ÁLLAMTERRORIZMUS

Richard Haack Kémek könyve.

Részletek:

ÁLLAMTERRORIZMUS

Kevesen tudják, hogy a CIA-ben működik egy gondosan eltitkolt részleg, amelyet PR-kapcsolatokat építő osztálynak neveznek. A részleg létezését nem szokták emlegetni, de rá van bízva a kémszervezetnek a társadalomban meglévő képének alakítása, adott esetben átalakítása is.

CIA-nek szüksége volt és van erre, mert nyitott társadalomban működik. A KGB-nél sohasem volt ilyen osztály. Nem kellett törődni a közvéleménnyel, hiszen annak - legalábbis elvileg -, azt kellett hinnie, hogy a KGB nem is létezik, csak a nyugati imperialisták emlegetik. Ahogyan az átlagember is mindig talál magyarázatot, indoklást a tetteire, úgy az államok vezetői is pontosan körülbástyázzák mindazt, amit a saját kis terrorszervezeteikre, a titkosszolgálatokra bíznak. Ha azok parancsot kapnak, akkor elindulnak és útközben mindent letaposnak.

Amikor egyes diktátorok (mert hiszen az ilyesmi szinte soha sem esik meg szabad országokban) igazi, mindenre elszánt terroristákat bérelnek fel alkalmanként, vagy eleve tartanak ilyeneket azért, hogy velük végeztessék el a piszkos munkát, merényleteket, gyilkosságokat a világ bármely pontján.

Zűrös életrajzok - Samír Mohamed Ahmed Khedír

Michaél Raphael nem az igazi neve volt.

De a nyolcvanas évek második felében ezen a néven élt Svédországban. Hogy a látszat teljesebb legyen, feleségül vett egy rendkívül kedves, finn származású nőt, és letelepedtek a skandináv országban. A feleség későbbi elmondása szerint „Michael" libanoni üzletembernek mondta magát, aki főleg Európa és az arab világ között kötött üzleteket. Gyakran utazott le délre, aztán visszatért és ismét az a kedves, egyszerű polgár volt, aki otthon szívesen segített nejének a házimunkában is. Politikáról pedig sohasem beszélt. A feleség természetesen mit sem tudott két dologról. Az egyik, hogy férje azelőtt - és talán közben - nagy nőcsábász hírében állt azon kevesek között, akik ismerték. A másik: a világ egyik legveszélyesebb terroristáját „ tisztelhette" benne. Talán jobb is (az asszonynak), hogy minderről fogalma sem volt. Így nem ismerte férje múltját és jelenét sem. A jelenéből annyi lett volna a fontos, hogy a stockholmi üzleti irodát, amit fedőintézménynek bérelt - be sem rendeztette! Nem voltak benne bútorok, és a telefont sem köttette be! Ennyit „Raphael" úr üzleti tevékenységéről.

A múlt pedig... Hát igen, az bizony enyhén szólva is tarka volt. Eredeti nevén Samir Mohamed Ahmed Khedir, a nyolcvanas évek végére éppen túlhaladta a negyvenedik évét - akkor már több, mint tizenöt éve egy különös szakmát űzött: merényletek helyszíni irányítója volt.

MERÉNYLET - ha szigorúan szakmai alapon közelítünk a fogalomhoz, fel kell ismernünk, hogy egy-egy merénylet különböző szakaszokból áll.

1. Célkijelölés.

A cél lehet objektum, intézmény vagy személy. Ettől függ minden további tevékenység, már eleve, a kezdet-kezdetén is.

- ha a célobjektum, akkor azt pontosan meg kell nevezni, be kell határolni, kijelölni az elérendő pusztítás mértékét. Másképpen a végrehajtók nem tudják elkészíteni a merénylet tervét.

- ha intézmény, két eset lehetséges: vagy objektumhoz kötődik, tehát van kihelyezett telepe, bázisa vagy egyéb épülete, vagy ilyennel nem rendelkezik, ez esetben az intézmény hírneve, tekintélye a tulajdonképpeni cél.

- ha személy, meg kell határozni, miért ellenség, vagy mi más okból kell vele végezni, mennyit jelent, ha eltűnik a színtérről.

2. Elemzés.
   Alaposan analizálni kell, mi hoz nagyobb hasznot: ha megölik a személyt vagy elpusztítják az objektumot, tönkreteszik az intézmény hírnevét - vagy ha más módot választanak. Mindkét esetben lehet jelentős kárt okozni.

3. Az objektum vagy személy pontos feltérképezése.

Objektum esetén meg kell szerezni tervrajzait, vagy a helyszínen - ha ez lehetséges - alaposan meg kell szemlélni a belső elosztást, az energiavezetékek helyét, a folyosókat, ajtókat, ablakokat, ki- és bejáratokat. Garázs, pince, padlás, szellőzőberendezések, elektromos vezetékek, telefon- és egyéb összeköttetések rendszere, riasztóberendezések, stb.

Ha személyről van szó, meg kell tudni mindent a mozgásáról. Személy ellen könnyebb merényletet elkövetni közterületen vagy autóban. Jó még a garázs, lift, esetleg lépcsőház, néptelen folyosó vagy iroda. De megoldható zárt közterületen is: szállodában, étteremben, boltban, szórakozóhelyen, kórházban, stb.

Objektum esetében ki kell választani az optimális behatolási módot, időpontot és a pusztítás mértékét (tűz, robbanóanyag, stb.). Személy esetén kiválasztani mozgásának és tartózkodásának azt a pontját, ahol a merénylet a legnagyobb siker esélyével kecsegtet, és ahonnan a tettesek is baj nélkül eltávozhatnak.

4. Ezek után kell kiválasztani a végrehajtókat. Ha személyről van szó, ügyeljünk rá, hogy ne legyen köztük olyan, aki a célponttal bármilyen rokoni, üzleti vagy érzelmi kapcsolatban állt vagy áll, ez előre nem látható komplikációkat okozhat. A végrehajtók minden esetben legyenek profik. Ha szükséges - ezt az előzetes tervekből lehet tudni -, több különféle szakember is legyen a csapatban (például objektum elleni, vagy kombinált, objektum-személy elleni támadáskor elektronikus szakember a riasztórendszerek kikapcsolására, vagy esetleg robbantási szakember, stb.

5. Az akció végrehajtása után a tetteseknek az előre kijelölt menekülési útvonalon kell távozniuk. Ezt is alaposan elő kell készíteni - nincs szánalmasabb, mint amikor a sikeres végrehajtás után a tettes vagy tettesek egy közúti ellenőrzésen buknak le például azért, mert nincs náluk a jogosítványuk, stb. A végrehajtókat minél előbb és minél biztonságosabb útvonalon kell eltávolítani a helyszínről, feltűnés nélkül. A legjobb, ha a helyszínen idegen végrehajtókkal dolgozunk, akik nem vettek részt az előkészítésben, csak a feladatot, a végrehajtás módját, helyszínét, valamint a menekülési útvonalat ismerik. Így ajánlatos külföldieket alkalmazni, akiknek sem azelőtt,, sem azután nem lesz dolguk abban az országban. Így személyük nem kapcsolódik a célszemélyhez vagy célobjektumhoz, de a merénylet szervezőihez sem.

Samir Mohamed Ahmed Khedir szakképzett merényletirányító és -előkészítő volt, ami nem zárja ki, hogy olykor-olykor maga is részt vegyen némelyikben. Ma már nyilvánvaló, amit akkor csak néhány titkosszolgálat vezetősége tudott: Khedir különféle palesztin terrorista szervezetet szolgált, amelyeket minden esetben Líbia pénzelt.

Ma is furcsa, és bizonyos gyanúk szerint éppen a titkosszolgálatok tehetetlenségét bizonyítja, hogy számos gaztette ellenére Khedir nyugodtan mozoghatott éveken keresztül egész Európában. Pedig nem volt ismeretlen: priuszos lévén fényképét, ujjlenyomatait, stb. ismernie kellett a rendőrségnek sokfelé. Khedir merényletekért ült már börtönben is !

Először 1978-ban fogták el Cipruson, ahol megszervezte - és segített a végrehajtásban is - az odalátogató egyiptomi kulturális miniszter meggyilkolását. A ciprusiak azonban - Máltához hasonlóan - túl közel vannak az arabokhoz, különösen a rendkívül zavaros és fenyegető Libanonhoz, így a hosszú időre szóló ítélet ellenére (és nyilván arab nyomásra) a terroristát 1982-ben minden feltűnés nélkül egy napon váratlanul szabadlábra helyezték. Akkor eltűnt - igaz, nem is kereste senki -, és néhány évig nem is lehetett hallani róla. Ma már tudjuk, hogy Khedir ezt követően egyrészt hosszasan tárgyalt különböző arab politikai szervezetekkel, elsősorban a palesztinokkal Tuniszban, Líbiában, Libanonban, Jordániában, valamint az irániakkal, szintén Libanonban. Meg nem erősített hírek szerint járt Teheránban is, de akkor folyt az iraki-iráni háború és az ajatollahok még nem mutattak nagyobb hajlandóságot amerikai - és egyáltalán Nyugat-ellenes akciók szervezésére Európában vagy Amerikában (a leghíresebb iráni akció Amerikában csak 1993 februárjában következett be, mint tudjuk). Khedir tehát megelőzte korát, mondhatni - már akkor merényletekre akarta rábeszélni az elvakult fundamentalistákat,-amikor azok egyéb gondjaik miatt erre még nem igazán gondoltak. Igaz, nem sokkal később, de egyelőre Khedir nélkül azért szerveztek akciókat Libanonban, főképpen az amerikaiak ellen.

Khedir attól sem riadt vissza, ha nem stabil objektumok, hanem mozgó járművek ellen kellett gondosan kivitelezni egy-egy merényletet. A repülőgép vagy hajó sem volt idegen tőle, ha célpontokat kellett keresni. Sajnos, a titkosszolgálatok sokszor, a rendőrséghez hasonlóan, mindig csak egy-két lépéssel az események után kullogtak. Nemhogy egyidejűségről, de gyors követésről sem lehet beszélni. Így sikerülhetett Khedirnek megszerveznie hamarosan egy PANAM repülőgép elrablását. Cinkosai Karacsiba vitték az utasokat, és a leszállás után végső soron húsz halott maradt a gépen.

Kis szünet után Khedir Rómába utazott - persze, ezt sem tudta senki. Ekkor egyik támogatója Kadhafi mellett Damaszkusz, vagyis a szíriaiak voltak. Azok a szíriaiak, akik máig megszállva tartják Libanon nagy részét, és szintén nem riadnak vissza számos merénylet finanszírozásától. Ezúttal ők is beszálltak Khedir egyik akciójának pénzelésébe.

Róma a nyolcvanas évek közepén szinte ideális terepnek bizonyult nemzetközi terroristák számára. Akárcsak Görögországban, a hatóságok itt is félvállról vették a külföldiek ellenőrzését, illetve azok nagyobb részét egyáltalán nem figyeltették. Ahogyan előzőleg a terroristák kiszagolták, hogy Athénban érdemes repülőgépre szállni, mert ott igen laza az ellenőrzés, és fegyvert is vihetnek magukkal a fedélzetre - úgy olasz földön is könnyű élete volt az idegen terroristáknak. Az itáliai titkosszolgálatot eléggé lekötötték saját belső bajai, a nagy sikkasztások, a maffia elleni (?) harc és saját terroristáik üldözése. (Az imént „nagy sikkasztásokat" említve, természetesen azokra a hatalmas állami pénzekre gondoltunk, amelyeket a titkosszolgálat vezetői sikkasztottak el...)

Rómában tehát sem felismerés, sem letartóztatás nem fenyegette Khedirt. Élt is a lehetőséggel, és rövid egymásutánban négy merényletet szervezett!

Először bombát robbantottak egy kávéházban.

Aztán felrobbantották a British Airways angol légitársaság római irodáját.

Harmadszorra támadást intéztek a jordániai nagykövetség ellen. (Feltehetően a palesztinok így akarták jobb belátásra bírni a jordán kormányt, illetve az egyeduralkodó és mindenért felelős Husszein királyt.)

Negyedszerre pedig már számukra is igazi célpontot választottak: az izraeli El Al légitársaság egyik gépét.

Khedir mindegyik alkalommal alapos szervezést és előkészítést végzett a klasszikus szempontok szerint (lásd a merényletekről szóló keretes anyagunkat) és a konspirációs szabályok pontos betartásával minden alkalommal más és más társakkal dolgozott. Amint végetért az előkészítés fázisa, kiválasztották a megfelelő időpontot, majd jelezték „haza" a megbízóknak, hogy minden készen áll, várják az utasítást. Ugyanis a megbízóknak figyelembe kellett venniük számos politikai és egyéb szempontot is. A pillanatnyi világpolitikai vagy palesztinai helyzettől függően születtek az ilyen döntések - és ebbe sokszor a titkosszolgálatok is beleláttak, ha nem is teljesen. Tudták, mikor nem lesznek merényletek. Arab országban a Rama-dán vallási ünnep alatt a legritkább esetben történt ilyesmi. De több titkosszolgálat is arról értesült - most itt nem nevezzük meg őket.-, hogy ugyanúgy elhalasztják a már legtökéletesebben előkészített merényletet is, ha Líbiának, Szíriának, Szudánnak, Iránnak, stb. éppen nemzeti ünnepe van, esetleg tárgyalásokat kezdett valamelyik nyugati országgal (titokban) bizonyos témákról. Az arab ügyekben nem túl tájékozott, kisebb titkosszolgálatok nyugaton az esetek többségében csak annyit tudnak meg - ha megtudnak -, hogy „valami készül". Esetleg: „valami lesz Bejrútban" vagy Rómában esetleg „egy repülőgép ellen tervez merényletet a Hezbollah vagy a Fatah". Ennyi információ persze, általában édeskevésnek bizonyul ahhoz, hogy sikeres ellenakcióba kezdhessenek a szolgálatok. (Ilyenkor ismét felmerül az olvasóban, hogy drága pénzért tartjuk ezeket az embereket, és csak ennyire képesek?)

Bármennyire is szakember valaki, óvakodnia kell, hogy felfigyelnek rá a hatóságok. Khedirnek mind a négy római merénylet alkalmával más és más személyazonossága és ennek megfelelő iratai voltak. Így tehát akkor sem kaphatták volna el, ha a merényletek után lebukik és beszélni kezd valamelyik kivitelezője, végrehajtója. A hamis iratokkal általában a merényleteket támogató országok látják el a terroristákat. Amíg az egyik Jemen (volt Dél-Jemen és Észak-Jemen) a baloldal politikáját követte, nemzetközi terroristáknak megszámlálhatatlan mennyiségben adtak ki jemeni diplomataútlevelet. A végén már annyian voltak szerte a világban, ahány írástudó ember nem is volt összesen Jemenben, és mivel a többi, gyanakodó európai és amerikai hatóság már minden határátlépéskor gondosan megvizsgálta ezeket az útleveleket, kezdték őket visszavonni. Még az El Fatah gyűjtőmozgalom (Jasszer Arafát) nevesebb politikusai is számtalan utaztak-utaznak jordániai, jemeni, libanoni, stb. diplomáciai útlevelekkel. Ami Libanon esetében azért is különös, hiszen ott másfél évtizede gyakorlatilag nincs is államszervezet, nem működnek a minisztériumok és egyéb szervezetek sem, diplomáciai útlevelek fölös számban akadnak, úgy látszik.

Khedir annyira biztos volt a dolgában és annyira hitt dokumentumainak (ekkor nem diplomáciai útlevelet használt), hogy arab kereskedőként ide-oda utazgatott Európában, Latin-Amerikában, sőt, bemerészkedett az Egyesült Államokba is! És ott sem bukott le. Nem ismerték fel. A leggyakrabban azonban természetesen „haza", a líbiai Tripoliba utazott. Egy időben szinte minden második útja oda vezetett. De nem ritkán járt Görögországban, Svájcban és Bulgáriában is. Ez utóbbi óhatatlanul megerősíteni látszik, most utólag, azt a gyanút, hogy a bolgár titkosszolgálat nemcsak a nemzetközi fegyver- és kábítószerkereskedelemben volt nagyon is érdekelt, de kapcsolatban állt a terroristákkal is. Náluk jobban csak a kelet-német Stasi dédelgette Carlost és társait, akik ugyanakkor nagyobb akcióik fáradalmait csehszlovák és magyar földön pihenték ki. De nem sokkal lehetett különb a lengyel és a román titkosszolgálat sem, mindkét szervezet részt vett a törvénytelen földalatti fegyverkereskedelemben. Köztudott, hogy a nyolcvanas években minden Varsóból Tripoliba induló LOT-gépen az utasokon kívül fegyvereket is szállítottak, amiről a nyugati titkosszolgálatoknak a gépek légi személyzete tett jelentést, de később már az utasok is tudták. Románia tengeri vállalatai révén „jött be a képbe". Ismeretes, hogy az a „halászflotta", amelyeket a kilencvenes évek elején „privatizáció" címén meglehetősen botrányos körülmények között adtak el egy görög hajózási vállalatnak, valójában mindig is a román titkosszolgálat nemzetközi akcióit szolgálta. Ezek a hajók is vittek fegyvert, szállítottak terroristákat. Hamar kiderítették a britek és az amerikaiak, hogy Khedir szoros kapcsolatban állt egy olyan román vállalattal, amely lényegében a líbiaiak egyik fedőszerve volt. Román „halászhajók" vitték az ügynököket más dél-európai országokba, sőt, Nyugat-Afrikába is.

Khedir olyannyira biztos volt önmagában, sérthetetlenségében és talán tehetős védelmezőiben, hogy brit földön számos üzletet kötött. Méghozzá nem akármilyeneket. Nem tojást, matracot vagy épületfát vásárolt, dehogy. Olyan hadianyagokat, amelyek még a nyugatiak szemében is fontosnak tűnnek, és amit a szakemberek „stratégiai anyagok" gyűjtőnéven szoktak nevezni bizalmas kiadványaikban. Ezek némelyike rajta volt a COCOM-listán is, vagyis csak a nyugati szövetséges államok rendelhettek és kaphattak belőlük.

Khedir valóban kereskedőként is tevékenykedett, de csak olyankor, amikor éppen nem volt a láthatáron egyetlen „megrendelés" sem. .

Az Achille Lauro nevű, terroristák által elrabolt utasszállító hajó korábbi esetéből okulva, Tripoliban hamarosan úgy döntöttek, hogy ismét elkelne egy kis megfélemlítés a nyugati turisták között. Célpontként Görögországot választották. Kadhafi ezredesnek akkoriban problémái voltak bizonyos görög hatóságokkal, és alkalmasnak látszott az időpont arra is, hogy a merénylettel egyben a görögöket is megbüntesse. Tripoliban sejtették, hogy ha így sikerül, mint tervezik, a görög idegenforgalom visszaesik, és ez majd elgondolkoztatja az athéni hatóságokat.

De az elsődleges cél a nyugatiak megfélemlítése volt.

A választás ismét Khedirre esett, aki 1988 májusában három társával el is indult Tripoliból, Líbia fővárosából, állandó bázisukról. A francia titkosszolgálat, kapta az első „fülest", de ez - mint fentebb már jeleztük - igen halvány és kevéssé értékelhető volt: „Görögországban merénylet készül".

A CIA, a KGB, a Moszad, a franciák és a britek is hallottak valamit. Akkor Khedir még nem volt annyira gyanús - formálisan Svédországban letelepedett kereskedő volt, egyike a többszáz vagy ezer hasonlónak. Nyugat-Európa szerte pedig többezren is lehettek, akik a libanoni és palesztin események elől menekülve tették át székhelyüket a sokkal nyugalmasabb és akkor biztosan civilizáltabb országok területére. „Nem mindenki gyanús, aki arab", mondták kezdetben a római hatóságok. Később, például Khedir négy római merénylete, vagy a bécsi és párizsi repülőtéri merényletek után azonban lassan megváltozott a szemlélet. Talán eljött az az idő is, amikor hazáján kívül minden arab gyanús lett. Ha pedig azok élénk kapcsolatban álltak az oroszokkal, líbiaiakkal, palesztinokkal és észak-koreaiakkal, akkor még inkább. Ez alól a diplomaták sem voltak kivételek.

De térjünk vissza a történethez. Khedir három társával azon a nyárias tavaszon Görögországba utazott. Eredetileg egy stabil objektum lett volna a támadás célja, erről máig megoszlanak a vélemények. Titkosszolgálati értesülések néhány nagykövetséget tippeltek, de ami elsődleges célpont lehetett volna - az athéni amerikai nagykövetség -túl nagy falatnak látszott még Khedir számára is. Ennél valószínűbb volt a francia vagy brit nagykövetség. Tény, hogy Khedir robbanóanyagot is szerzett társainak. Kezdettől úgy tervezték, hogy Khedir maga nem vesz részt a merényletben, viszont mindent előkészít. Július elején érkezett meg a robbanóanyag egy illegális hajószállítmány részeként. A pireuszi kikötőben 1988. július 10-én legalább hatvan hajó rakodott, majdnem ugyanennyi várt behajózásra és kirakodásra a kikötő előtt a nyílt tengeren, így szinte reménytelennek latszik, hogy valaha is kiderüljön, melyik hajóról került az anyag Khedir ügyködése nyomán törvényellenesen a vámhivatal megkerülésével a kikötőben várakozó cinkosok Nissan típusú kocsijába. (A pireuszi vámhivatal éppen úgy nem volt híres akkoriban a vámszervek szigorúságáról, mint az athéni repülőtér biztonsági szolgálata...)

Tény azonban, hogy a következő esemény nem a tervek szerint történt. A cinkosok két kocsiba szálltak, az egyikben ült Khedir és társa, akit később Adnan Sojad néven azonosítottak (de egyáltalán nem biztos, hogy ez az igazi neve volt). A robbanóanyagot a másik két cinkos tette kocsijába, Khedirnél és társánál maradtak a kézifegyverek és gránátok. Ekkor történt valami - a Nissan a levegőbe repült!

Vannak információk arra nézve, hogy ez nem volt véletlen. Ilyen robbanóanyag nem robbanhat fel csak úgy, hiszen nincs benne detonátor, amikor bárhová szállítják. Az egészet csak közvetlen akció előtt „élesítik". Így hát a kocsiban ülő két terrorista igencsak csodálkozhatott volna - ha marad rá ideje - hogy mi is történt?

Mint említettem, a jelek szerint a franciák jártak már nagyon közel Khedirhez. Gyakorlatilag a nyomában voltak, és bár az arab időnként el-eltűnt a szemük elől, újra és újra fellelték a nyomát. Nagy a valószínűsége - bár a DGSE, a francia titkosszolgálat külföldi részlege ezt sohasem vallotta be még a kollégáknak sem, természetesen, hogy ők robbantották fel a Nissant a terroristákkal együtt. A franciák nagyon is okosan viselkedtek. Így egyrészt nem kellett többé számolniuk azzal, hogy a nagymennyiségű robbanóanyaggal a terroristák eltűnnek a szemük elől, és csak akkor szereznek róluk tudomást, ha a levegőbe repül egy nagykövetség, egy repülőgép vagy utazási iroda. Tudták, hogy négy terroristáról van szó, és remélték, hogy a másik kettő társaik tragikus halála és a robbanóanyag elvesztése után lemond tervéről. Az is elhangzott - hallotunk később ilyen változatot is -, hogy az életben maradt másik két ellenfelet a franciák Athénban vagy Pireuszban a görögök tudta nélkül akarták elfogni és kiszállítani az országból.

Brit és amerikai vélemény szerint Khedir egy nagy utasszállító hajó ellen tervezett merényletet, feltehetően túszejtéssel súlyosbítva. így alkalom nyílott volna arra, hogy nyugat-európai vagy izraeli börtönökben lévő, előzőleg lebukott terroristákat szabadítsanak ki cserébe a túszok életéért.

Hogy a franciáknak nem sikerült elkapniuk Khedirt és Sojadot, azt tudjuk. A detonációt követően ugyanis Khedir és társa azonnal elhagyták a pireuszi kikötőt, és a nagy forgalomban eltűntek üldözőik elől. Elképzelhető, hogy nem is tudtak a franciákról. Viszont nem volt tanácsos a detonáció helyszínén maradniuk.

Khedir tudta, a merényletnek befellegzett. Legalábbis az eredeti tervek szerint az nem valósítható meg. Adnan Sojad közben rettenetesen dühös volt, bosszút esküdött odaveszett társaikért. Khedir ekkor végiggondolta az egészet, és a következő belátásra jutott: az, hogy két ember odaveszett, senkit sem érdekel. Őt sem. A megbízókat még kevésbé. Fanatikus, mindenre kész arab fiatalemberekben nincs hiány a palesztin menekülttáborokban, az utánpótlás tehát még akár száz évig is biztosított. Nagyobb gondot jelenthet azonban a megbízók haragja! Hiszen ők már súlyos százezer dollárokat előlegeztek a merénylet kivitelezésére. És bizony ő, Khedir, nagyon is szorulna, ha szégyenszemre egy kudarccal a háta mögött, ráadásul pénz nélkül kellene visszakullognia Tripoliba...

Hát döntött. Kapóra jött neki Sojad bosszúvágya. Órákon belül megszületett az új parancs: Sojad, mivel egyedül maradt (Khedir továbbra is óvakodott attól, hogy személyesen vegyen részt egy ilyen kétes kimenetelű akcióban), most megbosszulhatja a halottakat. És Sojad vállalta a csaknem öngyilkos jellegű akciót is. Még aznap délután egy hátizsákkal a kikötőbe ment és számos európai, amerikai és ázsiai turistával együtt felszállt a City of Poros nevű kirándulóhajóra.

A City of Poros körülbelül háromórás útja során három, Athén közeli szigetet érintett. Kellemes idő volt, a fedélzeten több nemzetbeli turista tartózkodott. Fényképeztek, kártyáztak, beszélgettek, gyerekek szaladgáltak. Elég sűrű forgalmú vidék volt ez - köröskörül halászhajókat lehetett látni.

Adnan Sojad - aki néhány későbbi szemtanú szerint maga is részt vett a fedélzeti kártyapartiban, sőt, véletlenül meg is örökítették egy fényképen (így derült fény a merénylő kilétére) - libanoni egyetemi hallgatónak, mondta magát. Később viszont lelőtte azt a francia lányt is, akivel kártyázott, és ez nyilván nagyon is tudatos cselekedet volt a részéről. Nem akart tanúkat hagyni. Arra, hogy fényképeznek is a turisták, láthatóan nem gondolt, vagy azt hitte, úgyis megsemmisül minden fényképezőgép a gazdájával együtt!

A hajó az utolsó szigetet megkerülve visszafordult Athén felé. Még sütött a nap, pedig már háromnegyed hét múlott. Pontosan 18 óra 48 perckor Adnan Sojad elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje az akciót. Hátizsákjából váratlanul elővette géppisztolyát és a kézigránátokat. Két teljes tárat lőtt bele a körülötte álló, mit sem sejtő emberekbe, aztán egy gránátot is közéjük vágott. A másik gránátot a hajó kéményéhez dobta. Tudta, hogy a detonáció miatt - nyilván Khedir oktatta ki így előzőleg - azonnal tűz üt ki a hajón!

A pánikot könnyén elképzelhetjük. A lövöldözés, majd la tűz és a füst hatására az épségben maradt utasok nagyobb része a tengerbe ugrott. A környéken lévő halászhajók siettek segítségükre. Sojad kihasználta ezt, ő is a vízbe vetette magát. Mint menekülő utast, őt is partra vitték! Ezért később nem is találták meg sehol! Pedig természetesen a holttestek között is keresték.

A lövöldözésnek számos francia és más nyugati, japán, görög és magyar áldozata volt. Összesen kilenc halott és rengeteg sebesült maradt az égő hajón. A titkosszolgálatok nem léphettek közbe, bár hamarosan több szolgálattól érkeztek oda emberek. A bajt a görög hatóságok immár hagyományos hanyagsága okozta. Napokkal később még azt sem tudták megmondani az érdeklődőknek, melyik sérültet melyik kórházban ápolják. A holtakat nem tudták azonosítani.

Ekkor Khedir természetesen már messze járt. Még a . merénylet előtt elhagyta Görögországot - Adnan Sojad pedig szintén nyugodtan távozott. Ráadásul a görög rendőrség jobb ügyhöz méltó buzgalommal hosszú napokon át azt állította, hogy a merényletet az a három francia fiatalember követte el, akiket... a halottak között találtak! Csak akkor változott az álláspontjuk, amikor a francia titkosszolgálat követelésére alaposan megvizsgálták a felrobbant Nissanban talált maradványokat. Ott épségben maradt néhány dokumentum, és a félig elroncsolódott fegyverek. Mindezek líbiai eredetre, kapcsolatra vallottak. Ekkor végre elvetették a „francia tettesek"-verziót, és hosszas nyomozás után megállapodtak Sojad, mint kivitelező személyében. Khedirre a titkosszolgálatok hívták fel a figyelmet, hiszen sejtették már, milyen akciók állnak mögötte. A Nissanban talált dokumentumok is felé mutattak. Végül megindult a nemzetközi nyomozás. A svéd rendőrség megszállta az „arab üzletember" házát. Khedir természetesen nem bukkant fel Stockholmban sem akkor, sem többé, A rendőrség egy rejtekhelyet is talált a lakásban, abban egy fotónegatívot. Ezt előhívták, és annak alapján, amit ábrázolt, harminc kilométerrel távolabb találtak egy házat, amely valóságos arzenált rejtett. Számtalan Kalasnyikov, gránát, detonátor és robbanóanyag várta, hogy onnan majd alkalmas időpontban valahová Nyugat-Európába csempésszék és ott „rendeltetésszerűen felhasználják". Találtak olyan iratokat is, amelyek alapján világossá váltak Khedir angliai fegyver- és stratégiai anyagvásárlásai, valamint a líbiai kapcsolatok és a román fedőszervek.

Khedir az utolsó jelentések szerint 1988 óta nem hagyta el Líbiát. Gyakorlatilag semmit sem tesz, házát viszont jól őrzik Kadhafi emberei. Ott is marad mindaddig, míg ismét szükség lesz rá valahol. Akkor Khedir hamis útlevelekkel és sok pénzzel útnak indul, hogy felelevenítse régi kapcsolatait, újakat szerezzen, és valahol ismét megtervezzen egy-két merényletet - természetesen a szakmai szempontok betartásával...

NŐI ÜGYNÖKÖK

„Számtalanszor előfordult: a kémszervezetek olyan

helyzetekbe hozták az őket létrehozó

kormányokat, hogy azok emiatt botrányokba

sodródtak, sőt, meg is buktak."

(D. Wise-T. B. Ross)

Nem is hinné az ember, hogy női ügynökök mindig voltak. Az ókorban is voltak sokan, bár legtöbbször csak a nevük maradt fenn. Ma már az a tendencia, hogy nemcsak a szexuális vonzás terén használhatók fel, mint régebben szinte kizárólag. Akadnak filmvígjátékokból ismert kém-házaspárok is. Ezek könnyebben illeszkedhetnek be közösen egy „idegen" világba, amelyet ki kell tapasztalniuk, és amelynek titkait ki kell fürkészniük. A szakemberek azt is tudják, hogy bár a nők szeretnek pletykálni, végső soron azonban mégis diszkrétebbek, mint a férfiak. A férfiak hagyományosan elmondják titkaikat azoknak a nőknek, akik közel állnak hozzájuk (feleség, szerető), de elmondják sajnos, alkalmi partnereknek is (a szexualitás kihasználása a kémiparban éppen erre épül). Már szinte klasszikusnak számít a nyilvánosházak felhasználása ilyen célra, vagy éppenséggel - amit annak idején a hitleri kémek vittek tökélyre - az eleve ilyen célra épült, tökéletesen lehallgatott bordélyok létrehozása.

Ma azonban a nők már ott vannak mindenütt, és nem is sejtenénk, hány fokozaton, hány állásban, micsoda posztokon! A legtöbbjüket a brit kémszolgálat alkalmazza, bár erről vannak viták, ugyanis nagyon sok kémnő dolgozik az izraelieknek is. Az oroszoknál és az amerikaiaknál arányuk nem haladja meg a 10-18 százalékot, az izraelieknél feltehetően eléri vagy meghaladja a 30-at is.

A legmagasabbra eddig éppen a brit kémszolgálatnál jutott egy hölgy.

Stella Rimington

A történelem első, hivatalosan is elismert női kémfőnökét 1992 februárjában iktatták be hivatalába. Jelenleg 58 éves (1994-ben), két lány anyja, nyugodt természetű, céltudatos asszony. A világ egyik legrégibb titkosszolgálatának élén a jelek szerint megállja a helyét. Az Mi-betűkkel és számokkal rövidített kémszervezet a második világháborús „Military Intelligence", a katonai felderítés nevű intézményből alakult ki, és ma, a feladatok bonyolultságának megfelelő számos alszervezetre oszlik.

S. Rimington az F-osztályon kezdte karrierjét. Ez a hetvenes és nyolcvanas években az ország rendjét, a demokráciát felforgatni szándékozó politikai mozgalmak megfigyelését jelentette. S. R. a „felforgató politikusok"-ra vetette vigyázó szemét. Az osztályt később olyan kritikák érték a kémszervezeten belül - erről csak kevés szivárgott ki a külvilágba -, hogy azok a bizonyos politikusok nem is foglalkoztak felforgatással. Ennek ellenére az F-osztály lehallgatta telefonjaikat.

S. R. később az F-2-es osztály vezetését kapta meg, itt a szélsőséges politikai csoportok jelentették a célt. Itteni szereplése igen pozitív lehetett, mert egy idő után az antiterrorista osztag parancsnoka lett (szintén első ízben került erre a posztra is nő). Amikor a Szovjetunió összeomlott, és megszűnt a nemzetközi felforgatás támaszpontja lenni, az F-2-es osztály számára a munka javát már az IRA terrorszervezet adta.

Nem véletlenül került hát az MI-5-ös élére. A szervezetet szakértők a legtapasztaltabbnak tartják a keleti politikusok és diplomaták, újságírók (kémek) megfigyelése terén. Több mint 40 éves működését sok esemény kísérte. 1992-ben nemhivatalos értesülések szerint a KGB-nek még mindig 50 ügynöke dolgozott Nagy-London körzetében, ezek száma a következő évben nem csökkent.

S. R. kinevezésével a hangsúlyok eltolódtak, miközben munkát kellett adni számos Kelet-Európából visszatérő, ott már dolgavégzett brit ügynöknek is. Ennek ellenére nagy fellendülés tapasztalható a brit MI táján, mivel az állam pénzügyi támogatása is növekszik, évente körülbelül 100 új embert vesznek fel az ML5-ÖS szervezetbe. Érdemes megjegyezni, hogy a most felvett személyeknek több mint a fele nő.

Homoszexuális ügynökök

Míg régebben ez elképzelhetetlen lett volna hivatalos részről, addig mára e téren is változik az álláspont, változnak a szempontok.

Bár a huszadik század számos híres (főleg brit) ügynöke volt homoszexuális, nem ez volt jellemző működésükre. Arra tulajdonképpen semmilyen hatással nem volt. Egészen a nyolcvanas évekig óvakodtak a kémszervezetek attól, hogy homoszexuális férfiakkal vagy nőkkel kerüljenek kapcsolatba, azokra feladatokat bízzanak. Az ilyen ügynök szerintük támadható, zsarolható, kapcsolata nyilvánosságra hozatalával tönkretehető (akárcsak politikusok, diplomaták, stb. esetében). Ám a cári Oroszország kémszervezete, az Ohrana (Védelem) már az első világháború alatt rájött, hogy ez is egy jól bevethető fegyver. Be is vetették például osztrák vagy német, hadvezetésben érdekelt személyek ellen, így szereztek meg katonai titkokat. Ma már nem akadály az sem, ha az ügynök - a nekünk dolgozó ügynökök! - homoszexuális. Hiszen ha nem az lenne, akkor férfi létére az ellenség női ügynököt vetne be ellene. így meg férfit vet be - valójában mindegy, nem? Csak abban legyünk biztosak, hogy ügynökünk ellenáll az ilyen vagy olyan csábításnak. Ha nem, akkor bizony vesztesként kerülünk ki az összecsapásból.

De ismételjük, ez éppen úgy előfordul hagyományos szexualitású ügynökkel is. Ezenfelül sokfelé, különösen Amerikában változóban van a társadalom szemlélete, az általános türelem növekszik, a „másmilyenek" elfogadása szintén. Ennek ellenére még nem mondható el, hogy például a CTA-nél már tömegesen alkalmaznák a homoszexuális férfiakat vagy nőket.

Ennek egyelőre gyakorlatilag semmi jele. E téren csak akkor lesz áttörés, ha bebizonyosodik, hogy ezeket az embereket valamilyen szempontból jobban fel lehet majd használni bizonyos elérendő célok érdekében, mint másokat. Akkor viszont rögtön eltűnnek előlük az akadályok. Mert hiszen végső soron a kémszolgálatoknak egyetlen istenük van, a CÉL. Annak eléréséért a benne lévők – a vezetők meg különösen - készek mindenre.

VÉGZETES „JÁTÉKOK"

Sajnos, az a helyzet is gyakori, amikor nem terroristák fenyegetik a mit sem sejtő, ártatlan kívülállók életét, hanem maguk a kémszervezetek. Nemcsak terroristák rabolnak el hajókat és repülőgépeket (esetleg vonatokat, mint történt egyszer Hollandiában), vagy autóbuszokat (orosz példák), hanem éppenséggel a kémszervezetek a maguk sötét játszmáiban is alkalmazzák ezeket a sötét fogásokat.

A hatvanas-hetvenes években nemegyszer előfordultak olyan repülőgépkatasztrófák, amelyeket kémek mesterkedései nyomán állami szervek, vagy hadvezetés követett el. (A lengyelek lelőtték saját utasszállító gépüket, mert hírét vették, hogy indulása után ortodox fundamentalista kommunisták kerítették azt hatalmukba és Albániába akarták irányítani. A gép a Kárpátokban zuhant le. Vagy amikor egy magyar utasszállítót a fedélzetén utazó palesztin küldöttség miatt az izraeli légierő küldött tengerfenékre Bejrút előtt.)

De ilyen esetek később is előfordultak. A külvilág számára még ma is nagyobbrészt titok, mi is történt 1980. június 27-én éjszaka Szicília közelében.

Akkor a Róma-Palermo útvonalon közlekedő DC-9-es típusú utasszállító repülőgép járt szerencsétlenül. A tengerbe zuhant, és minden utasa odaveszett. Csak évekkel később derült ki, hogy alighanem NATO-rakéta találta el a gépet. Persze, akik kilőtték, nem az utasszállítóra vadásztak, hanem néhány rejtélyes, Líbia felől közelítő (megint és szinte mindig Líbia...!) vadászgépre. Kadhafinak ismert terve volt (legalábbis a kémszolgálatok némelyike már tudott róla akkor is), hogy haderejével összezavarja a partjaihoz közeli NATO-országok légvédelmét. Gyakori kísérleteket végzett az olasz, a görög és a térségben állomásozó amerikai, francia hadihajók, légibázisok radarjainak kikémlelésére, reakcióik előzetes kipuhatolására.

Tehát 1980. június 27-én éjszaka „ismeretlen" vadászgépek közeledtek Európa felé. Szicília fölött voltak már, amikor közbelépett az olasz légvédelem, és az ott állomásozó amerikai vadászgépek is felszálltak. Ebbe a forró hadihelyzetbe (túlzás nélkül állítható, hogy ez éppen az volt) csöppent bele a mit sem sejtő polgári DC-9-es a maga 81 utasával. Tény, hogy feltehetően rakéta találta el az utasszállítót egy vadászgép helyett, és a DC-9-es roncsai a tengerbe zuhantak. A fedélzetén utazók közül senki sem maradt életben.

Jó pár évvel később került csak bele a sajtóba, hogy azért a líbiaiaknak is voltak veszteségeik. Szicília egyik hegyes, néptelen és nehezen megközelíthető területén egy lezuhant líbiai felségjelű vadászgép roncsait találták meg a pilóta csontvázával együtt. A jelek egyértelműen arra mutattak, hogy ez a gép is az 1980-as júniusi éjszakán járt szerencsétlenül.

A történetnek ezzel nincs vége. Az üggyel foglalkozó mérnök táskájában vitte annak a bizonyos éjszakának a radarelemzéseit, ezt a táskát pedig egy pályaudvaron ellopták. Később, a kilencvenes években pedig Brüsszelben gyilkosság áldozata lett az az olasz nyugalmazott tábornok, aki 1980-ban a légierő ottani parancsnokaként Bari körzetében azt a bizonyos éjszakai akciót irányította...

Ahányszor felmelegítik az ügyet, és újabb nyomozást kezdenek benne, mindig történik valami, ami akadályként tornyosul aztán a nyomozást végzők elé. Hosszúak a líbiai diktátor karjai.

A Lockerbie-esetről már írtunk. Ott többszáz ember vesztette életét. De az 1983. szeptember elsején Kamcsatka közelében a szovjetek által lelőtt koreai utasszállító ügye is ezek közé sorolható.

A külvilág tízegynéhány évvel az esemény után is kételyek között vergődik. A szovjetek váltig állították, hogy tudomásuk szerint egy kémrepülőgép hatolt be igen mélyen az ország területe fölé, és mivel hajlandóságot sem mutatott arra, hogy irányt változtasson, egyszerűen lelőtték. Az amerikaiak viselkedésében is volt néhány furcsaság. Míg a világ azon kesergett, hogy egy SZU-15-ös levegő-levegő rakétának 269 ártatlan ember esett áldozatul - addig a háttérben számos érdekes dolog történt. Mi most csak ezeket vegyük figyelembe, hogy - talán -tisztábban lássunk.

1. Jött egy gép az éjszakában Alaszka felől. Az alakja körülbelül megegyezett egy olyan típusú repülővel, amit az amerikaiak általában kémkedésre használnak. Tudnunk kell, hogy a kamcsatkai légikörzet több dologról nevezetes. Az egyik: ez volt az akkori Szovjetunió legközelebbi pontja Amerikához, ha komolyan számítottak valaha is a harmadik (feltehetően termonukleáris, vagyis atomrakétás) háború kitörésére, akkor azt is ebből az irányból várták. A másik: nagy itt a légiforgalom Európa, Ázsia és Amerika között. A harmadik: rengeteg szovjet. ma orosz katonai támaszpont, tengeri vagy légi bázis található errefelé.

2. Az oroszok szerint akkoriban napirenden volt, hogy amerikai kémrepülők a biztonságosnak tartott határig megközelítették az orosz partokat, csupáncsak azért, hogy lássák, mikor veszik őket észre, és akkor hogyan reagálnak az orosz radarok, no és a parancsnokságok. Ez műholdról, az alaszkai partokról és a kémgépek fedélzetéről elektronikus lehallgatással remekül felderíthető volt. Adott esetben a szakértők egy-egy ilyen „akcióból" sokat levonhattak, megtudhattak, elemezhettek a szovjetek készenléte és egy esetleges berepülést követő reakcióik terén.

3. Mindenképpen gyanús, hogy a koreai gép miért repült olyan nyugodtan sokszáz kilométert - nem a saját kijelölt útvonalán.

4. Később kiderült, hogy a szovjet vadászpilóta, Gennagyij Oszipovics (alezredes, akit az eset után tartalékállományba helyeztek) meg van róla győződve, nyilván más vezérkari urakkal együtt: az amerikaiak egy üres kémgépet küldtek be a szovjet légtérbe, hogy kiprovokáljanak egy ilyen „tömegszerencsétlenséget". Áldozatok nem is voltak- vallják ők.
   5. Oszipovicstól megtudtuk azt az érdekes tényt is, hogy a hetvenes-nyolcvanas években kiképzett szovjet vadászpilótáknak csak az ellenséges katonai repülőgépek körvonalait, alakját, fajtáit kellett felismerni, azt betanulni - polgári gépeket egyáltalán nem tanítottak nekik!

6. Aligha fogadható el, hogy az oroszok nem tudták: utasszállító gépről van szó. Hiszen a közelébe férkőző vadászpilótáknak éjszaka lévén látniuk kellett... az oldalain ragyogó kivilágított ablakok sorát! Ami a világ semmilyen katonai repülőgépén nem létezik, csak utasszállítóknál!

7. A kémszolgálatok szerepe tehát az első percektől kezdve homályos, de tagadhatatlan volt. Hát még a gép lelövése után! Azonnal megindult az áramlás a zuhanás helyszínére. Amerikaiak, szovjetek, dél-koreaiak és mások küldtek oda hajókat, helikoptereket, és nyüzsögtek nyilván a „szolgálatok" emberei is. A szovjetek végül mindenkit elkergettek onnan és bizonyítékok vannak rá, hogy már szeptemberben felhozták a roncsokból a gép fekete dobozát, amit a szovjet légierő tudományos kutatóközpontjába vittek. Ott azokban a hetekben megerősített őrség volt, és az intézmény területére azok a viszonylag magasrangú tisztek sem léphettek be, akik máskor oda zavartalanul bejutottak. Csak másfél hónappal az esemény után vittek a helyszínre murmanszki búvárokat, akik viszont szinte semmit sem találtak. Ám megállapították: a roncsok a tengerfenéken akkor már úgy néztek ki, mintha odavitték volna őket.

Egy megjegyzés:, a szovjet kormány még évekkel később is azt állította, hogy a gép fekete dobozát nem találták meg...

8. Vagyis a szovjetek - és ezt bizonyította a CIA rendelkezésére álló műholdas felvételek nagy mennyisége is - hamar kiszedték a roncsokat, átkutatták őket, megtalálták a fekete dobozt is. Majdnem tíz év telt el, mire megszűnt létezni a Szovjetunió, és az új kormányzat bevallotta: Moszkvában van a fekete doboz.

9. És a végén jött az igazi meglepetés - mármint a naiv kívülálló számára döbbenetes hír. A szakmabeliek az első pillanattól kezdve tudták, hogy így lesz: a szovjetek átadták a fekete dobozt az amerikaiaknak, ám a két kormány emberei egybehangzóan közzétették: soha nem hozzák nyilvánosságra annak rögzített adatait!

Röviden tehát: a CIA és a KGB megegyezett egymással (mint már annyiszor) - mivel mindkettő „sáros" volt az ügyben, mindkét szervezet „lelkén" szárad az a 269 emberhalál.

KÉMKONGRESSZUS

Régebben ilyesmi sem volt - ma már előfordul. A csoportképen ugyan - egy fentebbi fejezetünk tartalmával ellentétben - egyetlen nőt sem látni, pedig voltak ott hölgyek is, igaz, kevesen. A csoportképen a küldöttségek vezetői állnak egymás fölött egy lépcső fokain.

A felvétel 1992 tavaszán készült Szófiában. Ez volt az első eset, hogy egy zártkörű találkozóra jöttek össze Nyugat és Kelet kémfőnökei. Ott volt William Golby, a CIA régebbi főnöke, és Bulat Baskienov - aki éppen befejezte 30 éves szolgálatát a KGB-nél, hogy átvegye az újonnan 'keletkezett, független Kazahsztán kémszolgálatának vezetését... Ott volt Alistair Hensler, a kanadai Security Intelligence Service vezetője, és persze Vlagyimir Kirpicsenko tábornok, az új Oroszország kémszolgálatát újjászervező bizottság vezetője. Ugyanaz a Kirpicsenko, aki az azt megelőző tizenhét évben a KGB Első Főigazgatóságának vezetőhelyetteseként felelt minden külföldön elkövetett szovjet manőverért.

Ott voltak Albánia, Bulgária, Fehéroroszország, Kanada, Franciaország, Izrael, Magyarország, Csehszlovákia, az USA, Oroszország, Románia, Ukrajna, Németország, Horvátország, Macedónia, Kazahsztán, Szlovénia, Spanyolország, Olaszország és Görögország kémfőnökei.

Természetesen maguk is tisztában lehettek azzal, hogy nem volt teljes a létszám. A hiányzók nem igazoltan hiányoztak, nyilván meghívták őket, de nem jöttek el. Érdekes lett volna látni a tehetségben, tudásban és fontossági sorrendben valahol középen elhelyezkedő Dél-Afrika kémeit, nem is szólva számos arab ország hasonló szakembereiről. A keleti és nyugati kémek közül sokan -legalábbis a vezetők - olykor messziről már látták egymást. Hogy hol nyílt erre lehetőségük? Hát például a Nyugat-Berlint Kelet-Berlintől elválasztó valamelyik „találkozóponton". A „Checkpoint Charlie", vagy a Glienecker Brücke környékén, igaz, legalább negyven-ötven méter távolságból, ahol „itt" fogságba esett kémeket cseréltek ki „ott" elfogott kollégáikért, vagy éppenséggel politikai foglyokért.

A szófiai találkozó afféle kezdet volt - a jelenlévők legalábbis úgy határoztak, hogy ajánlják kormányaiknak, ezentúl rendszeresen tartsanak ilyen találkozókat. Az együttműködés céljait is meghatározták: közösen veszik fel a harcot a közös veszélyek ellen. Ezek közé sorolták -milyen ismerős ez a dallam! - a nemzetközi terrorizmust, kábítószerkereskedelmet, törvénytelen fegyverkereskedelmet, a tőkék illegális vándorlását, tömegpusztító fegyverek gyártására alkalmas anyagok és technológiák elterjedését, stb.

Mint belső információt tudatjuk olvasóinkkal: az egész rendezvényre azért éppen Szófiában került sor, mert az egyik szervező, az ismert történész Allen Weinstein jó barátságban van Zselev bolgár elnökkel. Miközben szakmai körökben köztudott, hogy Weinsteinnek nem kevés köze volt és van a CIA-hoz is. Már csak azért is, mert éppen erre hivatkozott a CIA akkori elnöke, Robert Gates. Franciák nem nagyon titkolták: azért jöttek el, hogy amennyire lehet, ellensúlyozzák az amerikaiak tömeges jelenlétét és befolyását. Még később lesz szó a francia titkosszolgálat és a CIA ellentéteiről, amelyek persze nem mai keletűek.

A tanácskozásokon érdekesen rajzolódtak ki az egymással most is ellentétes álláspontok. Amikor az archívumok kerültek szóba, és az, hogy mi legyen velük. A németek a könyvünk más részén már ismertetett álláspontot képviselték: kinyitni, feltárni mindent, hadd tudják meg az állampolgárok! A fehérorosz titkosszolgálat főnöke, Sirkovszkij tábornok - aki Bajienovhoz hasonlóan a KGB egyik főnöke volt régebben - érthető módon inkább további, tökéletes titoktartás mellett ágált. Persze, hiszen ha fény derülne mindarra, amit annyi évtizeden át [műveltek ők maguk és alárendeltjeik... jobb országban nem kerülhetnék el az akasztófát.

Talán nem véletlen, hogy az oroszok álláspontját uszította a román kolléga, Dimitru Cristea, aki a már említett i Magureanu képviseletében volt jelen. Ez az alacsony, majdnem olyan széles, mint amilyen magas férfi, a titkosszolgálatok veteránja, úgy beszélt, mintha az idő kereke legalább húsz-harminc évet forgott volna vissza: „Szó sem lehet arról, hogy nemzetbiztonsági dokumentumokba bárki beletekinthessen!" Nyilvánvaló, hogy a „nemzetbiztonság" fogalmát ő, és a hozzá hasonlók igen tágan értelmezik, és akkor még finoman fejeztük ki magunkat.

De nem ők voltak az egyetlenek, akik hasonló érvelésre kényszerültek (?). A hazai változások előtt szintén magas pozíciót betöltő bolgár titkosszolgálati főnök, Brigo Aszparuhov, többek között ezt mondta: „Nem hagyhatjuk, hogy az akták közzététele újabb tragédiákat okozzon. Ideje lezárni a múltat és új lapot kezdeni". Milyen finom lelkek, ugyebár? Szeretnék megóvni az embereket a tragédiáktól. Mint tudjuk, nevezett urak és szervezeteik egész eddigi több évtizedes tevékenysége ezt bizonyítja... Itt is többen hivatkoztak a görög ezredesek uralmának 1974-es végére, az emlékezetes aktaégetési „szertartásra".

Csak annyiban van igazuk az akták közzétételét ellenzőknek, hogy „jó" keleti szokás szerint már az aktákban szerepeltek azok nevei is, akiket csak a jövőben szándékoztak megkörnyékezni, együttműködésre rábírni. Sőt, az 1989-90-es változások alatt szándékosan összekeverték a névmutatókat, a neveket, az akták tartalmának egyes részeit, csakhogy zavart okozzanak. Így fordulhatott elő, hogy a lengyeleknél egy bizonyos - vajon valóban létezett? - „Bolek" fedőnevű ügynököt politikai ellenfelei magával Watesa elnökkel azonosítottak.

A másik módszer az volt - és erről néhányan említést tettek Szófiában is -, hogy amikor még csak a megkörnyékezés tartott, vagyis amikor a titkosszolgálat tisztje „elbeszélgetett" valahol kinn a privát életben a „kémjelölttel", már minden beszélgetésről jelentést készített. Leírta, miről beszélgettek, milyen benyomásokat szerzett az illetőről, stb. Miközben a „jelöltnek" halvány fogalma sem volt arról, kivel beszélget valójában és az illető mit is akar tőle. Nos, manapság az aktákban ilyen beszélgetések nyomai is fellelhetők és olybá tűnhet, hogy az illetőt beszervezték - pedig aztán később esetleg lemondtak róla, mást választottak helyette.

Jifi Ruzek, a cseh felderítés embere is tanácstalan volt. „Akkor hát felejtsük el a múltat? Olyan ez, mintha egy hullát hagynánk á pincénkben, amelyik bűzlik." Talán nem véletlen, hogy a cseh parlament által hozott törvény értelmében volt kommunista nem alkalmazható az új titkosszolgálatoknál. Szófiában a lengyelek másként vélekedtek. Piotr Naimski szerint, mivel a múlt a zsarolások potenciális lehetőségét adja, hát egyszerűen igyekeznek figyelmen kívül hagyni azt. Ők már - úgymond - csak előre néznek.

És bár a találkozó végén, mint említettük, a résztvevők ünnepélyesen megfogadták, hogy a „globális fenyegetések" ellen lépnek majd fel közösen - elvárható-e valóban a közös tevékenység? Biztos, hogy átadják majd egymásnak az addig féltve őrzött vagy a jövőben megszerzendő fontos információkat? Megszűnik-e a gazdasági kémkedés (amely sok szempontból ma már fontosabb, mint a politikai, lásd később), és már egyik kevésbé fejlett országnak sem lesz szüksége a pénzen meg nem vehető technológiákra? Gondolunk itt elsősorban Oroszországra, amely fatálisan elmaradt a világ műszaki-tudományos fejlődéséhez képest - tehát neki lesz leginkább szükséges az addig titokban tartott nyugati technológiákra. De bár megszerezhetné azt legálisan is, ha fizetne érte, pénzzel viszont nem rendelkezik, tehát kénytelen lesz tovább lopkodni a technológiákat, módszereket, találmányokat, ahogyan tette azt már Sztálin idejében is.

Persze, nehogy azt higgyük, hogy a nyugatiak e tekintetben jobbak az oroszoknál. Ók is lopkodnak egymástól találmányokat és technológiákat, csak persze nem olyan mennyiségben. Hisz annyira azért nincs is rá szükségük, és előbb-utóbb legálisan is megszerezhetik azokat.

Érdekes módon William Colby (CIA) elítélte ezt a gyakorlatot, és úgy vélte, az efféle tevékenység az egymással szövetséges vagy baráti államok között fölösleges, mert a technológiai információk nagyobb része manapság már általánosan hozzáférhető - másrészt, és ez a lényeg szerinte: ha kiderül egy-egy ilyen akció, sokat ront a szóbanforgó államok kapcsolatán. Többet, mint amennyit az ellopott technológia ér.

Érdekes módon van itt egy pont, amire csak akkor figyeltek fel a furcsa kongresszus résztvevői. Nyugaton azért is kevés a gazdasági kémkedés, mindenesetre jóval kevesebb, mint Kelet-Nyugat viszonylatában, mert Nyugaton az állami kémszolgálat mihez kezdene egy új vegyészeti vagy hajózási vagy bármilyen más gyártási technológiával annak megszerzése után? Ő maga nem tudja hasznosítani, eladni pedig... Kinek ? Hiszen minden vállalat magáncég! -

A nagyméretű gazdasági kémkedésre azoknak az államoknak van szüksége (és ők tudják az eredményt hasznosítani), amelyeknél centralizált a gazdasági élet és szinte minden téren az állami cégek uralkodnak. Ott az ilymódon szerzett tudást egyszerűen átadják az azzal a profillal foglalkozó vállalatnak és az viszi tovább az ügyet. Erre hívta fel a figyelmet Sztoján Andrejev tábornok, Zselev elnök külön tanácsadója titkosszolgálati ügyekben.

Amire ott sokan csak gondoltak, de nem mondták ki, az a következő lehetett: még mindig vannak kommunista, tehát centralizált iparral és gazdasági élettel rendelkező államok, valamint sötét diktatúrák. Ezek fogják a jövőben a legtöbb technológiát lopni - köztük az, amely már ma is ezt teszi, de oly keveset beszélnek róla: az úgynevezett „Kínai Népköztársaság". Nyilvánvaló, hogy Vietnam, Kuba, Észak-Korea és az arab terrorista államok sem tétlenkednek e téren.

Kirpicsenko tábornok csak nevetett, amikor Andrejev bolgár tábornok közölte, hogy náluk nincs többé ipari kémkedés, mert az elnök egy tollvonással megszüntette a titkosszolgálat ezzel foglalkozó osztályát. Vidámságát egyrészt az a hit okozhatta, hogy ezt a hírt úgysem lehet komolyan venni - másrészt könnyedén meg is magyarázta, miért fogta el a nevetés. A nyugatiakhoz fordult és kertelés nélkül megmondta nekik: „Mindig szükségünk lesz nyugati technológiákra. És mivel ezt önök ingyen nem adják, hát mindig is kémkedni fogunk önök ellen".

Ennyit az első kelet-nyugati kongresszusról.