MAGYARNAK LENNI

MAGYARNAK LENNI

---

 

AZ ELŐZMÉNYEK

 

TÖRTÉNELMI HÁTTÉR

 

Magyarország a II. vh. veszteseként szovjet megszállás alá került. 1945 novemberében a
jaltai konferencia szellemének megfelelően demokratikus választásokat tartanak. A
szavazatok 57%-át az FkgP kapta, tehát egyedül is kormányt alakíthatott volna, de a szovjetek
követelésére koalíciós kormány alakult, amelyben a kommunisták a kulcsfontosságú tárcákat
kapták meg (belügy, földművelésügy). 1946-ban államosítják a szénbányákat és az
erőműveket. Márciusban megalakul a Baloldali Blokk, amelynek szervezésében különböző
tömeggyűlésekre kerül sor: Mindszenty József ellen, a közigazgatás megtisztítása mellett a
"B.. listás tisztviselők azonnali elbocsátása követelésével, a koalíciós vezetésben megbúvó
nép ellenségei". ellen és az összeesküvők leleplezéséért. A baloldal követelésére zárnak ki az
FkgP-ból több parlamenti képviselőt, göngyölítenek fel ún. államellenes összeesküvéseket,
folynak a fasiszták és az annak titulált egyének kivégzései és tiltanak be polgári és vallási
egyesületeket.

1947-ben államosítják a nagybankokat és vállalataikat. Januárban a koalíción belül
kisgazdapárti vezetők összeesküvései leplezik le, s ezért a Moszkvából hazatért kommunisták,
Rákosival az élükön új választásokat követelnek. 1947. augusztusában a kékcédulás választási
csalásokkal a kommunisták szerzik meg a legtöbb szavazatot, annak ellenére, hogy a
választópolgárok 2/3-a a felszeletelt FkgP-ból kialakult új, nem baloldali pártokra voksolt.
Rákosiék ezzel átvették a hatalmat és gőzerővel megindult a magyar társadalom sztálini
szovjet mintára történő átalakítása, megfélemlítésekkel, terrorral és annak elhitetésével, hogy
mindez a magyar nép akaratából és érdekében történik. Megkezdődik ismert , nem
kommunista politikusaink (pl. a szociáldemokrata Peyer Károly) Nyugatra menekülése. 1948.
júniusában a két munkáspárt Magyar Dolgozók Pártja néven egyesül. Felállítják az
Államvédelmi Hatóságot. Letartóztatják Mindszentyt. Tildy köztársasági elnök lemond, majd
házi őrizetbe kerül. Államosítják az egyházi iskolákat és a 100 főnél többet foglalkoztató
üzemeket.

1949-ben megtartják Mindszenty és társai perét, ahol Mindszentyt életfogytiglani fegyházra
ítélik. Megindul a saját táborba befurakodott ellenséggel való leszámolás is. Ennek jegyében
koholt vádak alapján letartóztatják Rajk László kommunista belügyminisztert. Májusban
megtartják az első olyan választásokat, ahol már nincs ellenzék, így a szavazatok 96 %-át a
Függetlenségi Népfront szerzi meg. Szeptemberben halálra ítélik Rajk Lászlót, a vád ellene
hazaárulás. Ezzel összefüggésben a magyar kormány felmondja a Jugoszláviával kötött
barátsági szerződést, Titot pedig a ..Nyugat láncos kutyája.. névvel kezdik illetni.
Államosítanak minden üzemet, amely 10 vagy annál több munkást foglalkoztatott. Eltiltják a
magánszemélyeket a nagykereskedői tevékenységtől.

1950-ben megkezdődnek az erőszakos agitációk a termelőszövetkezetekbe való ..belépés..
érdekében. Kiépül az egész országra kiterjedő besúgóhálózat, még a besúgókra is besúgókat
állítanak, egyetlen meggondolatlan szó internálást vont maga után. A Rákosi-rezsim célul
tűzte ki, hogy Magyarországot a ,,vas és acél. országává tegye. Az ehhez szükséges hatalmas
munkaerőt a mezőgazdaságból vonták el, élelmezésüket pedig a beszolgáltatási kényszerekkel
próbálták megoldani. A beszolgáltatás viszont olyan méreteket öltött, hogy a lakosság éhezett.
A ..dolgozó nép ellenségeit.. internálótáborokba zárták. Sok polgári értelmiségi lakóházát
ellenszolgáltatás nélkül elvették, s őt pedig családostul a Hortobágyra kitelepítették.
Mindennaposak voltak a házkutatások, a kizsarolt besúgások. A magyar társadalom a terror
légkörében élt, bárki egyik pillanatról a másikra a rendszer ellenségévé válhatott. Rémhírek és
valós hírek terjedtek az ÁVH kegyetlenkedéseiről, az internáltak sanyarú sorsáról, de senki
sem mert beszélni ezekről, hanem mindenki úgy élt mintha minden a legnagyobb rendben
lenne. Rákosi személyi kultuszt épített ki maga körül. Eközben a kommunista irányítású sajtó
mindent dicsért és tele volt a fejlődés, termelésnövekedés és a vezetés pozitív leírásával.

Ezek a fejlemények rossz színben tüntették fel Magyarországot a nyugati demokráciák
szemében, s ezért 1952-ben a Biztonsági Tanács elvetette hazánk felvételi kérelmét az
Egyesült Nemzetek Szervezetébe.

A keményvonalas diktatúra csak Sztálin halála (1953. március 5.) után enyhült. A szovjet
vezetés aggasztónak ítélte a magyarországi helyzetet, ezért júniusban Moszkvába rendelte a
magyar pártvezetőket, ahol komoly bírálatot kaptak és közölték Rákosival, hogy át kell adnia
a miniszterelnöki tisztséget Nagy Imrének. A Rákosi-rezsim e felsőbb utasításra kénytelen
volt meghátrálni. Júliusban megalakult a Nagy Imre-kormány, amely határozatot hozott az
internálás intézményének megszüntetéséről.

 
AZ INTERNÁLÁS.


Jelentése: politikai, esetleg közbiztonsági szempontból veszélyesnek nyilvánított személy
rendőri felügyelet alatt álló táborban való elhelyezése.
A II. világháború végén a Szovjetunió által megszállt Közép-Kelet-Európa országaiban
sorra nyíltak meg a börtönök, internálótáborok, ahol a régi rabokból őrök, a régi őrökből
pedig rabok rekrutálódtak. Ezen hagyományos internálótáborok mellett a világháború utáni
években kényszermunkatáborok is létesültek a szovjet GULAG mintájára. Amikor 1950.
nyarán a Magyar Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága a recski kényszermunkatábort
felállította, a többi közép-kelet-európai országban már évek óta álltak hasonló jellegű táborok.
Rákosiék tehát kissé ugyan megkéstek, de sajnos nem maradtak le. A többi országban ezeket
a táborokat . Magyarországtól eltérően . nem tartották titokban, kihirdetett törvények vagy
rendeletek alapján állították fel. A háborús károk helyrehozatala, a szovjet mintára megindult
ötéves tervek munka-erőszükséglete, a munkabér-alapok hiánya és a háború idején a
németeket kiszolgáló egyének megbüntetése mind elősegítették a kényszermunkatáborok
létesítését.

 
ANDRÁSSY ÚT 60.


Magyarországon a kommunista rendszer legfőbb biztosítéka az Államvédelmi Hatóság
(ÁVH) nevű belbiztonsági testület volt, amely 1948-ben jött létre a Belügyminisztérium
Államvédelmi Osztályából (ÁVO). 1950. január 1-i hatállyal a Minisztertanács felügyelete
alatt működő önálló szervként alakult meg, amelybe bevonták a Honvéd Munkásőrséget is.
Vezetője Péter Gábor volt. Az ÁVH 1950-53 között ellenőrizte az élet minden területét,
tömegesen követett el visszaéléseket és törvényteleneségeket.

Az ÁVH kínvallató intézményét az Andrássy út 60.-ban rendezték be. Ide a ..dolgozó nép
ellenségeit. hurcolták, akik nem sok jóra számíthattak a későbbiekben. Ide az embereket
általában a fennálló államrend elleni összesküvés vagy a nyugati imperialista hatalmaknak
való kémkedés vádjával, illetve disszidálásért szállították. A kémkedés vádjához az is elég
volt, ha valaki nyugaton élő rokonával levelezett arra ráfogták, hogy kém, aki titkos adatokat
szolgáltat ki az imperialistáknak. Ez leginkább a vezetőségben meglévő háborús pszichózissal
magyarázható, ti. az ötvenes évek elején a koreai háború miatt a pártvezetés .aki nincs
velünk, az ellenünk van. elv hangoztatásával mindenütt ellenséget vélt felfedezni. A
disszidálás (illegális határátlépés) esetkörében meg kell különböztetni azokat, akiket
menekülés közben a határon fogtak el (.bokorugró.) azoktól, akiknek ez csupán megfordult a
fejükben és meggondolatlan kijelentésekre ragadtatták el magukat. Ők az ún. .fürdőszobás
bokorugrók., akik besúgás áldozatai lettek. Végezetül pedig voltak közöttük abszolút peches
emberek is, pl.: az egyik illető este hazafelé menet kissé ittas állapotban köpött egy nagyot az
utcán Rákosi arcképe előtt, balszerencséjére éppen arra járt egy rendőr, így nem sokkal
később ő is az internálótáborban találta magát.

Az Andrássy út 60.-ban fogvatartott személyekkel kivétel nélkül, előre elkészített és minden
valóságot nélkülöző jegyzőkönyvet írattak alá. Többségük azonban vonakodott aláírni, ezért
megpróbálták őket jobb belátásra bírni. Először tudtára adták az illetőnek, hogy ő egy
.fasiszta kutya., akinek még élni sincs joga, egy senki, és itt mindig az van amit az ÁVH
akar, így felesleges makacskodni. Ha ez nem volt elég, akkor jött a gumibottal végrehajtott
fizikai kényszer, általában addig verték az illetőt, amíg eszméletét vesztette vagy még tovább
is. Miután félholtra verték . mivel eszméletét vesztetten képtelen volt vallani -, belökték a
cellájába. Itt tovább folytatódtak az idegőrlő megpróbáltatások: a cellák télen dermesztő
hidegek és nyirkosak voltak, ráadásul csak egy pokrócot kaptak, s így vagy alulról vagy
felülről dideregtek. Megismerhették a később Recsken .divatos vagyontárgyaikat.: egy csajka
és egy kanál, illetve az .ételt., amely ebédre mindig valami híg mosogatólészerű főzelék volt
és mindig rendkívül kevés. A cellabeli körülmények és az éheztetés is azt a célt szolgálták,
hogy lelkileg megtörjék őket és mihamarabb aláírassák velük a jegyzőkönyvet. Addig
hurcolták őket a kihallgatásokra, amíg be nem ismerték a jegyzőkönyvben foglaltakat, s ha
még mindig makacskodtak, akkor újabb eszközöket vett elő az ÁVH: fenyegetőztek a kötél
általi halállal vagy a családtagok internálásával, ha nem vall; az is előfordult, hogy pisztolyt
nyomtak a kezébe, lője főbe magát, mert neki már úgyis mindegy. Ráadásul a kihallgatások
közötti várakozási időt úgy kellett eltölteni, hogy a folyosón a homlokot falnak nyomva
ceruzát kellett megtartani azért, hogy ne láthassák kiket hoznak visznek, s ha a ceruza leesett,
akkor jött a gumibot.
Ilyen eszközökkel mindig sikerült az ÁVH-nak kikényszerítenie, hogy a jegyzőkönyvet
aláírják, s ezzel 6 hónapra tartó internálási határozatot nyomtak a kezükbe, amely belépőt
jelentett valamely internálótáborba.

 
INTERNÁLÁS ÁLLOMÁSAI RECSK ELŐTT

 
Az 1947. évi párizsi békeszerződés a hadsereget kis létszámban maximálta. Így az üresen
maradt laktanyákat internáltakkal töltötték meg. A volt Károlyi katonai laktanyából
alakították ki az ún. Délbudai internálótábort 1948-ban. Itt az internáltak élete elviselhető
volt: beszélgethettek, olvashattak, a női internáltakkal levelezhettek, dohányozhattak és
havonta egyszeri családi látogatások is voltak, amelyek nagy lelki erővel és reménykedéssel
töltötték fel őket. Azt volt a legnehezebb elviselni, hogy nem volt semmi munkalehetőség,
mert különben az idő is gyorsabban telt volna. Az itteni helyzet Recskhez képest maga volt a
Kánaán.

Időközben egy új internálótábort alakítottak ki Kistarcsán, amelyet 1949 májusában
töltöttek fel. Itt a bánásmód még emberségesebb volt, mint Délbudán. A családi látogatások
liberálisabb körülmények között zajlottak le, mert eltűnt a vasrács. Az internáltak jelentős
része értelmiségi volt, akik az időt úgy ütötték el, hogy tudományos vitákat, irodalmi esteket
tartottak. Azok, akik jó kapcsolatot ápoltak az őrökkel, még a táboron kívül is járhattak .
felügyelet mellett. A tábor jelentős részét szakember internáltakkal építették fel, így volt
munkalehetőség is. Akinél lejárt az internálási határozat időtartama, az egy .beljebb
határozattal. újabb 6 hónapra élvezhette a tábor vendégszeretetét.

A nagy fordulópont 1950. május 5., amikor az ÁVH átvette a kistarcsai internálótábor
irányítását. A rabok élete egyik percről a másikra gyökeresen megváltozott, nem sok illúziót
kergettek magukban, mert valamennyien ismerték az ÁVH módszereit, amit volt
.szerencséjük. megtapasztalni az Andrássy út 60.-ban. Az ÁVH hermetikusan lezárta a
tábort: a munkákat beszüntették, nem írhattak és nem is kaphattak hozzátartozóiktól levelet,
megszűnt a havi látogatás, az ablakokat bemeszelték és egész napra zárva kellett tartani.
Naponta fél óra séta volt az udvaron: hátratartott kézzel, lesütött szemmel, némán. Ezeket a
rendszabályokat be kellett tartani, különben ürügyet szolgáltattak az őröknek az üvöltözésre,
rugdosásra.

1950. augusztusában megkezdődik a tábor kiürítése. Ettől kezdve mind gyakrabban voltak
.szabadulások.. Azok, akiknek nevét felolvasták mint .szabadulót., nem nagyon hittek
benne, hogy tényleg megszabadulnak az ÁVH karmaitól, de legalább reménykedtek abban,
hogy emberségesebb helyre kerülnek. Tévedtek. Ez is csupán egyikét képezte az ÁVH által
eszközölt ún. .küblihíreknek., amelyek természetesen hamisak voltak és azt a célt szolgálták,
hogy az elmét teljesen összezavarják és bizonytalanságban tartsák, s így elvegyék a kedvét a
szökéstől.

A .szabadulókat. beparancsolták egy szűrőépületbe, ahol le kellett vetkőzniük, a civil
ruhájukat egy kupacba kellett dobálniuk minden személyes dologgal együtt és azt a ruházatot
kellett felvenniük, amely a következő 3 évig végigkísérte őket Recsken. A ruházat állt egy
alsónadrágból, egy atlétából, egy ingből, egy pár kopott bakancsból és egy elhasznált vörös
csíkkal lefestett ÁVO-s öltönyből, persze a ruhadarabok csak a legritkább esetben igazodtak a
rabok méreteihez. A rabok között a halálfélelem lett úrrá, azt hitték, hogy Szibériába viszik
őket. Ekkor megjelent egy ÁVH-s őrnagy, aki beszédet tartott: ebben megnyugtatta őket,
hogy nem mennek Szibériába, egyébként pedig ők kérték, hogy legyen munkalehetőségük. Az
államrendszer van olyan erős, hogy ezt az országon belül biztosítani tudja és most legalább
megmutathatják hogyan viszonyulnak a rendszerhez és a munkához. Akik jól dolgoznak, azok
90 napon belül családjaiknál lesznek (ebből 3 év lett). Külön is felhívta a figyelmet arra, hogy
senki se próbáljon megszökni, még a szándékáról is tegyen le, mert a rendőrség olyan erős,
hogy akit nem lőnek le az első gyanús mozdulatnál, azt elfogják és a fennálló törvények
alapján 5-15 évig terjedő börtönbüntetésre ítélik. Ezt elsősorban azért mondták, mert
rendkívül féltek attól, hogy fény derül a titkolt kényszermunkatáborra. A beszéd után
géppisztolyos ÁVH-sok kényszerítésére teherautókra szálltak fel, amelyen Gödöllőig utaztak.
Ott tehervagonokba tuszkolták be őket, a megállóhely: Recsk-Parádfürdő állomás. A
vagonokból kiterelték őket, majd ötös sorban, körös-körül géppisztolyos ÁVH-sok nógatására
elindultak a hegynek felfelé: szitkokkal, rugdosással és az ÁVH-sok kutyái harapásaival
késztették őket gyors haladásra, így futólépésben félóra alatt megtették a 4 km-t és felértek a
táborba, miközben a sarkukat véresre törte a bakancs. Így kezdődött az internáltak recski
.élménysorozata., amely minden képzeletüket felül múlta.

 
A TÁBOR (1950-53)

 
A TÁBOR FÖLDRAJZI ELHELYEZKEDÉSE.

 
A recski kényszermunkatábor az Északi Középhegységhez tartozó Keleti Mátra északi
oldalán feküdt. Az északi szélesség 47. fok 53. perc és a keleti hosszúság 20. fok. 7. perc
metszette területét. Recsk községtől kb. 5 km-re, a vasútállomástól kb. 4 km-re délre, a
hegyek között mintegy 400 m tengerszintfeletti magasságban feküdt.

 
A TÁBOR FELÉPÍTÉSE.

 
A tábor területe egy észak-déli irányban elnyúló szabálytalan hatszöget mutat, hossza 1200,
szélessége 600 m volt, hozzávetőleg háromnegyed négyzetkilométert tett ki. A tábor
kétszeres, 3 méter magas szögesdrótkerítéssel volt a külvilágtól elzárva. Déli végén a
Csákánykő nevű, kb. 500 méter magas andezitből álló sziklavonulat található, ahol egy 100
méter magas és 250-300 méter széles merőleges sziklafal képződött, amelyet az internáltakkal
kezdtek kitermelni. A tábort sodronykötélpályával kötötték össze a vasútállomásnál létesített
kirakodóhellyel, ahová csillékből öntötték ki a fentről hozott zúzott követ. A kerítésen kívül
volt a robbanóanyag-raktár, belül, de elkülönítve az északi végen az ÁVH-sok lakókörzete és
a parancsnokság épülete, illetve az aggregátorház. A tábor közepén feküdt, külön kétszeres
szögesdrótkerítéssel elkerítve az internáltak lakókörzete és a kapcsolódó helyiségek: a
raktárak, a műszaki irodák, a kórház, a fürdő, a mosoda, a fogda, a kedvezményezett
normások és a brigádvezetők lakóbarakkja; míg a konyha, a lakóbarakkok és a műhelyek ezen
belül is el voltak kerítve. Tehát ha valaki éjszaka folyamán meg akart volna szökni a táborból,
akkor először fel kellett volna törnie a mindig kívülről bereteszelt ajtaját a lakóbarakknak,
ezután át kellett volna vágnia a lakókörzetet elkerítő, majd az internáltakat elkerítő s végül a
tábor külső többszörös szögesdrótkerítését, mindezt úgy, hogy a géppisztolyos ÁVH-sok ne
vegyék észre. A tábort észak-déli irányban egy kanyargós kövezett út szelte át, amelyet a
megnyitás után a rabokkal építettek. A tábort körülvevő kettős szögesdrótkerítés mentén
álltak egymástól 50 méternyire, magas lábakon az őrtornyok egy-egy géppisztolyos ÁVH-sal.
Emellett a tábor területén volt még három, 15 méter magas, géppuskával ellátott
magasfigyelő, amelyek körben forgatható reflektorokkal voltak felszerelve. Ezek és a kerítés
mentén elhelyezet lámpák éjszaka is nappali fénnyel világítottak.
Az internáltak lakóbarakkjai 20×7 méteres alapterületűek voltak, amelyben mintegy 150-en
.laktak.. Az összesen 8 barakk két sorban helyezkedett el. A barakkok kívülről félbehasított
fával, belülről pedig téglával voltak burkolva. A barakkokban két sornyi, emeletes fekvőhely
húzódott, kb. 40-45 cm-es helyet biztosítva egy személynek. Általában csak az egyik
oldalukon tudtak pihenni és ha valaki változtatott a fekvésén, akkor az egész sornak meg
kellett mozdulnia. Ezeket a primitív fekvőhelyeket (priccsek) görcsös ágakból tákolták össze,
csak egy vékony szalmazsák takart le. A barakk egyik sarkában egy ormótlan téglakályha
volt, amely azonban nem sok hőt termelt. A ruházatukon kívül három .vagyontárgyuk. volt:
egy törülközőnek használt rongydarab, egy csajka és egy kanál. Egyesek szerkesztettek
késfélét is a kenyér elosztására, de ezt rendszerint elvitték a .hipisek. alkalmával.

 
A MUNKAVISZONYOK.

 
Recsken nem internálótábor, hanem a szovjet GULAG-ról szolgai módon lemásolt fenyítő,
büntetőjellegű kényszermunkatábor működött. A tábor létesítésének gazdasági és politikai
oka volt. Az ötéves terv nagyobb volumenű munkálataihoz (gátépítés, bányászás,
erőműépítés) munkaerőre volt szükség, ráadásul a munkabér-alapok is kiürültek. Különösen
nagy munkaerőhiány mutatkozott a kőbányászatban, ami sohasem csalogatta a munkásokat.

Az ország útjai leromlott állapotban voltak, útburkoló kőre volt szükség. A Csákánykő kitűnő
minőségű követ szolgáltatott, ezért szemelték ki erre a célra. Az is szerepet játszott, hogy az
internáltak ne lézengjenek munka nélkül, ne egyék ingyen a rabkenyeret. Ennél viszont
fontosabb volt a politikai ok: az ország népességének félelemben tartása, figyelmeztetés arra
vonatkozóan, ha valaki nem szolgálja hűen az .épülő szocializmust., akkor nyomtalanul
eltűnhet.

A munkaviszonyok mindvégig elviselhetetlenek voltak: az ÁVH-s őrök és az internáltak
közül kikerült, de valójában az ÁVH-sokhoz húzó brigádvezetők a legkönnyebbnek tűnő
munkát is valóságos emberkínzássá tudták változtatni. Recsken fenyítő, büntető, megfélemlítő
intézmény működött, ahol nem a munkateljesítmény, hanem a munkát végzők szenvedése volt
a cél. Az elvégzendő munka mindenkinek új volt, mert a rabok zöme értelmiségi lévén azelőtt
sose végzett fizikai munkát. Olyan normakövetelményeket szabtak meg, amelyeket a jól
felszerelt kőbányákban dolgozó szakmunkásokra alkalmaztak. Szerszámok híján gyakran
puszta kézzel végeztek földmunkálatokat vagy bontották a szikla-darabokat. Ha pedig
szerszámokat kaptak, az ásók, lapátok és csákányok nyele mindig feltörte a kezüket. A törésre
szánt nagyobb köveket hordsaroglyán, később ormótlan talicskán szállították, amelyek üresen
is elviselhetetlenül is nehezek voltak. Egész nap dolgoztak az esőben, nyáron a tűző
napsütésben, télen a rendkívüli hidegben és a csontig hatoló fagyos északi szélben.
Embertelen munkatempót diktáltak: óránként 5 perc pihenő volt engedélyezve, akit az ÁVHsok
vagy a brigádvezetők megláttak ezen kívül akárcsak egy pillanatra is megállni, azt
üvöltözve, ütésekkel és rúgásokkal kényszerítették tovább dolgozni. Persze ezt sokan nem
bírták, ezért megpróbálták elszabotálni a munkát: ha az őrök rálátása nem volt tökéletes, csak
a kezüket mozgatták vagy ha éppen más irányba tekintettek, akkor nem dolgoztak. Rájöttek,
ha nem tartalékolnak ilyen módon az energiájukkal, akkor egész biztos, hogy élve nem
hagyják el a tábort. Látástól-vakulásig dolgoztak a hét valamennyi napján, ez nyáron a napi
15-16 órát is elérte. Ébresztőkor még látták a csillagokat, a takarodó pedig a csillagok
feltűnésével esett egybe.

Az ÁVH-sok normákat szabtak, amely egy olyan követelményszintet jelentett, amit egy
embernek vagy egy munkacsoportnak naponta teljesítenie kellett. Ez szinte sohasem sikerült.
Az ÁVH-sok viszont a brigádvezetők javaslatára többször felemelték a normát, mert ez
utóbbiak a teljesítménytől függően részesültek az ÁVH kegyeiben (pl. több és jobb élelem). A
munkateljesítmény növelésére különböző módszereket találtak ki. Először a félkoszttal
kísérleteztek: aki nem végezte el a kiszabott munkát, az csak a fél ételadagját kapta meg. Az
így csontra-bőrre fogyott, legyengült rabok még kevesebbet teljesítettek. Azután bevezették
az éjjeli fogdát: a gyengén teljesítőket bezárták éjszakára a fogdába, ahol az ügyeletes őrök
nem hagyták őket aludni. Ezek másnap kialvatlanul még kevesebbet teljesítettek. Végül azt
eszelték, hogy aki bizonyos ideig naponta két köbméter követ megtör, az levelet írhat a
családtagjainak. Ekkor már több éve hozzátartozóik semmit sem tudtak róluk, ezért sokan
vállalkoztak rá. Akinek sikerült, azzal meg is íratták a levelet, de a címzettnek soha nem
küldték el, viszont közülük többen is halálra hajszolták magukat. 1951-ben pedig azt hirdette
ki a táborparancsnok, hogy a munkáért . a teljesítménytől függően . fizetést kapnak, ebből
viszont levonták az élelmezésük, ruhahasználatuk és az őrzésük költségeit, ami megmaradt,
abból tudtak élelmiszert vásárolni maguknak: sokaknak ez biztosította a túlélést.
A rabok különböző munkákat végeztek. Ezek között voltak könnyebb, ún. .bulis. munkák
is, amelyet azok kaptak, akik vamzeri (besúgói) tevékenységükkel kiérdemelték, pl. a konyha
irányítása, a raktárak vagy az aggregátorház felügyelete. Voltak kevésbé nehéz fizikai
munkák, mint a szénégetés, a kertészkedés, a fűrésztelepen vagy a műhelyekben végzett
munka. Nehéz fizikai munkának minősült a fakitermelés és a földmunka, amelyet a
Csákánykő bontásával összhangban kellett végezni. Viszont a kőbányászat volt kiemelkedően
a legnehezebb munka. Voltak akik a sziklafal előtt 100 méter magasságban kötélen lógva
csákánnyal bontották a hegyet, mások a lezuhanó sziklagörgetegeket bontották kisebb
darabokra, megint mások hordsaroglyán szállították a szikladarabokat egy nagy térre, ahol
emberek százai zúzták naphosszat a nagy szikladarabokat apró, 4-5 cm-es kövekre. A norma
napi 1,2 köbméter zúzott kő előállítása volt. Ha valaki a felét sem törte meg, akkor félkoszttal
büntették. Azok akik rendszeresen megtörték a normát vagy még túl is teljesítették, többsége
a túlhajszolásuk miatti legyengülésben meghalt. A rengeteg pattogó szilánk miatt
szemvédőben kellett dolgozniuk, ha valaki levette, akkor fogdabüntetést kapott.
A kőtörésnél is elviselhetetlenebb munka volt az 1951-52 telén végzett útépítés. Mivel a
táboron kívül kellett dolgozni, ezért a rabok mozgatható szögesdrótkerítést cipeltek magukkal,
amelyet úgy kellett odébb tenniük, ahogy a munka haladt. Rendkívül nagy volt a hajsza, a
legnagyobb hóviharban sem hagyhatták abba a munkát. Naponta csak kétszer ettek: reggel,
mielőtt kimentek dolgozni és este, miután visszajöttek a táborba.

 
A BÜNTETÉSEK ÉS A BÁNÁSMÓD.

 
Az elszenvedett büntetések indítóoka az ember eredendő hataloméhsége, az egymás fölötti
uralkodás igénye. Az ÁVH-s őrök többsége vagy az írni-olvasni alig tudó nyírségi
béreslegények vagy a fővárosi peremterületekből származó lumpenproletárok közül került ki.
Ez előbbiek voltak az ostobábbak, míg az utóbbiak a kegyetlenebbek. Ők sohasem álmodott
hatalomhoz jutottak Recsken és hozzáláttak múltbéli sérelmeik .orvoslásához.. A rabok
többsége az ő szemükben a Horthy-rendszer elnyomó osztályához tartozott. Szadista
hajlamaik kiéléséhez korlátlan lehetőséget kaptak. Az alkalmazott büntetések és a bánásmód
ezen hajlamaik konkrét megnyilvánulásai voltak.

A rabok hihetetlenül sokat szenvedtek az embertelenül nehéz munka, az állandó ütés-verés
és megszégyenítés, az éheztetés és a hermetikus elzártság miatt egyaránt. Kb. 150-200
személy (a rabok kb. 10-15 %-a) halt meg az embertelen munkakörülmények, a kínzások és
az éheztetés miatt.

Büntetésből felállították a büntetőbrigádot röviddel a tábor megnyitása után. Ebbe olyan
személyek kerültek, akik viselkedésük, erkölcsi helytállásuk miatt kivívták az ÁVH-sok és a
brigádvezetők ellenszenvét. Ők a besúgók áldozatai voltak. A munkakörülményeik a többi
brigádénál is sokkal rosszabb volt: a többiek előtt mentek ki dolgozni a bányába és csak
azután mentek vissza a barakkjai, miután a többi brigád már visszavonult. Az ő lakóbarakkjuk
szögesdrótkerítéssel volt elválasztva a többi barakktól. A velük való bánásmód is rosszabb
volt és ételt is kevesebbet kaptak. Velük végeztették mindig a legnehezebb fizikai munkákat,
pl. kőtörés, földmunka. A többi brigádbelivel tilos volt találkozni és beszélni. Ha szembe jött
más brigádbeli, akkor lesütött szemmel kellett továbbhaladni. Makacskodásuknak megvolt az
ára is: szinte állandóan tömve volt velük a fogda.

A tábor megnyitásakor rögtön megásatták a rabokkal a fogdát, amely egy félig földbevájt
bunker volt és amelyben állandóan térdig állt a víz. A legapróbb vétségek miatt kerültek ide
az emberek, pl.: valaki vastagabb ágat rakott a tűzre, amelyet az egyik ÁVH-s észrevett, s a
nép vagyona elherdálásának minősítvén az esetet az illetőt összerugdosta, majd a fogdába
zárta. Gyakori volt az éjjeli fogdabüntetés: a fogdába bezártat nem hagyták aludni, időnként
kiparancsolták és békaügetésre vagy bukfencre kényszerítették, majd amikor már jól
kiszórakozták magukat, egy nagyot rúgtak bele, s a szerencsétlen, emberi mivoltában
megalázott rab visszagurult a fogdába. Később korszerűbb, több személy befogadására
alkalmas fogdát építettek, ahova általában gyenge munkateljesítmény, tiltott dolog evése vagy
állítólagos rémhírterjesztés miatt kerültek.

Előszeretettel alkalmazták a gúzsbakötést: összekötötték a kezeket a csuklónál, a lábakat
pedig bokánál, ezután a rabot leültették és a lábait fölhúzták, majd a térd alatt és a könyök
felett átdugtak egy vastag rudat. Az eredmény: negyedóra után úgy elzsibbadtak a végtagok,
hogy a rab nem érzett semmit. Később bevezették a döntöttgúzst, amellyel az egyik oldal
zsibbadt el. Általában két óráig tartott, de olykor szándékosan megfeledkeztek róla az őrök.

Az egyik internált, Kiss Dániel, aki kétheti éjszakai fogdabüntetést kapott, két órás
gúzsbakötéssel, arra panaszkodott az egyik őrnek, hogy fázik, erre az feldühödött és
beráncigálta a barakkba, ott nekilökte a kályhának, a keze megégett, de ordítozása ellenére az
ÁVH-s nem fordította el, csak akkor, amikor a többiek érezték az égett hús szagát. Az ujjai
elüszkösödtek, ezért később amputálni kellett.

Gyakoriak voltak az ún. .hipisek.. Ezek razziaszerű motozások voltak, amelyek a
következőképpen zajlottak le: amikor az egész napi munka után a rabok mély álomba
merültek, hirtelen berontott néhány ÁVH-s a barakkba és üvöltözve mindenkit leparancsoltak
a priccsekről és mindent le dobáltattak velük a földre. Néha az is előfordult, hogy le kellett
feküdniük a földre, az ÁVH-sok pedig végigtapostak mindegyikőjükön, ezután a barakk egyik
végébe zavarták őket és megparancsolták nekik, hogy haladjanak el a barakk közepén megállt
ÁVH-sok mellett, akik éppen azon versengtek, hogy ki tudja egyetlen ütéssel leteríteni azt a
szerencsétlent, akit kiszemeltek maguknak, majd amikor elhaladtak mellettük, a
derékszíjukkal hatalmasat csaptak mindegyikre és volt olyan, akinek a szíj csatja behasította a
fejét.

1951. Karácsonya is hasonlóan emlékezetes: a rabok nem kaptak vacsorát a megszokott
időben . gondolták, hogy ezúttal valami különös fogás lesz -, közben telt-múlt az idő, de a
vacsora csak nem érkezett, erre elkezdtek zúgolódni, amit az ÁVH-sok is meghallottak, ezért
hirtelen berontottak a barakkba, mindenkit kivertek a vackából és az embereket a barakk
egyik végébe zavarták, majd mindenkinek végighasították a szíjukkal a hátát. Ezután
kiszemeltek maguknak egy szerencsétlent, akit addig vertek, amíg azt nem mondta, hogy
.köszönöm szépen a vacsorát, felügyelő úr.. Ez volt az ÁVH .karácsonyi meglepetése..

 
AZ ŐRÖK ÉS A BRIGÁDVEZETŐK.

 
A tábor élén táborparancsnok állt, összesen 4 a tábor fennállása alatt. Személyiségük
meghatározta a rabokkal szembeni bánásmódot is. Fóris Béla 1950. augustustól 1951.
májusáig volt a kényszermunkatábor parancsnoka. Ő állította fel a büntetőbrigádot, vezette be
a gúzsbakötést és a félkosztot. A Michnay-féle szökés miatt váltották le. A következő Csete
József volt, 1951. májustól 1952. tavaszáig. Ő volt a legkegyetlenebb: vezette a szökés miatti
kihallgatásokat, felelős a táborba visszahozott megszököttek megkínzásáért, parancsnoksága
alatt romlott le az élelmezés is. A sorban Fazekas Péter következik, 1952. tavaszától 1953.
tavaszáig töltötte be a posztját. Javított a rabok élelmezésén és a velük szembeni bánásmódon
is. Az utolsó parancsnok Tóth Gyula, aki a bánásmódot tovább enyhítette, aláírta a
szabadultak elbocsátólevelét és ő oszlatta fel a tábort. A táborparancsnok hatalmát és
tekintélyét az operatív tisztek, nyomozók jelentősen rombolták a táboron belül.

Az őröket két csoportba lehet sorolni: egyrészt a külső őrökre, akik az őrtornyokban és a
magasfigyelőkben voltak egész nap, az ő feladatuk volt a tábor egészének a felügyelete;
másrészt a belső őrökre, aki a tábor belső rendjére ügyeltek. Az ÁVH-s őrökre az internáltak
különböző gúnyneveket ragasztottak: .babaarcú., .borzas., .csendes Bill., .Csepeli., .Don
Pedro., .dücskő., .Gentleman., .kukubenkó., .kutyás szaki., .lihegő., .lovász., .makaróni.,
.Miska., .mongol., .monoklis., .repetya., .sísapkás., .számtantanár., .tanító., .vágott nyakú.,
.vipla., .vörös tizedes., .zablás.. Az őrök minduntalan emlékeztették a kényszermunkásokat
arra, hogy ők a társadalom ellenségei, hazaárulók, nyugati kémek, akikkel mint a kutyákkal
fognak bánni, mert velük senkinek sem kell elszámolniuk. Az egyik szadista őr kedvelt
mondása volt: .Magukat csak azért nem végeztük ki, mert a Szabad Európa Rádió sokat
pofázik, de nekem gondom lesz rá, hogy mielőbb megdögöljenek.. Az őrök . kevés kivétellel
. a parancsokon és a hatáskörükön túl is kegyetlenkedtek. Ha valaki szembetalálkozott egy
őrrel, akkor meg kellett állnia, köszönni és jelenteni: .Felügyelő úr, X Y internált jelentkezik
és engedélyt kér, hogy továbbmehessen.. Tilos volt szaladni vagy hangosan beszélni. Beléjük
akarták nevelni, hogy ők senkik, akiket a .dolgozó nép. kitaszított a társadalomból. Az
emberi méltóság megalázását szolgálták szüntelen zaklatásaik.

Az internáltak 4 ezredbe tömörültek, élén egy-egy brigádvezető állt, akik ugyan az
internáltak közül kerültek ki, de rosszabbak voltak az ÁVH-soknál is. Minden aljasságra
képesek voltak: gyakran beárulták társaikat, hogy ne kelljen a kőbányában dolgozniuk.


Kegyetlen munkatempót diktáltak, érdekük volt a társaik hajszolása, mert csak így tudtak
bevágódni az ÁVH-nál és csak így kapták meg a legjobb falatokat a konyháról. A
munkateljesítmény növelésében voltak érdekeltek, ezért emelték a normát. Ha észrevették,
hogy valaki nem dolgozik, arra rögtön ráüvöltöttek és szóltak az őröknek, akik ezután
.rábeszélték. az illetőt hogy dolgozzon. A brigádvezető élet és halál ura volt: ő döntötte el,
hogy ki kapja a könnyebb munkát. A döntésétől függött a munka elviselhetősége: pl. az általa
kiváltságolt személyeknek könnyebben hasadó szikladarabot vitetett. Ezáltal sokak haláláért
tehető felelőssé, mert több társát halálba hajszolta.

 
A TÁBOR LAKÓI.

 
Összesen körülbelül 1500 internált volt a táborban, amelyet 1950. augusztusában nyitottak
meg a letartóztatott szociáldemokratákkal. Ők lehettek kb. 170-en. A velük való bánásmód
mindvégig jóval ellenségesebb volt, elsők lévén ők szerezték meg a .bulis. munkákat: ők
uralták a konyhát, a kórházat, a műhelyeket, a raktárakat ők felügyelték, ők osztották az
ételeket, közülük kerültek ki az ÁVH-soknál is kegyetlenebb brigádvezetők (kápók). Ők
építették meg a legfőbb épületeket (pl. lakóbarakk), abban a hiszemben, hogy azt nem
maguknak, hanem a később érkező raboknak építik. Nem sokkal később érkezett kb. 130
kistarcsai internált is, ők nyitották meg a bányát. Az első nagyobb csoport (kb. 500 kistarcsai
internált) október végén érkezett. A második nagyobb csoport (kb. 500 internált, szintén
Kistarcsáról) 1951. januárjában érkezett. Végül pedig 1953. március végén kb. 200 vasúti
tisztet hoztak be, akiket azért tartóztattak le, mert a világháborúban a katonai szállítmányokat
irányították, tehát a németek hadigépezetét támogatták és meglehet, hogy kémtevékenységet
is folytattak, azután pedig talán az imperialistáknak kémkedtek. Az ÁVH tehát kifogyhatatlan
ötletekkel rendelkezett.

A táborban valamennyi társadalmi csoport képviselve volt: az országos besúgóhálózat révén
az ÁVH mindenkit elért. Voltak közöttük szegény parasztok és földbirtokosok, ipari
munkások és műszaki vezetők, írni-olvasni alig tudó emberek és egyetemi tanárok, horthysta
ezredesek és közkatonák, az egykori és az új rendőrség tagjai, lebukott államvédelmi tisztek,
megingathatatlan erkölcsi magatartást tanúsító emberek és mindenre kapható söpredékn
épség. A papok kimaradtak, ők börtönökben sínylődtek. Az emberek többsége az
imperialistáknak való kémkedés vádjával került ide. Voltak olyanok, akiket a bíróság
felmentett a vád alól ugyan, de nem engedték szabadon, hanem visszavitték az ÁVH-hoz és
végül internálták. Megesett, hogy a bírósági tárgyalás a vádlott mellett tanúskodó személyeket
is internálták.

A kényszermunkások egyik része politikai fogoly volt: azok a személyek tartoztak ide,
akiknek az internálását a Horthy-rendszerben, vagy 1945 után betöltött állásuk, beosztásuk,
illetve politikai állásfoglalásuk miatt tartotta szükségesnek az ÁVH. Sokan közülük az ún.
.deklasszált elemek voltak: volt katonatisztek, grófok, bárók, földbirtokosok. Mások jogvagy
bölcsészettudományi egyetemet végzett diplomások, vagy hallgatóként lebukott
személyek voltak, akik a világháború alatt ellenállási mozgalmakban vettek részt, 1945 után
pedig létrehozói és vezetői voltak a nem marxista pártok ifjúsági szervezeteinek. Felismerték,
hogy a szovjet befolyás ellensúlyozására egy átfogó szellemi, politikai, erkölcsi, társadalmi és
gazdasági ellenállás megszervezésére van szükség, igyekeztek erejüket és képességeiket a
kommunista befolyás kiterjesztésének megakadályozására felhasználni. Viselkedésük miatt a
büntetőbrigádban kötöttek ki. Továbbá voltak közöttük Mindszenty bíboros hívei, az egyházi
iskolák államosításának, az erőszakos szövetkezetesítésnek ellenzői, az összesküvési perek
áldozatai, a határátlépési kísérlettel gyanúsítottak, illetve a letartóztatott vasutasok.

A kényszermunkások másik, kisebb része nem tekinthető politikai fogolynak. Ezek közé
tartoztak a munkáspártok egyesítésének szociáldemokrata ellenzői, az erőszakszervezetek és
az új hadsereg lebukott tagjai, valamint azok a személyek, akik az elvakult, primitív,
érdemeket szerezni kívánó pártkatonák ártatlan áldozatai. Többségük a táboron belül is a
rendszer híve maradt. Közülük kerültek ki a brigádvezetők és egyéb kedvezményezettek,
illetve a besúgók.

 
AZ ÉLELMEZÉS.

 
A táborban az ÁVH-sok tudatosan, minden képzeletet felülmúlóan éheztették a rabokat. A
túlélésük példája meghazudtolta a biokémikusok számításait: szerintük az éveken keresztül
napi kb. 900-1000 kalória értékű élelmen végzett kemény fizikai munka valamennyiünket a
sírba kellett volna vigye. A napi 10-12 órás nehéz fizikai munkához legalább 3000 kalóriára
lett volna szükségük. A táborban hivatalosan előírt, egy főre jutó napi kalóriaadag 1200 körül
volt, de ennél kevesebbet kapott a rabok többsége. A fogvatartottak számára érkezett
élelmiszer javát előbb az ÁVH-sok dézsmálták meg, majd a konyhában dolgozók, illetve a
kedvezményezettek (brigádvezetők, normások, műszakiak, műhelyekben dolgozók). Ami
ezután még maradt, csak azt kapták meg a nehéz fizikai munkát végzők. De őket még az étel
kiosztása során is megrövidítették: a brigádvezető ráparancsolt a szakácsra, hogy szűken
mérjen, és a maradékot a nagyobb munkateljesítményt elérőknek ossza ki. Ennek
következtében míg a fizikai munkát végzők fogytak és legyengültek, addig a fizikai munkát
nem végzők pedig meghíztak. Az élelmiszer alacsony tápértékű volt. Reggelire kaptak kb. fél
liter égetett kenyérhéjból készült .kávét. és ekkor kapták meg a kenyeret, amelyet egész
napra be kellett osztani. A kenyér mennyisége mindig változott, általában negyed kg volt, de
fél kg-nál sosem volt több. Rendszerint penészes volt, de ezzel éhségükben nem sokat
törődtek. Ebédre kb. fél liter híg főzeléket kaptak, de az általában romlott alapanyagokból
készült. Húst inkább csak akkor ettek, ha légy esett a főzelékbe. Vacsorára hidegételt kaptak:
néhány dkg gyümölcsízt vagy megavasodott szalonnát. Mivel a kapott élelem mindig
nevetségesen kevés volt, ezért sokan megpróbálták azt kiegészíteni: ellopták a sertések
moslékát, a lovak abrakját, kiszedtek a szemétből minden ehető hulladékot, megettek minden
ehetőnek vélt növényt (fenyőtű, bükkmakk, tölgymakk, madárberkenye, kökény, vadkörte,
vadrózsa, mogyorós lednek). Többen a gombákkal is megpróbálkoztak, egyikük
gombamérgezésben halt meg. Mások eleven csigát, vagy a kályhánál pirított szalamandrát,
mókust ettek. Volt olyan is, hogy a kalapács által feltört kéz gyógyítására marhafaggyút
kaptak, amelyet azonban szintén megettek. Ha ezek az élelempótló megoldások az ÁVH-sok
tudomására jutottak, kegyetlenül megtorolták: megverték a szerencsétlent, majd a kórházban
kimosatták a gyomrát és fogdába zárták.

 
AZ EGÉSZSÉGÜGYI HELYZET, GYÓGYÍTÁS, TISZTÁLKODÁS.

 
Rendkívül sok volt a rabok között a beteg, de kevés volt a gyógyítási lehetőség. Az orvosok
legtöbbje . akik az internáltak közül kerültek ki -, ha módjukban állt, minden tőlük telhetőt
megtettek a betegek gyógyítására életük megmentés érdekében. A munkájukat akadályozta a
szegényes kórházi felszerelés és a kórház ÁVH-s parancsnoka, Áts László, akit találóan
Mengelének neveztek a táborlakók. Orvosi diplomával nem rendelkezett, de ő döntötte el azt,
hogy valaki mehet-e munkára vagy sem, kinek adhatnak gyógyszert. A betegek többségére
ráfogta, hogy csak szimulál, így szerencsétlennek vissza kellett mennie dolgoznia, akik közül
sokan meghaltak később. Ezek haláláért közvetve őt terheli a felelősség. Az orvosokkal
kénye-kedve szerint bánt, s ha valamelyikre megharagudott, az a kőbányában kötött ki.
Fogápolási lehetőség nem volt, így a fogaik szuvasodásnak indultak. Csak az érzéstelenítés
nélküli foghúzás volt az egyetlen megoldás. Sokan fogak nélkül hagyták el a tábort.
A kőtörés során pattogó szilánkok sok sebet ejtettek mindenkin. Az egyik internált, név
szerint Sztáray Zoltán olyan szerencsétlenül járt, hogy bepattant a szemébe egy szilánk,
iszonyú fájdalmakat élt át és a látását is elveszítette. Az orvosok tanácstalanok voltak, mint
más hasonló komplikáltabb esetekben. Végül a váci fegykórházból érkezett egy
szemészszakorvos, aki kioperálta a szilánkot. Szerencséjére teljesen visszanyerte a látását.
A napi 12 órás kőtöréstől sokan kaptak ínhüvelygyulladást, közülük többen megbénult
ujjakkal hagyták el Recsket.

A reménytelen betegek nem haltak meg a táborban, hanem a váci fegyház kórházába
szállították őket és ott is haltak meg. Ők ma is jeltelen sírban fekszenek.
A tisztálkodásuk módfelett hiányos volt: egy csajka vízzel kellett megmosdaniuk, de
szappant nem kaptak. Ráadásul a kóbor kutyák behurcolták a barakkokba a bolhákat, amely
az ÁVH-sokat is megtámadta, így kiirtották azokat.

 
SZÖKÉSEK.

 
A szökéstől rettenetesen tartott az ÁVH, fél attól, hogy híre megy a titkos tábornak. Minden
eszközt bevetettek ennek kiküszöbölésére: többszörös szögesdrótkerítéssel vették körül a
tábort, erős reflektorokkal szerelték fel az őrtornyokat és géppisztolyos őrök tucatjai figyelték
az internáltak minden lépését. Naponta háromszor tartottak létszámellenőrzést azért, hogy
mihamarabb tudomásukra jusson, ha valaki meglógott. Emellett gyakoriak voltak a
szabadulásról szóló .küblihírek., amelyek azt a célt szolgálták, hogy az embereket
bizonytalanságban és reménykedésben tartsák, s így elvegyék a kedvüket a szökéstől.
Minduntalan felhívták a figyelmüket, hogy esélyük sincs megszökni, ezért tegyenek le
gyorsan ilyen jellegű szándékukról. Összesen két szökés volt.

Az első, Dobó József szökése spontán, egyéni akció volt. Erre a tábor megnyitása után
került sor 1950. szeptemberben, amikor még csak itt-ott állt a szögesdrótkerítés.
Fakitermelésre osztották be. Szerencséjére sikerült egy fakupac mellett elbújnia és mikor
senki sem nézett felé, hirtelen elosont, szétfeszítette a kerítést és beszaladt az erdőbe. Csak az
esti létszámellenőrzés során tudták meg, hogy szökés történt. Az ÁVH hatalmas erőket
mozgósított a keresésére. A szökött fogoly először Balassagyarmatra ment a szüleihez, akik
azzal fogadták, hogy legjobb, ha önként feladja magát, mert a családtagjait is bajba sodorja,
majd átszökött Csehszlovákiába. Közben érkezett a hír, hogy szüleit és testvérét internálták.
Ezután önként jelentkezett a rendőrségnél, szüleit elengedték, őt pedig visszavitték Recskre.
Itt kegyetlenül összeverték: rabláncra kötötték, s előbb az ÁVH-sok verték össze, majd
sorfalat álltak a brigádvezetőkkel és vamzerekkel közösen. A szerencsétlen Dobó Józsefnek e
sorfal alatt kellett áthaladnia békaügetésben, addig verték amíg elájult, sőt még tovább is.
Annyira összeverték, hogy már képtelen lett volna dolgozni, ezért a váci fegykórházba
szállították. Végeredményben jobban járt mint a társai, mert nem került vissza Recskre,
hanem börtönbüntetést kapott.

A második szökés 1951. május 20.-án történt. Ez egy alaposan kitervelt csoportos szökés
volt. Az ötletgazda Michnay Gyula, aki a részleteket hét másik társa bevonásával dolgozta ki.
Nagyon óvatosnak kellett lenniük, mert a vamzerok mindenütt ott voltak. A vamzerok fő
feladata éppen a szökés még előkészületben való megakadályozása volt. Ezeket sikerült
ügyesen kiszűrni úgy, hogy fél szavakból is megértették egymást. A terv lényege a következő:
mindennap elhagyja a tábor területét egy hétfős munkacsoport, amely táboron kívüli
munkákat végez egy géppisztolyos őr felügyelete mellett. A feladat tehát egyszerűnek tűnik:
be kell szervezni 8 embert, akik közül az egyiknek vörös csík nélküli ÁVH-s ruhát kell
felvennie és géppisztolyt (davaj-gitár) kell a kezében tartania. A kivitelezés már jóval
nehezebben ment: először beszereztek egy ÁVH-s rabruhát, amelyről eltávolították a vörös
csíkot, a barakkban megvarrták a sapkát, ételért pedig szereztek derékszíjat. A legnehezebb a
géppisztoly elkészítése volt: a tust és a csövet fából készítették, a dobtárat üres
konzervdobozból, a szíjat pedig bőrövtől. Az alkatrészeket összeillesztették, majd a megfelelő
színre befestették. Minden kész volt. A szökésre a vasárnapot szemelték ki azért, mert
ilyenkor a belső őröknek kimenője volt, a külső őrök pedig nem ismerték őket arcról. A
szökés az őrségváltás előttre volt időzítve: abból indultak ugyanis ki, hogy a régi őrök már
fáradtak, így kevésbé fognak majd koncentrálni. Pontosan így történt. A szerepjátszás
tökéletes volt: mind a hét rab szerszámot vagy követ cipelt, míg a nyolcadik, ÁVH-snak
beöltözött rab pedig a legtermészetesebben viselkedett, így nem vonta magára az őrök
figyelmét. Ezután az őrök kinyitották a kaput, kiléptek és szabadok voltak. Miután már az
őrök nem láthatták őket, bementek az erdőbe, ahol nyomtévesztés miatt hosszasan a patakban
meneteltek. Rövidesen kettéváltak: az egyik csoport déli, a másik, Michnay vezette csoport
hol északi, hol nyugati irányban haladt. Ezúttal hamar észrevették a szökést és hatalmas
erőket mozgósítottak felkutatásukra, de olyan gyorsan haladtak, hogy a lezárt körzeten kívülre
kerültek. Michnay Pest előtt elveszítette utolsó társát is, így már csak egyedül folytathatta
útját. Beutazott a fővárosban, ahol felkereste egyik barátját, akitől új ruhákat és pénzt kapott.
Ezután vonatra ült és a Balatonszentgyörgy-Keszthely-Celldömölk vonalon elérte Répcelakot,
ahonnan egy ismerőse kocsival elvitte a határhoz. Órákon keresztül figyelte a járőrök váltási
idejét, majd akcióba lendült: először az érintőhuzalos aknazárat sikerült leküzdenie, azután a
taposóaknákat. Így következett be a csoda: 1951. június 4-én a szabad világba lépett át.
Bécsben felkereste az amerikai hatóságokat, aki nem akarták elhinni, hogy Magyarországon
létezik egy haláltábor. Kinevették és igen barátságtalanul bántak vele. Érzékeltették vele,
hogy ő csak egy menekült, ezért menekülttáborba került. Később amikor már hittek neki,
kiengedték a menekülttáborból és megengedték neki, hogy a Szabad Európa Rádióban
felsorolja az internáltak nevét. Összesen kb. 520 nevet sorolt fel emlékezetből. Többé már
nem volt titok a recski kényszermunkatábor léte. Neki köszönhetően tudták meg sokan a
hozzátartozók közül, hogy szeretteik még élnek és Recsken sínylődnek. A többi hét,
szökésben lévő személyt mindet elfogták, visszavitték Recskre, ahol Dobó Józsefhez
hasonlóan félholtra verték őket. A többi internáltat pedig kollektívan büntették: leváltották a
táborparancsnokot, s az új táborparancsnok fokozta a testi és lelki terrort, romlott az étel
minősége és csökkent a mennyisége. Ennek ellenére hálásak lehetnek Michnaynak, mert az ő
szökése tette lehetővé azt, hogy recski sorstársai nem kerültek jeltelen tömegsírba.

 
SZABADULÁSOK, A TÁBOR KIÜRÍTÉSE.

 
Összesen háromszor szabadultak a fogvatartottak Recskről. Először 1951. Karácsonya előtt,
Sztálin születésnapját ünnepelendő 36 rab hagyta el a tábort. Ezt azonban hosszas
kihallgatások előzték meg, amelyen kötelezvényt írattak velük alá, hogy az ÁVH besúgói
lesznek. Közülük azokat, akik nem nagyon voltak hajlandóak munkatársaikról adatokat
szolgáltatni, nemegyszer megfenyegették azzal, hogy visszaviszik Recskre. 1953. március 8-
án 120 személy hagyta el a tábort, akik elsőként keresték fel a még Recsken maradtak
hozzátartozóit és vitték a hírt róluk. A tábor végleges felszámolása 1953 nyarán indult meg,
amelyet vizsgálatok, kihallgatások előztek meg. Ezeken dőlt el, hogy kik szabadulhatnak
végleg és kik kerülnek börtönbe. Az utolsó rab 1953. októberében hagyta el a tábort.
Mindegyikkel egy kötelezvényt írattak alá, hogy szabadulásuk után senkinek semmit nem
mondanak a recski múltjukról. Akik nem szabadultak, azokat bíróság elé állították. Itt
ugyanazzal vádolták meg őket, mint 1948-ban az Andrássy út 60.-ban (ti. az imperialistáknak
való kémkedés). Ebből persze egy szó sem volt igaz, de erre alapozva a bíróság néhány perces
tárgyalás után meghozta az ítéletét. Általában 5-6 évi börtönre ítélték őket, amit kitöltöttnek
tekintettek, így rövidesen szabadultak. Ezeken a titkos bírósági tárgyalásokon meghozott
ítéletek azt a célt szolgáltatták, hogy utólag törvényesnek állítsák be fogvatartásukat. Recsken
tudniillik azokat tartották fogva, akiket a fennálló törvények szerinti szabályos
büntetőeljárással nem lehetet volna elítélni, de az ÁVH már kiszemelte magának és nem
szabadulhatott. Az ÁVH kifogyhatatlan fantáziával rendelkezett, ha az internálásra okot
kellett keresni.

 
A VOLT RABOK SORSA SZABADULÁS UTÁN.

 
Az exrabok egyik része, a volt szociáldemokraták jártak a legjobban: róluk gondoskodott a
Kommunista Párt, így könnyen munkához jutottak, valamint anyagi kárpótlást is kaptak. A
volt rabok többsége . függetlenül attól, hogy Recskről rögtön a .szabad. világba csöppentek
vagy csak börtönbüntetésüket letöltve lettek szabadok . a társadalom perifériájára szorult. A
zsarnokság továbbra is félelemben tartotta a lelkeket. A farkasok törvénye uralkodott: aki
egyszer megbotlott, azzal jobb nem is foglalkozni, mert másokra is bajt hozhat. Ők rendőri
felügyelet alá kerültek és rendszeres időközönként (általában kéthetente) jelentkezniük kellett
a rendőrségen azért, hogy megkapják a bizonyító pecsétet: engedelmesen, kényszer lakhelyét
le nem hagyva, építik a dolgozó nép országát. Többsége értelmiségi volt, akik fizikai munkát
Recsk előtt sohasem végeztek, a .szabadulásuk. után pedig csak a legalja segédmunkához
jutottak hozzá. Azon kisebb részük, akik technikai-műszaki végzettséggel rendelkeztek,
szerencsésebbek voltak, mert a mindig megszorult ötéves tervben akadt nekik bőven munka.
A volt recski rabok jelentős része a .szabadulásuk. utáni években megpróbált valahogy
boldogulni a rendőri zaklatások, rosszalló megjegyzések és a kitaszítottság érzése közepette.

1956-ig reménykedtek benne, hogy sikerül. A forradalomban sokan résztvettek közülük. A
forradalom vérbefojtása után azonban szertefoszlottak reményeik és emigráltak Nyugat-
Európába vagy az Egyesült Államokba. Másik részük . akik itthon maradtak . megpróbált
beilleszkedni a társadalomba és nekik, mint másodrendű állampolgárnak folyamatosan
bizonyítaniuk kellett, hogy ők is hűséges elvtársak, akik kiérdemelték a kapott munkát. Ha
pedig recski sérelmeiket felemlegették, rögtön figyelmeztették arra, hogy ők csak a dolgozó
nép és a párt jóindulatának köszönhetik munkájukat. Jobban teszik, ha befogják a szájukat.
Mivel a kényszermunkatábor titkos volt s így hivatalosan nem is létezett, hiába kérték a
Kádár-rendszer hatóságaitól, hogy a recski kőbányában letöltött éveket munkában töltött,
tehát a nyugdíjba beszámító időnek ismerjék el. Kártérítést sem kaptak. Megesett az is, hogy
az egykori rab azzal fordult az Igazságügy Minisztériumhoz, hogy legalább erkölcsileg
rehabilitálják őt, mert a vállalat az internálásra hivatkozva nem teszi lehetővé a kitüntetéseket,
prémiumokat és az előléptetést sem. Erre az a válasz érkezett: .Mivel maga nem volt elítélve,
nincs mit rehabilitálni.. Tehát a Kádár-rendszerben az egykori recski rabok jelentős részét
másodrendű állampolgárként kezelték, s ezt számtalanszor is érzékeltették velük. A
kényszermunkatáborról ugyan tudott a társadalom, de tabutéma volt, amit nem volt ajánlatos
emlegetni.


A RECSKI SZÖVETSÉG.

 
Az egyik, 1956-ban Nyugatra emigrált volt recski rab, Sztáray Zoltán 1979-ben
megszervezte a Recski Segélyt, majd 1981-ben megalakította a Recski Szövetséget, amelynek
napjainkig ő az ügyvezetője. A Szövetség a Recski Kényszermunkatábor volt rabjainak
nemzetközi képviselete. Céljait és feladatait a Szövetség kiadványában, a Recski Tanúban
közreadott szöveg fogalmazta meg. Eszerint a Recski Szövetség feladata, hogy a magyar
hatóságok által korábban tagadott tábor egykori létét bizonyítsa, ennek adatait összegyűjtse,
ezeket dokumentációs jelleggel publikálja, s hogy az annak idején minden előzetes bírósági
eljárás és ítélet nélkül a világtól hermetikusan elzárva, törvénytelenül fogvatartott, az
andezitbányában rabszolgamunkára fogott, agyonéheztetett tagjait igazolással lássa el és
végül szorgalmazza, hogy a kőbányában ledolgozott éveket a magyar hivatalos szervek
munkában letöltött, a nyugdíjba beszámító időnek ismerjék el. Ezen célokból sikerült is
néhányat megvalósítani. A legfontosabb az, hogy mindenki tud Recskről, a magyar hatóságok
sem tagadják egykori létezését. A Recski Segély keretében a módosabb tagok
hozzájárulásaiból a szerény nyugdíjazású volt sorstársakat rendszeresen támogatják. A
táborról szóló dokumentumfilmek elkészítéséhez nyújtott és nyújt szakmai és anyagi
támogatást. Viszont még a Kádár-rendszer alatt nem sikerült rendezni az erkölcsi kártérítés
(rehabilitáció) és az anyagi kártérítés ügyét és azt sem, hogy a magyar hatóságok a recski
éveket a nyugdíjba beszámítsák. Ez utóbbi célokat csak a rendszerváltozás után sikerült
megvalósítani. Végül pedig 1996-ban felállították az egykori tábor helyén a Recski Nemzeti
Emlékparkot, egyrészt a múlt emlékét megőrzendő; másrészt azért, hogy a jövendő magyar
nemzedékek számára intő példaként szolgáljon, s ne fordulhasson elő, hogy az ottani
borzalmak megismétlődhessenek.



 
Felhasznált Irodalom:

- Bíró Sándor: A mátrai lovagrend . Egy recski fogoly emlékezései
- Sztáray Zoltán: Csákánykő . A recski kényszermunkatábor
- Erdey Sándor: A recski tábor rabjai
 

Egy mai Tiborc panaszai

Mottó: " Ő cifra és márványos házakat építtet; és mi csaknem megfagyunk kunyhónk sövényfalai közt. 
- Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített. 
- Tűrj békességgel, ezt papolja az apáturunk is sokszor…de tömve volt magának a gyomra. 
- Ha szorongat a szegénység, a poklot nem féljük; a mennyország sem jön oly szép színben a szemünk elébe. 
- A természet a szegényt arra szánta, hogy szülessen, éljen, dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon 
  és meghaljon. Esmérni kell az élhetetlenek sorsát, minekelőtte meg tudhassuk szánni is. 
- Él még Bánk atyánk, fogom kiáltani." 
                                                                                                                                        (Katona József: Bánk bán) 
    
Teremtő Istenem, hol van ma Bánk, hol akad bárki - egy jó király, egy miniszter, egy igazgató, 
egy hivatalnok, akármilyen vezető -, ki meghallgatja népem panaszát; s ha a fülén be is engedi, 
vajon adhat-e gyógyírt, nyújt-e orvoslást súlyos bánatunkra? Ki hitte volna néhány százada, hogy 
napjainkban keservesen visszasírjuk a jó merániakat, kik valóságos angyalok voltak, s szinte 
szeretettel fosztogattak bennünket a gyűlölködő galíciai söpredékhez képest. Derék ősöm Tiborc, 
pipafüst volt a te szenvedésed az én kínjaimhoz mérve. Hiszen te is sokak nevében szóltál, ám 
nekem egy egész nemzetet kell elkísérnem a sírba, s emlékét gyászolnom utolsó földi pillanatomig. 
Te még bízhattál, hihettél egy távoli szebb jövőben, én egy keresztre feszített ország betömött 
szájú dalnokaként szállok a hideg űrben, ahol nincs élet, se szabadság, hol a legparányibb 
reménységet is megfojtja a végtelen sötétség, a leírhatatlan, ördögi gonoszság.
    
Ez a förtelmes, globális világ mintha elvesztette volna igazságérzetét. Fütyül a fájdalmunkra, 
nem látja, hogy népünkkel valami szörnyű igazságtalanság történik. 40 évnyi barbár kommunizmus 
után megint a gazemberek kerültek hatalomra, ismét a szennyes múltú bűnözők uralkodnak rajtunk, 
s gyötrik, tiporják a becsületes, dolgos embereket. Minden korábbinál ravaszabb és alattomosabb 
módon rabolnak, mérgeznek, irtanak bennünket, egészen a végső elfogyásig. Semmi tisztesség, 
mákszemnyi könyörület és mértékletesség nincs bennük; még azzal se törődnek, ha tulajdon 
rabszolgáikat, jobbágyaikat megölik, akkor maguk is fölfordulnak.
    
Nem tanultak a történelemből. Arra csábítanak, hogy fogadjuk el ránk rótt sorsunkat, kegyetlen 
törvényeiket, teljes kisemmizettségünket; arra nevelnek, hogy vessük el saját érdekeinket, ősi 
kultúránkat, hagyományainkat, hogy önmagunkról, boldogulásunkról és nemzeti összefogásunkról 
lemondva kizárólag őket, az idegeneket, a másságos szívűeket szolgáljuk, és minden tőlünk 
telhetőt kövessünk el beteges világuralmuk beteljesedéséért. El kívánják hitetni velünk, hogy 
a rabság fölszabadulás, az erőszak demokrácia, az álcázott önkény jogállam, az átejtés 
tömegtájékoztatás, és sorvadásunk tulajdonképpen virágzás. Azt sugallják, hogy az adósságcsapda, 
a nyomasztó adóterhek, az anyagi megszorítások, az infláció és a munkanélküliség valójában a 
javunkra válik. Mit akarunk mi utolsó csatlósok, rebellis lázadók, antiszemita fasiszták; 
hát sose nyugszunk bele, hogy legyőzőink méltók az előkelő tisztségekre, s mi arra születtünk, 
hogy leborulva imádjuk nagyságukat? Noha mi százezreik életét mentettük meg, ők "hálából" 
példátlan bosszút állnak rajtunk, s azóta is őrlik, szaggatják, rombolják nemzetünket.
    
Börtönrácsok közt, akasztófákon lógva élünk, rettenetes veszélyben, s még azt sem lehet 
elkiáltanunk, hogy megöl minket a nyomorúság, hogy elég volt minden értelmetlen áldozatból, 
hogy ne nézzenek többé palimadárnak, s ne tartsanak ócska kísérleti nyúlnak. Már az is baj, 
ha levegőt veszünk, s fölsóhajtunk, hogy magyarok vagyunk, és meg akarunk maradni, lehetőleg 
önállóan cselekvő, független nemzetnek. Régi és új "testvéreink" nem értik meg, hogy ez a 
nyakunkba sózott "euróbéke", ez az "amerikai álom", ez az "ószövetségi humanizmus" százszor 
inkább kivérezteti fajtánkat, mint az összes eddigi háború.
    
Jaj nekünk szerencsétlen gúzsba kötötteknek, mert képmutatók, csalók, tolvajok, rablók, 
bérgyilkosok s élősdiek járnak csűrdöngölőt rajtunk, s egyben ellopják életterünket, 
elkergetik leghűségesebb fiainkat, letagadják múltunkat, szétzilálják jelenünket és 
fölfalják jövőnket. Jaj nekünk ártatlan veszteseknek, mert farkasmosolyban, hiénakacagásban, 
keselyűvijjogásban és patkánybűzben tengetjük céltalan napjainkat. Ellenségeinket, szadista 
hajcsárainkat legtöbbször nem is látjuk, mert a háttérbe húzódnak, álarcok, álruhák, 
ál-eszmék mögé bújnak; s a piszkos munkát, a közvetlen gaztetteket rendszerint ügynökeikkel, 
zsoldosaikkal, szekértolóikkal végeztetik el, némi konc, júdáspénz vagy pozíció fejében.
    
Feneketlen szakadékba zuhantunk, szénfekete éjszakába, hol étlen-szomjan, bilincsbe verve 
robotolunk, s mindenfelől ömlik ránk a hazugság, a kultúrmocsok, meg az agymosó propaganda. 
Csoda-e hát, ha lassan mi is magunk ellen fordulunk; öngyilkosságba, abortuszba, olcsó 
élvezetekbe, perverzitásokba, alkoholba, kábítószerekbe, szerencsejátékokba vagy 
lélekroncsoló szekták karmaiba menekülünk. Mocsárlakók lettünk, lápi árnyékok, hajléktalan 
és hazátlan koldusok, családból s nemzetből kitaszított bujdosók, egymást marcangoló, 
egymást eláruló, hitetlen bitangok.
    
Eladják mindenünket, kihúzzák alólunk a földet, kifordítanak önmagunkból, elszívják 
életerőnket, fölszürcsölik utolsó csepp vérünket. Birtokunkon idegenek dőzsölnek, 
pénzünkön luxusvillák, paloták épülnek, verejtékünk árán összekuporgatott filléreinket 
gondtalanul elmulatják, elutazgatják a huszadrangú "kiválasztottak", a tehetségtelen, 
munkakerülő aszfaltbetyárok. S ahelyett, hogy leráznánk testünkről a férgeket, dicsérjük, 
magasztaljuk, kitüntetjük, s a tenyerünkön hordozzuk őket, mintha vak végzetünk örökre 
fölénk helyezte volna e cápafogú, tigrisbajszú vámpírokat.
    
Hajdan dicsőséges, nagyra hivatott, erős, egészséges népünket mindenütt kisebbségbe 
szorították, bennszülötté alázták, kaszásverembe lökték a saját gyönyörű földjén. 
S mi zokszó nélkül, gyáván tűrjük ezt; vigyázunk, nehogy megsértsük a banditák méltóságát, 
a mészárosok emberi jogait, a rovásunkra hont foglaló hódítók kifinomult érzékenységét. 
Inkább lemondunk mindenről, föláldozzuk magunkat másokért, hozsánnázva keblünkre öleljük 
mohó zsarnokainkat; inkább sárba taposva hörgünk, s csizmájuk talpát nyalogatjuk, 
mintsem gerincesen fölegyenesedve átharapnánk a torkukat. Vesszen hát igazság, szabadság, 
alkotmányos rend, elemi jólét, hazaszeretet, magyar virtus; csak nehogy gyűlölködő 
megszállóink kiközösítsenek Európából, vagy ránk süssék dögunalmas bélyegeiket: azaz, 
hogy nacionalista, rasszista, irredenta, nyilas és terrorista nép vagyunk. 
Na és, hát miért szorongunk, meddig fojtjuk még el háborgó dühünket, mikor sújtunk le 
végre erre a kozmopolita csürhére?!
    
Ki van ez találva: az árulók itt hősök, a besúgók ellenállók, a szürkék ragyogó 
csillagok, az üldözők üldözöttek, a jöttmentek őshonosak, a hamisak hitelesek, 
a bűnözők ártatlanok. Csupa vezetőnek termett kiválóság, csupa feddhetetlen római 
jellem, csupa világhíresség, csupa szentté avatandó félisten. De kár, hogy egy sem a 
mi fajtánkból származik. Szégyelld magad, magyarság, ám tiszteld és becsüld őket, s 
igyekezz mindenben hozzájuk hasonulni egy fordított asszimilációval! Mert ők a 
szeretetet hirdetik, de senkit se kedvelnek; a jóságról fecsegnek, ám tetőtől-talpig 
gonoszok; megbocsátásról prédikálnak, bár sohase irgalmaznak; a szegénységet ajánlják, 
míg ők folyton gazdagodnak; a tisztaságot dicsérik, noha ganéjban hemperegnek; a 
becsületről papolnak, pedig ízig-vérig becstelenek; alázatra biztatnak, miközben 
dölyfösen a mellüket döngetik; minden kirívó "másságot" üdvözölnek, viszont a többség 
józan másságát elvetik. Lám ilyenek ők, az elénk tárt újkori példaképek, azonban húzzuk 
csak le róluk a leplet, s rögtön szemünkbe tűnik rusnya meztelenségük.
    
Téboly és halál dúl föl mindent, nemes szándék itt semmit sem tehet; az érző szíveket 
mind eltemetik, a hazafiak itt mind-mind rabok, a szennyes ár minden értéket tovavisz. 
Nincs nép, mely ennyi orcátlanságot, veszteséget szenvedett volna el. S tragédiánkról 
szólni sem lehet; a legtöbb tényt, adatot elferdítik, történelmünket elhallgatják 
vagy meghamisítják az ügyeletes "akadémikusok", s minden ellenünk elkövetett gazságért, 
összes vereségünkért, meggyalázásunkért bennünket kárhoztatnak. 50 éve magukat 
gyászünneplik, a mi halottainkat siratni sem szabad. Ők utcákat neveznek el magukról, 
valahány fajankójukról díjakat, alapítványokat kreálnak, dicsőítik az aljasságot, 
istenítik az árulást, falitáblákat s szobrokat avatnak; de a mi legszentebb őseinket, 
legkiválóbb fiainkat rendre bemocskolják, hitünket, jelképeinket, szokásainkat 
kigúnyolják, önbecsülésünket, öntudatunkat, tündöklő anyanyelvünket megrohasztják.
    
Őrjöngő haláltáncba keveredtünk, iszonyatos rémálomban élünk. Egy-két emberöltő alatt, 
békeidőben megtizedelnek, megharmadolnak, körmönfontan leradíroznak egy nagy múltú, 
jóravaló nemzetet, s nekünk önvédelemre se jogunk, se eszközünk (fegyverünk) nincsen. 
Mindezt oly titokban, oly néma csöndben teszik, hogy népünknek fogalma sincs, mi 
történik vele. őrtüzeinket kioltják, látó művészeinket, éber kürtöseinket elnémítják, 
vagy kinyírják, mert a magyar fájdalomról harangozni, a magyar szellemet éltetni s 
magyarnak lenni Sírkert-Magyarországon szigorúan tilos. Mi vagyunk az alsóbbrendű faj; 
a kiváltságosok talpa alá születtünk, hogy a fejünkön járjanak, a szánkba vizeljenek, 
a bőrünket nyúzzák s csontig lerágják húsunkat. Szünet nélkül kioktatnak, 
pocskondiáznak és becsmérelnek bennünket, s cserébe mi éljenezhetjük őket, 
hajbókolhatunk előttük, hízeleghetünk és hálálkodhatunk nekik. 
Mert mi jelentéktelen senkik vagyunk, csak ők, csak ők, csak ők a fontosak.
    
Heródes, Néró, Haynau, ti hétpróbás hentesek, ti rettegett viperák! Nem voltatok 
éppen a világ jámborai, de itt és most semmire sem mennétek elavult, megfakult 
módszereitekkel. Nálunk köznevetség tárgyává válnátok, a legszerényebb pribékünk 
sem állna szóba veletek; kifutófiúk, kötélhordozók sem lehetnétek ebben a 
maffia-paradicsomban. Hírhedt nevetek, ordas emléketek lassan elhomályosul; 
ilyen cudar időkben nincs esélyetek, nem vagytok többé versenyképesek. 
Akkor vitathatatlanul ti voltatok a legelvetemültebbek, de ez a kor immár a 
hóhérok kora: bizony csapatokban hemzsegnek a nálatok fölkészültebb, szakképzettebb 
hóhérok. Egyre rafináltabb, okosabb, gátlástalanabb gyilkosok jönnek, az emberölés 
ma már tökélyre fejlesztett tudomány, valóságos szolgáltatóipar. Csak az igazán 
kegyetlenek és irgalmatlanok rúghatnak labdába, csupán a legpofátlanabb vérivóké 
a jövő. Lám tönkre lehet tenni, ki lehet irtani egy népet teljesen észrevétlenül; 
úgy, hogy örömmel, vidáman fogadja a halált, és senki se döbbenjen rá, miféle 
sátáni játékot űznek vele.
    
Föltámadunk-e, lesz-e még erőnk kitörni a sírból, s kezünkbe venni végre a 
sorsunkat? A mi hazánk ez, nem betolakodó, idegen törpéké! Forduljunk velük 
szembe, verjük szét őket, söpörjük el a ragadozók hatalmát! Tettekre van szükség, 
nincs idő pepecselésre, nincs több haladék! Ki kell lépnünk a romlás vermeiből, 
ki a leprások barlangjaiból, ki a fullasztó, fénytelen éjfélből! Vége a 
félelemnek és alázatnak, óvatosságnak itt már nincs helye! Félre a türelemmel, 
a megértéssel és szeretettel! Nincs megbocsátás, sem sajnálkozás, nincs többé 
szánalom! Rúgjuk orrba a gyilkost, rántsuk porba a hóhért, rontsunk puszta kézzel 
a szuronyokra! Felelniük kell, bűnhődniük kell, börtönbe velük akkor is, ha 150 
éves nyomorékok! Mi nem állunk bosszút, nem akarunk kínzást, lincselést, csak 
valódi igazságot; mert e nélkül elzüllik minden, e nélkül törvénytelen és 
értelmetlen az életünk, s a halálunk is fölösleges.
    
Óh, Istenem, legalább Te hallgasd meg egy mai Tiborc panaszát, s add, hogy 
mások is hasznosítsák! Itt minden emberszívet kések szúrnak át, itt minden 
szempilla alatt megölt csecsemők alusznak, itt minden lélekben békétlen holtak 
kísértete kavarog. Fáj minden porcikám. Szinte felrobbanok a bútól, elhamvadok 
a láztól. Jéghegyek fagya dermeszt, vulkánok lávája éget, pokoli örvények 
készülnek elnyelni. Mégse csüggedek, nem reszketek és nem is hátrálok.
 Szeretnék gátat vetni a féktelen pusztulásnak. Őrzöm, ébresztem elárvult 
népemet, s emelt fővel várok a virradatra.

 Siklósi András

---

---

EDVARD BENES

EDVARD BENES , VOLT CSEHSZLOVÁK KÖZTÁRSASÁGI  ELNÖK DEKRÉTUMAIA NÉMET ÉS MAGYAR NEMZETI KISEBBSÉGŰ ÁLLAMPOLGÁROK ALAPVETŐ EMBERI JOGAI ELLEN

I. Előzmények

         Történelmi tény, hogy az 1918-ban létrehozott  Csehszlovák Köztársaságnak a  szlovákiai magyarság elleni  politikai és gazdasági elnyomás egyik leghatékonyabb eszköze az ún. I. földreform volt. A földreformot szabályozó  215/1919 számú, 1919. április 16-án kelt  törvény, mint kisajátítási törvény került a köztudatba, amelynek  alapján minden  150 hektár felettimezőgazdasági terület, illetve minden  250  hektárnál nagyobb egyéb földterület  az állam tulajdonába került.

      Ezen "agrárreform" lebonyolítása  egyrészt  a magyar nemzetiségű birtokosréteg gazdasági   erejének  megtörése mellett  egy folyamatos  és nagyarányú  etnikai-nemzetiségi  átrendeződést idézett elő  Szlovákia és Kárpátalja  magyarok lakta vidékein. 

      A gyakorlatban ez az átrendeződés már az 1920 évek elején csehek, morvák és szlovákok betelepítésével létrehozott telepesfaluk kialakításával kezdődött  el. Az  összefüggő és zárt magyar etnikum településszerkezetének a megbontása leginkább a Csallóközben, Komárom, Ipolyság és Léva környékén, valamint Pozsony és Érsekújvár között  történt.

      Jogi keretet a telepítéshez nélkülözhetetlen földhöz az  1920. január  30-én kelt   81/1920 számú törvénycikkely,  az ún.  k i u t a l á s i  törvény adta meg, amely   kategóriákba   sorolta be a földkiutalásra jogosult   személyek csoportját, különösképpen kiemelve a "legionáriusok  és a csehszlovák fegyveres erők tagjait, azok leszármazottjait,  valamint a háborúban elestek" körét.

 A földek kiutalása az e  célra létrehozott  Állami Földhivatal  hatáskörébe tartozott.

      Ma  már bizonyítható tény, hogy a jelenlegi Szlovákia területén  " kiutalt földek"  hivatalosan megszabott árát a kedvezményezett telepesek jelentős része sohasem fizette ki. Ezen állítást teljes mértékben  igazolják a telekkönyvi birtoklapok, amelyekben  még 1995-ben  is sok esetben az eredeti magyar nagybirtosokat  vezették és mutatták ki,  mint  tulajdonosokat.

      Az  I. földreform  keretében  a csehszlovák állam által politikai célzattal létrehozott telepesfalvak  megléte  gazdaság-politikai  és etnikumátrendező  történelmi valóság,  amely  az ún. Benesi  dekrétumokkal  tetőződött.

II. Benesi dekrétumok

    

      Benesi dekrétumok a gyűjtőneve mindazon  elnöki rendeleteknek,  amelyeket  Dr. EdvardBenes, köztársasági elnök a II. világháború  alatt, valamint   1945.  májusa  és  októbere között bocsátott ki. 

Ezeket a dekrétumokat  az  1945. október 28-án  megalakult  ún. Ideiglenes Nemzetgyűlés  erősítette meg, mégpedig   az  általa 1946. március 28-án jóváhagyott  alkotmánytörvénnyel.

III. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés

létrehozásának diszkriminatív volta

        Az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrejötte kizárólagos etnikai alapon történt.   Az 1945. augusztus 25-én kelt  48. számú kormányrendelet 6. cikkelye szerint mind a választók, mind a választhatóak kizárólag cseh , szlovák vagy más szláv nemzetiségű állampolgárok lehettek, ésezen jogszabály  7. cikkelye szerint a megválasztott képviselők is.

      A német és a magyar nemzetiségű személyek nem választhattak és nem voltak választhatóak tekintettel arra a körülményre, hogy az  1945. augusztus 2-án kelt  33. számú elnöki alkotmánydekrétum  1. paragrafusa alapján,   minden német  és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár  1945. augusztus 10. napjával  elveszítette csehszlovák állampolgárságát.

IV. A diszkriminációs dekrétumok

     A folyamatosan kibocsátott elnöki dekrétumok alapján megszűntetésre lettek ítélve a magyar és német iskolák, tilos volt magyar és német nyelven istentiszteletet szolgáltatni.

      A Benesi dekrétumok legsúlyosabb rendelkezéseit a német és magyar kisebbség egészére vonatkozó kollektív háborús bűnösökként történő megbélyegzése, valamint e jogi alapállásból történő mindennemű vagyoni javaik elkobzása jelentette. Mindezt egyértelmű megtorlási szándék motiválta, a német és a magyar kisebbségek gazdasági-politikiailikvidálásának hathatós eszközeként, amelyre alig van példa az újkori civilizáció történetében.

A rendelkezés egyúttal  retroaktív hatállyal,   1945. március  l-vel lépett életbe.

      Ugyanezen dekrétum alapján az elkobzott vagyon szétosztás alá esett etnikai alapon  cseh,  szlovák és más  szláv nemzetiségű személyek javára.

      Ez a 108/1945 számú elnöki dekrétum, illetve Szlovákia területére vonatkoztatva a  Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945 számú törvényerejű rendelete  szolgáltatták a jogi keretet  az ún. II. földreform végrehajtásához és  újabb telepesfalvak létrehozásához az elkobzott magyar mezőgazdasági birtokokon. A magyaroktól elkobzott földbirtokokon az ún. II. földreform  keretében létrehozott szlovák  telepesfalvak további etnikai-nemzetiségi átrendeződést  idéztek elő Dél-Szlovákiában.

      A kisemmizett német kisebbséget karhatalommal zavarták ki az országból, kötelezően hátrahagyva minden vagyonát, ami megcáfolhatatlan történelmi tény.

      A vagyonától megfosztott, áttelepítésre ítélt, nagyságrendileg  100 000 magyar nemzetiségű személyt  akarata ellenére  áttelepítették Magyarországra, és  Szlovákiában maradt  vagyonába az arra  jelentkező szlovákokat  telepítették át Magyarországról.

      A munkakötelezettséget elrendelő dekrétumra hivatkozva  vagyontalan ill. szegénysorsúmagyarokat  1945-1946 telén Csehországba deportálták  ún. közhasznú munkára. Valójában karhatalommal tehervagonokba terelték a kijelölt családokat, tekintet nélkül asszonyokra, gyermekekre, öregekre, csecsemőkre, és cseh valamint morva parasztokhoz vitték őket cselédeknek.

      A telepeseknek való földjuttatást  az állam feltételekhez szabta, melyek nevezetesen a  földhöz kötött állandó lakhely, a juttatási ár kifizetése, valamint a juttatott föld megművelése voltak.

      A mezőgazdaságban az 1949-1951-es években  végrehajtott szocialista kollektivizációeredményeképpen minden mezőgazdasági földterület kötelezően   közös, szövetkezeti használatba ment át.

Ugyanígy az államra szállt át   a politikai perzekúció elől  az emigrációba menekülő személyek hátrahagyott tulajdona is.

     

      Az illetékes államigazgatási szervek az 1950-es évek végén  határozattal megvonták a visszatelepült szlovák telepesektől  a juttatott földekhez való jogviszonyt.

Ugyanis a földjuttatás ténye mint  ingatlanszerzési jogi titulus az eredeti földjuttatási  feltételek megszegése végett nem került  telekkönyvezésre. Maga földelvonás ténye  jogszerű volt az akkor érvényben levő polgári jog, valamint a közigazgatási jog szerint is.

V. Részleges kárpótlás és a

Benesi dekrétumok máig tartó hatásai

      Az  1989-es politikai fordulat után a Csehszlovák parlament 1991 június 24-i hatállyal fogadta el a  229/1991 T.t. számú  földtörvényt. Ezen jogszabály volt hivatott kárpótolni a diszkriminatív és emberi jogokat tipró  Benesi dekrétumokat, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945 számú elkobzási törvényrendeletét.

      A fentnevezett földtörvény úgy rendelkezett,  hogy záros határidőn belül, Csehszlovákia területén állandó lakhellyel bíró állampolgárok  a megszabott feltételek teljesítése mellett, visszaigényelhették   az államra átszállt földtulajdonukat.  A szóban forgó földtörvény azonban az idevonatkozó Benesi dekrétumokat  nem hatálytalanította, csupán úgy rendelkezett, hogy a  továbbiakban  az I. földreformot szabályozó 215/1919 számú törvény, valamint   a Szlovák Nemzeti Tanács   104/1945 számú  konfiskációs  rendelete alapján már nem lehet eljárni .

      Ezen "demokratikusnak" nevezett földtörvény szerint  az elkobzott földtulajdon  csupán  50 hektár  terjedelemben,  míg minden más  titulusból   az államra átszállt  földbirtok 250 hektárfelső határig volt visszaadható. Mivel a vagyonelkobzás csak a német és a magyar kisebbséget érintette, a demokratikusnak deklarált földtörvény  ismételten legalizálta  az etnikai alapon történő megkülönböztetést.

      Egyidejűleg  felszínre került  a Benesi dekrétumokkal életre keltett vita az elkobzott   mezőgazdasági  földtulajdon birtoklásáért, ugyanis jogigénnyel léptek fel azon szlovák telepesek is, akik annak idején a  juttatásról lemondtak  és  a kiutalt földeket elhagyva visszatelepültek eredeti lakhelyükre.

      Az állam hatalmi szóval újból beavatkozott a földtulajdonlás  elrendezésébe.  A parlament a 93/1992 T.t. számú földtörvény-módosítással megszüntette  a visszaigényelhető 250 hektárosfelső határt és törvénybe iktatta  a   v é l t  földtulajdonosi státuszt. A gyakorlatban ez a magyaroktól elkobzott és   szlovák telepeseknek juttatott, majd általuk elhagyott  és részükre  sohasem telekkönyvezett  földekhez  való  igényt  emelte  újból  törvényerőre.

      Az eredeti földtörvényt   még a Cseh és Szlovák  Föderatív köztársaság parlamentje hozta meg.  1993. január 1-el önállóvá vált Szlovákia, melynek parlamentje által elfogadott és 1993. augusztus 26-val  hatályba lépett   186/1993 T.t. számú újabb törvénymódosításával visszaállította a 250 hektárig  visszaadható összterületet  az addig rendezetlen  restitúciósigények esetében.

     

 A Cseh köztársaság mind a mai napig a teljes elkobzott vagyonokat  kárpótolja, területi korlátozás nélkül.

   

      Elvitathatatlan tény, hogy  még 2002. februárjában is jelentős   az elkobzott vagyonok visszaállítását kérelmező,  e l b í r á l a t l an  igények  száma.      

      Azokat a   250 hektár feletti földterületek visszaigénylőit, akik jogigényéről  az illetékes földhivatalok 1992. február 18-a és 1993. augusztus 26-a  között még nem hoztak döntést, állami diszkrimináció révén ismételten  megfosztották     az eredetileg elkobzott és a kárpótlásra jogosult  földvagyon különbségével.

      A Szlovákiában meglevő füldtulajdonláshoz kapcsolható, nemzeti-politikai feszültség ellensúlyozására az állam újabb beavatkozást eszközölt. A Szlovák parlament  általa meghozott   180/1995 T.t.számú törvényével jogi keretet biztosított  az ún. vélt tulajdonosi viszony legalizálására.  Elbirtoklás  jogcímén és állami költségen  a juttatott szlovák telepesek 50 évvel a Benesi dekrétumok kihirdetése után válnak az elkobzott földek tulajdonosaivá.  Az idézett törvény kimondja, hogy az elbirtoklási igény csak akkor megalapozott, amennyiben a vitatott föld  nem esik  a 229/1991 számú földtörvény szerinti restitúciós eljárás alá.

      A magyar nemzetiségű  állampolgárok  restitúciós igényének gátolására az illetékes állami hivatalok más törvényellenes eszközhöz is folyamodnak. Megfellebbezhetetlen közigazgatási határozattal megszakítják  a restitúciós folyamatot, miközben  egy másik állami hivatal meghozza az elbirtoklási határozatot a  juttatott telepesek javára. Az így megszerzett tulajdonjog kataszteri bejegyzésre kerül, és ez a joghelyzet azután  már mint törvényes akadály  meggátolja az eredetileg elkobzott földek tulajdonjogának a visszaállítását

      Az ilyen törvénysértő eljárásnak az a következménye, hogy a magyar kisebbséget   megfosztják  és örökre  elszakítják  eredeti,  ősi  földterületeiktől.

      Az illetékes közigazgatási szervek  állandó jogi és  metodikai  támogatást élveznek az államhatalmi szervek részéről.  Az ilyen államhatalmi  utasítások közül a legkirívóbb az 1996. június 6-án  kelt   " jegyzőkönyv"  amely a Szlovák kormányhivatal, a Legfelsőbb bíróság, a Pozsonyi kerületi bíróság, a Pozsony-vidéke földhivatal, valamint a hivatalosan metodikai szerepet betöltő Földügyi minisztérium képviselőinek a közös  jogállására épül. Noha ez a  jegyzőkönyv nem bír semmilyen jogerővel, ugyanis sohasem volt kihirdetve  a hivatalostörvénytárban mint érvényes jogszabály, a rá való hivatkozás alappillére a földhivatalok eljárási módozatának. Maga az egybegyűltek összessége  nem egy  törvény által létrehozott  testület, tehát jegyzőkönyvezett véleménye legfeljebb szakmai jellegű értekezés. A jegyzőkönyvresuméja, hogy a telepeseknek a juttatott földről való lemondása, ill. annak az 1950-es évek végén az állami szervek általi  megvonása  hatáskörbeli túllépés volt,  s  ezért érvénytelen. Jogállamban viszont egy jogerős, megfellebbezhetetlen döntés  megszüntetése, amely  vélhetően   ab ovo   törvénysértő,  kizárólagosan bírósági hatáskörébe  tartozik.

      A metodikai szerepet betöltő földművelésügyi miniszter, Pavel Koncos, aki  a szlovák kormány tagja, körlevelekben (pl. 1866/2001-100 számú, 2001.6.14-én kelt levele) instruálja a kerületi elöljárókat, hogy miként lehet és kell visszautasítani az elkobzott vagyonok visszaadására  érvényesített  restitúciós  igényeket.

  Azok a volt csehszlovák állampolgárok, akik mindennemű vagyonukat hátrahagyva kényszerűségből hagyták el hazájukat és váltak más állam polgáraivá, semmiféle kárpótlásban nem részesülhetnek.

Párkány, 2002. február 16-án

                                                                   A Magyarok Világszövetsége

                                                                   Szlovákiai Országos Tanácsának

                                                                                   Közgyűlése 

  

         

Melléklet

Edvard Benes  dekrétumai  a német  és magyar etnikum emberi jogai  ellen.

-         1945.május 19-én kelt  5. számú dekrétuma

" az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi  ügyletek       érvénytelenségéről,  továbbá a  németek,  magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről."

-  1945. június 21-én  kelt 12. számú dekrétuma

"  a németek, a magyarok, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgős elosztásáról."

- 1945. június 19-én  kelt  16. számú dekrétuma

" a náci bűnösök, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli népbíróságokról."

- 1945. július 20-án   kelt  28. számú dekrétuma

" a németek, a magyarok és az állam más ellenségei  mezőgazdasági földjeinek cseh, szlovák és más szláv földművesekkel  való betelepítéséről."

-         1945. augusztus 2-án  kelt  33. számú  alkotmánydekrétuma

"a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről."

/ Ezen alkotmánydekrétum volt a jogalap a német és a magyar  nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának  az elvonásához,  elveszteséhez./

-   1945. augusztus 25-én kelt  47. számú  dekrétuma

"  az  Ideiglenes Nemzetgyűlés létrehozásáról"

-   1945. szeptember 19-én kelt 71. számú dekrétuma

" azon személyek munkakötelezettségéről, akiktől megvonták  csehszlovák állampolgárságukat."

/ A 3.cikkely  utolsó mondata alapján   " a munkára való beosztásról  szóló döntés   végérvényes "…     tehát fellebbezhetetlen  volt.

-  1945. szeptember 25-én kelt  81. számú dekrétuma

"  az egyletekkel kapcsolatos némely intézkedések"

/Ezen dekrétum alapján történt meg  a német és magyar egyletek, társulások feloszlatása és vagyonának  konfiskálása./

-  1945. október   4-én  kelt   105. számú dekrétuma

" a közalkalmazottak tevékenységét átvizsgáló  megtisztító bizottságokról"

/ A közalkalmazottak kizárólag  cseh, szlovák vagy egyéb szláv nemzetiségűek lehettek és büntetendő cselekedetnek számított, amennyiben  német vagy a magyar  nemzetiséghez   tartozónak vallotta magát./

-  1945. október 25-én  kelt   108. számú dekrétuma

"az ellenséges vagyon elkobzásáról  és a nemzeti újjáépítési alapokról"

/ Ezen dekrétum alapján történt meg   a német és magyar jogi és természetes személyek  mindennemű vagyonának konfiskálása  mint  ellenség, kollektív bűnösök terhére.  Továbbáezen dekrétum alapján történt  a konfiskált német és magyar vagyon szétosztása és az abba  való betelepítés  cseh, szlovák és a dekrétum szerint arra érdemes  természetes valamint jogi személyek javára./

      A  Szlovák Nemzeti Tanács  Szlovákia területére vonatkozó  törvényerejű rendeletei,

-   1944. szeptember 6-án kelt  6. számú  törvényerejű rendelete

" a német és a magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és istentiszteleti nyelvének rendezéséről"

/ Megszűntek a német és a magyar iskolák. Tilos volt német és magyar nyelven  istentiszteleteket  tartani. /

-  1945.  június  5-én kelt     50. számú  törvényerejű rendelete

"a vagyon  állami  kezelés alá helyezéséről"

/ Az államilag megbízhatatlan személyek, nevezetesen a német és a magyar nemzetiségű  személyek  Szlovákia  területén  található  mindennemű  vagyona állami kezelésbe megy át,  kivéve az ingó és az ingatlan mezőgazdasági vagyont,  személyi ingóságokat./

-         1945. augusztus 23-án kelt  104. számú  törvényerejű  rendelete

" a németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról"

/Ezen rendelet alapján történt meg egyidejűleg a németek és a magyarok teljes mezőgazdasági vagyonának az elkobzása, annak szétosztása főleg belső telepítés   céljaira, valamint  külföldről  hazatelepülő  szlovákok  számára. Így az ún.  II. földreform következményeképpen továbbitelepesfalvak jöttek létre az elkobzott  magyar földeken. A juttatás feltételeihez tartozott a helyhez kötöttség, a juttatási ár kifizetése,  valamint a földek megművelése./

      A felsorolt dekrétumok és rendeletek  csupán töredékét képezik  azon jogszabálycsomagnak, melyet  még ma is "Benesi dekrétumok"  gyűjtőnév alatt ismer a világ.  Az idézett dekrétum ill. rendelet megnevezése híven tükrözi annak szellemét,  küldetését  és végrehajtását,  mint   de iure,  mint de facto.