Dr Drábik János írásai.
Németország
és a pénzügyi oligarchia II. rész.
A
nemzetiszocializmus Versaillesben született
Miközben Lloyd
George és Winston Churchill a német császárt szidalmazták,
és Clemenceau Franciaországban a nemzetközi pénzoligarchia
amerikai színekben jelenlévő képviselőivel vitatkozott,
huszonhét szövetséges állam küldöttei gyűltek össze Párizsban
azért, hogy 1919. januárjától egy békekonferencia keretében
kidolgozzák a megfelelő nemzetközi szerződéseket. A legyőzött
német birodalom anarchiába süllyedt, mintegy tízezer szovjet
mintájú bizottság jött létre és még a legkonzervatívabb
régiókban is forradalmi helyzet alakult ki. Az erősen katolikus és
konzervatív Bajorországban 1918. november 7-én, vagyis négy
nappal a fegyverszünet előtt törtek ki a zavargások. Kurt
Eisnernek, egy kommunista agitátornak, aki október 14-én a
szabadult ki a börtönből, sikerült annyira felizgatnia a
Teresienwiese-n összegyűlt münchenieket, hogy felszólításának
engedelmeskedve követték őt a bajor parlament épületéhez, ahol
az önjelölt vezér rögtönözve kikiáltotta a köztársaságot. A
bajor főváros - mindenki meglepetésére - egy improvizáló
agitátor uralma alá került. Eisner irányításával elfoglalták
a pályaudvart, a nyilvános épületeket anélkül, hogy a demagóg
újságírót akár egyetlen rendőr vagy katona is letartóztatta és
visszavitte volna abba a börtönbe, ahonnan októberben szabadult.
Tény, hogy
november 7-én estére, miközben a német hadsereg elkeseredetten
tartotta a frontot, amelyet Ferdinand Foch tábornagy francia
főparancsnok sehogy se volt képes áttörni, a bajor királyi
palotában egy kommunista agitátor átvette a hatalmat. III. Lajos
bajor király hanyatt-homlok Salzburgon át Magyarországra menekült.
Eisner még az éjjel kinevezett nyolc minisztert, köztük egy
lakatost munkaügyi miniszternek. Ez az államcsíny végrehajtójának
mindössze 18 márkájába került, amit aznap sörre a zsebébe
tett. A rögtönzött államcsínyt a hadsereg, a rendőrség és a
hivatalnokok ölbe tett kézzel, tehetetlenül nézték végig.
Egyetlen délután elég volt egy demagóg firkásznak ahhoz, hogy a
német birodalom legrégibb keresztény-konzervatív tagállamát a
hatalmába kerítse, még mielőtt II. Vilmos lemondott volna, és
mielőtt még Erzberger, a német meghatalmazott a Foch francia
tábornagy által előkészített fegyverszüneti egyezményt a
Compiegne-i erdőben aláírta volna. A Bajor Köztársaság új
főnöke azonnal követeket nevezett ki, és megszakította a
kapcsolatot Berlinnel. Nem mulasztotta el kinyilvánítani
Németország háborús felelősségét sem. November 3-án pedig
elárasztotta dokumentumokkal a győztes hatalmakat, amelyek
állítólag mind alátámasztották, hogy a háborúért egyedül
Németország volt a felelős.
Eisner egy
Mühsam nevű kommunistát bízott meg személyes védelmével, aki
vörösgárdistákból és lázadó matrózokból milíciát
szervezett. A segítségükkel már az első éjszaka megpróbálta
az improvizáló leninista agitátor kikiáltani a proletariátus
diktatúráját. Ez már azonban túl sok volt az első
meglepetésükből felocsúdó bajoroknak. A lakosság legyőzve
apátiáját ellenállt a lázadóknak. Az ablak alá gyűlve ezt
kiabálták: "Akasztófára Eisnerrel, mi Bajorországot
akarjuk!" Eisner megrészegülve a hatalomtól azt képzelte,
hogy csak a gyengeelméjűek ellenzik uralmát. 1919. január 12-re
kitűzte a képviselő választást. Ez azonban katasztrofálisan
végződött a számára. A 180 képviselőből csak három tartozott
Eisner pártjához. A hét napra rá megtartott nemzetgyűlési
választásokon is abszolút többséghez jutottak a polgári pártok.
Bajorország újdonsült diktátora azonban nem mondott le, ezért
1919. február 21-én a galíciai származású Eisnert, - akinek
csak apja vette fel az Eisner nevet, amikor Berlinbe költözött, -
a szintén zsidószármazású Gróf Arco Valley, a német hadsereg
hadnagya, lelőtte.
Ezzel azonban
ez a tragikus rögtönzés még nem ért véget. Az augsburgi,
fürthi, würzburgi, lindaui kommunisták nyomban Münchenbe siettek,
hogy Emil Mühsam mögé állva, aki Eisner halála után átvette a
vezetést, kikiáltsák a Tanácsköztársaságot és bevezessék a
proletariátus diktatúráját. A népi megbízottak fantasztikus
határozatot hoztak. Eszerint "Mindenki úgy dolgozik, ahogy
jónak látja; az alárendeltség megszűnik, a jogi gondolkodás nem
érvényes. Tizennyolc éves kortól minden állampolgár jogosult az
egyetem látogatására. Az eddigi történelemtanítás pedig, mint
kultúraellenes, be van tiltva."
Emil Mühsam
amatőr csapatát hamarosan szakképzett forradalmárok váltották
fel. Ők nem bajor börtönökből kerültek elő, hanem a Kommunista
Internacionálé pétervári vezetősége küldte
Szovjet-Oroszországból nagy sietve Münchenbe őket. Lenin
feltétlenül az irányítása alá akarta venni ezt a "csodálatos
bajor forradalmat", amely igen közel feküdt a szövetségesek
által megszállt területekhez. A bolsevik vezér felismerte, hogy
mennyi hasznot lehetne húzni ebből a politikai kalandból, és
ezért három hivatásos forradalmárt is küldött Münchenbe, név
szerint Levient, Eugén Levinét és Axelrodot. A három leninista a
bajor fővárosba érkezve azonnal bejelentette: "Az ideológiai
viták korszakát a hadiállapot korszaka követi, az intellektuelek
beszédeit pedig a kivégző osztagok sortüzei." Lenin
Moszkvából szigorúan számon kérte kiküldött embereitől:
"Felemeltétek-e háromszorosára a béreket? Elszállásoltátok-e
a munkásokat a jómódú negyedekben? Megszüntettétek-e részükre
az élelmiszerek adagolását? Ejtettetek-e túszokat a burzsoázia
körében?" A bejelentett vérengzésekre hamarosan sor került.
A Lenin emberei által ejtett túszokat pedig 1919. április 30-án
mind kivégezték, amikor az önkéntes egységek München felé
közeledtek. Elég volt, ha valakinek valamilyen nemesi címe volt,
hogy a kivégzendők listájára kerüljön.
A Párizsban
tanácskozó küldöttek körében a müncheni kommunista diktatúra
kilengései nem keltettek különösebb aggodalmat. Tisztában voltak
vele, hogy egy forradalmi Bajorország széttörné a német
egységet, és kifejezetten kedvező lenne a győzők számára. A
francia kormány diplomáciai képviselőt is küldött Münchenbe,
akinek a szeparatista törekvéseket kellett volna támogatnia.
Clemenceau még arra is javaslatot tett, hogy élelmiszer segélyben
részesítsék a müncheni kommunista rezsimet. Miközben
Németországban százezrek haltak éhen a szövetségesek által
tudatosan alkalmazott blokád következtében, ugyanezek a
szövetségesek készek voltak élelmiszer szállítmányokkal a
kommunista uralom segítségére sietni Bajorországban.
A Münchenben
uralkodó káosz azonban nem volt kivétel, hiszen hasonló volt a
helyzet Poroszországban, Hannoverben, Szászországban, a
Ruhr-vidéken. A Németországot elárasztó bolsevik ügynökök még
tragikusabbá tették a blokád által okozott helyzetet, mert az
általuk szervezett sztrájkokkal tovább nehezítették az amúgy is
megbénított közellátás működését. A mérhetetlen nyomor
valósággal megvadította a lakosságot, és a bolsevikok mindenütt
rávetették magukat a német állam még maradék erőire. A
nemzetközi pénzoligarchia, amely hatalomra juttatta Trockijt és
Lenint Oroszországban, most az ő irányításukkal és közvetlen
támogatásukkal akarta Németországban megismételni az
oroszországi hatalomátvételt. Amikor a fronton soha le nem győzött
német hadsereg katonái a francia és a belga hadszíntérről
visszatértek és 1918. december 11-én Berlinbe érkeztek, a
szociáldemokrata Friedrich Ebert, aki ekkor az ideiglenes
köztársasági elnök volt, így köszöntötte őket: "Üdvözlöm
Önöket, akik vereség nélkül tértek vissza a csatatérről."
De minden udvariaskodó tiszteletadás ellenére tudták a katonák,
hogy egy politikailag megosztott, összeomlott, megrágalmazott
országba tértek vissza, ahol a forradalom ragadta meg a hatalmat,
vagy méginkább két egymással életre-halálra versengő
forradalom, amelynek vezető csoportjai nem csak vitatkoztak
egymással, de egymás megsemmisítésére törtek. 1918. november
9-én a szocialista képviselő Philipp Scheidemann a Reichstag
épülete előtt kikiáltotta a köztársaságot. Két órával
később a spartakista Karl Liebknecht a palota előtti Lustgartenben
viszont a szabad szocialista köztársaságot kiáltotta ki, és
háláját fejezte ki a szovjet-orosz ügynököknek a tőlük kapott
segítségért. Ilyen esetekben a radikálisok rendszerint hamarosan
félretolják a mérsékelteket. November 9-én este a mérsékelt
szocialista vezetők Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann és Otto
Landsberg elhatározta, hogy enged a forradalmi nyomásnak. A
szélsőséges Hugo Haaseval, Wilhelm Dittmannal és Emil Barthtal
egy hattagú kancelláriát hoztak létre, amely szovjet mintára a
Népi Küldöttek Tanácsa elnevezést kapta. Scheidemann így ír a
Berlinben uralkodó helyzetről:
"Ez volt
az az idő, amikor Karl Liebknecht minden reggel maga köré
gyűjtötte követőit a Siegesalleen... Az volt az elv, hogy ne
csillapodjon a feszültség, és minden mozgásban maradjon, mindenek
előtt a munkanélkülieket, és ami ugyanazt jelentette, a katonákat
az utcán kell tartani. Jól emlékszem egy esős vasárnap estére.
Ebert és én a birodalmi kancellárián dolgoztunk az akkori
hadügyminiszterrel, Scheuch-al. Ekkor jött a jelentés egy közeledő
tüntető menetről. A kapukat becsukták, és a villanyt eloltották.
A menet, miközben a vörös lobogókkal és plakátokkal haladt,
megállás nélkül kiáltozta: le Eberttel és Scheidemannal, éljen
Liebknecht! A Wilhelm Platz tele volt tömeggel. Szorosan álltak a
kerítéskapuk előtt, mi pedig egy sötét előszobában
toporogtunk, mint egy szigeten. Fokozatosan csend lett. Liebknecht
beszélt az autójából. Röviden, monotonon, mindig ugyanazt: "Ott
ülnek az árulók, a Scheidemannok, a szociálpatrióták, a
fészküket már ma felszámolhatnánk. Üvöltő helyeslés."
Miközben radikális katonacsoportok érkeztek, Liebknecht tovább
harsogta: "Nem lesz nyugalom Berlinben. A munkások nem hagyják
magukat a gyárakba zárni és hatalmas tüntetésekkel, mint amilyen
a mai, erre a kongresszusra kényszerítik véleményüket."
Berlinben
minden a Lenin által odaküldött szovjet-orosz komisszárok körül
forgott. A német munkásság bennük látta azokat, akik a
"szabadság zászlaját" először kibontották. A
kommunista ultrabaloldali vezetőség, élén Liebknechttel és Rosa
Luxemburggal, jól tudta, hogy egy éhező, munkanélküli nép
ellenszegülése robbanásig feszült helyzetet teremt. A kommunista
vezetők ezt a forradalmi potenciált akarták erősíteni. Tartottak
attól, hogy a néptömegek lendülete alább hagyhat és ugyanakkor
a polgárság is erőre kaphat. 1918. november 11-től a hadsereg
fegyelmezetten visszatért, és a csapatok még engedelmeskedtek
tisztjeiknek. A forradalmi vezetők ezért fel akarták gyorsítani
az eseményeket, ugyanakkor el akarták kerülni az összeütközést
a frontról visszatért katonákkal. Tartani lehetett attól, hogy a
katonák a gomba módra elszaporodott szovjet típusú tanácsok
tevékenységére erőszakkal reagálnak. Azért, hogy elejét vegyék
egy hazafias lázadásnak, a spartakisták - a német bolsevikok így
nevezték magukat, egyesek szerint a római rabszolgalázadás
vezetője Spartakus után, mások szerint Adam Weishaupt után, aki
az illuminátus rendet, a kommunista mozgalom elődjét
megalapította, és ebben a rendben a Spartakus nevet viselte -
Berlinben tizennégy zászlóaljat szerveztek ezer-ezer résztvevővel,
amelyek mind a kommunista bizottságok irányítása alatt állottak.
Az utca az övék volt. Szövetségeseik a lázadó tengerészek,
akik magukat "népi tengerészeti hadosztálynak" nevezték
a császári kastélyban, a Reichsbankban és a porosz
képviselőházban tanyáztak. Egy harmadik még radikálisabb
egység, a "biztonsági felügyelet" 24 órán át a
kormányt tartotta megfigyelés alatt. Liebknecht és leninista
stábja mind a három felfegyverzett alakulatot az ellenőrzése
alatt tartotta. A parlament erőszakos elfoglalására külön
"köztársasági védő csapatot" állítottak fel,
amelynek tagjai fekete-vörös karszalagot viseltek. Lenin nyíltan
megmondta, mi a szándéka: "Nagyon jól tudjuk, hogyan terjed a
forradalom: a németek, a franciák és az angolok fogják befejezni
a munkát, és a szocializmusé lesz a győzelem." Ebert, a
birodalmi elnök, a leninisták túsza volt. Kémekkel volt
körülvéve, postáját felbontották, telefonját lehallgatták. A
társadalom túlfűtött kazánja bármikor felrobbanhatott. Ebert
tudta, hogy egy - a Moszkvában uralmon lévő bolsevik vezetőség
által kitűzött - időpontban bármikor kiolthatják az életét.
Ebert és Scheidemann a baloldalhoz tartott, de megmaradtak
hazafiaknak. A népbiztosok tanácsának elnöke, páni félelemben
élt. Tudta, hogy csak egy lehetőség van a bolsevik hatalomátvétel
elkerülésére, ha a hadsereg, illetve az, ami belőle még
megmaradt, a kormány segítségére siet. Ebertet csak az mentette
meg a teljes elzártságtól, hogy volt egy olyan titkos telefonvonal
a kancellária és a nagyvezérkar között, amelyről a bolsevikok
nem tudtak, ezen keresztül vette fel a kapcsolatot Hindenburggal,
aki 1918. december elseje óta Kasselban tartózkodott, a
Wilhelmshöhe-i kastélyban. Hindenburg nem bízott Ebertben, mert
gyakran hozott olyan döntéseket, melyeket azonnal visszavont,
mihelyt szélsőséges kollégái zsarolni kezdték. Ebertet nagyon
megrémítette az a milícia, amelyet Liebknecht és Rosa Luxemburg
megszervezett. Ez száztíz bolsevik centúrióból állott,
valamennyi centúrióhoz tizenegyezer ember tartozott. Ugyanakkor
attól is tartott Ebert, hogy ha a hadsereg segítségét kéri,
akkor az katonai diktatúrához vezethet. Mégis úgy döntött,
megkéri titokban a hadsereget, hogy avatkozzon be.
1918. december
elején a kommunista milicisták elegendő fegyverrel rendelkeztek,
de nem voltak jól megszervezve és szakszerűen irányítva.
Vezetőik lázadók voltak, nem képzett katonák. Lenin tudta, hogy
egy hónapra még szüksége van ahhoz, hogy ezt a vörös milíciát
megfegyelmezze, és harcképessé tegye. Hindenburgnak viszont végig
kellett néznie, ahogyan hadserege felbomlik. Ennek a hadseregnek a
katonái mielőbb haza szerettek volna menni. Ugyanakkor Hindenburg
azt is tudta, hogy 1918. decembere döntő a bolsevikok számára.
Karácsonyra már csak üres, kifosztott kaszárnyák maradnának. A
spartakisták mindenütt megjelentek és magukkal vitték a
fegyvereket, lőszereket és az élelmiszert. Ha Hindenburg segíteni
akart, akkor neki azonnal lépnie kellett. A kaszárnyákban már
csak kevés fegyveres tartózkodott, néhány hivatásos katona és
példamutató tiszt, akik végigharcolták a világháborút. A
spartakisták tudatában voltak, hogy napokon belül
Szovjet-Németország urai lesznek. Scheidemannak bizonyítania
kellett, hogy a szélsőbaloldali népbiztosok, - az ő hivatali
társai - Moszkva fizetett ügynökei voltak. 1918. tavaszától
kezdődően tehát nem a francia Clemenceau volt az egyedüli, aki a
végét járó német birodalomban kézbe vette a forradalmi
mozgalmak irányítását. Lenin berlini követe a független
szocialista Hugo Haasenak adta át a pénzt azért, hogy forradalmat
robbantson ki Németországban.
1918. november
18-án rádióüzenetben fordult Szovjet-Oroszország tanácskormánya
a németországi munkás, katona és matróztanácsokhoz: "Katonák
és matrózok, ne adjátok ki a fegyvert a kezetekből, mert utána
az egyesült kapitalisták leigáznak titeket. Fegyverrel a kézben
mindenütt át kell venni a hatalmat, és létre kell hozni egy
munkás, katona és matróz kormányt Liebknechttel az élén. Ne
hagyjátok rábeszélni magatokat egy nemzetgyűlésre. Tudjátok
hová vezetett titeket a Reichstag."
Lenin és
berlini ügynökei parancsára a spartakisták december 16-án
Hindenburg leváltását követelték. A spartakisták az un.
katonatanácsokat kongresszusra hívták Berlinbe, amely december
16-tól 20-ig tanácskozott és elsöprő többséggel jóváhagyta a
következő határozatot: "1. A hadsereg és a haditengerészet
felett a főparancsnokság jogkörét a népbiztosok és a központi
tanács gyakorolja. A helyőrségek irányítását a helyi munkás
és katonatanácsok látják el. 2. A militarizmus és a vakfegyelem
megszüntetésének jelképeként eltávolításra kerülnek a
rangjelzések, és a rendkívüli fegyverviselés be van tiltva. 3.
Az egységek megbízhatóságáért és a fegyelem megtartásáért a
katonatanácsok felelősek. 4. Szolgálaton kívüli elöljáró
nincs többé. 5. A katonák maguk válasszák vezetőiket. 6. Azok a
korábbi tisztek, akik bírják csapataik többségének a bizalmát,
újraválaszthatóak. 7. A jelenlegi hadsereg felszámolását és a
népi haderő létrehozását fel kell gyorsítani." Hindenburg
keményen tiltakozott ezek ellen a határozatok ellen, és követelte
Eberttől, hogy végrehajtásukat a nemzetgyűlés összehívásáig
függessze fel. Ebertnek a tanácskongresszus utolsó napján
sikerült elérnie, hogy a határozatokat az 1919. január 19-re
kitűzött nemzetgyűlési választásokig felfüggesszék.
Hindenburg
azonban - mint már utaltunk rá - nem bízott Ebertben, aki
túlságosan sokszor változtatgatta a véleményét, ezért
cselekvésre határozta el magát. Wilhelm Groener tábornokot, jobb
kezét, - Ludendorff utódját - von Schleicher őrnaggyal Berlinbe
küldte, hogy szigeteljék el az ott ülésező központi tanácsot.
Mihelyt ezt a résztvevők megtudták, a küldöttek szétszéledtek,
és nyomban hozzáfogtak a lázadás kirobbantásához. Mobilizálták
a spartakista milíciákat, ellátták a civileket fegyverekkel a
leghírhedtebb lázadó tengerészegységek közreműködésével.
Ezután a spartakista milicisták körülvették a birodalmi
kancelláriát, ahol lényegében szobafogságban tartották Ebert
birodalmi elnököt. Ekkor a teljesen magára maradt Ebert ismét
elővette titkos telefonját, amely a Kassel-i főparancsnoksággal
összekötötte és segítséget kért. A főparancsnokság
megígérte, hogy a Potsdamban állomásozó kormányhű csapatokat
azonnal Berlinbe küldi a kormány kiszabadítására. A birodalmi
fővárosban a helyzet rohamosan romlott. Az új rendőrfőnök Emil
Einchorn, aki a szovjet hírügynökségtől húzott fizetést, vörös
matrózokkal vétette körül Otto Wels helyőrségi parancsnok
hivatalát. Eldördültek az első lövések. A matrózok
letartóztatták Welset, valamint két további tisztet, és
kivégzéssel fenyegették őket. A túszként használt tisztekre
támaszkodva a vörös matrózok lazítottak egy kicsit a birodalmi
kancellária körüli blokádon. Ebert ismét a titkos telefonhoz
nyúlt és arra kérte a főhadiszállást, hogy Hindenburg állítsa
le a Potsdamból közeledő kormányhű csapatokat. Már túl késő
volt. A hadsereg elhatározta, hogy saját felelősségére
cselekszik. Ez a hadsereg, amely három hónappal ezelőtt még
négymillió katonával rendelkezett, ma már csak néhány hűséges
katonából állt, ezek masíroztak december 23-án a kancellária
felé, hogy a birodalmi fővárosban megakadályozzák a bolsevik
hatalomátvételt. Hindenburg katonái a királyi palotánál
mindössze nyolcszázan voltak. Ezerötszáz lázadó sáncolta el
magát és ők számíthattak a spartakista milicisták tízezreinek
a segítéségre. Mivel a városparancsnok a felkelők fogságában
volt, a tűzharc bármely pillanatban kitörhetett. A vörös
matrózok közölték Scheidemannal, hogy ha a kancellár nem állítja
le az előrenyomuló katonákat, akkor veszélyben forog a foglyul
ejtett városparancsnok, Otto Wels élete is.
1918.
karácsonyán a reggeli órákban elkezdődött a tűzharc. A
kormányhű minihadsereg megrohamozta az épületet. Fél tízre
elszállt a lázadók bátorsága és kitűzték a fehér lobogót a
megadás jeleként.
Rövidre rá
azonban váratlan fordulat történt. A megadási tanácskozások
lehetővé tették, hogy a forradalmi lázadók lerohanják a
kormányhű csapatok vékony sorait, miközben más forradalmi
csapatok hátba támadták őket. A vörös matrózok az újonnan
érkező erősítésekkel megrohamozták a már elveszettnek hitt
palotát. A reggeli órák győztesei, Hindenburg katonái, két tűz
közé szorulva felmorzsolódtak és közel álltak ahhoz, hogy az
utolsó szálig lemészárolják őket. A túlélők csak igen
nehezen tudtak elmenekülni.
Liebknecht és
Rosa Luxemburg spartakistái aztán Hindenburg utolsó híveit is
megsemmisítették. A szovjetek által irányított győztesek kezébe
került nemcsak a csatatér, hanem a birodalmi nyomda és a
közlekedési vállalat vezetése is. A rablóvezérré átalakult
(ez Scheidemann kifejezése) Einchorn uralkodott a birodalmi főváros
északi részén. Egész Berlin a vörös szabadcsapatok terrorja alá
került. Még a szocialisták sem tudták a lakosságot a tényleges
eseményekről tájékoztatni. Lapjuk, a Vorwärts is a spartakisták
kezére került. A Vorwärts egy másik nyomdáját is elkobozták és
a Spree-be dobták. A központi kormány teljesen ki volt
szolgáltatva a felkelőknek. A forradalmi diktatúra gúzsba kötötte
őket. A hadsereg főparancsnoksága is meg volt bénulva. Az a
néhány egység, amely hű maradt hozzá, az egész országban szét
volt szórva. A tisztikarból is csupán néhány száz önkéntes
maradt. A spartakisták a berlini utcák minden fontos pontjára
őrséget állítottak gépfegyverrel. Állandóan lövéseket és
gránátrobbanásokat lehetett hallani. Az emberek csak szorosan a
fal mellett mertek közlekedni. A népbiztosok úgy ültek
szobájukban, mint egy egérfogóban. Nem merték elhagyni a
birodalmi kancelláriát, mert attól féltek, felakasztják őket.
Az országgal nem tudtak érintkezésbe lépni, mert a posta, a
távíró, a vasút már mind vörös kezekben volt. A berliniekhez
sem tudtak szólni, mivel az újságokat, szerkesztőségeket és a
nyomdákat is elfoglalták a spartakisták. Ha lett volna egy német
Trockij vagy Lenin, akkor egy ilyen vezér néhány óra alatt a
hatalmába keríthette volna Berlint. Csupán egy utolsó rohamra
lett volna szükség és 1918. karácsonyára a bolsevizmus
győzhetett volna Berlinben.
A szószátyár
Liebknecht azonban határozatlan volt és szónoklatokra pazarolta
idejét, miközben csak a kezét kellett volna kinyújtania, hogy
átvegye a hatalmat. Ezúttal is kiderült, hogy a küzdelemben a
legerősebb fegyver az erős karakter. Nos, ezekben a napokban egy
vasakaratú ember is feltűnt Berlinben. Úgy hívták Gustav Noske.
Gustav Noske,
a vasakaratú szociáldemokrata
A német
bolsevik vezetők habozása láttán akcióba kezdett egy kemény
akaratú ember, aki nem előkelő származású, nagytekintélyű
katona, vagy képzett szakember volt, hanem egy tettre kész munkás,
aki egyesítette magában az egyszerű emberek józan ítéletét,
akaraterejét és tettre kész hazafiságát.
A szocialista
népbiztosok annyira féltek szobáikban, hogy még a villanyt se
merték felgyújtani. Ekkor állt fel az egykori favágó, majd
mészárossegéd, később pedig különböző szociáldemokrata
újságok munkatársa, az autodidakta Gustav Noske. A szélsőbaloldali
népbiztosok, mint Emil Barth, elhagyták a birodalmi kancelláriát.
Ebertnek, aki összetörten sétálgatott szobájában, eszébe
jutott egy szociáldemokrata képviselő, akit 1914-ben a chemnitzi
bányászok választottak meg. A háború alatt bátor hazafinak
bizonyult, és mint tiszthelyettes éles eszével és erős
akaratával elnyerte feljebbvalói tiszteletét. Vajon ez az
egyszerű, de tehetséges német férfi alkalmas lenne-e arra, hogy
ezen a karácsonyi napon megmentse Berlint a bolsevik
hatalomátvételtől?
Noske két
hónappal korábban már bebizonyította, hogy kész harcolni a
szovjeturalom ellen. Amikor 1918. novemberének elején a német
haditengerészet Kiel-i támaszpontján lázadás tört ki,
szocialista társai Noskét küldték ki a rend helyreállítására.
Noske kemény kézzel rendet teremtett. Ebert felkérésére Noske
ismét akcióba lépett. 1919. január 6-ra a lázadó vörös
matrózok, vagyis azoknak az elvtársai, akikkel Noskének Kiel-ben
már dolga volt, a szovjet-orosz ügynökök és Liebknecht
vezérletével a hatalom átvételére készülődtek. 1918. december
24-én, amikor a kétszázezer felfegyverzett forradalmár Berlinben
elfoglalta a birodalmi kancelláriát, Noske elhatározta, hogy
bármilyen áldozatot is követeljen ez tőle, de megakadályozza a
bolsevik hatalomátvételt.
Hindenburg és
vezérkari főnöke, Groener, hittek ennek a favágóból lett
tiszthelyettesnek és komolyan tárgyaltak vele. A legsürgősebb
feladat volt, hogy a három kommunista népbiztos helyére újakat
nevezzenek ki. Ebert, aki ekkor a birodalmi elnök, vagyis
köztársasági elnök volt, felkérte Gustav Noskét, hogy
csatlakozzon azokhoz a népbiztosokhoz, akik a birodalmi
kancelláriában maradtak. Ezek közül bármelyiket a fellázított
berlini nép habozás nélkül kidobta volna az ablakon, ha erre Karl
Liebknecht megkérte volna őket. Noske azonban nem azokhoz
tartozott, akik minden további nélkül megadják magukat. Azt a
kormányhivatalt vállalta el, amely abban az időben a legkevésbé
volt vonzó, azaz ő lett a német birodalom hadsereg nélküli
hadügyminisztere 1918. december 29-én. Noske tisztában volt azzal,
hogy a neki felajánlott bársonyszék a lehető legkényelmetlenebb,
de egykedvűen csak annyit válaszolt: "Valakinek vérebnek is
lennie kell."
A szócséplő
Liebknechttel ellentétben Noske nem tétovázott. Nem olvasta
Machiavellit, de tudta, hogy minden erejére szükséges lesz, ha meg
akarja akadályozni a bolsevik hatalomátvételt. "Ha helyre
akarom állítani a törvényes rendet Berlinben, akkor gyorsan
egyetértésre kell jutnom a katonákkal, hogy kézben tudjam tartani
őket" - mondotta később Noske. Mint már említettük,
december 25-én a tiszteket a spartakisták elűzték. A német
hadsereg négymillió katonája a világháborúból visszatérve a
városok iparnegyedeiben és parasztgazdaságaiban tartózkodott.
Ugyanakkor a felfegyverzett forradalmárokkal az utcákon harcolni
egészen másfajta harcmodort igényelt, mint amire a katonák ki
voltak képezve. Tehát nemcsak katonákat kellett találni, hanem
teljesen új katonai harcmodort is ki kellett dolgozni. Noskéval
egyidejűleg Maercker tábornok is feltűnt, aki 1918. karácsonyáig
csaknem ismeretlen volt. Maercker, aki a háborúban az egyik
gyalogsági hadosztály parancsnoka volt, tisztában volt vele, hogy
értelmetlen dolog néhány katonának éhező, fellázított emberek
tízezreivel szembeszállni. A fellázított tömeg nyomásának csak
különösen fegyelmezett, speciálisan kiképzett, elit csapatok
képesek ellenállni, ezért ilyeneket kell sürgősen létrehozni.
Néhány ilyen egység felállítása azonban versenyfutás volt az
idővel. Ezért Noskével egyetértésben Maercker napi kétszáz
gramm hús fejadagot, és ötszörös zsoldot ígért elit csapata
tagjainak. A katonai fegyelmet bajtársiasságnak nevezték, de
ugyanazt jelentette.
Noske sem
vesztegette az idejét, miután 1918. december 29-től ő volt a
hadseregért és haditengerészetért felelős népbiztos. Már 1918.
novemberében tapasztalatból tudta, hogy fegyelem és büntetés
nélkül nem lehet rendet fenntartani a fegyveres csapatoknál.
Kiel-ben sikeresen úrrá lett a bolsevikok által szított
lázadáson. Noske 1919. január 6-án szinte diktátori jogkörrel
ruháztatta fel magát a többi népbiztossal, pontosan azon a napon,
amikor csaknem mindegyiküket a spartakisták az ablakon dobták
volna ki. A forma kedvéért főparancsnokká kinevezett Noske most
már közvetlenül tárgyalt a tábornoki karral, és bizonyos fokig
önállósította magát a kormánytól. Ezekben a napokban szinte
minden a hatáskörébe tartozott. Azt a hivatalos szöveget, ami őt
ezzel a teljhatalommal felruházta, soha nem olvasta. Számára ekkor
a cselekvés volt a fontos. Noske a Königsplatzra költözött,
amely időközben Köztársaság térre lett átkeresztelve. 1920-ban
megjelent "Kiel-től Kappig" című könyvében így írja
le Noske a városközpontot: "Amikor magunk mögött hagytuk a
tömeget, amely megtöltötte a Wilhelmstrasset, akkor beleütköztünk
az Unter der Lindenen a függetlenekbe és a spartakistákba. A
Brandenburger Tor-nál, az állatkertnél, és a tábornoki kar
épületénél keresztül kellett haladnom a felvonulók menetén.
Számos felfegyverzett személy is felvonult. Néhány gépfegyveres
teherautó állt a Siegesäule-nál. Udvariasan kértem, hogy
engedjenek át, mert sürgős elintéznivalóm van. Ők készségesen
szabad utat engedtek. Ha a fegyveres csapatoknak céltudatos
vezetőjük lett volna hencegők helyett, akkor már délre a
kezükben lehetett volna Berlin."
Noske Berlintől
nyugatra egy erdős vidéken fekvő kis településen,
Luisenstift-ben, egy leánykollégiumban dolgozott éjt nappallá
téve. Az említett napon, délután három órakor lefoglaltatta az
épületet. Szőke, copfos kislányok helyett katonák szorgoskodtak,
akik telefonvezetékeket fektettek le. Noske az egyik osztály
sarkában elhelyezett diáklányágyban aludt. Rendelkezésére állt
még egy szék és egy deszkára felerősített telefon. Az
önkéntesek szinte éjjel-nappal ki-be jártak. A harc tehát
kezdetét vette Berlinért. Noske elhatározta, hogy visszaállítja
az önkéntes egységeket, megerősítésükre ezerhatszáz főt
Kiel-ből Dachlen-be hozatott. Potsdamban még egy kis repülőgép
egységet is összevont. Így már nyolc felfegyverzett egységgel
rendelkezett. A fő erőt azonban Maercker tábornok jól kiképzett
négyezer főnyi lövésze képezte.
A spartakisták
számos csapattal rendelkeztek, amelyek főleg lázadókból álltak.
Rendelkezésükre állt kétezer gépfegyver. Ezeket fel is
állították az utcákon, Berlin stratégiai pontjain az ablakokban,
a háztetőkön. Rendelkezésükre állt továbbá húsz ágyú. A
népi tengerészeti hadosztály főparancsnokságán Marschtall-ban
hatalmas mennyiségű fegyver volt felhalmozva. Ezt szétosztották a
hozzájuk csatlakozó civilek között. Még a mentőautók is fel
voltak fegyverezve. Berlinben a helyzet az 1871-es párizsi kommünre
emlékeztetett. Ami Noske szabadcsapatait illeti, egyetlen erejük
abban állott, hogy jól ki voltak képezve, alkalmas tisztek álltak
az élükön, vasfegyelem uralkodott, pontos terv szerint
cselekedtek, és parancsnokuk, Maercker tábornok, kidolgozott a
részükre egy új harci formát.
