egyesületből a háború vége felé kiváltak a
fővárosi lapkiadók, akik aztán mindig erélyesen képviselték a
maguk külön érdekeit, míg a vidéki sajtó gazdasági
egyesületének szüntelenül keservesen kellett harcolnia, hogy a
hatalmasabb fővárosi szervezet egészen el ne nyomja.
De
itt egy igen fontos megfigyelésre nyílik alkalmunk: az újságok
száma nem jelenti egyúttal azt is, hogy a legnagyobb számú
pártlapnak a legtöbb olvasója is volt. Így például a nemzeti
jellegű lapok száma nem volt ugyan a legnagyobb, mégis ezeknek
volt a legnagyobb olvasótáboruk, legalább is a háború elején,
vagyis akkor, amikor a politikai kormányzatnak még módja lett
volna ezt a sajtót támogatni s ezzel lehetetlenné tenni a
hazafiatlan és nemzetközi sajtó megerősödését. Ezt
elmulasztotta. A hadisajtó-szolgálat aztán hiába igyekezett
összefogni és támogatni ezt a sajtót, komoly segítséget,
politikai hatalom hiányában, nem tudott juttatni neki, a nagy
lapkiadó-vállalatok pedig igyekeztek a katonai sajtóirodát a
maguk kívánságainak és érdekeinek szolgálatába állítani. Ez
természetesen nem sikerült: a hadvezetőség a lapok
többségének kívánságaihoz igazodott, amiért később éppen
elég támadásban és gyanúsításban volt része.
Még
egy módja kínálkozott a sajtó és a hadvezetőség hazafias
együttműködésének: az újságíró-egyesületek révén.
Ezek közt arányainál és jelentőségénél fogva kimagaslott
a német birodalmi sajtószövetség, amely a jelentősebb
újságíró-egyesületeket a maga kebelében egyesítette. Ennek a
szövetségnek Paul Marx volt az elnöke, a Scherl-vállalat
kiadásában megjelenő Tag főszerkesztője; pártatlan és
tárgyilagos ember, aki hasznos tanácsokkal támogatta a katonai
sajtószolgálatot. A lapkiadók egyesületei viszont nem jó szemmel
nézték az újságírók és a katonai sajtószolgálat bizalmassá
fejlődő viszonyát, ezt a nézetüket osztotta a külügyminisztérium
is, úgyhogy ez újabb akadálya lett a német sajtó hazafias irányú
hatósági megszervezésének.
Az
eddigiekből világosan látjuk, hogy a német sajtó a háború
alatt szétforgácsolódott, az egyes lapok, lapvállalatok, pártokat
és csoportokat képviselő sajtótermékek közt mély
szakadékok keletkeztek, ezeket pedig csak a politikai kormányzat
tudta volna betömni vagy áthidalni. Nem lehetetlen, hogy a németség
végső harca egészen másképpen végződik, ha kifelé és befelé
egyaránt egységes sajtó áll a harcoló arcvonal háta mögött.
Mindenesetre kötelessége lett volna a politikai kormányzatnak
kemény kézzel rendet teremteni a fejét vesztett és a
politikai jelszavak bódulatában úgyszólván megkergült
német sajtóban, annál inkább, mert a német nép politikai
iskolázottsága nem volt elégséges és ezért könnyen
áldozatául eshetett a mindenféle mételyezésnek és izgatásnak.
A külföldi sajtónak kétségtelenül jobb érzéke és tehetsége
volt a szenzációhajhászáshoz, a német népben azonban több volt
a komolyság, a felelősségérzet és a tudományos képzettség;
ennek pedig a sajtóban is meg kellett volna nyilvánulnia; ha
békében elmulasztották a német nép politikai nevelését, a
háborúban céltudatosan pótolni kellett volna ezt. Mivel pedig ezt
is elmulasztották az illetékesek, a német sajtóban csakhamar
azok az elemek kerekedtek felül, amelyek külföldön szerezték
politikai képzettségüket és tájékozódásukat és ezért
híjával voltak a német nemzeti érzésnek, idegen elemek voltak,
nem vállaltak semmi közösséget a német néppel: ezek voltak a
bomlasztó és romboló erők a német sajtóban. Ők voltak az
elsők, akik felismerték a sajtó roppant jelentőségét ebben a
világküzdelemben, de felismerték a maguk céljait is, amelyek
merőben idegenek voltak a nép és a hadsereg nemzeti céljaitól és
korán megtalálták az eszközeiket is, amelyek semmiben sem
hasonlítottak a német nép és hadsereg becsületes fegyvereihez.
Mindehhez hozzájárult az az ismételten említett körülmény,
hogy a politikai kormányzat, – valami alkotmányos és lovagias
szentimentalizmussal tűrte, sőt támogatta őket. Ilyen
viszonyok közt az igazi német sajtónak el kellett buknia, hiszen
ennek ugyanaz volt a célja, mint a hadseregnek: a győzelem. Ha
a külügyminisztérium sajtóosztályának is ez lett volna a célja,
akkor meg lehetett volna menteni a sajtót a nemzeti ügy számára:
meg lehetett volna fékezni a nemzeti sajtó túlzásait is, mert az
ilyesmik csak még jobban felkorbácsolták az ellenség ellenálló
erejét, de egyúttal gátat lehetett volna vetni a többi lapok
izgatásának, amellyel a nemzet ellenálló erejét gyengítették.
Csakhogy a külügyminisztérium utópisztikus ábrándok rabja volt,
s így a végrehajtó-hatalom sem léphetett fel: mind a kettő
csődöt mondott. Így aztán a katonai sajtószolgálatnak nem
maradt más eszköze, – hogy megmentse, ami menthető, – mint a
cenzúra.
A
sajtószolgálatnak a cenzúra volt a legegységesebb és
legrendezettebb szerve. Természetesen tele volt hibákkal, a
gyakorlat közben és az érdekeltek bőrén kellett megtanulni, hogy
hogyan is kell bánni ezzel az új és még ki nem próbált
fegyverrel, de elmondhatjuk, hogy eleinte a sajtó nagyobb része
türelemmel és elnézéssel viselte a cenzúra terhét és
hibáit is. De a cenzúra nemcsak tiltó intézmény volt, hanem
mindinkább az egyetlen eszközzé vált arra, hogy a sajtóhoz a
hadvezetőség bizonyos közleményeket eljuttasson, bizonyos
közlemények megjelenését előzetes közbelépéssel
megakadályozza, szóval a sajtót bizonyos mértékben sugalmazza;
éppen ezért eleinte a cenzúra intézkedései inkább tájékoztató,
mint tiltó jellegűek voltak. Ez azonban nem igazi hivatása a
cenzúrának és csak úgy gyökeresedhetett meg, hogy a politikai
kormányzat nem teremtette meg a polgári sajtóirodát, amikor is a
legfőbb cenzúrahivatal megszabadult volna a politikai cenzúra
feladataitól és minden figyelmét a katonai cenzúrára és a
cenzúra-rendeletek pontos megtartására fordíthatta volna. Itt is
erős és határozott kormányintézkedésre lett volna szükség,
mert ennek hiányában a cenzúra egész terhe a katonaihatóságokra
nehezedett; a katonák igyekeztek legjobb tudásuk szerint és kellő
tapintattal intézni ezt a nehéz feladatot, de minden jóakaratuk
mellett is rengeteg kritika érte a cenzúrát, igaz viszont, hogy
soha senki nem vetett fel javaslatokat arra vonatkozólag, hogy
hogyan lehetne jobban és tökéletesebben intézni a cenzúra
ügyeit.
Felelős
és illetékes tényezők felfogása mindig megegyezett abban, hogy a
kíméletlen és kemény katonai cenzúra jogos és szükséges olyan
időkben, amikor a haza veszélyben van; ugyancsak minden komoly
tényező egyetért abban is, hogy ennek a cenzúrának nemcsak
katonai, hanem politikai dolgokra is ki kell terjednie. A
hadvezetés és a haza nagy érdekei mellett minden politikai érdek
eltörpül, politikai szabadság, gondolatszabadság,
véleményszabadság, sajtószabadság csupa olyan sallanggá és
jelentéktelen jelszóvá válik, ami nyugodtan felfüggeszthető és
kikapcsolható a veszély idejére, függetlenül attól, mit
üvöltenek, rágalmaznak és tiltakoznak azok, akik a rosszul
értelmezett, vagy a saját egyéni és pártérdekeik szerint
értelmezett sajtószabadságot tabunak tartják és fontosabbnak
ítélik magának a nemzetnek fennmaradásánál. Elvégre a háború
sorsáért nem a sajtó, hanem a kormány felelős, tehát
elengedhetetlen: hogy teljes hatalma-- legyen minden olyan
intézkedésre, ami a háború sikerének érdekeit szolgálja,
függetlenül egyesek érdekeitől és tiltakozásától. Hiába
hirdeti a sajtó, hogy vállalja a felelősségnek ráeső részét,
ez csak jelszó; a döntő pillanatban a sajtó feltétlenül kitér
a felelősség elől, amint a példa is mutatja: a német, osztrák
és magyar háborús sajtó tekintélyes része bűnös abban, hogy a
háborút elvesztettük, de mindenesetre bűnös a nemzeti
ellenállás és a nemzeti erők aláaknázásában; már pedig ezt a
sajtót soha senki sem vonta felelősségre, nem is szólván arról,
hogy maga a bűnös kereken tagadja bűnösségét, ami elvégre
érthető; viszont csodálatos, hogy nem akadt hatóság, amely ezt a
felelősségrevonást végrehajtsa. A sajtó felelősségének
hangoztatása tehát csak rosszhiszemű félrevezetés. Az ilyen
tapasztalatok bizonyára óvatosabbá fognak tenni a jövendő
háborúban minden felelős tényezőt s nem hisszük, hogy a sajtó
mégegyszer szabadon tombolhat és tajtékozhat a nemzeti célok
ellen, nyíltan szembeszállhat az elszánt nemzeti akarattal és
vakmerő nemzetközi propagandát űzhet olyan haza földjén,
amelyhez tulajdonképpen semmi köze, bomlaszthat és rombolhat
kénye-kedve szerint. Nem, a világháborúban a nemzetközi sajtó,
a baloldali polgári sajtóval együtt, túlságosan is kiélvezte az
úgynevezett sajtószabadságot, hogysem öntudatos nemzetek még
egyszer módot adnának neki erre a romboló munkára.
Apró
árnyalatokon a következő háborúban senki sem fog vitatkozni
bebizonyosodott, hogy az egyetlen helyes módszer az erélyes
cselekvés. Nem fognak vitatkozni azon sem, vajon a katonaság
átveheti-e a politikai cenzúrát is, mivelhogy a katonatisztek
politikailag iskolázatlanok és nem tudnának sikerrel megfelelni
ennek a feladatnak. Már a világháborúban is bebizonyult, hogy a
tartalékos tisztek kitűnően értenek a politikai cenzúrához, de
abban igaza van Nicolai ezredesnek, a kérdés legalaposabb
ismerőjének, hogy a politikai cenzúra szervezetét már a
mozgósítás pillanatában meg kell állapítani, illetőleg életbe
kell léptetni. Egyébként a kétféle cenzúra megszervezésében
igen helyes az álláspontja, – eléggé sajnos, hogy a
világháborúban ez az álláspont nem tudott érvényre jutni,
a fejetlenség és az egymást keresztező intézkedések,
valamint a polgári hatóságok tojástánca miatt, – még pedig
az, hogy a katonai cenzúra mellett politikai cenzúrát kell
felállítani, vagyis minden katonai parancsnokság cenzúrahivatala
mellett működjenek politikai szakértők, akik teljes felelősséggel
intézik a lapok rostálását. Ennek megszervezésére megint
csak a birodalmi kancellár lett volna illetékes, nem pedig a
külügyminisztérium, mert itt nem csupán a külpolitika, hanem
elsősorban a belpolitika érdekeinek védelméről lett volna szó.
A kancellár azonban sohasem tudta elhatározni magát erre a
szerepre, s különben is kétséges, vajon az elfajult politikai
harc közepette lett volna-e még hatalma keményen és kíméletlenül
belenyúlni a lapoknak kisded játékaiba, amelyek mögött a hangos
és a túlságos szabadságtól vérszemet kapott pártok álltak,
öblös torkukkal és feneketlen gyűlöletükkel.
A
hadvezetőség cseppet sem örült annak, hogy vállaira nehezedett a
politikai cenzúra is, a katonai mellett; az a politikai cenzúra,
amely tulajdonképpen nem volt törvényes és amelyben a
polgári hatóságnak nem is volt képviselője. Már pedig a
politikai cenzúra nem volt szelíd fegyver a katonák kezében,
akikből hiányzott a megfelelő politikai érzék és tájékozottság.
Példának elég felhoznunk azt az utasítást, amelyet a sajtó és
a sajtó minden felügyeleti hatósága a lengyel állami
függetlenség kihirdetése alkalmával kapott. A proklamáció
kiadása előtti napon kérdést intézett a hadvezetőség a
hatóságokhoz és a sajtóhoz, hogy kaptak-e tájékoztatást és
utasítást; kiderült, hogy nem. Hindenburg tábornagy
tiltakozott a kancellárnál az ilyen hanyagság ellen s most már
nem maradt más hátra, mint igen határozott, parancsszerű
utasítást adni a sajtónak, azzal, hogy kötelessége ebben a
kérdésben egyhangúan a kormány mellé állni. Csak ezzel a
drákói módszerrel lehetett most már megfékezni a sajtót, amely
még így sem hallgatta el azt a meggyőződését, hogy a lengyel
függetlenségi nyilatkozat nem a polgári, hanem a katonai
kormányzat műve, amely most így akarja kikényszeríteni annak
nyilvános elismertetését. Nicolai megvallja, hogy a hadvezetőség
sohasem volt híve az ilyenfajta cenzúrának, erélyesen igyekezett
is elhárítani magától, annál inkább, mert kezdettől fogva
egyetlen feladatának tartotta a katonai sajtóiroda révén ébren
tartani a harci készséget, a rendíthetetlen győzelmi akaratot;
meggyőződése volt, hogy ez nem lehet pártkérdés, ennek
sürgetése nem jelentheti a sajtó befolyásolását, a józan ész
követeli, hogy a sajtó abban a szellemben működjék; amely a
harcoló hadsereget áthatja.
Kiderült,
hogy a hadisajtó-szolgálat, a maga férfias meggyőződésével
olyan optimizmusba tévedt, amelyet a tények sehogyan sem igazoltak.
Természetes, hogy a kritikát nem lehetett teljesen elhallgattatni,
különösen az otthoni állapotokat illetőleg; a legfelsőbb
hadvezetőségnek esze ágában sem volt, mint Nicolai hangoztatja,
elnémítani a közvéleményt, csak az volt az óhajtása, hogy
a sajtó is tartsa meg azt a társadalmi békét, azt a Treuga Dei-t,
amelyre Moltke vezérezredes adott utasítást mindjárt a háború
kitörésekor, 1914. augusztus 13-án. Ennek lényege, hogy a nemzeti
egység és odaadás szelleme nyilvánuljon meg az egész közéletben,
s kerülni kell a nemzeti célok érdekében mindent, ami a német
nép egységét, erejét, harci készségét megingathatná.
Kellő formában mindenki kifejezést adhat nézeteinek, amennyiben
nem ártalmasak a birodalom katonai érdekeire. A tárgyilagos
politikai és gazdasági kritika egyáltalán nem tilos, mint ahogy
nem tilos a más véleményen lévők nézeteinek nyugodt
boncolása és cáfolása. De szigorúan kerülendő minden
sértés, szidalmazás, személyeskedés, gyanúsítás, rágalmazás,
osztályok és felekezetek egymás ellen izgatása, mert mindez a
belső egységet bontja meg. Már az eddigiekben is láttuk, hogy az
egyes lapok rá sem hederítettek ezekre a tanácsokra, hanem
egyre jobban szították a felekezeti és pártharcokat, egyre jobban
a saját politikai céljaikat állították előtérbe, s láttuk azt
is, hogy az államhatalom egyáltalán nem tette meg kötelességét
– hiszen valóságos játéklabdája volt a sokféle pártérdeknek
– és nem biztosította a hadvezetőség számára azt a belső
békét, egységet, ami nélkülözhetetlen feltétele lett
volna a győzelemnek. Így bekövetkezett az összeomlás, amelynek
előidézésében elfogulatlan megállapítás szerint, a szocialista
és a szabadelvű sajtó a főbűnös.
A
sajtónak ez az elkülönülése, a nemzetietlen sajtónak ez a nyílt
színvallása az 1916. év végén és az 1917. év elején
következett be, abban az időben, mikor a hadisajtó-szolgálat, a
legfelsőbb hadvezetőség útján, újból követelte
Bethmann-Hollweg kancellártól, hogy áhítsa fel a kancellári
politikai sajtóirodát. A hadvezetőség előterjesztése, amelyet
Nicolai szerkesztett, hangoztatja, hogy a sajtóban élesen elítélik
a diplomáciai és politikai vezetést, a sajtó képviselői
panaszkodnak, hogy illetékes helyeken nemcsak irányítást nem
kapnak, hanem méltatlanul és sértő modorban bánnak velük. A
sajtó függetleníti magát és bizonyos, hogy a politikai
kormányzattól erősen elhanyagolt jobboldali sajtóban nagy az
elkeseredés és a kormány el lehet készülve rá, hogy hamarosan
kiélesednek az ellentétek az egész sajtóban. Félős, hogy ilyen
körülmények között a diplomáciai vezetést Bécs ragadja
magához, a politikai vezetés pedig átsiklik München kezébe. A
sajtó általában bízik Hindenburgban, a baloldaliak észrevehetően
félnek a győzelemtől és Ludendorff máris nagy és esetleg
még növekedő befolyásától. Sajnos, a sajtó hangja és
harcmodora ebben az időben olyan volt, hogy ezeket a
megállapításokat és következtetéseket nemcsak a német
hadvezetőség tehette meg, hanem az ellenség is, aminthogy
bizonyára nem is mulasztotta el értékesíteni mindezt
hírszolgálatában. A hadvezetőséget mindvégig csak a jobboldali
sajtó támogatta harcában a külső és belső ellenség
ellen; a baloldali lapok hangoztatták az ellenség békekészségét,
aminek közvetlen következménye a német belső arcvonal
összeomlása volt. Ilyen körülmények közt kétségtelen, hogy a
sajtó hazafiasan gondolkodó részének harca ezek ellen a bomlasztó
törekvések ellen jogos volt, de egyúttal kétségtelen az is, hogy
a rendezetlen sajtóviszonyok és a politikai kormányzat gyengesége
erősen az ellenség malmára hajtotta a vizet. Mint említettük, a
sajtónak ez a fegyelmezetlen magatartása, sőt gyakran
ellenséges és nemzetközi érzelmű viselkedése többet ártott
Németországnak s ezzel a központi hatalmaknak, mint az antant
egész kémszervezete.
A
legfelsőbb hadvezetőség sajtószolgálata. Az antant s
főleg Anglia hadisajtó-szolgálata kezdettől fogva tudatos és
erélyes volt, viszont a központi hatalmak s elsősorban Németország
ezen a téren mindvégig a tétovázás és tanácstalanság jeleit
mutatta. Moltke vezérezredes ugyan már 1914. augusztus másodikán
kijelentette, hogy a sajtó nélkülözhetetlen eszköze a
hadvezetésnek és hogy a hadvezetőségnek és a sajtónak szoros
együttműködése elengedhetetlen feltétele a sikernek. Ez az
elgondolás vezette a legfelsőbb hadvezetőséget, mikor
megalapította sajtószolgálatát, amelynek megszervezésével a
vezérkar III. B. osztályát, az úgynevezett Nachrichtenbureau-t
bízta meg. A hadügyminisztérium ismételten kérte, hogy a
maga kebelében sajtóosztályt állíthasson fel, azonban a
Reichstag ezt a kérést mindig, legutoljára 1913-ban, elutasította.
A hadügyminisztériumnak be kellett érnie egy sajtóelőadóval; ez
a háború kitörése idején Deutelmoser őrnagy volt, aki sokat
érintkezett a sajtóval s ezért teljesen tisztában volt a német
sajtóviszonyokkal. Most a minisztérium átengedte az őrnagyot a
hadvezetőségnek, a hadisajtó-szolgálat megszervezése és
vezetése céljából. A hadvezetőségnek a sajtóval kapcsolatban
két igen fontos kívánsága volt: egyik, hogy a sajtó mindenképpen
őrizze meg a katonai titkokat, másik, hogy részletesen
tájékoztathassa a sajtót a hadieseményekről; kisebb
jelentőségű követelménye volt az, hogy állandóan összefoglaló
jelentéseket kapjon a sajtóról. A vezérkar már 1914. augusztus
3-án értekezletre hívta egybe a sajtó képviselőit,
figyelmeztette őket a titoktartás fontosságára és közölte
vele a módozatokat, hogy hogyan fogj a tájékoztatni a sajtót a
hadieseményekről. Az elv itt az volt, hogy a vezérkar nem mondhat
meg mindig mindent, de mindig csak az igazat fogja mondani. Ezt
az elvet a vezérkar, illetőleg a hadisajtó-szolgálat mindvégig
megtartotta.
Innen
kezdve naponkint összegyűltek a sajtó és a különféle hatóságok
képviselői értekezletre, később azonban elegendőnek bizonyult
hetenként két-három ilyen értekezlet. A ' hivatalos személyeken
kívül természetesen a sajtó képviselőinek jutott itt a
legnagyobb szerep s bár az értekezleten a vidéki sajtó is
képviselve volt, a szót mégis a berlini sajtó képviselői
vitték, természetesen az újságírókból és kiadókból
alakított választmányban is. A tanácskozások mindig igen
közvetlenek, gyakran bizalmasak voltak, a hatóságok és az
újságírók érintkezése eredményesnek bizonyult, a hatóságoknak
is alkalmuk nyílt egymás személyes megismerésére; itt tárgyalták
meg a sajtóra vonatkozólag kiadott rendeleteket, s így egyrészt
időt takarítottak meg, másrészt bizonyos egységet teremtettek a
sajtóeljárásokban. De előnyösek voltak ezek az értekezletek a
katonákra is: itt ismerkedtek meg a sajtó képviselőivel, a
sajtó- és pártviszonyokkal, sőt a napi kérdések megtárgyalása
mellett alkalom adódott itt arra is, hogy bizonyos nagy és elvi.
jelentőségű kérdéseket összefüggő előadásban, szakértőktől
megismerjenek. A parlamentben ugyan gyakran hangzott el éles
bírálat a sajtóértekezletekről, de ezt maga a sajtó utasította
vissza igen erélyesen. Viszont az újságíró-egyesületek és a
lapvállalatok nem nézték jó szemmel ezeket az értekezleteket:
függetlenségüket és üzleti érdekeiket féltették, bár
látszólag beletörődtek az értekezletek rendszeresítésébe.
Ezek az egyesülések rideg álláspontra helyezkedtek, tanácsukat
és támogatásukat sohasem ajánlották fel a vezérkarnak, viszont
megvárták azt az időt, amikor a sajtóban merészebb, sőt vakmerő
hangok is szóhoz juthattak s akkor a kritika valóságos
pergőtüzével árasztották el a hatóságokat. Rendkívül
ártalmas eljárás volt ez, mert egyéb károkon kívül
lehetetlenné tette ezeknek az egyesüléseknek a
hadisajtó-szolgálattal való barátságos és megértő
együttműködését.
Békében
a sajtót csupán politikai eszköznek tekintették, senki sem
foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy nagyarányú háború
esetén a sajtónak egészen más és pedig igen fontos szerepe is
lehet. Ezért nem kapta meg a hadügyminisztérium a
sajtóosztályt, ezért húzódozott a vezérkar már békében a
sajtótól, ezért hagyták figyelmen kívül a mozgósítási
tervezetek is a sajtót. A politikai kormányzat nem készült fel a
háborúra és a háborít kitörésekor sem tett semmit, hogy
pótolja mulasztását a sajtó megszervezése terén, maga a sajtó
pedig sohasem gondolt arra, hogy háború esetén különösebb
szervezkedésre lenne szüksége. A hadvezetőség azonban nem
nélkülözhette a jól megszervezett sajtót; a vezérkar tehát
kénytelen volt megteremteni a sajtót. irányító szervezetet,
viszont egyáltalán nem volt ínyére, hogy maga volt kénytelen
vezetni is, még pedig egészen a háború végéig.
A
hadisajtó-szolgálatnak első és legfontosabb feladata volt
rendszeresen közölni a sajtóval a hadijelentéseket; ebben az volt
az elve, hogy a hadműveletekről csak neki van joga hiteles
jelentéseket kiadni s hogy ezeket a jelentéseket egyetlen
lapnak sem szabad semmiféle magánértesülés alapján kibővíteni.
Tekintettel arra, hogy eleinte a vezérkar és a sajtó érintkezése
még, meglehetősen kezdetleges volt, a hadijelentéseket a
Wolff-iroda útján bocsátották a sajtó rendelkezésére, még
pedig délelőtt és a napi eseményekkel kiegészítve az éjjeli
órákban; az előbbi a délutáni, az utóbbi a reggeli lapokban
jelent meg, de ugyanakkor szikratávíró útján kihirdették az
arcvonalakban is és eljuttatták az ellenséghez is;
tapasztalták ugyanis, hogy ezzel a módszerrel sok veszedelemnek
elejét lehet venni, meg lehet akadályozni a kémek hazugságait, az
agent provocateurök munkáját s főleg a rémhírterjesztést;
így a hadijelentések révén a sajtó fontos eszköze volt az
elhárító szolgálatnak. Az ellenség nem adott ki
rendszeresen hadijelentéseket, s ha kiadott, akkor is többnyire
csak a központi hatalmak hadijelentéseivel vitatkozott, viszont a
központi hatalmak hadijelentései rövidek, határozottak,
lapidárisak voltak s így nem foglalkozhattak az ellenséges
hadijelentések cáfolatával. Az angol hadijelentések például
mindössze az ő 135 km hosszú arcvonaluk eseményeivel, tehát
részleteredményekkel foglalkozhattak, míg ,a német hadijelentések
a 2400 km hosszú német és szövetséges arcvonal eseményeiről
adtak összefoglaló tájékoztatást. A sajtónak mindjárt itt, a
háború elején, igen fontos szerepe volt; a hadvezetőség eleinte
megengedte az ellenséges hadijelentések közlését is; ezek olyan
aprólékos dolgokat és adatokat tartalmaztak, amelyekre az
összefoglaló német hadijelentésekben nem volt hely, –
magaslatok, majorok, erdőrészek elfoglalását, foglyok és lövegek
zsákmányolását, aminek mind félreismerhetetlenül
propaganda-célja és jellege volt. Ha néha a német hadvezetőség
is kitért egyes részleteredményekre, s kiemelte egyik-másik
csapattest hősiességét, akkor ez j ól esett ugyan az arcvonalban
harcoló illető csapat tagjainak, de hamarosan kihívta a sajtó
kritikáját; ilyenekért a sajtó gyakran egyoldalúsággal és
túlzással vádolta meg a hadvezetőséget, holott az antant hasonló
eljárásán nem talált semmi kifogásolni valót. Azt is
felrótta, hogy a hadvezetőség nem foglalkozott az ellenséges
jelentések adatainak cáfolásával: ez teljesen fölösleges volt,
hiszen az arcvonalban álló katonák legjobban tudták, hogy mi igaz
belőlük, az otthonmaradottak pedig a saját hadijelentésekből
pontosan tájékozódhattak az igazán fontos eseményekről.
Mikor
azonban egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy az ellenséges
hadijelentések célja a belső német arcvonal felbomlasztása,
mégis csak foglalkozni kellett azzal a kérdéssel, hogy mit lehetne
tenni ellenük. Az egyszerű betiltás bizalmatlanságot keltett
volna s e mellett a közönség a semleges lapokban még mindig
olvashatta volna ezeket a valóban ártalmas és nagyobbrészt
propagandisztikus jelentéseket. Közlésükről egyik újság sem
akart lemondani, míg a többi közölte a jelentéseket,
megrövidítésükre meglett volna a hajlandóság, de a rövidítés
után is megmaradt volna belőlük éppen az, ami a legártalmasabb
volt. A sajtó úgy oldotta meg a kérdést, hogy mindig
magyarázatokat fűzött hozzájuk, ezek a magyarázatok azonban
a munka lázában, sietve és kellő szakértelem nélkül készültek,
úgyhogy nem tettek jó szolgálatot. 1918-ban már olyan
veszedelemmé fajult az ellenséges hadijelentésekben űzött
propaganda, – íme, olcsó és könnyű módja az ellenség földjén
űzött propagandának, hiszen egyetlen fillérjébe sem került az
antantnak! hogy a hadvezetőség kénytelen volt a maga
hadijelentéseit mindennap magyarázatokkal kísérni; ezeket a
magyarázatokat egy vezérkari tiszt szerkesztette és a
külügyminisztérium sajtóosztálya útján bocsátotta a
Wolff-iroda rendelkezésére. A cél az volt, hogy külföldön
ellensúlyozzák az ellenséges propaganda kártékony hatását;
minthogy pedig Németország külföldi propagandaszolgálata egészen
kezdetleges volt, kénytelenek voltak ezeket a magyarázatokat a
német sajtó révén külföldre juttatni. Ennek viszont megvolt az
a hátránya, hogy a német közönség is olvasta ezeket a
propagandacéllal készült magyarázatokat, amelyek
természetesen némileg szépítették a valóságos helyzetet s így
megtörtént, hogy a hadvezetőség akarata ellenére, csalódásba
ringatta a német közönséget a helyzet komolysága felől. Később.
a hadisajtó-szolgálat főnökének be kellett mutatni ezeket a
magyarázatokat közlés előtt, hogy megvizsgálja, nem lesz-e
ártalmas közlésük a belföldi hangulat szempontjából.
Sajnos, ekkor már késő volt: a szépítő magyarázatok romboló
hatása már teljes mértékben megmutatkozott.
Ebben
a kérdésben a német hadvezetőség állandóan érintkezésben
volt a szövetségesekkel. Bécs és Szófia ellenezte az ellenséges
jelentések közlését, Konstantinápoly helyeselte; de Bécs is,
Szófia is, mindjárt panaszt is hangoztatott: hogy csapataik
vitézségét és teljesítményeit a német hadijelentések
egyáltalán nem méltányolják és nem emelik ki kellőképpen.
Nicolai szerint viszont az volt a helyzet, hogy az osztrák-magyar
vezetés alatt harcoló német csapatok zúgolódtak a miatt, hogy az
osztrák-magyar hadijelentések mostohán bánnak velük. Az
érzékenykedések elkerülése céljából a hadisajtó-szolgálat
főnöke elrendelte, hogy a sajtót kérjék meg: ne kisebbítse az
osztrák-magyar csapatok érdemeit; mert ha nem is tudtak helytállni
az orosz tömegrohamnak, gyávaságnak és árulásnak még az
árnyéka sem férhet hozzájuk. Goltz. pasa vezértábornagy viszont
kifogásolta, hogy a német sajtó túlságosan magasztalta a
Dardanellákat védő törökök hősiességét, úgyhogy már alig
bír az önérzetükkel; erre a hadisajtó-szolgálat azt az
utasítást adta a lapoknak, hogy a törökök érdemeit emeljék
ugyan ki, de ne feledkezzenek meg a német csapatok hősiességéről
sem.
Később
maga a katonai iroda egészítette ki a hadijelentéseket bizonyos
összefüggő magyarázatokkal, amelyeket rendszerint a
sajtóértekezleteken adtak elő. Sőt olyan esetekben, mikor tartani
lehetett attól, hogy az ellenséges hírszolgálat a
hadvezetőségnek bizonyos önkéntes intézkedéseit a maga
érdemének akarná tulajdonítani, a sajtót idejében bizalmasan
értesítették a küszöbön álló eseményről, például bizonyos
állások kiürítéséről, nehogy meglepetésszerűn érje a
hír a sajtót és a közönséget, mikor majd a hadijelentésben
szerepel. Más esetekben is bőven és bizalmasan tájékoztatta a
hadvezetőség a sajtót a valóságos helyzetről, de ezeket a
közléseket hadititkoknak nyilvánította, úgyhogy a sajtó
közleményeiben nem mehetett túl a hivatalos hadijelentéseken.
Ezen felül a legfelsőbb hadvezetőség, mint a képviselőknek, a
sajtó munkásainak is ismételten alkalmat adott arra, hogy
személyesen felkereshessék a csapatokat és a különféle
parancsnokságokat és maguk győződjenek meg az arcvonal és a
katonák helyzetéről s a hadműveletek vezetésének módszereiről.
Bizonyos, hogy az ilyen helyszíni szemle minden ellenséges
uszításnak és rémhírterjesztésnek legjobb ellenszere.
Rendszeresen
látogatták az arcvonalat, vagy huzamosabb ideig tartózkodtak
valamely csapat kötelékében a haditudósítók, akiknek ugyancsak
igen fontos szerepük volt a háborús sajtószolgálatban. A német
hadvezetőség keleten is, nyugaton is egy-egy sajtó-hadiszállást
állított fel, s oda pártatlanul vette fel az újságírókat, csak
azokat zárta ki, akik nem voltak hajlandók alávetni magukat a
katonai fegyelemnek, vagy akik nem voltak teljesen egészségesek.
A haditudósítók cikkeit és jelentéseit nem is cenzúrázták,
csupán arra ügyeltek, hogy ne legyen bennük semmi, ami a csapatok
becsületét sérthetné. Ennek éppen az ellenkezője
következett be: különösen a nyugati állóharcok idején a
haditudósítók úgy beszéltek az arcvonalak életéről, mint
valami gyöngyéletről, szépítgették a katonák helyzetét,
kicsinyelték a háborús teljesítményeket, úgyhogy otthon az
ilyen tudósítások nem igen találtak hitelre, hiszen száz meg
száz családnak akkor is volt halottja vagy sebesültje, mikor a
hadijelentés csak ennyit mondott: “Nyugaton a helyzet
változatlan.” Másrészt maguk a csapatok is rossz néven vették,
hogy valósággal naplopóknak állították be őket. Az ilyen
tudósítások a katonákat is, a közönséget is elcsüggesztették,
nem is szólván arról, hogy az ellenséges hírszolgálatnak igen
értékes adatokat juttattak.
A
hadvezetőség gondoskodott róla, hogy a haditudósítókat
megfelelő módon kioktassák a valódi hadi helyzetről, hogy
tudósításaikat a tények ismeretében és a valóságnak
megfelelően írhassák meg; tudósításaikban azonban taktikai és
stratégiai kérdésekkel nem volt szabad foglalkozniuk; erre a
cenzorok különös éberséggel ügyeltek, hiszen itt tág tere
nyílt volna az önkéntelen kémkedésnek, amit az ellenség teljes
mértékben kihasznált volna a maga javára. Meg kell említenünk,
hogy a szövetségesek hadseregeinél is működtek német
haditudósítók, így a szerbiai és az Isonzó-arcvonalon, valamint
a szövetségesek egyéb sajtóhadiszállásain. Az együttműködés
bajtársias volt, bár nem hiányoztak az apró érzékenykedések:
így az osztrák-magyar hadvezetőség szerette volna, ha a német
haditudósítók az osztrák és magyar csapatokról írnak, mint
ahogy a német sajtóhadiszálláson tartózkodó osztrák és
magyar újságírók a német csapatokról írtak. Nicolai
mindenesetre megállapítja, hogy az osztrák és magyar
tudósítók távozása után a hangulat a német
sajtóhadiszállásokon minden tekintetben egységesebb lett. Meg
kell jegyeznünk, hogy az engedélyezett haditudósítók száma nem
volt nagy, nem is küldhette ki minden újság a képviselőjét,
úgyhogy a legtöbb vidéki lap például a kőnyomatosok
tudósításaira volt utalva; egy-egy kőnyomatos haditudósítója
így számos lapot elláthatott cikkekkel. A katonák hiúságát
bántotta, hogy tetteikről nem jelennek meg tudósítások a vidéki
helyi lapokban; ezen úgy segítettek, hogy eleinte velük magukkal
íratták meg nevezetesebb élményeiket és tetteiket, később
pedig tiszteket bíztak meg haditudósítások írásával, s ezeknek
a cikkei aztán sorra megjelentek az egyes csapatok származási
helyének lapjaiban. Ennél a helyi jellegű tiszti tudósításnál
sokkal fontosabb volt, hogy a hadvezetőség a sajtóértekezletek
anyagát a hadisajtószállás kőnyomatosa révén rendszeresen
eljuttatta a lapokhoz; ezeket a cikkeket kiváló vezérkari tisztek
írták s ha nem is voltak akkora tekintélyek, mint az angol
Repington vagy a francia Rousset, mégis igen használható munkát
adtak és értékes segítséget nyújtottak a hadvezetőségnek
a sajtó informálásában.
Meglehetősen
kétélű fegyver volt a külföldi, semleges államok katonai
attaséinak rendszeres tartózkodása a harcoló arcvonalban.
Egyrészt hasznos volt ez az intézkedés, mert az attasék
személyesen győződhettek meg a német hadvezetés módszereiről
és jelentéseik alkalmasak lehettek arra, hogy a semleges
külföld közvéleményét jótékonyan befolyásolják az antant
rágalomhadjáratával szemben, másrészt azonban tartani
lehetett attól, hogy egyes attasék visszaélnek a bizalommal és
esetleg valamelyik antanthatalom érdekében kémszolgálatra
vállalkoznak. Szerencsére ez az eset nem következett be, mert
az arcvonalba kiengedett semleges attasék javarésze hosszabb ideje
tartózkodott már Németországban, megbarátkozott a német
szellemmel és néppel, úgyhogy árulást még az olyan hatalmak
attaséi sem követtek el, amelyek később a központi hatalmak
ellen háborúba léptek. Így például Mircescu alezredes román
katonai attasé minden tekintetben kifogástalan és tárgyilagos
jelentéseket küldött haza, amint erről a német csapatok
meggyőződtek, mikor Bukarest megszállása alkalmából az
attasé jelentései a németek kezébe kerültek. Érdekes, hogy a
berlini orosz szovjetkövetség 1918-ban mindenáron ki akarta
eszközölni, hogy katonai attaséját kiengedjék a német
arcvonalba; azonban, tekintettel az orosz forradalmi állapotokra,
ezt a kívánságot az illetékes német hatóságok kereken
visszautasították.
Ami
végül a külföldi sajtó részéről sűrűn felhangzott
kívánságot illeti, hogy külföldi újságírókat is
bocsássanak ki az arcvonalba: ebben a tekintetben a hadvezetőség
azon az állásponton volt, hogy nem elegendő, ha az illető
külföldi újságíró ismert németbarát, sokkal fontosabb az,
hogy a külföldi sajtóban nagy, szinte nemzetközi tekintélye
legyen. Ilyen válogatás alapján igen kevés újságíró
kerülhetett ki az arcvonalba; ezek becsületesen és elfogulatlan
tárgyilagossággal írtak tapasztalataikról, azonban az eredmény
ezen a téren igen csekély volt, mert, mint már ismételten
említettük, az antant befolyása a külföldi sajtóban olyan erős
volt, hogy az ilyen szórványos próbálkozások annál kevésbé
tudták meggyengíteni, mert a németek külföldi sajtószolgálata
teljesen szervezetlen volt.
A
hadisajtó-szolgálat a megszállt területeken német újságokat
indított meg; ilyen újság a nyugati hadszíntéren 4 jelent meg,
keleten 9, Romániában 2; céljuk leginkább az volt, hogy az
elfoglalt területek politikai igazgatásában segítségére
legyenek a hatóságnak. Sokkal jelentékenyebbek voltak ezeknél a
tábori újságok: a nyugati hadszíntéren 28, az orosz fronton 11,
a Balkánon 6 és Törökországban 1. Ezeket külön megbízott
tisztek szerkesztették és az volt a céljuk, hogy minél
frissebben és minél gyorsabban megkapják a csapatok a hiteles
híreket; politikai cikkek közlése tilos volt ugyan, azonban a
szerkesztő tisztek sűrűn járták a harcoló arcvonalakat, hogy
tájékozódjanak a katonák kívánságai felől s aztán
ezeknek megfelelőleg olyan harctéri leírásokat és eseményeket,
valamint a katonák szülőföldjére vonatkozó híreket
közöltek, hogy ilyen módon igen jó hatással voltak a küzdő
csapatok szellemére és hangulatára. Ezek az újságok tarka
rovataikkal, sokirányú és érdekes anyagukkal, az események
pártatlan ismertetésével, katonai, földrajzi és történelmi
cikkeikkel és híreikkel kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy a
csapatok katonás szellemét fenntartsák és erősítsék.
Természetes, hogy a hivatásos sajtóban hamarosan élénk
tiltakozások hangzottak fel a tábori újságok ellen; a
tiltakozás oka nem annyira gazdasági volt, mint inkább politikai;
különösen a túlzó lapok féltek, hogy elvesztik a hadseregben a
talajt és izgató jelszavaik nem jutnak el a katonákhoz, pedig
elsősorban a katonák forradalmasítása volt a céljuk. Ez is
mutatja, hogy a tábori újságok megalapítása valóban életrevaló
gondolat volt és igen fontos. hazafias célt szolgált. A tábori
újságok felügyeletére és támogatására 1916-ban tábori
sajtóhivatalt is szerveztek; ez a hivatal állandó összeköttetésben
volt a tábori újságokkal, tanácsokkal és anyaggal látta el
őket, sőt a nyugati hadszíntéren kőnyomatost is indított
részükre.
A
megszállott területek sajtójával a legfelsőbb hadvezetőség nem
volt. szorosabb viszonyban, de csakhamar arra a meggyőződésre
kellett jutnia, hogy itt sem nézheti tétlenül a dolgok folyását,
hanem, ha érdekeit meg akarja óvni, valamiképpen kezébe kell
vennie a hírszolgáltatás irányítását. Erre a célra
legalkalmasabbnak látszott az a megoldás, hogy különösen a
megszállott francia terület részére külön újságot
alapítsanak, annál inkább, mert már adataik voltak arra, hogy a
megszállt Belgium titkos nyomdáiban készült, izgató és lázító
tartalmú újságokat nagy mennyiségben csempészik be francia
megszállt területre. Ezek a csempészett lapok, köztük Hollandián
át bejuttatott francia lapok is, folyton nyugtalanították a
lakosságot, szervezték és. lázították a megszálló kormányzat
ellen, úgyhogy valóban helyes megoldás. volt a francia nyelvű
Gazette des Ardennes megalapítása, 1914. karácsonya táján. Az
eszmét egy tartalékos tiszt vetette fel, aki kitűnően ismerte a
francia nép lelkét és gondolkozásmódját, a lap főszerkesztője
pedig egy elszászi származású lelkes német újságíró
lett. Eleinte bizonyos ellenszenvvel fogadta a lakosság a lapot,
később azonban egyre nagyobb példányszámban terjedt el, sőt
lassankint franciák is belekapcsolódtak a szerkesztés és a
terjesztés munkájába. A lap közölte a hadifoglyok
névjegyzékét, közölt családi híreket, tárgyilagosan
ismertette a franciaországi állapotokat, de szövegében és
képeiben ismertette a német kultúrát is, úgyhogy kitűnő
eszközévé vált a német propagandának, a mellett, hogy a francia
és belga lapok becsempészését is fölöslegessé, sőt lassankint
lehetetlenné tette. Igen elterjedt a lap a németországi
francia fogolytáborokban is, de a Svájcban való terjesztést a
francia kormány úgyszólván lehetetlenné tette; ugyancsak
tűzzel-vassal igyekezett megakadályozni, hogy a lap Franciaországba
bejusson, bár adatok vannak rá, hogy Franciaországban is
meglehetősen elterjedt: a francia lapok élénken polemizáltak vele
és igyekeztek lekicsinyelni és ócsárolni, ahol csak tehették.
A
német sajtó termékei a posta, továbbá a vasúti és tábori
könyvkereskedések útján jutottak el a harcoló csapatokhoz.
A független szocialista lapok ki voltak ugyan tiltva a harcoló
hadsereg körzetéből, de bejutottak a polgári liberális és
demokrata újságok s bejutottak a szociáldemokrata lapok is. A
hadvezetőség nem győzött panaszkodni ezeknek a lapoknak romboló
munkája ellen: panaszai nagyobbrészt süket fülekre találtak az
illetékes hatóságoknál.
A
már többször említett hadisajtó-szolgálat a III. B. osztály
szerény kereteiből fejlődött ki. A szervezés feladata a már
ugyancsak több ízben. Említett Deutelmoser őrnagynak jutott, aki
ezt a feladatot kitűnően megoldotta; mellette Herwarth
alezredes, a volt washingtoni német katonai attasé szervezte meg a
külföldi sajtó anyagának feldolgozását. A hadisajtó-hivatal
munkaköre hamarosan igen kiszélesedett, főleg mikor Lüttich,
Namur és Antwerpen elfoglalásával az antant rágalomhadjárata
egyre nagyobb méreteket öltött. A közvéleményt határtalanul
izgatták a belgiumi események, az oroszok előretörése, s az
ezekkel kapcsolatban terjesztett rémhírek és rágalmak
csakhamar megmérgezték a semleges államok közvéleményét is.
1914 végén megkezdődtek a tervszerű és ocsmány támadások a
német császár ellen s az év végére már nemcsak a
rémhírterjesztők dolgoztak teljes gőzzel, hanem az orosz
forradalmi mozgolódások is előrevetették árnyékukat, a
következő év elején pedig minden különösebb ok nélkül
békehírekkel mételyezték a küzdő hadsereget s a belső arcvonal
ellenállását. A politikai kormányzat semmit sem tett a bomlasztó
törekvések ellen, a külügyminisztérium végre rászánta magát
a külföldi sajtó rendszeres szemmeltartására, de magának a
német népnek hangulatával a politikai hatóságok semmit sem
törődtek. Ennek az lett a következménye, hogy politikusok,
újságírók, hazafias egyesületek egyre sűrűbben fordultak
a hadvezetőséghez tanácsért és útbaigazításért s így a hadi
sajtószolgálat munkaköre egyre jobban bővült; Deutelmoser nem
vonhatta ki magát ezek alól a feladatok alól, ha nem akarta, hogy
a politikai kormányzattól cserbenhagyott német nép teljesen a
tanácstalanság és a kétségbeesés karjaiba hulljon. Hozzájárult
ehhez, hogy a cenzúra kezelése is hamarosan a hadisajtó-iroda
hatáskörébe került. Az ostromállapot következtében a
végrehajtó-hatalom a katonai parancsnokságok kezébe került s így
a cenzúrát is a katonaság volt kénytelen vállalni. Minthogy
pedig a cenzúra terén nem voltak szakértői s az egyes kisebb
parancsnokságok cenzúrái még nem rendelkeztek kellő és
kifejlődött gyakorlattal, megint csak a hadisajtó-hivatalnak
kellett irányító és tanácsadó munkájával a legfelsőbb
cenzúrahatóság szerepét betöltenie. Csak 1915 elején állt
be némi könnyebbség munkájában, mikor a III. B. osztály
mellett megszervezték a külön legfelsőbb cenzúra-hivatalt. Ennek
a hivatalnak lett a feladata, hogy megteremtse a szükséges egységet
a cenzúra kezelésében, bár csakhamar bebizonyosodott, hogy ezt az
egységet tulajdonképpen minden egyes esetben külön kell
megteremteni; maga a császár is felfigyelt erre a
rendszertelenségre és figyelmeztette a parancsnokságokat,
hogy a cenzúra és a sajtófelügyelet tekintetében nagyobb
egységet kell teremteni. Az ingadozás természetes volt: a katonai
hatóságok nem szívesen foglalkoztak politikai és gazdasági
kérdésekkel, bár kénytelenek voltak ezekbe is belenyúlni;
azonban az volt a felfogásuk, hogy ezeket nem a cenzúra, hanem a
sajtó felvilágosítása és együttműködése segítségével kell
a helyes mederbe terelni. Sajnos, azt a sziszifuszi munkát, amit a
polgári hatóságok közönyössége és értelmetlensége miatt
ekként vállalniuk kellett, nem sikerült mindig
közmegelégedésre elvégezniük.
A
hadisajtó-hivatalnak három alosztálya volt: a belföldi osztály,
amely a német sajtóval foglalkozott, a legfőbb cenzúrahivatal,
amely a cenzúra egységesítésén dolgozott és végül a külföldi
alosztály, amely a külföldi sajtót tartotta szemmel. A
hadvezetőség valamennyi közt legfontosabbnak tartotta a
belföldi osztály működését, vagyis a közvetlen kapcsolat és
megértés keresését a német sajtóval. A hadisajtó-hivatal tehát
megalakulása után mindjárt első feladatának tekintette felvenni
a közvetlen kapcsolatot a német újságírók egyesületével és a
lapkiadók szövetségével. Első ülésükön mindjárt közös
egyetértéssel megállapítottak bizonyos irányelveket a sajtó
kezelésére vonatkozólag. A hivatal élénk érintkezést tartott
fenn a sajtóval a heti értekezletek révén, de azt a
javaslatot, hogy vegyen be a hivatal személyzeti létszámába
hivatásos újságírót is, eleve elutasította, nehogy elveszítse
függetlenségét s esetleg áldozatává legyen bizonyos
befolyásoknak. Ellenben hivatásának tekintette a sajtó
tájékoztatását és támogatását, ami eleinte úgy történt,
hogy megfelelő anyagot juttatott el a sajtóhoz, később pedig úgy,
hogy kész cikkeket, tanulmányokat és hadi kommentárokat bocsátott
rendelkezésére.
Lázas
munka kezdődött abban az irányban, hogy az egész
sajtószolgálatot egységesítsék: szorosabb kapcsolatot
kerestek a szövetségesek sajtószolgálatával, könyvbe foglalták
a cenzúraszabályok rengeteg tömegét, hozzáfogtak egy kézikönyv
szerkesztéséhez, amely a belföldi és külföldi sajtó minden
adatát magában foglalta volna. Sajnos, a lázas munkához fűzött
remények nem teljesültek: a hivatal kevés emberrel dolgozott,
ezeknek nagy része is egyéb munkával is meg volt terhelve, a
polgári hatóságokkal semmiképpen sem lehetett biztosítani az
együttműködést. Ezt a lázas munkát elsősorban az események
szították: a szerb hadjárat, Szaloniki, Verdun, a sikertelen
tiroli osztrák-magyar támadás, a Brusszilov-támadás, a
nyugat-németországi ellenséges repülőtámadások, a
fenyegető román hadüzenet, az ellenségnek 1915 vége óta
százezerszámra ledobált röplapjai, a skagerraki csata, a
búvárhajóharc. Mindezek fokozták a hivatal tevékenységét, de
egyúttal lehangoló hatással voltak a közvéleményre-, amelyet
most már a leglázasabb munkával sem lehetett megnyugtatni; ez volt
az az idő, amikor csak a teljes nemzeti egységgel lehetett volna
még megmenteni a hadi és a belső helyzetet és a sors iróniája
éppen az, hogy a nemzeti egység éppen ebben az időben roppant meg
végzetesen, bizonyos jól kiszámított és már többször említett
aknamunkák következtében.
Nem
győzzük hangsúlyozni, hogy a polgári kormányzatot az események
ilyen végzetes alakulásáért súlyos felelősség terheli. A
birodalmi kormány tétlenül nézte a hadisajtó-hivatal vergődését
a hadvezetés érdekei és a politika hullámai között, a
külügyminisztérium egyáltalán nem törődött a belföldi
sajtóval, minden gondja a külföldi sajtóra irányult. Senki sem
gondolt azzal, hogy a német nép hogyan gondolkozik a háború
politikai kérdéseiről. Különösen megmutatkozott ennek a
nemtörődömségnek átka a politikai cenzúra kérdésében: a
külügyminisztérium nagyszámú bizottságot óhajtott szervezni a
politikai cenzúra gyakorlására, azzal a megokolással, hogy egyes
német vezetőférfiak nyilatkozatai, amelyek a külföldi sajtóban
megjelentek, eltorzítva kerültek be a német sajtóba s így
alkalmasak voltak a közvélemény megmételyezésére; a
hadvezetőségnek az volt az álláspontja, hogy ilyen
nyilatkozatoknak legalább is egyidejűleg hiteles szöveggel meg
kell jelenniök a német sajtóban is és akkor minden baj
elkerülhető. A külügyminisztérium nem fogadta el ezt az
álláspontot, mert maga akarta gyakorolnia politikai cenzúrát,
viszont a hadvezetőség ebben azt a veszélyt látta, hogy így csak
a külföldi szempontok érvényesülnének a cenzúrában, a
belpolitikai cenzúrát a külügyi hivatal teljesen elhanyagolná.
Kijelentette a hadvezetőség, hogy a polgári hatóságok
cenzúrájáért nem hajlandó vállalni a felelősséget. Ez aztán
súlyos összecsapásra vezetett a polgári kormányzat és a
hadvezetőség között. F; miatt aztán azzal a szemrehányással
illették a hadisajtó-hivatalt, hogy politikai befolyásra
törekszik; ez a gyanúsítás ugyan teljesen alaptalan volt, mégis
az lett az eredménye, hogy a lapkiadók és újságírók
egyesületei elidegenedtek a hadisajtó-hivataltól. Ez pedig
megint csak az egységes belső arcvonal megteremtésének
bukását jelentette.
A
hadisajtó-hivatal első alosztálya naponta rövid összefoglaló
jelentést adott a német sajtóról, még pedig teljes
tárgyilagossággal. Kimerítő képet nem adhatott ugyan a sajtó
egész anyagáról, azonban szükség volt ezekre a jelentésekre,
mert a mindenféle, legtöbbször pártszempontok szerint dolgozó
sajtóból magából nem lehetett megbízható képet alkotni ,a
német nép hangulatáról. Mivel pedig a hadisajtó-hivatal
tárgyilagosságra törekedett, egyre inkább el kellett szakadnia a
pártsajtótól, amelytől minden tárgyilagosság és józan
semlegesség idegen volt. Ennek viszont az lett a következménye,
hogy mind a jobboldali, mind a baloldali pártsajtó, Erzbergeréktől
a Berliner Tageblattig és a Frankfurter Zeitungig ridegen
elutasította a hadisajtó-hivatal célkitűzéseinek és
szempontjainak szolgálatát.
Itt
kell összefüggőbben szólnunk a cenzúráról. Kétségtelen, hogy
minden cenzúra korlátozás és így bizonyos tekintetben számos
baj és súrlódás forrása, de éppily kétségtelen az is, hogy a
nemzet sorsdöntő óráiban ez a szükséges rossz nem mellőzhető.
Ha igazságosan és szigorúan használják ezt az eszközt,
természetesen csak javára válhat annak az ügynek, amelynek
érdekében életbe léptették. Ennek a feladatnak megvalósítása
a legfőbb cenzúrahivatalnak jutott. Már említettük, hogy
ennek vezető elve az volt, hogy a hadvezetőség ne terjessze
ki működését tisztán politikai kérdésekre, hanem ha kénytelen
ilyenekhez hozzányúlni, legalább ne intézkedjék a hadvezetőség
nevében. Ezen a ponton meglehetősen nehéz megvonni a határokat; a
külföld nem ismerte ezt a bizonytalanságot: a semleges államokban
például nem volt cenzúra, de a kormányzat szorosan együttműködött
a sajtóval és a sajtóban megvolt a szükséges fegyelem, ami a
német sajtóból hiányzott. Csak Svájc vezette be 1915-ben a
politikai és katonai cenzúrát, de erre az a kényszerűség vitte
rá, hogy területén úgyszólván állandóan elkeseredett harc
dúlt a hadviselő felek politikai és katonai ügynökei, kémei
és propagandistái között. Franciaországban és Angliában volt
politikai cenzúra, Oroszországban ezt a katonai cenzúra nagyobb
hatásköre pótolta. Németországban mindenki egyetértett abban,
hogy katonai cenzúrára szükség van; ezt a katonai cenzúrát
mérsékelten alkalmazták és a sajtó mindig készségesen
alávetette magát neki.
A
politikai cenzúrára vonatkozólag már nem volt ekkora az
egyetértés: a dolog tulajdonképpen úgy áll, hogy külön
erre a célra alapított cenzúraszerv nem is volt Németországban.
A legfőbb cenzúrahivatal esetről esetre döntött az ilyen
kérdésekben s ha politikai kérdésekben kellett döntenie,
mindig kikérte a hadvezetőség rendelkezését; ilyenekért azonban
sem ő maga, sem a hadvezetőség nem vállalta a felelősséget. Ez
aztán azt a tarthatatlan helyzetet idézte elő, hogy ilyen
politikai intézkedésekért senki sem volt hajlandó felelősséget
vállalni; meg kell mondanunk, hogy sem a legfőbb cenzúrahivatalnak,
sem a legfelsőbb hadvezetőségnek ez nem is volt kötelessége. A
parlamenti vitákba gyakran belevonták a cenzúrát és
hangoztatták, hogy a legfőbb cenzúrahivatalnak a politikai
cenzúrát is magához kellene ragadnia, ez azonban a hivatal elvi
ellenzése miatt csak elméleti kívánság maradt. Magát a
katonai cenzúrát a hadvezetőség közmegelégedésre látta el és
igen kitűnően szervezte meg; vezetői leginkább tartalékos
tisztek voltak, polgári foglalkozásuk szerint jogászok,
közigazgatási tisztviselők, tanárok, tanítók, hivatásos
újságíró azonban csak egy volt köztük; különös gondot
fordított a hadvezetőség arra, hogy a cenzorok közt ne legyenek
túlzó és szenvedélyes pártemberek, sőt olyanok sem, akik
ismertebb szerepet játszottak valamely pártban; viszont nem
egy helyen megtörtént, hogy a pártlapok terrorja erősen
befolyásolta a cenzúra működését. A legérdekesebb
cenzúraellenes cselekedet az volt, mikor az ország számos helyén
szinte egyszerre kezdtek titkos kezek holmi földalatti
irodalmat terjeszteni; valóságos csemege volt ez: ezekben a
közleményekben szerepelt mindaz, aminek megjelenését a
cenzúra megakadályozta. Természetesen üzlet volt ez, az emberi
kíváncsiságra alapított nyerészkedés, amit azonban a hatóságok
hamarosan elfojtottak. Egyébként a cenzúra kezelése nem volt
ridegnek mondható, sőt mikor a birodalmi gyűlésben egyre
hangosabban követelték, hogy a katonai és polgári hatóságok
engedélyezzék a hadicélok nyilvános tárgyalását, a birodalmi
kancellárnak az volt a felfogása, hogy hivatalosan nem lehet ugyan
erre engedélyt adni, azonban ebben a tekintetben elnézést és
engedékenységet ígért és kért a cenzúra részéről, ami be is
következett.
Ezekből
az adatokból és intézkedésekből kiderül, hogy Németország a
háború idején nemcsak a sajtóviszonyokat, hanem a cenzúrát sem
tudta egységesen rendezni, teljesen a hadvezetés szolgálatába
állítani, hanem mind a sajtó, mind a cenzúra tekintetében
mindvégig a félrendszabályok és a jóakaratú kísérletezés
taposómalmában vesztegelt.
Itt
kell újból utalnunk arra is, hogy a sajtószolgálatnak
szervezetlensége természetesen a propaganda terén is éreztette
hatásait; a külügyminisztérium külföldi sajtószolgálata
ugyan dolgozott a külföldön képekkel és nyomtatványokkal, de
ezek – hibás franciaságukkal vagy angolságukkal azonnal
elárulták német eredetüket s így elvesztették hitelüket;
egyébként a német propaganda, éppen a sajtószolgálat
szervezetlensége és tapasztalatlansága miatt, szem elől
tévesztette azt az alapelvet, hogy a propagandának feltétlenül
kerülnie kell a feltűnést, csöndesen és feltűnés nélkül kell
hozzáférkőznie azokhoz, akiket meg akar nyerni ügyének.
Erzberger képviselő magánpropaganda működése ebben a
tekintetben sokkal eredményesebb volt, amire már abból is
következtethetünk, hogy még Németországban is csak kevesen
tudtak és beszéltek róla. Egészen csodálatos az a naivság,
amellyel a különben szervezőtehetséggel megáldott németek
a sajtó szervezésével kísérleteztek; megállapíthatjuk, hogy a
sok tétovázás és ingadozás helyett elegendő lett volna
lemásolniuk az angol háborús sajtószervezés főbb elveit s akkor
egy csapással egyúttal propagandájukat is lendületesen útnak
tudták volna indítani. Hivatalokat szervezni tudtak, de a sok
hivatal közt elveszett maga a sajtó s vele a propaganda;
megszervezték például a semleges sajtó képviselőinek
főhadiszállását Berlinben, ki is küldték a semleges újságírókat
az arcvonalba, hogy közvetlen tapasztalatok alapján
tájékoztathassák a külföldet, de ennek bizony édes-kevés
látszatja volt. A sajtófelügyelet szervezetlensége
megbénította egyúttal a propagandaszolgálatot is.
Jellemző
a helyzetre, hogy mikor 1916. augusztusában Hindenburg és
Ludendorff kezébe kerül a legfőbb hadvezetőség, még mindig
kénytelen a sajtószolgálat szervezésével foglalkozni, úgyszólván
elölről kezdeni az egészet, akkor, mikor az angol sajtószolgálat
már régen az egyenesben volt és akadálytalanul tört céljai
felé s ezzel kapcsolatban propagandája is pompásan és valóban
eredményesen működött. “Ellenfeleink, – mondja az új
hadvezetőség egyik első parancsa, – Anglia vezetése alatt oly
nagyszerű egységet teremtettek katonai és politikai
tevékenységükben, hogy nekünk is minden erőnket latba kellett
vetnünk az irányadó tényezők zavartalan és sima együttműködése
érdekében. Minden ellentétet ki kell küszöbölni, hogy
mindenáron biztosítsuk a hadvezetés és a politika zárt és
szilárd egységét”. Szép szavak voltak ezek is és a
hadisajtó-szolgálat szempontjából annyit jelentettek, hogy
kezdődik minden elölről: szervezés, kísérletezés, kudarc,
eredménytelenség. Ludendorff erélyesen kezébe vette a sajtó
ügyét, a politikai kormányzatot sikerült is néhány erélyes
intézkedésre bírnia, egy-két hangoskodó sajtóparazitába
belefojtotta a szót: azonban mindez nem volt szerves megoldás és
semmivel sem vitte közelebb a hadvezetőséget az elejétől fogva
kívánatos célhoz: az egész sajtó egységesítéséhez a nagy
nemzeti célok érdekében. A hadisajtó-szolgálat, amely az
egyetlen komoly szerv volt ennek a célnak szolgálatában, nagy
hozzáértéssel, önfeláldozással és hősies munkával dolgozott
a cél érdekében, a nélkül azonban, hogy a polgári hatóságokat,
illetőleg a kormányzatot döntő lépésekre tudta volna rávenni
vagy kényszeríteni r most ez a hadisajtó-szolgálat is érzékeny
veszteséget szenvedett azzal, hogy vezetőjét, Deutelmoser őrnagyot
áthelyezték a külügyminisztériumi sajtóhivatal élére.
Nyilván kitetszik ebből, hogy az egész nagy Németországban ő
volt az egyetlen ember, aki tudott is, akart is cselekedni s értett
is a sajtó ügyeinek intézéséhez. Valósággal tragikus volt ez a
csapás: a nemzet egyszerre még messzebbre vetődött azoktól
a céloktól, amelyeknek érdekében a hadisajtó-hivatal annyi ideje
dolgozott s magának Deutelmosernek erélye és készültsége is
parlagon maradt, mert a külügyi szolgálat puhasága,
tanácstalansága és egészen különleges felfogása
nagyobbrészt megbénította működését.
De
nem csupán annyi történt, hogy a nagy kapkodásban úgyszólván
tétlenségre kárhoztattak olyan embert, mint Deutelmoser őrnagy
volt, hanem a politikai kormányzat ügyetlensége következtében
egymást érték a kellemetlen meglepetések is, amelyek
céltudatos és szervezett munka mellett természetesen
elkerülhetők lettek volna. 1916. novemberében a sajtó
felügyeletével foglalkozó katonai szervek egy szép napon arra
ébredtek, hogy a sajtóban megjelent a politikai kormány kiáltványa
Lengyelország függetlenségéről, illetőleg a lengyel állam
visszaállításáról; valóságos rémületet keltett a
hadvezetőségben, hogy a politikai kormányzat senkit sem
tájékoztatott előre erről a tervezett lépéséről. Még ennél
is végzetesebb volt, hogy a politikai hatóság minden néven
nevezendő tájékoztatást mellőzött s a lapoknak sem adott semmi
utasítást vagy útbaigazítást akkor, mikor 1916. december 12-én
nyilvánosságra hozta a német kormány békeajánlatát. Most aztán
betelt a pohár: az ország sorsáért felelős katonai vezetőség
hangosan és erélyesen követelte a sajtóügyek egységesítését,
egy központi szerv felállítását; Bethmann-Hollweg birodalmi
kancellár dodonai, vagy helyesebben semmitmondó általánosságokkal
hallgattatta el a jó szándékú javaslatokat, úgyhogy minden
maradt a régi állapotban, holott az egységesítéssel ebben az
időben talán még meg lehetett volna állítani a lavinát, amely –
ha nem is látták – bizony megindult.
A
legfelsőbb hadvezetőség volt kénytelen harmadízben is utalni a
szervezés szükségességére, akkor, mikor 1917-ben az orosz
forradalom véres és pusztító szele végigborzongatta az egész
polgári és nacionalista Európát. Ez volt a tizenkettedik óra,
még talán most is meg lehetett volna menteni valamit: hamarosan, az
első rémület perceiben terveztek is valamiféle választmányt,
amely kényes politikai helyzetekben tanácsokkal és utasításokkal
látta volna el a sajtót, de itt is elveszett a lényeg: közben a
német sajtó és pedig minden lap a maga pártállása szerint,
bőven ismertette az orosz forradalom eseményeit, felforgató
tanításait, lelkiismeretlen módszereit és sodró erejű agitatív
tevékenységét. A tájékozatlan német közvélemény
természetesen nem tudta kellő kritikával olvasni ezeket a
szenzációkat, s bizony ezreket és ezreket megmételyezett a
vérgőzből és ködös utópiákból feltámadó új világ.
Ludendorff tábornok személyesen is szorgalmazta a sajtóközpont
megszervezését s a politikai ellenőrzés, tájékoztatás és
cenzúra egységesítését, de a politikai kormányzat, mintha
körülötte nem is égne a világ, angyali szelídséggel ismételte
a régi dalt: Sajnos, nem teljesítheti a hadvezetőség kívánságát,
mert javaslatát egészen fölöslegesnek tartja: tudniillik ott van
a külügyminisztérium sajtóosztálya és sajtófőnöke, aki
egyúttal a birodalmi kancellár sajtófőnöke is, ezek elvégzik
azokat a feladatokat, amelyeknek vállalására a hadvezetőség
indokolatlanul új szerv létesítését javasolja. Ezzel a politikai
kormányzat, mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan átfordult a
másik oldalára és tovább aludt.
Michaelis
kancellár hivatalba lépése újra reményeket ébresztett a
hadvezetőségben, hogy talán most sikerül megvalósítani az
évek óta hiába kergetett ábrándokat. Michaelis csakugyan
kijelentette, hogy legelső feladatának tekinti a sajtóügy
végleges szabályozását, és csakugyan, nem sokkal később
elhatározta, hogy a birodalmi kancellári hivatal mellett
megszervezi az oly régóta sürgetett sajtófőnökséget. A
hadvezetőség örömmel látta, hogy mégis megmozdult a politikai
kormányzat, s annál inkább, mert a szövetségesek 1917-ben
egymásután szólították fel a német hadvezetőséget, hogy
teremtsen rendet a sajtószolgálatban, vegye kezébe annak egységes
intézését, mert ennek a kérdésnek rendezése szervesen összefügg
a győzelem vagy a vereség ügyével. A kérdés megoldása
csakugyan égetőbb volt, mint valaha, mondta a legfelsőbb
hadvezetőség. Utólag viszont megállapíthatjuk, amit a
hadvezetőég akkor még természetesen nem láthatott és nem
tudhatott: hogy ebben a pillanatban – mikor Angliában három
miniszter végezte azt a munkát, amely Németországban még meg sem
volt szervezve – már minden szervezés elkésett. Hertling gróf
kormánya már tovább ment a tervezgetésben és úgy döntött,
hogy a sajtó ügyét propagandaminiszter kinevezésével fogja
megoldani. Előbbi fejeztünkben említettük, hogy 1918.
júniusában már hozzá is fogtak az előkészítő munkálatokhoz!
Néhány hónap múlva pedig menthetetlenül összeomlott
minden.
Említettük,
hogy az osztrák-magyar, bolgár és török szövetségesek 1917-ben
azzal a kéréssel fordultak a német hadvezetőséghez, hogy vegye a
maga kezébe és egységesítse a szövetségesek
sajtószolgálatát. Fontos lett volna például, hogy az újonnan
visszaállított Lengyelországról s általában a lengyel kérdésről
a központi hatalmak sajtója egyöntetűen írjon, hasonlóképpen
egységes szempontokat kövessen a román kérdés megítélésében,
mert itt bizonyos. Ellentétek, illetőleg súrlódások jelentkeztek
a monarchia és Bulgária közt. Most derült ki, hogy a német
politikai kormányzatnak semminemű befolyása sincs a szövetségesek
sajtójára, ami pedig végzetes volt, mert az érdekellentétek
– az antant őszinte örömére – hamarosan nyíltan kiéleződtek,
különösen Bulgária és Törökország között, viszont Bécs
és Berlin közt is némi feszültség támadt a miatt, hogy az
osztrák-magyar hadvezetőség a bolgár front haditeljesítményeinek
érdemét a maga csapatai számára foglalta le s ezzel érzékenyen
megbántotta a német csapatok önérzetét. Itt csakugyan tenni
kellett valamit, hiszen ezek a zilált sajtóviszonyok határozottan
aláásták a központi hatalmak ellenálló erejét s
valósággal hizlalták az antant propagandáját és önbizalmát. A
német hadvezetőség meghívta a szövetséges sajtó irányadó
tényezőit, minden tekintetben megkönnyítette munkájukat,
egyszerűsítette a cenzúrát, megkönnyítette a postai
összeköttetést, ápolta a bajtársiasságot, úgyhogy ez a
“szövetséges sajtóhadiszállás” csakugyan eredményesen
kezdett dolgozni az ellentétek kiküszöbölésén és a súrlódások
megszüntetésén. E mellett a német hadisajtó-hivatal vezetői
sorra felkeresték a szövetségesek katonai sajtószolgálatának
vezetőit és most már komolyan dolgoztak azon, hogy a
hadisajtó-szolgálatot központosítsák és egységesítsék, ha
már a politikai kormányzat nem tudott idáig eljutni. Sajnos, a
katonai szervezkedésből is csak annyi lett, hogy ezután a
szövetségesek összehangolták az eddig egymástól teljesen
függetlenül kiadott hadijelentéseket.
Az
osztrák-magyar sajtóhadiszállás első vezetője, Hoen tábornok,
igen művelt ember volt s kitűnő katonai író, aki azonban inkább
a háború hadtörténetének adatgyűjtésével és
szerkesztésével foglalkozott, mint a sajtó pillanatnyilag sokkal
fontosabb ügyeivel. Németország erre a célra egyetlen embert sem
vont el az arcvonalból, hanem a háború történetének
feldolgozását a vezérkarra bízta, egyelőre természetesen csak
rendszeres adatgyűjtés alakjában. Hoen vállalkozása igen
szép és dicséretreméltó, sőt szükséges munka volt, jegyzi meg
némi gúnnyal Nicolai, csak éppen lettek volna ennél sokkal
sürgősebb feladatok is. Így történt aztán, hogy a
monarchia katonai sajtószolgálata jelentéktelen és hatástalan
maradt. Egyébként fokozta ezt az is, hogy a sajtó ellenőrzését
nem a katonai hatóságok, hanem az ügyészségek végezték. A
monarchia sajtójában egyre hangosabb lett a nemzetiségi kérdés
körül támadt harc, s ezzel párhuzamosan, bár tőle függetlenül,
egyre erősebben érvényesült a kapitalista befolyás. A monarchia
hadisajtó-szolgálatának következő parancsnoka, Eisner-Bubna
ezredes, már semmi érdemlegeset nem tehetett, mivel az egész
katonai vezetést mindenestül maga Károly király vette kezébe.
Ezzel ez az intézmény be is fejezte amúgy is jelentéktelen
pályafutását.
Bulgáriában
egy kézben volt a katonai és a politikai sajtószolgálat intézése
és felügyelete s a gyakorlatban mindvégig a politikai
sajtófelügyelet maradt előtérben. Ilyen kívánságokkal fordult
a német hadisajtó-szolgálat vezetőségéhez is, de az elhárította
magától szempontjainak figyelembe vételét, áttette kérését a
politikai kormányzathoz, amely – szokásához híven – még csak
állást sem foglalt a bolgár javaslat: a politikai
sajtó-együttműködés kérdésében. Ennek a következménye volt
aztán az, hogy Bulgária a maga lábára állt és lassankint
úgyszólván teljesen elszakadt a német hadisajtó-szolgálattól.
Törökországban a katonai sajtófőnök kezében egyesült a
katonai és politikai sajtóirányítás, sőt a kettő úgyszólván
teljesen egybefolyt; ennek következtében a török sajtóval való
politikai együttműködés mindvégig lehetséges, sőt igen
eredményes volt.
A
német hadisajtó-szolgálat működésének még néhány érdekes
mozzanatáról kell megemlékeznünk. A hivatal mindenirányban
megőrizte teljes pártatlanságát s minél jobban kiélesedtek
a sajtóban a pártellentétek, minél jobban elfajult a hang, a
hivatal annál szívósabban kitartott mindig vallott alapelve
mellett, hogy működésében semmi más szempontot nem tart
irányadónak, csak a hadvezetés érdekeit. Egy ízben a politikai
kormányzat némi szemrehányással illette a legfelsőbb
hadvezetőséget, mert a hadisajtó-hivatal egyik előterjesztésében
a “demagógia” szóval jellemezte bizonyos lapok. és pártok
működését. Bármennyire hangoztatta is a különben mindig gyáván
visszahúzódó és valóságos hintapolitikát folytató
kormányzat, hogy tekintettel a pártok érzékenységére és a
politikai véleménynyilvánítás szabadságára, a “demagógia”
szót nyilvánosan a világért sem szabad kiejteni: Nicolai ezredes
kijelenti, hogy ez az egyetlen szó, amellyel híven lehet jellemezni
az akkori helyzetet és viszonyokat. Alig van tipikusabb példája a
demagógiának, mint a következő tény: megállapították
hivatalosan, hogy az arcvonalban leginkább a szocialista és a
zsidó-demokrata lapok vannak elterjedve, ugyanakkor azonban ezek a
lapok-természetesen pártérdekekből és agitációs célokból,
panasszal fordultak a hadügyminiszterhez, hogy az arcvonalbeli
katonai parancsnokok elnyomják őket!
Éppen
az ilyen kérdések tisztázása céljából a hadvezetőség
széleskörű vizsgálatot indított s bizonyos adatgyűjtés után
megállapította, hogy milyen arányban olvassák és vásárolják a
lapokat az arcvonalban álló katonáit. Erre, még az eredmények
megállapítása előtt, felzúdult a baloldali sajtó, hogy a
hadvezetőség bizonyos pártérdekből végezteti ezt a munkát. A
megállapítások olyan adatokat eredményeztek, amelyek
nagyobbrészt már eddig is ismeretesek voltak s egyáltalán nem
szolgáltak a nemzeti irányú pártok javára. Sajnos, a katonák
igen nagy példányszámban olvasták a baloldali lapokat,
bebizonyosodott továbbá, hogy azokat a vidéki újságokat, amelyek
leghamarább jutnak el a tábori könyvkereskedésekbe, azonnal
elkapkodják, viszont a berlini lapokra előfizetnek, még pedig
körülbelül fele-fele arányban pártolják a baloldali és a
jobboldali sajtót; körülbelül egymillió lappéldányt szállított
a posta naponta az arcvonalba. Szélsőbaloldali és szélsőjobboldali
lapok a legkisebb számban szerepeltek ezek közt, s mégis ezek
voltak a legveszedelmesebbek, mert legnagyobb volt bennük a
vakmerőség, az agitatív lendület és legélesebb volt a hangjuk.
Ezt a sajtót lehetőleg távoltartották a tábori
könyvkereskedésektől, mert az adatgyűjtés megállapította, hogy
a katonák jókora részét, sőt bátran mondhatjuk: nagy többségét
a politika, főleg a túlzó politika egyáltalában nem érdekelte.
Érdekes jelenség volt az is, hogy a vidéki lapok jóval nagyobb
számban jártak a tábori hadsereghez, mint a nagypolitikával
foglalkozó fővárosi világlapok; éppen azért a hadisajtó-hivatal
nagy gonddal és szeretettel karolta fel a vidéki és az úgynevezett
helyi sajtót, s megindította a “Deutsche Kriegsnachrichten”
című kőnyomatost is, hogy ezt a nemzeti érzésű és feltétlenül
megbízható sajtót megfelelő anyaggal ellássa. Érdekes
újítás volt az is, hogy a hadvezetőség 1917. nyarától kezdve
az egyes hadtestparancsnokságok székhelyeire kerületi
sajtóértekezleteket hívott össze; ezeken rendszerint egy
vezérkari tiszt ismertette a háromnégyszáz megjelent
újságíró és kiadó előtt a hadieseményeket s ilyen módon
nemcsak közelebb hozta egymáshoz a hadvezetés és a sajtó
munkásait, hanem egyúttal jótékony és mindenesetre irányító
befolyást is gyakorolt a vidéki sajtóra, amelynek javarésze
mindvégig hívén kitartott a nemzeti hadicélok mellett.
Két
jelszó volt a háború második felében a sajtó és a közvélemény
izgató és gyújtóanyaga, egyik a választójog, másik a
békehatározat. Ez a két jelszó két táborra szakította a német
sajtót és olyan-veszedelmes agitációt szított fel, amely
valósággal végzetes döfést adott a hadseregnek is, az otthon
maradt s addig nagyobbrészt egységes német lakosságnak is. Ebben
a kritikus helyzetben a hadisajtó-hivatal, igen helyesen, úgy
érezte, hogy közbe kell lépnie, mérsékelnie kell a szembenálló
felek harci hevét, a hadviselés s ezzel a haza érdekében. Ezt a
közbelépést katonai szempontok hangoztatásával igazolta, azonban
a politika gőzeitől megfertőzött fejekben egyáltalán semmi
megértés sem mutatkozott a hadviselés érdekei iránt. Még a
legtöbb megértést a jobboldali sajtó tanúsította, tehát a
katonai sajtóiroda ezen az oldalon igyekezett eredményeket elérni;
ezt azonban azonnal szemére vetették azzal, hogy pártoskodik,
politikailag állást foglal és mindenképpen kedvezni igyekszik a
szélsőjobboldali lapoknak. A valóságos tény az, hogy a hivatal
teljesen tárgyilagos volt és a gyanúsítás pusztán onnan eredt;
hogy a jobboldali lapok nagyobb terjedelemben vették figyelembe a
katonai szempontok megóvására vonatkozó kívánságait, a
nélkül, hogy ezért bármiféle kedvezésben részesültek volna;
ezt az is élénken bizonyítja, hogy egyebekben a jobboldali sajtó
is a baloldali lapok példáját követte: pártoskodással és
kétszínűséggel vádolta meg a hivatalt, másfelől pedig – az
ilyen ellentmondások jellemzők erre a bomlott idegzetű sajtóra –
azt követelték a hivataltól, hogy világosan és
félreérthetetlenül foglaljon állást a politikai kérdésekben!
Elkövetkezett
hát az idő, amikor végzetes és helyrehozhatatlan csorbát
szenvedett a hadisajtó-hivatal tekintélye, a lapok fékezhetetlen
izgatása és politikai elvakultsága következtében és
hamarosan eljött az az idő is, mikor a cenzúra eddig is
meglehetősen fogatlan farkasa valóságos báránykává
szelídült. A politikai viszonyok elfajulása és a harc kiélesedése
már régen túljutott a cenzúra szabályozó és korlátozó
hatalmán; a cenzúrának már úgyszólván minden szót
törölnie kellett volna a lapokból, ha azt akarta volna, hogy
az agitáció nemzetközi méreganyaga ne jusson bele a német nép
szervezetébe. A sajtót, éppúgy mint a lelkeket, végzetesen
átitatta a politika mérge s így már teljesen céltalan lett
volna cikkekre, bekezdésekre vagy mondatokra vadászni: a
túlzó szellem ott harsogott és vigyorgott már a
legártatlanabb szavakban, sőt a sorközökben is! Eléggé jellemző
a viszonyok elfajulására, hogy 1917-ben a katonai
főparancsnokság, a nélkül, hogy előbb érintkezésbe lépett
volna a legfelsőbb hadvezetőséggel, rendeletet adott ki, hogy a
sajtófelügyeletet lényegesen meg kell lazítani s különösen
engedékenyen kell bánni a pacifista sajtóval és röpiratokkal.
Bizonyos, hogy az ilyen intézkedések nem voltak túlságosan
alkalmasak a polgári lakosság és a hadsereg fegyelmének
fenntartására és megszilárdítására. De hogy milyen kapkodás
uralkodott ezen a téren, azt élénken bizonyítja a
hadügyminisztériumnak 1917. novemberében kiadott rendelete,
amelyben intézkedik, hogy a független szocialisták felforgató
üzelmeinek és izgatásainak a nép és a hadsereg körében minden
eszközzel véget kell vetni. Íme: az egyik oldalon romantikus és
bűnös engedékenység, a másikon meglehetősen elkésett
szigorúság és elszántság! De legalább ennek lett volna
eredménye! A haditengerészetnél lázadás tünetei mutatkoztak.
December elsején a hadügyminiszter szigorú büntetés terhe alatt
megtiltja a katonáknak a független szocialista sajtó olvasását.
Csakhogy ekkor a lázítás és izgatás tüze átcsapott már a
mérsékelt, az úgynevezett többségi szocialisták sajtójára
is. December vége felé a Vorwärts “Küldjétek koldulni őket!”
címmel lázító cikket közölt a hadirokkant-kérdésről,
ami érezhető nyugtalankodást keltett a harcoló hadsereg körében:
a főparancsnok be akarta tiltatni a lapot a polgári hatóságokkal,
mire a kancellári hivatal ezt a gondolatot őrültségnek bélyegezte
s a főparancsnok szándékát minden hatóságnál meghiúsította.
Hindenburg tábornagy ekkor személyesen kereste fel a kancellárt s
hangoztatta előtte, hogy az ilyen sajtóaknamunkának végzetes
következményei lehetnek a hadsereg fegyelme és állóképessége
szempontjából. A kancellár elvileg készséggel elismerte a
tábornagy szempontjainak helyességét, azonban határozottan
kijelentette, hogy a lap betiltása politikailag igen ártalmas
volna. Hindenburg vezértábornagy közbelépése tehát
eredménytelen maradt. Szóval és írásban hiába küzdött a
nagyszerű hadvezér, hogy a polgári kormányzat minden
erejével álljon a hadvezetés mellé, valami hamis lovagiasság és
politikai zsiványbecsület nevében majdnem mindig, de a
legveszélyesebb pillanatokban mindig, szembehelyezkedett a
hadvezetés érdekével, – és pedig éppen akkor, mikor az antant
megalakította a legfelsőbb haditanácsot és az összes
antant-seregek főparancsnokságát egyetlen, még pedig francia
kézben egyesítette. A katonai és polgári, szóval a nemzeti
egység, csak Németországban maradt mindvégig utópia.
Németországban ebben az időben azzal foglalkoztak, hogy a
sajtónak minél nagyobb szabadságot engedélyezzenek, hogy teljesen
ellenőrzés nélkül és a féktelen izgatás minden eszközével
folytathassa belpolitikai harcait. A birodalmi kancellár erélyesen
hangoztatta azt az álláspontját, hogy a sajtó harcát semmiféle
cenzúrarendszabályokkal nem szabad befolyásolni vagy éppen
megakadályozni. Hiába hangoztatta megint Hindenburg tábornagy,
hogy a kormány igyekezzék szépszerével hatni a sajtóra és a
pártokra, mert a belső béke rendkívül fontos érdeke a harcoló
hadseregnek: a kormányzat konokul csak azt hajtogatta, hogy a
belpolitikai harcnak szabad folyást kell engedni.
Egészen
olyan látszata volt a dolognak, mintha a kormányzat, ki tudja
milyen érdekek vagy politikai célok szolgálatában, maga akarná
ezt az elkeseredett sajtóháborút. Hindenburg követelését nem
értették meg vagy nem akarták megérteni s mivel őt mégsem
merték nyíltan támadni, a hadisajtó-hivatal ellen intéztek
kíméletlen támadásokat, most már nemcsak a sajtóban, hanem a
parlamentben is. Erzberger, centrumpárti képviselő, heves támadást
intézett a hadisajtó-hivatal túlkapásai ellen, egy másik
képviselő pedig azt állította, hogy a hadisajtó-hivatalban
480 tiszt lógja a napot; ezeket a támadásokat a hadügyminiszter
csak jóval később utasította vissza magában a Reichstagban,
hangoztatta, hogy a hadisajtó-hivatalban mindössze 119,
nagyobbrészt sebesült és harcképtelen tiszt dolgozik,
azonban a visszautasítás nem sokat használt, mert ezen az
ülésen már újabb vádak hangzottak fel: hogy a hadisajtó-hivatal
túllépi hatáskörét s azon mesterkedik, hogy a német sajtót
bizonyos körök engedelmes eszközévé tegye; Erzberger képviselő
pedig kijelentette, hogy múltkori vádját fenntartja. Ezek a
támadások a cenzúra-vitában kiújultak. A miniszteri védelem
meglehetősen gyenge volt, Ludendorff erélyes írásbeli
visszautasítása pedig hatástalan maradt. Az ellenséges indulat
egyre kegyetlenebb pergőtűz alá vette a hadisajtó-hivatalt, 1918.
tavaszán már egészen nyíltan és kíméletlenül támadták s
követelték megszüntetését. Meg kell állapítanunk, hogy a
támadások értelmi szerzője ezúttal nem a sajtó volt, hanem a
politikai elfogultság és pártszellem; ez az ellenségeskedés ott
kezdődött, mikor a hadisajtó-hivatal nem volt hajlandó politikai
pártok vagy egyes emberek céljainak szolgálatába állni. Régi,
lappangó ellenségeskedés volt ez, amely csak alkalomra várt, hogy
kitörjön és nyílt sisakkal kiálljon a hadisajtó-hivatal ellen.
Az alkalmat meghozta a békerezolúcióért folytatott harc és a
hivatalnak a katonaság hazafias irányú oktatása és
felvilágosítása ügyében kifejtett komoly tevékenysége. A
politikai pártok ádáz harcot indítottak a hazafias oktatás ellen
s mint Nicolai igen találón megjegyzi, a hadisajtó-hivatal is
tulajdonképpen ebben a harcban kapta a halálos döfést. Meg kell
állapítanunk, hogy becsületes igyekezettel fáradozott a
sajtóegység s ezen az úton a nemzeti egység megteremtésén, de a
polgári hatóságok közömbösségén, tehetetlenségén,
rosszakaratán és politikai elfogultságán a hivatal minden
igyekezete hajótörést szenvedett. Meggyőződésünk, hogy ha
ez a hivatal nem lett volna, a német sajtó sokkal korábban
áldozatul esett volna a nemzetközi izgatásnak; a német
hadisajtó-hivatalnak elévülhetetlen érdeme marad, hogy mostoha
viszonyok közt, sorsdöntő órákban, a pártok állandó támadásai
közben, annyi bénító törekvés és erő ellenére is, bátran
nekivetette vállát az áradatnak és magára hagyatva küzdött,
lélegzete fogytáig. Nemcsak hőse volt a fegyvertelen. háborúnak
ez a hivatal, hanem munkássága és története remélhetőleg intő
példa is marad az utánunk következő nemzedékek számára.
Szándékosan
foglalkoztunk részletesebben a német sajtó háborús
történetével, mert ennek a sajtónak s a felügyeletére
alkotott szerveknek munkálkodása, vergődései, sikerei és
kudarcai valóban tipikusak. Az osztrák-magyar-bolgár és
török háborús sajtóról és a sajtóval kapcsolatos
intézkedésekről nem volna ennyi színes és tanulságos
mondanivalónk, viszont a német sajtó háborús története egy
nagy, csodálatosan szervezni tudó, de nyílt harcra és nem
aknamunkára született nemzet kétségbeesett vergődését mutatja
olyan fronton, amely merőben idegen ennek a népnek egyenes
jellemétől, olyan fronton, amelyen a titkos mesterkedésekhez,
üzleti furfangokhoz, csalafintaságokhoz és hátsógondolatokhoz
szokott önző és kalmár Anglia aratta igazi diadalait. De azért
is szükségesnek tartottuk a német sajtóviszonyok tüzetesebb
ismertetését, és pedig a leghitelesebb forrás: Nicolai ezredes
emlékiratainak bőséges felhasználásával, mert alapigazság,
hogy a hírszerzésnek és kémkedésnek egyik legfontosabb
eszköze éppen a sajtó, még pedig közvetve és közvetlenül
egyaránt. Közvetlenül eszköze a sajtó a kémkedésnek oly módon,
hogy vagy a kémek leveleznek egymással az újságok hasábjain,
titkos szövegekkel, vagy maga a lap hoz szándékosan vagy
önkéntelenül olyan adatokat és híreket, amelyek a hadviselés
szempontjából döntő jelentőségűek lehetnek, – közvetve
pedig eszköze a sajtó a propagandának, mind az ellenség ellen
irányuló, mind pedig a belső arcvonal megerősítését célzó
szellemi befolyásolásnak. Éppen ezeknek a szempontoknak alapján
tartottuk helyénvalónak a német sajtóviszonyok ismertetését,
mert ezek mind a kémkedés és hírszerzés, mind pedig a külső
és belső propaganda szempontjából a legtanulságosabb
megfigyelésekre, tipikus jelenségek észlelésére és a
legérdekesebb következtetésekre adnak alkalmat.
A
posta a kémkedés szolgálatában. A háborús cenzúra nem
csupán a napilapokra és egyéb sajtótermékekre terjedt ki,
hanem szükségképpen a posta és távíró forgalmára is, mert a
kémkedésnek kitűnő segédeszköze volt a posta és a távíró
is, még pedig nemcsak a világháború alatt, hanem igen
nagymértékben a béke utolsó éveiben is.
Nálunk
tulajdonképpen 1908 – vagyis Bosznia és Hercegovina bekebelezése
óta – alig volt igazi béke. Forrott, kavargott körülöttünk
minden és csak idő kérdése lehetett, hogy mikor szakad ránk a
régóta előkészített világháború.
Mivel
minden kultúrállamban, s így nálunk is, törvény óvta a
levéltitkot, azok a kémek és ügynökök, akik már évekkel a
világégés előtt itt bujkáltak közöttünk, akadálytalanul és
minden kockázat nélkül közölhették megbízóikkal mindazt,
amit láttak és hallottak. Még titkos írásra vagy egyéb
óvóintézkedésekre sem volt szükség, mert a leveleket senki
sem vizsgálta át.
Később,
már a világháború folyamán, amikor a kémkedés elhárítására
szükségképpen nagyobb gondot kezdtünk fordítani, a posta útján
továbbított kémjelentések is sokkal nagyobb óvatosságot
kívántak s a tudósítók kénytelenek voltak a
legkörmönfontabb fogásokhoz folyamodni, hogy az ellenőrző
közegek éberségét kijátsszák. A titkos írás nem volt
célszerű, mert az ilyen leveleket rögtön lefoglalta volna a
cenzúra, de kínálkozott elég más mód, amelyekkel többé-kevésbé
gyanútlanná lehetett tenni a levelezést.
Így
például a levelező felek abban állapodtak meg, hogy egy bizonyos
sortól kezdve az egyes szók kezdőbetűiből tevődik össze a hír.
Más mód szerint igen finom tűvel, alig észrevehetően, átszúrták
a levélnek vagy még inkább valami hírlapnak azokat a betűit,
amelyek egymásután olvasva a jelentés szövegét adták. Egyébként
ezekről a módszerekről részletesen szóltunk könyvünknek a
rejtjelzésről írt fejezetében.
De
mivel ezek az eljárások sem bizonyultak jóknak, csakhamar itt is a
láthatatlan tintához folyamodtak a kémek. Az ilyen írás csak
akkor tűnt elő, ha megfelelő vegyiszerrel kezelték. Egyszerűbb
eljárás volt az, hogy a jelentést tejjel, selyempapírra írták s
valami teljesen ártatlan képet burkoltak bele. Ha a selyempapírt a
világosság felé tartjuk, az írást ki lehet betűzni. A kémek
azt a módszert is megpróbálták, hogy közlendőiket láthatatlan
tintával a levélborítékra írták és bélyegekkel ragasztották
le.
Még
több lehetőség kínálkozott a csomag-postaforgalom
felhasználásában. Az ilyen csomagokat, amelyekben kémjelentést
akartak küldeni, rendszerint a semleges külföldre irányították,
tartalmuk pedig áruminta, vagy más, közömbösnek látszó cikk
volt. A kémjelentéseket természetesen láthatatlan tintával, vagy
a belső csomagolópapír valamely előre megállapított helyére,
vagy pedig a doboz belső oldalára írták. Rövidebb közlések a
szállítólevélnek a címzettnél maradó szelvényén is elfértek.
De megpróbálták a kémek azt a fogást is, hogy a dobozt két,
észrevehetetlenül egymásra ragasztott kéregpapírrétegből
készítették s a jelentést a két réteg közé tették.
Természetes, hogy az ellenőrző közegek lassan-lassan mindezekre a
fogásokra rájöttek, de addig bizony nagyon sok kémjelentés
juthatott ki az országból, sőt mindvégig nem lehetett teljesen
szabályozni a posta útján való hírcsempészést.
Bár
sokkal korlátoltabb mértékben, a távíró is a kémkedés
szolgálatába volt állítható, sőt a telefon is. Az utóbbi
főként azért, mert nálunk ezen a téren is nagy gondatlanság
uralkodott s gyakran megtörtént, hogy hivatalos személyek is
telefonáltak olyan dolgokat, aminőket egyáltalán nem lett volna
szabad ilyen úton közölni, a hívatlan fülelés veszélye miatt.
A harctéren, de csakis ott, ahol a két harcvonal közel volt
egymáshoz, a telefonfülelő állomások útján, sok érdekes és
fontos beszélgetést lehetett kihallgatni.
Legkönnyebben
állíthatták a postát a kémkedés szolgálatába az idegen
államok különösen védett követségei. Ezekkel szemben
valósággal tehetetlenek voltunk s így- legalább is a hadüzenet
pillanatáig – teljesen ki voltunk nekik szolgáltatva. Ez azonban
mindenütt így van. A baj főként abban nyilvánult, hogy az
ellenünk háborúra készülő államok sokkal több pénzt
áldozhattak a “törvényesen védett” kémkedésre, mint mi s
így nagyon sokat megtudhattak rólunk. Megtörtént az is, hogy a
semleges államok követségei teljes jóhiszeműséggel
közvetítettek olyan közömbösnek látszó, színleg
magánlevelezést, amelyekből a beavatott fontos következtetéseket
olvashatott ki. Ilyen közvetítésre, tudtán kívül, például
a Bécsben székelő pápai nunciatúrát is felhasználták.
Kétségtelen,
hogy háború esetén a kémelhárításnak legbiztosabb módja a
határok teljes lezárása vagy igen szigorú ellenőrzése. Sajnos,
ez igen nyomós okokból tökéletesen alig hajtható végre.
Rendkívül nagy óvatosságra s még több előzetes intézkedésre
van szükség, hogy ez a módszer kifogástalanul érvényesüljön,
mert megtörténhetik, hogy az ország teljes elszigetelésével
önmagunknak okozunk mérhetetlen károkat, s még e mellett megmarad
az a lehetőség, hogy a személy-, áru- és levélforgalom
csempészutakon bonyolódik le. Marad mint legalkalmasabb módszer,
az, hogy át kell vizsgálni és meg kell rostálni az egész
személy-, áru- és levélforgalmat és így kell megakadályozni
a nem kívánatos elemek, hírek, áruk és egyebek beszivárgását.
Békében ez a módszer majdnem teljesen használhatatlan, háború
idején azonban teljességgel nélkülözhetetlen. Németország
még meg is tetézte ezt a szigorú határellenőrzést azzal, hogy a
megszállott Belgiumot magasfeszültségű villamos árammal töltött
szeges drótkerítéssel választotta el Hollandiától s az átjárást
csak nagyon kevés helyen tette lehetővé; a posta is csak az ilyen
helyeken át juthatott, természetesen még így is szigorú
ellenőrzés után, a külföldre; ez a módszer néha hetekig tartó
késedelmet okozott a postai küldemények forgalmában, ami nem
egyszer jó volt, mert mire az esetleg átcsempészett kémjelentés
megérkezett rendeltetési helyére, talán már tárgytalanná
vált, viszont azzal a veszéllyel járt, hogy a német kémszervezet
vagy propaganda levelezése is késedelmet szenvedett
egyszer-másszor. E mellett még az is megtörtént, hogy vakmerő
kémek a drótakadályt megfelelő szigetelő eszközökkel átvágták,
vagy kellőképpen szigetelt öltözetben erőszakos rombolás
nélkül is átjutottak rajta. Látnivaló ebből is, hogy a postai
ellenőrzésnek rengeteg akadállyal kellett megküzdenie.
Ezt
egyébként néhány megtörtént eset még jobban megvilágítja. Az
egyik postai cenzornak feltűnt például, hogy egy nürnbergi hölgy
rendszeresen kap tojásküldeményeket Svájcból. Akkoriban nagy
volt az élelmiszerhiány s ezért magában véve nem lett volna
feltűnő a dolog, a cenzor azonban résen volt és nehogy vétkes és
könnyelmű mulasztást kövessen el, a küldemények sűrűbb
ismétlődése alkalmával minden egyes darab tojást átadott a
vegyvizsgáló állomásnak, megállapítani, vajon nincs-e
rajtuk titkos írás. Hosszas és már reménytelennek látszó
vizsgálódások után, az egyik csomagban mégis találtak két
tojást, amelyeken titkos írás volt. Természetesen titokban
tartották a dolgot, azonban megfigyelés alá vették a
címzettet s így hamarosan igen messze ágazó és Németország
belsejében működő ellenséges kémszervezetnek jöttek a
nyomára.
Más
alkalommal feltűnt a cenzoroknak, hogy egy svájci zeneműkiadó
rengeteg kottát küldözött Németországba, különféle címekre;
a dolog még gyanúsabbá vált azáltal, hogy minden címre
ugyanazokat a kottákat küldte a cég. Megpróbálták zongorán
lejátszatni a kottákat, de kiderült, hogy nem volt bennük sem
dallam, sem ritmus: a kotta tehát nem zenét tartalmazott.
Rejtjelszakértők hosszas vizsgálat után megállapították, hogy
a hangjegyek tulajdonképpen leplezett utasítások voltak a
Németországban működő ellenséges kémek részére.
Különösen
tanulságos megfigyelni a német postacenzúra működését, még
pedig nemcsak kiváló szervezete, hanem tudományos megalapozása
miatt is. Az idevágó adatokat és megállapításokat a már
ismételten említett Nicolai ezredes “Nachrichtendienst, Presse
und Volksstimmung im Weltkrieg” és “Geheime Mächte” című
munkáiból merítettük.
Németországnak
mindjárt a háború kitörésekor egyik legfontosabb tennivalója
volt, hogy szigorú megfigyelés és ellenőrzés alá vette a posta-
és távíróforgalmat. A háború elején száz meg száz helyen
megalakultak a cenzúrabizottságok s ezek egymás mellett,
egyelőre központilag szervezetlenül, de önállóan működtek.
Ezek is és az illetékes hatóságok is egyre másra kérdésekkel
ostromolták a vezérkart, hogy bizonyos esetekben hogyan kell
eljárniuk. Így merült fel annak a szüksége, hogy a posta- és
távírócenzúrát egységesíteni kell s egy központi szerv útján
egy kézbe kell összefogni. Így alakult meg 1915-ben a vezérkar
III. B. osztályának kebelében a központi posta- és
távíróellenőrző-hivatal.
Az
alapelv az volt, hogy minden levél és távirat gyanús, tehát
valamennyit a leggondosabban meg kell vizsgálni. A külföldre
irányított postai anyag sokszorosan felülmúlta a Németországba
bejövő anyagot, úgyhogy mindig a külföldre irányított anyagot
vizsgálták át előbb. Olyan személyek számára, akik feltétlen
bizalmat érdemeltek, bizonyos könnyítéseket engedélyeztek s
általában a megbízhatóság jogcíme adta az egyetlen
tehermentesítést az idegölő munkával agyonhalmozott cenzoroknak.
A belső postaforgalmat nem cenzúrázták, csak a harctérhez közel
eső vidékeken s később minden olyan helyen, ahol gyanús
mozgolódások voltak észlelhetők. Különösen éber gonddal
vizsgálták át azt a postai anyagot, amely hadifogoly vagy
külföldön internált németeknek volt címezve, mert ismételten
tapasztalta a hadvezetőség a saját kárán, hogy nem egy
hadifogoly vagy internált vállalkozott arra a szégyenletes
szerepre, hogy németországi hozzátartozói révén híreket szerez
az ellenséges hadvezetőség számára, abban a reményben, hogy
súlyos helyzetében vagy szenvedéseiben meg fogj a kapni a
megígért könnyítéseket vagy jutalmakat. A tábori posta nem állt
cenzúra alatt, csak bizonyos esetekben és időközökben, ha a
hadsereg-főparancsnokság elrendelte. Ugyancsak különös gondot
fordított a cenzúra a belgiumi, lengyelországi, romániai,
valamint a megszállt oroszországi postaforgalom szigorú
ellenőrzésére. A vizsgálat nem csupán a tartalomra szorítkozott,
hanem a titkos írások, rejtjelzések és vegytinták esetleges
alkalmazására is.
A
távíróforgalom az ellenséges külfölddel teljesen szünetelt, a
semleges külföldre is csak bizonyos csereállomások
közvetítésével volt megengedve; ezek felelősek voltak
azért, hogy a továbbított táviratok semmi olyant nem
tartalmaznak, ami a legtávolabbról is árthatna a hadviselés
érdekeinek.
Azoktól,
akik szabályszerű útlevéllel átlépték a határt és külföldre
utaztak, a határrendőrség kivétel nélkül elvett mindennemű
levelet; ez csalhatatlan módja volt az ellenőrzésnek; az ilyen
leveleket nyomban meg is semmisítették. Kivétel csupán a semleges
hatalmak követségeinek diplomáciai postája volt. Említettük
már, hogy ennek a révén is számos ártalmas közlemény,
esetleg kémjelentés is eljutott külföldre, de ezen semmi
módszerrel sem lehetett segíteni.
Csakhamar
szükségesnek mutatkozott a külföldről érkező posta teljes
anyagának alapos megvizsgálása titkos írások szempontjából.
Külön erre a célra tudományos osztályt állítottak fel a III.
B. kebelében; ez az alosztály valamennyi postai cenzúrát és mind
a 35 távíró-csereállomást ellátta a megfelelő
vegyiszerekkel és részletes utasításokat adott nekik a titkos
írások felderítésének módszereire vonatkozólag. Az állomások
havonta körülbelül kilencmillió postai küldeményt cenzúráztak
s ebből a mennyiségből 1700 darab küldeményben találtak titkos
írást. A kémek leleményessége elégtelennek bizonyult a
tudományos vizsgálati módszerekkel szemben. A szigorú ellenőrzés
következménye volt, hogy a titkos írás egyre jobban háttérbe
szorult; a háború vége felé már csak a francia kémszolgálat
használta a Svájcon át Németország ellen folytatott kémkedésben.
Az
említett tudományos alosztály felállítását az tette főképp
elkerülhetetlenné, hogy kiderült az addig alkalmazott
postaellenőrzési eszközök elégtelensége. Később a tudományos
alosztály mellett még egy rejtjel-alosztály is alakult, amelynek
feladata volt állandóan vizsgálni az alkalmazott
rejtjelrendszereket, összehasonlításokat végezni s az
eredményeket a rejtjelző főosztállyal közölni. Ennek az
eljárásnak igen értékes eredményei voltak. Az alosztályok
személyzetének létszámában tudós vegyészek, fizikusok és
matematikusok szolgálták kiválóan a hadvezetőség érdekeit. A
tudományos alosztálynak első feladata volt kiválasztani azokat a
leveleket, amelyek a régen, már békéből ismert és igen egyszerű
jódgáz-eljárással minden nehézség nélkül megfejthetők
voltak; az ilyen titkos írást képzettebb és igazán veszedelmes
kémek nem is használták. Ennek az értéktelen anyagnak
elkülönítése után megállapíthatták a szaktudósok, hogy az
ilyen titkos tintákat majdnem kivétel nélkül csak magánszemélyek
használták; ezeknek megvolt az a hátrányuk, hogy a
vegytinta, amelyet az írásra használtak, kimarta a papiros
felületét s mikor beletették a levelet a jódgáz-előhívóba, a
kimart helyeken megtapadtak a jódszemcsék és az írás barna
színben azonnal előtűnt. Ezt a titkos tintát többnyire
hadifoglyok hozzátartozói használták, még pedig az esetek
többségében nem ártó szándékkal, hanem pusztán azért, mert
olyan dolgokat szerettek volna közölni hozzátartozóikkal,
amelyekről feltették, hogy a cenzúra nem engedné meg közlésüket;
érdekes, hogy ezt a titkos írást, ugyanilyen okokból, a francia
és német hadifogoly-hozzátartozók. Egyformán használták.
Elgondolható, mennyire megszaporodott a cenzúrabizottságok
munkája, hiszen a külföldről érkező és a külföldre irányuló
egész. postai anyagot vegyvizsgálatnak kellett alávetni, hogy mind
a szándékos, mind az önkéntelen kémkedést és esetleg
veszedelmessé válható hírközlést. megakadályozzák.
Azonban
a szervezett és hivatásos kémszolgálat csakhamar olyan vegyi
tintákat alkalmazott, amelyeknek felderítésére az eddigi egyszerű
jódgázeljárás már nem volt alkalmas. A modern kémia
fejlődésével legkevésbé tudott lépést tartani az orosz
kémszolgálat, viszont legszívósabb és legteleményesebb
volt ebben a tekintetben a francia kémszervezet, amelynek egészen a
háború végéig sikerült folyton új meg új vegyi eljárásokat
feltalálnia a titkos. üzenetek közvetítésére. Egyszerű módszer
lett volna megszüntetni a postaforgalmat, azonban ehhez az
eszközhöz, a már fentebb említett okokból csak egészen
kivételes esetekben, nagy válságok idején lehetett folyamodni,
hiszen Németországnak is érdeke volt, hogy fenntartsa
összeköttetését a külfölddel és a külföldön működő saját
kémszolgálatával. Az ellenség helyzete kedvezőbb volt, mint a
sajtó tárgyalásánál már említettük is: az antant beérhette
azzal, hogy csak a Németországból érkező és Németországba
irányuló postaforgalmat ellenőrizze, a más országokból érkező
és az odairányított postai anyag nem árthatott neki. Hatalmas
tudományos küzdelem indult meg így a hadviselő. felek között és
megállapíthatjuk, hogy a vegytinták és az előhívók harcában
az utóbbiak arattak győzelmet. Egyetlen eset sem fordult elő, hogy
a franciák vagy angolok olyan vegytintát találtak volna fel és
alkalmaztak volna, amelynek előhívása, illetőleg felderítése
a német vegyészeknek nem sikerült volna.
Csakhogy
ezt az egész óriási postai anyagot el is kellett olvasni. A
levelek olyan részeit, amelyekről feltehető volt, hogy az ellenség
értékes értesüléseket meríthet belőlük, olyan fedőanyaggal
kellett olvashatatlanná tenni, amelyet nem lehetett másképpen
eltávolítani, csak úgy, ha a vegyi művelet közben magát az
alatta lévő szöveget is megsemmisítik. Viszont a rendeltetési
ország hírszolgálatának fontos érdeke volt megtudni, mi rejlik a
lefedett szövegrészekben s ezért a tudomány kereste a
módszereket, hogy hogyan oldhatná fel a fedőanyagokat a nélkül,
hogy az alattuk lévő szöveget megsemmisítené, egyidejűleg pedig
állandóan új meg új fedőanyagokkal kísérletezett s olyanokat
igyekezett feltalálni, amelyek semmiféle eljárással nem
távolíthatók el. A részletekről természetesen nem
szólhatunk, de elegendő annyit közölnünk, hogy egyetlen olyan
fedőanyag sem akadt, amely teljesen biztosnak lett volna mondható.
A
távíróforgalomban, a már ismertetett korlátozásokon kívül
szigorúan tilos volt a kódok alkalmazása; e mellett azonban
lehetséges volt előre megbeszélt, ártalmatlannak látszó
szavakban egészen veszélyes kémjelentéseket és egyéb
üzeneteket továbbítani. A kémek itt ugyanazokkal a módszerekkel
dolgoztak, amelyeket a rejtjelzésről szóló fejezetünkben
ismertetünk.
A
szikratávíró a világháborúban jutott első ízben igen fontos
szerephez; mivel az ellenfélnek mindig módjában volt a
szikratávírón továbbított üzeneteket felfogni, itt minden
hadviselő fél kivétel nélkül mindig rejtjelzett táviratokkal
dolgozott. Mivel ennél fogva a szikratávíró ellenőrzése és a
megfejtés módjai már a rejtjelzésről szóló fejezetünkből
ismerősek előttünk, itt csak annak megemlítésére szorítkozunk,
hogy valamint a postaellenőrzésben a vegyészek, itt a
matematikusok voltak a hírszerzőszolgálatnak legértékesebb
munkatársai. Hogy az ellenség egyéb, még pedig éppenséggel nem
kifogástalan módszerekkel is dolgozott, annak megdöbbentő példája
az a Svédországban előfordult eset, hogy 1918-ban két angol
ügynök egyszerűen megtámadta a távirat-kézbesítőt s
erőszakkal elrabolta tőle a német követ címére érkezett
táviratokat. A svéd hatóságok súlyos fegyházbüntetésre
ítélték a rablókat. Hasonló esetek Hollandiában és Svájcban
is előfordultak és mutatják, hogy az antant ügynökei, ha
érdekeik úgy kívánták, a legnemtelenebb eszközöktől sem
riadtak vissza.
A
hadifoglyok levelezése. Nálunk 1915 telén jöttek rá
arra, hogy a hadifoglyok levelezése igen értékes híranyaggal
szolgálhat. Különösen azoknak a hadifoglyoknak a levelezését
kellett szigorúan megfigyelni, akik átszöktek hozzánk az
ellenségtől, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy itt
kémkedjenek. De nemcsak a gyanús szökevények, hanem a többi
hadifoglyok levelezése is tartalmazhatott szándékos vagy
önkéntelen híranyagot s ezért a hadifoglyok számának rohamos
szaporodásával, a levélcenzúrának ez az ága csakhamar egészen
kivételes arányokat öltött. Munkája különösen akkor
szaporodott fel erősen, mikor Oroszországban a bolseviki forradalom
győzelmet aratott, számos osztrák és magyar hadifogoly
önként vagy a kényszer hatása alatt beállt a vörös hadseregbe
vagy az agitátorok közé és igen fenyegető volt a veszély,
hogy levelezésükben bomlasztó és mételyező anyagot fognak
becsempészni az országba. Az itt következő érdekes adatokat és
megállapításokat a “Hadifogoly magyarok története” című
munkából vesszük, amelyben Pilch Jenő kitűnő cikke ad számot a
hadifogoly-levelezés óriási arányairól és a cenzúrának ezzel
kapcsolatban végzett emberfeletti munkájáról.
A
hadifoglyok levelezését a monarchia Svédországon, s a háború
első évében még Románián és Olaszországon át bonyolította
le. Természetesen minden hadifogoly levele és egyéb postai
küldeménye cenzúra alá került; a cenzúrát részben a bécsi
hadifogoly-tudakozó iroda, részben pedig a budapesti
cenzúrahivatal végezte. A bécsi központi iroda nemcsak a
monarchia hatalmában lévő hadifoglyok és internáltak postáját
cenzúrázta, hanem az ellenség fogságába esett katonáink és
internált honfitársaink postáját is. Ebben a hivatalban 1914.
szeptemberében még csak 15 személy dolgozott. 1916. novemberében
pedig már 1341. Egyes adatok szerint 1914. szeptemberében még csak
mindössze 300 darabot kellett feldolgozni, 1915-ben viszont már
napi 75.000, 1916. novemberében pedig napi 300.000 darab volt a
teljesítmény. Az osztrák Vörös Kereszt számítása szerint
1916. február 1-ig 45 millió hadifogoly-levelet cenzúráztak.
A cenzúra-osztály grafikont is készített, amely tanulságosan
mutatja a postai forgalom óriási emelkedését. A hivatalban 33
nyelvcsoport volt s ennél fogva nem volt mindig könnyű megtalálni
a meg felelő nyelvismeretekkel bíró szakértőket, hiszen, hogy
egyebet ne mondjunk, még finn-, lett-, észt-, héber-, szárt-,
kínai és tungúznyelvű szövegeket is kellett olvasniuk a
cenzoroknak. Magától értetődik, hogy ennek a cenzúrahivatalnak
is volt törlő és írásfejtő alosztálya; az egyik fedőanyaggal
látta el a levelek gyanús részeit s a külföldről érkező
levelek fedőanyagát igyekezett eltávolítani, a másik a
rejtjelzések megfejtésével foglalkozott. Nehéz dolguk volt a
törlőknek az Oroszországból érkezett levelekkel, mert
Oroszországban majdnem száz cenzúrahivatal működött s mind más
és más fedőanyagot használt. Fölényünk itt is beigazolódott:
cenzúránk a fedett szövegek 60 százalékát el tudta olvasni.
Bizonyos, hogy a hivatalnak ez a két alosztálya végezte a
legértékesebb munkát: nem egy ízben sikerült lelepleznie a
monarchiában lappangó ellenséges kémszervezeteket. A
csomagcenzúra inkább abból a szempontból volt fontos, hogy a
csomagok tartalmának gondos átvizsgálása révén számos esetben
sikerült meghiúsítani a szabotázs és az ipari kémkedés
merényleteit gyárüzemek és katonai műtárgyak ellen. A
csomagokban ugyanis – kenyerekben, kolbászfélékben –
eldugva gyakran érkeztek a hadifoglyok részére vegyszerek, robbanó
és maró anyagok, kések, gyújtózsinórok, továbbá a
merényletek végrehajtására vonatkozó utasítások. Bizonyos,
hogy ezeknek a kísérleteknek leleplezésével és
megakadályozásával a cenzúra mérhetetlen károktól mentette meg
a monarchia iparát, középületeit, raktárait, vasúti
berendezéseit, megakadályozta a termények elpusztítását, a
mezőgazdasági károkat, a mesterségesen felidézni szándékolt
állatjárványokat, s így közvetve igen értékes
szolgálatokat tett a hadvezetőségnek. Meg kell állapítanunk,
hogy a monarchia cenzúrája hivatása magaslatán állt és nemcsak
kiválóan hasznos, hanem határozottan nélkülözhetetlen eszköznek
bizonyult a hadviselés érdekeinek megóvása szempontjából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése