MEGSZÓLAL A CSEND

TOLLE

MEGSZÓLAL A CSEND

Budapest, 2003

A mű eredeti címe: Stillness Speaks

Az eredeti mű kiadója: NAMASTE PUBLISHING INC. P O. Box 62084

Vancouver, British Columbia, V6J IZI, Canada és New World Library 14 Pamaron Way, Novato,

California 94949, U.S.A.

Copyright © Eckhart Tolle, 2003

Fordította: dr. Domján László

A fordítást lektorálta: Dunay Frank Szerkesztette: Sólyom Ildikó

© Agykontroll Kft., Budapest, 2003

ISBN 963 7959 85 8

Minden jog fenntartva, beleértve a könyv bármely részének bármilyen módon történő reprodukálását.

Borítóterv és nyomdai előkészítő munkák: B&B Grafikai Stúdió (www.bbgrafika.hu)

Készült: az IMIPrint Kft. nyomdájában, Nyíregyháza Felelős vezető: Nagy Imréné

Tartalom

Bevezetés

1. FEJEZET A CSEND ÉS A BELSŐ CSEND

2. FEJEZET A GONDOLKODÓ ELMÉN TÚL

3. FEJEZET AZ EGÓS ÉN

4. FEJEZET A MOST

5. FEJEZET AKI VALÓJÁBAN VAGY

6. FEJEZET ELFOGADÁS ÉS MEGADÁS

7. FEJEZET A TERMÉSZET

8. FEJEZET KAPCSOLATOK

9. FEJEZET A HALÁL ÉS AZ ÖRÖKKÉVALÓ

10. FEJEZET A SZENVEDÉS ÉS A SZENVEDÉS VÉGE

A szerzőről

Bevezetés

Az igazi spirituális tanítónak a szó hagyományos értelmében nincs tanítanivalója. Nincs semmije, amit

neked átadhatna, amit átnyújtva te többé válhatnál: új információja, hite vagy viselkedési szabálya. Az

ilyen tanító egyetlen szerepe: segíteni megszabadulni attól, ami elválaszt téged valódi önmagad

igazságától és a lényed legmélyén már régóta meglévő tudástól. A spirituális tanító azért jelenik meg,

hogy felfedje és megmutassa neked a belső mélység ezen dimenzióját, ami más néven: lelki béke.

Ha azért fordulsz egy spirituális tanítóhoz - vagy ehhez a könyvhöz -, hogy ösztönző gondolatokra, elméletekre,

hitekre és intellektuális eszmefuttatásokra találj, akkor csalódni fogsz. Más szóval: ha

mentális táplálékot (gondolkodnivalót) keresel, arra itt nem lelsz, s ilyen hozzáállással épp a tanítás

lényegéről maradsz le. Az ugyanis nem a szavakban, hanem benned rejlik. Olvasás közben hasznos

ezt szem előtt tartanod, erre ráhangolódnod. A szavak csupán jelzőtáblák. Amit jeleznek, az nem a

gondolat birodalmában található, hanem egy olyan, benned lévő dimenzióban, ami mélyebb és

végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. Ezen dimenzió egyik jellemzője: a sugárzóan eleven

béke. Tehát e könyv olvasása során valahányszor a lelkibéke-érzés fölerősödését tapasztalod, a mű

betöltötte tanítói küldetését: emlékeztet valódi önmagadra, és jelzi a hazafelé vezető utat.

Ez nem olyan könyv, amit érdemes egy szuszra végigolvasni, majd a polcra tenni. Élj vele! Vedd

gyakran kézbe! S ami még fontosabb: gyakran tedd le! Vagy: hosszabb ideig tartsd a kezedben, mint

ameddig olvasod! Sok olvasó természetes késztetést érez majd arra, hogy egy-egy szakasz után

megálljon, szünetet tartson, elmerengjen az olvasottakon, lecsöndesedjen. Mindenkor hasznosabb és

fontosabb e könyv olvasását abbahagyni, mint folytatni. Engedd meg, hogy e könyv betöltse

küldetését! Engedd meg tehát, hogy kibillentsen rögzült, ismétlődő és kondicionált gondolkodásod

kerékvágásából!

Tekinthetjük e könyv formáját a spirituális tanítások legősibb írott közlési módja, az ősi indiai szutrák

újkori megfelelőjének. A szutrák aforizmákkal vagy rövid szövegekkel, s csupán minimális fogalmi

magyarázattal mutatnak rá az igazságra. A védők, az upanisádok és Buddha tanításai azok az ősi,

szent tanok, amelyeket szutrák formájában rögzítettek. Jézus mondásai és példabeszédei is

tekinthetők szutráknak, ha kiemeljük őket narratív (elbeszélő jellegű) szövegkörnyezetükből. A Tao Te

Chingben, a bölcsesség ősi kínai könyvében olvasható, mély tanítások is tekinthetők szutráknak. A

szutraforma előnye: a tömörség. A gondolkodó elmét csak a minimálisan szükséges mértékben vonja

be a folyamatba. Amit nem mond el - amire csupán rámutat - az jelentősebb annál, mint amit elmond.

E könyv szövegeinek szutrajellege legmarkánsabban az első fejezetben mutatkozik meg („Csend és

belső csend"), ahol kizárólag rövid mondatok olvashatók. Az első fejezet tartalmazza az egész könyv

lényegét, és meglehet, egyes olvasóknak annyi elég is. A későbbi fejezetek azok számára íródtak,

akiknek néhány további „jelzőtáblára" is szükségük van.

Ahogyan az ősi szutrák, úgy e könyv szövegei is szentek, s olyan tudatossági állapotból származnak,

amelyet belső csendnek nevezhetünk. Az ősi szutráktól eltérően azonban egyetlen valláshoz vagy

spirituális hagyományhoz sem kötődnek, s így az egész emberiség részére azonnal hozzáférhetőek.

A helyzet sürgető. Az emberi tudatosság átalakulása immár nem „úri allűr", ami csupán néhány,

elszigetelt személy számára elérhető valami, hanem parancsoló szükség, ha az emberiség nem

akarja magát elpusztítani. A pillanatnyi helyzet: a régi tudatosság egyre abnormálisabb, s az új

tudatosság megjelenése egyre gyorsabb. Paradox módon a helyzet egyszerre rosszabb és jobb. A

rossz azonban szembetűnőbb, mert nagyobb „zajjal" jár.

E könyv természetszerűen szavakat tartalmaz, amelyek olvasás során az elmédben gondolatokká

válnak. Azok a gondolatok azonban már nem szokványos gondolatok. Tehát nem ismétlődőek,

zajosak, önzőek és figyelmet követelőek.

Valamennyi valódi spirituális tanítóhoz és ősi szutrához hasonlóan e könyv gondolatai sem azt

mondják, hogy „nézz rám!", hanem azt, hogy „nézz rajtam túl!" Mivel az itt olvasható gondolatok a

belső csendből származnak, erejük van. Erejük ahhoz, hogy visszajuttassanak abba a belső csendbe,

amelyből előemelkedtek. Az a csend egyúttal: a lelki béke. S az a csend és béke: lényed lényege.

A belső csend fogja megmenteni és átalakítani a világot.

Eckhart Tolle

1. FEJEZET

A CSEND ÉS A BELSŐ CSEND

Lényegi természeted a belső csend. Mi a belső csend? Az a belső tér vagy tudatosság, amelyben az

itt olvasható szavakat észleled, s ahol azok gondolatokká válnak. Ezen tudatosság nélkül nem lenne

észIelés, nem lennének gondolatok, nem lenne világ.

Te ez a tudatosság vagy - személynek álcázva.

Amikor elveszíted kapcsolatodat a belső csenddel, elveszíted kapcsolatodat önmagaddal. Amikor

elveszíted kapcsolatodat önmagaddal, elveszíted magadat a világban. Önmagad legbelsőbb

érzékelése, valódi valód érzékelése, elválaszthatatlan a belső csendtől. Ez az ÉN VAGYOK, aki több

a névnél és a formánál.

A külső zaj megfelelője a gondolkodás belső zaja. A külső csend megfelelője a belső csend.

Valahányszor körülvesz egy kis csend, figyelj rá! Ez azt jelenti: csak vedd észre! Szentelj neki

figyelmet! A csendre figyelés fölébreszti benned a belső csend dimenzióját, mert csak a belső

csenden keresztül ébredhetsz a csend tudatára.

Vedd észre, hogy a téged körülölelő csend megfigyelésének pillanatában nem gondolkozol! Éber

vagy, mégsem gondolkozol.

Amikor a csend tudatára ébredsz, azonnal megjelenik a belső csend ébersége. Jelen vagy. Kiléptél az

emberiség több ezer éves, kollektív kondicionáltságából, programozottságából.

Nézz egy fára, egy virágra, egy növényre! Hagyd, hogy tudatosságod megpihenjen rajta! Milyen csöndesek!

Milyen mozdulatlanok! Milyen mélyen gyökereznek a Létben! Hagyd, hogy a természet

csendre tanítson!

Amikor ránézel egy fára, és észleled annak csendjét, te magad is elcsöndesülsz. Nagyon mély

szinten azonosulsz vele. Egységet érzel mindennel, amit a belső csendben, és amit azon keresztül

észlelsz. A szeretet: érezni a mindennel való egységet.

Hasznos a külső csend, de a belső csend megtalálásához nincs rá szükséged. Még zajban is

tudatában lehetsz a zaj mögötti csendnek, annak az űrnek, amiben a zaj megjelenik. Ez a tiszta

tudatnak, magának a tudatosságnak a belső tere.

Tudatára ébredhetsz a tudatosságnak: az valamennyi érzékszervi észlelésed, minden gondolkodásod

háttere. A tudatosság tudatára ébredés: a belső csend megjelenése.

Bármilyen zavaró zaj ugyanannyit segíthet, mint a csend. Ha felhagysz a zajjal szemben kialakult

belső viszolygásoddal, ha hagyod azt olyannak lenni, amilyen, akkor ez az elfogadás is eljuttat a lelki

béke birodalmába, ami a belső csend.

Valahányszor mélyen elfogadod a jelen pillanatot olyannak, amilyen - bármilyen formában is mutatkozzék

-, nyugodt vagy, lelki békét érzel.

Figyelj a szünetekre! A gondolatok, a beszélgetésben elhangzó szavak közti rövid, néma

szakaszokra, a zongora- vagy furulyahangok közötti űrökre, vagy a be- és kilégzés közötti időrésekre!

Amikor figyelsz ezekre az időrésekre, akkor a „valamire" irányított tudatosság helyébe a tiszta

tudatosság lép. A tiszta tudatosság forma nélküli dimenziója jelenik meg benned, és átveszi a

formával való azonosultság helyét.

Az igazi intelligencia hangtalanul működik. A kreativitást és a problémák megoldását a belső

csendben találod meg.

A belső csend tán csupán a zaj és a tartalom hiánya lenne? Nem. Az maga az intelligencia. Az a

mögöttes tudatosság, amelyből minden forma keletkezik. És ugyan miként lehetne az más, mint aki te

valójában vagy? Az a forma, akinek önmagadat hiszed, ebből a tudatosságból keletkezett, s az tartja

azt fenn.

Ez a tudatosság valamennyi galaxisnak és fűszálnak a lényege; minden virágnak, fának, madárnak

és valamennyi egyéb formának az esszenciája.

A belső csend az egyetlen dolog ebben a világban, aminek nincs formája. Valójában az nem is

„valami", nem egy „dolog", és nem e világból származik.

Amikor belső csendben egy fára vagy egy emberre nézel, akkor vajon ki néz? Nem a személy. Annál

több, annál mélyebb valami vagy valaki. Ilyenkor a tudatosság nézi a teremtményét.

A Bibliában azt olvassuk, hogy Isten megteremtette a világot, és látta, hogy az jó. („Isten látta, hogy

nagyon jó mindaz, amit alkotott." (Teremtés könyve 1:31) A fordító megj.) Ezt látod, amikor gondolat

nélkül, a belső csend állapotából nézel.

Több tudásra van szükséged? Megmenti-e a világot a több információ vagy a gyorsabb számítógépek

megalkotása, a több tudományos és intellektuális elemzés? Hát nem inkább bölcsességre van most

az emberiségnek szüksége?

De mi a bölcsesség, és hol találjuk azt? A bölcsesség az elcsöndesedés képességéből fakad. Csak

nézz, és csak figyelj! Többre nincs is szükség. A belső csendben levés, a nézés és a figyelés,

aktiválja a benned lévő, fogalommentes intelligenciát. Hagyd, hogy szavaidat és tetteidet a belső

csend irányítsa!

2. FEJEZET

A GONDOLKODÓ ELMÉN TÚL

Az emberi állapot: a gondolatban elveszettség állapota.

A legtöbb ember az egész életét saját gondolatainak rácsa mögé zárva éli le. Soha nem lép túl a szűk

elme teremtette éntudatán, amely a múlt által programozott és egyénre szabott.

Pedig benned is - mint minden emberben - ott él a tudatosságnak egy olyan dimenziója, ami sokkal

mélyebb, mint a gondolat. Ez lényed legmélyebb lényege. Nevezhetjük jelenlétnek, tudatnak,

kondicionálatlan tudatosságnak. Az ősi tanítások szerint: ez a benned élő Krisztus, illetve ez Buddhatermészeted.

Ezen dimenzió előhívása megszabadít téged és a világot attól a szenvedéstől, amit magadnak és

másoknak okozol, amikor csupán az elme alkotta „kicsi ént" ismered, és az irányítja életedet. A

szeretet, az öröm, a kreatív kiteljesedés és a tartós lelki béke kizárólag a tudatosság kondicionálatlan

dimenzióján keresztül jelenhet meg az életedben.

Ha - legalább időnként - képes vagy csupán gondolatoknak látni az elméden keresztülhaladó gondolatokat;

ha meg tudod figyelni saját mentális és érzelmi működésed reaktív mintáit, akkor azon

tudatosságként, amelyben a gondolatok és az érzelmek történnek, már az említett dimenzió bukkan

benned felszínre. Az az időtlen belső tér, amelyben életed tartalma kibontakozik.

A gondolatáramlásnak hatalmas a sodrása, s így az könnyen magával ragadhat. Minden gondolat úgy

tesz, mintha rendkívül fontos lenne. Azt akarja, hogy teljesen magára vonja a figyelmedet.

Íme egy új spirituális gyakorlat: ne vedd a gondolataidat túl komolyan!

Milyen könnyen is esnek bele az emberek fogalmaik csapdájába!

Az emberi elme, arra vágyva, hogy tudjon, értsen és irányítson, összekeveri véleményét és

nézőpontját az igazsággal. Azt mondja: íme, így van. A gondolatnál nagyobbnak kell lenned, hogy

észrevedd: bárhogy is értelmezed „életedet" vagy bárki más életét, viselkedését, bárhogy is

minősítesz egy helyzetet, az csupán nézőpont, a lehetséges perspektívák egyike. Nem több, mint egy

csokor gondolat. A valóság azonban egységes egész, amibe minden dolog beleszövődik, ahol semmi

sem létezik önmagában és egyedül. A gondolkodás részekre töri a valóságot. Fogalmi darabokra

aprózza azt.

A gondolkodó elme hasznos és hatásos szerszám, ám ha teljesen átveszi életed irányítását, és nem

veszed észre, hogy az csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatosságnak, aki valójában vagy, akkor

az bizony rendkívül korlátozó valamivé válhat.

A bölcsesség nem gondolati produktum. A mély tudás - ami a bölcsesség - azon egyszerű cselekedetkor

jelenik meg, amikor valakinek vagy valaminek a teljes figyelmedet szenteled. A figyelem az

ősintelligencia. Maga a tudatosság. Föloldja a fogalmi gondolkodás alkotta gátakat, ami megszüli a

fölismerést: semmi sem létezik önmagában és egyedül. A tudatosság egyesítő terében

összekapcsolja az észlelőt és az észleltet. Az elkülönülés gyógyszere: a figyelem.

Valahányszor elmerülsz a kényszeres gondolkozásban, elkerülöd azt, ami van. Nem akarsz ott lenni,

ahol vagy. Az itt és mostban.

A dogmák - vallásiak, politikaiak, tudományosak abból a tévhitből erednek, hogy a gondolat magában

foglalhatja a valóságot vagy az igazságot. A dogmák kollektív, fogalmi börtönök. Az a furcsa a

dologban, hogy az emberek imádják a börtöncellájukat, mert az biztonságérzetet és az „én tudom"

hamis eszméjét adja nekik.

Az emberiséget semmi sem sújtotta jobban, mint a dogmái. Igaz ugyan, hogy minden dogma előbbutóbb

megdől, mert a valóság végül leleplezi hamisságát, ám - amíg ki nem derül alapvető illúziótermészete

- a helyét újabb dogmák veszik át.

Mi az alapvető illúzió? A gondolattal való azonosulás.

A spirituális fölébredés: fölébredni a gondolat álmából.

A tudatosság birodalma sokkal hatalmasabb annál, mint amit a gondolat megragadni képes. Amikor

többé már nem hiszel el mindent, amit gondolsz, akkor kilépsz a gondolatból, és tisztán látod, hogy te

nem a gondolkodó vagy.

Az elme a „nem elég" állapotában létezik, és ezért kapzsi módon - mindig többre vágyik. Ha

azonosulsz az elméddel, akkor nagyon könnyen unatkozni kezdesz, és nyugtalanná válsz. Az unalom

azt jelenti, hogy az elme ingerre, további gondolati „harapnivalóra" éhes, és az éhségét nem

elégítették ki.

Ha unatkozol, kielégítheted elmédet azzal, hogy fölkapsz egy magazint, telefonálsz valakinek,

bekapcsolod a tévét, „szörfözöl" az interneten, elmész vásárolni, vagy - és ez nem ritka jelenség - a

hiány és a többre vágyás mentális érzését átviszed a testedre, és kis időre úgy elégíted azt ki, hogy

többet eszel.

De megteheted azt is, hogy továbbra is unatkozol és nyugtalannak érzed magad, és megfigyeled,

milyen érzés unatkozni és nyugtalannak lenni. Amint tudatosságot irányítasz az érzéshez, körülötte

hirtelen megjelenik valamekkora űr és vele együtt a belső csend. Eleinte csak kicsi, ám ahogy a belső

tér érzete erősödik, az unatkozás érzésének intenzitása és jelentősége csökken. Tehát még az

unalom is megtaníthat arra, hogy valójában ki vagy, s ki nem!

Rájössz, hogy valójában te nem „unatkozó ember" vagy. Az unalom csupán egy benned zajló,

kondicionált energiaáramlás. Ugyanígy haragos, szomorú vagy félő ember sem vagy. Az unalom, a

harag, a szomorúság vagy a félelem nem a „tied", azok nem a személyedhez kötött dolgok. Azok az

emberi elme állapotai. Fölbukkanó és elmúló dolgok.

Semmi olyan nem lehetsz, ami fölbukkan és elmúlik.

„Unatkozom." Ki tudja ezt?

„Haragszom, szomorú vagyok, félek." Ki tudja ezt?

Te a tudás vagy, s nem a tudott állapot.

Bármilyenfajta előítélet azt jelzi, hogy azonosulsz a gondolkodó elmével. Azt jelenti, hogy már nem

látod a másik embert, csak az őróla kialakított fogalmadat. Egy másik ember életteliségét puszta

fogalomra redukálni: az erőszak egy formája.

Az a gondolkodás, amelyik nem a tudatosságban gyökerezik, önzővé és hibássá válik. A

bölcsességtől mentes okosság rendkívül veszélyes és romboló. Az emberiség zöme pillanatnyilag

ebben az állapotban leledzik. A gondolat tudományként vagy technológiaként való fölerősítése - bár

lényegükben azok se nem jók, se nem rosszak - szintén destruktív, mert a gondolkodás, amelyből

azok születtek, nem gyökerezik a tudatosságban.

Az emberi evolúció következő lépése: túllépni a gondolaton. Ez most sürgős feladatunk. Ez nem azt

jelenti, hogy többé ne gondolkozzunk, csupán azt, hogy ne azonosuljunk teljesen a gondolattal, hogy

ne legyünk a gondolat megszállottai.

Érezd belső tested energiáját! A mentális zaj azonnal lecsökken vagy elül. Érezd azt a kezedben, a

lábfejedben, a hasadban, a mellkasodban! Érezd az életet, aki te valójában vagy, az életet, ami

elevenséget visz testedbe!

A test így mintegy „kapu" lesz a hullámzó érzelmeid és a gondolkodásod mögött meghúzódó,

mélyebb életteliségérzéshez.

Létezik benned egy olyan életteliség, amit egész lényeddel érezhetsz, s nem csupán a fejeddel.

Abban a jelenlétben, amelyben nem kell gondolkodnod, minden sejted eleven. Ám, ha ebben az

állapotban valamilyen praktikus ok miatt - gondolatra van szükséged, az megjelenik. Az elme

továbbra is képes működni, és gyönyörűen funkcionál, amikor az a hatalmasabb intelligencia, aki te

valójában vagy, használja, és rajta keresztül kifejezi önmagát.

Talán észre sem vetted azokat a rövid időszakokat, amikor „gondolat nélküli tudatosság" jellemez

téged, holott azok természetes és spontán módon előfordulnak az életedben. Talán kétkezi munkát

végzel, vagy átsétálsz a szobán, vagy sorban állva várakozol, és közben olyan teljes mértékben jelen

vagy, hogy a gondolatok szokásos mentális zaja elül, s azt tudatos jelenlét váltja föl. Vagy azon kapod

magad, hogy az eget nézed, vagy hogy mindenféle belső, mentális kommentár nélkül hallgatsz

valakit. Az észlelésed kristálytisztává válik, nem felhőzi be azt gondolat.

Az elme számára mindez jelentéktelen, mert neki „fontosabb" dolgokról kell gondolkoznia. Továbbá:

nem is emlékezetes, ezért is kerülhette el a figyelmedet, holott megtörténik az életedben.

Az igazság az, hogy ez a legjelentősebb dolog, ami csák történhet veled. Ez ugyanis a

gondolkodásból a tudatos jelenlétbe váltás kezdete.

Barátkozz meg a „nem tudás" állapotával! Ez az elmén túlra juttat el, az elme ugyanis mindig

következtetéseket igyekszik levonni, és értelmezni próbál. Az elme fél a nem tudástól. Amikor tehát

lazán tudod kezelni a nem tudást, már túlléptél az elmén. Ebből az állapotból egy mélyebb, már nem

fogalmi jellegű tudás emelkedik elő.

A művészi alkotás, a sport, a tánc, a tanítás, a pszichoterápia - vagy bármi egyéb tevékenység -

mesteri szintjén az elme már vagy nem kap szerepet, vagy csupán másodtagosat. Ilyenkor egy olyan

erő és intelligencia veszi át az irányítást, ami nagyobb nálad, s ugyanakkor lényegében veled mégis

egy. Többé már nem zajlik döntéshozatali folyamat; a megfelelő tettek spontán módon történnek meg,

s azokat nem „te" teszed. Mesteri szinten élni az életet: a kontrollálás ellentétje. A nagyobb

tudatosságra hangolódsz. Az cselekszik, az beszél, az végzi el a munkákat.

A veszély pillanata átmenetileg megszakíthatja a gondolkodás folyamatát, s így megízleltetheti veled,

milyen jelenlevőnek, ébernek, tudatosnak lenni.

Az igazság sokkal többet ölel át, mint amit az elme valaha is meg tudna érteni. Egyetlen gondolat sem

képes magában foglalni az igazságot. Legjobb esetben rámutat. Mondhatja például: „Minden dolog

lényegében egy." Ez azonban csak rámutatás, s nem magyarázat. Ezen szavak megértése azt jelenti,

hogy mélyen érzed magadban azt az igazságot, amire azok rámutatnak.

3. FEJEZET

AZ EGÓS ÉN

Az elme nem csupán gondolkoznivaló „eledelt" keres szüntelen; olyan „harapnivalót" is, ami

identitását, éntudatát táplálja. Így jön létre az ego, s így teremti önmagát folyamatosan újra.

Amikor magadra gondolsz vagy magadról beszélsz, amikor azt mondod: „én", valójában általában az

„én és a történetem"-re utalsz. Ez a kedveléseid és az ellenszenveid, a félelmeid és a vágyaid „én"-je,

az „én", amelyik tartósan sohasem elégedett. Ez az elme alkotta tudata annak, aki vagy, akit a múltad

kondicionált, s aki kiteljesedését a jövőben keresi.

Látod-e, hogy ez az „én" csupán tünékeny, időleges formáció, akár a hullámfodrozódás a víz

felszínén?

Ki az, aki ezt látja? Ki az, aki tudatában van a te testi és pszichológiai formád mulandóságának? Az

ÉN VAGYOK. Ez a mélyebb „én", akinek semmi köze a múlthoz és a jövőhöz.

Mi marad majd mindazon félelmeidből és vágyaidból, amelyek nap mint nap fölemésztik figyelmed

zömét a problémás élethelyzeteidben? Egy kötőjel. Az a néhány centiméteres vonalka a sírköveden,

ami születési és elhalálozási évszámodat összeköti.

Az egós én számára ez nyomasztó gondolat. Számodra: felszabadító.

Amikor minden egyes gondolat teljesen leköti a figyelmedet, az azt jelenti, hogy teljesen azonosulsz a

fejedben lévő hanggal. Így a gondolatot éntudattal ruházzuk fel. Ez az ego, az elme teremtette „én".

Ez a mentálisan konstruált én tökéletlennek és ingatagnak érzi magát. Ezért él benne domináló

érzelemként és hajtóerőként a félelem és az akarás.

Amikor rájössz, hogy egy hang szól a fejedben, ami igyekszik magáról elhitetni, hogy te ő vagy, és be

nem álla szája, akkor fölébredsz abból az állapotodból, ahol magadat - öntudatlanul - a

gondolatfolyammal azonosítottad. Amikor észreveszed ezt a hangot, akkor rájössz, hogy te nem a

hang - a gondolkodó vagy, hanem az, aki a hang tudatában van.

A hang mögötti tudatosságként ismerni magadat: szabadság.

Az egós én folyton folyvást keres. Többet akar ebből vagy abból, mert azokból hozzá akar adni

önmagához, hogy teljesebbnek érezhesse magát. Ez a magyarázata annak, hogy az ego miért

foglalkozik kényszeresen a jövővel.

Valahányszor tudatára ébredsz annak, hogy a következő pillanatért élsz, máris kiléptél az egós

elmemintából, és ezzel egyidejűleg megjelenik a lehetőség, hogy úgy dönts: teljes figyelmedet a jelen

pillanatnak szenteled.

Ha teljes figyelmedet a jelen pillanatnak szenteled, az egós elménél sokkal hatalmasabb intelligencia

lép be az életedbe.

Ha az egódon keresztül élsz, a jelen pillanatot mindig egy cél felé vezető eszközzé redukálod. A

jövőért élsz, s amikor eléred a céljaidat, azok nem elégítenek ki, vagy csak rövid ideig.

Amikor több figyelmet fordítasz a cselekvésre, mint annak várt, jövőbeli eredményére, akkor

megszakítod a régi, egós kondicionálást. Ekkor a cselekvésed nem csupán sokkal hatékonyabbá

válik, hanem végtelenszer kielégítőbbé és örömtelibbé is.

Szinte valamennyi egóban található - legalább részben - „áldozatidentitás". Egyes emberek énképe

oly nagymértékben áldozatkép, hogy az az egójuk központi magjává válik. A sértődöttség és a

neheztelés éntudatunk esszenciális részét képezi.

Még ha teljesen „indokolt" is sértettséged, azzal akkor is börtönszerű identitást konstruáltál magadnak,

amelynek a rácsai gondolatformákból állnak. Vedd észre, hogy mit művelsz magaddal!

Pontosabban fogalmazva: vedd észre, hogy mit művel veled az elméd! Érezd az érzelmi kötődést,

ami az áldozati történetedhez fűz, és vedd észre a kényszert, ami arra ösztönöz, hogy arról

gondolkozz és beszélj! Belső állapotod figyelő jelenléteként légy ott! Nem kell semmit sem tenned. A

tudatossággal automatikusan együtt jár az átalakulás és a szabadság.

A panaszkodás és a reaktivitás kedvelt elmeminták, amelyekkel az ego megerősíti önmagát. Sok

ember mentális-érzelmi tevékenységének nagy részét az tölti ki, hogy erről-arról panaszkodik, hogy

mindenre reagál. Ezt téve másokat vagy egy helyzetet „rossznak" minősítesz, magadat pedig „jónak".

„Jó" lévén magasabb rendűnek érzed magad, s magasabb rendűnek érezve magadat megerősíted

éntudatodat. Valójában persze csak az ego illúzióját erősíted meg.

Képes vagy-e megfigyelni ezeket a gondolatmintákat önmagadban, és a fejedben panaszkodó hangot

való mivoltában érzékelni?

Az egós éntudatnak konfliktusra van szüksége, mert a különálló identitása azáltal erősödik meg, ha

harcol ezzel vagy azzal, s így demonstrálja: ez „én" vagyok, az pedig nem „én".

Nemritkán egy-egy törzs, nemzet vagy vallás abból merít erősebb, kollektív identitást, hogy neki

ellensége van. Ki lenne a „hívő" „hitetlen" híján?

Emberekkel érintkezve, észreveszel-e velük kapcsolatban magadban csöppnyi fölényérzést vagy

kisebbrendűségi érzést? Ekkor az egót látod, aki összehasonlításokban él.

Az irigység az ego mellékterméke, mert ő kevesebbnek érzi magát, ha valami jó történik valaki

mással, vagy ha valakinek többje van, mint neked, vagy többet tud, vagy többre képes, mint te. Az

ego identitása az összehasonlítástól függ, és őt a „többet!" gondolata hajtja. Mindenbe

belekapaszkodik, amibe csak tud. Ha semmi egyéb nem akad, akkor jobb híján azzal erősítheted

fiktív éntudatodat, ha úgy látod, hogy az élet nagyobb mértékben bánt igazságtalanul veled, mint X. Ynal,

vagy hogy te betegebb vagy, mint X. Y

Melyek azok a történetek, melyek azok a fikciók, amelyekből az éntudatodat származtatod?

Az egós énbe mélyen beépítve ott él az igény az ellentmondásra, az ellenkezésre és a kirekesztésre,

hogy fennmaradjon az elkülönülésnek az az érzete, amelytől az ego további fennmaradása függ.

Tehát van egy „én" a „másik"-kal, s „mi" az „ők"-kel szemben.

Az egónak szüksége van arra, hogy valamivel vagy valakivel konfliktusban álljon. Ez magyarázza

meg, hogy noha békét, örömet és szeretetet keresel, azokat mégsem viseled el túl hosszú ideig. Azt

mondod, hogy boldogságra vágysz, ám valójában függőségi állapotban élsz a boldogtalanságoddal.

Boldogtalanságod végső soron nem életkörülményeidből fakad, hanem elméd kondicionáltságából.

Hurcolsz-e magaddal bűntudatot valamivel kapcsolatban, amit a múltban tettél, vagy éppenséggel

nem tettél? Tény: akkori tudatosságszintednek - vagy pontosabban szólva: tudattalanságszintednek -

megfelelően cselekedtél. Ha éberebb, tudatosabb lettél volna, másképp cselekedtél volna.

A bűntudat az ego másik próbálkozása, hogy identitást, hogy éntudatot teremtsen. Az egónak nem

számít, hogy az én pozitív vagy negatív. Amit tettél vagy nem tettél, az tudattalanságod - az emberi

tudattalanság - megnyilvánulása volt. Az ego azonban személyesre veszi a figurát, és azt mondja: „én

tettem", s ezért önmagadról a „rossz" ember énképét hordozod.

A történelem folyamán az emberek számtalan erőszakos, kegyetlen és fájdalmas dolgot műveltek

egymással, s továbbra is ezt teszik. Valamennyiüket el kell ítélnünk? Valamennyien bűnösök? Vagy

azok a tettek csupán a tudattalanság kifejeződései, egy olyan evolúciós fázis velejárói, amelyből épp

most növünk ki?

Jézus szavai - „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek" - önmagadra vonatkoztatva

is érvényesek! (Lukács 23:34 - A fordító megj.)

Ha önmagad megszabadítása, jobbítása vagy fontosságtudatodatod erősítése végett egós jellegű

célokat tűzöl magad elé, azok nem fognak kielégíteni, még ha el is éred őket.

Tűzz ki magad elé célokat, ám tudd, az elérésük valójában nem oly fontos. Amikor valami jelenlétből

születik, az azt jelenti, hogy ez a pillanat nem valami cél elérésének az eszköze: a cselekvés

önmagában kiteljesítő, minden egyes pillanatban. Így többé már nem alacsonyítod le a mostot valami

vég eszközévé, ami az egós tudatosság.

„Nincs én, nincs probléma" - felelte a buddhista mester, amikor megkérték, magyarázza el a

buddhizmus mélyebb jelentését.

4. FEJEZET

A MOST

Felszínesen nézve úgy tűnik, mintha a jelen pillanat csupán a sok-sok pillanat egyike lenne. Életed

minden napja látszólag sok ezer pillanatból áll, amelyekben különféle dolgok történnek. Ha azonban

mélyebbre nézel, hát nem azt látod, hogy valójában mindig is csak egy pillanat létezik? Hát az élet

nem mindenkor „ez a pillanat"?

Ez az egy pillanat - a most - az egyetlen dolog, ami elől soha nem menekülhetsz el, ez életed

egyetlen állandó tényezője. Nem számít, hogy mi történik, nem számít, hogy mekkorát változik az

életed, egy dolog biztos: mindig most van.

Mivel a most elől nem lehet elszökni, miért ne üdvözölnéd, miért ne barátkoznál meg vele?

Ha összebarátkozol a jelen pillanattal, otthon érzed magad, bárhol is legyél. Ha nem érzed magad

otthon a mostban, bárhová is menj, nyugtalanságot viszel magaddal.

A jelen pillanat olyan, amilyen. Mindig. Tudod-e lenni hagyni?

Az élet múltra, jelenre és jövőre osztása az elme műve, és végső soron illúzió. A múlt és a jövő csak

gondolatforma, mentális absztrakció. A múltra csak most emlékezhetünk. Amire emlékszel, az olyan

esemény, ami a mostban történt, és amire most emlékszel. A jövő, amikor elérkezik, most lesz. Az

egyetlen valódi tehát, az egyetlen olyan dolog, ami van, az a most.

Ha figyelmedet a mostra irányítod, az nem azt jelenti, hogy letagadod életed szükségleteit. Azt jelenti:

fölismered, hogy mi az elsődleges. Ezt követően már nagyon könnyen tudod kezelni a másodlagos

dolgokat. Nem azt mondod, hogy „többé már semmivel sem foglalkozom, mert csak a most létezik."

Nem. Találd meg először az elsődlegeset, és tedd a mostot a barátoddá, s ne az ellenségeddé! Ha

életed alapja és elsődleges szempontja a most, akkor az életed már könnyedén kibontakozik.

Helyükre tenni az edényeket, fölvázolni egy üzleti stratégiát, megtervezni egy utazást - mi a

fontosabb: a cselekvés vagy az eredmény, amit a cselekvés révén el akarsz érni? Ez a pillanat vagy

valamelyik jövőbeli pillanat?

Úgy kezeled-e ezt a pillanatot, mintha az egy leküzdendő akadály lenne? Úgy érzed-e, hogy egy

elérendő, jövőbeli pillanatod fontosabb, mint a mostani pillanat?

Ideje legnagyobb részében szinte mindenki így él. Mivel a jövő sohasem érkezik el, legfeljebb

jelenként, ezért hibás, diszfunkcionális dolog így élni. Ez a nyugtalanság, feszültség és

elégedetlenség állandó, tompa moraját teremti meg. Ez a hozzáállás nem tiszteli az életet, ami most

zajlik, és sohasem máskor.

Érezd testedben az életteliséget! Ez tart téged a mostban.

Végső soron nem vállalsz felelősséget az életért, amíg nem vállalsz felelősséget ezért a pillanatért - a

mostért. Ugyanis a most az egyetlen hely, ahol az élet föllelhető.

Felelősséget vállalni ezért a pillanatért azt jelenti: belsőleg nem ellenkezni a most „ilyensége" miatt,

nem vitatkozni azzal, ami van. Azt jelenti, hogy összhangban vagy az élettel.

A most úgy van, ahogy van, mert nem lehet másképp. A fizikusok manapság megerősítik azt, amit a

buddhisták mindig is tudtak: nem léteznek elszigetelt dolgok vagy események. A felszíni megjelenés

mögött valamennyi dolog összefügg egymással. Része azon kozmosz teljességének, amely előidézte

a formát, amelyet ez a pillanat fölvesz.

Amikor igent mondasz arra, ami van, magának az életnek az erejével és intelligenciájával kerülsz

összhangba. Csak ekkor válhatsz a világban a pozitív változás elősegítőjévé.

Egy egyszerű, ám radikális spirituális gyakorlat: elfogadni azt, ami a mostban megjelenik, bármi is

legyen az - belül is, kívül is.

Amikor figyelmed a mostra irányul, éber vagy. Olyan érzés, mintha álomból ébrednél. A gondolat

álmából, a múlt és a jövő álmából. Oly érthető, oly egyszerű! Nem marad hely a problémagyártásra.

Csak ez a pillanat van, úgy ahogy van.

Ha figyelmeddel a mostba lépsz, azonnal rájössz, hogy az élet szent. Amikor jelen vagy, megszenteltséget

találsz mindenben, amit csak észlelsz. Minél inkább a mostban élsz, annál jobban érzékeled a

Lét egyszerű, ám mégis mély örömét, és az egész élet megszenteltségét.

Legtöbben összekeverik a mostot azzal, ami a mostban történik, pedig a kettő nem ugyanaz. A most

mélyebb annál, mint ami benne zajlik. A most a tér, amiben a történés lejátszódik. Ne keverd hát

össze ezen pillanat tartalmát a mosttal! A most mélyebb, mint bármely tartalom, ami benne

megjelenik.

Amikor belépsz a mostba, kilépsz elméd tartalmából. A gondolatok szüntelen áramlása lelassul. A

gondolatok már nem kötik le teljes figyelmedet, nem szívnak be teljesen. Rések jelennek meg a

gondolatok között: tágasság és belső csend. Kezded megérteni, mennyivel hatalmasabb és mélyebb

vagy, mint a gondoIataid.

Életed tartalmát gondolataid, érzelmeid, érzékeléseid és élményeid alkotják. Az „életem" az, amiből

az éntudatodat származtatod, és az „életem" egyenlő annak a tartalmával - legalábbis ezt hiszed.

Folyamatosan szem elől téveszted a legnyilvánvalóbb tényt: a legmélyebb „ÉN VAGYOK" érzésednek

semmi köze ahhoz, hogy mi történik az életedben. Annak semmi köze a tartalomhoz. Ez az „ÉN

VAGYOK" érzés azonos a mosttal. Az mindig ugyanaz marad. Gyermekkorban és idős korban,

egészségben és betegségben, siker és kudarc idején az „ÉN VAGYOK" a most tere -, annak

legmélyebb szintjén, változatlan marad. A legtöbben ezt általában összetévesztik a tartalommal, s

emiatt az „ÉN VAGYOK"-ot vagy a mostot csak halványan és közvetett módon, életük tartalmán

keresztül tapasztalják meg. Más szóval: létezésed tudatát elhomályosítják a körülmények, a

gondolataid folyama és ezen világ számos, ilyenolyan dolga. A mostot elhomályosítja az idő.

Emiatt pedig megfeledkezel a Létben gyökereződésedről, isteni valóságodról, és elveszíted magadat

a világban. Zavar, harag, depresszió, erőszak és konfliktus jelentkezik, amikor az emberek elfelejtik,

hogy kik is ők valójában.

Pedig milyen könnyű is emlékezni az igazságra és így hazatalálni! Ehhez csak ennyit kell tudni:

Nem a gondolataim, az érzelmeim, az érzékszervi érzékeléseim és az élményeim vagyok. Nem az

életem tartalma vagyok. Élet vagyok. Az a tér, amelyben minden dolog történik. Tudatosság vagyok. A

most vagyok. ÉN VAGYOK.

5. FEJEZET

AKI VALÓJÁBAN VAGY

A most elválaszthatatlan attól, aki a legmélyebb szinten vagy.

Az életedben sok dolog számít, de abszolút értelemben csak egy dolog lényeges.

A világ szemében számít, hogy sikeres vagy-e, vagy kudarcot vallasz. Számít, hogy egészséges

vagy-e vagy nem, hogy tanult vagy-e vagy tanulatlan. Számít, hogy gazdag vagy-e vagy szegény - ez

valóban befolyásolja életed alakulását. Igen, mindezek valóban számítanak, viszonylag jelentősek,

ám abszolút értelemben, végső fokon nem.

Egy dolog jobban számít, mint a felsoroltak bármelyike: megtalálni a lényegét annak, aki rövid életű

entitásod, személyessé tett éntudatod mögött valójában vagy.

Nem azzal lelsz lelki békére, ha átrendezed életkörülményeidet, hanem ha fölismered, hogy ki is vagy

valójában, a legmélyebb szinten.

A reinkarnáció nem segít rajtad, ha a következő életedben sem tudod, hogy ki vagy.

A bolygó minden nyomorúsága az „én" és „mi" személyessé tett érzékeléséből származik. Ez

eltakarja a lényegét annak, aki vagy. Amikor nem vagy tudatában ennek a belső lényegnek, akkor

végül mindig nyomorúságot teremtesz. Ilyen egyszerű. Ha nem tudod, hogy ki vagy, akkor a

gyönyörű, isteni lényed helyettesítésére egy elme alkotta ént teremtesz, és ragaszkodsz ehhez a

félelemmel teli, nélkülöző, szűkölködő énedhez.

Ettől kezdve pedig ezen hamis éntudatod megvédése és erősítése lesz az elsődleges motiváló

tényeződ.

Számos, gyakran használt kifejezés, és néha maga a nyelv szerkezete is elárulja a tényt, hogy az

emberek nem tudják, kik is ők valójában. Azt mondod: „X.Y. életét vesztette" vagy „az életem", mintha

az élet valami olyan lenne, amit birtokolhatsz vagy elveszíthetsz. Az igazság az, hogy neked nincs

életed, te élet vagy. Az az egy élet, az az egy tudatosság, ami az egész univerzumot átitatja, és

átmeneti formákat ölt, hogy megtapasztalja önmagát kőként, fűszálként, állatként, emberként,

csillagként vagy galaxisként.

Érzed-e mélyen belül, hogy ezt te már tudod? Érzed-e, hogy te már ez vagy?

Az élet legtöbb dolgához időre van szükséged; hogy egy új készséget kifejlessz, fölépíts egy házat,

valaminek a szakértőjévé válj, teát főzz... Az idő azonban haszontalan az élet leglényegesebb

dolgához. Ahhoz az egyetlen dologhoz, ami valóban számít: az önmegvalósításhoz. Ahhoz, hogy

tudd, ki vagy a felszíni éneden, tehát a neveden, a fizikai formádon, a történelmeden, a történeteden

túl.

Nem találhatod meg önmagadat a múltban vagy a jövőben. Egyetlen helyen találhatod meg magadat:

a mostban.

A spirituális útkeresők az önmegvalósítást, illetve a megvilágosodást a jövőben keresik. Ha kereső

vagy, Ártetemszerűen jövőre van szükséged. Ha így hiszed, ez igazzá válik számodra: valóban időre

lesz szükséged, amíg rájössz, hogy nincs szükséged időre ahhoz, hogy az legyél, aki vagy.

Ha ránézel egy fára, tudatában vagy a fának. Ha valamilyen gondolatod vagy érzésed támad, tudatában

vagy annak a gondolatnak vagy érzésnek. Ha kellemes vagy fájdalmas élményt élsz át,

tudatában vagy annak az élménynek.

Ezek igaz és magától értetődő állításoknak tűnnek, ám, ha alaposabban szemügyre veszed őket, azt

találod, hogy bennük - alig észrevehetően - alapvető illúzió bújik meg. Olyan illúzió, amelyik

elkerülhetetlen, ha szavakat használsz. A gondolat és a nyelv látszólagos dualitást és különálló

személyeket teremt ott, ahol valójában nincs dualitás és nincs különállás. Az igazság: te nem valaki

vagy, aki tudatában van a fának, a gondolatnak, az érzésnek vagy az élménynek. Te az a tudatosság

vagy, amiben és ami által ezek a dolgok megjelennek.

Életedet élve, képes vagy-e azon tudatosságként látni önmagadat, amelyben életed egész tartalma

kibontakozik?

Azon túl nem létezik megismerhető, és ugyanakkor minden tudás mégis belőle ered. Az „én" nem

képes önmagát a tudás, illetve a tudatosság tárgyává tenni.

Tehát nem válhatsz önmagad tárgyává. Éppen emiatt jött létre az egós identitás illúziója, ugyanis

mentálisan önmagadat tárggyá tetted. „Ez én vagyok" mondod. Aztán pedig elkezdesz viszonyt

kialakítani önmagaddal, és elmondod másoknak és önmagadnak a történetedet.

Ha azon tudatosságként ismered önmagadat, amelyben a jelenségi létezés zajlik, akkor már nem

függsz a Jelenségektől, és megszabadulsz attól, hogy helyzetekben, helyeken és állapotokban

keresd önmagad. Másként fogalmazva: már nem olyan fontos, hogy mi történik, vagy mi nem történik.

A dolgok elveszítik súlyosságukat, komolyságukat. Játékosság költözik az életedbe. A világot

kozmikus táncnak látod. A formák táncának. Nem többnek és nem kevesebbnek.

Azt mondod: „én ismerni akarom magamat". Te vagy az „én". Te vagy a tudás. Te vagy az a

tudatosság, amely révén minden tudott. Az pedig nem ismerheti önmagát: az önmaga.

Ha tudod, hogy valójában ki vagy, akkor állandóan eleven békeérzés tölt el. Nevezheted örömnek is,

mert ez az öröm vibrálóan eleven lelki béke. Ez az afölötti öröm, hogy tudod, maga az életesszencia

vagy, mielőtt az még formát venne föl. Ez a Lét öröme. Az öröm, hogy az lehetsz, aki valójában vagy.

Ahogy a víz lehet szilárd, folyékony vagy gáz halmazállapotú, a tudatosság is megfigyelhető

„megfagyott" formában: anyagként; „folyékony" állapotban: elmeként vagy gondolatként; illetve

formamentesen: tiszta tudatosságként.

A tiszta tudatosság: manifesztálódás előtti élet, és ez az élet a „te" szemeiden keresztül nézi a formák

világát, mert valójában te tudatosság vagy. Ha ekként ismered magad, akkor mindenben fölfedezed

magadat. Ez a tökéletesen világos érzékelés állapota. Többé már nem olyan lény vagy, aki olyan

nehéz múlttal rendelkezik, ami fogalmak alkotta szűrővé vált, s amin keresztül minden élményedet

értelmezed.

Ha értelmezés nélkül észlelsz, érzékelni tudod azt, aki észlel. Erről szavakkal maximum annyi

mondható, hogy létezik az éber nyugalomnak a tere, amelyben az észlelés történik.

A forma nélküli tudatosság „terajtad" keresztül önmaga tudatára ébredt.

A legtöbb ember életét a vágy és a félelem irányítja.

A vágy: igény arra, hogy hozzáadj magadhoz valamit, hogy teljesebben lehess önmagad. Minden

félelem: valami elvesztésének a félelme, ami által csökkensz, amitől kevesebb leszel.

E két mozgatóerő elhomályosítja a tényt, hogy a Létet nem lehet adni vagy elvenni. A Lét, a maga

teljességében, már eleve benned van, most.

6. FEJEZET

ELFOGADÁS ÉS MEGADÁS

Amikor csak megteheted, „nézz" önmagadba, hogy lásd, vajon nem teremtesz-e tudattalanul

konfliktust a külső és a belső, tehát az adott pillanat külső körülményei - ahol vagy, akivel vagy, vagy

amit teszel -, illetve gondolataid és érzéseid között! Érzed-e, mennyire fájdalmas belül szemben állni

azzal, ami van?

Amint fölismered ezt, arra is rájössz, hogy immár képes vagy fölhagyni ezzel a hiábavaló

konfliktussal, ezzel a belső háborúzással.

Ha szavakba öntenéd belső, pillanatnyi valóságodat, naponta hányszor kellene azt mondanod, hogy

„nem akarok itt lenni, ahol vagyok"? Milyen érzés, amikor nem akarsz ott lenni, ahol vagy? A forgalmi

dugóban, a munkahelyeden, a vasúti váróteremben, s azokkal az emberekkel, akikkel vagy?

Persze, akadnak olyan helyek, ahonnan legjobb egyszerűen kisétálni, és olykor ez a leghelyénvalóbb

dolog a számodra. Számos esetben azonban a kisétálás lehetősége szóba sem jön. Valamennyi

utóbbi esetben a „nem akarok itt lenni" nem csupán haszontalan, de káros is. Téged és másokat is

boldogtalanná tesz.

Azt mondják: bárhová is mész, ott vagy. Másként megfogalmazva: itt vagy. Mindig. Oly nehéz ezt elfogadni?

Valóban szükséged van arra, hogy minden érzékszervi érzékelést és élményt gondolatban címkével

láss el? Valóban szükséged van arra, hogy reaktív, szeretem/nem szeretem viszonyban legyél az

élettel, amelyben szinte folyamatosan konfliktusban állsz helyzetekkel és emberekkel? Vagy az

csupán egy mélyen gyökerező, mentális szokás, amit meg lehet törni? Nem azzal, hogy valamit

cselekszel, hanem megengedve ennek a pillanatnak, hogy legyen.

A szokásos és reaktív „nem" az egót erősíti. Formai identitásod, az ego, nem éli túl az önmegadást.

„Annyi a teendőm!" Igen, de milyen a tetteid minősége? Ahogy vezeted az autódat munkába menet,

beszélsz a kliensekkel, dolgozol a számítógépeden, ügyeket intézel, kezeled a napi életedet alkotó,

számtalan dolgot; mennyire teljesen teszed azt, amit teszel? Megadásos vagy nem megadásos a

cselekvésed? Ez határozza meg életedben a sikerességedet, s nem az, hogy mekkora erőfeszítést

teszel. Az erőfeszítésben stressz és megerőltetés van. Az a kényszer, hogy a jövőben egy bizonyos

ponthoz eljuss, vagy egy bizonyos eredményt elérj.

Találod-e magadban akár csak nyomát is annak, hogy nem akarod azt tenni, amit teszel? Ez az élet

tagadása, s az igazán sikeres kimenetel emiatt lehetetlen.

Ha képes vagy ilyent találni magadban, képes vagy-e arra is, hogy azt szélnek ereszd, és teljessé válj

abban, amit teszel?

Egy Zen mester a Zen lényegét így foglalta össze: „egyszerre egy dolgot csinálni".

Egyszerre egy dolgot csinálni azt jelenti, hogy teljesen teszed, amit teszel, hogy cselekvésednek a

teljes figyelmedet szenteled. Ez a megadásos cselekvés az erőteljes cselekvés.

Ha elfogadod azt, ami van, akkor azzal mélyebb szintre jutsz, ahol belső állapotod és éntudatod már

nem függ az elme „jó" vagy „rossz" minősítésétől.

Ha igent mondasz az élet „vanságára" azzal, hogy olyannak fogadod el ezt a pillanatot, amilyen,

akkor magadban rátalálsz a tágasságérzésre, ami rendkívül békés érzés.

A felszínen továbbra is boldog lehetsz, ha süt a nap, s kevésbé boldog, ha esik; boldog lehetsz,

amikor nyersz egymillió dollárt, és boldogtalan, amikor minden anyagi javadat elveszíted. Ám többé

már sem a boldogság, sem a boldogtalanság nem fog oly mélyen érinteni. Azok csak fodrozódások

lényed felszínén. A külső állapotod jellegétől függetlenül a benned, a háttérben lévő lelkibéke-érzés

zavartalan marad.

A „van"-ra adott igened olyan mély dimenziót tár föl benned, ami független a külső körülményektől és

a gondolataid és érzelmeid állandóan hullámzó belső állapotaitól.

A megadás oly könnyűvé válik, amikor ráébredsz minden élmény mulandó természetére, és arra,

hogy a világ semmi maradandót nem képes adni. Ekkor továbbra is találkozol emberekkel, továbbra is

részt veszel eseményekben és tevékenységekben, ám már az egós én akarásai és félelmei nélkül.

Más szóval: többé már nem követeled, hogy egy helyzet, személy, hely vagy esemény kielégítsen

vagy boldoggá tegyen. Hagyod lenni annak múló és tökéletlen természetét.

S a csoda: amikor már nem él benned a teljesíthetetlen elvárás, akkor minden helyzet, személy, hely

vagy esemény nemcsak kielégítővé, hanem harmonikusabbá és békésebbé is válik.

Amikor teljesen elfogadod ezt a pillanatot, amikor többé már nem vitatkozol azzal, ami van, a gondolkodási

kényszer csökken, s a helyét éber nyugalom veszi át. Teljesen tudatos vagy, ám az elméd már

semmilyen módon sem címkézi ezt a pillanatot. A belső ellenállásmentességnek ez az állapota

megnyit téged annak a kondicionálatlan tudatosságnak a számára, ami végtelenszer hatalmasabb,

mint az emberi elmé. Ez az óriási intelligencia aztán már kifejezheti magát rajtad keresztül, s végre

támogathat, belülről is, kívülről is. Ez a magyarázata annak, hogy ha szélnek ereszted a belső

ellenállásodat, akkor gyakran azt veszed észre, hogy körülményeid jobbá válnak.

Azt mondom talán: „Élvezd ezt a pillanatot! Légy boldog!"? Nem.

Csupán: engedd meg ennek a pillanatnak az „ilyenségét"! Ennyi elegendő.

A megadás: megadni magadat ennek a pillanatnak, nem pedig egy történetnek, amelyen keresztül

értelmezed ezt a pillanatot, s utána megpróbálsz abba belenyugodni.

Például lerokkansz, s többé nem tudsz járni. Az állapot olyan, amilyen.

Történetet kreál-e belőle elméd? Mondván: „Hát ide jutottam. Tolószékben kötöttem ki. Az élet

kegyetlenül és igazságtalanul bánt velem. Nem ezt érdemlem!"

EI tudod-e fogadni ezen pillanat vanságát,- s nem kevered-e össze azt a történettel, amit az elme

szőtt köré?

A megadás akkor következik be, amikor már nem kérdezed: „miért történik ez velem?".

Még a legelfogadhatatlanabbnak és legfájdalmasabbnak tűnő helyzetben is valami mélyebb jó rejlik,

és minden tragédiában megtalálható a kegyelem magva.

A történelemben számos példát látunk olyan nőkre és férfiakra, akik hatalmas veszteség, súlyos

betegség, bebörtönzés vagy a közeli halál láttán elfogadták a látszólag elfogadhatatlant, és így

„minden értelmet meghaladó békére" leltek.

Az elfogadhatatlan elfogadása a kegyelem legnagyobb forrása ebben a világban.

Akadnak helyzetek, amelyekben semmilyen szó vagy magyarázat sem segít. Az életnek többé már

nincs értelme. Vagy valaki, nagy bajban levő, hozzád fordul segítségért, és nem tudod, hogy mit

tegyél vagy mondjál.

Amikor teljesen elfogadod a tényt, hogy nem tudod, mit tegyél vagy mondjál, akkor fölhagysz a

próbálkozással, hogy a korlátozott, gondolkodó elméddel keress választ, és ekkor egy nálad

hatalmasabb intelligencia kezdhet rajtad keresztül működésbe lépni. És ez történetesen még a

gondolatnak is a hasznára válhat, mert a hatalmasabb intelligencia abba beleáramolhat, és

inspirálhatja azt.

A megadás néha azt jelenti, hogy már nem próbálod megérteni a dolgot, és elfogadod a nem tudást.

Ismersz-e olyanokat, akiknek a jelek szerint az életben az a fő elfoglaltságuk, hogy önmagukat és

másokat nyomorulttá tegyenek, hogy boldogtalanságot terjesszenek? Bocsáss meg nekik, mert ők is

az ébredező emberiséghez tartoznak! Játszott szerepük: fokozni az egós tudatosság, a nem

megadás rémálmát. Semmi személyes sincs ebben az egészben. ők nem a valódi önmaguk.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a megadás: belső váltás az ellenállásból az elfogadásba, a „nemből" az

„igenbe". Amikor megadod magadat, akkor éntudatod átvált a reakcióval vagy a mentális ítélettel

azonosulásból a reakció vagy az ítélet körüli térre. Ez váltás a formával - a gondolattal vagy

érzelemmel való azonosulásból abba az állapotba, amikor fölismered, hogy nem forma, hanem tágas

tudatosság vagy, s akként létezel.

Bármi, amit teljesen elfogadsz, eljuttat a béke állapotába, beleértve azt is, hogy elfogadod, hogy

képtelen vagy elfogadni, hogy ellenállsz.

Hagyd békén az életet! Hagyd létezni!

7. FEJEZET

A TERMÉSZET

Nem csupán fizikai életben maradásunk vonatkozásában függünk a természettől. Azért is szükségünk

van rá, hogy az megmutassa a haza vezető utat, az eIménk börtönéből kivezető ösvényt. Elvesztünk

a cselekvésben, a gondolkodásban, az emlékezésben és a várakozásban - a komplexitás

útvesztőjében és problémák világában.

Elfelejtettük, amit a kövek, a növények és az állatok még tudnak. Elfelejtettük, hogy miként létezzünk

hogyan legyünk belül csendben, miként legyünk önmagunk, s hogyan legyünk ott, ahol az élet van: az

itt és mostban.

Valahányszor bármilyen természetes dologra irányítod a figyelmedet, tehát bármi olyanra, ami emberi

beavatkozás nélkül jött létre, kilépsz a fogalmi gondolkodás börtönéből, és bizonyos mértékig a Léttel

való összekapcsolódottság állapotának részesévé válsz, amelyben minden természetes dolog létezik.

Ahhoz, hogy figyelmedet egy kőre, egy fára vagy egy állatra irányítsd, nem kell róluk gondolkoznod.

Csupán érzékeled őket. A tudatodban tartod.

A tárgy vagy élőlény lényegéből akkor valami átadja magát neked. Érzed, hogy milyen csöndes és

nyugodt, s eközben benned ugyanaz a belső csend ébred. Érzékeled, hogy milyen mélyen pihen a

Létben: teljesen egységben él azzal, ami ő, és azzal, ahol van. E fölfedezés hatására te is mélyen

megpihensz önmagadban.

Amikor a természetben sétálsz vagy pihensz, fejezd ki e birodalom iránti tiszteletedet azzal, hogy

teljesen ott vagy! Maradj nyugton! Nézz! Hallgass! Lásd, ahogy minden állat és növény teljesen

önmaga! Ők az emberekkel ellentétben - nem hasítják magukat ketté. Nem egy önmagukról alkotott

mentális képen keresztül élnek, s ezért nem kell azzal foglalkozniuk, hogy ezt a képet védjék és

erősítsék. A szarvas önmaga. A nárcisz önmaga.

A természetben minden nemcsak önmagával van egységben, hanem a teljességgel is. A természet

szereplői nem vonták ki magukat az egész szövetéből azzal, hogy elkülönített létet kiáltanak ki

maguknak, nem osztják a világot „én"-re és a világ maradékára.

A természetben végzett elmélkedés megszabadíthat az „én"-től, a nagy bajkeverőtől.

Figyelj a természet számtalan halk hangjára: a levelek zizzenésére a szélben, az esőcseppek

koppanására, egy-egy rovar zümmögésére, a hajnalban megszólaló első madárfüttyre! Add át

magadat teljesen a hallgatás tevékenységének! A hangok mögött valami hatalmasabb rejlik: az a

szentség, amit nem lehet gondolatokon keresztül megérteni.

Nem te teremtetted a testedet, s nem is tudod kontrollálni annak a funkcióit. Az emberi értelemnél

hatalmasabb intelligencia tevékenykedik. Ugyanaz az értelem, ami az egész természetet fenntartja.

Azzal juthatsz a legközelebb ehhez az intelligenciához, ha tudatában vagy saját energiameződnek: ha

érzed tested elevenségét, az ott lévő, éltető jelenlétet.

Egy kutya játékossága, feltétel nélküli szeretete és készsége, hogy bármely pillanatban ünnepelje az

életet, gyakran éles ellentétben áll gazdája belső állapotával: deprimált, szorong, problémák terhe

nyomja a vállát, elveszett a gondolatokban, s már nincs jelen az egyedül létező helyen és időpontban,

vagyis az itt és mostban. Az ember elcsodálkozik: ilyen alak mellett vajon hogyan tud ez a kutya

lelkileg ennyire egészséges, ilyen örömteli maradni?

Ha a természetet kizárólag az elmén, a gondolkodáson keresztül érzékeled, akkor nem tudod érezni

annak elevenségét, „létségét". Csak a formát látod, s nem vagy tudatában a formában rejlő életnek, a

szent misztériumnak. A gondolat a természetet a profit, a tudás vagy egyéb, haszonelvű célok

hajszolásában alkalmazott árucikké alacsonyítja le. Az őserdő fűrészáruvá, a madár tudományos

kutatási projektté, a hegy pedig kibányászandó területté vagy meghódítandó tárggyá válik.

A természet észlelésekor engedj teret a gondolatmentességnek, az elme „üzemszünetének"! Ha így

közeledsz a természethez, az válaszolni fog neked, és részt vesz az emberi és a planetáris

tudatosság fejlődésében.

Vedd észre, hogy a virág mennyire a jelenben létezik, mennyire megadja magát az életnek!

Megnézted-e valaha is igazán a lakásodban lévő növényt? Megengedted-e ennek az ismerős, mégis

titokzatos lénynek, amit növénynek nevezünk, hogy megtanítson a titkaira? Észrevetted-e már, hogy

milyen mély béke él benne? Miként veszi körül a csend és nyugalom tere? Amint tudatára ébredsz a

növényből sugárzó nyugalomnak és békének, az a növény a tanítóddá válik.

Figyelj meg egy állatot, egy virágot vagy egy fát, és lásd, hogyan pihennek a Létben! Ők önmaguk.

Hatalmas méltóság, ártatlanság és szentség árad belőlük. Ahhoz azonban, hogy ezt lásd, túl kell

lépned a minősítés és a címkézés mentális szokásán. Amint felülemelkedsz a mentális címkéken,

érezni fogod a természetnek azt a megfogalmazhatatlan dimenzióját, amit gondolattal nem lehet

megérteni, s érzékszervekkel nem lehet érzékelni. Olyan harmónia és szentség ez, ami nem csak az

egész természetet itatja át, hanem benned is él.

A belélegzett levegő: természet. Maga a légzés folyamata is az.

Irányítsd figyelmedet a légzésedre, és vedd észre, hogy azt nem csinálod! Az a természet lélegzete.

Ha emlékezned kéne arra, hogy lélegezz, akkor hamarosan meghalnál. S ha megpróbálnád leállítani

a légzésedet, a természet azt nem hagyná és felülkerekedne.

A legbensőségesebb és leghatékonyabb módon úgy kapcsolódhatsz össze újra a természettel, ha

tudatára ébredsz légzésednek, és megtanulod azon tartani a figyelmedet. Ez gyógyító hatású és a

képességeket jelentősen megnövelő, erőt adó gyakorlat. Tudatosságváltást hoz létre: a gondolat

fogalmi világából a kondicionálatlan tudatosság belső birodalmába kapcsolsz át.

A természetre tanárként van szükséged. Tanárként, aki megtanít újra kapcsolatba kerülnöd a Léttel.

De nem csak neked van szükséged a természetre. A természetnek is szüksége van rád.

Nem különülsz el a természettől. Mindannyian részei vagyunk annak az EGY ÉLETNEK, ami az

egész világmindenségben számtalan formában fejezi ki önmagát. Olyan formákban, amelyek

kapcsolatban állnak egymással. Amikor észreveszed azt a szentséget, szépséget, hihetetlen

nyugalmat és méltóságot, amelyben a virág vagy a fa létezik, hozzáadsz valamennyit ahhoz a

virághoz vagy fához. Fölismerésed, tudatosságod révén a természet is jobban megismeri önmagát.

Rajtad keresztül ismeri meg saját szépségét és szentségét!

Hatalmas, csöndes tér tartja ölelésében az egész természetet. Téged is.

Csak akkor tudsz belépni a kövek, növények és állatok lakta csend és nyugalom birodalmába, ha

belső csendet teremtesz magadban. Csak akkor tudsz mély szinten összekapcsolódni a természettel,

s csak akkor tudod túllépni a túlzásba vitt gondolkodás teremtette elkülönülésérzést, amikor zajos

elméd elcsitul.

A gondolkodás az élet fejlődésének egy állomása. A természet ártatlan nyugalomban létezik, ami

megelőzi a gondolat ébredését. A fa, a virág, a madár, a kő nincsenek saját szépségük és szentségük

tudatában. Amikor az emberi lények lecsöndesednek, túllépnek a gondolaton. A gondolaton túli

csendben a kibővült tudás és tudatosság kitágult dimenziója lakozik.

A természet elhozhatja számodra a csendet. Az az ajándéka számodra. Amikor észleled a

természetet, és a csendes nyugalom erőterében kapcsolódsz hozzá, azt az erőteret áthatja a te

tudatosságod. Ez a te ajándékod a természet számára.

Rajtad keresztül a természet önmaga tudatára ébred. A természet évmilliók óta vár rád.

8. FEJEZET

KAPCSOLATOK

Milyen gyorsan is alkotunk véleményt egy-egy emberről, s jutunk velük kapcsolatban ilyen-olyan

következtetésre! Az egós elmét elégedettség tölti el, amikor címkét ragaszthat egy másik emberi

lényre, hogy így fogalmi identitást adjon neki, amikor kinyilvánítja fölötte igaznak vélt ítéletét.

Minden emberi lényt arra kondicionáltak, hogy ilyenolyan módon gondolkozzon és viselkedjen. A kondicionáltság

jellegét részben a gének, részben pedig a gyermekkori élmények és a kulturális

környezet határozza meg.

Ők nem valódi önmaguk, csupán azoknak tűnnek. Ha valaki fölött ítélkezel, akkor összetéveszted az

illetőt jellemző, kondicionált elmemintákat a valódi lényével. Ennek megtétele önmagában is egy

mélyen kondicionált és tudattalan minta. Fogalmi identitást adsz az illetőnek, és ez a hamis identitás

nemcsak a számára válik börtönné, hanem a te számodra is.

Az ítélkezéssel való felhagyás nem jelenti, hogy nem látnád, mit tesz. Csupán azt jelenti, hogy

fölismered: viselkedése a kondicionáltság egy formája, s azt akként látod és akként fogadod. Nem

konstruálsz abból egy identitást az illető számára.

Ez mindkettőtöket felszabadít a kondicionáltsággal, a formával, az elmével való azonosulás alól. A

kapcsolataidat ettől kezdve már nem az ego irányítja.

Amíg életedet az ego irányítja, addig gondolataid, érzelmeid és cselekedeteid zöme vágyból vagy

félelemből fakad. A kapcsolataidban ezért vagy akarsz valamit a másiktól, vagy félsz tőle.

Amit akarsz, az lehet: élvezet vagy anyagi haszon; elismerés; dicséret vagy figyelem; éntudatodnak

összehasonlításon alapuló megerősítése, mert megállapíthatod, hogy te több vagy, többed van vagy

többet tudsz, mint ők. Félni pedig attól félsz, hogy az említetteknek esetleg épp az ellenkezője igaz,

ami csökkentené önértékelésedet.

Amikor a jelen pillanatot helyezed figyelmed középpontjába - ahelyett, hogy egy célhoz vezető

folyamat eszközeként használnád azt -, akkor túllépsz az egón és azon a tudattalan kényszeren, hogy

az embereket valamilyen végcél elérésének eszközeként használd. A végcél: önmagad mások árán

történő megerősítése. Amikor a legteljesebb figyelmedet adod annak, akivel éppen együtt vagy, akkor

a kapcsolatból kiveszed a múltat és a jövőt - leszámítva azon eseteket, amikor gyakorlati okok miatt

azokra szükség van. Amikor mindenkivel teljesen jelenlevő vagy, akivel csak találkozol, akkor már

nem használod azt a fogalmi identitást, amit a számukra alkottál - a te értelmezésedet arról, hogy ők

kicsodák és mit tettek a múltban -, és képes vagy a vágy és a félelem egós műveletei nélkül

interakcióba lépni másokkal. A kulcs: a figyelem, az éber nyugalom.

Milyen csodálatos is túllépni kapcsolataidban az akaráson és a félelmen! A szeretet semmit sem akar,

és semmitől sem fél.

Ha az ő múltja a te múltad lenne, az ő fájdalma a te fájdalmad, s az ő tudatossági szintje a te

tudatossági szinted, akkor pontosan úgy gondolkoznál és cselekednél, mint ő. Ennek felismerése

szüli meg a megbocsátást, az együttérzést, a lelki békét.

Az ego nem szereti hallani ezt, mert ha nem tud többé reagáló és önelégült lenni, veszít erejéből.

Amint nemes vendégként fogadsz mindenkit, aki csak a most terébe belép; amint minden egyes embernek

megengeded, hogy olyan legyen, amilyen; elkezdenek változni.

Ahhoz, hogy egy másik ember lényegét megismerd, semmit sem kell tudnod róla, tehát nem kell

ismerned a múltját, a történelmét, a történetét. Összekeverjük a valakiről vagy valamiről való tudást a

mélyebb tudással, ami már nem fogalmi jellegű. Valakiről vagy valamiről tudni, illetve valóban tudni:

két teljesen különböző dolog. Az első a formával törődik, míg a második a forma nélkülivel. Az egyik

gondolatok révén történik, a másik a csend révén.

A valakiről vagy valamiről való tudás gyakorlati célok szempontjából hasznos. Ilyen vonatkozásban

nem tudunk meglenni nélküle. Amikor azonban a kapcsolatokban ez az üzemmód játssza a

főszerepet, akkor már korlátozó, sőt romboló hatásúvá válik. A gondolatok és a fogalmak

mesterséges gátat emelnek, az emberi lényeket elválasztják egymástól. Emberi interakcióid az

esetben már nem a Létben gyökereznek, hanem elmealapúvá válnak. Fogalmi gátak nélkül a szeretet

minden emberi interakcióban természetes módon van jelen.

A legtöbb emberi interakció a szavak cseréjére korlátozódik - a gondolat birodalmára. Létfontosságú

némi csendet vinni a kapcsolataidba, különösen a szorosabb kapcsolataidba.

Egyetlen kapcsolat sem virágozhat a tágasság érzése nélkül, amit pedig a csend teremt meg.

Meditáljatok, vagy töltsetek valamennyi időt együtt a természetben! Ha sétáltok, autóval utaztok vagy

otthon tartózkodtok, szokjátok meg, hogy olykor csendben maradtok! A csendet nem lehet és nem kell

megteremteni. Csupán légy fogékony a csendre, ami eleve ott van, csak rendszerint elfedi a mentális

zaj!

Ha hiányzik a tágas csend, akkor kettőtök viszonyát az elme fogja uralni, és a kapcsolatot hamarosan

problémák és konfliktusok jellemezhetik. Csend esetén azonban a kapcsolatban bármi szabadon

megjelenhet.

A másik módja annak, hogy csendet vigyünk a kapcsolatba: a valódi figyelés. Amikor valóban odafigyelsz

valakire, akkor megjelenik a csend dimenziója, és az a kapcsolatotok egyik alapelemévé válik.

Az igazi odafigyelés azonban ritka képesség. A legtöbb ember figyelmének zömét általában a saját

gondolkodása köti le. A legjobb esetben értékelik a szavaidat, vagy fölkészülnek a következő adag

mondandójukra. Rosszabb esetben egyáltalán nem figyelnek rád, teljesen elvesznek saját

gondolataikban.

A valódi figyelés sokkal több, mint meghallás. A valódi figyelés az éber figyelem megjelenése, ami a

jelenlétnek azon tere, amelyben a szavak fogadtatnak. A szavak ekkor már másodlagossá válnak. Jelentőségteljesek

lehetnek, vagy esetleg nincs értelmük. Maga a figyelés aktusa - a figyelés közben

megteremtődő tudatos jelenlét - sokkal fontosabb, mint az, amire figyelsz. E tér az, amelyben a

fogalmi gondolkodás egymástól elválasztó gátja nélkül találkozhatsz végre a másik emberrel: a

tudatosság egyesítő tere. Ekkor a másik ember többé már nem „másik". Ebben a térben egyetlen

tudatként, egyetlen tudatosságként egyesültök.

Gyakran tapasztalsz-e ismétlődő drámát a hozzád közelállókkal való kapcsolatodban? Kiváltanak-e a

viszonylag jelentéktelen nézeteltérések is haragos vitákat és fájdalmas, érzelmi sérüléseket?

Ezen jelenség gyökerénél az alapvető egós minták húzódnak meg: az az igény, hogy neked legyen

igazad - és persze, hogy a másiknak ne -, vagyis a mentális állásponttal való azonosulás. Ott van

továbbá az ego azon igénye, hogy időnként konfliktusba kerülhessen valakivel vagy valamivel, annak

érdekében, hogy erősítse az „én" és a „másik" közti különbség, az elkülönülés érzetét, ami nélkül az

ego nem tudna életben maradni.

Továbbá: ott található az a múltban felhalmozódott fájdalom, amit - ahogy minden ember - belül te is

magaddal cipelsz. Ez részben a személyes múltadból származik, részben az emberiség kollektív

fájdalma, ami messzi, messzi időkbe nyúlik vissza. Ez a „fájdalomtest" olyan energiamező benned,

ami időnként átveszi fölötted az irányítást, mert további érzelmi fájdalmat kell megtapasztalnia ahhoz,

hogy táplálja és újra feltöltse magát. Megpróbálja kontrollálni a gondolkodásodat, igyekszik erősen

negatívvá tenni azt. Imádja a negatív gondolataidat, mert azokkal harmonizál, s így belőlük tud

táplálkozni. Továbbá: a hozzád közel állókból negatív érzelmi reakciókat fog kiprovokálni, különösen a

partneredből, hogy táplálkozhasson az azt követő ,;drámából" és érzelmi sérülésből.

Hogyan szabadíthatod meg magadat ettől a mélyen benned rejlő, tudattalan fájdalommal való

azonosulástól, ami oly sok nyomorúságot okoz az életedben?

Ébredj létének tudatára! Vedd észre, hogy az nem a te valódi önmagad! Vedd észre, hogy az

valójában a múlt fájdalma! Figyeld meg, ahogy fölbukkan a partneredben vagy önmagadban! Amikor

megszakad a vele való, tudattalan azonosulásod, amikor képes vagy azt megfigyelni magadban,

akkor többé már nem táplálod, s az fokozatosan elveszti energiatöltését.

Az emberi interakció lehet pokol. Ám nagyszerű spirituális gyakorlat is.

Amikor ránézel egy másik emberi lényre, és mély szeretetet érzel iránta, vagy amikor a természet

gyönyörén merengsz, és bensődben valami intenzíven reagál rá, akkor egy pillanatra hunyd be a

szemed, és érezd magadban annak a szeretetnek vagy szépségnek a lényegét, ami elválaszthatatlan

tőled, mert az a valódi természeted! A külső forma csak átmeneti visszatükröződése annak, aki te

belül vagy, ami a lényeged. Ezért nem hagyhat el soha a szeretet és a szépség, míg a külső formák

idővel mind elhagynak.

Mi a kapcsolatod a tárgyak világával, azzal a számtalan dologgal, ami körülvesz, és amit naponta

kezelsz? A székkel, amin ülsz, a tollal, az autóval, a csészével? Azok csupán valami végcél eszközei

számodra, vagy ráébredsz-e időnként - nem számít, milyen rövid időre is - a létezésük, a létük

tudatára? Azzal, hogy észreveszed őket, és a figyelmedet nekik szenteled.

Amikor erősen kötődsz tárgyakhoz, amikor arra használod őket, hogy a saját magad és a mások

szerinti értékedet növeld velük, akkor a tárgyi dolgokra fordított figyelmed könnyen átveheti az egész

életed fölötti irányítást. Ha tárgyakkal azonosítod önmagadat, akkor nem azért értékeled őket, amik,

hanem bennük valójában önmagadat keresed.

Ha egy tárgyat önmagáért becsülsz, ha mentális projekció nélkül tudod értékelni annak lényét, akkor

képtelen vagy nem hálát érezni a létezéséért. Még azt is érezheted, hogy az a tárgy valójában nem

élettelen, csupán az érzékszervek számára tűnik annak. A fizikusok a megmondhatói, hogy

molekuláris szinten minden tárgy valójában lüktető energiamező.

A dolgok birodalmának egomentes értékelése révén a téged körülvevő világ oly módon

megelevenedik, ami az elme számára teljesen fölfoghatatlan.

Ha találkozol valakivel, bármily rövid időre is, értékeled-e lényét azzal, hogy a teljes figyelmedet szenteled

neki? Vagy holmi végeredmény elérésének eszközévé redukálod őt, puszta funkcióvá vagy

szereppé?

Milyen a kapcsolatod a nagy élelmiszerüzlet kasszájánál ülő hölggyel, a parkolóőrrel, a szerelővel, az

„ügyféllel"?

Elég egy pillanatnyi figyelem. Ahogy rájuk nézel, vagy ahogy figyelsz rájuk, abban éber csend van -

talán csak 2-3 másodpercre, talán hosszabb időre. Ez elegendő ahhoz, hogy valami valódibb jelenjen

meg, mint azok a szerepek, amelyeket játszunk, s amelyekkel azonosulunk. Minden szerep része

annak a kondicionált tudatosságnak, ami az emberi elme. Ami a figyelés cselekedete révén jelenik

meg, az a kondicionálatlan. Az, aki a neved és a formád mögött valójában és lényegében vagy. Ekkor

már nem csupán egy forgatókönyvet jelenítesz meg. Ekkor már valódi vagy. Amikor ez a dimenzió

előemelkedik belőled, akkor az a másik emberből is előhozza ugyanezt.

Végső soron persze, nem is létezik „másik", s így valójában mindig önmagaddal találkozol.

9. FEJEZET

A HALÁL ÉS AZ ÖRÖKKÉVALÓ

Amikor keresztülsétálsz egy olyan erdőn, amit emberi kéz még nem piszkált meg, akkor nem csupán

burjánzó életet látsz mindenütt magad körül, hanem kidőlt fákat, odvasodó törzseket, rothadó

leveleket és bomló anyagokat is. Bármerre is tekintesz, ugyanúgy látsz életet, ahogy halált.

Alaposabban szemügyre véve azonban a dolgokat, azt is fölfedezed majd, hogy a széteső fatörzsek

és a rothadó levelek nem csak új életet szülnek, hanem maguk is tele vannak élettel. Dolgoznak a

mikroorganizmusok. Átrendezik magukat a molekulák. Halált tehát valójában sehol sem találsz.

Csupán az életformák átalakulása létezik. Mit tanulhatsz ebből?

A halál nem az élet ellentéte. Az életnek nincs ellentéte. A halál ellentéte a születés. Az élet örök.

A történelem során született számtalan monda és vers szól az emberi létezés álomszerű voltáról, ami

látszólag szilárd és valószerű, ám mégis oly mulandó és tünékeny, hogy bármely pillanatban

megszűnhet.

Halálod óráján az életed valójában a végéhez közeledő álomnak tűnik majd. Ám még az álomban is

kell lennie valamilyen valós esszenciának. Kell lennie egy tudatosságnak, amelyben az álom történik.

Máskülönben az nem létezhetne.

Azt a tudatosságot vajon a test teremti meg? Vagy a tudatosság teremti meg a test álmát, valakinek

az álmát?

Vajon miért tűnik el szinte mindenkiből a halálfélelem, aki átélt már halálközeli élményt? Tűnődj el

ezen!

Természetesen tudod, hogy egyszer meg fogsz halni. Ám ez csupán puszta gondolat marad, amíg

„személyesen" nem találkozol a halállal: súlyos betegség vagy baleset kapcsán, ami veled vagy

közeli hozzátartozóddal történik; tán szeretted halála kapcsán. A halál ekkor - saját halandóságod

fölismerése formájában - beköltözik az életedbe.

A legtöbb ember félelemmel fordul el a haláltól. Ha azonban nem rettensz vissza, és szembenézel a

ténnyel, hogy a tested mulandó, és bármely pillanatban megsemmisülhet, akkor valamennyire - még

ha csak kismértékben is - kevésbé azonosulsz már a saját fizikai és pszichológiai formáddal, az

„éneddel". Amikor meglátod és elfogadod minden életforma átmenetiségét, különös békeérzés jelenik

meg benned.

A halállal való szembenézésen keresztül tudatosságod bizonyos mértékben megszabadul a formával

való azonosulástól. Ez a magyarázat arra, hogy egyes buddhista közösségekben a szerzetesek

rendszeresen meglátogatják a hullaházat, s a halottak között ücsörögve meditálnak.

A nyugati kultúrában még mindig a halál tagadása a jellemző. Még az idős emberek is igyekeznek

kerülni a témát, s a halál gondolatát, és a holttesteket gyorsan elrejtik a szemek elől. Az a kultúra,

amelyik tagadja a halált, elkerülhetetlenül sekélyessé és felszínessé válik, s csak a dolgok külső

formájával törődik. Ha a halált tagadjuk, az élet elveszíti a mélységét. A lehetőség, hogy tudjuk, kik is

vagyunk a néven és a formán túl - más szóval: a transzcendens dimenzió ekkor eltűnik az életünkből,

mert ennek a dimenziónak a kapuja a halál.

Az emberekben minden véggel kapcsolatban némi rossz érzés él, mert minden befejeződés egy kis

halál. Ezért mondjuk búcsúzáskor: „viszontlátásra".

Valahányszor valamilyen élmény véget ér - baráti találkozó, nyaralás, gyermekeid hazalátogatása, -

egy kis halált halsz. Egy „forma", ami élményként megjelent a tudatosságodban, megszűnik. Ez

gyakran ürességérzést hagy maga után, amit a legtöbb ember igyekszik nem érezni, amivel á

legtöbben igyekeznek nem szembenézni.

Ha képes vagy megtanulni elfogadni, sőt örömmel fogadni életedben a végeket, akkor

megtapasztalhatod majd, hogy az az ürességérzés, ami kezdetben kellemetlen volt, idővel belső

tágasságérzéssé alakul, ami már igen békés érzés.

Azáltal, hogy így megtanulsz naponta meghalni, megnyitod magadat az életnek.

A legtöbben úgy érzik, hogy identitásuk - éntudatuk valami hihetetlenül értékes dolog, amit nem

akarnak elveszíteni. Ezért félnek annyira a haláltól.

Elképzelhetetlennek és rémisztőnek tűnhet a gondolat: az „én" létezésem véget érhet. Csakhogy

összetéveszted az értékes „én"-t a neveddel, a formáddal, és az ahhoz társított történettel! Az az „én"

nem több, mint a tudatosság terében megjelenő, időleges formáció.

Amíg csupán ezt a formaidentitást ismered, nem vagy annak tudatában, hogy ezen kincs a te

lényeged, az ÉN VAGYOK legbensőbb érzete, amely maga a tudatosság. Ez benned az örökkévaló

és ez az egyetlen dolog, amit nem tudsz elveszíteni.

Valahányszor bármifajta jelentős veszteség ér - pl. valamilyen vagyontárgyadat, otthonodat, közeli

kapcsolatodat, jó híredet, állásodat vagy testi épségedet veszíted el, -valami meghal benned. Úgy

érzed, hogy kevesebb lettél. Némi elbizonytalanodás is jelentkezhet: „e nélkül... tulajdonképpen ki is

vagyok?"

Amikor egy forma, amellyel - részedként - tudattalanul azonosultál, elszakad tőled vagy

megsemmisül, az rendkívül fájdalmas lehet. Létezésed szövetében mintegy űrt hagy maga után.

Ha ez történik, ne tagadd le vagy ne bagatellizáld el a szomorúságot, amit érzel! Fogadd el, hogy az

ott van! Óvakodj elméd próbálkozásától, hogy történetet építsen a szóban forgó veszteséged köré,

amelyben teneked az áldozat szerepe jut! Félelem, harag, neheztelés vagy önsajnálat: ezek az

érzelmek tartoznak ehhez a szerephez. Azt követően pedig vedd észre, hogy mi rejlik ezen érzelmek,

valamint az elme alkotta történet mögött: lyuk, üres űr! Szembe tudsz-e nézni az üresség furcsa

érzésével? EI tudod-e azt fogadni? Ha megteszed, rájössz, hogy valójában az nem is olyan

félelmetes. Meglepődhetsz azon, hogy abból valójában lelki béke árad.

Valahányszor valaki vagy valami meghal, valahányszor egy létforma megszűnik, Isten, a

formamentes és megnyilvánulatlan, átragyog a föloldódott forma hagyta nyíláson. Az életben ezért a

legszentebb dolog: a halál. Ezért érezheted meg Isten békéjét a halálon való elmélkedés, a halál

elfogadása révén.

Mily rövid életű is minden emberi tapasztalás! Milyen tünékeny is az életünk! Van-e bármi is, ami

nincs kitéve a születésnek és a halálnak? Létezik-e bármi is, ami örök?

Tűnődj el a következőn: ha csupán egyetlen szín létezne, mondjuk a kék, és így az egész világ és abban

minden kék lenne, akkor nem létezne a kék szín. Ugyanis ahhoz, hogy a kéket fölismerjük,

szükség van valami nem kék színűre is; különben a kék nem „ugrik ki", nem létezik.

Ugyanígy: vajon nem kell-e valami nem tünékeny és nem mulandó ahhoz, hogy minden dolog

tünékenységét észrevegyük? Másként megfogalmazva: ha minden - magadat is beleszámítva -

mulandó lenne, egyáltalán tudnál-e róla? Jelenthet-e mást a tény, hogy tudatában vagy minden forma

- köztük önmagad - rövid életűségének, mint hogy van benned valami, ami nem pusztul el?

Húszéves korodban tudatában vagy annak, hogy a tested izmos és életerős. Hatvan évvel később:

hogy tested legyöngült és öreg. Húszéves korod óta a gondolkodásmódod is megváltozhatott, ám a

tudatosság, amely tudja, hogy a tested fiatal vagy öreg, vagy hogy a gondolkodásod megváltozott, az

változatlan maradt. Nos, ez a tudatosság az örökkévaló benned: maga a tudatosság. Ez a

formamentes, EGY ÉLET Elveszítheted ezt? Nem, mert az vagy.

Egyesek nagyon békéssé és szinte fénylővé válnak közvetlenül a haláluk előtt. Mintha a föloldódóban

lévő formán valami átragyogna.

Néha az történik, hogy a nagyon beteg vagy nagyon idős emberek szinte „átlátszóvá" válnak életük

utolsó néhány hetében, hónapjában vagy akár évében. Amikor rád tekintenek, olykor fényt láthatsz,

ami a szemükön át kiragyog belőlük. Nem maradt bennük lelki szenvedés. Megadták magukat, s

ezért a személy, az ego teremtette „én" már feloldódott. Ők „meghaltak a haláluk előtt", és megtalálták

azt a mély, lelki békét, ami: a bennük lévő haláltalanság fölismerése.

Minden balesetnek és csapásnak van egy potenciálisan megváltó dimenziója is, aminek azonban

általában nem vagyunk a tudatában.

A teljesen váratlan, közelgő halál hatalmas sokkja úgy hathat rád, hogy következtében a

tudatosságod teljesen felhagy a formával való azonosulásával. A testi halál előtti utolsó, néhány

pillanatban, és meghalás közben, önmagadat formamentes tudatosságként tapasztalod meg. Hirtelen

nincs többé félelem, csak lelki béke, és annak a tudása, hogy „minden rendben", s hogy a halál

csupán egy forma feloldódása. Ekkor rájössz, hogy a halál végső soron illúzió. Ugyanúgy illúzió, mint

a forma, amellyel azonosultál.

A halál nem anomália vagy minden esemény legborzasztóbbika, amint azt a modern kultúra igyekszik

veled elhitetni, hanem a világ legtermészetesebb dolga. Elválaszthatatlan az ellenpólusától, a

születéstől, s épp oly természetes, mint az. Emlékeztesd magad erre, amikor egy haldokló mellett

ülsz!

Hatalmas kiváltság és szent cselekedet jelen lenni egy ember halálánál, tanúként és „résztvevőként".

A haldokló mellett ülve ne zárkózz el az élmény egyetlen aspektusától sem! Ne tagadd le, hogy mi

történik, s ne tagadd le a saját érzéseidet sem! Annak fölismerése, hogy semmit sem tehetsz,

reménytelenné, szomorúvá vagy dühössé tehet. Fogadd el az érzésedet! Majd lépj egy lépéssel

tovább: fogadd el, hogy semmit sem tehetsz, és fogadd el ezt is teljesen! Nem tudod irányítani a

történéseket. Ez van. Add meg magad mélyen ezen tapasztalás minden aspektusának, az

érzéseidnek ugyanúgy, mint bármely fájdalomnak vagy kényelmetlenségnek, amit a haldokló esetleg

átél! A megadás tudatállapota és az azzal járó nyugalom óriási mértékben fogja segíteni a haldoklót,

és megkönnyíti az átmenetelét. Ha szavakra lesz szükséged, azok a benned lévő csendből jönnek

majd elő. Ám szerepük csak másodlagos lesz.

A belső csendet áldás kíséri: a lelki béke áldása.

1O. FEJEZET

A SZENVEDÉS ÉS A SZENVEDÉS VÉGE

Minden összekapcsolódik mindennel. A buddhisták ezt mindig is tudták, s most a fizikusok

megerősítik ezt az állítást. Nem létezik elszigetelt esemény, legfeljebb olyan, ami annak tűnik. Minél

inkább minősítjük és felcímkézzük, annál jobban elszigeteljük. Az élet egészét a gondolkodásunk

teszi feldarabolttá. Azonban az élet teljessége hozta létre azt az eseményt. Része az

összekapcsolódottság hálójának, azaz a kozmosznak.

Ez azt jelenti, hogy bármi, ami van, nem lehet másképp.

A legtöbb esetben föl sem foghatjuk, hogy egy látszólag értelmetlen esemény milyen szerepet kaphat

a kozmosz teljességében. Ám annak fölismerése, hogy az óriási egészben az elkerülhetetlen, ez már

lehet a való belső elfogadásának a kezdete, és így az élet egészével való, ismételt összehangolódás.

A valódi szabadság és a szenvedés vége: úgy élni, mintha teljes egészében magad választottad

volna azt az érzést, amit éppen érzel, azt az élményt, amit éppen átélsz.

Ez a belső összehangolódás a mosttal: a szenvedés vége.

Valóban szükség van a szenvedésre? Igen is, meg nem is.

Ha nem szenvedted volna el azt, amit elszenvedtél, akkor emberi lényként nem lenne mélységed,

alázatod, együttérzésed. Akkor most nem olvasnád ezeket a sorokat. A szenvedés feltöri az ego

páncélját, mely után elérkezik az idő, amikorra már betöltötte küldetését.

A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy szükségtelen.

A boldogtalansághoz az elme teremtette „én" kell, történettel, fogalmi identitással. Szükség van időre:

múltra és jelenre. Ha elveszed a boldogtalanságodtól az időt, mi marad? A jelen pillanat „ilyensége".

Ez lehet borússág-, zaklatottság-, feszültség-, haragvágy akár émelygésérzés is. Az azonban nem

boldogtalanság, s nem is személyes jellegű probléma. Az emberi fájdalomban nincs semmi, ami

személynek szóló lenne. Az csupán egy intenzív nyomás vagy intenzív energia, amit valahol a

testedben érzel. Azzal, hogy figyelmet szentelsz neki, az érzés nem alakul át gondolattá, s nem kelti

újra életre a boldogtalan „én"-t.

Lám, mi történik csupán attól, hogy engedsz egy érzést létezni!

Sok szenvedés és boldogtalanság annak a következménye, hogy a fejedben fölbukkanó minden

gondolatot igaznak vélsz. A helyzetek nem tesznek boldogtalanná. Okozhatnak ugyan fizikai

fájdalmat, de nem tesznek boldogtalanná. A gondolataid tesznek boldogtalanná. Az értelmezéseid, az

önmagadnak elmondott történeteid tesznek boldogtalanná.

„Az éppen most gondolt gondolataim boldogtalanná tesznek." Ez a fölismerés megszakítja tudattalan

azonosulásodat ezekkel a gondolatokkal.

Milyen szörnyű nap!

Még arra sem méltatott, hogy visszahívjon!

Cserben hagyott!

Apró történetecskék, amiket előadunk magunknak és másoknak, gyakran panasz formájában.

Tudattalanul alakítjuk ki őket, hogy azok aztán növeljék a mi állandóan elégtelen, hiányos

éntudatunkat azzal, hogy mindig nekünk van „igazunk", és valami mindig „rossz", vagy valaki mindig

„hülye". Az „igazunk van" az elképzelt felsőbbrendűség pozíciójába helyez minket, és így megerősíti

hamis éntudatunkat, az egónkat. A jelenség továbbá egyfajta ellenséget is teremt. Igen, az egónak

szüksége van ellenségre, hogy definiálja határait, és erre a célra még az időjárás is megteszi.

A szokássá vált mentális ítéletalkotás és érzelmi visszahúzódás révén személyesre vett, reaktív

viszonyod van az emberekkel és az életeseményeiddel. Ezek mind a magad teremtette szenvedés

formái, ám nem akként ismered őket, mert kiszolgálják az egód igényeit. Az ego reaktivitáson és

konfliktuson keresztül erősíti meg önmagát.

Milyen egyszerű is lenne az élet ezen történetek nélkül!

Esik.

Nem telefonált.

Én ott voltam. Ő nem.

Amikor szenvedsz, amikor boldogtalan vagy, akkor maradj teljesen azzal, ami a jelen pillanatban

éppen van! A boldogtalanság vagy a problémák nem tudnak életben maradni a mostban.

Akkor kezdődik el a szenvedés, amikor gondolatban egy helyzetet valamilyen vonatkozásban

nemkívánatosnak vagy rossznak nevezel el, illetve címkézel föl. Haragszol egy szituációra, és ez a

haragod személyessé teszi azt, s behozza a képbe a reaktív „én"-t.

A minősítés, a címkézés csupán szokás dolga, s a szokások megtörhetőek! Kezdd a „nem címkézés"

gyakorlását apró dolgokkal! Ha lekésel egy vonatot, leejtesz és összetörsz egy poharat, vagy

megcsúszol és elesel a sárban, képes vagy-e tartózkodni attól, hogy az adott élményt rossznak vagy

fájdalmasnak nevezd? Képes vagy-e azonnal elfogadni az adott pillanat „vanságát"?

Ha valamit rossznak kiáltasz ki, akkor az érzelmi visszahúzódást okoz benned. Amikor hagyod lenni,

anélkül, hogy megcímkéznéd, hogy nevet adnál neki, hirtelen hatalmas erő áll a rendelkezésedre!

A visszahúzódás elvág ettől az erőtől. Magának az életnek az erejétől!

Ők ettek a jó és a rossz tudása fájának gyümölcséből. („Az asszony látta, hogy a fa élvezhető,

tekintetre szép és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének,

aki vele volt, és az is evett belőle."

Teremtés könyve 3:6 - A fordító megj.)

Lépj túl a jón és a rosszon azzal, hogy fölhagysz a „jó" és a „rossz" címkék ragasztgatásával! Amikor

felülemelkedsz az ítélkezés szokásán, az univerzum ereje áramlik majd át rajtad. Amikor nem reaktív

viszonyba kerülsz az élményekkel, akkor az, amit korábban „rossznak" neveztél volna - sokszor

nagyon gyorsan, ha nem éppen azonnal -, jóra fordul, magának az életnek az ereje révén.

Figyeld meg, mi történik, amikor nem minősíted valamely élményedet „rossznak", s helyette inkább

belsőleg elfogadod azt! Igent mondasz rá, és így hagyod azt olyannak lenni, amilyen.

Bármilyen is az élethelyzeted, hogy éreznéd magad, ha teljesen elfogadnád azt olyannak, amilyen az

éppen most?

A szenvedésnek számos finom és nem finom formája létezik, amik annyira „normálisak", hogy

általában nem is tartják őket szenvedésnek. Sőt, az ego számára esetleg még kifejezetten

élvezetesek is. Ilyen az irritáltság, a türelmetlenség, a harag, a valamivel vagy valakivel kapcsolatos

bosszankodás, a sértődöttség, a panaszkodás.

Megtanulhatod megjelenésükkor fölismerni mindezeket a szenvedésformákat. És tudd: „ebben a pillanatban

éppen szenvedést teremtek magamnak".

Ha az a szokásod, hogy szenvedést teremtesz magadnak, akkor valószínűleg mások számára is

szenvedést teremtesz. Ezek a tudattalan elmeminták hajlamosak megszűnni egyszerűen attól, hogy

tudatossá teszed őket, rögtön, ahogy megtörténnek.

Nem lehetsz tudatos és önmagadnak szenvedést teremtő egyszerre.

Íme a csoda: minden állapot, személy vagy helyzet mögött, ami, illetve aki „rossznak" vagy

„gonosznak" tűnik, titokban egy mélyebb jó rejlik. Ez a mélyebb jó akkor mutatkozik meg - kívül is és

belül is -, ha belül elfogadod azt, ami van.

A „ne álljatok ellent a gonosznak" az emberiség egyik legnagyobb igazsága. (Máté 5:39 – A fordító

megj.)

Fogadd el azt, ami van!

Egyszerűen nem megy. Fölkavart a dolog, és haragszom miatta!

Akkor fogadd el azt, ami van!

Fogadjam el, hogy zaklatott és mérges vagyok? Fogadjam el, hogy nem tudom elfogadni?

Igen. Vigyél elfogadást a nem elfogadásba! Vigyél megadást a nem megadásba! Aztán nézd meg, mi

történik!

A krónikus testi fájdalom az egyik legkeményebb tanító, ami csak létezik. A tanítása: „az ellenállás

hiábavaló".

Semmi sem normálisabb, mint idegenkedni a szenvedéstől. Ha azonban félreteszed ezt az idegenkedést,

és helyette megengeded a fájdalomnak, hogy legyen, akkor egy finom, kis, belső elkülönülést

veszel majd észre a fájdalomtól. Mintha űr keletkezne a fájdalom és közted. Ez a tudatos,

beleegyezéssel történő szenvedést jelenti. Ha tudatosan szenvedsz, a testi fájdalom gyorsan

elégetheti benned az egót, mert az ego nagyrészt ellenállásból áll. Ugyanez igaz a nagymértékű testi

korlátozottságra is.

Ezt úgy is lehet mondani, hogy: „fölajánlod szenvedésedet Istennek".

Nem kell kereszténynek lenned ahhoz, hogy megértsd a kereszt szimbolikus formájában rejlő mély és

egyetemes igazságot.

A kereszt kínzóeszköz. A legszélsőségesebb szenvedést, korlátozást és tehetetlenséget képviseli,

ami csak egy embert érhet. Aztán az az emberi lény hirtelen megadja magát, beleegyezve szenved,

tudatosan, amit ezekkel a szavakkal fejez ki: „De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied."

(Lukács 22:42 - A fordító megj.). Ebben a pillanatban a kereszt, a kínzóeszköz, megmutatja elrejtett

arcát: szent jelkép is, az isteni szimbóluma.

Ami látszólag tagadta bármilyen transzcendentális életdimenzió létét, a megadás útján ezen dimenzió

kapujává válik.

A szerzőről

Eckhart Tolle Németországban született, s ott töltötte élete első 13 évét. Miután az angliai University

of London egyetemen diplomát szerzett, kutató tudós és szupervizor - szakmai felügyelő - lett a

Cambridge-i Egyetemen. 29 éves korában egy mély lelki átálakulás gyakorlatilag föloldotta régi

identitását, és gyökeresen megváltoztatta életútját.

A következő éveket az intenzív belső utazásának kezdetét jelző átalakulás megértésének,

integrálásának és elmélyítésének szentelte.

Tanításával az ősi mesterek időtlen és tiszta hangján mondja el egyszerű, ám igen mély üzenetét:

létezik a szenvedésből a lelki békéhez elvezető út.

1996 óta Kanadában, Vancouverben él, s időnként előadást tart a világ valamely nagyvárosában