2014. január 13., hétfő

Jövőnk hírei katonadolog




Jövőnk hírei katonadolog



10 tény a vegyi fegyverekről

2013. október 15. - 17:08
Magazin: 
|





1. Bár különböző vegyi fegyvereket (mérgezett nyilak, arzénfüst stb.) már évezredek óta használnak háborús célokra, a modern vegyi hadviselés kezdete az első világháború időszakára tehető. 
2. A peloponnészoszi háborúban (i. e. 431-404) a spártaiak Athén ostroma során szurok, kén és fa keverékének elégetésével próbálták a falak mögül előcsalogatni a védőket.
3. Egy, az i. e. 2. században keletkezett kínai dokumentum szerint, az ostromló sereget leghatékonyabban mustár és más mérgező növény elégetésével lehetett távol tartani a falaktól.
4. A harci gáz tömeges alkalmazásának ötlete az első világháború kitörésekor a német hadügyminisztérium vezető tisztségviselőjeként dolgozó Fritz Haber német kémikustól ered, aki 1918-ban kémiai Nobel-díjat kapott a háború előtti munkásságáért. 
5. Fritz Haber felesége, a vegyi fegyverek bevetését ellenző Clara nem bírta elviselni a férje segítségével véghezvitt pusztítást, és 1915-ben öngyilkos lett.
6. Amíg az antantcsapatok katonái 1915 júniusában nem kapták meg kezdetleges gázmaszkjaikat, vizelettel átitatott rongyokat tartottak az arcuk elé. A vizelet ammóniatartalma ugyanis valamelyest véd a klórral szemben.
7. 1918 októberében egy gáztámadás következtében Adolf Hitler ideiglenesen megvakult. Többek között ennek is köszönhető, hogy a második világháborúban megtiltotta a vegyi fegyverek katonai alkalmazását.
8. Bár a hadviselő felek felkészültek a gáztámadásra, a második világháború során – félve a beláthatatlan következményektől – egyedül Japán vetett be vegyi fegyvereket a kínaiak ellen.
9. Az amerikaiak a 60-as években egy Agent Orange nevű gyomirtót permeteztek a vietnami növényzetre, amelynek közvetett hatásaitól több százezren halhattak meg, és sokak szerint a szer félmillió torz gyermek születéséért is felelős.
10. A hidegháború idején a Szovjetunió és az USA birtokában lévő vegyianyag-mennyiség szinte a teljes földi élővilág elpusztításához elegendő lett volna.

(mult-kor.hu)


Irán bemutatta hazai gyártású drónját




2013. október 03. - 18:04
Magazin: 
|

Az iráni hadsereg szárazföldi hadereje szombaton bemutatta hazai gyártású új katonai drónját, amely 4,57 kilométeres magasságban nyolc órán át képes folyamatosan repülni, és effektív hatótávolsága 200 kilométer, közölte a Press TV.
A Yasir névre keresztelt drón egyik tulajdonsága, hogy képes távoli célpontokat felismerni és célba venni. A pilóta nélküli repülőgép a legmodernebb felderítő rendszerrel lett felszerelve. A szárazföldi erők drónjait Irán keleti és délkeleti határvidékén használják a biztonság megerősítésére.
Irán pénteken jelentette be, hogy megkezdte az UAV Shahed 129 katonai drón tömegtermelését, amely egyszerre nyolc bombát vagy hazai gyártású Sadid rakétát képes hordozni.


Éjjellátó kamerától rejt el a szuperanyag




2013. szeptember 22. - 09:18
Magazin: 
|





Az infravörös fény elől bármit elrejtő anyag kifejlesztését a tintahal testműködése ihlette.
A Kaliforniai Egyetem (UC, Irvine) kutatói olyan álcázásra használható anyagot alkottak meg, amely tárgyakat vagy embereket is képes elrejteni infravörös fénysugarak elől. Ilyen sugarakat használnak a legtöbb éjjellátó készülékben. A kutatók egy olyan réteget hoztak létre, amellyel bármely hagyományos anyag bevonható. Ehhez egy olyan fehérjét kellett mesterségesen létrehozni, amely a tintahalak bőrében is szerepet játszik abban, hogy az állatok képesek legyenek megváltoztatni bőrük színét, vagyis fényvisszaverő tulajdonságait.
A mesterségesen előállított réteg optikai tulajdonságait stimulánsokkal szabályozzák, egyelőre azonban csak infravörös fényhez közeli, nagyjából 700 és 1200 nanométeres hullámhosszú elektromágneses tartományban működik a rejtés. Ez azonban így is alkalmassá teszi a megoldást arra, hogy akár katonai éjjellátó eszközök elől is képes legyen elrejteni tárgyat vagy embert. A megfelelő stimuláns alkalmazásával a rejtés bármikor kikapcsolható, és az objektum újra megjelenik az infravörös kamerák képén - olvasható az egyetem közleményében.
A kutatók célja egy olyan anyag létrehozása, amelynek optikai tulajdonságai, így színe vagy mintázata bármikor szabadon változtatható. Ez már gyakorlatilag a sci-fi filmekből ismert, színváltó ruha lesz - nyilatkozta Alon Gorodetsky, a UC Irvine adjunktusa. A jelenleg létező prototípus esetében az optikai tulajdonságok szabályozása még bonyolult kémiai beavatkozással lehetséges, a gyakorlati használathoz ennek alkalmazását jelentősen le kell egyszerűsíteni kell.

Ilyen katonai éjjellátó elől már el tud rejteni az amerikai réteg.
Varró Péter - Jövőnk.info


Orosz rakétavédelmi rendszerek a Tomahawkok ellen




2013. szeptember 19. - 14:08
Magazin: 






A Nyugat számára nem lenne “könnyű séta” egy Szíria elleni támadás, amelyben valószínűleg elsősorban az amerikai Tomahawk manőverezhető robotrepülőgépek ellen kellene felvennie a harcot az orosz gyártmányú rakétavédelmi rendszereknek – fejtette ki a Nyezaviszimaja Gazeta című orosz lap pénteki számában Viktor Litovkin katonai szakíró.
Az orosz elemző szerint az 1995-ben Boszniában, 1999-ben Jugoszláviában, és legutóbb, 2011-ben Líbiában is bevetett amerikai fegyver a szíriai konfliktusban is alapvető szerepet tölthet be.
Utalt arra, hogy Tomahawkokkal felszerelt rombolók, az Egyesült Államok haditengerészetének legkorszerűbb hadihajói már második hete cirkálnak a szíriai partok közelében. Tomahawkokkal rendelkeznek a Perzsa-öböl és az Indiai-óceán térségében elhelyezkedő amerikai tengeralattjárók is.
Az amerikai robotrepülőgépek (más néven cirkáló rakéták) hatótávolsága az orosz szakíró szerint 2400 kilométer. Hozzátette: arról megoszlanak a vélemények, hogy a Tomahawkok hatékony csapást tudnak-e mérni a szíriai célpontokra. Szerinte ennek a típusú fegyvernek komoly hiányossága, hogy lassú: körülbelül 800 kilométert tesz meg egy óra alatt. 
A Buk-M1-es közepes hatótávolságú orosz légvédelmi rendszer és a Tor-M1-es kis hatótávolságú légvédelmi rakétarendszer, valamint a Pancir-Sz1-es légvédelmi rakétarendszer képes arra, hogy lelője a Tomahawkokat. Az említett orosz rakétaelhárító eszközöket rendszeresítették a szíriai hadseregben.
Igaz, a Tomahawkok alacsonyan képesek repülni, követve a domborzatot és felszíni objektumok rajzolatát, így nehéz azokat általános rendeltetésű radarokkal befogni – ismerte el a szakíró, de egyszersmind feltétezte azt is, hogy Szíriában léteznek az alacsonyan repülő objektumok helyének meghatározására képes rádiólokátorok, amelyek a Tomahawkokra álltak rá. A Buk, Tor és Pancir nevű orosz rakétavédelmi eszközök radarjai is képesek befogni ezeket a robotrepülőket.
Viktor Litovkin azt fejtegette, hogy a Tomahawkok előnyei ellenük is fordíthatóak. Ha váratlan, a műholdak és a felderítő repülőgépek által előre nem észlelt, és a rakétákba be nem programozott akadályt állítanak a Tomahawkok útjába, akkor letérhetnek útvonalukról és nem a célban robbannak fel. Jól lehet ellenük használni az optikai-rádióelektronikai harc eszközeit is, például a Globális Helymeghatározó Rendszer (GPS) jelét elnyomó zavarókat.
Az orosz haditechnikai szakíró szerint nem lehet kizárni azt sem, hogy oroszul majaknak, azaz “világítótoronynak” nevezett kis jelzőberendezéseket helyeznek el azokon a célpontokon, amelyeket a cirkáló rakétáknak meg kell semmisíteniük. Állítólag 1999-ben is egy ilyen “világítótorony” miatt találta el véletlenül egy Tomahawk rakéta Belgrádban a kínai nagykövetség épületét.
Ha ez igaz, akkor előfordulhat, hogy a szíriai ellenzékiek is ilyen jelzőberendezéseket helyeznek el Damaszkusz fontos katonai és polgári objektumain. A damaszkuszi felderítés dolga, hogy ezeket megtalálja és megsemmisítse – tette hozzá Litovkin.


(htka.hu)

G-36 vs. AK-47

2013. augusztus 08. - 17:23
Magazin: 
Katonadolog
|





Ritkán élünk az átvett haditechnikai cikkek publikálásának lehetőségével, de ezt a cikket figyelemreméltónak találtuk, és elég érdekesnek ahhoz, hogy helyet kapjon oldalunkon.
Az olvasnivalót a kalasnyikov.hu weboldalról vettük át, mely oldal olvasását mindenkinek ajánljuk! 
G-36 vs. AK-47 Szigorúan szubjektíven.Avagy személyes tapasztalataim a Bundeswehr alapfegyverével. 
Madai Zsolt cikke
Szeptember második hetében több társammal együtt tettünk eleget a Német Tartalékosok Berlini Szövetségének meghívásának, és a MATASZ keretein belül egy teljes hetet tölthettünk el a német katonák záró gyakorlatán, mint teljes értékű résztvevő. Valamennyien minimálisan a sorkötelezettségből kifolyólag, de sokan vagy volt „HT , SZERDZSÓ” szolgálat következtében az AK-47-sen nevelkedtünk, „szocializálódtunk” . Ennek megfelelően igen, igen vártuk a találkozás első pillanatát, illetve az együtt töltött „mézeshét” tapasztalatát a G-36 A1 fegyverrel.
Sokak szerint rövid idő egy hét ahhoz, hogy az ember valamelyest is korrekt véleményt alkothasson egy fegyverről, de talán némileg ellensúlyozza ezt az „adottságot”, hogy a vasárnapi megérkezésünk napján már felvettük a fegyverünket, és az elkövetkező majd egy hétben nem csak nappali, és éjszakai lövészeteket hajtottunk végre vele, ( no meg harcászkodásokat, járőrt a maguk sajátos közlekedési szokásaikkal ) hanem vele aludtunk, keltünk, mentünk fürödni, WC-re, enni, stb. Egyszóval vele éltünk. A mondás igaz! „Lakva ismeri meg az ember a másikat”

Szóval a kíváncsiság, és az áhítat nemes elegyével vettük kézbe a fegyvert. Ami rögtön feltűnt, hogy egy teljesen más értékrendet, tervezői elképzelést, korszakot mutat be a fegyver.
A technikai adatoktól, melyet a netről mindenki meg tud szerezni, most megkímélném a tisztelt olvasót, és inkább csak a gyakorlati, illetve kardinális különbségekre térnék csak ki.
A fegyver kívülről egy kompakt, egységes benyomást keltett, de a műanyag ilyen tobzódása kicsit fura volt az AK verziók „bio” fa világa után. Persze ez az érzés csak esztétikai indíttatású volt, és önmagában se nem oszt, se nem szoroz. No de menjünk tovább!
Első gyakorlati tapasztalatunk a hárompontos hordszíjjal adódott, melynek egy apróságot leszámítva igen-igen pozitív nyomot hagyott bennem. Az integrált csatnak köszönhetően egyszerre lehet kétpontosként (mint a standard AK-47 szíja), és ezt a csatot kikapcsolva (egy mozdulattal) hárompontos övként is használni. Hogy mire jó a hárompontos hordszíj??? Hát alkalmas arra, hogy a fegyvert úgy tartsa a tested mellett, hogy annak tusa mindig a vállgödörnél legyen, és mindezt úgy, hogy a két kezed szabad, és futás közben sem fenyeget az a veszély hogy leesik. Nagyon megkönnyíti a mozgást, állásból, térdelő, fekvő helyzetekben, és igen megkönnyíti a fegyver használatát. Nincs fekvő helyzetben kibújok, meg visszabújok, hanem csak eldobom magam, és célra tartok. Praktikumként még meg kell említeni, hogy abban az esetben, ha nem fenyeget a gaz ellen akkor mint egy hátizsákot is fel lehet venni akár behajtott, akár nyitott válltámasszal, és így nagyon stabilan lötyögés nélkül utazik velünk, még futás közben is. Az egyetlen negatívumot a szíj szélessége, azaz keskenysége jelentette. Mert hogy keskeny, keskenyebb volt, mint az AK-47 hagyományos „BIO” bőrszíjja. (Marhabőr hordszíjjal jellemzően a magyar kalasnyikovok voltak ellátva. A szerk.) Ez számomra azzal a tapasztalattal járt, hogy a G-36-os könnyebb tömege ellenére, bizony a majd 24 órás „együttélés” miatt bizony éreztem a vállam, és nagy élményt jelentett, ha napközben a feladat megengedte volta miatt sikerült levenni.
De összességében ez a szíj szuper volt. Egyszerű, olcsó, és szinte minden fegyverhez kompatibilis. Sokat dobna a hazai kalasnyikovokon, ha csak ezt az egy „modernizációt” végrehajtanák rajta.
G-36 vs. AK-47
1 : 0
A fegyverhez kaptunk három műanyag tárat, és egy kb. 15x10x2 cm-es műanyag dobozt. A tárak masszívnak tűntek, és az átlátszó kivitelük miatt a lőszermennyiséget könnyebben lehetett ellenőrizni, mint a hagyományos fém, vagy bakelit kalasnyikov táraknál. A gyakorlatban azonban a kúszások, mászások alatt csak az egyik nap csak a mi századunk (Luftwaffe kiképző ezred 13. század) 5 db törött tárat „produkált”. Sem a fegyverek, sem a tárak nem voltak öregek. A fegyverek 2007. márciusiak, míg a tárak júniusiak voltak. Tárproblémára, pláne törésre a kalasnyikovnál én nem emlékszem.

G-36 vs. AK-47
1 : 1
A tisztítókészlet viszont a sírva röhögünk, vagy röhögve sírunk érzést váltotta ki szinte mindnyájunkban a fegyver tisztítási PROCEDÚRÁJÁVAL együtt.
A dobozka tartalmazott kétféle csőkefét, ecsetet, olajozótubust, és egy a fém szemekből álló a WC lehúzóhoz hasonlító (persze annál profibb kivitelű) tisztítóláncot is melyet a „huncut” magyarok „imaláncnak, rózsafűzérnek” kereszteltek el.
DE most vissza a „PROCEDÚRÁHOZ” a tisztításhoz. Kétféle metódus létezik a békeidős, és a harcközbeni.
Békeidőben a fegyvert mind a lövészet előtt mind azt követően meg KELL tisztítani. Ennek menete a következő. Az imaláncot, őőőő akarom mondani a tisztítóláncot a fegyver szétszerelése után (erre majd később visszatérnék) a töltényűr felől ( !!! ) mely igen szűk része minden fegyvernek, és így ennek is a megfelelő végével bele kell szépen engedni szemenként, úgy hogy a vége a csővégnél kikandikáljon. Így kapunk egy fegyvercsövet melyen keresztül van fűzve egy lánc. A lánc töltényűr felöli végére egy „száraz” tisztító kefét kell akasztani a láncvégi kampóra, és azt a csövön áthúzni egyszer, vagy kétszer a durva szennyeződések mechanikai eltávolítása céljából. Természetesen minden egyes alkalommal újra, és újra be kell fűzni az „imaláncot” a töltényűr felöl. Hááát igen! Az szép magyar anyanyelvünk ízes, zamatos szavait bizony gyakran lehetett hallani fegyveranyag karbantartás közben. Pedig még csak a PROCEDÚRA elején tartottunk! Miután az első durva kefével ezt megtettük akkor jött a finomabb kefe melyre szigorúan 4-6 csepp olajat kellett cseppenteni és a fent vázolt módon HÁROMSZOR KELL a csövön keresztül húzni. Itt már a magyar csapat ellőtte verbális munícióinak teljes készletét, és német kollégáink értetlenkedve tekintettek ránk midőn mind gyakrabban kezdtük nekik felhozni az AK-47 nosztalgiázó érzéseinket. Itt jegyzem meg, hogy az egész német kontingens között mely egy komplett századból, és egyéb protokoll emberekből állt (kb. 150 katona) egyetlen egy embernek, egy volt ex-NDK-ás századosnak volt tényleges tapasztalata a kalasnyikovval. A többiek a „már fotón láttam olyat„-kategóriába tartoztak. No de vissza a PROCEDÚRÁHOZ! Aki azt hiszi (velünk együtt anno) hogy no most aztán végeztünk a tisztítással az bizony „lesre futott” mert a „desszert” még hátra van. Miután a kétféle kefével ötször átkínlódtuk magunkat, akkor jön a „doch”: ez a bűvös szó nem takar mást egy 20 cm hosszú pamutszál köteget, melyből a tisztítás megkoronázásaként hat szálat ki kell húzni, és egyenként beleűzni az imalánc végén lévő keskeny szembe. Nem kevesebbet, mint hat szál, mert akkor nem tisztít megfelelően, de nem is többet, mert akkor nagyon szorul a csőben. Na ha ezzel megvolnánk, akkor ezt a rögtönzött pamutkefét háromszor kell áthúzni a csövön.
Bizony itt szégyent vallott a magyar csapat, mert bizony dőre módon már az előző kefe stációnál elpufogtatta anyanyelvünk ilyen helyzetekre kitalált speciális effektjeit. Maradt az ismétlés, és a hangerő dinamikus fokozása. (Itt ragadom meg az alkalmat, hogy a tervezők le, és felmenőitől az egész csapat nevében bocsánatot kérjek az elmúlt héten valószínűleg igen gyakran tapasztalt heves csuklásért.)
Harci helyzetben engedélyezett a kefestációk , és a „doch” kihagyása, és csak az olajos kefével való tisztítás, azonban ezen tisztítási metódus előtt teljesen értetlenül álltunk. Csak abba elég belegondolni, hogy a csőbe kerülő legapróbb szennyeződés is már megakadályozza azt, hogy a tisztítóláncot átvezessük a csövön. No nem kell féltéglára, vagy ilyen drasztikus dolgokra gondolni, mivel a TOTÁLIS duguláshoz, és a tisztítás teljes ellehetetlenüléshez elég volt a „vaklőszerrel” német kifejezéssel Manöver Patronen –el történő pár lövés, ami után olyan korommennyiség ülepedett le a csőben, hogy csak egy erre a célra külön gondosan tervezett, és kialakított segédeszközzel ( vágtunk egy botot a dzsindzsásban ) sikerült a tisztítóláncot áttuszkolni a csövön. A fegyverhez tisztítóvessző nincs rendszeresítve egyénileg sem integrálva, sem külön!!! Lehet kérni a fegyvermestertől kölcsön, ha szükség van rá.
Meglátásom szerint itt a német precizitás egy nagy-nagy öngólt lőtt, mivel a fegyver láthatólag tisztítás érzékeny, és ezt olyan szinten kell kiszolgálni, amelyet terepen, harci körülmények között nagyon nehéz biztosítani. A kalasnyikov családot ismerőknek azt hiszem nem borzolom tovább az idegeit , mert ugye a tusba lévő tisztító készlet, illetve az integrált tisztítóvessző nyílván valóvá teszi azt, hogy az amúgy is koszra, szennyeződésre oly érzéketlen fegyver tisztítása kategóriákkal veri német fegyverét.
G-36 vs. AK-47
1 : 2
A fegyver ( G-36 ) mindennapos használata közben sok olyan dologra tanítottak meg német kollégáink, illetve tapasztaltunk saját magunk, amik a szakirodalomban nem szerepelnek.
Például nagyon praktikus a gyors, egy gombbal behajtható válltámasz, mely által a szűk környezetben is lehet jól manőverezni, tüzelni a fegyverrel. Azonban a válltámasznak a fegyver stabil rögzítésén kívül van egy másik funkciója is, még pedig a helyretoló rugó ezen támaszkodik fel. Amennyiben e nélkül használjuk a fegyvert (azaz behajtva) úgy a helyretoló rugó műanyag talpa hajlamos letörni, és beleköszönni az ember arcába. A német kiképző állomány, aki a legtöbbet használja a fegyvert, ezt már nyár elején tapasztalta a márciusban új állapotban átvett fegyvereken !!!
A hordfogantyú kialakítás praktikus és hasznos. Mivel pont súlypontban van így lényegesen könnyebb megtartani a fegyvert, és kevesebb energiát kell arra fordítani, hogy egyensúlyba tartsuk pl futás közben a fegyvert. Ami negatívum, hogy a hordfogantyú célzó optika utáni része törékenynek tűnt. Ugyan nem láttunk egyetlen ilyen esetet sem, de személyesen azt tapasztaltam, hogy olyan vékony a műanyag ott, hogy kézzel is deformálható a fogantyú.
G-36 vs. AK-47
1 : 3
Ha már célzó optika! Ez az a terület ahol a G-36-os kategóriákkal van az AK-47 és társai előtt. Ráadásul nem is egy, hanem két optika van egyszerre integráltan a fegyverbe építve.
A felső egy nagyítás nélküli „RED DOT” melyet az optika tetején elhelyezett napelem táplál, illetve este, vagy sötétben egy gombeleme. A „RED DOT „úgy van beállítva, hogy egy 200 méteren belül lévő álló cél leküzdhető vele. Két szemmel használva nagyon gyors, precíz célzást tesz lehetővé. Ez alá építették be a nagyobb távolságokra is kalibrált 3,5-szeres nagyítású távcsövet. Ezen távcsőben egy távolságmérő „szánkó” 200-40-600-800 méterre kalibrált ábrája és az ezeknek megfelelő szálkeresztek vannak. Mi csak 200 méterre lőttünk vele, de nem okozott problémát, hogy még úgy is fejcélra lőjünk, hogy idegen fegyver volt a kezünkben. Szintén a kiképzők tapasztalata az, hogy már 300 méternél messzebbre sem szeretnek lőni vele, és csak egy elvetemült volt, aki 400 m-re is lőtt már vele.
Talán hogy azért mégis említsek valami kritikát, megemlíteném, hogy mind a RED DOT, mind a céltávcső látószögét nagyon kevésnek találtam. Így egyszerre csak szűk területet tudtam kontroll alatt tartani. Igaz, ami ebbe belekerült azt nagyon gyorsan, és pontosan sikerült „megbuktatni”.
Ezen a területen az AK-47 és leszármazottai csak utólag felszerelhető optikával rendelkeznek. Hát igen! A II. VH-ban is a legjobb célzókészülékeket a németek állították hadrendbe.
Még annyit elmondanék, hogy a németek a 920-930 m/sec kezdősebesség ellenére, még csak nem is hallottak hidrodinamikai sokkról.
Még egy apróság! A lőszerek, amit használtunk sem valami lejárat közeli 20 éves lőszerek, hanem 6 hónapos friss gyártásúak voltak. MADE IN GERMANY
G-36 vs AK-47
2 : 3
A fegyver mindennapos hordása, ahogy a szíjnál már említettem sokkal egyszerűbb, kényelmesebb, azonban van egy érdekes jelenség, ami a felépítésével, szét , összeszerelésével kapcsolatos. Az AK családdal ellentétben nem a tokfedéltől kiindulva, hanem a fegyver jobb oldalán három stift kihúzásával lehet fegyvert szétszerelni.
Ezek a stiftek a ball oldalon kilógnak egy kicsit, de ez elég ahhoz, hogy a ruházathoz, vagy bármely felszerelési tárgyhoz érve elkezdjék a stiftet kinyomni. Annak a veszélye, hogy teljesen kinyomódjanak a kialakításból adódóan az esély nulla, azonban az ember önkéntelenül ellenőrzi az ujjaival a stifteket, és tolja vissza a helyére. A káros tulajdonsága ennek a mozdulatnak az, hogy az ember ezt már önkéntelenül csinálja, és bizony, ha nem is túl hangos, de határozott csettenő hangot ad. Mikor szakasz, vagy rajszinten mentünk ezt a csettenéseket elég gyakran lehetett hallani. A fegyver markolata egybe van építve az elsütő szerkezettel, és tűzváltóval. Szinte teljes egészében műanyag kivitelű, és bár halkabb a tűzváltó kar állítása, de nem éppen egy hangtalan dolog. Ez az egység, ha meghibásodik, nem kerül javításra, hanem kompletten cserélik. Így nagyon könnyű szervízelni. Viszont a markolat felülete teljesen sima, és nem csak pusztakézzel, de kesztyűbe is számomra csúszós volt. Maradt a hagyományos „markolj egy kis földet” megoldás, de ezt valahogy kicsit anakronisztikusnak tartottam ennél a fegyvernél.
A fegyver szét-összeszerelése nem bonyolult, de persze lényegesen több alkatrészből áll, és tovább tart, mint az AK családé. A normaidő a németeknél 3 perc a teljes szét, és összeszereléshez. Ez az AK-47-nél a vicc kategóriába tartozik. Az ex-NDK-ás százados kb. 10 mp alatt szedte szét rutinból, és kb. 15 mp alatt rakta össze úgy, hogy 1990 óta nem volt a kezében. Őrvezetőtől az ezredesig bezárólag bizony olyan szájtátás volt erre a látványra a válasz, hogy az alsógatyájuk színe is kivehető volt. A legmacerásabb rész a G-36-nál a zár, a forgó zárfejjel, mely öt alkatrészből áll, melyből kettő olyan kisméretű stift melyet kitapogatni pl. sötétben alig lehet, de csak egyféle módon lehet úgy összeszerelni, hogy az működjön is.
Ugye az AK-47-nél ez összesen kettő darab alkatrész, mely szinte összecsusszan.
Ami pozitívum, hogy mind két oldalról felhúzható, mivel a felhúzókar a fegyver tetején helyezkedik el. No és persze ami nagyon hiányzik az AK-47-ről az a tár kiürülése után hátul maradó zár.
G-36 vs. AK-47
2 : 4
Összességében ez a fegyver egy precíz, és tiszta körülmények között jól használható fegyver. Azonban mind a szennyeződésre, mind a durvább használatra igen érzékeny, és ebből kifolyólag számomra hadi használatra csak fenntartásokkal lenne alkalmas. Ugyanakkor az AK családra ráférne egy alapos modernizáció, mely nem is igényelne túl nagy költséget, és mégis kategóriákat javítana annak hatékonyságán.
De ahogy felül írtam, ez szigorúan szubjektív magánvélemény!!!
Végül még két dolog eszembe jutott. Az egyik G-36-sal ellőttek 4 tárat (120 lőszert) kb. 1,5 perc alatt. Ezt követően az előagyat körülvevő műanyag markolat heves füstölgéssel, de láng nélkül égni kezdett annyira, hogy a műanyag felhólyagosodott. A fegyvert az egész szakasznak megmutatták, és felhívták a figyelmet a pontos célzás fontosságára, mert akkor ez nem fordul elő. Kérdezték, hogy az AK-nál ez mikor fordul elő, mire a jelenlévő aktív használó nem csak azzal döbbentette meg a német kollégákat, hogy az AK 10 tár után sem gyullad ki, hanem azzal, is, hogy ha kell akkor a felforrósodott AK-t azonnal vízbe lehet dobni, vagy levizelni, és utána újra használható. Semmi „ilyen kefe, meg olyan pucolás, no meg az imalánc agyrém„.
A másik érdekes dolog, hogy a fegyvernél határozottan TILTVA van, hogy az AK-hoz hasonlóan ívesen becsatlakozható tár fenekére ráüssön a katona. Sem a tár, sem a fegyver nem szereti! Ahogy azt sem, és így ez is tiltva van, hogy a felhúzókart elengedjük. Azt csak visszaengedni szabad fékezve. 
(kalasnyikov.hu)


Különleges alakulatok: A kiválasztás

2013. június 06. - 13:24
Magazin: 
Katonadolog
|





Most induló cikksorozatunkban bemutatjuk a világ leghíresebb katonai és rendőri különítményeit. Bepillantást nyerünk kiválasztási, kiképzési metodikájukba, valamint igyekszünk reális képet adni mindennapjaikról, hiszen a „kommandósokat” övező legendárium hemzseg a fantáziadús részletektől, melyek alapja legtöbbször valamelyik hollywoodi filmben gyökeredzik.
A kommandó szót nap mint nap hallhatjuk a tévében, egy-egy sikeres rendőri akció kapcsán, de a szenzációhajhász híradósoktól ne várjuk el, hogy tisztában a legyenek a szó valódi jelentésével.
A kommandó katonai alakulat – semmi esetben sem rendőri -, melynek tagjai mind különlegesen képzett katonák, akik nem szokványos módszerekkel (tüzérségi tűzzel, harckocsival, repülőgéppel, stb.) pusztítják az ellenség élőerejét, technikáját, vagy különleges felkészülést igénylő feladatot hajtanak végre legtöbbször ellenséges területen. (A speciálisan képzett rendőri alakulatokra a „rendőri különítmény” szó illik leginkább.)
A különleges egységek bevetéseiben az emberi tényező szerepe a legfontosabb. A megfelelő személyek sikerré változtathatnak reménytelennek tűnő helyzeteket is. Önállónak, elszántnak, leleményesnek, józannak és keménynek kell lenniük, de az is fontos, hogy képesek legyenek a rugalmas gondolkodásra, hiszen néha csak a szokatlan módszerek vezethetnek célra. Ha az ilyen képességekkel megáldott katonák hagyományos katonai egységhez kerülnek, ott frusztrálttá válhatnak, és fegyelmezetlennek tűnhetnek.
A kiválasztási módszerek testileg igen megerőltetőnek tűnnek, céljuk viszont minden esetben a pszichológiai tesztelés. A testi edzettség csak annyiban fontos, hogy képessé teszi a jelöltet a próbán való részvételre. A kiválasztási folyamat végére a jelöltek többsége különböző sérüléseket szerez, de ezeket a sérüléseket kénytelenek elviselni, mert a kiképzők azokat a személyeket keresik köztük, akik a felmerülő nehézségek ellenére is megpróbálják végrehajtani az eléjük kitűzött feladatot akkor is, ha ők az utolsó túlélők az egységükből.
Ez a fajta szívósság igen ritka, és csak nagy nyomás alatt ismerhető fel. Néha a legvalószínűtlenebb személyek bizonyulnak alkalmasnak a feladatra, míg a kezdetben tökéletes választásnak tűnő katonákról kiderülhet, hogy nincs meg bennük a tanfolyam végigcsinálásához szükséges belső erő.
Egyes egységeknél – például az USA hadseregének rangereinél, a brit ejtőernyős ezrednél és a királyi tengerészgyalogság kommandóinál, vagy a francia idegenlégió 2. ejtőernyős ezredénél a válogatás főleg a csapatban nyújtott teljesítmény alapján történik. Ezen egységek tagjai kis csoportokban harcolnak, ezért képeseknek kell lenniük arra, hogy nagy stressz alatt, és nagy nehézségek közepette is együttműködjenek bajtársaikkal.
Máshol viszont – például az amerikai Delta Force, a brit különleges légiszolgálat (SAS), illetve különleges víziszolgálat (SBS), vagy az USA haditengerészetének tengeri-, légi-, és szárazföldi egységének (SEAL) esetében -, bár szintén a kis csapatok képezik az alapvető szervezeti egységet, azok minden egyes tagjának képesnek kell lennie hosszú időn át egyedül dolgoznia kényelmetlen és veszélyes körülmények között is.
Ezen egységeknél az egyéneket elszigetelik, és arra kényszerítik, hogy önállóan boldoguljanak. A tesztek néha minden kényszertől mentesek, és megtévesztően „laza” hangulatúak, ami hamis biztonságérzetet adhat a jelölteknek.
Az SBS és a SEAL jelöltjeinek alkalmasnak kell lenniük a búvárkodásra, ezért ellenőrizni kell, hogy nem klausztrofóbiások-e. Arra is kiképzik őket, hogy hogyan álljanak ellen a vallatásnak, ha netán elfognák őket, mivel az ellenség olyan információkat szerezhet tőlük, amivel veszélybe sodorhatják bajtársaikat, vagy a küldetést. A kemény válogatási módszerek biztosítják, hogy csak a legrátermettebb katonák kerüljenek be ezekbe az alakulatokba. 
Jász Gábor - Jövőnk.info


Különleges alakulatok II. - Delta Force




2013. június 20. - 07:56
Magazin: 
|





Miután Bush elnök a 2001. szeptember 11.-i eseményeket követően háborút hirdetett a terrorizmus ellen, reflektorfénybe kerültek az USA különleges egységei.
Ezek közül is a legfontosabb a különleges erők delta műveleti különítménye (SFOD-D), ismertebb nevén a Delta Force. Az amerikai hadseregen belül ez az az egység, melyet kifejezetten a terrorizmus elleni harcra készítenek fel.
A Delta Force-ot 1977-ben hozták létre, miután alapítója Charles Beckwith ezredes hosszú évekig lobbizott érte. Beckwith egy ideig a brit SAS-nél szolgált, így az ott elsajátított módszerek és taktikák, valamint a szervezeti felépítés lettek a Delta Force későbbi alapjai.
A részben az amerikai hadsereg hatalmas, észak-karolinai Fort Bragg támaszpontján állomásozó Delta Force-nak kb. 400 tagja van, akik három századot (A,B és C) azokon belül pedig szakaszokat alkotnak. A szakaszokon belül minden katonát különleges képzésnek vetnek alá. Vannak köztük robbantási szakértők, mesterlövészek, JTAC (előretolt repülésirányító – olyan katona, aki a földről irányítja a légierő, vagy a tüzérség csapásait az ellenség állásaira, fontos objektumaira), de például a Delta minden tagjának legalább 2-3 nyelven kell tudni kommunikálni (általában ázsiai nyelveket beszélnek), hogy ellenséges területen is boldoguljanak, információt gyűjthessenek akár a helyi lakosoktól is. A bevetésre küldött egységgel minden esetben van egy katona-orvos is, aki a komoly képzettségének és felszerelésének köszönhetően akár a dzsungelben is be tud stoppolni egy átlőtt tüdőt. (Szóval nem egy egyszerű szanitéc…)
A Delta Force fő erősségét a szabadeséses ejtőernyőzési és a partraszállási technikák jelentik.
Ejtőernyős ugrásaikat nagy magasságból hajtják végre, legtöbbször alacsony nyitással (HALO – High Altitude – Low Opening), így az ejtőernyős nagy pontossággal érkezik meg a kiválasztott célba.
Másik speciális ugrási módszerük a HAHO (High Altitude – High Opening – nagy magasságú ugrás, nagy magasságban történő nyitás). Ennek a technikának a lényege, hogy az ejtőernyős észrevétlenül jusson be a célország területére. Ebben az esetben a nagy magasságban nyitott ernyővel akár 30-40 kilométert is tudnak vízszintesen „utazni”, miközben a radarok számára szinte észrevétlenek maradnak.
A Delta Force három aktív századát egy helikopterszakasz egészíti ki, valamint a kiképzést, a szállítást, a kommuikációt és az egészségügyi ellátást biztosító egységei is vannak.
A Delta Force szoros kapcsolatban áll a 160. különleges műveletek repülőezredével (160. SOAR), amely helikopteres támogatást nyújt az akcióikhoz.
A Delta Force újoncai többnyire az Egyesült Államok Hadseregének Különleges Műveletek Parancsnoksága (USASOC) katonái – ismertebb nevükön a zöldsapkások –, és az amerikai hadsereg rangerei közül kerülnek ki. Persze az amerikai hadsereg bármely más egységéből is fogadnak újoncokat, ha valamilyen speciális ismeretre van szükség.
Mivel a Delta Force fő feladata a terrorizmus elleni harc és a túszmentés, a kiképzés során különösen nagy hangsúlyt fektetnek a céllövésre és a közelharc ismeretekre. A kiképzés színvonalának emelése érdekében a Delta Force rendszeresen cserél embereket a brit SAS-el, illetve az USA más szövetségeseinek különleges erőivel. Eszköztárukban megtalálható minden olyan kézifegyver, mely az amerikai hadseregben rendszeresítve van, továbbá profi szinten használják az orosz, európai vagy akár a távol-keleti kézifegyvereket is. Profizmusuk másik ismertetőjele, hogy a bevetésre való felkészülés során a kommandó tagjai maguk választhatják meg a bevetés során használni kívánt fegyvereiket, a parancsnok mindössze arra figyel ilyenkor, hogy a csoport tűzereje a feladat függvényében optimális legyen.
A 91’-es Öböl-háborúban az Izraelt támadó SCUD rakéta kilövőállások ellen is bevetették őket. 1991 február elején érkeztek meg Szaúd-Arábiába azzal a paranccsal, hogy ellenséges területen (az iraki vonalak mögött) kutassák fel és semmisítsék meg a kilövőállásokat és azok személyzetét, vagy ha ez nem lehetséges, akkor vezessék célra a koalíciós erők csapásmérő repülőgépeit.
A Delta Force osztagok a 160. különleges műveletek repülőezredének segítségével (160.SOAR), éjszaka jutottak be a célterületre. Az MH-60 Black Hawk és MH-47E Chinook helikopterek Nyugat-Irak elhagyatott, sivatagos részein tették ki őket. Ezután a szíriai határ közelében lévő Al Qaim környékén foglaltak el állásokat, mivel a térség ideális hely volt a Közép-Izraelre kilőtt Scud rakéták számára. A Delta Force egységek csak éjjel mozogtak. A nappalokat álcázott rejtekhelyeiken töltötték, nehogy felfedezzék őket. A mozgó Scud kilövőállásokat nem volt könnyű felkutatni, csak az éjszakai indításokkal együtt járó fényhatás árulta el hollétüket. Ha rábukkantak egyre, annak koordinátáit rádión közölték a parancsnoksággal, ahonnan a lézervezérlésű bombákkal felszerelt csapásmérő repülőgépeket a célkörzetbe irányították. A JTAC miután felvette a kapcsolatot a pilótával, a cél lézeres megvilágítását azonnal megkezdték, így a lézernyalábbal megfestett célpont könnyű préda volt a légierő vagy a tengerészgyalogság pilótái számára. A Scud állások mellett igen sok megerősített bunker, hadianyag raktár, valamint légvédelmi állás is bánta a Delta Force-al való találkozást.
A Delta Force különleges járművei Cenworth FAV-ok három személyes homokfutók, 90 km/h végsebességgel, és 515 km-es hatótávolsággal. A jármű három Delta katonát, azok felszerelését, valamint minimális extra felszerelést is tud szállítani. Fegyverzete egy 12,7 mm-es és egy 7,62 mm-es géppuska. Ezekkel a járművekkel és az éjjellátóval felszerelt katonákkal a Delta Force éjszaka, néha menet közben csapott le a kilövőállások személyzetére, majd a rajtaütés után elszáguldottak a sivatagba. A Delta Force hivatalosan sem veszteséget, sem sebesülést nem szenvedett a harcok során. 
Jász Gábor - Jövőnk.info


Különleges alakulatok III. - 2. idegenlégiós ejtőernyősezred

2013. július 07. - 17:39
Magazin: 
|





A Deuxiéme Régiment Étranger de Parachutistes (2.REP – 2. idegenlégiós ejtőernyősezred) a francia idegenlégió légideszant-egysége. Az ezred az idegenlégió legújabb egységei közé tartozik, de egyben az egyik leginkább harcedzett is. Az ezred 1500 katonája sokoldalú kiképzésben részesül, s a világ bármely pontján rövid idő alatt bevethetők.
A 2.REP történetének korai szakasza meglehetősen zavaros volt. 1948 júliusa és 1949 novembere között három ejtőernyős zászlóaljat hoztak létre, hogy rohamcsapatokként szolgáljanak Franciaország véres indokínai gyarmati háborújában. Aránytalanul súlyos veszteségeket szenvedtek.
Az 1. Battalion Étranger de Parachutistes (1.BEP) például teljesen megsemmisült, majd 1950-ben újjáalakult. Az 1954-es Dien Bien Phu-i csatában az 1. és a 2.BEP is odaveszett.
A háború után újra megalakították az 1. és 2. BEP-et, majd ezreddé növelték őket, és 1. illetve 2. ezred néven (REP) működtek tovább. 1955-től az algériai harcokban vetették be őket először éles körülmények között. Miután a francia kormány 1961 áprilisában az Algériából való kivonulás mellett döntött, az 1.REP részt vett egy katonai lázadásban, amelyet azonban levertek, és az 1.REP-et feloszlatták.
A 2.REP-et 1961 végén átalakították és Caillard alezredes parancsnoksága alatt a 11. francia ejtőernyős-hadosztályhoz sorolták be. A 2.REP idővel elit légideszant-egységgé vált, amely a hagyományos gyalogsági hadviseléstől kezdve a túszmentő akciókig sokféle tevékenységet végezhet. Legfontosabb bevetések közé tartozik a csádi gerillák elleni hadviselés (1970-es évek), 1976-ban 28 francia gyermeket mentettek meg Dzsibutiban egy tússzabadító akció során, ugyanebben az évben 2000 európai civilt szabadítottak ki kongói szeparatista lázadók kezei közül, továbbá részt vettek igen sok békefenntartó műveletben a világ számos részén.
A mintegy 1500 fős ezred jelenleg a korzikai Calviban állomásozik. Valamennyi tagjának át kell esnie az alpkiképzésen, mielőtt a 2.REP ejtőernyős-iskolájába kerülne. Az ejtőernyős-kiképzés öt hétig tart, s ez alatt minden újoncnak hat, egyre bonyolultabb ugrást kell végrehajtania – az utolsót éjszaka, teljes menetfelszerelésben. Az ugrások sikeres teljesítése után az újoncok csatlakozhatnak a 2.REP állományához.
Mindezen megpróbáltatások után egy háromhetes tanfolyam keretén belül nagy magasságú ejtőernyős kiképzést is kapnak.
A 2-REP-nek négy harci százada mellett három kiszolgáló egysége is van:
- a felszerelési- és javító század;
- a parancsnoki- és ellátó század;
- valamint egy felderítő- és támogató század;
Ez utóbbi egységhez tartozik egy távolfelderítő szakasz is, amelyet a célpontok felkutatására vagy titkos műveletek során vethetnek be.
A harci századok mindegyikének megvan a maga taktikai specialitása. Az 1.századot városi és éjszakai harcra, valamint tankelhárításra készítik fel; a 2.századot hegyi és sarkvidéki hadviselésre; a 3.századot kétéltű hadviselésre; a 4.századot robbantásra, szabotázsakciókra és mesterlövész feladatok ellátására képezik ki. A felderítő- és támogatószázad tüzérségi támogatást nyújt, amelyhez 120 mm-es aknavetőket és járműre szerelt (Milan) páncéltörő rakétákat használ.
Kolwezi, 1978
1978 májusában szeparatista lázadók foglalták el a Zaire déli részén lévő Kolwezi városát, s ott 2300 európai (főként francia) túszt ejtettek. A francia kormány megindította a Leopárd-hadműveletet. A kétnapos légideszant-akció során a 2.REP kapta feladatul a túszok kimentését, mivel a zairei hadsereg deszantosai kudarcot vallottak a túszmentő akciójukkal.
Philippe Erulin ezredes alig egy nap alatt megtervezte az akciót, majd május 17.-én éjjel a 2.REP beszállt a DC-8-as szállítógépekbe Camp Raffaliban (Korzika), hogy a zairei fővárosba, Kinshasába repüljön. Innen a zairei légierő C-130-as szállítógépei vitték tovább az ejtőernyősöket Kolwezibe, ám a négy Herculesre nem fért fel a 2.REP teljes személyi állománya.
Kolweziből eközben aggasztó híreket kaptak a túszmentők. A Katangai Tigrisek elkezdték kivégezni a túszaikat, így Erulin ezredesnek gyors döntést kellett hoznia. A teljes erővel történő, meglepetésszerű támadást két lépcsőben végrehajtandó akcióvá kellett alakítani a szállítógépek hiánya miatt.
Az első hullámban az 1., a 2., és a 3. századot – mintegy 500 embert – zsúfolták be a gépekbe. A 4.század és a támogatók ledobása csak a második hullámban történhetett meg.
Május 19.-én a 2.REP egységei kiugrottak Kolwezi óvárosának külső területei fölött. A lázadók részéről nem ütköztek ellenállásba, azok ugyanis túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy gyilkoljanak és fosztogassanak. A 2.REP a földetérés után azonnal támadásba lendült. A városi harc jól begyakorolt fogásait mesterszinten művelő 1.század rengeteg gerillát leterített már az első percekben, a 2. és 3.század szintén jól haladt, köszönhetően a hatalmas tűzerejüknek, és összehangolt akcióiknak. A Katangai Tigrisek szervezett ellenállást nem tudtak kifejteni a 2.REP-el szemben, mivel semmilyen kiépített védvonaluk, de még egységes taktikájuk sem volt.
Ennek ellenére közülük sokan szívósan kitartottak, így a légiósoknak a várost házról-házra haladva kellett tőlük megtisztítani.
A második hullám május 20.-án ért földet Kolwezitől keletre, Lubumbashi közelében. A gyülekezési zónából Kolwezi felé nyomulva heves ellenállásba ütköztek, és a Tigrisekkel folytatott tűzharcok során a gerillák közül mintegy 80-at megöltek, míg a 4.század csupán néhány embert veszített. Miután a 4.század csatlakozott a közel egy napja harcoló 1., 2., és 3.századhoz a Tigriseket a következő napokban egészen az angolai határig hajszolták.
Kolwezi felszabadítása során 5 légiós vesztette életét, és 20-an sebesültek meg.
A 2.REP 2000 túsz életét tudta megmenteni, de az Impala Hotelben fogva tartott 300 túszt a szeparatisták egytől-egyig lemészárolták. 
Jász Gábor - Jövőnk.info

A 7,62-es, köztes lőszer típusai

2013. május 08. - 18:36
Magazin: 
|

A Kalasnyikov rendszerű gépkarabélyok hatékonyságáról rengeteg valós és valótlan legenda forog közszájon. Aki volt katona, hallhatott a sínvasat átütő páncéltörő lőszertől kezdve, a lőtereket rendszeresen felgyújtó nyomjelzős lövedékeken át a favágásra - kaszálásra - is használható acélmagvasig
A fegyverhez kifejlesztett lőszertípusok skálája legalább olyan széles, mint az AK klónok palettája, melyek adott esetben nagyságrendekkel növelhetik a katona védelmi-, támadó-, illetve túlélő képességeit.
Az acélmagvas lőszer csúcsa jelzés nélküli, a lövedéktest belsejében egy 20 mm hosszú edzett acélmag található, melyet egy antimon-ólom és egy tombakplatírozott acélköpeny vesz körül. Általában foszfátozott-lakkozott, vagy tombakplatírozott hüvellyel szerelik. Könnyen páncélozott járművek és egyéni védőfelszerelések – lövedékálló mellén



yek – ellen jól alkalmazható.A lövedéktesten nincs színjelzés.
A wolframkarbid-keményfémmagvas lőszer érdekessége, hogy magyar fejlesztés! A honvédség szakemberei a máig rendszerben lévő AMD-65 és az AK-63-as fegyverek hatékonyságának növelésére fejlesztették ki. A páncéltörő lőszer keményfémmagja hasonló felépítésű, mint az acélmagvas lövedéké, viszont a wolframkarbid mag ötször keményebb, mint az edzett acélmag. A keményfémmagvas lövedék a kerámiabetétes mellények és a kevlár sisakok ellen, valamint könnyű páncélzatú járművek ellen is hatásos lehet. A lövedéktesten fekete csík-jelzés látható.
A nyomjelzős lőszer lövedéktestének farrészében magnézium betét található, mely a lőporgáz hatására begyullad, és fényes nappal is jól látható égésével nyomonkövethetővé teszi a lövedék irányát a lövész számára. A magnézium égésével a kilőtt lövedék tömege egyre csökken, így a röppályája nagy távolságon kismértékben módosul. Száraz, gyúlékony közegben erősen gyújtó hatású lehet. Foszfátozott-lakkozott, sárgára lakkozott és tombakplatírozott hüvellyel szerelik. A lövedéktesten zöld csíkkal jelölik a nyomjelzős lőszert. 
A páncéltörő-gyújtó lőszer acélmagot és gyújtóelegyet tartalmaz (a gyújtóelegy általában magnézium), tehát a páncéltörő-gyújtó lőszer tulajdonképpen egy acélmagvas és egy nyomjelzős lövedék ötvözete.
Ezzel a lövedéktípussal gyúlékony anyagot tartalmazó tartályokat lehet eredményesen támadni.
A fekete csúcsjelzés alatt egy piros gyűrű látható.
A szubszónikus lőszert hangtompítóval szerelt AK-hoz fejlesztették ki. A lőpor mennyiségét annyira lecsökkentették, hogy a kilőtt lövedék sebessége a hangsebesség alatt maradjon. Ezáltal a lövedék ballisztikai jellemzői erősen leromlottak, de az ilyen típusú lőszereket csak különleges műveletek végrehajtásánál alkalmazzák, ahol a lövész és a célpont közti távolság nem jelentős.
Az ilyen típusú lőszerek jelölése országonként változó lehet, legtöbbször kék vagy fekete csúcsjelzés, alatta világoskék gyűrűvel.
A vaktöltény (nem pedig vaklőszer!) a „csatazaj” szimulálásán kívül puskagránát indítását is lehetővé teszi.
Alapvetően két fajtájuk létezik. A fémből készült hüvely száját csillag alakban préselik össze. A műanyag vaktöltény talpa és csappantyúja készül csak fémből, a műanyag hüvelytest hőálló műanyag, így nem olvad bele a csőfarba, egy hosszabb sorozat alkalmával. A vaktöltény alkalmazásakor - amennyiben sorozatlövést kell leadni - a cső végére szűkítőt kell felhelyezni, hogy a lőporgáz létre tudja hozni a megfelelő nyomást a csőben, ami hátralöki a gázdugattyút.
A töltésgyakorló lőszerek a tárazás, csőretöltés helyes folyamatának begyakorlását teszik lehetővé. Nem tartalmaznak sem lőport, sem ép csappantyút. Általában csak az éleslőszerrel megegyező patron hüvelyét fúrják át, és a hüvely belsejébe, a lövedék alá rugót helyeznek (a lövedék hüvelybe való visszacsúszásának megakadályozására).
De készítenek külön erre a célra is töltényeket. Ezeket nikkelezik, a hüvelyük oldalába három hornyot préselnek (hogy sötétben tapintással is meg lehessen különböztetni az élesektől), a lövedéküket egy körhoronnyal belepréselik a hüvelybe, a csappantyúfészek helyére egy kisebb zsákfuratot készítenek, vagy gumit helyeznek (a fegyver ütőszegének megkímélése érdekében). Létezik teljesen műanyagból készült változat is. 
Jász Gábor - Jövőnk.info


AK-12, az utolsó(?) ráncfelvarrás

2013. április 11. - 11:30
Magazin: 
|





A közel hetven éves AK-47-es legújabb változatát egy évvel ezelőtt mutatták be Izsevszkben, az Izmash fegyvergyárban. Az AK-74-es típuscsalád következő, 100-as verziója, majd az ebből továbbfejlesztett AK-200 típusról sokáig hihettük, hogy a modern harctéri követelményeknek maradéktalanul eleget tevő fegyver(család) született. Tévedtünk.
Az AK-12-es szériát megálmodó mérnököknek sikerült a létező legtökéletesebb gépkarabélyt megalkotni.
Ergonómiai újításként szembetűnik a markolat részletes kidolgozottsága. A puha, műanyag borítású markolat minden körülmények között stabilan áll a kézben, nem csúszik. A válltámasz hosszban, és magasságban is állítható, tökéletesen személyre szabható. A válltámasznál megfigyelhető, hogy hossztengelyének vonala követi a cső hossztengelyének vonalát, vagyis a korábbi modellek egyik negatívumát, a lövéskor keletkező felfelé húzó erőkart sikerült megszüntetni.
A válltámaszra pofadékot is szereltek, mely jobb- és balkezes felhasználónál is egyformán jól használható. A támasz, a képen látható módon szükség esetén akár be is hajtható.
A Kalasnyikovokra jellemző nyílt irányzék az új típusnál is megmaradt. Bár a tervezők a nyugaton oly elterjedt és kedvelt diopteres irányzék használatának gondolatával is kacérkodtak, a nyílt irányzék megtartása mellett több érv is szólt.
A nyílt irányzék a diopteressel ellentétben nem szűkíti le a látómezőt csőlátás szerűen, így a katona célzás közben nem csak a célra tud fókuszálni, hanem szemmel tudja tartani a fegyvere csöve előtt elterülő harci zónát is. Szürkületkor, éjszaka a diopteres irányzék nézőkéje olyan minimális fénymennyiséget enged át, hogy célzásra nincs lehetőség. A nyílt irányzékba viszont minimális fényviszonyoknál is befogható és így leküzdhető a célpont.
A diopteres irányzék egyetlen pozitívuma a nyílt irányzékkal szemben, hogy nagy távolságra is pontos lövést tesz lehetővé, és ennek a pontosságnak az AK mindezidáig híján volt.
Találati pontosság terén régi hiányosságát sikerült kijavítani a Kalasnyikovnak azzal, hogy a tokfedelet fixen rögzíthetővé tették. Így ugyanis a nyílt irányzék nézőkéje a tokfedél elejére kerülhetett, ezáltal az irányzóvonal hossza kb. 200 milliméterrel nőtt, tehát nagy távolságra kisebb szórásképet, vagyis nagyobb találati pontosságot lehet vele elérni.
A felhúzókar előrébb került, és a balkezesek nagy örömére pár pillanat alatt akár a baloldalra is átszerelhető. A hüvelykivetés azonban bármelyik oldalon is legyen a felhúzókar, minden esetben a jobb oldalra történik.
A tűzváltó kar a H&K fegyverek mintájára mindkét oldalról kapcsolható, mégpedig egyes lövés, rögzített sorozat, automata és bebiztosított állásba. Rögzített sorozat lövésekor három lövedék indítható útjára, majd az elsütőbillentyű újbóli meghúzásakor ismét egy három lövedékes sorozat hagyja el a fegyvert. A rögzített sorozat koncepció lényege a fegyver célon tarthatóságában rejlik. Sorozatlövéskor a fegyver a hátrarúgás és a zár forgónyomatékának hatására elmozdul a célról. Azonban ballisztikai vizsgálatok igazolták, hogy a három lövedékes sorozat kis távolságon még „ül a célban”, vagyis a rögzített sorozattal meglőtt célpont jó eséllyel kap be 2-3 lövedéket is, mielőtt a fegyver elmászik a célról.
A fegyverre öt szereléksín került, ezekre optikai irányzék, éjjellátó, fegyverlámpa, mellső markolat, red dot, lézer pointer, stb. szerelhető.
A lángrejtővel kombinált csőszájfék az elődmodell AK-200-hoz képest nem változott. (Igazából az AK-74-eshez kifejlesztett csőszájfékkel szerelik mindkettőt…)
A csőszájfék szerepe az oldalirányú és a hátrarúgó erő tompításában játszik szerepet. Másodlagos funkciója a torkolattűz elrejtése, vagyis a lángrejtés.
AZ AK-12-re felszerelhető a GP-25 és a GP-30-as cső alatti gránátvető is. A csőszájféken található menetre a NATO szabványú puskagránátok is felhelyezhetőek. Ezek nagyobb töltetmennyiséggel és hatótávolsággal rendelkeznek, mint a cső alatti gránátvető lövedékei, tehát hatékonyság és sokoldalúság tekintetében nem lehet panasz a legújabb Kalasnyikovra.
A tárkioldó megmaradt a régi kilincses rendszerűnek, annyi kiegészítéssel, hogy a kilincs oldalára egy nyomógomb is felkerült, így kétféle képpen lehet a kiürült tártól megszabadulni.
A régi AK tárak kompatibilisek a fegyverrel, ezeken kívül a 75 darab lőszer befogadására képes csigatár, valamint egy új fejlesztésű 60 lőszert tartalmazó ívtárat is rendszeresítettek hozzá. (Ez a 60 lőszeres ívtár 4 sorba rendezi a lőszereket az eddigi két soros elrendezés helyett.)
A fegyvert 7,62 x 39 –es, 5,45 x 39-es, 5,56 x 45-ös, 7,62 x 51-es, valamint 6,5-ös Grendel kaliberben is piacra kívánják dobni. 
Jász Gábor - Jövőnk.info

Az Altay harckocsi

2013. április 01. - 08:06
Magazin: 
|





Törökország a hidegháború után is erős hadsereget volt kénytelen fenntartani, mivel geopolitikai helyzetéből adódóan a világ egyik legforróbb válsággócának közelében helyezkedik el.
A törökök jelenleg amerikai és európai haditechnikával vannak felszerelve, de az ország felelős vezetői és gazdasági helyzete megengedi – megköveteli -, hogy katonáikat saját fejlesztésű fegyverekkel szereljék fel.
A török ipar jelenleg a hadsereg technikai igényeit kb. 55%-ban képes kielégíteni.
A nagy volumenű beruházások egyik üdvöskéje, a közelmúltban bemutatott Altay harckocsi.
A tank fejlesztésében jelentős segítséget kaptak Dél-Koreától, akik a K2-es Fekete Párduc harckocsijuk futóművének, páncéltestének és tornyának gyártási dokumentációit adták el a török Otokar vállalatnak, majd kisebb-nagyobb módosítások és a prototípusok tesztelése után gyártásra késznek minősítették.
A jármű tömege szárazon (üzemanyag, kenőolaj, hűtővíz, személyzet és lőszer nélkül) 65 tonna, amit a talajon hét-hét darab hidropneumatikus felfüggesztésű futógörgő igyekszik egyenletesen elosztani.
Az ezer darabos mennyiségben hadrendbe állítandó harckocsi motorja a Leopárd 2-esből jól ismert MTU motor lesz.
Legalábbis az első ötszáz példány biztosan ezt fogja megkapni, a második ötszázas széria pedig már a teljes egészében török fejlesztésű és gyártású 1800 lóerős dízellel fog ketyegni.
A német – mindenevő, de alapvetően dízel – aggregát 1500 lóerős teljesítményével kb.65 km/h sebességre gyorsítja fel az Altayt. Légzőcső felszerelésével az Altay 4,1 méteres vízen képes átgázolni.
A személyzet négy főből áll: sofőr, parancsnok, irányzó, töltő-kezelő.
A fő fegyverzet szintén Törökországban készül, német licensz alapján. A Rheinmetall 120 mm-es simacsövű, ötvenöt űrmérethosszú (55 x 120 = 6600 mm hosszú) lövegét integrálták a toronyba.
Kiegészítő fegyverként a löveggel párhuzamosított 7,62-es géppuska, valamint egy távirányított 12,7 mm-es gépfegyver kapott helyet a torony tetején.
Páncélzata a Hyundai által fejlesztett moduláris kompozit páncél. A kompozit páncél a Chobham páncélnál könnyebb (lévén üvegszálas anyagokból, könnyű kerámiából, üvegből és különleges fémötvözetekből áll), sérülésállóságát a beépített főfegyverrel tesztelték. Az L55-ös löveggel egy szárnystabilizált, leválóköpenyes, űrméret alatti páncéltörő nyíllövedéket (APFSDS) lőttek ki a frontpáncélra, melyen az nem tudott áthatolni. A törökök által áttervezett páncélzat kissé meghízott, ezért kellett a futógörgők számát kettővel növelni, a K2 Fekete Párduchoz képest.
A páncélzat ellenálló képességét reaktív páncéllal tovább lehet fokozni, valamint fejlesztés alatt áll egy teljes egészében török mérnökök által tervezett aktív védelmi rendszer is.
A személyzet védve van a tömegpusztító fegyverek ellen is. A levegőszűrő és túlnyomásos rendszer a vegyileg, radiológiailag, vagy biológiailag szennyezett levegőt tartja a küzdőtéren kívül.
Optikai és tűzvezető rendszerei szintén licensz alapján, török cégek által gyártott és továbbfejlesztett egységek. A vezető, a parancsnok és az irányzó is el van látva éjjellátó berendezéssel, tehát a harcjármű bevethető éjszaka is. A parancsnok és az irányzó termooptikai rendszerrel is el van látva, ami a célfelderítést éjszaka nagyban megkönnyíti.
Az Altayról egyelőre kevés konkrétum látott napvilágot, mivel még alig lépett túl a prototípus stádiumon, a szériagyártás pedig az első daraboknál tart. A csapatpróbák eredményeit sem ismeri még a világ, tehát a jármű végleges teljesítmény adatai és képességei még csak találgathatóak.
Eddig nyilvánosságra hozott adatok:
Hossza: 7,5 m (alváz) 10,3 m löveggel
Szélesség: 3,6 m
Magasság: 2,4 m
Löveg: 120 mm-es simacsövű, 7,62-es géppuskával párhuzamosítva
12,7 mm-es géppuska a torony tetején (távvezérelhető)
Hatótávolság: 430 km (becsült)
Max.sebesség: 70 km/h
Jász Gábor - Jövőnk.info

Egy évforduló margójára: Székely pofon Amerikának

2013. március 28. - 23:30
Magazin: 
|





(A Jövőnk.info-n megjelent: 2010.03.27.)

1999 március 27-én este, kilenc óra előtt pár perccel, az amerikai légierő egyik F-117 Nighthawk típusú lopakodó-bombázója rakétatalálat következtében lezuhant Belgrádtól néhány kilométerre, szerb területen. Az esemény sokkolta az amerikai hadvezetést, a bevetés tervezők kezdhették újragondolni a légicsapások mikéntjeit, az amerikai pilóták hitetlenkedve sugdolóztak olaszországi bázisaikon, ahonnan nap mint nap indultak csapásmérő kötelékek különböző célpontok ellen. A másik oldal viszont kitörő lelkesedéssel kürtölte világgá következő nap a hírt: „A szerb légvédelemnek sikerült, ami előtte senkinek sem. Leszedtünk egy lopakodót…”
Először mindenki kacsának hitte a hírt, ám a szerb állami televízióban már a reggeli hírek közben bemutatták a képsorokat, amelyeken helybéliek pálinkával kínálják a roncs őrzésére kiküldött szerb katonákat. Később, a szerbek remek taktikai érzékének bizonyságául, teherautókon a helyszínre szállították a nemzetközi sajtó képviselőit, akiket addig marasztaltak ott, amíg a maradványok utolsó morzsáit is el nem vitték, ismeretlen helyre. Ezzel a remek húzással – a külföldi újságírók tudtukon kívül, testükkel pajzsként védelmezték az értékes roncsdarabokat - megakadályozták, hogy a gép maradványait egy robotrepülőgéppel vagy egy bombázással megsemmisíthessék az amerikaiak, mint arra egy kényszerleszállt Apache helikopter esetében sor került az első Öböl-háború alatt. (A titkos technológiáikat minden áron próbálják megvédeni az amerikaiak. És mások is.)
Hosszú évek után derült csak ki, hogy a légvédelmi üteg parancsnoka egy székely származású, a szerb hadseregben szolgáló ezredes, névszerint Dani Zoltán volt. A háborús propaganda persze akkor nem hozta nyilvánosságra, hogy az alakulat parancsnoka magyar származású, túl nagy csorba esett volna a szerb nemzeti öntudaton. A médiában Gvozgyen Gyukics néven emlegették a nem mindennapi tett „elkövetőjét”.
A Dani Zoltán által parancsnokolt üteg, egy SZ-125M Nyeva osztályú légvédelmi rakétákkal felszerelt alakulat volt. A rakéta, és kiszolgáló rendszerei a hatvanas-hetvenes évek technológiai színvonalát képviselték. Az ezredes mióta először hallott a lopakodó technológiáról, azóta nem értette, hogy egy radar hogyhogy nem látja a fémből épült gépet. Évekig törte a fejét, tanulmányozta az idevonatkozó szakirodalmat, kereste a megoldást. Tudott róla, hogy Iraknak az első Öböl-háborúban hasonló technológiával felfegyverzett légvédelme volt, és semmilyen eredményt nem tudtak elérni a lopakodók ellen, azok szabadon lófráltak ki s be Irak legjobban védett területei felett. A modern radarok alapvetően centiméteres, milliméteres, és mikrohullámú sugárzást bocsátanak ki magukból. Ezek nem is látták az F-117-est, mivel fegyverzetét belső tereiben hordozza, derékszögű felületei, amiről legjobban verődik vissza a radarhullám, pedig nincsenek. Ezen kívül radarhullám elnyelő festéssel látták el, továbbá szerkezeti kialakításának köszönhetően a radar által kibocsátott sugárzást felfelé, nem pedig a radar irányába veri vissza. Dani Zoltán úgy gondolta, hogy a méteres hullámsávban – ami a negyvenes-ötvenes évek technológiája volt – talán lehetne eredményt produkálni. Ezen ötlettől vezérelve végül elkészített egy filléres alkatrészt, aminek beszerelésétől várta a csodát. Találmányáról értesítette feletteseit, akik mereven elzárkóztak az ötlettől, hogy bármilyen módosítást is végre hajtsanak a lokátoron, sőt, szigorúan megtiltották neki az alkatrész beszerelését.
Dani Zoltán ezredes embereit jól felkészítette az előttük álló harcokra, rengeteg gyakorlással alapozta meg azt a tudást, amellyel sikeresen vehette fel a harcot az amerikai hadigépezettel. A Nyeva rendszerről tudni kell, hogy fix telepítésű üteg, nem mobil. A NATO-ban rendszeresített AGM-88 HARM radargyilkos rakéta pont az ilyen kiépített bázist igénylő légvédelmi komplexumok ellen lett kifejlesztve. Tudta ezt Dani ezredes is, ezért embereivel alaposan begyakorolták a technika összecsomagolását, és telepítését. A végén már olyan jól belejöttek, hogy a szovjetek által meghatározott szintidőnél egy órával hamarabb, másfél órán belül tudták menetkésszé tenni az állásokat. Heteken át mást sem csináltak csak pakoltak, mentek, kipakoltak, összepakoltak, megint mentek. Így harcol a gyenge az erős ellen, a gerilla taktika lényege.
Március 24-én megkezdődött a NATO békekikényszerítő akciója, ami egyet jelentett a szerb csapattestek véget nem érő bombázásával. Dani ezredes partizántaktikával harcolt, ez volt az egyetlen módja annak, hogy sikert érjen el, és hazavigye a rábízott embereket. Hatalmas tudással rendelkezett(zik) a szakterületén belül, így pontosan tudta, hogy a radart, bekapcsolása után maximum húsz másodpercig szabad üzemeltetni, mert ennyi idő kell, amíg a radarsugárzás alapján helyzetüket bemérik, majd érkezik a HARM, radargyilkos rakéta.
Március 27.-én miután megérkeztek harcálláspontjukra (Belgrádtól nem messze), Dani ezredes bekapcsolta a találmányával felszerelt tűzvezető radart. Először semmit sem láttak, a rávezető tiszt indikátorán nem voltak láthatóak repülő eszközök. A tizennyolcadik másodpercben az ezredes kikapcsoltatta a lokátort. Ezután még egyszer bekapcsoltatta, megint semmi. A képernyő teljesen sötét volt. Pár pillanat múlva, nem tudni miért, az ezredes ellentmondva saját maga által kialakított taktikának és a józan észnek, harmadszor is bekapcsoltatta a radart. Ekkor megtörtént a várva várt csoda. Apró fénylő pontok tűntek fel az indikátoron, ezek közül az egyik lőtávolon belül volt. Az észlelést azonnal jelentették a légvédelmi parancsnokságnak, megadva a célok pontos koordinátáit is. A parancsnokság ellenőrizte az adatokat egy másik lokátorállomás segítségével, de onnan azt a választ kapták, hogy ők nem látnak semmit a radaron. A tűzparancsot azonban ennek ellenére megkapták, mivel saját repülő nem tartózkodott az adott körzetben, így biztosra vehető volt a légicél hovatartozása. Két rakétát indítottak. A 13 kilométer távolságban, és 8 kilométer magasan repülő F-117-es szlovén(!) származású pilótája Dale Zelko ekkor már leszórta halálos terhét a számára kijelölt célokra, üres bombakamrákkal poroszkált hazafelé az olaszországi Avianó légibázisra. Ekkor látta meg a felé közeledő két tűzcsóvát és tudta, hogy nagy bajban van. Pár pillanattal később az egyik rakéta a gép közelében felrobbant, amitől a bombázó olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a pilótának már csak a katapult fogantyú meghúzására maradt ideje.
A háború ezzel persze nem ért véget, Dani ezredes találmánya iránt hirtelen megnőtt az érdeklődés a felsőbb vezetés részéről, akik addig mereven elzárkóztak minden újítási javaslattól.
Dani ezredes ütege később lelőtt még egy F-16-ost, ami szintén komoly fegyverténynek számít. A háború végéig még jó néhány rakétát indított az ezredes ütege, amelyek közül néhány vissza is küldte a közelségi gyújtó működését igazoló rádiójelet. (Ez annyit jelent, hogy a rakéta a cél közvetlen közelében robbant, tehát a sérülés okozása, az ellenséges repülőgép megrongálása majdnem bizonyos. A rakéta miután elveszti mozgási energiáját, vagy megszűnik a radarállomással (UNV) a kapcsolata, szintén megsemmisíti magát, de ilyenkor nincs visszaküldött jel.)
Amerika nem ismeri el, a szerbek pedig nem tudják bizonyítani, hogy pár nappal később szintén a Dani Zoltán által parancsnokolt komplexum súlyosan megrongált egy B-2 Spirit típusú lopakodó bombázót, ami aztán horvát területen kényszerleszállt és összetört. Persze ez már csak a történetre rakódott mítoszhalmaz része, mint ahogy az sem tudhatjuk biztosan, hogy az F-117-es roncsait tényleg Oroszországba szállították-e még a háború alatt, amelyért cserébe az oroszok két MIG-29-est adtak a szerbeknek. A gépek állítólag szétszedve, borsókonzervek közé csomagolva érkeztek az országba, a vámpapírokon ennyi állt: „Élelmiszersegély”...
(A képen Dani Zoltán látható, napjainkban)

Jász Gábor – Jövőnk.info

A TOS-1-es rakéta-sorozatvető




2013. március 07. - 11:46
Magazin: 
|





Jelen írásunk nem a hagyományos rakétatüzérséggel („Katyusa”) kíván foglalkozni, hanem egy kevesek által ismert, a városi harcokra specializált rakétafegyverrel.

A TOS-1-es egy T-72-es alvázra épített vetőcső-köteg, mely 30 darab 220 mm-es nemirányított rakétát képes az ellenségre zúdítani 400-6000 méteres távolságban 15 másodperc alatt.
Joggal vetődik fel a kérdés, miért nem használják a BM-21-es Grad sorozatvetőt erre a célra?
Egyrészt azért, mert a TOS-1-es rakétáinak harci részei termobárikus vagy gyújtó töltettel vannak szerelve, tehát az épületekben vagy utcákon rejtőző ellenséggel szemben sokkal hatékonyabb, mint a BM-21-es repesz-romboló harci része. Ezen kívül a TOS-1-es rakétái 220 mm átmérőjűek, szemben a BM-21-es 122 mm-ével (nagyobb átmérő = nagyobb harci rész, tehát nagyobb pusztítás az élőerő soraiban. Bár a gyújtóanyaggal szerelt robbanófejet nem szerencsés összehasonlítani egy repesz-romboló harci résszel, ugyanis a két hatásmechanizmus között nagyon nagy a különbség mind harcászati, mind a támadás alá vont élőerőre gyakorolt pszichológiai hatás miatt…). A TOS-1-es kisebb hatótávolságú rakétáit elsősorban közvetlen irányzással vetik be, ezért kisebb a rakéták „szórásképe”, vagyis kevesebb rakétával is elpusztítható a célpont, mint a BM-21-es esetében, mely rakétáinak minimum lőtávolsága 13 kilométer.
A TOS-1-es egy T-72-es harckocsi alvázára épült. A jármű 3 fős személyzete a parancsnokból, az irányzóból és a vezetőből áll. A személyzet védelméről a páncélzat, és a nukleáris fegyverek ellen védő ólombetét, valamint a vegyifegyverek elleni védelemről a túlnyomásos levegőszűrő rendszer gondoskodik. A belső térben automata tűzoltó berendezés is helyet kapott. A védelem aktív elemei közé a négy darab ködgránátvetőt, valamint a kipufogórendszerbe fecskendezett gázolaj nyújtotta füstöt sorolhatjuk. A harcjármű sebessége közúton 60 km/h, hatótávolsága 550 kilométer, tömege teljesen feltöltve 46 tonna.
A célkoordinátákat rádión közlik a parancsnokkal, majd a lézertávmérő által nyújtott távolságadatokat beviszik a tűzvezető számítógépbe, és megadják a tűzcsapás intenzitására vonatkozó adatokat is. (A tűzcsapás intenzitása alatt a célkörzetre kilőni kívánt rakéták mennyiségét értjük.)
Az indítás történhet egyesével, párban, vagy teljes tűz esetén szabályos időközönként. A 30 darab rakéta 12 másodperc alatt lőhető ki.
A rakéták harci része gyújtó és termobárikus lehet.
A gyújtó töltet nagy intenzitású, magas hőmérsékletű lángtengert hoz létre a megtámadott területen. Ezt a típusú harci részt elsősorban fedetlen élőerő, és az ellenség nem páncélozott járműparkja ellen használják.
A termobárikus töltettel ellátott rakétákat beépített területen rejtőzködő élőerő, és gyengén páncélozott járművek ellen alkalmazzák.
Ha a vetőcsövek gyújtó töltetű rakétákkal vannak töltve, akkor a 30 darab rakéta 1 négyzetkilométeres kiterjedésű területen képes pusztítani, termobárikus harci résszel ez a terület 2 négyzetkilométer lehet.
A TOS-1-es mellé egy szintén T-72-es alvázra épített kísérőjármű is tartozik. Ez a jármű a TZM-T, mely egy 10 kN teherbírású daruval van ellátva. A két rekeszben összesen 24 darab tartalék rakétát képes szállítani, valamint 400 liter üzemanyagot képes átadni a TOS-1-esnek, amivel az kb. 200 kilométer megtételére képes. Az újratöltés során a daruval a vetőcsövek elé emelik a konténerekből kicsomagolt rakétákat, amit ezután kézzel tolnak a helyére.
Amennyiben a harcjármű személyzete járműve elhagyására kényszerül, a fedélzeten tárolt kézifegyverekkel tarthatják magukat, amíg a segítség megérkezik. A 3 fős személyzet két AKS-74-el, egy RPKSZ-74 golyószóróval, három darab RPG-26-al, valamint 10 darab F-1 típusú kézigránáttal van ellátva.
A TOS-1-es eddig egyedül a legutóbbi csecsenföldi háborúban harcolt 1999-2000 során, több-kevesebb sikerrel. Groznij ostrománál sikerült jónéhány kerületet legyalulni vele. Eddig összesen 24 darabot gyártottak belőle, és valószínűleg nem fog általánosan elterjedni az orosz tüzér fegyvernemnél. 
Jász Gábor - Jövőnk.info

Az orosz fegyvergyárak boszorkánykonyhájából…




Szerző: 
2013. február 01. - 08:27
Magazin: 
|






A PKP könnyűgéppuska
A PKM géppuska több évtizede szolgálja rendületlenül az őt használó katonákat, ám mint minden egyéb dolog esetében, a PKM felett is kezd eljárni az idő. A Szovjetunió – később Oroszország – Afganisztáni, és Csecsenföldi háborús tapasztalatai alapján került kifejlesztésre a PKP géppuska.
Géppuskáknál teljesen szokatlan megoldásként a fegyver csövét fixre építették, tehát nem cserélhető. A cső egy különleges ötvözetből készül, ami miatt a fegyver tömege a PKM típushoz képest kissé megnőtt (90 dekát hízott, így 8,5 kilót nyom), de sokkal kevésbé melegszik. (A fegyver hatszáz lövést képes leadni folyamatos tűzzel, mielőtt a cső túlmelegedne!) A hűtést a cső külső felületén kialakított bordázat is igyekszik segíteni, igen jó hatásfokkal. A csőfartól, a cső közepéig a fogantyú látható. Szerepe kettős, nemcsak a fegyver hordozását kívánták vele megoldani, hanem komoly szerepet játszik a cső felületén keletkező és felfelé áramló meleg levegő terelésében is, így kiküszöbölve a forró fegyvercső felett megjelenő délibáb jelenséget, ami nehezíti a célazonosítást, és a célzást. A lángrejtő szintén új fejlesztés, a PKM típusnál használthoz képest rövidebb lett az egyes lövedékek kilövése után keletkező torkolattűz ideje és mérete. A fegyverállvány (bipod) a cső elején került rögzítésre, ami a folyamatos tüzeléskor segít stabilan tartani a géppuskát. 
Felszerelhető éjjellátó és precíziós optikával is, ami rendkívül hatékonnyá teszi bármely napszakban, kis túlzással akár mesterlövész feladatkörben is.
Lőszerként a jól bevált 7,62 mm X 54mmR típust használja, aminek hatásos lőtávja 1500 méter, ölőhatára 3800 méter, tűzgyorsasága 650-800 lövés/percig terjed. 100, 200 és 250 darabos lőszerkészlet fér a hozzá rendszeresített rakaszokba.
A géppuska egyenlőre csak a Specnaz alakulatoknál van rendszeresítve, de az átfogó orosz haderőreformnak köszönhetően a PKM típust hamarosan le fogja váltani.
AS VAL
A nyolcvanas években a Specnaz igényeinek megfelelően alakították a fegyver karakterisztikáját, soha nem lett belőle tömegcikk, de a különleges erők használják, és elismerően nyilatkoznak a fegyver képességeiről. Ez egy gépkarabély, amit különleges körülmények között operáló alegységek használnak, ezért fontos a nagy tűzerő, a tűzgyorsaság, és a fény-hang álcázás. Hatásos lőtávolsága csupán háromszáz méterre tehető, de mivel a speciális alakulatok legtöbbször épületben, vagy egyéb beépített helyen harcolnak (városi-, utcai harc), ez elegendőnek mondható. Egyes és sorozatlövés leadására képes, a tűzváltó kar az elsütőbillentyű mögött található.
Maximális tűzgyorsasága 900 lövés/perc. A fegyverre PSO-1, valamint éjjellátó optika is felszerelhető, ami jelentősen növelheti harci alkalmazásának lehetőségeit. Tízes, húszas és harmincas tárakat rendszeresítettek a fegyverhez. A tényleges csőhossz csupán 200 milliméter, a fegyver kihajtott válltámasszal, hangtompítóval 875 milliméter. Természetesen a hangtompító bármikor levehető, ebben az esetben viszont ugrott a hang- és fény álcázás.
Első ízben ez a fegyver volt az, amelyik használta az SP-5 elnevezésű 9 mm X 39 mm-es szubszonikus (hangsebesség alatti) lőszert. E lövedék kezdősebessége rendkívül alacsony, mindössze 295 m/s. De…
Ez a lőszer képes áthatolni szinte bármelyik golyóálló mellényen… 100 méteren belül akár a 8 mm-es acélt is átüti. Továbbfejlesztett, mesterlövészetre optimalizált változata a VSS Vintorez mesterlövész puska.
SR-3 Vikhr
Az AS VAL gépkarabély következő leszármazottja lett ez a kompakt, kiváló tulajdonságokkal felvértezett kis méregzsák.
Elsősorban a belügyi erők használják, illetve rendszeresítve van testőr alakulatoknál, akik az orosz politikai elitre vigyáznak. Felszerelhető Red Dot irányzékkal, éjjellátóval és optikai célzókészülékkel. Kis tömege, hatalmas tűzereje és stabil kialakítása miatt kedvelt a felhasználók körében. Ugyanúgy a 9X39 mm-es lőszert tüzeli, mint nagytestvére, a VAL. Behajtott válltámasszal a teljes hossza mindössze 380 milliméter.

Jász Gábor – Jövőnk.info


Az oroszok két Borejnek állnak neki idén

2013. január 15. - 11:28
Magazin: 
|





Orosz lapértesülések szerint két Borej, pontosabban a már fejlettebb Borej-A-osztályú atom-tengeralattjáró gerincfektetésére kerül sor idén.
Az második, Alekszandr Szuvorov orosz hadvezérről elnevezett Borej-A építési munkálatai július 28-án, az Orosz Haditengerészet napján kezdődnek, míg társát, a Mihail Kutuzovot valamikor novemberben kezdik majd összeszerelni. Egyébként a hajótestek különböző fém részeit már 2011 óta “faragják” az oroszok.
A Borej-A, azaz Projekt 955A az alap Borej-osztály egy igencsak fejlesztett változata, ami nem csak a belsőségekben nyilvánul meg, mint pl. fejlettebb szonár-, navigációs, kommunikációs és tűzvezető rendszerek, hanem az eredeti 16 darab interkontinentális ballisztikus rakétát további néggyel toldották meg, így már 20 darab Bulavát képesek a hátukon hordozni a Borej-A-k. 
Oroszország 3 darab “sima” és 5 darab Borej-A-t tervez szolgálatba állítani 2020-ig, így kiváltva a már tulajdonképpen nem is létező gigászokat, a Typhoonokat és az eléggé koros Delta-osztályú tengeralattjárókat. Ebből a Jurij Dolgorukij már szolgálatba is állt (mint utólag kiderült nem tavaly decemberben, hanem csak január 10-én), az Alexander Nyevszkij a tengeri tesztjeit végzi, a Vlagyimir Monomah is vízen van már, valamint az első fejlettebb Borej, az I. Vlagyimir nyár óta épül.
(htka.hu)

Kommando Spezialkrafte - Az akarat a döntő tényező




2013. január 01. - 19:55
Magazin: 
|






A német hadsereg volt az, aki az I. világháború idején először alkalmazott különleges alakulatokat a modern hadviselés történetében. A rohamoszagok kis létszámú, jól felfegyverzett és kiképzett emberekből álltak. A kiképzési módszereik is teljesen újak voltak és automata fegyverekkel voltak felszerelve. A háború becstelen lezárása után ezek a katonák adták a magját a kommunista csőcselék elleni harcban a nemzetiszocialistáknak. Majd a hatalomátvétel után az ejtőernyős fegyvernem és a Waffen-SS következett, akik a harctereken is megmutatták, mire képes az elit.
A háború után Németországot nyugati és keleti részre osztották. Nyugaton a liberális kapitalista rendszer, míg keleten a szovjet mintájú kommunista-marxista rendszer alakult ki. Nyugaton 1955-ben létrehozták a Bundeswehrt, de elit osztagot Németország nem állíthatott fel. Egészen 1972-ig, amíg Münchenben az arabok visszaadtak egy keveset abból, amit kaptak, lelőttek egy pár zsidó sportolót. Mivel a németeknek nem volt különleges egységük, ami ezt kezelni tudta volna, engedélyezték nekik. Ez után alakult a GSG -9. Ez sem a hadsereg kötelékében, hanem a határőrséghez tartozott. A KSK 1997-ben jött létre, mert felmerült az igény kifejezetten katonai speciális alakulatra. Ezt megelőzően hosszú viták előzték meg a megalakulást. A liberális képviselő urak nem nagyon szerették volna, hogy egy ilyen alakulat létrejöjjön, de végül megalakult. Az alakulat sajnos nem magasztos célt szolgál, hanem a kapitalista világbirodalom egyik pallosa. De szakmailag magas szinten állnak és jól képzett katonák.
Az új egység első harminc tagját az ejtőernyősök és a mélységi felderítők közül válogatták ki. 800 tiszt, tisztes jelentkezett ezek közül került ki a harminc fő. Az egységet elküldték Angliába a SAS kiképző bázisára, ott sajátították el, amit az angoloktól tanultak. Utána természetesen az USA-ba és Izraelbe is el kellett látogatniuk. Jelenleg kb. 1100 fő teljesít szolgálatot az egység keretein belül. A Központ Baden-Würtenberg tartományban van. Hasonlóan a brit SAS-hez vagy Deltához, a KSK is több kisebb egységből áll, amelyek képesek egymást kiegészíteni vagy kiváltani egy-egy bevetésen. A teljes KSK egységet négy, nagyjából száz fős kisebb század alkotja, amelyket tovább bontottak 5-5 szakaszra. A szakaszokat egy-egy speciális feladatra képzik ki (de persze ez nem azt jelenti, hogy csak ehhez az egy dologhoz értenek). Ez a felosztás nagyon hasonlít az SAS vagy a Delta specializált troop-jaira:
1. szakasz: szárazföldi bevetési egység
2. szakasz: ejtőernyős feladatok, felderítés
3. vizi (kétéltű) bevetések
4. különleges terepviszonyokra specializálódott egység
5. felderítés, mesterlövész/mesterlövész elhárítás
Ezek mellett egy-egy törzskar tevékenykedik
A szakaszokat négy, egyenként négy fős csoportra bontják tovább, ahol minden katona a saját kis team-jében lövész, felcser, robbantási szakértő vagy kommunikációs szakértő szerepet tölthet be. A bekerülés természetesen, mint minden elit osztagba,ide sem könnyű. A procedúra pszihológiai és orvosi alkalmasságival kezdődik, majd fizikai felmérések következnek, hasonlóan az SAS, Delta, SEALS és a többi elitalakulathoz hasonlóan.
A kezdeti időkben csak tisztek és tisztesek jelentkezhettek, de 2005-től már közlegények, sőt civilek is jelentkezhetnek, és tagjaivá válhatnak a KSK-nak, ha kibírják a 18 hónapos kiképzést előkészítő modult. Ez után választják ki azokat, akik tovább folytathatják a kiképzést. A kiképzéshez természetesen hozzá tartozik a 90 órás, navigációval egybekötött terepfutás, mint a túlélés-menekülés-rejtőzés (SERE) gyakorlat. Természetesen, ha valaki sikeresen túlesett a "beavatáson", még nem dőlhet hátra, hiszen ezt követi a 2-3 éves, folyamatos tanulással, gyakorlatokkal és tesztekkel járó további kiképzés, olyan üdülőhelyeken, mint a norvég hómezők vagy a belize-i dzsungelek, ha ezeknek a próbáknak is megfeleltek, csak akkor nyilvánítják bevethetőnek őket.
A bevetéseikről nem sokat tudunk, de ott vannak mindenhol, ahol a német kormány az amerikai és izraeli cionista köröknek segíteni szeretne. A KSK-t talán még nagyobb titkolódzás övezi, mint a nemrégiben a reflektorfénybe került DEVGRU-t vagy a Deltásokat, így csak sejteni lehet, hogy a németek ott voltak Boszniában és Koszovóban, ahol" háborús bűnösökre" vadásztak. Mivel Németország nem vett részt az iraki háborúban, így onnan kimaradtak a KSK emberei, viszont annál több szerepet kaptak Afganisztánban, ahova, ha hinni lehet a híreknek, már rögtön az első napokban bevetésre kerültek a Deltával és a brit SAS-el együtt.
Folytatjuk
Borsodi Gergely - Jövőnk.info


Műholdas irányítású JDAM bombák


2012. december 26. - 08:44
Magazin: 
|






A légi csapásmérésben generációs ugrást hoztak a műholdas vezérlésű JDAM bombák. 2008 végén az amerikai Boeing átadta a kétszázezredik készletet, amelynek segítségével a „buta” hagyományos szabadon eső bombából fél órányi szerelési munkával precíziós vezérlésű fegyver hozható létre. Már a második világháború befejező szakaszában volt néhány rádió távirányítású fegyver, amelyeknél nem voltak sokkal magasabb technológiai színvonalúak a Koreában bevetett hasonló eszközök.
Az áttörést a vietnami háború hozta, a hatvanas évek végén több vadonatúj, eredményesen bevethető földi célok megsemmisítésére szolgáló fegyver állt szolgálatba. A televíziós vagy lézeres vezérlésű eszközök azóta hatalmas fejlődésen mentek keresztül, korszerűbb változataik találati pontossága, műszaki megbízhatósága nagyságrendekkel javult, egy nagyon fontos területen azonban nem sikerült előrelépni, ugyanis egyre drágábbak lettek. Egy elektro-optikai vezérlésű GBU-15-ös vagy egy infravörös Maverick több százezer dollárba kerül, ami az egyre feszítettebb honvédelmi költségvetésű országok számára túlzott megterhelést jelent. Ez vonatkozik az USA-ra is, ahol ugyan a világon a legmagasabb a katonai költségvetés, mégis évről évre nem kapják meg az eredetileg igényelt összegeket, és még a legfontosabb fejlesztési vagy beszerzési programoktól is rendszeresen vonják meg az összeg egy részét.
A légierő csapásmérő képessége nagymértékben függ az alkalmazott repülőgép fedélzeti fegyverektől. Az új generációs bombák forradalmat jelentenek nem csak a harcászati taktikák, hanem pénzügyi téren is, ugyanis megtört az a folyamat, amely az egyre újabb fegyverek egyre magasabb árával járt együtt. Mindezt úgy sikerült kivitelezni, hogy az új eszközök egyben sokoldalúbban és egyszerűbben alkalmazhatók az eddigiekhez képest. Az egyik legfontosabb előrelépés a „fire and forget” elv megvalósulása, azaz a repülőgép pilótájának a fegyver kioldását követően nincs további teendője, kereshet új célpontot, légi harcba bocsátkozhat, vagy visszafordulhat, miközben a bomba autonóm módon a célra zuhan, akár a felhőzeten keresztül. A közelmúltig használt lézervezérlésű bombák rávezetése nem volt megoldható, amennyiben a célterületet felhőzet takarta, a harctéri füst, eső, pára ugyancsak korlátozó tényező volt, ezen felül a becsapódásig folyamatosan meg kellett „világítani” a célt, mivel a bomba orrában lévő érzékelő az arról visszavert lézerfény alapján vezérelte a rávezetést.
Az új generációs műholdas vezérlésű JDAM (Joint Direct Attack Munition) bombák mindezektől a hiányosságoktól mentesek, ma már közel ugyanolyan pontosság mellett. Mindennek az alapját a hetvenes évektől fejlesztett és kiépített amerikai NavStar műholdas navigációs rendszer képezi. A köznapi használatban GPS-ként (Global Positioning System) ismert rendszer először a navigációt forradalmasította, akkoriban még fel sem merült az, hogy fegyverek irányítására is alkalmas lehet.
A rendszer 24 műholdból áll (21 aktív és 3 tartalék) amelyek 55 fokos hajlásszögű pályán 12 óránként tesznek meg egy kört a Föld körül. Három síkban hét-hét műhold üzemel, mindegyik fedélzetén négy összehangolt működésű atomóra szolgáltatja a kódolt időjelet. Minden műhold helyzete pontosan ismert, a kibocsátott időjelek alapján a földi eszköz képes a saját pozíciójának meghatározására. A rendszer működése ennél sokkal bonyolultabb, de most nem ennek részletezése a cél. A GPS eredetileg az amerikai hadsereg megrendelésére készült, de gyorsan elterjedt a használata egyéb célra is. A civil felhasználás kevésbé pontos, a precízebb helymeghatározás lehetőségét kódolással tartják fenn. Az első időben 15-30 méteres pontosságú volt a rendszer, az azóta továbbfejlesztett Differential GPS már néhányszor tíz centiméteres eltéréssel üzemel.
A fegyver irányításra történő felhasználás ötlete a kilencvenes évek elejére datálódik, több amerikai cég fejlesztői is dolgozni kezdtek a programon. A Northrop Grumman az általuk megalkotott B-2A Spirit alacsony észlelhetőségű bombázó számára tervezett műholdas vezérlésű bombákat. Ezek alkalmazásának egyik alapfeltétele, hogy legyen egy kellő pontosságú digitális topográfiai adatbázis az egész bolygóról, pontosabban csak az egyharmadnyi szárazföldről. A fix célpontok, épületek, hidak, bunkerek, vezetési pontok, stb. helyét előre meg lehet határozni, így a bevetés előtt a koordinátákat már be lehet táplálni a bombák irányító rendszerének memóriájába. Azonban számtalan olyan fontos célpont lehet, amely képes a helyváltoztatásra. Hogy csak egyet említsünk, például az orosz stratégiai rakéta csapatok eszközei, a járműre telepített Topol interkontinentális ballisztikus rakéták. Emiatt meg kellett oldani azt is, hogy a repülőgép saját eszközeivel felderített cél koordinátáit is azonnal meghatározhassák.
A Northrop Grumman az új fegyvert a B-2-es APQ-181-es fedélzeti radarjával összhangban fejlesztette. Az LPI üzemmódon (Low Probability of Intercept) is alkalmazható radar jeleit nem könnyű azonosítani, így a gép jelenlétéről nehéz tudomást szerezni még akkor is, ha használja a radarját. Annak elég egy-két gyors pásztázás, amit egyébként elektronikusan kivitelez a fix antenna miatt, és ennek alapján a rendszer számítógépe képes elkészíteni a látómezőben lévő terep nagy felbontású szintetikus apertúra felvételét. Ezen jól azonosíthatók a célpontok, amelyeket az operátor egy kurzorral megjelöl, és a földrajzi helyzetét a kellő pontossággal meghatározza a rendszer. A bomba ennek alapján pillanatokkal később kioldható, aminek természetesen feltétele az, hogy kellő mértékben megközelítsék a célt.
Az 1991-ben lezajlott Sivatagi Vihar hadművelet során vált híressé a GBU-28-as „Mély Torok” bomba, amelyet kiselejtezett ágyúcsövekből rohamtempóban állítottak elő. A lézeres irányítású bombákat mélyen a föld alatt létesített bunkerek lerombolására tervezték, a 2,2 tonnás acéltestű fegyverek akár hat méter vastag betont is átszakítottak a robbanás előtt. Ehhez tervezték meg a Northrop Grumman mérnökei a műholdas irányító rendszert, az így létrejött fegyver lett a GAM-113-as, amelyet a Whiteman légi bázison települt 509. bombázó ezred B-2-esei kaptak meg 1997 júliusától. Párhuzamosan dolgoztak a kisebb egytonnás Mk84-esekhez szánt változaton is, de az áttörést végül nem a Northrop Grumman, hanem a McDonnell fegyver fejlesztő részlege érte el. A Boeing által hamarosan bekebelezett cég lett a műholdas irányítású bombák legfőbb szállítója, noha a másik konkurens a Lockheed Martin sem akart kimaradni a bizniszből.
A Pentagon 1995 októberében adta fel az első megrendelést, az akkori előzetes kalkulációk alapján maximálisan 40 ezer dollárt szántak egyetlen átalakító készletre. Azért nem komplett fegyvereket rendeltek, mivel a hagyományos bombákból hatalmas készletek voltak felhalmozva. A pályázat egyértelműen arról szólt, hogy ezek képezik az alapját az új képességnek.
Az első meglepetést a kísérleti széria számlázása okozta. Sajnos már hosszú ideje megszokott, hogy az új fegyverek ritka kivételtől eltekintve jelentősen többe kerülnek a tervezetthez képest. A fejlesztés elhúzódik a megoldatlan műszaki problémák miatt, ami további költség növelő tényező. Ezzel szemben a McDonnell a tervezett időben, darabonként mindössze 18 ezer dollárt kért az irányító készletekért.
Az USAF azonnal megkezdte a teszteket, amelyek várakozáson felüli sikerrel haladtak. Minden lehetséges variációban kipróbálták a bombákat, amelyek pontosságát nem befolyásolta az eső, hó, szél. A találatok helyét pontosan mérték, a bombák több mint 95%-a a cél mellett átlagosan 10 méterre csapódott be a maximálisan elvárt 13 méteren határozottan belül. Mivel elsőként a 907 kg-os (2000 font tömegű) Mk84-es bombákhoz fejlesztették a készletet, ezek pusztító ereje elég volt a cél megsemmisítéséhez még a tíz méteres átlagos hiba mellett is. Hasonló volt a helyzet az ezer fontos, 450 kg-os Mk83-assal is.
A kisebb méretű bomba előnye, hogy a repülőgépek többet is magukkal vihetnek, beleértve a vadászbombázókat. A nehézbombázók természetesen több tucatot is bevethettek, így gyakorlati valósággá válhatott az a szlogen, hogy „régen az volt a kérdés, hogy hány bevetés kell egy célpont elpusztításához, ma pedig már az, hogy egy gép egy bevetésen hány célpontot semmisítsen meg”. A McDonnell (Boeing) által gyártásba vett JDAM irányító készlet a régi bombák áramvonalazó farokkúpjába került.
Az acéllemezből készült eszköz belső tere bőségesen elegendő volt az új berendezések elhelyezésére. Egy korong alakú áramköri kártyára szerelték a elektronikai összetevőket, beleértve a három síkban egymás mellett lévő gyorsulásmérőket, amelyek a fegyver leoldást követő mozgását érzékelik. Ezek érdekessége, hogy azonosak az AMRAAM rakétákban is alkalmazott hasonló célú alkatrészekkel. A gyorsulásmérők önmagukban is elég pontosak ahhoz, hogy biztosítsák a fegyver cél közelébe vezetését, ha a GPS jelek vétele valamely okból megszűnik, akkor csak ezek alapján 30 méteren belül csapódik be a bomba. Ez azonban már nem elegendő a kisebb méretű „kemény” pl. páncélozott vagy beton célok megsemmisítéséhez. A JDAM rendszer áramellátásról két termo akkumulátor gondoskodik, ezek a leoldás pillanatában lépnek működésbe, addig a bomba a repülőgéphez csatlakozó elektromos vezetéken keresztül kapja a táplálást. A kábelkötegben koaxiális vezeték is található, amely az 1760-as csatoló egységen és digitális adatbusz rendszeren keresztül áll kapcsolatban a repülőgép tűzvezető számítógépével. A kormányzást a farokkúp végén kereszt alakban elhelyezett mozgatható felületek végzik, pontosabban csak hármat térítenek ki az elektromos szervók, a negyedik fix.
A JDAM bombát olyan gépek is bevethetik, amelyek egyszerűbb felszerelésűek, ekkor a földön előre betáplált koordináták alapján navigál a fegyver, amelynek leoldása hagyományos célzással történik. A bombák manőverező képessége finoman szólva is csapnivaló, ennek javítására acélpántokkal keskeny felületeket szerelnek a külső felületre. Közepes magasságú kioldást követően a bomba maximálisan 15 fokos oldalirányú manőverre képes, vagyis a hordozó gépnek nagyjából a cél irányába kell repülnie. A kis hatótávú légvédelem azonban elkerülhető, mivel a sebességtől és magasságtól függően a bombák akár 15 km-re is elrepülnek. Az F-22 Raptor esetében tovább bővülnek a lehetőségek, ugyanis 15 km magasságból 1,5 Mach-nál oldva a 450 kg-os fegyver akár 40-50 km-re is eljuthat csak a mozgási energiájának köszönhetően.
A bombák külső felületén két GPS vevőantenna található a felső részen és a farokkúp végén. Az utóbbi a végső fázisban veszi át a feladatot, amikor már közel függőlegesen zuhan. Azonban léteznek olyan célok is, amelyeket vízszintesen kell támadni, pl. a bunkerek beton ajtóit. Ilyenkor az ehhez szükséges algoritmusok alapján történik a vezérlés, és végig a felső antenna veszi a GPS jeleket.
A Boeing az új igények alapján komoly gondot fordított a rendszer összetevői élettartamának növelésére. A hermetikus csomagolásban lévő alkatrészek 20 éven keresztül felhasználhatók, közben semmiféle ellenőrzésre nincs szükség. Ezt azonban még nem sikerült a gyakorlatban igazolni. A vadonatúj JDAM készletek alig töltöttek időt a raktárakban, máris szükség volt rájuk. Az 1999 tavaszán lezajlott Allied Force hadművelet során a szerb hadsereg és az ország katonai szempontból fontos célpontjai ellen az összes rendelkezésre álló műholdas irányító készletet felhasználták.
A precíziós vezérlésű fegyverek létjogosultságát senkinek sem kell bizonygatni. 1991-ben az Irak elleni hadművelet során a 250 ezer felhasznált repülőgép fedélzeti fegyver közül csak 6%-nyi volt irányított, a célpontok 75%-át mégis ezekkel sikerült megsemmisíteni. Nyolc évvel később a koszovói háborúban már 27% volt a precíziós fegyverek aránya, ezek közül 652 darab volt JDAM műholdas irányítású bomba, amelyek 98%-a pontosan célba talált. A fegyverhez fűzhető emlékezetes kudarcok, mint például a belgrádi kínai nagykövetség lerombolása nem a bomba, hanem a célpont meghatározásának hibája volt. A fegyver pontosan a megadott helyszínt pusztította el, de azt egy régi térkép alapján jelölték ki, rosszul. Akkor még egyedül a B-2-es és a B-52-es volt képes az új fegyver alkalmazására, és csak korlátozott mértékben volt lehetőség arra, hogy a gép fedélzetén határozzák meg a saját felderítő eszközökkel a célpontokat.
A Boeing az egyértelmű technikai siker nyomán felfuttatta a gyártást, ezzel párhuzamosan az USAF és az US NAVY a vadászbombázói fedélzetén is integrálta az új fegyver két első változatát az egytonnás GBU-31-est (Mk84) és a féltonnás GBU-32-est (Mk83).
Az integráció lépcsőzetesen ment végbe, az első időben még csak előre ismert koordinátájú célok ellen vethették be a bombákat, majd megoldották, hogy a földi FAC (Forward Air Controller) vagyis előretolt légi irányító az általa meghatározott adatokat rádión közölje, és azt a pilóta manuálisan táplálja be a HUD-on lévő UFC (Up Front Control) kezelőpultjába. Ez természetesen komoly hiba lehetőséget rejtett magában, a 2001 őszén kezdett afganisztáni háború első idejében a hibás adatok miatt többször került sor rossz helyen véletlen károkozásra. Azóta az amerikai vadászbombázók alapfelszerelése csapásmérő bevetésen az új generációs célmegjelölő, vagy a Litening, vagy a Sniper XR, amelyek egyébként a lézervezérlésű bombák célra vezetésre is alkalmasak.
Ezek nagy felbontású CCD kamerája a régi rendszerekhez képest dupla magasságból biztosítja a kisméretű földi objektumok azonosítását. A konténer saját helyzetérzékelő rendszere együttműködik a repülőgép hasonló berendezésével, így a kamera képén megjelölt objektum koordinátái a rálátás szöge és a ferde távolság alapján meghatározhatók. Ennek alapján a bomba automatikusan néhány gombnyomás után megkapja a szükséges adatokat, nincs szükség a számsorok hosszas kézi „bepötyögésére”.
Az afganisztáni tálib rendszer elsöprésére indított háború első három hónapjában ötezer JDAM bombát használtak fel, a 2003 tavaszán Irak ellen kezdett hadműveletben három hét alatt 6500 hasonló fegyver fogyott el. Az azóta is rendszeres harcokban változatlanul a legfontosabb fegyverek a JDAM bombák, összesítve ezekből már 1999 óta 24 ezer darab fogyott el tényleges harci cselekmények, és kb. ugyanennyi gyakorló bevetések során. Az irányító készleteket már évek óta exportra is gyártják, de csak az amerikai megrendelés (2008 végéig) 149297 darab az USAF és 68509 darab a haditengerészeti légierő számára.
A siker ellenére a Boeing nem ül a babérjain, hanem folyamatosan fejleszti a fegyver családot. Öt különböző méretű és képességű irányító készletet gyártanak, jelentősen javult az eredeti tíz méteres pontosság, a legújabb kisméretű változat már akár 70 kilométerről is bevethető, amit követően egy méteren belüli precizitással csapódik be. Komoly előrelépések történtek a fegyverrendszer hátrányainak kiküszöbölése terén is. Az első változatok zavarása viszonylag egyszerűen lett volna megoldható, de a védekező fél mindig némi késéssel követte az eseményeket. A műholdak jelei ugyanis nagyon gyengék, megfelelő frekvencián elvileg egy mobil telefon kisugárzása képes lenne elnyomni, és több kilométeres körzetben lehetetlenné tenni a vételt, azaz a helymeghatározást. Az oroszok azonnal „rámozdultak” a témára, és kifejlesztettek specializált zavaró rendszereket, amelyek azonban csak részben lehettek volna eredményesek, hiszen mint említettük, a bombák tisztán inerciális üzemmódban is a cél közvetlen közelébe jutnak.
A Boeing azóta megoldotta a zavarvédelmet, ennek módjáról azonban sok részlet nem ismeretes. Változatlanul probléma viszont, hogy mély völgyekben korlátozottan vethetők be a JDAM bombák, ugyanis a meredek tereptárgyak miatt a szükségesnél kevesebb műholdra van egyidejűleg „rálátás”. Részben emiatt, részben pedig a pontosság javítására fejlesztették ki a kombinált irányítású GBU-54-est, amelynek orrában lézer detektort is elhelyeztek. Ennek rávezetése igény szerint lehet félaktív lézeres is.
Kifejlesztették az „intelligens” gyújtóberendezéssel szerelt változatot is, ezt a nagy átütő erejű BLU-109-es bombáknál alkalmazzák. A beépített lassulás mérő különbséget tesz a föld, és a beton között, képes számolni, hogy egy föld alatti építmény hány szintjét törte át, és a kívánt helyen következik be a robbanás. Az egy tonnás GBU-31-esnek 17 különböző változata létezik, a haditengerészet repülőgép hordozó hajóin a különleges bevonatú és nagy hőmérséklet esetén is biztonságos PBXN-109 típusú robbanóanyaggal feltöltött típusokat alkalmazzák.
A kisebb GBU-32-esből kilenc félét állítottak hadrendbe, a hagyományost, nagy átütő erejű BLU-110-es harci résszel szerelt változatot, és ezekhez is több specializált gyújtóberendezés áll rendelkezésre. Az ezredfordulót követően biztosított nagyobb pontosság lehetővé tette a jóval kisebb 225 kg-os Mk82-es bombához tervezett irányító készlet alkalmazását is, a GBU-38-asból 16 féle készült, nem számítva a már említett és ugyanezen a típuson alapuló kombinált lézeres irányítású GBU-54-est.
Az eddigi legkisebb műholdas vezérlésű bomba egyben a legdrágább is. Darabonként 40 ezer dollárba kerül a GBU-39-es, amely mindössze 120 kg-os. Ehhez a pontosság ismételt javítása vált szükségessé, mivel a benne lévő 27 kg-nyi robbanóanyag csak közvetlen találat esetén biztosítja a megfelelő pusztító erőt. A bomba leoldás után kinyíló szárnyait az európai MBDA tervezte és gyártja, a fegyverből 24 ezer darabot rendelt az USAF, amelynek F-15E Strike Eagle gépein rendszeresítették először. A bombákat négyesével függesztik fel egy speciális többzáras tartón, amelynek méretét úgy határozták meg, hogy elférjen majd az ötödik generációs harci gépek belső fegyverterében. Az F-22-es és F-35-ös a jövőben alacsony észlelhetőség mellett hordozhat majd nyolc bombát, amelyeket nagy magasságú és sebességű kioldás esetén száz kilométerre juttat el a szárnyuk.
Az irányító rendszerek kombinált alkalmazása visszafelé is működik, a meglévő lézervezérlésű bombák több típusán is bevezették a kiegészítő műholdas irányító rendszert, így a fegyver akkor sem megy veszendőbe, ha célt felhőzet vagy füst takarja el. Az EGBU (Enhanced Guided Bomb Unit) bombákat Paveway IV típusjelzéssel is említik, ezek már ugyancsak szolgálatban állnak és exportjuk is folyik.
A JDAM típuscsaládéhoz hasonló irányító rendszerű fedélzeti fegyverek fejlesztése nem csak az USA-ban folyik. A legtovább a franciák jutottak, már náluk is szolgálatba állt egy típus, az oroszok és kínaiak ugyancsak tervezik hasonló eszközök létrehozását. Hátrányuk viszont, hogy a saját műholdas navigációs rendszerük egyelőre csak részleges és kevésbé pontos, az alacsonyabb műszaki megbízhatóság miatt rövidebb az élettartamuk, és a rendszeres pótlásuk nagyon költséges.
(jets.hu)


Erősebb mint a "Sátán" - Oroszország új szuper rakétát fejleszt




2012. december 25. - 20:12
Magazin: 
|





A két új típusú stratégiai rakéta, melyet orosz szakemberek fejlesztenek, lehet a válasz az Európában telepített amerikai rakétavédelmi rendszerre. Az egyik fejlesztés egy folyékony üzemanyaggal hajtott, 100 tonnás, interkontinentális ballisztikus (ICBM) rakéta. Az új rakéta képességeiben túlszárnyalja a világ eddigi legerősebb rakétáját, az RS-20B Vojevodát, a "Sátánt". A második típus egy szilárd hajtóanyagú ICBM, amelyről azt állítják, hogy felválthatja az ötödik generációs Jars és a Topol-M rendszereket. Ezeket a híreket közölte az Orosz Hadászati Rakétacsapatok parancsnoka, Szergej Karakajev vezérezredes.
Bár a szilárd üzemanyaggal működő interkontinentális rakéták teljesítménye nem elegendő az amerikai rakétavédelmi rendszer legyőzésére, a folyékony hajtóanyagú ICBM képes lesz rá. Egy ilyen rakéta birtokában fel tudunk állítani egy gyakorlatilag "globális hatótávolságú", precíziós, nem nukleáris stratégiai rendszert, amennyiben az Egyesült Államok nem mond le saját programjának megvalósításáról. - fogalmazott a parancsnok. 
Karakajev elítélte Washingtont a rakétatelepítések terén megnyilvánuló orosz-ellenességéért. Azt is megemlítette, hogy a jövőben olyan rakétavédelmi rendszert telepítenek az európai kontinensen, amely interkontinentális ballisztikus rakéták elfogására is alkalmas lesz. "Azt állítják, hogy ez az iráni rakéták fenyegetése miatt történik. Azonban csak Oroszországnak vannak ilyen rakétái Európában." mondta Karakajev.
Ami az új szilárd tüzelőanyagú rakétát illeti, ez az első alkalom, amikor Oroszország bejelenti annak létrehozását. Karakajev vezérezredes szerint a Hadászati Rakétacsapatok számos próbakilövést tartottak már az év eleje óta. A legutóbbira október 24-én került sor. A rakétákat a Kapustin Jar-i rakéta-kísérleti lőtérről, mobil kilövő állomásról indították.
A parancsnok "nyilvánvaló okokra" hivatkozva hárította el a kísérletek eredményeire vonatkozó további információk közlését. Megjegyezte, hogy a kilövések eredményei bizonyítják, hogy az új rakéta alkotói jó úton haladnak. Jövőre az Orosz Hadászati Rakétacsapatok 11 interkontinentális ballisztikus rakéta kísérleti kilövését tervezik, mondta Szergej Karakajev újságíróknak, a Rakétacsapatok 53. születésnapjának előestéjén.
"Idén öt kísérleti indítást hajtottunk végre. Három közülük a fejlesztés alatt álló rakétarendszerek vezérlésének tesztelését volt hivatott szolgálni. Egy indításra összetett tesztsorozat keretében, egyre pedig a rakéták élettartamának növelése céljából került sor. Az év végéig a Hadászati Rakétacsapatoknak 96 új Topol-M és Jars hordozórakétája lesz, így a korszerű fegyvereik aránya megközelíti a 30%-ot. - számolt be a vezérezredes. Szergej Karakajev azt is elárulta, hogy az RS-20 Vojevoda (NATO kódja: Sátán) hadászati interkontinentális rakéták üzembenntartási idejét 2022-ig meghosszabbítják.
- pravda.ru -
Fordította: Csordás Lajos - Jövőnk.info


Megnövelt teljesítményű lézert tesztelt a Rheinmetall

2012. december 25. - 14:31
Magazin: 
|





Közel egy évvel azt követően, hogy a svájci Ochsenboden lőtéren a Rheinmetall élesben is kipróbálta két, saját fejlesztésű lézerfegyverét (egy 10 és egy 1 kW-os teljesítményűt), idén november végén ismét ellátogattak ugyanoda, hogy ezúttal egy lényegesen erősebb, 50 kW-os lézerrel pusztítsanak el pár célpontot. Amint arról a Haditechnikai Kerekasztal olvasói is tájékozódhattak, 2011 novemberében a német hadiipari nagyvállalat első ízben próbálta ki lőtéri körülmények között lézeres légvédelmi rendszereit, amikkel tüzérségi lövedékeket és kisméretű UAV-ket lőttek le. Akkor az szerepelt a tervek között, hogy három-öt éven belül eljutnak egy stabilan működő, 100 kW teljesítményű lézerig – szakértők szerint ekkora teljesítmény szükséges a leghatékonyabb működéshez. Jelenleg úgy tűnik, hogy ezen cél felé jó úton haladnak, hiszen az 50 kW-os példány is sikerrel vizsgázott.
Hasonlóan a tavaly bemutatott, két darab 5 kW-os komponensből álló, 10 kW-os lézerhez, a most tesztelt 50 kW-os fegyvert is egy 20 és egy 30 kW-os elem építi fel. A rendszert a Rheinmetall a saját fejlesztésű BST (Beam Superimposing Technology – Sugár-szuperpozicionáló Technológia) segítségével fogja egybe, ami biztosítja a legoptimálisabb pusztító erőt. Mindkét különálló komponenst egy Oerlikon Revolver Gun lövegtoronyba integrálták, ezen kívül pedig a 30 kW-oshoz tartozik egy Oerlikon Skyguard 3 tűzvezető rendszer. A két állomásnak saját energiaellátó egysége van, így külön-külön is működőképesek, valamint mindkettő rendelkezik elektrooptikai célzóeszközzel, ami kis távolságon biztosítja a pontos célfelderítést és – követést.
A működési elv leegyszerűsítve a következő: a Skyguard 3 radarja észleli a célt, az adatokat pedig továbbítja a 30 kW-os lézer vezérlő számítógépének, ami meghatározza az energianyaláb optimális energiáját, majd – szükség esetén a 20 kW-os komponenssel együtt – elkezdi a besugárzást, és megsemmisíti az objektumot.
Ez még csak a 30 kW-os lézer
Az idén novemberben lebonyolított teszt során háromféle célpontot küzdöttek le a rendszerrel. Elsőként egy 1000 méterre elhelyezkedő, statikus, 15 milliméter vastag tömör acél gerendát sugároztak be és vágtak ketté. Másodszorra már nehezebb feladat következett, a célt ezúttal egy kisméretű pilóta nélküli repülőgép képezte, amit a Skyguard három kilométerről detektált, majd a két sugárforrás, saját célzóeszközeik közreműködésével, néhány másodperc alatt megsemmisített (az UAV ekkor 2000 méterre volt tőlük).
A harmadik fázisban egy tipikus C-RAM – feladat elé állították a rendszert, a célpont ezúttal kisméretű tüzérségi lövedéket szimulálni hivatott, 82 milliméter átmérőjű acélgolyó volt, ami 50 m/s sebességgel haladt ballisztikus pályán. Leküzdését ezúttal a 30 kW-os lézer egyedül végezte, a célzást pedig szinte végig ennek saját elektrooptikai eszközével hajtották végre.
A Rheinmetall szakértői a tesztek után elmondták: az eredmények arra mutatnak, hogy mára sikerült a rendszer reakcióidejét olyan szintre csökkenteni, hogy alkalmas legyen a konvencionális C-RAM rendszerek helyének átvételére – ráadásul, a közhiedelemmel ellentétben, még rossz időjárási körülmények között (hó, köd, jégeső, eső, vakító napsütés) is képes elvégezni feladatát. Elmondásuk szerint elfelejthetjük azokat a kritikákat, amik szerint a nagy energiájú fegyvereik csak kedvező időjárási feltételek között működőképesek. Szintén fontos előrelépés, hogy a korábbi tapasztalatok alapján sikerül egyre inkább a valós követelményekhez igazítani a fegyverek energiaellátását, valamint a lézerek esetében általában kritikus tényezőként emlegetett hűtését. A tavalyi évhez képest szintén megnőtt a teljesítménysűrűség, ezzel ugyanakkora energia segítségével nagyobb pusztító erő érhető el.
A jövőre vonatkozóan pedig a jelenlegi cél az, hogy 2013-ban tesztelni tudják a 60 kW-os teljesítményű lézert, ami hasonlóan épül majd fel, mint a mostani 50 kW-os. Szintén tervben van a lézerfegyverek integrálása a 35 mm-es automata Ahead Revolver Gun löveghez. Ez utóbbi azt a célt szolgálná, hogy pontosabban összehasonlíthassák a két technológiát különféle körülmények között. Emellett a kisebb teljesítmény-kategóriában is folyik a fejlesztés: további tesztekre kerülhet sor azzal az 1 kW-os lézerrel, amit egy átalakított TM 170 páncélgépjárműre szereltek. Utóbbival egy mobil lézeres légvédelmi rendszert szeretnének létrehozni, amit csapatlégvédelemre használhatnak.
(htka.hu)

Cirkálórakétát vadászott le a Pancir




2012. november 27. - 14:15
Magazin: 
|





Múlt hét pénteken az orosz erőknél nagy számban rendszeresítendő Pancir Sz-1 egy teszt során lelőtt egy valódi cirkálórakétát. Bizony valódit, mivel a rendszert eddig csak rakétát imitáló célok ellen próbálták ki, ez volt az első eset, hogy “éles” körülmények között is vizsgálták a Pancir ezen képességeit. A cirkálórakétát egy Tupoljev Tu-95MSz indította és a célobjektum egy 800 kilométerre, a Pemboj lőtéren levő épület volt, ezt kellett megvédenie a rövid hatótávolságú légvédelmi rendszernek. Ezt a Pancir sikeresen el is végezte, két darab 57E6 rakétával leszedte a célpontot. Meg kell egyébként említeni, hogy egy cirkálórakéta nagy falat tud lenni, mivel a nagy sebességgel és alacsony magasságon manőverező célpontot nehéz időben észlelni és utána még le is lőni.
Ide kapcsolódó hír, hogy újabb hat darab Pancirt szállítottak le az orosz hadseregnek, amelyek a keleti katonai körzetben vigyázzák az eget ezentúl. A hírt Viktor Gumennij vezérőrnagy jelentette be, aki azt is elmondta, hogy minden légi- és légvédelmi parancsnokság fel lesz szerelve az új rendszerrel, illetve hogy a védelmi minisztérium eddig 100 darab Pancirra adott le rendelést, amelyek remélhetőleg az elkövetkező években átadásra kerülnek. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy egy elég sikeres rendszert raktak össze a KBP gyárban, főleg ha hozzávesszük, hogy más országok, köztük az Egyesült Arab Emírségek, Irak, Szíria, Algéria és Líbia is adott le rendelést a komplexumra.
(htka.hu)

Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)