A gazdasági demokrácia előfeltétele a magán-pénzmonopólium megszüntetése

Drábik János

A gazdasági demokrácia előfeltétele a magán-pénzmonopólium megszüntetése

Amikor a pénzügyi rendszer megváltoztatását vesszük közelebbről szemügyre, fel kell tennünk néhány kérdést:

Kinek a joga és kötelessége legyen a pénz megteremtése és forgalomba hozatala?

Hitel formájában kell-e létrehozni a pénzt és kamattal megterhelve forgalombahozni, vagy pedig lehetséges kamatmentes pénz kibocsátása és forgalomba hozatala is?

Van-e különbség a pénz és a hitel között?

A jelenlegi pénzrendszer érett formájában először Nagy-Britanniában jött létre. Angliában ma a forgalomban lévő pénz 5%-ka tekinthető adósságmentes pénznek, amit állami szervek bocsátanak ki a központi bank bankjegyeinek a formájában, valamint a királyi pénzverde pénzérmék formájában. A forgalomban lévő pénz több mint 95%-kát a kereskedelmi bankok hozzák létre és kölcsönzik ki kamattal terhelt hitelpénz formájában. A kereskedelmi bankok ezt a számlapénzt, könyvelési pénzt, elektronikus pénzt, a semmiből teremtik elő és elnevezik hitelnek. Úgy jön létre, hogy ügyfeleiknek számlát nyitnak, erre ráírják a levegőből létrehozott hitel összegét, és ezzel az máris átalakul profitot hozó kölcsönné. Nagy-Britanniában ez ma 20 milliárd font kamatjövedelemhez juttatja ezeket a bankokat minden évben, miközben az adófizető brit polgárok kevesebb, mint három milliárd font normális pénzhez juthatnak bankjegyek és pénzérmék formájában.

Ha azonban a kereskedelmi bankoknak megtiltaná a Parlament, hogy hitelpénzt kreáljanak a semmiből, továbbá ha ez a jogosítvány csak az állam nevében, annak megbízottjaként eljáró központi bankot illetné meg és ebből következően a központi bank kamatmentesen adná át ezt a pénzt az államnak, hogy közkiadások formájában forgalomba hozza, akkor a pénz kibocsátásból évente a társadalom egészének 45 milliárd font jövedelme lenne. Az erre vonatkozó amerikai, német és magyar adatokat is ismerjük, és a későbbiekben majd még hivatkozunk rájuk.

Maradjunk azonban még mindig Angliánál, a jelenlegi globális pénzrendszer történelmileg talán legfontosabb államánál. Mi következik a fent ismertetett adatokból?

Először az, hogy az adózás és az államadósság csökkenthető vagy a közcélú kiadások növelhetők évente 45 milliárd fonttal attól függően, hogy kié a pénzkibocsátás joga.

Másodszor, ha az állam és a kormány biztosítaná a megfelelő pénzmennyiséget a gazdaság számára, akkor az ebből származó jövedelem a társadalom egészét gazdagítaná és nem privát profitként a pénzvagyon-tulajdonosokat. Ezzel fel lehetne számolni a társadalmi igazságtalanság egyik legfőbb forrását.

Harmadszor, ha a brit parlament és a londoni kormány visszavonná ezt a rejtett támogatást a bankoktól és a bankrendszer egészétől, akkor sokkal szabadabb piac jönne létre a pénzügyek terén, sokkal versenyképesebb bankári tevékenység és a bankok szolgálataihoz is olcsóbban lehetne hozzájutni az ügyfeleknek.

Negyedszer, az adósságmentes pénz jelentős mértékben és viszonylag gyors ütemben lehetővé tenné az államadósság és a magánszemélyek adósságának a csökkentését. Az eladósodás ugyanis jelentős részben annak köszönhető, hogy a ma forgalomban lévő pénz 95%-ka hitelként jön létre, és adósságként kerül forgalomba, amelyet kamattal tetézve kell visszafizetni.

Ötödször, a gazdaság sokkal szilárdabbá válna. Nem a bankoktól függne, hogy mennyi pénzt hoznak forgalomba, és ily módon csökkenne az a lehetőségük, hogy egyrészt pénzhiánnyal gazdasági visszaesést, depressziót és válságot idézhessenek elő, másrészt – ha az érdekük úgy kívánja, mesterségesen felpörgessék a gazdasági életet.

Hatodszor, a köztulajdonú központi bank hatékonyabban tudná ellenőrizni a pénzellátást és az inflációt, ha a demokratikus állam által meghatározott közérdek szerint döntene a gazdaság számára biztosított új pénz mennyiségéről. Jelenleg a központi bank közvetett módon tesz kísérletet az infláció féken tartására oly módon, hogy meghatározza az alapkamat-lábat, amelyhez igazodóan vehetnek fel az emberek kölcsönöket a bankoktól. A kamatok megemelése valójában fokozza az inflációt mert a kamatokkal megnövelt hitelek visszafizetéséhez még nagyobb mennyiségű pénzt kell forgalomba hozni, ez pedig egyértelműen gerjeszti az inflációt.

Az elmondottakat seigniorage-reformoknak is nevezhetjük. A seigniorage vagy szegniorázs, nem más mint a „kamara haszna”. Történelmileg és a pénz esetében a pénzverdébe bevitt nemesfémre kivetett adó volt, amely az érmeverés költségeinek a fedezésére szolgált és az államot megszemélyesítő király jövedelmét jelentette. Ezért a szegniorázs királyi előjog volt.

A jelenlegi monetáris rendszerben ezzel a szakszóval azt a jövedelmet jelölik, amelyet valamely pénzkibocsátó hatóság csapol le a saját maga számára. Mivel a pénzkibocsátás pénzteremtést jelent, ekkor a központi bank olyan hitelt nyújt, amely mögött nincs betéti fedezet. Az ebből származó speciális nyereség az államkincstárt gazdagítja. Ez lényegében a seigniorage, vagyis a pénzállomány adója.

A bevezetőben javasolt reform visszaadná a demokratikus közhatalomnak azt az előjogát, hogy közcélra fordítsa a pénzkibocsátásból és annak a forgalomba hozatalából eredő többletjövedelmet. Egyes közgazdászok és politikusok arra hivatkozva utasítják el ezt a javaslatot, hogy a kereskedelmi bankok által a levegőből létrehozott pénz nem valódi pénz, hanem csak hitelpénz. Nem mást állítanak, mint azt, hogy a hitel az nem pénz. Ennek azonban ellentmond a pénzügyi rendszer és a gazdasági élet egész gyakorlata. Jelenleg ugyanis a kereskedelmi bankok által kibocsátott bankjegyek, valamint a könyvelési úton létrehozott számlapénz és elektronikus pénz, mind a forgalomban lévő készpénz funkcióit teljesíti. A bankjegyek nem egyszerűen azt jelentik, ami az eredeti funkciójuk volt, hogy „én tartozok neked”. Ezek ma már gyakorlatilag készpénzként vannak forgalomban. Az is bizonyítja ezt az állítást, hogy nincs más pénz, amire be lehetne őket váltani, például nemesfémekre vagy az abból készült érmékre.

A pénz kibocsátás és forgalomba hozatal nemcsak egy-egy ország szintjén, de nemzetközi szinten is megvalósítható. A világgazdaságban ma használt több nemzeti valuta is, így az amerikai dollár, a japán jen, az Európai Unió pénze az euró és a brit font, mind tartalék-valuta funkciót is betölt. Egy globális pénzreform esetében olyan egységes világpénzzel lehetne felváltani ezeket, amelyet egy világszintű monetáris hatóság bocsátana ki. Az ebből befolyó hasznot azonban csak kizárólag közcélra lehetne fordítani, erre létrehozott világszintű monetáris irányítótestület segítségével.

                        A pénzkibocsátás meghatározza a demokráciát

Miért kell a gazdasági élet szereplőinek, a társadalom minden tagjának eladósodnia ahhoz, hogy hozzájuthasson a létfenntartásához szükséges javakhoz? Jelenleg pénz csak úgy érhető el, ha eladósodunk. Miért szükséges kizárólag adósság formájában létrehozni a gazdasági élet közvetítő közegét, a valódi értéket hordozó termékek és szolgáltatások jeleit? Miért kell a demokratikus államnak és a politikai felelősséggel tartozó kormányoknak átadniuk a pénzkibocsátás és forgalomba hozatal jogát és felelősségét a magántulajdonban lévő bankrendszernek? Ez azért is fontos kérdés, hiszen az alkotmányok – így például az amerikai Alkotmány vagy a Német Szövetségi Köztársaság Alkotmánya, de a magyar Alkotmány is - az államot hatalmazzák fel a pénz kibocsátásának és forgalomba hozatalának jogával.

Mit jelent a demokrácia számára az, ha a polgároknak kizárólag a magántulajdonban lévő bankrendszerhez kell fordulniuk a gazdasági és a társadalmi élet közvetítő közegének a beszerzése végett? Hogyan működhet egy népszuverenitáson nyugvó rendszer: a nép kormánya, a nép által, a népért – ha teljesen ki van szolgáltatva a bankárok kénye-kedvének? A főáramlatú, hivatalos tudományosság, a szakképzett közgazdászok és egyetemi tanárok, valamint a választott politikusok, miért nem látják a szoros kapcsolatot a hatványozottan növekvő eladósodás és a társadalmi problémák között? Valószínűleg látják, de gondosan hallgatnak róla, és ezek az összefüggésekről nincsenek viták a tömegtájékoztatási intézményekben.

Amikor a monetáris felségjogokról beszélünk, azaz egy ország pénzügyi szuverenitásáról, akkor lényegében az erőforrások és a javak felosztásáról is szólunk. Ha a hitelek létrehozása és szétosztása kizárólag a magántulajdonban lévő bankrendszer privilégiuma, akkor e bankrendszer irányítói döntenek arról, hogy ki jut a társadalomban vásárlóerőhöz, és ahhoz a lehetőséghez, hogy mint gazdasági szereplő fennmaradhasson. Amikor az igazságos társadalmi viszonyok megteremtése érdekében felmerült az erőforrások és javak igazságos elosztása, nem került igazán elemzésre, hogy ez valójában a hitel szétosztásától függ.

(Sokat ismételt, divatos jelszó ma Magyarországon, hogy „csak egy Magyarország van”. Ez földrajzi értelemben annyiban igaz, hogy a történelmi Magyarország egyik maradékát még mindig Magyarországnak nevezik. A többi maradékát, ahol szintén élnek nagy létszámban az egykori Magyarország polgárai és leszármazottai, már nem hívják Magyarországnak, de azért az a föld még ma is annyiban magyarnak tekintendő, hogy magyarok is élnek rajta. Gazdasági értelemben egyértelműen két Magyarország van, amelyet tátongó szakadék választ el egymástól. Az egyik a milliárdos vagyonok Magyarországa, a másik a hárommillió koldus, a további hárommillió létminimumon lévő és a további kétmillió állásban lévő, de egyre eladósodók Magyarországa. E két társadalmi és gazdasági csoporthoz tartozó embereknek a szükségletei és érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. A kétféle Magyarország-lakók közti tátongó szakadékot az egykor közös tulajdont képező nemzeti vagyon igazságosabb elosztásával lehetne áthidalni. Ezt a megjegyzést csak azért tettük, mert a pénzvagyonos uralkodó réteg fél attól a megosztottságtól, amelyet a közvagyon szélsőségesen igazságtalan kisajátításával maga hozott létre. A megszerzett vagyont és előjogokat szeretné nyugodtan élvezni, és ehhez jó lenne a rendszerváltás veszteseinek is a támogatását megnyerni. Ezt a támogatást azonban a megvásárolt sajtó és tömegtájékoztatás segítségével csak ideig-óráig tudja biztosítani a maga számára.)

Egyre többen ismerik fel és mondják is ki: helytelen és szükségtelen, hogy a gazdasági és társadalmi élet közvetítő közege: a pénz kizárólag magánszemélyek, és magánintézmények útján kerül a forgalomba. Akik ezt felismerték, egyre hangosabban követelik, hogy a közhatalom teremtse meg és hozza forgalomba ezt a közvetítő közeget! A társadalom minden tagjának joga van ahhoz, hogy valamilyen érdekeltsége legyen a pénz kibocsátásában és forgalomba hozatalában. Jelenleg a pénzkibocsátás és forgalomba hozatal hasznát a szervezett pénzhatalom irányítói élvezik. A bankok szedik be a hatalmas összegű kamatokat és a beruházónak nevezett spekulánsok teszik el a pénzzel és a pénzhelyettesítő-eszközökkel való manipulációból, valamint a vállalati átvételekből (hostile take-over-ből) származó hatalmas hasznot.

Egyre többen képviselik azt az álláspontot, hogy amíg a pénz kibocsátása és forgalomba hozatala a magántulajdonban lévő bankok előjoga, akik ezt a hatalmat kizárólag saját hasznukra gyakorolják, addig nem lehet valódi demokráciáról, a népakarat érvényesüléséről beszélni. Az egyik legtöbbet hangoztatott érvelés a közpénzrendszer ellen az, hogy ha az egyes államok és kormányok kezébe kerülne a pénz kibocsátás és forgalomba hozatal joga, akkor azt egyrészt arra használnák, hogy elárasszák a gazdaságot ilyen adósságmentes pénzzel, másrészt a saját kezükben centralizálnák a hatalmat. Amikor ezt az érvet hangoztatják, valójában nem a közpénzrendszer pénzügyi és gazdasági helyességét cáfolják, hanem rámutatnak a jelenlegi kormányzati rendszer demokratikus ellenőrzésének a hiányára. Ha ugyanis az alulról jövő demokratikus ellenőrzés hatékony, akkor az egyes kormányok, a közpénzrendszer irányítása révén nem tehetnének szert olyan különleges hatalomra, amely már a társadalom egészének az érdekeit sérti.

                        Miként cáfolhatjuk a közpénzrendszer elleni érveket?

            Első érv: „A legutolsó, amire szükségünk lehet az, hogy a kormányzatnak hozzáférése legyen korlátlan mennyiségű pénzhez.”

A közpénzrendszer hívei nem korlátlan mennyiségű pénz kibocsátását szorgalmazzák. A közpénzrendszer nem korlátlan mennyiségű pénz felelőtlen forgalomba hozatalát jelenti. A közpénzrendszer sürgetői azt ajánlják, hogy egy demokratikusan ellenőrzött és felelősségre vonható állami hatóság hozzon forgalomba meghatározott gazdasági programokhoz  meghatározott mennyiségű adósságmentes közpénzt. Ezt a pénzt csak akkor lehetne forgalomba hozni, ha már a finanszírozandó projektet az arra illetékes hatóságok elfogadták. A kibocsátott közpénzt kizárólag erre a termelői programra lehet elkölteni. A pénz nem kamatozó hitelpénz lenne, hanem a konkrét programot finanszírozó közvetítő közeg.

            A második érv: „Mivel lehet majd bármely kormányt majd megakadályozni abban, hogy annyi kamatmentes közpénzt hozzon forgalomba, amennyit csak akar, azért, hogy így szerezzen népszerűséget magának a választópolgárok körében az elkövetkező választáson? A kormány azért, hogy növelje népszerűségét, egyszerűen arra használhatná a kamatmentes közpénzt, hogy csökkentse az adókat.”

            Ha az egyes kormányok visszakapnák azt a jogot, hogy kamat- és adósságmentes közpénzt hozzanak forgalomba, akkor ehhez a joghoz szigorú jogi kötöttségeket is csatolni kell. Az új pénz létrehozására és kibocsátására csak törvény által meghatározott keretek között és alkotmányosan is garantált paraméterek betartásával kerülhet sor.

            A kormányok abban is érdekeltek, hogy az általuk létrehozott és kibocsátott adósságmentes közpénzzel ne okozzanak romboló erejű inflációt. Ezért ezt a fajta pénzkibocsátást gondosan hozzá kell igazítani a reálgazdaság szükségleteihez, a forgalomban lévő áruk és szolgáltatások mennyiségéhez, valamint a lakosság létszámához. Ha egy kormányzat elmulasztja ezeknek a szabályoknak a betartását, valójában a saját jövőjét teszi kockára, hiszen egy infláció által sújtott társadalom nem fogja újból megválasztani. Ezért egy felelős kormánynak legalább annyi érdeke fűződik a túlzott pénzkibocsátás és költekezés, valamint a nyomukban járó infláció elkerülésére, mint ahhoz, hogy olcsó közpénzzel optimálisan tartsák mozgásban a gazdasági életet.

            A harmadik érv: „Közismert, hogy a pénzügyi problémák legfőbb okozói az államok és a kormányok. Miért adnánk nekik még több hatalmat és hatáskört a pénzügyek terén?”

            Mindent megelőző feladat a forgalomban lévő pénz mennyiségének a demokratikus kontrollja, mégpedig a konkrét számonkérés és felelősségre vonás lehetőségével. Ezért nem kizárólag kormány által kibocsátott közpénzről kell gondolkodni, hanem minden olyan más módozatról, amellyel elérhető, hogy a szervezett közhatalom - a társadalom egésze - ellenőrizze a forgalomban lévő pénz mennyiségét. A kormányzat szerepe ebben csak az egyik lehetséges megoldási módozat. De a közérdek érvényesítése a pénzrendszer ellenőrzésében más módokon is megvalósítható.

            Valójában a gazdasági demokráciáról van szó, a teljesítményhez kötött tulajdoni rendszer megvalósításáról és a gazdasági hatalomban való részesedésnél az egyenlő esélyek biztosításáról. A gazdasági hatalomban nem lehet az egyenlő esélyek alapján részesedni akkor, ha a gazdasági élet közvetítő közege, a pénz nincs demokratikus ellenőrzés alatt. A magánpénzrendszert közpénzrendszerré kell átalakítani ahhoz, hogy a formális demokrácia tényleges demokráciává alakulhasson át. A többpártrendszerű parlamenti demokráciák kormányait nem lehet kihagyni a közpénzrendszer működtetéséből. Való igaz, hogy e feladattal azonban csak a demokratikus ellenőrzési technikák továbbfejlesztésével lehet megbirkózni. A kormányok felelősségre vonása és alulról jövő szoros ellenőrzése azonban nemcsak pénzügyi-gazdasági követelmény, hanem elsősorban politikai. A kormányokat a monetáris reformból, a közpénzrendszer visszaállításából nem lehet kizárni. Ezt a demokratikus pénzrendszer hívei nem is tűzték ki célul. Azt viszont megoldhatónak tartják, hogy a közpénzrendszer irányítását a kormányok a társadalom szigorú és alulról jövő ellenőrzésével végezzék.

            Negyedik érv: „Ha figyelemmel vagyunk a jelenlegi demokratikus rendszerek fogyatékosságaira – arra, hogy milyen feszültség van a kormányok és a lakosság között, akkor könnyen elképzelhető, hogy ezek a kormányok még több hatalomhoz jussanak.”

            Erre az érvre is az a válasz, hogy nem cáfolja a közpénzrendszer visszaállításának a pénzügyi és gazdasági megalapozottságát, társadalmi szükségszerűségét. Ez lényegében csak annyit állít, hogy a jelenleg működő reál-demokrácia tökéletlen rendszer és szükség van lényegi demokratikus reformokra az alibi-demokrácia kulissza-jellegének a megszüntetésére a pénzügyek demokratikus szabályozása érdekében. A pénzügyi-gazdasági kérdéseket azonban nem szabad a politikai demokrácia kérdéseivel összekeverni csupán azért, mert szorosan összefüggnek egymással.

            Ötödik érv: „Az az elképzelés, hogy a kormányzat bocsásson ki és hozzon forgalomba adósságmentes és kamatmentes pénzt, tovább fogja centralizálni az egyes kormányok hatalmát. Ez a fajta hatalomnövekedés végül is elvezet a zsarnoksághoz.”

            Ismét arra kell hivatkoznunk, hogy a pénzügyi és gazdasági kérdéseket meg kell különböztetni a politikai hatalom problémáitól. A közpénzrendszer hívei egyetértenek azzal, hogy nem az egyes kormányzatok kezében lévő gazdasági hatalmat kell tovább centralizálni és koncentrálni. Ugyanakkor még a jelenlegi tökéletlen reál-demokráciákban is az egyes kormányokat sokkal több politikai felelősség terheli a társadalom egészével szemben, mint a szervezett magánhatalommá integrálódott bankokat, pénzintézeteket. Az integrált pénzrendszer ma állam az államban, és e pénzrendszer irányítói rejtett kormányt alkotnak, amely nem tartozik felelősséggel a választópolgároknak.

            A bankárokat senki nem választja, és nem is lehet őket elmozdítani. Ha viszont a monetáris döntések meghozatala a politikai felelősséggel tartozó legitim kormány illetékességébe tartozik, akkor ennek a kormánynak a tagjai rossz döntéseikért felelősségre vonhatók és leválthatók. A kormányokat a választások útján el lehet mozdítani, a bankárokat, beruházó pénzembereket azonban nem.

            Hatodik érv: „Akik a közpénzrendszert akarják visszaállítani valójában marxisták, mert Marx hirdette meg a Kommunista Kiáltványban, hogy a hitelt centralizálni kell az állam kezében és a pénzrendszer irányítását kizárólagos állami monopóliummá kell tenni.”

            A közpénzrendszer visszaállítói nem kívánják valamennyi hitel centralizálását. Azt szorgalmazzák, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségének nagyobb része legyen olyan adósság és kamatmentes közpénz, amelyet egy demokratikusan felelősségre vonható és elmozdítható köztestület, állami intézmény hoz forgalomba, és nem hitelként kölcsönzi ki a gazdasági élet résztvevőinek. A közpénzrendszerben is lehet bizonyos fokú szerepe a magántulajdonban lévő pénzintézeteknek. Az adósságmentes közpénz kibocsátása elsősorban nem politikai elképzelés és nem is lehet sem baloldalinak, sem jobboldalinak minősíteni. Természetesen van politikai vonatkozása is és egyik fontos célja a formális demokrácia kiegészítése gazdasági demokráciával. Semmiféleképpen nem az a célja, hogy centralizálja az állam kezében a gazdasági hatalmat, hanem az, hogy megteremtse valamennyi állampolgár számára a gazdasági esélyegyenlőséget és a saját teljesítmény révén létrejött tulajdonhoz való jogát.

            Hetedik érv: „Az adósságmentes közpénz kibocsátása lehetővé teszi társadalmilag kívánatos progamok finanszírozását, de megkönnyíthetik azt is, hogy az egyes államok kifejezetten kártékony dolgokra tudjanak több pénzt fordítani.”

            Ez igaz, de itt is arról van szó, hogy elsősorban politikai és nem pénzügyi kérdést érint. A kormányok, amikor pénzügyi kiadásokról döntenek a politikai racionalitás szerint mérlegelnek, amely természetesen az általuk képviselt ideológiához is igazodik. Az a tény, hogy a kormányok még a jelenlegi tökéletlen demokrácia körülményei között is sokkal inkább felelősségre vonhatóak és elmozdíthatóak, mint a jelenlegi magánpénz-rendszer vezetői, amellett szól, hogy a pénzrendszer irányítását át kell adni a hatáskörükbe. A polgároknak fel kell tenni választott képviselőiknek és kormányuknak a kérdést, hogy ki az, aki a döntéseket hozza? Van-e a választópolgároknak választási lehetőségük egy adott kérdés tekintetében? Megfelelő előkészítés és konzultációk után hozták-e a döntéseket? Ezek vajon a lakosság közös szükségleteit és érdekeit tükrözik vagy sem? Továbbá, hogy ezeket a döntéseket arra figyelemmel hozták-e, hogy a döntéshozók személy szerint felelősek-e értük, és ha hibáztak, akkor elmozdíthatók-e?

            Szó sincs arról, hogy a közpénzrendszer visszaállítása mindent megoldó csodamódszer. Csupán arról van szó, hogy a közpénzrendszer jobb, mint a magánpénzrendszer és bevezetése elősegítheti, hogy a formális demokráciát kiegészíthessük a gazdasági esélyegyenlőséget is biztosító alapvető demokratikus jogokkal. A közpénzrendszer felgyorsíthatja azokat az erőfeszítéseket, amelyek a szervezett magánhatalom korlátozását célozzák a jelenlegi a pénzuralmi rendszerben.

            Nyolcadik érv: „Amennyiben az állam és a kormány kezébe kerül a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyamszabályozás, akkor ez korrupcióhoz vezet.”

            Kétségtelenül számításba kell venni a visszaélés lehetőségét. Ez azonban akkor is lehetséges, ha a pénzkibocsátás a szervezett magánhatalom kezében van. A korrupcióhoz nincs szükség, hogy a pénzkibocsátás felségjogát a közhatalom gyakorolja. Ha az államok és a kormányok élnek vissza a monetáris jogaikkal, akkor a választópolgároknak módjukban áll a korrupcióba keveredett köztisztviselők felelősségre vonása és elmozdítása. Ahhoz, hogy ezt a jogukat gyakorolhassák, valójában a demokrácia technikáit kell tökéletesíteni.

            Ha viszont a pénzkibocsátás és az ezzel kapcsolatos monetáris jogok magánintézmények monopóliumát képezik, a visszaélés sokkal inkább rejtve marad. Ezért nehezebb a korrupciót felderíteni és megfékezni. A szervezett magánhatalomnak pontosan az a rendkívüli hátránya a közhatalommal szemben, hogy miközben befolyásolja, sőt meghatározza a társadalom egészének az életét, a társadalom nem tudja felelősségre vonni. Valójában arra kell törekedni, hogy olyan átlátható és számon kérhető közintézmények gyakorolják a monetáris jogokat, amely intézmények a parlamenti demokrácia eszközeivel ellenőrizhetőek. Ezért a demokrácia egyik előfeltétele, hogy a közhatalom által kibocsátott közpénz legyen forgalomban.

           

                        Milton Friedman javaslata a magánpénz-monopólium szabályozására

            A Nobel-díjas közgazdász, Milton Friedman azt javasolta, hogy az úgynevezett „fractional reserve system”, azaz a részlegesen fedezett pénz kibocsátását meg kell szüntetni. Az ő módszere szerint az Egyesült Államok - a világ legeladósodottabb állama -három év leforgása alatt úgy tudná kifizetni államkötvényekben lévő hatalmas adósságát, hogy ehhez saját kibocsátású adósság- és kamatmentes pénzt használna a néhai Lincoln elnök által kibocsátott állami-dollárhoz (greenbacks-hez) hasonlóan. Friedman szerint mindezt infláció-mentesen is végre lehet hajtani. El lehet kerülni mind az inflációt, mind a deflációt miközben megfelelő mennyiségű pénz marad forgalomban, és az állam adóssága is felszámolható. Az amerikai Államkincstár a korábban kibocsátott államkötvényeket (adósleveleket) visszavásárolja állami kibocsátású bankjegyekkel az úgynevezett nyílt piacon. Az így keletkező hatalmas pénzmennyiséget azonban nem engednék rá a gazdaságra, hanem előírnák a bankoknak, hogy fokozatosan emeljék a jelenlegi 10%-ról 100%-ra tartalékaikat. Az így kibocsátott állami pénz a bankoknál maradna, és nem kerülne forgalomba. A bankok tulajdonában lévő visszavásárolt államkötvényeket kivonnák a forgalomból és helyükre adósságmentes állami-kibocsátású bankjegyek kerülnének. Amikor az államkötvények kicserélése kamatmentes állami kibocsátású pénzre eléri a 100%-kot, akkor a bankok már csak olyan pénzeszközökkel folytathatnák tevékenységüket, amelynek a fedezetével 100%-kosan rendelkeznek.

            Az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő - magántulajdonban lévő -pénzintézet, a Federal Reserve Bank, a FED, ettől kezdve már csak arra szolgálna, hogy központi klíringház legyen, ahol átváltják amerikai állami bankjegyekre a csekkeket. Ez egyben azt is jelenti, hogy az 1913-ban elfogadott Federal Reserve Törvény feleslegessé válik és minden további nélkül hatálytalanítani lehet. Ezáltal a monetáris hatalom visszakerülhetne a közhatalmat képviselő amerikai kormányhoz, azon belül is a Pénzügyminisztériumhoz. Mindennek nyomában megszűnne a bankok lehetősége arra, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségét növeljék vagy csökkentsék. Ezzel a módszerrel az államadósságot viszonylag rövid idő alatt fel lehetne számolni. A FED-et, valamint a részleges tartalékrendszeren alapuló banki működést tehát úgy lehetne végérvényesen megszüntetni, hogy nem lenne szükség államcsődre, pénzügyi összeomlásra, inflációra vagy deflációra, illetve bármely lényeges változásra az amerikai gazdasági életben.

            Az átlag adófizető polgár először kerülhetne 1913 óta - amióta a FED-re vonatkozó törvényt elfogadták - olyan helyzetbe, hogy jelentősen csökkennének az adóterhei és egyidejűleg az infláció is fokozatosan kiküszöbölődne. Mindez természetesen csökkentené a magánpénz-monopólium alapján működő bankoknak a szerepét és a hatalmát.

           

                        Mit tartalmazzon egy monetáris reformtörvény?

1.      Legfontosabb az államadósság kifizetése állami kibocsátású kamatmentes pénzzel. Itt érdemes emlékeztetni Thomas Edison szavaira: „Ha az Egyesült Államok kibocsáthat dollárkötvényt, akkor dollárbankjegyet is forgalomba hozhat.” Mindkettő vásárolóereje azon a bizalmon nyugszik, hogy az Egyesült Államok olyan fizetési kötelezettséget vállalt, amelyet teljesíteni fog. A két állami kötelezettség-vállalás között az a különbség, hogy a kibocsátott államkötvényért (adóslevélért) kamatot kell fizetni, a kibocsátott pénzjegyekért pedig nem. Az eddig kibocsátott FED-dollárok fokozatosan kikerülnének a forgalomból és helyükre a kamatmentes állami kibocsátású dollár lépne.

2.      Meg kell szüntetni a részleges tartalékráta rendszerét. Ahogyan fokozatosan kifizetésre kerül az államadósság, és a bankoknak a tartalékrátáját egyidejűleg a jelenlegi 10%-ról 100%-ra növelik azért, hogy az ő trezorjaikban kössön ki az állami kibocsátású pénz, ezzel megelőzhető az infláció. A 100%-ra növelt banki tartalékok feleslegessé tennék a Federal Reserve pénzkibocsátási tevékenységét. Már egy év után a FED megszüntethetővé válik.

3.      Ennek megfelelően az 1913. évi Federal Reserve Act (FED-törvény), valamint az 1864. évi National Banking Act (Nemzeti Bank törvény) érvényteleníthető. Ez az a két törvény, amely a monetáris hatalmat átruházta a magántulajdonú bankrendszerre és állami monopóliumból magánmonopóliumot hozott létre. Mindezek nyomában a monetáris hatalom Lincoln elnök idejéhez hasonlóan az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumánál lenne. Ezt követően többé egyetlen magánbankház sem szabályozhatná a pénzügyi intézmények és a pénzrendszer működését.

4.         Ezek után az Egyesült Államoknak ki kell lépnie a Nemzetközi Valutaalapból, a baseli Nemzetközi Fizetések Bankjából, a BIS-ből, és a Világbankból. A felsorolt nemzetközi pénzintézetek az amerikai Federal Reserve System-mel együtt azt a célt szolgálják, hogy centralizálják a nemzetközi bankárok hatalmát a világ pénzrendszere és a világ gazdasági élete felett. Azok a tevékenységek, amelyek hasznosnak minősíthetők, így a valuta átváltás szabályozása, megoldható más és a közérdek által jobban ellenőrzött új intézmények által. A tervezett monetáris reformtörvény olyan biztosítékokkal rendelkezne, amelyek garantálják, hogy a forgalomban lévő pénz mennyisége stabil maradjon, és így minimálisra csökkenti az infláció és a defláció veszélyét. Az elmúlt három évtizedben a FED tíz évenként megkétszerezte a forgalomban lévő pénz mennyiségét Amerikában. Ez párosulva a részleges tartalékráta rendszerrel, folyamatosan hajtotta előre az inflációt. A pénzhígulás eredményeként pedig egyre csökkent a lakosság vásárlóereje, azaz rejtett adót kellett fizetnie. Ez a rejtett adó, valamint a magánpénz monopóliuma nyomában járó egyéb adók okozták azt, hogy az amerikai családokban most már mindkét szülőnek dolgoznia kell és még így sem tudják tartani korábbi életszínvonalukat, amikor csak egy kereső tartotta el az egész családot.

   A forgalomban lévő pénz mennyiségét megfelelő technikákkal ellenőrzés alatt lehet tartani, és így megoldhatóvá válik, hogy a lakosság létszámához és a gazdaság szükségleteihez igazodva arányosan növekedjék, mondjuk évi 3%-kal. Ezeket a technikákat és eljárásokat is törvényekkel szükséges szabályozni. Ez nagy változást jelentene a jelenlegi magánpénz-monopóliummal szemben, amikor bankárok egyes csoportjai saját partikuláris érdekeik és kényük-kedvük szerint tudják változtatni a társadalom rendelkezésére álló pénzmennyiségét. A komputer-technológia és elektronika lehetővé teszi, hogy tudományos módszerekkel, statisztikai adatokra támaszkodva lehessen hozzákapcsolni a pénzmennyiség szabályozását a népesség növekedéséhez és az árak alakulásához. A tervezett monetáris reform számításba veszi egy olyan bizottságnak a létrehozását a Pénzügyminisztériumon belül, amely szigorúan a közérdek szem előtt tartásával - a pártok befolyásától távol tartva - hozhatná meg döntéseit. Ily módon biztosítani lehetne, hogy minden évben mintegy 3%-kal növekedjék a forgalomban lévő pénz mennyisége. Ez nemcsak szilárd árakat eredményezne, de megakadályozná a pénzhiány miatti csődöket, valamint a túlzott pénzmennyiség miatti inflációt.

                        Joseph Stiglitz javaslatai a globális pénzügyi rendszer reformjára

            Joseph E. Stiglitz, aki 1997-től 2000-ig a Világbank első elnökhelyettese és fő közgazdasági szakértője volt, számos tudományos fokozattal rendelkezik. Olyan egyetemeken oktatott, mint a Stanford és a Columbia. Stiglitz arra a meggyőződésre jutott, hogy a világ pénzügyi rendszerét alapvetően meg kell változtatni. Azt feltételezhetnénk, hogy normális körülmények között a pénz a gazdag országokból áramlik a szegény országokba és ily módon hozzájárul a világ gazdasági egyensúlyához. A valóságban pont az ellenkezője történik. Egy kiegyensúlyozottan működő pénzügyi rendszerben lenne jogilag szabályozott lehetőség az újrakezdésre azoknak, akik valamilyen okból nem tudták teljesíteni adósság-szolgálati kötelezettségeiket.

A jelenlegi pénzügyi rendszer nem ad ilyen lehetőséget. Ezért egyre gyakoribbak a válságok, illetve a válságközeli helyzetek. Már nem az a kérdés, hogy ilyenekre sor kerül e vagy sem, hanem az, hogy hol és mikor fordul elő biztosan. Eddig már Mexikó, Dél-Korea, Indonézia, Thaiföld, Oroszország, Brazília, Argentína és Törökország ment keresztül nagyarányú pénzügyi válságon. Ez a felsorolás nem teljes és a kisebb méretű országokat mellőzi. Egyre ritkábbá válik, hogy egy országban ne legyenek fizetési nehézségek és válságközeli helyzetek. A Nemzetközi Valutaalap, amely azért jött létre, hogy közreműködjön a világ pénzügyi rendszerének a stabilizálásában, nem volt képes ezt a feladatát teljesíteni. Tevékenysége inkább fokozza a világ pénzügyi nehézségeit. Szakértők már régóta tudják, hogy az úgynevezett „harmadik országok” gazdasági nehézségeinek fő oka a tőke megfelelő áramlásának a hiánya. Változatlanul érvényesül, hogy a bankárok, befektetők és spekulánsok azoknak kölcsönzik a pénzt, akiknek nincs szükségük rá és nem hajlandók hitelezni, amikor arra a legnagyobb szükség lenne. Ha abból indulunk ki, hogy a hitelezés nem jótékonykodás, akkor ezt meg lehet érteni. A felelősség sokkal inkább a Nemzetközi Valutaalapé és az Egyesült Államok pénzügyi kormányzatáé, amely azt ígérte a fejlődő országoknak, hogy ha megnyitják piacaikat a spekulációs tőkebeáramlás előtt, akkor az nagyobb stabilitást eredményez. Bebizonyosodott, hogy a tőkepiac liberalizációja olyan kockázatoknak teszi ki ezeket az országokat, amelyeket nem tudnak kezelni a reálgazdaság megfelelő növekedése nélkül.

A hitelező bankok még pénzügyi válság idején is kényszerítették a fejlődő országokat, hogy fizessék kamatterheiket és viseljék az árfolyamváltozás költségeit. Ezt ezek az országok csak úgy tudták teljesíteni, hogy csökkentették az iskolaügyre, az egészségügyre és a szociális feladatok ellátására fordított kiadásaikat. Az 1980-as években a FED által bevezetett példa nélküli magas kamatláb fizetésképtelenségbe sodorta ezeket az országokat. Ezt a helyzetet nem a latin-amerikai országok okozták maguknak, hanem ez a megváltozott amerikai pénzügyi politikának a következménye. Mégis ezeknek az országoknak kellett egyedül viselniük a pénzügyi csőddel járó terheket. Mivel nincs megfelelő nemzetközi csődeljárási megállapodás, így ezek az országok magukra maradtak és a gazdasági növekedés szempontjából egy egész évtizedet elveszítettek.

A nemzetközi pénzügyi és gazdasági intézmények feladata az ilyen helyzetek megelőzése, illetve az előidéző okok megszüntetése. A Nemzetközi Valutaalap egyoldalúan csak a piaci viszonyok előnyeiről beszélt, azt állítva, hogy a piac alkalmas az alapvető problémák gazdaságos megoldására. John Maynard Keynes, aki a Nemzetközi Valutalap (IMF) egyik létrehozójának tekinthető, elsősorban a teljes foglalkoztatottságot akarta biztosítani. Véleménye szerint a kormányoknak vagy növelni kell kiadásaikat vagy csökkenteni adóbevételeiket. Keynes tudta azt is, hogy egyes országok a pénzpiacok tökéletlen működése következtében így sem fognak hozzájutni a szükséges pénzügyi eszközökhöz. Ezért világszintű megoldáson fáradozott, olyan globális makrogazdaság megteremtésén, amelyben nemzetközi pénzügyi alapok nyújtanak pénzügyi támogatást a nehézségekkel küszködő országoknak.

Stiglitz szerint az IMF-nek segítenie kellett volna a gyengébb államokat a gazdasági növekedésben, lehetővé téve költségvetési kiadásaik növelését. Ehelyett pontosan az ellenkezőjét, azaz a pénzügyi kiadásaik nagyarányú csökkentését kényszerítette rájuk. Ezek a gazdasági megszorító intézkedések csak tovább növelték a gazdasági hanyatlást. Ez vezetett azokhoz a tragikus eseményekhez, amelyek a felsorolt országokban bekövetkeztek. Hasonló nehézségekkel az Egyesült Államok is küzdött, de ott a FED révén megvolt a lehetőség a gazdaság stimulálásához szükséges pénzek előteremtésére. Nemzetközi szinten ezt az IMF-nek kellett volna biztosítania a többi ország számára. A Nemzetközi Valutaalapnak számos eszköze lett volna arra, hogy segítse azoknak a problémáknak a megoldását, amelyek nagyrészt a kamatlábak nagyarányú megemeléséből és a devizaárfolyamok szélsőséges ingadozásából keletkeztek.

A Világbank korábbi első elnökhelyettese szerint a világ pénzügyi rendszerének legfőbb fogyatékossága a globális tartalékrendszerben található. A világ országainak évről évre nagy mennyiségű pénzt kell tartalékba helyezniük azért, hogy védekezhessenek olyan váratlan és kiszámíthatatlan jelenségekkel szemben, mint a külföldi beruházók bizalmának a gyöngülése vagy elvesztése, a nemzetközi kereslet nagyarányú csökkenése és az export összeszűkülése. Ily módon a jövedelem jelentős része nem tudja finanszírozni a globális szintű keresletet, ami előfeltétele a reálgazdaság növekedésének és a világkereskedelem bővülésének. Századunk első éveiben a világ országai két és fél, három trillió dollár közötti összeget tartottak ily módon tartalékban. Ezeknek a tartalékoknak lépést kell tartaniuk az importok és az adósságszolgálati terhek növekedésével. Ha ez a növekedés évi 10%, akkor az országoknak mintegy 200 milliárd dollárt kell minden évben e célra félretenniük. A tartalékok nagy része ma még aranyban és amerikai államkötvényekben van, de már megindult az átállás az euró bevonására is a tartalékvaluták sorába. Az amerikai államkötvények hozama 1,25%, jóval kisebb, mint amit a beruházások jövedelmeznek ezen országokban. Ez a különbözet az ára annak, amit a fejlődő országoknak azért kell fizetniük, hogy bebiztosítsák magukat a váratlan piaci fejlemények következményeivel szemben.

Hogy még szemléletesebb legyen a probléma, vegyünk egy szegény országban működő vállalatot, amely százmillió dollárt kölcsönöz egy amerikai banktól. Ezért a kölcsönért 18% kamatot fizet. Az adott ország is félretesz százmillió dollár tartalékot, amelyet a mai helyzetnek megfelelően amerikai államkötvényekben tart. Az adott ország tehát egyszerre kölcsönvett és egyszerre hitelezett százmillió dollárt az Egyesült Államoknak. Az általa felvett kölcsönért 18 millió dollárt fizet, az ő általa nyújtott kölcsönért viszont csak egymillió 1 250 000 dollárt kap. Ez azt is jelenti, hogy az adott szegény ország az Egyesült Államoknak „ajándékozott” abban az évben 16 750 000 dollárt.

Egy ország, amely nemzeti össztermékének (GDP-jének) a 30%-át importálni kényszerül, általában a GDP 15%-át helyezi tartalékba. Ebből már kiszámítható, hogy az úgynevezett fejlődő országok ily módon elveszítik nemzeti összterméküknek a 1,5%-át, ami lényegesen nagyobb, mint a részükre nyújtott gazdasági támogatás összege együttvéve. Tovább fokozza a nehézséget az, hogy a nemzetközi kereskedelemben a kereskedelmi deficit nagysága megegyezik a kiviteli többletek nagyságával, mivel ami az egyik országnak deficit, az a másik országnak kiviteli többlet. A deficitért részben azok az országok is felelősek, akik – mint Japán és Kína – erre állították át gazdaságukat. A jelenlegi rendszerben azonban, ha az egyik ország megszabadítja magát a deficittől az a világgazdaság egységes rendszeréből következően valamilyen másik országnál jelentkezik.

Stiglitz úgy véli, hogy a jelenlegi világgazdasági rendszer azért működőképes még, mert az Egyesült Államok betölti a „deficit of last resort” – a „deficit utolsó felvevőhelye” funkcióját, azaz az a nagy bevásárló, aki megengedheti, hogy tartósan többet költsön, mint amit tényleges forrásai fedeznek. Egy jól működő globális pénzügyi rendszernek az ugyancsak globálisan jelentkező megtakarításokat úgy kellene a legszegényebb országokhoz eljuttatnia, hogy azok reálgazdasága szervesen növekedhessék. Ehelyett a megtakarítások a leggazdagabb országba áramlanak, amelynek polgárai még többet fogyaszthatnak. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet csak korlátozott ideig tartható fenn, még akkor is, ha megmaradna az egyes országok azon hajlandósága, hogy pénztartalékaikat amerikai dollárban tartsák.

            Milyen lenne egy globális valódi pénz?

Keynes amikor részt vett a Nemzetközi Valutaalap létrehozásában egy olyan globális pénzben gondolkodott, amelyet a Lincoln által kibocsátott állami dollár (a „greenbacks”) után globális greenbacks-nek képzeltek el. Ez a pénz úgy vált ismerté, hogy SDR (Special Drawing Rights). A nemzetközi közösség szerint az SDR alkalmas arra, hogy fizetőképes keresletet hozzon létre és megnövelje az adott ország vásárlóerejét. Az SDR ugyanis egyfajta nemzetközi pénz, amely becserélhető kemény valutákra, valamint termékek és szolgáltatások beszerzésére is alkalmas.

Ez a bizonyos „global greenbacks” finanszírozhatja a legfontosabb közjavakat – így a környezeti erőforrások megtartását, a betegségek terjedésének a megakadályozását, az általános műveltségi és kulturális színvonal emelését a fejlődő országokban. Azok az országok, amelyek kevesebb támogatást kapnak, mint amekkora tartalék félretételére kényszerülnek, ez az új globális pénz olyan kiegészítő tartalékul szolgálhatna, amely felszabadíthatna a termelőgazdaság számára olyan pénzeket, amelyeket egyébként félre kellene tenniük. Ahhoz, hogy ez az új világpénz hatékonyan működjön, elégséges a legfejlettebb országok hozzájárulása.

            A fizetésképtelenség újraszabályozása

Argentína pénzügyi összeomlása nyomán, amelyet már megelőzött Brazília, Oroszország, Dél-Korea, Thaiföld és Indonézia válsága, még a Nemzetközi Valutaalap szerint is szükségessé vált alternatív pénzügyi válasz keresése. Az egyik széles körben vitatott alternatíva a csődeljárás vagy úgynevezett „standstill” eljárás. A „standstill”, amely szó szerint leállást, megállást, mozdulatlanságot jelent sikeres válságmegoldó módszernek bizonyult Dél-Koreában, ahol ily módon stabilizálták a valutaátváltási arányt. Gyakran kívánatos ellenőrzés alá vonni a tőkemozgásokat egy gazdasági válság megállítására. Ugyanez a tőkemozgás-ellenőrzés akkor is kívánatos, ha egy országban erőteljes gazdasági növekedés van, s már nincs szükség újabb külföldi tőke bevonására. A tőke gyors ki-be áramlása egy országból hatalmas többletköltségekkel jár. Ilyenkor kívánatos a szakszerű kormányzati beavatkozás. Chile és Malajzia példája szemlélteti, hogy a tőke ki és beáramlásának ez az állami szabályozása nemcsak lehetséges, hanem végrehajtható is, még pedig káros mellékhatások nélkül. A piacoknak a túlzott reagálását megfelelően tudják kiegyensúlyozni a szakszerűen alkalmazott standstill-módszerek és így stabilizálhatják a válsággal szembenéző ország gazdaságát.

Stiglitz abból indul ki, hogy a nemzetközi csődeljárás szabályozásához az első feltétel különbséget tenni a magánszféra és a közszféra eladósodottsága között. A magánadósságot nem szabad átalakítani köztartozássá. Ezt a hibát számos esetben elkövették a válsággal sújtott országok, a nyugati bankoknak és kormányoknak a nyomására. Makrogazdasági zavar esetén szükség van a magánadósság gyorsított átütemezésére, amely lehetővé teszi az adott korporáció gyors átszervezését úgy, hogy közben folytatódik a termelés. Amikor csak néhány vállalatot fenyeget csőd egy országban, a halasztás költséges lehet a részvényesek és az alkalmazottak, de nem a gazdaság egésze számára. Ha azonban egy ország vállalatainak a fele válik fizetésképtelenné, mint Dél-Koreában vagy a háromnegyede, mint Indonéziában, akkor a halasztás már nagyon költséges és az egész gazdaságra nézve súlyos következményekkel jár. A csődeljárás szabályozásánál gondosan kell egyensúlyozni a hitelezők és az adósok érdekei között, ezért egy ilyen szabályozás egyben politikai tevékenység is. A Nemzetközi Valutaalap már megpróbálkozott egy nemzetközi csődeljárás bevezetésével, de mivel rendkívül szoros kapcsolatban áll a hitelező pénzintézetekkel, ezirányú törekvéseit bizalmatlanul fogadták. Tudomásul kell venni, hogy az a csődtörvény, amely jól működik az Egyesült Államokban, katasztrofális következményekkel járhat Oroszországban vagy Thaiföldön.

            Mi a teendő az eladósodott államokkal?

Itt valójában nemcsak az államok-kormányok adósságairól van szó, hanem minden közintézmény eladósodásáról. Az Egyesült Államokban is nemcsak a szövetségi kormány van eladósodva, de az egyes tagállamok és városi önkormányzatok is. Az Egyesült Államok Csődtörvénye például részletesen szabályozza: milyen eljárást kell lefolytatni, ha a városi önkormányzatok nem képesek teljesíteni adósságszolgálati kötelezettségeiket. Egy kormány fizetésképtelensége esetén mind a belföldi, mind a külföldi hitelezők bevonandók az összes érdekelttel lefolytatott tárgyalásokba. Itt kiemelt feladatot jelent a társadalombiztosítási kötelezettségek teljesítése, az iskolák és az egészségügyi intézmények zavartalan működésének a biztosítása.

Azért, hogy egy ilyen eljárást nemzetközi szinten is hatékonyan működtetni lehessen, pártatlan intézményekre van szükség. A Nemzetközi Valutaalap azért nem játszhat ebben meghatározó szerepet, mert az IMF maga is az egyik fő hitelező és tevékenységét a hitelező országok ellenőrzik. Stiglitz javasolja egy olyan önkéntes hitelezőkből és adósokból álló bizottság létrehozását, amelyek kidolgozhatnák egy igazságos és hatékony csődeljárásra vonatkozó tervezetüket. Ennek az az előnye, hogy viszonylag gyorsan munkához láthatna. Ezen túlmenően szükség lenne ugyancsak önkéntes alapon egy csődeljárással foglalkozó világszervezet létrehozására, esetleg egy szakosított bíróság felállítására a nemzetközi bíróságon belül. Stiglitz itt az International Court of Justice-ra gondol, amelyet az ENSZ Nemzetközi Bíróságának, vagy egyszerűen a Hágai Nemzetközi Bíróságának is neveznek. Rövid távon újra kellene fogalmazni a hitelszerződéseket úgy, hogy magába foglalják az úgynevezett kollektív cselekvésre vonatkozó rendelkezéseket, amelyek felbátorítják a kötvényeseket, hogy együttesen oldják meg a problémákat. Ez azonban csak részleges megoldást jelent, mert még ilyen kiegészítő rendelkezések esetén is szüksége lehet a kormányoknak a bírói út igénybe vételére.

A nemzetközi csődeljárásra vonatkozó változtatások megnövelhetik a kamatkiadásokat, mégis ez a költség hatékonyan korlátozhatja a magán- és a közszféra túlzott méretű eladósodását, amely már sérti mindenkinek az érdekeit. A Világbank volt elnökhelyettese arra is kitér, hogy az amerikaiak eddig nem érezték a pénzügyi világrendszer fogyatékosságainak a hátrányait. Az Egyesült Államok maga határozza meg a kamatok mértékét, és amerikai dollárban vesz fel kölcsönöket. Így Amerikát nem sújtják az árfolyamváltozások és a kamatlábak kockázatai, amelyek viszont a fejlődő országok központi problémáját jelentik. Valójában az Egyesült Államok a haszonélvezője ennek a rendszernek. Az elmúlt években lezajlott pénzügyi válságok, valamint az a mód, ahogyan a Nemzetközi Valutaalap azt kezelte, óriási költségeket okozott Kelet-Ázsiának, miközben az Egyesült Államokban a fogyasztási cikkek rendkívül alacsony árai csökkentették a fedezetlen pénzkibocsátás nyomán előállott inflációs nyomást. Ugyancsak emiatt csökkentek a kamatlábak, amelyek viszont életben tartották a gazdasági fellendülést. A globális tartalékrendszer a többi országot – beleértve a szegény országokat is – arra késztette, hogy hatalmas összegű kölcsönöket nyújtsanak az Egyesült Államoknak, még akkor is, ha azért csak igen csekély kamatot kaptak.

Miután a jelenlegi pénzügyi világrendszernek Amerika a központja, ezért felelősség terheli azért, amit ez a globális gazdasági rendszer eredményez: az egyre ismétlődő és mélyülő gazdasági és pénzügyi válságokért; a leküzdhetetlen munkanélküliségért; a világ nagyobb részének egyre növekvő elszegényedéséért; a gazdasági és közbiztonság meggyengüléséért.

Joseph Stiglitz is felteszi a kérdést, hogy meddig lesz hajlandó a világ kölcsönözni az Egyesült Államoknak – különösen azt követően, hogy Amerika a világ legnagyobb hitelezőjéből a világ legeladósodottabb országává vált. Tanúi lehettünk annak, hogy 10 év többlete, 3000 milliárd dollár elpárolgott és átalakult 2000 milliárd dollár deficitté. Ha ehhez még hozzászámítjuk az ugyancsak költségvetési hiányt növelő adócsökkentési javaslatokat, valamint az egyre nagyobb számú korporációs botrányokat és összeomlásokat, akkor fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen veszélyekkel terhes a jelenlegi hibás és Stiglitz szerint is sürgősen megreformálandó pénzrendszer.

 Az Egyesült Államok a világ pénzrendszerének a központja, és mint ilyen számos eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy a jelenlegi globális méretű válságból is átmeneti időre kikerüljön. A magánpénz-monopóliumon alapuló hitelpénz-rendszer alapvető fogyatékosságait azonban előbb-utóbb orvosolni kell és magának a nemzetközi pénzügyi közösségnek is érdekében áll, hogy megreformálja a világ pénzügyi rendszerét.

                                A helyi pénzek térnyerése

Valódi pénzreformnak csak azt lehet tekinteni, amely világszinten képes biztosítani a gazdasági esélyegyenlőséget és a javak igazságosabb elosztását. Ez nemcsak javítana a jelenlegi pénzrendszer kárvallottjainak a helyzetén, de ugyanakkor a jelenlegi pénzügyi rendszer központját, az Egyesült Államokat is erősítené, mind gazdasági, mind biztonsági szempontból. Ilyen gazdasági esélyegyenlőséget elősegítő módszer a helyi kibocsátású pénzek széles körű használata. A helyi pénzkibocsátás fellendülése védekezés a globalizáció túlkapásaival szemben és a meglévő nemzeti valuták egységes világpénzbe való beolvasztása ellen hat. A világ centrum-országaiban is egyre szélesebb körben ismerik fel, hogy a helyi kibocsátású pénzek hatékonyan képesek mozgásban tartani a gazdasági életet és fellendíteni lassú kihalásra ítélt körzeteket.

A Federal Reserve System által kibocsátott FED-dollár, amely azonban „full legal tender” (azaz olyan elismert pénz – gazdasági közvetítő közeg, amelyben az adott állam elfogadja az adót és az illetékeket) nem zárja ki azt, hogy helyi kibocsátású pénzek is legálisan legyenek forgalomban. A FED-nek és a Szövetségi Adóhivatalnak (Internal Revenue Service – IRS) a jogszabályok megengedik, hogy elfogadják a helyi pénzeket, amennyiben azok értéke hozzá van kapcsolva a FED-dollárhoz, másrészt alapegységük legalább 1 dollárt, ér és a kibocsátott papírpénzek nem hasonlítanak a FED-dollárra. Az egyébként hosszú múlttal rendelkező helyi pénzeknek az újabb előtérbe kerülése 1973-ban kezdődött, Massachusetts állam Exeter nevű városkájában. Kezdeményezője a magyar nevű Ralph Borsodi New York-i közgazdász volt. Borsodi szembeszállva az egyre erősödő inflációval és a Keynes-i közgazdaságtan egyeduralmával, be akarta bizonyítani – elsősorban azokkal együtt, akikkel egy lakóközösségben élt -, hogy igenis lehet használni olyan alternatív pénzt, amely nem értéktelenedik el.

A helyi bankkal, a helyi kereskedőkkel és újságokkal együttműködve Borsodi kibocsátotta a „constant” elnevezésű helyi pénzt, amelynek a fedezetét 30-féle áru alkotta, és amelyet meg lehetett vásárolni FED-dollárért a bankban. Ösztönzésére sokan vásároltak és használtak pénzként „constant”-ot és csak igen kevesen váltották be dollárra. A helyi pénz éveken át kiválóan működött és a kísérletet lényegében a természet fejezte be, mert amikor Borsodi már 90-es éveiben járt, nem tudta megfelelően irányítani.

A következő mérföldkövet 1989. jelenti, amikor egy bank elutasította az ugyancsak Massachusetts államban lévő Great Barringtonban az egyik csemegeüzlet-tulajdonosnak a hitelkérelmét. Ebben a városban működik az 1960-as évek világhírű tudósának és társadalom reformerének, Eric Fritz Schumacher-nek a nevét viselő társaság, amely egyik feladatának tekintette a helyi pénzek használatának a fellendítését. Azért karolták fel ezt a célt, mert a helyi pénzek nemcsak alátámasztják egy adott közösség tagjainak a munkáját, de hatékonyan erősítik is az adott közösség kohézióját. Great Barringtonban egy Frank Tortoliello nevű tulajdonos az úgynevezett „Deli dollárokat” bocsátotta ki vásárlói számára, akik 8 dollár értékű helyi pénzért 10 dollár értékű árut vásárolhattak. A „deli dollárok” hatékonyan növelték a forgalmat és biztosították a megfelelő finanszírozást további eladósodás nélkül.

A siker nyomán további öt helyi üzlet is hasonló programot indított be, amelyhez csatlakozott két mezőgazdasági üzem is, amely úgynevezett „Berkshire Farm Preserve Notes”-ot bocsátott ki. 1993. a Schumacher Society megszervezte az egész városra kiterjedően a Berkshare kibocsátását, amelyet azonban úgy terveztek meg, hogy csak hat héten át van forgalomban, az elkövetkező három nyár idején. A vásárlók kaptak egy Berkshare-t minden 10 dollárt elérő vásárlás után a programban részt vevő üzletekben. Ezek az üzletek 150 dollárt fizettek azért, hogy a programban részt vehessenek. Az egymást követő esztendők szeptemberében a vásárlók dollárként használhatták a náluk lévő Berkshare-eket és az általuk vásárolt áruk 25-től 100-ig terjedő százalékát így egyenlíthették ki. A kibocsátott 75 000 Berkshare-ből már az első évben 28 000-et levásároltak. Az egész akció valósággal mozgásba lendítette a város lakóit. Nemcsak az üzleti forgalom lendült fel, de az emberek kapcsolatára is jó hatást tett. Egyesek, amikor nyári szabadságukra mentek, abban az időszakban, amikor a helyi pénz levásárolható volt, átadták a szomszédaiknak felhasználásra.

A bankok és a kereskedők is most már arra törekednek, hogy a helyi pénz egész éven át levásárolható legyen. A lakosok 90 dollár ellenében 100 dollár helyi pénzt kapnak a banktól. Mindez látszatra ellenkezik egy bank normális tevékenységével, valójában a Bank of Boston - a városban működő egyedüli bank - támogatta a kedvező hatása miatt. Susan Witt, a Schumacher Társaság egyik igazgatója szerint a „deli dollárok” és a Berkshare-ek rendkívül sikeres nevelési funkciót teljesítettek. Az emberek megértették: fontos, hogy helyben vásároljanak, segítsék a környezetükben működő üzleteket, továbbá hozzájárult ahhoz is, hogy a FED-dollárral jobban bánjanak.

                        Az Ithaca-dollár nagy sikere

Paul Glover miután pénzügyi támogatást kapott ökológiai tanulmányok folytatására, elhatározta az Ithaca dollár kibocsátását. Azt tapasztalta ugyanis, hogy a környezetvédelmi megfontolásokat igen sokan félretolják a munkáért és a profitért folytatott hajszában, ezért környezetvédelmi újításokra igen nehéz volt pénzügyi támogatásokat szerezni. Az Ithaca-dollár kibocsátásával akarta elősegíteni azt a helyi gazdasági és kereskedelmi tevékenységet, amely figyelembe veszi a környezetvédelem és a társadalmi igazságosság szempontjait is. Ha például a helyileg rendelkezésre álló javak forgalma növekszik a városban, akkor feleslegessé válik, hogy azt messziről szállítsák oda. Ezzel máris nagy mennyiségű energiahordozót lehet megtakarítani. A városka lakói többet találkoztak a közösen látogatott piacokon és üzletekben. Ez elősegítette, hogy ne csak ismerősök, hanem adott esetben barátok is legyenek. Ez jelentősen megjavította a városka lakóinak a közérzetét. Egyik kedvező tapasztalat az volt, hogy leszoktatta az embereket a kényszeres vásárlásról, amellyel valójában a bennük lévő ürességet próbálták pótcselekvéssel kitölteni.

Glover 90 fővel kezdte. Nekik mutatta meg az általa megtervezett helyi pénz mintapéldányát. Az alapegység, aminek ő az Ithaca Hour (Ithaca Óra) elnevezést adta, 10 dollárral volt egyenértékű, és arra az órabérre utalt, amit egy átlagos munkavállaló tartósan igényelhet. Magasabb szakképzettséget igénylő személyek több Ithaca Hour-t is kérhettek. Az Ithaca Hours-t elsősorban azoknak bocsátották ki, akik azt elfogadták bónuszként, azaz többletjuttatásként. Ebben a helyi pénzben kamatmentes kölcsönökhöz is lehetett jutni. A helyi pénz 5%-ka az adminisztratív költségeket, úgy mint a kinyomtatást, a jogi jellegű díjakat és a népszerűsítést fedezte. A helyi pénz működését segítette egy kéthavonta megjelenő jegyzék az Ithaca Hours-ért beszerezhető árukról és szolgáltatásokról. Ennek a pénznek a fedezetét az érte vásárolható áruk és szolgáltatások biztosították.

A program keretében eddig 66 000 dollár értékben bocsátottak ki Ithaca Hours-t, és ma már 370 üzlet, bank, filmszínház, sportklub, egészségügyi intézmény, vendéglátó egység, javító és szolgáltató kisiparosok, valamint kórházak fogadják el pénzként. A legtöbbjük áruja és szolgáltatása 100%-ban kiegyenlíthető Ithaca Hours-zal, de vannak olyanok is, amelyek csak költségeik egy részét fogadják el ebben a helyi pénzben. A helyi pénz elősegítette, hogy a városka lakói jobban megismerjék egymást, ki mivel foglalkozik, milyen üzletben érdekelt és fellendítette a helyi gazdasági élet egészét.

Tervbe van véve nagyobb összegű Ithaca Hour támogatás nyújtása a helyi önkormányzatnak azért, hogy azt szociális kiadásokra fordíthassa. A kommunális adót elfogadják Ithaca Hour-ban is, így olyan alkalmazottak is elfogadhatják, akik a lakbéreiket is már ebből fizethetik. Az Ithaca Hour hatása minden várakozást felülmúlt. Ma már 66 különböző rendszer működik az Ithaca Program alapján. Sok város működteti helyi pénzét a „Home Town Money Starter Kit” (Szülővárosi-pénz kezdőcsomag) alapján. A közös példa nyomán azonban a legváltozatosabb gyakorlat alakult ki. Ez annak is a következménye, hogy egyes helyi közösségek áru és szolgáltatás-csere csoportokkal kezdték non-profit kezdeményezésekkel vagy az iskolák támogatásával, anélkül, hogy használtak volna helyi kibocsátású pénzt. Philadelphiában például az Equal Hours egy olyan non-profit csoport tevékenységéből bontakozott ki, amely 120 szolgáltatási programot működtet és 80 000 dollárnak megfelelő helyi pénzt forgalmaz. Működik helyi pénz New Orleans-ban, forgalomban van a Valley Dollar Massachusetts-ben és a Sound Hours a Washington állambeli Olympia-ban, és még számos más helyen.

A felsorolt tényekből láthatjuk, hogy számos helyen létesültek közösségi bankok és hitelforrások, növelve ezzel a helyi vállalkozások számára rendelkezésre álló tőkét, lehetővé téve, hogy az emberek a pénzüket saját közösségükben fektessék be, ne pedig távoli vállalatokba.

A „vásárolj helyi terméket” mozgalmak segítik a helyi vállalkozók fennmaradását akkor is, ha erősen támogatott nagyvállalatokkal kell versenyezniük. Ezek a mozgalmak megakadályozzák a pénz távozását a helyi gazdaságból és ráébresztik az embereket a rejtett költségek meglétére. Az olcsóbb, de távolról szállított áruk vásárlása a környezet károsítása és a szállítási költségek miatt terhelik a közösséget és a természetet egyaránt. Az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában létrejött csoportok szembeszálltak a nagyvállalati láncok falusi és kisvárosi gazdaságba történő behatolásával.

A pénznek a helyi gazdaságban tartására az egyik legismertebb módszer az úgynevezett helyi cserekereskedelmi rendszer, amit a Local Exchange Trading Systems kezdőbetűiből LETS-nek neveznek. A LETS keretében a tagok felsorolják az általuk kínált szolgáltatásokat és javakat és azt is megjelölik, hogy mit kérnek cserébe azokért. A számlájukon a javukra írják mindazokat az árukat és szolgáltatásokat, amelyeke a LETS más tagjainak nyújtottak. Az így kapott jóváírást aztán a LETS többi tagjától kapott szolgáltatásokra és javakra tudják fordítani. A LETS-ben a kispénzű emberek is részt vehetnek, és előnyökhöz juthatnak a helyi gazdaság keretein belül. A LETS először Angliában jött létre és a szigetországban már több mint 250 szervezet működik, de vannak hasonló cserekereskedelmi rendszerek Írországban, Kanadában, Franciaországban, Argentínában, az Egyesült Államokban és Új-Zélandon. A helyi cserekereskedelmi rendszer lehetővé teszi a legkülönfélébb szolgáltatások és áruk – tetőfedés és ácsmunka, kőműves munka, kocsijavítás, kertgondozás, gyermekfelügyelet, varrás, festés és mázolás, könyvelés, ápolás-gondozás, valamint helyben előállított mezőgazdasági és ipari termékek – cseréjét.

A helyi cserekereskedelmi-rendszer igen sikeres olyan területeken, ahol magas a munkanélküliek száma. Több helyi és városi önkormányzat azért támogatta a LETS-rendszert működési területén, mert a helyi cserekereskedelmi rendszer a lakosok közérzetét is megjavította. Sok lakos, aki addig „csak” munkanélküli volt a LETS hatására értékessé vált és a mások hasznára tudta fordítani szakértelmét és tudását.

A LETS-hez jól kapcsolhatóak az úgynevezett helyi kölcsöneszköz-tárak. Ezek révén az emberek meg tudják osztani szerszámaikat, munkagépeiket a közösséggel. Ezzel csökkenteni lehet a mezőgazdaságban, erdészetben, kertészetben, a háztartási javítások során használt eszközök egyéni birtoklását. Az együttműködő lakosok pénzt takarítanak meg ily módon, és ezzel erősítik a szomszédsági együttműködést, a kölcsönös előnyök alapján való együttes tevékenységet.

Létrejött már az úgynevezett CSA-mozgalom is (Communities Supported Agriculture – Közösségi Támogatott Mezőgazdaság), amelynek keretében a városi fogyasztók közvetlen kapcsolatba kerültek egyes közeli termelőkkel. A gyakorlatban az is kialakult, hogy a fogyasztók előre megveszik az egész évi termést – megosztva a kockázatot a termelővel. Más esetekben a termést havi vagy negyedévi részletekben veszik meg. A fogyasztónak joga van rá, hogy rendszeresen meglátogathassa a gazdaságot, ahol számára terem az élelem. Egyes esetekben magába a termelőmunkába is bekapcsolódik. Napjainkban ez a rendszer terjed Európában, Észak-Amerikában, de még a távol-keleti Japánban is.

Az ökofalu alapítási mozgalom is sikeresnek bizonyult a transznacionális cégek által uralt világpiactól való függetlenedésre. A világ számos részén jöttek létre közösségek, amelyek igyekeznek megszabadulni a környezet szennyezésétől és az értelmetlen versengéstől. Helyébe az együttműködést helyezik. Arra törekednek, hogy a megújuló energiaforrásokra támaszkodva önellátó helyi gazdaságokat fejlesszenek ki. Ezeket a mozgalmakat az Ökofalu Hálózat (Global Eco Village Network) kapcsolja össze. A túlzott globalizációval szemben tehát növekvő ellenhatásként felértékelődtek a helyi erőforrásokra támaszkodó lokális rendszerek. Ezekben az emberek újra felfedezték a közösségekben rejlő előnyöket, a jó értelemben vett lokálpatriotizmust.

            Miként lehetne a pénzhiányt megszüntetni Magyarországon?

A magyar költségvetésnek többek között azért nincs pénze, mert a magyar állam adóbevétele fedezetére több mint egy évtizede már csak hitellevelet bocsátott ki és nem normális állami pénzt. A hitellevél formájában történő pénzkibocsátásnak viszont az a hátránya, hogy érte tetemes kamatot kell fizetni a bankrendszernek. Mára már több mint 12 000 milliárd forint értékű állami hitellevél van forgalomban államkötvények, kincstárjegyek és más állami adóslevelek formájában. Ezeket a hitelleveleket a magyar állam saját kibocsátású pénzzel visszavásárolhatná. Ennek nincs alkotmányos akadálya. Jogi akadályát is csupán az képezi, hogy az egyszerű többséggel megváltoztatható Nemzeti Banki törvényben az állam önként lemondott pénzkibocsátási jogáról s azt átengedte az MNB-nek. Ezt a jogszabályt az állam minden további nélkül egyszerű parlamenti többséggel megváltoztathatná. Az igazi akadályt nem ez jelenti, hanem a bankrendszer és azok tulajdonosainak az ellenállása.

Amennyiben az állam hajlandó lenne saját kibocsátású pénzzel visszavásárolni a hitelleveleit, akkor egyidejűleg azt is elő kellene írnia a Magyarországon működő bankok és pénzintézetek számára, hogy a részleges tartalékrendszerről fokozatosan át kell térniük a száz százalékosan fedezett tartalékrendszerre. 2002. augusztus 1. óta a bankok számára előírt kötelező tartalékráta 5%. Amennyiben az állam előírná a bankoknak, hogy tartalékalapjaikat 5%-ról 100%-ra töltsék fel, úgy a bankok a tőlük állami kibocsátású pénzzel visszavásárolt államkötvények ellenértékét erre a célra használhatnák. Ez azt jelenti, hogy a magyar állam úgy szabadulhatna meg a több mint 12 000 milliárd forintnyi adóslevelétől, hogy az nem okozna inflációt, mert a bankrendszerbe kerülne a hitellevelek ellenértéke és ez a pénz nem lenne forgalomban. Ez a költségvetést tehermentesítené évi mintegy 1200 milliárd forint kamatkiadás alól. Nyilvánvaló, hogy ebből az összegből megfelelően finanszírozni lehetne az egészségügy, az iskolaügy és a nyugdíj-rendszer konszolidálását, korszerűsítését.

Közismert, hogy amikor a bankok pénzügyi nehézségekkel küszködtek, az állami költségvetésből három ízben is kaptak nagy összegű támogatást – összesen 500 milliárd forint került a bankokhoz 20 évi kamatozású állami kötvények révén a háromszori bankkonszolidáció keretében. Ma a bankrendszer egésze folyamatosan óriási nyereséget ér el, ezért az ország jelenlegi eladósodása indokolttá teszi, hogy a bankrendszer visszafizesse a számára nyújtott konszolidációs támogatást. Ennek nincs sem pénzügytechnikai, sem jogi akadálya – mindössze a politikai akarat hiányzik hozzá.

Felül kell vizsgálni a költségvetés és a Nemzeti Bank, illetve a költségvetés és az egész bankrendszer kapcsolatát. Ezen igény alátámasztására vegyünk közelebbről szemügyre egy konkrét esetet. 2001-ben sor került a forint felértékelésére. Ebből a Magyar Nemzeti Banknak könyvelésileg hátránya származott. A központi költségvetés 250 milliárd forintot fizetett ki készpénzben a Nemzeti Banknak könyvelési veszteségei pótlására. Az úgynevezett veszteség alapja a 10 milliárd euró (mintegy 2500 milliárd forint) devizatartalék forintértékének a csökkenése, a magyar pénz már említett felértékelése miatt.

A 2001. évi LVIII törvény a Nemzeti Bankról úgy rendelkezik, hogy az MNB a külföldi pénznemben fennálló követeléseinek és kötelezettségeinek az év utolsó napján érvényes hivatalos árfolyamon történő átértékelési különbözetét, akár mint nyereséget, akár mint veszteséget tartalékalapjába köteles helyezni. Így kell eljárnia értékpapír-állományával is, piaci értékelés figyelembe vételével. A hivatkozott törvény 17. §-a arról is rendelkezik, hogy a pénz- és értékpapír eredetű árfolyamkülönbözetek tartalékai nem vonhatóak össze. Ha az ilyen nyilvántartás pozitív egyenlegű, akkor a pénz a Magyar Nemzeti Banké, ha hiány mutatkozik, akkor azt a központi költségvetés készpénzben megtéríti. Az összeget a tárgyévet követő március 31-ig kell kifizetni, de a tárgyév december 31-re kell elkönyvelni.

Miután semmire sincs pénz, jogos a kérdés, hogy honnan lehet mégis ilyen hatalmas összeget az MNB támogatására biztosítani? A tények azt mutatják, hogy az Államadósság-kezelő Központ, amely részvénytársaság, már hónapokkal korábban növelte hitelfelvételét és kötvénykibocsátását. Az így kapott pénzt a költségvetés egyszámlájára helyezte, és innen az MNB inkasszóval leemelte.

            Milyen következtetések vonhatók le ebből a tényállásból?

1.                             A központi költségvetés adósságvállaló képessége felülről nincs korlátozva, ha az így hitelből szerzett pénzt a bankrendszernek fizeti, mint kötelezettséget. A társadalomra nehezedő, ténylegesen érezhető teher a kamatokon keresztül jelentkezik.

2.                             Az így létrejövő hitelfelvétellel és további eladósodással számos életbevágóan fontos társadalmi cél is finanszírozható lehetne, de ez nem történik meg. Az Államháztartási és a Költségvetési törvény számos korlátot szab a pénzügyi döntések meghozóinak, ugyanakkor kivételt tesz, ha az eladósodásból származó pénz ugyanoda megy vissza, ahonnan a hitelt felvették, vagyis a bankrendszerbe.

3.                             A szóban forgó 250 milliárd forint elég nagy összeg ahhoz, hogy a tömegtájékoztatás foglalkozzon vele. Ez azonban nem történt meg. A kifizetés esedékessége akkor volt, amikor a nyugdíjasok a 19 ezer forint kegyelem-összeget megkapták. Erről sok hír hangzott el, de arról már nem, hogy egyidejűleg ugyanezek a nyugdíjasok a többi magyar állampolgárral együtt 25 000 forintot fizettek, mert ennyivel nőtt az ország megnövekedett adósságterheiből a rájuk eső rész.

4.                             Amikor a Nemzeti Bank megajándékozására sor került, a minden egyes magyar állampolgárra nehezedő adósság-teher szintje elérte az egymillió forintot. Ez azt jelenti, hogy minden évben a nevükben és a terhükre ekkora összeg után fizet a költségvetés kamatot, amely eléri a 80 000 forint / fő / év összeget.

A felsorolt észrevételek nyomán válaszolni kell arra a kérdésre: Indokolt volt-e a kifizetés, illetve mennyire elfogadható társadalompolitikailag és jogilag az a hivatkozás, amely szerint az MNB-nek ez a segélyezése megtörtént? Több okból is kifogásolható ez az eljárás.

Először. Feltételezve, hogy a deviza-tartalék rögzített euróban kifejezett érték, akkor az a forint árfolyamának változása következtében több vagy kevesebb forintösszeggel kerül az üzleti könyvekbe. Senki nem jogosult magyar gazdasági alanyként devizában vezetni pénzügyi könyveit. Így az árfolyamváltozás hatása úgy mutatkozik meg, hogy ha a forintot leértékelik, akkor devizabevétele forintban nagyobb lesz és e nagyobb összeg után adózik. Ha azonban a forint felértékelődik, akkor a bevétele kisebb lesz és ennek megfelelően adóalapja is lejjebb száll. Senki nem értékelheti át úgy a devizaértéket, hogy valakitől követeli a megtérítését, hacsak ilyen esetben nem áll fenn az ajándékozás szándéka.

Másodszor. A hivatkozott jogszabály úgy működik, mint egy vízcsapó szelep. A pénzáramlást csak a költségvetésből engedi a jegybank irányába, de visszafelé már nem. Ha a forintleértékelés miatt ugyanaz az érték forintban nagyobb összeg, akkor a különbözetet az MNB megtarthatja, ha kisebb, akkor azt az adófizetőknek kell megfizetniük. Tehát az MNB abban érdekelt, hogy a forint felértékelődjék, mert így ebből tiszta bevétele származik.

Harmadszor. A költségvetés elvben azt vállalta fel, hogy adóbeszedéssel vagy pedig vagyoneladással előteremt 250 milliárd forintot. Ezt azonban nem tudta megvalósítani, ezért hitelt vett fel, ami azt jelenti, hogy évekig fizetnie kell e hatalmas összeg kamatait. A Magyar Nemzeti Bank a kapott pénzből – ha úgy akarja – vásárolhat egymilliárd eurót, azaz úgy növelheti meg egymilliárd euróval a kizárólag az ő rendelkezésére álló devizatartalékot, hogy ezért semmilyen ellentételezéssel nem tartozik. Így lett lényegében egy könyvelési trükkből egymilliárd eurónyi reálbevétel.

Negyedszer. 1997-ben a de jure 100 százalékosan állami tulajdonban lévő MNB-től a költségvetéshez került az adósság, de nem ment vele együtt a deviza-tartalék. A költségvetésnek az MNB-vel szemben fennálló kamatmentes, lejárat nélküli forint-adóssága kamatozó, meghatározott lejáratú, devizaadóssággá lett átminősítve. Ezt 2006-ig kell letörleszteni. A köznyelvbe ez adósságcsere néven került be, bár csere nem történt. Még a rendszerváltást megelőzően az MNB-nél külön számlát létesítettek, amelyen a költségvetéssel szembeni kamatmentes, lejárat nélküli követelésként tartották nyilván az árfolyamváltozásból származó, forintban jelentkező tartozásnövekedést. Ez részben abból adódott, hogy az infláció hatására egy adott devizának a forintban kifejezett összege az adott év januárjában kisebb volt, mint decemberében. Ez a külön számlán jelentkező összeg az évek során a forintárfolyam leértékelése következtében egyre nőtt és 1995. végén elérte a 2023 milliárd forintot. (Ez akkori dollárértéken 14,5 milliárd dollárnak felelt meg.)

Ez az óriási összeg azért nem jelentett gondot, mert kamatmentes, lejárat nélküli összeg lévén nem rótt semmiféle terhet a magyar gazdaságra. Egyszerű könyvelési tétel volt a Nemzeti Bank mérlegében. Az MNB és a Kormány közös megegyezéssel és az Országgyűlés hozzájárulásával azonban ezt a fiktív „adósságot” (azért fiktív, mert az állam egyik zsebe tartozott a másik zsebének) kamatozó, meghatározott lejáratú valódi adóssággá minősítette át. Ez két lépésben történt – 1996-ban ebből a fiktív adósságból 500 milliárd állampapírban megjelenő tényleges adóssággá lett átalakítva; 1997. januárjában pedig a maradék 1563 milliárdot a költségvetésnek az MNB-vel szembeni ténylegesen fennálló devizaadósságává minősítették át. Ennek az adósságátminősítésnek volt a következménye, hogy az államháztartás kamatozó adóssága 1997-re a nemzeti össztermék 67%-ra növekedett.

Nagy Pongrác: „Mindenkinek: a rendszerváltás gazdaságpolitikája” című (C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó, 2001.) munkájának 108. oldalán e ténnyel kapcsolatban két kérdést tesz fel. Az első kérdés: miképpen számította ki az MNB az árfolyamváltozásból származó költségvetéssel szemben fennálló kamatmentes, lejárat nélküli követelésének az éves növekedését? Ugyanis a devizára átváltott 1563 milliárd forint 9,5 milliárd dollárnak felelt meg. Ezzel szemben az MNB nettó külföldi adóssága csak 6,4 milliárd dollár volt. Az átváltáshoz pedig csak a nettó adósság jöhetett számításba. Ez azért van így, mert a devizatartalékok feltöltésére felvett külföldi hiteleket a Nemzeti Bank nem kölcsönözte tovább, s így abból nem keletkezhetett árfolyamváltozásból származó követelés a költségvetéssel szemben. A második kérdés, amit Nagy Pongrác feltesz, így hangzik: Miért kellett az átváltásnak éppen 1997. januárjában megtörténnie?

Az első kérdésre a válasz röviden ez: Az MNB az árfolyam-különbözetből származó forintadósság-növekedését azután is teljes egészében a költségvetés terhére írta, miután a költségvetés a neki továbbkölcsönzött összegeket már részben vagy egészben visszafizette. Azaz olyan külföldi adósság után is számított árfolyam-különbözetet a költségvetésnek, amelyet nem kölcsönzött tovább sem az államnak, sem a vállalatoknak. Az adósságnak abból a részéből, amelyet az MNB a devizatartalékok feltöltésére vett fel, nem származhatott a mérlegben egyensúlyhiány. Amikor tehát az MNB az árfolyam-növekedésből származó forintadósság-növekedést bruttó adóssága után számította ki, akkor a devizatartalékokkal egyenértékű adósság forint értékének az árfolyam-növekedésből származó növekedését kétszer számolta el. Másként kifejezve az MNB költségvetési támogatást utalt ki önmagának.

A második kérdésre Nagy Pongrác ezt a választ adja: 1996-ban főként a sterilizáció miatt az MNB veszteséges volt. Ez egy teljesen független központi bank esetében szokatlan jelenség. Az MNB a költségvetésből 58,1 milliárd forintnyi támogatásra szorult, noha bevételeit jelentősen növelte annak a mintegy 500 milliárdos kötvénycsomagnak a kamata, amely a lejárat és kamat nélküli adósság első részletének az átminősítéséből származott. 1996. végén előrelátható volt, hogy a következő évben tovább kell folytatni a sterilizációt (a forgalomban lévő pénz mennyiségének a csökkentését magas kamatozású nemzeti banki hitellevelek kibocsátásával). Ezt az eljárást azért nevezik sterilizációnak, mert ezzel az MNB egyéb monetáris intézkedése révén előálló inflációs hatás semlegesíthető, közömbösíthető. 1997-ben a mérlegben fel kellett tüntetni az MNB bécsi leányvállalatának (Central Kredit Wechselbank) 85 milliárd forintra becsült veszteségét is. Mivel újabb, az előző évinél jóval nagyobb veszteség lehetőségével is számolni kellett, talán ezért volt az MNB-nek szüksége a maradék kamat és lejárat nélküli adósság kamatozó adóssággá való átminősítésére.

A magyar állam – pontosabban a költségvetés – 2002-ben ugyanilyen módon ismert el egy adósságot a forint felértékelése miatt. Miután az MNB-nél nem a hitel van, hanem a tartalék, a megváltozott számítási alapra tekintettel megváltozott az ösztönző rendszer. Ezúttal nem le, hanem fel kellett értékelni a forintot ahhoz, hogy a költségvetés terhére és az MNB javára fizetést generáljon. Ily módon még magasabb összeg után fizetünk évente kamatot csupán ezen árfolyammal folytatott könyvelési játék következményeként.

Ötödször. Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy mi lesz ezzel a pénzzel, amikor átkerül az MNB-hez? Logikus feltételezés, hogy nettó nyereség képződik, amit lévén az MNB 100%-ig a magyar állam tulajdona, be kellene fizetni a költségvetésbe. Erre azonban azért nem kerül sor, mert még az Orbán-kormány idején beterjesztett törvényben az szerepel, hogy az ilyen befizetés az MNB tőkéjét képezi és ezt a pénzt csak a központi bank költheti el. Ha az MNB mérlegét megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy el is költötte ezt a pénzt.

Hatodszor. Az eddigiekben árfolyam-különbözetről szóltunk. De nem ez képezi a kifizetés alapját. A devizatartalékoknak csak elenyésző hányada van készpénzben, a többségük értékpapírban fekszik.

Az MNB-törvény 17. § (2) bekezdése szerint:

„Az MNB a devizában fennálló, értékpapíron alapuló követelések piaci értékelése alapján megállapított különbözetet - a nyitóállomány visszavezetése után - a deviza-értékpapírok kiegyenlítési tartalékába köteles helyezni.”

Az MNB maga dönti el, hogy a devizaköveteléseknek minőségüktől függően milyen értéket tulajdonít, azaz saját maga minősíti a követeléseit. Ha rosszabb szám jön ki egy minősítésnél, nem történik semmi baj, hiszen a költségvetés állja a számlát. Az MNB maga definiálja az állományok változását. Ennek módja a tranzakció, az átértékelődés és az egyéb úgynevezett technikai változás. Az MNB írja:

„Minden pénzügyi instrumentumra igaz a következő alapvető összefüggés: nyitóállomány + tranzakció + átértékelődés + egyéb volumenváltozás = záróállomány”.

Más szóval a törvényben lévő értékkülönbözet az a nyitó- és záróállomány különbözete. Ha tehát valakinek van 10 milliárd eurója vagy dollárja, akkor természetesen tudja gyarapítani ezt a készletet, aminthogy azt a nemzetközi pénzügyi közösség tagjai és intézményei meg is teszik. Az MNB-nél azonban ez az állomány vagy gyarapszik, vagy csökken számos okból, például átalakul forintállománnyá. Egy kívülállónak az MNB nyilvánosságra hozott kimutatásaiból követhetetlen a tranzakció oka és eredménye. Az MNB az itt említett 250 milliárd forint igényére nyilvánvalóan letesz egy számítási alapot. De az is elképzelhető, hogy a Pénzügyminisztérium ilyen vagy olyan okból még erre sem tart igényt. A valódi probléma az, hogy az MNB számítását senki nem ellenőrizheti, mert az MNB-törvény külön kitér arra, hogy ezeket az átértékelődéseket még az Állami Számvevőszék sem ellenőrizheti:

A már idézett MNB-törvény a következőképpen rendelkezik:

„45. § (1) Az MNB működésének ellenőrzésével kapcsolatos feladatokat az Állami Számvevőszék (a továbbiakban: ÁSZ) végzi.
(2) Az ÁSZ azt ellenőrzi, hogy az MNB a törvényeknek, más jogszabályoknak, az alapszabálynak és a közgyűlés határozatainak megfelelően működik-e. Az ÁSZ hatásköre kiterjed az MNB működésének és gazdálkodásának egészére, kivéve a 4. § (1) és (3)-(7) bekezdésben meghatározott feladatait, és azok hatását az MNB eredményére”
„4. § (1) Az MNB a nemzeti fizetőeszköz értékállóságának védelme érdekében meghatározza és megvalósítja a monetáris politikát.
(3) Az MNB hivatalos deviza- és aranytartalékot képez és kezeli azt.
(4) Az MNB a devizatartalék kezelésével és az árfolyampolitika végrehajtásával kapcsolatban devizaműveleteket végez.
(5) Az MNB kialakítja és szabályozza a belföldi fizetési és elszámolási rendszereket, támogatja azok biztonságos és hatékony működését.
(6) Az MNB a feladatai ellátásához szükséges statisztikai információkat gyűjt és tesz közzé.
(7) Az MNB támogatja a pénzügyi rendszer stabilitását, valamint a pénzügyi rendszer prudenciális felügyeletére vonatkozó politika kialakítását és hatékony vitelét.”
Ez azt jelenti, hogy az MNB-jogszabály megalkotói – köztük az Országgyűlés tagjai – bekötötték a Kormány szemét arra az esetre, amikor fizetni kell és megkötötték a kezét, amikor azt a Kormány a köz érdekében kinyújthatná az őt megillető összegért. Ez a szabályozás ellentmond a logika és a közgazdaság egyébként szokásos eljárásainak, mert nem teszi lehetővé az elszámoltatást. A költségvetésnek sem kötelezettsége, sem követelése nem lehet az árfolyam-változásból kifolyólag.
                        További javaslatok az eladósítás csökkentésére

1.      A bankkonszolidáció keretében több mint 500 milliárd forint „ajándékot” kaptak a bankok és pénzintézetek. Mind a Központi Statisztikai Hivatal, mind a Nemzeti Bank adatai szerint most egyedül a pénzügyi szektor nyereséges miközben a termelőszféra, a magánháztartások, valamint a költségvetés óriási mértékben el van adósodva. Logikusan merül fel az az igény, hogy a hatalmas nyereséget elkönyvelő bankok fizessék vissza azt a közpénzből kapott ajándékot, amit a bankkonszolidáció keretében kaptak. Ebből a pénzből fokozatosan vissza lehetne juttatni az egészségügyi szektorba az onnan kiemelt 1000 milliárd forintot és az oktatási rendszert is konszolidálni lehetne. De fel lehetne belőle gyorsítani a nyugdíjak felzárkóztatását az Európai Unió alsó harmadának az átlagos szintjéhez.

2.      A nemzetközi nagyvállalatok számos kedvezményt kaptak a magyar államtól azért, hogy Magyarországon működjenek és a magyar munkaerőt foglalkoztassák. Ez az úgynevezett működő-tőke azonban az elmúlt öt évben gyorsított ütemben távozik keletre – Romániába, Ukrajnába, Kínába – ahol még olcsóbb a munkaerő. A távozó multinacionális korporációk nagy összegű extraprofithoz jutottak a magyar államtól kapott adókedvezmények révén. Távozásukat természetesen nem lehet megakadályozni, de el lehet fogadni olyan törvényt, amely kötelezi őket arra, hogy távozásuk esetén a kapott adókedvezményeket, vagy azoknak egy részét fizessék vissza a magyar költségvetésnek.

3.      Indokolatlan, hogy a költségvetés fizesse az általa nem ellenőrizhető Magyar Nemzeti Bank devizatartalékának a kamatait. A mintegy 10 milliárd euró körül mozgó devizatartalékot az MNB forgatja a saját hasznára, de mint már utaltunk rá, elszámolni nem köteles vele a költségvetésnek és egyetlen állami szerv sem szólhat bele érdemi döntéseibe. Ezek után teljesen indokolatlan, hogy a magyar adófizetők viseljék a 10 milliárd eurónyi devizatartalék kamatterheit.

4.      Meg kell változtatni azt az egyébként nem 2/3-os törvényt, hogy az állam adóbevételének a fedezetével csak adóslevelet, államkötvényt, kincstárjegyet bocsáthasson ki. Az állam ugyanerre a fedezetre támaszkodva normál pénzt is kibocsáthatna, amire nem kellene kamatot fizetnie. Jelenleg 12 000 milliárd forintot meghaladó nagyságrendben került államkötvény (adóslevél) kibocsátásra és ennek kamatai legalább 1200 milliárd forinttal terhelik meg évről-évre a költségvetést. Az állam saját maga tiltotta meg önmagának, hogy normál pénzt bocsásson ki adóbevétele fedezetével. Erre az önkorlátozásra semmilyen logikus magyarázat nincs, s ha ezzel kapcsolatban tudakozódunk, akkor azt a választ kapjuk, hogy egyrészt más országokban is ez így van, ez az, ami eurokonform, másrészt a nemzetközi pénzügyi közösség nem tűrné el, hogy Magyarország külön utakon járjon. Válaszunk erre az, hogy amíg Magyarországon nincs bevezetve az euró és formailag még Magyarország a pénzügyi szuverenitás alanya, addig elvileg nincs akadálya annak, hogy Magyarország az Európai Központi Bank, valamint a Baselben működő Nemzetközi Fizetések Bankja iránymutatásaitól eltérően önállóan járjon el saját pénzügyeiben.

5.      Többszörösen bebizonyosodott a gazdaságtörténetben (Németország, 1933 után; Franciaország, De Gaulle elnöksége alatt; az Egyesült Államok, Franklin Delano Roosevelt elnöksége idején), hogy a termelőprogramokhoz kötött olcsó állami pénzkibocsátásból nyújtott közhitelek nem okoznak inflációt. Az ilyen termelőprogramokhoz kötött pénznek a forgalombahozatala a gazdaság egészében kiegyensúlyozásra kerül a folyamat révén előálló termelői kapacitás megnövekedésével, a többletobjektumok, termékek és szolgáltatások értékével.

6.      A rendszerváltás óta tizedére, 760 milliárd forintra csökkent az állami vagyon – állapította meg az Állami Számvevőszék az Országgyűlés illetékes bizottsága előtt. Az Állami Számvevőszék által készített tanulmány megállapítja, hogy a teljes közvagyon mindössze harmadát értékesítették. A nemzeti vagyon 10%-át felszámolások és végelszámolások emésztették fel, további 20%-át az önkormányzatoknak és más – nem állami vagyonkezelőknek adták át. Az Állami Számvevőszék szerint az 1990. évi induló vagyonból mintegy 30% hiányzik. Ennek egy része a piaci értékvesztés és a rossz gazdálkodás áldozata lett. Míg a fennmaradó hányad a gazdasági kényszerek és a rövid távú érdekek által diktált alulértékelés miatt veszett el. El kellene készíteni a konkrét felelősök megnevezésével a nemzeti vagyon elveszett 30%-ának a pontos részletezését. A konkrét tények alapján pedig - még az elévülési idő előtt - intézkedni kellene kármentés, a kárenyhítés érdekében és erről tájékoztatni kell e vagyon tulajdonosait, a magyar állampolgárok összességét. Ha nem is lehet az eredeti állapotot visszaállítani, rendkívül fontos, hogy az állampolgárok tudják: mi történt a nemzeti vagyonnal?

7.      Újra kell tárgyalni az Európai Uniós tagság néhány Magyarországra különösen hátrányos feltételét, elsősorban azért, hogy az Európai Unió régebbi tagjaihoz hasonlóan a magyar termőföld is védelemben részesüljön és megmaradhasson a magyar természetes személyek tulajdonában.

8.      Semmilyen formában sem szabad privatizálni az egészségügyi és az oktatási rendszert. Nincs olyan privatizálási módszer, amely ne vonna ki több pénzt az egészségügyi és az oktatási rendszerből, mint amennyit kezdetben oda bevisz. A magánosítás hosszú távon profitszerzési eszközzé degradálja az egészségügyet és az oktatási rendszert is.

Nincs szükség újabb Bokros-csomagra

            Az előzőekben ismertetett javaslatok újabb Bokros-csomag nélkül tudnák megteremteni a pénzügyi és gazdasági egyensúlyt Magyarországon. Az utóbbi időben a magyar tömegtájékoztatásban egyre többször értékelik pozitívan Bokros Lajos pénzügyminiszteri tevékenységét a Horn-kormány idején. Ezért szükségesnek tartjuk, hogy kitérjünk Bokros Lajos tevékenységének az elemzésére.

            A Bokros-csomagot a külgazdasági egyensúly helyreállításának a szükségességével indokolták. Minimális és látszólagos gazdasági javulás érdekében a magyar társadalmat azonban óriási összegű áldozatvállalásra kényszerítették, amely nemcsak, hogy felesleges volt, hanem óriási károkat okozott az ország és annak lakosai számára. 1995 és 1998 között összesen 31 milliárd dollárt préseltek ki a magyar társadalomból. Hacsak a külkereskedelmi mérleg négy év alatti javulását, a 0,6 milliárd dollárt tekintjük, akkor a rendelkezésre álló hivatalos adatok szerint is a befektetett összeg több mint 97%-a - vagyis 30 milliárd dollár - egyszerűen elveszett. Ha összeadjuk az egészségbiztosítási és a nyugdíjbiztosítási alaptól, a helyi önkormányzatoktól, a központi költségvetési szervektől elvont pénzeket, továbbá a vállalkozásoknál elvont nettó béreket, és összesítjük az 1995-ben, 1996-ban, 1997-ben és 1998-ban eszközölt elvonásokat, akkor megkapjuk a fent megjelölt 30 milliárd dollárnyi összeget.

            A mesterségesen megnövelt infláció is romboló hatást gyakorolt. Az 1994. évi 18,8%-os infláció 1995-ben 28,2%-ra ugrott és a következő évben is még 23,6% volt. 1997-ben 18,3%-ra csökkent, ami lényegében az 1994. szint elérését jelentette. Eközben az európai uniós partnereinknél az infláció mérséklődött. A magas infláció elsősorban az állampolgárokat, továbbá a hazai kis és középvállalkozásokat sújtotta.

            A Bokros-csomag következtében 1994-hez viszonyítva 1998-ig 300 ezer munkahely szűnt meg, és ezzel a foglalkoztatás Magyarországon katasztrofálisan mélyre süllyedt. A családokat egyre kevesebb keresőnek kellett eltartaniuk. Az államháztartás nettó hiánya 1997-ben 150 milliárd forinttal nőtt, az adó- és társadalombiztosítási járulék bevételek kiesése és a szociális kiadások megnövekedése miatt. Ezeket a változásokat az OECD (Organisation for Economic Co-operation and Development – a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) is nyomon követte. A Bokros Lajos nevével jelzett pénzügyi restrikció 1997-ig, 1994-hez viszonyítva további 4,4 százalékponttal csökkentette az amúgy is alacsony foglalkoztatási szintet. 1 százalékpontos változás 69 000 munkahely elvesztését jelentette. Több mint 300 000 ember vesztette el munkahelyét, amely miatt a lakosság jövedelme további 8%-kal csökkent a reálbér mérséklésén felül. A lakosság megtévesztésére mindig a munkanélküliek számának csökkenését mutatták ki, amiből csak annyi igaz, hogy aki kiesett az ellátásból az statisztikailag is eltűnt.

A lakossági kereseteket és jövedelmeket az alábbi módon csökkentették: Az egy keresőre jutó reálkeresetek szintje 1998-ra - az 1994. évihez viszonyítva - 9,35%-kal csökkent. További 8%-os jövedelemelvonást okozott a foglalkoztatottak számának 300 000 fővel való csökkenése. Ez tragikus viszonyokat hozott létre az egykeresős vagy kereső nélkül maradt családoknál. 14,6%-kal lett alacsonyabb a reálértéken számított minimálbér is.

Az importált energia ára ebben az időszakban csökkent (1998-ban egy hordó kőolaj 11 dollárba került). Ennek ellenére 1995 és 1998 között a fogyasztói árak megkétszereződtek. A szándékosan felpörgetett infláció miatt a költségvetés kamatkiadásai is megugrottak. Az adósságszolgálat kamata évente egymilliárd dollárral nőtt, ami jelentékenyen rontotta a folyó fizetési mérleget.

1995 és 1998 között a privatizáció során 11,1 milliárd dollár összegű magyar vagyont árusítottak ki a külföldieknek (1998 évi áron számolva a dollárt). Ebből az összegből csökkentették az államadósságot és az ezzel járó kamatköltséget. Levonva a külkereskedelmi mérlegjavulás 0,6 milliárd dollár összegét a kamatkiadások 4,6 milliárd dollárnyi többletéből megkapjuk, hogy a Bokros-csomag ezen a téren összesen 4 milliárd dollár kárt okozott az országnak.

Vannak olyan káros hatások is, amelyek nem számszerűsíthetők. Az oktatásból kimaradt fiatalok egy része bűnözővé válhat, mert nem jut munkához. A Horn-kormány úgy emelte meg a nyugdíjkorhatárt, hogy nem indított munkahelyteremtő programokat. Emiatt – mint már utaltunk rá – félmillió munkahely tűnt el Európa egyik legalacsonyabb foglalkoztatottságú országában. A fiatalok jelentős része számára a tanulás még a tandíj bevezetése miatt is nehezebbé vált. A felsőoktatási intézmények a puszta létükért küzdöttek. 2002. évi áron számolva 554 milliárd forintot vontak el a költségvetés oktatási támogatásából. Ezekben az években ezer oktatót bocsátottak el a magyar felsőoktatásból.

                        Az egészségügy tudatos leépítése

            A Bokros-csomag hatása talán az egészségügyben volt a legsúlyosabb. Az akkori egészségügyi miniszter Kovács Pál le is mondott az egészségügyet sújtó pénzügyi elvonások miatt. A lakosság egészségi állapotáról szóló jelentés szerint az elkerülhető halálozások 11-18%-áért az ellátás pénzügyi hiányosságai okolhatóak. A Bokros-csomag 1995 és 1998 között – 2001 évi áron és kamatok nélkül számolva – 1048 milliárd forintot vont el az egészségügyi alaptól és ezzel statisztikailag alátámaszthatóan több ezer ember korai halálát okozta.

            Az emberi életek veszélyeztetése és kioltása a következőkkel bizonyítható:

1.      Az 1000 milliárd forintot kitevő elvonás lehetetlenné tett nélkülözhetetlen életmentő műtéteket.

2.      A szociális katasztrófába kergetett embereknek - az egészségügy kiadásainak említett nagyarányú és folyamatos csökkentése következtében - egyéni tragédiák egész sorát kellett átélniük. Ez is tényekkel bizonyítható.

3.      A Bokros-csomag következményeként ugrásszerűen nőtt a terhesség-megszakítások száma. Ez demográfiai következményein túl tartós egészségkárosodást is okoz az esetek nagy részében, halálozás is előfordul rendszeresen. A fogamzásgátlás módszereinek a fejlődése következtében eleve csökken a terhesség-megszakítások száma. Ennek ellenére a Bokros-csomag következtében nőtt az abortuszok száma.

4.      A Bokros-csomag keretében megszüntették a korábban ingyenes fogmegtartó kezeléseket. Az évente elvégzett fogtömések száma hárommillióról a felére csökkent, a megmenthető fogakat tehát egyszerűen kihúzták. Az elmaradt fogpótlás pedig rontja a táplálkozás hatékonyságát és így egészségi károsodást, rövidebb életet jelent.

5.      A gyógyszertámogatások esetében a Bokros-csomag „nagyvonalúan” járt el. A külföldi gyógyszerek dobozonkénti ára a hazaiaknál négyszer drágább. Mégis a külföldi gyógyszerek támogatása terén érvényesült az abszolút liberalizmus:

-         vám és ÁFA-mentesség

-         75%-os társadalombiztosítási támogatás.

A negyed annyiba kerülő hazai gyógyszerek kiszorítása a drágább külföldiek által 1998-ig további 36 milliárd forintot vett el az egészségbiztosítástól és ezzel a betegektől, tovább csökkentve a gyógyításra fordítható összegeket.

            A globalizáció neoliberális dogmatikusai tudatosan hajtják végre a családi közösségek felbomlásának a programját. Magyarországon ezt a szélsőséges neoliberális programot Bokros Lajos vezényelte le a családi jövedelmek szétzilálásával. Az élveszületések csökkenő száma ellenére az anyagi okokból veszélyeztetett kiskorúak száma 1996 és 1998 között 200 000 fővel nőtt.

           

                        Nincs szükség a nyugdíjasokra

            A szélsőségesen neoliberális Bokros-csomag a nyugdíjasokat sújtotta a legerőteljesebben. A magyar nyugdíjasok több mint 20%-ának a nyugdíja a létminimum fele körül volt és ezért számukra minden egyes forint elvonása szinte létkérdés. A Bokros-csomag minden gátlás és differenciálás nélküli elvonó intézkedései megalázó helyzetbe hozták a magyar nyugdíjasokat. A nyugdíjelvonás a következőképpen történt: 1995-ben a fogyasztói árak 28,2%-kal, a nyugdíjak pedig csak 14,7%-kal emelkedtek. Emiatt a nyugdíjak reálértéke 10,5%-kal csökkent. 1996-ban ez a folyamat folytatódott, a reálnyugdíj tovább csökkent és 1997-ben ezen az alacsony szinten maradt. 2002. évi áron számolva 1995-ben 1994-hez viszonyítva egy átlagos nyugdíjastól havi 4626 forintot, éves szinten 55 512 forintot vontak el. 1996-ban már havi 7626 forintot – egész évre vetítve 91 512 forintot vettek el. 1997-ben is 90 648 forinttal és 1998-ban 64 452 forinttal folytatódott az elvonás.

            Ezt az összeget természetesen vissza kellene adni a nyugdíjasoknak, ez 2002 végéig 175 737 forintot tesz ki, évi 2% reálkamattal számolva ez az összeg minden magyar nyugdíjast megilletne.

            A Bokros-csomag megszorító intézkedései olyan időszakban roncsolták a magyar társadalmat, amikor az Európai Unióban 1994-ben beindult konjunktúra jó piaci lehetőséget biztosított a magyar export növelésére, amelyre a magyar gazdaság már fel is készült. Lehetőség volt a külkereskedelmi hiány fokozatos ledolgozására, s ha erre kerül sor, akkor gazdasági fejlettségünk szintje ma legalább 10%-kal lehetne magasabb. Magyarország 1995-ben és 1996-ban nemzeti össztermékének a 3%-át kitevő növekedési lehetőséget vesztett el. Ez számszerűsítve 500 milliárd forintot tesz ki.

            Az OECD módszereit alkalmazva kiszámítható, hogy a Horn-kormány négy éve alatt a növekedést mesterségesen fékező Bokros-csomag neoliberális pénzügyi túlzásai következtében 2500 milliárd forint növekedési deficitet halmozott fel Magyarország. Ez azt jelenti, hogy ilyen összegű kár ért minden magyar állampolgárt, csecsemőket is beleértve. Ez egy főre átszámítva 250 ezer forintot jelent.

            A kizárólag pénzügyi érdekeket szolgáló restrikció nyomán 1996-ra visszaesett a népegészségügyi szempontból fontos terméknek, a hazai tejnek a felvásárlása és fogyasztása. A termelőknek fizetett felvásárlási ár reálértékben csökkent, a forgalmazók árrése pedig csúcsot döntött. A külföldiek kezére játszották a magyar tejipar döntő részét. A mezőgazdasági vertikum – termékpálya – privatizációját olyan feltételekkel bonyolították le, hogy a magyar parasztokból sajtolták ki az ahhoz szükséges tőkét. Így például a tej árát a termelőknek csak két hónap elteltével fizették meg, amikor azt már régen eladták. Ezzel a módszerrel 21 milliárd forinttal rövidítették meg a magyar gazdákat. A magyar tej háttérbe szorításával megindult „Reggeli ital” címén értéktelen termékek forgalomba hozatala, amiből a nyugati exportálók profitálnak.

A magyar energiaipar privatizálására is szakszerűtlen módon került sor és tényekkel bizonyítható, hogy a magyar erőműveket mélyen reális értékük alatt adták el külföldieknek. A külföldieknek óriási kedvezményeket jelentett az is, hogy a gépjármű-adóról szóló 1991 LXXXII. törvény kijátszásával - a külföldi rendszámú kamionok számára - 1994 és 1998 között a magyar állam elengedett 238,6 milliárd forint összegű adót. A pénzügyminiszter ezzel az intézkedésével még az államháztartásról szóló törvényt is megsértette. A kamionok elhasználták útjainkat. Egy kamion útigénybevételi kára – szakértői becslési szerint – 1 000 000 személygépkocsi által okozott útigénybevételi kárral egyenértékű. Az utak megromlott állapota a magyar személygépkocsik állagát több százmilliárd forinttal károsította. Emiatt a magyar autóklub milliárdos nagyságrendű kárigényt nyújthat be a pénzügyi kormányzat ellen. Hozzá kell ehhez még számítani a természeti környezetben okozott kárt, amely évente eléri a 48 milliárd forintot. A külföldieknek biztosított ingyenes út miatt a Magyar Államvasút vesztett versenyképességéből, mivel a MÁV-ot a vasúti pálya fenntartásának a költsége is terheli. Ezért a MÁV is jogosan követelhetne kárpótlást az akkori pénzügyminisztertől. Hivatásos pénzügyi szakemberek (Pavics Lázár közgazdász, nyugalmazott pénzügyminisztériumi főtanácsos; valamint Dr. Minarik György) a felsorolt tényezőkből származó halmozott kár összegét – 2002. évi áron - 500 milliárd forintra becsülték.

            Kedves olvasó! Lehetne még sorolni a szomorú, sőt tragikus tényeket. Fárasztó mindez. De pénzuralmi korszakban élünk, elkerülhetetlen a pénzviszonyok tanulmányozása. A magyar társadalom bajai a lakosság szegénységében gyökereznek. A szegénység legfőbb oka pedig a magánpénzmonopólium. Azért kell megismerni működését, hogy közös erővel fel tudjuk számolni. Magyarországnak közpénzrendszerre, a teljesítmény és a tulajdon összekapcsolására, az adósságcsapdából történő kikerülésre van szüksége! Ezért kell átrágni magunkat az unalmas és fárasztó adatokon.