Noske a
mindenre elszánt népvezér nem habozott és keresztülvitte
akaratát. Így tehát látható, hogy a minőség állt a
mennyiséggel szemben. Amikor Lenin és Trockij megragadta a hatalmat
Oroszországban, nem habozott a bolsevizmussal szemben állókat
tömegesen kivégeztetni. A bolsevik hatalom első tizenöt
hónapjában nyolcmillió orosz vesztette életét erőszak,
gyilkosság, vagy éhezés következtében. Azaz többen haltak meg,
mint az első világháború négy éve alatt. Egy mindenre elszánt
Leninnel szemben, aki Berlint ugyanúgy uralma alá akarta vetni,
mint Petrográdot, csak lenini típusú elszántsággal lehetett
szembeszállni. A szociáldemokrata munkás, Noske tudta, hogy kivel
áll szemben. Ha nem akarják a német polgárok, hogy a lenini
terror áldozatai legyenek, akkor legalább olyan erejű
ellenterrorral kell szembeszállniuk a terroristákkal. Így lett a
meggyőződéses szociáldemokratából meggyőződéses
antibolsevik.
A spartakisták
a vörös frankfurti garnizon (helyőrség) segítségét kérték.
Az ugyancsak a bolsevikok oldalára átállt spandaui garnizon egy
oldaltámadásra készült fel. Noske elhatározta, hogy megelőző
csapást mér a spartakistákra. 1919. január 10-én kiadta a
parancsot a rendelkezésére álló csapatnak, hogy intézzen
támadást a spartakista milíciák főhadiszállása ellen. Noske
mindenek előtt ellenfelei spandaui főhadiszállására akart
csapást mérni. Egy önkéntes egység rövid tüzelés után
elfoglalta a spandaui városházát és fogságba ejtette az ott
küzdő spartakistákat. Ezeket ugyanúgy, ahogy a bolsevikok is
tették Oroszországban, a helyszínen agyonlőtték. Egy másik
önkéntes egység az éjjeli órákban elfoglalta a
Belle-Alliance-Platz-ot, ahol, már két hete az elkobzott nagy
berlini újságok szerkesztőségei voltak, és amelyek azóta a
spartakistáknak dolgoztak. A spartakisták 1919. január 5-én
elfoglalták a szociáldemokrata Vorwärts-et is, és a saját
céljaik szolgálatába állították. A szociáldemokrata miniszter
Noskét, az egykori újságírót, ez különösen sértette.
Önkéntesei ezen a napon az épület frontszárnyán erőteljes
gránáttámadással hatalmas rést ütöttek, és az épület egy
része összeomlott. A felkelők fehér zsebkendőket lobogtatva az
utcára rohantak, de itt se volt könyörület.
"Emberiség
elleni bűntett" - hangozna ma az ítélet. Még akkor is, ha
azt nem valamiféle náci, hanem egy meggyőződéses
szociáldemokrata követte el. Mintegy háromszáz spartakista az
épület hátsó részébe menekült, de őket is utolérte sorsuk.
Néhányan azért menekültek meg, mert váratlanul egy bolsevik
ellentámadásra került sor. De röviddel a támadás után Berlin
nyugati része Noske ellenőrzése alá került. A következő napon
úgy nézett ki a német főváros, mint egy sivatag. A néhány
ezernyi győző rendezett csoportban a belvárosba vonult. Néma
csönd volt. Ekkor azután felébredt az egész város. A berliniek,
mintha csak egy rémálomból ébredtek volna, megjelentek a házak
kapujában, szemeiket dörzsölték, úgy tűnt nekik, hogy egy
óriást látnak, aki igazi katonák vállain halad. Hamarosan
felfogták, hogy szabadok, vége a két hónap óta tartó rémálomnak
és ujjongva üdvözölték ez elvonuló katonákat.
Az utolsó
bolsevik ellenállási központ a rendőrség központi épülete
volt. A Moszkva zsoldjában álló Emil Eichhorn visszaszerezte az
uralmat a rendőrség központi épülete felett. Noske megvárta az
elsötétedést. Ezután következett a nagy roham. Gránátok törték
át az épület frontoldalát. Egész falak omlottak össze. Két
órán át tartó elkeseredett küzdelem után Noske önkéntesei
könyörtelenül üldözőbe vették a spartakistákat egészen a
romokban heverő hivatali szobákig, a liftekben és még a pincékben
is.
Berlin
kommunista fellegvárában pánik tört ki. A spartakisták
fejvesztve menekültek. Mintegy húszat közülük elfogtak és
nyomban agyonlőttek. Ki ezért a felelős? Természetesen a
szociáldemokrata Noske. A két kommunista vezető Liebknecht és
Rosa Luxemburg, akik nyolc nappal korábban a vörös Berlint
hatalmukba kerítették, még menekülőben voltak.
1919. január
15-én felkutatták őket, majd a Hotel Eden-be, a lovassági
gárdahadosztály főhadiszállására szállították őket. A
látszat kedvéért tárgyalást tartottak, és kihallgatták őket.
Amikor Liebknecht kilépett az épületből azért, hogy átszállítsák
a Moabit nevű börtönbe, bolsevik módra két kemény ütést
mértek a fejére gumibottal. Ezután revolverrel megadták neki a
kegyelemlövést, ahogyan azt a kommunistáktól tanulták. Röviddel
rá Rosa Luxemburgra került a sor. Leninista módon ő is két
hasonló ütésben és egy lövésben részesült. Csak egy hónappal
később találták meg holttestüket az egyik csatornában. Így
fejezte be életét 1919. januárjában, Berlinben a németországi
bolsevik hatalomátvétel két vezetője. Két hónapon át
rendelkezésükre állt a megbénított német nép. Ők azonban a
döntő pillanatban nem mertek céljaik érdekében cselekedni. Ezért
az életükkel fizettek.
Egy Trockij,
vagy egy Lenin, akik az oroszországi bolsevik hatalomátvétel
minden részletét alaposan kidolgozták, néhány óra alatt
megragadták a hatalmat az orosz fővárosban, majd hosszantartó
véres erőszak után egész Oroszországban. Liebknecht és Rosa
Luxemburg forradalmi frázisokat pufogtató fecsegőnek bizonyult
Trockijhoz és Leninhez képest. A két német bolsevik vezető
leninista stílusú eltávolítása még az akkori szocialista
vezetőket is "sajnálatuk" kifejezésére késztette. A
német szocialista párt első embere, Scheidemann, aki egy héttel
később birodalmi kancellár lett, a következőket mondotta: "Ők,
a két áldozat nap-nap után fegyverbe hívták a népet és
követelték a kormány erőszakos megdöntését. Ők maguk lettek a
saját véres terrortaktikájuknak az áldozatai."
Amikor Noske
Berlint az ellenőrzése alá vonta, a német szocialista párt
elhamarkodottan azt hitte, hogy a városban lezajlott bolsevik
forradalom a vészterhes német múlt egy véres lapja csupán. A
szociáldemokraták tévedtek, mert a főváros visszaszerzése csak
rövid epizódnak bizonyult. Hamarosan újból kellett kezdeni
mindent, először Berlinben, majd Németország más területein. A
vezér nélkül maradt spartakistáknak ismét lángba kellett
borítaniuk Berlint és az országot. A legyőzött német birodalom
fővárosa kétszer is államcsínyt élt át 1918. szentestéje és
1919. január 15. között, azaz egy hónapon belül. A harmadikra,
egy még erőszakosabbra és véresebbre, két hónap múlva került
sor. Valójában szünet nélkül harcolni kellett, mert még szinte
nem is ért véget Noske akciója Berlinben, amikor Bremenben és
Bajorországban már vörös diktatúra volt. Hamarosan felkelésre
került sor a Ruhr-vidéken is, majd Szászországban. "Egy nép,
amelyet elkeseredetté tett a nyomorúság és lelkiismeretlen
uszítók felhergeltek, önpusztításba kezdett" - sajnálkozott
Scheidemann szocialista vezető. Mindez a párizsi békekonferencián
résztvevő delegátusok közönyös tekintete előtt történt, akik
érzéketlenül nézték ezt a láncreakciót, amely a nyugat kapuja
elé hozta a kommunizmust, és már Franciaországot fenyegette. A
győztes szövetségesek elégtétellel vették tudomásul, ahogyan a
bolsevikok aláássák Németország erejét, és minden rendet
megsemmisítenek. A Münchenben hatalmat gyakorló Eisnerrel a
legszívélyesebb kapcsolatot építették ki, és ugyanezt tették
leninista követőivel is, akik a még nyugatot egyedül védő
falat, Bajorországot megrohamozták. Németország megsemmisítése
mindennél fontosabb cél volt számukra. Minden más csak mellékes
dolognak számított.
1919.
januárjában Németország egy rövid ideig azt hitte, hogy újra
feltápászkodhat. Miközben a huszonnyolc győztes hatalom éppen
megkezdte tanácskozásait, Németországban választás zajlott.
Néhány napig nyugalom volt, komolyabb incidensekre nem került sor
a nemzetgyűlés képviselőinek a megválasztásakor. Az eredmény
azonban meglepőnek bizonyult. Noha a szocialisták látszatra a
mindenki által kívánt rendszert vezették be, mégis vereséget
szenvedtek. A négyszázhuszonhárom képviselői helyből csupán
százhatvanötöt tudtak megszerezni. A kommunistabarát független
szocialisták, akik csatlakoztak a spartakistákhoz, pedig mindössze
huszonkét helyhez jutottak, azaz csak a polgárok öt százaléka
szavazott rájuk. A polgári német demokrata párt, a keresztény
centrum és a német nemzeti néppárt viszont kétszáztíz
képviselőt küldhetett a nemzetgyűlésbe, vagyis negyvenöttel
többet, mint Ebert és Scheidemann pártja, noha ez a párt hatalmon
volt és az számos előnyt jelentett a választás alkalmával. A
parlamenti demokráciát akaró pártok a leadott voksok több mint
háromnegyedét megkapták. Ez világosan megmutatta, hogy a német
nép nem kér a bolsevik rendszerből.
A
tulajdonképpeni győztes ezen a napon egyértelműen az egykori
favágó Gustav Noske volt, aki ismét kézbe vette a fejszét.
Noskét ezért saját pártjának megalkuvói és engedékeny gyávái,
vagyis napjaink szalon-szocialistáinak és szociáldemokratáinak az
elődei, megtagadták. De ebben a pillanatban valamennyien, mindenek
előtt a szocialisták, elismeréssel adóztak neki kemény
magatartásáért. A német nép ezekben a hetekben felismerte, hogy
Noske volt az, aki a bolsevizmus rabszolga-rendszerétől
megmentette.
Noske elérte,
hogy az újonnan megválasztott nemzetgyűlés ne Berlinben, hanem
Weimarban üljön össze. Berlinben fennállt a veszélye, hogy a
spartakizmus újra feléled, és az egész nemzetgyűlést fogságba
ejti. Azonban Weimarban sem fogadták szívélyesen a képviselőket.
A forradalom itt is fortyogott a föld alatt. Alig érkezett meg
Weimar pályaudvarára az a katonai egység, amelynek a képviselőket
kellett volna védenie, amikor a helyi vörös milicisták
megtámadták és lefegyverezték őket. Ennek ellenére az új
parlament 1919. február 6-án megkezdte működését. A szocialista
Ebert bombasztikus beszédet tartott anélkül, hogy egy szót is
ejtett volna az Elzászban, Csehországban, és Ausztriában élő
németekről. Az új nemzetgyűlés képviselői, mind a
szocialisták, mind a centrumhoz tartozóak, mind a demokraták II.
Vilmos egykori Reichstagjának a szellemét idézték. Szinte
bocsánatot kértek a forradalomért és az elnyomásért.
Scheidemannt miniszterelnökké választották. Ebert pedig birodalmi
elnökként államfő lett. Időközben a köztársaság megjelölést
kivonták a forgalomból, és hivatalosan újból a német
birodalomról beszéltek. Németországnak szerencséje volt, hogy
Noske, a kemény vágású, erős ember, mint birodalmi
hadügyminiszter, a helyén maradt.
A versaillesi
békekonferencia első hetei
A versaillesi
békeszerződés 1919. június 28-i aláírásához vezető
tanácskozások hivatalosan 1919. január 18-án kezdődtek Párizsban
a második német birodalom 1871-ben, valamint a porosz királyság
1701-ben, Königsbergben történt megalakításának évfordulóján.
Ötvennyolc különböző bizottság mintegy kétezer tanácskozást
tartott. Wilson amerikai elnök Murat hercegnő palotájában lakott.
Churchill Balfour oldalán volt látható. Lloyd George pedig
Clemenceau társaságában időzött a legtöbbet. A "Tigris"-nek
nevezett Clemanceau-nak, aki 1917-től 1920-ig állt a francia
kormány élén, Raymond Poincaré, (aki 1913-tól 1920-ig francia
köztársasági elnök volt, és 1914-ben kulcsszerepet játszott a
francia politika formálásában,) már a terhére volt. Még mielőtt
a diplomáciai színjáték elkezdődött, merényletet követtek el
a jövőbeni Csehszlovákia miniszterelnök-jelöltje ellen. Thomas
Masarik csak hajszál híján úszta meg élve. A románokat Ion
Bratianu képviselte. Prága megengedte, hogy egy szlovák küldött
is ott legyen, egy Milan Stefanik nevű asztronómus, aki 1914-ben
hadnagy volt, de nem tudni hogyan, 1918-ra francia tábornok lett
belőle. Szemtanúk beszámolói szerint a lengyel zongoraművész,
Jan Ignace Paderewski, tisztektől körülvéve úgy járt s kelt,
mintha egy balett bemutatón lett volna.
A német
delegáció tagjai számára nem tették lehetővé, hogy
megjelenhessenek a tanácskozásokon, és kifejthessék
álláspontjukat. Csupán a diktátum átvételére és aláírására
vették őket igénybe. Az előkelő párizsi társaság hízelkedve,
néha ironikusan fogadta a nagyhangú győztesek képviselőit. A
francia sajtó nem rejtette véka alá, hogy a franciák neheztelnek
az amerikaiakra. A román Bratianu pedig mindenkit körbeudvarolt és
meghívott ebédre, akitől valamit kapni akart. Ezt sokan
ellenszenvesnek találták.
Már 1919.
tavaszán a lelki és a fizikai hanyatlás jelei mutatkoztak Wilson
amerikai elnökön. Ez a kimerült, gyönge ember volt az, aki még
három hónappal korábban még azt hitte, hogy magára tudja
vállalni a világ rendbetételét. Wilsonnak azonban ekkor már
szembe kellett néznie azokkal, akik híressé vált tizennégy
pontjában egyáltalán nem hittek, és a leghatározottabban arra
törekedtek, hogy azt teljesen levegyék a napirendről. A jóhiszemű
amerikai elnök, aki komolyan gondolta 14 pontját, kísérletet tett
eredeti törekvéseinek az érvényesítésére, de amikor ez
ismételten kudarccal járt, mind lelkileg, mind testileg
összeomlott. A háttérerők a németek és a világközvélemény
megtévesztésére először meghirdették a "wilsoni 14
pontot", de később színt kellett vallaniuk, amikor bevezették
a legyőzött Németország elleni gyilkos blokádot, és elkezdték
Németország feldarabolását, pénzügyi és gazdasági függésbe
taszítását. Wilson elnök ekkor jött rá, hogy ő sem több, mint
a nemzetközi pénzoligarchia tehetetlen bábja, akit a háttérerők
csak eszköznek használtak a világ megtévesztését szolgáló
színlelő programjukhoz. A jószándékú amerikai elnök ettől a
felismeréstől meghasonlott. Testileg-lelkileg betegen távozott
Párizsból, hogy az amerikai néptől is elidegenedve haljon meg.
Lloyd George
brit miniszterelnök mindent elkövetett, hogy a Közel-Kelet
olaj-országaira rátegye a kezét, noha ez ellentétes volt azokkal
a titkos megállapodásokkal, amelyekben Anglia kötelezettséget
vállalt az arab világ felé ezen országok politikai és gazdasági
függetlenségének a biztosítására. A francia vezetők,
Clemenceau, Foch, Tardieu, és Briand kezdettől fogva francia
csapatokat akartak állomásoztatni a Saar-vidéken, a Rajnánál, és
a Rajnán túl is. A lengyelek, csehek, románok, szerbek mindent
elkövettek, hogy a középhatalmak maradványait maguk között
szétosszák. Céljaik elérése végett a nemzeti önrendelkezés
elvét, amelyre korábban oly sokat hivatkoztak a maguk javára,
következetesen félretolták a legyőzött népekkel kapcsolatosan.
Folyamatban volt az egykori török birodalom, a török Kis-Ázsia
feldarabolása, amiről a franciák és az angolok már régóta
titokban megállapodtak. Felosztották egymás között a több
millió négyzetkilométer nagyságú egykori német gyarmatokat is.
Már utaltunk
rá, hogy amikor Wilson 1919. januárjában Párizsba érkezett, nagy
politikai és erkölcsi tekintéllyel bírt. Wilson volt az, akihez a
németek fordultak, és aki előtt a német hadsereg letette a
fegyvert. Ugyanez a Wilson volt az, aki az 1918. november 11-én
megkötött fegyverszüneti megállapodás feltételeit személyesen
megtárgyalta. Szövetségesei ezeket a feltételeket minden
ellenvetés nélkül elfogadták. Az amerikai elnök tizennégy
pontjának kellett volna a békeszerződések alapját
képezni. William Bullitt amerikai diplomata, aki
később 1933-tól 36-ig az Egyesült Államok moszkvai, majd
1936-tól 1941-ig a párizsi nagykövete volt, írja a "Wilson
elnök" című könyvében: "Az emberiség jövője ritkán
függ annyira egyetlen embertől, mint ahogyan Wilsontól függött a
francia fővárosban történt visszatérése utáni hónapban.
Amikor ő House ezredes dolgozószobájában, a Hotel Grillon-ban
Lloyd George-al és Clemenceau-val tárgyalt, a világ sorsa a kezébe
volt letéve. A fegyverszüneti egyezményt aláíró szövetségesek
közül azonban egyik se vette igazán komolyan ezeket a hivatalos
kötelezettségvállalásokat. Valódi háborús céljaik, amelyekről
az ellenségeskedések során titkos szerződésekben megállapodtak,
teljesen ellentmondtak a wilsoni tervnek, amely győzők nélküli
békét, részrehajlás nélküli igazságosságot, és egyenlő
jogokat akart valamennyi nép számára."
Clemenceau
Wilson tizennégy pontját megvetette, és agyrémnek tartotta. Az
amerikai elnök kezdettől fogva tapasztalhatta partnerei fondorlatos
intrikáit, és mohó igényeit. Keserűen mondotta: "Be kell
vallanom, hogy Nagy-Britannia és a többi szövetséges a végsőkig
igénybe vette türelmemet." Wilson gyengéi közé tartozott,
hogy mélyebben nem ismerte Európát. Így például semmit sem
tudott arról a hárommillió szudéta németről, akik
Csehszlovákiához kerültek volna. Amikor ez a kérdés mégis
előkerült, csak ennyit mondott sűrű bocsánatkérések közepette:
"Masaryk erről nem szólt nekem soha." Az Egyesült
Államokban már a párizsi tárgyalásokat megelőzően szakértői
csoportok alakultak azért, hogy az elnököt megfelelő előkészítő
dokumentumokkal lássák el. Ezekben a szellemi műhelyekben a
Harvard, a Yale, a Columbia Egyetem legkiválóbb tanárai vettek
részt olyan területi szakértők társaságában, mint például
Isaiah Bowman. Ezek a szakemberek térképek százait készítették
el, amelyek meghúzták Európa, a Közel-Kelet és Ázsia Csendes
óceáni részének, valamint Afrikának a jövőbeni országhatárait.
Ezek az előkészített anyagok és térképek azonban semmilyen
szerepet nem játszottak Párizsban. Wilson - részben személyes
indítékokból - távol tartotta magától ezeket a dokumentumokat.
Még House ezredes is, a pénzoligarchia első számú frontembere,
akinek Wilson mindent köszönhetett, aki árnyékként kísérte és
a legfontosabb tanácsadója volt, látszólag háttérbe lett
szorítva egy ideig az amerikai elnök második feleségének a
kívánságára.
Az angolok a
maguk részéről bőségesen kielégítették igényeiket, még
jóval azelőtt, hogy szembe kellett nézniük Párizsban Wilsonnal.
London még a békekonferencia megkezdése előtt elérte azt, ami a
legfontosabb volt a számára. A britek Párizsban elsősorban új
ellenfelük, Franciaország terveinek a háttérbe szorításával
foglalkoztak. Ez sokkal fontosabb volt számukra, mint a világ
újrarendezése, amit különben is már régóta csak a saját
ügyüknek tekintettek. A francia Clemenceau sem volt sokkal
képzettebb a földrajzi kérdésekben, mint Wilson. André
Tardieu vezetése alatt a francia szakértők mégis pontos
aktákat készítettek, amelyek alátámasztották hatalmas területi
és pénzügyi igényeiket. Az ötvennyolc tanácskozó testület
fölött egy diktatórikus szervezet vette át a hatalmat. Ez volt
az Ötök Tanácsa, amely az öt nagyhatalom
külügyminiszteréből állt. Ezt követte a Tizek Tanácsa,
amely ezekből a külügyminiszterekből, valamint a
miniszterelnökökből állott. A Négyek Tanácsa azonos volt az
Ötök Tanácsával Japán nélkül. De lett az Ötök Tanácsából
még a Hármak Tanácsa is, amikor az olasz Orlando Fiume miatt
távozott az ülésről.
Magyarország
kedélyes amputálása
A párizsi
konferenciának nem volt hivatalos tárgyalási helye. Wilson, Lloyd
George és Clemenceau gyakran találkozott az amerikai küldöttség
Bischofsheim-i szállodájának a földszintjén, vagy Clemenceau
dolgozószobájában, vagy a francia külügyminisztériumban, vagy
Murat hercegnő palotájában. A "nagyokat" kísérő
szakértők, néha harmincan is, órákig várakoztak az összezsúfolt
előszobákban.
Ezen szakértők
egyike volt Harold Nicholson, a brit delegáció tagja,
aki feljegyzéseket készített és ezt több, mint hatvan évvel
ezelőtt "Peacemaking" (Békekészítés) című
írásában megszerkesztve összeállította. Nicholson feljegyzései
bemutatják azokat a szalonokat, ahol Wilson és Clemenceau a
térképek fölé hajolva tanácskoznak, és milliárdos nagyságrendű
összegekről beszélnek. Gyakran vettek kézbe ceruzát és
húzgáltak vonalakat a térképeken. Így írja le Nicholson az
egyik ilyen tanácskozást:
"Délelőtt
az osztrák határok záró felülvizsgálata, reggeli után a Rue
Nitot-ba hajtok, hogy Balfourt felkészítsem. Itt Marie de Medicis
mosolya alatt kell az Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról a
legutolsó fokon dönteni. Ebben a szobában születik a meg a
végleges döntés, nehéz drapériák és a szélesre tárt, kertre
nyíló ablakok mellett, amelyeken keresztül behallatszik a
szökőkutak és a kerti locsolók csobogása.
Magyarországot
ez az öt előkelő úriember fogja feldarabolni, hanyagul és
felelőtlenül szétszedni, miközben a víz az orgonabokrokat öntözi
és a szakértők aggodalmasan figyelnek, mialatt A. J. Balfour
szunyókál, Lansing erdei manókat rajzol a jegyzettömbjébe,
Pichon pedig elterpeszkedik a széles karosszékben és pislog, mint
egy bagoly... Erdéllyel kezdik néhány sértő szóváltás után,
amelyet teniszlabdához hasonlóan ütöget egymáshoz Tardieu és
Lansing, délig leamputálják Magyarországot. Ezután áttérnek
Csehszlovákiára, miközben a nyitott ablakokon keresztül zümmögnek
a legyek, és Magyarország északról, valamint keletről is meg
lesz csonkítva... Ami a jugoszláviai határt illeti, a bizottságok
jelentését változtatás nélkül elfogadják. Ezután jöhet a
tea, és a habcsók."
Ugyancsak
Nicholson számol be arról, hogy mit történt 1919. május 13-án.
Ekkor Lloyd George, Balfour és Wilson Kis-Ázsiáról tárgyaltak.
Az ebédlőasztalon egy széles, tarka térkép volt kiterítve.
Lloyd George mutatja, mit hajlandó adni. Az olaszok ehhez Scala
Nova-t is kérik. "Azt nem!" - mondja Lloyd George. "Nem
birtokolhatják, mert teljesen görögök lakják. "Mutatja
továbbá, hogy Makri-n is találhatók görögök, ahogyan egy másik
szigetcsoporton is a part mentén. Erre egész halkan azt súgom
neki: "Nem, ott nincs sok görög." Így válaszol: "De,
nem látja a zöld felületet?" Most fogom fel, hogy Lloyd
George a térképemet etnológiai térképpel cserélte össze és
azt hitte, hogy a zöld szín a völgyek helyett a görög lakosságot
jelöli, a barna szín pedig a hegyek helyett a törököket."
Ez a szánalmas tévedés jó hangulatba torkollik, mintha valaki
bújócskát játszott volna. Nicholson így folytatja: "Orlando
és Sonnino egy ideig olaszul beszélgetnek, majd követelik Eregli
szénbányáit. Lloyd George, aki most tájékozottabb, megjegyzi:
"Ez nem jó szén és kevés is van belőle." Sonnino
lefordítja ezt a megjegyzést Orlandonak, aki nyomban válaszol:
"Igen, igen, de az erkölcsi hatás!" Végül látszólag
készek a kis-ázsiai Antalya tartomány elfogadására, de mi nem
tudjuk egyértelműen, hogy készek-e ellenszolgáltatásként
lemondani Fiuméről és Rhodosról. Átnézzük a népszövetségi
aktákat a mandátumok igazgatását illetően. Megállapítjuk, hogy
a vonatkozó cikkely a következő rendelkezést tartalmazza: "Az
illető népek beleegyezésével és kívánsága szerint." Ezt
a fogalmazást nagyon mulattatónak találjuk. Valamennyien egyszerre
nevetünk. Orlando fehér arca remeg a nevetéstől, és szemei
megtelnek az öröm könnyeivel."
Az amerikai
szakértőkhöz tartozó Clive Day, a Yale Egyetem tanára is
iróniával írja visszaemlékezéseiben: "Minden alkalommal,
amikor egy területi kérdés került megvitatásra, rettenthetetlen
komolysággal figyelték a térképeket. Azt azonban nem lehetett
tudni, vajon ezek a térképek helyesen, vagy fordítva vannak-e
előttük, ami egyébként nyilvánvalóan semmilyen jelentőséggel
sem bírt volna."
A földrajzi
térképek nagy részét szégyentelenül meghamisították,
különösen, ami Közép-Európát illeti. Ez sok vitát
eredményezett. Maga Lloyd George, akit ezek a csalások
felháborítottak, két évvel később a londoni Queen-s Hall-ban
tartott előadásán így szólt erről: "Azok a mellékletek,
amelyeket egyes szövetségeseink a béketárgyalások során a
rendelkezésünkre bocsátottak, nagyrészt hazugnak és hamisnak
bizonyultak. Hamisítványokra alapozva hoztuk meg döntéseinket."
A
prostituálódott sajtó és az országhatárok
1919-ben a
sajtó mindenkinek eladta magát, aki milliós nagyságrendben
rendelkezett pénzzel azért, hogy az ő követeléseit propagálja
és keresztülvigye. Nemcsak oroszok, szerbek, románok fizettek több
tízmillió frankra rúgó megvesztegetési pénzeket a párizsi
lapoknak, de vezető politikusok is bőségesen dugdosták a
borítékokat a laptulajdonosok és szerkesztők zsebébe. Ugyanezt
tették a pénzügyi csoportok a nagyvonalú szerződéseikkel még a
háborút megelőzően. A pénzzel megolajozott sajtókampányok több
milliárd frank kölcsönt biztosítottak a petrográdi és belgrádi
összeesküvőknek, akik ezzel fokozni tudták a fegyverkezést, de
mellesleg saját zsebeiket is megtöltötték.
A versaillesi
szerződés előkészítése a párizsi konferencián lehetővé
tette a fináncoligarchák számára, hogy a pénzügyi spekulációkat
jóval nagyobb keretek között folytassák. Most már nem egy
államkölcsön nyélbeütéséről volt csupán szó, hanem a világ
feldarabolásáról, Európa például nemcsak nyugaton, de a
Memeltől Drinápolyig lett átrajzolva, az olajban gazdag
Közel-Kelet pedig a Perzsa öböltől a Szuezi csatornáig került
szétosztásra. Minden zsákmányra éhes kisszövetséges is óriási
területeket követelt magának. Az egyik az ukrajnai
cseresznyéskertekig, a másik egészen Berlin közeléig, a harmadik
Erdélyen át Budapestig. A csehek egyenesen egy folyosót akartak
Magyarországon keresztül, amely lehetővé tette volna, hogy
egyesüljenek Jugoszláviával. A Jugoszlávok le akarták nyelni
Albániát, az olaszok viszont Fiumétől egész Antalya-ig, az
ázsiai Törökország közepéig uralkodni akartak. A
megvesztegetést végző ügynökök valósággal megrohamozták az
újságok szerkesztőségeit, hogy készpénzért államaik
legképtelenebb követeléseit is propagálják. A legtöbb pénzt a
Le Temps kérte, kétszázezer frankot minden egyes "dokumentált"
cikkért. A Figarónál ugyanez ötvenezerbe került. Ugyanennyit
kért a Matin is. Huszonötezer volt a Journal des Débats-nál. A
tömött borítékok időközben átalakultak megpakolt bőröndökké.
A szerbek tízmillió arany frankot fordítottak megvesztegetésre. A
románok is ugyanennyit. "Már tízmillió felett vagyunk, az
egyes esetekben nyújtott borravalókról nem is beszélve." -
ismerte el Románia kiküldött minisztere 1919. február 3-án,
vagyis amikor a békekonferencia még egészen az elején tartott.
Megejtő cinizmussal fűzte hozzá abban a meggyőződésben, hogy
kitűnő üzletet csinált: "Ezért az árért Erdély és
Bukovina csaknem ingyen a miénk lesz." Mindent egybevetve,
minden hazájától és állampolgárságától megfosztott és
annektált magyar alig több, mint három frankjába került
Romániának. Az egykori Osztrák-Magyar államot szétszedő, a
később Kisantant-nak elnevezett államokkal kapcsolatban jegyezte
meg Clemenceau: "Ők a győzelem sakáljai."
A háttérhatalom
számára az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása azonban csak
másodlagos célkitűzés volt. A pénzoligarchia számára a
világháború elsődleges célja az egykori cári Oroszország
ellenőrzés alá vétele volt az általa finanszírozott bolsevikok
által. Ezt a célt 1917-ben sikerült elérni. A világháborút
befejező versaillesi békeszerződés és az azt előkészítő
párizsi békekonferencia egyetlen igazi célja, főprogramja
Németország társadalmi, gazdasági, politikai meggyöngítése,
ellenőrzés alá vétele volt. A háttérhatalom stratégái a
mesterségesen előidézett nyomor, valamint a belső zűrzavar
révén, Németországban is bolsevik típusú elit uralom
kialakítását akarták elérni. Isaiah Bowman amerikai küldött
ezt írta: "Minden pillanatban egyértelműen bizonygatnunk
kellett, hogy mi gyűlöljük az ellenséget, különben
németbarátsággal vádoltak minket." Aki Párizsban nem így
viselkedett, azonnal a németek kiszolgálójának minősítették.
"Ki kellett elégítenünk a felheccelt tömegeket." -
mondotta a már akkor is tapasztalt demagóg, Winston Churchill.
Clemenceau pedig egyenesen a háború folytatásának nevezte a
békekonferenciát. House ezredes úgy vélte, hogy ilyen békével
minden biztonsági garancia néhány éven belül az érvényét
veszíti. A már idézett Nicholson pedig így fogalmazott
feljegyzéseiben: "Borzalmas lenne, ha el kellene veszítenünk
a békét, miután megnyertük a háborút. Meg kell mondanom, hogy
nagyon így néz ki."
A Németországra
rákényszerített fegyverszüneti feltételek annyira kemények
voltak, hogy német részről teljesen lehetetlenné tették az
ellenállást. A német hadsereg leszerelését igen gyorsan és
alaposan végrehajtották. Csupán néhány ezer önkéntes
védelmezte Berlint, amely mint már utaltunk rá, a bolsevik
hatalomátvételi kísérletek színhelyévé vált. Négymillió
katona hazatért. Valamennyi német hadfelszerelés 1919. december
15-ig már a győztes hatalmak birtokában volt. A földön fekvő
Németország a győztesek csizmái alatt találta magát. Évszázadok
óta, egészen 1917-ig azért vívták a háborúkat, hogy egy
szomszédon győzelmet arassanak. Leninnel és Trockijjal mindez
megváltozott. A bolsevizmus a maga részéről azért küzdött,
hogy az egész világon uralomra kerüljön. Már 1918. novembere óta
a bolsevikok elküldték rohamcsapataikat Hamburgba, Münchenbe és
Berlinbe. 1919-ben már nem valamiféle II. Vilmos volt a
tulajdonképpeni ellenség Németországban, hanem az
internacionalista Lenin és Trockij, az oroszországi bolsevikok,
akik Németország hagyományos társadalmi rendjét is fel akarták
robbantani.
A
háttérhatalom ideológiai háborúja
Az első
világháború a francia Grand Orient szabadkőművesség befolyására
1917-től kezdődően ideológiai háborúvá alakult át, állapítja
meg Fejtő Ferenc "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért"
című munkájában. A pénzoligarchia háttérhatalmának stratégái
Németországban is olyan bolsevik diktatúrát akartak a saját
ellenőrzésük alatt, amely az államhatalom megragadásával az
állammonopolista elit kezére juttatja az egész egykori német
birodalmat. Ez a cél azonban veszélyeztette annak az Angliának és
Franciaországnak a társadalmi rendjét is, ahol ez a pénzoligarchia
a demokratikus formák betartásával a háttérből gyakorolta a
főhatalmat, elsősorban a pénzrendszer magántulajdonbavétele
révén, a központi bankok és a bankrendszer segítségével.
Függetlenül attól, hogy valaki szereti-e, vagy gyűlöli-e
Németországot, ez az ország volt az a közvetlen védőpajzs,
amely megvédhette a nyugat-európai országokat a bolsevikok uralmi
törekvéseitől. Ezért valójában Franciaországnak sem volt
érdeke, hogy ezt a védőpajzsot nacionalista fanatizmusból
szétrombolja. Sokkal inkább az állott érdekében, hogy
Németországot újra talpra állítsa. Ez a felismerés lassan
derengeni kezdett az angolok számára is. Lloyd George 1918.
novemberében még azt ígérte a brit választópolgároknak, hogy
Németországot annyira kifacsarja, amíg összetörnek a csontjai.
Most fel kellett ismernie, hogy a bolsevik diktatúra öklei
valamennyi európainak széttörhetik a csontjait, amennyiben
Németország teljesen szétesne. Ekkor már aggódva kérdezte: "Ez
lenne a mi érdekünk?"
1918. november
11-ig valamennyi győztes hatalom írásban kötelezte magát Wilson
elnök ismert tizennégy pontjának a betartására. Előzőleg az
európai szövetségesek e tizennégy pontnak teljesen ellentmondó
titkos egyezményeket kötöttek. Nagy területek meghódításáról
és bekebelezéséről volt szó, mindenekelőtt Franciaország
számára. Clemenceau és Poincaré mindezt eltitkolták egészen
addig, amíg az amerikaiak háborúba való belépésükkel a
szövetségesek győzelmi kilátásait nem támasztották alá
végérvényesen. Csak amikor Clemenceau, a "Tigris", 1918.
közepén már véglegesnek érezte katonai fölényét, akkor vágott
neki magabiztosan az igazi cél elérésének, Németország
feldarabolásának. Tardieu maga cinikusan jegyezte meg, hogy a
francia vezető politikusok miért hallgatták el egészen a
fegyverszünetig igazi céljukat, "az egységes német
állam széttörését". "A győzelem" - írja
Tardieu - "az antant táborában csak később bontakozott ki.
1918. márciusában a brit Gough tábornok csapatainak a veresége
miatt kellett panaszkodni. Májusban szembesültünk a Párizs elleni
bombatámadással. Meglehetősen nagy ostobaság lett volna, ha már
ebben az időpontban, vagy akár Németország úgynevezett "élve
feldarabolását" megelőzően ezt bejelentettük volna."
Azt a tényt,
hogy akkoriban hatvanmillió német volt, tehát húszmillióval
több, mint francia, Clemenceau jogtalanságként fogta fel. "Nem
tudom, hogy a korábbi időkben mit tettek volna velük." -
jelentette ki sajnálkozva. Mivel már nem volt lehetséges ugyanígy
lemészárolni őket, mint a korábbi időkben, ezért Clemenceau
szilárd határozottsággal arra törekedett, hogy a német
lakosságot a lehető legkisebbre csökkentse, részben úgy, hogy
szétossza őket a csehek, a lengyelek, az olaszok, a szerbek, sőt
még a belgák és a dánok között is, nem feledkezve meg
természetesen a franciákról sem. Az európai politika
bosszúszomjas öreg rókái jól tudták, hogy a béketárgyalások
átmeneti időszakában mindenki azt kapja, amit erőszakkal és
ravaszsággal meg tud szerezni magának. Wilson amerikai elnök ezt
erkölcsi okokból nem fogadta el, és még hat hónap sem telt el,
amikor elkeseredetten és csalódottan visszatért Washingtonba. Az
amerikai elnök kapitulációját részben még eltusolták. Wilson
kiindulópontja a népszövetség létrehozása volt. Eredetileg a
Nemzetek Ligáját akarta létrehozni, és ez már tizennégy
pontjának is a részét képezte. Végül a Népszövetség
elnevezést kapta a tervezett nemzetközi szervezet. David Hunter
Miller, Wilson jogtanácsosa, szerint: "A tizennégy pontos
nyilatkozat az Egyesült Nemzetekre vonatkozóan pontosan a
Németországgal kötendő béke egyik alapfeltétele volt, miként
azt az amerikai kormány 1918. november 5-i jegyzéke tanúsítja. Ez
csak arra törekedett, hogy megvalósítsuk a harcot beszüntető
Németországgal kötött szerződés egy részét. Azt az
elképzelést, hogy a társadalmi berendezkedés átalakítása az
általános békerendezés része, lényegében már az a
megállapodás tartalmazta, amely megelőzte a tűzszünetet.
Németország jogosult volt az önvédelemre, amelyet a Nemzetek
Szövetsége fennen hirdetett. Németország nyomatékosan
hangoztatta, hogy a Wilson által kezdeményezett Nemzetek Szövetsége
nem csupán azon nemzeteknek az egyesülését jelentette, akik a
szerződést megfogalmazták, hanem, egy olyan szövetség, amelybe
Németország is azonnal beléphet." - írja az amerikai
delegátus David Hunter Miller. (Ce qie se passa a Paris en 1918-19.
311. oldal)
Mindebből nem
lett semmi, a döntő évek úgy múltak el, hogy német részről
bárki is a kifejthette volna a véleményét. Clemenceau óvta az
amerikaiakat: "Nem szabad a németekkel tárgyalniuk, vagy
egyezségre jutniuk, hanem rájuk kell kényszeríteni a megoldást."
Még a legtávolabbi brit domínium is a Népszövetség tagja
lehetett, Németország előtt azonban zárva maradtak a kapuk.
"Franciaország
politikája éppen ezért amennyire csak lehetett az volt, hogy
visszaállítsa az órát és meg nem történté tegye mindazt a
fejlődést, amelyet Németország 1870. óta elért." - írja a
brit delegációban résztvevő John Maynard Keynes. Nyilvánvaló
volt, hogy a győztesek vagy száz évre meg kívánták bénítani
Németországot. Úgy tűnt, hogy az 1648-as Westfália-i békét
akarták új életre kelteni. A Németországnak 1918. november 11-én
megígért közreműködés a jövőbeni Népszövetségben csupán
megtévesztésnek és trükknek bizonyult. A korábbi német
gyarmatokat azonnal felosztották. Ebben az időben a világ
lakosságának mintegy a fele angol és francia fennhatóság alatt
élt. Wilson 1918. július 4-én elmondott beszéde szerint a
Népszövetségnek a területi kérdéseket a közvetlenül érintett
népek szabad hozzájárulásával kell megoldani. Ennek alapja a
minden népet megillető önrendelkezési jog. De sem a franciák,
sem a britek nem kívántak jogokat adni a saját gyarmataikon élő
népeknek. A wilsoni tizennégy pontban meghirdetett más célok sem
valósultak meg, és üres ígéreteknek bizonyultak. A
vallásszabadság elvét például az angolok nem fogadták el, mivel
Nagy-Britanniában minden katolikus automatikusan ki van zárva a
trón utódlásától. De a híres Monroe-doktrína, amelyet 1823.
decemberében hirdetett meg az Egyesült Államok akkori
külügyminisztere, szintén ellenkezett az emberek, a népek és
nemzetek egyenjogúságának az elvével. A Monroe-doktrína szerint
ugyanis Amerika az amerikaiaké, azaz az Egyesült Államok
gyámkodhat az egész amerikai földrész valamennyi állama felett.
Ezért az amerikai törvényhozás nem fogadta el a Népszövetséget,
mivel az ellenkezik a Monroe-doktrínával, és az amerikai
semlegességgel. Így Wilsonnak sem maradt más kiút ebből a
dilemmából, mint megváltoztatni az alapszabályt, és lemondani
eredeti álláspontjáról. Wilsonnak ez a megalkuvása azt
eredményezte, hogy a Népszövetség alapokmányában foglalt
elvből, - a népek egyenjogúságából - üres, holt betű lett. A
wilsoni szemfényvesztés szerint az olyan regionális szövetségek,
mint amilyeneket a Monroe-doktrína meghirdetett, nem mondanak ellent
a népek egyenjogúsításának elvének, sőt azzal teljesen
összeegyeztethetőek. Egyébként pontosan ezért a washingtoni
kongresszus - az amerikai törvényhozás - volt az első, amely
elutasította a Népszövetséget. A történelem tanúsága szerint
a Népszövetség költséges és felesleges intézménynek bizonyult
fennállásának húsz éve alatt.
Az első
világháborút előkészítő, kirobbantó és levezénylő
háttérhatalom számára tehát az egyik legfontosabb cél
Németország meggyöngítése, és ellenőrzés alá vétele volt.
Ezért azok a politikai szereplők, akik közvetve, vagy közvetlenül
ennek a háttérhatalomnak a kiszolgálói voltak, kezdettől fogva
mindent elkövettek Németország katonai erejének a lehető
legnagyobb mértékű korlátozására. A francia Clemenceau és
munkatársai hétről-hétre következetesen megtettek mindent azért,
hogy súlyosbítsák a Németországra rákényszerítendő
feltételeket, noha a béketárgyalások idején a német birodalmat
belülről teljesen megbénították azok a felkelések, amelyek
Berlinben, a Ruhr-vidéken, Hamburgban, Münchenben, és a birodalom
többi tartományában törtek ki a bolsevikok irányításával.
Tardieu, akinek rendkívül nagy befolyása volt a versaillesi
szerződés összeállítására, kifejezetten dicsekedett a
Németország felmorzsolását célzó tevékenységgel. Így például
egyik alkalommal előkapta a birodalom összeomlásáról szóló
győzelmi jelentést, és idézte belőle: "Megvalósított
leszerelés: katonák 98%, tisztek 97%, gyalogsági hadosztályok
96,7%, tábornoki kar 100%, ezredek parancsnoki stábja 95%,
nehéztüzérség 100%, tábori lövegek 96,8%." Ehhez büszkén
fűzte hozzá, hogy a felsorolt csökkentések csaknem teljesen a
francia delegáció tevékenységének köszönhetőek. "Új
tevékenység volt megtörni a világ legharcosabb népét... A fejet
céloztuk meg a tábornoki stábok, a katonai iskolák, és a
mozgósítási intézkedések megszüntetésével. Az alapokra is
csapást mértünk az általános hadkötelezettség
megszüntetésével, és a létszám százezer főre történő
korlátozásával, valamint a katonai szolgálat 12 hónapra való
csökkentésével. Ami a hadfelszerelést illeti, leszereltük az
egész nehéztüzérséget, a páncélosokat, a repülőgépeket, és
megtiltottuk hadianyag raktározását és előállítását."
Itt érdemes annyit megjegyezni, hogy ugyanebben az időszakban - a
Wall Street-től kapott megbízással és húszmillió dollárral (ez
mai árfolyamon kétmilliárd dollár) a táskájában - az 1917-ben
Oroszországba visszatért Trockij már javában szervezte
Szovjet-Oroszország hadseregét, és az máris többmilliós
nagyságrendet ért el.
Amikor
tanulmányozzuk a győzteseket képviselő személyek eljárását a
legyőzött Németországgal szemben, minduntalan felmerül a kérdés,
miért voltak ennyire szűklátókörűek, bosszúállóak, és
valójában milyen belső motívumok vezették őket? A háttérben
meghúzódó pénzhatalom, amely szövetségre lépett a
szabadkőművességgel is, fontos szerepet játszott az egész első
világháborúban. A hivatalos történetírás azonban még ma is
úgy írja meg a huszadik század - - és benne a világháborúk
történetét -, hogy a pénzhatalom és a vele szövetséges
szabadkőművesség szerepét nem elemzi, vagy említést sem tesz
róla, vagy csak mellékesen utal rá. Ez alól tiszteletreméltó
kivételt jelent a Párizsban élő Fejtő Ferenc, aki a már
hivatkozott "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" című
munkájában több fejezetet is szentel a szabadkőművesség
szerepének. Fejtő szerint "... a szabadkőművesség, ez az
elitisztikus, jól felépített és a politikai pártoknál jobban
szervezett és központosított tömörülés játszotta az élcsapat
szerepét abban, hogy a nagyhatalmak háborúja ideológiai háborúvá
változzon át abból a célból, hogy Európát köztársasággá
alakítsa át. Olyan köztársasági Európává, amely a
Népszövetségbe tömörül - amely alapvetően szabadkőműves
eszme, miután végre levágták a klerikalizmus és a militarista
monarchizmus hidrájának fejét." Előzőleg Fejtő már
rámutatott, hogy a francia háborús propaganda a háború
igazolására szolgáló egyik legfőbb érvként a francia
forradalomtól örökölt jakobinus, republikánus ideológiát
használta fel. Fejtő lényegesnek tartja megemlíteni, hogy a
háború kitörésének a pillanatában a miniszterelnök René
Viviani, és külügyminisztere Théophile Delcassé szabadkőműves
volt. A később következő Briand kormányban Viviani igazságügyi
miniszter, de mellette még szabadkőműves a közmunkaügyi tárcát
betöltő Marcell Sembad is. Az 1917-es Ribot kormányban is részt
vesz Viviani, de szabadkőműves még a kormányban további két
miniszter. A rendkívül fontos háborús bizottságban négyen is
képviselték a szabadkőműveseket. 1917. novemberétől 1920-ig
Clemenceau külügyminisztere Stephen Pichon is szabadkőműves volt.
Fejtő rövid történeti áttekintésében rámutat, hogy milyen
változáson ment át Franciaországban a szabadkőművesség, míg
eljutott ahhoz, hogy valójában ők legyenek Franciaország egyetlen
hierarchikus és szilárd struktúrájú szervezetévé. Azok, akik
1870. szeptember 4-én a párizsi városházán kikiáltották a
Nemzeti Védelem Köztársaságát, szabadkőművesek voltak. A
republikánusok 1877-es győzelme Franciaországban nagyrészt a
szabadkőművesség műve volt. A szabadkőművesek irányították a
sajtót, kezükben tartották az emberi jogok ligáját. A harmadik
köztársaság alatt a szabadkőművességhez való tartozás
megkönnyítette a bejutást a közigazgatási pályákra. A második
császárság idején tízezer francia szabadkőműves volt, 1914-ben
már hatvanezer. A radikális pártot a szabadkőművesség világi
hatóságának tartották. 1910-től sok szocialista áramlott soraik
közé. Ez módosította a szabadkőművesség jellegét. A háború
megosztotta a szabadkőműveseket és soraik között számos
pacifista is volt.
A francia
szabadkőműveseket 1914. júniusában a nacionalistákhoz
közelítette az, hogy Berlinben a nagy német szabadkőműves
páholyok felfüggesztettek minden béke-erőfeszítést, és
megszakítottak minden kapcsolatot a szövetségesek páholyaival. Ez
véget vetett mind a szabadkőműves, mind a szocialista
internacionalizmusnak. Ettől kezdve a köztársaság védelme lett a
szabadkőművesség jelszava, összhangban a kormány
propagandájával.
Fejtő Ferenc
úgy látja, hogy a háborút végsőkig folytatni kívánó felfogás
éppen úgy nem volt szabadkőműves eredetű, mint a francia
forradalom. Azt is megírja, hogy Clemenceau nem volt szabadkőműves,
mint ahogyan Robespierre sem volt az. (A magunk részéről
megjegyezzük, hogy a nemzetközi szabadkőművesség tevékenységét
kutató több szerző - így például Friedrich Wichtl - szerint
Clemenceau szabadkőműves volt. Maga a páholytagság azonban nem
előfeltétele annak, hogy egy politikus a szabadkőművesség
céljait és érdekeit képviselje. Ahogy voltak tagkönyvvel
rendelkező és tagkönyv nélküli párttagok, úgy voltak és
vannak szabadkőműves "köténnyel rendelkező" és
"kötény nélküli" szabadkőművesek. Megfigyelhető
azonban, hogy nem közvetlenül a szabadkőművesség kormányoz, de
akik kormányoznak, igen gyakran szabadkőművesek, vagy azok
támogatottjai, illetve a befolyásuk alatt álló személyek.) A
szabadkőművesek és a kvázi szabadkőműves titkos társaságok az
olyan nyilvános szervezeteken belül, mint az Emberi Jogok Ligája,
a Közoktatási Liga, a Szabadgondolkodók Szövetsége, a
republikánus gondolkodás hirdetői voltak. Noha elfogadták a
nemzeti elvet, ugyanakkor tervezeteket készítettek a létrehozandó
Népszövetségről. A szocialistákhoz hasonlóan a szabadkőművesek
is eredetileg annexiók nélküli békét kívántak, ugyanakkor
olasz barátaik rávették őket, hogy támogassák területi
követeléseiket. A szerb szabadkőművesek megnyerték őket előbb
nagy-Szerbia, majd Jugoszlávia gondolatának. Az ugyancsak
szabadkőműves Masaryk és Benes meggyőzték őket, hogy ha
szétdarabolják a Vatikán és a monarchizmus támpillérét, az
Osztrák-Magyar Monarchiát, akkor hozzájárulnak ama szent
szabadkőműves misszió teljesítéséhez, amelyet a Gondviselés
bízott a forradalom népére, és előkészítik a ragyogó jövőt.
A nagy szabadkőműves gépezetet az említett emigránsok és
bizottságaik rendelkezésére bocsátották. A szövetséges és
semleges országok szabadkőműves kongresszusa, amely 1917. június
28. és 30. között ült össze Párizsban, már felvette
határozatai közé az olasz, a cseh, a szlovák, és a délszláv
követelések egész skáláját. Ezeket a monarchia szétrombolását
célzó követeléseket elküldték a szövetséges és semleges
kormányoknak. André Lebey, magasrangú francia szabadkőműves, a
kongresszuson már kemény szavakkal ítélte el "a két
nemzetet erőszakkal, mesterségesen összetartó birodalmakat,
mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchiát". Ezek a
birodalmak Lebey szerint "semmibe veszik az emberi jogokat és a
népek jogait...Végleges vereségük nélkül sem az emberi jogok,
sem a népek jogai nem létezhetnek. Csak a komoly és biztos teljes
győzelem tudja elhárítani az utolsó akadályt, amely a
Népszövetség útjába áll..." Lebey ehhez még hozzátette:
"Ha van szent háború, akkor ez az, és ezt fáradhatatlanul
ismételgetnünk kell... Közép-Európa életre keltett,
megtisztult, megmentett népei megmutatják majd, hogy milyen az a
berendezkedés, amely elfogadható, jótékony, és üdvös, mert
szabad, és független..." A magasrangú szabadkőműves ezután
ismertette azt a négy célt, amelyre a nemzetközi
szabadkőművességnek összpontosítania kell minden erejét: 1.
Elzász-Lotaringia visszaadása Franciaországnak. 2. A független
Lengyelország visszaállítása. 3. Csehország függetlensége. 4.
Annak a kimondása, hogy valamennyi, ma a Habsburg birodalom
szervezete által elnyomott nemzetiséget fel kell szabadítani, vagy
egyesíteni kell olyan államokban, amelyeket a fenti nemzetiségek
népszavazás útján hoznak létre.
A kongresszus
által elfogadott döntések megegyeztek Lebey beszámolójával és
hangsúlyozták, hogy "minden egyes nemzet egysége, önállósága
és függetlensége sérthetetlen." Az olasz küldöttség a
carbonarik vezérének, Giuseppe Mazzininak, az eszméiből kiindulva
javasolta, hogy a döntésekből világosan tűnjön ki "a
nemzeti elv teljes diadala".
Az Emberi Jogok
Ligája, amely néhány hónappal később ülésezett, megerősítette
a szabadkőműves kongresszus határozatait. A francia
szabadkőművesek hangsúlyozták a latin egységet és nyomást
gyakoroltak az olasz páholyokra, hogy Olaszországot leválasszák a
hármas szövetségről. Ugyancsak nyomást gyakoroltak az
Ausztriában titokban, Magyarországon pedig nyíltan működő
szabadkőművesekre, hogy szakítsák el államaikat a hármas
szövetségtől, vagyis Németországtól. A szabadkőművesek nagy
többsége tehát 1914-től szinte feltétel nélkül támogatta
Clemenceau és Pichon "Harc a végsőkig" álláspontját,
és megtettek mindent, hogy meghiusítsák a megegyezéses békére,
vagy különbékére irányuló kísérleteket. A szabadkőművesség
"leánya" az Emberi Jogok Ligája tagságából azonban
továbbra is sokan kitartottak a kizárólag védelmi háború, és a
bekebelezés nélküli béke elve mellett. A Liga például szóvá
tette, hogy a hivatalos cenzúra kedvez az ultranacionalista nézetek
terjesztésének, ugyanakkor cenzúrázza a mérsékelt tanokat.
Ahogyan a háború folytatódott, úgy mélyült a szakadék az
annexiók nélküli béke hívei és azok között, akik a németek
által felajánlott és a status quo alapján álló békét
elutasították. Az Osztrák-Magyar Monarchia esetében a
szabadkőművesek olyan változásokat követeltek, amelyek az Antant
kisszövetségesei, Szerbia, Románia, Olaszország számára
annexiókkal jártak volna, és megteremtették volna a független
Csehországot. Ezek később szemforgatóan kérdezték: "A mi
hibánk-e, hogy Wilson, Lloyd George, és Clemenceau szétrombolta a
monarchiát?" Fejtő Ferenc idézi Bardoux-ot, aki a Le Temps
1938. április 30-i számában leírta, hogy "protestantizmus és
a szabadkőművesség szövetségre lépett, hogy szétrombolja
Ausztriát, amit azokban a körökben a klerikális, retrográd
szellem fellegvárának tartottak... Ehhez nem fér kétség. De
innen addig a kijelentésig, hogy a birodalmat szándékosan tette
tönkre néhány eltökélt államférfi, illetve a szabadkőművesség
által irányított földalatti tevékenység, még tennünk kell egy
jókora lépést."
Fejtő is úgy
látja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szétrombolásának ténye
annyira összhangban volt a franciaországi és az amerikai
szabadkőművesek eszméivel, hogy szinte fenntartás nélkül a
feldarabolás mellett voltak, és befolyásuk hozzá is járult
ehhez. A győzelem azonban nem pontosan olyan lett, mint amilyenre
számítottak. A republikánus és demokratikus Európára vonatkozó
elképzelések nem valósultak meg a Népszövetség keretei között.
A nacionalista politikusok, diplomaták és katonák arra használták
fel a szabadkőművesség támogatását, hogy létrehozzák
Franciaország hegemóniáját a szétrombolt Monarchia kis
utódállamai fölött. Hamar megmutatkozott, hogy ezek az
utódállamok sokkal kevésbé voltak kezelhetők, mint a Habsburgok
Duna-menti állama. Ténylegesen nagyobb veszedelmet jelentettek az
európai egyensúlyra, mivel sokkal kevésbé vetettek gátat a német
terjeszkedésnek, mint ahogyan azt az újjászervezett, modernizált
Dunai Monarchia meg tudta volna tenni. A francia szabadkőművesek ma
már nem büszkék arra, hogy szétrombolták a Dunai Monarchiát. Ma
sem tagadják, hogy Ausztria feldarabolása céljaik közé
tartozott. A győzelem azonban nem olyan volt, mint amilyenre
számítottak. Ez a győzelem - írja Fejtő - a Monroe elvből
született, Masaryk, Vesnich, Trumbich, Pasich, és Bratianu
mikro-nacionalizmusából, Franciaország ingatag hegemóniájából,
a szétrombolt Monarchia kis utódállamainak kialakulásából,
amelyek képtelennek bizonyultak a német terjeszkedés
megállítására, de ahhoz elég erősek voltak, hogy korrumpálják
a nyugati sajtót, és hogy elnyomják kisebbségeiket.
Az osztrák
vezető elit a francia szabadkőműveseket, valamint az olasz, a
hercegovinai, és a szerb mazzinistákat ellenségeinek tekintette. A
háború alatt Ausztriában kiadtak egy könyvecskét. Ezt Puntigam
atya írta - Pharyer professzor álnéven -, és azt állította,
hogy a szarajevói gyilkosságot a nemzetközi szabadkőművesség
gondolta ki, szervezte meg, és hajtotta végre, továbbá, hogy a
gyilkos maga is szabadkőműves volt. Ezt a nézetet a történész
Robert-Vallery-Radot és Jean Barthélemy is képviselte.
Vallery-Radot szemére vetette a szabadkőműveseknek, hogy
megakadályozták 1917-ben a háború befejeződését azzal, hogy
kikényszerítették az osztrák császár ésszerű békeajánlatainak
az elutasítását. Egy másik francia történész, Groussier
szerint az olaszok álnoksága, hitszegése, Poincarré
csökönyössége, valamint Ribot ostobasága miatt hiúsultak meg a
közeledési kísérletek. Azt is megemlíti, hogy a
szabadkőművességet nem vonták be a tárgyalásokba. Aki
tanulmányozza a háttérhatalom és a háttérhatalommal
együttműködő szabadkőművesség szervezeti felépítését,
kapcsolatrendszerét és működési gyakorlatát, az tudja, hogy a
szabadkőművesség nem közvetlenül maga irányítja az ügyeket.
Rendszerint rejtett struktúrákon keresztül gyakorol befolyást a
döntési centrumokra, ahová igyekszik a hozzá tartozó, vagy vele
együttműködő, ellenőrzése és befolyása alatt álló
személyeket bevinni. A szabadkőművesség csak informális
instrukciókat, javaslat formájában előterjesztett utasításokat
adott ebben a kritikus időpontban is. Azt is számításba kell
venni, hogy a háttérhatalom a szabadkőművességet csak eszközül
használja. A legtöbb szabadkőművesnek erről semmilyen tudomása
sincs, s ha ilyen állítással találkozik, azt elutasítja. Ha
azonban kutathatnák a háttérhatalom nyilvánosság elől gondosan
elzárt titkos archívumait, akkor véleményüket meg kellene
változtatniuk. Ma már egyébként fontosabb szerepe van a különböző
titkos társaságoknak, zárt kluboknak, a központi bankok
hálózatának, a nagy pénzdinasztiák informális
kapcsolatrendszerének, mint a formális és hagyományos
szabadkőművességnek.
A szarajevói
merénylet nyomozati anyagai hozzáférhetőek. Ugyancsak
tanulmányozhatóak Ludendorff német marsall írásai, továbbá
Friedrich Wichtl, Karl Heise és más szerzők e tárgyú művei.
Számos ilyen könyv tanulmányozása győzte meg e sorok íróját
arról, hogy a szabadkőműveseknek - legalábbis közvetve - közük
volt a háború kirobbantásához. Az is tény, hogy a nemzetközi
szabadkőművesség a Habsburg Monarchiát klerikális fellegvárnak
tartotta, és erőfeszítéseket tett a felbomlasztására. Fejtő
szerint az Osztrák-Magyar Monarchiát a Franciaországban és
Nagy-Britanniában eluralkodott osztrákgyűlölet tette tönkre,
amelynek élharcosai a szabadkőművesek voltak, akik régóta várták
a leszámolást klerikális főellenségeikkel. Az osztrákgyűlölet
ügyesen kihasználta a Monarchián belüli autonomista és
szeparatista mozgalmakat, mégpedig úgy, hogy segítette
kibontakozásukat. Ez az érzés nem a szabadkőművesek monopóliuma
volt, és ezért nem is egyedül ők viselik a felelősséget a
klasszikus háborúnak ideológiai háborúvá váló átalakulásáért.
De ha céljaik különböztek is a "tiszta" osztrákgyűlölő
nacionalistákétól, nem elhanyagolható részük volt a Monarchia
feloszlatásában. Az eltérések ellenére is kimutatható
egybeesések megvilágítására ezután két kijelentést idéz
Fejtő Ferenc: az egyik szerzője az amerikai szabadkőműves
Theodore Roosevelt, egykori amerikai elnök, aki egy francia
barátjához intézett levelében kifejezte büszkeségét, hogy
egyik fia súlyosan megsebesült "a civilizációért és az
emberiségért vívott harcban". A másik a katolikus,
nacionalista írótól, Henri Bordeaux-tól származik, aki 1919-ben
egy Ritz-beli vacsorán Mária román királynéhoz fordulva
felkiáltott: "Ha Németország győzött volna... összedőlt
volna a világba vetett hitem. Még az ég is összeomlott volna."
A francia
vezető rétegnek sikerült nemzeti konszenzust teremtenie a
Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia elleni harcban, és a
két országot - igazságtalanul - a barbárság, és a gonoszság
megtestesítőjeként állította be.
Nem
elhanyagolható az olasz szabadkőművesség szerepe sem. Valiani
szerint az olasz szabadkőműves vezetőknek döntő szerepük volt
Olaszország hadba lépésében a szövetségesek oldalán. Francia
testvéreikhez hasonlóan az olasz szabadkőművesek sem voltak
egységesek a háborús célokat illetően. Egy részük azt remélte,
hogy Olaszország a háború következtében demokratizálódni fog.
Mások a semleges irányzatot támogatták. 1914. júliusában Ettore
Ferrari szabadkőműves vezető körlevélben hívta fel a páholyok
figyelmét hazafias kötelezettségeikre, és ajánlotta egy
Garibaldista "szent légió" felállítását. Ez a
szövetségesek oldalán harcolt volna. "A szabadkőművességnek
- írta Ferrari - szét kell törnie a német lutheranizmus, az
osztrák pápistaság, és a muzulmán Törökország kettős
háromszögét." Amikor Olaszország belépett a háborúba, az
olasz szabadkőművesek nacionalistákká lettek. (A magyar
szabadkőművesek, amikor a közéjük tartozó Károlyi Mihály
hatalomra segítésével átvették az ország irányítását, nem
lettek nacionalistákká, és nem tettek meg mindent, hogy a
szomszédos népek agresszív, rabló nacionalizmusával szemben
megvédelmezzék legalább a magyar nemzet által lakott etnikai
határokat. Károlyi és hadügyminisztere az etnikai határok
védelmezése helyett leszerelte a frontról intakt módon hazatérő
magyar hadosztályokat. "Nem akarok katonát látni"-
mondotta Károlyi hadügyminisztere akkor, amikor Magyarország
végveszélyben volt.) Az olasz Grand Orient követelte, hogy a
kormány ne elégedjen meg a reálpolitikával, hanem a nemzeti elvet
követve szerezzen vissza minden olasz területet, és hozzon létre
egy új rendet a Balkánon. A szabadkőművesek túl mérsékeltnek
és puhának tartották Sonninót. Szemére hányták, hogy nem elég
elszántan követeli Fiúmét a magyaroktól, és közönyös
Csehország iránt. Az olasz szabadkőművesek vezetői harcos
irredenták voltak, elleneztek minden békekezdeményezést,
különösen, ha az a Vatikántól származott. Attól tartottak,
hogy a Szentszék kezdeményezése megerősítheti a pápaság, és a
jezsuiták helyzetét. Az olasz szabadkőművesek néha még francia
társaikat is felbosszantották nacionalista túlzásaikkal. A
franciák szívesebben tartottak volna népszavazást az adriai
kérdés rendezésére, de az olasz szabadkőművesek és a
befolyásuk alatt álló olasz kormány is ragaszkodtak a londoni
titkos szerződés szigorú betartásához.
A francia és
olasz szabadkőműveseket egyesítette osztrákgyűlöletük,
összekapcsolták erőfeszítésüket a nacionalistákéval, hogy
sikerre vigyék 1918. júniusában az Elnyomott Népek Képviselőinek
római kongresszusát. Itt a Seton-Watson által támogatott cseh és
szerb szabadkőművesek az antant-államok háborús céljainak
középpontjába a Monarchia nemzetiségeinek a felszabadítását
helyezték. Az olasz katonai vezetés ezt követően népszerűsíteni
kezdte a Monarchia feldarabolásának és az alávetett nemzetek
függetlenségének gondolatát. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a
soknemzetiségű, soknyelvű és vallású Osztrák-Magyar hadsereg
demoralizálódjon. Ez a propaganda egybemosta az emberi jogokat és
a népek jogait. Ez utóbbi bonyolult konfliktusok forrása volt a
közép-európai térségben, ahol nem csak az államokban élnek
együtt különböző népek, hanem a tartományokban, az egyes
régiókban, sőt még a falvakban is. Az egyes személyek nemzeti
azonosságát már csak azért is nehéz meghatározni, mert sok a
vegyes házasság. Kiválóan lehet azonban manipulálni az emberek
tudatát a jogokra és az elnyomás elleni harcra való
hivatkozással.
Ismét csak
Fejtő Ferenc állapítja meg, hogy az élcsapat szerepét betöltő
szabadkőművesség számára a cselekvési tervet a propaganda két
szabadkőműves lángelméje, Thomas Masaryk és Edward Benes
szállította. Ma már világosan látható, milyen fontos szerepet
játszottak a kompromisszumos béke elleni küzdelemben, a háborús
célok meghatározásában, és végül a háború előtti Európának
az új Európával való felváltásában. A húsz nemzetből álló
Monarchiát az igazságosság fenntarthatta volna. Több történész
is állítja, hogy az osztrák államnak meg volt a létjogosultsága
abban a korban, amikor Közép-Európa népeinek naponta félniük
kellett a török inváziótól. Louis Léger francia kutató 1864-es
első Csehországi utazása után úgy vélte, hogy a Monarchiában
nyolcmillió német és nyolcmillió magyar uralkodik ötvenmillió
lakos felett. Ugyancsak Léger volt az, aki szerint egyedül a
pán-szlávizmus mentheti meg Európát a pán-germánizmustól. E
pán-szlávizmuson belül a fő szerepet a szerb-horvátoknak szánta.
Léger másik nézete az volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia
véglegesen a német nép hűbéresévé vált.
A monarchia
ügyeinek egyik szakértője, Ernest Denis, aki szintén
rokonszenvezett a csehek törekvésével, Légerrel együtt
helyeslően hangsúlyozta, hogy a csehek nem Csehország
függetlenségére, hanem a monarchia föderalizációjára
törekedtek. Később azonban már Denis is támogatja Masaryk és
Benes szeparatista elméleteit. Ő az, aki rámutat, hogy a
csehországi szabadkőművesek közelről követték a francia
eseményeket a 18. század végén, és az abban időben vezető
szerepet játszó illuminátusoknak, akiket nem riasztottak el a
radikális elvek, számos hívük volt a cseh szabadkőműves
páholyokban. Denis szerint a XX. század elején még fennállottak
azok a kényszerítő körülmények, amelyek a 16. században
Ausztria kialakulásához vezettek, és ezért bármilyen sérelmeik
is legyenek a lengyeleknek, cseheknek és szlovéneknek, nekik is
érdekük a Monarchia fennmaradása. A magyarok pedig előnyös
helyzetben vannak, tehát nincs okuk panaszra. Denis úgy vélte, a
cseheket csak az osztrák-németek szélsőséges magatartása veheti
rá arra, hogy boldogulásukat ne a Monarchián belül, hanem azon
kívül keressék. Ezért a maga részéről a Monarchia
föderalizálásáért vívott harcot ajánlotta. Ennek az
elgondolásnak a magyar parlamentben is voltak követői. Bartha
Miklós az ellenzék egyik képviselője kijelentette: "A
föderalizmust a dolgok alakulása fogja kikényszeríteni."
Thomas Masaryk, aki magas fokozatú szabadkőműves volt, politikai
pályafutását néhány osztrákgyűlölő barátja segítségével
készítette elő, akikkel 1914-ben Hollandiában találkozott.
1915-ben Párizsban egyesítette az ott szerveződő csoportokat,
hogy leválassza őket a többi osztrák állampolgárról, akiket a
franciák, mint ellenséges ország polgárait internáltak. Masaryk,
aki eleinte a Monarchiát közép-európai Svájccá akarta
alakítani, hamarosan egészen más terveket készített elő.
1915-ben már bemutatta Briand-nak, a francia kormány tagjának,
Közép-Európa térképét, ahogyan ő a háború utáni időszakra
elképzelte. 1916-ban berni barátaihoz csatlakozott, majd Párizsba
visszatérve a Cseh Tanács elnöke lett. 1917-ben Rómában
felállította a Cseh Légiót, az Osztrák hadsereg
katonaszökevényeiből.
Eduárd
Beneshez hasonlóan mindkét politikus számára nagy előnyöket
jelentett a szabadkőművességhez való tartozás. Masaryk a
szabadkőművességen kívül szoros kapcsolatot ápolt az Emberi
Jogok Ligájával és a francia szocialista párttal. Szabadkőműves
kapcsolatai megnyitották előtte a legfontosabb egyetemek,
közigazgatási intézmények, a befolyásos személyek és a
kormánytagok szalonjait is. Benes és Masaryk ezekben a szalonokban
kapcsolatba kerültek a nyugati államok vezetői képviselőivel,
akiket meggyőztek, hogy a független kis államok, mint például
Csehország, jobban szavatolhatják az európai egyensúlyt, mint a
Monarchia. Masaryknak és Benesnek sikerült meggyőzniük az antant
diplomatáit, hogy Németország semlegesítésének legjobb módja,
ha kis független - németellenes és nyugatbarát - államokkal
veszik körül. Ezért az Osztrák-Magyar Monarchia és az ottomán
birodalom feldarabolása hatékonyan gátolná a német terjeszkedési
törekvéseket, mert azok a nyugatbarát szláv államokba,
Lengyelországba, a csehek és a szlovákok, valamint a délszlávok
államába ütközne. Masaryk érvelése hízelgett a francia
nacionalistáknak, akik úgy vélték, hogy ha az Osztrák-Magyar
Monarchiát feldarabolják, képesek lesznek megvédeni annak
utódállamait a hosszú időre legyöngített német és orosz
hatalom újraéledéséről. A humanista szólamokat és
machiavellista gyakorlatot egyesítő Masaryk különösen elnyerte a
szabadkőművesek tetszését. A cseh szabadkőműves Masaryk mesteri
ügyességgel rejtette az emberszeretet szólamai mögé megszállott
nacionalizmusát. Társa Eduárd Benes, aki a Sorbonne-on végzett,
még Masaryknál is jobban értett a diplomáciai intrikákhoz. Már
1916. márciusában egy Sorbonne-on tartott összejövetelen
kijelentette: céljuk megsemmisíteni a Habsburg birodalmat és
visszaállítani a cseh-szlovák nemzetet. (Mint tudjuk, ilyen nemzet
sohasem létezett, csak Csehország volt a középkorban önálló
állam, a mai szlovákok elődei pedig a magyar királyság területén
éltek ungarusként, a magyar Szent Korona alattvalóiként.)
Benesnek ezek
az 1916-ban Párizsban tett kijelentései egybecsengenek Rudolf
Steinernek, az antropozófia megalapítójának, a svájci
Dornbachban 1916. decemberében elhangzott szavaival, amelyben
megállapította, hogy a Nyugat bizonyos okkult titkos társaságaiban
már az 1890-es években szó volt az 1916-ban folyamatban lévő
világháborúról. Ezeknek a zárt köröknek a tagjait
megismertették azokkal a térképekkel, amelyeken már rögzítették
a világháború utáni Európa új határait. Ezeken az
összejöveteleken valósággal levezették és lejátszották a
jövendő háborút, amelynek már folyamatban volt az előkészítése.
Steiner azt is hozzáteszi, hogy könnyedén fel tudná rajzolni az
oktatott térképeket, amelytől azonban előadása alkalmával
bizonyos megfontolások miatt tartózkodott. Rudolf Steiner több
kutató állítása szerint maga is 32-es fokozatú szabadkőműves
volt, és így szabad bejárással rendelkezett többek között a
londoni páholyokba is. Ezek a zárt társaságok - folytatja Steiner
- az eljövendő európai háború nyomán nagy horderejű
változásokat vettek számításba a Duna és az Égei tenger, a
Fekete tenger és az Adria közti térségben. A szóban forgó
változások a pánszlávizmus előretörésére utaltak, amely
azonban nem kulturális, hanem kifejezetten politikai célokat
követett. Rudolf Steinernek ez az előadása, amelynek teljes
szövege elolvasható a "Zeitgeschichtliche Betrachtungen"
című gyűjteményben, világosan mutatja, hogy a háttérerők már
évtizedek óta gondosan munkálkodtak Európa határainak az
átrendezésén, egy jól előkészített világháború
segítségével.
Jászi Oszkár
véleménye szerint a Monarchia feloszlatása céltudatos törekvés
eredménye és nem elkerülhetetlen végzetszerűség volt. A
diplomáciai és stratégiai ok erre a végzetes lépésre az antant
államok több vezetőjének az a téves meggyőződése volt, hogy
az Osztrák-Magyar Monarchia - amióta szövetséget kötött II.
Vilmos Németországával - nem töltötte be többé a német
terjeszkedéssel szembeni ellensúlyozó szerepét. Azt gondolták,
hogy a Monarchia így elválaszthatatlanná vált Németországtól,
és annak győzelme esetén engedelmes eszköze lesz a németek
keleti, így a Balkán és a Közel-Kelet felé irányuló
előrenyomulásának is. Kétségtelen, hogy a 19. század végétől
megerősödött a balkáni orosz intervencionizmus, a pánszláv
orientáció. Emiatt Németország és a Monarchia egyaránt
fenyegetve érezte magát. A két ország közeledett egymáshoz, és
Németország jelentős befolyást gyakorolt a Monarchia
külpolitikájára és gazdasági életére. A Monarchia azonban soha
sem akarta feláldozni függetlenségét a Berlinnel való szövetség
oldalán. Vannak olyan nézetek, hogy Németország csak úgy tudta
kikényszeríteni az Osztrák-Magyar Monarchia segítségét, amelyre
szüksége volt, ha konfliktust robbant ki Szerbiával. Georges Louis
francia diplomata úgy vélte, hogy Franciaország vezetői 1912 óta
meg voltak győződve a háború elkerülhetetlenségéről, és
orosz szövetségesük legyőzhetetlenségéről. Ugyancsak Georges
Louis jegyezte fel 1914. augusztusában, miután elolvasta a
hivatalos francia véleményt a háborús felelősséggel
kapcsolatban: "Érezhető, hogy Poincaré (a francia
miniszterelnök, D. J.) és Szazonov (a cári kormány
külügyminisztere, D. J.) ezt mondta egymásnak: "Nem az a
fontos, hogy elkerüljük a háborút, hanem az, hogy úgy tűnjék,
hogy mindent megtettünk azért, hogy elkerüljük." Mindez
világosan utal a háttérhatalom hagyományos technikájára, amely
egyszerre indítja be a valódi célját szolgáló cselekvési
programot azzal a másik programmal, amely ennek az álcázását és
a közvélemény félrevezetését szolgálja.
Fejtő Ferenc
szerint számos francia szakértő nemcsak meg akarta őrizni az
Osztrák-Magyar Monarchiát, hanem még meg is akarta erősíteni a
háború befejezését követően, hogy képes legyen feltartóztatni
a német militarizmust. E francia szakértők érvelése is legalább
annyira megalapozott, mint az, amellyel Poincaré és Clemenceau
érvelt a Monarchia szétrombolása mellett, nevezetesen az, hogy a
Habsburgok állama véglegesen Németországtól vált függővé.
A Monarchia
felbomlasztására van egy másik magyarázat is. Ez összefügg a
belső francia viszonyokkal, ahol a republikánus baloldal létrejötte
óta folyamatosan háborúzott a "klerikalizmus" ellen, a
"Vatikán cinkosai" ellen, Európa köztársasággá
átalakítása érdekében, hogy felszabadítsák az elnyomott
nemzeteket és beteljesítsék a francia forradalmat. Eme Masaryk és
Benes által is hangoztatott fennkölt hivatkozások azonban önző
célokat takartak. Ha azonban csupán e két szabadkőműves
érdekeiről lett volna szó, akkor az antant hatalmak politikusai
nem fogják engedelmesen követni tanácsaikat. A háborút
előkészítő háttérhatalom volt az, amely a nemzetközi
szabadkőművesség e két emberét arra használta, hogy
keresztülvigye akaratát és átrajzolja Európa határait. Célja a
három dinasztikus állam olyan meggyöngítése és átalakítása
volt, amely lehetővé tette számára ezen államok pénzügyi,
gazdasági eszközökkel való ellenőrzése alá vételét. E cél
érdekében a háttérhatalom felhasználta a szabadkőműveseket,
akik elfogultan meg voltak győződve arról, hogy az Osztrák-Magyar
Monarchia bűnös és azt hitték, hogy felbomlasztásával saját
országaik ügyét is előmozdítják az elnyomott népek és az
egyetemes béke ügyével együtt.
Németország
feldarabolása
A Rudolf
Steiner által említett londoni zárt társaságokban megrajzolt
térképeken már az 1890-es években hasonlóan volt feldarabolva
Németország, mint, pl. azokban a tervezetekben, - itt elsősorban
az ifjabb Henry Morgenthau és Theodore N. Kaufman tervre utalok,
amelyek a második világháború végén készültek. Ez a tény
megint azt jelzi, hogy a háttérhatalom egyik legfontosabb célja az
első világháború kirobbantásával Németország meggyöngítése,
és ellenőrzés alá vétele volt. Az első német terület, amely a
versaillesi élveboncolás áldozatául esett, természetesen
Elzász-Lotaringia volt, ez az ezer év óta németek által lakott
terület, amelyet Franciaország a 17. században fokozatosan
annektált. A lakóinak többsége azonban német volt, és ma is
nagyrészt elfranciásodott és elfranciásított németek lakják.
Amikor 1870-ben III. Napóleon hadat üzent Poroszországnak, hogy
megakadályozza a német egység létrejöttét, Franciaország
vereséget szenvedett és Elzász-Lotaringia az 1871-ben megalakult
német császárság része lett. Az 1918. november 11-i
fegyverszünetet követően Clemenceau és Poincaré a tömeg
örömujjongása mellett vonult be Strassburgba. Ezt az ünneplést
azonban Elzászban váratlanul el kellett halasztani, ugyanis
Clemenceaut és Poincarét megelőzték más "felszabadítók",
akik Kiel-ből és Hamburgból érkeztek. Ezek azok az Észak-német
kikötőkből különvonatokkal odaszállított lázadó matrózok
voltak, akik Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, és Kurt Eisner
mintájára bolsevik forradalmat akartak végrehajtani. Ezek a
matrózok nem francia lobogót, hanem vörös lobogót lengettek.
Eredetileg az
volt a terv, hogy Elzász-Lotaringia lakosai szabad választás
keretében dönthetnek szülőföldjük hovatartozásáról. Maga
Tardieu írja La Paix (A béke) című könyvében, hogy 1917.
májusában még az amerikaiak is úgy tekintettek
Elzász-Lotaringiára, mint egy német nyelvű területre és ez volt
számukra a döntő. Az amerikaiak reményüket fejezték ki, hogy
Franciaország megelégszik egy független és semleges
Elzász-Lotaringiával. "Emlékszem - folytatja Tardieu - arra a
hosszú beszélgetésre, amelyet 1917. augusztusában Walter
Lippmannal folytattam. Ő annak a "Inquiry"-nek
(információs irodának), vagyis egy hivatalos szervezetnek volt a
tagja, amelynek elsősorban a békefeltételeket kellett tisztáznia.
A népszavazás gondolata olyan mélyen gyökerezett
beszélgetőpartneremben, és Elzász-Lotaringia egyesítése
Franciaországgal olyan idegen volt számára, hogy egy megosztott
választási rendszert gondolt ki, amely a két tartományt kereken
tizenkét részre osztotta." Ez az amerikai választási
rendszer, amelyet Tardieu annyira elfogadhatatlannak tartott, végül
is alkalmazásra került Sziléziában, ahol jó szolgálatokat tett
az akkor francia csatlósnak számító Lengyelországnak. Még
Oroszországgal 1917. márciusában - röviddel az amerikai hadba
lépést megelőzően - kötött titkos megállapodás azonban minden
francia igényt megerősített Elzász-Lotaringiát illetően.
Clemenceau és Poincaré azon kijelentése, hogy "a nép
döntött" egyáltalán nem volt a többi szövetséges számára
meggyőző. A fegyverszünetet követően - a párizsi
békekonferencia kezdetekor - létrejött egy háromtagú bizottság,
amelynek a népszavazással kellett foglalkoznia. Tardieu-nek ezzel a
bizottsággal nagy nehézségei voltak, ugyanis előzetes népszavazás
nélkül nehéz volt őket meggyőzni az Elzász-Lotaringiaiak
egységes akaratáról. Mindezt csak azért ismertettük
részletesebben, hogy világos legyen, mennyire antidemokratikusan
jártak el, és mennyire kettős mércét alkalmaztak a háború
végén meghatározó szerepet játszó politikai vezetők.
Hasonló
módszerekkel jártak el a másik Franciaországgal szomszédos német
tartomány, Saar-vidék esetében. Ez a tartomány 1792-től 1814-ig,
Napóleon bukásáig, francia megszállás alatt állott. Ilyen rövid
idő alatt ez a német tartomány nem franciásodott el. 1919-ben
pedig még kevésbé volt franciának nevezhető. Meglehetősen
tisztességtelen dolog volt Wilson amerikai elnöknek bebeszélni,
hogy Saar-vidéken sok ezer francia él. A jobb sorsra érdemes
amerikai elnök nem volt tisztában a Maas és a Moser folyók közti
területekkel kapcsolatos történelmi viszálykodással. Ezért
Tardieu-nek viszonylag könnyű volt félrevezetnie. De sem
Clemenceau, sem Tardieu nem habozott előállni azzal a csak rossz
viccnek nevezhető állítással, hogy százötvenezer francia él
Saar-vidéken. A francia politikusok nem győzték hangsúlyozni a
Saar-vidéki franciák elidegeníthetetlen jogát arra, hogy franciák
legyenek, és Franciaországhoz tartozhassanak. De pl. Magyarország
feldarabolásánál szóba sem jöhetett, hogy az itt élő emberek
elidegeníthetetlen joga is érvényesülhessen, és ők is véleményt
nyilváníthassanak, melyik országhoz kívánnak tartozni. Tény
azonban, hogy Saar-vidék 1935. január 13-ig francia megszállás
alá került. Az ekkor tartott népszavazáson a tartomány
lakosainak a 99%-a elutasította a Franciaországhoz való
csatlakozást. A világháborús győztesek ellenőrzése alatt
megtartott választáson a jogosultak 97%-a vett részt, és 91%-uk a
Németországgal való egyesítést, 8,8%-uk a status quot és
mindössze kevesebb, mint 0,5% a Franciaországhoz való csatlakozást
helyeselte. A Németország feldarabolására törekvő francia
politika azonban nem elégedett meg Elzász-Lotaringia és a
Saar-vidék meghódításával, de célba vette a Rajna-vidék
bekebelezését is. Alig száradt meg a tinta a fegyverszüneti
egyezményen, amikor Foch marsall 1918. november 27-én olyan
követeléssel állt elő, amely a Wilsoni tizennégy pontnak mind a
szellemével, mind a betűjével ellenkezett. Az előzőekben már
kifejtettük, hogy Wilson hódítás és annexió nélküli békéről
és önrendelkezési jogról beszélt. Az amerikai elnök számára a
tizennégy pont volt a legfontosabb. Clemenceau számára azonban
legfeljebb szépen hangzó szóvirág-csokornak számított, amellyel
imponálóan meg lehet nyitni egy konferenciát. Vagyis blablának
tekintette, tréfálkozás tárgyának. A hivatalos Franciaország
kezdettől fogva kemény magatartást tanúsított a rajnai
kérdésben, noha a nyilvánosság előtt ünnepelnie kellett Wilson
elnök erkölcsi elveken nyugvó tizennégy pontját. Már 1918.
november végén kész volt a terv a Rajna bal partján élő
tízmillió német francia fennhatóság alá helyezésére. 1919.
január 10-én, közvetlenül a párizsi békekonferencia megnyitása
előtt, Foch tábornagy újabb erőfeszítést tett a Rajna-vidék
megszállására azért, hogy a szövetségeseket kész helyzet elé
állítsa. A francia marsall számára ez már egy eldöntött kérdés
volt, és a békekonferencia csupán azt a célt szolgálta, hogy
áldását adja erre a francia lépésre. Foch marsall három pontban
foglalta össze a francia célokat. Először is Németországnak át
kell engednie ezt a területet, és semleges övezetté kell
átalakítani. Másodszor a szövetséges antant haderőnek a Rajna
bal partján lévő területeket katonailag meg kell szállnia. Végül
a Rajna-vidéket gazdaságilag integrálni kell Franciaországgal és
a többi nyugati állammal. Mindezt képmutatóan úgy, hogy el kell
ismerni a népek önrendelkezési jogát, és ezért biztosítani
kell a Rajna-vidék lakosságának, hogy közigazgatásilag önmaga
intézhesse az ügyeit. A francia tábornagy szerint csak így
biztosítható a béke. Mindezt a francia hódítási igényt azzal
támasztották alá, hogy a Rajna-vidéken tulajdonképpen nem is
németek, hanem kelta lakosok élnek, akiket a rómaiak
ellatinosítottak, a germán hódítók pedig elnémetesítettek.
Vagyis a Rajna-vidékiek is, legalább is Tardieu szerint, akaratuk
és szellemiségük szerint sokkal inkább franciák, mint németek.
Az angolok
elfogadhatatlannak tartották a franciák rajnai terjeszkedését.
"Nem értünk egyet egy független állam létrehozásával a
Rajna bal partján." - jelentette ki Lloyd George a
békekonferencián. "Ebben komplikációk és gyengeségek
forrását látjuk. Mi lesz, ha ez a független állam előbb, vagy
utóbb bejelenti, hogy csatlakozni akar Németországhoz? Hova
vezethetnek a fellépő helyi konfliktusok. Ha ezekből háború
keletkeznek, sem Anglia, sem domíniumai nem fogják azt az
együttérzést tanúsítani Franciaországgal szemben, amely az
utolsó háborúban érezhető volt. Ezért lehetetlen az Önök
által javasolt megoldást elfogadni." - közölte a brit
miniszterelnök a franciákkal. Clemenceau nem elégedett meg a
Rajna-vidéknek a német birodalomtól való elszakításával és a
német a vámunió felszámolásával. Követelte a vasút és a
rajnai hidak elvételét is. Mainz és Köln megszállása azonban
nem elégítette ki a franciákat, akik minden erővel egy független
rajnai állam létrehozására törekedtek. "Abszolút
tartózkodásunk ellenére már megmutatkoztak ott a szeparatista
törekvések." - mondta tréfálkozva, gúnyos mosoly
kíséretében Tardieu. Jól tudta, hogy Párizs erőfeszítései
ellenére a lakosságnak még egy fél százaléka sem vallotta magát
ellatinosított "kelta rómainak", és nem akart egy
szeparatista kalandba belemenni. Tény, hogy Franciaországnak 1919.
június 28-án sikerült Versailles-ben elérnie, hogy az ellenőrzése
alá vonhassa a Rajna-vidéket. Ez keserű feladatnak bizonyult, de
könyörtelenül keresztül vitte. A Rajnai-vidékiek kemény
ellenállásán azonban minden autonomista, szeparatista kísérlet
meghiúsult, és ez megmutatta az érintett népeknek, elsősorban a
németeknek, hogy a francia megszállók is törékeny agyaglábakon
állnak.
Franciaország
tehát érvényesítette akaratát Elzász-Lotaringiában, a
Saar-vidéken és a Rajna bal partján. A Luxemburgiak kisajátították
a vasutat. Belgium is növelhette területeit Németország rovására,
ami katonai előnyt jelentett Párizs számára. Tardieu azt
követelte a hollandoktól, hogy mondjanak le Limburgról és
Seelandról a belgák javára. Hollandia háború előtti
semlegessége csak blöff volt. Ezért ennek a blöff semlegességnek
a megsértéséért természetesen ellenszolgáltatás járt neki.
Így például az Ems-nél. De mindezzel csak elkezdődött
Németország amputálása. Mindenesetre egy hatalmas német fal
lebontásra került a svájci határtól a Ruhr-vidékig. A falak
lebontására hamarosan sor került Németország keleti és
délkeleti határain is, ahol a lengyelek és a csehek - Clemenceau
és Tardieu szárnyai alatt - már készenlétben álltak. Danzig
(most Gdansk), Felső-Szilézia, a Szudétaföld mind elszakításra
került. A Keleti tengertől a Dunáig németek milliói veszítették
el hazájukat.
A kétpólusú
társadalom és Németország
A saját
világstratégiáját követő háttérhatalom tehát két fontos
célt kívánt elérni a legyőzött Németországgal kapcsolatosan.
Az egyik célja a területek leszakításával a német birodalom
területének és lakosságának a csökkentése volt. A másik cél
pedig a belső bomlasztás, és az oroszországi bolsevik
hatalomátvétel megismétlése német földön. E két cél egymást
kiegészítette, és jól szolgálta a háttérhatalomnak azt a
hosszútávú stratégiáját, hogy kétpólusú társadalmat
alakítson ki. A kétpólusú társadalom nem azonos a kétpólusú
politikai rendszerrel. Ez utóbbi azt a politikai berendezkedést
jelöli, ahol a fő hatalmat kézben tartó nemzetközi pénzügyi
oligarchia hol jobboldali liberális pártok révén, hol baloldali
liberális pártok révén, a formális demokrácia szabályait
betartva gyakorolja a hatalmat. A kétpólusú társadalomban nemcsak
a politikai szférában, de a társadalom, a gazdaság egészében a
hatalom egy szűk elit kezében van, és a társadalom többi tagja
tőle függő helyzetben lévő bérből és fizetésből, vagy
segélyből élő személy. Azaz önállótlan, saját törekvéseit,
érdekeit érvényesíteni nem tudó függőhelyzetű tömeget alkot.
Ennek a kétpólusú társadalomnak az egyik változata a bolsevik
diktatúra, ahol a háttérhatalom szolgálatában álló pártállami
elit az állam segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával,
és az emberek életével. A kétpólusú társadalom másik
változata az, amikor a pénzoligarchia szolgálatában álló elit a
magán-pénzmonopólium segítségével ellenőrzi a gazdaság
egészét, és a társadalom minden tagja a kamatkapitalizmus
viszonyai között kényszerűen neki dolgozik. Azaz megvalósul az a
képlet, hogy a hatalom, beleértve a pénzügyi, gazdasági és
politikai hatalmat is, egy szűk integrált elit kezében van és a
társadalom többi tagja ettől az elittől függő bérből és
fizetésből, illetve segélyből élő személy, akinek valójában
nincs önálló politikai akaratképzésre lehetősége. A világ
sorsát hosszú időkre megtervező háttérhatalom számára előnyös
lett volna, ha nemcsak egy viszonylag fejletlen társadalomban, az
egykori cári Oroszországban próbálja ki ezt a kétpólusú
társadalmi rendszert, hanem egy olyan fejlett gazdasággal és
kultúrával rendelkező országban is, mint Németország. Már
ismertettük, hogy a háttérhatalomnak ez a hatalomátvételi
kísérlete miért vallott kudarcot Berlinben.
Kitértünk
arra is, hogy Bajorországban miként kerültek hatalomra a
háttérhatalom ügynökei. 1918. és 1919. tele nem csak
Magyarország számára, de Németország - és ezen belül
Bajorország - számára is megpróbáltatásokkal volt teli.
Clemenceau mindent megtett, hogy megnyerje a maga számára Leninnek
Münchenben hatalomra került ügynökeit. Már említettük, hogy
életmentő élelmiszer szállítmányokkal sietett a segítségükre.
De a kívülről-belülről vérző Németország elég erősnek
bizonyult ahhoz, hogy Lenin németországi ügynökeinek ellenálljon.
1919. április végén és május elején egész Németország
lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik Bajorországban. A
szociáldemokrata Noske önkéntesei München felé közeledtek.
Bajorország felszabadításától függött a német egység és a
német állam sorsa. A Bajor Tanácsköztársaság azonnal
kapcsolatba lépett a Kun Béla vezette Magyar Tanácsköztársasággal.
A München-Budapest tengely fennmaradása lehetővé tette volna
Lenin és bolsevikjai számára az európai földrész kettéosztását.
Ez elvezethetett volna a német birodalom és Közép-Európa
fokozatos felőrlődéséhez. Münchenben Eisner, majd követői,
valamint a Moszkvából érkezett ügynökök terroruralmat vezettek
be. 1919. április 7-én bejelentették az elszakadást
Németországtól, hadüzenetet küldtek Berlinnek, és létrehozták
a Bajor Tanácsköztársaságot. Ez a németek többsége számára
elviselhetetlen kihívás volt. A háború után először kellett
számszerűleg közel megegyező katonai erőnek egymással
szembenéznie. Gustav Noske és önkéntesei segítségével a német
társadalomnak sikerült egymás után úrrá lennie a kommunista
lázadásokon. A Bajorországban ekkorra már hat hónapja uralmon
lévő leninista kormányzatnak azonban több ideje volt
felkészülnie, mint a brémeni, vagy westfáliai kommunistáknak.
Ezért létre tudtak hozni egy hatvanezer fős vörös hadsereget.
Egy három-négyezer főből álló önkéntes erő ezért nem volt
alkalmas a bajor kommunista rendszer megdöntésére. Kurt Eisner
meggyilkolását követően a Bajor Tanácsköztársaság irányítását
Lenin három odaküldött ügynöke - Leviné, Levien, és Axelrod -
vette át. Ezzel kapcsolatban írja a francia Benoist-Néchin "A
német katonai hatalom története" című munkájában: "A
vörös zászlót lengető tömegek kísérletet tettek a hatalom
megbuktatására és a nemzeti érzés utolsó megnyilvánulásainak
az elfojtására az osztályharc nevében. Ezek a tömegek azonban
nem a saját belső ösztönzésükre cselekedtek. Harcosok és
agitátorok egész serege irányította őket. És kik voltak ezek az
agitátorok? Berlinben Lanzberg és Haase, Liebknecht és Rosa
Luxemburg; Münchenben Kurt Eisner, Lipp és Landauer, Toller, Leviné
és Lieven; Magdeburgban Brandeis; Drezdában Lipinsky, Geyer és
Fleissner; a Ruhr-vidéken Markus és Levinson; Bremenhavenben és
Kielben Grünewald és Cohn; Pfalzban Lilienthal és Heine;
Lettországban Ulmanis..." A felsorolt személyek és társaik
szervezték a kommunista felkeléseket. Már 1917-ben, amikor a német
birodalomnak még jó esélyei voltak a győzelemre, ezek az
agitátorok minden rendelkezésükre álló eszközzel szabotálták
a háborús erőfeszítéseket. 1919. áprilisában a bolsevik
hatalom központja, Moszkva, mindent elkövetett, hogy megerősítse
a Bajor Tanácsköztársaság katonai erejét, a nemzetközi
forradalom legnyugatibb bástyájában. A Bajor Tanácsköztársaság
vezetői is mindent megtettek azért, hogy megerősítsék a vörös
milíciákat. Különösen sok orosz hadifoglyot sikerült
beszervezniük, akik a háború után szabadlábra kerültek
Németországban. A bajor kommunisták mindent elkövettek azért is,
hogy a német hadsereg müncheni helyőrségét megsemmisítsék.
Bajorországban gyors egymásutánban négy marxista kormány
váltotta egymást. A leninista diktatúra egyre keményebb terrort
vezetett be. A bajor vörös hadsereg helyi parancsnoka is egy kieli
vörös matróz volt. Húszezernyi milíciájának minden tagja
huszonötször nagyobb zsoldot kapott, mint a normális katonák. Ez
a vörös hadsereg naponta félmillió márkájába került a
müncheni bolsevik kormánynak. A lakosság viszont éhezett és a
legalapvetőbb élelmiszerek is hiányoztak.
1919. április
28-án Noske megkezdte a bajorországi bolsevik erők bekerítését.
Április 29-én már elérte Starnberget, és huszonegy foglyul
ejtett kommunistát a helyszínen kivégeztek. A következő nap a
szociáldemokrata Noske önkénteseivel tizenöt kilométerre
megközelítette Münchent. Hamarosan benyomultak a városba, ahol
egykori katonatisztek és diákok is bekapcsolódtak a harcba. Noske
csapatai kemény küzdelemben elfoglalták a főpályaudvart, az
Igazságügyi Palotát, majd pedig a Maltheser Bräu-t, ahol Eisner
1918. november 7-én kikiáltotta a köztársaságot. Az "oroszok",
ahogyan a Moszkvából érkezett vezetőket nevezték, pánikba
estek. Axelrod és Levien Ausztriába menekült. Leviné pedig álnév
alatt elrejtőzött. Csak Rudolf Eglhofer, a bajor vörös hadsereg
főparancsnoka maradt a helyén. Számos tekintélyes müncheni
polgárt túszként magánál tartott. Néhányat közülük 1919.
április 30-án egy gimnázium udvarán kivégeztek. 1919. május
6-án véget ért a bolsevikok müncheni uralma. A szocializmust
hirdető szociáldemokraták kemény bosszút álltak az ugyancsak
szocializmust hirdető kommunistákon. Ebert, az állam elnöke
szocialista volt. A kormány élén álló Scheidemann szintén.
1918. november 9-én a németek minden megkérdezése nélkül
döntötték meg a politikai rendszert és kiáltották ki a
köztársaságot. De rajtuk hamarosan túlmentek a kommunisták, akik
egymás után Berlinben, Bremenben, Magdeburgban, Braunschweigben és
Münchenben kísérletet tettek a hatalom átvételére. A
szocialisták azonban szocialista terror eszközeit vetették be a
kommunisták bolsevik típusú terrorjával szemben. Münchenben érte
el a vérengzés a csúcspontját. Minden ítélet nélkül
kivégezték a vörös gárdisták százait. A szocialista Noske és
csapatai nem kegyelmeztek a kezükbe esett kommunistáknak.
Bajorországban helyreállt a rend, és ettől kezdve a birodalmi
hadsereg lehetett az egyetlen katonai erő. Ezzel véget ért a bajor
különállás a maga királyi hadseregével, parancsnokságával, és
lobogójával. A katonák ezután a birodalmi elnökre és a
birodalmi alkotmányra tették le az esküt.
München után
még mindig a vörösök voltak hatalmon Drezdában és Lipcsében.
Szászország szinte hagyományosan vörös volt, már a császári
időkben is, és a háború alatt. A szász kommunisták 1918.
november 7-én erőszakkal átvették a hatalmat, és Munkástanácsot
hoztak létre, amely Berlinhez hasonlóan szocialistákból és
szélsőbaloldaliakból állott. Ez a Munkástanács a szászországi
uralkodót, III. Frigyest, elűzte a trónról. Ez a Munkástanács
hamarosan a Népi Megbízottak Tanácsává alakult át. Az 1919.
januárjában megtartott választásokon, amely Németország
egészében a spartakisták súlyos vereségével járt,
Szászországban viszont sikert hozott a szélsőbaloldal számára.
A demokraták, - vagyis a rózsaszínű burzsoák - kisebbségi
helyzetbe kerültek. Lenin szászországi követői sztrájkot
rendeltek el, amihez az éhínségtől szenvedő munkások csak
vonakodva csatlakoztak. Lipcsében is - Münchenhez hasonlóan
elsősorban a vörös milícia megerősítésén fáradoztak. 1919.
március elején egy öttagú direktórium diktátori teljhatalommal
ruházta fel magát. Két napra ez után a puccs után a szabadjára
engedett spartakista csapatok terrorizálni kezdték a lakosságot,
és számos embert megöltek. Sem Drezdában, sem Lipcsében nem
maradt a mérsékelt baloldalnak más lehetősége, mint segítségül
hívni Noskét és önkénteseit. A szászországi spartakisták
huszonötezer vörös gárdistával, négyszáz kieli matrózzal, és
húszezer kommunista munkással rendelkeztek, akik valamennyiben fel
lettek fegyverezve. Amikor azonban a szászországi lázadók
megtudták, hogy milyen sors jutott müncheni elvtársaik
osztályrészéül, félni kezdtek. Maercker tábornok önkéntesei,
miután helyreállították a rendet Münchenben, 1919. május 7-én
Lipcsébe vonultak. Maercker csak egyötödnyi erővel rendelkezett,
mint a kommunista ellenfél, de ezt elegendőnek ítélte a
győzelemhez. Maercker vadászlövészei május 10-én éjszaka
érkeztek meg a lipcsei főpályaudvarra. Azonnal elfoglalták a
város stratégiai pontjait és mire a lipcseiek felébredtek, már
Noske volt az úr a városban. Csak jelentéktelen ellenállásra
került sor, mindössze ketten sebesültek meg. Nyolc napra rá már
mindenki a munkahelyén volt Szászország fővárosában.
A kétpólusú
rendszer bevezetése és Németország bolsevizálása tehát nem
sikerült, mert azt Gustav Noske, a bátor szociáldemokrata munkás,
aki nem a ma divatos szalon-szocialisták típusába tartozott,
megakadályozta. Ezért a háttérhatalom oligarchái számára nem
maradt más, mint Párizsban és Versaillesben elérni azt, hogy
Németország pénzügyileg, gazdaságilag, katonailag és
politikailag annyira meggyengüljön, hogy valódi versenytársként
hosszú időre kikapcsolható legyen a nemzetközi életből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése