A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS TÖRTÉNETE
HÍRSZERZÉS
ÉS KÉMKEDÉS KIFEJLŐDÉSE
A VILÁGHÁBORÚT MEGELŐZŐ ÉVTIZEDEKBEN
A VILÁGHÁBORÚT MEGELŐZŐ ÉVTIZEDEKBEN
1.
Általában.
Az
első kötetben felsorolt adataink mutatják, hogy a kémkedés és
hírszerzés csak a XIX. században kezdett szervezett formát
ölteni. Láttuk, hogy a XIX. század második feléig természetesen
szintén foglalkoztak a hadvezetőségek alkalmi hírszerzéssel,
hiszen e nélkül hadviselés sohasem volt lehetséges, azonban csak
a modern haditechnika fejlődése indította a hadvezetőségeket
arra, hogy a hírszerzést intézményesen rendezzék. Az 1859. és
az 1866. évi olaszországi háborúk már súlyos feladatokat róttak
a hadvezetőségekre; ebben az időben már mind nagyobb
hadseregek állnak egymással szemben és természetesen minden
hadvezetőségnek legfontosabb célja volt lehetőleg pontos tudomást
szerezni az ellenség felkészültségéről, csapatainak számbeli
erejéről és elhelyezkedéséről. A hírszerzés szervei ebben az
időben többnyire az esetről-esetre fogadott kémek, akik azonban
nem működtek egységes terv szerint és egységes igazgatás alatt,
gyakran csak kényszerből foglalkoztak hírszerzéssel, gyakran
hamis adatokkal vezették félre megbízóikat; de még azok is,
akik hűségesen teljesítették a rájuk bízott feladatokat,
gyakran oly ellentmondó híreket hoztak, hogy lassankint érezhetővé
vált a hírszerzés szervezettségének hiánya.
Az
1871-ben végződött német-francia háború még világosabbá
tette ezt a tényt. A hadvezetőségek tapasztalatai az angol-búr,
majd az orosz-japán, végül az 1908. évi balkáni háborúban
egyre sürgetőbb feladatává tették minden hadvezetőségnek a
szétágazó hírszerzés egységes elvek szerint való
megszervezését. Már említettük, hogy 1878-ban az osztrák-magyar
hadügyminisztérium alaposan kezdett foglalkozni ezzel a kérdéssel
és tervezetet nyújtott be Őfelsége katonai irodájának a
hírszerzés és kémkedés szervezésére vonatkozólag. Ennek
a tervezetnek legfontosabb újítása az, hogy a szervezés alapvető
gondolatának a polgári és katonai hatóságok együttműködését
tette meg. ebben az időben a vezérkar kebelében működő
nyilván-tartóiroda végezte a hírszerzőszolgálatot és most
ennek az irodának külön alosztályai alakulnak, a környező
országok katonai berendezkedésének és felkészültségének
megfigyelésére. Ez az iroda már a 80-as években évi 60,000
forint költségvetéssel dolgozott.
A
világháborút megelőző évtizedek nemcsak a központi
hatalmaknál, hanem az úgy nevezett antant államaiban is a lázas
szervezkedés korszakát jelentik. És itt, ha a szakirodalmat
vizsgáljuk, igen érdekes megállapítást tehetünk. Mennevée, a
hírszerzés és kémkedés történetének és szervezésének
francia szakértője, nem győzi hangoztatni, hogy mennyire elmaradt
a francia hírszerzőszolgálat a német mögött. Félelmetes
adatokat közöl a német hírszerzőiroda szervezettségének és
költségeinek, valamint kémhálózatának arányaira vonatkozólag,
nyilvánvalóan azért, hogy elterelje a figyelmet a francia
hírszerzőiroda minden képzeletet felülmúló, nagyszerű
szervezettségéről és kiterjedt kémhálózatáról. Nicolai,
a német szakértő, és Urbanski, az osztrák-magyar vezérkar
nyilvántartóirodájának egykori főnöke, viszont szüntelenül
arról panaszkodik, hogy a központi hatalmak hírszerzőszolgálatának
óriási akadálya a polgári és katonai hatóságok
együttműködésének hiánya, továbbá a rendkívül csekély
anyagi fedezet, végül pedig az az érthetetlen és túlzott
tapintatosság, amellyel a külföldi követek és katonai attasék
gyanús működését a központi hatalmak lehetőleg minden
alkalommal elnézték. Ha tárgyilagosan vizsgáljuk a két fél
adatait, meg kell állapítanunk, hogy a világháborút közvetlenül
megelőző évtizedben, de főleg a feszültségnek a
világháborút közvetlenül megelőző éveiben a központi
hatalmak is, az antant is, minden képzeletet felülmúló
tökéletességgel kiépítette a hírszerzés és kémkedés
bonyolult és valóságos kis hadsereget igénylő hálózatát.
Egyet mindenesetre el kell ismernünk: a központi hatalmak
diplomáciája valóban sok akadályt gördített az osztrák-magyar
és német vezérkar kémelhárító szolgálatának útjába.
Mind
a központi hatalmaknál, mind az antanthoz tartozó országokban már
a XIX. század második felében megkezdődik a szervezés munkája.
A franciáknál már III. Napóleon egységesen kiképzett és egész
Franciaországra kiterjedő különleges rendőrséget szervez,
amely az 1871. évi német-francia háborúban a katonai kémkedés
központi szerve volt. A francia vezérkar hírszerzőirodája,
az úgynevezett “Deuxiéme bureau” innen kezdve tervszerűen
építi ki a Németország ellen iránytiló hírszerzőszolgálatot
(Service de Renseignements). Ezzel a szervezési munkával
Franciaország céltudatos hatalmi politikát követett és a
hírszerzés és kémkedés terén a többi ország katonai
hatóságainak is mintaképe lett.
Megállapítható,
hogy Németország csak a franciák után ismerte fel a
hírszerzőszolgálat fontosságát és azt az alapvető igazságot,
hogy a hírszerzés és kémkedés szervezése a békeidőben
legalább is olyan fontos, mint háború idején. Aki csak
valamennyire is ismeri a történelmet és a hadviselés
technikáját, azt az óriási hatalmi erőpróbát, amelyet
különösen a modern hadviselés jelent, annak tisztában kell
lennie azzal a ténnyel, hogy az a hírszerzés, amely csak a háború
megüzenésének napján kezdi meg működését, nem teljesíthet
igazi hivatást. A modern hírszerzőszolgálat alapelve, hogy már
békében pontos értesüléseket kell szereznie minden kérdésről,
ami a hadvezetőséget háború esetén érdekelheti, vagyis a háború
megindulásának napján az ellenfél helyzetének tökéletes
ismeretében kell megkezdenie hadműveleteit. A modern
hírszerzőszolgálat szervezése tehát azon az alapelven épül,
hogy a hírszerzés és kémkedés szolgálata a békében végzi el
feladatának és hivatásának legértékesebb és legjava
részét.
A
német-francia háború tanulságai és a francia hírszerzőszolgálat
szervezése indította Bismarckot arra a felismerésre, hogy a
békebeli hírszerző szolgálat nélkülözhetetlen feltétele
a sikeres hadviselésnek. Kibővül ez a felismerés azzal, hogy
nemcsak a már ellenséges vagy esetleg ellenséggé váló hatalmak
helyzetére kell ennek a szolgálatnak kiterjednie, hanem
kivétel nélkül minden államra. A vezérkar
nyilvántartóirodájának pontos felvilágosításokkal
kell bírnia minden ország katonai szervezettségére
vonatkozóan.
Bár
a szervezés, innen is, túl is, már mintegy négy évtizeddel a
világháború előtt megindult, határozottabb irányt csak a
világháborút közvetlenül megelőző évtizedben vett,
amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az antant, élén
Franciaországgal, tervszerű bekerítő politikát folytat a
központi hatalmakkal szemben.
Sajnos,
mikor a mi hírszerzőszolgálatunk erre az irányzatra Ráébredt,
úgy szólván már késő volt, mert a gyűrű teljesen bezárult a
központi hatalmak körül. Éppen ezért minden dicséretet
megérdemel az: a hatalmas szervezőmunka, amelyet a német és
osztrák-magyar vezérkar a világháborút megelőző fél
évtized alatt folytatott. Ez a munka lázas iramban pótolta az
addigi mulasztásokat, úgyhogy nagyjában hiába volt a francia
hírszerzőszolgálat óriási erőfeszítése, hiába voltak az
orosz hírszerzőszolgálat számlálatlan milliói, a központi
hatalmak hírszerző- és kémelhárító-szolgálata a világháború
kitörésekor mégis csodálatosképpen megállta helyét.
Az
antant bekerítő politikáját kezdettől fogva Franciaország
vezette, Franciaországot pedig Sedan óta egyesegyedül a
revanche-gondolat fűtötte. A francia politikának legnagyobb sikere
az volt, mikor Oroszországot sikerült katonai szövetségeséül
megnyernie. A központi hatalmak hírszerzőszolgálata ott tévedett
gyökeresen, hogy Oroszországban csak akkor látott ellenséget,
amikor már a legutolsó polgári egyén is ismerte a francia-orosz
szövetséget és Oroszország szándékait, és amikor Oroszország
a kémek tízezreivel hálózta be Kelet-Poroszországot és
Galíciát. Az osztrák-magyar és német hírszerzőszolgálatnak
dicséretére válik, hogy ilyen nehéz körülmények között is
sikerrel tudott mérkőzni az egyesült, és katonai erőnkről,
berendezkedéseinkről, intézményeinkről és terveinkről pontosan
értesült antant haderejével.
Meg
kell említenünk, hogy az antant hírszerzésének és kémkedésének
célja egyenesen a német birodalom és az osztrák-magyar monarchia
felbomlasztása volt. Ennek szolgálatában folytatta a
hallatlan arányú és bomlasztó nemzetiségi politikát, valamint a
katonai kémkedést, arra az esetre, ha a központi hatalmak mégsem
pusztulnának el belső bomlás folytán, hanem fegyveres erővel
szegülnének ellene a megsemmisítési kísérletnek.
Bismarck
első szervezési kísérleteinek alapelve az volt, hogy a polgári
és katonai hatóságok tökéletesen együttműködjenek a
hírszerzőszolgálatban. Abban az időben, amikor a német birodalom
polgári szervezetének élén Bismarck, katonai szervezetének
élén pedig Moltke állt, ez a szervezés mindjárt helyes irányban
indult és erős kezekbe került. Bismarck kezdeményezésére a
német vezérkar hírszerzőirodája valóságos kémhálózattal
lepte el Franciaország keleti határait. Már az 1870-71. évi
háború folyamán megalakult az úgynevezett német
nagyfőhadiszállás B. osztálya, amely a francia hírszerzéssel
foglalkozott. Azóta ez az osztály mint a nagyvezérkar III. B.
osztálya működik. Természetes, hogy abban az időben, mikor a
német hadsereg megsemmisítő csapást mért a franciákra és
mélyen behatolt az országba, a német vezérkar tökéletesen és
minden ízében megismerte a francia katonai berendezkedéseket.
Ennek a következménye volt, hogy a háborút követő három
évtizedben a III. B. osztály csupán néhány tisztből állt
és működése arra szorítkozott, hogy a háborít után
hatalmas arányokban kiépülő francia hírszerzőszolgálat
működését figyelje és lehetőleg ellensúlyozza. Azonban már a
XX. század elején kezdi kiépíteni a III. B. osztály hírszerző
szervezetét, különösen a franciák és oroszok ellen.
1904-ben Brose ezredes vezetése alatt az iroda első ténykedése az
volt, hogy megfigyelte az orosz hadsereg újjászervezését az
orosz-japán háborít után, az erődrendszer kiépítését a
nyugati határokon, az újonnan létesülő út- és vasúthálózatot
és a hadsereg modernizálását, ami nagyrészt a francia milliárdok
segítségével vált lehetségessé. Franciaország irányában
ugyanezeket a szempontokat vette figyelembe a német
hírszerzőszolgálat, amelynek itt különös feladata a
légügyi megfigyelés volt. A XIX. század és a XX. század
fordulóján az antant-hatalmak vették észre először, hogy a
katonai attasék hírszerzőszolgálata elégtelen, olyan időben,
amikor Németország még mindig azon a lovagias állásponton volt,
hogy a katonai attasé csupán a tisztességes eszközökkel elérhető
hírek közlésére szorítkozzék, de ne kémkedjék. Ebben az
időben az antant már régen nem elégedett meg a katonai attasék
híreivel, hanem nagyszabású kémszolgálatot szervezett. Ennek
fokmérője az a tény, hogy míg 1907-ben mindössze három külföldi
kémet ítéltek el Németország ellen irányuló kémkedés miatt,
1914-ben már 51 ilyen ítéletet hoztak a német törvényszékek és
135 kémkedési eset került bíróság elé. Ezekből az esetekből
80 Franciaország, 41 Oroszország és 21 Angolország terhére
esik. Magától értetődik, hogy a leleplezett kémek száma csak
csekély töredéke annak a rengeteg kémnek és ügynöknek, akik az
említett államok javára Németország területén, vagy határain
működtek.
A
központi hatalmak hírszerzőszolgálatának szervezése a német és
osztrák-magyar vezérkarok teljes együttműködésének elvén
épült fel, sajnos, csak 1910 óta, amikor mint említettük, már
meglehetősen körmünkre égett a dolog. Rendkívül nagy hátránya
volt a szervezési munkának az a körülmény, hogy
Olaszországra nem lehetett számítani, nem is lehetett vele az
együttműködést felvenni, mert valahogy mindig élt a német és
osztrák-magyar vezérkarban az a gyanú, hogy Olaszország fegyveres
összeütközés esetén ellenünk fordul; az a gyanú, amely
Franciaországban kezdettől fogva bizonyosság volt.
További
akadálya a szervezésnek az volt, hogy Németország rendőri
tekintetben meglehetősen zavaros képet mutatott, amennyiben minden
állam külön-külön féltékeny volt a maga rendőrségének
önállóságára. Így történhetett meg, hogy a polgári és
katonai hatóságok együttműködését egyelőre nem lehetett
biztosítani, hanem a hírszerzés és kémelhárítás munkáját
egyedül a vezérkar végezte. Ezzel szemben ellenfeleinknél már
békében egységes vezetés alatt volt a hírszerzőszolgálat:
a kormány, a nép és a vezérkar egységesen működött közre a
katonai titkok megőrzésében és idegen államok katonai titkainak
megismerésében. Különösen kedvezőtlen volt a helyzet
Németországban; Németország minden oldalról igen könnyen
hozzáférhető volt, rendkívül kiterjedt vasúti hálózattal
rendelkezett, határain agitátoroktól állandóan izgatott és
megbízhatatlan nemzetiségek laktak, a nép katonai felvilágosítása
elégtelen volt és míg egyfelől a nép minden rétegében hiányos
volt az érzék a katonai és államtitkok megőrzése iránt, addig
másfelől még magának a hadseregnek tagjai sem tanúsítottak
kellő gondosságot a katonai titkok megőrzésében. Az előbb
említett 135 egyén között, akiket kémkedésen értek, 107 német
állampolgár volt, köztük 32 elszász-lotharingiai. Ez mutatja,
milyen könnyen hozzáférhető volt a német nép a külföldi kémek
és ügynökök számára. Az osztrák-magyar monarchiában,
különösen ha a galíciai lakosságot vesszük tekintetbe, ez a
számarány még ijesztőbb volt.
1904-ben
Nicolai ezredes vette át a német “Nachrichtenbureau”
(nagyvezérkar III. B. osztálya) vezetését. Nicolai kitűnően
képzett tiszt volt, azonban neki- is, megvolt az a hibája, hogy
csak Franciaországot tekintette ellenségnek és sejtelme sem volt
vezérkari szolgálata idején az orosz kémkedés nagyarányú
hálózatáról. Csak amikor a hírszerzőiroda élére került, és
egyik küldetése alkalmával a porosz-orosz határon
terepfelvételeket végzett, csak akkor ébredt rá az orosz
kémszervezet hatalmas arányaira. Különös érdeklődéssel
figyelte itt ennek a szervezetnek működését és, rengeteg adatot
gyűjtött az orosz szervezetre vonatkozólag. Mikor a hírszerzőiroda
élére került, azt a feladatot tűzte maga elé, hogy megszervezi a
harcot a kelet-poroszországi orosz kémkedés ellen. Ezt a feladatát
teljes sikerrel oldotta meg.
Oroszország
az orosz-japán háború előtt kevés figyelmet szentelt a német
katonai viszonyoknak. Miután azonban a háború folyamán ismételten
felröppentek a hírek, hogy Németország nem fogja megőrizni
semlegességét, az orosz vezérkarban felébredt az óvatosság
ösztöne. A háború szerencsétlen vége után most már minden
figyelmét Németországra fordította és francia pénz segítségével
kiépítette hatalmas nyugati kémszervezetét nagyrészt a francia
Deuxiéme Bureau útmutatása szerint és azzal együttműködésben.
Azok az összegek, amelyeket Oroszország hírszerzésre és
kémkedésre fordított, a német és osztrák-magyar vezérkar
fogalmai szerint óriásiak voltak. Igaz, hogy gyakran csak
ígérgették a kémeknek a hatalmas összegeket, az is igaz, hogy a
hatalmas és elszámolási kötelezettség nélkül átvett
pénzösszegek meglehetős romlottságra és sikkasztásokra
vezettek, azonban igaz az is, hogy még mindig hatalmas
összegeket fizettek ki a kémeknek és ügynököknek. Ezek a kémek
és ügynökök nagyrészt a porosz és galíciai határmenti
lakosságból, különösen a csempészekből kerültek ki. Ezeket a
guruló orosz rubel valósággal megmételyezte. E mellett
azonban Oroszország a saját lakosságát meglehetősen távol
tartotta a kémkedéstől. Abban az időben, amikor a német
vezérkarnak mindössze 300,000 márka állt erre a célra
rendelkezésére, az orosz hírszolgálat megszámlálhatatlan
millióival valóságos szervezeteket épített ki porosz és
osztrák-magyar területen és különösen sikerrel építette ki
kémhálózatát a galíciai határvidéken lakó zsidó
kereskedők, csempészek, házalók és uzsorások segítségével.
Ennek a rendszernek mindenesetre megvolt az a hátránya, hogy a
lakosságnak ezek a rétegei katonai dolgokban úgyszólván
teljesen tájékozatlanok voltak és ennél fogva nagyobbrészt
értéktelen volt a híranyag is, amelyet megbízóiknak
szállítottak. Míg tehát ezek a kémek a rendelkezésükre
bocsátott összegekkel arányban nem álló szolgálatokat tudtak
csak végezni, addig számos alkalommal csalásokat is követtek
el, úgyhogy az orosz hírszolgálat csak akkor tudott értékes
hírekhez jutni, ha németeket vagy idegen magas rangú tiszteket
tudott szolgálatiba állítani. Ha az orosz kémirodának osztrák
tisztet vagy német állampolgárt sikerült megvesztegetnie és
megnyernie, akkor ezek egyrészt mindig megbízható híreket hoztak,
másrészt pedig alig tudtak menekülni a hurokból, hiszen az
orosz kémszervezet valamelyik ügynökének névtelen feljelentése
azonnal a hadbíróság kezére juttatta volna őket. Sajnos, ilyen
hazaárulók a német lakosság körében elég nagy számmal
akadtak. Az osztrák-magyar és német vezérkar
ellenintézkedései Oroszország irányában nagyrészt hatástalanok
maradtak, hiszen Oroszországban a katonai és polgári hatóságok
minden idegenben kémet szimatoltak és ha esetleg német vagy
osztrák-magyar tisztnek sikerült is eljutnia orosz területre,
annyira vigyáztak minden lépésére, hogy értékes híranyagot
alig szerezhetett.
Az
osztrák-magyar hírszerzőszolgálat szervezése akkor vett nagyobb
lendületet, mikor Urbanski ezredes került a vezérkar
nyilvántartóirodájának (Evidenzbüro) élére (1909). Első
teendője az volt, hogy az iroda évi javadalmazását, amely addig
nevetségesen csekély volt, felemeltette. Magától értetődik,
hogy még a felemelt összeg is úgyszólván jelentéktelen volt
azokhoz a hatalmas összegekhez képest, amelyeket az orosz
hírszerzőszolgálat erre a célra fordított.
Urbanski
működése látható eredményekkel járt. 1909-ben történt, hogy
a prágai 28-as gyalogezredben szolgáló Basta nevű katona, aki
okmányhamisításért már büntetve volt, a
zászlóaljparancsnok asztalán néhány vázlatot talált.
Ezeket lemásolta és eladásra felkínálta a bécsi olasz
követségen. Mikor feljelentették, egy őrmestert nevezett meg
felbujtója gyanánt. Ennek az esetnek az volt a következménye,
hogy Urbanski azonnal szigorú irodai fegyelmet teremtett, miután
bebizonyosodott, hogy bizalmas katonai iratokat a tisztek
gyakran kint hagytak az asztalukon. Ugyancsak Urbanski
működésének következménye volt, hogy 1909-1910 fordulóján
veszedelmes kémközpontot sikerült leleplezni. 1909 novemberében
az Evidenzbüro arról értesült, hogy egy osztrák
állampolgár 2000 líráért katonai iratokat adott el az olasz
vezérkarnak. Urbanski ügynökei megszerezték a tettes fényképét;
megállapították, hogy nem más, mint a tüzérségi
szertárban alkalmazott Kretschmar nevű katonai tisztviselő.
Azonnal megfigyelés alá helyezték és egyik napon látták, amint
az egyik bécsi nyilvános díszkertben találkozott Marcsenko
ezredes orosz katonai attaséval. Urbanskinak először az volt
a szándéka, hogy Kretschmart, mikor legközelebb találkozik
az orosz ezredessel, letartóztatja és letartóztatja vele együtt
az ezredest is, mintha nem tudná kicsoda. Az ezredes kénytelen
volna igazolni magát, kénytelen volna hivatkozni
területenkívüliségére, és ebben az esetben nyilvánvalóan
kiderülne, hogy mint katonai attasé kémkedést folytatott. Azonban
egyrészt a rendőrség aggodalmaskodott, másrészt tartani kellett
attól, hogy a külügyminisztérium is “tapintatosan” közbe fog
lépni és így arra szorítkoztak, hogy meglepetésszerűen
házkutatást tartottak Kretschmar lakásán. A lefoglalt iratokból
kiderült, hogy Kretschmar 1889 óta kémkedett az orosz katonai
attasék részére, de 1902 óta Franciaországnak és 1906 óta
Olaszországnak is végzett kémszolgálatokat. Mikor az adatokat
tudomására hozták Aerenthal külügyminiszternek, semmiképpen
sem akart szigorúan eljárni az ezredes ellen, közbelépett az
orosz követnél és az esetnek az lett a következménye, hogy
Marcsenko ezredest visszahívták. Érdekes, hogy az ezredes úgy
tett, mintha semmiről sem tudna, bécsi tartózkodása alatt még az
udvari bálra is elment, itt azonban megesett vele az a szégyen,
hogy Ferenc József sem őt, sem feleségét nem szólította
meg. Utóda Zankievics ezredes lett, akit elődjének példája
óvatosságra inthetett volna, azonban Zankievics úgyszólván még
nyíltabban és szinte tüntetően végezte kémszolgálatát.
Naponta ott volt a hadügyminisztériumban, mindenkit
kérdésekkel ostromolt, katonai szállítások ürügye alatt
bemerészkedett a katonai raktárakba és intézetekbe, úgyhogy
végül is a hadgyakorlatokon olyan helyre kellett állítani,
ahonnan semmit sem láthatott. Nagyon ravaszul végezte
munkáját, azt is hamarosan észrevette, hogy lakását
figyelik, úgyhogy nagy óvatosságra és ügyességre volt
szükség, míg végre leleplezhették és elődje módjára
eltávolíthatták.
Ugyanilyen
serény volt ebben az időben Lezsanin ezredes szerb katonai attasé
is, akit általában ártalmatlan embernek tartottak, mert
kémkedéseit igen ügyesen mindig szerelmi kalandok mögé
rejtette. Nem is tudtak semmit sem felhozni ellene mindaddig, míg a
világháború kitörésekor kénytelen nem volt Bécsből
távozni: a rendőrség ekkor házkutatást tartott nála,
lefoglalta mintegy 30 kötetnyi levelezését, amelyből
kiderült, hogy még orosz kollégájánál is kiterjedtebb
kémkedést folytatott.
1913-ban
történt, hogy az Ewidenzbüro tisztjei figyelmesek lettek Csedomir
Jandrics főhadnagyra, aki a hadiiskola hallgatója volt és
testvérére, Alexander Jandricsra; ugyanekkor terhelő adatok
merültek fel egy Jakob nevű hadnagy ellen. Egyidejűleg
megfigyelték, hogy Zankievics ezredes gyakran surran be Arthur
Itzkusch nyugalmazott őrmester lakásába. Mikor harmadszor vették
már észre Zankievics látogatását, előállították az
őrmestert. És ekkor kiderült, hogy a Jandrics-testvérek,
Jakob hadnagy, az őrmester s velük együtt Julius Petrics
nyugalmazott detektív és Florian Lindner vasúti hivatalnok mind
Zankievics kémszervezetének tagjai. ezzel az esettel telt be a
pohár: Zankievicset visszahívatták, ő pedig kémszervezetének
tagjait, elsősorban a Jandrics-testvéreket magával vitte
Oroszországba.
Az
antant-kémszolgálat egyformán fenyegette Németországot és az.
osztrák-magyar monarchiát és ez a közös veszély közös
védekezést követelt. A német és az osztrák-magyar vezérkar már
1910 óta rendszeresen kicserélte Oroszországra vonatkozó
híranyagát. Ebben az időben, különösen 1914 elején még
Olaszországgal is volt bizonyos érintkezésünk. Nicolai ezredes
1914. májusában az olasz vezérkar meghívására Rómában járt,
ahol az olasz vezérkar főnöke melegen pártolta az együttműködés
gondolatát. Ez a terv azonban meghiúsult azon a tényen, hogy az
osztrák-magyar és az olasz vezérkar között állandó volt a
feszültség. Ez volt az oka, hogy a központi hatalmak, illetőleg a
hármasszövetség hírszerzőszolgálatának egységes
megszervezése sohasem sikerült. Mikor Ronge ezredes, mint az
Evidenzbüro főnökének helyettese, 1910-ben Berlinben járt, majd
Brose ezredes Bécsben visszaadta látogatását, tárgyalásaik
eredményét memorandumban foglalták össze, amelyben részletesen
kidolgozták a német és osztrák-magyar hírszerzőszolgálat
együttműködését. Ennek a memorandumnak alapelvei később a
világháború folyamán is irányadók maradtak. De bármily szépek
voltak az elvek, a gyakorlati együttműködés és a siker mindig az
anyagi eszközök elégtelenségén szenvedett hajótörést.
1912-ben Ludendorff ezredes közbelépésére felemelték a
német hírszerzőiroda javadalmazását 450,000 márkára, de ebből
is fenntartottak 50,000 márkát különleges politikai
szolgálatokra. Ez az összeg meg sem közelítette azokat a
milliókat, amelyeket az antant erre a célra fordított.
Franciaország és Anglia hírszerzőszolgálatainak költségeiről
máig sincsenek megbízható adataink, de azt tudjuk, hogy
Oroszország 1912-ben 13 millió rubelt és 1914 első felében
26 millió rubelt fordított a hírszerzőszolgálatra. Magától
értetődik, hogy ilyen körülmények között a német
hírszerzőszolgálat és a még gyengébben javadalmazott
osztrák-magyar Evidenzbüro megközelíthetőleg sem építhetett ki
olyan szervezetet, amilyen az antant kémszolgálata volt. Fokozta a
nehézségeket az a körülmény, hogy a központi hatalmak
felületességével, hanyagságával és nemtörődömségével
szemben például Franciaországban alig volt lehetséges katonai
titkot megtudni. Az erődítményekben, a csapatoknál és a katonai
üzemekben Franciaországban tökéletes felügyelet és fegyelem
uralkodott. És okulást merítve, jegyezzük meg jól, hogy a
francia nép és a francia állam minden szerve tökéletesen
tisztában volt a katonai titkok jelentőségével, tájékoztatva
volt arról, hogy ellenséges kémek bukkannak fel az országban, ki
volt oktatva, hogy milyen veszélyesek ezek a kémek a nemzet
biztonsága szempontjából, és ezért úgyszólván minden ember a
francia kémelhárítás szolgálatába állt. Hozzájárult
ehhez, hogy a francia rendőrség katonailag is kitűnően iskolázott
szervezete figyelt a külföldiek mozgolódásaira, a vezérkar
felügyelete alatt.
Mégis
sikerült a német vezérkarnak Franciaországban is meglehetősen
kiterjedt kémszolgálatot kiépítenie. A XX. század elején, mikor
az emberek életigényei egyre jobban fokozódtak, mikor a hatalmas
arányokban fejlődő nagyvárosok ezernyi csábításával szemben a
gyenge jellemek mind nehezebben állták meg helyüket, mikor
nemcsak nemzetközi eszmék, hanem nemzetközi kalandorok és a
nemzetközi romlottság is utat talált a francia társadalomba is,
akkor megingott az addig oly egységes francia közép- és
parasztosztály. A francia, bármily tüzes hazafi volt is, nem
csüngött olyan rajongással a fiatal köztársaságon, mint például
az orosz az ő uralkodóján. Hozzájárult mindehhez az is,
hogy a francia nő könnyebben volt kapható bármily meggondolatlan
lépésre, mint például a német. Így a német hírszolgálatnak
nem egyízben sikerült francia nőket és tiszteket megnyernie. Sőt,
a német vezérkar egyre inkább kénytelen volt külföldi
állampolgárok szolgálatait igénybe venni. Mikor az antant katonai
gyűrűje egyre szorosabbra zárult Németország körül, mikor
Anglia, Franciaország és Oroszország hírszolgálatát minden
hivatalos szerv és a központi hatalmakban élő állampolgáraik
nyomatékosan támogatták és fejlesztették, addig Németországban
még mindig az a felfogás tartotta magát, hogy nem szabad a
külföldön élő német állampolgárok érdekeit kockára vetni
azzal, hogy őket a kémkedés szolgálatába állítják. Hiába
igyekezett a vezérkar külföldön letelepedett németeket
megnyerni, ez az illetékes német minisztériumok ellenzésén
többnyire meghiúsult, úgyhogy a Franciaországban kiépített
német kémhálózat csak kisebb részben állt német
állampolgárokból. Fokozta a német hírszerzőiroda nehéz
helyzetét az a körülmény, hogy a német katonai hatóságok
általában elzárkóztak a polgári lakosság és különösen a
külföldön élő német állampolgárok katonai felvilágosítása
elől, úgyhogy ezek igen gyakran hiába ajánlták fel
szolgálataikat hazájuknak.
Mint
említettük, az osztrák-magyar hírszerzőszolgálat fejlődésének
különösen nagy lendületet adott az 1918. évi annexió
(Bosznia-Hercegovina hozzácsatolása a monarchiához). Szerbia
jogtalannak tartotta a monarchia lépését és óriási arányú
propaganda-hadjáratot indított az annexió ellen, különösen
Bosznia területén. Ebben különösen tevékeny részt vett később
is Hartwig, Oroszország belgrádi követe, a világháború egyik
legszenvedélyesebb előkészítője. A haditörvényszék egész
sereg embert elítélt összeesküvés és a montenegrói fejedelem
ellen irányuló bombamerénylet terve miatt. Egymást érték a
lázító röpiratok, amelyeknek szerzője, Gyorgye Nastics, valamint
Szvetozár Pribicsevics lapszerkesztő és Milán Pribicsevics volt
császári és királyi főhadnagy börtönbe került. Az Evidenzbüro
minderről pontosan értesült, bár a szerbek kémelhárító
szolgálata rendkívüli akadályokat gördített az iroda munkájának
útjába. Szerencséje volt az Evidenzbüronak, hogy ebben az
időben különösen sok önkéntes kéme akadt, főleg tartalékos
tisztek, akik önzetlenül álltak szolgálatára. Mivel a szerb
krízis egész télen át tartott, és fennforgott az a lehetőség
is, hogy Törökországgal, Bosznia-Hercegovina egykori
birtokosával is háborúba keveredünk, az Evidenzbüro megszervezte
a hírszerzőszolgálatot a fontosabb török városokban
fennálló konzulátusainknál. Ennek a balkáni
hírszerzőszolgálatnak két központja volt: Üszküb és Szkutari.
Ezt a szervezést rövid időre megzavarta egy kellemetlen
epizód: Karl Müller nevű kereskedőt, akinek jó összeköttetései
voltak szerb tisztekkel, abban a pillanatban tartóztatták le a
szerb hatóságok, mikor kilépett a belgrádi osztrák-magyar
katonai attasé lakásából. Bár Müller pöre felmentéssel
végződött, a szerb lapok izgatására katonai attasénkat vissza
kellett hívni. Utóda azt a szigorú utasítást kapta, hogy minden
kémkedéstől tartózkodjék.
Ebbe
az időbe esik a Friedjung-per és a zágrábi hazaárulók ellen
indított per. 53 vádlott állt a törvényszék előtt, köztük
Malobabics, a szerb vezérkar ügynöke; a vádlottakat szigorúan
elítélték, de az ítélet nem érte el azt a célt, hogy
megbénítsa a nagyszerb mozgalmat. Nem lehetett olyan ítéleteket
hozni, amelyek végzetesen sújthatták volna a nagyszerb
tevékenységet, mert a horvát bánt egy Max Kandt nevű ügynök
hamis okmányokkal félrevezette, úgy hogy ezután a bíróság
ínár a valódi okmányoknak sem volt hajlandó hitelt adni.
Ugyanekkor történt, hogy Vladimír Vasics (valódi nevén Mladen
Sergián) kettős kém beférkőzött belgrádi követségünkre
és hamis okmányokat adott el. Ezek állítólag a délszláv
követség titkos jegyzőkönyvei voltak; ezekre alapította
Friedjung tanár a Neue Freie Presse-ben megjelent híres cikkeit
(1909). Ebből a nagyarányú hamisításból keletkezett a
Friedjung-per, amelynek során a hamisítás kiderült és így a
vádlottak, akik egyébként természetesen bűnösek voltak a
nagyszerb propagandában, meglehetősen könnyen úszták meg a
pert.
Az
ilyen földalatti működés következménye volt, hogy a kémgyanús
egyének száma az osztrák-magyar monarchiában az 1908. évi 60-ról
1909-ben felszökött 150-re; e mellett természetesen sokkal nagyobb
volt azoknak a kémeknek száma, akik nem kerültek a hatóságok
kezére. A nagyszerb kémkedés központja a budapesti szerb
főkonzulátus volt. Ennek megfigyelésére és ártalmatlanná
tételére a budapesti IV. hadtest parancsnokságánál külön
hírszerzőirodát állítottak fel, amelynek vezetője azt az
utasítást kapta, hogy kellő összeköttetést teremtsen a magyar
polgári hatóságokkal, amelyek a kémelhárítás tekintetében még
az osztrák hatóságok mögött is elmaradtak. A másik kémkedési
központ Lembergben működött, Pustoskin orosz konzul vezetése
alatt. Nagynehezen sikerült a konzult egyik kéme révén leleplezni
és állomásáról visszahivatni. De a hatóságok bizonyosan
tudták, hogy vannak egyéb központok is, csakhogy ezeknek
megfigyelését és ártalmatlanná tételét a bécsi rendőrség
rosszul alkalmazott tapintatosságból mindig meghiusította.
Hogy
az osztrák-magyar monarchia ellen irányuló olasz kémkedés is
szervezetten működött, annak megdöbbentő bizonyítéka Giuseppe
Colpi olasz kém esete. 1909 augusztus végén betörtek a trienti
Banca Cooperativa pénztárába. A betörőt könnyűszerrel
leleplezték, és ugyancsak könnyűszerrel rájöttek egyéb
üzelmeire is. A betörés felfedezésekor három személyt vettek
gyanúba és a három közül hamarosan Giuseppe Colpira bizonyult a
betörés. Nemcsak fegyvereket és robbanóanyagokat, továbbá
betörőszerszámokat találtak nála, hanem száz meg száz katonai
tárgyú fényképet, katonai adatokkal teleírt táblázatokat
és leveleket, amelyek javarészt az olasz kémiroda főnökének
szóltak. Ebben az időben Colpi már hat éve folytatta
kémszolgálatát. A bankból elrabolt 350,000 koronára azt
mondta, hogy azt kényszerkölcsönként vette el az olasz
nemzeti ügy céljaira. Néhány nap múlva Marco Morizzo nevű
ferences barát visszavitte a pénzt a bankba és azt állította,
hogy egy külföldi bízta rá ezt az összeget a gyónás
titkának pecsétje alatt. Mikor aztán Colpi anyját és nővérét
is letartóztatták, azok, makacs tagadás után bevallották,
hogy Colpi a börtönből kicsempészett levélben adta
tudtukra, hogy hová rejtette a pénzt és miután ők azt
megtalálták, elvitték Don Pezzi szemináriumi tanárnak; aki
Morizzo páter útján juttatta vissza a bankba. Hamarosan
letartóztatták Colpi 15 társát is és most a vádlottak
érdekében Avancini osztrák birodalmi gyűlési képviselő
(akiről a háborúban kiderült, hogy maga is olasz kém volt),
közbelépett az igazságügy miniszternél. Mivel a trienti
törvényszék túlságosan lazán és kedélyesen tárgyalta
ezt a kémügyet, áttették a tárgya- Iást a bécsi tartományi
törvényszékhez, amely Colpit 6 évi súlyos börtönre
ítélte, és pedig rablás miatt. A hazaárulás vádját
elejtették, mivel attól tartottak, hogy az esküdtek Colpit és
társait felmentenék.
Az
1910. évi szerbiai események arra kényszerítenék az
Evidenzbürót, hogy megszigorítsa a hírszerzőszolgálatot. Ekkor
történt, hogy Rajakovics főhadnagyot, aki Szerbiában járt
hírszerző úton, letartóztatták. A főhadnagyot csak hosszú
idő múlva sikerült kiszabadítani. Épp ily kevés szerencsével
járt oroszországi kémszolgálatunk, amelynek hálózatában csak a
lembergi központ tudott számbavehető eredményeket elérni.
Ezzel szemben az orosz kémszolgálat egyre nagyobb arányokban
működött, aminek fokmérője volt az is, hogy 1910-ben annyi orosz
kémet sikerült kézrekeríteni és elitélnhi, mint azelőtt még
soha. Ezeknek az eljárásoknak során ítélték 3,5 évi börtönre
Bartmannt, a hivatásos orosz kémet. Bartmann és társa Renner
egyúttal a francia kémirodát is szolgálta, távíróvezetékeket
vágott át, a hadgyakorlatokon már egészen feltűnően
mozgolódott és érdeklődött. Egy ilyen alkalommal a
sziléziai német hadgyakorlatokon le is tartóztatták, de a lipcsei
birodalmi törvényszék felmentette. Most leborotváltatta a
szakállát és teljesen új alakban jelentkezett Rómában a
francia katonai attasénál, mint Olaszország megbízottja, azzal az
ajánlattal, hogy a monarchia ellen hajlandó kémkedni.
Oroszországi szélhámoskodásai során mint szappanfőző
kikémlelte Veneto tartomány erődítményeit, azonban itt is
fantasztikus adatokat irkált össze egy memorandumban, amelyet
viszont a római német katonai attasénak akart eladni,
természetesen eredménytelenül. Végre Lussin Piccolóban
letartóztatták és bíróság elé állították.
1910.
szeptemberében a római német katonai attasénál megjelent egy
Lester nevű úr, aki közölte, hogy az olasz vezérkar megbízásából
találkozni fog Tűestben egy osztrák-magyar tengerésztiszttel.
Mivel azonban látogatása során elszólta magát, az attasé
azonnal gyanút fogott, hogy a “Lester” csak álnév és
tulajdonképpen Cords az illető, az ismert kém. Az osztrák
rendőrhatóság aztán Triestben letartóztatta; Cords több
mint egy évig volt vizsgálati fogságban, mert folyton újabb
és újabb hazugságokba bonyolódott. Az osztrák vizsgálóbíró
titokban tartotta a kém elfogatását, nehogy cinkosai értesüljenek
róla; igen jóindulatúan bánt vele, megnyerte a bizalmát,
úgyhogy végül Cords egész működését feltárta előtte, s
így végre az Evidenzbürónak kezébe kerültek azok a
bizonyítékok, amelyeket addig hiába keresett.
Ebben
az időben próbált szerencsét az Evidenzbürónál Saria nevű kém
is, akit kémkedésért már 1900-ban elitéltek, s aki aztán
1908-ban értéktelen vasúti menetrendeket adott el
Oroszországnak 20,000 rubelért. Abban a hiszemben, hogy a berni
orosz katonai attasé, Romejko-Gurko ismét kötélnek fog állni
nagyobb összegek erejéig, egyik cinkosával 1911-ben beállított a
bécsi Evidenzbüróba. Zuliani néven mutatkozott be és sikerült
is eladnia Velence erődítési terveit. Ronge ezredes kiderítette,
hogy Zuliani neve alatt tulajdonképpen Saria rejtőzik. Saria
1912-ben még egyszer megpróbálta becsapni a bécsi
Evidenzbürót, azonban sikertelenül. A nagy hamisító, aki
Olaszországot, Franciaországot, Oroszországot, Angliát,
Ausztria-Magyarországot, Belgiumot és Hollandiát becsapta
különféle hamisított okmányaival, végre 1914-ben került
bíróság elé Zürichben.
Mint
már ismételten említettük, sem Németországban, sem a
monarchiában nem volt egységes a katonai és a politikai
hírszerzőszolgálat. A külpolitikai hírszerzést a
külügyminisztériumok végezték a maguk személyzetével és
anyagi eszközeivel és semmiféle összeköttetésben nem álltak a
katonai szervekkel. Ugyanez volt a helyzet a kémelhárítás
terén is. Mindössze néhány konzul működését kell kiemelnünk,
akik saját kezdeményezésükből juttattak néha fontos
adatokat a vezérkarok birtokába. Sőt ez a bizonytalan helyzet
odáig fajult, hogy a katonai hírszerzőszolgálat költségeit is a
külügyminisztérium utalta ki, holott a katonai hírszerzőszolgálat
vezetés e a vezérkari főnök feladata volt, aki ezt a hatáskörét
az úgynevezett Evidenzbüróra ruházta, amelynek azonban a
hadügyminisztérium költségvetésében nem álltak rendelkezésére
saját anyagi eszközök. A delegációktól megszavazott
költségvetési összegből a külügyminisztérium elszámolási
kötelezettség nélkül bizonyos rendelkezési alapot bocsátott a
hadügyminisztérium, illetve a vezérkari főnök rendelkezésére.
Urbanski altábornagy a “Die Weltkriegsspionage” című
hatalmas műben részletesen kifejti ennek a szervezetnek hátrányait
és megemlíti azt is, hogy csak az Evidenzbüróba beosztott tisztek
önfeláldozó munkája tette lehetővé a hírszerzőszolgálat
olyan teljesítményeit, amelyek elhárították a monarchia fejéről
a nagyobb veszedelmeket, – azokat a szolgálatokat – amelyeket
pusztán a rendelkezésre álló csekély anyagi eszközökkel
sohasem lehetett volna elérni. Az egymásután következő
külügyminiszterek és külföldi szerveik mindig sokkal
fontosabbnak tartották a politikai, mint a katonai
hírszerzőszolgálatot, sőt a katonai hírszerzőszolgálat a
külügyminisztérium felfogása szerint állandóan
“kellemetlenségeket okozott”, mert adatai alkalmasak voltak
arra, hogy a szomszédos államokkal fennálló “jó viszonyunkat”
megzavarják. Már pedig a központi hatalmak külügyi szolgálatának
alaptétele az úgynevezett európai egyensúly sérthetetlensége
volt és ezt semmiképpen nem akarták feláldozni, még akkor sem,
amikor már egyre nyilvánvalóbbá vált az antant bekerítő
politikájának térfoglalása. Ennek a felfogásnak
következménye volt, hogy ugyanakkor, amikor a monarchia
határain csak úgy hemzsegtek az idegen kémek, a katonai
hírszerzőszolgálat költségeire mindössze 150,000 korona jutott;
ugyanakkor, amikor a varsói orosz katonai kerület egymaga ötmillió
rubelt fordított hírszerzőszolgálatra. Ez a szempont a
mértékadó akkor, amikor az osztrák-magyar vezérkar nyilvántartó
irodájának működését meg akarjuk ítélni. Mikor Urbanski
1909-ben átvette az Evidenzbüro vezetését, a monarchia még az
annexiós válság hatása alatt állt, és fenyegette a szerb és
orosz háború; ugyanakkor Olaszország is ugrásra készen
állt, és a monarchia s különösen Magyarország határain
egyre jobban dühöngött a nemzetiségi propaganda, amely a
monarchia egyes részeit el akarta szakítani. A kémelhárítás a
rendelkezésre álló csekély összeget majdnem teljesen
felemésztette, úgyhogy a támadó katonai kémszolgálatra egészen
csekély összeg maradt.
Természetes,
hogy ilyen körülmények között az Evidenzbüro újjászervezése
és működése a legnagyobb akadályokba ütközött. Hogy pénzt
szerezzen, egészen furcsa eszközökhöz kellett nyúlnia:
könyveket adott ki, amelyek az idegen hadseregeket ismertették,
segédkönyveket nyomatott és adott el parancsnokságok számára,
hogy legalább így némi anyagi alapot teremtsen a támadó
hírszolgálat céljaira. Megtörtént az is, hogy egy ügynöke
útján hamis erődítési tervezetet adatott el az egyik idegen
állam vezérkarának. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy kellő
mértékben be tudja tölteni az eléje tornyosuló feladatokat. Nem
volt pénz arra, hogy megszervezzék a chiffre-osztályt, hogy
felállítsák a kémelhárítás bűnügyi szervezetét, hogy
figyelemmel kísérjék az újonnan keletkezett szolgálati ágakat,
pedig minderre a célra újabb és újabb tiszteket és
tisztviselőket kellett szolgálatba állítani. Ilyen körülmények
közt az aktív katonai hírszerzőszolgálat módszeres
megszervezezéséről alig lehetett szó. Meg kellett elégedni
azzal, hogy elvégzik a napi munkát és pénzt juttatnak a
pillanatnyilag jelentkező szükségletekre.
Az
osztrák-magyar vezérkar katonai hírszerzőszolgálata egyetlen egy
szervben, az Ebwidenzbüróban (a cs. és k. vezérkar nyilvántartó
irodája) összpontosult. Ez az Evidenzbüro tartotta nyilván
mindazoknak az államoknak haderejére vonatkozó adatokat,
amelyek akár szövetségi, akár ellenséges viszonyban voltak a
monarchiával. Ennek a munkakörnek megfelelően az Evidenzbüro
különféle nyilvántartási csoportokra oszlott (hírszerző
irodára, orosz, német, olasz, balkán, angol, francia, erődítési,
tüzérségi és kezelési csoportra). A hírszerzőszolgálat ügyeit
a hírszerzőirodában dolgozták fel. Az Evidenzbüro összes
ügyeiről maga a főnök tett jelentést a vezérkar főnökének.
Ezzel szemben a német vezérkar hírszerzőirodájában sokkal több
alosztály volt (nyugat, kelet, többi államok, nyugati
erődítések, keleti erődítések, hírszerzés stb.). Az
iroda minden osztályának főnöke törzstiszt volt és minden
osztályfőnök külön-külön tett jelentést a
főhadiszállás-mesternek vagy a vezérkar főnökének. A
monarchia Evidenzbürójában 1912-ben 28 tisztet alkalmaztak
(1914-ben már 42-t), míg a német Nachrichtenbüro 80
tiszttel dolgozott. Ez annyit jelentett, hogy a mi
Evidenzbürónk minden tisztjének négy ember helyett kellett
dolgoznia. Mikor I. Ferenc József reggel négy órakor
megkezdte napi munkáját, az előző nap katonai eseményeiről
szóló jelentésnek már ott kellett feküdnie dolgozóasztalán.
Ennek következtében különösen az annexiós válság, a
tripoliszi háború és a balkán háború idején az iroda nemcsak
nappal, hanem egész éjjel is dolgozott, hogy a beérkezett anyagot
és vázlatokat reggelre az uralkodó elé juttathassa. Az
idegen államok hadseregeire vonatkozó adatok nyilvántartása
aprólékos gyűjtőmunkát követelt. Át kellett tanulmányozni az
illető államok véderőtörvényeit, hadseregeinek és flottáinak
szolgálati szabályzatait, a katonai és tengerészeti attasék
jelentéseit, a külügyminisztériumtól átküldött
diplomáciai jelentéseket, az idegen államok napi sajtóját és
szakirodalmát, továbbá figyelemmel kellett kísérni az idegen
államok hadügyi és tengerészeti költségvetésének javaslatait
és tárgyalását. Az Evidenzbüróban a monarchiában
megjelenő lapokon kívül naponta 70 külföldi újságot és
folyóiratot kellett áttanulmányozni. Urbanski szervezési
szabályzata szerint az Evidenzbüro az így nyert adatokat nemcsak
összegyűjtötte és nyilvántartotta, hanem megküldte a vezérkar
többi irodájának, és a katonai és tengerészeti attaséknak
is. Ekként az Evidenzbüro működése, különösen pedig
hírszerzőosztályának működése szervesen beleilleszkedett
a vezérkar munkájába. Ennek a szervezetnek Urbanski felfogása
szerint megvolt az az előnye, hogy nem vált soha egyoldalúvá.
Olyan helyeken, ahol a hírszerzőszolgálat egészen elkülönített
szerv, könnyen megesik, hogy a kémszolgálat öncéllá válik, és
többé nem abban látja feladatát, hogy minden adatot megszerezzen,
amit a legfelsőbb hadvezetőség szükségesnek tart, hanem pusztán
abban, hogy a kémkedést és hírszerzést önmagáért, l'art pour
l'art űzze. Urbanski elgondolása különösen azért volt
helyes, mert az osztrák-magyar Evidenzbürónak igen csekély
anyagi eszközök álltak rendelkezésére, már pedig, ha a
hírszerzőszolgálatot teljesen önállósították volna,
költségei úgy megdagadhattak volna, hogy tovább még ezt az
öncélt sem szolgálhatta volna. A kémelhárító szolgálat
különösen alkalmas arra, hogy fűtse és felcsigázza az
ambíciókat, hogy meglepő és szenzációs leleplezésekre
ragadja azokat, akik a kémek nyomait igyekeznek felderíteni.
Ilyenkor aztán gyakran megtörténik, hogy a nyomozás és a
leleplezés nagy szenzációt kelt ugyan, azonban az elért eredmény
nincs arányban a ráfordított nagy összegekkel. Urbanski helyes
megállapítása az, hogy a kémelhárító szolgálat szemkápráztató
eredményeinél sokkal többet ér az offenzív és pozitív
hírszerzőszolgálat.
A
hírszerzésnek igen sok útja-módja van. Az emberek régtől fogva
rengeteg erőt, időt, ravaszságot és pénzt pazarolnak arra,
hogy ellenfeleik titkait kicsalják. Tisztek számára nem volt éppen
könnyű feladat, hogy megállják a helyüket ezen a tőlük
meglehetősen távol eső területen, amelyen a két legfőbb
követelmény a fölény és a jó idegrendszer. Ahhoz, hogy a
kémeknek veséjébe lássanak, hosszú évek tapasztalataira, a
kémkedés történetének és módszereinek alapos ismeretére van
szükségük. Tehát minden tisztnek, aki a hírszerzőszolgálatba
kerül, előbb bele kell élnie magát ebbe az új szolgálati ágba,
amelyre sehol sem képezték ki. Annak megítélése, hogy vajon
valamely tiszt alkalmas-e erre a szolgálatra vagy sem, természetesen
nem könnyű feladat. Mindenesetre a kiválasztás vezető
szempontja itt is az, hogy az illető tiszt egyéb szolgálati
ágakban mekkora tehetséget és ügybuzgóságot tanúsított.
A már említett jó idegrendszer és szellemi fölény mellett
fontos tényező a nyelvismeret. De végeredményben egészen
különleges működési körről van itt szó és éppen ezért a
hírszerzőszolgálatra is külön ki kell képezni a
specialistákat, akik bizonyos előkészítés után otthonosak
lesznek a szervezet munkájában, át tudják tekinteni az egész
hálózatot és tökéletesen elsajátítják a hírszerzés
bonyolult módszereit.
Mivel
azonban tisztek csak igen korlátolt számban alkalmazhatók a
kémszolgálatban, főleg külföldön, természetes, hogy a
vezérkarok polgári egyének szolgálataira is rászorulnak. Ezek
azonban igen gyakran szomorú tapasztalatokra adtak alkalmat, főleg
azért, mert a polgári egyének javarésze nem rendelkezik katonai
szakismeretekkel és éppen ezért a legjobb akarat mellett sincs
abban a helyzetben, hogy katonailag megbízható híreket és
adatokat szállítson. Az e téren mutatkozó nehézségek vezették
a katonai hírszerzőszolgálatot arra a meggondolásra, hogy
ügynökeit katonailag képzett egyének közül válogassa össze.
Tehát a katonai hírszerzőszolgálatban szívesen alkalmaznak
megbízható nyugalmazott vagy tartalékos tiszteket, vagy pedig
külön e célra rendelt szervek útján kiképeznek erre a célra
alkalmas egyéneket. Magától értetődik, hogy itt is elsősorban
nem polgári egyéneket, hanem katonai személyeket részesítenek
ilyen kiképzésben. Ezeknek a meggondolásoknak politikai
következménye az, hogy minden katonai hírszerzőiroda
kémiskolákat tart fenn, ahol a kiválasztott egyéneket feladatukra
előkészíti. Az is magától értetődik, hogy az ilyen
kémiskolák létezését, szervezetét és működését minden
ország hírszerzőszolgálata szigorúan titokban tartja.
A
német vezérkar fennhatósága alatt működő Nachrichtenbureau
szervezete és működése német és francia megvilágításban
egyaránt a német szervező és rendszerező erő legnagyobb
tökéletességét és teljesítőképességét mutatja. Erre
vonatkozólag érdekesnek tartjuk közölni Mennevée leírását
“L'espionnage internationale en temps de paix” című művéből.
Mennevée a híres francia kém Lajoux memoárjai alapján írja meg
a német III. B. iroda szervezetét és működését. Lajoux könyve
(Mes souvenirs d'espion, 1905) érdekesen számol be arról, hogyan
jött nyomára a francia “Deuxiéme Bureau” a német
Nachrichtenbureau működésére és szervezetére. Régebben tudták
már a francia hírszolgálat vezetői, hogy Brüsszelben a német
Nachrichtenbureaunak központi szerve működik. Megbízták tehát
egyik legügyesebb ügynöküket, Lajoux-t, hogy derítse fel ennek a
német központnak helyét és működését. A szerencsés véletlen
úgy akarta, hogy Lajoux-nak sikerült közvetlen összeköttetésbe
kerülni Richard Cuers nevű német ügynökkel, aki a brüsszeli
központ vezetője volt. Lajoux, miután Cuersszel
megismerkedett, annyira beleférkőzött bizalmába, hogy Cuers
révén Berlinben már úgy tekintették, mint a Nachrichtenbureau
alkalmazottját. Cuers bizalmas közlései alapján a francia
hatóságoknak sikerült száz meg száz kémet ártalmatlanná
tenni, akik Franciaország területén működtek. De bizalmas
összeköttetésük folyamán Lajouxnak sikerült a legapróbb
részletekig megismernie a német hírszolgálat szervezetét. A
francia hadügyminisztérium Lajoux-tól rendszeresen megkapta azokat
a kérdőíveket, amelyeket Cuers állított ki. Olyan kérdések
szerepeltek ezeken az íveken, amelyek mutatták, hogy a német
vezérkar mi iránt érdeklődik. A francia Deuxiéme Bureau-ban
tehát összeállították a megfelelő feleleteket, amelyekben
csak éppen annyi valóság volt, hogy mégis némi hitelt
kölcsönözzön a tudósításoknak, egyébként azonban csupa hamis
és félrevezető adatot tartalmaztak. Minthogy azonban
egyidejűleg több ügynök is megkapta a német vezérkartól ezeket
a kérdőíveket, a francia Deuxiéme Bureau különféle
fogalmazványokat állított össze, amelyek részletekben és
stílusban eltértek egymástól, nehogy azt a látszatot keltsék,
hogy egy okmánygyárban készültek. Ezen a módon a francia
Deuxiéme Bureaunak sikerült hónapokon át az orránál fogva
vezetni a német vezérkart és sikerült azt is megtudnia, hogy
hamis közlései alapján a német katonai térképeken el is
végezték a megfelelő módosításokat.
Lajoux
annyira megnyerte a Nachrichtenbureau bizalmát, hogy egy napon az
egyik magasrangú vezető azt az ajánlatot tette neki, hogy menjen
kémútra Oroszországba. Ekkor Brüsszelben már nem Richard
Cuers működött, hanem utóda. Miután Lajoux elfogadta az
ajánlatot, Berlinbe utazott vele, hogy ott megkapja a szükséges
utasításokat és a szükséges felvilágosításokat az orosz
hadseregről és erődítésekről. Így jutott be Lajoux a német
Nachrichtenbureau legtitkosabb szobáiba is, és így a francia
hírszerzőszolgálatnak sikerült saját ügynöke útján egészen
részletes tájékozódást szereznie a német katonai
hírszerzőszolgálat működéséről. Berlinben Richard Cuers
vezette be a Nachrichtenbureauba. Lajoux megismerkedett a tisztekkel
és különösen érdekelte Dame kapitány, aki a francia
hírszerzőszolgálatot vezette. Rendkívül elcsodálkozott,
hogy olyan csekély személyzetet talált a hírszerzőszolgálat
központjában, de éppúgy csodálkozott a célszerű és
áttekinthető rendszeren is, amellyel az ügyeket osztályozzák, az
adatokat feljegyzik és értékesítik. A német hírszerzőszolgálat
központjában nincs iktatás, nincs könyvelés, nincs főkönyv,
nincs feljegyzési könyv, semmiféle papiros, ami csak
megnehezíti a munkát és esetleg áruló lehet. Az egész
közigazgatás alapja egy-egy notesz, amely a tisztek zsebében van.
Minden tiszt minden hónapban egy noteszt használ el, egy évben
összesen tizenkettőt. Ezekbe írják fel az iroda kiadásait.
Minden hónap végén az osztályvezető ellenjegyzi az addig
bevezetett összegeket, minden három hónapban átadják a
noteszeket a vezérkar főnökének, és minden évben január
első napjaiban a vezérkar főnöke elmegy a császárhoz, elviszi
neki a noteszeket, a császár átlapozza valamennyit, aztán tűzbe
dobja őket. Semmi nyoma nem marad az iroda kiadásainak. Magától
értetődik, hogy ilyen módon semmiféle kémügynek és semmiféle
ügynöknek nem lehet nyomára jutni még abban az esetben sem, ha
idegen ügynökök lopást követnek el a Nachrichtenbureauban.
Egyébként az iroda azonnal elégeti azokat a nyugtákat is,
amelyeket ügynökeitől a felvett pénzösszegekről kap.
Természetes,
hogy Lajoux feljegyzései arra az időre vonatkoznak, amikor
Németországban még a császár uralkodott. De ha figyelmesen
olvassuk ezeket a feljegyzéseket, megállapíthatjuk, hogy bármily
ügyesen beférkőzött is a francia ügynök a német
Nachrichtenbureau helyiségeibe, lényeges dolgot sem sikerült
megtudnia. Megtudta azt, ami nem titok, megismerte a
Nachrichtenbureau alosztályait, az osztályfőnököket, de sem
az anyag megszerzésének módszereit, sem feldolgozásának és
megőrzésének
módjait nem sikerült megtudnia. Amit megtudott, az lényegében
azonos minden hírszerzőszolgálatban.
Idézzük
azokat az emlékezetes szavakat, amelyekkel Rollin alezredes, a
katonai hírszerzőszolgálatról írt kitűnő munka szerzője
(Le Service des renseignements militaires) és a XIX. század
végén a francia Deuxiéme Bureau vezetője jellemezte a francia
katonai hírszerzőszolgálatot: “A német
hírszerzőszolgálatnak a mienkkel szemben nagy előnye kitűnő
szervezettsége, továbbá a hírszerzésben tanúsított szívóssága
és következetessége, végül az a tény, hogy a német
állampolgárok, különösen akik külföldön utaznak
vagy tartózkodnak, tömegesen jelentkeznek önkéntes
hírszerzőszolgálatra. Végül nem utolsó előnye az sem, hogy
minden körülmények között feltétlenül titokban tud
működni. A né- Bethmann-Hollwegmet hírszerzőszolgálat francia-
német birodalmi kancellár. országi működését nagyban
megkönnyíti a mi felületes és könnyelmű jellemünk,
továbbá gyakran a naivságig fokozódó bizalmasságunk és
honfitársaink javarészének közömbössége minden olyan dolog
iránt, ami a nemzeti védelemre vonatkozik.” Ez a nyilatkozat
nemcsak önmagában érdekes, hanem érdekes azért is, mert, mint
ismételten megjegyeztük, a német hírszerzőszolgálat is
majdnem ugyanezekkel a szavakkal jellemzi a francia Deuxiéme Bureau
hírszerzésének fölényét.
Ismételten
említettük, hogy a francia hírszerzőszolgálat első nyomait már
a forradalom idejében megtaláljuk, amikor a hadügyminisztériumban
titkos hírszerzőiroda működött; említettük azt is, hogy I.
Napóleon rendkívül nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy
minél alaposabb és minél több értesülést szerezzen az európai
államok haderejéről. Ezt a feladatot külön hírszerzőiroda
végezte, amelynek a neve “Cabinet Topographique” volt. Ez az
iroda táblázatokban és térképekben állította össze az idegen
hadseregek erejét és állásait, és számos értékes adatot
juttatott alkalmilag a császár birtokába, azonban nem volt
állandó szervezet, hanem működése többnyire csak I. Napóleon
hadjáratainak idejére szorítkozott. Ez a Cabinet Topographique
egészen 1852-ig fennállt és csak a második császárság idején
szűnt meg, majdnem abban a pillanatban, amikor illetékes helyek
egyhangúlag kezdték követelni a hírszerzőszolgálat fejlesztését
és modernizálását. 1860 óta kezd észrevehetőn fejlődni a
francia hírszerzőszolgálat. Lewal ezredes ebben az időben
memorandumban fejti ki a központi katonai hírszerzőszolgálat
megszervezésének szükségességét. Midőn az 1866. évi
porosz-osztrák háború után némi nyugtalanság támadt
Franciaországban, III. Napóleon Csehországba küldte
parancsőrtisztjét, báró Stoffelt, hogy tanulmányozza a háború
utáni helyzetet. Hogy hivatását zavartalanul betölthesse, III.
Napóleon kinevezte katonai attasénak. Ebben a minőségben került
azután Berlinbe, ahol négy évig tartózkodott, egészen 1870-ig.
Berlinből küldött jelentései egyre jobban ráébresztették az
illetékes francia köröket a hírszerzőszolgálat
megszervezésének fontosságára. Stoffel jelentései
klasszikus példái a katonai attasé igazi hivatástudatának.
Különösen azokkal a közléseivel keltett nagy hatást, amelyekben
a német vezérkar hírszerzőszolgálatát ismertette. Tőle
értesültek a franciák elsőízben, hogy a német
Nachrichtenbureauban feltalálhatók minden európai hadsereg adatai,
egyúttal pedig minden európai országra vonatkozó helyrajzi,
gazdasági és közigazgatási adatok; megvan az irodában minden
néven nevezendő katonai könyv és újság, röpirat, kiadvány,
térkép, tervrajz, úgyhogy Németország Európa bármely
hadszínterén keveredik háborúba, azonnal tájékozódhat a
vezérkar annak a hadszíntérnek és az illető ország hadseregének
minden adata felől.
Lewal
ezredes a legmelegebben támogatta báró Stoffel javaslatait, de
ebben az időben az illetékes tényezők még nem tulajdonítottak
kellő fontosságot ennek a szervezésnek. Mikor 1867-ben Jarras
tábornokot hadosztályparancsnokká nevezték ki, meglepetve
látta, hogy semmiféle olyan anyag nincs a hírszerzőiroda
birtokában, amely értékes lehetne egy esetleges német-francia
háború esetén. Voltak hiányos adatok a német vasutakra
vonatkozólag, volt néhány útikönyv és egyéb semmi. Jarras
tábornok minden figyelmét Poroszországra és a Rajnavidékre
fordította, kezdte gyűjteni az ezekre vonatkozó történelmi
adatokat, jelentéseket, emlékiratokat, hogy az említett
országrészek helyszínrajzát tökéletesen megismerje. 1868-ban
tovább folytatta munkáját és egy év múlva a Strassburgból
Düsseldorfig vezető úthálózatnak tökéletes tervrajzát
sikerült megszerkesztenie. Későbbi működése folyamán
kiterjesztette az iroda működését minden kérdésre, ami katonai
szempontból fontos lehet, összegyűjtötte az adatokat a német
vasutakra, a német hadsereg számerejére és szervezetére
vonatkozólag és ezt a munkát nagyobbrészt azokkal a tisztekkel
végeztette, akik a porosz hadgyakorlatokon katonai attaséi
minőségben részt vettek. Jarras tábornok megállapította
ezekből az adatokból, hogy Németország elkeseredett háborúra
készül Franciaország ellen, mi viszont megállapíthatjuk,
hogy ez nem volt egyéb rémlátásnál. Az a másik
megállapítása, hogy a német katonai kiképzés sokkal különb a
franciánál, megállja helyét. Annak a hírszerzőirodának,
amelyet Jarras tábornok vezetett, két osztálya volt; az elsőbe
tartozott a topografia, földmérés, és később ezt az
osztályt fényképészettel is kibővítették; a másodikba
tartoztak a történelmi és statisztikai adatok; ennek keretében
állították fel az archívumot és ez az osztály foglalkozott a
vasutak tanulmányozásával is. Majdnem ugyanebben az időben Ducrot
ezredes ugyancsak erélyesen síkraszállt hírszerző és
kémelhárító központ szervezése érdekében. Mindezekből a
kísérletekből nem lett semmi. Troment hadnagy a katonai
kémkedésről írt alapos könyvében megállapítja, hogy
1870-ben, mikor a német-francia háború kitört, a francia katonai
hírszerzőszolgálat egyenlő volt a semmivel.
De
a franciák tanultak a háborúból. 1871-ben elnöki rendelettel
újjászervezték a hadügyminisztériumot és felállították
a vezérkar főnökének úgynevezett “II. számú irodáját”
(Deuxiéme Bureau), amelynek feladata volt az idegen államokra és
hadseregekre vonatkozó történelmi, statisztikai, katonai,
földmérési és helyrajzi adatok gyűjtése. Az 1874. évi
újjászervezés megtartotta a Deuxiéme Bureau-t, azonban
1878-79-ben, mint egykorú vallomásokból kiderül, az iroda
működése túlságosan elméleti volt és hírszerzőszolgálatát
csak elégtelenül tudta ellátni. Az 1893. évi rendezés a Deuxiéme
Bureau hatáskörébe utalja a politikai ügyeket és hírszerzést
is, tíz év múlva pedig végre elnyeri legfontosabb feladatát, t.
i. az ellenséges hadseregek és a hadműveleti területek
tanulmányozását. 1897-ben, mint Froment hadnagy írja, a Deuxiéme
Bureau a vezérkarnak már legnélkülözhetetlenebb szerve. Szerepe
mais ugyanez. Azoknak a tiszteknek, akik ebben az irodában
teljesítenek szolgálatot, legalább egy idegen nyelvet tökéletesen
kell írniuk és beszélniük, továbbá tanulmányt kell írniuk
ezen az idegen nyelven az illető ellenséges hadsereg szervezetéről
és valamelyik fegyvertényéről. A Deuxiéme Bureau-ban nyert
különös kiképzés teszi alkalmassá a tiszteket a katonai attaséi
szolgálatra. Általában úgy foglalják össze a Deuxiéme
Bureau feladatát, hogy annak mindennel foglalkoznia kell, ami a
nemzeti védelmet és az állam külső biztonságát érdekli,
vagyis fel kell kutatnia mindent, ami külföldön történik, minden
tervet, ami felmerül; másodszor: biztonsági hírszerzőszolgálatot
kell végeznie határaik mentén; harmadszor pedig meg kell
szerveznie a kémelhárítást Franciaországban és a
külföldön.
A
francia Deuxiéme Bureau, amelyet másképen “Service de
Renseignements”-nek neveznek, Párizsban a Boulevard St.
Germain egyik épületében van. A híres Dreyfus-per idején, mikor
Picquart ezredes volt az iroda főnöke, egészen különös
biztonsági rendszabályokat léptettek életbe, amelyek ma már
minden ország katonai jellegű hivatalaiban érvényben vannak.
Picquart ezredes legelső újítása az volt, hogy a hivatal
helyiségeibe idegen nem léphetett be; az idegenek részére
külön szobát tartott fenn, a kapus fülkéje mellett, s ha bármely
idegen beszélni óhajtott a szervezet valamelyik tisztjével,
az illető tiszt lejött ebbe a szobába. Az ezredest az indította
erre az intézkedésre, hogy előtte sűrűn megfordultak mindenféle
idegenek a hivatal helyiségeiben, köztük természetesen kémek is.
Ezzel az intézkedéssel minden közvetlen kémkedésnek és
okmánylopásnak elejét vette.
A
Deuxiéme Bureau-ban az iroda főnökén kívül öt tényleges tiszt
teljesített szolgálatot, akiknek mindegyike egy-egy osztály
vezetője volt; a legnevezetesebb három osztály volt a német,
az angol és az olasz. Bár a tisztek mindegyike elsősorban saját
osztályának ügyeivel foglalkozott, mégis kötelessége volt
megismerkedni a többi osztály anyagával is, úgy hogy az
osztályvezető tisztek bármikor helyettesíthették egymást.
De ennek a berendezkedésnek megvolt az a nagy előny e is, hogy
a hírszerzőszolgálat egész anyagán áttekintést nyertek.
Minden
tisztnek megvolt a maga páncélszekrénye, amelyben az osztályára
vonatkozó iratcsomókat tartotta; a páncélszekrény kulcsát maga
a tiszt őrizte s még az iroda főnöke is csak az ő útján
juthatott az iratcsomókhoz. A tiszteken kívül még egy levéltáros
is működött az irodában, akinek feladata volt a kémkedésre és
kémelhárításra vonatkozó iratok őrzése és rendezése. Volt
ezen felül még egy tiszt beosztva, akinek az volt a feladata, hogy
az idegen nyelvű iratokat, amelyek különféle utakon a
hírszerzőszolgálat birtokába kerültek, lefordítsa, vagy a
csonka, tépett vagy darabokból álló kéziratokat
összeállítsa és szükség esetén az irodában alkalmazott
fényképésszel lefényképeztesse. Az iroda mindennap közölte
friss anyagát a hadügyminiszterrel, a vezérkari főnökkel és
néha még a külügyminiszterrel és a köztársasági elnökkel is.
Az ilyen iratcsomókat irattartókban helyezték el, amelynek neve
“Bordereau” vagy “Bulletin” volt. Iktatókönyvet az iroda
nem használt, hogy semmiféleirat felől ne tájékozódhassanak a
beavatatlanok. Minden iratot, amely a hírszerzőktől
beérkezett, áttanulmányozás és feldolgozás után azonnal
megsemmisítettek, csak azokat őrizték meg hosszabb-rövidebb
ideig, amelyek kétségesek vagy tökéletlenek voltak, amelyeket
tehát alaposabban meg kellett vizsgálni. Igaz, hogy az iktatás
hiányából néha kellemetlenségek származtak, mert adott
esetekben nem lehetett bebizonyítani, hogy egyes bordereau-k mikor
érkeztek az irodába vagy mikor mentek ki: Ennek a következménye
volt Castex kapitánynak felszólalása, aki a vezérkari
szervezésről írt könyvében követeli, hogy a beérkező iratokat
mindenesetre foglalják jegyzékbe, számozzák meg, jegyezzék fel,
hogy kitől és mikor érkeztek és mi a rövid tartalmuk; végül
valamiképpen jelezzék az irat értékét is, mert ez a későbbi
használat szempontjából rendkívül fontos. Castex kapitány
követeléseit nem teljesítették, mert fontosabb szempontok ellene
szóltak.
A
Deuxiéme Bureau minden esetben feljegyezte azokat a pénzösszegeket,
amelyeket ügynökeinek kiutalt, de természetesen az ügynökök
megnevezése nélkül. Itt is, mint más országok titkos
szolgálatában, álneveken szerepeltek az ügynökök. A könyvelést
a levéltáros végezte, hasonlóképen a kifizetést is, úgyhogy
megtörténhetett, hogy ha az iroda főnökének például nagyobb
összeget, esetleg néhány ezer frankot kellett sürgős esetben
kiutalni valamelyik ügynöknek, ezt csak a levéltáros
közreműködésével tehette, mert a pénzszekrény másik kulcsa
annál volt. Rollin alezredes erre vonatkozólag megjegyzi, hogy a
hírszerzőszolgálatnak minden formaságtól tökéletesen
függetlenítenie kell magát; a hírszerzőirodában
alkalmazott tiszteknek meg kell adni a kezdeményezés jogát, azt a
jogot, hogy legjobb belátásuk szerint válogathassák meg
az ügynököket és az eszközöket, és használhassák fel az
iroda részére juttatott összegeket. A szolgálat
titkosságának egyik leglényegesebb eleme az, hogy ezek az
összegek teljesen az intézkedő tisztek becsületére legyenek
bízva és róluk semmi körülmények között ne legyenek
kötelesek számot adni. Függetlenséget kell biztosítani a
tiszteknek abban a tekintetben is, hogy maguk mérlegelhessék a
beérkezett okmányok vagy hírek értékét és annak megfelelően
díjazhassák az ügynökök szolgálatait. Ebben a tekintetben
különben sem lehet szabályokat felállítani. Magasabbrangú
ügynöknek mindenesetre nagyobb összeget kell fizetni, mint
alacsonyabb társadalmi osztálybelinek; nagyobb összeget kell
kiutalni, ha kockázatos és veszélyes volt a híranyag
megszerzése, hasonlóképen akkor is, ha sürgősen meg kellett
szerezni az anyagot, vagy ha az iroda egyenesen megbízást adott; de
az is természetes, hogy az anyagi ellenszolgáltatás mértékében
is kifejezésre kellett jutnia annak, hogy fontos és értékes-e az
ügynök által végzett szolgálat.
A
francia hírszerzőiroda alapelve mindig az volt, hogy ne csupán
anyagot gyűjtsön, hanem pozitív eredményeket is érjen el. Ebben
a szolgálatban senki sem állíthatja magáról azt, hogy sohasem
tévedett vagy sohasem esett áldozatául szélhámosságnak. éppen
ezért a híranyag értékét eleinte csak általánosságban
lehet megbecsülni és véglegesen csak akkor lehet megállapítani,
amikor a már meglévő vagy későbben érkező új anyaggal össze
lehet hasonlítani. De abban a pillanatban, amikor az
osztályvezető tiszt vagy a hírszerzőszolgálat főnöke
értékesnek lát valamely közleményt, feltétlenül ki kell utalni
érte azt az összeget, amelyet véleménye szerint a közölt anyag
megér. Magától értetődik, hogy a kiutalás nem az ügynök vagy
alkalmi tudósító nevére történik, hanem álnevekre vagy
olyan titkos jelzésekre, amelyeket csupán az iroda tisztjei
ismernek.
Bár
a francia hírszerzőszolgálat meglehetősen későn fejlődött
rendszeressé, a francia ügyesség és leleményesség révén
rövid évtizedek alatt oly tökéletessé vált, hogy ma is
mintaképe lehet minden katonai hírszerzőszolgálatnak.
Nicolai ezredes beszéli, hogy mikor Németország nyugati határán
teljesített szolgálatot, legfontosabb feladata volt felvenni a
harcot a Németország ellen irányuló francia
hírszerzőszolgálattal. Az egész német határ mentén sűrű
hálózatot vontak a francia iroda különleges megbízottai, akik
mindenütt ügynököket kerestek, hogy azoknak révén értékes
híranyaghoz jussanak. Ezek a különleges megbízottak a
híranyagot válogatták, rendszerezték és eljuttatták
Belfort és Verdun várparancsnokságához vagy a 20. francia hadtest
parancsnokságához Nancyba.
A
francia szervezésnek már második évtizedében jelentékeny
kémeset hozta izgalomba Németországot. Schnäbele francia
megbízott ismételten bejárta Németországot, zavartalanul
kémkedett s végül már annyira figyelmen kívül hagyott minden
óvatosságot, hogy magára vonta a német hatóságok figyelmét.
Letartóztatása óriási izgalmat keltett Franciaországban is és
az akkori hadügyminiszter, Boulanger tábornok izgatására majdnem
háborúra került a dolog. Bismarck politikai okosságának
köszönhető, hogy ez a veszély elmúlt: ő ugyanis elrendelte,
hogy Schnäbelét bocsássák szabadon. Schnäbele ezután Nancyba
tette át székhelyét és onnan folytatta tovább munkáját. Az
elszász-lotharingiai német rendőrség egyébként valósággal
tehetetlen volt a francia kémekkel szemben. Ennek egyik főoka az
volt, hogy az elszász-lotharingiai tartománygyűlésben, amely
a rendőrség költségeit megszavazta, a frankofil elemek, mint
Wetterlé, Blumenthal és mások, szüntelenül ellenszegültek
a rendőrség megerősítésének. Így történhetett, hogy a
francia határon tízszeres erejű francia határrendőrség állt a
német határrendőrséggel szemben. A francia hírszerzés a határ
mentén már 1875 óta tisztek irányítása alatt állt, míg a
német vezérkar csak az 1910-es években vezényelt tiszteket a
francianémet határra. Ezeknek aztán annál nehezebb volt a
helyzetük, mivel a német nagyvezérkaron kívül a strassburgi
rendőr-igazgatóságtól függtek és így megint nemzetiségi
meggondolások nehezítették meg működésüket.
Mindehhez
hozzájárult az elszászi lakosság különös vonzódása a
franciák iránt. Az elszásziak közül sokan átköltöztek
Franciaországba, mikor a hadköteles kort elérték. Ezek a
német műveltségű emberek, akiknek egész rokonságuk német
földön volt, kapóra jöttek a francia hírszerzőszolgálatnak.
Nagyon sok elszászi később a francia hadsereg tagja lett, s mivel
ezek is német iskolákban végeztek, kiválóan alkalmasak voltak a
Németország elleni kémszolgálatra. Mindezeken felül számos
francia bérelt vadászterületet Elszász-Lotharingia területén,
továbbá számos birtoknak, kastélynak, háznak francia ember volt
a tulajdonosa, akik természetesen teljes joggal tartózkodhattak
akár hosszabb ideig is Németország területén. Igaz, hogy ilyen
francia települések csak az erődítésektől bizonyos
távolságra voltak engedélyezhetők, azonban még így is valóságos
gyűrűben fogták körül Nyugat-Németországot. Tárgyilagosan meg
kell állapítanunk, hogy Franciaországban ugyanez volt a helyzet.
Ha a német katonai írók panaszkodnak a franciák behatolása
miatt, panaszkodnak bizony maguk a franciák is, mert Franciaország
keleti határain ugyanilyen módszerek szerint telepedtek le a német
kémek és hírszerzők, sőt azt is tudjuk, hogy egyes német
megbízottak üzletet vagy gyárat alapítottak hadászatilag fontos
francia városokban, szükség esetén 10-15-20 évig ott éltek,
mint békés polgárok, a legjobb egyetértésben a francia
polgársággal és katonasággal, és tapasztalataikról állandóan
és rendszeresen értesítették a német hadvezetőséget.
A
francia hírszerzőszolgálat nem dolgozott csupán korlátlan
pénzeszközökkel, mint például az orosz, hanem egyszerűen
nem volt válogatós módszereiben. Azon kívül, hogy már
évszázados tapasztalatokra támaszkodhatott, kíméletlen
eszközökkel és úgyszólván brutálisan dolgozott; ez
tökéletesen megfelelt a franciák politikai elszántságának
és ősi németgyűlöletének. Gyakran fordult elő, hogy francia
kémek betörtek a hatóságok irodáiba vagy a tisztek lakásaiba,
sőt a francia ügynökök méreg és bódítószerek alkalmazásától
sem riadtak vissza. A háború előtti francia kémkedést jellemzik
azok a szenvedélyes módszerek és romantikus eszközök, amelyek a
detektívregényekből és detektívfilmekből túlontúl
ismeretesek.
Hogy
milyen ügyességgel dolgozott a francia kémszervezet
Németországban, annak egyik bizonyítéka, hogy még az
elfogott kémekre is alig lehetett valamit rábizonyítani. Például
1913-ban 346 embert fogtak el, akik német hadititkokat árultak el
Franciaországnak és ezek közül mindössze 2z esetben akadt annyi
bizonyíték, hogy az ügynököket el is lehetett ítélni. A
francia kémszervezet egyik legkitűnőbb szakértője megállapítja,
hogy a németországi francia kémszolgálat szervezete és működése
egészen elsőrangú volt, méltó azokhoz a nagy hagyományokhoz,
amelyeket Fouché, I. Napóleon rendőrminisztere hagyott a
franciákra. Hogy a francia kémiroda és kémhálózat
szervezettségében a vakmerőség is mily jelentékeny elem
volt, annak élénk példája egy eset, amelyet Borries német
vezérőrnagy beszél el. Történt egy alkalommal, hogy a német
hadvezetőség bemutatta legújabb ágyúit a Németországban
időző külföldi tiszteknek. A bemutatást követő vacsorán
jelentette az egyik őrszem, hogy az egyik vezérkari tiszt vacsora
alatt az iránt érdeklődött, vajon a závárzatok és
az ágyúk egyéb alkatrészei rendben vannak-e. Miközben
zseblámpájával az ágyúk szerkezetét megvilágította, a
csöveket, a závárzatokat s az egész szerkezetet alaposan
megvizsgálta. Mivel a vacsoráról egyik német tiszt sem
távozott el, okvetlenül idegen tisztnek kellett lennie az
illetőnek. Megállapították, hogy az egyik idegen tiszt csakugyan
távol volt rövid ideig a vacsoráról. Erre az őrszemet
elrejtették az egyik szobában úgy, hogy a vacsoráról távozó
vendégeknek el kellett haladniuk előtte. Az őrszem már a harmadik
tisztben felismerte a tettest. Kiderült, hogy az illető
a
vacsorát megelőző zűrzavarban egy pillanatra távozott, felvette
az egyik német tiszt köpenyét és így végezte el munkáját.
Természetesen nem lehetett ellene eljárást indítani.
A
francia hírszerzőszolgálat támadásainak célpontja elsősorban
Metz volt. Metz vára a határ közelében feküdt s amint a német
hadvezetőség egyre közelebb tolta a határhoz az erődítéseket,
egyre jobban megkönnyítette a francia kémek munkáját. Már a
világháború előtt megfigyelték, hogy francia területről
fényképezték az erődítéseket. Megkönnyítette a kémkedést az
a körülmény, hogy az erődépítésnél alkalmazott munkások
között sok határmenti francia munkás is akadt. A kész
erődítményeket mindössze egy század katona őrizte és ezek úgy
eloszlottak az óriási területen, hogy szinte semmi védelmet nem
nyújtottak. Az őrszemek között még a drótakadályokon is könnyű
volt az átjárás. De a francia kémek nem elégedtek meg azzal,
hogy az erődítéseket fényképezték és rajzolták, hanem
behatoltak magába a városba is. A marokkói krízis idején
különösen sok francia kém ólálkodott a metzi katonai épületek
körül. A kémek révén még a német hadvezetőség főbb
tisztjeit is személyesen ismerték a francia hírszerzőtisztek.
1910-ben megtörtént, hogy Falkenhayn ezredes, vezérkari
főnök, átrándult Nancyba a lóversenyre, polgári ruhában
és természetesen útlevéllel. A lóversenytéren odalépett
hozzá egy francia tiszt, bemutatkozott, örömének adott
kifejezést, hogy a metzi vezérkari főnököt itt üdvözölheti és
meghívta őt a francia tisztek páholyába. Falkenhayn udvariasan
elhárította a meghívást. Ez az eset mutatja, hogy a német
tisztet azonnal felismerték, és a franciák meg akarták mutatni,
hogy minden megmozdulására figyelnek. Másnap az egyik Nancy-i
újság gúnyosan és elferdítve megírta az esetet, mire Falkenhayn
felelősségre vonta a francia tisztet, aki azonban kijelentette,
hogy távol áll az újságközleménytől. Magától értetődik,
hogy a franciák pontosan ismerték a metzi kaszárnyák,
katonai raktárak és egyéb katonai jellegű berendezések helyét
és állapotát. 1912-ben a thorni esetből folyólag, amelyről
később fogunk megemlékezni, a metzi helyőrség tisztjeinek
tudomására hozták az esetet és figyelmeztették őket, hogy
kellő óvatosságot és felügyeletet gyakoroljanak különösen
a hivatalos aktákat illetőleg. Szerencsére, Metz várában ebben a
tekintetben semmiféle mulasztás sem történt.
Elsősorban
a vasutak érdekelték a francia kémszolgálatot. Már békében
köztudomású volt, hogy a franciák pontosan ismerik a német
pályaudvarokat, vasúti építményeket és raktárakat. Attól
lehetett tartani, hogy mozgósítás esetén a franciák
szolgálatában álló vagy a franciákkal rokonszenvező lakosok
ezekben az építményekben károkat tehetnek. Éppen ezért vasúti
védőőrséget szerveztek azzal a szándékkal, hogy a
mozgósítás első néhány napján ez a polgárokból alakult
vasúti őrség végezze a védőszolgálatot mindaddig, míg a
sorkatonaság fel nem váltja. Hamarosan kiderült azonban, hogy
ebben a vasúti őrségben számos olyan német állampolgár volt,
akik az 1870-71. évi háborúban mint francia katonák Németország
ellen harcoltak. A világháború kitörésekor a német
hadvezetőség éppen ezért oly gondosan járt el, hogy a rendes
sorkatonaságból alakított vasúti őrséget már két nappal a
mozgósítás előtt felállította.
A
metzi német hírszerzőszolgálatnak legnagyobb teljesítménye a
kémelhárítás terén az volt, mikor sikerült röviddel a
háború előtt ártalmatlanná tenni az egyik legveszélyesebb és
legügyesebb francia ügynököt. Ez az ügynök földbirtokos volt,
birtoka Metz két nagy erődítménye között terült el úgy, hogy
csak a saját birtokát kellett bejárnia és máris a
legrészletesebb híreket szerezhette meg az erődítményekről. Már
régóta gyanakodtak, de nem volt rá bizonyíték, hogy híreit
csakugyan továbbítja Franciaországba. Rendkívüli figyelem és
türelem kellett hozzá, hogy leleplezhessék. Hamarosan megtudták,
hogy a földbirtokostól a szálak Luxemburgba vezettek. Ezen a
nyomon aztán sikerült fényképezésen érni a földbirtokost,
valamint rábizonyítani, hogy milyen úton juttatta tudósításait
a francia határmenti megbízott tiszthez. Természetesen
letartóztatták.
A
metzi hírszerzőiroda területén csak Franciaországot tekintették
ellenfélnek és a hírszerzőszolgálat működése tisztán a
francia kémkedés elhárítására szorítkozott. A valóság
azonban az volt, hogy Anglia is teljes erővel dolgozott ezen a
területen. Mikor 1906-ban lefolytak az első angol-belga
tárgyalások egy háborús szövetkezés érdekében, a belga
vezérkar főnöke, Ducarne tábornok kifejezetten azt ajánlotta az
angoloknak, hogy rendezzenek be hírszerzőszolgálatot a Rajna
vidékén. Valószínűleg ennek a lépésnek következménye
volt, hogy Wilson altábornagy, az angol hadiiskola parancsnoka
1907-ben tanulmányutat tett a hadiiskola növendékeivel
Németországban. Már ezt az útját is arra használta fel, hogy
minden irányban tájékozódjék Németország katonai
berendezkedései és csapatai felől, de ezen túl minden évben
eljöttek Metzbe az angol hadiiskola tisztjei azon a címen, hogy
megtekintik és tanulmányozzák a csatateret. A német
tisztikar szívesen fogadta őket, mindenben kezükre járt, tisztet
osztott be melléjük, hogy kint a harctéren előadást tartson
nekik, természetesen abban a hiszemben, hogy itt csakugyan pusztán
tanulmányútról van szó. Sajnos, később meg kellett állapítani,
hogy ez az angol tanulmányút nem volt egyéb szemfényvesztésnél,
mert Wilson altábornagy nem akart egyebet, mint hogy ennek leple
alatt kényelmesen kikémleljen mindent, amit tudni akart. Wilson
altábornagy 1927-ben megjelent naplójában még büszkélkedik is
ezzel a kémszolgálatával.
A
német kémszolgálat elégtelensége miatt hangoztatott német
panaszoknak igazat kell adnunk annyiban, hogy a németek
csakugyan túlságosan. jóhiszeműek és lovagiasak voltak az idegen
államok tisztjeivel szemben. Ennek bizonyítéka az is, hogy a német
hadseregben meglehetősen nagy számban szolgáltak török,
román, szerb, egyiptomi, chilei, argentínai, kínai és japán
tisztek, mint a német hadsereg tényleges tisztjei. A német
hadvezetőség nem is gondolt rá, hogy ezek milyen célokra
fordíthatják azt, amit ezen a réven látnak, hallanak vagy
tanulnak. Arra sem gondolt a hadvezetőség, hogy a Németországban
működő Berlitz-iskolák is valóságos gócpontjai voltak a
külföldi kémkedésnek. Ha a német hadsereg tisztje
Berlitz-iskolában tanult valamely idegen nyelvet, ott ügyesen
katonai tárgyakra terelték a beszélgetést és így könnyűszerrel
katonai titkokat is kivehettek a gyanútlan tiszteiből. Mindez a
német hadvezetőség előtt csak jóval a háború után vált
ismeretessé.
A
francia Deuxiéme Bureau gondoskodott róla, hogy minden eszközzel
fokozza azoknak a tiszteknek a buzgalmát, akiket a kémszolgálatban
alkalmazott. Magas kitüntetéseket juttatott nekik és nem
takarékoskodott a pénzzel sem, úgyhogy nagyrészt ennek
köszönheti az elért kiváló eredményeket. Természetes, hogy a
francia tisztek többnyire ügynökökkel dolgoztak Németországban,
de megtörtént, hogy a személyes kémszolgálattól sem riadtak
vissza. 1910-ben abban a pillanatban tartóztatták le Lux kapitányt,
a belforti hírszerzőiroda tisztjét, amikor Friedrichshafenben a
Zeppelin-művek műhelyeiben személyesen kémkedett; mint
szakértő maga akarta a Zeppelin léghajókra vonatkozó
hiteles adatokat megszerezni. A német szolgálat lazaságát mutatja
az a körülmény, hogy mikor Lux kapitányt a felső-sziléziai
Glatz várba zárták, a francia hírszerzőszolgálat ügynökeinek
sikerült őt onnan kiszabadítani. Ez az eset nemcsak önmagában
volt megdöbbentő, hanem azt is megmutatta, hogy a francia
kémszolgálat ujjai Németország keleti határaira is elértek.
Egyébként
már 1894 óta adatok merültek fel arra vonatkozólag, hogy a
francia hírszerzőszolgálat a német hadsereg tagjai körében is
toborzott ügynököket. Minthogy azonban a német
kémelhárító-szolgálatnak nem állt megfelelően képzett
rendőrség rendelkezésére, meg kellett elégednie azzal, hogy az
elszász-lotharingiai határt figyelte és bizony csak nagyon ritkán
sikerült megállapítania a francia kémeknek Németország
területén folytatott működését. Azonban néhány esetet
sikerült mégis felderítenie. Ezek közé tartozik a francia Tomps
esete.
Tomps
apja az 1870-71-i háború után a francia Deuxiéme Bureau
megbízásából Németországba utazott és letelepedett
Münchenben. A francia kémszolgálat annyi pénzt bocsátott
rendelkezésére, hogy abból borkereskedést nyithatott;
egyáltalán nem volt feltűnő, hogy egy francia állampolgár
Németországban bordeauxi és burgundi borokkal kereskedik. Az öreg
Tomps Németországban iskoláztatta fiát, aki később a nemzetközi
hálókocsitársaság szolgálatába lépett. Míg apja München és
Párizs közt utazott, addig a fiú Németországot járta be és
ketten együtt így dolgoztak a francia kémiroda szolgálatában.
Mikor a fiú elérte a katonaköteles kort, Franciaországba
utazott, ahol külön kiképezték a kémszolgálatra. Az volt a
különös feladata, hogy a német birodalom minden részében
szerezzen jó barátokat és ismerősöket, főleg barátnőket,
akiket aztán rávett arra, hogy Berlinbe költözzenek és ott
megismerkedjenek fiatal tisztekkel, különösen pedig olyanokkal,
akik katonai intézetekben tanítanak. Azok a táncosnők és fiatal
színésznők, akiket Tomps Berlinben letelepített és pénzzel
bőven ellátott, kifogástalanul oldották meg feladatukat. Egész
sor tiszttel megismerkedtek, különösen műszaki tisztekkel,
akiktől sok érdekes adatot szereztek. Különösen a tüzériskola
két fiatal tisztjét kerítették hálójukba és ezekkel szemben a
legügyesebb ravaszkodással jártak el. A leányok olyan
tékozlásra csábították a két fiatal hadnagyot, hogy
lassankint kimerültek anyagi eszközeik, s mikor annyira juttatták
őket, hogy kéteshírű kártyabarlangokban óriási összegeket
vesztettek és becsületük megmentése érdekében minden áron
pénzt kellett szerezniük, akkor megjelent egy titokzatos ember,
akinek a nevét sohasem tudták meg és óriási pénzösszeget
ajánlott fel nekik, ha annak ellenében, a tűzésiskola bizonyos
rajzait és okmányait ellopják. A két tiszt, miután így lejtőre
jutott, állandóan és rendszeresen lopkodta az iratokat, a terveket
és rajzokat, s amit nem tudtak elvinni, azt lefényképezték.
Lefényképezték még a legújabb és legszigorúbban titokban
tartott német ágyúk modelljeit és szerkezetét is. Óriási volt
a megdöbbenés, mikor nyomára jöttek a két fiatal tiszt
üzelmeinek. A német vezérkar láthatta ebből, mily mélyen
behatolt a francia kémszolgálat Németország területére és
mily szívósan, rendszeresen és nagyvonalúan dolgozott.
Lázas
munka kezdődött most, mindenáron nyomára akartak jutni a francia
kémszolgálat hálózatának és ami ekkor kiderült, még
megdöbbentőbb volt. Kiderült, hogy a francia hírszerzőszolgálat
nem Párizsból irányítja közvetlenül megbízottait (mint
Tomps esetében), hanem legnagyobb irodái, legjobban kiépített
szervezetei azokban az országokban vannak, amelyekről tudták, hogy
háború esetén semlegesek maradnak. Kiderült, hogy Parchet
alezredes Genfben olyan irodát tart fenn, amely szerény kereskedői
cég alatt 90 alkalmazottal dolgozik. Az iroda alkalmazottai
állandóan kereskedelmi úton voltak Németországban, természetesen
azzal a céllal, hogy kémkedést folytassanak. Az iroda bázeli
fiókjának különleges feladata a bajor hadsereg megfigyelése
volt. A francia hírszerzőszolgálat ilyen irodát Belgiumban és
Hollandiában is tartott. Mindezekből az adatokból kiderült, hogy
a háborút megelőző években a francia Deuxiéme Bureau a
legügyesebb és legcélravezetőbb módszerekkel dolgozott.
Különös érdeme van az iroda munkájának fellendítésében
Dupont tábornoknak, aki a háborút közvetlenül megelőző
években vezette a hírszerzőszolgálatot. Nagyrészt az ő
vezetésének tulajdonítható, hogy a francia kémszolgálat a
legradikálisabb eszközöktől és az erőszaktól sem riadt vissza,
hogy céljait elérje. Az ő vezetése alatt alakult ki az iroda
szervezetének hármas tagozódása: a francia keleti határon
elhelyezett hírszerzőtisztek hálózata, a semleges
országokban működő, részben leplezett hírszerzőirodák és a
Franciaország területén dolgozó Police Spéciale.
Már
említettük, milyen megbecsülhetetlen szolgálatokat tettek az
elszásziak a francia kémszolgálatnak. Most még néhány
olyan elemre kell kitérnünk, amelyek szinte önkéntelenül
szegődtek a francia kémszolgálat szervezetébe. Ilyenek
voltak elsősorban azok a német állampolgárok, akik valamikor
a francia idegenlégióban szolgáltak. Ezek az elemek szolgálatuk
leteltével vagy franciabarátokká váltak és ebben az esetben
igen kitűnő eszközök voltak a francia kémszolgálat kezében
arra, hogy Németországban kémkedést végezzenek, vagy pedig a
franciák iránti mélységes gyűlölettel váltak meg az
idegenlégiótól. Ha már most a francia kémszolgálatnak sikerült
az ilyen legionistákat megfelelő anyagi ellenszolgáltatás fejében
kémkedésre megnyerni, akkor ezek a legkényelmesebben végezhették
Németország területén kémszolgálatukat Franciaország
elleni gyűlöletük hangoztatásának leple alatt. Éppen ezért a
német Nachrichtenbureau mindig különös figyelemmel kísérte az
idegenlégióból hazatért idegen állampolgárok magatartását.
Másik
ilyen, szinte önkéntelen eszköze volt a francia hírszolgálatnak
az úgynevezett Alliance Française, amely úgyszólván az egész
világ minden nagyobb városában fenntartott szervezeteket, klubokat
abból a célból, hogy az idegenben élő franciákat tömörítse
és összetartsa. Nagyobbrészt kereskedők, nyelvtanárok és
nyelvtanárnők voltak a tagjai ezeknek a kluboknak.
Ezek
a nyelvtanárok aztán a Berlitz-iskolákkal találták meg az
összeköttetést. Ezeknek a szervezeteknek sikerült igen sok
német tisztet francia társalgás ürügy e alatt katonai titkok
elárulására csábítania.
Igen
alkalmas eszköze volt a francia kémkedésnek a kaszárnyai
kantinosok megnyerése is. Ha a kantinost semmiféle
pénzösszeggel sem sikerült megvesztegetni, akkor a Deuxiéme
Bureau a maga ügynökét telepítette le valahol a kaszárnya
közelében, kocsmát vásárolt neki, amelyet természetesen
elsősorban a katonák látogattak és így az illető megbízott
zavartalanul elleshette beszélgetéseiket és kellő módon
alkalmazott eszközeivel szóra is bírhatta őket. Ilyen
szerepre a francia kémszolgálat rendszerint helybeli német lakost
választott, vagy ha ilyen nem volt, semleges állampolgárt. Az
előbbi esetben előnyösebb volt a helyzet, mert a német
állampolgár esetleg háború esetén is helyén maradhatott.
A
belga hírszerzőszolgálatnak már 1870-ben nyomait találjuk a
vezérkari szervezetben, amennyiben a vezérkar második, harmadik és
negyedik irodájának feladatául jelöli ki az egykorú
szabályzat, hogy bizalmas értesüléseket szerezzen az ellenség
erejéről, helyzetéről és fölszereléséről, továbbá
mindenről, ami a hadsereget egyáltalán érdekelheti. Az 1874.
évi szervezet a hadügyminisztérium V. főosztályába sorozza
a hírszerzőszolgálatot és három csoportra osztja. Az első
csoportba tartozik a Belgiumra és a többi szomszéd országra
vonatkozó földrajzi, történelmi és katonai adatok gyűjtése; ez
magában foglalja az illető országok geológiáját, topográfiáját,
éghajlatának ismeretét, a belgiumi hadszínterek leírását és
adatait, a közlekedési eszközök és utak, a folyóvizek, a
katonai intézmények, munkák és berendezések történetének
és szervezetének, valamint jelen állapotának megismerését. A
második csoportba tartoznak a történelmi és statisztikai
feladatok; a külföldi katonai szaklapok és munkák fordítása és
feldolgozása; hadseregek szervezetére, kiképzésére és
vezetésére vonatkozó ismeretek; a külföldi hadseregek
haditényei, a külföldre küldött tiszteknek adott utasítások
és a történelmi, statisztikai, valamint katonai adatokra
vonatkozó okmányok gyűjtése és feldolgozása. A harmadik
csoport a könyvek gyűjtésével, rendezésével és az egész
szervezet adminisztrációjával foglalkozik.
Az
egyik angol katonai író szerint az angol hírszerzőosztály
feladata az, hogy összegyűjtse, kiválogassa és osztályozza
mindazokat az értesüléseket, amelyekre a vezérkar főnökének
szüksége lehet. Azonban az angol hírszerzőszolgálat
működése egyelőre igen kezdetleges volt és bár már 1874-ben
megalakult, nagyobb lendületet csak 1900-ban vett, különösen
pedig 1904-ben, a francia-angol katonai egyezmény megkötése után,
amikor valószínűvé vált, hogy amennyiben a szárazföldön
háború keletkezik, Anglia is beleavatkozik a háborúba. Éppen
ezért az angol hírszerzőszolgálat legnagyobb figyelmét
Németországnak szentelte. Említettük már Wilson tábornok
tanulmányútjait. Azonban Anglia, mint a tengerek ura, természetesen
elsősorban az idegen államok tengeri hadereje és kereskedelmi
flottája iránt érdeklődött; érdeklődésének másik célja
a gazdasági és politikai erők berendezkedése és megismerése
volt; a szárazföldi hadseregek kikémlelésével Anglia nem is igen
foglalkozott. Az angol kémszervezet kezdeti fejletlenségére
vonatkozólag Lord Fisher a következőket írja emlékirataiban:
Rendkívül sajnálatos, hogy az angol kémszolgálat különösen
a búr háborúban milyen szégyent vallott. A szervezetlenség
láttára magam fogtam munkához és néhány hazafias angol
kereskedő támogatásával sikerült Svájcban titkos hírszerző
központot felállítanom, amely oly szerencsésen működött, hogy
egymásután elfogta a különféle idegen követségek és
konzulátusok titkos táviratait, sőt megszerezte a
rejtjel-kulcsokat is. Mint látjuk, tulajdonképpen
magánkezdeményezés adott igazi lendületet az angol
hírszerzőszolgálat fejlődésének. Mikor aztán a hivatalos angol
szervezet is munkába lépett, akkor elsősorban a német tengerészet
kikémlelését tűzte ki feladatául, de ezt a munkát a
kereskedelmi kémkedéssel készítette elő. Az az iroda, amelyet
Lord Fisher Svájcban felállított, később bekapcsolódott a
hivatalos hírszerzőszolgálat munkájába, éppúgy, mint a
brüsszeli angol kémiroda is, amelynek Rotterdamban fiókirodája
volt. Mint Lord Fisher esetében is megmutatkozott, az angol
kémkedésnek elejétől fogva napjainkig jellemző sajátsága, hogy
igen fontos szerepet játszanak benne a világ minden részén
elszórt angol nagykereskedők és nagyiparosok.
A
brüsszeli angol kémiroda vezetője Rengnart kapitány volt, aki
mellett állandóan egész sor angol műszaki és tüzértiszt
működött. Ez az iroda szorosan együttműködött az amsterdami
francia kémirodával. Az angolok gyakorlati érzéke már a
háború előtt olyan eszközét találta fel a titkos hírszerző
szolgálatnak, amilyen a háború előtti kémkedés történetében
addig még nem fordult elő. A kémiroda elhelyezte ügynökeit a
rajnamenti nagyvárosokban, Amsterdamtól kezdve Hannoveren,
Schneidemühlön, Thornon, végig. Ezen az útvonalon
postagalambokat járattak és ezeket oly tökéletesen
begyakorolták, hogy 1914. elején a postagalamb-híradószolgálat
már kifogástalanul működött. Megfigyelték, hogy a postagalambok
vagy a Rajna folyását követik, vagy pedig az Amsterdamtól Thornig
vezető vasútvonal fölött repülnek. Most rendkívül könnyű és
egészen kicsiny fényképezőgépeket szerkesztettek, amelyeket a
galamb hasára erősítettek. A fényképezőgéppel óraszerkezet
volt egybekötve, amely bizonyos idő múlva megindított egy
filmtekercset s lefényképezte az alant elterülő vidéket.
Minthogy a postagalambokat rövid egymásutánban bocsátották.
fel és az óraszerkezetet mindig úgy igazították be, hogy a
következő akkor jöjjön működésbe, amikor az előző galamb
filmje már lepergett, sikerült meglehetősen összefüggő
fényképfelvételeket kapni ezekről a területekről. Az apró
képeket azután tetszés szerinti módon megnagyították. Békében
természetesen nem volt túlságosan értékes az ilymódon szerzett
anyag, de kitűnő előkészület volt háború esetére, mert ezen a
réven kifogástalan értesüléseket lehetett szerezni a
csapatmozdulatokról. Azonban ennél sokkal veszélyesebb módja volt
az angol kémkedésnek az a módszere, amellyel angol ügynököket
német területen telepített le. Ezek az angol ügynökök, mint
alább a wilhelmshaveni esetből látni fogjuk, még sokkal
erőszakosabban és kíméletlenebbül jártak el, mint a franciák.
A
legismertebb angol kém, aki Németországban működött, a
könyvünkben már említett Sir Robert Baden-Powell altábornagy
volt, a cserkészmozgalom megalapítója. Baden-Powell
keresztül-kasul beutazta Németországot, rengeteg jelentést
küldött Londonba és ezeket később maga adta ki kötetben.
Berndorff mondja róla Spionage című munkájában, hogy a derék
altábornagy inkább kontár volt, mint katona, és ennek
bizonyítására idézi egyik jelentésének részletét: Mint
Belgiumban, úgy Franciaországban is a németek minden olyan terepet
alaposan megvizsgálnak, ahol háború esetén ütközetek
lehetségesek. Ahol ütegek számára alkalmas helyeket találnak,
ott már most elkészítik a különleges alépítményeket és az
ütegállásokat. Hogy ne ébresszenek gyanút, az üteg helyén
valamely német állampolgár birtokot vásárol vagy bérel, az
illető helyen majort épít vagy ha város van a közelben,
gyárépületet emel, amely azonban csak arra szolgál, hogy az
ütegállást leplezze. Furcsa, hogy a németek már békében
tudták, hol lesznek ütközetek francia területen, és hol fognak
ütegeket felállítani! Furcsa, hogy rengeteg pénzt ölnek bele
betonozott ütegállásokba, amikor még nem is sejtik, hogy
lesz-e háború, és hogy mozgó vagy álló háború lesz-e, és
hogy főképpen hol fognak lejátszódni a hadi események.
Legfurcsább, hogy Baden-Powell azt állítja, hogy ilyen
ütegállásokat Franciaországban és Belgiumban saját
szemével látott, még pedig békében. Baden-Powellt hazájában a
kémkedés legnagyobb tekintélyének tartják, hiszen Anglia
érdekében nemcsak Németországban, hanem Dalmáciában és a
búrok földjén egyformán kémkedett, azonban idézett
jelentése egyáltalán nem mutat katonai szakértelemre.
Sokkal
komolyabb jellegű volt az a kémkedési eset, amelynek során angol
tengerésztisztek kevéssel a háború előtt behatoltak a kieli
hadikikötőbe, hogy a német tengeri haderőket kikémleljék.
Brander és Trench tengerésztisztek és Stewart angol állampolgár
vállalkoztak erre a vakmerő feladatra és a német hatóságok
éppen abban a pillanatban tartóztatták le őket, amikor
feladatukat elvégezték. Tekintettel az akkor látszólag
barátságos német-angol viszonyra, az angol tiszteknek semmi
bajuk sem történt, mert II. Vilmos császár közbelépésére
kiszolgáltatták őket Angliának.
Az
orosz kémszervezet működéséről ismételten megemlékeztünk
már, de a szervezet kíméletlen működésére és óriási
pénzáldozataira, valamint nagyszabású kémhálózatára
mégis a legélesebb fényt a háború előtt 1913-ban kipattant
Redl-eset veti. Ezzel a szomorú esettel fejezetünk végén fogunk
foglalkozni, most nagyobbrészt általános megjegyzések
kapcsán óhajtunk rámutatni az orosz kémszervezet hatalmas
arányú és mételyező működésére. Oroszország
kémszolgálatának főcélja az volt, hogy teljesen pontos adatokat
szerezzen a monarchia és Németország katonai erejéről. Ebből a
célból az orosz-japán háború után az orosz vezérkar
messzeágazó szervezetet épített ki, minden határmenti katonai
kerületében kémosztályt állított fel, minden ilyen kémosztály
8-10 tisztből állt, egy vezérkari törzstiszt vezetése alatt, és
természetesen mindegyikhez megfelelő segédszemélyzet és az
ügynökök egész hadserege tartozott. Hogy mily ügyesen működött
az orosz kémszolgálat, arra jellemző, hogy óriási hálózat
mellett 1910-ben mindössze 10, 1913-ban összesen 34 és 1914-ben
mindössze 36 kém került hatóságaink kezére.
A
varsói orosz kémosztály a monarchia és Németország
kikémlelésével foglalkozott, míg a kievi osztálynak feladata
csupán az Osztrák-Magyar Monarchia és a balti államokkal
szomszédos német területek kikémlelése volt. Ezekkel az
osztályokkal szorosan együttműködött a monarchia és
Németország határain elhelyezkedett orosz katonaság és
csendőrség, Ezeknek a feladata volt, hogy a határon állomásozó
német és osztrák-magyar csapatok körében fizetett kémeket
toborozzanak. Nagy segítségére volt a hírszerzőosztálynak
az orosz titkosrendőrség, az Ochrana, amelynek megbízottai voltak
Európa minden nagyobb városában, és amelynek történeti
fejlődését egy későbbi fejezetben fogjuk megírni. A polgári
kémek toborzása az Ochrana feladata volt, viszont az Ochranát
ebben a munkájában hathatósan támogatta a monarchiában és
Németországban működő orosz katonai attasé. Az orosz
kémszolgálat sikerét nagyban előmozdította az a körülmény,
hogy mindezeket a szerveket kellőképpen kioktatták a kémkedés
fontosságára, elméletileg és gyakorlatilag kiképezték őket és
kioktatták arra, hogy különösen a monarchia nemzetiségei
körében találhat munkájuk termékeny talajra. Ezeket a
nemzetiségeket a pánszláv gondolat fűzte Oroszországhoz, és
innen van, hogy az orosz kémszolgálat és az Ochrana nagyobbrészt
a lengyelek, rutének és általában a szlávok körében talált
igen használható ügynökökre. A zsidók szerepét már
említettük: mint katonailag iskolázatlan elem nem volt alkalmas
önálló szerepre, de részben mint csempészek, részben pedig mint
pénzüzletekkel foglalkozók, különösen alkalmasak voltak arra,
hogy az eladósodott tisztek körében áldozatokat szedjenek.
Azonban
az orosz kémszolgálat a maga erőszakosságával és rubeljeivel
nemcsak a határmenti nemzetiségi tömegeket fertőzte meg, hanem
Németországban még a német lakosságot is. Az orosz
határőrtisztek olyan hatalmaskodón végezték szolgálatukat,
olyan kényelmesen és minden aggodalmaskodás nélkül
dolgoztak, hogy például az Oroszországgal határos német
területeken tulajdonképpen ők voltak az urak. Tipikus példa
erre a wirballeni határcsendőrség parancsnoka, Mjasszojedoff orosz
ezredes, aki minden évben vendége volt a német császárnak a nagy
vadászatokon. Ezen a réven zavartalanul szervezhette a
kémszolgálatot, hiszen a német császár barátsága bizonyos
sérthetetlenséget szerzett neki. Annál könnyebb volt az orosz
kémszervezet munkája, mert sem a német, sem az osztrák-magyar
hatóságok nem mertek vagy nem akartak eljárni ellene. Hatóságaink
mindig kétségtelen bizonyítékokat követeltek és azon az
állásponton voltak, hogy puszta gyanúokok alapján nem szabad
megzavarni jóviszonyunkat Oroszországgal. Pedig ha a gyanú alapján
eljártak volna már az ügynökök ellen, sok veszedelmes kémet
megakadályoztak volna munkájában. Másik baj volt, hogy a
kémügyeket a nyilvánosság kizárásával intézték, abban a
hiszemben, hogy így a kémek nem veszik észre, hogy a hatóságok
nyomukban vannak. Sikerült is ezen a módon néhány kémet és
hazaárulót szigorú büntetéssel sújtani, azonban nem sikerült
megelőzni az orosz kémszolgálatot. Az orosz kémek vakmerősége
odáig fajult, hogy ha a rendőrség megfigyelte őket vagy a
közönség kezdett gyanút fogni, akkor a német rendőrség
védelmét kérték. Így sikerült Mjasszojedoff ezredesnek is
megmenekülni az elfogatástól és a büntetéstől. Jellemző a
kémsorsra, hogy az ezredes később, már a háború alatt,
hazájában bűnhődött kémkedéséért: Szentpétervárott
mint hazaárulót agyonlőtték, mert az volt a vád ellene, hogy
Németország javára kémkedett. Az ítélet tévedésen alapult,
mert Mjasszojedoff sohasem állt német szolgálatban.
Hogy
a békebeli orosz kémkedés milyen csekély gyakorlati eredménnyel
járt, mutatja az, hogy a németek és az osztrák-magyar haderők
mindjárt a háború elején zavartalanul és többnyire győztesen
nyomultak be az ellenség területére. Ilyen győzelmek alkalmával
az egyes orosz kémközpontokban (Varsó, Vilna) rengeteg irat került
a győztesek birtokába, amelyekből pontosan megállapíthatták az
orosz hírszerzőszolgálat egész szervezetét. Ezekből az
iratokból kiderült, hogy a Németország és a monarchia ellen
kémkedő orosz ügynökök száma több ezerre rúgott és ezzel
szemben igazán elenyésző számok azok, amelyek az elfogott és
elítélt kémekről beszélnek. Németországban 1907-ben mindössze
három kémet ítéltek el, 1908-ban 66 elfogott gyanús egyén közül
kilencet, és ez a szám a világháborúig rohamosan nőtt. A
statisztika tanúsítja, hogy 1910-ben nagyobb lendületet vesz az
ellenséges kémkedés 103 egyént fognak el, 1913-ban pedig már
346-ot. Ezeknek a kémeseteknek tekintélyes része Oroszországra
esik.
Ha
az orosz kémszervezetnek a szerzett híranyaggal nem sikerült döntő
befolyást gyakorolni a háborút bevezető eseményekre, mégis igen
sok értékes adatot szerzett, amelyeket ügyesebb vezetés talán
sikerrel használhatott volna. Néhány tipikus eset mutatja, hogy az
orosz rubel milyen messzire tudott gurulni, még a német katonai
szervezet legtitkosabb irodáiba is. 1912-ben, mikor az orosz
hírszerzőszolgálat a német keleti határon a legnagyobb
erőfeszítéseket tette, történt, hogy a thorni
várparancsnokság Wölkerling őrmestert bízta meg a titkos
tervrajzok és iratok őrzésével a parancsnokság épületében. Az
orosz kémszervezet hamarosan tudomást szerzett erről és a varsói
kémosztály, amely a rendkívül energikus és szigorú Batyusín
vezérkari ezredes parancsnoksága alatt állt, hamarosan
megvesztegette az altisztet és rávette arra, hogy a kívánt titkos
iratokat bocsássa rendelkezésére a varsói kémosztálynak. Az
orosz kémszervezet vakmerőségére jellemző, hogy Batyusín
ezredes személyesen ment Thornba, ahol találkozott Wölkerling
őrmesterrel, ellátta fényképezőgépekkel és utasításokkal.
(Ugyanekkor Boroszlóban is járt Batyusín, ahol ugyancsak
rendelkezésére állt egy megvesztegetett altiszt.) Egyelőre
senkinek sem tűnt fel Wölkerling működése, azonban 1913-ban
Ronge, az osztrák-magyar Evidenzbüro későbbi főnöke arról
értesítette német kollégáit, hogy titkos német mozgósítási
parancsokat kínál nekik egy ügynök megvételre. Ekkor a gyanú
Wölkerlingre terelődött, akit innen kezdve szigorúan
megfigyeltek. Midőn egy alkalommal előbb Varsóba utazott, majd
Párizsba (még pedig nem Németországon, hanem a monarchián és
Svájcon keresztül) a gyanú bizonyossággá vált. Mikor Párizsból
visszatért és német területre lépett, azonnal letartóztatták.
Kiderült, hogy rengeteg anyagot szállított a varsói kémirodának:
lakásában és irodájában egész sereg lemezt és levelet
találtak. 15 évi fegyházra ítélték, de csak azért, mert ez
volt a hazaárulókra kiszabható legnagyobb büntetés.
1913-ban
több ízben levelet kapott a német vezérkar Genfből, amelyekben
egy ismeretlen ember bizonyos iratokat küldött, amelyek szerinte
titkos német okiratok másolatai és valamiképpen Oroszország és
Franciaország birtokába jutottak. Nicolai ezredes, a német
hírszerzőiroda későbbi főnöke írja könyvében, hogy csalási
kísérletnek tekintették először a dolgot és csak a további
küldeményekből derült ki, hogy valóban háború esetére szóló
parancsok és okiratok másolatairól van szó. Az ismeretlen
minden felvilágosítást megtagadott és a vezérkar ismételt
hívására sem volt hajlandó Németországba utazni. Rendkívül
szigorú vizsgálatot indítottak, több csapattestet és
parancsnokságot meggyanúsítottak, míg végre a gyanú egy
magas rangú személyiségre terelődött, aki előbb
Königsbergben, jelenleg pedig Posenben volt helyőrségen. Nem is
annyira az ő személye került gyanúba, mint inkább egykori
altisztje, aki katonai szolgálata után most mint hivatalnok élt
közmegbecsülésben. Hogy az ügyet teljesen felderítsék, az
egyik hírszerzőaltiszt Genfbe utazott és felkereste az
ismeretlent, akiről kiderült, hogy nem más, mint von Eck, az orosz
konzulátus volt titkára. Az alatt az idő alatt, míg von Eck
Königsbergben az orosz konzulátusnál működött (1911-13), az
orosz kémszolgálat pénzével egyre-másra megvesztegette az egyes
csapatok vezetőaltisztjeit és megszerzett tőlük bizonyos
titkos iratokat. Most Eck, miután kivált a konzulátusi
szolgálatból, még egyszer értékesíteni akarta a birtokában
lévő anyagot. Ezúttal a német kémelhárító-szolgálat
ügyességének köszönhető, hogy két őrmestert, akik ennek a
hazaárulásnak tettesei voltak, sikerült lelepleznie és
mindegyiket 15-15 évi fegyházra ítéltetnie. A tárgyaláson
kiderült, hogy csak az egyik altiszt kapott nagyobb összegeket,
a másikat ellenben úgyszólván minden ellenszolgáltatás nélkül
uzsorázták ki. Később, a háború folyamán, maga von Eck is
német kézre került, midőn egy alkalommal Bajorországból
Tirolba akart átszökni.
A
kievi orosz kémiroda módszereire jellemző, hogy állandóan
karöltve dolgozott az Ochrana külföldi megbízottaival, sőt még
a központi hatalmak hatóságait is felhasználta gyakran céljai
érdekében. Nagyon gyakran állított nőket is szolgálatába,
különösen tisztek özvegyeit, akik közt nevezetesebb szerephez
jutott Vladimirovna Gorecska Zsófia, alezredes özvegye, aki a
külföldi ügynökök közvetítője és felügyelője volt.
Rendkívül nehéz volt működését ellenőrizni és leleplezni.
Egy kémügyből folyólag sikerült leleplezni Steczyszyn Filemon
volt osztrák postatisztet, aki egész kémhálózat vezetője volt.
Sajnos, öt magát nem 'sikerült elfogni, csak felesége jutott a
rendőrség kezére.
Mindezeknél
sokkal érdekesebb az az eset, amelyet Ronge beszél el ismételten
idézett könyvében (Kriegs und Industriespionage). Feltűnt a
kémelhárító hatóságoknak, hogy Galícia megerősített helyein
ismételten megfordult egy siketnéma rajzoló, akinek
személyazonosságát nem sikerült megállapítani. Azonban egy
tanú vallotta, hogy Kievben látta; és hogy a kievi iroda
alkalmazottja, azt az is valószínűvé tette, hogy analfabétának
mondotta magát, holott nem volt az. Nyolchónapi vizsgálati fogság
után felmentették.
1914
áprilisában, mint Nicolai ezredes írja, a szentpétervári német
hírszerzőszolgálat jelentette, hogy az orosz vezérkar
Batyucin ezredes. bizonyos egyénekkel a német keleti
határ-erődítési terveinek megvásárlásáról tárgyalt. A jelek
arra mutattak, hogy valószínűleg valamelyik berlini központi
hatóság árulásáról van szó. A hírszerzőiroda erélyes
és rögtöni nyomozása azt eredményezte, hogy 24 órán belül
kézrekerült a tettes, egy törzsőrmester személyében. A
törzsőrmester bevallotta, hogy az árulást a berlini orosz katonai
attasé, Bazarov ezredes rábeszélésére követte el és az ő
közvetítésével küldte Szentpétervárra az erődítési
terveket. A német vezérkar jelentést tett az esetről a
külügyminisztériumnak és követelte, hogy a katonai attasét
azonnal hivassák vissza. A külügyminisztériumnak rendkívül
kellemetlen volt a dolog, annál inkább, mert az orosz katonai
attasé kijelentette, hogy teljesen távol áll a dologtól és azt
is hangoztatta, hogy egyszerűen sértés személye és állása
iránt, ha öt egy őrmester vallomása alapján ilyesmivel
gyanúsítják. Erre a vezérkar a külügyminisztérium útján
újabb értesítést juttatott az orosz követségre, amelyben
közölte, hogy az a futár, aki a terveket a katonai attasé
megbízásából Szentpétervárra vitte, már visszatérőben
van, mégpedig német gőzösön, amely Stettinig nem is köt ki
sehol, tehát nincs mód arra, hogy bárki is érintkezésbe
léphessen a futárral; továbbá, hogy a hajó kapitányát
felvilágosították a futár személyének fontosságáról,
közölték egyúttal azt is, hogy a hajón nincs szikratávíró
állomás. A külügyminisztérium feltette a kérdést, vajon
Bazarov ezredes meg akarja-e várni a futár megérkezését és
letartóztatását, ami természetesen szabadságában áll.
Erre a közlésre az orosz attasé még aznap távozott Berlinből.
Ugyanúgy járt, mint elődje, Michelsen ezredes, akire ugyancsak
rábizonyult hasonló kémkedési eset. A letartóztatott
törzsőrmesterre a törvényben meghatározott legmagasabb
büntetést szabták ki.
Az
orosz kémszolgálat lelke és igazi vezetője, mint már előző
fejezetünkben is említettük, Batyusín ezredes volt, aki
Varsóban székelt és akinek kémhálózata Németország és a
monarchia ellen irányult. Sok millió rubel állt rendelkezésére,
sok ezer embert megvesztegetett a határokon, főleg csempészeket,
árusokat, akiket aztán a határainkon állomásozó orosz tisztek a
legserényebben támogattak. Ez a sok ezer ügynök a legapróbb
német katonai intézkedést is azonnal jelentette a varsói
központnak. Kiderült azonban, hogy az értesítések javarésze
értéktelen, vagy hamis volt; kiderült, hogy az orosz kémszolgálat
vezetője nem gondolt azzal, hogy nem a kémek tömege, hanem a
katonailag kellő módon kiképzett kémek alkalmasak csak értékes
hírek szerzésére.
Hogy
az orosz kémszervezet működése a háborút közvetlenül megelőző
években milyen arányokat öltött, arra jellemző, hogy míg
1905-ben mindössze 300 kémgyanús egyént fogtak el a monarchiában
és csak 32-t ítéltek el, addig 1913-ban 6000 kémgyanús esetben
560 letartóztatást foganatosítottak. Ebben az időben a monarchia
kémelhárító szolgálata 50,000 példányban figyelmeztető
táblákat nyomatott Óvakodjunk a kémektől! felírással és
ezeket minden katonai és pénzügyőri kaszárnyában
kifüggesztette. Természetesen Galícia volt a kémkedés tűzfészke,
ahol, mint említettük, különösen Iszkovszki kapitány küzdött
eredményesen az orosz kémek áradata ellen. Batyusín ezredes háza
Varsóban valóságos gócpontja volt a messze ágazó
kémhálózatnak. Batyusín mellett Terechow kapitány és
Lebediew kapitány vezette a szolgálatot; mellettük egész sereg
igazgató, csoportfőnök, toborzóügynök, utazó kémfelügyelő
és nő dolgozott. Ronge ezredes beszéli, hogy a nők különösen
mint közvetítők és toborzók állták meg sikerrel a helyüket,
és jellemző, hogy azok, akik közülük az Evidenzbüro szerveinek
kezébe kerültek, egyáltalán nem voltak csinosaknak
nevezhetők. Az osztrák-magyar kémszolgálat nem szívesen
alkalmazott nőket, már csak azért sem, mert kevés volt a pénze.
Az alacsonyabb társadalmi osztályokból származó nők nem igen
voltak használhatók, mert nem voltak meg a kellő katonai
ismereteik, nem úgy mint az oroszoknál, ahol a nők különösképpen
meglehetősen értettek a katonai dolgokhoz, mint például
Ivanov orosz kapitány felesége, aki kémelhárító
szervezeteinknek különösen sok gondot okozott.
Batyusín
egyes közvetítői és toborzói valóságos irodákat tartottak
fenn, mint például Samuel Pinkert, Salamon Rosenberg és
mindenekfelett Joseph Herz, aki valóságos jobb keze volt
Batyusinnak és kitűnően értett útlevelek, erődítési rajzok és
okmányok hamisításához. Úgy látszik Herz a kémkedés mellett a
maga apró üzleteit is lebonyolította, mert 1913-ban száműzték;
azonban Batyusín, midőn megvált a kémirodától és
csapatparancsnokságot kapott, mint hadseregszállítót magával
vitte. Érdekes ember volt Batyusín egyik nagyon ügyes kéme,
Dyrcz, aki elbizakodottságában odáig ment, hogy mindig
bejelentette hatóságainknak, mikor lépi át határainkat. Sokáig
hiábavaló volt minden fáradozás, míg végre a lembergi
rendőrbiztosnak sikerült több társával együtt letartóztatnia.
Batyusín
kiterjedt kémszervezetének megvoltak az előnyei: hogy t. i. a
rengeteg kém közt sok olyan akadt, aki kifogástalan híreket
hozott, de megvoltak a hátrányai is. Egyik hátránya volt
például az, hogy mindazok a kémek, akiknek az erődítéseket
kellett kikémlelniük, egyforma típusú fényképezőgépet
kaptak. Ennek alapján sikerült számos, egymástól függetlenül
működő kémet letartóztatni. A kievi kémközpont, amelyet Galkin
ezredes vezetett, éppen így volt berendezve, ránk nézve azonban
veszedelmesebb volt, mert ez kizárólag Ausztria-Magyarország ellen
dolgozott. Az odesszai orosz kémközpont Románián keresztül
főképpen Magyarországot igyekezett kikémlelni. Így leplezték le
1914 májusában egy előkelő erdélyi utazóban Szemenov ezredest,
a bukaresti orosz katonai attasét, akinek feladata volt Magyarország
délkeleti részeinek pontos kikémlelése.
Az
orosz kémirodák nemcsak határainkon dolgoztak, hanem a semleges
külföldön is, és nem egy kémkedési eset szálai egészen
Stockholmig és Kopenhágáig nyúltak. Asszanovics orosz
ezredes egyik ügynöke, Bravura volt az első kém, akivel a magyar
bíróságoknak kellett foglalkozniuk. Sajnos, ilyen ügyekben a
magyar bíróságnak nem volt még gyakorlata és így történt,
hogy Bravura letartóztatása három hétbe került. Bravura
kihallgatása során mindent a legapróbb részletekig bevallott
és ekkor megtörtént az a sajnálatos eset, hogy a magyar lapok a
kihallgatási jegyzőkönyveket egész terjedelmükben közölték.
Magától értetődik, hogy ez az eljárás rendkívül veszedelmes,
mert a kém cinkosait mindenről pontosan informálja és óvatosságra
inti. A magyar vezető hatóságok ismételten panaszkodtak az
újságok indiszkréciója miatt, de alig tehettek ellenük
valamit, mert félős volt, hogy ellenkező esetben a közönség
körében erősen túlzott hírek terjednek el. A megoldás itt az,
amit ma már minden ország hírszerzőszolgálata gyakorol is, hogy
preventív eszközökkel igyekeznek a közönséget óvni a gyanús
elemektől, a fecsegéstől és közlékenységtől, a konkrét
eseteket pedig kellő formában hivatalos közlemény alakjában
hozzák a közönség tudomására.
Dodonow
szabadságolt kozáktiszt azt a feladatot kapta az orosz kémirodától,
hogy ügynököket toborozzon és ezeknek segítségével kémlelje
ki Przemysl erődítményeit, egyúttal pedig készítsen elő
mindent, hogy mozgósítás esetén a hidak és egyéb katonai
műtárgyak azonnal felrobbanthatók legyenek. Bizonyára ennek az
aknamunkának egyik eredménye volt az a robbanás is, amely Bécstől
délre történt ebben az időben; nyilvánvalóan orosz kémek
előgyakorlata. Egyik orosz ügynöknek sikerült Hermann Prüfer
német állampolgárt megnyernie arra, hogy a krakói erődítéseket
magnéziumfénynél lefényképezze. A kémet rögtön első
kísérleténél sikerült letartóztatni. A hirtelen felcsapó fény
nem hozta zavarba az őrszemet, aki azonnal odalőtt, összetörte a
fényképezőgépet, megsebesítette és elfogta Prüfert. Ugyanígy
tetten kapták Lembergben Jacevics orosz alezredest, aki azonban
megmenekült a büntetéstől, mert a kémkedés miatt orosz
fogságban ülő Robert Valloch főhadnagy ellenében
kicserélték.
Nagyobbszabású
kémkedési eset volt az, amely már 1910-ben foglalkoztatta a
német vezérkart. A vezérkar érdeklődött báró Murmann
szolgálatonkívüli orosz főhadnagy iránt, aki Berlinben
meglátogatta az orosz katonai attasét. Az osztrák-magyar
hírszerzőiroda megállapította, hogy egy Alexander Murmann
nevű volt vonatcsapatbeli hadapródőrmestert már 1898-ban
elítéltek kémkedés miatt, de nem tudta megállapítani, vajon ez
azonos-e az orosz főhadnaggyal. Történte közben, hogy
jelentkezett egy 60 éves bécsi tanítónő, özv. báró Murmanné,
aki azt az ajánlatot tette az Evidenzbüronak, hogy hajlandó
volna fiát, aki Varsóban tartózkodik, rábeszélni arra, hogy
vállaljon kémszolgálatot. Ezen az alapon sikerült megállapítani,
hogy a rejtélyes főhadnagy az ő fia volt, aki még házassága
előtt született és akinek igazi neve Joseph Braun. Nem sok idő
múlva sikerült letartóztatni az anyát és fiút egyszerre; az
anya ekkor már rövidre nyírt hajjal járt és sántított.
Hamarosan meg is betegedett, úgyhogy kórházba kellett szállítani,
fiát pedig, minthogy semmi adat nem merült fel ellene, 1911
februárjában Oroszországba toloncolták. Mikor 1911 őszén egy
Langner nevű kémet elfogtak, attól sikerült megtudni, hogy
Murmann a varsói kémiskola oktatója. Később fölbukkant
Berlinben és Budapesten, de sehol sem tudták letartóztatni. Ettől
bátorságra kapott, 1912-ben Bécsbe ment, ahol azonban a
hatóságok kezére került. A tárgyaláson nem merült fel semmi
különösen érdekes adat, csak mindenkire visszataszítón hatott
az a kép, amelyet a bárónőnek és fiának működése adott.
Hogy
mennyire meg volt fertőzve egész Galícia az orosz kémek működése
következtében, arra élénk fényt vetett két kémper közvetlenül
a háború előtt. Alexander Romanik nyugalmazott járási titkár
azzal az ajánlattal kereste fel Vladimír Kurylowicz osztrák
országgyűlési képviselőt, hogy fontos katonai okmányokat tud
szerezni számára a lembergi hadtestparancsnokság irodáiból.
Kurylowicz nagy oroszbarát volt, de azt hitte, hogy Romanik agent
provocateur és ezért feljelentette a rendőrségen. Nagy volt
a rémülete a tárgyaláson, mikor megtudta, hogy Romanik valóban
orosz kém és éppen azért fordult hozzá, mert tudta róla, hogy
oroszbarát. Erre Kurylowicz a tárgyaláson visszavonta
feljelentését, adataival együtt, mire Romanikot felmentették. Az
ilyen ítéletek természetesen csak még jobban alátámasztották a
lengyel és rutén területeken működő orosz ügynökök munkáját
és bátorságát. Mikor két orosz papot kémkedés miatt
letartóztattak s a náluk talált adatok alapján letartóztatták
Bendasiuk újságírót és Bazil Koldra joghallgatót, kiderült,
hogy szervezésüket a híres és magyar szempontból oly gyászos
emlékű Bobrinszki gróf irányította, aki feje volt az orosz
propagandának, és aki különösen pravoszláv vallási alapon,
papok és kolostorok közreműködésével dolgozott. Mindazok a
papok, akik hazaárulás vádja miatt bíróság elé kerültek, a
velük együtt érző lengyel ügyvédek hősies munkája árán oly
ügyesen tagadtak és oly meggyőzően hangoztatták ártatlanságukat,
hogy majdnem kivétel nélkül felmentő ítéletet kaptak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése