Dr Drábik János írásai
Emberközpontú
vagy pénzközpontú gazdaság
A
rendszerváltás szabadvállalkozáson, versenyen alapuló
piacgazdaságot, valamint népszuverenitáson alapuló parlamenti
demokráciát ígért a magyar népnek, amely majd lehetővé teszi
Magyarország felzárkózását a fejlett országokhoz. Ma már
tudjuk, hogy a termelő gazdaság 20%-os összezsugorodása
folyamatosan tart 8 éve, másfél millió magyar elvesztette
munkáját és a lakosság nagyobb része lényegesen nehezebben él,
mint a rendszerváltás előtt. Az Államadósságkezelő Központ
1997. májusi tájékoztatója szerint a külső- és belső
államadósság együttesen az év első negyedében további 130
milliárddal növekedett és elérte az 5.060 milliárd forintot,
mintegy 28 milliárd dolláros összeget. A korábbi 156 milliárd
forint kamatmentes lejáratnélküli adósságállományt felváltotta
egy új adósságelem, a Magyar Nemzeti Bankkal szembeni devizahitel,
amelynek kamattal növelt összege 1997. március végén 1.787
milliárd forint volt. Azt is bejelentették, hogy az MNB - noha
Surányi György elnök szerint erre az országnak nincs szüksége,
- mégis megkezdte további egymilliárd dollár államkötvény
értékesítését a nemzetközi pénzpiacokon. Vagyis folytatódik
az adósság-spirál. Magyarország külső adósságának belsővé
változtatása is megtörtént. Ez azért káros, mert a belső
adósság kamatterhe 2-3 százalékkal nagyobb, mint amit a
nemzetközi pénzpiacokon kérnek. Az államadósság évi
adósságszolgálati terhe meghaladja a 800 milliárd forintot. Ennek
az összegnek a túlnyomó részét a társadalom jómódú egyötöde
kapja közvetve, vagy közvetlenül a bankokon és a pénzintézeteken
keresztül. Az adósságszolgálat fedezete az adó, amelyet döntően
a bérből és fizetésből élők fizetnek. Egy magyarországi
tanár, munkás vagy alkalmazott ma több személyi jövedelemadót
és bérjárulékot fizet, mint egy milliókat kereső vállalkozó,
vagy bankár.
Az
5.060 milliárd államadósság után fizetendő 800 milliárd forint
kamat a bevallott munkajövedelemből élőktől a
pénztulajdonosokhoz juttatja a nemzeti jövedelem 15 százalékát.
Joggal kérdezte Kopátsy Sándor 1996 karácsonyán: "hol van
példa arra, hogy egy közepesen fejlett ország a társadalmi
rendszerváltást és gazdasága piacosítását liberális
gazdaságpolitika mellett meg tudta volna valósítani? Hol fordult
elő, hogy 20-30 százalékos kamatok mellett állampapírokkal
fedezték volna az államháztartási hiányt? Erre a fejlett
gazdasági demokráciák történelmében még nem volt példa.
Néhány latin-amerikai ország hitte csak el a Világbanknak, hogy
ez lehetséges, de minden esetben teljes kudarccal végződött.
Nálunk is mi lett az eredménye? Állandósult válság."
Ezután Kopátsy Sándor felteszi a kérdést: "Meddig tűri a
jelenlegi tendenciának az erősödését a magyar társadalom?
Vagyis meddig marad a demokrácia híve, ha ez alatt azt kell
megélnie, amit szenved a rendszerváltás óta?"
Az
elhúzódó magyar válság végső oka az a szélsőséges liberális
- libertáriánus - politika, az abszolutizált monetarizmus, amely
nemcsak elősegítette Magyarország eladósodását, de azt is
megakadályozta, hogy ebből a monetárisa adósságcsapdából
kikerülhessen. Soros György azt állítja, hogy a néhai Antall
József miniszterelnök lelkén szárad, amiért Magyarország
külföldi adósságát nem sikerült rendezni. Ezeket nyilatkozta
Soros: "Az első szabad választás előkészületei szakaszában
volt egy történelmi pillanat, amikor a külföldi hitelezők készek
lettek volna bizonyos ésszerű engedményre, könnyítésre. Ezt a
soha vissza nem térő lehetőséget azonban elszalasztották. Eddig
még senkinek sem beszéltem erről, de most úgy érzem, el kell
mondanom. A tervről Antall József és Tardos Márton tudott. Antall
azonban tudva, hogy a szabad demokraták egy ilyen esetleges terv
elfogadtatására gondolnak, azt kiadta a Financial Timesnak."
Antall József a Parlamentben válaszolt Soros György
nyilatkozatára: "A vád nem igaz. Soros György javaslatát sem
a kiszemelt bankok, sem az SZDSZ nem támogatta, ezért bukott meg az
általa említett lehetőség."
Szakolczay
György, a KDNP gazdasági szakértője szerint "1990-ben a
bankárok helyett a politikusokat kellett volna megkeresnünk,
akiktől inkább elvárható a stratégiai gondolkodás. A londoni
konzultáció helyett a baráti országok kormányaival - elsősorban
Németországgal - kellett volna tárgyalásokat kezdeni ... majd
utána a megfelelő konzultációkat lebonyolítani a nemzetközi
pénzügyi szervezetekkel, utolsó lépésként fordulni a
bankvilághoz...Londonban tehát ahelyett, hogy a magyar politikusok
győzték volna meg a hitelezőket az adósságteher könnyítésének
a szükségességéről, éppen ellenkezőleg a hitelezők győzték
meg eljövendő vezetőinket arról, hogy eszükbe se jusson ilyesmit
kérni. Elszalasztottunk egy történelmi lehetőséget: az
adósságteher ma ugyanolyan nyomasztó, mint 1990-ben volt, de ma
már nem alkalmazható az akkori megoldás. A konzorciális
bankhitelek helyébe nagyrészt kötvényadósság lépett, a
külföldi adósság jórészt külföldi ipari és közszolgálati
vállalati tulajdonná alakult át, az adósságszolgálat terheit
sok esetben közvetlenül a lakosság viseli villamos energia árak
és autópályadíjak formájában, és az ország finanszírozásában
komoly szerepe van a konvertibilitás, a csúszóleértékelés, és
a külföldinél magasabb kamatszint miatt idejövő külföldi
befektetőknek is. A következő kormánynak tehát egy sohasem
látott szituációt kell kezelnie, sőt megoldania" - mutatott
rá Szakolczay György.
Az
adósság-elengedés vélt, vagy valódi lehetőségéről szólva
érdemes Csoóri Sándor 1994-ben megjelent esszéjére is utalni,
amelyben leírja találkozását az MDF Bem-rakparti székházában
Antall Józseffel, akit akkor már megválasztottak, de még nem
neveztek ki miniszterelnöknek. Antall halottsápadtan mondta el
Csoóri Sándornak, most jön egy tárgyalásról, ahol néhány
nemzetközi bankár közölte vele, hogy valamennyi Magyarországon
befektetett pénzét kivonja az országból, ha feltételeiket nem
teljesíti. Ezután már nem volt szó az államosított tulajdonnak
az eredeti tulajdonosok részére történő visszaadásról, a
reprivatizációról, hanem csak privatizációról, amelyről ma már
tudjuk, hogy a közvagyon áron aluli kiárusítását jelentette. Az
adósságkönnyítés elérése helyébe pedig az adósságszolgálat
minden áron történő teljesítése lépett.
Az
1997 nyarán újra megélénkült kincstári optimizmus és
kormányzati sikerpropaganda során igen sok szó esik arról, hogy a
nyugati pénzvilág mennyire elégedett az adósságát
következetesen és maradéktalanul törlesztő Magyarországgal, de
kevés szó hangzik el az adósságfüggőség társadalmi
következményeiről, a másfél millió tényleges munkanélküliről,
az évi 100 ezer élve-születésre eső 80 ezer abortuszról, az
ország lakosságának elöregedéséről, az évi 40-50 ezer fős
folyamatos népességcsökkenésről, a népbetegség szintjét elérő
több százezer alkoholistáról, a kábítószer-élvezet tömegessé
válásáról, az öngyilkosságok tartós rekordmagasságáról. A
"Bokros csomagként" ismert radikális gazdasági
megszorító intézkedések a szociális intézményrendszert
alapjaiban rendítették meg. Az egészségügyi és
társadalombiztosítási rendszer is válságban van, és a kórházak
a kórházi ágyak 10 ezerrel történt csökkentés ellenére sem
képesek finanszírozni önmagukat. A kifizetetlen
társadalombiztosítási járulékok miatt a nyugdíjrendszer
évről-évre több 10 milliárdos nagyságrendben szorul a
költségvetés támogatására. Válságban az iskolarendszer, a
nevelésügy és mélyponton a társadalmi szolidaritás. Nemcsak az
erkölcsnek nincs ázsiója, de ma már hovatovább a jognak sem
lehet érvényt szerezni. A közbiztonságot az egyre erőteljesebb
szervezett bűnözés veszélyezteti és a társadalom szinte minden
szféráját áthatja a korrupció, a híressé vált Tocsik-ügynél
is sok-milliárdos nagyságrenddel nagyobb, úgynevezett
"fehérgalléros" bűnözés. Az ország társadalma a
jelek szerint nem Európa, hanem Latin-Amerika felé tart, ahol egy
vékony, dúsgazdag réteg mellett a társadalom túlnyomó többsége
reménytelen szegénységben él, a felemelkedés minden esélye
nélkül. A teljesség igénye nélkül felsorolt bajok elemzése
mind egyirányba mutat, vagyis végső okuk az ország súlyos
eladósodása.
Ezért
jogos a kérdés, mi okozta ezt az eladósodást, és ha már
beleestünk, - pontosabban belerántottak minket, - akkor miként
lehetne kikerülni az adósságcsapdából. Magyarország eladósodása
egy világfolyamat része. A világ eladósodásának pedig az
alapvető oka az a szélsőségesen liberális, libertáriánus
pénzügyi politika, amely minden gazdasági problémát lényegében
monetáris eszközökkel kíván megoldani. Ennek a szélsőséges
monetárista politikának az egyenes következménye a rekordméretű
munkanélküliség, a termelő gazdaság stagnálása és leépülése,
a gazdasági megszorító intézkedések és a szociális
intézményrendszerek korlátozása, lebontása. Ezért a helyzet
megértéséhez a monetarizmust kell közelebbről szemügyre
vennünk.
Az
ipari forradalom egyszersmindenkorra megváltoztatta a termelő
potenciál nagyságrendjét. Ugyanakkor senki nem hozta létre a
reálgazdaság működéséhez szükséges pénzgazdasági rendszert,
a gazdasági élet monetáris oldalát, amely szisztematikusan növeli
a javak termelésével arányosan a forgalomban lévő pénz
mennyiségét. Ekkor már léteztek bankok a világgazdaság
centrumországaiban. Így más intézményrendszer hiányában ők
vállalták magukra ezt a feladatot. A termelő gazdaságot
kiszolgáló, ahhoz képest csak másodlagos monetáris rendszer,
rögtönözve, nagy kilengésekkel, meglehetős össze-visszasággal
fejlődött. Ha volt elég arany, akkor bővült a ráépült
papírpénz kibocsátása és volt elég pénz a reálgazdaság
számára. Ha nem volt elég arany, akkor szűkült a ráépülő
pénzkreálás, és pénzhiány keletkezett. Mivel periodikusan hol
sok pénz és hitel volt, hol pedig kevés, ezért ennek megfelelően
vagy inflációra vagy, deflációra került sor. Ez a monetáris
ingadozás tehát pénzbőség idején fellendülést, pénzszűke
idején pedig recessziót okozott a reálgazdaságban.
Az
ismétlődő recessziók megosztották a politikusokat és a
szakembereket. Egyesek beletörődve elfogadták ezt a helyzetet,
mások viszont egy jobban átgondolt, szakmailag megalapozottabb és
társadalmilag igazságosabb rendszert akartak és akarnak a helyébe.
John Maynard Keynes - 150 évvel az ipari forradalom után - azt
tanácsolta, hogy amikor pénzhiány és recesszió van, akkor a
kormányok vegyenek fel hiteleket, és amikor fellendülés és
pénzbőség van, akkor fizessék vissza ezeket. Háborúk idején a
pénz aranyra váltását, azaz a pénz aranyfedezetét rendszerint
felfüggesztették, de békeidőben visszaállították. Így
folytatódott az a rendszer, hogy amikor volt bőségesen arany és
ráépülő pénz, akkor virágzott a piacgazdaság, amikor nem volt,
akkor a pénzmennyiség zsugorodása gazdasági pangást,
visszaesést, sőt válságot idézett elő az értéktermelő
reálgazdaságban.
Már
a nagy világgazdasági válság idején, 1932-ben, egyes
gazdaságtudósok azt ajánlották, pl. az Egyesült Államok
kormányának, hogy csökkentse költségvetési deficitjét, és
állítsa helyre a költségvetés egyensúlyát. Vagyis a mai
restrikciós gazdaságpolitikai elképzelések már akkor forgalomban
voltak. Mások viszont azt javasolták, hogy a pénzkibocsátást el
kell választani az aranytól, azaz meg kell szüntetni a pénz
részleges aranyfedezetét. Franklin Delano Roosevelt New Deal néven
ismert gazdasági kurzusa lényegében úgy számolta fel a gazdasági
és pénzügyi válságot, hogy a második világháborúra való
felkészülés érdekében a kormányzat jelentősen megnövelte az
állami kiadásokat és a Federal Reserve System pedig fokozta a
forgalomban lévő pénz mennyiségét és egyidejűleg több
milliárd dollárnyi kamatmentes pénzt pumpált
ekkor a gazdaságba. Tehát ismét bizonyítást nyert, hogy
lehetséges kamatmentes pénzt is kreálni és vele a gazdasági
növekedést stimulálni úgy, hogy az ne legyen inflációs hatású.
Ebből következik, hogy a kamatmentes finanszírozásnak most
sincsenek elvi, pénztechnikai, fiskális és monetáris akadályai,
csupán az az akadálya, hogy a pénzvagyon monopóliumával
rendelkezők jelenleg nem hajlandóak még időlegesen sem korlátozni
kamatigényeiket. Azaz nem készek egy másik fontos érdeküknek - a
gazdasági és társadalmi stabilitás megőrzésének - alárendelni
gazdagodási vágyukat, ahogyan azt a háborús körülmények
kényszere alatt a győzelem elérése érdekében átmenetileg
megtették.
1944-ben
az ipari országok létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot és a
Világbankot, elsősorban az arany, a dollár és a többi valuta
átváltási arányának a stabilizálására. A második világháború
utáni korszakot magas termelékenység, ésszerű bérszínvonal és
alacsony kamatlábak jellemezték, amelyek az adósságnak a bruttó
nemzeti össztermékhez viszonyított arányát többé-kevésbé
azonos szinten tartották. Ez a helyzet később megváltozott.
Egyrészt, mert a reálgazdaság monopolizálódása fokozódott,
másrészt a "Big Business" mellett kialakult az
ugyancsak monopolhelyzetű erős "Big Labor". Ennek
következtében rendszeresen nagyobb arányú volt a bérnövekedés,
mint a reálgazdaság termelékenységének a növekedése. Azaz az
egységnyi termékre eső munkaköltség gyorsabban emelkedett az
indokoltnál, és a megnövekedett pénzmennyiség gyorsította az
áremelkedés ütemét. A központi bankoknak választaniuk kellett:
vagy engedik a pénzellátás növekedését és ezzel nagyméretű
inflációt okoznak, vagy elutasítják ezt, de akkor a reálgazdaság
a pénzszűke miatt összezsugorodik, és ez nagyarányú
munkanélküliséghez vezet. Ekkor az történt, hogy mindkét
követelménynek eleget téve, úgynevezett stagflációt hoztak
létre. Vagyis egyszerre stagnált a gazdaság és egyszerre volt
magas az infláció. Egyidejűleg zsugorodott a reálgazdaság, és
nőtt a forgalomban lévő pénz mennyisége. Ezután kísérletezni
kezdtek az árak és bérek állami szabályozásával - gondoljunk
csak Nixon elnök ár- és bérstopjára, - de valamennyi próbálkozás
kudarcot vallott. Egyrészt azért, mert ezek az intézkedések nem
voltak kötelezőek, másrészt túlságosan bürokratikusak voltak,
harmadrészt a termelékenység növekedéséből adódó hasznok
igazságtalanul kerültek elosztásra. E súlyos gazdasági és
társadalmi problémák megoldására a közgazdászok absztrakt
matematikai formulákat kezdtek keresni, és sajnos alkalmazni is a
valóságos gazdasági folyamatokban.
Néhány
szó a problémák eltérő természetéről
Itt
kell egy kitérőt tennünk annak bemutatására, hogy megoldásuk
lehetősége szempontjából a problémák vagy konvergensek vagy,
divergensek. Ez azért fontos, mert konvergens problémák
megoldására alkalmas módszerekkel divergens problémákat nem
lehet megoldani. A monetarizmus esetében pedig éppen egy ilyen
kudarcra ítélt kísérlettel állunk szemben. A konvergens
problémák természet-tudományos módszerekkel véglegesen
megoldhatóak, míg a divergensek nem. A természettudományok
konvergens problémáira az absztrakt matematikai módszerek jól
alkalmazhatóak, mert itt elvileg minden kérdés megoldható. Ezzel
szemben az emberrel, az emberi társadalommal és annak
tevékenységével, így a közgazdasággal foglalkozó problémák
megoldására is a matematikai módszerek csak igen korlátozottan,
elsősorban technikai-kisegítő eszközként és nem érdemben
alkalmasak.
Miért
divergens minden emberrel kapcsolatos probléma? Azért, mert az élet
és minden emberi tevékenység annyira összetett és dinamikus,
hogy csak komplementer ellentétpárok kettős követelményével
ragadható meg. Minden életjelenség ellentétes oldalak közt
húzódó egyensúlyi állapot, amely minduntalan megbomlik és ezért
folyamatosan helyreállítandó, ha a szélsőséges állapot
kialakulását, az egyensúly tartós megbomlását - egy beteg
állapot kialakulását - el akarjuk kerülni. A két problémafajta
különbözőségének a szemléltetésére nézzünk néhány
példát: Először vegyünk szemügyre egy konvergens problémát.
Erre jó példa annak a feladatnak a megoldása, hogy létrehozzunk -
mondjuk - egy emberi erővel hajtott kétkerekű járművet. Számos
megoldási javaslat után szűkülnek majd a válaszok, végül
megjelenik egy tartósnak bizonyuló válasz: ez a jármű a
kerékpár. A válasz azért időtálló, mert megfelel a természeti
törvényeknek és az emberi igényeknek. A konvergens problémákra
az a jellemző - mutatott rá E. F. Schumacher, akinek az elemzésére
a továbbiakban is támaszkodunk -, hogy minél behatóbban
tanulmányozzuk őket, a rájuk adandó válaszok egyre közelítenek
egymáshoz. Természetesen ezek a problémák is feloszthatóak már
megoldott és még megoldandó problémákra. A lényeg azonban az,
hogy ezek a természettudományos, műszaki-technikai problémák
elvileg véglegesen megoldhatóak, mert ezekben nincs jelen az ember.
Általában a természettudományok: a fizika, kémia, csillagászat,
vagy az elméleti tudományok, mint a matematika és a geometria
foglalkoznak konvergens problémákkal.
Az
emberre, a társadalmi életre, köztük a közgazdaságra érvényes
másik problémafajtánál viszont azt tapasztaljuk, hogy noha számos
felkészült kutató tanulmányozza őket, egymásnak szögesen
ellentmondó válaszokra jutnak. Sőt: minél logikusabbak és
világosabbak ezek a válaszok, annál inkább ellentmondanak
egymásnak. Ezért nevezhetőek szétágazó, divergens problémáknak.
A társadalomban, pl. a leggyakrabban szembekerülő két
követelmény, a szabadság és az egyenlőség. A szabadság az
erőseknek, az egyenlőség a gyengébbeknek kedvez. Egyesek
szabadsága csökkenti mások egyenlőségét és egyesek túlzott
szabadsága pedig meg is szünteti az egyenlőséget. Az egyenlőség
korlátozza a szabadságot, az eltúlzott egyenlőség, az
egyenlősdi, pedig csaknem meg is szünteti azt. Tehát mihelyt az
ember és a társadalom kérdéseivel foglalkozunk, azonnal szembe
kell néznünk az emberi élettel és az azt jellemző
ellentétpárral: a születéssel és a növekedéssel, valamint a
hanyatlással és pusztulással. Társadalmi vonatkozásban pedig a
szabadsággal és a renddel.
Ezek
miatt a ki nem küszöbölhető ellentétek miatt, - amelyek
mindegyike valóságos életfolyamatokat, reális szükségleteket és
érdekeket jelenít meg, - az emberi élet, így a társadalmi és
gazdasági élet egyensúlyának a megteremtése is absztrakt
matematikai formulákkal nem oldható meg egyszer és mindenkorra.
Absztrakt formulákkal még időlegesen sem. De ha nem is oldhatóak
meg véglegesen ezek a problémák, emberközpontú komplex
megközelítéssel átmenetileg meghaladhatóak,
amennyiben a kölcsönös egymásrautaltság és felelősség alapján
szem előtt tartjuk a másik ember alapvető érdekeit is. A Biblia
szavait használva: Ha tényleg "úgy szeretjük felebarátunkat,
mint önmagunkat". A szabadság és egyenlőség ellentétes
irányú igénye ugyanis a testvériség, a szolidaritás, a
közösségi érzés segítségével alkothat csak harmonikus,
egyszersmind egymást kiegészítő és fenntartó egységet. Ebben
az esetben nem a logika, hanem az emberi-történelmi tapasztalat és
az ember isteni eredetű - vagy ha úgy tetszik természeti eredetű
- magasabb képességei a mérvadóak. Az alkotóértelem isteni
(természeti) adományával rendelkező embernek ezeket a magasabb
képességeit kell újból és újból aktivizálnia.
Nézzünk
most meg néhány divergens problémát a társadalmi életben. A
népszuverenitáson alapuló valódi demokráciában - mint
harmonikus társadalomban - egyszerre van szükség az
igazságszolgáltatásra és a könyörületre. Noha az egyik
látszólag tagadja a másikat, valójában a köztük lévő
feszültség és egymásrautaltság teszi élővé és
kiegyensúlyozottá a demokrácia rendjét. Ugyanis az
igazságszolgáltatás könyörület nélkül kegyetlenség. A
könyörület fegyelmező kényszer nélkül - rend nélkül - káosz
és anarchia. A társadalomnak egyaránt szüksége van a változásra
és a stabilitásra, a hagyományok őrzésére és a megújulásra,
a közérdek és a magánérdek együttes érvényesülésére,
folyamatosan megújítandó konszenzusára.
A
gazdasági életben is követelmény-pároknak,
kettőskövetelményeknek kell egyszerre eleget tenni. A
harmonikus, stabil, kiegyensúlyozott gazdasági életnek egyszerre
van szüksége a piac működésének szilárd kereteire, és
szereplőinek a szabad mozgására, az előrelátó tervezésre és a
laissez-faire-re, gazdasági rendre és a "tégy, ahogy óhajtod"
gazdasági szabadságára. Az egészséges növekedésre és a
természetes hanyatlásra. A társadalom és benne a gazdasági élet
egészsége ezeknek az ellentétes követelményeknek az együttes és
folyamatos teljesítésétől függ. Ha csak az egyik követelmény
érvényesül, az kegyetlenné teszi az adott társadalmat,
kiegyensúlyozatlansághoz, majd felbomláshoz vezet. Ez történt a
Szovjet Birodalommal, de ez a veszély fenyegeti a szélsőséges
liberalizmus globalista rendszerét is.
Jól
példázza a kettőskövetelmények érvényesítésének
szükségszerűségét a gazdasági életben az 1997 nyarán
Amsterdamban megtartott úgynevezett második maastrichti
tanácskozás, ahol éles vita bontakozott ki az egységes európai
pénzrendszer bevezetése körül. A vita a tagállamok
pénzügyi-gazdasági szuverenitásának a megszüntetése és egy
demokratikusan nem ellenőrzött nemzetek feletti szervezetre, az
Európai Központi Bankra való átruházása körül éleződött
ki. Ez az új szerv az Európai Unió demokratikus politikai
intézményrendszere nélkül nem képes eleget tenni a független
szakszerűség és a társadalmi befolyásolás, a politikával
szembeni autonómia és a demokratikus politikai ellenőrzés
egyszerre érvényesítendő követelményeinek. Az árstabilitás
egydimenziós követelménye a reálgazdaság komplex szempontjai
rovására érvényesülhet, a pénzügyi szféra partikuláris
érdekei pedig háttérbe szorítják az általános társadalmi
szükségleteket és érdekeket.
A
szocialista irányzatú francia kormány a gazdasági növekedés és
az új munkahelyek teremtését is központilag kezelendő uniós
feladatnak tekinti és ennek is meg akarta teremteni az uniós
intézményrendszerét. Német részről a gazdasági növekedést és
a munkahelyteremtést elsősorban a tagországok feladatának
tekintik, mivel az országonként eltérő sajátosságok így jobban
figyelembe vehetőek. Csakhogy a pénzkibocsátástól és a
kamatszabályozástól, tehát a monetáris politikától függ a
legjobban a növekedés és a munkahelyek száma. Vagyis pontosan
attól, ami kikerül a tagállamok hatásköréből, és amely felett
nem lesz többé alulról jövő demokratikus ellenőrzés. A
központi bankok autonómiáját tagállami szinten is biztosítani
lehetne a tevékenységüket összehangoló egységes
és kikényszeríthető uniós működési
szabályzat bevezetésével. Így a monetáris politikában
is érvényesülhetne az országonkénti eltérő sajátosságok
figyelembevétele. Monetáris konfekció öltözék helyett
a tagállamok testre szabott monetáris ruhát viselhetnének. Ez
lehetővé tenné az uniós és tagállami érdekek jobb
harmonizálását, azt, hogy a gazdasági növekedés és a
munkahelyteremtés követelményei legalább olyan mértékben
érvényesüljenek, mint a pénzügyi stabilitás monetáris
szempontjai. A kettőskövetelmények együttes érvényesítése
azonban Amsterdamban nem sikerült. Ez olyan kiegyensúlyozatlan
helyzetet eredményezhet, amelynek még nehéz felmérni a
következményeit.
Az
absztrakt - vagyis az egyén és társadalom összetett szükségleteit
kiiktató, egyetlen vonatkozásra leszűkítő - monetarista dogmákra
felépített nyugati világgazdasági rendszer is alapjaiban
egyoldalúvá és kiegyensúlyozatlanná vált az elmúlt két és
fél évtized során.
A
szélsőséges liberalizmus antiliberális
A
kiegyensúlyozatlanságnak van egy elvi oka és egy
másik módszertani oka. Először elemezzük az elvi
okot. Ha a szabadság jó dolog, azt hihetnők, hogy a még több
szabadság még jobb dolog. Ez azonban tévedés. A még több, azaz
a végletes szabadság, a szabadosság, vagy újkeletű szóval
libertarianizmus, a kiegyensúlyozatlanság, az egyoldalúság, a
káosz, azaz a szabadsággal való visszaélés szabadságához
juttatja a társadalom egy elenyésző kisebbségét. Mi a
baj az eltúlzott liberalizmussal? Az, hogy ez a liberalizmus már
nem liberális, hanem autokrata. A monopóliumok által dominált
gazdasági életre is azokat a szabályokat erőlteti, amelyek csak
akkor érvényesek, ha hozzávetőleg egyenlő erejű, egymást
kiegyensúlyozni, és ezért egymással versenyezni képes szereplők
vannak jelen a piacon. A liberalizmus legfőbb belső fogyatékossága,
hogy a végletesen megosztott társadalomra alkalmazott formailag
azonos elvekkel valójában kettősmérce alkalmazására kényszerül
az individuális jogok gyakorlati érvényesítése során. Az
egyenlő liberális elvek azáltal válnak szélsőségessé, hogy
szélsőségesen egyenlőtlen helyzetű egyénekre alkalmazzák őket.
A liberalizmus minden egyes egyén, polgár szabadságáról és
autonómiájáról beszél, de ténylegesen csak az erősek, a
vagyonosok és ezért hatalmasok, korlátlan egyéni szabadságát és
autonómiáját segíti érvényesülni a társadalmi, politikai és
gazdasági élet gyakorlatában. És ezt nem csupán szubjektív
hibából teszi, nem egyszerűen hirdetőinek esetleges személyes
rosszhiszeműségéből, hanem objektív okokból is, szükségszerűen
kényszerül erre. Ugyanis a vagyontalan, hatalomnélküli és
függőhelyzetű egyének szabadsága és autonómiája csak az
erősek, vagyonosok és hatalmasok aránytalanul nagyra nőtt
szabadságának és autonómiájának a korlátozásával
érvényesülhetne. Ezt a korlátozást a hátrányos helyzetű
egyének csak a közhatalom, azaz a demokratikus állam
igénybevételével tudják érvényesíteni, mert önvédelmükre
csak ez az eszköz áll a rendelkezésükre. A minden egyes polgárt
egyformán megillető szabadság és autonómia megkövetelné a
hatalmi túlsúlyba került egyének túl nagy szabadságának és
autonómiájának az állami beavatkozással történő átlagos
szintre való korlátozását. Tehát a liberalizmus fenntartása
mindenki számára csak az állam hathatós és folyamatos
közreműködésével "antiliberális" módon lehetséges.
Ezt a beavatkozást azonban a jelenlegi liberalizmus a végsőkig
ellenzi, és ezzel válik szélsőségessé. Az a rendszer lenne nem
szélsőségesen liberális, amely kész volna állami eszközökkel
a gyengék számára is megvédelmezni, és tartalommal megtölteni a
liberális jogokat. Ez a mérsékelten liberális berendezkedés már
nem egy alibi demokrácia lenne, nem elitkormányzást gyakorló
rejtett oligarchikus uralom, hanem valamennyi polgár egyenlő
szabadságát garantáló, népszuverenitáson alapuló demokrácia.
A szabadság motorja csak akkor működhet biztonságosan, ha az
egyenlőség fékberendezése is hatékonyan működik. Amikor
meglódul a szélsőséges liberalizmus, akkor rá kell taposni az
egyenlőség fékjére. Ez pedig állami beavatkozást jelent a
társadalom többségét alkotó hátrányos helyzetűek érdekében.
Ha
nem érvényesül a szervezett közhatalom, a demokratikus állam
ellenőrző és korlátozó funkciója, akkor a vagyonosok,
hatalmasok egyéni szabadsága és autonómiája - az előnytelen
helyzetűek rovására - korlát nélkülivé válik. Megteremtődik
az önzés, a hatalommal való visszaélés lehetősége, azaz
mindenki szabadsága, a csupán egyeseket megillető szabadsággal
való visszaélés szabadságává degenerálódik. Így vált
lehetségessé, hogy napjainkra a pénzteremtés és kamatszabályozás
világszintű szupermonopóliumával rendelkező kislétszámú
embercsoport számára a szabadság a korlátlan és globálisméretűvé
felfúvódott nyerészkedés szabadosságává torzuljon. Ez a
helyzet természetesen sérti a vagyontalan, pénztelen és hatalom
nélküli egyének szabadságát és autonómiáját, amelyet csak a
közhatalom képes a túlhatalmú egyénekkel szemben megvédeni.
Vagyis a komolyan gondolt liberalizmus megkövetelné a szélsőségesen
egyenlőtlenül elosztott vagyoni, társadalmi és gazdasági
szabadság folyamatos újraelosztását, a liberalizmus szélsőséges
változatának a megtagadását. Ezt azonban csak egy népszuverenitás
elvére felépült demokratikus állam képes megvalósítani, amely
valóban a szuverén polgárok megbízásából és azok szoros
ellenőrzése alatt tevékenykedik.
Természetesen
a szélsőséges liberálisok is azt vallják, hogy az egyéni
szabadságjogok mindenkit egyformán megilletnek. A formális jogok
egyenlő alkalmazása azonban a kettéhasadt társadalom
szélsőségesen eltérő helyzetű tagjaira, antiliberális, nem
demokratikus. Hiszen tudjuk, hogy akinek van pénze, annak van
szabadsága, akinek nincs pénze, annak ténylegesen szabadsága
sincs. Ha tehát a szélsőséges liberálisok, a vagyontalan,
pénztelen, függőhelyzetű polgárok jogait nem védik meg, az
erősek, vagyonosak korlátlanul érvényesülő szabadságával,
egyre növekvő túlhatalmával szemben, akkor azt is mondják és
gyakorolják, hogy csak a vagyonos, hatalommal bíró egyének
szabadságjogai számítanak. Csak ők gyakorlatilag a liberális
szabadságjogok alanyai, a többi embert pedig csak névlegesen,
látszólag illetnek meg ezek a jogok, tartalmatlan papirosjogok
formájában. A liberálisok elleneznek minden közösségi-állami
beavatkozást a privilegizált helyzetű emberek szabadságjogaiba.
Az állam szinte minden újraelosztó, a gyengéket védelmező
szociális tevékenységét fel akarják számolni. Egyedül azt az
állami beavatkozást helyeslik, amely a vagyonosok tulajdonát és
privilegizált helyzetét védelmezi a jogállam és az állami
erőszak minden eszközével, a hátrányos helyzetű többséggel
szemben. A mai Magyarországon azt az állami beavatkozást is
helyeslik a szélsőséges liberalizmus magyar képviselői, amely
kormányzati segédlettel csoportosítja át máig tartó
folyamatossággal a közvagyont egy elenyésző kisebbség
tulajdonába.
Összefoglalva:
az eltúlzott, állami beavatkozást, társadalmi korlátozást nem
ismerő liberalizmus, szükségszerűen megtagadja önmagát, és a
társadalom többségének szabadsága - gazdasági és tényleges
szabadságjogai - ellen fordul egy privilegizált kisebbség
korlátlan gazdagodása és cselekvési szabadsága érdekében. A
liberalizmus antiliberalizmussá, oligarchikus uralommá,
autokráciává fajul. Ezért napjaink igazi liberálisai
azok, akik újra mindenki számára biztosítani kívánják a
tartalmas egyéni szabadságjogokat. Ezeket ma közösségben
gondolkodó nemzetieknek, populistáknak nevezik. De valójában ők
az igazi szabadelvűek, mert korlátozni kívánják az pénzhatalmat
birtokló előnyös helyzetűek szűk rétegének a szervezett és
ellenőrzetlen magánhatalmát azért, hogy a társadalom többségét
alkotó hátrányos helyzetű egyének szabadságjogai is
érvényesülhessenek.
Most
térjünk rá a monetarista dogmák módszertani fogyatékosságára.
A szélsőséges liberalizmusra épülő monetarista közgazdászok a
különböző jövedelemelosztási rendszerek kudarcainak alapos
elemzése, megértése, és ennek megfelelő megoldások kidolgozása
helyett absztrakt matematikai formulákat kezdtek
kieszelni és alkalmazni annak kimutatására, hogy a legfőbb
társadalmi bajnak kikiáltott inflációt a pénzmennyiség bővülése
okozza. Azaz olyan körülmények kialakulása, amikor a
pénzkibocsátás üteme meghaladja a reálgazdaságban előállított
áruk és szolgáltatások egészének a növekedési ütemét. Az
absztrakt matematikai formulák ráhúzása a valóságos gazdasági
életre mind társadalmilag, mind gazdaságilag katasztrofális
következményekkel járt. Az értékelőállító reálgazdaság
növekedése lelassult, az állami bevételek csökkentek, a
költségvetési deficitek megnőttek, amelyek aztán nagyméretű
állami- és társadalmi szintű eladósodást eredményeztek. Ez az
eladósodás azóta is mértani haladvány szerint növekszik a
csupán időmúláshoz és nem a gazdasági növekedéshez kötött
aránytalanul magas kamatlábak következtében. Nemcsak a nominális,
de a tényleges kamatok is jelentősen emelkedtek. Az eladósodás és
a magas kamatlábak következtében összehúzódott a reálgazdaság
és e zsugorodás nyomán folyamatosan nő a munkanélküliség. Ma
már egyetlen hivatalos gazdasági irányzat sem említi a teljes
foglalkoztatottság és a szilárd árak együttes megvalósításának
követelményét és lehetőségét. Ez komoly társadalmi
konfliktusok veszélyét is felidézi.
A
korlátozástól mentes szabad kereskedelem, a laissez-faire irányzat
- érvényességi körét túlfeszítve - mindent megoldó csodaszer
rangjára emelte az Adam Smith által metaforikusan "láthatatlan
kéznek" elnevezett gazdasági hatást. Ez a "láthatatlan
kéz" - az "invisible hand", - az egyes egyének
cselekvéseit irányító önérdek. Ezen elmélet szerint, ha
mindenki önző érdekét követi, akkor végül is az egyéni
akaratoktól eltérő, a közjót szolgáló eredmény áll elő,
mert mindenki önzően hasznosat tesz a másiknak a viszonzás
ugyancsak önző reményében. Azért, hogy az önérdeknek ez az
úgymond "természeti törvénye" szabadon működhessen,
alakították ki a laissez-faire tantételét. E doktrína képviselői
ellenezték az olyan szociális törvényeket, amelyek betiltották a
gyermekmunkát, szabályozták a munkaidőt és a munkakörülményeket.
Joggal teszi fel a laissez-faire képviselőit bírálva a kérdést
Paul Hellyer neves kanadai közgazdász és politikus, hogy a bankok,
vagy a társadalom érdeke-e az, hogy a jelenlegi pénzügyi
rendszerben az állampolgárok garantálják adóikkal saját
pénzüket, amelyekkel viszont a bankok tulajdonosai gazdálkodnak és
spekulálnak a maguk hasznára.
A
pénzmonopólium globális ernyője
A
múlt század végén 10 év alatt a Rockefellerek, a Mellonok, a
Carnegiek és a Morganok felfalták versenytársaikat. Rockefeller
nyíltan hirdette, hogy monopolhelyzet kialakításával óvni
kívánja magát és vállalatát az úgymond "romboló
versenytől." Vajon kinek az érdekét szolgálta a monopóliumok
és monopol helyzetek ilyen nagyarányú kialakulása? Ezek a
monopóliumok ragaszkodnak ahhoz, hogy beszállítóik versenyezzenek
árajánlataikkal, miközben ők maguk aránytalanul nagy
extraprofitot tartalmazó monopolárakat diktálnak. A
monopolgazdaság létrejötte aláásta saját alapját, a
laissez-faire gazdaságot, azaz a szabad vállalkozáson alapuló
piacgazdaság rendszerét. Ezt a piacgazdaságot már csak állami
beavatkozással lehetett és lehet megmenteni. Ha létrejönnek a
magánmonopóliumok, akkor csak a közhatalom, az állam képes féken
tartani korlátlanná vált gazdasági hatalmukat vagy úgy, hogy
feloszlatja őket, vagy úgy hogy szigorúan szabályozza
működésüket. Monopolellenes törvényhozásra van szükség, mert
ekkor már csak állami beavatkozással lehet az állami beavatkozást
ellenző, annak a tagadásaként létrejött szabadvállalkozáson
alapuló laissez-faire piacgazdaságot fenntartani. A monopóliumok
szervezett magánhatalmát csak az állam, a szervezett közhatalom
képes kordában tartani, megszabályozni. Azaz a liberalizmust csak
állami beavatkozással lehet saját elfajzásától megmenteni.
Napjainkban
ismét járványos méreteket öltött a monopóliumok és
monopolhelyzetek kialakulása. Globális szinten ugyanis most
fejeződik be a piacgazdaságnak monopóliumok és oligopóliumok
által dominált rendszerré való átalakulása a pénzvagyon, a
kamatozó hitelpénz és a pénzpiac univerzális hegemóniája
alatt. A tömeges vállalati egyesülések, beolvadások
szisztematikusan aláássák a gazdasági versenyt, a szabad
vállalkozást. Ezek a monopóliumok rendszerint olyan székhelyeket
választanak világszerte, ahol nagyrészt kibújhatnak az adózás
alól. Termelőegységeiket odatelepítik, ahol a legolcsóbb a
munkabér, a nyersanyag, az energia, ahol legalacsonyabb az adó és
nincsenek, vagy alig vannak környezetvédelmi előírások. Egyes
helyeken még kedvezményekben és állami támogatásban is
részesülnek, mint például a szovjet birodalomból kivált
kelet-közép európai új demokráciákban. Joggal kérdezhetjük,
hogy ezek a szinte járványos méretűvé vált egyesülések a
menedzserek és a részvényesek önös érdekeit, vagy pedig a
lakosság és a társadalom egészének az érdekit szolgálják-e?
Amikor az egyik vállalat kölcsönt vesz fel, akkor valójában
felhígítja a forgalomban lévő pénz mennyiségét, mert ezt a
pénzt a kölcsönadó bank a kölcsön felvételekor a levegőből
állítja elő. Az így elővarázsolt bankkölcsön után fizetendő
kamat viszont levonható az adóból. Ez csökkenti az államháztartás
közcélokat szolgáló bevételeit. Ily módon az egyszerű
adófizetőé lehet az az "előjog", hogy pénzével
támogathatja a nagyban spekuláló és csillagászati jövedelmet
zsebrevágó keveseket, akik ezért a jövedelmükért semmilyen
tényleges értéket nem állítottak elő a társadalom számára. A
gazdaságtörténet tanulsága szerint az állami szabályozást és
a monopóliumok korlátozását nélkülöző, azaz a csak részükre
fenntartott laisseze-faire nem egyéb, mint engedélyezett
lopás. A józan megfontolás olyan szabályokat igényelne,
amelyek lehetővé tennék a fair-play, az üzleti tisztesség
kötelező érvényesítését.
Az
amerikai politikai rendszer például összes fogyatékosságával
együtt egyelőre még a súlyok-ellensúlyok és kölcsönös
ellenőrzések mechanizmusára épül. Ez az egyensúlyozó-ellenőrző
rendszer azonban a gazdasági szférában sem nélkülözhető. John
Stuart Mills figyelmeztetése, hogy az egyes egyének és csoportok
érdekei ott érnek véget, ahol más egyének és csoportok érdekei
kezdődnek, annál inkább időszerű, mivel az erős egyének és
csoportok túlhatalma manapság egyre jobban akadályozza a gyenge
helyzetű egyéneket és csoportokat jogaik érvényesítésében.
Csak az állami szabályozás, a szervezett közhatalom képes az ő
jogaikat megvédelmezni a szervezett magánhatalom túlkapásaival
szemben.
Itt
célszerű visszatérni arra, hogy a szovjet birodalomból kikerülve,
milyen gazdasági és társadalmi rendszerbe csöppent a magyar
társadalom. A kommunista parancsgazdálkodás központi
tervutasításos rendszerével olyan államkapitalizmusnak volt
tekinthető, ahol a pártállami bürokrácia teljes
monopolhatalommal rendelkezett a gazdaság egésze felett. Ez a
rendszer, amely a laissez-faire kapitalizmus, azaz a monopolkorszak
előtti, szabad vállalkozáson alapuló piacgazdálkodás
alternatívájaként jött létre, kudarcot vallott, mert döntéshozó
irányító szervezete túlzottan centralizált volt. A döntés túl
lassú, a szakmai hozzáértés pedig korlátozott volt és a
személyes érdekeken alapuló felelősség alig volt jelen. Ahogyan
helytelen volt a tervgazdálkodás és a szocializmus azonosítása,
ugyanúgy helytelen a piacgazdálkodás és a kapitalizmus
összekeverése. A pénzvagyon monopolrendszerében, a
kapitalizmusban, csak egy korcs piac létezhet, mert csak olyan
termékek és szolgáltatások előállítására kerülhet sor,
amelyek kamat és profit formájában a pénztulajdonosok által
előírt mértékű nyereséget biztosítanak a befektetett tőke
számára.
Magyarországon
sem a szabadvállalkozáson alapuló piacgazdálkodás váltotta fel
a parancsgazdálkodás bukott rendszerét, ahogyan azt reméltük,
hanem a pénzpiac hegemóniájának alárendelt, monopóliumok és
monopolhelyzetek által dominált, igen kevés mozgástérrel
rendelkező csökevényes piacgazdálkodás. Surányi György, a
Nemzeti Bank elnöke 1997 márciusában "magántulajdonon
és pénzügyi koordináción alapuló verseny-rendszerként"
határozta meg a jelenlegi magyar gazdasági rendszert. Szavaiban a
kulcskifejezés a "pénzügyi koordináció,"
amely a pénzpiaci diktatúra enyhítő, szépítő kifejezése. A
pénzpiaci koordináció ugyanis a hitelpénzteremtés, a kamat- és
árfolyamszabályozás szupermonopóliumán alapszik. A mai
világgazdaságban ez a minden egyéb gazdasági tényezőt
meghatározó és befolyásoló globális méretű szupermonopólium
a legfőbb gazdasági hatalom, mert hegemóniáját a gazdaság
minden szereplőjére kiterjeszti, a reálgazdaságot uraló
multinacionális világcégeket, transznacionális monopóliumokat és
oligopóliumokat is beleértve.
A
jelenlegi gazdasági rendszer tehát a fundemantalista
liberalizmus monetarista gazdasági kurzusának a
következménye, amely azt színleli, hogy szabad vállalkozáson
alapuló piacgazdasági rendszerben élünk, nem pedig egy olyan
pénzpiaci diktatúrában, amelyben a pénzteremtés és
kamatszabályozás szupermonopóliuma a domináns tényező, amelynek
teljesen alá van rendelve az árutermelő reálgazdaság. Ha tehát
a szélsőséges monetarizmus a bajok fő oka, akkor miként lehetne
és kellene végrehajtani egy olyan gazdasági reformot, amely
megszabadíthatna minket ettől a Soros György által
istéveszmének minősített eszmerendszertől és
gazdasági egyeduralmától? Olyan komplex gazdasági megközelítésre
van szükség, amely ismét az embert, a társadalmat, az emberi élet
lehetőségének az optimális kibontakoztatását állítaná a
központba, amiként az a szabad vállalkozáson alapuló piaci
rendszerben, ha nem is tökéletesen, de mégis megvalósult. Olyan
gazdaságpolitikára és azt megvalósító szabályozásra és
intézményrendszerre van szükség, amely újra az értékelőállító
reálgazdaságot fejlesztené, szemben a jelenlegi helyzettel,
amelyben az értéket elő nem állító, spekulációs pénztőkének
van korlátlan mozgástere. Ma már a pénzteremtés és
kamatszabályozás fontos közügye néhány pénzember magánügyévé
vált, a köz teljes kizárásával. Ezt a mérhetetlen hatalmat zárt
ajtók mögött, titokban hozott döntéseikkel gyakorolják, amely
felett már szinte nincs semmilyen demokratikus kontroll.
A
kamatmentes állami pénzteremtés
Az
emberközpontú gazdaság tehát elsősorban egy átfogó monetáris
reform megvalósítását igényli. Mindenek előtt meg kell
változtatni a pénzteremtés jelenlegi módját, és csökkenteni
kell a hitel, vagy adósság szerepét a pénzteremtésben. Több
mint két évszázad óta ugyanis csaknem minden új pénz
adósságként, illetve hitelként kerül a gazdasági életbe. A
normális pénztől eltérően az ilyen hitelpénzre kamatot kell
fizetni, amely állandóan növeli az eladósodást. Át kell
térni a kamatmentes állami pénzteremtés és finanszírozás
rendszerére. Ha az állam ki tud bocsátani államkötvényeket,
amelyeknek a gazdasági tevékenység és az adó a fedezete, akkor
pénzt is kibocsáthat ugyanilyen fedezettel. A különbség azonban
igen nagy. Az államkötvények után tetemes kamatot kell fizetni a
kincstárnak, az állam által teremtett pénz viszont
kamatmentes. Az amerikai jegybank szerepét betöltő
magántulajdonban lévő pénzkartell, a Federal Reserve System,
röviden a FED, ha úgy dönt, hogy megnöveli a pénz mennyiségét,
akkor vásárol - mondjuk - 1 milliárd dollárért államkötvényt.
Ezt egy fiktív csekkel fizeti ki, amelynek nincs pénzfedezete. Az
amerikai államkincstár azonban elfogadja, mint készpénzt és
kamatot fizet érte. Ezt a pénzt angol kifejezéssel "high-powered
money"-nak, azaz nagy erejű pénznek nevezik. Azért "nagy
erejű" ez a jegybanki pénz, mert a kereskedelmi
bankrendszerben ez képezi a banki letétek alapját, - erre utal a
tartalékot jelentő reserve szó használata -, amely tartalékra
támaszkodva aztán megteremtik a kikölcsönzésre kerülő, de csak
a kölcsönfelvétel pillanatában megszülető fiktív hitelpénzt.
Több mint 200 évvel ezelőtt, a mintául szolgáló Bank of England
megszületése idején, a bankok még csak a kétszeresét adhatták
kölcsön, mint amivel rendelkeztek. Ma már az átlag az,
hogy mindenegyes tartalék dollárra támaszkodva 20-tól 30
dollárig terjedő mértékben teremtenek és kölcsönöznek ki
fiktív pénzt a bankok és szednek utána kamatot. A kamat
fedezetére szolgáló pénzmennyiséget azonban nem teremtik meg.
Ezzel ciklikusan pénzszűkét és recessziót okoznak.
Ez
a rendszer ma már nemzetközi standarddá vált. (Nem azért, mert
olyan jó és hatékony, hanem azért mert a nemzetközi
pénzcsoportok elég erősek voltak, hogy a világra kényszerítsék
ezt a kizárólag az ő érdekeiknek kedvező rendszert. Ez sajnos
napjaink tudományos vitáira is érvényes. Nem az érvek
igazságtartalma szabja meg elfogadásukat vagy elvetésüket, hanem
az, hogy képviselőik mögött ott áll-e a pénzhatalom vagy sem.)
A kormányok és a központi bankok a jelenleg forgalomban lévő
pénzmennyiségnek csak mintegy a 8 százalékát bocsátják ki, a
pénz 92 százalékát a pénzkreálásra felhatalmazott magánbankok
teremtik meg. A bankok levegőből előállított fiktív pénzükért
azonban nemcsak kamatot kérnek, hanem kölcsönbiztosítékokat,
rendszerint jelzálogjogot is. Ez utóbbi bármi lehet, ha
nem-fizetés esetén értékesíthető és a bank kielégítheti
belőle követelését. Bank kreálta mesterséges pénzszűkével és
a nyomában járó recesszióval így lehet nem-valódi pénzért
valódi értéket jelentő fizikai tulajdonra szert tenni. Mivel a
hitelpénz megteremtésekor a kamatot nem teremtik meg, a pénzszűke
bekövetkezése előre van programozva. A bankok maguk diktálják a
kölcsönfelvétel feltételeit. Ha a kapott biztosíték értéke
csökken, akkor gyakran felmondják a hitelt és követelik fiktív
pénzük valódi pénzzel történő azonnali visszafizetését.
Ha
ezek a kereskedelmi bankok különböző államoknak nyújtanak
kölcsönt, akkor azt végrehajtó útján természetesen nem tudják
behajtani. Helyette az adós országgal szemben tulajdonosként
kezdenek viselkedni, és diktálni kezdik a választott
politikusoknak, hogy azok hogyan irányítsák országukat. Mivel a
privát tulajdonban álló bankrendszer és központi intézménye az
autonóm jegybank a pénzteremtés monopóliumával bármikor
visszaélhet, ezért rendkívül fontos ennek a monopolhatalomnak a
szoros, demokratikus ellenőrzés alá vétele. Pl. az amsterdami
u.n. "Maastricht 2" tanácskozást megelőzően fontos
kérdéssé vált, hogy az Európai Unió csaknem abszolút
függetlenséget élvező jövőbeni közös jegybankja, az Európai
Központi Bank fölé ellenőrző szervként egy demokratikusan
megválasztott közös gazdasági kormányzatot kellene helyezni,
amely érvényt szerez a költségvetési fegyelem, a takarékosság
és a valutastabilitás mellett a közös gazdaságfejlesztési és
foglalkoztatási politikának is. Eredetileg is ez volt az
elgondolás, hiszen az egységes pénz csak az előzőleg létrejövő
politikai unió gazdasági kifejeződése, kísérőjelensége lett
volna. A politikai unió azonban egyelőre csak célkitűzés, ezzel
szemben az egységes valuta bevezetését egyes érdekcsoportok minél
előbb realizálni kívánják. Amint már volt róla szó, ez úgy
szüntetné meg az egyes tagországok gazdasági szuverenitását,
hogy az átkerülne egy demokratikusan nem ellenőrzött és nem is
befolyásolható nemzetek feletti intézményhez. A pénzkibocsátás
és kamatszabályozás monopóliumával rendelkező Európai Központi
Bankra vonatkozó minden előírást csak az EU valamennyi tagjának
az egyetértésével lehet módosítani. Ez valójában
érinthetetlenné teszi ezt az intézményt, amely intézkedéseivel
a kormányokénál is nagyobb hatalommal rendelkezik majd az adózás,
a költségvetés, a gazdasági növekedés, a munkahelyteremtés és
a szociális gondoskodás kérdéseiben.
Ésszerűnek
látszik az az igény, hogy - az eredeti elképzelésekhez hűen - a
közös valutát az Unió demokratikus politikai
intézményrendszerének a beindításával egyidejűleg vezessék
be, és ne adják át a gazdasági szuverenitást egy bürokratikusan
kinevezett és demokratikusan nem ellenőrzött testületnek, az
Európai Központi Banknak. Ha nem kerül sor módosításra a
későbbiekben, akkor a közös központi bank az Európai Unió
tényleges kormányává válhat, amely trónol az országok és
népek felett, de amelyet tetteiért nem lehet elszámoltatni. Ez nem
más, mint a nemzetközi pénzoligarchia autokratikus kormányzati
intézményrendszerének a bevezetése, azaz egy történelmi
visszalépés a népszuverenitáson alapuló demokráciától az
oligarchikus, alibi demokrácia irányába. A legtöbb országban
népszavazás volt vagy lesz a maastrichti szerződésről. A német
néptől azonban még a demokratikus véleménynyilvánítás jogát
is megtagadták az uralkodó elit tagjai, pedig az erős márka
elvesztésével a németek viselik a legnagyobb kockázatot az euróra
való áttérés kapcsán.
Érdemes
utalni a kibontakozó vitákra. A jobboldali pártok elismerik a
reálgazdaság növelésének, a munkahelyteremtésnek a fontosságát,
de ezekre az alapvető és kritikussá vált problémákra csak
konkrét nemzeti megoldásokat, nem pedig uniós szintű kötelező
és egységes lépéseket tartanak lehetségesnek és elfogadhatónak.
Ezzel szemben a gazdasági növekedést és a munkanélküliség
csökkentését a legjobban befolyásoló tényezők, a
pénzszabályozás és a takarékossági-megszorító intézkedések
uniós szintűek, egységesek és kötelezőek lennének, amelyek nem
igazodnának az országonkénti egyedi körülményekhez. A Nagy
Britanniában és Franciaországban hatalomra került baloldali
pártok - noha szalon-szocialista, azaz a nemzetközi pénzügyi
közösséget kiszolgáló pártoknak tekinthetők - mégis
kezdeményezték egy olyan uniós gazdasági kormányzat beiktatását
a "Maastricht 2" megállapodásba, amely demokratikus
ellensúlyát képezhetné a gyakorlatilag teljesen függetlenné
tett uniós központi banknak.
A
központi jegybankok arra hivatkozva igénylik a teljes
függetlenséget, hogy csak így lehet leküzdeni a főellenségnek
kikiáltott inflációt. Ha megnézzük a gazdaságtörténet
tényeit, akkor azt látjuk, hogy az infláció akkor kezdett
jelentősen növekedni, amikor a központi bankok átvették a
pénzrendszer irányítását. Az infláció két legfőbb
oka egyrészt a reálgazdaság tényleges növekedésétől
elszakított, annál lényegesen magasabb kamat, másrészt a
termelékenység fokozódási ütemét
meghaladó munkabér-növekedés. E két
körülményből az is következik, hogy az inflációt nem lehet
csupán monetarista gazdasági megszorító intézkedésekkel
megfékezni. A pénzkibocsátást és kamatszabályozást a fizikai
értékek és a szolgáltatások előállításának a növekedéséhez
kell kapcsolni. Ehhez pedig közirányítás alá kell helyezni a
jegybankokat: fel kell számolni a pénzkibocsátás és
kamatszabályozás magánmonopóliumát. Ugyanakkor intézményesített
társadalmi egyeztetéssel el kell érni, hogy a munkabérek se
növekedjenek a reálgazdaság növekedésénél nagyobb arányban.
Ha ez a két lépés megtörténik, akkor helyreáll az egyensúly és
úgy szűnhet meg az infláció, hogy nem csökkent, hanem nőtt a
munkahelyek száma.
Ha
viszont a restrikciót és az egyoldalú monetarizmust erőltetjük,
akkor csak sok millió munkahely felszámolásával érhető el az
infláció megfékezése. A jegybankok monetarista megszorításai
következtében kisemberek milliói veszítették el földjeiket,
házaikat, családi vállalataikat. Ez a tényleges érték mind a
bankokhoz és azok tulajdonosaihoz vándorolt és vándorol.
Egyidejűleg a magas kamatlábak következményeként az államok és
a társadalom egészének az eladósodása is exponenciásan
növekedett. Ha nem történik meg a monetarizmus téveszméjének a
feladása, figyelmeztetett Soros György, akkor egyedül az
adósságtömeg maga alá temetheti a világ jelenlegi pénzügyi
rendszerét.
A
legfejlettebb ipari országok, a G-7-ek de facto magánellenőrzés
alatt álló jegybankjai azonban nemcsak a pénzrendszert ásták alá
monetarista-restrikciós kurzusukkal, hanem megrendítették a
közvélemény bizalmát a fennálló politikai intézményekben és
a politikusokban. A központi bankok matematikai formulákat követve
lehetetlenné tették a reálgazdaság növekedését, munkahelyek
teremtését, amit viszont a politikusok megígértek választóiknak.
A jegybankok vezetői azonban hatalmasabbak, mint az elnökök vagy
kormányfők a gazdasági helyzet, a munkahelyteremtés és a
jövedelmek vonatkozásában. Ma már az Egyesült Államokban sem
érvényes Lincoln meghatározása, hogy ott a nép kormányoz, a nép
által, a népért. Pontosabb, ha azt mondjuk, - mutat rá Paul
Hellyer -, hogy a bankok kormánya intézi az ügyeket, a bankok
által és túlnyomórészt a bankok privát érdekében és a
közérdek szolgálata már csak alig érzékelhető nyomokban van
jelen.
Emberközpontú
reformokra van szükség
A
gazdasági növekedés beindítására és a munkanélküliség
felszámolására, valamint a népszuverenitás visszaállítására
a következő reformokra van szükség:
Először: A
privát bankok ne teremthessenek hitelpénzt külföldi kormányoknak
való kikölcsönzésre. Helyette a reálgazdaságban működő
értékelőállító vállalkozóknak adjanak kölcsönöket alacsony
kamatra.
Másodszor: Ne
adhassanak a bankok kölcsönt részvények vásárlására, hogy
felnyomva azok árát a spekulánsok nyomban továbbadhassák őket.
A kölcsön kamatát aztán levonják az adóból. Ez a spekuláció
növeli a pénzmennyiséget, inflációs hatású és ugyanakkor
semmilyen új értéket nem állít elő.
Harmadszor: Korlátozni
kell a kötvényekkel, de különösen a derivativákkal való
gátlástalan spekulációt, mert összeomlással fenyegetik a
mérhetetlenül felfúvódott pénzpiacot. Ha a bankok - más
pénzpiaci szereplőkkel együtt -, nem akarnak felhagyni ezzel a
szerencsejátékos magatartással, akkor meg kell vonni tőlük
teljesen a pénzteremtés privilégiumát, és arra kell korlátozni
a bankokat, hogy csak azzal a pénzzel gazdálkodjanak, amelyet a
betéteseik rájuk bíztak és éljenek meg az ezért a
tevékenységükért kapott díjakból.
Negyedszer: James
Tobin Nobel-díjas közgazdász javaslatát megvalósítva meg kell
adóztatni a valutaspekulánsok tranzakcióit. Ma naponta 3500
milliárd dollár értékben történnek átutalások és ebből 1
százaléknál kevesebb szükséges az árumozgások és kereskedelmi
ügyletek finanszírozásához. Egy fél százalékos adó már
hatékonyan korlátozná a fékevesztett spekulációt. Ez azért is
fontos, mert a pénzpiac összeomlásának a költségeit végső
soron az adófizetőknek kell majd kifizetniük, ahogyan ez eddig is
volt.
Ötödször: A
központi jegybankoknak nem az autonómiáját, hanem az állami
ellenőrzését kell fokozni. Titkosítás helyett áttekinthetővé
kell tenni működésüket, legfontosabb intézkedéseiket,
döntéseiket pedig nyilvánosságra kell hozni, mivel azok az egész
lakosság alapvető érdekeit érintik, tehát fontos közügyet
képeznek.
Végül
hatodszor, de elsőként is lehetett volna említeni: radikálisan
csökkenteni kell a kamatokat. A bankban elhelyezett pénznek
kevesebbet kell jövedelmeznie, mint annak, amelyet befektetnek a
termelő gazdaságba, és értéket állít elő. Csak így lehet
arra kényszeríteni a pénztulajdonosokat, hogy improduktív
spekuláció helyett értéket állítsanak elő tőkéjükkel a
reálgazdaságban.
Azért
van szükség ezekre a pénzügyi reformokra, mert a jelenlegi
kapitalizmus problémái pénzrendszerében gyökereznek. A pénz
szupermonopóliumának ebben a rendjében két
kiegyensúlyozatlanságot okozó tényező is hat. Az egyik a
forgalomban lévő pénzmennyiség túlzott növekedése, amely
inflációt gerjeszt, a másik pedig az értékpapírokból,
hitelekből és pénzkövetelésekből álló pénzvagyon aránytalan
nagysága, amely egyrészt növekvő eladósodásra kényszerít,
másrészt kierőszakolja a szükségtelen mértékű gazdasági
növekedést. A pénzvagyon vízfejszerű rákos növekedése csak a
pénzmennyiség szigorú állami ellenőrzésével lehetséges.
Enélkül ez a rendszer matematikai törvényszerűségek miatt
összeomlásra van ítélve, mivel az exponenciálisan növekvő, de
önmagában értéktelen pénzvagyon elszívja kamat formájában a
lényegesen kisebb mértékű gazdasági növekedés eredményét. Csak
a pénz- és hiteláramlás állami szavatolásával lehet
elérni, hogy feleslegessé váljon az infláció, azaz
azok megbüntetése, akik visszatartják pénzüket a
reálgazdaságtól, másrészt feleslegessé váljon a kamat,
azaz azok megjutalmazása, akik pénzüket mások rendelkezésére
bocsátják.
E
célok elérése érdekében először fel kell
oldani azt az ellentmondást, hogy a pénz egyrészt a gazdaság
egészének a működését szolgáló közszolgáltatás, másrészt
pedig a köz ellenőrzése alól kivont
magántulajdon. Második feladat a pénz csereeszköz
és értékőrző-felhalmozó funkciójának az összhangba hozása. A
harmadik feladat pedig megoldást találni arra az
ellentmondásra, hogy a pénz egyszerre szolgál a kereslet
érvényesítésére és a hitelnyújtásra. Az első és a harmadik
ellentmondás akadályozza jelenleg a pénzmennyiség megfelelő
áramoltatását és ez által az infláció leküzdését.
Az első és a második ellentmondás pedig akadályozza a
kamatok megfelelő csökkentését. Ha nem
sikerül csökkenteni a jelenlegi kamatszintet, akkor nemcsak
fennmarad a pénzvagyon és az eladósodás növekedésének már
kialakult üteme, és ennek következtében a társadalmi össztermék
igazságtalan elosztása, hanem még fokozódik is. Ennek a
kiegyensúlyozatlan fejlődésnek pedig már érezhetőek a
következményei: élesebbé és gyakoribbá válnak a szociális és
gazdasági konfliktusok, szaporodnak az ökológiai zavarok és egy
általános válság jelei mutatkoznak.
Ezek
a válságjelek így foglalhatóak össze: A gazdasági élet
monetáris szektorában túl nagyok az ingadozások. A pénztőke
növekvő kamathozamai révén állandóan nő a pénzvagyon,
amelynek az igényei egyre nagyobbak a reálgazdasággal szemben. E
vagyon birtokosai évről-évre nagyobb szeletet hasítanak ki
maguknak a gazdasági össztermékből, és emiatt folyamatosan
zsugorodik az a rész, amely az értékelőállító termelők
számára fogyasztásra és újratermelésre rendelkezésre áll. Az
eladósodás fokozódásával arányosan csökken a vállalkozók és
a munkavállalók jövedelme. Ennek következtében kisebb a kereslet
és elmaradnak a beruházások, tömegessé válnak a csődök és
rekordméretűre nő a munkanélküliség. A rövidéletű
fellendülések megszakadásával a társadalmi feszültségek
fokozódnak és ez destabilizálja a társadalmat. Az általános
válságot csak az értékelőállítók jövedelemcsökkenésének a
megállításával lehet elkerülni. A társadalmi összterméket
minden évben legalább olyan mértékben kell növelni, hogy az
értéktermelők megrövidítése nélkül lehessen kielégíteni a
tőke igényeit. Tehát a reálgazdaság növekedésének
százalékosan meg kell felelnie a pénzvagyon növekedési ütemének.
Ez a megoldás azonban felgyorsítja az ökológiai válságot, amely
természeti katasztrófákkal fenyeget és kiélezi a harcot a
szűkössé váló természeti erőforrások megszerzéséért.
A
fentebb pontokba szedett javaslatok kiküszöbölhetnék a felvázolt
problémák végső okát, a pénzmennyiség exponenciális
növekedését. Ha ez a pénzmennyiség nem kerül hitel formájában
vissza a gazdasági életbe, akkor gazdasági visszaeséssel, sőt
válsággal kell számolni. Ha viszont visszakerül, akkor
folytatódik az eladósodás és az értéktermelők elszegényedése.
Ez gazdasági-társadalmi összeomláshoz vezethet. Ha pedig ennek
elkerülése végett fokozzuk a termelést, akkor sajnos ökológiai
katasztrófával kell szembenéznünk. Ebből az ördögi körből a
fenti javaslatokkal, mindenek előtt a kamatok radikális
csökkentésével lehet kikerülni. A kamatlábak csökkentésével
lelassul a pénzvagyon növekedése és mérséklődik a további
eladósodás. A csökkenő kamatteher és eladósodás tehermentesíti
a gazdasági életet, ezáltal lassítja az értéktermelők
elszegényedését, és lazít az erőltetett gazdasági növekedés
kényszerén. A kamatot azonban csak úgy lehet jelentősen
mérsékelni, ha a demokratikus állam jogi eszközökkel
megszünteti a pénzvisszatartás lehetőségét. Az államnak
meg kell tiltania a pénzvagyon - időközben szervezett
magánhatalomra szert tett - birtokosainak, hogy a pénzt, ezt az
önmagában értéktelen, de mégis nélkülözhetetlen
közvetítőeszközt, akárcsak időlegesen is kivonhassák a
gazdasági élet vérkeringéséből. Csak akkor állhat elő
egyensúly, ha a pénztőke kamatigénye a reálgazdaság
növekedésének a mértéke alá süllyed. A természet is így
regenerálódhat és a termelők is így juthatnak munkájukkal
arányos jövedelemhez.
Ezen
túlmenően több szakember szerint is mérlegelni kellene a
Nemzetközi Valutaalap esetleges megszüntetését, mert tevékenysége
ma már anakronizmusnak tekinthető. A Nemzetközi Valutaalap az
1944-ben létrejött Bretton Woods-i rendszer része, amely az
aranyhoz kapcsolta a dollár értékét és a többi ország
valutáját pedig a dollárhoz kötötte. A Nemzetközi Valutaalap
eredeti célja ennek a rendszernek a fenntartása és a gazdasági
alkalmazkodás elősegítése volt. A valuták rögzített árfolyama
tartósan azért nem volt fenntartható, mert arra késztette az
egyes országok gazdaságát, hogy polgáraik érdekei helyett a
valutaátváltási arányokhoz igazodjanak. Ez a rendszer csak addig
működött, amíg az ipari országokban viszonylag alacsony volt a
kamatláb, magas volt a termelőgazdaság növekedése, csaknem
teljes volt a foglalkoztatottság és a bérek emelkedése nem
szárnyalta túl a termelékenység emelkedését. Mindezen okok
miatt az infláció is alacsony volt. A különböző valuták
reálértéke lassan változott és ezért a valutaárfolyamokra nem
nehezedett nyomás.
Mindez
megváltozott az 1960-as évek végétől. A bérek emelkedése többé
nem volt szinkronban a termelékenység növekedésével. Az
előzőekben felsorolt tényezőkben mutatkozó országonkénti
eltérés különböző mértékű inflációhoz vezetett, amely
megváltoztatta a valuták reálértékét. A válaszként bevezetett
monetarizmus olyan pénzrendszert eredményezett, amelyben
erőteljesen ingadoztak a kamatlábak és velük együtt mozgott a
spekulációs pénz is keresve a legnagyobb hozadékot. Ilyen
körülmények között sem a központi bankok, sem a Nemzetközi
Valutaalap nem képes a valutaátváltási arányok stabilizálására.
A Nemzetközi Valutaalap főtevékenysége jelenleg az, hogy a
nemzetközi pénzügyi közösség, azaz a magán kereskedelmi bankok
kölcsöneit behajtsa az adós országoktól és e célból rájuk
kényszerítse parancsot jelentő ajánlásait. Ezek rendszerint
amerikai megoldási módozatok, amelyek az adott adós országok
sajátos körülményeire sikeresen nem alkalmazhatóak. Ezek az
ajánlások valójában olyan kártokozó tanácsok, amelyek a tények
ismeretében kivétel nélkül mindenütt tovább rontották az adós
országok helyzetét.
A
Nemzetközi Valutaalap legfontosabb mai teendője kölcsönökkel
segíteni a 3. világ és Kelet-Európa eladósodott országait, hogy
azok a nemzetközi bankvilágnak teljesíteni tudják
adósságszolgálati kötelezettségeiket. Ma már kellően
dokumentálható, hogy a Bilderberg-csoport 1973. májusában a
svédországi Saltsöbadenben megtartott tanácskozásán határozták
el a kőolajár négyszeresére emelését, amire a "Jom Kippur"
háború után sor is került. Ezt követte a kamatlábak
gondosan előkészített "felrobbantása" 1979-ben. Az
egy csapásra háromszorosára növekedett
adósságszolgálati terhek képtelenné tették ezeket az országokat
fizetési kötelezettségeik teljesítésére. A központi bankok nem
fizethették meg közvetlenül a magánbefektetőknek veszteségeiket,
amelyek felelőtlen kölcsönzéseik következtében keletkeztek. A
magánbankok ezért rávették a Nemzetközi Valutaalapot:
kölcsönözzön az adósoknak, de csak annyit, hogy az esedékes
kamatokat fizethessék. Ezen kölcsönöknek azonban igen kemény
feltételei voltak és vannak. Az adós országoknak olyan
gazdaságpolitikát kell folytatniuk, amely nem lakosságuk alapvető
érdekeit szolgálja, hanem minden eszközzel a valutabevételeiket
növeli, hogy abból aztán adósságszolgálati kötelezettségeiket
teljesíthessék. Az Nemzetközi Valutaalap a tagállamoktól kapott
közpénzekkel gazdálkodik. Az adófizetők pénze nem arra való,
hogy a magánbefektetőket megmentse attól, hogy viseljék hibás
döntéseik következményeit. Ma tehát már nincs többé legitim
funkciója ennek az intézménynek, ezért indokolt búcsút venni
tőle. Vagyonát át kellene adni egy olyan intézménynek, amely
ténylegesen a szegény országok megsegítésével foglalkozna, pl.
kamatmentes kölcsönökkel segítené a Nemzetközi Valutaalap
kényszerfeltételei által megnyomorított országokat.
Látva
az absztrakt monetarizmusnak, a szélsőséges liberalizmus gazdasági
változatának, a minden korlát nélküli szabad kereskedelemnek,
azaz aglobalizmusnak a következményeit, - a kialakult
pénzpiaci spekulációs-buborék kipukkadásának és a gazdaság
összeomlásának reális lehetőségét, - felmerül a kérdés,
hogy a világpolitika és a világgazdaság felelős irányítói
miért ragaszkodnak görcsösen ehhez a téveszmének bizonyult
rendszerhez?
Két
emberkoncepció és két gazdasági stratégia
Itt
két emberkoncepció és két ennek megfelelő társadalmi modell és
világgazdasági stratégia versengéséről van szó. A keresztény
(humánus) társadalom és gazdaságmodell központjában az ember
áll, akit Isten a saját képmására teremtett és alkotó
értelemmel áldott meg. Ha a gazdasági életet úgy kívánjuk
megszervezni, hogy az valamennyi ember optimális kibontakozását és
harmonikus életét szolgálja, akkor a következő öt alapelvet
kell szem előtt tartanunk:
-
A gazdaság van az emberért és nem fordítva.
-
A gazdasági életben is erkölcsi elveknek és etikai normáknak
kell érvényesülniük.
-
A gazdasági döntéseket aszerint kell értékelni, hogy azok
gazdagítják-e vagy pedig veszélyeztetik az emberi életet, az
emberi méltóságot és az emberi jogokat.
-
Alapvető jelentőségű a primer közösségek életének - a
családnak, az egyháznak és a nemzetnek - a támogatása.
-
Bármely gazdaság erkölcsi mércéje az, hogyan boldogulnak benne a
gyengébb helyzetűek, a gyerekek, az öregek, a betegek és a
szegények.
Ha
ezeket az elveket követve akarunk igazságos társadalmat és
gazdasági életet kialakítani, akkor hatalmas beruházásokat kell
eszközölni hosszútávú fejlesztésekbe. Ki kell építeni
világszinten a mezőgazdaságnak és az iparnak mind a kemény, mind
a puha infrastruktúráját, öntözőművekkel, utakkal,
gépesítéssel, modern közlekedési és információs rendszerrel.
Erőművek építésével meg kell oldani a tartós és olcsó
energiaellátást. Fejleszteni és mindenki számára hozzáférhetővé
kell tenni az iskolarendszert, az egészségügyi ellátást,
igazságos cserearányokat kell bevezetni a nemzetközi
kereskedelemben. Mindez nagy összegű tőke és más erőforrások
hosszú évekre szóló lekötését igényli a termelőgazdaságba.
Egy ilyen gazdasági koncepció az értékelőállító
reálgazdaságot helyezné a gazdasági élet központjába és a
pénzpiac szerepét másodlagossá tenné, sőt sok esetben, mint
feleslegeset, kiiktatná. A pénzpiaci spekulációra nem jutna elég
pénz, mert a szabad pénztőkét az értékelőállító gazdasági
tevékenység használná fel. Ez a rendszer biztosíthatná a
kiegyensúlyozott életet sokkal több ember számára, mint amennyi
jelenleg földünkön él. Ez a rendszer tehát mindenki számára
jobb lehetne, mint a jelenlegi, kivéve a nemzetközi
pénzoligarchiát, amely a pénz szerepének másodlagossá
válásával maga is másodlagossá válna az alkotó emberekkel és
az értéktermelő gazdasági tevékenységet folytató közösségekkel
szemben. A pénzpiac hegemóniájával együtt pedig politikai és
gazdasági hatalma is erodálódna, és fokozatosan megszűnne.
Világos, hogy a globális stratégiát már hosszabb ideje
meghatározó és a legfontosabb kérdések eldöntéséhez a
kezdeményező impulzusokat megadó, a világfolyamatokat ily módon
közvetve a háttérből befolyásoló-irányító pénzoligarchia
ezt a keresztény és humánus koncepciót nem támogathatja saját
uralmának, privilegizált helyzetének a veszélyeztetése nélkül.
A
jelenlegi szélsőséges szabadkereskedelem, - a globalizmus - és az
önálló életet élő spekulációs tőke azonban annyira
kiegyensúlyozatlan állapotot hoztak létre, hogy reálisan számolni
kell a rendszer esetleges összeomlásával. Ezért a stratégiai
döntéseket hozó körök mindent megtesznek annak érdekében, hogy
egy totális világállam létrehozásával mentsék
meg ezt a rendszert és tartsák kézben a könnyen veszélyessé
vállható folyamatokat. A megvalósítandó új uralmi formának már
több neve is volt: Pax Americana, Világföderáció vagy csak
egyszerűen New World Order. Ha közelebbről szemügyre vesszük a
Novus Ordo Seclorumot, - ez az új világrend latin elnevezése -
amely latin felirat megalakulása óta szerepel az Egyesült Államok
állami nagypecsétjén, akkor nyomban látjuk, hogy az új világrend
elképzelése nem teljesen új találmány. Valójában a Római
Birodalom modelljét és állameszméjét kísérli meg utánozni. A
pogány Róma történelmének oligarchikus szakaszában kibontakozó
Apollo-kultusz később valamennyi oligarchikus rendszert
befolyásolt. Az oligarchikus rendszerek, köztük az egyre
oligarchikusabbá váló mai neoliberális világrend is érthetőbbé
válik, ha a mezopotámiai és a görög panteizmus tanításait
összevetjük a szélsőséges liberalizmus jelenleg domináns
nézetrendszerével. Az elfogulatlan szemlélőnek azt kell látnia,
hogy az ókor panteizmusa gnoszticizmusként van jelen a vallási
szférában, szélsőséges liberalizmusként és kommunizmusként
/szocializmusként/ a társadalomfilozófiában, pozitivizmusként a
jogban és birodalomépítő imperializmusként az államelméletben,
valamint a politikai gyakorlatban. A gazdasági életben pedig a
parazita elsajátítás uzsorás-kamatszedő formájának valamelyik
változatát valósítja meg.
A
világra erőltetett korlátlan szabadkereskedelem - a történelem
tanúsága szerint - még sehol nem teremtett jólétet, mert a
kereskedés és spekuláció korlátlan szabadsága valójában nem
segíti elő a társadalom minden egyes tagjára eső energia és
termékmennyiség növelését. Ezért a kamatszedésre, uzsorás
elsajátításra épülő rendszer nem képes bővülő javakkal
ellátni a növekvő lakosságot. Emiatt előbb vagy utóbb, de
mindig a népesség korlátozására kényszerül. A római birodalom
bukásához is jelentősen hozzájárultak Diokletianus császárnak
a lakosság növekedését korlátozó rendelkezései. Az Egyesült
Államokban Kennedy elnök halálát követően vezettek be olyan
intézkedéseket, amelyek szisztematikusan korlátozták az
értékteremtő reálgazdaság növekedését, technológiai
fejlődését. Gondoljunk az olcsó és tiszta atomenergiát lejárató
manipulált ökomozgalomra, a technikaellenes, családellenes, a
fizikai terméket előállító ipari társadalmat elavultnak
minősítő, az új, informatikus rendet és a fogyasztást
misztifikáló propagandára. Miközben a pénzoligarchia bevezette a
reálgazdaságot gúzsbakötő, azt leépítő monetáris-restrikciós
kurzusát, egyidejűleg elöntötte a nyugati társadalmakat a
dyonizoszi "New Age" ellenkultúrája, egy neomalthusianus
és irracionális rock-drug-sex szubkultúra, amely tudatosan
rombolja nemcsak a családot, a vallást és a nemzetet, de minden
valódi együvétartozást kifejező közösséget is. Az egyes
emberben pedig széttöri az ösztönök és az önzés felett
uralkodni képes magasabbrendű etikai, morális, szociális
lelkistruktúrákat. Ugyanezt teszi társadalmi szinten az egymás
iránti felelősség, a szolidaritás és a gazdasági életben a
szociális piacgazdaság kiépült és a társadalmi igazságosságot
hatékonyan érvényesítő struktúráival. Ezzel eléri az emberi
személyiség saját szintje alá szorítását, az egyént védelmező
közösségek felbomlását és a társadalom atomizálódását. Egy
ilyen társadalom nem tud már védekezni, regenerálódni, bomlásra,
szellemi-fizikai leépülésre kényszerül. Ez maga után vonja a
népesség óhajtott csökkenését is, ami elengedhetetlen feltétele
a pénzközpontú világgazdasági rend fennmaradásának.
Ha
tehát a pénzvagyon véget nem érő növelése a főcél és az
embert csak profittermelő eszköznek tekintjük,
akkor nem érdemes óriási összegeket beruházni és a pénzvagyont
hosszú időre lekötni az emberi szükségleteket szolgáló
infrastruktúrába, hanem rövid távon kell forgatni a pénzt a
minél nagyobb nyereség minél rövidebb időn belüli elérése
érdekében. Egy ilyen gazdasági rend megköveteli a lakosság
létszámának jelentős csökkentését.
Ha
viszont az ember optimális kibontakozása és harmonikus életének
biztosítása a főcél, akkor a reálgazdaságot az ember
szolgálatába kell állítani és hosszútávú fejlesztéseket kell
eszközölni. Egy ilyen gazdasági növekedés megköveteli a
szakítást a monetáris egyensúly minden áron történő
erőltetésével, mert a pénzkibocsátásnak is elsősorban a
reálgazdaság növekedését, az alkotó értelem isteni
(természeti) szikrájával megáldott ember értékteremtő
potenciáljának a maximális kibontakozását kell szolgálnia. Egy
ilyen emberközpontú gazdasági rend az élet kiteljesedését, az
egyén testi, lelki, szellemi gyarapodását szolgálja. Ehhez
hozzátartozik az isteni parancs (természeti törvény) teljesítése
is, hogy gyarapodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet.
Egy emberközpontú világgazdasági rendnek nincs szüksége a
lakosság mesterséges csökkentésére. A nemzetközi pénzhatalom
háttér-hierarchiáit kiszolgáló gondolati műhelyek, mint pl. a
Római Klub vagy az oxfordi Tavi Stock Institute hálózatába
tartozó "think-tank"-ek jól megfizetett társadalomtudós
szakértői pedig ontják a különböző tanulmányokat földünk
végességéről, a növekedés határairól és a lakosság
csökkentésének a szükségességéről. Ebben az értékrendszerben
a reálgazdaság a pénzgazdaságért van. Az emberre pedig csak
addig van szükség, amíg pénzt lehet rajta keresni. Minden ember,
aki nem termel profitot a pénzpiac számára, az felesleges. Attól
meg kell szabadulni, mert csak a költségeket növeli és a hasznot
csökkenti. Először csak a munkahelyekről, később pedig
bolygónkról is el kell távolítani őket úgy, hogy világra se
jöhessenek.
Napjainkban
tanúi lehetünk az emberközpontú és a pénzközpontú
világstratégiai koncepció kemény küzdelmének. A pénzhatalom
olyan Európai Uniót akar, ahol a tagországok gazdasági önállósága
megszűnik és átkerül egy nemzetek feletti ellenőrzetlen
szervezethez, az Európai Központi Bankhoz. Az emberközpontú
stratégia viszont megköveteli, hogy amikor Nyugat-Európában 18
millió munkanélküli van, ne lehessen mellőzni a gazdasági
növekedést és a munkahelyteremtést elősegítő uniós
intézményrendszer kiépítését és egységes gazdaságpolitika
megvalósítását. Ezért az emberközpontú gazdaság hívei
követelik, hogy az Európa Tanács egyenjogú partnere legyen a
pénzteremtés és kamatszabályozás monopóliumával felruházott
Európai Központi Banknak. Vissza kell térni ahhoz az eredeti
elképzeléshez, hogy a pénzügyi unió a demokratikus elvek szerint
kialakított politikai unió részeként, azzal
egyidejűleg valósuljon meg. Csak így lehet a demokratikus
ellenőrzés alól kibujt pénzhatalomnak ezt a fontos intézményét
arra kényszeríteni, hogy a gazdasági növekedés és a
munkahelyteremtés követelményeit a stabilizációs és
takarékossági célkitűzésekkel egyenrangúan vegye figyelembe,
mert a gazdasági növekedés beindítása és a munkanélküliség
leküzdése legalább olyan fontos cél, mint a költségvetési
fegyelem erősítése és az infláció megfékezése. Az euró
bevezetését erőltető politikusok természetesen stabil közös
valutát ígérnek, de mi történik akkor, ha az új uniós központi
bank nem teljesíti ezt az ígéretet? Mi történik akkor, ha a
monetáris unió inflációs uniónak bizonyul? Mivel a stabil valuta
fontosabb, mint a közös valuta, ezért pótlólag meg kellene
teremteni annak az intézményes feltételeit, hogy a társadalom
beavatkozhasson, ha az Európai Központi Bank Tanácsa nem tudja
biztosítani az árak stabilitását mind az inflációval, mind a
deflációval szemben. Ha nem lesz módjuk a tagállamok polgárainak
még az utólagos korrekcióra sem, akkor nemcsak az euróból
ábrándulnak majd ki, de az egész európai integrációs folyamat
kerülhet történelme legsúlyosabb válságába. A nemzetközi
pénzügyi közösség azonban erőlteti a monetáris unió
bevezetését, hogy a tagállamok pénzügyi-, gazdasági
szuverenitásának a megszüntetésével minél előbb kész
helyzetet teremtsen és megszilárdítsa már meglévő hegemón
helyzetét. Ma azért ellenzik a változtatás igényét, mert
időelőtti, később pedig várhatóan majd azért, hogy már
elkésett.
Magyarország,
amely egyelőre még nem tagja az Európai Uniónak, a rendszerváltás
óta szélsőségesen pénzközpontú gazdasági stratégiát követ.
Már szó volt ennek tragikus következményeiről. Úgy lehetne
áttérni az emberközpontú, gazdasági növekedést és
munkahelyeket biztosító gazdaságpolitikára, hogy a Magyar Nemzeti
Bankot a kormány teljes ellenőrzése alá kellene mielőbb
visszahelyezni. A kamatokat azonnal csökkenteni kellene a
reálgazdaság vonzóvá tételére. A valutamozgás szabályozásával
elejét kellene venni, hogy az alacsony kamatok miatt a spekulációs
tőke pánikszerűen elhagyja az országot. Az idő előtt bevezetett
valutakonvertibilitást mindaddig fel kell függeszteni, amíg a
magyar ipar termelékenysége és a magyar áruk minősége nem lesz
azonos a szilárd valutájú országokéval. Ugyanis valóságos
valutakonvertibilitás csak akkor van, ha a termelékenység azonos a
különböző valutájú országok között. Ha ez nincs meg, akkor a
Nemzeti Banknak - monetáris megszorításokkal kikényszerített -
pénzszűkét kell előidéznie a mesterséges konvertibilitás
fenntarthatóságára. Azaz csökkentenie kell a vásárlóerőt, a
termékkeresletet. A csökkenő kamatláb, valamint a forint
csúszóleértékelésének a felfüggesztése lehetővé tenné az
infláció megfékezését is. Az állam által kibocsátott
kamatmentes pénz pedig nem okozna inflációt, mivel a reálgazdaság
finanszírozásával új munkahelyek százezrei keletkeznének és a
többlet áru lekötné a megnövekedett fizetőképes keresletet. Az
inflációs hatások lehűthetők korlátozott árszabályozással
is. Az árak emelkedését meg lehet fogni az alapanyagoknál és
előírható egy általános haszonkulcs. A Magyar Nemzeti Bank ma
már állam az államban és a most felvázolt pénzpolitikának
pontosan az ellenkezőjét valósítja meg. A társadalom minden
beleszólási lehetősége nélkül, mivel tevékenységét az érdemi
kérdések vonatkozásában saját hatáskörben letitkosította.
Ezzel a gyakorlattal a nemzetközi pénzoligarchia teljesen
elégedett, csak a magyar nép került ezeréves történelmének
egyik mélypontjára.
Az
arany középutat kell megtalálnunk, mellőzve minden szélsőséget
és "végső megoldást". A jelenlegi világgazdasági
helyzetben az arany középút megköveteli az ésszerű gazdasági
növekedést és a jelenleginél lényegesen nagyobb, optimális
foglalkoztatottságot, a pénzkibocsátás és kamatszabályozás
kormányellenőrzés alá vételét, valamint kamatmentes pénz
bevitelét a gazdasági életbe. Szükséges a köztartozások, az
államadósság kamatainak a nagyarányú csökkentése és a
spekulációs pénztranzakciók megadóztatása, továbbá, hogy a
bankban tartott passzív pénz kamata lényegesen kisebb legyen, mint
a reálgazdaságban értéket előállító aktív pénz hozama.
Mindez lehetővé tenné nemcsak az államadósság csökkentését,
a szociális intézményrendszer megtartását és
továbbfejlesztését, de elejét venné az adóssághegy alatt nyögő
nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlásának is. Ennek a
katasztrófának is elsősorban az adófizető polgárok viselnék a
terheit. A vázolt emberközpontú stratégia megvalósításához
nem elég a józanész és a politikai akarat, hanem vissza kell
térni a keresztény és a többi világvallás által is vallott
erkölcsi elvek, a valódi - minden embert felölelő - demokratikus
humanizmus szilárd talajára. Azokat pedig, akik nem képesek egy
jottányit sem engedni vagyonukból és privilegizált helyzetükből
azért, hogy egy igazságosabb gazdasági és társadalmi rend
jöhessen létre, nem árt emlékeztetni arra, hogy nemcsak a
keresztény hagyomány, de a zsidóvallás, az iszlám és a
buddhizmus tanításai szerint is a munka terméke annak létrehozóját
illeti. A kamatszedést nemcsak Jézus ellenezte, de Mózes és
Mohamed is elítélte és szigorúan megtiltotta követőinek. A
tulajdon sohasem abszolút, mert kizárólag Isten, a Teremtő, (a
világegyetem "Nagy Építőmestere") vagy ha úgy tetszik
az emberiség egésze birtokolja a világot. Minden vagyon és
tulajdon igazi mértéke pedig az, hogy miként szolgálja a közjót,
azaz valamennyi ember közös szükségleteit, érdekeit és
értékeit.
Más
nemzetekhez tartozó embertársaink megbecsüléséhez és az egész
emberiséget felölelő humanizmushoz pedig csak saját nemzetünk és
kultúránk szeretetén keresztül juthatunk el. Aki saját népét,
nemzeti közösségét nem tiszteli és becsüli, az más népekhez
tartozó embertársait sem képes tisztelni és megbecsülni. Az
emberközpontú társadalom ezért megköveteli a liberális és a
nemzeti minimum, a közösség iránti felelősséggel párosuló
egyéni szabadság kettőskövetelményének az együttes
érvényesítését. Ha a mérsékelt liberalizmus jó, a még több
- szélsőséges - liberalizmus már rossz. A liberalizmust
hazafisággal, a nemzeti közösség kollektív érdekeinek a
védelmével, a "nemzeti minimummal" kell kiegészíteni.
Ha a patriotizmus, a mérsékelt nacionalizmus jó, a még több
nacionalizmus, a sovinizmus már rossz. Miként Illyés Gyula
mondotta, az előbbi jogot véd, az utóbbi pedig jogot sért. Ezért
a mérsékelt nacionalizmust, a nemzet kollektív érdekeinek
érvényesítését minden egyes ember egyéni és polgári jogainak
a védelmével, a "liberális minimummal" kell
kiegészíteni, tekintet nélkül az egyes egyének etnikai és
vallási hovatartozására.
A
jelenlegi magyarországi liberalizmus szélsőséges, mert az
egyenlőtlen helyzetű egyénekre egyenlő - absztrakt - normákat
alkalmaz és ezáltal szükségszerűen a pénzvagyonnal rendelkező
kisebbség privilégiumait védelmezi cserbenhagyva a nemzet
többségét alkotó polgárok érdekeit. A múlt századi
szabadelvűség - ugyancsak szélsőségesen egyenlőtlen
tulajdonviszonyok közepette - valamennyi magyar polgár politikai és
gazdasági szabadságjogainak a bővítésén fáradozott. Egyszerre
volt liberális és nemzeti, mert a politikai szabadságjogok,
valamint a gazdasági esélyegyenlőség és vállalkozási szabadság
biztosításával be akarta emelni az alkotmányos nemzetbe, a
politikai közéletbe és gazdasági tevékenységbe mindazokat, akik
onnan ki voltak rekesztve. A nemzeti elkötelezettségű
szabadelvűség ma is járható középút lehet, ha kész vállalni
olyan kiegyensúlyozó, "egyenlőtlen" normák
alkalmazását, amelyek alkalmasak a mai magyar társadalmat
jellemző szélsőséges megosztottság csökkentésére, a
szabadságjogokban és a gazdasági demokráciában való érdemi
részesedés esélyének a helyreállítására, majd pedig
folyamatos megújítására a nemzet többségét alkotó hátrányos
helyzetű polgárok számára. Ma nem a nemzeti, konzervatív,
kereszténydemokrata vagy pedig a liberális és szocialista
irányzatok között húzódik a tényleges választóvonal. A jobb
és baloldal megkülönböztetése üressé vált és eljárt felette
az idő, ahogyan a baloldali és jobboldali liberalizmus és a
szabadelvűség elhatárolása is tartalmatlanná válhat, ha a
magukat ezekkel a kategóriákkal jellemző politikai erők, pártok
és kormányok változatlanul a pénzközpontú gazdasági és
társadalmi stratégiát folytatják. Ma az ehhez a
stratégiához való viszony a vízválasztó, mert ennek elfogadása
vagy megtagadása jelenti a valódi alternatívák közötti
választást. Aki kitart a jelenlegi pénzrendszer mellett és lemond
a kamatmentes finanszírozás bevezetéséről, az - függetlenül
szubjektív szándékaitól - a pénzközpontú és ezért nemzeti
érdekeinkkel ellentétes stratégiát folytatja némi retorikai
különbséggel.
A
döntő különbség ugyanis ma a magyar lakosság túlnyomó
többségének a szükségleteit, érdekeit és értékeit
képviselő emberközpontú stratégia és a
pénzvagyon monopóliumával rendelkező kisebbség pénzközpontú
stratégiája között van. Az emberközpontú társadalom
szükségszerűen csak humánus és demokratikus lehet. A
pénzközpontú társadalom viszont elkerülhetetlenül antihumánussá
és oligarchikussá torzul, mert benne a demokratikus formák
ellenére is elsősorban a pénzvagyont birtokló szűk elit
partikuláris és önző érdekei érvényesülnek. Ebben a
pénzközpontú társadalomban a gazdagok egyre gazdagabbá, a
szegények pedig egyre szegényebbé válnak. Arról kell tehát ma
vitatkozni, hogy a társadalom egésze vagy pedig egy lényegében
ellenőrizhetetlen, szűk elit kezében maradjon a pénzteremtés és
kamatszabályozás szupermonopóliuma, amely most a legfontosabb
gazdasági hatalom Magyarországon, mert végső soron tőle függ
minden nemzetstratégiai döntés sorsa. Azt kell eldönteni, hogy a
népszuverenitást képviselő demokratikus kormány vagy pedig egy
politikai felelősséggel nem tartozó pénzügyi technokrata csoport
és a mögötte álló nemzetközi pénzügyi közösség irányítsa-e
a Nemzeti Bankot vagy sem. Csak a Nemzeti Bank szoros
kormányellenőrzés alá vételével, - "visszaállamosításával"
- lehet alkalmazni Magyarországon is a kamatmentes finanszírozás
sikeres nemzetközi példáinak a bevált tapasztalatait és
megakadályozni, hogy a pénzvagyon tulajdonosai - akárcsak
időlegesen is - kivonhassák pénzüket a gazdasági életből.
Magyarországon
elsősorban a kamatmentes finanszírozástól és a pénzáramlás
zavartalan biztosításától függ a tartós gazdasági növekedés
beindítása, munkahelyek teremtése, a munkanélküliség hatékony
csökkentése. A kamatmentes finanszírozás teszi lehetővé az
infláció leküzdését és a kamat mértékének a reálgazdaság
növekedési szintje alá szorítását. Az eladósodás vég nélküli
spirálját is csak így lehet megszakítani és áttérni a
társadalmi össztermék igazságosabb elosztására, hogy végre ne
csökkenjen az értéket előállító vállalkozók és
munkavállalók jövedelme a pénzvagyonuk után aránytalanul nagy
kamatjövedelmet húzó pénztulajdonosok javára. A magyar nemzet
felemelkedését leginkább akadályozó adósságcsapdából is csak
a kamatmentes finanszírozásra való áttéréssel lehet belátható
időn belül kikerülni. Azok a politikai erők, amelyek ezt a most
legfontosabbnak tekinthető kérdést megkerülik, vagy radikális
változtatás helyett beérik e súlyos problémának csupán tüneti
kezelésével, legőszintébb szándékaik ellenére sem
képviselhetnek nemzeti programot, bármennyire is törekednek erre.
Kormányra kerülve - némi kozmetikai változtatással - ők is
ugyanazt a monetáris-restrikciós politikát lesznek kénytelenek
folytatni, amely már két évtized óta tart Magyarországon a jól
ismert káros következményekkel. Ma csak az lehet a valóban
demokratikus, szabadelvű és egyben legfontosabb nemzeti érdekeinket
is képviselő program, amely vállalja a jelenlegi pénzrendszer
gyökeres megreformálását és a pénzvagyon felett rendelkezők
egyre erősödő, szervezett magánhatalmának a korlátozását.
Az
a pénzközpontú, transznacionális "nyílt társadalom",
amely időközben Magyarországon berendezkedett, egydimenziós,
kiegyensúlyozatlan,szélsőségesen liberális rendszer,
amely egy absztrakt humanizmus nevében valójában megfosztja az
egyént elsődleges közösségeitől és így emberi méltósága,
egyéni szabadságjogai érdemi gyakorlásának létfeltételeitől
is. A "nyílt társadalomnak" minderre azért van szüksége,
hogy a pénz tulajdonosainak se földrajzi határokat, se vagyoni
korlátokat nem ismerő globális szabadságot biztosítson
időtlen-időkig a folyamatos gazdagodásra. Ezért ez a rendszer
végső soron életellenes. Ennek szemléltetésére idézzünk egy
budapesti hírt, amelyet Bencsik András, a Demokrata c. hetilap
főszerkesztője hozott nyilvánosságra 1997 májusában és az
Internet hálózatra is rátett:
"Február
végén zártkörű tanácskozást tartott a budapesti
Soros-egyetemen a Világbank. Az előadók elmondták, hogy
elképzelésük szerint Magyarországon csak 8 millió lakosnak
kellene élni. Ebből kétmillió u.n. narrow minded szakember
legyen, a többi 6 milliónak pedig a hátteret kellene biztosítania.
Az előadók úgy vélték, azokat a magyarokat, akik egy bizonyos
szellemi szint fölé emelkedtek, ösztönözni kellene a
kivándorlásra. A világbanki instruktorok üdvözölték ugyan a
kormány oktatási és egészségügyi reformját, de hozzátették,
véleményük szerint a kórházi ágyak számát tovább kell
csökkenteni, a reform utáni állapot felére. Ezt követően -
közölte egy oda meghívott, de a hallottakon felháborodott
üzletember a Demokratával - egy 30 fős még zártabb körű
tanácskozásra került sor, ahol a jelenlévő pénzügyi és
kormányzati emberekkel ismertették azt a forgatókönyvet, amit a
továbbiakban követniük kell, s amit a Demokrata informátora
szerint 30 évre titkosítottak."
München,
1997
Felhasznált
irodalom jegyzéke:
The
Capitalist Threat, By George Soros, The Atlantic Monthly, February
1997
Soros
György: A lehetetlen megkísértése, 2000 Könyvek 2. Budapest 1991
Soros
György: A pénz alkímiája, Európa Könyvkiadó, Budapest 1996
David
C. Korten: Tőkés társaságok világuralma, Magyar Kapu Alapítvány,
Budapest, 1996
Kopátsy
Sándor: Gazdaságpolitikai úttévesztés, Privatizációs
Kutatóintézet, Budapest 1993
Demokrata,
4. évfolyam 13. szám, 1997. május 8
Gergely
László Surányi György MNB elnökkel készített interjúja az
infláció mérsékléséről és a fedezetlen pénzkibocsátásról,
Magyar Nemzet, 1997. március 29,
Csoóri
Sándor: Tenger és diólevél, Második kötet, Püski, Budapest,
1994
Gazdaságpolitika
más megközelítésben, Aula Kiadó, 1997
Faragó
Béla: Nyugati liberális szemmel, Párizsi Magyar Füzetek könyvei
10
Henry
George: Haladás és szegénység, Az Athenaum Irodalmi és Nyomdai
Rt. kiadása, Budapest, 1914
Paul
Hellyer: Surviving the Global Financial Crisis, Chimo Media Limited,
Toronto,
Marjorie
Deane-Robert Pringle: The Central Banks, Penguin Books, New York,
1995
G.
Edward Griffin: The Creature from Jekyll Island, American Media,
Westlake Village, California, 1995
William
Greider: Secrets of the Temple, How the FED runs the country, Simon
and Schuster, New York,
William
Greider: One World Ready Or Not, The Manic Logic of Global
Capitalism, Simon and Schuster, New York, 1997
Populism
and Plutocracy, Edited by Willis A. Carto, Liberty Lobby, Washington,
1996
Friedrich
List: Outlines of American Political Economy, Dr. Böttiger
Verlags-GmbH, Wiesbaden, 1996
F.
William Engdahl: Mit der Ölwaffe zur Weltmacht, Dr. Böttiger
Verlags-GmbH, Wiesbaden, 1993
Lyndon
LaRouche: Christentum und Wirtschaft, Dr. Böttiger Verlags-GmbH,
Wiesbaden, 1992
Hans-Peter
- Harald Schumann: Die Globalisierungsfalle, Rowohlt, 1996
Udo
Herrmannstorfer: Schein-Marktwirtschaft, Verlag Freies Geistesleben,
Stuttgart,
Helmut
Creutz: Das Geld Syndrom, Ullstein, Frankfurt a. M., Berlin, 1996
Hermann
Benjes: Wer hat Angst vor Silvio Gesell?, Benjes, Bickenbach 1995
Immanuel
Wallerstein: After Liberalism, The New Press, New York, 1995
Franz-Ulrich
Willeke (Hg.), Die Zukunft der D-Mark, Olzog, München, 1997
R.F.
Schumacher: A Guide for the Perplexed, Harper and Row, 1977
R.F.
Schumacher: Small Is Beautiful, Harper and Row, 1973
Jacques
S. Jaikaran: Debt Virus, Glenbridge Publishing, 1995
James
M. Buchanan and Richard E. Wagner: Fiscal responsibility in a
constitutional democracy, Boston. 1978
James
M. Buchanan and Richard E. Wagner: Democracy in deficit, Academic
Press New York, London,
René
Rémond: A keresztény és a politika, Katolikus Szemle, Róma, 1980
2,
Igazságosabb
és testvériesebb világot, A Magyar Katolikus Püspöki Kar
körlevele, Budapest 1996
Az
egyház a társadalomról, Az amerikai, a német és a magyar
püspökkari körlevél tükrében, Vigilia 1996/11
A
II. Vatikáni Zsinat Tanítása, Szent István Társulat, Pécs 1975
Az
Egyház Társadalmi Tanítása, Dokumentumok, Szerk: Tomka Miklós és
Coják János, Szent István Társulat, Budapest
Demokrata:
Interjú a Világpolgár Orbánnal; A FIDESZ Magyarország pártja
próbál lenni; 1997.július
Orosz
István: Politikai restség a jóra, Népszava, 1997. június 27
Ripp
Zoltán: A liberális-szabadelvű szövetség esélye, 1997. június
12
Tamás
Gáspár Miklós: A koalíció felbontása, HVG 1997. július 19
Valóság
1997. december
Magánpénzrendszer
vagy közpénzrendszer
A
világot veszélyeztető globalizációval nem az a baj, hogy az
egész földgolyót átfogó folyamat, hanem az, hogy a magánkézbe
került monetáris hatalmat és a pénzvagyon tulajdonosok
kamatszedési monopóliumát teszi globálissá. Ki kell mondani,
hogy a fejlett nyugati világ pénzrendszere rossz, a benne működő
kamatmechanizmus világszerte és országokon belül is folyamatosan
és egyre igazságtalanabbul újraosztja a javakat, növeli a
szegénységet, a munkanélküliséget és milliók mérhetetlen
szenvedésével jár. Ez a rendszer nem azért terjedt el, mert jó,
hanem mert jól szolgálja kialakítóinak határokat és korlátokat
nem tűrő gazdagodási és hatalmi igényeit. A fejlett ipari
országok lakói nem ezen magán pénzmonopólium miatt, hanem ennek
ellenére élnek még viszonylagos jólétben. Egyelőre.
A
kamatszedő magánpénzrendszerben élő államok már elveszítették
a pénzkibocsátás és a nemzeti valuta feletti ellenőrzési
jogukat. Erről a jogról ezeket mondta Ábrahám Lincoln, az
Egyesült Államok 16. elnöke: "A kormánynak kell
megteremtenie, kibocsátania és forgalomba hoznia minden szükséges
pénzt és hitelt, hogy kielégítse a kormány kiadási és a
fogyasztók vásárlási igényeit. A pénzteremtés és kibocsátás
privilégiuma nemcsak a kormány legfontosabb előjoga, de ez egyben
a kormány legnagyobb alkotási lehetősége. Ezen elvek
elfogadásával kielégíthető a már régóta áhított igény egy
egységes közvetítő közeg iránt. Az adófizetők óriási
összegű kamatokat takaríthatnak meg maguknak. A közfeladatok
finanszírozása és az államkincstár irányítása gyakorlati
igazgatási feladattá válnak. A pénz többé nem ura, hanem
szolgálója lesz az emberiségnek."/1/
Lincoln
egyik elődje, az Egyesült Államok 3. elnöke, Thomas
Jefferson, a magánpénzrendszerrel való visszaélésről így
nyilatkozott: "Polgáraink nem látják világosan bajaink igazi
okát. Mindennek tulajdonítják, kivéve igazi okozójának, a
bankrendszernek... Őszintén hiszem, hogy a bankok veszélyesebbek,
mint a fegyverben álló hadseregek. Olyan pénzek elköltése
befektetés címén, amit majd utódainknak kell megfizetni, nem
egyéb, mint nagytételben szerencsejátékot űzni jövőnk
rovására."/2/
I.
A kamatmentes pénzrendszer geselli modellje
A kamatmentes pénzrendszer geselli modellje
A
kamatszedő magánpénzrendszer két legsúlyosabb fogyatékossága
egyrészt, hogy kamat és kamatos kamat mechanizmus működik benne,
másrészt, hogy közérdek helyett a pénzvagyon tulajdonosok szűk
csoportjának a magánérdekeit szolgálja. A tartós megoldást a
felesleges kamatmechanizmus teljes kiiktatása és a kamatmentes
közpénzrendszer bevezetése jelentené, ahogyan azt Silvio
Gesell kidolgozta. Gesell abból indult ki, hogy a pénz
közmegegyezés tárgya, állami törvényhozás útján
újraszabályozható. Olyan pénzrendszert kell bevezetni, amely nem
teszi többé lehetővé veszteség nélkül a pénz felhalmozását.
A pénztulajdonos ezáltal hasonló helyzetbe kerülne, mint minden
más árunak a tulajdonosa, akinek minél előbb túl kell adnia
áruján, ha el akarja kerülni veszteségeit. A geselli új elvű,
szabad-pénz forgását nem a kamat, hanem használati
díj szedése biztosítja. A pénzkibocsátó Kincstár
vagy Valutahivatal a hagyományos pénzt új, forgásbiztosított,
azaz használati díjjal terhelt pénzre cseréli ki. Ezt követően,
szükség szerint, szabadpénz-bankjegyeket állít elő, amelyeket
átad a kormánynak forgalomba hozatal végett. A Kincstár
(Valutahivatal) szükség esetén be is vonja a bankjegyeket. Ez úgy
is történhet, hogy a Kincstár nem, vagy csak részben pótolja a
forgalomban lévő pénz - használati díj folytán előálló -
havi értékvesztését. A Statisztikai Hivatal jelezné a
kincstárnak az árszínvonal alakulását, amely általános
áremelkedés esetén pénzt von be és csökkenti a keresletet,
árcsökkenés esetén pedig pénzt bocsát ki és növeli a
keresletet. Ezzel fenntartja a pénzrendszer egyensúlyát és
kiküszöböli az inflációt és a deflációt.
A
kamat helyett ezután már a használati díj a pénzforgalom
motorja. A 0%-tól fölfelé haladó kamatlépcső helyébe
a 0%-tól lefelé haladó használati lépcső kerül,
állapítja meg Síklaky István "Magyar
Modell" c. tanulmányában (kézirat, 1999), amelyben kísérletet
tesz a geselli elgondolás magyar viszonyokra való alkalmazására.
Síklaky így foglalja össze a geselli pénzreformtól várható
hatásokat:
"A
pénzreform előtt a piaci kereslet a
magán-pénzkészletektől, és ennek révén a pénztulajdonosok
akaratától, hangulatától, szeszélyétől, nyereségvágyától,
a spekulációtól függ, tehát a kereslet, és ezzel az általános
árszint (infláció) közhatalmilag nem tartható kézben. Ciklikus
válságok léphetnek és lépnek fel. A pénzreform után a
piaci kereslet a Valutahivatal által kibocsátott pénzmennyiségtől
és a kereskedelmi "berendezések" által lehetővé tett
legnagyobb forgási sebességtől függ, a magánpénzkészletek
felolvadnak, így a kereslet és ezzel az általános árszint (az
infláció) közhatalmilag jól kézben tartható. Megszűnnek a
ciklikus válságok. A kölcsönkínálat megnövekedése folytán a
kamat lecsökken, tendenciában a nulláig, következésképpen
-
a lakosság vásárlóereje mintegy harmadával nő (mivel a
hagyományos pénzrendszerben az árak mintegy harmada kamat),
-
az új vállalkozók piacralépési lehetősége, és általában a
vállalkozói szabadság (verseny) megnő, megszűnnek a
kihasználatlan kapacitások, felszívódik a munkanélküliség.
-
A pénzvagyonok megmaradnak, de a belőlük eredő járadék
megszűnik. A pénzvagyon-tulajdonosokból vállalkozók lehetnek,
vagy felélhetik vagyonukat."/3/
Ez
a kamatmentes geselli pénzmodell lenne a tartós megoldás. Még
azok a szakemberek is, akik elismerik Gesell nézeteinek a
helyességét, megvalósítását az ellenérdekű fél - az államok
feletti pénzhatalom szervezett hálózatának - a túlereje
miatt utópiának minősítik. Ezt az
ellenvetést komolyan kell venni. Ezért indokolt egy átvezető
megoldás felvázolása. Ez a köztes
modell a kamatmechanizmust megtartó közpénzrendszer,
amelyben a monetáris hatalom visszakerül a demokratikus
legitimitással rendelkező törvényhozás és kormány kezébe.
Ennek keretében, alkotmányosan szabályozott módon, kizárólag a
demokratikus állam erre feljogosított intézménye bocsáthatna ki
pénzt. A költségvetés finanszírozása teljes egészében
kamatmentes pénzzel történne, míg a kereskedelmi bankok és a
gazdasági élet szereplői alacsony kamatra kapnának hitelt vagy
közvetlenül a kincstártól vagy a kereskedelmi bankok
közvetítésével. A kincstár által nyújtott hitelek után
fizetett kamatok azonban kizárólag közcélra fordíthatók, a
társadalom egészét gazdagítanák. Magyarországon ma olyan
magánpénzrendszer működik, amelyik történelmi okokból még
számos átmeneti vonást őriz.
II.
A jelenlegi kamatszedő magánpénzrendszer
A jelenlegi kamatszedő magánpénzrendszer
Hogyan
működik a félállami pénzrendszer Magyarországon?
A
félállami pénzrendszer de jure részben köztulajdonban van, de
facto azonban csaknem teljesen független az állami ellenőrzéstől
és elsősorban magánérdekek szolgálatában áll. Ezért az 1989
után Magyarországra importált félállami pénzrendszer olyan
átmeneti forma, amely a magánpénzrendszer egyik változatának
tekinthető. A magánpénzrendszer másik változata a nemcsak
ténylegesen, de jogilag is magántulajdonban lévő pénzrendszer.
Ezen utóbbira jó példa az Egyesült Államok központi bankjának
a szerepét betöltő magánkartell, a Federal Reserve System, a FED,
amely kezdettől fogva nyolc kereskedelmi bank tulajdonában volt és
jelenleg is jogutódaik a tulajdonosok. Ennek a magánkartellnek
1913-ban sikerült kisajátítania és magánellenőrzés alá vennie
az Egyesült Államok pénzrendszerét. Tevékenysége eredményeként
az 1913-ig gyakorlatilag nem létező államadósság 6000 milliárd
dollár fölé emelkedett és kamatai elviszik az amerikai
költségvetés felét. A nem állami szektor adóssága pedig
1999-ben már meghaladta a 14000 milliárd dollárt. Ezen állami és
nem állami adósság - 20000 milliárd dollár - kamatai mind a
magánbankokhoz, illetve azok tulajdonosaihoz folynak be évről-évre.
A FED előtt az amerikaiak nem fizettek szövetségi jövedelmi adót,
ma ez elviszi jövedelmük mintegy 20 százalékát./4/
Az
ugyancsak félállaminak tekinthető magyar központi bank, az MNB,
úgy bocsát ki új pénzt, hogy egy ügyfél hitelt vesz fel. Az MNB
fel van jogosítva, hogy a hitelnyújtás pillanatában - számviteli
technikával - a semmiből teremtse meg a hitelbe nyújtott pénzt. A
készpénz kibocsátására monopóliuma van, vagyis az MNB
működtetheti a bankóprést. A pénzkibocsátás szempontjából az
a fontos, hogy legyen olyan szereplő, aki kész hitelt felvenni,
azaz eladósodni. A hitelfelvevő lehet magánszemély, egy vállalat,
leggyakrabban azonban a kereskedelmi bankok és az állam vesz fel
hiteleket. Az MNB lévén de facto privát intézmény, természetesen
csak biztosítékok ellenében adja oda a "pénzét." Ha az
állam az ügyfél, elegendő, ha adóslevelet ad cserébe, azaz
kamatozó állampapírokat, amelyeknek a jövőben beszedett adók
képezik a fedezetét. A kereskedelmi bankok lényegében bármilyen
értékpapírt átadhatnak fedezetként. A hitelfelvevő készpénz
vagy csekkszámlapénz formájában juthat az MNB újonnan
létrehozott pénzéhez, amely ezután bekerül a pénzforgalomba. A
döntő fontosságú tény az, hogy ez az újonnan kibocsátott pénz
mindig adósság és kamatot kell utána fizetni.
Valamennyi
címletű forint bankjegy azt jelzi, hogy valaki ekkora összeggel
tartozik az MNB-nek. Az MNB azonban, amely ezt a pénzt könyvelési
művelettel, illetve a bankóprés használatával a semmiből
teremtette - a papírpénz nyomási költségein túlmenően - nem
nyújt semmilyen ellenértéket, hitelpénze mögött nincs tényleges
értéket jelentő teljesítmény. A készpénz megteremtésekor és
hitelbe nyújtásakor áruk és szolgáltatások cseréjére nem
került sor. Olyan pénzmozgás történt, amelyet a reálgazdaságban
nem kísér annak megfelelő változás. Ha szem előtt tartjuk, hogy
a pénz a reálgazdaságban testetöltő teljesítmények szimbóluma,
amelynek ilyen teljesítmény nélkül nincs értéke, mert üres -
fedezet nélküli - jel csupán, akkor világossá válik, hogy az
MNB jogtalanul kér az ilyen üres szimbólum kölcsönadásáért
díjat, kamatnak nevezett uzsora-járadékot. Ha ez a
jövedelem kizárólag közcélra lenne fordítható, akkor
természetesen nem lenne uzsora, hanem törvényes állami bevétel.
Félreértések
elkerülése végett célszerű itt világosan elhatárolni a pénz
kibocsátását (teremtését) és a forgalomban lévő pénz
megszerzését. A pénz teremtése "természetes," tehát
közpénzrendszerben is "semmiből" történik, hiszen a
pénz nem az anyagától pénz, hanem az elfogadási készségtől és
kényszertől, tehát anyagi értelemben "semmitől". Az
tehát rendjén van, hogy a kibocsátott pénz mögött nincs
tényleges értéket jelentő teljesítmény. A kibocsátás után
megszerzett pénz esetében azonban már nincs rendjén, hogy azt
bárki cserébe adott teljesítmény nélkül szerezze meg. Az így
szerzett pénz a kamat, a járadék, az uzsora, a sarc, a
kizsákmányolás. A mai magyar pénzrendszer baja tehát nem az,
hogy az MNB hitelbe adja a teremtett pénzt, és ezért kamatot
szed, hanem az, hogy az MNB, mint ténylegesen
magántársaság teremti a pénzt, és így rajta keresztül magán
zsebekbe kerül a pénzteremtés haszna ahelyett, hogy közcélokat
szolgálna.
A
Magyar Nemzeti Bank de facto privatizálása azzal kezdődött, hogy
új jogszabály került kidolgozásra és elfogadásra, az 1991. évi
LX. törvény, amelynek a 19. paragrafusa előírja, hogy az adott
évben a központi költségvetésnek nyújtott hitelek állományának
a növekedése az év egyetlen napján sem haladhatja meg a központi
költségvetés adott évi tervezett bevételeinek a három
százalékát. 1996-ban ezt a három százalékos keretet is
eltörölték, azaz az MNB most már teljesen kivonult a közfeladatok
kamatmentes pénzzel történő finanszírozásából. Ez a magyar
állam pénzügyi szuverenitásának az önkéntes feladását
jelenti. Ez a rendelkezés az egyik legfontosabb oka a magyar állam
gyors eladósodásának, különösen annak, hogy a belső adósság
néhány év alatt rekordméretűre, több mint hatezer milliárd
forintra növekedett.
Több
neves közgazdász nyílt levélben hívta fel a magyar törvényhozók
figyelmét arra, hogy ezzel a módosítással a kormánynak többé
nem marad befolyása az MNB döntéseire, amelyek igen súlyosan
érintik a költségvetést és ezen keresztül az egész
társadalmat. A levél írói így foglalták össze a
törvénymódosítással járó hátrányos következményeket:
1.
A központi banknak ezután tilos lesz a költségvetést hiteleznie,
államkötvényeket ezen túl csak közvetítőktől
vásárolhat és az államháztartás e két
főszereplője közé - teljesen feleslegesen - magánközvetítők
kerülnek,
2.
A külső és a belső adósság közvetlenül a költségvetésé, a
megtakarítás azonban a Magyar Nemzeti Banké,
3.
A pénzkibocsátás joga és haszna az MNB-é, ugyanakkor a
költségvetés drága hitelre kényszerül, ami gerjeszti az
inflációt,
4.
Az Országgyűlésnek a kormány felel a gazdaságpolitikáért, de
eszköze alig marad. A pénzpolitikát számonkérés nélkül az MNB
alakítja, az Országgyűlés sem dönt róla,
5.
A Magyar Nemzeti Bank egyszemélyes irányítás alá kerül, az
alelnökeit és a jegybanktanácsi tagok személyét is az MNB elnök
javasolja, a miniszterelnök csak egyetértési joggal rendelkezik,
6.
Az állami felügyelet nélküli központi jegybank külföldön és
saját alkalmazottai javára kereskedelmi bankként működik,
7.
A költségvetés havonta megtéríti az MNB veszteségeit, de a
nyereséggel az MNB folyamatosan feltőkésíti magát az infláció
függvényében,
8.
A hitelből képzett devizatartalék költségeit, sőt e
devizatartalék túlzott mértékének a terheit is, valamint a
forintleértékelés hatását a költségvetés viseli, mégpedig
kamatozó kötvényekkel./5/
A
szociál-liberális koalíció - ennek az időben elhangzott
szakszerű figyelmeztetésnek az ellenére is - elfogadta ezt a
törvényjavaslatot, és ez van ma is érvényben, mivel a jelenlegi
polgári-keresztény-nemzeti koalíció egyelőre még nem tűzte
napirendre a megváltoztatását, holott erre módja lenne, mert nem
kétharmados, hanem feles törvényről van szó.
Azért
kellett kitérni erre a levélre, mert ez konkrét tényekkel
világítja meg: mit értünk azon, hogy az MNB ténylegesen
privatizálásra került és csupán formálisan (jogilag) van még
állami tulajdonban, valamint akkor, amikor veszteségeit pótolja
mindannyiunk közös pénzéből, az állami költségvetésből.
E
kitérő után folytassuk a pénz előállításával foglalkozó
fejtegetéseinket. A bankszámlapénzt még a
készpénznél is egyszerűbb előállítani, mivel létrehozása
azonnali és gyakorlatilag költségmentes. Mindössze egy számot
kell a hitelt igénylő számlájára vezetni és az illető,
ugyanúgy fizeti érte a kamatot, mintha teljesítménnyel
megszolgált, a bank által összegyűjtött és általa csak
kikölcsönzött pénzről lenne szó. Az adósnak persze nemcsak a
kamatot, de a semmiből előállított pénz teljes összegét is
vissza kell fizetnie.
Az
adósság megfizetésével beindul egy fordított folyamat. A
visszafizetett pénz kikerül a forgalomból, és az MNB
megsemmisíti. Az MNB azzal, hogy a hitelpénz teremtésekor a
kamatok fedezésére szolgáló mennyiséget nem hozza forgalomba,
mindig pénzszűkét idéz elő, ami viszont újabb MNB hitelek
felvételét kényszeríti ki a reálgazdaság szereplőitől. Így
működik az eladósodás véget nem érő spirálja.
A
magánpénzrendszerben forgalomban lévő pénz kiegészül a
kereskedelmi bankok által teremtett pénzzel. A kereskedelmi bankok
az MNB-hez hasonlóan - könyvelési módszerekkel - a levegőből
állítják elő az általuk kikölcsönzött pénz jelentős részét.
A kereskedelmi bankok készpénzt nem tudnak létrehozni, ez az MNB
monopóliuma. Számlapénzt azonban igen. Minél kisebb a
készpénzforgalom és minél nagyobb a készpénzt kikapcsoló
számlapénz forgalma, annál nagyobb volumenű számlapénzt tudnak
a kereskedelmi bankok a semmiből teremteni, és forgalomba hozni. A
kereskedelmi bankoknak a fizetőképességük megtartásához
szükségük van bizonyos mennyiségű készpénzre. Mivel a készpénz
kizárólag MNB által kibocsátott pénz, ezért minden kereskedelmi
banknak rendelkeznie kell MNB bankjegyekkel, azaz papírpénzzel is.
Ezt a készpénzmennyiséget nevezik tartaléknak,
amelyre ráépül, mint alapra, a kereskedelmi bankok számlapénz
teremtése.
Már
utaltunk rá, hogy a kereskedelmi bankok által nyújtott hitelek
volumene a forgalomban lévő készpénznek a többszöröse. A GDP
és GNP forintban kifejezett összegét 1,2-2-szeresen meghaladja a
kereskedelmi bankrendszer által nyújtott hitelek volumene. Ez csak
hatalmas mennyiségű számlapénz megteremtésével és forgalomba
hozatalával lehetséges. Kamatterhei viszont elszívják és lekötik
a reálgazdaság erőforrásait. A közgazdaságtanban
pénzmultiplikátornak nevezik ezt a jelenséget, amelynek a nagysága
több tényezőtől függ. A fizetési szokásoktól függően
egy-egy országban akár ötszörös vagy még nagyobb is lehet.
Szakértői becslések szerint a semmiből való pénzteremtés
1/5-ét az egyes központi bankok (nálunk az MNB) és 4/5-ét pedig
a kereskedelmi bankok végzik.
Mitől függ a kamat nagysága?
Itt
is érdemes kitérni rá, hogy Gesell élesen különválasztja
az árupiacot, ahol a csere folyik, és
a hitelpiacot. Mindkét piacon a kereslet kínálat
törvénye uralkodik. Az árupiacon az egyes árufajták kereslete és
kínálata alakítja ki az egyes árufajták árát. Az árutömegnek,
azaz megtestesült kínálatnak és a piacon
megjelenő pénztömegnek, a megtestesült keresletnek
a viszonya alakítja ki az áruk általános árszínvonalát.
A hitelpiacon viszont a hitel (kölcsön) kereslete és kínálata
alakítja a hitelkamatot. A kettő között ott
van kapcsolat, hogy a pénz csereeszközként való rendelkezésre
bocsátásáért szedett kamat, - amelyet a pénznek más
csereközvetítési módokkal folytatott versenye korlátoz, és
így évezredek óta 4-5%, - meghatározza a
hitelkamat minimumát, mint ahogy a reáltőke kamatának
(profitjának) a minimumát is. /6/
Tehát
a kamat nagysága is alá van vetve a kereslet és kínálat
törvényének. Mennél nagyobb a tőkekínálat, annál mélyebbre
süllyed a kamat. Elméletileg egy hosszan tartó konjunktúrának
olyan tőkefelhalmozódáshoz kellene vezetnie, hogy a kereslet már
nem múlná felül a kínálatot. Ennek eredményeként a
bankköltségen és a kockázati díjon fölül már egyáltalán nem
kellene kamatot fizetni. A gyakorlat tényei azonban azt mutatják,
hogy a befektetést kereső tőke, ha a kamat 3% alá süllyed,
kivonul a reálgazdaságból. A pénzvagyon tulajdonosok várakozó
álláspontra helyezkednek és pénzüket egészen addig likvid
állapotban tartják, amíg a kamatok nem kezdenek újra emelkedni.
Az aranyhoz kötött pénzrendszer idején a pénzvisszatartás
gazdasági visszaesést vagy válságot okozott. Az arany mennyiség
(aranytartalék) korlátozott volta miatt ugyanis nem lehetett
korlátlanul növelni az arany mennyiségéhez kapcsolt forgalomban
lévő pénzmennyiség - készpénz és számlapénz - mennyiségét.
A papírpénz általánossá válása óta a központi bankok a
hiányzó pénzt új pénz teremtésével és forgalomba hozásával
pótolják.
Ma
tehát a pénzvisszatartás először a pénzmennyiség növekedéséhez
vezet. A megnövekedett pénzmennyiség viszont inflációt
eredményez. Ekkor megindul a harc az infláció ellen. A
pénzrendszert irányító központi bankok ekkor a kamatláb
felemelésével csökkentik a pénzkeresletet, a növekvő
kamatkiadások miatt pedig emelkedik az általános árszint, mivel a
kamatok termelési költségként beépülnek az áruk és
szolgáltatások áraiba. A magas kamatok végül megfojtják a
konjunktúrát. Előáll a gazdasági visszaesés munkanélküliséggel,
a bérszínvonal csökkenésével, csődökkel. Két-három év
elteltével csökken az infláció. Az elhúzódó gazdasági
visszaesés és a reálgazdaság leépülése azonban súlyos,
rendszerint maradandó károkat okoz az értéktermelő
reálgazdaságban. A magánkézben lévő pénzvagyon tulajdonosok
pénzvisszatartása, pénzkivonása, tehát a központi bankok -
jegybankok - beavatkozása ellenére is recesszióhoz, depresszióhoz
és ismétlődő kamatciklusokhoz vezet. Így sarcolják meg a
pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmussal a pénzvagyon
tulajdonosok a társadalom értéket előállító, munkát végző
tagjait. A reálgazdaság szereplőinek és valamennyi dolgozónak a
munkajövedelme a kamatok, vagyis a munka nélkül húzott
tőkejövedelmek következtében legalább egy harmaddal kisebb. Mint
már utaltunk rá, ezek a kamatok valamennyi áru és szolgáltatás
árába beépülnek. Ezek a költségelemek különösen megemelik a
bérleti díjakat, mert azok 70-80% a jelzálogtőke után fizetendő
kamat. A kamat tehát a munka nélküli jövedelem legfontosabb és
matematikailag kimutatható forrása.
A pénz, mint kamatozó adósság
A
nyugati országokban a pénzt, mint adóságot egyrészt a ma már
csaknem korlátlan autonómiával rendelkező központi bankok
(jegybankok, nemzeti bankok) hozzák forgalomba, másrészt a
pénzmennyiség nagy része a kereskedelmi bankok által teremtett
hitelpénz. A magán-pénzrendszerben, mint láttuk, úgy keletkezik
a pénz, hogy egy bank kölcsönt nyújt egy gazdasági szereplőnek.
Anélkül jön létre eladósodás, hogy az áruk és szolgáltatások
körében cserére került volna sor. A pénzügyi szférában
lezajló történések nem a reálgazdasági folyamatokat tükrözik
elsősorban, hanem az eladósodás mértékéhez igazodnak. Egy
ország gazdaságában akkor van elég forgalomban lévő pénz, ha
magas az eladósodás mértéke. Ha az eladósodás kisebb, akkor a
reálgazdaság működéséhez és növekedéséhez szükséges
csereeszköz nem áll kellő mennyiségben rendelkezésre.
A
pénznek kamatozó adósság formájában való kibocsátása azonban
súlyos következményeket von maga után. A növekvő adósság és
terheinek viselése, elsősorban a kamatok fizetése, folyamatosan
még nagyobb mennyiségű, új adósságpénz forgalombahozását
igényli. Ez eredményezi azt az erőszakolt gazdasági növekedést,
amely felemészti a nem pótolható természeti erőforrásokat, és
jóvátehetetlenül rombolja az ökoszférát. A magánpénzrendszer
nem az emberi szükségletekre, hanem saját növekedési igényére
van tekintettel. Egy adósságpénz és kamatmechanizmus által uralt
reálgazdaság nem rendezkedhet be nulla-növekedésre. Az ökológiai
és gazdasági követelményeknek ezt a kibékíthetetlen ellentétét
csak a közpénzrendszerre való mielőbbi áttéréssel lehet
feloldani.
Az
ókor és a középkor uralkodói ragaszkodtak ahhoz a szuverén
jogukhoz, hogy saját pénzüket ők verjék és hozzák forgalomba.
Tisztában voltak vele, hogy ez uralmuk alapja. Ebben a korban
pénzérmék voltak forgalomban, ezért ezek verése jelentette a
pénzmonopóliumot. Az elmúlt 250 év banktechnikai fejlődésének
az eredményeként létrejött a bankjegy, azaz a papírpénz és a
számlapénz, amely a bankszámlákon vezetett számokból áll. E
két utóbbi pénznek a megteremtése és forgalomba hozatala már
kezdettől fogva magánkézben, részben pedig félállami bankok
kezében volt. Ahogyan a papír bankjegy és a bankszámlákon
vezetett számlapénz (könyvelési pénz) kiszorította a
pénzérméket, úgy került egyre inkább közösségiből
magánellenőrzés alá a pénzrendszer, a pénz feletti hatalom.
Ezzel a változással súlyos deficit jött létre a
népszuverenitásból fakadó jogok terjedelmében. A demokratikusan
választott törvényhozási testületek és a kormányok fokozatosan
elveszítették pénzügyi szuverenitásuk és cselekvőképességük
döntő részét.
Ez
az átalakulási folyamat még nem fejeződött be. Világszerte most
zajlik az áttérés a készpénzmentes fizetési rendszerre, ahol az
elektronikus eszközök veszik át a papírbankjegyek feladatait. Már
ma is az elektronikusan nyilvántartott számlapénzből tevődik
össze a forgalomban lévő pénz túlnyomó része. Ezt a hatalmas
mennyiségű pénzt a magánbankok teremtik és hozzák forgalomba. A
demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó
parlamentek és kormányok tesznek ugyan időnként erőtlen
kísérleteket, hogy valamilyen módon szabályozzák ezt a nagy
volumenű pénztömeget, de hatáskörük a pénzügyek terén
erőteljesen korlátozásra került a pénzvagyon tulajdonosok
részéről, akik kifejlesztették és irányítják a nemzetközi
magánpénzrendszert, és ebbe integrálták az egyes államok
nemzeti pénzrendszereit is. A közpénzrendszerben a
kereskedelmi bankoknak szigorúan előírná a törvény, hogy csak
100%-os fedezettel, azaz saját tőkéjük és a náluk elhelyezett,
tartósan lekötött betétek összegénél nem nagyobb mértékben
nyújthatnak hiteleket.
A
központi bankok ma már annyira önállóak, autonómiájuk
gyakorlatilag a teljes függetlenségig növekedett és így de facto
magánintézményekké váltak. Kikerültek az állam, a kormány, a
társadalom, azaz a köz tényleges ellenőrzése alól. Másrészt a
központi bankok hatalma is korlátozott, ők sem képesek
közvetlenül irányítani a kereskedelmi bankok semmiből való
pénzteremtését és ennek a pénznek a kamatra való
kikölcsönzését. Csupán bonyolult módon és közvetett
eszközökkel tudják tevékenységüket befolyásolni. Az
értékpapírok kibocsátása, vásárlása, eladása, a nyíltpiaci
műveletek, az MNB-nél letétbehelyezett tartalékok meghatározása,
a kamatszabályozás, az árfolyam-szabályozás (csúszóleértékelés),
a sterilizációs beavatkozások, a "lender of last resort"
feladatkör betöltése, stb. mind ilyen központi banki eszközök.
Tény, hogy a magántulajdonban lévő bankrendszer uralja a
pénzrendszert, kisajátítva a társadalom egészét az államon
keresztül megillető pénzügyi szuverenitást. Ez a partikuláris
érdekeket képviselő magánpénzrendszer pedig monopolhatalmat
gyakorol az értéket előállító reálgazdaság felett. De a
társadalom egészét képviselő demokratikus politikai hatalmat is
fokozatosan maga alá gyűri a magánkézbe került pénzmonopólium.
A magánpénzrendszer hibái
A
magánpénzrendszer szerkezeti hibája a reálgazdaságot kiszolgáló
forgalomban lévő pénzmennyiség, az M1, szűkössége, amely
krónikus pénzhiányt okoz. A magánpénzrendszerben a halmozódó
kamatok kényszerítik ki az adósságtömeg növekedését. A
magánpénzrendszernek ez a súlyos fogyatékossága annak a
következménye, hogy a bankrendszer csak a hitelt teremti meg, de az
utána fizetendő kamatot már nem. Emiatt minden kamattörlesztés
csökkenti a forgalomban lévő, a reálgazdaságot kiszolgáló,
termelő pénz mennyiségét és egyidejűleg növeli a stagnáló,
csak járadékot húzó passzív (nem termelő) pénz - "idle
money" - nagyságát. A kamatfizetés céljára felvett újabb
kölcsönök pedig csak az adósság mértékét növelik a
gazdaságban, de nem a gazdasági tevékenységet szolgáló
pénzmennyiséget. A növekvő adósság felhajtja az áruk és
szolgáltatások árait, mert a kamat termelési költségként
folyamatosan beépül azok fogyasztói árába. Az emelkedő
adósságtömeg nem növeli a termelékenységet, nem teszi
versenyképesebbé a gazdaságot, viszont folyamatosan pénzhiányt
okoz a reálgazdaságot kiszolgáló pénzforgalomban. Az adósság
formájában történő pénzteremtés ördögi körbe zárja a
gazdasági életet, mivel egyre több kamattal terhes újabb hitelt
kell felvenni csupán azért, hogy maradjon egy minimális mennyiségű
pénz a forgalomban. A főkövetelések és a kamatok megfizetése
viszont a következő esedékességkor még több pénzt emel ki a
forgalomból. A reálgazdasági szereplőknek tehát még nagyobb
kamatozó adósságot kell csinálniuk, hogy a gazdasági élet
egyáltalán működhessék. Ebből az ördögi körből csak a
magánpénzrendszer adósságspiráljának a megtörésével és a
közpénzrendszerre való áttéréssel lehet kitörni.
Mi az uzsora és mi a kamat?
Ma
Magyarországon az állam és a magánszektor adóssága az idő
múlásával együtt automatikusan növekszik. A magánosított
bankrendszer irányában fennálló teljes tartozás egy része az
u.n. monetizált adósság, egy másik része
a nem-monetizált adósság. Előbbibe tartozik az
adósságpénznek az a része, amely bankjegyek és pénzérmék
formájában, valamint a csekkszámlákon, folyószámlákon vezetett
pénzként megjelenik a pénzforgalomban. A nem-monetizált tartozás
csak a kölcsönt igénybevevők bankszámláin vezetett számok
formájában létezik. Az uzsora a reálgazdaság
szükségleteit kiszolgáló pénzforgalomban lévő kölcsönpénz,
azaz a monetizált pénz és a teljes adósság közötti különbség.
Az uzsora azonos a nem-monetizált pénzmennyiséggel. Vagyis uzsora
minden olyan pénzkövetelés, amelyet bármely magán pénzkölcsönző
olyan pénz után követel, amelyet könyvelési módszerekkel - a
magán "bankóprés" működtetésével - a semmiből
teremtett, mint hitelt, és amely kamatozó pénzvagyont képez ezen
magánpénzkölcsönző számára.
Nem
egyedül a kamat vagy a kamat mértéke a döntő és az sem, hogy
ezt a pénzt egy magánszemély, egy vállalat vagy az állam veszi
fel kölcsönként. Nem a kamat túlzott mértéke teszi az uzsorát
uzsorává, hanem az, hogy egy magáncsoport a
kölcsönző és olyan pénzt ad hitelbe kamattal, amelyet nem
birtokolt, hanem könyvelési és számviteli technikával a semmiből
teremtett. Mivel ilyen pénz mögött nincsen reálgazdasági
teljesítmény, ezért az erre a kölcsönre számított legkisebb
pénzhasználati díj, "kamat", uzsorának tekintendő.
Röviden:
A magánkölcsönző által kreált pénz, ha
kikölcsönzik, elsődleges adósságot hoz
létre és az ezért felszámított díjat, - amelyet a
közhasználatban pontatlanul "kamatnak" hívnak -
helyesen uzsorának kell tekinteni, nem pedig
kamatnak. Ha valaki teljesítménye ellenértékeként jut pénzhez
és ezt kikölcsönzi, az másodlagos adósságot hoz
létre és az így hitelbe adott pénz használati díja már kamat
és nem uzsora. Amikor az elsődleges adósságot
visszafizetik annak a magánkölcsönzőnek, amely a semmiből,
könyvelési módszerekkel teremtette ezt a pénzt, akkor a
magánkölcsönző a visszafizetett pénzt egyszerűen leírja a
számláról, megsemmisíti, vagyis ezzel az összeggel csökken a
forgalomban lévő pénz mennyisége. Az ezen kölcsön használatáért
fizetett díjnak, az uzsorának a megfizetése
is csökkenti a forgalomban lévő, termelést kiszolgáló, működő
pénz mennyiségét, de nem kerül megsemmisítésre, hanem
folyamatosan növeli a stagnáló, parazita módon csak munkanélküli
járadékot húzó, elfekvő pénznek, az "idle money"-nak
a mennyiségét.
Amikor
a másodlagos adósságot fizetik vissza a
kölcsönadónak, akkor ez a pénz nem kerül megsemmisítésre,
hanem továbbra is a pénzforgalomban marad. Mindössze egyik
csekkszámláról egy másik csekkszámlára kerül. Ily módon a
másodlagos adósság megfizetése nem szűkíti a reálgazdaság
működéséhez szükséges pénz mennyiségét, az M1-et. Ugyanakkor
ezen adósság kamatköltsége is - az uzsorához hasonlóan -
termelési ráfordítást jelent és növeli az árak és
szolgáltatások árait. A kamat- és uzsora-terhek kombinált hatása
ingataggá teszi a pénzrendszert, mert hatványozott ütemben növeli
az eladósodást. A forgalomban lévő pénz mennyisége a stagnáló
uzsorapénz bővülése következtében minden évben fokozott
mértékben csökken. A pénz minőségét és a lakosság vásárló
erejét is tovább csökkenti, hogy a növekvő kamat- és
uzsoraköltségek folyamatosan beépülnek a fogyasztói árakba.
Egy
ilyen adósságpénzzel működtetett magánpénzrendszerben a
társadalmat sújtó teljes adósság egyenlő az uzsora és a
forgalomban lévő pénz együttes összegével. A hitelpénzzel
működő magánpénzrendszer éppen azért ingatag, mert a
forgalomban lévő pénz túlnyomó része kölcsön, azaz adósság.
A bankrendszer azonban, mint már említettük, csak a főkövetelést
hozza forgalomba, de a hitelbe adott pénz használati díját, az
uzsorát és a kamatot azonban nem. Az uzsora és a kamat megfizetése
szükségszerűen összeszűkíti a forgalomban lévő
pénzmennyiséget, és nem teszi lehetővé az összes felvett
kölcsön időre történő megfizetését, azaz eleve
megfizethetetlenné teszi az adósságot és beindítja
az adósságspirált, amiből aztán nem lehet többé
kikerülni a magánpénzrendszer átalakítása nélkül. Mivel az
adósság növekedése szükségszerűen mindig gyorsabb ebben a
rendszerben, ezért az adósságnak a pénzmennyiséghez viszonyított
aránya exponenciálisan növekszik. Az uzsora-fizetés évről-évre
egyre nagyobb részt hasít ki a forgalomban lévő pénzből.
Magyarországon 1999 januárjában mindössze a nemzeti össztermék
11 százaléka a forgalomban lévő pénz mennyisége. Ez az arány
1986-ban még 22 százalék volt. Elfogadott nézet a
közgazdaságtudományban, hogy egy gazdaság teljesítő- és
fejlődőképessége egyenesen arányos a reálgazdaságot
kiszolgáló, forgalomban lévő pénz mennyiségével. A
pénzellátásnak a hazánkban is tapasztalt folyamatos csökkenése
lehetetlenné teszi a tartós gazdasági növekedést és ez
előbb-utóbb ki fog kényszeríteni egy újabb radikális
beavatkozást az adósságspirálba. Azonban bármilyen radikális
egy beavatkozás, ha az nem jár a rendszer lecserélésével, akkor
csak ideiglenes megoldást eredményezhet.
Mi okozza, és ki irányítja a pénzhígulást?
Az
árak állandó emelkedésének elsősorban az adósság hatványozott
ütemű növekedése az oka. A logikus az lenne, hogy először a
teljesítményt hordozó termék és szolgáltatás jöjjön létre
és csak ezt követően az eme teljesítményeket szimbolikusan
jelző, önmagában értéktelen pénz. A magánpénzrendszerben
azonban először a szimbólumot, azaz az absztrakt jelet alkotják
meg, és csak ezután kell a gazdasági élet alanyainak létrehozniuk
ehhez az üres jelhez a tartalmat, azaz a konkrét termékeket és
szolgáltatásokat. A kis költséggel, csaknem ingyen előállított
jelek használati díjaként pedig tényleges teljesítménnyel kell
fizetni a társadalomnak. Így kerül aztán az értéket előállítók
munkájának az eredménye a pénzelőállítás és kamatszabályozás
magánmonopóliumával rendelkező kis csoporthoz.
Az
infláció (általános árszint-emelkedés) oka, hogy az árutömeghez
viszonyítva megnő a piacon keresletként megjelenő pénztömeg.
Már elemeztük, hogy az adósságok kamatai számára újabb és
újabb pénzteremtésre van szükség. Ha pedig ez a
pénztömeg-növekedés nagyobb az árutömeg növekedésénél,
akkor infláció jön létre. Természetesen más okokból is
kerülhet több pénz a piacra. Így például ma Magyarországon a
pénzhiány ellenére hatósági áremelésekkel, és az
importáruknak a forintleértékelést követő áremelkedésével
tartják fenn az inflációt. Az ár az áru egységéért fizetendő
pénzmennyiség. Ha ez a pénzmennyiség bármely okból nő, akkor
emelkedik az ár, és egyben csökken a pénz vásárlóereje az
adott áru vonatkozásában. Ha pedig az áremelkedés általános,
akkor szinte minden áru vonatkozásában.
Mégis
félrevezető az a sokat hangoztatott állítás, miszerint az
inflációt az okozza, hogy "túl sok pénz vadászik túl kevés
árura". Ez ugyanis az infláció okának a megkerülésével
csak a felszínen érzékelhető látszat egyik vonatkozására utal.
Már a mindennapi tapasztalat is ellentmond ennek a hamis állításnak,
hiszen egyik üzletben sem "vadásznak" a vásárlók
hatalmas pénzmennyiséggel a hiányzó árukra, hanem fordítva:
rengeteg dráguló áru van és az embereknek nincs elég pénzük,
hogy megvegyék, noha szükségük lenne rá. Az infláció, a pénz
felhígulása, valójában csak nominálisan, mennyiségileg, a
számok növekedése szerint jelent "sok" pénzt. Ez a pénz
minőségét, azaz vásárlóerejét tekintve kevesebb pénz, mert
kisebb értéke van. Tény, hogy a jelenlegi magánpénzrendszerben a
felvett kölcsönök összege gyorsan növekszik, de ennek az
adósságpénznek a minősége, tartalma állandóan romlik,
vásárlóereje csökken.
Magyarország
összes külföldi és belföldi tartozása 1999 januárjában 71
milliárd dollárra rúgott. Mivel ezután a bruttó tartozás után
fizeti az ország, - az állam és a magánszektor egyaránt - az
adósságszolgálatot, ezért a hitelek és kamataik megfizetése
után egyre kevesebb pénz marad a forgalomban az újratermelésre és
a fogyasztásra. Ez utóbbira jutó rész egyre szűkül a reálbérek
folyamatos leszorításával. A reálbérek máig tartó csökkenése
az exportra termelő vállalatokat külföldön versenyképesebbé
teszi. A belföldi, nem exportra termelő gazdaság helyzete azonban
a forgalomban lévő pénz szűkülésével folyamatosan romlik. A
pénzszűkülés vonja maga után az inflációt és a
munkanélküliséget is. Az a vélekedés, hogy az infláció - a
pénzhígulás - elsősorban emelkedő árakat és nem
növekvő eladósodást jelent, téves. Ahhoz
hasonló látszattal van dolgunk, mint pl. az, hogy "a nap forog
a föld körül". Amikor több pénzt kell kiadnunk ugyanazért
az áruért, figyelmünket az árak nominális, mennyiségi
növekedése köti le és nem az, hogy a kezünkben lévő pénz
minősége változott meg, annak csökkent a vásárlóértéke. A
pénz vásárlóerejének a csökkenése viszont a kamat miatt
hatványozottan növekvő eladósodás közvetlen következménye.
Ha
egy vállalkozó vissza akarja fizetni a banknak növekvő kölcsönét
kamataival együtt, emelnie kell árujának és szolgáltatásának
az árát. Az áru és a szolgáltatás ugyanaz marad, de előállítója
most nagyobb árat kénytelen kérni érte, mivel költségei a
hatványozott ütemben növekvő és kamatozó kölcsönökkel
megemelkedtek. Az adósságra alapozott pénzrendszerben a
pénzteremtés szükségszerűen gyorsuló ütemben növekszik. A
kamatok fizetése egyre több és több hitel megteremtését és
kikölcsönzését igényli. A felvett kölcsönök nagyobb része
bizonyos idő elmúltával már csak a kamatok megfizetésére
szolgál. A magán bankrendszer által a levegőből előállított
újabb és újabb kölcsönök használati díja, "kamata",
már láttuk, hogy uzsorának, vagy uzsorakamatnak tekinthető, mert
egyrészt nem teljesítményt kifejező pénz használati díjáról
van szó, másrészt pedig kizárólag magánszemélyek gazdagodását
szolgálja. A teljesítménnyel fedezett pénz kikölcsönzése után
szedett használati díj, hasonlóan a bérbe adott lakás vagy autó
bérleti díjához, jogosnak tekinthető. Ez az igazi kamat. Mivel
közfeladatok ellátására fordítható törvényes állami bevételt
képez, ezért jogosnak tekinthető az állam által kibocsátott és
hitelbe adott pénz után szedett kamat is. Azonban mind az
uzsorakamat, mind a jogos kamat beépül a termelési költségbe és
növekedésük következményeként automatikusan hajtják fel az
árakat.
Nézzük
meg közelebbről, hogy az adósság miként eredményezi a pénz
vásárlóerejének a csökkenését? Az adósság kamatai
fizetéséhez nem elegendő hasonló összeget kölcsönvenni, mert
az csak a meglévő adósság tovább görgetéséhez és a kamatok
felhalmozódáshoz elegendő. Az adósság terhek csökkentéséhez
természetesen több pénzre van szükség, ezért elkerülhetetlen
az áruk és szolgáltatások árainak a felemelése, a
termelékenység fokozása, a munkabérnek és a rezsi költségeknek
a leszorítása. A termelékenység növelésének azonban fizikai, a
munkabér csökkentésének pedig biológiai és szociális korlátai
vannak. Az uzsorakamat növekedése viszont nem ismer ilyen korlátot.
Az
adósságból álló magán-pénzrendszerben a kölcsöntartozások
és kamataik soha nem egyenlíthetők ki, mivel ennyi pénz egyetlen
időpontban sem áll a gazdaság rendelkezésére. Szükségszerűen
újabb adósság felvételére van szükség a soron következő
részletek törlesztésére, a kamatok fizetésére, a gazdasági
tevékenység működtetéséhez és a megélhetéshez. Ezzel az
automatikusan növekvő adósságszolgálati teherrel csak az áruk
és szolgáltatások árainak a folyamatos emelésével lehet lépést
tartani. A termelési költségekbe beépülő uzsora növekedésével
azonban a termelékenység nem tud lépést tartani, elsősorban
ezért kell egyre több pénzt fizetni ugyanazért az áruért. A
pénz minőségének a romlását, azaz a vásárlóerejének a
csökkenését a fogyasztói árindexek mérik. Egy képzeletbeli
árukosárba beleteszik egy átlagos fogyasztó által vásárolt
legfontosabb árucikkeket és szolgáltatásokat. Ezeknek az
átlagárát aztán összevetik a következő év hasonló áruinak
és szolgáltatásainak az átlagárával.
A
pénz vásárlóerejének csökkenését, minőségromlását, több
tényező együttes hatása okozza. Első tényező az, hogy az MNB
már csak adósságot, kamattal terhes kölcsönpénzt hoz forgalomba
és 1996 óta teljesen beszüntette kamatmentes pénz kibocsátását.
A másik tényező, hogy a magánvállalkozásként, üzleti alapon
működő kereskedelmi bankok az MNB által kreált adósságpénzt
úgynevezett tartalékként használva, ennek a pénznek a
többszörösét hitelezik ki kamatra. A pénzemberek tudják, de
széles körben nem ismeretes, hogy a kereskedelmi bankok csak kisebb
részben a saját alapjaikkal, illetve betéteseik pénzével
gazdálkodnak. "Tartalékaiknak", - amely maga is
túlnyomórészt adósságból tevődik össze, - a többszörösét
kölcsönzik ki, vagyis olyan pénzt, amellyel a hitelnyújtásig nem
rendelkeztek. Ezt a kihelyezett pénzt a kölcsönfelvételkor,
könyvelési technikákkal a semmiből állítják elő, azaz
magáncélra működtetik a "bankóprést". És itt van
elrejtve a lényeg. A magántulajdonban lévő bankrendszer
kisajátította magának az állami szuverenitás fontos részét
képező pénzkibocsátás monopóliumát, és ezt a kiemelkedő
fontosságú állami felségjogot a saját magánmonopóliumává
tette, a saját zsebére működteti. Ez ellenkezik a magyar
alkotmány betűjével és szellemével, mert elvonja a demokratikus
államtól és a politikai felelősséget egyedül viselő választott
szervektől, az országgyűléstől és a kormánytól, az
alkotójellegű hatalomgyakorlás egyik legfontosabb eszközét, és
az egyik legfontosabb állami jövedelmet.
Mit jelent az MNB függetlensége?
Kitől
független és kitől függ mégis a de jure még állami, azonban de
facto már privát magyar központi bank? Ha tehát az MNB - amint
azt a sűrű titkolódzás ellenére is ismertté vált tények
bizonyítják - a magánbefektetőket, a privát pénzvagyon
tulajdonosait támogatja és szolgálja ki monetáris politikájával,
akkor de facto magánintézményként, magánérdekek szolgálatában
tevékenykedik, és mellékessé válik jogi státusza, hogy
formailag még állami tulajdonú intézmény.
Ha
az Országgyűlés és a Kormány kényszeríteni tudná az MNB-t,
hogy készpénz-kibocsátási monopóliumát, kamat- és
árfolyam-szabályozási, kötvény-kibocsátási jogosultságait,
azaz monetáris eszközrendszerét a közérdek szolgálatába
állítsa, akkor de facto is valódi közintézmény, a nemzet
egészének a bankja lehetne, nem csupán egy kivételezett
embercsoport közellenőrzés alól kivont, magánintézménye. Az
MNB ma azért nevezhető félállaminak, mert ez a jogilag
köztulajdonban lévő intézmény 1990 óta ténylegesen olyan
monetáris politikát folytat, amely döntően a külföldi és
belföldi pénzvagyon tulajdonosoknak kedvez, az ő gazdagodásukat
szolgálja, az ő csoportérdekeinek ad elsőbbséget a magyar
társadalom és legitim képviselője, a demokratikus magyar állam,
közösségi érdekeivel szemben. Az MNB elnöke saját hatáskörben
20 évre letitkosíthatja az általa vezetett intézménynek a
közpénzekre vonatkozó döntéseit. Pl. az MNB bécsi fiókbankja
által elvesztegetett 70 milliárd forint veszteségre vonatkozó
vizsgálat eredményeiről azért tagadta meg az MNB elnöke a
közvélemény tájékoztatását 1999 májusában, mert azt az
általa is fogalmazott MNB törvény alapján banktitoknak lehet
minősíteni.
A
központi bankok két- és félévszázados történelmében e bankok
magánellenőrzésének két típusa érvényesült a különböző
államokban. A magánellenőrzés egyik típusa az, amikor a központi
bank jogilag is teljesen magántulajdonba került, pl. a Bank of
England különböző időszakokban, vagy az Egyesült Államok
központi bankjának a szerepét betöltő magánkartell, a Federal
Reserve System, amely kezdettől fogva száz százalékosan
magántulajdonban volt és abban van a mai napig. A tényleges
függetlenséget mindkét intézménynél igyekeztek különböző
módszerekkel, pl. valódi ellenőrzési hatáskörrel nem rendelkező
felügyeleti szervekkel álcázni, de ezek csak a közvélemény
megnyugtatását célozták, és nem érintették - a teljes
titoktartást is magába foglaló - függetlenséget.
A
másik típus, amikor a központi bank jogilag állami tulajdonban
marad, de ténylegesen magánellenőrzés alá kerül és hatáskörébe
többé már egyik politikai felelősséggel bíró választott szerv
sem szólhat bele. Az MNB ebbe a második típusba tartozik, olyan
elsősorban magánérdekeket kiszolgáló, titkosan működő
intézmény, amely formailag állami tulajdonban van. Ha pedig ez a
tényleges helyzet, akkor ugyanúgy nem szabadna megengedni, hogy az
MNB készpénzt és számlapénzt teremthessen magáncélra a
levegőből, ahogyan nem lehet ezt megengedni a magánhaszonra
dolgozó kereskedelmi bankoknak sem. Egy ország forgalomban lévő
pénzének az előállítása nem tartozhat profitra dolgozó
magánintézmények hatáskörébe. Ha egy magánvállalkozás - de
facto ma már az MNB is az - teremti meg és kölcsönzi ki a pénzt,
akkor bármilyen más vállalkozást csődbe juttathat azzal, hogy
visszahívja a számára nyújtott hiteleket és nem ad többé
forgóeszközöket a működéséhez. Ez aláássa a szabad
vállalkozás lehetőségét, mivel a bankok, a bankrendszer és a
befektetők, behozhatatlan előnyt élveznek minden más üzleti
vállalkozással, az értéket termelő reálgazdaság egészével
szemben.
Ameddig
haszonra dolgozó magánintézmények a pénzteremtés és kamatra
hitelezés magánmonopóliumával rendelkeznek, addig minden más
üzleti vállalkozással - és magával az állammal szemben is -
fölényhelyzetbe kerülnek. Ez pedig aláássa a jogegyenlőséget,
a jog uralmát, az egyenlő esélyek szabadságát, a szabad
versenyen alapuló piacgazdaságot és a neki megfelelő
politikai-társadalmi berendezkedést, a demokráciát. Minden
monopólium - a magánpénzvagyon és magánpénzrendszer monopóliuma
is - aláássa a szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságot. Ha
pedig nincs piacgazdaság, vagy pedig csak egy monopóliumoknak
kiszolgáltatott korcs piacgazdaság létezhet, akkor valódi
politikai demokrácia sem lehetséges. A monopolrendszer politikai
formája az autokratikus elituralom, hazánk esetében ez a pénzügyi
elit demokratikus formákba burkolt egyre kevésbé álcázott
uralmát jelenti.
Van-e alternatívája a jelenlegi magánpénzrendszernek?
A
jelenlegi magánpénzrendszer emberi találmány, nem
megváltoztathatatlan természeti törvény. Ezért mód van hibáinak
a kijavítására, ha pedig ez nem elég, akkor az egész rendszer
tudományos elvek alapján kialakított új rendszerre való
kicserélésére. A magánérdekeknek elsőbbséget adó MNB ma már
csak kamattal terhes adósságot hoz pénzként forgalomba. Ugyanis
ezt kívánja tőle a kamatjáradékot húzó kül- és belföldi
pénztulajdonosoknak az érdeke. Ezt az adósságpénzt, megtetézve
a meglévő és változatlanul tovább növekedő kül- és belföldi
tartozással, egyszerűen matematikailag lehetetlen megfizetni. Az
inflációs pénzromlásnak ez a magánpénzrendszer az elsőszámú
okozója az adósságpénz használati díjának, az uzsorának, az
automatikus növekedésénél fogva. A magánérdekeket szolgáló
visszaélés megakadályozása végett nem szabad megengedni, hogy a
pénzteremtés életbevágóan fontos jogosultsága magánellenőrzés
alá kerüljön, vagy ha már oda került, akkor magánmonopóliumban
maradhasson a jövőben is.
Az
a szűk réteg, amely a saját magánérdekei szerint tudja alakítani
a gazdasági élet vérkeringését, amely ki tudja sajátítani
magának az árucsere közútrendszerét, a pénzrendszert, az a
valódi társadalmi hatalom birtokosa. Nemcsak a pénzvagyont és a
gazdasági életet ellenőrzi, de pénzügyi hatalma révén
előbb-utóbb a politikai hatalom emeltyűi is a kezébe kerülnek.
Egyébként a korrupciónak is ez a rendszerbeli alapja.
A pénzmonopólium birtokosai pénzügyi eszközökkel - legális és
illegális módon - elkerülhetetlenül kiterjesztik befolyásukat a
politikai-közéleti szférára is, amely nem képes a pénzügyi
túlhatalom nyomásának ellenállni. Ezért nem szabad a korrupció
okait csupán esendő közéleti emberek jellembeli
fogyatékosságaiban keresnünk és kizárólag adminisztratív és
büntető jogi eszközökkel harcolni ellene. A közéleti morált a
magánpénzrendszer nyerészkedő szelleme, uzsoraetikája ásta alá,
ezért ezt a rendszert kell lecserélni, hogy kihúzzuk a talajt a
korrupció alól.
Már
említettük, hogy a pénz önmagában értéktelen szimbólum,
csupán a tényleges teljesítményt tartalmazó áruk és
szolgáltatások jele. Értéke nincs, de mégis szükséges
segédeszköz, mert e semleges közvetítő közeg segítségével a
különféle áruk könnyebben cserélhetők. A jelenlegi -
széleskörű munkamegosztáson nyugvó - magyar gazdaságban a
megfelelő nagyságú közvetíti közeg, azaz a kellő mennyiségű
forgalomban lévő pénz hiánya veszélyezteti a gazdasági
tevékenység zavartalan folytatását. Ezért minden olyan személy
/a pénzvagyon tulajdonosai/ és intézmény /a központi bank és a
kereskedelmi bankok/, aki, és amely eldöntheti, hogy mennyi pénz
legyen vagy ne legyen forgalomban, elképzelhetetlenül nagy
hatalommal rendelkezik. A pénz hatalma azon nyugszik, amint arra
már Silvio Gesell is rámutatott, hogy a
pénzvagyon tulajdonosai meg tudják tagadni a használatát, és
ezzel akadályozhatják az áruk és szolgáltatások életbevágóan
fontos cseréjét. Egy olyan méretű munkamegosztás esetén, mint
amilyen a jelenlegi globalizált világgazdaság, a pénznek
szükségszerűen központi szerepe van nemcsak a pénzügyi és
gazdasági szférában, de a politikai hatalom globális
befolyásolásában is.
A
világméretű magánmonopóliummá alakult nemzetközi pénzrendszer
urai ma fejezik be a szemünk előtt a reálgazdaság világméretű
monopolizálását is. A globális pénzvagyon tulajdonosai, akik
egyben a nemzetközi bankrendszer irányítói is, bármikor
pénzhiányt tudnak előidézni a világgazdaságban és ennek a
segítségével fel is tudják emelni ennek a közvetítő közegnek
a nemzetközi árát. Ez az ár az a kamat, amely az államok feletti
pénzhatalom első számú fellegvárában, a City of London-ban,
meghatározott bankközi kínálati kamatlábhoz, a Liborhoz,
igazodik világszerte. (Minden ellenkező látszat ellenére a Wall
Street és a FED csak második számú központjai ugyanezen államok
feletti globális pénzhatalomnak.) A reálgazdaság fizikailag
lehetséges növekedésétől elszakított, és a kamatok révén
hatványozott ütemben növekvő pénzmennyiséget be kellene
fektetni, méghozzá biztonságosan, azaz kellő fedezettel és
jövedelmezően. Egyre nagyobb volumenű stagnáló pénzmennyiség
áll lesben, hogy megtalálja a maximális profitot hozó és
biztonságos befektetést. Az érem másik oldala, hogy bolygónk
számos országában pedig nincs elegendő pénz nemcsak a gazdaság
növekedéséhez, de a gazdasági tevékenység egyszerű,
reproduktív folytatásához sem. A felvett kölcsönök kamatai -
azok csupán időmúláshoz kötött automatikus növekedése miatt -
visszafizethetetlenné válnak. Így egyre több egyén, vállalat és
állam jut csődbe. A csődök pedig a helyi vállalkozók -
elsősorban a kis- és közepes vállalatok - tönkremenését,
továbbá növekvő és tartós, többé meg nem szüntethető
munkanélküliséget eredményeznek.
Az
a kislétszámú embercsoport, amelynek sikerült a globális
pénzrendszert a maga számára kisajátítania és a
magántulajdonává tennie, a pénzmonopólium belső
törvényszerűségei révén napról-napra egyre több pénzzel
rendelkezik. Azok a gazdasági szereplők - legyenek akár egyének,
vállalatok vagy államok - amelyek nem rendelkeznek pénzzel, s csak
munkaerejüket és nyersanyagaikat tudják cserére felajánlani,
bizonyos idő elteltével mindig a vesztő pozíciójába kerülnek.
A világgazdaság cserefolyamataiban az egyik gazdasági szereplőé
- a befektető pénztulajdonosé - a pénz, a másiké a nyersanyag,
a munka, az áru és a szolgáltatás. Akinél a pénz van, az tud
várni, válogatni, nem kell raktározási, szállítási költségeket
viselnie, az időjárástól tartania, nem kell félnie árujának a
romlásától. A pénz mozgékony, nincs térhez, időhöz,
kultúrához kötve. Ezzel szemben a nyersanyag, a munkaerő, a
tudás, az anyagi termékek és szolgáltatások mind a természeti
és társadalmi körülmények, a tér és az idő nyomása alatt
állanak; környezeti függőségük és az idő múlása miatt
veszítenek értékükből, sőt teljesen hasznavehetetlenné válnak.
Az a fél, aki munkaerőt, árut és szolgáltatást visz a piacra
(világpiacra), az mindig zsarolható. Ennek következménye az
egyenlőtlen csere, az alulfizetés. De a zsarolás gyakran a
korrupció, a kényszermunka és az éhbér formájában is
megjelenik.
A
pénzrendszeren alapuló gazdaság előnyei a cseregazdálkodással
szemben vitathatatlanok. A fejlett, magas szintű munkamegosztáson
alapuló, modern gazdaság pénzrendszer nélkül nem működhet. A
jelenlegi - most már Magyarországon is hiánytalanul bevezetett -
magánpénzrendszer azonban olyan belső és kiküszöbölhetetlen
ellentmondásokkal rendelkezik (pl. a pénzmennyiség hatványozottan
nő és teljesen elszakadt a reálgazdasági folyamatoktól, a
kamatmechanizmus elszívja az erőforrásokat, lerombolja a szociális
intézményrendszert, felesleges növekedésre kényszeríti a
gazdaságot, jóvátehetetlenül pusztítva a természeti
környezetet), hogy ezt a magánpénzrendszert vissza kell venni
köztulajdonba és ismét szigorú közellenőrzés mellett,
alkotmányosan szabályozva szabad csak működtetni. Módunkban áll
ésszerűen gyakorolni a népszuverenitásból folyó és a
társadalom egészét megillető pénzügyi szuverenitást,
távoltartva az alkotmányosan irányított pénzrendszert az
ingadozó pártpolitikák gyakran partikuláris és napi érdekeket
érvényesíteni akaró közvetlen beavatkozásaitól. Kizárólag a
demokratikusan választott és politikai felelősséggel rendelkező
állami testületeknek szabad csak a pénzt megteremteniük és
forgalomba hozniuk. Erre szolgál a közpénzrendszerre áttérés.
III.
A közpénzrendszer köztes modellje
A közpénzrendszer köztes modellje
A
jelenlegi magánpénzrendszer nem természeti törvényen alapul -
mint pl. a gravitáció, a fény sebessége stb. - hanem emberi
találmány. Közmegegyezésen alapuló szabályokból áll, egy
kártyajátékhoz hasonlítható. Semmi akadálya sincs annak, hogy a
jelenlegi strukturálisan elhibázott magánpénzrendszert egy
ésszerűbb közpénzrendszerrel váltsuk fel. Lehetséges olyan
pénzrendszert létrehozni, amelyből hiányzik az uzsora jellegű
kamat és az általa előidézett abnormális növekedési kényszer.
Ezáltal kiküszöbölhető az eladósodás kényszere és feloldható
az optimális gazdasági növekedés és az ökológiai követelmények
közötti kibékíthetetlen ellentmondás.
A
közpénzrendszerben nem a magánkontroll alatt álló központi
bankok és a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankok bocsátják
ki a pénzt, hanem az egyes államok alkotmányosan ezzel a
feladattal megbízott hatóságai, pl. a magyar államkincstár. Ő a
pénzügyi szuverenitás gyakorlója megfelelő parlamenti és
kormányzati ellenőrzés mellett. A magánbankrendszer ezután már
csak a betéteseiktől összegyűjtött és szükség esetén az
államkincstártól hitelbe kapott pénzt kölcsönözheti ki
ügyfeleinek. A gazdasági aktivitáshoz szükséges pénzt az
államkincstár, mint legfőbb monetáris hatóság, bocsátja ki és
adja kölcsönbe közvetlenül a gazdasági élet szereplőinek és a
kereskedelmi bankoknak, mondjuk 2 százalék kamatra. A kereskedelmi
bankok aztán ezt a pénzt tovább kölcsönözhetik azoknak, akiknek
további hitelekre van szükségük. A bankok által nyújtott
hitelek kamata azonban már magasabb lesz, mondjuk 3-3,5 százalék,
mint a kincstár által számított kamat, mivel ez az 1-1,5 százalék
különbözet biztosítja a jövedelmező működésükhöz szükséges
hasznot.
Ennél
jobb megoldás lenne az a társadalmasított
hitelrendszer, amelyet Síklaky István és Éliás
Ádám dolgozott ki./7/ Eszerint köztiszteletben álló
személyekből határozott időre szóló közvetlen választással
helyi, középszintű és országos hiteltestületek létesülnének,
amelyek munkáját szakértők segítenék. Az Országgyűlés
határozná meg a központi költségvetés, az adók, és a központi
forrásból nyújtott hitelek éves keretét. A hitelek elosztása, a
hitelfelvételek megállapítása és az állami pénzügyekkel
kapcsolatos minden további döntés azonban már a hiteltestületek
hatáskörébe tartozna, amelyek nyilvánosan működnének. A
kereskedelmi bankok csak a technikai lebonyolítást végeznék.
A
már idézett "Magyar Modell" c. tanulmány helyesen
állapítja meg, hogy az állam feladata gondoskodni arról, hogy
elegendő csereeszköz, pénz álljon a polgárok rendelkezésére
ugyanolyan állami szolgáltatásként, mint a közbiztonság, az
alapoktatás, az egészségügyi ellátás biztosítása, a
közútrendszer fenntartása, gátak építése, stb. A gazdasági
tevékenységhez szükséges pénzt - a többi közszolgáltatáshoz
hasonlóan - önköltségen kell az iparban, a mezőgazdaságban és
a szolgáltatásban dolgozó vállalkozók rendelkezésére
bocsátani. A pénz önköltsége az a csekély mértékű kamat,
amely fedezi a pénz előállításának, forgalomba hozatalának és
kezelésének a költségét, valamint az az összeg, amely fedezi a
gondos hitelkihelyezés esetén is bekövetkezhető veszteségeket.
Ezért indokolt csupán 1-2%-os kamatot felszámolni. A
hitelszövetkezetek, takarékpénztárak és kereskedelmi bankok is
nyújthatnának hiteleket olyan feltételekkel, amelyeket a hitelt
igénylők elfogadnának. Szigorú szabály írná elő, hogy - a
jelenlegi gyakorlattól eltérően - a kihelyezhető hitelek összege
ne haladhassa meg a pénzintézet saját tőkéje és a nála
elhelyezett lekötött betétek együttes összegét.
A
közpénzrendszerben a kormány által összeállított és az
országgyűlés által jóváhagyott költségvetés pénzügyi
fedezetét teljes egészében az államkincstár teremti meg és
bocsátja kamatmentesen a kormány rendelkezésére, mint a
pénzkibocsátás monopóliumával rendelkező monetáris hatóság.
Így a gazdaság számára meghatározott mennyiségű kamatozó és
kamatmentes pénz lesz forgalomban. Egy év elmúltával a
magánszektor visszafizeti a bevételéből az államkincstárnak a
közvetlenül kapott állami hiteleket, a kereskedelmi bankoknak
pedig a tőlük felvett kölcsönöket. Ezután a kereskedelmi bankok
is visszafizetik az államkincstárnak az általuk felvett hiteleket.
Az államkincstár a visszafizetett összegeket azonnal kivonja a
forgalomból és megsemmisíti. A magánpénzrendszertől eltérően
az új közpénzrendszerben a megsemmisítés után is forgalomban
marad még annyi kamatmentes pénz - ez a költségvetés
finanszírozásával került oda -, amely elegendő, hogy a hiteleket
igénybevevők kifizethessék az esedékessé váló kamatokat is. Az
adósok megfizetik a bankoknak a főkövetelést plusz a 3-3,5%
kamatot és ezzel teljesen adósságtól mentessé válnak. A bankok
pedig megfizetik a kincstárnak a tőle felvett hiteleket és a 2%
kamatot.
Ilyen
közpénzrendszer esetén egyik magyarországi vállalkozó sem
kényszerülne arra, hogy újabb kölcsönt vegyen fel a kamatok
megfizetésére csupán azért, mert nincs elég forgalomban lévő
pénz a hitelek és a kamatok egyidejű visszafizetésére. A
költségvetés által a pénzforgalomba juttatott kamatmentes pénz
elegendő ahhoz, hogy a kamatok megfizetése után is maradjon még
elegendő pénz a forgalomban. Ha azonban a költségvetés kiadásai
nagyobbak, mint az az összeg, ami az államkincstárhoz befolyik, és
ott megsemmisítésre kerül, akkor úgy lehet egyensúlyban -
azaz inflációtól mentes állapotban - tartani a
pénzrendszert, hogy a kormány és a parlament olyan nagyságrendű
adót vet ki, amely a megmaradó fölös pénzt is kivonja
adóbefizetések formájában a forgalomból. Az adó beszedését
követően aztán a kincstár ezt a pénz is megsemmisíti. Ez a
pénzirányítási mód azt is jelzi, hogy a közpénzrendszerben
nincs szükség állandó adók kivetésére. A 100 százalékos
egyensúly kialakítása a gyakorlatban nem érhető el, de erre
nincs is szükség. Csupán az szükséges, hogy a forgalomban lévő
pénz mennyisége mindig elegendő legyen a felvett hitelek és
kamataik egyidejű megfizetésére és ne kelljen csupán a kamatok
fizetése végett további hiteleket felvenni.
Egy
ilyen közpénzrendszerben - szilárd árak esetén - az
államnak már nem lenne többé szüksége
adóbevételekre ahhoz, hogy fenntartsa a gazdasági
élet egyensúlyát. Ha azonban a gazdasági élet több pénz
forgalomba hozatalát igényli az államkincstár részéről, akkor
ezt a többlet pénzt adók kivetésével kell kivonni a forgalomból
az infláció elkerülése végett. A forgalomba kerülő pénz sem
lesz csupán a kincstár által kibocsátott kamatozó kölcsönök,
valamint a költségvetés kiadásait fedező kamatmentes pénzek
kombinációja. Ha a gazdaság több pénzt igényel, egyes esetekben
elégséges csupán az adózás mérséklése és a kamatlábak
csökkentése. A döntő fontosságú azonban az, hogy a forgalomban
lévő pénz mennyiségét, az adók kivetését vagy törlését, a
kamatlábak emelését vagy csökkentését - a kereslet és kínálat
alapján - a gazdaság objektív szükségleteihez igazodóan a
demokratikus állam erre illetékes és politikai felelősséggel
tartozó szerve és ne egy monopolhelyzetben lévő, felelősségre
nem vonható, szűk csoport határozza meg elkerülhetetlenül önző
és partikuláris magánérdekei szerint. És mindez pedig csak
nyíltan, a lakosság széleskörű tájékoztatásával
történhessen.
Arra
a kérdésre, hogy miért vonunk ki pénzt a gazdaságból, amikor a
gazdasági életnek több pénzre van szüksége, ezt válaszolhatjuk:
Ha az állam konkrét feladathoz kötött, kamatmentes
pénzteremtéssel finanszírozza a költségvetés kiadásait, akkor
ezt a pénzt a feladat teljesülése után - az infláció elkerülése
végett - ki kell vonni a pénzforgalomból, hogy aztán újabb
konkrét feladatok legyenek finanszírozhatok újabb kamatmentes pénz
kibocsátásával. Ezért van az, hogy a konkrét feladathoz kötött
kamatmentes finanszírozás nem okoz inflációt, amint azt számos
történelmi példa is igazolja. (Pl. a Dr. Wilhelm Lautenbach által
kidolgozott és 1933 után sikeresen végrehajtott terv
Németországban, /8/ vagy az Egyesült Államok hadiiparának a
finanszírozása a két világháború alatt, vagy a Channel
Szigetekhez tartozó Guernsey és Jersey, ahol 1815 óta igen sikeres
kamatmentes közpénzrendszer van forgalomban. Csak helyszűke miatt
nem soroljuk fel a további konkrét példákat.)/9/
Nem
könnyű, de elvben megoldható számítástechnikai kérdés -
vagyis konvergens probléma -, hogy milyen informatikai
mechanizmussal, illetve milyen számítási mód alkalmazásával
mérjék a piaci kínálat(árutömeg) és kereslet(pénztömeg)
dinamikus egyensúlyát az optimális pénzmennyiség meghatározása
és forgalomba hozatala érdekében.
A jövőbeli közpénzrendszer előnyei
A
közpénzrendszer első számú haszna, hogy nem
kell sem külföldről, sem belföldről felvenni piaci kamatozású
kölcsönöket, mivel az állam fedezni tudja a gazdaság teljes
pénzszükségletét. Második haszna, hogy mindig
lesz elég pénz a főkövetelés és a kamatok egyidejű és
együttes visszafizetésére. Megszűnik az adósságspirál, ki
lehet kerülni végleg az "adósságfizetés még nagyobb
eladósodás" ördögi köréből. Harmadik haszna,
hogy csökken a magánkamatok szerepe, az állam által nyújtott
kölcsönök kamatai közcélokat, a költségvetés kiadásainak a
fedezését szolgálják. Negyedik haszna, hogy
megszűnik a magánbankrendszer által a semmiből, könyvelési úton
alkotott magánpénz után szedett uzsora, amelyet a köznyelv
kamatnak nevez, de mint már utaltunk rá, nem tekinthető annak,
mert nem teljesítménnyel fedezett megtakarítás használati díja,
hanem csak fedezet nélküli, üres szimbólum kikölcsönzési díja.
A közpénzrendszer ötödik haszna, hogy csak
annyit és akkor kell adóztatni, ha és amikor az állam kiadásai
tetemes mennyiségű kamatmentes pénz kibocsátását igénylik.
Akkor ezt a többletpénzt adóval ki kell és lehet vonni a
pénzforgalomból és így megelőzhető az infláció.
Ahatodik haszon, hogy ez a rendszer alkotmányosan,
szigorúan pártpolitikától mentesen működtethető. Mivel szigorú
felügyelet alatt álló állami intézmény, a kincstár működteti,
ezért nem állhat partikuláris érdekek szolgálatában és nem
használható fel privát nyerészkedés céljára. Spekulációs
célokat szolgáló pénzszűke, infláció és defláció, gazdasági
visszaesés többé már nem idézhető elő. A
közpénzrendszer hetedik haszna, hogy lehetővé
teszi a gazdaság kiegyensúlyozott, folyamatos növekedését, a
munkanélküliség minimumra csökkentését, az infláció és a
defláció kiküszöbölését. A nyolcadik haszon
az állami költségvetés egyensúlyának tartós biztosítása, a
csökkenő adózás, a kincstárba befolyó kamatjövedelmek
közmunkákra, közcélú feladatokra fordítása. Mindez lehetővé
teszi a jóléti állam szociális intézményrendszerének az
újraépítését, fenntartását, továbbfejlesztését. A
közpénzrendszerkilencedik haszna: segítségével
biztosítható, hogy csak a reálgazdaság tényleges növekedése,
az áruk és szolgáltatások bővülése arányában kerüljön pénz
a forgalomba. Ez visszaállítja az értéktermelő tevékenység
elsőbbségét a spekulációs, parazita jellegű pénzforgatási
tevékenységgel szemben.
A
közpénzrendszer tizedik haszna, hogy megszünteti
a korrupció legfontosabb, a jelenlegi pénzrendszer által
gerjesztett okát. A magánpénzvagyon tulajdonosai ma a pénzügyi
és vagyoni juttatások legváltozatosabb formáival befolyásolják
a náluknál sokkal kevésbé megfizetett politikai és igazgatási
elitet. Felszámolható a pénzügyi és bankszféra indokolatlan
túlfizetése a reálszférához és a politikai-közigazgatási
szférához viszonyítva. Visszaállítható a teljesítményelv a
gazdasági, társadalmi és közéleti érvényesülés terén. Ha
egy privilegizált csoport magán pénzmonopóliuma révén már nem
vonhatja magához a többi ember munkájának eredményét, akkor
megindulhat az erkölcsi tisztulás és létrejöhet egy igazságosabb
társadalom.
A külföld és az új magyar közpénzrendszer
Az
államok feletti pénzhatalmat szolgaian kiszolgáló magyar pénzügyi
elit azt sugallja, hogy nem tehetünk semmit, mert Magyarország oly
mértékben be van ágyazódva a nemzetközi pénzrendszerbe, hogy
minden külön út lehetetlen és eleve kudarcra van ítélve, hiszen
a globális pénzrendszer irányítói minden eszközzel meg fogják
akadályozni a közpénzrendszer bevezetését Magyarországon. Ez az
ellenvetés vagy tájékozatlanságból fakad, vagy merő defetizmus,
s csak arra jó, hogy ne keressük a jelenlegi - nyilvánvalóan
súlyos konstrukciós hibában szenvedő -
magánpénzrendszer gyökeres megreformálásának a módozatait.
Feladatunk
most az, hogy átgondoljuk, miként alakulhat reálisan az új magyar
közpénzrendszer és a nemzetközi magánpénzrendszer kapcsolata.
Ha a magyar gazdaság szereplői folyamatosan és olcsón elegendő
tőkéhez jutnak a kincstártól, akkor csak az import fedezéséhez
szükséges külföldi deviza felhasználása. Azt a célt kell tehát
kitűzni a magyar gazdaság elé, hogy importkiadásait fedezze
exportjának a bevétele. Ez nem könnyű, de elérhető célkitűzés.
Magyarország egyedül is rátérhet erre a gazdaságpolitikára.
Első lépésként el kell érnie az importkiadások radikális
csökkentését. Csakis azt szabad importból fedeznie, - modern
technológia, Magyarországon hiányzó fontos nyersanyagok és nem
előállítható termékek, szolgáltatások - ami életbevágó a
magyar gazdaság működéséhez. Fel kell karolni a hazai termékek
és szolgáltatások igénybevételét a nélkülözhető import
kiváltására és az exportkényszer enyhítésére. Ha sikerül
egyensúlyba hozni az importot és az exportot, akkor fokozatosan
kiküszöbölhető a devizakölcsönök felvétele a nemzetközi
pénzpiacokon.
A
legnehezebb kérdés az, hogy miként lehetne megszabadulni a máris
hatalmas méretű és megfizethetetlen külföldi tartozásoktól.
Magyarország külföldi össztartozása - a
hivatalos statisztikai adatok szerint - 1999 elején 42,5 milliárd
dollár. A nettó külföldi tartozás pedig 27 milliárd 974 millió
dollár./10/ Ezt az adósságot "kinőni" nem lehet. Az
eladósodás folyamatosan nőtt a rendszerváltás óta, ezen az sem
változtatott, hogy a privatizációból befolyt több milliárd
dollárt az MNB - csaknem kizárólag - a külföldi adósság
törlesztésére fordította. Ez a tényállás azt mutatja, hogy a
külföldi adósság vonatkozásában elkerülhetetlen új lapot
nyitni. Magyarország az 1973-tól 1980-ig terjedő időszakban
felvett mintegy 4 milliárd dollár hitelt már több mint
16-szorosan megfizette adósságszolgálat, azaz kamatok formájában,
mégis a külföldi bruttó tartozás 1999 januárjára 42,5 milliárd
dollárra növekedett. Vagyis az eredetileg felvett 4 milliárd
dollárra megfizettünk eddig mintegy 64 milliárd dollárt kamat
formájában, mégis maradt még 42,5 milliárd dollár bruttó és
28 milliárd dollár nettó külföldi tartozás. Az
adósságszolgálati terhek szempontjából a bruttó adósság a
lényeges, mivel ez után az összeg után kell fizetni a kamatokat.
Minthogy
a globális magánpénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus
uzsoraelvonása gyakorlatilag semmilyen időpontban sem teszi
lehetővé ennek az egyre nagyobb összegű adósságspirálnak az
áttörését, ezért az ország vezetésének vagy az időtlen-időkig
való évi mintegy 3 milliárd dollár adósságszolgálat, vagy
pedig az adósság-elengedés iránti tárgyalások azonnali
megkezdése között lehet választania. Tudomásul kell venni az
ország felelős vezetőinek, hogy az adósság egy részét
egyszerűen - mint megfizethetetlent - le kell íratni. Ez
kényelmetlen, hálátlan, sok türelmet és diplomáciai ügyességet
igénylő sziszifuszi feladat, de végül is nem lehet kitérni
előle. Ma már ismeretesek azok a tények, hogy több nemzetközi
bank és pénzintézet is leírta a Magyarországnak nyújtott
kölcsöneit az 1990-es évek elején. De amikor látták, hogy az
ország kormányzata és pénzügyi vezetése még a pénzügyi
összeomlás közvetlen veszélyének az időszakában is
rendületlenül teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, a
magyar lakosság pedig végtelen türelemmel, szinte minden
ellenállás nélkül elviseli életkörülményeinek a nagyarányú
romlását, akkor adósság-elengedési terveiket félretették.
(Soros György "A globális kapitalizmus válsága" c.
legutóbbi könyvében ezeket írja: "Magyarországon például
az első demokratikus választások ragyogó alkalmat teremtettek
volna arra, hogy a múltban felvett adósságokat és az új kormány
felvállalta kötelezettségeket elkülönítsék egymástól. Én
támogattam volna ezt a tervet, ám Antall József, a későbbi
miniszterelnök ellenezte: nem volt hajlandó ujjat húzni
Németországgal, Magyarország legnagyobb hitelezőjével.")/11/
A növekvő eladósodás spirálját végül is le kell állítani.
Az adósságnak arra a részére pedig, amelyet nem lehet leíratni,
fizetési moratóriumot kell kiharcolni. Az Országgyűlésnek
törvényben kell megtiltania újabb nemzetközi hitelek felvételét
államkötvények és MNB-kötvények piacra dobásával. Amíg
leépül a külső tartozás, addig korlátozni kell a deviza
kivitelét Magyarországról. Újból ellenőrizni kell a
devizamozgást, hogy az ország fizetőképessége fennmaradhasson.
Az
egyik szokásos ellenvetés, hogy Magyarország csak kis részben
kapott hiteleket államoktól és a nem privát nemzetközi
pénzintézetektől. A külföldi kölcsönök nagy részét
kereskedelmi, azaz magántulajdonú bankoktól vette fel és ma már
elsősorban azoknak a kis befektetőknek tartozik, akik magyar
állampapírokba és MNB-kötvényekbe fektették be pénzüket.
Nekik nem lehet megtagadni a kölcsönök és kamataik maradéktalan
és pontos visszafizetését. Aki tanulmányozza a részleteket az
tudja, hogy ez is féligazságokat tartalmazó, lényegében
félrevezető érvelés.
A
Magyarországnak hitelező - magántulajdonban lévő - nagy
kereskedelmi bankok és befektető intézetek mind rendelkeznek a
megfizethetetlen hitelek leírását fedező biztonsági keretekkel.
Azok a kisbefektetők, akik megvásárolták a magyar állam és az
MNB hitelleveleit, ezekhez az értékpapírokhoz a nagybankok és
befektetői alapok közvetítésével jutottak. Ezek pedig
financiálisan elég erősek ahhoz, hogy veszteségeik fedezésére
félretett alapjaikból a magyar államadósság egy részét
leírják, elengedjék, átütemezzék. Ezek a pénzügyi intézmények
és tulajdonosaik már busásan visszakapták befektetett pénzüket.
Reálisan nem várhatják el, hogy a végtelenségig jussanak évi
nettó 3 milliárd dollárhoz minden ellenszolgáltatás nélkül,
csupán azért mert a pénzrendszer szabályozása az ő
magánmonopóliumuk lett és olyan szabályokat hoztak és hozhatnak
a jövőben is, amelyek mindig nekik - a hitelezőknek - kedveznek és
segítségükkel ki tudják kényszeríteni, elvben a végtelen
időkig, az adósságszolgálat további fizetését. Gyakorlatilag
csak azért nem tudják ezt megtenni, mert az adósságra épült
magánpénzrendszer matematikai okokból előbb vagy utóbb
katasztrofálisan össze fog omolni. Pl. nem tartható sokáig, hogy
a pénzvagyon volumene háromszoros ütemben növekedjen a
reálgazdaság növekedéséhez képest.
Egy
másik szokásos ellenvetés, hogy Magyarország külföldi tartozása
ma már nagyrészt a magánszektor által felvett kölcsönökből
tevődik össze és olyan privát tartozásnak minősül, amelybe a
közérdeket képviselő állam már nem szólhat bele. Ezt az
adósságot természetesen másképpen kell leépíteni, mint az
állam által felvett hiteleket. Ha a magyar gazdasági szereplők
számára kellő mennyiségben fog rendelkezésre állni olcsó hazai
hitel, akkor kevésbé lesznek rászorulva arra, hogy drága külföldi
devizahiteleket vegyenek fel. A közpénzrendszer szilárd és
folyamatos pénzellátása olyan tartós gazdasági növekedést tesz
lehetővé, amely biztosíthatja a magánszektor számára, hogy
külföldi kölcsönei jelentős részétől viszonylag rövid idő
alatt megszabaduljon.
A
magyar kormány és pénzügyi vezetés az adósság-elengedési
tárgyalásokon utalhat arra a közismert tényre, hogy a nemzetközi
pénzvilág vezető központjai - City of London, Bank of England,
Wall Street és a Federal Reserve System, a Világbank és a
Nemzetközi Valutaalap - nem kérdezték meg az adósokat, amikor az
1974 után kihelyezett olcsó petrodollár milliárdok kamatait
néhány hónap leforgása alatt - 1979 júliusától decemberéig -
egy csapásra a háromszorosára emelték. Ezzel egyben az eladósodás
mértékét is megháromszorozták. A kölcsönfelvevő országoknak,
köztük Magyarországnak is, tehetetlenül kellett tudomásul
venniük a róluk, de nélkülük hozott súlyos döntést./12/
Magyarországnak
még maradék pénzügyi szuverenitására támaszkodva most kell
válaszolnia erre az 1979-ben hozott egyoldalú zsaroló döntésre,
amely kész helyzet elé állítva az országot, a magyar adósságot
is megháromszorozta, és amely egyben lehetetlenné tette az
adósságszolgálati terhek viselését további nagymértékű
eladósodás nélkül. A magyar állam egyoldalú lépése - a
megfizethetetlen adósság törlesztésének felfüggesztése - csak
egy megkésett válasz lenne a pénzvilág vezérkarának 1979-ben
hozott ugyancsak egyoldalú lépésére, amikor a kamatokat a
háromszorosára emelte./13/
Egy
ilyen lépés államférfiúi bátorságot igényel, de radikális
fordulat nélkül a magyar társadalom erőforrásai továbbra is
külföldre áramlanak úgy, hogy a magyar nép nem kap érte semmit
cserébe. Meg kell szabadulni a Magyarországra
importált - rákényszerített -
magánpénzrendszertől! Az elszegényedésnek és a
kamatfüggőségnek ezt a rendszerét, amely gyakorlatilag zsákutcába
vitte az 1989 utáni magyar átalakulást, mert példa nélkül álló
mértékben elszegényítette a magyar társadalom túlnyomó részét,
mielőbb át kell alakítani közpénzrendszerré, még mielőtt a
globális magánpénzrendszer - belső ellentmondásai következtében
- katasztrofálisan összeomlik.
Ameddig
haszonra dolgozó magánintézmények - a jogilag állami, de
ténylegesen privát MNB és a kereskedelmi bankok - rendelkeznek a
pénzteremtés és kamatra hitelezés monopóliumával, addig
szükségszerűen fölénybe kerülnek minden más üzleti
vállalkozással és magával az állammal szemben is. Ez utat enged
a csoportönzés érvényesülésének, a pénzhatalommal való
társadalmi méretű visszaélésnek, aláássa az egyenlő esélyek
szabadságát, a szabad versenyen alapuló piacgazdaságot, végső
soron a demokrácia alapjait. A pénzrendszer Magyarországon 1989
után fokozatosan egy szűk réteg magánmonopóliumává vált. Ez a
magánmonopolrendszer, mint már említettük, nemcsak ellentéte a
szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságnak, de a politikai
hatalmat is elkerülhetetlenül egy szűk elit kezébe
összpontosítja. Eddig egyetlen kormány sem tett kísérletet ennek
a monopolhatalomnak a korlátozására. Az 1989 utáni kormányok és
a különböző összetételű országgyűlések mind kiadták a
kezükből az államirányítás és a kormányzás legfontosabb
feltételét és eszközrendszerét képező monetáris
hatalmat. Megelégedtek az alárendelt fiskális hatáskörrel.
Beszedték az adót és összeállították a költségvetést,
jól-rosszul elosztva annak 2/3-át, míg a harmadik harmadát már
évek óta átutalják kamatként a pénzvagyon tulajdonosainak. (Így
demokratikus kormányaink a magánpénzvagyon hivatalos és
közpénzből fizetett kamatbeszedőivé is váltak.)
Jelenleg
a monetáris és nem a fiskális hatalomnak van a döntő súlya a
kormányzásban, mert minden elfogadott törvény és
kormányintézkedés végrehajtása pénzforrásokat igényel. Ezeket
a forrásokat pedig az igen korlátozott fiskális, adóztatási
módszerek helyett monetáris eszközrendszerrel lehet és kell
biztosítani. Monetáris eszközökkel előállított források
nélkül ugyanis a politikai döntések egyszerűen nem hajthatók
végre. Ezért Magyarországon valójában az dönt a legfontosabb
stratégiai és politikai kérdésekről, aki ezt a monetáris
hatalmat birtokolja. Olyan történelmi korszakban élünk, amikor
nem lehet sem érdemben törvényeket hozni, sem az országot
kormányozni, ha ennek a monetáris hatalomnak a belső szerkezetét,
működési törvényszerűségeit legalább alapfokon nem ismerik a
döntéshozók. Elfogadhatatlan az a törvényhozók részéről
gyakran elhangzó mentegetőzés, hogy "nem tanult szakmám a
közgazdaságtan és ezért nem értek - még alapfokon sem - a
pénzügyekhez." Aki most képviselői vagy más közhivatalt
vállal, annak kötelező minimumként rendelkeznie kell bizonyos
monetáris ismeretekkel is a pénzrendszer működéséről, mert e
nélkül ma semmilyen kérdésben sem lehet helyes döntést hozni.
IV.
Amit a jelenlegi pénzrendszeren belül is megtehetünk
Amit a jelenlegi pénzrendszeren belül is megtehetünk
1.
Korlátozni kell az MNB túlhatalmát, ezért az első teendő
módosítani a feles törvénynek számító, tehát a jelenlegi
kormány koalíció által egyedül is megváltoztatható, 1991. évi
LX. törvényt. Meg kell tiltani, hogy az MNB elnöke
saját hatáskörében 20 évre letitkosíthassa a
társadalom egészét súlyosan érintő monetáris döntéseit.
A társadalomnak joga van ahhoz, hogy tudja: mi történik a
pénzével? /14/
2.
Vissza kell állítani az 1996-os állapotnak megfelelően az u.n.
"0-ás állományt". (A magyar állam korábban kiadásai
egy részét saját kibocsátású pénzzel finanszírozta és ezért
nem fizetett kamatot. Ezt az összeget "0 kamatozású"
tartozásként tartotta nyilván az MNB. Ezt a csaknem 2000 milliárd
forintra rugó összeget alakították át piaci kamatozásúvá
1996-ban. Azóta az állam kamatot fizet a költségvetésből az
MNB-nek, amelynek ezt, mint nyereséget, elvileg vissza kellene
juttatnia a költségvetésbe, de ezt a valóságban eddig igen
csekély mértékben tette meg, sorozatos veszteségeire való
hivatkozással. Ezekért a veszteségekért komolyan eddig még
senkit sem vontak felelősségre.
3.
Vissza kell állítani az államnak az a jogát, hogy a költségvetési
hiány egy részét (a költségvetés legalább 4-5%-át kitevő
összeg erejéig) kamatmentes állami pénzteremtéssel
finanszírozhassa drága, piaci kamatozású hitelek helyett.
Bővíteni kell a kamatmentes finanszírozás egyéb lehetőségeit
is és vissza kell térni az alacsony kamatozású állami hitelezés
gyakorlatához. A konkrét feladathoz kötött kamatmentes állami
finanszírozás nem okoz inflációt.
4.
A jelenlegi monetáris gyakorlat kiiktatta a gazdálkodásból a
termelő-kereskedelmi tevékenységet ösztönző kereskedelmi
váltót és így eltűnt az a pénzügyi eszköz a
gazdasági életből, amely a reálgazdasági szereplők között
hitelez, azaz pénzt teremt, anélkül, hogy inflációt váltana ki.
Miként azt Varga István (kézirat, 1999)
megállapítja: "A bankkonszolidáció kapcsán az állam nem
várta el a váltófizetés, azaz a végső leszámítolás
helyreállítását, most a Postabank vagy az MFB, netán az MNB
megsegítése során sem. A FIDESZ 600 pontos kormányprogramjában
mindössze három sor foglalkozik a pénzügyi folyamatokkal, de
annak sincs érdemi tartalma. A 40 pontos programból sem valósította
meg a pénzügyi rendszer vállalkozásbaráttá tételét."
Haladéktalanul létre kell hozni - állami garanciális alappal -
egy váltóleszámítoló intézményt, amely
a bankrendszerben megteremti a reálgazdasági szereplők egymás
közötti hitelezésének a mechanizmusát, mint végső leszámítoló.
Varga István azt javasolja, hogy azokat a bankokat, amelyek ennek
forgalmát akadályozzák, - működési engedélyük bevonásával -
ki kell szorítani a bankszférából. Kétségtelen, hogy ily módon
jelentős pénzforrást lehet megnyitni a reálgazdaság számára az
infláció veszélye nélkül.
5.
Következő lépésként meg kell kezdeni az állampapírok
jegybankpénzzel finanszírozott felvásárlását és a befolyt
ellenértéknek az állami költségvetésben történő
felhasználását. Az adósságállomány ilyen módon való
leépítése forrást teremt a halaszthatatlan állami feladatok
finanszírozására. A költségvetés egyharmadát elnyelő
kamatterhet néhány év alatt a negyedére lehetne csökkenteni. A
reálkamat csökkenésével az infláció első számú oka is
fokozatosan megszüntethetővé válna.
6.
El kell érni, hogy a reálgazdaság profitja nagyobb legyen, mint az
államkötvények kamata. Ennek hiányában - mutatott rá Kopátsy
Sándor (kézirat, 1998) - nincs megfelelő gazdasági
növekedés, hiszen a tőke és a megtakarítás a pénzpiacra
mennek. Csak annyi állampapírt szabad kibocsátani, amennyi vevőre
talál a reálgazdaságban elérhető profitnál kisebb kamatok
mellett is. Az új jegybanki törvénynek ki kell mondania, hogy csak
annyi államkötvényt szabad kibocsátani, amennyire a profitnál
kisebb kamat mellett is van kereslet.
7.
A reálgazdaság rendelkezésére álló pénzmennyiség, az M1 és
az M2, bővítésével olyan helyzetet kell teremteni, amelyben a
reálgazdaság kapacitásai optimálisan, minimális önköltséget
eredményező módon vannak kihasználva. A jelenlegi magyarországi
infláció oka nem a nagy kereslet, hanem a kamatterhek miatti magas
költség. Ezt támasztja alá, hogy a magas infláció ellenére
nagyon alacsonyak a profitok. A kamatterhek miatt folyamatosan emelni
kell az árakat, mert egyébként veszteség keletkezne. Nem a
kereslet, hanem annak a hiánya gerjeszti az inflációt.
Magyarországon a kínálati árat ma a kapacitások jobb
kihasználásával lehet csökkenteni. Jelenleg a bér sokkal kisebb
költséget jelent, mint az állami elvonás, ezért a bérek
visszafogásával nem lehet fékezni az áremelkedéseket.
8.
Meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy a költségvetés az
elkülönített alapok fel nem használásával támogatja az MNB-t.
A monetáris bázis a GDP-hez viszonyítva fele az 1986 évinek. Az
MNB pénzügyi politikájának a következtében erőteljes
pénzkivonás van folyamatban a reálgazdaságból. A magyar bankok
mérlegfőösszege csak a GDP 70%, míg a többi rendszerváltoztató
országé 140-150%, a nyugati országok esetében pedig a kétszeres
ez az arány.
9.
A bankrendszernek ismét hiteleznie kell a vállalkozásokat.
Törvénnyel kell kötelezni a jegybankot és a kereskedelmi bankokat
arra, hogy ne vonulhassanak ki az értékelőállító gazdasági
tevékenység pénzügyi közvetítéséből. Mind a rendelkezésre
álló pénztömegnek, mind e pénz monetáris kezelésének ismét a
reálgazdaság működését kell szolgálnia.
10.
Át kell venni a japán jegybank gyakorlatát. A Japán Nemzeti Bank
kétévenként mintegy 1000 milliárd dollár kamatmentes jegybanki
pénzzel látja el a japán gazdaságot, még sincs infláció, sőt
egyedülálló jelenségként megjelent a negatív kamat. A japán
kereskedelmi bankoknak nincs szükségük pénzbetétekre, ugyanakkor
a reálgazdaság irányában szabadulni akarnak felesleges
pénzeiktől, ezért teszik a lehető legolcsóbbá a banki hitelek
felvételét. A JNB gyakorlata ismét bizonyítja, hogy a nagy erejű,
kamatmentes vagy csekély kamatozású jegybankpénz nem okoz
inflációt. Ezzel szemben a kamatozó államkötvényekkel való
hitelpénzteremtés gerjeszti az inflációt. Az MNB-nek ily módon
pont azoknak kell hozamot ígérnie, akik ezt a reálgazdaság
jövedelméből kívánják kihasítani. Azért kell egyre több
pénzt kibocsátani, hogy pótolni lehessen a forgalomban lévő
pénzmennyiségben így keletkező hiányt. Ezzel az MNB állandósítja
a funkció nélküli pénzkibocsátást.
11.
Az államvezetés, az Országgyűlés és a kormány lemondott a
pénzkibocsátás jogáról és ma már döntően csak külföldi
kölcsönök felvételével,denominált devizában gyarapítja
a forgalomban lévő pénzt. Így garantálva van továbbra is a
folyamatos eladósodás és a forgalomban lévő pénz szűkössége
által okozott gazdasági restrikció fennmaradása. Meg kell
szüntetni a forint kicserélését külföldi valutára. Ne csupán
denominált pénz legyen az országban, mert ez bármikor kivonható
és túlságosan kiszolgáltatja az országot a külföldi
befektetőknek. A pénzkibocsátás jogát az állam, a demokratikus
kormány legalább részben vegye vissza. Korlátozza az MNB által
begyűjtött valutatartalék volumenét, mert az a szükségesnél
nagyobb kamatterheket jelent a magyar társadalom számára.
12.
Az Országgyűlés és a kormány leállíthatná a bank-, hitel- és
adóskonszolidációra fordított állami hitellevelek után a
kamatok fizetését. A túlfizetett bankszektor ne élősködjön még
hosszú évekig a társadalom nyakán, bezsebelve az államkötvények
sok százmilliárdra rugó kamatait. A társadalomnak százmilliárdos
veszteségeket okozó banki vezetők ne húzhassanak havi 8-9 millió
forintos jövedelmeket. Ha a veszteség a költségvetést terheli,
akkor a demokratikus közhatalom korlátozhassa az aránytalanul
magas juttatásokat.
Eme
- a teljesség igénye nélkül - felsorolt javaslatok a jelenlegi
pénzrendszeren belül maradva is évi 500-600 milliárd
forintra rugó megtakarítást eredményezhetnének a költségvetés
számára.
Mit tehetünk most?
Első
lépésként - a tömegtájékoztatási intézmények útján
lefolytatott széleskörű társadalmi vita keretében - fel kellene
világosítani a magyar társadalom minél nagyobb részét a
jelenlegi pénzrendszer valódi természetéről, arról, hogy ezt a
rendszert a nemzetközi és hazai pénzügyi elit a saját
magántulajdonaként működteti és
a kamatmechanizmus révén folyamatosan és
egyre növekvő mértékben kisajátítja magának a társadalom
többsége munkájának az eredményét. Második lépésként el
kellene érni, hogy a kizsákmányoló kamatrendszer megváltoztatása
a következő parlamenti választások központi témája
legyen, mivel a magyar társadalom bajai a
szegénységben gyökereznek, ennek pedig elsőszámú
okozója a társadalmat fojtogató kamatrendszer.
Fel
kell tárni, hogy a jelenlegi koalíció lényegében ugyanazt a
monetáris politikát folytatja, mint az előző szociál-liberális
kormány: a fiskális politika némi megváltoztatásával tovább
működteti a társadalom erőforrásait elszivattyúzó monetáris
rendszert, és változatlanul fenntartja a fosztogató
kamatrendszert. Választani tehát nem a csaknem teljesen azonos
pénzügyi politikát folytató szociál-liberális és a jelenlegi
FIDESZ vezette polgári koalíció között kell, hanem egyrészt a
pénzügyi elit érdekeit 1989 óta fenntartás nélkül kiszolgáló
valamennyi kormányzat eddigi pénzügyi politikája és másrészt a
pénzügyi szuverenitás helyreállítására, a magánpénzrendszer
közpénzrendszerré átalakítására és a fosztogató
kamatrendszer felszámolására törekvő új politika között. A
társadalom akaratát a választott szerveknél gyakran hitelesebben
kifejező civil szervezetek által képviselt egyik alternatíva
a "Magyar Modell."Mivel a pénzügyi
elit és a tőle függő politikai elit nem érdekelt egy ilyen
társadalmi vita lefolytatásában, mindent el fog követni, hogy a
"Magyar Modell" széleskörű megvitatására sem az
elektronikus, sem az írott tömegtájékoztatásban ne kerülhessen
sor. Ezért egyelőre csak az alulról jövő társadalmi
kezdeményezések, a civil szervezetek aktív együttműködése és
az internet által nyújtott nyilvánosság fokozottabb kihasználása
jöhet számításba.
A
választott képviseleti szervekkel az a legfőbb probléma
Magyarországon, hogy a választási programok betartása
alkotmányosan nem kötelező és az elmúlt évtized tényei szerint
a pártok hatalomra kerülve - döntő mértékben - nem azt a
programot hajtják végre, amelynek alapján elnyerték a választók
többségének a bizalmát. A választók pedig semmilyen eszközzel
sem rendelkeznek, hogy kikényszerítsék a választási ígéretek
betartását. Így a következő választás tétje csupán az, hogy
legközelebb melyik párt (pártok) kerüljenek abba a helyzetbe,
hogy megszeghessék választóiknak tett ígéreteiket. Népi
alkotmányozással kötelezővé kellene tenni, hogy a
kormányprogramok minden lényeges kérdésben azonosak legyenek a
választók felé hirdetett választási programokkal. Ennek
kikényszerítésére alkalmasak lehetnének az ellenőrzési
feladatokkal alkotmányosan is felruházott civil szervezetek.
Az
a mentegetőzés, hogy más nyugati országokban is ehhez hasonló
áldemokratikus a gyakorlat, elfogadhatatlan. Miért kell egy
áldemokratikus, rossz gyakorlatot utánozni? Csak azért, mert
csatlakozni szeretnénk az Európai Unióhoz? Tudomásul kell
vennünk, hogy amíg a mérsékelt integráció előnyös lehet,
addig az önfeladó, bekebelező-beolvasztó, vagyis szervilisen
eltúlzott integráció bizonyosan hátrányos és káros. Csak a
nemzeti szuverenitást megtartó és a nemzetállamoknak az
önkéntesség alapján folyamatosan megújuló nemzetközi társulása
fogadható el valóban demokratikusnak. Ebből a szempontból az
Európai Unió súlyos demokrácia deficitben szenved, mivel csak
belépni lehet az Unióba, de onnan távozni már sem önkéntesen,
sem kizárással nem lehet. Az Európai Unió csak megbüntetheti azt
a tagját, pl. jogai felfüggesztésével, amelyik nem teljesíti
szerződéses kötelezettségeit. De aki egyszer tagja lett az
Uniónak, az tagja marad örökre. Ezért már most nagyon vigyázni
kell arra, hogy harmonizáció címén mit veszünk át.
Van
azonban több jó példa is arra, hogy miként kell a nemzeti
szuverenitáson alapuló állami önállóság és a nemzetközi
integrációhoz tartozás előnyeit optimálisan összhangba hozni.
Ezúttal csak a hazánknál kisebb Dánia példáját említem. Ez az
ország tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak is. Lakói azonban
több népszavazáson úgy döntöttek, hogy nem adják fel saját
pénzrendszerüket, központi bankjukat, nemzeti valutájukat és
megőrzik pénzügyi szuverenitásukat. A legértékesebb dán
földeknek - a maastrichti szerződés érvénybe lépése után is -
csak dánok lehetnek a tulajdonosai és még dán útlevelüket is
megtartják ennek a skandináv országnak a polgárai. Az integráció
tehát összeegyeztethető a nemzeti érdekek érvényesítésével,
ha ezeket az érdekeket nem szervilis politikusok, hanem népüknek
elkötelezett demokraták képviselik.
A
nemzetek, mint etnikai-kulturális közösségek, és a
nemzetállamok, mint érdekérvényesítő szuverén hatalmi
központok, küldetése nem ért véget, csak megváltozott. A
nemzetállamokat nem felszámolni, hanem segíteni kell, hogy új
feladataikat - a nemzeti érdekek folyamatos képviseletét és
érvényesítését az államok fölötti integrációs intézmények
kollektív döntési rendszerében - minél sikeresebben tudják
ellátni. Fel kell készíteni a nemzetállamokat arra, hogy
együttesen képesek legyenek - a közvetlen és közvetett
demokrácia alulról jövő módszereivel - ellenőrizni nemcsak a
nemzetközi integrációs szervezetek államok feletti
közintézményeit, de a multinacionális vállalatbirodalmakkal
összefonódott nemzetközi fináncoligarchia transznacionális
hálózatát és annak külön intézményrendszerét is. Meg kell
erősíteni a nemzetállamokat, hogy ellen tudjanak állni e
globálisan megszerveződött magánhatalom hegemón törekvéseinek,
hogy az rejtett-rejtőzködő hálózatával és álcázott
módszereivel ne befolyásolhassa és ellenőrizhesse a
nemzetállamokat tömörítő közjogi integrációs szervezetek
közösségi hatalmát. Az egyensúlyt biztosító középút - az
integrációs önfeladás és a nemzetállami elkülönülés két
véglete között - a nemzetállamok önkéntes, folyamatosan
megújuló és alulról ellenőrzött társulása lehetne. A
globalizmus és a nemzetek felettiség túlzásait csak a
nemzetállamok megőrzendő szuverenitása korlátozhatja. A globális
pénzrendszer szélsőséges kilengéseit - természetes
fékrendszerként - csak a nemzetállamok egyéni és kollektív
érdekérvényesítő ereje csillapíthatja. A magán pénzhatalom
szélsőséges individualizmusát csak a társult nemzetállamok
demokratikus kollektivizmusával lehet kiegyensúlyozni.
V.
A közpénzrendszer és a földjáradék
A közpénzrendszer és a földjáradék
Indokolt
utalni arra a veszélyre, hogy a közpénzrendszerre való áttérés
esetén a spekulációs pénzvagyon majd a földbirtokba menekül,
hogy az elveszített kamatokért a földjáradékkal kárpótolja
magát. Ezért már most érdemes elgondolkodni azon, hogy miként
lehetne a földjáradékot bezsebelő ingatlanspekulációt
korlátozni hazánkban. A gazdaságtörténet ismert ténye, hogy
mindig több földet vásároltak akkor, amikor alacsony volt a
kamat. Mivel a pénzhez hasonlóan a föld is életbevágó
fontosságú minden ember számára, ezért bármit teszünk,
szükségképpen használnunk kell a földet. Az élet éppenúgy
elképzelhetetlen a föld nélkül, mint levegő vagy víz nélkül.
A földnek ezért mindig az emberek közösségéhez kell tartoznia.
Ez a közösség aztán haszonbérletbe adhatja azoknak, akik azt
megművelik, hasznosítják. Számos európai országban ez volt a
gyakorlat egészen addig, amíg a római jog bevezetésével nem
tértek át a földmagántulajdonra a középkor végén.
(Magyarországon, pl. a székelyeknél mindvégig fennállott a
közösségi földhasználat.)
Századunkban
alapvetően két földhasználati rendszert alkalmaztak. A
szocialistának nevezett országokban az állami tulajdonlás és
földhasználat különböző változatai és fokozatai
érvényesültek, míg a kapitalista rendszerű országokban a föld
magántulajdona és használata a gyakorlat a mai napig. A
reálszocialista közösségi földhasználat, akár
állami-gazdasági, akár kolhoztípusú-szövetkezeti formáját
nézzük, sokkal kevésbé bizonyult hatékonynak, mint a föld
magánhasználata. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire különböző
volt a háztáji földek és a szövetkezeti földek termésátlaga a
háztáji művelés javára, mivel ez utóbbiban érvényesült a
magánérdek és a személyes felelősség.
Éppen
ezért az Európai Unióban és Magyarországon is a legelőnyösebb
megoldásnak a magánhasználat és a
közösségi tulajdonlás összekapcsolása látszik. Ez
egyszerre segítené az egyéni törekvések kibontakozását és a
szociális igazságosság érvényesülését. Egy ilyen kombinált
földhasználat bevezetése azonban komoly akadályokba ütközik. A
mai földbirtokosok - legalábbis a demokratikus országokban -
földjüket vagy vásárolták vagy törvényesen örökölték.
Éppen ezért igazságosan csak törvényes kisajátítás útján és
megfelelő összegű kártérítés fizetése ellenében lehet a
jogállamnak megfelelő új helyzetet kialakítani. Az Európai
Unióban az egyes községek nem képesek az új földhasználati
formának a kialakítására pótlólagos pénzeszközök biztosítása
nélkül. Ezt a pénzt úgy is elő lehetne teremteni, hogy
valamennyi földre az értéke 3 százalékának megfelelő
ingatlanadót vetnének ki.
Ez
Magyarország esetében azt jelentené, hogy az önkormányzatok
ebből az összegből felvásárolnák a területükön található
eladásra kínált földingatlanokat évről-évre. Ilyen módon 33
év leforgása alatt az önkormányzatok a teljes földterület
tulajdonosai lehetnének. Az így köztulajdonba került földet
aztán haszonbérletbe adhatnák magántermelőknek. Egy másik
megoldásnak kívánkozik az, hogy a 3 százalékos értékadó
helyett a tulajdonosok kötelezettséget vállalnának arra, hogy 33
év elteltével ingatlanukat eladják az önkormányzatnak. Ezután
is művelhetnék földjeiket, de már nem mint tulajdonosok, hanem
mint haszonbérlők és a föld mindenkori piaci értékéhez igazodó
földhasználati díjat kellene fizetniük az önkormányzatnak. Ezen
túlmenően a haszonbérleti díjat meghatározott idő elteltével
rendszeresen hozzá kellene igazítani a föld aktuális forgalmi
értékéhez. Enélkül a kiigazítások nélkül újból
munkanélküli jövedelemhez jutnának azok, akik földjüket egy
korábbi időpontban vették haszonbérletbe és ezért kisebb
összegű haszonbért kötelesek fizetni. További lehetőség lenne,
hogy a bérleti díjak megállapításánál az önkormányzat
figyelembe vegye a szociális és a környezetvédelmi szempontokat.
Egy
ilyen reform azonnal véget vetne a föld- és telekspekulációnak,
mivel a nem hasznosított földtulajdon az ingatlanok árának
csökkenése miatt azonnal eladásra kerülne a várható veszteségek
elkerülése végett. Minél több ingatlan kerülne piacra, annál
inkább esnének az árak. Ez pedig egyre több földművelő magyar
embernek nyújtana lehetőséget arra, hogy gazdálkodjon. Ez a
megoldás a többi szegény ország lakói számára is fontos lenne,
mert jelentősen növelhetné az élelmiszertermelést. A
haszonbérlők ugyanazokat a jogokat élveznék, mint a jelenlegiek.
Vagyis beépíthetnék a bérelt területeket a helyi előírásoknak
megfelelően, továbbá eladhatnák vagy utódaikra hagyhatnák
azokat, harmadik személynek bérbe adhatnák egészen addig, amíg a
haszonbérleti díjat megfizetik. A haszonbérlethez nyilvános
árverésen lehetne hozzájutni. Egy ilyen megoldás hosszútávon
igen nagy pénzterhet venne le a munkát végzők válláról, mert
végső soron mindig ők fizetik meg az ingatlanspekulánsok
nyereségeit. A felvázolt megoldással fel lehetne számolni a pénz-
és ingatlanspekulációt. Ugyanakkor nem sértené a jelenlegi
rendszer haszonélvezőinek sem a legitim érdekeit. Mégis lehetővé
tenné egy olyan rendszer kialakítását, amelyben többé már nem
élvez egy elenyésző kisebbség aránytalan előnyöket a többség
költségére és kárára. Nem kétséges, hogy az itt vázolt
földreform széleskörű ellenállásba ütközik. Ez azonban nem
változtat azon, hogy keresni kell a konkrét megoldásokat, amelyek
a földhasználat tekintetében is kivezetnék a magyarokat az
uzsoracivilizáció zsákutcájából. Bármely megoldás
elfogadható, amely felszámolja az ingatlanspekulációt és
igazságosan osztja el a magyar földből - az egész nemzet közös
tulajdonából - származó hasznot. Magyarország kezdeményező
lehetne ezen a téren. Nem a hibásnak bizonyult külföldi
megoldásokat kell erőltetni, hanem megtalálni a szabad földművelő
magyar polgárok Kertmagyarországának saját útját.
Milyen adórefomra lenne szükség?
Ökológusok
becslése szerint a világgazdaság termelésének mintegy a fele
környezeti hatásait tekintve veszélyesnek minősíthető. Egy
valódi pénzreform és földreform fokozatosan enyhítene a
gazdasági növekedés kényszerén, de a természeti környezet
könnyelmű és felelőtlen rombolását nem szüntetné meg. Ezért
két irányban is módosítani kellene az adórendszeren az Európai
Unióban és Magyarországon is. Egyrészt a jövedelem
adóztatása helyett a termékeket kellene
megadóztatni. Másrészt a termékek ökológiai
költségeit bele kellene számítani a termékek
adójába. A kamatmechanizmus jelenlegi kényszere az emberi
szükségletektől elszakadt felesleges termelést is ráerőltet a
gazdaságra. Ez a lényegében értelmetlen kényszertermelés
pótolhatatlan természeti forrásokat pusztít el. Noha
Magyarországon jelenleg nincs megfizetve a munkaerő, sőt jelenleg
a magyar bérek a legalacsonyabbak még lengyel, cseh, horvát és
szlovén összehasonlításban is, ennek ellenére a multinacionális
vállalatok által bevezetett és a drágává vált emberi munkaerőt
kiküszöbölő modern technológiák hazánkban is egyre inkább
megterhelik a természeti környezetet. Ha a környezeti ártalmak és
az említett pótolhatatlan erőforrások a jelenleginél jobban meg
lesznek adóztatva, akkor a termékek árai emelkedni fognak. Ennek
következtében egy bizonyos ponton már nem lesz kifizetődő
erőltetni a modern és még modernebb, igen költséges technológiák
bevezetését hazánkban. A különböző tényezők együttes
hatásának az eredményeként az is elképzelhető, hogy ismét
olcsóbb lesz az élő munkaerő alkalmazása nemcsak Magyarországon,
de a legfejlettebb országokban is.
Az
Európai Unió országaiban a társadalom ma kétszer is fizet, ha
valaki egy modern gép beállításával elveszíti a munkahelyét.
Egyrészt le kell mondania a dolgozó által fizetett jövedelmi
adóról, mivel a gépekből származó jövedelem nincs a
munkásokéhoz hasonló módon adóztatva, másrészt munkanélküli
segélyt kell folyósítania az elbocsátottak számára. A jövedelmi
adó és a szociális járulék fizetése alóli kibúvás egyik
legeredményesebb módja így a fekete munka igénybevétele lett.
Ezért nemcsak Magyarországon, de az Európai Unió országaiban is
igen tetemes a feketegazdaság részaránya. Ha nem lenne jövedelmi
adó, akkor az árnyékgazdaságra már nem lenne szükség, és ez a
rejtett gazdaság is hozzájárulhatna a nemzetgazdaság egésze
teljesítményének a növeléséhez.
Egy
ilyen adóreform esetében nem csökkenne az életszínvonal, mert a
termékek árának az emelkedését ellensúlyozná az adómentes
jövedelem nagyobb vásárlóereje. Ez elvezethet egy
környezetvédelmi szempontból sokkal ésszerűbb fogyasztói
magatartáshoz. Ezeket a változtatásokat ma már nem lehet az egyes
nemzetgazdaságok szintjén kielégítően végrehajtani. Ha
megdrágul a természeti környezet megterhelése, akkor a szegényebb
országok fokozottan ki lesznek téve a környezetszennyezés
exportjának a fejlett ipari országok részéről. Egy
pénz- és földreformmal egybekötött adóreform
számoskörnyezetvédelmi probléma megoldását is elősegíthetné.
Csak ezen három reform kombinációja vezethet el optimális
megoldáshoz. Így lehetne véget vetni a pénzvagyon
természetellenes növekedésének, a szegénység további
fokozódásának, a jelenleg elkerülhetetlennek látszó gazdasági
és társadalmi összeomlásnak. Mind az emberiség, mind a természet
csak akkor lélegezhet fel, ha ki tudja szabadítani magát a
rátelepült uzsoracivilizációból.
Van alternatíva
Ehhez
az első lépés tudni, hogy van alternatíva. A második lépés már
sokkal nehezebb. Le kell küzdeni azok ellenállását, akiknek nem
érdeke, hogy a pénzközpontú, kamatszedő civilizációt egy
természetes gazdasági renden nyugvó, emberközpontú új világrend
váltsa fel. A jelenlegi rendszer haszonélvezői ezért követnek el
mindent, pl. a kamat- és inflációmentes pénzrendszert kidolgozó
Silvio Gesell nézeteinek az elhallgatása érdekében is. Winston
Churchill mondotta a Harvard Egyetemen 1943-ban: "sokkal
kifizetődőbb annak az ellenőrzése, hogy mit gondoljanak az
emberek, mint országokat elfoglalni és lakóikat kizsákmányolni.
A jövő birodalmai az emberi agyat ellenőrző birodalmak lesznek."
Magyarországon
ma kettőshatalom van. Az egyik az egyre gyengülő
szervezett közhatalom, amely még formálisan
demokratikus ellenőrzés alatt van és amelynek központi
intézményei a parlament és a kormány. A másik az egyre erősödő
szervezett magánhatalom hálózata, amely
elsősorban a jelenlegi pénzrendszernek köszönheti létét. Ennek
a sokfelé elágazó és a döntési központokat
lefedő HÁLÓZATNAK az egyik kulcsfontosságú
intézménye a de facto privatizált félállami jegybank, amely nem
áll többé a társadalom demokratikus kontrollja alatt. Hogy a
jelenlegi alibi demokráciában mennyire nem számít a
választópolgárok akarata és mennyire könnyű félretolni még a
formálisan biztosított népszavazás jogát is, arra jó példa a
termőföld tulajdon-szerzéssel kapcsolatos, - több mint 300 ezer
aláírással támogatott - népszavazási kezdeményezés
elutasítása a leváltott szociál-liberális többségű parlament
által.
Valódi
rendszerváltás akkor lesz Magyarországon, ha a pénzrendszer
irányításának az életbevágóan fontos közügye ismét a köz -
azaz a demokratikus állam - ellenőrzése alá kerül, ha áttér az
ország a magánpénzrendszerről a közpénzrendszerre. Földgolyónk,
a levegő, a víz, a termőföld, úthálózatunk és a gazdasági
élet útrendszere, - a pénzrendszer - is csak köztulajdonban
lehet, hogy működhessen az egyéni teljesítményt az azonos
esélyek alapján kibontakoztató piacgazdaság és politikai
kifejeződése a nem formális, hanem tartalmi demokrácia. Csak az
uzsorajövedelmet biztosító magánpénzteremtés és
kamatmechanizmus megszüntetésével lehet beindítani a tartós
gazdasági növekedést, felszámolni a munkanélküliséget, az
inflációt, és visszaállítani az értékteremtő munka és
teljesítmény becsületét. Végezetül fontossága miatt
megismételjük, hogy csak a pénzrendszer demokratizálásával
lehet megszabadulni a ránk telepedett pénzmonopólium jelenlegi
uzsora-diktatúrájától, amely a demokratikus formák és látszatok
mögé bújó arctalan uralom, de amely ugyanolyan könyörtelenül
leigázza és megalázza az embereket, mint a nyílt, - fizikai
erőszakra - támaszkodó diktatúra. Csak a népszuverenitást
helyreállító közpénzrendszer bevezetésével lehet kikerülni a
jelenlegi morbid és dekadens uzsoracivilizációból és áttérni
egy egészséges emberközpontú társadalomra Magyarországon is.
Idézetek,
megjegyzések:- U.S.
Congress, Senate, Banking and Currency Committee, National Economy
and Banking System of the United States, Senate Document 23,
76th Congress, 1st Session, (reprint edition
Wickliffe, Ohio: Monetary Science Publishing. 1976), page 91
- Appleton
Cyclopedia, 1861. Page 296,
- Síklaki
István, "Magyar Modell", A globális kapitalizmus egy
lehetséges alternatívája, 6.old, kézirat, Budapest, 1999.
február
- The
Truth in Money Book, by Theodore R. Thoren and Richard F. Warner,
Chagrin Falls, Ohio, 1994, page 51
- A
Magyar Nemzet 1996. november 25-i számában Andor László, Csath
Magda, Fecske Mihály, Kopátsy Sándor, Lóránt Károly, Mandel
Miklós, Mándoki Andor, Matolcsy György, Mocsáry József, Németh
Tibor, Plenter János, Síklaky István, Szakolczay György, Szira
Tamás és Varga István fordult nyílt levélben az országgyűlési
képviselőkhöz
- Silvio
Gesell: "Die natürliche Wirtschaftsordnung", 8. Auflage,
Bern 1938, Seite 404
- "Magyar
Model", 12. old., 4. Fejezet: A hitelezés társadalmasítása,
- EIRNA-Studie,
Januar 1994, Wiesbaden, Der Weg aus der Depression, Die Alternative
zu Produktionsverlagerung, Massenarbeitslosigkeit und
Finanzspekulation, Seite 156-167
- Debt
Virus, by Jacques Jaikaran, Glenbridge Publishing, 1995, Jewels in
the English Channel, page 139-154
- Magyarország
külfölddel kapcsolatos követelései és tartozásai, 14. oldal,
1998, Forrás: MNB, Statisztikai Főosztály
- Soros
György: A globális kapitalizmus válsága, veszélyben a nyílt
társadalom, Scolar Kiadó, Budapest 1999, 150. oldal
- F.William
Engdahl: Mit der Ölwaffe zur Weltmacht, Der Weg zur neuen
Weltordnung, Seite 270-272, Dr. Böttiger Verlags-GmbH, Wiesbaden
1993
- U.O.
202 old.
- 1996.
március 12-én dr.Trim Gábor ügyvéd indítvánnyal fordult az
Alkotmánybírósághoz (Iktatószám: 490/B/96), amelyben kérte az
államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV.
Törvény 4. § (1) bek., valamint a személyes adatok védelméről
és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi
LXIII törvény 19. §(5) bek. utólagos normakontroll keretében
történő megsemmisítését. Többek között arra hivatkozott,
hogy az Alkotmány 61. § (1) bek. szerint a Magyar Köztársaságban
mindenkinek joga van arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje,
illetőleg terjessze. Az Alkotmány 8. § (2) bek. szerint pedig az
alapvető jogokra vonatkozó szabályokat törvényben kell
megállapítani, de az alapvető jogok lényeges tartalmát még
törvény sem korlátozhatja. A közérdekű adatok megismeréséhez
való jog az Alkotmány alapvető jogokat tartalmazó XII.
fejezetében található, tehát alapvető alkotmányos jognak
tekintendő. Tudomásunk szerint az AB még nem döntött ebben az
ügyben. Ha lenne ilyen döntés, az érintené az MNB elnökének
azt a jogát is, hogy a közpénzekre vonatkozó érdemi döntéseit
- saját határkörben - 20 évre letitkosíthatja.
Arter,
Matthyas, Karl Marx und Silvio Gesell, Gedanken zum Doppelwesen des
Geldes, M. Arte Verlagstatigkeit, Meilen, Schweiz, 1996
Bernstam,
Michael S. and Rabushka, Alvin, Fixing Russia's Banks, Hoover
Institution Press, Stanford, CA, 1998
Calvo,
Guillermo A. and Kumar, Manmohan S., Financial Markets and
Intermediation, Financial Sector Reforms and Exchange Arrangements in
Eastern Europe, Occasional Paper 102, International Monetary Fund,
Washington DC, February 1993
Creutz,
Helmut, Wege zu einer krisenfreien Marktwirtschaft, Ullstein, 1996
EIRNA-Studie,
Der Weg aus der Depression, Wiesbaden, Januar 1994
Engdahl,
F. William, Mit der Ölwaffe zur Weltmacht, Der Weg zur neuen
Weltordnung, Wiesbaden, 1993
Estermann,
Thomas,- Hammarli, Matina und Jehle, Bruno, Alternative Geldmodelle,
Aaran, 1993
Estermann,
Thomas, Schuldenfreies Tauschgeld Talent, Entwurf einer Grundlgenden
Geldreform, INWO, Schweiz, 1994
Europaische
Union, Die Vertragstexte von Maastricht, Europa Union Verlag, 1994
Franz,
Otmar, European Currency in the Making, Libertas, Sindelfingen, 1989,
Editor, Ladislaus Barlay
Gazdaságpolitika
más megközelítésben, A Magyar Közgazdasági Társaság
Fejlődés-gazdaságtani Szakosztálya vitáinak anyagai, Aula Kiadó,
1997
Gesell,
Silvio, Gesammelte Werke, Band 6, 1911-1912, Lütjenburg, 1990
Hoffmann,
Günter, Tausche Marmelade gegen Steuererklarung, Piper, München,
1998
Islinger,
Robert, Einkaufen ohne Geld, Econ Verlag, München,1998
Jaikaran,
Jacques S., Debt Virus, Lakewood, Colorado, 1995
Kennedy,
Margrit, Geld ohne Zinsen und Inflation, München, 1994
Klausner,
Hans-Jürgen, Human-Wirtschaft, Das Weltkonzept für jedermann,
WEG-Verlags-Anstalt, Vaduz, 1996
Korten,
David C., Tőkés társaságok világuralma, Kapu Kiadó, Budapest,
1996
László
Ervin, Harmadik évezred, Veszélyek és esélyek, a Budapest Klub
első jelentése, Új Paradigma, Budapest, 1998
Matolcsy
György, Sokk (vagy kevés?), Kairosz Kiadó, Budapest, 1998
Martin,
Hans-Peter - Schumann, Harald, Die Globarisierungsfalle, Der Angriff
auf demokratie und Wohlstand, Rowohlt, 1996
Miles,
James G., Five Trillion Dollars and Ever-Deeper In Debt, Carlton
Press Corp.,1994
Morita
Akio, Made in Japan, Árkádia, Budapest, 1989
Mullins,
Eustace, The Secrets of the Federal Reserve, Staunton, VA, 1991
Ogger,
Günter, BankKárok, Európa, Budapest, 1995
LaRouche
H. Lyndon, The Road To Recovery,Leesburg, Virginia, 1999
Lindbergh,
Sr, Charles, The Economic Pinch, Costa Mesa, CA, 1989
Patman,
Wright, A Primer on Money, Washington, 1993
Plenter
János, Amit a pénzről tudni kell, Kapu Füzetek 4.,Budapest, 1998
Senf,
Bernd, Der Nebel um das Geld, Gauke, Fachverlag für Sozialökonomie,
Lütjenburg, 1996
Soros
György, A globális kapitalizmus válsága, Scolar Kiadó, Budapest
1999
Soros
on Soros, Staying Ahead of the Curve, John Willey and Sons, Inc., New
York, 1995
Schröder,
Dirk, Mein Manifest, Stiftung für Existenzanalyse in Basel, 1996
Thoren,
Theodore and Warner, Richard, The Truth in Money Book, Chagrin Falls,
Ohio, 1994
Thoren,
Margaret, Figuring out the FED, Chagrin Falls, Ohio, 1993
Thurow,
Lester C., The Future of Capitalism, How Today's Economic Forces
Shape Tomorrow's World, Penguin Books, New York, 1996
Wagner,
Rainer, Die Zukunft des Geldes, Fischer, Frankfurt a.M.,1997
Weitz,
John, Hitler bankárja, Kossuth, Budapest, 1997
Wittmann,
Walter, Das globale Desaster, Politik und Finanzen im Bankrott,
Wirtschaftsverlag Langen Müller, Herbig, 1995
Valóság
1999. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése