Az elefánt betévedt a porcelán boltba, és tört zúzott, de a végére kitanulta a porcelánfestést

Az elefánt betévedt a porcelán boltba, és tört zúzott, de a végére kitanulta a porcelánfestést

A kistimi katasztrófa

Noha a Szovjetunióban már 1989-ben megszüntették a kistimi atomkatasztrófa „titkos” minősítését, a világ közvéleménye többnyire ma sem nagyon tudja, hogy a csernobili és a fukusimai robbanást megelőzte a hatását tekintve a nukleáris ipar történetének harmadik legsúlyosabb balesete. Ezt idézi fel cikkében KULCSÁR ISTVÁN.

A Majak nevű, számos üzemet magába foglaló vegyi kombinátban 1948-ban kezdtek plutóniumot gyártani a szovjet nukleáris fegyverekhez. Ezenkívül máig is itt kezelik az atomerőművek és a hadihajók reaktorainak kiégett fűtőelemit. A kombinát az Urál hegység keleti oldalán, egy Cseljabinszk–40 fedőnéven szereplő, valójában Ozjorszk nevű, korábban szigorúan titkos városban működik, amelyet azelőtt még a térképeken sem tüntettek fel. Az atlaszokban feltüntetett legközelebbi város Kistim, így ez lett az évtizedekig elhallgatott nukleáris baleset általánosan elfogadott neve.

A robbanás kiváltotta tragédia 1957. szeptember 29-én, helyi idő szerint 16 óra 22 perckor kezdődött. Visszaemlékezéseiben A. A. Katuzov gépészeti főmérnök idéz egy beszélgetést, amelyet a veszélyes nukleáris hulladék tárolására szolgáló tartály építésekor folytatott V. A. Szaprikinnal, az építkezés főmérnökével. „Nem süllyed ez el a saját súlya alatt?” – kérdezte mosolyogva. Én tréfálkozva ezt feleltem: „Ráengedhet akár egy mozdonyt is, a szerkocsival együtt.” 

A 300 köbméter befogadóképességű, rozsdamentes acélból készült, henger alakú tartályt egy betonköpenyben a tíz méter mély munkagödörbe süllyesztették, és felülről 160 tonna súlyú borítással látták el, amelyre két méter vastagságban még földet is döngöltek. Mozdonyos teherpróbának természetesen nem vetették alá, de amikor az ellenőrző berendezés meghibásodása következtében leállt a hűtés, a tartály felrobbant (a robbanás ereje 80-90 tonna trotilnak felelt meg), és 80 köbméternyi 20 millió curie aktivitású radioaktív izotópot tartalmazó anyag került a levegőbe. Ennek egy része 1-2 kilométeres magasságba emelkedve felhőt alkotott, amelyet a szél 10-11 óra leforgása alatt a robbanás helyétől északkeleti irányban 300-350 kilométeres távolságba sodort, és ott lecsapódott. A nukleáris szennyezés beborította a kombinát több üzemét, egy laktanyát, egy tűzoltóállomást és egy kényszermunkatábort, továbbá egy 23 ezer négyzet-kilométernyi (kb. öt magyar megyényi) területet, amelynek 217 településén 270 ezer ember élt.

„Sarki fény”

Három nap múlva küldöttség érkezett Moszkvából a baleset okainak kivizsgálására és a mentesítési munkák irányítására, amelyet J. Szlavszkij középgépipari (értsd: hadiipari) miniszter vezetett. Sok ezer katonát, polgári lakost vezényeltek a helyszínre, akik segítettek a lakosság kitelepítésében (ami csak 7-14 nappal a baleset után kezdődött meg), részt vettek a sugárzásnak kitett háziállatok leölésében, a radioaktív hulladékkal szennyezett talaj eltávolításában.

A balesetről semmiféle hivatalos információt, még egy rövidke hírt sem tettek közzé, igaz, a dezinformációról gondoskodtak. Miután a robbanás nyomán magasba emelkedett narancssárga-vörös színű füstoszlopot egészen messziről is lehetett látni, a cseljabinszki megyei újságban az e vidéken fölöttébb ritkán jelentkező sarki fényről szóló színes hírt tettek közzé. A rendkívüli esetnek azonban így is híre ment a Szovjetunióban, hiszen a károk felszámolásában sok ezer ember vett részt, és bár velük titoktartási kötelezvényt írattak alá, annak teljes mértékben nem tudtak érvényt szerezni. A Majak vezérigazgatója, Vitalij Szadovnyikov ellen a környezetvédelmi szabályok megsértése címén az ügyészség eljárást indított, amely 2006-ban amnesztivával zárult.

Fél esztendő is beletelt, amíg Nyugaton megjelent az első információmorzsa az uráli atombalesetről. Elsőként a Berlingske Tidende című dán lap adott róla hírt, de meglehetősen pontatlanul: a szomszédos országokban mért radioaktív lecsapódás alapján szovjet légköri atomrobbantást sejtetett a cikk a jelenség mögött. Nem sokkal később az Egyesült Államok Los Alamos-i Nemzeti Laboratóriuma jelezte, hogy egy nagyszabású hadgyakorlat során a Szovjetunióban nukleáris robbantást hajtottak végre. 

Hiteles, rövid beszámoló a történtekről első ízben csak húsz évvel később jelent meg a New Scientist című angol tudományos folyóiratban egy szovjet ellenzéki aktivista, a biológus Zsoresz Medvegyev tollából. 1979-ben az Egyesült Államokban kiadták Medvegyev részletes tanulmányát Nukleáris katasztrófa az Urálban címmel. Az ezt követő amerikai kutatások már olyan tényezőkre is támaszkodtak, mint például a szóban forgó térség térképei a baleset előtt és után. Ezekről ugyanis nemcsak települések tűntek el, hanem az Ozjorszk közeli Tyecsa folyó alsó folyása mentén volt víztározók és csatornák is. Az amerikai tudósok még a vidék régebbi és újabb halászati statisztikáit is tanulmányozták.

A Szovjetunióban első ízben csak a peresztrojka idején, 1989 júliusában, a Legfelső Tanács ülésszakán beszéltek nyíltan a kistimi katasztrófáról. A parlament különbizottságot hozott létre a történtek feltárására, majd a vizsgálat eredményét a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség rendelkezésére bocsátották.

A nukleáris baleset károsultjainak az utóbbi időben külön nyugdíjat folyósítanak. A katasztrófa okozta sugárbetegségben a robbanást követő tíz napban kétszázan haltak meg. A további áldozatokról nincs, de nem is lehet pontos kimutatás, hiszen hitelesen nem állapítható meg, hogy a közeli települések lakóinak, illetve a károk felszámolását végzőknek a szervezetében azóta is jelentkező, sokszor végzetes daganatos megbetegedések a nukleáris sugárzás következményei-e. Egyes becslések szerint a baleset hatásaként összesen mintegy 250 ezer embert ért káros mértékű radioaktív sugárzás.

Túlélők

F. Bajramova (bizonyára a Szolzsenyicin-mű címét parafazálva) A nukleáris szigetvilág címmel jelentette meg néhány éve Oroszországban a kistimi tragédia túlélőinek visszaemlékezéseit. Ezekből a vallomásokból sorra az derül ki, hogy a robbanáshoz közeli falvak lakóinak és a mentésre érkezőknek eleinte fogalmuk sem volt arról, hogy voltaképp mi történt, hogy mitől van kínzó fejfájásuk, mitől ömlik orrukból a vér, miért romlott meg hirtelen a látásuk. Azok már későbbi megállapítások, hogy „a nagymamám azután megbetegedett nyirokmirigyrákban, és meghalt”, „az iskolai osztályunkból a többség azóta meghalt rákban, aki pedig életben maradt, az nagyon beteg, az asszonyok meddőségben szenvednek”, vagy hogy „a mentesítésben velem együtt részt vett egykori sorkatona bajtársak közül már csak hárman vagyunk életben, mindhárman rokkantak”.

Bár 1958 óta, amikor a szovjet atombomba atyjaként elhíresült Igor Kurcsatov akadémikus „legfelső szinten” (nyilván magánál Hruscsov első titkárnál) elérte, hogy az állam hozzon létre külön sugárbiztonsági intézményt, a Majak kombinátban továbbra is szép számmal fordultak elő üzemzavarok. Ezek többsége azonban csak alacsony fokozatú volt, és többnyire nem követelt halálos áldozatokat.

Elismerte a „rákos falvak” létezését a kínai vezetés

Elismerte a kínai vezetés, hogy az elmúlt évtizedek ellenőrizetlen környezetszennyezése több tucat „rákos falu” kialakulásához vezetett az országban.

Az elmúlt években a mérgező és veszélyes vegyi szennyezés számos környezeti katasztrófához vezetett, s komoly egészségügyi és társadalmi problémákat okozott, köztük „rákos falvak” kialakulását – fogalmazott a környezetvédelmi minisztérium.

Ez az első alkalom, hogy a kínai vezetés elismerte a jelenség létezését, a környezetvédő aktivisták korábban évekig hiába kampányoltak ez ügyben az interneten.

A gyűjtőfogalom többnyire ipari központok, gyárak mellett fekvő településeket takar, amelyek lakói a létesítmények károsanyag-kibocsátása következtében betegszenek meg.

A minisztérium most részletes listát is közölt a „rákos falvakról”. Eszerint ezekből több mint harminc ilyen van ma az országban, túlnyomó részük a keleti és középső tartományokban.

Nem hivatalos becslések szerint valódi számuk jóval magasabb, akár a több százat is elérheti.

A minisztérium ötéves tervet tett közzé a környezetre ártalmas vegyi anyagok jelentette veszélyek megelőzését és szabályozását illetően. A központi tanulmány szerint jelenleg mintegy 40 ezer vegyi anyag van használatban az országban, köztük olyanok is, amelyeket a fejlett országok már rég kivontak a forgalomból. Ezek közül legalább háromezer mérgező vagy szennyező, a vezetés első körben 58 előállítását és használatát tiltaná be. Szintén szigorításra szorul a szennyező vállalatok ellenőrzése és a környezetvédelmi szabályok betartásának felügyelete – áll a dokumentumban.

Az egészségügyi minisztérium február eleji statisztikái szerint a rák jelenleg vezető halálok Kínában, a betegség 2,7 millió ember halálát okozza évente, s minden évben 3,12 millió új rákos megbetegedést regisztrálnak. A lista élén a tüdő-, a máj- és a gyomorrák áll – derül ki a statisztikákból.

Rákot okoznak a génmódosított növények - itt a bizonyíték

Daganatok és szervkárosodások alakultak ki az egész életükben génmódosított kukoricával etetett, vagy a Roundup nevű gyomirtóval kapcsolatba került kísérleti patkányoknál - állítják francia kutatók tanulmányukban.

Bár a kutatás vezetőjét korábban a génmódosított növények előállításának kritikusaként ismerték meg, ami a szakértők egy részét kétkedésre készteti, az eredmények minden bizonnyal újabb vitát indítanak a GM-növények biztonságosságáról - írta az MTI.

A tanulmány a Food and Chemical Toxicology című szakfolyóiratban jelent meg, valamint egy londoni sajtótájékoztatón is ismertették a szerzők. Szokatlannak tekinthető, hogy a kutatók nem engedték kommentálni dolgozatukat.

Gilles-Eric Seralini, a franciaországi Caeni Egyetem munkatársa és kutatócsoportja szerint az NK603 jelű, a Roundup nevű gyomirtószert jól tűrő, génmódosított kukoricával etetett, vagy a szóban forgó gyomirtószert tartalmazó vízzel itatott kísérleti állatok korábban pusztultak el, mint normál étrenden tartott társaik. A szer koncentrációja az ivóvízben nem haladta meg az Egyesült Államokban engedélyezett szintet.

A GM-étrenden tartott állatoknál gyakrabban alakultak ki daganatok, ahogyan a máj- és vesekárosodás is nagyobb arányban fordult elő közöttük. A kutatók elmondták, hogy a hím patkányok 50 százaléka, a nőstényeknek pedig 70 százaléka idő előtt pusztult el, míg a kontrollcsoportban ez az arány a hímeknél 30, a nőstényeknél pedig csupán 20 százalék volt.

Seralini egyike volt azoknak, akik aggodalmukat hangoztatták a génmódosított kukoricaváltozat biztonságosságát illetően egy 2009-ben közzétett rövidebb tanulmányra alapozva. Mostani eredményeikkel egy lépéssel előrébb kerültek, hiszen a kísérleti állatokat teljes, körülbelül 2 éves életciklusukon keresztül nyomon követték.

A GM-kukoricafajtát kifejlesztő és forgalmazó Monsanto a korábbi kritikákra úgy reagált, hogy a francia kutatók "megalapozatlan következtetésre" jutottak. Seralini viszont úgy véli, hogy a patkányok teljes életciklusát végigkövető mostani teszt valósághűbb képet ad a kockázatokról, mint a megelőző, csupán 90 napos etetési kísérletek, amelyekre a GM-növények engedélyezését alapozták.

A Magyar Természetvédők Szövetségének egy korábbi közleménye szerint a genetikailag módosított növényektúlnyomó részét arra fejlesztették ki, hogy tűrőképességgel rendelkezzenek a totális gyomirtó szerekkel szemben, ilyen például a Monsanto Roundup Ready szójája, ami túléli a glüfozát hatóanyagú gyomirtót. Ezek a fajták, mint a génmódosított szója, kukorica és gyapot egyre inkább uralkodóvá váltak az Egyesült Államok növénytermesztésében, így nagymértékben nőtt a Roundup gyomirtó szerrel permetezett területek nagysága. A megnövekedett növényvédő szer használat a glüfozát rezisztens gyomok gyors kialakulását és elterjedését idézte elő. Ezen növények elpusztításához még nagyobb mennyiségben kell tehát gyomirtó-szereket használni.

Szálló por: itt fulladunk bele

A legtöbb magyarországi mérőállomáson emelkedő szállópor-szennyezettséget mértek tavaly – mondta az Országgyűlés Fenntartható fejlődés bizottságának hétfői ülésén a Vidékfejlesztési Minisztérium (VM) főosztályvezetője.

A PM10 (kisméretű szálló por) szennyezettség növekedésének egyik oka a lakossági fűtés, a földgázról ugyanis egyre többen állnak át a vegyes, illetve a szilárd tüzelésre, és ennek kibocsátása jelenik meg az adatokban – ismertette Dobi Bálint. Ez a tendencia az Európai Unió más országaiban is megfigyelhető – tette hozzá.

A főosztályvezető elmondása szerint a másik fontos tényező a meteorológia: a tavalyi év rendkívül száraz volt, a kevés csapadék nem tudta az előző évekhez hasonlóan kimosni a légkörből a szennyeződéseket – írta az MTI.

Az országban 56 műszerrel mérték a PM10-szennyezettséget, a 2011-es összesített adatok szerint minden mérőállomáson előfordult, hogy az éves határértéket meghaladó volt a szennyezettség.

A legtöbbször, 127 alkalommal Pécsett, a Szabadság úti mérőpontnál tapasztaltak a 40 mikrogramm/köbméter éves határértéknél rosszabb adatokat, de gyakran a határértéknél többet mutattak a műszerek Kazincbarcikán és Miskolcon is.

A jogszabályok szerint évente 35 alkalommal léphető túl az éves határérték, amikor egy napon belül megengedett az 50 mikrogramm/köbméteres érték. A kedvezőtlenül alakuló légszennyezettség miatt a 35 napos limitet is túllépték a mérési pontok 80 százalékánál – közölte Dobi Bálint.

A főosztályvezető elmondta: az idei évről még nem lehet átfogó képet adni, de a kedvezőbb meteorológiai helyzetnek köszönhetően várhatóan jobbak lesznek az összesített adatok a tavalyinál.

A belélegezhető méretű részecskék a légutakba bejutva komoly egészségkárosodást okozhatnak.

Az ülésen a VM főosztályvezetője tájékoztatta a bizottságot a PM10 csökkentésének ágazatközi intézkedési programjáról szóló, tavaly elfogadott kormányhatározat végrehajtásáról. Több képviselő javaslatára a testület végül úgy döntött, hogy írásos tájékoztatást kérnek az intézkedési programban foglaltak végrehajtásának állásáról, ezután térnek vissza a témára.

Mérföldkőhöz ért a kínai űrprogram

Kínai űrhajósok először hajtottak végre kézi vezérléssel dokkolást a világűrben Föld körül keringő két űreszköz – a Sencsou-9 (Shenzhou-9) űrhajó és a Tienkung-1 (Tiangong-1) űrállomásmodul – között, jelentette a kínai média vasárnap.

Az összekapcsolásra, amelyet a kínai űrprogram mérföldkövének tartanak, másodpercenként 7,8 kilométeres sebességű keringés mellett került sor közép-európai idő szerint 6 óra 42 perckor. A Sencsou-8, illetve a Sencsou-9 űrhajókkal korábban automatikus vezérlésű dokkolást végeztek. A kézi vezérlésű dokkolást a Földön szimulátorokon több mint 1500 alkalommal gyakorolták.

A Sencsou-9 űrhajót június 16-án indították útnak az északnyugat-kínai Góbi sivatagban lévő űrközpontból és űrhajósai június 18-tól tartózkodtak a Tienkung-1 fedélzetén. Vasárnap visszatértek az űrhajóra, eltávolodtak az űrállomásmodultól, majd fokozatosan végrehajtották küldetésük legfontosabb feladatát.

Az űrhajó kézi irányítással történő összekapcsolásának képessége rendkívül fontos a jövőbeni űrkutatás biztonsága szempontjából, s azt jelenti, Kína kész arra, hogy embereket és rakományt szállítson egy űreszközre - állapították meg a kínai központi televízió (CCTV) kommentátorai.

A legfrissebb jelentések szerint a három űrhajós Liu Jang (Liu Yang), Kína első nő űrhajósa, a parancsnok Csing Haj-pong (Jing Haipeng) és Liu Vang (Liu Wang) az űrhajóból visszatér a kísérleti űrállomásmodulra és várhatóan a jövő hét péntekig folytatja munkáját az űrben.

Kína űrprogramjának jelenlegi szakaszában még az idén útnak indítják a Sencsou-10 űrhajót, majd a harmadik szakaszban megépül a Tienkung-2 és Tienkung-3 űrlaboratórium, s a tervek szerint 2020 körül megkezdi működését Kína első űrállomása.

A Marsra készülnek a kínaiak

A Holdat, a Marsot és a Vénuszt célozták meg Kína nagyszabású űrkutatási tervei.

Kína 2003-ban harmadikként lépett azoknak az országoknak a sorába, amelyek saját űrhajón juttatták asztronautájukat a világűrbe. Három évvel később a kínai űrszonda Hold körüli pályára állt, 2008-ban kínai asztronauta megvalósította első űrsétáját. Az idén vasúti vagon méretű modult, a jövőbeli kínai űrállomás első elemét küldik a világűrbe.

Kína még mindig jócskán le van maradva az Egyesült Államok mögött, ami az űrkutatási technológiát illeti, viszont előnyt jelentenek az ország pénzügyi lehetőségei, valamint az előrelátó tervezés. Míg az amerikai űrkutatási program a költségvetési szempontoknak vagy a kormányváltásnak eshet áldozatul, a gyorsan fejlődő Kínát a jelek szerint nem akadályozzák ilyen korlátok.

A kínai űrállomást 2020-ra tervezik megnyitni, akkor, amikor a tervek szerint bezárják a futballpálya méretű nemzetközi űrállomást (ISS), amelyet az Egyesült Államok, Oroszország, Kanada, Japán és tizenegy további európai ország működtet. Amennyiben Amerika és partnerei nem találják ki addig, hogy mivel és hogyan helyettesítsék az ISS-t, Kína lesz a világ egyetlen állama, amely állandó emberi jelenlétet képes biztosítani a világűrben.

"Kína 20-40 éves lemaradásban van az Egyesült Államok mögött az űrprogramok terén, és nem kívánjuk az amerikai űrdominanciát megkérdőjelezni" - hangsúlyozta Ho Csiszung (He Qisong), a Sanghaji Politika- és Jogtudományi Egyetem professzora, hozzátéve, hogy az űrkutatási programnak a nemzeti önbecsülés szempontjából van igen nagy jelentősége Kínában.

A kínai program néhány eleme - történetesen, amikor négy évvel ezelőtt földi indítású rakétákkal "lőtték ki" a kiszolgált műholdakat - aggodalmat váltott ki az Egyesült Államokban és más országokban, ugyanis a szakértők szerint ilyen cselekmények űrfegyverkezési versenyt indukálhatnak. "Az űrtechnológia egyaránt alkalmazható békés és hadicélokra, ám Kína nem forszírozza az utóbbit" - hangsúlyozta Li Lungcsen (Li Longchen), a kínai Űrszonda című magazin nyugalmazott főszerkesztője. Ami Kína további terveit illeti, két év múlva holdjárót kíván eljuttatni a Föld kísérőjére. Kínai űrhajós legkorábban 2025-ben szállhat le a Holdon.

"A Hold körül keringő űrszonda az első lépés a világűr meghódítása felé vezető úton" - jelentette ki Vu Vejren (Wu Weiren), a kínai Hold-kutatási program vezető szakértője. Mint hozzátette, első lépésként a Holdat kell meghódítani, kifejleszteni a megfelelő űrhajót, a szállítási és észlelési technológiákat, amelyeket a továbbiakban a Mars vagy a Vénusz felfedezése során alkalmazhatnak. Kína nem az egyetlen, amely nagyszabású űrkutatási célokat dédelget. Oroszország bázist építene a Holdon, és fontolgatja a Marsra küldendő expedíciót is, bár nem határozta meg az időhatárokat. India, amely már űrszondát állított Hold körüli pályára, 2016-ra tervezi az első emberes Hold-expedíciót.

Az Egyesült Államok ugyanakkor nem tervezi a Holdra való visszatérést. Mint Barack Obama elnök kijelentette tavaly, az amerikaiak már jártak ott, és inkább valamelyik aszteroidára vagy a Marsra küldene asztronautákat 2025 táján. Az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) most fejezi be a 30 éves űrsiklóprogramot, és ezentúl kizárólag az orosz Szojuz-űrhajóktól függ majd. Egy-egy űrhajós szállításáért 56 millió dollárt (10,7 milliárd forintot) kell rövid távon fizetnie, de 2014-től már 64 millió dollár lesz a tarifa.

Forradalmi felfedezés: rengeteg víz lehet a Holdon

Holdkőzeteket elemző amerikai geológusok olyan kutatási eredményekről számoltak be, amik alapvetően felforgathatnak mindent, amit eddig a Holdról tudtunk, cáfolhatják a Hold létrejöttének széles körben elfogadott teóriáját, és óriási könnyebbséget jelenthetnek a jövőbeli Hold-bázisok építőinek. Már ha bebizonyosodik, hogy nem tévedtek, amihez még rengeteg kutatásra lesz szükség.

A Carnegie egyetem geológuscsoportja olyan kőzetek összetételét vizsgálta meg, amelyek az Apollo 17 küldetéséből származnak, 1972-ből. Ez volt a tizenegyedik, és egyben máig az utolsó alkalom, hogy ember lépett a Hold felszínére. A vulkanikus eredetű, üvegszerű anyagban 615 és 1410 ppm (parts per million) mennyiségű vizet találtak – vagyis a mintában egymillió részecskére ennyi vízmolekula jutott. Az eddig megvizsgált Hold-kőzetekben ez az érték sosem volt 50 ppm felett, az eddig mért átlagot pedig nagyjából százszorosan haladja meg a mostani mérés eredménye.

A kiugróan magas víztartalom mellett a fluor, kén, és klór koncentrációja is feltűnően magas volt. Az értékek kísértetiesen hasonlítanak a földi óceánok mélyéről származó, vulkanikus eredetű, főként bazaltalapú mintákban mértekre - írta az index.hu. A kutatók mindebből arra következtetnek, hogy a Hold kérgében arányaiban a Földéhez hasonló mennyiségű víz található (jellemzően fagyott formában). Az elméletük szerint az eddigi mérésekhez olyan mintákat használtak, amelyek nem kristályos szerkezetűek, és így a vulkáni kitörések során megszökik belőlük a víztartalom. A vulkáni üvegből viszont nem, így az alkalmas arra, hogy jó képet nyújtson a holdkéreg mélyebb rétegeinek összetételéről.

Ha ezekben a mélyebb rétegekben és a holdi magmában valóban ilyen magas a víztartalom, az megkérdőjelezi a Hold születésének eddig a tudomány által egységesen elfogadott elméletét is. Eszerint a Hold valaha a Föld része volt, és egy galaktikus ütközésben szakadt le a bolygóról, amikor egy Mars nagyságú objektummal ütközött össze az ős-Föld, valamikor 4,5 milliárd évvel ezelőtt. A teória azt feltételezi, hogy az ütközés után maradó törmeléket alakított a gravitácó sokmillió év alatt egy szilárd objektummá. Ebben a folyamatban azonban nem maradt volna meg ilyen sok víz a későbbi hold magjában.

Saturn rakéta: ...3, 2, 1 irány a Hold!

Magasabb mint a zalaegerszegi tv-torony, egyetlen hajtóművének súlya kitesz egy afrikai elefántot: megnéztünk egy Saturn-V. rakétát a Lyndon B. Johnson Space Center rakétaparkjában Houstonban.an.

Florida, Cape Canaveral, Kennedy űrközpont, 1969 július 16., helyi idő: 9 óra 31 perc. A 39A indítóállványon startra kész az Apollo 11. Cél: a Hold.

Neil Amstrong, Michael Collins és Edwin Aldrin Jr. már szűk három órája elfoglalták helyüket az űrkabinban. A startnál a gyorsulás következtében a három asztronauta testsúlya négyszeresét fogja érezni.

Kezdődik a visszaszámlálás: 10, 9...begyújtják a Saturn-V rakéta öt F1-es hajtómotorját, melyek együttes ereje felér egy kisebb nukleáris bombával. 8,7,6...fehér gázfelhők áramlanak ki a hatalmas kifúvókon. 5,4,3...a hajtóművek teljes kapacitással működnek. Az indítóállvány tartókarjai elválnak a rakétától. 2,1,0...“We have liftoff!“, startolunk!

Miután a holdrakéta sikeresen elhagyta az indítóállványt, a Kennedy Űrközpont technikusai megkönnyebbültenfellélegeztek; gratuláltak egymásnak majd átadták az irányítást a Johnson Űrközpontnak a texasi Houstonban.

Saturn-V. a múzeumban

Itt többek között meg lehet tekinteni egy holdrakétát. Az Apollo-program keretében (1960-1972) 15 Saturn-V. rakétát építettek. Ezekből 13-at fel is használtak. A maradék kettőt múzeumi darabként állították ki, így került egy a houstoni rakétaparkba.

Ott először a szabad ég alatt tárolták, de mivel elkezdett rozsdásodni, építettek neki egy hangárt. Amint annak ajtaja kitárul, a látogatót elképesztő látvány fogadja.

Előtte fekszik egy 3000 tonnás, 110 méteres fehér-fekete kolosszus – felállítva olyan magas, mint egy 33 emeletes panelház; tíz méterrel magasabb mint a zalaegerszegi tv-torony.

Rakétafokozatok

A rakéta mentén sétálva a látogató elolvashatja, hogyan működött ez a gigantikus csoda, amelynek első darabját öt éven keresztül tervezte és építette 4000 mérnök.

Az első rakétafokozat laikus szemmel nézve egy hatalmas tartályra hasonlít, végén az öt F1-hajtóművel. Ezek egyenkénti súlya 7000 kilogramm – felér egy felnőtt afrikai elefántéval. A hajtóművek két és fél perc alatt felgyorsították a rakétát 13.400 kilométeres sebességre és felröpítették 60 kilométeres magasságba. Ezzel az első fokozat teljesítte feladatát és leválasztották.

A második fokozatot szintén öt F-1-es hajtómű repítette: hat perc alatt felvitte a rakéta maradék részét 183 kilométeres magasságba; majd ezt a részt is lekapcsolták.

A harmadik fokozatot már „csak“ egy hajtómű repítette: ez juttatta fel a parancsnoki kabint az űrbe; ezzel lezárult az indulási procedúra, ami összesen kilenc percet vett igénybe. 

A harmadik fokozat egyszer körberepítette a holdkomppal összekötött parancsnoki kabint a Föld körül, majd a Hold irányába állította a hajótestet és szintén levált.
Holdra szállás

Az indulást követő harmadik napon az űrhajó rátért a Hold körüli pályára, maga mögött hagyva 380.000 kilométert. Egy személyautónak autópályán 5 hónapba telne ez az út. A kezdeti 110 méteres Saturn-V. rakétából már csak körülbelül 10 méter maradt.

Neil Amstrong és Edwin Aldrin Jr. átlebegtek egy rövid alagúton a holdkompba, ismertebb nevén „Eagle“-be (Sasba), hogy a Holdra szálljanak. Michael Collins az űrhajóban maradt: vaksötétségben, látótávolságon kívül és rádiókapcsolat nélkül, mivel a Hold távolabbi részén tartózkodott.

A világ eközben Amstrong és Aldrin Jr. sikeres Holdra szállását követte figyelemmel, majd ünnepelte. A naptár 1969. július 20-át mutatott.

Állítolag világszerte rengeteg ember van, aki még ma is meg tudja mondani, hogy hol volt a Holdra szálláskor.

Ön is emlékszik?
Visszatérés a Földre

Amstrong és Aldrin Jr. munkájuk végeztével a holdkomp felsőrészével elstartoltak a Holdról. Visszakapcsolódtak a Collins vezette űrhajóhoz.

Ezt követően leválasztották a holdkompot. Az anyaűrhajó három nap után visszarepítette az asztronautákat a Föld körüli pályára.

Majd a parancsnoki űrhajó is levált és 39.500 kilométeres sebességgel visszatért a légkörbe – mint a 110 méteres Saturn-V rakéta egyetlen darabja.

Kinyílt három ejtőernyő és a parancsnoki űrhajó levitorlázott a Csendes-óceánba. Az ejtőernyők felfúvódtak, hogy a víz felszínén tartsák a kabint. Búvárok segítettek a három asztronautának beszállni egy kosárba, melyet helikopterrel egy közeli hajóra szállítottak.
A jövő rakétái

A Saturn-V. rakéta mentén az Amerikai Űrhajózási Hivatal (NASA) már a jövő rakétáit is bemutatja képeken: egy testes „Ares V.“ rakéta viszi majd felaz „Altair Lunar Lander“-t, az „Eagel“ utódját; egy vékonyabb „Ares I.“ pedig az „Orion“ parancsnoki modult a Holdra, majd 2030 után a Mars irányába.

Bővebb olvasnivaló az „Ares“ rakétáról itt található.

Néhány tízmilliárd év múlva megszűnik az ismert világegyetem

Az „isteni” részecskével, a Higgs-bozonnal kapcsolatos eddigi számítások borús jövőt festenek a világegyetem számára – fejtette ki Joseph Lykken amerikai elméleti fizikus, a nagy energiájú részecskefizikára szakosodott Fermilab kutatója. Véleménye szerint könnyen meglehet, hogy az emberiség otthonául szolgáló univerzum veleszületett módon instabil, és „évmilliárdok múlva egyszerűen el fog tűnni”.

Az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) két független kutatócsoportja tavaly júliusban jelentette be, hogy a többi részecske tömegéért felelős Higgs-bozon létezésére utaló bizonyítékokat találtak a nagy hadronütköztetőben folyó kísérleteik során. A névadó brit fizikus, Peter Higgs már 1964-ben megjósolta a szubatomi részecske létezését, amely magyarázatul szolgál arra, hogy miért van tömege az atomoknak és minden másnak az univerzumban. A tudós elmélete szerint a kérdéses bozon betölti a „rést” a természet alapvető működését leíró standard modellben, hiszen nélküle a 13,7 milliárd éve, az ősrobbanás után uralkodó káoszban a szerteszét röpködő „részecsketörmelékből” nem alakulhattak volna ki a csillagok, a bolygók és a galaxisok.

A szubatomi részecskével kapcsolatos tudományos elemzések és számítások azóta is zajlanak a CERN központjában. A Higgs-bozon nemcsak arról a rejtélyről lebbentheti fel a fátylat, hogy miként született a világegyetem, hanem talán arról is, hogy mikor és hogyan fog megszűnni. „A kalkulációk alapján több tízmilliárd év múlva következik be a katasztrófa” – mondta Lykken, aki tagja a nagy hadronütköztetőnél dolgozó egyik tudományos csapatnak is.

Szerinte a folyamatot úgy kell elképzelni, hogy valahol keletkezik majd egy kis buborék – amely nevezhető „alternatív” univerzumnak is –, aztán tágulni kezd, és elpusztítja a jelenlegit. „Az egész egy szemvillanás alatt, a fénysebesség gyorsaságával fog lezajlani” – fűzte hozzá.

Nem lehet tudni, hogy egy aprócska Higgs-bozon pontosan mikor fogja elindítani az apokaliptikus támadást a létező univerzum ellen, de nagy valószínűséggel addigra már nem lesz Föld. Fizikusok becslése szerint a Nap 4,5 milliárd év múlva kiég, majd tágulni kezd, és eközben „elnyeli” a Földet – írja a hirado.hu.

A standard modell valamely fizikai jelenségnek, eseménynek vagy rendszernek a szakemberek többsége által elfogadott, de bizonyosan nem teljes matematikai-fizikai leírása. A részecskefizika standard modellje az alapvető részecskék kölcsönhatásait vizsgálja a gravitáció kivételével: az elektromágneses, a gyenge és erős kölcsönhatást. Lényeges összetevője a Higgs-mechanizmus – amely létrehozza a részecskék tömegét –, illetve az „isteni” részecske, a Higgs-bozon.

De mi az a bozon, és ki az a Higgs?

Könnyen lehet, hogy megvan a részecskefizika Szent Grálja, a Higgs-bozon. A CERN hatalmas részecskegyorsítója, az LHC főként azért épült, hogy a részecske kutatása a korábbiaknál nagyobb energiaszinteken is lehetővé váljon. Az ígéretes eredményeket szerdán jelentette be a CERN, de a felfedezést még meg kell erősíteni.

Magyar idő szerint szerda reggel 9 órakor a részecskefizikában történelmi jelentőségű bejelentéssel kezdődött az ICHEP 2012 fizikuskonferencia. Rolf-Dieter Heuer, a részecskefizikai kutatások európai intézete, a CERN vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót Joe Incandelának, aki a CERN részecskegyorsítója, a Nagy Hadronütköztető (LHC) egyik legfontosabb kísérletében a CMS detektornál dolgozik, és annak eredményeit képviseli szóvivőként. A CMS fő feladata a Higgs-bozon nevű részecske keresése, amelynek létezését eddig nem tudták bizonyítani - írta az Index.

Incandela erősen szakmai előadásában bemutatta, hogy a Higgs-bozon több lehetséges bomlási csatornáját is vizsgálták, és az LHC lehetővé tette, hogy a korábbi részecskegyorsítókénál nagyobb energián kutassanak, szorosabbra húzva a hurkot a nehezen megfigyelhető bozon körül. Tavaly decemberben már a CERN bejelentette, hogy 115 és 127 gigaelektronvolt (GeV) között várja a Higgs-bozon tömegét, a mostani bemutatón Incadela levezette, hogy 125 GeV körül van a keresett részecske tömege. Aztán közölte, hogy a CMS kísérlet a Higgs-bozon megfigyelésében majdnem elérte az álomhatárt, a kombinált 5 szigmát – ezt hosszan tartó taps fogadta, amitől Incadela teljesen elérzékenyült.

Minden részecskefizikai kísérletnek van egy szórása, kísérleti bizonytalansága, amit szigmával jelölnek. A végső kombinált szigma szám több összetevőből jön össze, és minél nagyobb, annál biztosabb a mért eredmény (bővebben a szigmáról lásd korábbi cikkünket). A részecskefizikában a megegyezés szerint akkor figyeltek meg egy jelenséget, ha a szigma értéke 5 vagy több. Az amerikai Fermilab korábban 2,9-es szigmát tudott felmutatni, a CERN korábbi eredménye 3,2 szigma volt. A mostani bejelentés pontos szigmája 4,9, a megfigyelt részecske tömege 125,3 ± 0,6 GeV.

Incadela után ATLAS detektornál folyó kísérletek szóvivője, Fabiola Gianotti közölte az ATLAS eredményeit. Ő is mélyen belement a kísérletek laikusok számára nehezen érthető részleteibe, majd összegezte azokat. Eszerint az ATLAS megfigyelései összecsengnek a CMS kísérleti eredményeivel: a detektornál 126,5 GeV tömegű részecskét láttak kerek 5 szigmás bizonyossággal.

Az előadások végére a CERN sajtóközleményt is kiadott, amiben még nem mondják ki, hogy megtalálták a Higgs-bozont, csak azt, hogy egy új részecskét figyeltek meg, ami viselkedése alapján a régóta keresett bozonra hasonlít. A bejelentés végén azonban Rolf Dieter-Heuer egyszerűen annyit mondott: „Szerintem megtaláltuk.” Ezt követően percekig tartó, álló ovációval ünnepelték az eredményhez hozzájáruló több ezer kutatót. Peter Higgset, akiről a részecskét elnevezték, külön is méltatták, a tudós azt mondta, hihetetlen, hogy még az ő életében összejött a felfedezés.
Előre kiszivárgott

Incadela már az előző napokban is feltűnt a neten. „Nagyon elfáradtam, így lehet, hogy nem tűnök annyira izgatottnak, mint amilyen valójában vagyok, de ez a felfedezés hatalmas jelentőségű” – mondta azon a videón, ami kedd este kiszivárgott a részecskefizikai kutatások európai intézete, a CERN honlapjáról.

A videón Incandela elmondta, minden adat arra utal, hogy egy új részecskét figyeltek meg. A megfigyelések minden korábbi, a Higgs-bozon felfedezésével szemben felállított kritériumnak megfelelnek: a 125 gigaelektronvolt (GeV) körüli tömegű részecske két fotonra bomlik le, ebből következik, hogy egész spinű részecskéről, vagyis bozonról van szó (a spin impulzusmomentum, az elemi részecskék egy jellemző tulajdonsága). A szakértő óvatosan fogalmazott, mert szerinte még további kísérletekre és megfigyelésekre van szükség ahhoz, hogy biztosat mondjanak a nagy jelentőségű részecskéről. „Végül ki fog derülni, hogy a tulajdonságai megfelelnek-e a standard modell által megjósolt Higgs-bozonénak, vagy némileg eltérnek attól – a lényeg, hogy a felfedezés egy újabb hatalmas lépés az univerzum legalapvetőbb építőkockáinak kutatásában” – mondta Incandena a Daily Telegraph leirata szerint.

A bejelentés legóvatosabb része ezután következett: „amikor azt mondom, hogy megfigyeltük a részecskét, akkor azt állítom, hogy egyelőre csak annyi adatunk van, ami alapján biztosan tudjuk, hogy van ott valami, ami valószínűleg nem is fog eltűnni.”

Korábban a Nature című tudományos magazinban is leközöltek egy, a szerdai sajtótájékoztató eredményeit összegző cikket, amiben szintén az állt, hogy a tavalyi, ATLAS detektorban talált eredményeknek megfelelően a CMS is azonosítani tudott egy részecskét, ami megfelel annak, ahogy a standard modell megjósolja a Higgs-bozont. (Ennek a CERN nyilván nem örült, Gianotti be is szólt a Nature-nek előadása végén.) A mostani eredmények az amerikai Fermilabban kapott adatokkal is összhangban vannak. Az amerikai intézet hétfőn adott ki sajtóközleményt a saját eredményeiről.

A részecskefizika standard modellje egy olyan elmélet, ami a négy alapvető kölcsönhatás közül hármar – az elektromágnesességet, illetve a gyenge és az erős kölcsönhatást – egyesít. A modell szerint a világ két dologból épül fel: anyagi részecskékből, vagyis fermionokból, illetve közvetítő részecskékből, vagyis bozonokból. A standard modell 1970 környékén lett igazán népszerű, mert jól magyarázták az akkoriban felfedezett apró részecskékkel, a kvarkokkal kapcsolatos tapasztalatokat. A standard modell jóslata alapján a Higgs-bozon létezését régóta feltételezték.
De mi az a bozon, és ki az a Higgs?

A standard modell fontosságáról, a szubatomi részecskék típusairól és viselkedésükről már többször írtunk, azonban akkor még csak keresték a Higgs-bozont, illetve csak azt találták meg, hogy hol, mármint milyen energiatartományon kellene keresni azt. Most, hogy végre a tudósok szerint is megvan az először isteni, majd az elhúzódó keresés miatt egyre inkább istenverte részecskének is becézett bozon, talán sokan olyanok is érdeklődnek majd, akiknek kínai a részecskék belső impulzusmomentuma, viszont szívesen tudnának többet az univerzum keletkezéséről és működéséről.

További válaszok az Index cikkében.

Szinte biztos: megvan a Higgs-bozon

Könnyen lehet, hogy megvan a részecskefizika Szent Grálja, a Higgs-bozon. A CERN hatalmas részecskegyorsítója, az LHC főként azért épült, hogy a részecske kutatása a korábbiaknál nagyobb energiaszinteken is lehetővé váljon. Az ígéretes eredményeket szerdán jelentette be a CERN, de a felfedezést még meg kell erősíteni.

Magyar idő szerint szerda reggel 9 órakor a részecskefizikában történelmi jelentőségű bejelentéssel kezdődött az ICHEP 2012 fizikuskonferencia. Rolf-Dieter Heuer, a részecskefizikai kutatások európai intézete, a CERN vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót Joe Incandelának, aki a CERN részecskegyorsítója, a Nagy Hadronütköztető (LHC) egyik legfontosabb kísérletében a CMS detektornál dolgozik, és annak eredményeit képviseli szóvivőként. A CMS fő feladata a Higgs-bozon nevű részecske keresése, amelynek létezését eddig nem tudták bizonyítani.

A bejelentés előtti pillanatokFotó: Denis Balibouse / Reuters

Incandela erősen szakmai előadásában bemutatta, hogy a Higgs-bozon több lehetséges bomlási csatornáját is vizsgálták, és az LHC lehetővé tette, hogy a korábbi részecskegyorsítókénál nagyobb energián kutassanak, szorosabbra húzva a hurkot a nehezen megfigyelhető bozon körül. Tavaly decemberben már a CERN bejelentette, hogy 115 és 127 gigaelektronvolt (GeV) között várja a Higgs-bozon tömegét, a mostani bemutatón Incadela levezette, hogy 125 GeV körül van a keresett részecske tömege. Aztán közölte, hogy a CMS kísérlet a Higgs-bozon megfigyelésében majdnem elérte az álomhatárt, a kombinált 5 szigmát – ezt hosszan tartó taps fogadta, amtől Incadela teljesen elérzékenyült.

Minden részecskefizikai kísérletnek van egy szórása, kísérleti bizonytalansága, amit szigmával jelölnek. A végső kombinált szigma szám több összetevőből jön össze, és minél nagyobb, annál biztosabb a mért eredmény (bővebben a szigmáról lásd korábbi cikkünket). A részecskefizikában a megegyezés szerint akkor figyeltek meg egy jelenséget, ha a szigma értéke 5 vagy több. Az amerikai Fermilab korábban 2,9-es szigmát tudott felmutatni, a CERN korábbi eredménye 3,2 szigma volt. A mostani bejelentés pontos szigmája 4,9, a megfigyelt részecske tömege 125,3 ± 0,6 GeV.

Incadela után ATLAS detektornál folyó kísérletek szóvivője, Fabiola Gianotti közölte az ATLAS eredményeit. Ő is mélyen belement a kísérletek laikusok számára nehezen érthető részleteibe, majd összegezte azokat. Eszerint az ATLAS megfigyelései összecsengnek a CMS kísérleti eredményeivel: a detektornál 126,5 GeV tömegű részecskét láttak kerek 5 szigmás bizonyossággal.

Az előadások végére a CERN sajtóközleményt is kiadott, amiben még nem mondják ki, hogy megtalálták a Higgs-bozont, csak azt, hogy egy új részecskét figyeltek meg, ami viselkedése alapján a régóta keresett bozonra hasonlít. A bejelentés végén azonban Rolf Dieter-Heuer egyszerűen annyit mondott: „Szerintem megtaláltuk.” Ezt követően percekig tartó, álló ovációval ünnepelték az eredmélnyhez hozzájáruló több ezer kutatót. Peter Higgset, akiről a részecskét elnevezték, külön is méltatták, a tudós azt mondta, hihetetlen, hogy még az ő életében összejött a felfedezés.

Előre kiszivárgott

Incadela már az előző napokban is feltűnt a neten. „Nagyon elfáradtam, így lehet, hogy nem tűnök annyira izgatottnak, mint amilyen valójában vagyok, de ez a felfedezés hatalmas jelentőségű” –mondta azon a videón, ami kedd este kiszivárgott a részecskefizikai kutatások európai intézete, a CERN honlapjáról.

A Higgs-bozon szimulációja

A videón Incandela elmondta, minden adat arra utal, hogy egy új részecskét figyeltek meg. A megfigyelések minden korábbi, a Higgs-bozon felfedezésével szemben felállított kritériumnak megfelelnek: a 125 gigaelektronvolt (GeV) körüli tömegű részecske két fotonra bomlik le, ebből következik, hogy egész spinű részecskéről, vagyis bozonról van szó (a spin impulzusmomentum, az elemi részecskék egy jellemző tulajdonsága). A szakértő óvatosan fogalmazott, mert szerinte még további kísérletekre és megfigyelésekre van szükség ahhoz, hogy biztosat mondjanak a nagy jelentőségű részecskéről. „Végül ki fog derülni, hogy a tulajdonságai megfelelnek-e a standard modell által megjósolt Higgs-bozonénak, vagy némileg eltérnek attól – a lényeg, hogy a felfedezés egy újabb hatalmas lépés az univerzum legalapvetőbb építőkockáinak kutatásában” – mondta Incandena a Daily Telegraph leirata szerint.

A bejelentés legóvatosabb része ezután következett: „amikor azt mondom, hogy megfigyeltük a részecskét, akkor azt állítom, hogy egyelőre csak annyi adatunk van, ami alapján biztosan tudjuk, hogy van ott valami, ami valószínűleg nem is fog eltűnni.”

Korábban a Nature című tudományos magazinban is leközöltek egy, a szerdai sajtótájékoztató eredményeit összegző cikket, amiben szintén az állt, hogy a tavalyi, ATLAS detektorban talált eredményeknek megfelelően a CMS is azonosítani tudott egy részecskét, ami megfelel annak, ahogy a standard modell megjósolja a Higgs-bozont. (Ennek a CERN nyilván nem örült, Gianotti be is szólt a Nature-nek előadása végén.)  A mostani eredmények az amerikai Fermilabban kapott adatokkal is összhangban vannak. Az amerikai intézet hétfőn adott ki sajtóközleményt a saját eredményeiről.

A részecskefizika standard modellje egy olyan elmélet, ami a négy alapvető kölcsönhatás közül hármar – az elektromágnesességet, illetve a gyenge és az erős kölcsönhatást – egyesít. A modell szerint a világ két dologból épül fel: anyagi részecskékből, vagyis fermionokból, illetve közvetítő részecskékből, vagyis bozonokból. A standard modell 1970 környékén lett igazán népszerű, mert jól magyarázták az akkoriban felfedezett apró részecskékkel, a kvarkokkal kapcsolatos tapasztalatokat. A standard modell jóslata alapján a Higgs-bozon létezését régóta feltételezték.

De mi az a bozon, és ki az a Higgs?

A standard modell fontosságáról, a szubatomi részecskék típusairól és viselkedésükről mártöbbször írtunk, azonban akkor még csak keresték a Higgs-bozont, illetve csak azt találták meg, hogy hol, mármint milyen energiatartományon kellene keresni azt. Most, hogy végre a tudósok szerint is megvan az először isteni, majd az elhúzódó keresés miatt egyre inkább istenverte részecskének is becézett bozon, talán sokan olyanok is érdeklődnek majd, akiknek kínai a részecskék belső impulzusmomentuma, viszont szívesen tudnának többet az univerzum keletkezéséről és működéséről.

Az elérzékenyült Peter Higgs a bejelentés utánFotó: Fabrice Coffrini / AFP

Hogy a komolyság, amit a téma jelentősége megkövetel, megmaradjon, a Higgs-mechanizmus díjnyertesen leegyszerűsített magyarázatát fogjuk megismerni. Történt ugyanis, hogy egy William Waldegrave nevű angol férfi észrevette, milyen sokat is költ az állam valami olyasmire, amiről igazából fogalma sem volt, hogy pontosan mit is jelent. Több volt ez egyszerű kíváncsiságnál, Waldegrave történetesen a tudományokért felelős miniszter is volt egyben, így 1993-ban díjat ajánlott fel annak a tudósnak, aki a legtalálóbb és legközérthetőbb módon magyarázza el az adófizetőknek, mire is megy el sok lélegeztetőgép ára. A felhívás címe nagyjából össze is foglalta mindazt, amire az átlagember kíváncsi lehet: mi az a Higgs-bozon, és miért akarjuk megtalálni? A választ egy David J. Miller nevű fizikus adta meg, és az alig egyoldalas megoldás egy üveg pezsgőt ért.

Miller magyarázata szerint képzeljünk egy termet, tele nagyjából arányosan eloszló, egymással beszélgető konzervatív politikusokkal. Az eredeti példában most az jönne, hogy képzeljük el, mi történik, mikor Margaret Thatcher belép a terembe, de fordítsuk le ezt az egészet magyarra, és képzeljük el, hogy Orbán Viktor belép egy Fidesz-KDNP-s politikusokkal teli terembe azzal a céllal, hogy elérje a túloldalon lévő ajtót. Ahogy elhalad az emberek mellett, arra ösztönzi a közelében állókat, hogy köré gyűljenek. Aki mellett elmegy, az a miniszterelnök felé fordul, akit otthagyott, az visszatér az eredeti tevékenységéhez. A köré gyűlő csoport miatt Orbán a szokásosnál nagyobb tömeget képvisel. A példában szereplő politikusok a Higgs-mező szerepét töltötték be, vagyis egy olyan térét, ami meghatározza a benne haladó részecskék tömegét, és ami átmenetileg eltorzul a benne haladó részecske környékén. Ez a torzulás (vagyis a felgyűlő politikusok) adja meg a részecske tömegét. Ez a mező mindenhol ott van, és szükség is van rá, különben nincs semmi, ami egyben tartaná az univerzum anyagát. Kell azonban valami, ami közvetíti ezt a teret.

Ez a valami lesz a Higgs-bozon. Vegyünk most egy teremnyi átlagos politikust, és azt a helyzetet, amikor a terem egyik feléből terjedni kezd egy szaftos pletyka. Akik a kiindulási pont mellett állnak, megfordulnak, és továbbadják az információkat a közelükben állóknak, így kialakul egy emberekből álló hullám, ami aztán számtalan módon bejárhatja a szobát, elérheti a sarkokat, esetleg egy csoportba tömörülve, vonalban viheti végig az információt, a lényeg, hogy ez az összetartó erő is tömeget képvisel, és ezt az összetartó, közvetítő erőt nevezzük Higgs-bozonnak.

A mechanizmust elméletét több csoport is kidolgozta az 1960-as évek közepén, gyakorlatilag egyidejűleg, a Higgs-bozon viszont általános vélekedés szerint joggal viseli Peter Higgs fizikus nevét (óriási taps fogadta, amikor a szerdai bejelentés előtt megjelent a teremben). Érdekesség, hogy az Isten- vagy isteni részecske elnevezés nem Higgstől származik, olyannyira nem, hogy a tudós nincs oda az ötletért, hogy így nevezzék a bozont. A becenév leginkább Leon Lederman amerikai részecskefizikushoz köthető, aki eredetileg istenverte részecskének akarta nevezni egy tudományos munkájában, azonban a kiadó ehhez nem járult hozzá.

Mi lesz az LHC-vel?

A keresés természetesen nem volt egyszerű. Eleve ki kellett dolgozni azokat az eszközöket, amivel elérhetők azok a körülmények, amelyek során a szubatomi részecskék, mint például a Higgs-bozon is elemi formában jelennek meg, és léteznek egy rövid ideig. A Nagy Hadronütköztető (LHC) például egy ilyen eszköz, ahol legfeljebb hét teraelektronvolt (TeV) energiájú protonnyalábokat ütköztetnek, és az ekkor keletkezett részecskék bomlását figyelve próbálnak következtetni arra, hogy mi is született a hihetetlen energiájú összecsapásokból. Az LHC borzasztóan összetett szerkezet, a csaknem fénysebességgel száguldó protonokat körpályán tartó mágneseket például -271 Celsius-fokon kell üzemeltetni, emiatt bármilyen javítás minimum tízhetes munka. Öt hét kell a szerkezet felmelegítésére, és öt a lehűtésre – volt is már komolyleállás a 2008 szeptembere óta üzemelő egységben.

Bár az LHC leginkább a Higgs-bozon létezésének igazolására volt alkalmas, ez nem jelenti, hogy a munkának vége, a 27 kilométeres alagútrendszert pedig múzeummá alakítják. Az atomok és protonok ütköztetése még számtalan egyéb dologra is jó, ólomatommagok ütközésénél például kvark-gluon plazma is létrejöhet, ami a világegyetem ősanyaga, az ősleves, amiben nagyon rövid ideig még szabad állapotban voltak a kvarkok és glüonok. Szintén érdekes terület a sötét anyag és a sötét energia vizsgálata, illetve a szuperszimmetria is, ami – ha bizonyságot nyer – röviden annyit jelent, hogy duplájára nő a ma ismert részecsketípusok száma.

Nyalábütköztetésen dolgoznak az LHC-ben 2011. december 13-ánFotó: Denis Balibouse

Az LHC munkamegosztása is megváltozik majd a közeljövőben. Eddig egy évben tíz hónapig protonokat ütköztettek a szakemberek, ezek eredményeit a CMS és az ATLAS detektorokkal mérték, egy hónapon át az ólomatommagoké volt a főszerep (itt kapott szerepet az ALICE nevű detektor), karácsony környékén pedig szünet volt elsősorban azért, mert az LHC hatalmas energiaigényét kiszolgáló atomerőművel így egyezett meg a CERN. Szintén előrébb léphet a fontossági sorrendben az LHC negyedik, LHCb nevű detektora, aminek elsődleges feladata az antianyag kutatása.

Azt is tudni kell, hogy a gyorsító még messze nem érte el teljesítőképességének határait, hiszen a jelenlegi kísérletek nyalábonként 4, összesen tehát 8 TeV környékén folynak, a maximum pedig nyalábonként hét, vagyis összesen 14 TeV, és a nagyobb energiájú ütközések még számtalan érdekes eredményt szülhetnek. A korábbi teljesítményrekorder az idén bezárt amerikai Tevatron volt, az ottani 1,96 TeV eltörpül az LHC lehetőségei mellett.

Kattintson a nagyobb méretért!Fotó: Index

Van tehát mit kutatni bőven, ami annak fényében sem baj, hogy épp a közelmúltban jelentette be a CERN, hogy Magyarországra telepíti az LHC-kísérletek során kinyert adatok elsődleges elosztásáért felelős adatközpontot, illetve júniusban adták át a KFKI új laborját, ami a részecskegyorsító CMS nevű detektor adataihoz ad közvetlen hozzáférést. Magyarország is a CERN tagja, az LHC minden fontosabb kísérletében dolgoznak magyarok – nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a Higgs-bozon felfedezéséhez mi is hozzájárultunk.

Forradalmi felfedezés: megtalálták az isteni részecskét

A Higgs-bozon ún. szubatomi részecske, amely a hiányzó sarokköve a részecskefizika elfogadott elméletének. Ezen modell szerint a Higgs ad tömeget a többi részecskének. A hír felkelti a reményt, hogy a régóta várt részecske talán végre elérhető közelségbe kerül a fizikusok számára.

A Higgs-bozon szimulációja

A genfi CERN és a chicagói Tevatron kutatói is azt jelentették be, hogy bár gyengén, de érzékelték műszereikkel a részecskéket.Ugyanakkor az új jel sem elég nagy ahhoz, hogy kizárható legyen a statisztikai véletlen. A detektorok néhány W bozon gyenge nukleáris erejét mérték be, a tudósok ebből az információból következtetnek, hogy a Higgs-bozon jeleit fogták - írja avilagtudomany.hu. Áprilisban szintén azt állították a svájci CERN fizikusai, hogy a Nagy Hadronütköztető a Higgs-bozon bomlására utaló eseményeket mért be.

Később egy másik detektor a CMS már nem találta meg a Higgs-bozon nyomait. Az amerikai Tevatron részecskeütköztető kutatói azt jelentették be, hogy a Nagy Hadronütköztető méréseihez hasonló adatokat állapítottak meg. A kutatók az Europhysics konferencián, a franciaországi Grenoble-ban vitatják meg az eredményeket. A Nagy Hadronütköztető az emberiség egyik legnagyobb és legbonyolultabb tudományos kísérleti eszköze, amelynek adataiból az anyag eddig ismeretlen mélységeibe nyerhetünk majd bepillantást.

A Higgs-bozon vagy más néven Higgs-részecske felfedezése az európai részecskekutatás, illetve a Nagy Hadronütköztető kísérleteinek egyik fő tudományos célja. A részecske létezése elengedhetetlen a többi részecske tömegének magyarázatához, és az úgynevezett fizikai standardmodell igazolásához. Éppen ezért a nevezik Higgs-bozont a kísérleti fizika „Szent Gráljának” is.

A tudósok lassan becserkészik a Higgs-bozont

Hamarosan kiderül, létezik-e a részecskefizikában régóta keresett Higgs-bozon, amely nélkülözhetetlen része az anyagi világot leíró elméletnek. A kedden bejelentett eredmények szerint már csak egy szűk helyen lehet, és 2012-ben kiderül, valóban ott van-e. A Higgs-bozon szubatomi részecske, amely a hiányzó sarokköve a részecskefizika elfogadott elméletének. Ezen modell szerint a Higgs ad tömeget a többi részecskének.

Genfben, a Nagy Hadronütköztető, az LHC összesen 27 km hosszú csövében protonnyalábokat ütköztetnek. A kutatók reményei szerint az ütközéskor keletkező "törmelékben" nyomára bukkanhatnak a részecskének. A Higgs-bozon meghatározása nagyon nehéz, ha azonban létezésére bizonyítékot találhatnánk, az segítene megérteni, hogy miért rendelkeznek az elemi részecskék tömeggel.

A CERN kedd délutáni, a nyár óta gyűjtött újabb hatalmas adatmennyiségre alapuló bejelentése szerint a Higgs-bozon lehetséges tömege az ATLAS detektor mérései szerint 116 GeV és 130 GeV között, míg a CMS detektor mérései szerint 115 GeV és 127 GeV között van.

Korábban az ATLAS és a CMS is gyűjtött olyan adatokat, amelyek alapján a Higgs 125 GeV környékén létezhet. Az új tömegtartomány ismeretében ez különösen izgalmas a fizikusok szerint, akik azonbanóvatosak, és még nem beszélnek felfedezésről. Ehhez a tudományos közmegegyezés szerint további bizonyító erejű adatok szükségesek. Két különálló kutatócsoport mutatta be az LHC nyalábütköztetéseiből származó eredményeit. A részecskegyorsító eddigi működése alatt nagyjából 350 billió ütköztetést regisztráltak, ám ebből mindössze nagyjából tízben keletkeztek olyan "morzsák", amelyek a Higgs-bozon címére apellálhatnak - írta internetes oldalán a BBC közszolgálati adó.

A két csoport két különböző detektor (az ATLAS és a CMS) adatait elemezte eltérő módszerekkel. Ekképpen egymás adatait kölcsönösen ellenőrizhették. Mindkét csoport titoktartásra esküdött, de különféle fizikai tárgyú blogokon és a CERN étkezdéjében pletykák terjedtek el a Higgs-bozon felfedezéséről.

A kutatók úgy közelítenek a Higgs-bozon felé, hogy lassan kizárják azokat az energiatartományokat, ahol semmiképpen sem "bujkálhat". Így most a 120-125 gigaelektronvoltos tartományban várják az érkezését. Egy gigaelektronvolt a proton tömegével egyenlő.

"Felejtsd el Jézust, csillagok haltak meg, hogy itt lehess"

Világegyetem a semmiből, avagy miért van inkább valami, mint semmi címmel tartott Lawrence Krauss asztrofizikus 2009 őszén nagy sikerű előadást, amelyet azóta több mint egymillióan láttak a YouTube-on, és amely most könyv formájában is megjelent.

A világegyetem eredetéről és évbilliók múlva várhatóan bekövetkező végéről szóló, kétszáz oldalas könyvhöz utószót író Richard Dawkins evolúcióbiológus szerint Krauss "a kozmológia Woody Allenje". A videomegosztón elérhető előadás népszerűsége is igazolja, hogy az amerikai fizikus képes arra, hogy elméleteit elegáns, érthető és élvezetes formában adja elő – idézi Dawkinst az MTI.



Az Arizonai Állami Egyetem professzora végigvezeti az olvasót az asztrofizika elmúlt száz évének korszakalkotó megállapításain, amelyek ahhoz a következtetéshez vezették, hogy a világegyetem a semmiből keletkezett "tervezés, szándék és cél nélkül", és az a sorsa, hogy visszatérjen ebbe a kietlen, hideg, sötét űrbe.

A húszas években Edwin Hubble megfigyelései alapján általánosan elfogadottá vált az a tény, hogy a Tejútrendszer csupán egy a sok milliárd galaxis közül. A távoli csillagrendszerek vizsgálata közben Hubble arra is rájött, hogy távolodnak egymástól, a világegyetem tehát tágul. Mivel a távolságok meghatározása nehézkes volt, Hubble számításai nem voltak tökéletesek. Később a szupernóvák megfigyelése segítette a távolságok és az univerzum tágulásának pontos meghatározását. 
Csillagporból vagyunk

A szupernóvák kapcsán Krauss két kitérőt tesz. Megjegyzi: számára a legköltőibb jellemzője a világegyetemnek, hogy az ember testének minden egyes atomja csillagokban keletkezett, és jobb és bal kezünk atomjai nagy valószínűséggel két különböző csillagból származnak. Csillagporból vagyunk tehát, atomjaink az univerzum leghatalmasabb robbanásai, szupernóvarobbanásokkor szóródtak szét, amikor a csillag egy rövid ideig tízmilliárd Nap fényességével világít. A nehéz elemek - például oxigén, szén, vas - nem az ősrobbanáskor keletkeztek, hanem a csillagok fúziós folyamatai során, és csak úgy válhattak testünk alkotórészeivé, hogy a csillagok megtették - és megteszik - azt a szívességet, hogy felrobbannak. "Felejtsd el Jézust, csillagok haltak meg, hogy itt lehess" - summázza a hallgatóságnak Krauss.

Galaxisonként átlagosan csupán százévente fordul elő szupernóvarobbanás. Ám az égbolt egy pénzérme nagyságú területén a legjobb teleszkópokkal 100 ezer galaxist lehet látni, így egy éjszaka alatt akár tíz felrobbanó csillag is megfigyelhető. "Az univerzum hatalmas és öreg, ezért mindennaposak a ritka dolgok, mint amilyen az élet is."
Hogyan lett a semmi helyett valami?

Krauss idézi azokat a kutatási eredményeket, melyek szerint a világegyetem tömegének és energiájának nagyobb részét nem az általunk ismert anyag vagy akár a rejtélyes sötét anyag adja. Hanem az üres tér energiája, az úgynevezett sötét energia. A kvantummechanika és a relativitáselmélet alapján a "semmiben" gyorsan létrejövő és eltűnő virtuális részecskék vannak jelen. Egy proton tömegének többségét - mintegy 90%-át - például nem a kvarkok, hanem a kvarkok közötti üres térben fel- és eltűnő mezők adják. És mivel protonokból és neutronokból épül fel az emberi test is, testsúlyunk 90%-át az üresnek látszó tér adja.

A sötét energia tehát átrendezi az arányokat ami az univerzum teljes anyag és energiamennyiségének eloszlását illeti. A tömeggel rendelkező testek pozitív energiának felelnek meg, a gravitációs vonzás a tömeggel rendelkező testek esetében negatív energiának felel meg. A mérések alapján ezek kiegyenlítik egymást: a világegyetem teljes energiája nulla, így tehát kezdődhetett semmiből – mondja Krauss. "Számomra ez választ ad arra a vallásos emberek által örökké feltett kérdésre, hogy a semmi helyett miért van valami. A válasz az, hogy a kvantummechanika szabályai szerint nem is lehet másképp."
Díszletnek kicsit sok

"Sokkal jelentéktelenebbek vagyunk, mint valaha gondoltuk" – mondja. Ha az univerzumból kiveszünk mindent, amit csak látunk, lényegében változatlan marad. A bolygókkal, csillagokkal, galaxisokkal együtt mi 1%-os "szennyezés" vagyunk egy olyan világegyetemben, aminek mintegy 70%-át teszi ki a sötét energia, majdnem 30%-át pedig a sötét anyag. "Hogy miért teremtettek volna nekünk olyan világot, amiben ennyire jelentéktelenek vagyunk, fel nem foghatom."

A tudós, aki többször felszólalt az isteni teremtés iskolai tantervekbe foglalása ellen az Egyesült Államokban, úgy fogalmaz: "Ha az emberek elfogadnák, hogy az univerzum olyan, amilyen, akár tetszik nekünk akár nem, sok problémánk megoldódna". Krauss szerint a tudósok szeretik a megoldásra váró rejtélyeket, az univerzum megismerésének izgalmát. Ez a hozzáállás megkülönbözteti őket azoktól, akik a vallások steril válaszaira vágynak.
A távoli jövő

Krauss rámutat: 100 évvel ezelőtt azt hittük, egy változatlan, örök univerzumban élünk. Ma már tudjuk: a világegyetem gyorsulva tágul, és az ősrobbanással keletkezett. Érdekes módon azonban ugyanezeket a felfedezéseket egy későbbi civilizáció számára lehetetlen lesz megtenni. 100 milliárd év múlva az univerzum tágulása miatt a galaxisok a fénysebességnél gyorsabban távolodnak majd egymástól, így eltűnnek a szem elől. (Információ nem utazhat gyorsabban a fénynél, de a tér nagyobb sebességgel is tágulhat a relativitáselmélet alapján.) Nem lesz bizonyíték az ősrobbanásra, mert nem lehet megfigyelni a távolodó galaxisokat, az ősrobbanás "utórezgése", a kozmikus háttérsugárzás, szintén eltűnik. Ezek a civilizációk nem fognak tudomást szerezni a sötét energiáról sem. A lehető legjobb tudósok a lehető legfejlettebb technikai felszereléssel is téves következtetésre jutnak. Azt hiszik majd, hogy a saját galaxisuk az egyetlen, és hogy az univerzum statikus és örök, ahogy mi is hittük, 1915-ben.

Idegen naprendszer rejtőzködhet a közelünkben

Idegen naprendszer rejtőzködhet a mindössze százötven fényévnyire lévő Hyádok (Méhkas) nyílthalmazban.

A Méhkas a Földhöz legközelebbi halmaz, a tudósokat pedig már régóta foglalkoztatja, hogy e csillagok némelyike rendelkezik-e bolygókkal – olvasható a Space.com űrkutatási hírportálon. Ben Zuckerman, a Los Angelesi Kaliforniai Egyetem (UCLA) professzora kutatócsoportjával azt fedezte fel, hogy egy fehér törpe légköre a Hyádok-halmazban „szétporladt” aszteroidákról származó anyaggal szennyezett, amelyet a haldokló csillag körüli pályára „szippantott be” a gravitáció. Mint a UCLA professzora rámutatott, ez a por arra utal, hogy nagyobb égitestek, exobolygók, esetleg egy komplett bolygórendszer is keringhet a fehér törpe körül. Mint a tudós kifejtette, általában a fehér törpék légköre viszonylag „tiszta”, mivel a nehéz elemek a „szívében” összpontosulnak, az atmoszférába csupán a héliumhoz, vagy hidrogénhez hasonlatos könnyű elemek jutnak ki – írja az MTI.

A UCLA kutatócsoportja a Hawaii Keck Obszervatórium igen érzékeny spektrométerét (színképelemzőjét) alkalmazva mutatta ki a fehér törpe légkörében a kalciumot. „A kalciumra azért esett a választásunk, mert ezt az elemet a legkönnyebb észlelni e csillagok légkörében” – magyarázta Ben Zuckerman. John Debes, a baltimore-i Space Telescope Science Institute (Űrteleszkóp Kutatóintézet) asztrofizikusa viszont azt bizonyította be, hogy a por aszteroidákról származik, összehasonlítva a kutatócsoport legújabb megfigyeléseit a korábbiakkal.

Ben Zuckerman magyarázata szerint nagy bolygók gravitációja megváltoztathatja az aszteroidák pályáját, közelebb lökve őket egy fehér törpéhez. A kisbolygóknak nem kell feltétlenül ütközniük a haldokló csillaggal, elég, ha a fehér törpe árapályerejének hatósugarába kerülnek, amely szétszaggatja az aszteroidákat. Az elporladt aszteroidák maradványai új pályára kerülnek, új bolygórendszer alapanyagául szolgálva. Megfigyelései és statisztikai elemzés alapján Ben Zuckerman úgy véli, hogy a fehér törpék legalább negyedének légköre szennyezett lehet az aszteroidák befogott porával. A nyílthalmaz csillagok olyan csoportja, amely egy közös csillagközi gázfelhőből alakult ki, és tagjai még mindig laza gravitációs kapcsolatban állnak egymással. Többnyire csillagközi gáz- és porfelhők környezetében találhatóak, csillagaik száma a néhány tucatnyitól a néhány ezerig terjedhet. A Tejútrendszerben mintegy 1000 nyílthalmaz ismert, de a teljes szám ennek a tízszerese lehet. A fehér törpe a csillagfejlődés egyik – asztrofizikailag jól behatárolható – végső stádiuma.

Kiderülhet, mi van a fekete lyukak mélyén

Egy újfajta, szuper hi-fi erősítő lehet az űr legtökéletesebb hangkutatója, amely igen széles frekvencia-spektrumon működik, torzítás nélkül erősíti a hangokat és minimálisra csökkenti a háttérzajokat. (Aiolus News)

A csillagok, galaxisok, fekete lyukak tanulmányozásához szükséges elektromos jeleknek eddiginél jobb vételére fejlesztették ki ezt az erősítőt a kaliforniai műszaki egyetem (Caltech) kutatói.

Az űrből vált információ tehát szint ellenállás nélkül érkezik. A projekt kulcsa a szupervezető-technológia és a közvetítési hőfok koordinációja. A Nature Physics-ben közzétett magyarázat szerint az erősítőben olyan szupervezető anyagok vannak, amely lehetővé teszik az elektromosság akadálytalan áramlását a legalacsonyabb hőmérsékleten is. A titánium-nitrit és a nóbium-titánium-nitrit két olyan vegyület, amelyek képesek az űr mélyéből jövő leggyengébb, szinte észrevehetetlen jeleket is felerősíteni. A tudósok szerint a rendszer beépíthető csillagászati rádióteleszkópokba is.

A Nyolcadik utas: a Halál jelmondata ez volt: „Az űrben senki sem hallja az üvöltésedet”. Lehet, hogy a Caltech találmánya megcáfolja ezt a gondolatot.

Forrás: energiacentrum

Ez még a tudósokat is meglepte

A kutatók sokáig úgy vélték, hogy a galaxisok központjában lévő szupermasszív lyukak gyarapodása összhangban van a csillagvárosok növekedésével, a legújabb megfigyelések viszont teljesen más képet festenek.

A melbourne-i Swinburne Műszaki Egyetem kutatói, akik a Hubble-űrteleszkóp, a Chilében működő nagyon nagy teleszkóp (VLT/Very Large Telescope) és a hawaii Keck-teleszkóp adatainak segítségével a jelenlegi legnagyobb galaxis- és feketelyuk-adatbázist hozták létre, megfigyeléseiket a The Astrophysical Journal legújabb számában ismertetik.

A galaxisokon belül egyfajta „vetekedés” folyik a rendelkezésre álló „alapanyagért”, a gázokért, amelyek egyaránt szükségesek új csillagok képződéséhez és a központi fekete lyukak táplálásához. Több mint egy évtizeden keresztül a tudósok úgy vélték, hogy mindkét folyamat a gázok „rögzített” mennyiségét használja fel, ily módon állandó a galaxis tömegének a fekete lyuk tömegéhez viszonyított aránya – idézi a PhysOrg tudományos hírportált az MTI.

„Immár tudjuk, hogy a galaxisok csillagtömegének tízszeres növekedése a fekete lyuk tömegének százszoros gyarapodásával jár. Ez gyökeresen megváltoztatja a galaxisok és fekete lyukak együttes evolúciójáról vallott nézeteinket” – hangsúlyozta Alister Graham professzor. Egészen másként viselkednek a kis, csillagokkal telezsúfolt galaxisok vagy az olyan koronggalaxisok, mint amilyen a Tejútrendszer. „Minél kisebb a galaxis, tömegének annál nagyobb részét képezik a csillagok” – magyarázta Nicholas Scott, a Swinburne Egyetem asztrofizikusa. Mint kifejtette, az alacsonyabb tömegű galaxisokban a halmazok, amelyek több milliárd csillagot is tartalmazhatnak, dominálnak a fekete lyukak felett. Korábban a tudósok viszont úgy vélték, hogy a csillaghalmazok a galaxisok tömegének csupán 0,2 százalékát teszik ki.

Elhagyja a Naprendszert a Voyager–1

A Naprendszer lehajtósávjában jár az emberiség legmesszebbre jutó szerkezete, a 35 évvel ezelőtt útnak indított Voyager–1.

Az már egy ideje ismert tény, hogy a mért sugárzás szerint a műhold közel jár a Naprendszer és a más csillagrendszerek között elterülő, mélyűrnek is nevezett csillagközi térhez, a határ szerkezetéről illetve távolságáról eddig azonban nem voltak pontos adatok. 

A mostani terület az a határsáv, ahol a csillagközi tér mágnes mezőjének vonalai találkoznak a Naprendszer mágneses terével, és a két teret alkotó, a Napból érkező, illetve a mélyűrben száguldó részecskék egy része helyet cserél.

A szakemberek szerint ez a stagnálási területnek is nevezett sáv az utolsó, ami még a Naprendszer sajátjának mondható, ha a Voyager–1 ezt is elhagyja, akkor már a csillagközi térben száguld majd tovább – írja az Index. Érdekesség, hogy a Voyager–1-et 16 nappal a Voyager–2 után indították, de három hónappal később, a kisbolygó-övben megelőzte testvérét.

A műhold az emberiség üzenetét is magával vitte, egy harminc centiméter átmérőjű, aranybevonatú rézlemezen a Föld koordinátái, 115 darab kép, a természet hangjai és zeneszámok találhatók, illetve egy 55 nyelven felvett üzenet, ami magyarul így hangzik: üdvözletet küldünk magyar nyelven minden békét szerető lénynek a világegyetemen. Ahhoz viszont, hogy ezt egy másik csillagrendszer lakói is hallják, becslések szerint mintegy negyvenezer évnek kell eltelnie – jelenlegi sebességével haladva ennyi idő kell ugyanis a Voyager–1-nek ahhoz, hogy belépjen egy szomszédos rendszerbe.

Egy éve kifogástalanul üzemel a magyar műhold

Kifogástalanul üzemel és kategóriájában szinte minden rekordot megdöntött az egy éve, február 13-án pályára állt első magyar fejlesztésű kisműhold, a Masat-1 – hangzott el a budapesti „születésnapi” sajtótájékoztatón szerdán.

A műhold egy év alatt ötezerszer kerülte meg a Földet, több mint ötmillió adatcsomagot küldött a világűrből, és több mint 150 felvételt készített, amelyekből néhányat az eseményen be is mutattak. A Masat-1 sikereire alapozva megkezdődött a Műegyetem és az ipari partnerek együttműködésében a lehetséges folytatási alternatívák felvázolása – közölte Horváth Gyula projektmenedzser. Az Európai Űrügynökség (ESA) Vega hordozórakétája fedélzetén nyolc másik műholddal együtt tavaly február 13-án startolt a Masat-1 a kouroui (Francia Guayana) űrközpontból. A 10x10x10 centiméteres, kocka alakú műhold 1 kilogramm alatti össztömegű és mintegy öt éves fejlesztés eredményeként készült el.

A kezdetben 300 kilométeres földközeli és 1450 kilométeres földtávoli ponttal rendelkező elliptikus pályán keringő űreszköz pályája módosult az elmúlt egy év alatt: 200 kilométerrel közelebb került a Földhöz, így a számítások szerint akár további két évig keringhet még az űrben és küldheti tovább az adatokat. A pályára állítás első évfordulóján a műhold minden redundáns alrendszerében az elsődleges áramkör dolgozik, így nagy az esély a további hosszú távú kifogástalan működésre – részletezte a szakember. A műholdon helyet kapott egy 640-szer 480 képpont felbontású kamera is, amellyel a 2012. március 8-a óta több mint 150 felvételt készített. A kamera segítségével a fejlesztők egyedülálló háromdimenziós űrfelvételeket is készítettek Afrika déli része fölött, amelyek vörös és cián színű lencsével rendelkező szemüveggel nézhetők meg.

További újdonság az úgynevezett mozaikkép, amely hét darab, egymást átfedő felvételből áll, ezeket sorozatfelvételként a műhold egy áthaladása során készített a Föld egy adott területéről. Ez a módszer a Föld nagyobb területéről a kamera felbontásánál jóval nagyobb felbontású kép készítését tette lehetővé. A közölt kép Afrika déli részét ábrázolja, jellegzetesen beazonosítható része a zambiai Kariba-tó – írja az MTI.

A magyar és nemzetközi sikereken felbuzdulva az elmúlt fél évben megkezdődött a Műegyetem és a projektet támogató ipari partnerek együttműködésében a lehetséges folytatási alternatívák feltárása. Vajta László, az Irányítástechnika és Informatika Tanszék dékánja kiemelte, hogy az egyetem két éve intézményi stratégiává emelte a kormányzattal és a vállalatokkal való együttműködések kiépítését és összefogását. Mint elmondta, ez olyan katalizáló hatást tudna indukálni, amely magasan képzett szakemberek tömegének teremtene munkahelyet, így segítve a vállalatok érdekeit és a szakemberek Magyarországon való tartását egyaránt.

Cséfalvay Zoltán, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára hangoztatta: a magyar kutatásfejlesztési politikának egyik kiemelt célja, hogy az egyetemek és vállalatok együttműködésének segítése: „Fontos tapasztalata ez projekt a kutatásfejlesztési politikának, mert rámutat arra, hogy meg kell erősíteni azt a támogatási formát amely az egyetemek és vállalatok együttműködését segíti”.

A Masat-1 alkotóközössége 2012-ben elnyerte a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala által adományozott Millennium-díjat, a főváros Pro Urbe díját. A Magyar Posta emlékbélyeget, a Magyar Nemzeti Bank pedig emlékérmet bocsátott ki a fejlesztés elismeréseként. 2012. február 16-án megkapta az M0-72 nevet és besorolást, azaz a Masat-1 a 72. üzembe lépett műhold a rádióamatőr műholdak között a világon.

Aktív házak Chicagóban

Lepketető, hő- és nappanelek, energianyerésre és esővíz reciklálásra. Chicagóban megszülettek az első házak, amelyeknek nulla a káros környezeti hatásuk.

A Farr Associates városi építészeti stúdió átalakítja Amerika egyik legszennyezettebb városát. Az ötlet Michael Yannell gyógyszerészé, aki olyan házakat képzelt el, amelyek különleges építészeti megoldások segítségével teljesen önellátók, sőt, több energiát termelnek, mint amennyit elfogyasztanak. (Aiolus News)

Számszerűen, 11.500 kWh-t spórolnak meg egy sor integrált és technológiailag megújítható rendszerrel évente.

A lepketetős házak elnyerték az United States Green Building Council platina Leed-jét (Leadership in energy and environmental design), a legmagasabb energetikai elismerést.

A házak, amelyeknek külső burkolata rostcement (fibrocemento) és cédrusfa, rendelkeznek minden olyan jellemzővel, amely kiérdemli a díjat. Ezek között hatalmas hármas ablakok a külső fény felhasználására, pumpák és ciszternák a vízraktározásra, levegő, hideg és meleg víz cirkulációját biztosító rendszer és főként a fordított tetők, amelyek energiát termelnek és felfogják az esővizet. A 48 darab dél-nyugati irányban feltett napelem biztosítja a villamosenergiát és a V-alakú szárnyak felfogják az esővizet, amelyet öntözésre, takarításra, egészségügyi célokra használnak fel.
Forrás: http://www.energiacentrum.com/

Félidőben a világ legnagyobb naphídjának építése

Félidőben tart a London legnagyobb napelem-sorának építése a brit főváros Blackfriars pályaudvarán. Ez lesz egyúttal a világ legnagyobb naphídja. A Solar Century által szállított 4400 napelem várhatóan évi 900 MWh energiát termel. Ez elegendő lesz a pályaudvar villamos energia-szükséglete felének fedezésére, és évente 511 tonna széndioxid CO2-kibocsátástól óvja meg a légkört. (Aiolus News)

„A Blackfriars-híd ideális hely a napenergiának: új, hatalmas ikonikus tetőtér London szívében – jelentette ki Derry Newman, a Solar Century ügyvezető igazgatója – a pályaudvar-épületek és hidak városi látképünk állandó részei, és nagyszerű dolog látni, hogy egyikük naponta termel megújuló energiát a jövő számára. A tiszta energiás jövő szempontjából alapvető fontosságú, hogy az emberek lássák a napenergia működését.”

A viktoriánus korban épült Blackfriars napelemei nem csupán energiát termelnek, hanem árnyékot vetnek a hídra, ezzel kényelmesebbé teszik a rajta áthaladó autósok életét, akik akár ki is kapcsolhatják légkondicionálójukat forgalom-lassulás esetén és ezzel üzemanyagot is megtakarítanak.

Ennek az elhelyezési módnak másik előnye, hogy olyan tetőteret építettek be a híd felett, amelyet másra nem használtak volna, így a napelemekkel hasznos terület sem vész el. Felszerelnek rá olyan napcsöveket is, amelyek a természetes napfényt használják fel a világításra, az elektromos fények helyett.

Forrás: energiacentrum

Atomtudósok Szuhumiban

Közismert, milyen nagy szerepet játszottak az amerikai rakétafejlesztésben a háború után Németországból „meghívott” Von Braun és kollégái. Máig is vitatott azonban, mennyivel járultak hozzá a szovjet atombomba megteremtéséhez a Szuhumiba „áttelepített” német tudósok. KULCSÁR ISTVÁN írása.

1945. július 24-én a győztes nagyhatalmak potsdami csúcsértekezletének szünetében Harry Truman amerikai elnök közölte Joszif Sztálin szovjet kormányfővel, hogy az Egyesült Államok rendkívüli robbanóerejű bomba birtokába jutott. (Ez nyolc nappal az első amerikai atombomba új-mexikói felrobbantása után, két héttel Hirosima előtt történt.) Sir Winston Churchill leírja emlékirataiban, hogy Sztálin különösebb érdeklődés nélkül vette tudomásul a bejelentést, amiből a nyugati vezetők arra következtettek, hogy a szovjet vezető egyszerűen nem értette, miről van szó.

Valójában a szovjet hírszerzésnek köszönhetően a Kreml meglehetős részletességgel tudott a Manhattan-terv menetéről, és már maguk az orosz tudósok is javában dolgoztak az atomfegyver kifejlesztésén, jóllehet hosszú évekkel voltak lemaradva amerikai kollégáik mögött. Truman közlését követően Sztálin azonnal szólt az atomprogramért akkor még felelős politikai bizottsági tagnak, Vjacseszlav Molotovnak (akit később e poszton Lavrentyij Berija váltott fel), hogy utasítsa Igor Kurcsatovot a munkálatok felgyorsítására.

Kurcsatov, a program tudományos irányítója akkor már túl volt németországi küldetésén. Berlinben ugyanis még alig hallgattak el a fegyverek, amikor Moszkvából érkezett magas rangú titkosszolgálati emberek és tudósok népes csoportja már hozzákezdett a szovjet megszállási övezetben található, kulcsfontosságú német hadiüzemek és kutatóintézetek leszereléséhez, elszállításához, illetve a bennük dolgozó szakemberek „begyűjtéséhez”. A német tudósoknak udvariasan felajánlották, hogy egy ideig dolgozzanak a Szovjetunióban. És mivel ezek a korábban a nácik által dédelgetett professzorok, kutatók – köztük olyan nagyságok, mint a Nobel-díjas Gustav Hertz – érthető okokból nem voltak olyan helyzetben, hogy nemet mondhassanak, elfogadták az ajánlatot.

Az objektumok

A Fekete-tenger mellé, a már-már szubtropikus klímájú Szuhumiba háromszáz német tudóst szállítottak családtagjaikkal együtt, szigorúan őrzött, első osztályú hálókocsikban. Itt Alekszandr Mihajlovics nagyherceg, illetve egy Szmeckij nevű hajdani milliomos birtokain, azok szanatóriumként szolgáló kastélyaiban állították fel az első két kutatóintézetet, amelyben a német tudósok dolgoztak.

Az „A objektum” névre hallgató titkos létesítményt báró Manfred von Ardenne professzor vezette, a „G objektum” élén Hertz állt. Munkatársaik között tudhatták többek között az akkor már világhírű Nikolaus Riehl professzort, Max Volmer professzort, aki később az első szovjet nehézvíz-előállító berendezést építette, Peter Tiessen professzort, aki az uránizotópok gázdiffúziós dúsításához szükséges nikkelszűrőket fejlesztette ki, továbbá a német tudomány olyan kiemelkedő személyiségeit, mint Max Steenbeck, Robert Döpel, Heinz Pose.

A következő években dolgoztak német „vendégtudósok” Obnyinszk-ban, Elektrosztalban, valamint más titkos tudományos és ipari objektumokban is. Ezeknek az intézményeknek a technikai bázisát kezdetben azok a berendezések – ciklotronok, elektronmikroszkópok, oszcillográfok, magasfeszültségű transzformátorok, szuperpontos műszerek, továbbá némi gyengén dúsított urán – képezték, amelyeket a Vilmos Császár Fizikai Intézetből, a Siemens elektrotechnikai laboratóriumaiból, a Vegyipari és Kohászati Intézetből, a német Postaügyi Minisztérium Fizikatudományi Intézetéből szállítottak el a Szovjetunióba. 

Bombák a múzeumban

Az atomfegyver előállítását célzó munkálatok irányítására 1945 novemberében a Belügyi Népbiztosság (NKVD) kebelében létrehozták a Különleges Intézetek Csoportfőnökségét. A vezető kutatóintézetek munkájába bedolgozott még száztizenegy, a táborokból kiemelt, fizikai doktorátussal bíró német hadifogoly is: őket olyan „saraskában” (könnyített rezsimű, tudományos munkával foglalkozó lágerben) őrizték, amilyennek annak idején Alekszandr Szolzsenyicin is a lakója volt.

A német tudósok számára Szuhumiban kényelmes családi házakat építettek. Élelmiszer- és ruhaellátásuk megegyezett a magas szovjet nómenklatúra tagjainak normájával. Szögesdróttal körbevett „lakótelepükön” teniszpálya, uszoda állt rendelkezésükre, gyermekeik német nyelvű iskolában tanultak.

Az első robbantás
1949. augusztus 29-én a szemipalatyinszki (Kazahsztán) kísérleti telepen felrobbantották az első szovjet atombombát, amiről nem adtak ki közleményt. Öt nappal később azonban egy meteorológiai felderító repülőgépük Kamcsatka közelében vett levegőmintájából az amerikaiak kikövetkeztették, hogy a Szovjetunióban atombombát robbantottak, amit szeptember 23-án Truman elnök be is jelentett. A hír megdöbbenést keltett az Egyesült Államokban, ahol addig úgy vélték, hogy a Szovjetunió 1952 előtt nem lesz képes nukleáris fegyvert előállítani.

Az aranyketrecben élő német tudósok pedig tovább dolgoztak az atomfegyver tökéletesítésén, a hidrogénbomba kifejlesztésén, és bizonyára nem eredménytelenül. Manfred von Ardennét és Gustav Hertzet – még nem szabad emberként (és nem publikusan) – Sztálin-díjjal tüntették ki, társaik többsége ugyancsak magas szovjet kitüntetésekben részesült.

A német kölcsöntudósok 1954–55-ben tértek haza a Német Demokratikus Köztársaságba, ahol nagy tisztelettel vették körül őket. Hertz professzor például a lipcsei Karl Marx Egyetem Fizikai Intézetének igazgatója, az NDK Tudományos Akadémiájának tagja (és a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja) lett; halála után még keletnémet bélyeget is adtak ki emlékére. Max Volmert pedig egyenesen az NDK Tudományos Akadémiájánakelnökévé választották. 

Nikolaus Riehl Kurcsatovval, a „szovjet atombomba atyjával”, továbbá Haritonnal, Zeldoviccsal és más vezető szovjet tudósokkal együtt nyerte el a Szocialista Munka Hőse címet.

A német tudós ebben az időben már a Moszkva közeli Zsukovkában lakhatott, majd elutazásakor Msztyiszlav Rosztropovicsnak, a gordonkaművésznek adta el ottani családi házát, amelynek garázsában később Alekszandr Szolzsenyicin a Gulag-szigetvilág kéziratán dolgozott.

A szovjetek annyira megbíztak Riehlben, hogy társai közül egyedül neki engedték meg: ne az NDK-ba, hanem a Német Szövetségi Köztársaságba települjön haza.

A németek szerepe

Ezek a tények. Hogy azután mekkora szerepük volt a német tudósoknak (meg persze az amerikai atomprogramról megszerzett hírszerzői anyagoknak) a szovjet atombomba megteremtésében, az máig sem egyértelmű. A téma kutatója, Vlagyimir Gubarev a Sztálin fehér szigetvilága című, legendákat oszlató, túlzásokat nyesegető könyvében ezt írja: „Nem helyénvaló csökkenteni a német tudósoknak a szovjet atomipar fejlesztésében játszott szerepét, az ugyanis meglehetősen jelentékeny.”