A Leleplező könyvújság cikkeiből

A Leleplező könyvújság cikkeiből

Drábik János

Mennyiben kapcsolható egy etnikumhoz a pénzügyi világválság?

(A ’Ki választotta ki a kiválasztottakat?’ sorozat hetedik része)

David Rothkopf, aki a Carnegie Nemzetközi Béke Alapítvány (Carnegie Endowment for International Peace) kutatója, és amellett számos tekintélyes intézmény irányítótestületének tagja, a közelmúltban könyvet jelentetett meg „Superclass” címmel, amelyben a globális hatalmi elitet és az általuk irányított világrendszert veszi közelebbről szemügyre. Azt állítja, hogy ehhez a világelithez körülbelül hatezren tartoznak, akik azonban a legnagyobb pénzintézetek és vállalatok tulajdonosai, igazgatói, menedzserei. Sokan közülük a mindenkori kormányok tagjai vagy szakértői. Döntéseik kihatnak szinte minden egyes ember életére. A világhír nem elég ahhoz, hogy valaki ennek a kiválasztott csoportnak a tagja legyen. Olyan politikusok, mint Gorbacsov vagy Blair, átmenetileg a tagjai voltak, de már nem azok. Henry Kissinger és Bill Clinton viszont még most is eme hatezer kiválasztott közé tartozik.

Az általuk kialakított és irányított világrend rendkívül egyenlőtlen és ingatag. A New Yorki szuper-bankárok és a Pénzimpérium központjának számító City of London urai számára eljött az idő, hogy felismerjék: nem tehetik többé azt a világgal, amit eddig tettek. Ennek az elitnek az egyik tekintélyes tagja Peter Sutherland. Ő azok közé tartozik, akik szinte minden irányító feladatra alkalmasak, végtelenül sokoldalúak, rugalmasak, flexibilisek, azaz „flexiánok”. Nos, Peter Sutherland a British Petróleum Részvénytársaság elnöke 1997-től napjainkig. Ugyancsak ő az elnöke a Goldman SachsInternational-nek 1995-től napjainkig. 2008-ban a pénzimpérium sztáregyetemének, a London School of Economics-nak az elnöki tisztét is ellátta. Ezt megelőzően a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization) alapító vezérigazgatója volt. 1993. júliusától pedig ő töltötte be a GATT (General Agreement on Tariffs and Trade – Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény) vezérigazgatói tisztségét. Ő volt a Maastrichtban működő European Institute of Public Administrationkormányzótanácsának az elnöke 1991-től 1996-ig.

Sutherland 2009-ben lemondott a British Petróleum elnöki tisztségéről, de ma is számos nagybefolyású funkciót lát el. Már utaltunk rá: ő a Goldman Sachs Group-hoz tartozó Goldman Sachs International-nek az elnöke és ügyvezető igazgatója, és igazgatói rangban a Goldman Sachs Csoportfő tanácsadója. Hogy milyen különleges képességű polihisztor „flexiánnal” van dolgunk, azt jól mutatja, hogy a Háromoldalú Bizottság (Trilateral Commission) európai tiszteletbeli elnöke. Számos alkalommal részt vett a Bilderberg Csoport tanácskozásain, és ő a Vatikán egyik legfőbb pénzügyi tanácsadója. Peter Sutherland azonban volt már Írország legfőbb államügyésze, és Brüsszelben az Európai Integráció kormányának számító Commission (a Bizottság) tagjaként ő volt a versenyügyi biztos 1985-től 1989-ig. 1989-től 1993-ig az Allied Irish Bank elnöki tisztét látta el. Dolgozott a svédTelefonaktiebolaget LM Ericsson számára is, mint igazgató, és 2010. januárja óta az Allianz SEnevű Európai Uniós részvénytársaság felügyelő bizottságának is a tagja. A felsorolást itt abbahagyjuk, mert még folytathatnánk. De már ennyi is elég annak a bizonyítására, hogy a világelithez tartozó mintegy hatezer személy nem átlagember, hanem különleges hatalommal és befolyással rendelkezik.

Amikor felmerült annak a lehetősége 2010. májusában és júniusában, hogy az Egyesült Államok Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottsága (Security Exchange Commission, SEC), valamint a Szenátus felelősségre vonja a Goldman Sachs vezetőit, nagy összegű pénzügyi csalások gyanújával, akkor ez – a megfigyelők szerint – érezhető aggodalmat keltett New York több zsidó származású amerikaiak által lakott negyedében. Ez a közvélemény figyelmét is felkeltette. Ebben az időben több tekintélyes lap is foglalkozott azzal, hogy mennyiben lehet a Wall Street vezető üzletembereinek, bankárainak a magatartását összekapcsolni azzal a ténnyel, hogy zsidók, illetve zsidó származásúak. Egyes cikkírók számára nem az volt a kérdés, hogy a zsidó bankároknak a negatív tulajdonságai vagy az olyan közismerten zsidó tulajdonban lévő vállalatok, mint a Goldman Sachs, elítélhető magatartása összefüggésbe hozható-e azzal, hogy ezek a bankárok és üzletemberek zsidó származásúak, továbbá, hogy a zsidó szokásoknak és hagyományoknak megfelelően viselkednek. Számukra az volt a kérdés, hogy aki a Goldman Sachs-et bírálja, vagy utal e szuper-bankház kifogásolható eljárásaira, az antiszemita-e vagy sem?

Az 1980-as években Amerikában Michael Milken nevéhez fűződik az egyik legnagyobb pénzügyi botrány. Ő volt az, aki a „junk bond”-nak (bóvli kötvénynek) nevezett magashozamú értékpapírokkal üzletelt a pénzpiacon. Milken-t 1989-ben kilencvennyolc-rendbeli értékpapírokkal és pénzszerző tevékenységgel kapcsolatos csalásért és zsarolásért, valamint illegális bennfentes információkkal való kereskedésért vonták felelősségre. Vádalku keretében hat vádpontban elismerte bűnösségét, és ezért tízévi szabadságvesztésre ítélték, továbbá a SEC végérvényesen eltiltotta pénzügyi tevékenységtől. Michael Milkent végül is kevesebb, mint két év börtönbüntetés letöltése után szabad lábra helyezték.

„A bóvli kötvények királya”, Milken, olyan értékpapírokkal üzletelt, amelyeknek számos angol elnevezése van. Valamennyi arra utal, hogy olyan értékpapírral van dolgunk, amelyet megvásárláskor a hitelminősítők beruházásra alkalmatlannak soroltak be. Azért nem alkalmasak a befektetésre, mert fokozottan ki vannak téve a legkülönfélébb kockázatoknak. Milken azonban a bóvli kötvények segítségével több, mint kétmilliárd dolláros vagyonra tett szert, és a Forbes magazin 2007-ben őt jelölte meg a világ 458-ik leggazdagabb emberének.

A Pulitzer-díjas James Stewart 1992-ben részletesen is feltárta „Den of the Thieves” (A tolvajok darázsfészke) című dokumentumkönyvében, hogy 1982-től hogyan terjedt el a bennfentes kereskedés, és ezt miként használták ki olyan gátlástalan spekulánsok, mint Ivan Boesky, a már említett Michael Milken, Martin Siegel, Dennis Levine, Robert Freeman, Richard Wigton, Timothy Tabor, John A. Mulheren, Lowell Milken, Robert Wilkis, és számos hasonló Wall Streeti pénzember. Stewart megismerteteti a közvéleményt azokkal a gondosan álcázott, szinte misztikus pénzügyi manipulációkkal, amelyek végül is az 1987-es pénzügyi összeomlásban csúcsosodtak ki. Milken, Boesky és társai szolgáltatták a példát az Enron, a Tyco és az Adelphia beruházói számára, akik megpróbálták a gátlástalan szerzésben és a piac manipulálásában még mestereiket is túlszárnyalni.

Közismert tény, hogy az askenázi zsidó lakosság IQ-ja (intelligencia-hányadosa) magasabb, mint az átlag európaiaké. Ebből következhet az is, hogy ha egy bizonyos foglalkozási ágban, például a matematikában, domináns szerepe van a zsidó származásúaknak, akkor ez többek között azért is lehet, mert magasabb IQ-juk erre alkalmassá teszi őket. Amikor a nagyszabású pénzügyi botrányok kirobbantak, és ismertté vált, hogy az ezekben résztvevő kulcsszereplők döntő többsége zsidó származású, felmerült a kérdés, hogy van-e ennek valami köze származásukhoz. James Stewart úgy gondolta, hogy igen, és ezért keményen támadták, és könyvét antiszemitának minősítették. Már az elég volt az antiszemitizmus vádjához, hogy gyakran emlegetett zsidó neveket. A vitával kapcsolatban egyes hozzászólók a következőképpen érveltek:

„Ha kimutatjuk, hogy tíz utcai bűncselekmény elkövetője közül kilenc színesbőrű, akkor ez egy figyelmetérdemlő szociológiai megfigyelés. Ha kimutatjuk, hogy tíz értékpapír csalás bűncselekményével vádolt személy közül kilenc zsidó, akkor ez antiszemita becsmérlés. Pedig nehéz lényegi különbséget látni.”

Michael Kinsley, aki a Harvardon szerezte diplomáját és a Rhodes ösztöndíjat is elnyerte, és többek között a The Economist amerikai szerkesztőségét is vezette, annak az internetes magazinnak főszerkesztője, amely 2010-ben indult be. Ehhez tartozik a The Occidental Observer Blog, amelynek a 2010. május 2.-i bejegyzésében olvashatjuk Michael Kinsley írását. Ebben részletesen elemezte: zsidó szempontból hogyan ítélik meg a nemzetközi pénzrendszer összeomlását.

Kinsley „How to Think About: Jewish Bankers” című írásában elismeri, hogy a zsidók kulcsszerepet töltenek be a Wall Streeten, és az is helyénvaló, ha valaki bírál egy olyan zsidó pénzintézetet, mint a Goldman Sachs. De csak annyiban, ha nem tesz említést arról, hogy a zsidó értékrendnek, a zsidósághoz való tartozásnak bármi köze is van ahhoz, hogy miként működik a Wall Street és a Goldman Sachs.

Kinsley ezt írja hivatkozott írásában:

„Néha a zsidókra és a pénzre vonatkozó közhelyek durvább formában fejeződnek ki: A zsidók pénzéhesek, hazudnak, csalnak, lopnak a pénzért, megengedhetetlen befolyást gyakorolnak a kormányra, ezt az illetéktelen befolyást gondosan fenntartják és gátlástalanul kihasználják, és így tovább. Az elmúlt hetekben sokan mondtak ehhez hasonlókat a Goldman Sachs-ről, de a zsidókra való hivatkozás nélkül. Valamennyi antiszemita lenne? Nem. Lehetővé kell tenni a Goldman Sachs legkeményebb formában történő bírálatát is, ha az megalapozott – anélkül, hogy ezért bárkit antiszemitának minősítenének.”

Lehetséges tehát azzal érvelni, hogy a pénzügyi szférában uralkodó rossz szokásoknak és elítélendő magatartásformáknak van valami köze a zsidó mivolthoz. A szélesebb megközelítés az, hogy a zsidó lét lényegéhez tartozik egy sajátos kultúrának a létrehozása. Kevin MacDonald Kalifornia Long Beach Egyetemének a tanára, a „The Culture of Critique”(A kultúra kritikája 1998, 2002) című világhírű mű szerzője, úgy látja, hogy ennek az érvelésnek két fontos része van. Első megjegyzése, hogy a júdaizmus, mint csoport megmaradási és fejlődési stratégia mindig tartalmazta a csoporton belüli és csoporton kívüli megkülönböztetést, mint a zsidó gondolkodásmód meghatározó elemét. Teljesen különböző erkölcsi követelményeket alkalmazott a csoporton belül és a csoporton kívül. Ennek következtében a zsidó erkölcsi univerzum partikulárissá vált, és a nem-zsidókkal szembeni magatartás célirányossá alakult, és gyakorlati eredményességhez lett kapcsolva.

Célja a személyes haszon maximalizálása minden morális gátlás nélkül. Az etikai megfontolások mellőzése a nem-zsidókra jelentős hatást gyakorolt. Például a hagyományos társadalmakban elfogadott minta volt, hogy a zsidók szövetkeztek az ugyancsak mások munkájából élő nem-zsidó elitekkel. Ebben a gyakorlatban kétségtelenül felismerhető a megszakítás nélküli, folyamatos fejlődésnek a biztosítása. A zsidók voltak az ideális közvetítők a különböző kizsákmányoló elitek között, pontosan azért, mert mint genetikailag elkülönült csoportnak az érdekei maximálisan különböztek a kizsákmányolt lakosság érdekeitől. Az ilyen egyénektől elvárható, hogy maximális lojalitással viselkedjenek az uralkodókhoz, és minimális gátlást tanúsítsanak, amikor csak eszköznek tekintik céljaik eléréshez az embert, beleértve a kizsákmányolásukat.

MacDonald második megjegyzése, hogy ki kell mutatni: A zsidók magatartásában mennyiben tükröződik az a kettősmorál, amely mindenütt jelen van a zsidó vallásos írásokban. A zsidóellenes magatartás hosszú történetében valóban kiemelt szerep van annak a vádnak, hogy a zsidók embergyűlölők, akiknek negatív személyi tulajdonságaik vannak, és akik túlságosan is hajlandók a nem-zsidók kizsákmányolására. Idézi Tacitust, aki szerint a zsidók „egymás között szigorúan becsületesek, mindig készek a részvétre és az együttérzésre, noha az emberiség többi részét gyűlölt ellenségnek tekintik.”

Hivatkozik MacDonald Immanuel Kant, német filozófusra, aki szerint „a zsidók az uzsorások nemzete, (…) akik becsapják azokat az embereket, akik között menedéket találtak, (…) akik azt a formulát, hogy „a vevő legyen óvatos” (féljen csak a vevő) a legmagasabb rangú alapelvvé tették a velünk való kapcsolataikban”.

Idézi Werner Sombart-ot, a kiváló német közgazdászt és gazdaságtörténészt is. „Egy zsidó a zsidókkal rendkívül körültekintően jár el, amikor megmér valamit, hogy az eredmény igazságos legyen; amikor azonban nem-zsidóval lép üzleti kapcsolatra, akkor már lazábban viselkedik még akkor is, ha így méltánytalan előnyhöz jut.”

A zsidó történész, Heinrich Graetz pedig ezt mondta: „A lengyel zsidónak örömet okoz a csalás, ha rászed valakit, mert ez a győzelem mámorával ajándékozza meg őt. De a saját népéhez tartozókat nem tudja ily módon kezelni. Azok ugyanolyan éles-eszűek, mint ő. A nem-zsidó lett a vesztes, és viselte el a Talmudon képzett lengyel zsidó gondolkodásának a következményeit.”

Max Weber, német szociológus árnyaltabban fogalmaz: „Pária népként a zsidók megtartották a kettősmorált, amely valamennyi közösség kezdeti gazdasági gyakorlatára jellemző volt.”

Hertzl Tivadar, aki a cionizmus egyik megalapítója és vezetője volt, ezeket írta: „Az antiszemitizmus érthető válasz a zsidó fogyatékosságokra, amelyek végül is a zsidók üldözéséhez vezettek a nem-zsidók részéről: A zsidókat „piócáknak” nevelik, akik „félelmetes pénzügyi hatalmat” birtokolnak; ők voltak „a pénzimádók, akik nem voltak képesek megérteni, hogy egy ember más motívumból is cselekedhet, mint a pénz”. ”

Végül álljon itt még Edward A. Ross véleménye: „A hatóságok arról panaszkodnak, hogy a kelet-európai héberek nem éreznek tiszteletet a törvény iránt, és hajlamosak megszegni a jogszabályokat, hogy érvényt szerezzenek akaratuknak. (…) A biztosítótársaságok sokkal lelkiismeretesebben vizsgálják ki a zsidó tűzeseteket, mint a többit. A hitelnyújtók azt mondják, hogy a zsidó kereskedők gyakran megbízhatatlanok, és fizetésképtelenséget színlelnek azért, hogy megszabaduljanak adósságaiktól. A bevándorlónak a hazudozása miatt nagyon rossz a hírneve. Boston északi részében a zsidóknak az a hajlandósága, hogy hamisan tanúskodjanak, közmondásossá vált.

A figyelemreméltó az, hogy a zsidó közösségen belül a csalásnak van bizonyos legitimitása. A sikeres csalók ezt nem is tagadják, és valójában az adott közösség megbecsült támogatói lesznek. Michael Milken például a Los Angelesi zsidó közösségnek az egyik köztiszteletben álló tagja, aki igen sokat áldoz a közösségi ügyek finanszírozására. Ivan Boesky 20 millió dollárt adott a Zsidó Teológiai szeminárium könyvtára számára. Mark Rich is dollármilliókat fordított egy sor zsidó közösségi ügyre, beleértve a Birthright Israel program bőkezű finanszírozását. Ennek a programnak a célja növelni a zsidó öntudatot és a zsidósággal való azonosulást a fiatal zsidók körében. Azoknak a listája, akik rávették Bill Clintont elnöksége utolsó óráiban, hogy kegyelmezzen meg Mark Rich-nek, az izraeli társadalom és a zsidó jótékonykodás „Who is Who?”-jának tekinthető.

Megerősödött az a vélemény, hogy a zsidó pénzügyi elit a nem-zsidó világot pénzszerzési eszköznek tekinti, és teljesen mellőzi a morális szempontokat. Mások úgy fogalmaznak, hogy a pénzügyi elit sokkal inkább úgy viselkedett, mint egy szervezett bűnszövetség, és nem úgy, mint felelősségtudattal rendelkező polgárok közössége, amelynek a tagjai el vannak kötelezve a társadalom hosszútávú fennmaradásának. A szervezett bűnözés gyakorlói általában az alacsonyabb társadalmi osztályokból származnak. Miközben a világ pénzügyi rendszerének az összeomlását a társadalom csúcsán élő csoportok tagjai okozták. A szuper-gazdag pénzügyi cégek, a hitelminősítő ügynökségek és a kormánynál elhelyezett bizalmi emberek együttműködése tette lehetővé a hazárdírozó elit közpénzből való szanálását, és azt, hogy ne kerüljön sor valódi tényfeltárásra és a felelősök elszámoltatására. Kétségesnek tűnik, hogy mindez pontosan ugyanígy történt volna, ha az Egyesült Államokban korábban a hatalmi elit szerepét betöltő WASP-ok (White Anglo-Saxon Protestant – Fehér Angolszász Protestáns) kezében lett volna a kormányzati és a pénzügyi szféra irányítása.

Kevin MacDonald úgy véli, hogy társadalomlélektani fogalmakkal kifejezve a zsidók úgy viselkednek a nem-zsidókkal szemben, amit szociopátiának lehet minősíteni. A szociopata személyiség nehezen tud beilleszkedni a társadalomba, és bizonyos vonatkozásban lelki beállítódása és viselkedése eltér az átlagemberek normálisnak tartott magatartásától. A Wall Street szuper-gazdag pénzembereinek egyes csoportjait nem érdekelték hazárd ügyleteik erkölcsi következményei. Nem éreztek empátiát azokkal szemben, akiket ezek a következmények sújtanak. Az idegtudomány kimutatta, hogy olyan emberek, akik nagyon is képesek együtt-érezni azokkal az embertársaikkal, akikkel egy etnikai és társadalmi csoporthoz tartoznak, nem képesek ugyanerre az átélésre, beleérzésre a kívülállókkal szemben. Különösen igaz az, ha erősen etnocentrikus beállítódásúak.

Ebből következik, hogy egy erős azonosságtudattal rendelkező zsidó a mintaképe lehet a közösségi-érzésű, szolidárisan gondolkodó embernek, ha a saját csoportján belül tartózkodik, és ugyanő képes hidegvérűen és számítóan viselkedni a kívülállókkal szemben anélkül, hogy az áldozatokkal szemben legkisebb lelkiismeret-furdalást vagy empátiát érezné. Ebből az is következik, hogy nem érez felelősséget annak a társadalomnak a hosszú-távú jövőjét illetően, amelyben él.

Mindezt jól szemlélteti, hogy Amerikában az egyik országosan sugárzott TV műsorban megkérdeztékLloyd Blankfein-től, a Goldman Sachs első emberétől, vajon a Wall Street létezése mindent összevetve jó-e Amerika számára vagy sem. Csinál-e olyasmit, aminek pozitív társadalmi hatása van? Blankfein nem tudott erre meggyőző választ adni. Matt Taibbinak a Goldman Sachs-ről mondott jellemzése pedig szinte közmondás-szerűvé vált: „A világ legnagyobb beruházó bankja hatalmas vámpír-tintahal, amely rátekeredett az emberiség arcára, és szakadatlanul szívja ki és tölti át a vérét mindenbe, aminek pénz szaga van.”

A Rolling Stones cikkírójának ezt az analógiáját azonnal antiszemitának minősítette az egyre nagyobb befolyással rendelkező gondolatrendőrség. Azt állították, „ez a mondat túl megy minden zsidókra és pénzre vonatkozó közhelyen, és érintkezik más klasszikus antiszemita témákkal, amelyek szerint a zsidók idegen és embertelen lényekként mérgezik az emberiséget és a társadalmat, és még bizonyos fokig utal is a hírhedt vérvádra, miszerint a zsidók ki szokták szívni a keresztény csecsemők vérét, hogy macezt készítsenek.”

Emlékeztet arra a közkeletű nézetre is, hogy a pénzügyi szektor nem vesz részt az értékhordozó termékek és szolgáltatások létrehozásában, hanem csak annak elosztásában, és így lényegében vagyont vesz el a társadalom egészétől. A gazdasági élősködés ugyancsak ókorba visszanyúló vád a zsidók magatartásával szemben. Tény azonban, hogy a zsidó irányítás alatt álló pénzügyi szektor teljes mértékben maga alá rendelte a reálgazdaságot, és ténylegesen annak a jövedelmét is magához vonta.

Lehet-e bizonyítani, hogy a jelenlegi zsidó pénzügyi elit magatartása kapcsolatos a zsidóságnak a nem-zsidó közösségekhez tanúsított etikai viszonyulásához a történelemben? Erre a kérdésre kísérelt meg választ adni Albert Lindemann az 1997-ben megjelent „Esau’s Tears” (Ézsau könnyei) című munkájában. Lindemann abból indul ki, hogy a modern európai antiszemitizmus szoros kapcsolatban van a zsidók felemelkedésével. A zsidók kulturális, politikai és gazdasági hatalma a XIX. században bontakozott ki. Ebből az is következik, hogy az antiszemitizmus szempontjából meghatározó szerepe volt a különböző érdekcsoportok között meglévő konfliktusoknak. Az antiszemiták gyakran felnagyítják a zsidó tulajdonságokat, adott esetben pedig még ki is találnak ilyeneket.

Lindemann azonban kétségbe vonja, hogy az antiszemitizmus lényegében a keresztény vallási eszmerendszer irracionális maradványa, illetve valamiféle személyiségbeli fogyatékosságok lelki kivetülése lenne. Részletesen megvizsgálja ezt a kérdést Ausztriában, Angliában, Franciaországban, Németországban, Romániában, Oroszországban és Amerikában. Arra törekszik, hogy megtalálja a közös tényezőket. A felsorolt országokból több szempontból indokolt először az orosz zsidóság helyzetétvenni közelebbről szemügyre. Az itt élő zsidók ellenálltak a cári rendszer oroszosító törekvéseinek. Ragaszkodtak eltérő nyelvükhöz, étkezési szokásaikhoz, ruhaviseletükhöz és a saját közösségükre vonatkozó szabályok szigorú betartásához.

Az orosz hatóságoknak az volt a véleményük, hogy a zsidók kizsákmányolták a parasztokat, rászoktatva őket az alkoholra romboló hatást tettek a földműves közösségekre. Ugyanakkor a zsidók elnyomása lényegesen enyhébb volt, mint ahogy arról szokásos beszélni. A zsidóknak lehetett saját földtulajdonuk, foglalkozhattak a kereskedelemmel, és gyermekeik tanulhattak az egyetemeken. Ugyanakkor nem kizárólag a zsidók alkottak olyan közösségeket, amelyeket korlátoztak, s akikkel szemben gyanakvással viseltettek a hatóságok. Azt elvárták, hogy teljesítsenek katonai szolgálatot, és ez lényegében véget vetett egy sajátos zsidó előjognak.

Az az országrész, amelyet a cári kormányzat kijelölt a számukra (Pale of Settlement – lakhatási zóna, letelepedési vagy tartózkodási övezet) területileg nagyobb volt, mint Franciaország vagy Spanyolország, és negyvenszer nagyobb, mint a modern Izrael. Az 1860-as és 1870-es években bekövetkezett liberalizációs szakaszban fokozatosan megszüntették a zsidók letelepedésére és mozgására való korlátozásokat, és ennek nyomán a gazdaságilag sikeres zsidók távoztak erről a területről. A szegényebb zsidók maradtak ott, akik a szigorú vallási törvényeket követve távol-tartották magukat meghatározott gazdasági tevékenységektől. Tény azonban, hogy a zsidó lakosság nagyobb felfelé irányuló társadalmi mobilitást tudott felmutatni, mint más etnikai csoportok Oroszországban. Ez vezetett ahhoz, hogy a konkurens csoportok igyekeztek gátolni előrenyomulásukat, és korlátozták az üzleti életben és a szabad foglalkozású pályákon résztvevők számát.

Simon Dubnow szerint a zsidóellenes pogromok spontán felkelések voltak a kibontakozó zsidó gazdasági előrenyomulás ellen. A kormányzat valójában irtózott ezektől az erőszakosságoktól, és számos helyen hatékonyan közbelépett, hogy megelőzze őket. 1881-ben azért szigorította meg a zsidók gazdasági aktivitását, hogy így is védelmezze a parasztokat. Ekkor került sor arra is, hogy 10%-ban limitálták a zsidó tanulók létszámát az egyetemeken. Ennek eredményeként erősödött a zsidó lakosság kivándorlása nyugatra. Az 1904-es kisinyovi pogromot követően már meghatározó szerepet játszottak mind az orosz, mind a nyugati zsidó résztvevők és szervezetek.

Oroszországban a zsidók többek között azért radikalizálódtak, és fordultak a szocializmus felé, mert úgy vélték, hogy ily módon érhetik el a legeredményesebben politikai és gazdasági céljaikat. A már hatékonyan működő nemzetközi pénzkartell és a benne vezető szerepet betöltő zsidó bankárdinasztiák finanszírozták a zsidó szervezeteket. Az orosz kormányzat úgy tekintett a zsidó pénzhatalomra, mint amelyik alá akarja ásni Oroszországot és a cári rendszert. Így például a Rothschild-ház amerikai vezérképviselőjének számító New Yorki bankár, Jacob Schiff, finanszírozta Japánt a japán-orosz háborúban. Ez részben összefüggött azzal is, hogy a Romanovok siettek Lincoln elnök segítségére az amerikai polgárháború idején, és a csendes-óceáni orosz hadiflotta San Franciscoba, a balti-tengeri cári flotta pedig New Yorkhoz hajózott.

A folytatás a nyomtatott lapszámban olvasható...

Drábik János: A pénzügyi világválság háttere

Leleplezô 2010/2. szám

Szabad piac helyett pénzrablás:

,,Káoszból születik az új világrend”

 Miért fújják tovább a ’pénzbárók’ a spekulációs buborékokat?

 A fináncmágnások még nem fejezték be a pénzbuborékokkal folytatott hazardírozást a globális kaszinóban. A pénzgyártás pókerjátékosai szinte megszállottként garázdálkodnak és fejik tovább az egész emberiséget ezekkel a spekulációs pénzbuborékokkal. Lehet, hogy ugyanolyan kényszercselekvés rabjai, mint a skorpió a tanmesében? A skorpió ugyanis leküzdhetetlen belső késztetéstől hajtva mart bele a békába, amelynek a hátán éppen átkelt a folyón. Egyszerűen nem tehetett mást. Skorpió lévén, neki lételeme volt, hogy a másikba döfje halálos méreggel teli fullánkját. Marnia kellett, még akkor is, ha tudta: emiatt mindketten a vízbe fulladnak. A jelek szerint a pénzhatalom szenvedélybetegei sem képesek megfékezni kielégíthetetlen pénzéhségüket. Pénzt kell gyártaniuk mindenből, minden lehetséges eszközzel, félresöpörve minden erkölcsi és jogi normát. Életelvük: „Gazdagodok, tehát vagyok.” Ez a sorsuk, ezért vannak a világon, s még akkor is ezt kell tenniük, ha ez lesz végzetük. A szomorú lehetőség azonban az, hogy globális skorpióként magukkal ránthatják a pusztulásba az egész emberiséget.

Van azonban más értelmezési lehetőség is. Átgondolt világstratégia is meghúzódhat a szenvedélyes pénzhajsza, és a pénzrendszer tudatos csődbejuttatása mögött. Ez lehet a történelem-formáló erők - a pénzuralmi világelit - régóta tervezett korszakváltása, az általa szorgalmazott új világrend bevezetésének az első szakasza. Azért kell behatóan elemeznünk a pénzügyi világrendszer összeomláshoz vezető okokat, technikákat, folyamatokat, mert ha sikerül megtalálnia az emberiségnek a helyes diagnózist, akkor az elősegítheti annak a hatékony terápiának a megtalálását is, amely véglegesen megszabadíthatja a világot az uzsoracivilizáció pestisjárványától, a leépülés, a halál kultúrájától.

Hamarosan világméretű összeomlás várható?

Dr. Marc Faber egy Londonban működő hedge fund (spekulációs kockázati tőkealap, vagy egyszerűen befektetési tőkealap) menedzsere a 2010. február 22-én Tokióban tartott konferencián azt közölte a jelenlévő 700 nyugdíj-és vagyonkezelő alap vezetőjével, hogy elemzése szerint számolni kell a pénzrendszer és a világgazdaság összeomlásával. (A japán fővárosban aCLSA Asia-Pacific Markets nevű csoport tartotta a tanácskozását. A CLSAbetűszó a Credit Lyonnais Securities Asia nevű független vagyonkezelési és pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó csoport, amely elsősorban a világ legnagyobb befektető intézményeit szolgálja ki. A CLSA-nak, amely 1986-ban jött létre, Honkongban van a központja, de további 19 fontos térségben regionális központja is működnek.)

Ez a kutatásra és ügyfelei maximális kiszolgálására specializálódottbrókerügynökség évente tart a világ legnagyobb befektetői számára tanácskozásokat. Egyedülállóan alapos elemzéseire az egész pénzvilág odafigyel. Dr. Faber tehát nem akárkiknek tanácsolta azt, hogy vonják vissza befektetéseiket a részvénypiacokról, mert véleménye szerint világméretű összeomlás várható. Faber a portfoliók átrendezését, és a befektetések legalább felének a feltörekvő piacok eszközeibe való helyezését ajánlotta a piaci szereplőknek. Marc Faber kemény szavakkal bírálta a Federal Reserve System laza monetáris politikáját, mert az alacsony kamatok elősegítik újabb spekulációs-buborékok létrejöttét.

Faber lehetségesnek tartja a világméretű pénzügyi összeomlást, és ezért javaslatokat tett az erre való felkészülésre. A londoni pénzember háborús helyzet kialakulásától tart, ahol olyan stratégiákat használhatnak, mint a vizek megmérgezése, vagy a mobiltelefon-rendszer megbénítása. Ha erre a „Dirty War”-ra (piszkos háborúra) fel akarnak készülni a befektetők, akkor a reálgazdaság vagyontárgyait, kézzel fogható fizikai eszközeit kell vásárolni, s ezen belül is elsősorban mezőgazdasági termelőegységeket, farmokat és termékeket. Azt ajánlotta a világ legnagyobb befektetőinek: gondolják újra globális eszköz allokációikat és befektetéseiknek legalább felét a feltörekvő piacokba fektessék.

Faber még azt is javasolta a jelenlévőknek, hogy az arany és az ezüst piacán továbbra is ún. „hosszú pozíciókat” részesítsék előnyben, míg az amerikai államkötvények esetében a short ügyleteket. Arra is kitért, hogy az elkövetkező években meg fognak szaporodnia a költségvetési problémák. Ami a világpolitikát illeti, Faber arra számít, hogy növekszik a katonai szembenállás Kína és az Egyesült Államok között elsősorban az egyre korlátozottabb kőolajforrások miatt. Jelenleg az Egyesült Államoknak kedvezőbb a helyzete, mert mind az Atlanti, mind a Csendes óceán felől szabadon jut hozzá az energiahordozókhoz, és ezt még az alaszkai és a mexikói tartalékok is kiegészítik.

700 főnyi hallgatósága nagyon is figyelt Faberra, mert ő volt az, aki 1987-ben a tőzsdei krachot megelőző héten jelezte az összeomlást, és ennek megfelelően gyorsan intézkedett is. E tekintetben Nouriel Roubini-re hasonlít, aki kiérdemelte magának a „Dr. Doom” (Dr. Végzet) becenevet. Mielőtt részletesen elemezzük, hogy a világ pénzügyi elitje, akiket egyre inkább„Money-Bubble Barons”-nak (Pénzbuborékokat felfuvó rabló-lovagoknak neveznek), miért és hogyan folytatják ezt a tevékenységüket, a pénzügyi világelit egy másik tanácskozására is kitérünk röviden.

Erre a tanácskozásra 2009. októberében a londoni Claridge Hotelben került sor. A világ legbefolyásosabb bankárai évente kétszer tartanak munkatanácskozást, ahol a legfontosabb üzleti kérdésekben cserélik ki gondolataikat, és próbálnak közös stratégiát kialakítani. A brit bankárok vezetői arról győzködték amerikai kollégáikat, hogy csökkentsék rendkívül magas juttatásaikat, mivel a vezető ipari-országok kormányai csillagászati összegeket költöttek a világ bankrendszerének a megmentésére. Ezeket az összegeket a kormányok ráterhelték az adott országok adófizetőire. Ez ellenérzést, sőt felháborodást váltott ki a lakosságból. A brit bankvezérek szerint a pénzügyi szektornak nagyobb felelősséget kell vállalnia a pénzügyi válság előidézéséért, és ennek látható jeleként csökkentenie kell csillagászati összegű juttatásait. Fizetésen felüli jutalom, prémium akkor jár, ha egy pénzintézet nyereséges, ha az adott bankár, banktisztviselő különlegesen jól teljesített, és megszolgálta, hogy részesedjen az extra nyereségből.

Az amerikai legfelső szintű bankárok azonban keményen ellenálltak brit kollégáik javaslatainak. Elsősorban a JP Morgan, a Morgan Stanley és aGoldman Sachs vezetői tanúsítottak elutasító magatartást. Azzal érveltek, hogy egy ilyen lépés bűzlik a szocializmustól, és mint ilyen, a leghatározottabb ellenállásba ütközne. Az amerikaiak nem így intézik üzleti ügyeiket. Akik viszont védték ezt az álláspontot, úgy gondolták, ha a pénzügyi szektor együtt működik a kormányokkal, és hozzájárul ahhoz, hogy a pénzügyi ágazat szereplőinek a jövedelme arányosan csökkenjen, az valójában az egész pénzügyi ipar érdekeit szolgálná, mert csökkentené az általános költségeket egy rendkívül érzékeny politikai légkörben. A hatalmas bonuszok folyamatosan emelik a költségeket, és ezeket nemcsak a közvélemény miatt, hanem a pénzügyi ágazat egésze érdekében kell csökkenteni. A 2008-as pénzügyi világválság kitöréséig a beruházó bankok általában jövedelmüknek több mint a felét fizették ki - elsősorban a vezetőiknek - évente. A részvényesek és a közvélemény együttes nyomására a kifizetéseket azonban az évi jövedelem 30-40%-ára mérsékelték. A kifizetéseket pedig ma már részvényekben teljesítik, és csak kisebb mértékben készpénzben. Ezt szorgalmazták a G20-ak által elfogadott irányelvek, valamint a Financial Stability Board (Pénzügyi Stabilitási Testület) döntései.

(A Pénzügyi Stabilitási Fórumot, FSF, a vezető ipari országok pénzügyi hatóságaiból, pénzügyminisztereiből, központi bankáraiból és nemzetközi pénzügyi struktúrák vezetőiből álló csoport hozta létre 1999-ben a nemzetközi pénzügyi stabilitás erősítése érdekében. Ez az elsősorban a G7-ek, később a G8-ak országaiból álló testület segítette elő a pénzügyi intézmények, tranzakciók nemzetközi ellenőrzésében való együttműködést. A Pénzügyi Stabilitási Fórum irányítását egy titkárság látta el, amely a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának, a BIS-nek a központjában működött. 2008. november 15-én a G20-ak csúcstalálkozója úgy döntött, hogy a tagok sorába felveszik a feltörekvő gazdaságú országokat, köztük Kínát is. 2009-ben a G20-ak londoni csúcstalálkozóján hozták létre az FSF utódszervezetét, a Financial Stability Board-ot. A Pénzügyi Stabilitási Testületnek, az FSB-nek a G20-ak azon résztvevői is a tagjai, akik korábban nem voltak FSF-tagok.)

Kik a pénzgyártó „buborék-bárók”?

A XIX. században, amikor a világ egyik vezető ipari államává vált az Egyesült Államok, még egy-egy legendás személyhez vagy családhoz kapcsolódtak a hatalmas vagyonok. Az acélipar Andrew Carnegie-hez, Amerika első nagy olajipari vállalata, a Standard Oil a dinasztiaalapító John D. Rockefeller-hez, vagy a Morgan pénzügy és acélipari birodalom J.P. Morgan-hoz. Aki olvassa életrajzaikat, az megismerkedhet kíméletlen üzleti módszereikkel, s azzal, hogy szédületes meggazdagodásuk mögött a középkor rablólovagjait is túlszárnyaló kapzsi szerzésvágy húzódott meg. E rablólovagnak is nevezhető ipari birodalomépítők helyébe a XX- század végén és századunk elején másfajta fehérgalléros „lovagok” léptek.

A folytatás a nyomtatott lapszámban olvasható.....

Mándoki Andor: Minden magyar kétmilliós eladósításának históriája és rendezése

Az ország kiárusítói akár nyolc évet is kaphatnának

Felelősen gondolkodó értelmes ember nem adósodik el. Ritkán vesz fel hitelt. Ha igen, akkor mindig csak annyit, amennyit biztonsággal vissza is tud fizetni. Felelőtlen, naiv, hiszékeny, együgyű embert, vagy szándékos nem törlesztőt lehet csaló, jöttment idegen vigéceknek becsapni, eladósítani, adósságcsapdába csalni. A globalizáló gazdaságpolitikának, az újkori gyarmatosításnak két alapozó feladata van: az eladósítás és a privatizálás. A kettő szorosan tartozik egybe. Eladósítani a munkanélküli kamatszedés lehetősége miatt kifizetődő. Privatizálni pedig azért, hogy az eladósítottnak ne legyen termelői vagyona, amivel kitermelheti a felvett hitel visszafizetését. Így köthető adósságcsapdába akár az idők végtelenségéig. Magyarország eladósítása és termelői vagyonának ellopása, tönkretétele teljes sikerrel valósult meg a rendszerváltás ürügyén külső- és belső befektetők, valamint kollaboránsok közbejöttével.

A magyar államot, a lakosság egy részét adósságcsapdába juttatták a globalizáló gazdaságpolitika irányítói és ügynökei. Külső bruttó adósságunk 140 milliárd dollár, a lakosság devizahiteleit is beleértve. Hatalmas összeg még akkor is, ha vannak nálunk még nagyobb mértékben is eladósodott nemzetek. 2009-ben az adósságszolgálat 3000 milliárd forint, amiben 1000 milliárd a kamat. Összehasonlításul tudni érdemes, hogy 5,8 millió embernek minimálbér, nyugdíj, nettó kereset címén 6500 milliárd forint jut, ami csak gyatra, nyomorgó élethez elég. Még kirívóbb a kívülről diktált gazdaságpolitika szándékolt pusztítása, ha tudjuk, hogy az elmúlt nyolc év során 30 ezer milliárd forint került beruházásra és nem növekedett a gazdaság, nem lett több munkahely, és az életszínvonal tovább romlott. Vagyis a felvett hitelek nem a gazdaság fejlesztését szolgálták, hanem pazarló költekezésre, korrupcióra folytak el.

Külső eladósodásunk az elmúlt nyolc év során 20.000 milliárd forinttal növekedett a kommunista-liberális kormányok országot, gazdaságot pusztító, vagyonunkat hűtlenül, hanyagul kezelők regnálása következtében. Büntető Törvénykönyvünk idevonatkozó paragrafusai szerint akár nyolc évig terjedő szabadságvesztés is kiróható a felelősökre.

A 2009. év folyamán fizetett adósságszolgálatból tisztességes, értelmes mérnökök 300 ezer új munkahelyet hozhatnának létre. Az egymillió új munkahely programnak ez közel harmada. Egy év alatt ennyi pénzt fecsérelünk el csak azért, mert nyolc év alatt a regnáló kommunisták és liberálisok rombolták országunkat, hűtlenül kezelték a rájuk bízott gazdaságunkat, vagyonunkat. Miközben a bérek maradtak, az árak az uniós egekbe szöktek, a fogyasztóvédelmi törvények semmit érőek az életszínvonalunk romlott. Megértjük az események ilyen alakulását, ha ismerjük a globalizáló gazdaságpolitika legfontosabb alapozó célkitűzését, a kiszemelt ország eladósításának szándékát. John Perkins „Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai” című könyvéből derül erre fény. Bevezetőjében írja:

„A gazdasági bérgyilkosok jól fizetett szakemberek, akik dollármilliárdokat csalnak ki a világ országaitól. A Világbank, az USAID (U.S. Agency for International Development, Az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége) és más külföldi „segélyszervezetek” pénzét a világ természeti erőforrásait ellenőrző nemzetközi nagyvállalatok és néhány gazdag család zsebeibe tömik. Eszközeik között meghamisított pénzügyi jelentések, manipulált választások, megvesztegetés, erőszak, szex és gyilkosság is szerepel. A birodalmak létével egyidős játékot űznek, de ez a játék most, a globalizáció korában új és ijesztő méreteket öltött. Én tudom, én is gazdasági bérgyilkos voltam.”

Az író az egyik, ilyen feladatú amerikai tanácsadó iroda kiválóan képzett főnöke volt. Amint bevallja, a kiválasztott ország illetékes politikusait, irányítóit kellett rávenniük nemzetük elárulására. A mi országunk sem volt kivétel, nálunk is győzedelmeskedhetett a globalizáló gazdasági diktátum, a szégyenletes közgazdasági dogma. Bevezetése már a kommunisták idején elindult. A reformer közgazdászok voltak az élcsapat. A rendszerváltást követően pedig a Szabad Demokraták Szövetsége ügynökei a nemzetellenes gazdaság átalakítási irányzatnak, módszernek, praktikának, a kozmopolita liberális gazdaságpolitikának.

Nagy valószínűséggel ezen közgazdasági dogma híveinek egy része nemcsak meggyőződésből, hanem sokkal inkább az anyagi érdekek miatt vállalta a nemzetellenes feladatot. Erre szolgálhat dokumentumként az 1995. év folyamán megjelent Méreg című folyóirat 1. számának egyik írása. Ezek szerint 1992-ben a Methodisták Világkongresszusán átadtak Iványi Gábor SZDSZ-képviselőnek egy listát azokról, akiket azért fizet a Világbank, hogy bármi áron fenntartsák a magyar adósságtörlesztést. A listát Tölgyessy Péter, az SZDSZ elnöke állítólag átadta Antall Józsefnek. Az írás felsorol néhány nevet kérdésként a listáról (Surányi György, Tardos Márton, Kupa Mihály, Raskó György, Medgyessy Péter is?). A teljes névsort a következő számban ígérték közölni, ami viszont már sohasem jelent meg.

A Soros Alapítvány részére érkezett tekintélyes összegű támogatás sem valószínű, hogy a globalizáló gazdaságpolitika kifosztottjainak a segélyezésére került kiosztásra.

Országunk eladósítása már a kommunista korszakban veszi kezdetét a hetvenes évek elején. A Magyar Nemzeti Bank: „Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon, MNB Műhelytanulmányok” szerint 1989 előtt 24 milliárd dollárt törlesztettünk és 11 milliárdot kamatként (25%-os) adósságszolgálat címén. Maradt 21 milliárd dollár adósság 1989 végére. A visszafizetésekről évek szerinti számsorok találhatók a tanulmányban. A forrás bevonásáról hasonló nincs. Néhány soros szöveges tájékoztatás olvasható, miszerint egy milliárd dollár forrásbevonás és 11 milliárd dollár kamatfizetés után maradt 20,4 milliárd dollár adósságunk.

Megismerve a liberális globalizáció praktikáit, még a jámbor olvasóban is felmerülhet az a gyanú, hogy valahol a számlánkra könyvelt hitelpénznek zöme talán be sem jött az országba.

A kommunistáktól örökölt adósság vállalását illetően vita alakult ki. Egyesek szerint a Szovjetunió a tőkés világ pénzügyi támogatásával jött létre, és egy befektetői vállalkozásnak tekinthető. A kelet-európai népeket ugyancsak a nyugati világ adta el rabszolgáknak a szovjet kizsákmányolásnak. Ugyanez a tőkés világ hitelt ad a rabszolgatartóknak uralmuk fenntartására. Mikor ez az üzleti vállalkozás állítólag csődbe kerül, és felszámolják a Szovjetuniót, ugyan milyen jogi és főleg erkölcsi alapja van a rabszolgától követelni az elnyomó adósságát? Különben is felszámolás esetén a befektető írja le a rabszolgatartónak hitelezett pénzét. Elveszett! Rossz befektetés volt. Már ebből is fel kellett volna ismernünk, hogy „felszabadításunk” egy orbitális hazugság, és az elveszett tengerentúli gyarmatok pótlására kellünk az Európai Uniónak, amit az Egyesült Államokkal együtt a pénzuralmi rend világhatalmi érdekkörébe vontak már korábban.

Voltak mások is, kommunista reformer közgazdászok, akik tudós hevülettel és szakszerűtlen érvekkel bizonygatták, hogy nekünk kötelességünk fizetni. Nagy Pongrác külhonból hazatért piacgazdasági és banki tudással, tapasztalattal, fölényesen verte vissza Hárshegyi Frigyes, Fekete János, Kádár Béla, Kupa Mihály, Bod Péter Ákos és más pénzügyi, tervgazdasági szakértőink érveléseit a „Magyarország külső adósságproblémája” című írásában. Megjelent a „Gazdaság és Társadalom” c. folyóirat 1999. 1-2. számában. A sok közül kiemelkedően hírhedt volt Botos Katalin közgazdász érvelése. Az adósságot akkor is fizetni fogjuk, ha tönkremegy bele az ország. Igaza lett, fizetünk azóta is, és tönkre is ment bele az ország.

Biztosan akadnak országok, ahol az ilyen otromba kijelentésért, állásfoglalásért az illetőt a főnöke azonnal kirúgja hivatalából. Az utcán pedig bármelyik járókelő büntetlenül leköpheti. Nálunk ezzel a szellemi, erkölcsi színvonallal lehetett valaki „konzervatív, nemzeti” államtitkár. Sőt, egyetemeink egyikén még oktathatja is a fiataljainkat tudásra és hazaszeretetre.

Végül is győztek tervgazdasági tudósaink. Új, bölcs vezetőnk döntése alapján hiszékeny emberként kamatostól fizetjük a hiteleket vissza, amelyek talán be sem jöttek, amelyeket az emberi jogokat oly fennkölten védelmező nyugati tőkések a szovjet rémuralom meghosszabbítására folyósítottak, amelyekből jó esetben felépített korszerű nyugati üzemeket az új gazdasági rend nevében a globalizáció érdekében felszámolták, lerombolták, ellopták új uraink, új gazdagjaink. Fizetünk, törlesztünk, felveszünk új hiteleket, és csak fizetünk tovább vég nélkül naiv, hiszékeny, ostoba emberként.

Az Antall-kormány vállalta a törlesztést, pedig ebben az időben 101 ország kapott 1200 milliárd dollár értékű átütemezést és elengedést, könnyítést. Kiknek az érdekeit képviselte az első rendszerváltó kormány? Ha csak ezt az egy „tévedését” követte volna el, már akkor is akaratlanul és joggal juthatnának eszünkbe Károlyi Mihályék. A Horn-kormány idején mérsékelten növekedett, a Fidesz-időszak végén még csak 38 milliárd dollár a külső adósságunk. 2002 után 140 milliárd dollárra duzzadt a kommunista-liberális kurzus, vészkorszak idejének végére. Méltó, mélységes undort vált ki az a primitív csalás is, ahogyan a pénzvilág vigéce becsalja Kádár rendszerét a Világbank adósságcsapdájába. Majd ugyanaz a hírhedt figura miként veszi rá a tévén keresztül naiv százezrek tömegét a devizahitelekre, hogy kicsalhassák tőlük a bankok segítségével az otthonaikat. Érthető, hogy a köztársaság elnöke megvetését jelezve nem fog vele kezet, amikor a kommunista-liberális kormány „érdemei elismeréséül” magas állami kitüntetésben részesíti.

Adósságunk rendezése

A külső eladósítás félelmetes, szinte kivédhetetlen fegyver a globalizálók arzenáljában. Elszívja a kiszemelt nemzetgazdaság tőkeerejének jelentős részét, az esetek többségében felesleges, pazarló beruházásokra, költekezésre, fogyasztásra és nem utolsó sorban féktelen korrupcióra. Ez a hatalmas pénztömeg elvész, nincs semmi eredménye a gazdaság növekedésében. A hitelező számára viszont búsás eredmény a munkanélküli kamatjövedelem, és ami talán még ennél is fontosabb, a politikai hatalomra gyakorolható befolyás. Ez az újkori gyarmatosítás megvalósítási technikája. Az eladósítás gátolja a fejlődést, a növekedést és az életszínvonal javításának lehetőségét a társadalom jólétének megteremtésében.

Ha naiv, hiszékeny, ostoba emberként semmit sem teszünk, csak fizetünk, és vesszük fel továbbra is pazarló költekezésre a hiteleket, akkor örökre rabszolgák leszünk ismeretlen befektetők szolgálatában. Végre valamit tenni kell! A kormány az államháztartásban csak annyit költsön, amennyi a bevétele. A továbbiakban ne vehessen fel hitelt csak előzetes hatásvizsgálat bemutatásával az Országgyűlésben. Kezdjen hozzá az adósság csökkentéséhez, rendezéséhez. A KDNP „Szegénység felszámolása” című gazdasági programjában található külső eladósodásunk felszámolására példaértékű megoldások javaslata szolgáljon útmutatásul.

Argentin adósság kezelése

2001-ben az argentin kormány felmondta a külföldi adósságának törlesztését és a kamatok fizetését. Négy év után a tárgyalások eredménye az lett, hogy az ország külső adósságának háromnegyedét elengedték, a többit átütemezték. Argentínát nem szállta meg egyik nagyhatalom sem, még az izraeliek sem. Nem közösítették ki sehonnan sem. Argentínában nem romlottak, hanem javultak azóta az életviszonyok. (Drábik János: Az emberközpontú világrend, Gold Book Kiadó 2007)

A külső adósságunk rendezésére Síklaky István a következőket javasolja: a kormány a külső és belső adósságszolgálat teljesítését három évre felfüggeszti, és egyidejűleg kidolgoz egy tervet a hitelezők elé. Számos gazdaságélénkítő intézkedéssel a fizetési mérleget javítja a termelést ösztönző adóreformmal. A megtakarításokat a gazdaság fejlesztésére fordítja. Összegezésként többlet jön létre a kereskedelmi és a fizetési mérlegben. Ezt követően a pozitív pénzügyi egyenleg felét a tőketartozás törlesztésére fordítja a kormány. Az erre következő esetleges gazdasági zárlatot is ki lehet védeni a létfenntartáshoz szükséges termékek hazai biztosításával, és a nem csatlakozó országok gazdasági együttműködésével. A pénzügyi támadásokra is van védelmi lehetőség. (Siklaky István: Létbiztonság és harmónia, Éghajlat Kiadó 2003)

Cseréljük le adósságunkat export kötelezettségre! Keressünk olyan befektetőket, akiknek dollárfeleslegeik vannak! Biztos áruszállítással vállaljuk a visszafizetést!

Érdemes még Milton Friedman Nobel-díjas közgazdásznak az USA államkötvényekben lévő adóssága kifizetésére tett javaslatát tanulmányozni adaptálás céljából. A monetáris hatáskör kormányzati ellenőrzés alá vételével a Magyar Államkincstár (vagy egyéb erre létesült szerv) két-három év időtartam alatt bocsásson ki állami közpénzt. Ezzel vásárolja vissza a bankrendszernél lévő mintegy azonos értékű állami hitelleveleket. Egyidejűleg a Nemzeti Bank törvény módosításával tegye lehetővé a jelenlegi 5% banki tartalék ráta felemelését 100%-ra. A 100%-os banki tartalék ráta esetén az állami kibocsátású pénz a bankrendszerhez kerülve a termelő gazdaságban nem okoz inflációt. Ezáltal az állam megszabadulhat adósságától, és a költségvetés terhei csökkennek. (Drábik János: A pénz diktatúrája, Gold Book Kiadó 2005)

A kormányok kötelessége a lakosság külső eladósodottságát fékezni, megállítani, mivel a törlesztés a társadalom egészére ró hátrányos kötelezettségeket. Meg kell tiltani a lakosság félrevezetését szolgáló THM kifejezéssel a tényleges kamatfizetési kötelezettség elfedését, továbbá a pénzügyekben járatlan lakosság számára a valutaalapú hitelek szolgáltatásának lehetőségét a bankoknál (Dr. Plenter János: A bankok és a pénzügyi gépezet önkényuralma a magyar gazdaságban, Kapu 2008 10. sz.)

Az adósságunk kivásárlására tett javaslat ismétlés. A Kapu 2006 8. számában a „Nemzeti Összefogás Program” című írásunkban már javasoltuk:

„Adósságcsapdába kergettek. Egyik fő célja a globalizáló gazdaságpolitikának, hogy pénzügyi rabságot idézzen elő. Ettől meg kell szabadulni. Különben soha nem lábalunk ki a válságból. Addig űznek a hitelek felvételére, amíg olyan mértékű lesz a tartozásunk, hogy a földünket követelhetik tőlünk. Egy szocialista-liberális kormány pedig készséggel szolgálja ki a globalisták igényeit. Földönfutók leszünk, hazátlanok. Kicsalják alólunk az országot. Váltsuk át ezért adósságunkat külpiaci áruszállításra. Ajánljuk fel az oroszoknak, kínaiaknak, hogy fizessék ki adósságunkat, és ezért ipari, főleg mezőgazdasági termékeket exportálunk számukra. Fölös dollármilliárdjaik vannak, amire befektetési lehetőséget kínálunk. Biztos befektetés számukra adósságunk kifizetésével az egyre inflálódó dollárjaikat értékkövető importra cserélni. Mi pedig adósságunkat exportkötelezettségre válthatjuk. Piacot szerzünk. Adósságszolgálat helyett beruházunk, fejlesztünk, munkahelyek ezreit hozzuk létre, exportálunk, külkereskedelmi deficitünket csökkentjük. A további eladósodásunkat fékezzük, megállítjuk. Többet termelünk, bért, járulékokat, adót növelünk, vagyis érdemben a GDP-t növeljük, gyarapodunk. Visszaszerezhetjük az orosz piacaink jelentős részét és javulhat az orosz–magyar kapcsolat. Ez utóbbi a várható uniós bővítés esetén még politikai hozadék is.”

Reméljük, hogy az Orbán-kormány rendezi a külső eladósításunkat. A javasolt lehetőségek közül választ, vagy egy új módon számolja fel pénzügyi rabságunkat. Bizakodásra ad okot az a szándéka az új vezetőinknek, miszerint az IMF-fel esetleg csak adós–hitelező viszonyt kíván fenntartani, és nem tart igényt a gazdasági tanácsaikra, mivel azok mindenütt megbuktak. Pusztítást okoztak, szegénységet, nyomort teremtettek.

Kié legyen az új termelői vagyon?

Ha sikerül az állam külső adósságát lecserélni, eladni exportszállítási kötelezettségre, akkor az évi több ezermilliárd forint értékű adósságszolgálat felszabadul fejlesztésre, beruházásokra, új termelői vagyon létesítésére, illetve a termelés bővítésére. Felmerül a kérdés: kik legyenek az új termelői vagyon tulajdonosai? Az eddigi tapasztalatainkból az következik, hogy kik nem lehetnek az új tulajdonosok. A mostani kapitalizmusunk új urai. A külföldi befektetőkből már elegünk van. Újgazdagjaink nem termelőmunkával szerezték vagyonukat, tehát nem értenek a termelő vagyon működtetéséhez, a piacgazdasághoz sincsenek tapasztalataik. Akkor hát miért bíznánk rájuk az egymillió új munkahely üzemeltetését, adnánk számukra ajándékba egy újabb hatalmas vagyonrészt? Bebizonyosodott, hogy nem elkötelezettek a lakóhelyük felvirágoztatására. Ezért az új termelői vagyon, az egymillió új munkahely tulajdonosai az állam, az önkormányzatok, a szövetkezetek, a munkások, a menedzserek, feltalálók, a lakosság dolgozó rétege legyenek. Nagy hibát követne el a kormány, ha a tervezett hatalmas vagyonrészt megint a külső erők, a szolgálatukba szegődöttek kezére játszaná át. A külföldiekből és a kommunistából vedlett kapitalistákból már éppen elég van Magyarországon. Végre hozzá kell kezdeni a nemzeti tőkés réteg felépítéséhez.

(A teljes cikk a Leleplező új számában olvasható)

Drábik János: Mit kell tennünk a magyar nemzet megmaradásáért?

Az Orbán-kormány maga állt a társadalmi érdekvédelem élére

 

Trianon óta pusztul a magyar nemzet. Ezzel kezdetét vette a magyar nemzet XX. századi sorsdrámája. A világuralmat megszerzett pénzkartell Magyarországot magának szánta, és a saját felségterületének tekinti. A sorsdráma első felvonásában a tragédia okozója, és egyben e sorsdráma meghatározó főszereplője feldarabolta a történelmi Magyarországot.

A második felvonás 1945, a maradék Magyarország szovjet megszállása. Ennek keretében az a pusztító világerő, amely létrehozta a Szovjetuniót, és kirobbantotta mind a két világháborút, a második világháború győzteseként megsemmisítette a magyar történelmi osztályt. A magyar nemzeti vagyont pedig rendőrállami módszerekkel az a kommunista kormányzat vonta magához, amely kommunista kormányzat mögött láthatatlanul mint főhatalom, ugyanaz a nemzetközi pénzkartell húzódott meg, amely ma is a világhatalom elsőszámú birtokosa.

A magyar sorsdráma harmadik felvonásának, 1956-nak 54 évvel ezelőtt ezen a területen játszódtak a kulcsfontosságú eseményei. Ezeknek az eseményeknek elsőéves joghallgatóként magam is résztvevője voltam. Ezért mint szemtanú kijelenthetem, hogy 1956 nemzeti forradalmának résztvevői nem kértek az internacionalista kommunizmusból, és tanúságtételt tehettek arról is, hogy a magyar nép a jelenlegihez hasonló globalista pénzuralmi diktatúrából sem kért. Egész biztos, hogy nem ezt a rendszert akarta. Az a nemzetek feletti hatalom, amely kézben tartotta a világuralom megszerzésének kommunista-internacionalista és kozmopolita-globalista struktúráit, meghatározó módon felelős azért, hogy a Szovjetunió 1956-ban megakadályozhatta a magyar népet abban, hogy saját útját járhassa. A magyar nép sorsdrámájának ez a tragikus kimenetelű harmadik felvonása nyomán a világuralmi elit szovjet kiszolgálóival megsemmisíti a magyar nép nemzethű fiait és lányait, elüldözi, börtönbe zárja, kivégzi őket. A magyar nép legjobbjai üldözötté, másodrangú polgárokká váltak saját hazájukban. Moszkva magyar janicsárjai könyörtelenül nekiestek a magyar népnek: „Boldogítalak a kommunizmussal, te nyomorult, akkor is, ha belepusztulsz!”

A harmadik felvonás azonban következményeiben vált baljóslatúan tragikussá. A kommunista diktatúra állami politika rangjára emelte az abortusszal való kivéreztetést. Orvosi segítséggel mintegy 8 millió gyermeket mészároltak le állami jóváhagyással. A kivéreztetés igazi célja az volt, hogy a magyar nemzet soha többé talpra ne állhasson, soha ne legyen képes nemzeti léte folytatására. Ehhez szükség volt a nemzeti tudat gyengítésére, a nemzeti múlt elfelejtésére, az általános amnéziára. Ez szégyenteljesen odáig ment, hogy már a hézagos, meghamisított magyar történelemből sem kellett, például, a diákoknak érettségizniük. Az internacionalista kommunizmus janicsárjai jól tudták, hogy a nemzeti gyökerek kiirtásával életképtelenné válik és elpusztul a magyar nemzet életfája.

Ilyen feldarabolt, történelmi osztályától megfosztott, kivéreztetett, történelmi amnéziába hibernált állapotban érkezett el a magyar sorsdráma negyedik felvonása, 1989. E felvonásnak azt az alcímet is adhatnánk, hogy „A nagy átverés”. A világuralmat gyakorló pénzügyi világelit részleteiben is kidolgozott program alapján, amelynek a szakirodalomban használatos elnevezése a „Washingtoni konszenzus”, kisajátítja magának a magyar nemzet vagyonát, ily módon a működő nemzeti vagyon több mint kétharmada a transznacionális pénzkartell, vagyis a nemzetek feletti pénzuralmi világelit tulajdonába került. Ez a pénzkartell a nemzetközi pénzrendszer egészének, és e pénzrendszer közvetlen tulajdonában lévő multinacionális cégeknek a kollektív tulajdonosa. A magyar nép által előállított, és a tulajdonát képező működő nemzeti vagyont beolvasztják a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. Ez a pénzuralmi világelit kollektív vagyonát képezi. Ma már a működő nemzeti vagyonnak csak a 8%-a maradt köztulajdonban, amelyet a közhatalmat megtestesítő állam működtet.

A magyar sorsdráma ötödik felvonása 2004, Magyarország bekényszerítése a pénzkartell érdekeit érvényesítő hatalmi struktúrába, az Európai Unióba, amely egy túlbürokratizált, államok feletti birodalmi struktúra. Ez a brüsszeli központú államok feletti birodalom természetellenes, szükségtelen és rendkívül drága. Elsősorban a nemzetközi pénzvilág és hatalmi struktúrája, a transznacionális pénzkartell érdekeit szolgálja. A magyar nemzet szempontjából ebben az ötödik felvonásban kerül sor a szuverén magyar államiság maradékának csaknem a teljes elvételére, felszámolására. A pénzuralmi világrendben a monetáris felségjogok képezik az államok legfontosabb hatalmi jogosítványait. A pénzkartell az Európai Unió segítségével elvette a monetáris szuverenitás még megmaradt részét, és fokozatosan kisajátította magának a fiskális felségjogokat is. A monetáris jogok közé tartozik a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyam-szabályozás, a közhitelezés rendszere. A fiskális jogok közé tartozik az adózás és a költségvetés. A pénzkartell birodalmi terjeszkedése nyomán fokozatosan ráteszi a kezét a nem-működő nemzeti vagyonra, és természetesen a nagy jövedelmet biztosító állami funkciókra is.

Működő nemzeti vagyon a termelőgazdaság egésze, a nem-működő nemzeti vagyon az állami közfeladatok és közszolgáltatások ellátásához szükséges vagyon összessége, míg vagyonértékű állami funkciók közül a legfontosabb a már említett monetáris és fiskális felségjogok gyakorlása.

Azt hihetnénk, hogy ezzel a magyar sorsdráma véget ért. Még folyamatban van a végjáték, a demográfiai hanyatlás fenntartása, a termőföldek elvétele, az ország betelepítésének előkészítése és végrehajtása.

A magyar nemzet harcban áll. Élethalálharcot vív a fennmaradásáért. Ez a harc az országon, a társadalmon belül folyik. A háború kiterjed a pénzügyi és a gazdasági életre, a demográfiai helyzetre és a kultúrára. A magyar népet felülről támadja a nemzetközi pénzkartell és belföldi csapata, amelynek irányítója az a kozmopolita-komprádor-kollaboráns pénzügyi technokrata réteg, amelyet a pénzügyi világelit kiválasztott, felnevelt és kiképzett, majd pedig alárendelt partnerként kooptált. A felülről támadó nemzetellenes csoportok rá tudták tenni kezüket a magyar nemzet közös tulajdonára, a magyar nemzeti vagyonra. A vagyon hatalom. A vagyon nélkül maradt magyar nemzet érdekérvényesítő képessége e vagyon hiányában rendkívül meggyengült.

A rendszerváltásnak nevezett vagyonelvételi háborúban a magyar nép többsége alulmaradt, hátrányos helyzetűvé, kiszolgáltatottá vált, olyanok közösségévé, akinek már nincs más jövedelme, mint az, amit munkaerejük értékén aluli eladásából meg tudnak szerezni maguknak. A magyar munkaerő ára még mindig az európai uniós átlag fele, egyharmada vagy még ennél is kevesebb. A nemzeti vagyon elvétele azzal is járt, hogy Magyarországon az elmúlt két évtizedben megszűnt egymillió-hétszázezer munkahely, és csak hatszázezer új munkahely jött létre. Egymillió-egyszázezer munkahely hiányzik.

A magyar nemzetet alulról szorongatja az a mélyszegénységbe taszított társadalmi réteg, amelynek egy jelentős részét, de csak egy részét cigány származású honfitársaink alkotják. A pénzkartell belföldi kollaboráns érdekcsoportjai olyan viszonyokat hoztak létre, amelyek következtében a legszegényebb magyarokkal együtt a cigányságnak szinte az egésze elveszítette munkáját. Abba a megalázó helyzetbe került a magyar cigányság, hogy megélhetésének alapja a tömeges biológiai reprodukció lett. Társadalmilag, vagyis versenyképes munkaerőként nem képes reprodukálódni.

A vagyontalan magyar nemzet életképes rétegei kemény küzdelmet folytatnak azért, hogy utódaik olyan képzettséghez juthassanak, amely versenyképessé teszi őket a pénzuralmi világrend hatalmi gazdaságában is. Ezen élethossziglani tanulásra kényszerített nemzedékek pontosan e versenyhelyzet miatt egyre később alapítanak családot és vállalnak gyermekeket. A mélyszegénységbe taszított cigány fiatalok viszont mihelyt fertilis korba érnek, megkezdik a biológiai reprodukciót. A magyar nemzet érdeke a magyar cigányság társadalmi felemelése és szerves integrálása. Ez megerősítheti a fogyó magyar népességet, de csak akkor, ha sikerül kulturálisan felemelni a cigányságot. Egymásra vagyunk utalva, és a magyar nemzet csak a cigánysággal együtt tud sikeres önvédelmi harcot folytatni megmaradásáért. Királyaink, Zsigmond és Nagy Lajos külön-külön királyi menlevelet és letelepedési jogot biztosítottak az akkoriban Magyarországra érkező cigányság számára. Az évszázadok során ezek a cigányok magyarrá lettek, és elfoglalták helyüket a magyar társadalomban. Különösen a zenében jutottak kiemelkedő szerephez. A muzsikus cigányok ma is nemcsak a roma lakosság elitrétegét alkotják, de a magyar zenei kultúra meghatározó szereplőiként a magyar nemzethez tartoznak.

A legfontosabb feladat, hogy a magyar cigányság munkalehetőséghez jusson. Ezt csak az állam és a társadalom összefogásával lehet megoldani. Az állami segélyezést és a társadalmi támogatást ki kell egészíteni azzal a követelménnyel, hogy a cigány szülők járassák iskolába gyermekeiket. Ez a legkevesebb, amit maguk a cigányok is megtehetnek saját felemelkedésük érdekében.

A cigányság egy része tehát bizonyította, hogy a magyarság utánpótlása és erősítője lehet, ha tanul, ha kulturálisa beilleszkedik, ha elsajátítja és betartja az erkölcsi és jogi normákat, ha maga is képessé válik versenyképes munkaerőként reprodukálódni. Ezzel el lehetne érni, hogy a cigányság sorsközösséget vállaljon, és a magyar nemzet részévé váljon.

A pénzkartell és a szolgálatában álló magyarországi érdekcsoportok folytatják a nemzetállam gyöngítésére, a magyar társadalom lezüllesztésére irányuló erőfeszítéseiket. Amíg kezükben volt a kormányzati hatalom, példa nélkül álló módon korrumpálták a közigazgatást, elposványosították a kultúrát és felbomlasztották a közerkölcsöket. Züllött közállapotokat hagytak – talajt-vesztett emberek tömegeivel – a nemzet kormányára. Ezek a neoliberális érdekcsoportok ma is áskálódnak és gátlástalanul készülnek az ellentámadásra.

A nemzeti összefogás nemcsak elkezdődött, de már most is érezhető kedvező hatásokkal járt. Első eredményeit megtapasztalhattuk abban a társadalmi összefogásban, amelynek a vörösiszap-katasztrófa leküzdésében a tanúi lehettünk. Biztató, hogy a nemzeti kormánynak sikerült megállítania gyors és gyökeres intézkedéseivel az általános züllés folytatódását hazánkban. A neoliberális nemzetellenes kormányzat következményeinek leküzdése azonban még hosszú időt és küzdelmes erőfeszítéseket igényel.

Mi történt 2006-ban a Kossuth téren?

Itt és a környező utcákban és tereken, ahol most zajlik ez a gyűlés, a magyar nemzettel szembenálló erők a kormányhatalom birtokában valójában olyan helyzetet akartak előidézni, amelynek nyomán nyílt diktatúrát vezethettek volna be. Mi volt a helyzet 2006 őszén? A nemzetközi pénzkartell a saját eszközének tekintett Európai Unió közreműködésével nyomást gyakorolt a magyar társadalomra az ún. nagy elosztó rendszerek üzleti alapra helyezése érdekében.

Az előző rendszerben a nemzeti vagyon az állam kezében volt, és gyakorlatilag mindenki alacsony bérből és fizetésből élt. Az állam a közvagyon hozadékából fedezte – fizetésen kívüli juttatásként – az olyan közszolgáltatásokat, mint az egészségügy, az iskolaügy, a társadalombiztosítás, a helyi közigazgatás. 1989-ben, a birodalomváltás idején az állam által kezelt nemzeti vagyon privatizálásra, eladásra és felszámolásra került. A közvagyon nem a magyar lakossághoz, hanem a nemzetközi pénzkartell által tulajdonolt multinacionális cégekhez és pénzügyi struktúrákhoz került. A magyar lakosság számára csak a munkabér maradt, de ez is csak akkor, ha nem lett munkanélküli.

A pénzkartell a Washingtoni konszenzus kikényszerítésével folytatni tudta az ország eladósítását, és az adósságszolgálat, valamint a kamatok behajtását. A növekvő adósságszolgálat terheit néhány évig fedezte a privatizációból befolyó jövedelem. Az eladósítást azonban már nem lehetett tovább növelni, mert a magyar állam számára már csak az adóbevétel maradt, valamint újabb kölcsönök felvétele az adósságszolgálat teljesítésére. A nemzetközi pénzvilág ugyanolyan szintű jövedelemhez akart továbbra is jutni Magyarországról, mint korábban. Ezért mentesítenie kellett az államot közszolgálati feladatai finanszírozásának a terhei alól. Ezt úgy akarták elérni, hogy kényszeritették az államot: helyezze piaci alapokra az egészségügyet, az iskolaügyet, a társadalombiztosítást, sőt az önkormányzatok finanszírozását is azért, hogy több pénze maradjon, adósságszolgálati kötelezettségei, elsősorban a növekvő kamatok fizetésére!

A szocialista-liberális kormányzat szolgalelkűen kísérletet tett a költségeknek a lakosságra átterhelésére, és az egészségügy, valamint az iskolaügy, továbbá a nyugdíjak privatizálására. Egy olyan lakosságra, amelynek nincs vagyona, nincs tőkejövedelme, mert ez a nemzetközi pénzkartellhez áramlik (a pénzkartell és a tulajdonában lévő bankszektor és a multik az elmúlt tíz évben évente ötmilliárd eurót, vagyis ezernégyszáz-milliárd forintot vittek ki az országból), az képtelen piaci árakon megfizetni ezeket az alapvető közszolgáltatásokat.

A Kossuth téri tüntetők, akik a magyar társadalom többségének az érdekeit kísérelték meg képviselni, erre a kormányzati döntésre mondtak messze hangzó és kemény nemet. A magyar társadalomnak ezek a képviselői felismerték, hogy már nincs hová hátrálni, a falhoz vannak szorítva. Ha a nemzetközi pénzkartellnek ez a szocialista-liberális cselédkormánya végrehatja a pénzkartellnek ezt a követelését, akkor a magyar nemzet többsége már nemcsak társadalmilag, azaz versenyképes, tanult munkaerőként nem tud reprodukálódni, hanem biológiai túlélése is veszélybe kerül. Hogyan lehet alacsony munkabér jövedelemmel rendelkezőket vagy segélyből élőket arra kötelezni, hogy piaci alapon fizessék meg az életben maradáshoz nélkülözhetetlen, és eddig az állam által finanszírozott közszolgáltatásokat?

Ez volt az ellenállás igazi oka, az őszödi beszéd csak az utolsó csepp volt a pohárba, az, amikor meghúzzák a ravaszt a töltött fegyveren.

Magyarország harcban áll

Igen, Magyarország harcban áll. Nem hallgathatjuk el azt a tényt, hogy a nemzeti túlélés – a magyar nemzet megmaradásának – egyik fő ellenfele az ellenérdekű birodalom, amelyet Európai Uniónak neveznek. Ez a Szovjetunióhoz egyre inkább hasonlító nyugati nemzetek feletti birodalom az, amelynek Magyarország fél évig el fogja látni az ún. elnöki teendőit.

A nemzetközi pénzkartell azért hozta létre a keleti-központú Szovjetunió helyébe a nyugati-központú nemzetek feletti birodalmát, egyfajta „Szovjetunió kettőt”, mert így a legkönnyebb megszabadulnia a nemzetállamoktól, amelyek veszélyeztetik a pénzuralmi világrend bebetonozását, hosszútávú fennmaradásának biztosítását. A pénzuralmi világrend országon belül az önálló politikai akaratképzésre képes, és a társadalom vezetésére alkalmas középosztály felszámolására törekszik. Nemzetközi szinten pedig a nemzetállamoktól akar megszabadulni, mert a nemzetállamok a maguk szuverenitásigényüknél fogva kiléphetnek a pénzuralmi világrendből, és visszavehetik a monetáris és fiskális hatalmi jogosítványaikat. A nemzetközi pénzkartell hatalmának forrása az, hogy ezeket a jogosítványokat elvette a közhatalomtól, a nemzetállamoktól, és átadta a kizárólag neki alárendelt központi bankok, majd pedig a bankrendszer egészének hatáskörébe. Ha elveszíti a pénz kibocsátásának és a kamatszedésnek a monopóliumát, ezzel felszámolja hatalma bázisát. Ezért létérdeke, hogy ne legyenek olyan nemzetállamok, amelyek visszakövetelhetik a siker reményében a pénzügyi szuverenitásukat.

A nemzetállamok felszámolása pedig a Szovjetunióhoz és az Európai Unióhoz hasonló birodalmi struktúrák létrehozásával a legegyszerűbb. Ebben az esetben nem szükséges költséges hadseregek fenntartása, háborúk indítása. Nem kell óriási pusztítást végrehajtani azokban a termelőstruktúrákban, amelyeknek a hasznát pénzügyi technikákkal maga a nemzetközi pénzkartell sajátítja ki magának. Az Európai Uniónak mint a pénzkartell által irányított nemzetek feletti birodalomnak úgy sikerült gyarmatosítania például az egykori Szovjetunió hegemóniája alá tartozó országokat, hogy nem kellett háborúznia. Elég volt felhasználnia a véleményhatalom intézményeit, a tömegtájékoztatási eszközöket, és segítségükkel átmosni ezen országok lakosságának tudatát, hogy elhiggyék: az Európai Unió az ő érdekeiket szolgálja, és az ő életüket fogja megkönnyíteni.

Ma a magyar nemzet legfőbb célja a megmaradás. Elsőként fizikailag kell létezni, ehhez utódokra van szükség, akik benépesítik ezt a hazát, a maradék Magyarországot. Másodikként kulturálisan, nemzeti közösségként, összetartó szellemi családként is létezni kell. Újra fel kell éleszteni a magyar nemzeti tudatot, azt a gondolkodásmódot, amely egyedülálló ősi nyelvünkben gyökeredzik.

A feldarabolt magyar nemzet nagy történelemmel, európai szintű hatalmas irodalommal, zenei, népművészeti örökséggel rendelkezik. A magyar nemzet megmaradásához meg kell őrizni ezt a kulturális örökséget, és tovább kell fejleszteni. Ahhoz, hogy a magyar beszéd a magyar gondolkodást tükrözze, fel kell venni a küzdelmet az ellen az elrontott, zagyva nyelv ellen, amely elkezdte kiszorítani a magyar nyelvben gyökerező világos gondolkodást. A Hungarian Pidgin English és a Pidgin Hungarian, a romlott, pongyola magyar beszéd, együttesen pusztítja anyanyelvünket.

A magyar nemzet Magyarország legnépesebb kisebbsége

Hogyan lett kisebbség a nemzeti-tudattal rendelkező magyarság saját hazájában? Ennek számos oka van(…)

Miért selejt a jelenlegi Alkotmány?

Nemcsak azért, mert önjelölt személyek és csoportok alkuja nyomán fogalmazódott meg, hanem elsősorban azért, mert semmilyen védelemben nem részesítette a magyar nemzet önrendelkezésének, szabadságának alapját képező közvagyont és a vagyonértékű közszolgáltatásokat. Ezért ez az Alkotmány nem teljesítette azt az alkotmányos funkciót, hogy olyan kötelező és szankcionált magatartási szabályokat írjon elő az állam számára, amelyek védelmezik a magyar nemzet alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit. Az Alkotmány abban különbözik a többi törvénytől és jogszabálytól, hogy az alkotmány magát az államot kötelezi meghatározott kötelezettségek teljesítésére és szabályok betartására. Az összes többi jogszabályban az állam az állampolgárokat és szervezeteiket kötelezi. Ez azt jelenti, hogy csak azt lehet igazi alkotmánynak tekinteni, amelyben nem az állam ír elő kötelező magatartási szabályokat, mert ebben az esetben azért vannak emberi jogaink, politikai és gazdasági szabadságjogaink, mert az állam megajándékoz vele minket. Amit az állam ad, azt az állam vissza is veheti. Jó példa erre az, ami négy évvel ezelőtt itt, a Kossuth téren és környékén történt.

A szocialista-liberális kormányzat korlátozta az emberi jogokat és politikai szabadságjogokat, és rendőrállami módszereket vetett be azokkal a magyar állampolgárokkal szemben, akik csak a gyülekezési- és szólásszabadságra vonatkozó, Alkotmányban is biztosított jogaikat akarták gyakorolni. Nem lehet tehát egyedül az állam a magát az államot is kötelező és szükség esetén szankcionáló alkotmány megfogalmazója és betartatója. Ki az viszont, aki az állam felett áll, és aki az államot is kényszerítheti alkotmányos kötelezettségei teljesítésére?

A vallásos meggyőződésű emberek számára ez nem lehet más, mint Isten, az isteni gondviselés. Azok számára, akik nem vallásosak, egyértelmű, hogy a természeti törvények és a természeti törvényekből fakadó jogok az állam felett állnak. Igen nagy különbség van aközött, hogy valakinek az állam kegyéből vannak-e emberi jogai és politikai szabadságjogai, vagy pedig azért, mert tudattal és öntudattal rendelkező lényként ezek az emberi jogok és szabadságjogok azért illetik meg, mert embernek született. Éppen ezért a valódi alkotmány hosszú idő alatt kristályosodik ki, és így alakulnak ki azok a közjogi szabályok, amelyek a kormányzatok felett állnak, s amelyeket csak nemzedékek sora változtathat meg fokozatosan. A minimális követelmény, hogy a társadalom minél szélesebb rétegei vegyenek részt az alkotmányos szabályok megfogalmazásában és elfogadásában.

Ha húsz évvel ezelőtt ehhez tartották volna magukat az alkotmányt összeeszkábáló önjelölt elitek, akkor egész biztos, hogy védelemben részesült volna a magyar nemzet önrendelkezésének alapja: a nemzeti vagyon megőrzése. A selejtes alkotmány egyetlen előírása sem foglalkozott azzal, hogy az államnak kötelessége legyen megkérdeznie a valódi tulajdonost, a természetes személyekből álló magyar nemzetet arról, hogy hozzájárul-e tulajdonának áron aluli elkótyavetyéléséhez, és túlnyomó többségének elidegenítéséhez, elsősorban a külföldi tulajdonú pénzügyi és vállalati struktúrák számára. A legfontosabb nemzeti kérdésben tehát az alkotmány nem teljesítette feladatát.

De az állam még azokat az alkotmányos rendelkezéseket sem tartotta be, amelyeket ez a selejtes alkotmány helyesen írt elő állami kötelezettségként. Így például a 19-ik paragrafusban rendelkezik arról, hogy az Országgyűlés évente készítse el az államháztartási mérleget, amely tartalmazza a költségvetésen túl az önkormányzatok, a társadalombiztosítás, az elkülönített alapok pénzügyi és vagyoni mérlegét. Ugyanennek a paragrafusnak egy másik bekezdése írja elő, hogy el kell készíteni Magyarország hosszútávú tervét. Ez a mai napig nem készült el. A jelenlegi selejtes Alkotmányt tehát maga az Országgyűlés sértette meg a legtöbbször. Miért tehette ezt? Azért, mert az önjelölt elitek gyorstalpaló alkotmányozói az államot kötelező előirásokhoz nem kapcsoltak szankciókat. Az Alkotmánybíróság hiába figyelmeztette az Országgyűlést és a kormányt, hogy pótolja mulasztásait, kikényszeríteni ezt azonban már nem volt módja. Ha például lett volna egy olyan szankció, hogy amennyiben az Országgyűlés nem teljesíti az Alkotmányban foglalt kötelezettségeit, akkor a köztársasági elnök három hónapon belül köteles a parlamentet feloszlatni és új választást kiírni, akkor valószínű, hogy ezeket a mulasztásokat az államhatalom legfelső szervei nem követik el. Ha mégis, akkor szembekerülnek a társadalom egészével, és forradalmi helyzet alakul ki. Ilyenkor a jogállam működését a társadalom egésze kénytelen kikényszeríteni.

Elit alkotmányozás helyett népi alkotmányozásra van szükség

Ebből következik, hogy véget kell vetni az elit alkotmányozásnak, és át kell térni a magyar nemzet egészének véleményére és akaratára támaszkodó népi alkotmányozásra. Ehhez hosszabb időre, és a társadalom minden rétegét aktivizáló közéleti vitákra van szükség. Nem szabad eltekinteni attól a magyar történelmi örökségtől, amit a történelmi alkotmány megléte jelent. A magyar történelmi alkotmányhoz hasonló Európában csak Angliában, az Egyesült Királyságban van. Ezt a történelmi alkotmányt a magyar nemzet történelme során kialakult értékrendnek tekinthetjük.

A magyar államiság szimbóluma, a Szent Korona, nemcsak egy karizmatikus dísztárgy, hanem nemzetmegtartó-eszme is, amelynek az alapelvei időtállónak bizonyultak. Az első alapelv, a legfontosabb az, hogy Magyarország örökké szabad. A második alapelv, hogy a Szent Korona közjogi szabályaiban foglalt kötelezettségek és jogok vonatkozásában minden magyar ember – illetve a Szent Korona minden tagja – egy és ugyanazon szabadságot élvezi. Ki lehet a Szent Korona tagja? ők az államalapító magyar nemzet részei, bárhol is élnek a világon, valamint az államalkotó nemzetek tagjai, ha a Szent Korona országának területén élnek. Államalkotó nemzet pedig az, amely elfogadta a Szent Korona értékrendjét, és kultúrája helyet talált a Szent Korona országának területén.

A harmadik alapelv szerint ami magyar földön, a magyar föld felett és alatt van, az a Szent Korona által jelképezett magyarság elidegeníthetetlen örök tulajdona, amelyet csak a Szent Korona tagjai birtokolhatnak. A birtokos jogai azonosak a tulajdonos jogaival, kivéve azt, hogy nem semmisítheti meg a birtokot, továbbá nem változtathatja meg a birtok rendeltetését, harmadrészt csak a Szent Korona tagjára ruházhatja át, vagyis csak egy másik magyar vagy magyarsághoz tartozó szerezheti meg a birtokjogot. A negyedik alapelv szerint minden magyar érték a magyar érdekeket szolgálja. Az ötödik alapelv pedig rögzíti: Mindazokkal szemben, akik megsértik a Szent Korona értékrendjét, a Szent Korona minden tagjának nemcsak joga, de kötelessége is ellenállni.

A nemzetközi pénzkartell a magyar nemzeti vagyon új tulajdonosa!

( A teljes cikk a Leleplező - 2010/4 - számában olvasható, vagy megrendelhető az alábbi elérhetőségeken.) 

Orbán Viktor: A nemzeti ügyek politikája

Bizakodással tölt el az a tudat, hogy mi, magyarok nagy lehetőség előtt állunk, hiszen ma jóformán mindenki egyet akar Magyarországon: változást. Ez az egységes akarat teheti végre erőssé Magyarországot, és képessé arra, hogy egyszer s mindenkorra túllépjen az elmúlt nyolc esztendő kudarcain. Lezárhatunk egy korszakot, amelynek csalódásai abból fakadtak, hogy a kormányzati politikát egyre inkább magáncélok és üzleti érdekek határozták meg. Elég, ha csak a BKV-nál történt súlyos visszaéléseket, a sukorói földügyletet vagy a költségvetési adatok rendszeres meghamisítását említjük a hasonló, szégyenteljes ügyek hosszú listájáról. Ez a politika hatalmas károkat okozott az országnak, és aláásta hazánk nemzetközi tekintélyét.

Ahhoz, hogy az ország tekintélyét helyreállítsuk, mindenekelőtt a politikában kell gyökeres változást véghezvinnünk. A jövőben a politikának magáncélok és -érdekek helyett közös célokat és érdekeket kell szolgálnia. Olyan kormányra és kormányzásra van szükség, amely ismét az emberek és a mindennapi élet problémái felé fordul.

Olyan kormány kell tehát, amely odafigyel az emberekre, meghallgatja őket, tiszteletben tartja a különbözőségüket, megérti a problémáikat. Ebből adódóan azokat az értékeket képviseli, juttatja érvényre, amelyek mindenkinek fontosak, s ezáltal összekötnek minket, nem elválasztanak.

Olyan politika kell, amely ezeket a közös értékeket építi, fejleszti, és igyekszik mindenki számára elérhetővé tenni.

Az első és legfontosabb összekötő érték a munka. A munka az alapja minden ember létbiztonságának, önállóságának, függetlenségének. A munka tanít meg az ünnep örömére is. A munka ad tartást, büszkeséget és elismerést abban a közösségben, ahová tartozunk: a családban, a lakóhelyen, a munkahelyen, a baráti körben.

Az otthon is olyan érték, amelyre mindenki természetes módon vágyik. Mindenkinek fontos, hogy legyen egy hely, ahol biztonságban érzi magát, ahol mindennek tudja a helyét, ahol igazán a maga ura lehet.

Alapvető érték minden ember számára a család. Mindenki akar tartozni valahová, mindenki szeretne családot, melegséget, ragaszkodást. A meghitt családi életre az is vágyik, akinek éppen nincs benne része.

Az eddigiek mellett az is közös bennünk, hogy a fizikai fájdalomtól és a kiszolgáltatottságtól mindannyian félünk. Az egészség éppen ezért minden embernek drága kincse. Amíg az ember egészséges, úgy érzi, hogy minden helyzeten úrrá tud lenni.

Ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat és el tudjuk érni céljainkat, rendre is szükség van. A rend csak annak nem érték, akinek nem tisztességesek a szándékai, a zavarosban szeret halászni vagy az ököljog híve. Mi, magyarok most tapasztaljuk meg, hogy a szabadság rend nélkül káoszt és félelmet szül. Ahol nincs rend, ott elszaporodnak a rácsok, lakatok, zárak, a sorompók és a figyelőkamerák.

A politika tehát akkor találhat vissza a mindennapi élethez és az emberekhez, ha a mindannyiunkat összekapcsoló értékeket: a munkát, az otthont, a családot, az egészséget és a rendet helyezzük a középpontjába.

Itt az ideje, hogy Magyarországnak erős vezetése legyen, amelyben megbízhatnak az emberek itthon és külföldön egyaránt, és amely képes helyreállítani Magyarország tekintélyét, hogy újra tisztelet övezze a világban. Ha ilyen vezetése lesz az országnak, akkor Magyarországnak ismét lesz hitele és nemzetközi befolyása.

Ennek érdekében a politikában magáncélok helyett közös célokra és ügyekre van szükségünk, amelyek alkalmasak arra, hogy a nagy többség együtt küzdjön sikeres megoldásukért. Magyarország akkor tudja összeszedni az erejét, akkor tud kilábalni a válságból és megindulni egy sikeresebb jövő felé, ha lesznek nemzeti ügyeink, amelyekért együtt tudunk küzdeni, amelyekkel mindenki, de legalábbis a nagy többség azonosulni tud.

Ezért a politikának és a kormányzásnak a jövőben mindig azokat a nemzeti ügyeket kell képviselnie, amelyek minden magyar, de legalábbis a nagy többség számára fontosak. Magyarország következő kormányának tehát a nemzeti ügyek kormányának kell lennie. Ez egyben gyakorlatias politikát és kormányzást jelent, amely érthető és támogatható az emberek nagy többsége számára, mivel az ő mindennapi életük problémáira és gondjaira keres józan megoldásokat.

A kormányzatnak tisztában kell lennie azzal, hogy minden egyes embernek joga van ahhoz, hogy legyen lehetősége gondoskodni a családjáról. Ez tisztességes munkahelyeket és tisztességes béreket jelent, olyan oktatási rendszert, amely megfelel a magas nyugati normáknak és a gazdaság elvárásainak. Olyan egészségügyi ellátást, amely elérhető és hatékony. Minden embernek joga van a közbiztonsághoz és a szociális biztonsághoz, ezeket az államnak biztosítania kell.

Ezek a célok megalapozottak, reálisak. Elég, ha csak az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát vesszük alapul, amelyre ma minden demokratikus ország alkotmánya épül. Ebben elsők között szerepel a munkához való jog, a szociális biztonsághoz, a személyes biztonsághoz való jog, valamint az egészséges környezethez, a legmagasabb szintűtesti és lelki egészséghez való jog. Ezek az alapvető emberi jogok éppen azokat az értékeket hivatottak biztosítani, amelyeket a nemzeti ügyek politikája szolgál.

A történelem tehát azt mutatja, hogy minden igazán fontos és mélyreható változás, amely előbbre vitte az emberiséget, azokra a közös emberi értékekre épült, amelyek lényegében változatlanok.

A magyarok megérdemlik, hogy erős kormányuk legyen, amely képes ezt a politikát megvalósítani és helyreállítani az ország nemzetközi tekintélyét. Ennek érdekében a nemzeti ügyek kormányának fontos feladata lesz megújítani szövetségét a Nyugattal, erősebb kapcsolatokat teremteni Amerikával és új alapokra helyezni viszonyát a keleti országokkal is, s hazánkat meghatározó szereplővé tenni egy közép-európai együttmûködésben.

Olyan kormány kell, amely képes ösztönözni a nemzetközi befektetéseket azzal, hogy bebizonyítja, komolyan vesszük a munkahelyteremtést, és lehetővé tesszük, hogy a vállalkozók befektessenek, gyarapodjanak nálunk.

Nehéz feladat vár ránk. Nem kergethetünk délibábokat, a jelenlegi nehéz helyzetből kell kiindulnunk. Az emberektől és a valóságtól elforduló politika következtében teljesen leállt a magyar gazdaság, sorra mennek tönkre a magyar vállalkozások, napról napra nő a munkanélküliség, az összeomlás szélére került az egészségügyi rendszerünk, gyakorlatilag nem beszélhetünk szociális biztonságról, széthullóban a közrend és a közbiztonság.

Mindebből logikusan következik öt nemzeti ügy, amelyek közös megvalósításával Magyarország megerősödhet és kilábalhat a válságból.

Én hiszem, hogy képesek leszünk közös értékeinket a nemzeti ügyek politikáját megvalósító, erős kormányzással érvényesíteni, és akkor Magyarországot ismét tisztelni fogja a világ.

A második gazdasági akcióterv

1. Válságadó bevezetése az energiaszektorban (70 milliárd Ft).

2. Válságadó bevezetése a távközlési-telekommunikációs szektorban (61 milliárd Ft).

3. Kereskedelmi áruházláncok válságadójának bevezetése (30 milliárd Ft).

4. A PPP-beruházások felülvizsgálatára és a szerződéskötések azonnali felfüggesztése.

5. Visszaadjuk az embereknek a saját pénzük felett való rendelkezés szabadságát (magánnyugdíjpénztári átutalások felfüggesztése).

6. Holdingba szervezzük a Volán-vállalatokat és a MÁV-ot, valamint kialakítjuk a BKV-val való együttmûködés mindkét fél számára kedvező módozatát.

7. Az állami bürokrácia a jövő évben költsön 5%-kal kevesebbet a mûködésre.

8. Arányos adózást vezetünk be, amellyel mindenki jobban jár.

9. Aláírjuk a megállapodást a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával, amely a duálisnak nevezett, német típusú szakképzési rendszer bevezetését fogja jelenteni.

10. A részmunkaidős foglalkoztatás támogatásának érdekében ha valaki 8 óra helyett kétszer 4 órában női munkaerőt alkalmaz, akkor 27% helyett 20% tb-járulékot fizet csak.

11. Bevezetjük a Széchenyi-kártyát az agráriumban.

12. Lehetővé tesszük a helyi termelői piacok megnyitását.

13. Forgóeszköz-hitelt nyújtunk az agrárium vállalkozási számára.

14. Eltöröljük az elvárt jövedelem határát.

15. Az önfoglalkoztató vállalkozások adózását egyszerûsítjük.

16. A vállalkozási piacot megtisztítjuk az egyszerûsített végelszámolás lehetőségének megteremtésével.

17. A társasági adó év végi feltöltésére vonatkozó árbevételi szintet 50 millió forinról 100 millió forintra emeljük.

18. Olcsóbb fejlesztéspolitikát indítunk meg: 20%-kal csökkentjük a pályázatok elbírálásában részt vevő szervezetek számát, 10%-kal csökkentjük a pályázati mellékletek számát, 30%-kal csökkentjük az adatlapok hosszát, és 2011 végére megteremtjük a papírmentes pályázás lehetőségét is.

19. Az előtakarékosságot 8 év helyett 10 évig támogatjuk, közeli hozzátartozó is felhasználhatja majd a lakáscélú előmegtakarítást, az áthidaló kölcsönökként adható hitelek arányát pedig 75 százalékra emeljük, ettől is az építőipar megindulását várjuk.

Orbán népszerûbb a kormányánál

2010. 11. 24.

A Forsense novemberi felmérésének preferenciaadatai szinte megegyeznek a választások előtt mért értékekkel. Az év végéhez közeledve a kormány és a miniszterelnök továbbra is bírja az emberek többségének bizalmát.

A Fidesz támogatottsága az összes megkérdezett körében 37 százalék, az MSZP-é pedig 11 százalék. A Jobbikot 8, az LMP-t pedig 4 százalék választaná jelenleg. A nem parlamenti pártok együttes támogatottsága 4 százalék. A kisebb pártok közül csak a Munkáspárt közelíti meg az 1 százalékot, míg a korábbi parlamenti pártok (SZDSZ, MDF, MIÉP) már jóval a hibahatár értékén belül, fél százalék alatt maradtak.

A biztos szavazó pártválasztók körében a Fidesz 60 százalékos támogatottsága továbbra is igen jelentős, az MSZP pedig kevesebb mint harmadannyi szavazója a biztos részvételt ígérők 18 százalékát tudhatja maga mögött. A Jobbik 13, az LMP 4 százalékon áll. A választópolgárok gyakorlatilag elfogadták az új pártstruktúrát, amelynek alakulása, legalábbis a felszínen nem mutat jelentős dinamikát.

Orbán Viktor megítélése a kormányénál is jobb, a megkérdezettek közel 70 százaléka tartja alkalmasnak a miniszterelnöki poszt betöltésére. A válaszolók 48 százaléka szerint a korábban vártak szerint teljesít, közel egynegyedük vélekedik úgy, hogy jobb a teljesítménye, míg 22 százalékuk véleménye szerint gyengébben teljesít kormányfőként, mint azt a választások előtt várni lehetett.

Az ellenzéki pártok szavazótáborainak a 47-57 százaléka is úgy vélekedik, hogy a kormányfő pont azt a teljesítményt nyújtja, amit korábban várni lehetett tőle. A Fidesz szavazói esetében is hasonló ez az arány, 50 százalék, de ott a csalódás többnyire kellemes Orbán Viktor eddigi teljesítményével kapcsolatosan, 41 százalék pozitívan, míg 6 százalék negatív csalódott.

Forsense

( A teljes cikk a Leleplező - 2010/4 - számában olvasható, vagy megrendelhető az alábbi elérhetőségeken.) 

A LELEPLEZŐ KÖNYVÚJSÁGOT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL, VAGY RENDELJE MEG AZ ALÁBBI ERLÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:

SZLIMÁK HAJNALKA TEL: +36 20 221 95 77

Mail: hajnalka.szlimak@gmail.com

Ára: 1490 Ft + POSTAKÖLTSÉG

2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON,

1050 Ft-ért + POSTAKÖLTSÉG,  csak internetes rendelés esetén.

Dr. Ilkei Csaba: Az MDF frakció idegtépő két napja az SZDSZ-,,puccskísérlet” idején

Taxisblokád-vesztegzár a Fehér Házban eredeti fotókkal

 

E fénykép a Margit híd pesti hídfőjének blokádját mutatja Buda felől. Akkoriban mi, a Reform hírmagazin szerkeszői és fotósai is jártunk ott. – meséli Tőke Péter, az első független újság főszerkesztője. Mi is történt?

A Wikipédia a következőket írja: Az Antall-kormány 1990. október 25-én, csütörtökön este 65 százalékos benzináremelést jelentett be. Az áremelést az Öböl-háború miatti olajár-növekedés és a szovjet olajszállítás akadozása okozta. Horváth Balázs belügyminiszter majdnem kiesett az Országház ablakából. A taxisok kivonultak a Országház elé és kérték, hogy vonják vissza a döntést, mert így a megélhetésük kerül veszélybe. Siklós Csaba közlekedési miniszter azonban elutasította a követelésüket. Erre a taxisok az utcára vonultak, és az ország több pontján megbénították a forgalmat. (…) A kormány a hadsereg bevetésén gondolkozott, Göncz Árpád akkori köztársasági elnök azonban, mint a hadsereg főparancsnoka, erre nem adott engedélyt.

Emlékszem, forradalmi volt a hangulat. Az utca embere elégedetlen volt, vagy csak bámészkodóként téblábolt ott, ám az SZDSZ tüzelte őket. A taxisokat ellenállóknak, hősöknek, a kormánypártokat elnyomónak, egy küszöbön álló ,,demokratikus” diktatúra letéteményeseinek tekintették. Mit sem törődtek a tavaszi első szabad választások eredményével. Egyesek azt remélték, hogy a válság eszkalálódik, a tehetetlen rendőrséggel szemben bevetik a hadsereget is, és ezzel lejáratják a születőben lévő demokráciát, a jogállamot, megbuktathatják az Antall-kormányt. Helyette egy másikat, nagykoalíciósat képzeltek el, amelyikben az SZDSZ is komoly szerepet kap. Ilyen állapotok közepette azért választottuk ezt a képen látható helyszínt, mert ott volt a Fehér Ház, a hónapokkal korábban még félelmetes Pártközpont. A tüntetők – ha lehet őket így nevezni – nem akarták megtámadni, megostromolni a rossz emlékű Duna-parti épületet, de nagyon úgy nézett ki, mintha blokád alá vették volna. Bent tartózkodtak ugyanis az MDF pártvezetésének és a kormánynak a prominensei, akik joggal gondolhatták: nem ajánlatos kijönni. Főleg a legismertebbeknek, akiket inzultusok érhettek vona. Ezért aztán bent maradtak.

Hogy mi történt a Fehér Házban a két napos vesztegzár alatt, arról az akkor országgyűlési képviselőként bent tartózkodó főmunkatársunk, dr. Ilkei Csaba számol be hiteles tanúként a következő oldalakon.

Az 1990. október 25-28 közötti három és félnapos úgynevezett taxisblokádnak - helyesebben:a rendszerváltásban csalódottak népi elégedetlenségének - két utolsó döntő napján: 27 és 28-án, szombaton és vasárnap folyamatosan üléseztek az MDF parlamenti képviselőcsoportjának azon tagjai, akik a közlekedési nehézségek ellenére feljutottak a fővárosba. A 165 képviselőből 110-en. Az országot átmenetileg megbénító drámai napokban valóságos főhadiszállássá alakult át a “Fehér Ház”, az Országgyűlési Képviselők Irodaháza. Az MDF nagy létszámú képviselőcsoportjának befogadására egyetlen tanácskozó terem volt alkalmas: az első emeleti, amelyben korábban Kádár János elnökletével az MSZMP egykori Központi Bizottsága tartotta üléseit. A rossz emlékek miatt azonban megváltoztatták az elnökség helyét és megfordították a széksorok irányát.

Két napra gyakorlatilag ez lett a központja a kormánykoalíció meghatározó erejének. Innen tartotta a kapcsolatot - elsősorban - Szabad György, az országgyűlés elnöke, az MDF elnökségének tagja Antall József miniszterelnökkel, - akit 25-én késődélután a Kútvölgyi Kórházban megoperáltak a nyirokrendszer rosszindulatú daganatos megbetegedésével - és Göncz Árpád köztársasági elnökkel, aki jobbára a parlament épületében tartózkodott, ahonnan viszont Antall kérésére Boross Péter, a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter szombaton hajnalban haza küldte pihenni a péntek reggel óta dezorganizáltan ülésező kormány félig alvó tagjait, akik körében zavaros viszonyok alakultak ki, mert az ülést összehívó, a miniszterelnököt hivatalból helyettesítő Horváth Balázs belügyminiszter teljesen csődöt mondott. Boross gyakorlatilag átvette a kormányzati tevékenység irányítását (majd december 21-én hivatalosan is a leváltott belügyminiszter helyébe lépett ), ő volt a közvetlen baráti és bizalmi szál Antallhoz a megpróbáltatások óráiban, akinek Antall titkárnője az üzeneteket közvetítette.

Horváth Balázs szombat reggeltől áttette székhelyét a Fehér Házban ülésező frakcióhoz, Grósz Károly egykori szobájába, amely már Kónya Imre frakcióvezetőé volt. (…)

 

A köztársasági elnök színt vall

Este Göncz Árpád minden előzetes egyeztetés nélkül, a kormányt kész tények elé állítva beszédet mond a rádióban és a televízióban: „Javaslatot tettem a kormánynak, hogy függessze fel a benzináremeléssel kapcsolatos intézkedést és megkértem a személy és teherfuvarozókat, hogy a felfüggesztés bejelentésével egyidejűleg térjenek haza és szüntessék meg az útelzárásokat.” Ez megfelel a taxisok követelésének, tehát a köztársaság elnöke az ő oldalukra állt, szemben a kormánnyal, mely azt nyilatkozta: hajlandó tárgyalni, de ennek előfeltétele a torlaszok megszüntetése. Ebben a tekintetben, a sorrend kérdésében nem hagyja magát zsarolni, mert az államszervezet alkotmányos, demokratikus működése forog kockán.

Mindeközben a „spenót-házban” Szabó Tamás politikai államtitkárnak sikerül meggyőznie a taxisok képviselőit arról, hogy a sorrend a jogállamiság követelménye szerint nem lehet alku tárgya: előbb fel kell számolni a blokádot, aztán lehet az áremelésről tárgyalni. Éjjel negyed kettőkor megszületik a kompromisszumos megállapodás: a blokádot felfüggesztik, vasárnap összeül az Országos Érdekegyeztető tanács, ahol a felek legkésőbb hétfőig megegyeznek a benzin áráról, addig a felemelt árak érvényesek. (…)

„A kormány mondjon le! Nagykoalíciót!”

Kezdődnek a hozzászólások. Elsőként felpattan Elek István és követel: „ A kormány azonnal mondjon le és alakuljon nagykoalíció!” Néma döbbenet, aztán folytatja: azonnali kapcsolatot az ellenzéki pártokkal, személycseréket a kormányban és változásokat a frakció vezetésében! (Elek annak a szellemi-ideológiai , önmagát liberális-konzervatív műhelynek nevező, a frakció elhelyezésénél térben is elkülönülő csoportnak a tagja, melyet Kulin Ferenc vezet, tagjai Elek Istvánon kívül: Debreczeni József és Balázsi Tibor, később csatlakozik hozzájuk az a Mile Lajos, aki most az LMP soraiban került vissza a parlamentbe. Kulin Ferenc kizárólagos tanácsadója sajtó-és média ügyekben Antall Józsefnek, az ő feladata az MDF-SZDSZ paktumból a sajtóra vonatkozó kompromisszum végrehajtása, egyeztetve Haraszti Miklóssal, aki az SZDSZ-ben felel ugyanezért. Ők „találják ki” Hankiss Elemért és Gombár Csabát az MTV és az MR élére, akik aztán elnökként „elidegenednek” az MDF-től, s egyértelműen az SZDSZ mellé állnak. (…)

 

Sorosnál dőltek el a dolgok

Antall, a későbbi miniszterelnök megbízottai már 1990 februárjában megkötötték az alkut Londonban Magyarország legnagyobb hitelezőivel: a Rothschild és Warburg bankházakkal a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósság pontos ütemezésű és maradéktalan visszafizetésére. Az adósság elengedése, átütemezése szóba sem kerülhetett. Antall 1990 februárjában szólt bizalmasan Rabárnak, hogy lesz egy fontos tárgyalás Londonban, melyet Soros György szervez a magyar adóssághiány lehetséges kezeléséről. Tardos Márton, az SZDSZ későbbi frakcióvezetője koordinálta az utazási ügyeket, tőle kapta Rabár az előkészítő anyagot. A Londonba kiutazott csapat: Tardos Márton, Surányi György, Csillag István és az MNB korábbi elnökhelyettese: Szalkai István. Rabár Ferenc-hez kint csatlakoztak Antall külföldi szakértői: Tar Pál és Osváth György. (Hármójuk közül egyik sem volt az MDF tagja, csak Antall barátai, ismerősei.) Mi volt a gyakorlat célja? Az, hogy a legnagyobb bankárok előre biztosítsák magukat az MDF választási győzelme esetére, időben meggyúrják a leendő Antall kormány gazdaságpolitikájának vezéregyéniségeit, s írásba foglalják azokat a diktátumokat, melyektől aztán eltérni nem lehet.

Természetesen nemcsak az adósság kezeléséről, hanem az oly fontos privatizációs stratégiáról is folytak a tárgyalások. Rabár visszaemlékezéséből világosan kitűnik, hogy a bankárokat a magyar nemzeti vagyon megkaparintása érdekelte. Ezért volt a megbeszélés fő témaköre az államadósság állami tulajdonnal, nemzeti vagyontárgyakkal való megváltása, majd mikor ez gyakorlatilag kivihetetlennek bizonyult – aláírásra nem volt felhatalmazása a delegációnak - , a bankárok hunyorítottak egyet: „Sebaj fiúk, majd megszerezzük más úton, de az adósságot pontosan fizessétek!”, s ezzel az intéssel útjára bocsátották az Antall-csapatot. Antall beletörődött a megváltoztathatatlannak tartott döntésbe, nem voltak közgazdasági ismeretei, hallgatott az üzenetre. Ezután szó sem lehetett adósság elengedésről, annak enyhítéséről, reprivatizációról, a nemzeti erőforrások népi tulajdonba helyezéséről, ellenkezőleg, megkezdődött a nemzeti termelőtőke és vagyon olcsó kiárusítása, a multi-és transznacionális vállalatok piacvásárlása. S a szegény Magyarország fizetett mint egy katonatiszt, míg csak be nem zárult mögötte az adósok börtönének kapuja. Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék volt elnöke 2008-ban egy szakmai rendezvényen elmondta: az Antall kormány idején azt sem lehetett tudni, hány darab állami tulajdonú vállalat van pontosan, melyik cégnek mi van a tulajdonában…

(A teljes cikk a Leleplező, 2010/4. Számában olvasható vagy megrendelhető az alábbi elérhetőségeken.)

 Virág András: Szentkorona, erő, hatalom II.

,,Legyetek újra, kik valaha voltatok!”  (Napóleon kiáltványa a magyarokhoz)

Elfojtott revíziós akarat

Van olyan kritikai felvetés, amely szerint az első világháborút lezáró tárgyalásokon a veszteségek mérséklése érdekében követelni kellett volna, hogy a határokat a tisztán magyarok által lakott területeken túl jelöljék ki. (Lásd: Leleplező 2010/2) Eszerint az etnikai Magyarország követelésének elmulasztása a magyar politika súlyos hibája volt. E gondolatnak van bizonyos történelmi előzménye. A két háború közötti magyar politikai koncepció egyik eleme a „tisztán magyarok által lakott területek” revíziós prioritásának kérdése, ami egyfajta kompromisszumos lehetőségként merült fel. A bécsi döntésekben van nyoma ennek a megközelítésnek. Azonban kiderült, hogy a magyar revíziós igényeket ez csak részben elégíti ki, és éles nemzetiségi konfliktusokhoz vezet, ami több vonatkozásban - mindenekelőtt Észak-Erdély visszacsatolása kapcsán – problematikus folyamatokat gerjesztett a magyar nemzetiségen belül is. Miközben az ott élő magyarok emlékezetében a visszacsatolás életük legszebb napjaként él, a Magyarországról küldött tisztviselői kar feudális uralmi stílusa, lenéző magatartása csalódást és visszatetszést keltett. A magyar kormány megtiltotta, hogy a (Romániánál maradt) Dél-Erdélyből áttelepülő magyarok munkát kapjanak Magyarországon. Ennél is tragikusabb volt a Magyarországhoz csatolt részre költöző dél-erdélyi magyar zsidók sorsa, akiknek többsége a német koncentrációs táborokban végezte életét, míg a román területen maradt zsidókat nem deportálták, és túlélhették a világháborút. Általában elmondható, hogy a bécsi döntések alapján végrehajtott visszacsatolások összefonódtak a fasiszta politikai- és eszmerendszerrel, a nem magyar nemzetiségű lakossággal szembeni kegyetlenkedésekkel és vérengzéssel. Horthy horogkeresztes zászlóerdővel, Hitler és Mussolini óriási arcképeivel feldíszített házak között vonult be Kolozsvárra a virágokkal teleszórt úton.

A trianoni szerződéssel kapcsolatos magyar kritika szempontjából a következő tényeket kell kiemelten figyelembe venni:

1. Magyarország Ausztriával együtt a világháború kirobbantójaként és veszteseként (főbűnösként) szerepelt a béketárgyalásokon, vagyis a lehető leggyengébb pozíciója volt.

2. A szerződések előkészítésében Magyarország nem vehetett részt. Nem került olyan tárgyalási helyzetbe, hogy álláspontja jelentőséget nyerjen.

3. Egy magyar határkiigazítással foglalkozó, eleve ingatag bázisú terv napirendre vétele csak végeláthatatlan vitákat és politikai obstrukciókat eredményezhetett. A résztvevők nem engedték volna, hogy az alárendelt jelentőségű magyar kérdés késleltesse a békekonferencia lezárását.

4. A konferencián senki nem támogatott semmiféle magyar érdeket. Az antant-hatalmak gyakorlatilag már a világháború első évében meghozták a monarchia halálos ítéletét.

Az a feltételezés, hogy a béketárgyalások keretében Magyarország bármilyen területi engedményhez juthatott volna, komolytalan fikciónak nevezhető, annak ellenére, hogy Ausztria kapott minimális engedményeket, Németország pedig – a vereség ellenére – a jövő Európájának meghatározó tényezője maradt. A mozgástérrel nem rendelkező magyar békedelegáció az elbukott magyar politikai osztály képviselőiből állt. Belső politikai támogatottsága nem volt, nemzetközi viszonylatban teljesen légüres térbe került. A magyarok számára megközelíthetetlenek voltak azok az erőmezők, melyeken kialakultak a háború utáni rendezés elvei, megformálódott az új Európa politikai arculata és kirajzolódtak az országhatárok. Ez az a tény, amit sem a trianoni magyar delegáció és az általa képviselt politikai osztály, sem a két világháború közötti magyar politika nem volt képes (vagy nem volt hajlandó) tudomásul venni.

A jelenlegi magyar kül- és belpolitika, illetve az úgynevezett nemzetpolitika bizonyos vonásai ugyanennek az irreális politikai felfogásnak a továbbélését jelzik. Ez nem pusztán ideológiai kérdés. A Trianon-probléma tematizálásának és politikai feltöltésének módja a rendszerváltás utáni politikai erők hatalmi taktikázásának jelentős eleme. A trianoni tragédia modernkori megjelenítése, esetenként traumatizálása leginkább a Jobbik politikájában mutatkozik meg. Ebben a kontextusban egy hangütésében erős, ám nemzetközi összefüggéseiben homályos revíziós felfogás körvonalazódik. A Jobbik az egyetlen parlamenti párt, amelyik nyíltan kimondja, hogy Trianont a magyar nemzet nem fogadhatja el. Az összes többi a trianoni tragédiát egy végérvényesen magunk mögött hagyott állomásnak tekinti. A revíziós eszme idegen tőlük. Nem érzik, mennyire nemzetietlen, irracionális és nevetséges a politikai deklarációkban papagáj módján ismételgetni, hogy Magyarországnak senkivel szemben nincs területi követelése. E felfogás következménye, hogy Magyarország – kihasználatlanul hagyva reális tárgyalási pozícióját – automatikusan és feltétel nélkül támogatta (és támogatja jelenleg is) a szomszédos államok EU-integrációját anélkül, hogy ellentételként a magyar nemzetiség számára szabadságot, egyenrangúságot és szilárd jogállást követelt volna. Ezért a bűnért a rendszerváltás utáni kormányok felelősséggel tartoznak a nemzet előtt. A Fidesz és az SZDSZ számára a trianoni probléma politikai értelemben nem létezett. E két párt arra építette koncepcióját, hogy az Európai Unió közigazgatási, jogi és gazdasági rendszere egyszerűen kiiktatja (és megoldja) a határ- és nemzetiségi problémákat, tehát a revíziós gondolatnak nincs indokoltsága (ebben a vonatkozásban az MSZP és az MDF is egyetért a többiekkel). Erről a közös alapról két, egymástól merőben különböző koncepció alakult ki. Az SZDSZ a neoliberális filozófiának megfelelő politikai és gazdasági kozmopolitizmus felé vette az irányt. A Fidesz a kormányprogram homlokterébe állította nemzetpolitikáját, aminek keretében egyszerre próbálja meghaladni Trianont, és feléleszteni a Horthy-rendszer revíziós hangulatát. Az MSZP a legszívesebben nem venne tudomást sem Trianonról, sem a határokon túli magyarokról. A kárpáti parlamentről, amiben a szomszéd államok magyar nemzetiségű országgyűlési képviselői kaptak helyet, ugyanaz mondható, mint az MSZP egész nemzetpolitikájáról: se füle, se farka. Csak addig életképes, amíg nem csinál semmit. Minden – nemzeti jellegű – megmozdulása sértené a szomszéd országok szuverenitását és a nemzetközi jogot. Nincs pozitív perspektívája annak, hogy a Fidesz-féle nemzetpolitikába is beépítik e látvány-parlament működtetését. (…)

Magyarország meghódított terület

Magyarország kilencven éve vérzik a trianoni sebtől. Az sincs kizárva, hogy a nemzet akkor halálos sebet kapott. A lelkekben égő fájdalom, a makacsul összeszorított fogak, vagy a felejteni akarás összezavarja a tisztánlátást, megtöri a nemzetet, lehetetlenné teszi a higgadt gondolkodást. Politikusaink hiába hordanak össze hetet-havat, a tény az, hogy a trianoni seb nem gyógyul, sőt egyre súlyosabb tüneteket okoz. Azért nem gyógyul, mert nincs mivel gyógyítani, és az igazi diagnózisról nem beszélünk. Franciaország évtizedekig fekete lepellel borította be a porosz háborúban elveszített Strasbourg párizsi szobrát. A magyar politika valójában nem gyászolja Trianont. A kilencven éves jubileum az üres fecsegés, a tehetetlenség beismerésének napja volt. Az Országgyűlés által elfogadott Trianon-emléknap a formalitás szintjén marad, komoly politikai tartalma, mondanivalója nincs. Nagy veszteségről beszéltek, meg arról, hogy az EU-ban mindegy, hol húzódnak a határok, a magyar meg a másik magyar átnyúl fölöttük, nemzetileg együttműködnek, így aztán tulajdonképpen az EU-tagság kárpótolt bennünket Trianonért. A lényeget megkerülő, elképesztően farizeus szózuhatagnak, a defektes nézetek értelmetlen csatájának egyetlen eredménye az eszmei zűrzavar további fokozása.

A végzetes seb, ami Trianonban fakadt fel, százhatvan évvel ezelőtt jelent meg a magyar nemzettesten. Lehet elemezgetni a trianoni békeszerződést, de a döntések értékelésénél nagyobb távlatokat kell áttekinteni és figyelembe venni a történelmi körülményeket. Az eszményített monarchia fénykorában, negyvenegy évvel a kiegyezés után és hat évvel a világháború előtt, 1908-ban Heinrich Friedjung, a Habsburg-dinasztia neves történetírója – a birodalomról elmélkedve – a következő véleményét rögzítette: „Ausztria-Magyarország neve történelmietlen, mivel Magyarország Ausztria részét képezi”. Bármennyire meghökkentőek az osztrák történész szavai, a napjainkban divatos nosztalgiázás helyett érdemes mélyebben elgondolkodni az 1867-es kiegyezés és az első világháború közötti Magyarország valóságos politikai státuszán. A szabadságharc bukása és a kiegyezés közötti idő – különösen az 1850-es évtized – nem a legjobban megvilágított történelmi korszak, pedig sorsdöntő jelentősége van. Ezeket az éveket a XIX. századi nagy magyar politikai triász – Széchenyi, Kossuth, Deák – harmadik tagjának győzelme tetőzi be. Ellentétben Széchenyivel és Kossuthtal, Deák Ferenc egész munkásságát a rideg racionalizmus jellemzi. Soha nem adta át magát a romantikus hevületnek. Húsvéti cikke fordulópontja történelmünknek. Kimagasló szellemisége, céltudatos következetessége a jogtudomány eszközeivel próbálta stabilizálni az 1849 után katasztrofális állapotba jutott Magyarország helyzetét. A haza bölcse kétfrontos harcot vívott. A refomer nemesek többsége és a polgárság egy része szembefordult, vagy legalábbis tartózkodó passzivítással viseltetett az 1848-as forradalom és a Habsburg-ház trónfosztása iránt. A bukás után arra törekedett, hogy helyreálljon a szabadságharc előtti viszony Magyarország és Ausztria között. E csoport reprezentáns képviselői – köztük gróf Andrássy Gyula és báró Eötvös József – hajlandónak mutatkoztak elfogadni a bécsi udvar által 1861-ben előterjesztett, úgynevezett csonka magyar alkotmánytervezetet, amely néhány reformintézkedés mellett lényegében az 1849 után beállt teljes függőségben tartotta volna Magyarországot. A másik szélsőséget Kossuth és itthoni hívei képviselték, akik minden részleges engedményt elutasítottak és továbbra is a teljes fordulat, a Habsburg Ausztriával való szembenállás előkészítését szorgalmazták. Deák lojális volt az osztrák uralkodó felé, ugyanakkor fönntarthatatlannak ítélte az 1849 utáni interregnumot; a nemzet és a király törvényen kívüli szembenállását. Nem elsősorban politikai, hanem alkotmányjogi alapon akarta rendezni Magyarország státuszát, aminek feltétele az 1849 után megszakadt alkotmányos jogfolytonosság helyreállítása volt. A kiegyezés nagy érdeme, hogy Ferenc József az 1848-as törvények alapján elfogadta a magyar függetlenséget és az alkotmányosságot, így 1867-ben helyreállt az alkotmányos jogfolytonosság. E bonyolult kompromisszum értelmezése ma is vita tárgya. Több tény azt a nézetet erősíti, amely szerint a kiegyezés az adott pillanatban – a nemzetközi viszonyok alakulása miatt – főként Ausztria érdekében állt. Az Osztrák-magyar Monarchia létrejötte nagy jelentőségű politikai esemény volt, amelynek következtében Franciaország és a német birodalom mellett kialakult a kontinentális Európa harmadik nagy erőcentruma. A monarchiában mindenekelőtt annak a magyar nemesi osztálynak és a polgárság egy részének helyzete erősödött meg, amely hagyományosan a császári házhoz való hűséget tekintette politikai prioritásnak. Deák nem vállalt közjogi tisztséget az új államban, parlamenti képviselőként szorgalmasan dolgozott tovább. A nagy megyei reform, a klasszikus váltójogi kodifikáció bevezetése az ő nevéhez fűződik. A kiegyezés politikai jelentősége az alkotmányos jogfolytonosság helyreállítása mellett a nemzeti lét megtartása, az ideiglenes stabilizáció és az az útkeresési pozíció, ami a nemzetgyűlés előtt újra reális lehetőséggé vált.

Magyarország gyarmatosítása európai érdek

A Magyarországon szinte teljesen ismeretlen mű politikai vezérgondolata a következő: „Az igen alacsony gazdasági, ipari és kereskedelmi fokon álló Magyarország gyarmatosítása mind az osztrák császárállam, mind Németország, mi több; egész Közép-Európa számára létfontosságú”. A mondat villámként hasít a Magyarországgal foglalkozó politikai irodalom betűtengerébe. Kegyetlen, éles fénnyel világít rá arra, amit a nemzettudat, a politika és a történelemtudomány több, mint kétszáz éve makacsul nem akar tudomásul venni: Magyarország hatalmi ereje már a XVII. században végzetesen elapadt. Ennek nemcsak külső, hanem komoly belső okai is vannak, de a lényeg mégis az, hogy az ország innentől kezdve nem önálló tényezője Európa politikai színpadának. A szentistváni Magyar Királyság első fél évezrede az országra zúduló veszedelmek dacára a folyamatos erősödés, a hatalom növekedésének korszaka volt. A magyarok egyre följebb léptek az európai államok hatalmi létráján. A magyar történelemszemlélet szerint abban az időszakban Nyugat-Európa többször megtagadta a segítséget Magyarországtól a támadó Mongol Birodalom és a Török Császárság elleni nagy háborúiban. Ebben a megközelítésben ugyanannyi torzítás van, mint abban, hogy a magyarság az egész keresztény Európát mentette meg a keleti támadásoktól (Ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a magyar álláspont máig ugyanezt a nézetet tükrözi.) A nyugat-európai monarchiák és fejedelemségek mindig elegendő katonai erővel rendelkeztek ahhoz, hogy megvédjék magukat, amint az be is bizonyosodott, amikor 1683-ban az oszmán csapatok Bécs ellen vonultak. XI. Ince pápa közvetítésével szövetség jött létre Lipót császár és Sobieski János lengyel király között. A lengyel–német hadak tönkreverték az ostromló törököket. Ezután Európa összefogott és összeadták a pénzt, hogy Közép-Európát fölszabadítsák a török megszállás alól. Az osztrák csapatok kiszorították a törököket a Dunántúlról, majd elfoglalták Budát. (A Thökölyt elhagyó kurucok közül sokan csatlakoztak a császári csapatokhoz.) Fölszabadították Erdélyt és 1691-re - a csak két évtized múlva visszafoglalt Maros-Tisza-Duna köze kivételével – az egész ország területe a Szent Korona birtokába jutott. Ausztria a felszabadított területeket idegen családoknak adta; Erdélyt nem csatolta vissza Magyarországhoz, hanem önálló császári tartománnyá nyilvánította; a Délvidéket kiszakította Magyarországból, szerb lakosságot telepített oda és határvidékké alakította át. Ez mutatja az érem másik oldalát: Ausztria meghódított területnek tekintette Magyarországot, és a törökök kiűzésével egyidőben szétrobbantotta a Szent Korona államának területi egységét. Ez volt a nulladik Trianon.

Ettől kezdve Magyarország lejtőre került. Hatalmát soha többé vissza nem nyerte. Kossuth 1848/49-es sikertelen függetlenségi harcát leszámítva a XVIII. század elejétől több mint kétszáz éven át, 1918-ig nem volt magyar politikus – ideértve II. Rákóczi Ferencet, Wesselényit, Széchenyit, Andrássyt, Deákot, Apponyit, Tiszát, sőt az 1850-es évek közepétől magát Kossuthot is –, aki a függőség fölszámolását és az önálló Magyarországot magyar nemzetiségű király trónra emelésével képzelte el. (A többség a Habsburg-háznak, Rákóczi emellett a bajor és a porosz királynak, míg Kossuth az orosz cárnak és III. Napóleon francia császárnak szánta Szent István koronáját.) Nem állja meg a helyét az a – legkiválóbb történészeink körében is elfogadott – nézet, amely szerint a szabadságharc után a bosszúállás volt Ferenc József magyarellenes cselekedeteinek fő motiváló tényezője. A császári udvar politikáját az a realitás határozta meg, hogy a birodalom első számú tartományának tekintett Magyarországon tátongó mély hatalmi űr a szabadságharc leverése után szabad utat nyitott Ausztria számára egy modern közép-európai gyarmati berendezkedés megvalósítására. Ausztria érdeke megkövetelte, hogy a több évtizedes magyar hatalmi űrt kitöltse, és így biztosítsa kontinentális erőegyensúlyi helyzetét Franciaországgal, Németországgal és Oroszországgal szemben. A bosszú és a magyarsággal szembeni igazságtalanság démona a XIX. század közepén jelenik meg politikai- és történelemszemléletünkben, és a reális megközelítés helyett ettől kezdve ez a romantikus és a valóságon átnéző felfogás a magyar nemzettudat meghatározó elemévé vált. Ez a magyarázata annak, hogy az 1867-es kiegyezés a magyarok szerint valójában Ferenc József megtérésének magasztos pillanata, vagyis a ló másik oldala. A császár szíve megenyhült és a magyarok által méltán szeretett Sissivel a karján kitárta a nyugalom, a boldogság, a gazdagodás, a fejlődés, és a finom süteményekkel teli elegáns cukrászdák kapuját a hálás Magyarország előtt.

Ferenc József uralkodói koncepciójának alapja Mária Terézia birodalmi eszmeköre volt, de politikai felfogása sokkal inkább II. József nézeteiben gyökerezett (lásd: Szent Korona, erő, hatalom I., Leleplező 2010/2.). Mária Terézia morális alapon tett engedményeket Magyarország számára. Ezt azonban kizárólag azért engedhette meg magának, mert az osztrák modernizáció nagy erővel bontakozott ki uralkodásának ideje alatt. Hosszabb távon egyértelmű volt, hogy az anakronisztikus gondolkodású, és a feudális viszonyokat tűzzel-vassal védelmező magyar nemesség önző érdekei az egész birodalom hatalmi potenciálját veszélyeztetik. Ez a felismerés tükröződött a kalaposkirály, II. József uralkodási felfogásában. Ferenc József ugyanezt a koncepciót állította abszolút értelemben és kíméletlen határozottsággal politikájának középpontjába.

Az első Trianon

Az európai rokonok nélküli Magyarország szálka volt az európai nemzetek szemében. E tekintetben folyamatosság van a középkori és az osztrák megszállás alá került Magyar Királyság helyzetének értékelésében. A német nyelvterület uralkodói hol ellenséget, hol szövetségest láttak az erős Magyarországban. Az oroszok, a franciák, később az angolok is németellenes erőösszpontosításuk szempontjából láttak akadályt a magyarságban. A Szent Korona országainak nem magyar nemzetiségeiben a XVIII. századtól fokozatosan erősödtek a centrifugális feszültségek. Az ország a nagyhatalmak potenciális ellensége volt. A nyugati államok érdekeivel egybevágott, hogy a keleti birodalmak hadseregei kiiktatják Magyarországot az európai hatalmi struktúrából. Ez a reális magyarázata annak, hogy Magyarország nem kapott segítséget sem a mongolok, sem a törökök elleni háborújában. Ferenc József koncepciójának három pillére volt: a magyar alkotmányos jogok semmibevétele; a központosított közigazgatás; valamint a teljes németesítés. Ez az uralkodói eszme célratörő, és határozottságban fölülmúlta Mária Terézia és II. József intézkedéseit. Ferenc József félresöpörte a császársághoz hű magyar nemesség kívánságait is. Minden nemzeti perspektívától megfosztotta a magyarságot. A nemesi osztály rádöbbent arra, hogy a császár új frontot nyitott Magyarország ellen és békülékeny konszolidáció helyett a nemzet a megsemmisülés veszélyével került szembe. De ebben a helyzetben is magyar királyként tekintett Ferenc Józsefre, annak ellenére, hogy az osztrák császár elutasította a magyar korona felvételét. Somssich Pál Somogy megyei földbirtokos 1850-ben Bécsben megjelent esszéje a Szent Korona-tan szellemében állapítja meg: „Magyarország királyának nincs törvényes joga arra, hogy a nemzetet kiirtsa és megsemmisítse.” Egy évvel a világosi fegyverletétel után nemzetmentő mozgalom kezdődött, amelynek élén a császári házhoz leghűségesebb magyar nemesek álltak. A Pester Morgenblatt című napilap közölte annak a beadványnak a szövegét, amelyet a nemzeti lét és az önállóság védelme érdekében huszonhárom magyar főnemes intézett a császárhoz. Az aláírók között szerepel gróf Apponyi György, báró Jósika Samu, gróf Zichy Ferenc, gróf Széchenyi Pál, Ferdinand Fürst zu Bertzenheim, gróf Esterházy János, gróf Dessewffy Emil, Pallavicini Alfonz márki, Johann Graf Waldstein, gróf Andrássy György. A császár ingerülten kijelentette: „Ez nyílt hadüzenet!” Elutasította a nemesi delegáció személyes meghallgatását. Meggyőződése volt, hogy a magyar főurak ugyanazt folytatják, amit Mária Teréziával és II. Józseffel játszottak el, és ami fölött végleg eljárt az idő. Azokat a nemeseket, akik megpróbáltak szót emelni az erőszakos németesítés és a beolvasztás ellen, ókonzervatívoknak nevezték el. Walter Rogge osztrák történész 1872-ben megjelent könyvében így írt róluk: „ravaszul hazafias szolgálatnak álcázták azt, ami csupán maradi érdekeik képviselete volt”. A császár politikailag rendkívül veszélyesnek tartotta őket. Mint mondta: „Sok kárt okoznak nekem a magyar ókonzervatívok. Éppoly felforgatók, mint a többiek. Így is kell velük elbánni”. A birodalom korszerűsítése a kor sürgető követelménye volt. Az osztrák kormányzat az egész birodalom területére vonatkozó modernizációs tervet dolgozott ki, amit Ferenc József a magyar nemzeti lét megszüntetésével párhuzamosan akart végrehajtani. A közigazgatási átszervezés ürügyén Schwarzenberg megszüntette a Magyar Koronához tartozó területek egységét, és 1850 elejére földarabolta az országot. Az új területi megosztás nyomán a trianoni békeszerződésben hetven év múlva létrehozott Magyarország körvonalai jelentek meg. Ez volt az első Trianon, amiről a magyar történelmi emlékezet megfeledkezett. Az új felosztás a későbbi módosítások ellenére az ötvenes években – főként a külön kezelt Horvátország, a temesi bánság, Bács-Bodrog megye és Erdély vonatkozásában – változatlan maradt. A déli részek Horvátország, Szlavónia és Erdély között Szerb Vajdaság néven külön tartománnyá alakultak. Magyarországot a kormány öt kerületre osztotta fel, ezek élén katonai parancsnokok álltak, alájuk rendelt polgári ügyintézőkkel. Az öt kerületi központ Pest, Sopron, Pozsony, Kassa és Nagyvárad lett (Debrecen, Kecskemét, Szeged, Pécs, Székesfehérvár székhely-státuszát eltörölték), ezzel megszüntették a természetes és történelmileg kialakult földrajzi összefüggéseket. Magyarország területén az osztrák törvénykezést léptették életbe, a tanítási nyelv a német lett és a Németországból bevándorlókat kedvezményekben részesítették.

Az ötvenes évek elején a birodalomban feszült volt a hangulat. Bécsben, Milánóban, Prágában és Pesten teljes erővel dolgozott az osztrák titkosrendőrség, ami a második legnagyobb ilyen szervezet volt Európában. Különféle emigráns- és anarchista-szocialista földalatti csoportok veszélyeztették a biztonságot. A császár a béketeremtés érdekében a 48-as forradalmak sok elítéltjét engedte szabadon, de az akkor megalakult csendőrségnek parancsot adtak a gyanús elemek begyűjtésére. Miközben New York az Amerikába látogató Kossuthot ünnepelte, Párizsban Bonaparte Lajos államcsínye és a katonai diktatúra bevezetése után hajsza indult a demokrácia hívei ellen.

Ferenc József elérkezettnek látta az időt, hogy a magyar királyság bekebelezését véglegessé tegye. Schwarzenberg halálát követően személyesen vette át a kormány irányítását. A császár után a legtöbb hatalom Karl Ludwig Graf Grünne tábornok kezében összpontosult, aki a katonai iroda főnöke volt. Kempen csendőr-altábornagy lett a rendőrminiszter és a titkosszolgálat főnöke. A magyarországi rendészeti ügyeket Bach belügyminiszter irányította (róla nevezték el Bach-korszaknak az ötvenes éveket). A letartóztatási hullámok és a szabadulások összevissza váltogatták egymást. A császár úgy látta, hogy a helyzet megfelelően alakul és magyarországi látogatásra szánta el magát. Hajója, az Erzherzog Albrecht, 1852 június 5-én délután kötött ki Pesten. Ferenc József augusztus közepéig tartózkodott a Szent Korona területén, bejárta az ország több vidékét (állítólag a legjobban a Hortobágy tetszett neki). Megjelenését mindenütt fokozott rendőri készültség és letartóztatási hullám előzte meg, de elégedetten utazott haza.

A teljes cikk a Leleplező - 2010/4 - számában olvasható, vagy megrendelhető az alábbi elérhetőségeken. 

Drábik János: Hogyan maradhat meg a zsidó nép?

Mi a szemitizmus? Multikultúra a zsidók ,,védőernyője”? A Ki választotta ki a ,,kiválasztottakat”? című sorozatunk VIII. része (folytatás)

(...)A megmaradás egyik feltétele, ha a legkülönbözőbb módokon elkülönül a többi néptől, és megtartja zsidó nemzeti önazonosságát. A zsidóknak ez az évezredeken átívelő ragaszkodása az elkülönüléshez, alakította ki róluk azt a véleményt is, hogy külön fajt alkotnak, amelyet nem lehet asszimilálni. Ebben az elkülönült népben – fajban – természetesen tovább élnek a közös szellemi tulajdonságokon kívül a testi jellemvonások is.

Kadmi Cohen „A nomádok” címmel írt tanulmányt a zsidó lélekről. Szerinte a zsidók nomádok, és ezt a tényt a jellemükkel magyarázza. Úgy véli, hogy valamilyen formában a nomád életforma tovább élt a szemitáknál. Egy emberi csoport vándorló élete annak elszigeteltségét is jelzi, és egyben elősegíti a törzsi összetartozást. Az elkülönültség megőrzi évszázadok múlásával is a faji jellegzetességeket. Ezt úgy is kifejezik, hogy a vér jogának elsőbbsége van a szülőföldhöz való tartozás jogával szemben. A zsidó nép történetében mindig hangsúlyozott szerepet játszott az idegenekkel való házasság tilalma. Ez még ma is kulcsszerepet játszik a zsidósághoz való tartozás szempontjából. A zsidó fajnak ez a kizárólagos és féltékeny szeretete az, amihez a szemitizmus mélyebb jelentése kötődik.

Olyan genetikai faji közösségről van szó, amely nem egy bizonyos területhez kötődik, nem egy bizonyos országhoz vagy államhoz és annak törvényeihez. Ebből az is következik, hogy ez a közösségi elkülönülés a zsidók figyelmét elsősorban saját magukra irányítja. A keveredés elutasítása példa nélkül állóan sikeres túlélési stratégiát tudott megvalósítani. Számtalan nép és faj közül a zsidó nép élte túl úgy az évezredeket, hogy fent tudott maradni. A zsidóság kollektív jellemének tulajdonságait kutatva megtapasztalhatjuk, hogy gyakran milyen szenvedélyesen ragaszkodnak hagyományaikhoz. Történelmük szerves része az állandó lázadás mindazokkal szemben, akik akadályozták őket szokásaik, törvényeik megtartásában és vallásuk gyakorlásában. Ebben fontos szerepet játszott a júdaizmus, az a hitük, hogy isteni eredetű, Isten által kiválasztott népet alkotnak.

Míg a júdaizmus megtartotta a zsidó népet, számos elemző arra a következtetésre jutott, hogy a cionizmus történelmi perspektívában nézve ellenkező hatást fog eredményezni. Alan Hart, a BBC és az ITN (Independent Television Network) munkatársa 2009-ben publikálta „Zionism: The Real Enemy of the Jews” (Cionizmus: A zsidók igazi ellensége) című munkáját, amelynek az első kötete a „The False Messiah” (A hamis Messiás) címet viseli. Alan Hart abból indul ki, hogy a cionizmus nem júdaizmus. A cionizmust brutális és kegyetlen magatartásnak minősíti, amely rendkívülien képmutató és álszent. Nincs tekintettel a nemzetközi jogra, valamint az emberjogi megállapodásokra, s így gúnyt űz a júdaizmus erkölcsi-etikai értékeiből.

Hart nem részletezi, hogy melyek a júdaizmusnak ezek a morális-etikai értékei, de egyértelműen azt a benyomást kelti, hogy a júdaizmus ilyen erkölcsi elveken alapuló hitvallás. Közismert, hogy számos vallás alapvető törvényeit és erkölcsi értékeit gyakran igen különbözőképpen értelmezik. Israel Shahak nemcsak természettudós volt, de közismert emberjogi aktivista is, aki a „Jewish History, Jewish Religion: The Weight of Three Thousand Years” (Zsidó történelem, zsidó vallás: Háromezer év mérlege) című munkájában kimutatta, hogy a júdaizmust alárendelték a profitszerzésnek és a zsidó felsőbbrendűségnek. Ehhez hozzátehetjük, hogy egyetlen népet és nemzetet sem tekinthetünk monolitikusnak, és hasonló módon egyetlen vallás sem tekinthető egységesen, egyetlen módon értelmezhetőnek.

Hart úgy érvel, hogy Izrael igénye a Szentföld birtoklására nem állja ki a beható vizsgálat próbáját. Az Izraelben élő zsidók többségének vérvonala nem kapcsolható azokhoz az emberekhez, akik a Szentföldön éltek az ókorban. Az askenázi zsidóság kelet- és közép-európai lakosokból áll, akik áttértek a júdaizmusra. Hart itt Joseph Reinach, Alfred Lilienthal, Arthur Koestler és Shlomo Sand munkáira támaszkodik. Shlomo Sand szerint azért fontos a zsidóság lényegének tekintett etnikai-nemzeti összetartozás elemzése és cáfolata, mert az etnikai különálláshoz való ragaszkodás elősegíti a szegregációt, amely külön választja a zsidókat a nem-zsidóktól. Ez a szegregáció teszi lehetővé a cionisták számára, hogy maguknak igényeljék Izraelt mint zsidó államot. Hart arra is kitér, hogy a Közel-Kelet bennszülött szemita zsidó lakossága, a Mizrahim mindig is ellenezte a cionizmust.

Shlomo Sand

Hart rámutatott arra, hogy a haskalah zsidók az otthonukká, a hazájukká kívánták tenni azt a helyet, ahol éltek. Ezzel szemben a cionista zsidók kezdettől fogva arra törekedtek, hogy elkülönítsék a zsidókat az őket befogadó nem-zsidóktól. (A haskalah szó héberül felvilágosodást, műveltséget, intellektust jelent. A zsidó felvilágosodás a XVIII. és a XIX. században elfogadta az európai felvilágosodás értékeit, és arra törekedett, hogy a zsidók jobban integrálódjanak az európai társadalmakba, s kulturálisan és műveltségben felzárkózzanak. A haskalah ennyiben szorosabbra fűzte a kapcsolatot az európai zsidóság és a szekuláris világ között. Elősegítette a zsidó emancipációt.)

Hart részletesen foglalkozik Nagy-Britannia és a cionizmus kapcsolatával Arthur Balfour nyilatkozatától kezdődően (amely először ígérte meg egy zsidó nemzeti otthon létrehozását Palesztinában) napjainkig. Nagy-Britannia megtagadta azt az ígéretét, amelyet az első világháború alatt arab szövetségeseinek tett, hogy elismeri szuverenitásukat. London támogatása nélkül a cionizmus nem tudott volna megerősödni Palesztinában és a palesztinok ellen tudtak volna állni a cionista hódításnak. A brit kormány háborút indított a palesztinok ellen, és meggyilkoltatott több palesztinai vezetőt is. A cionizmus térhódítása idején a cionista zsidók élesen szemben álltak a haskalah zsidókkal, akiknek azonban nem sikerült érvényesíteniük saját stratégiájukat. A második világháború során pedig a holokauszt segítette a cionistákat győzelemhez a haskalah zsidókkal szemben.

A cionizmus egyre terjedt a diaszpórában élő zsidók körében is. Alfred Lilienthal megfogalmazása szerint a különböző országokba bevándorolt zsidók magukkal vitték a „nemzet komplexusukat”, ami aztán fogékonnyá tette őket a cionisták nacionalista propagandája iránt. Később olyan cionisták, mint Menachem Begim, Yitzhak Shamir és Vladimir Jabotinsky, terrorista ellenállást tanúsítottak a brit mandátumnak számító Palesztinában a főhatalmat gyakorló angolok ellen. Ralph Schoenman idéz a Koenig Memorandumból, amely feltárta, hogy a cionisták miért nyúltak Palesztinában a terrorizmus eszközéhez a palesztinokkal szemben:

„Be kell vetnünk a terrort, a gyilkosságot, a megfélemlítést, a földek kisajátítását, és Galilea számára valamennyi szociális szolgáltatást meg kell akadályozni, hogy elűzzük onnan az arab lakosságot.”

A Koenig Memorandum, vagy Koenig Report bizalmas és belső használatra szóló izraeli kormánydokumentum, amelyet Yisrael Koenig, az akkori kormányzó párt tagja 1976 áprilisában készített. Koenig a 26 éven át az izraeli belügyminisztérium északi körzet ügyeiben illetékes vezetője volt. Ez a dokumentum részletezi azokat a stratégiai célokat és taktikai lépéseket, amelyeknek az volt a céljuk, hogy Izrael arab nemzetiségű polgárainak létszámát és befolyását csökkentse a galileai régióban. Zsidó nemzeti érdeknek tekintette az arab lakosság felhígítását. Ezt tartják az első olyan izraeli dokumentumnak, amely körvonalazza Izrael palesztin állampolgáraival szemben alkalmazandó diszkriminációs politikáját. Ralph Shoenman 1988-ban jelentette meg „The Hidden History of Zionism” című munkáját, amelyet a hivatalos történetírás a mai napig erősen kritizál.

Ma már az a hivatalos izraeli álláspont, hogy a palesztinok ellenállása jogaik védelmében nem legitim, és terrorizmusnak minősül. Hart úgy véli, hogy minden népet megillet az, hogy jogai védelmében akár erőszakhoz is nyúljon, és így harcoljon a megszállás ellen.

Amikor a brit birodalom hanyatlásával az Egyesült Államok vette át a vezető szerepet a nemzetközi életben, akkor Amerika befolyása megnövekedett a közel-keleti térségben is. Woodrow Wilson elnök erőfeszítéseit Palesztina kérdésében Nagy-Britannia és a cionista hatalmi körök elgáncsolták. Hart idézi az egyik brit politikust, John Hope Simsont, aki szerint ha a zsidó hatóságok megelégedtek volna Palesztinában az eredeti telepekkel – elfogadták volna, hogy a zsidó hagyományokkal összhangban folyjon a zsidó közösségi élet elnyomás és kényszer nélkül –, akkor a zsidó nemzeti otthont nehézségek nélkül létre lehetett volna hozni. Hart Franklin Delano Rooseveltről azt feltételezi, hogy esetleg elutasította volna egy különálló zsidó állam létrehozását Palesztinában. Truman elnökről viszont úgy vélekedik, hogy több gyenge oldala volt, amit a cionisták ki tudtak használni vele szemben.

Hart úgy véli: a cionisták számára ma is érvényes, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ez vezette őket, amikor a cionisták megragadtak minden alkalmat, hogy együttműködjenek a nemzetiszocialista berlini kormányzattal, még akkor is, ha Nagy-Britannia előkészítette a zsidó bevándorlást Palesztinába, és harcban állt Németországgal.

Lenni Brenner volt az, aki részletesen feltárta, hogy a cionisták milyen tárgyalásokat folytattak a náci Németországgal. A cionisták egyrészt keményen gátolták a zsidók kivándorlását máshová, mint Palesztinába. Másrészt készek voltak arra is, hogy feláldozzanak zsidó életeket Izrael államának létrehozása érdekében. A második világháború végén a cionisták már maguktól az angoloktól akartak szabadulni, ezért a terrorizmus eszközéhez nyúltak, hogy elüldözzék őket Palesztinából. Hart ismerteti David Ben Gurionnak, Izrael későbbi miniszterelnökének stratégiai céljait. Ben Gurion a legfontosabbnak a területek megszerzését és megtartását tekintette, mert ez megkönnyíti kész helyzet kialakítását. Ezt a stratégiát hihetetlenül kegyetlenül hajtották végre. Ma már közismert, hogy mi történt Deir Yassinban, amely a cionista háborús bűnök egyik történelmi mementója. Ez a palesztin falu könnyű célpontja volt az izraeli fegyvereseknek, akik megöltek 254 személyt, köztük idős embereket, asszonyokat és gyermekeket. A meggyilkolt 145 asszonyból 35 terhes volt. Sokat megerőszakoltak, mielőtt megölték. Mordechai Nisan, a jeruzsálemi Héber Egyetem oktatója szerint terror nélkül nem valósulhatott volna meg úgy a zsidó függetlenség, ahogyan megtörtént.

Hart rámutat, hogy a palesztinoknak nemcsak a brit árulással, de az Arab Liga kétértelmű magatartásával is számolniuk kellett. London ragaszkodott ahhoz, hogy a palesztinokat ne fegyverezzék fel, ez hasonló helyzetet eredményezett, ami ma is fennáll, hogy Gáza határai illegálisan le vannak zárva. A Jordán nyugati partján fekvő területeknek a határai szintén le vannak zárva, és megakadályozza a palesztinokat abban, hogy ellenálljanak a folyamatosan terjeszkedő izraelieknek, akik elveszik és beépítik területeiket.

Hart kitér arra is, hogy az ENSZ közgyűlése az ENSZ alapokmányával ellentétesen járult hozzá a palesztinai mandátum területének felosztásához olyan manipulált információk alapján, amelyeket a cionisták terjesztettek, kiegészítve fenyegetésekkel és megvesztegetéssel. A zsidók kapták Palesztina területének 56,4%-át, noha a lakosságnak csak a 33%-át tették ki, és a terület csupán 5,67%-ának voltak tulajdonosai. Az értékes tengerparti és termékeny földterületek zsidó ellenőrzés alatt álltak, miközben a hegyvidéki, terméketlen részeket kapták a palesztinok. Hart ezt a megosztást rendkívül igazságtalannak minősíti. Truman elnök nem tudott ellenállni a nyomásnak, és elfogadta a cionista javaslatokat, és elismerte ezt a felosztást. 26 cionista szenátorból álló politikai „kommandó” gyakorolt nyomást Truman elnökre zsidó szavazatokkal és pénzügyi eszközökkel.

Truman külügyminisztere, George Marshall ellenállt a cionista nyomásnak arra hivatkozva, hogy elsősorban Amerika nemzeti érdekeit kell figyelembe venni, és a lehetséges lépéseket ahhoz kell igazítani, hogy azok legálisak és erkölcsileg elfogadhatók legyenek. Marshall külügyminisztert támogatta James Vincent Forrestal védelmi miniszter is, aki ebben az időben a zsidó pénzügyi befolyás egyik legkeményebb ellenfele volt. Hart itt azt is megemlíti, hogy Forrestal gyanús körülmények között váratlanul halt meg. (...)

Az „Amikor az áldozatok uralkodnak – az amerikai zsidók hatalomra kerülésének kritikája” széles körben vitatott forrásmunkává vált. Számos rangos kutató foglalkozott a benne foglalt elemzésekkel. Közülük is eredetiségével kiemelkedik Israel Shamir, aki röviden így foglalta össze kritikai értékelését:

„A zsidó mivolt dekonstrukciójának (összetevőkre való felbontásának, elemeire történő szétszedésének – D. J.) csak akkor van értelme, ha valaki megérti, hogy a zsidóság azért jött létre, hogy harcoljon Krisztus és a kereszténység ellen.”

Shamir ebből azt a következtést vonja le, hogy ha valaki szekuláris humanistává válik, akkor valójában zsidóvá lesz. Ezt ő úgy fejezi ki, hogy „a zsidók egy meghatározott spiritualitást képviselnek, amelyet csak egy másik spiritualitással lehet leküzdeni. Az a hit, hogy nincs Isten, és az ember maga az öncél (humanizmus), és hogy a világ felfogható anélkül, hogy igénybe vennénk az Abszolút Szellem (Isten) koncepcióját, a júdaizmus győzelme más népek felett. Ezen az alapon lehet csak más népeket kiszolgáltatni a globalizmusnak és megtervezett elpusztításuknak”.

Israel Shamir

Shamir szerint a „When Victims Rule” nemcsak terjedelmes, de magas színvonalú alkotás, és termékenyen járulhat hozzá annak a vitának az eldöntéséhez, amely Michael Neumann és Jeff Blankfort között folyt a közelmúltban. Mindkét, zsidó származású amerikai ellenszenvvel viseltetik az Egyesült Államokban nem választással hatalomra került, s ezért a szemükben antidemokratikusnak minősülő zsidó hatalommal. ők egyébként elleneznek bármiféle kisebbségi hatalmat, amely illegitim. Neumann és Blankfort azzal tűnt ki: nem riadtak meg attól, hogy leantiszemitázzák őket, és következetes érvelésükkel bizonyos fokig meg tudták fordítani az uralkodó széljárást, és el tudták érni, hogy ne fojtsák bele a szót a megfélemlített többségbe.

A vitában szerepet vállalt Edward Herman is, aki Noam Chomsky társaságában a „Megegyezés előállítása” (Manifecturing Consent) című munka társszerzője. Herman azt írja, hogy „az Egyesült Államokban működik egy nagyhatalmú Izrael-barát lobbi, amely az amerikai segélyek, és az Izraelnek nyújtott védelem kikényszerítésével Izraelt helyezi az előtérbe, s amely az Irak elleni háborút szorgalmazza, ami megint csak Izrael érdekeit szolgálja. Ez a lobbi nemcsak a tömegtájékoztatási intézményekben folyó viták irányításában, és az amerikai törvényhozás két házának a 'zsidó megszállás alatt álló területté' váló átalakításban jeleskedett, hanem arra is volt gondja, hogy nagyszámú kettőslojalitással bíró köztisztviselő foglalja el ifj. Bush elnök kormányának stratégiai jelentőségű döntéshozatali pozícióit”. (...)

Mi a zsidó túlélési stratégia történelmi sikerének titka?

A második világháború óta az Egyesült Államokban a társadalom peremére szorultak vissza az antiszemitizmusnak minősíthető nézetek. A holokauszt tragédiája hozzájárult a kultúrára, a társadalomra és a politikai hatalomra gyakorolt zsidó befolyás kritikájának a közéletből kiszorításához. Kevés tudományos igénnyel készült tanulmány jelent meg a főáramlatú sajtóban, miközben a nyomtatott és az elektronikus tömegtájékoztatásban rendkívül sok írás és program foglalkozott az etnikai hovatartozás és a személyi önmeghatározás kérdéseivel. Ezért kivételnek tekinthető a Long Beach-ben működő California State University pszichológia professzorának, Kevin MacDonaldnak a munkássága. MacDonald három alapos kutatómunkára támaszkodó könyvet írt, amelyekben kifejti a zsidó és az antiszemita kollektív magatartásra vonatkozó fejlődéselméletét.

Első kötete: „A People That Shall Dwell Alone: Judaism as a Group Evolutionary Strategy” (Egy nép, amelynek egyedül kell élnie: a júdaizmus, mint csoportfejlődési stratégia) 1994-ben jelent meg. A trilógia második kötete: „Separation and Its Discontents: Toward an Evolutionary Theory of Anti-Semitism” (Az elkülönülés és következményei: az antiszemitizmus fejlődéselméletének megalapozása) 1998-ban látott napvilágot. A trilógia harmadik kötete „The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth-Century Intellectual and Political Movements” (A kritika kultúrája: a XX. századi szellemi és politikai mozgalmakban való zsidó részvétel elemzése) ugyanabban az évben került publikálásra, mint a második kötet.

Az elmúlt évtizedben MacDonald professzor nézetei széles körben ismertté váltak, amelyhez az internet is hozzájárult. Már biztosan állítható, hogy a trilógia megjelenése előtt még csak szakmai ismertséggel rendelkező MacDonald jelentős befolyást gyakorolt azokra a szellemi áramlatokra, amelyek egyre inkább meghatározzák az amerikai közgondolkodást. Éppen ezért munkásságát és tudományos eredményeit ma már nem lehet mellőzni.

MacDonald nagy tudományos apparátussal megírt munkáit nehéz felületes véleményekkel semlegesíteni, ezért neki is osztozni kellett azon tudósok sorsában, akiket elhallgatnak, mert a véleményhatalom nem tudja elfogadni álláspontjukat, ugyanakkor azok megcáfolására sem képes. MacDonald ezért kevés alkalomhoz jutott, hogy szembesülhessen bírálóival, és az erő, az elhallgatás érve helyett az érvek erejével vehesse fel velük a harcot. A University of Virginia College at Wise professzora, George Michael interjút készített Kevin MacDonalddal, amely a „Journal of Church and State” nevű szakfolyóirat 2006. évi számában jelent meg. Az interjú szövegét most rövidítések nélkül ismertetjük:

George Michael (továbbiakban GM) első kérdése így hangzott: rendkívül alapos tudományos módszere ellenére néhány kritikusa attól tart, hogy kutatásai egyfajta intellektuális legitimációt nyújtanak az antiszemitizmus számára. Mit válaszol erre a bírálatra?

Kevin MacDonald (a továbbiakban KM) válasza:

Logikám a következő: az etnikai csoportok között meglévő érdekkonfliktusokat a természeti világ részének tartom. Az egyedüli különbség összehasonlítva ezeket a zsidók és a nem-zsidók közötti – tőlük alig megkülönböztethető – etnikai konfliktussal, abból a tényből adódik, hogy egy évszázada a zsidók a különböző európai és európai eredetű társadalmakban elitréteggé váltak, egy sajátos profilú elitté, amely erősen etnocentrikus és hajlamos etnikai alapon való megszerveződésre; ez az érdekcsoport jómódú, intelligens, agresszívan érvényesíti az érdekeit és a tömegtájékoztatás ellenőrzésére, valamint a kultúra előállítására törekszik. Azokban a társadalmakban, ahol ő alkotja az elitet, a hagyományos népekkel és társadalmi kultúrákkal szemben ellenséges a beállítódása. Elitként a zsidók számukhoz képest rendkívül nagymértékben rendelkeznek a hatalommal, úgyhogy a zsidóellenes érzelmekkel és magatartással számolni lehet, amikor a zsidó hatalom érdek-összeütközésbe kerül a többiek érdekeivel. A modern antiszemitizmus különböző kérdései a zsidóságra, mint ellenséges beállítódású elitre vezethetők vissza, amelynek viselkedése és módszerei konfliktusban állnak mások érdekeivel: ehhez tartozik a Kelet, valamint Kelet-Európa számos részén a második világháború előtt meglévő gazdasági dominancia; ilyen a kulturális felforgatás, a tömegtájékoztatásban és a tudományos életben, az ott betöltött zsidó szerep útján (azaz a keresztény jelképek eltávolítása a közterekről); ilyen a bennszülött lakosság kiszorításának a megkönnyítése a nyugati társadalmakba történő tömeges bevándorlás segítségével; ilyen a zsidók kettős lojalitást eredményező szimpátiája a külföldi zsidókkal, különösen 1948 óta; ide sorolható a zsidóknak mint ellenséges érzületű elitnek a történelme a Szovjetunióban, főleg annak második szakaszában, amikor a bolsevik uralom az európai történelem leggyilkosabb rendszerévé vált. Mivel meggyőződésem, hogy ezek az álláspontok intellektuálisan igazolhatóak, és mivel ezek a vélemények, ha azokat elfogadják a nem-zsidók, akkor arra ösztönözheti őket, hogy kísérletet tegyenek a zsidó hatalom visszaszorítására, és saját érdekeik érvényesítésére, ezért munkásságom valóban nyújthat intellektuális legitimációt a zsidóellenes beállítódásokhoz és magatartáshoz. Ez lényegében nem különbözik attól, amit a cionista teoretikusok tesznek, amikor intellektuális legitimációt nyújtanak a palesztinok eltávolításához, vagy amikor a pszichoanalitikus irányzat vagy a Frankfurti-Iskola (mint gondolati műhely és filozófiai irányzat – D. J.) nyújt intellektuális legitimációt a nyugat-ellenes beállítódásokhoz. Végül is az számít, hogy írásaim vajon intellektuálisan igazolhatóak-e vagy sem.

GM: Legutóbbi írásainak a hangneme az elmúlt néhány évben azt jelzi, hogy fokozatosan átalakult higgadt megfigyelőből a zsidó kollektív magatartás nyílt bírálójává, sőt kapcsolatát a Charles Martel Societyval és a The Occidental Quarterlyval fölfoghatjuk annak a bizonyítékaként, hogy most már „szélsőjobb” részévé vált. Mit válaszol erre a következtetésre?

(A Charles Martel Társaság Martel Károly frank uralkodóról kapta nevét, aki 732-ben Poitiersnál megállította a már Ibériát elfoglaló arabok előnyomulását. Martel Károly nevét vette fel egy francia jobboldali arabellenes szervezet, amely az 1970-es és 1980-as években működött. 2001-ben alakult az Egyesült Államokban is létre jött Charles Martel Society néven egy egyesület, amely radikális nézeteket vall, de nem tekinthető erőszakos csoportnak.

A The Occidental Quarterly folyóirat szerkesztősége szerint lapjuk a nyugati civilizáció alapjait képező etnikai, faji és kulturális örökség ápolását tűzte ki céljául. Elsődleges feladata a nyugat-európai népek kulturális, etnikai és faji érdekeinek a védelme. E célból kutatómunkát végez a nyugati civilizáció megőrzését szolgáló politikai, társadalmi és demográfiai problémák feltárására. Az Occidental Quarterly jelenlegi főszerkesztője Kevin B. MacDonald.)

KM: Amint az első kérdésre adott válaszaimból már következik, úgy tekintek a zsidókra és a nem-zsidókra, mint akiknek ütköznek az érdekeik. Ebben az értelemben bírálom a zsidókat: a zsidó közösség azonban nem monolitikus, de egyes szegmenseinek nagyon is lehetnek olyan érdekei, amelyek konfliktusban állnak az én érdekeimmel. Például szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a zsidó neo-konzervatívok, akik elsősorban Izrael iránt vannak elkötelezve, döntő befolyást gyakoroltak Amerika jelenlegi külpolitikájára még akkor is, ha az amerikai zsidó közösség tagjainak többsége nem állítaná magáról, hogy neo-kon, és nem szavazna a republikánus pártra. A Charles Martel Társasággal és a The Occidental Quarterlyvel fennálló kapcsolatomat úgy tekintem, mint arra irányuló intellektuális kötelezettségvállalást, amelynek célja megváltoztatni ennek az országnak a szellemi és politikai légkörét, hogy ehhez hasonló dolgok többé ne történhessenek. A jelenlegi külpolitika fő mozgatóinak zsidó motivációját megvitatni fontos előfeltétele annak, hogy át lehessen alakítani ezt a politikát olyanná, amely megfelel az amerikai többség érdekeinek, beleértve magamat is. Amit teszek, nem különbözik attól, amit zsidó tudósok és egyetemi oktatók légiója tesz, akik hivatásuk és személyes elkötelezettségük részeként etnikai érdekeiket követik, amikor zsidó publikációk számára írnak, támogatva a cionista célokat, vagy amikor kísérletet tesznek az Egyesült Államok intellektuális és politikai klímájának megváltoztatására oly módon, hogy az az etnikai érdekeiket szolgálja. Úgy látom, hogy jelenlétük a legjobb egyetemeken és a tekintélyes szakfolyóiratokhoz való hozzáférésük – sokkal tekintélyesebbekhez, mint a The Occidental Quarterly – meghatározóan hozzájárult befolyásuk növekedéséhez.

GM: A The Culture of Critique alapvető kiindulópontja az, hogy valódi konfliktus van a zsidók és a gójok csoportérdekei között. Kibékíthetőek-e ezek az érdekellentétek?

KM: Tekintettel a zsidók olyan jellemzőire, hogy rendkívül intelligensen építik fel etnikai kapcsolatrendszerüket, és nagyon tehetségesek a vagyon felhalmozásában, elkerülhetetlen volt, hogy a nyugati társadalmak elitjévé váljanak. Ténylegesen ez a nyugat történelmének egyik ismétlődő jelensége. Nem elkerülhetetlen azonban az, hogy a zsidó elit továbbra is fenntartsa ellenséges és agresszív beállítódását az európai társadalmak népeivel és kultúrájával szemben (beleértve az olyan társadalmakat is, amelyek európai eredetűek, így például az amerikai társadalmat is). Álláspontom szerint ez a zsidó ellenséges beállítódás – amit Disraeli a zsidók „gonosz bosszújának” nevezett, és amely az európai történelem során elszenvedett zsidóüldözések tudatából származik – a probléma lényegét alkotja, és sok olyan tevékenység motiváló ereje, amelyekről a The Culture of Critique-ben van szó. Úgy látom, hogy az ellenséges zsidó beállítódásnak sok köze van azokhoz a pszichológiai folyamatokhoz, amelyek inkább tekinthetők a zsidó etnocentrizmusból származó nézeteknek – manicheus világnézetükből fakadóan, amely szerint egy hősiesen összetartó belső-csoport küzd a korrupt és gonosz külső-csoportokkal – mint saját történelmük, illetve a jelenlegi világban játszott szerepük higgadt felmérésének.

GM: Lát-e arra bizonyítékot, hogy nyugaton és másutt erősödnek a kollektivista antiszemita mozgalmak?

KM: Az antiszemita érzelmek az arab és az iszlám világban az izraeli–palesztin helyzet miatt erősek, de ezek az erők viszonylag gyengék ahhoz, hogy változtassanak Izrael magatartásán, és mindent összevetve csekély fenyegetést jelentenek a zsidókra. Nem hiszem, hogy az előrelátható jövőben ez meg fog változni. Akkor is így van, ha az arab kormányok demokratikusabbá válnának a jelenlegi neokonzervatívok által ösztönzött amerikai katonai előrenyomulás következtében. Nyugaton nem látok zsidóellenes mozgalmakat, de úgy gondolom, hogy a fehér lakosság az Egyesült Államokban, különösen azok, akik családokban élnek, fokozatosan tömörülnek a republikánus pártban, ha a 2004. évi választások eredményeit elemezzük. A republikánus párt jelenleg olyan zagyva keveréket alkot, amelyben a legkülönbözőbb gazdasági és ideológiai érdekeltségű emberek találhatók. Ez a jövőben megváltozhat, amennyiben a fehér lakosság növekvő mértékben marginalizálódik, és válik az affirmatív-akciók és más multikulturális módszerek áldozatává. Meglehetősen kis lépés egy párt számára, amely hallgatólagosan a fehérbőrű lakosság azonosságtudatát és érdekeit fejezi ki, hogy olyan mozgalommá váljon, amely kifejezetten a fehér lakosság érdekvédelmét képviseli. Egy ilyen mozgalomban megjelenhetnek zsidóellenes felhangok is, különösen ha az amerikai zsidó közösség tovább folytatja politikai magatartásának és beállítódásainak a jelenlegi és múltbeli gyakorlatát – fejezte be interjúját Kevin MacDonald professzor.

 Aktuális összeesküvés-elméletek:

1. Még Lengyelországban kivégezték Lech Kaczynskit és társait?

Tucatjával kavarognak a kérdőjelek a lengyel elnök és kíséretének meggyilkolása körül. Valakik újra feleleveníti valaki a tragédiát, hogy gondolkodjunk!

Eddig még nem került elő egyetlen olyan fénykép, biztonsági kamera-, film- vagy hangfelvétel sem, amin látható, vagy hallható lenne, amin 2010. április 10-én a közel száz tagú lengyel elnöki delegáció bármelyik tagja a varsói repülőtérre érkezik, a kormányváróban, vagy valamelyik nyilvános váróteremben gyülekezik, a delegáció tagjai közlekednek a folyosókon, étkeznek az éttermekben, vécére mennek, majd valamelyik kapunál elhagyják a terminált és beszállnak a repülőgépbe stb. Vagyis hogy ott vannak. Ilyen kép vagy videó nincs Kaczynskiról, nincs a 95 másik emberről, nincs a gép személyzetéről és nincs a pilótákról sem.

Pedig ilyen alkalmakkor kivétel nélkül nemcsak a magán- és a kereskedelmi tévék riporterei, hanem a lengyel állami televíziós csatornák munkatársai is mindig a reptérről tudósítanak az állami vezetők külföldre indulásáról. Pláne tudósítottak volna, ha a katyni mészárlás 70. évfordulójára induló lengyel államfői delegációról van szó, és nyilván valamelyik felvételen szerepelt volna annak a gépnek a fényképe is, amelybe beszállnak az utasok.

A kormánygépen 158 és 168 közötti ülőhely volt (10 ülőhelyet szükség esetén ki tudnak venni, hogy most kivették-e, azt nem tudni). Ez azt jelenti, hogy a 96 tagú delegáció mellett kb. 72 üres szék is volt. Kaczynskit a szmolenszki útjára egy 14 tagú újságíró csoport akarta elkísérni, de őket a reptéri biztonsági szolgálat vezetője az előzetes tervekkel ellentétben nem engedte csatlakozni a delegációhoz, részükre egy másik, Jakovlev-42 típusú repülőt biztosítottak. A biztonsági vezető arra hivatkozott, hogy a Kaczynski gépen kell a hely magas rangú katonatiszteknek, akik az államfővel akarnak utazni.

Mint később kiderült, a tisztek csoportja mindössze 9 főből állt. Az újságírók és tudósítók végül a Jakovlev géppel április 10-én sértetlenül megérkeztek Szmolenszkbe és egy reptérhez közeli hotelben szállásolták el őket. Az újságírók már a szmolenszki szobáikban voltak, amikor a gép lezuhant, de a szállodát nyomban körbevették az orosz katonák, és nem engedték a lengyeleket kimenni a tragédia színhelyére.

A delegációval utazott (?) Joanna Agaczka-Indeczka, a lengyel ügyvédi kamara elnöke is. Agaczka-Indeczka rendszeres utazó volt, gyakran használta azt a varsói repteret, és ilyenkor mindig a reptéri fizetős parkolóban hagyta a kocsiját. 2010. április 10-én is elindult autójával otthonról, de a reptérre már nem érkezett meg, útközben eltűnt, nyoma veszett. Az oroszok a „szerencsétlenség" után bejelentették, hogy Agaczka-Indeczka holttestét is megtalálták a roncsok között, és Moszkvában DNS segítségével sikerült őt is azonosítani. De a kocsija nincs a varsói reptér parkolójában, sehol sem találják, a kocsi is eltűnt, a szürke Citroën C5 típusú kocsit EL 875 FV lengyel rendszámmal azóta is sikertelenül körözi az Europol.

A baleset után YouTube-ra került amatőr videofelvételeken látható, hogy a roncsok között nincsen egyetlen holttest sem. A híressé vált „négy lövéssel megölik a pilótákat" videóról a lengyel katonai nyomozó hivatal azóta megállapította, hogy valóban hiteles, nem hamisítvány.

A lengyel hozzátartozók közül 12 család visszautasította az orosz DNS-vizsgálatok eredményét, és nem engedélyezték, hogy az urnákra felvéssék szeretetteik nevét. Azt állítják, hogy az emberi maradványokat manipulálták, nem tudják, hogy milyen hamut vagy port tartalmaznak. Köztük van Joanna Agaczka-Indeczka férje és családja is.

A Lengyelországban keringő vélemények szerint elképzelhető, hogy Kaczynskiéket - Joanna Agaczka-Indeczkával együtt - még a reptérre vezető útjukon összeszedték, ismeretlen helyre hurcolták, kivégezték és a felismerhetetlenségig összeégették. Ez történhetett Lengyelországban, de az is lehet, hogy az áldozatokat repülőgéppel egy másik Szmolenszk környéki reptérre vitték, s ott ölték meg és égették el őket.

Ez utóbbi variációt tartja valószínűbbnek Gerhard Wisnewski német újságíró, aki április 10-e óta próbál fényt deríteni a „szerencsétlenség" valódi körülményeire. Szerinte a lengyelek eredeti gépét valamilyen módon eltérítették, és egy másik szmolenszki reptérre, a Juzhny repülőtérre irányították, és ott is gyilkolták meg az utasokat. A Juzhny is katonai célokat szolgál, de jóval kisebb területű és rövidebb leszállópályával rendelkezik, mint a Severny reptér, ahova Kaczynskiéket várták és ahol a „szerencsétlenség" történt. A két reptér között alig 9 km a távolság.

Wisnewski esküszik, hogy a „balesetet" az oroszok megrendezték, és a roncsokat teherautókkal a helyszínre fuvarozták. Wisnewski elmélete mellett szól az a tény, hogy a roncsok kisméretűek, biztos, hogy nem egy 225 méter hosszú TU-154-es maradványai, és ráadásul sok roncsmaradvány erősen rozsdás, korrodált, és néhol a lengyel felségjelzések friss festésűnek tűnnek. Véleménye szerint az újságírókat azért nem engedték felszállni a gépre, mert nem volt szükségük olyan veszélyes tanúkra, akik beszámolhattak volna arról, hogy mit láttak.

Elképzelhető, hogy a merényletet - a lengyel államfő és kíséretének meggyilkolását - a WSI (Wojskowe Sluzby Informacyjne) a lengyel titkosszolgálat Putyinhoz hű, a mi kis gusztustalan Laborc Sanyinkhoz hasonló, nemzetellenes vérkommunistákból álló, szovjet emlőkön nevelkedett, taníttatott és kitenyésztett régi vágású, 1990 után pozíciójukat és befolyásukat vesztett oroszbarát ügynökök hajtották végre a KGB aktív segítségével. Az oroszok aztán Szmolenszk mellett megrendezték a „szerencsétlenséget".

A WSI-t a szejm 2006 októberében feloszlatta és törvényen kívül helyezte. A likviditási javaslatot a lengyel nemzetgyűlésben a most meggyilkolt Lech Kaczynski testvére, Jaroslaw Kaczynski tette, és a szavazás után Antoni Macierewicz akkori hadügyminiszter-helyettes lett megbízva a feloszlatás szakmai felügyeletével. Utána a WSI már nyíltan is összefogott az izraeli és az Izraelben tevékenykedő orosz bűnszövetkezetekkel, a fehérorosz és az ukrán maffiával, tovább erősítette jó kapcsolatait a kelet-európai szervezett alvilággal és az őket kiszolgáló politikai bűnözőkkel. A WSI vezetői főleg a Kelet-Európába és a Balkánra irányuló fegyver- és kábítószer-kereskedelemből óriási bevételekhez jutottak.

Még a 2010. április 10-ei „szerencsétlenség" előtt Macierewicz, a WSI esküdt ellensége Varsóban újságíróknak kijelentette, hogy „a WSI nem szűnt meg, Dukaczewski és társai a mai napig folytatják törvényellenes bűncselekményeiket Lengyelországban és külföldön egyaránt". (Marek Dukaczewski a WSI markáns vezetője volt, hivatalosan már nem az, de még mindig nagy befolyással rendelkezik a szervezeten belül - Jack Corn)

Emlékezetes, hogy 2008. január 23-án a lengyel légierő egyik spanyol gyártmányú CASA C-295 típusú gépe máig ismeretlen körülmények között lezuhant és a gépen tartózkodó Andrzej Andrzejewski tábornok (Lech Kaczynski elnök nemzeti politikájának feltétlen támogatója), 15 magasrangú lengyel katonatiszt és a 4 tagú személyzet életét vesztette.

A korabeli újságokat fellapozva a szerencsétlenség magyarázatai között ismerős okokat találunk: a miroslawieci katonai repteret este 7 után megközelítő lengyel „pilóták nagyot hibáztak", sötét, esős, rossz idő volt, és - minő véletlen - valakik ott is kikapcsolták a leszállást segítő lámpasorokat és a gépet a reptér melletti erdőbe vezették. A C-295-ök a lengyel légierő legmegbízhatóbb gépei közé tartoznak, előtte, utána soha nem volt velük semmi baj, a lengyelek a mai napig használják Irakban és Afganisztánban, a polgári változatából is problémamentesen repülnek velük az egész világon.

2008 januárjában valakik sikeresen megszabadultak Andrzejewski tábornoktól, Kaczynski elnök egyik fontos tanácsadójától, a Lengyelországba telepítendő amerikai rakétapajzs lelkes támogatójától, a légierő egyik leghazafibb érzelmű tábornokától 15 másik főtiszttel együtt, akik nagy része szintén Andrzejewski hívének számított. 27 hónap múlva befejezték a munkát, eltűnt a lengyel útról maga az elnök, a másik nagy EU és euró hitetlenkedővel, az önálló lengyel monetáris politika újrateremtőjével, a zloty, a lengyel nemzeti valuta örökös védelmezőjével, Slawomir Skrzypek bankelnökkel és a lengyel tisztikar egy fontos és tapasztalt részével együtt. A lengyel hadsereg maradék tisztikara és teljes állománya a megfélemlítettek erőtlen állapotába került.

Lech Kaczynski halála előtt többször kijelentette, hogy idén nyáron nyilvánosságra hoz egy listát, amin a feloszlatott WSI 60 legfontosabb, a mai napig Lengyelországban tevékenykedő tagja és támogatója szerepel. Fültanúk szerint az elnök név szerint is említette Donald Tusk miniszterelnököt, Bronislaw Komorowski jelenlegi ideiglenes elnököt és Radoslaw Sikorski volt hadügyminisztert.

Mind a két „szerencsétlenség" időpontjában Donald Tusk volt a miniszterelnök és Bogdan Klich a hadügyminiszter, és a „szerencsétlenségek" kivizsgálására alakult bizottságok akkor és most is mindkét politikust hevesen bírálták a tutyimutyi, csak látszólag segítőkész magatartásuk miatt. Legutóbb Gromoslaw Czempinski tábornok illette a tévében haragos hangon politikailag korrekt jelzőkkel Tuskot. A porondon egyeduralkodóként maradt Donald Tusk és Bogdan Klich egyaránt a nemzeti érzelmű Kaczynski ikrek politikai ellenfelének számítottak.

Szmolenszkben - sok más mellett - az egyik, mostanában hangsúlyt kapott fő kérdés az, hogy ha a gép pár méteres famagasságról zuhant le, akkor hogy lehet, hogy találtak roncsokat 2 kilométerrel arrébb a tragédia színhelyétől?

A lengyel nyomozók vizsgálják az a hangfelvételt is, amin állítólag a szmolenszki reptérre leszállni készülő pilóták utolsó szavai hallhatók: „tolko posadka... aunas czietyrje czielovieka". Magyarul: „leszálláshoz készülünk... és itt [a gépen] csak négyen vagyunk."

Ha a felvételről és a rajta hallható szövegről a lengyel katonai nyomozó hivatalnak sikerül megállapítania, hogy a négylövéses videóhoz hasonlóan hiteles, akkor ez megerősíti azt a feltételezést, hogy a szándékosan a sűrű erdőbe vezetett gépen nem tartózkodtak utasok és a túlélő pilótákat azonnal agyonlőtték. A „szerencsétlenül" járt gép orr része egyben és jó állapotban maradt, a pilótafülkét magába foglaló orr részen, hasonlóan a törzs többi részéhez, tűznek, füstnek nincsen nyoma még az orosz felvételeken sem, így aztán nehéz elhinni az oroszok állítását, hogy „a pilóták olyan súlyos égési sérüléseket szenvedtek, hogy a személyazonosságuk megállapítása nehézségekbe ütközött."

A rejtélyes körülmények között megtörtént „szerencsétlenség" után most már semmi állhat a lengyel történelem legnagyobb volumenű kereskedelmi szerződésének útjába. Tusk és Putyin már megegyezett, a két ország szakértői még dolgoznak a részleteken - és akik ellenezték, azok már nincsenek az élők sorában.

A 100 milliárd dollár (!) értékű előszerződés értelmében az oroszok 2037 végéig (ami kölcsönös megelégedés esetén 2045-ig meghosszabbítható) évi 8-11 milliárd köbméter gázt exportálnak Lengyelországba. Lengyelország jelenleg 14 milliárd köbméter gázt használ évente, aminek 70 százaléka az oroszoktól érkezik, a többi saját kitermelés.

A dolog érdekessége, hogy a szmolenszki „szerencsétlenség" előtt jelentette be Lech Kaczynski államfő, hogy újabb, gazdag hazai földgázlelőhelyet találtak Lengyelországban. Az új gázmező kb. 3 trillió köbméter kiaknázatlan gázt tartalmaz, ami a sikeres felszínre hozatal esetén akár az elkövetkező 200 évre is kiválthatja az ország gázigényeit, sőt az új gázmező üzembe állása után Lengyelország akár gázexportálóvá és a Gazprom vetélytársává is válhatott volna.

Az orosz Gazprommal történő gigászi szerződés megkötését a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kaczynski államfő és Skrzypek bankelnök nagyon ellenezte. De nemcsak ellenezték, hanem a szerződésen dolgozó lengyel szakértőket és az oroszokkal tárgyaló küldöttséget vissza is hívták, és a tárgyalásokat félbeszakították. Lech Kaczynski többek között az új gázmezőre és arra hivatkozott, hogy nekik már van az oroszokkal 2022-ig szerződésük, és nem akarták az országukat egy értelmetlen gyorsasággal megkötött újabb szerződéssel további évtizedekig az orosz gázszekérhez kötni.

A földgázkészletünket nekünk is a föld alatt kell hagynunk... Érdekes egybeesés, csak nálunk nem tiltakozik senki!

Az évszázad pere című erre vonatkozó írást a www.sokkaljobb.huTudástárában (a második lapon) megtaláljátok, ha esetleg még nem olvastátok volna.

2. Oroszország szerint az IMF - vezető bebörtönzésének oka az USA teljes aranytartalék eltűnésének felfedezése.

Az FSZB által Putyin miniszterelnök részére készített új jelentés szerint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) korábbi vezetőjét, Dominique Strauss-Kahnt azután vádolták és tartóztatták le szexuális bűncselekményekért május 14-én, miután kiderítette, hogy az Egyesült Államok trezorjában, Fort Knoxban tartott összes arany „eltűnt illetve ismeretlen helyen van".

Az FSZB titkos jelentése szerint Strauss-Kahn a hónap elején kezdett egyre inkább gyanakodni, miután az USA kezdett csúszásba esni az IMF-nek leszállítandó 191,3 tonna arannyal, amelyet egy 1978-as határozat alapján értékesíthettek volna az IMF-nek, Különleges Lehívási Jogként (SDRs), úgynevezett tartalék valutaként.

Ezen FSZB jelentés megállapítja továbbá, hogy Strauss-Kahn kihangsúlyozta eme aggodalmát az Obama elnökhöz közeli kormányzati tisztviselőknek, amiután a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA), felkereste és „szilárd bizonyíték"-kal szolgáltak, hogy az Egyesült Államok összes aranya „eltűnt".

Amikor Strauss-Kahn átvette a CIA-bizonyítékokat, ezen jelentés szerint azonnali intézkedéseket tett, hogy elhagyja az USA-t és Párizsba repüljön, de amikor a Franciaország Külső Biztonsági Főigazgatóságának (DGSE) ügynökei figyelmeztették az amerikai hatóságok elfogatási szándékáról, menekülésként ment a New York JFK repülőterére, és a francia ügynökök tanácsára hagyta a mobiltelefonját a hotelszobában, hogy az amerikai rendőrség ne követhesse nyomon.

Miután Strauss-Kahn biztonságosan felszállt az Air France párizsi járatára, ezen FSZB jelentés szerint végzetes hibát követett el, ugyanis a gépen lévő telefonról felhívta a hotelt, hogy küldjék utána a mobilját párizsi lakhelyére, így a rendőrség beazonosította tartózkodási helyét és letartóztatták.

Ezen jelentés szerint az ezt követő két héten belül Strauss-Kahn kapcsolatot létesített közeli barátjával, a magas beosztású egyiptomi Mahmoud Abdel Salam Omar bankárral, hogy próbálja meg kivinni az USA-ból a bizonyítékokat amelyeket a CIA-től kapott. Azonban tegnap Omart is pontosan úgy, mint Strauss-Kahnt előtte, szexuális bűncselekményekkel vádolták egy luxusszálloda szobalánya ellen, ezt a vádat az FSZB jelentés „hihetetlennek" minősíti, ugyanis Omar elmúlt 74 éves és hívő muzulmán.

Meghökkentő lépésként hatott Moszkvában, hogy miután Putyin elolvasta ezt a titkos FSZB-jelentést, elrendelte, hogy a Kreml hivatalos honlapján ez nyilvánosságra kerüljön Strauss-Kahn védelmében, ezzel az első nagyhatalmi vezető lett, aki megállapította nyíltan, hogy a volt IMF-vezér egy USA-összeesküvés áldozata lett. Putyin még azt is hozzátette: „Nehéz nekem megérteni és értékelni a rejtett politikai indítékokat, amelyek emögött rejlenek, de nem tudom elhinni, hogy úgy történt ahogy eredetileg beterjesztették. Ez nem fér a fejembe."

Érdekes megjegyezni ezen eseményekkel kapcsolatban, hogy az Egyesült Államok magasrangú kongresszusi tagja és a 2012-es elnökjelölt, Ron Paul már régebben megállapította, hogy az USA kormánya hazudott a Fort Knox-i aranytartalékokkal kapcsolatban. Olyannyira aggódott Ron Paul emiatt, hogy a kormány és a Federal Reserve eltitkolják a valóságot az amerikai aranytartalékkal kapcsolatban, hogy 2010 végén előterjesztett egy indítványt ennek az ügynek a megvizsgálására, de ezt az Obama-rendszer erői elutasították.

Amikor riporterek közvetlenül megkérdezték, hogy tényleg azt hiszi-e, hogy nincs arany Fort Knoxban vagy a Federal Reserve-nél, Paul kongresszusi tag azt a hihetetlen választ adta, hogy „úgy gondolom, ez lehetséges".

Érdekes még megjegyezni, hogy alig 3 nappal azután, hogy letartóztatták Strauss-Kahnt, Paul kongresszusi tag egy új felhívást intézett, hogy most kell az USA-nak eladni az aranytartalékát, a következőket mondván: „Mivel az ár most magas, és a hatalmas adósságprobléma most van, mindenesetre most kell eladni a csúcson."

Az elmúlt években bizarr jelentések láttak napvilágot az USA-ból, amelyek arra utalnak, hogy nincs eladható arany, és mint olvashatjuk egy 2009-es jelentésben a ViewZone.Com híroldalán: „2009 októberében a kínaiakhoz érkezett egy aranyszállítmány. Megszokott dolog, hogy az arany gazdát cserél országok között, ezzel rendezve egymás közötti adósságaikat, és az úgynevezett kereskedelmi mérleget. Az ilyen ügyletek általában egy külön szervezet felügyelete alatt történnek, amelynek székhelye Londonban található, a London Bullion Market Association (LBMA).

Amikor a szállítmány megérkezett, a kínai kormány vizsgálatot rendelt el, amely az arany tisztaságát és mennyiségét volt hivatott ellenőrizni. Ez speciális eljárásból áll: négy apró lyukat fúrnak az aranyrudakba és az így kinyert anyagot elemzik.

A tisztviselők megrökönyödve tapasztalták, hogy a rudak hamisítványok voltak. A rudak belseje wolframból volt, és csak a külső réteg volt aranyból. Mi több, ezen aranyrudak sorszámait nyomon követve kiderült, hogy az USA-ból származnak, és hosszú ideig a Fort Knoxban tárolták. A jelentés szerint 5600 és 5700 között volt a rudak száma és egyenként mintegy 400 uncia súlyúak."

Hogy mi lesz a végleges sorsa Strauss-Kahnnak, azt még nem tudhatjuk, de az Egyesült Államokból érkező hírek szerint elhatározta, hogy nem fogja feladni egykönnyen, harc nélkül - felfogadott egy „kiváló csapatot", volt CIA-kémeket, magánnyomozókat és média tanácsadókat, hogy megvédjék őt.

A bizonyíték arra, hogy gyakorlati hatása van annak, hogy az USA hazudott az aranytartalékával kapcsolatban, nem más, mint hogy az Orosz Központi Bank tegnap kamatemelést rendelt el 0,25- ről 0,35 százalékra, és Putyin elrendelte a búza és a gabonafélék kiviteli tilalmát július elsejével, aminek nem más a célja, mint feltölteni az „anyaország kofferjait" pénzzel, ami normális esetben az USA-ba folyt volna.

A propagandagépezet mindent elkövet azért, hogy az amerikai nép ne tudjon ezekről a dolgokról, hatalmas veszélynek téve ki őket, mert felkészületlenül fogja nemzetüket érni a katasztrofális gazdasági összeomlás, ami inkább előbb fog be következni, mint utóbb.

Postaimre blogja 2011 06 06. Eredeti forrás a WhatDoesItMean.Com.

Írta: Sorcha Faal

Fordította: Kásler Árpád

www.nemzetihirhalo.hu

Tőke Péter - Peter Sheldon: Titkos összefogás Orbán Viktor győzelméért nyomán...

A Nagy testvér még trükkösebben figyel

A Titkos összefogás Orbán Viktor győzelméért című lehallgatós, kémes könyvem ismertetett ,,betechnikázásai" mellett sorra derülnek ki az újabb alkalmazások: A Nagy testvér még trükkösebben figyel.

140 millió okostelefonra telepítettek kémszoftvert - maguk a gyártók

Robbant a hír: számos Android, Nokia, Samsung, Blackberry és iPhone készüléken a szolgáltatók rootkitet helyeztek el. A rootkit a felhasználó tudta nélkül a beírt szövegek, jelszók, bankkártya-adatok, e-mail-ek, SMS-ek tartalmát továbbítja harmadik félnek. Több szolgáltató kénytelen volt bevallani, hogy megfigyelés alá helyezte előfizetőinek okostelefonjait, naplózva róluk minden lehetséges adatot. Ők persze csak a mi érdekünkben cselekedtek, hogy az összegyűjtött adatokat elemezve javítsák szolgáltatásaikat, mondják. Körülbelül olyan ez, mintha a postánál felbontanák a leveleinket - kizárólag a mi érdekünkben, a jobb kiszolgálás végett.

Tulajdonosuk tudta nélkül lehet fényképezni az iPhone-okkal, Blackberrykkel

Az iPhone, Blackberry és Windows Phone készülékek segítségével azok tulajdonosa tudta és jóváhagyása nélkül lehet fotókat készíteni, az azokon folytatott beszélgetéseket lehallgatni és a velük elküldött üzeneteket naplózni. Legalábbis ez derül ki egy, a WikiLeaks által csütörtökön nyilvánosságra hozott, több száz dokumentumot magában foglaló, kiszivárgott információhalmazból, amelyek többek között a különböző hírszerző ügynökségek praktikáit leplepezik le.

,,A jelenlévők közül kinek van iPhone-ja, Blackberryje, vagy ki használja a g-mailt?" - vezette fel a fenti információk lelepezését is magában foglaló beszédét Julian Assange, a WikiLeaks alapítója azon a csütörtökön, Londonban megtartott tájékoztatón, ahol az új dokumentumokat bemutatták.

Assange szerint az iPhone-, a Blackberry- és a g-mail-felhasználók biztosan nincsenek biztonságban. (...) Az érintett telefonokkal akkor is készíttethetők felvételek a környezetről beépített kamerájukkal, meghatározható a helyzetük beépített GPS berendezésükkel és lehallgathatók a közelükben folytatott beszélgetések, ha azokat tulajdonosuk úgymond kikapcsolta.

Sőt, a kiszivárgott dokumentumokból kiderül az is, hogy a különböző kémszervezetek nem csak megfigyelni tudják a telefonok tulajdonosait, de manipulálni tudják a készülékeken megjelenő információkat is. A beérkezett üzenetek szövegét például átírhatják, vagy olyan emailt hamisíthatnak rájuk, amelyeket valójában azok látszólagos feladója soha nem is küldött el - ezzel nemcsak dezinformálva a címzettet, de akár hamis bizonyítékot is hamisítva a készülékekre.

Magyarország is szerepel a PC-s és mobilos lehallgatószoftvereket gyártó nemzetek térképén. Assange elmondása szerint a világ 25 országában mintegy 160 cég gyárt olyan szoftvereket és berendezéseket, amelyek segítségével ezek a műveletek elvégezhetők. A szóban forgó cégek részletes listáján egyébként egy magyar vállakozás is szerepel, ami az oldal szerint az internet és a mobilok lehallgatására alkalmas megoldásokat is szállít, nyilvánvalóan akár kormányzati ügynökséges részére is. Utóbbiak pedig - állítják szakértők - egyre inkább válogatás nélkül be ezeket a megfigyelőrendszereket, gyakorlatilag a teljesen ártatlan polgárokkal szemben is. (...)

Az új információk egyébként alig néhány nappal egy hasonló botrány kirobbanását követően érkeznek, amelyben kiderült, hogy világszerte akár több tíz- vagy százmillió mobilkészülék - köztük az Apple iOS-alapú termékei, illetve Androidot futtató telefonok - is egy olyan szoftverrel előtelepítve kerültek a felhasználókhoz, amely az utóbbiak által folytatott hívásokról, üzenetcserékről és egyéb tevékenységekről is rendszeresen küldött és küld jelenleg is adatokat a készülékek gyártói, valamint a mobilszolgáltatók számára.

A szóban forgó, ,,Carrier IQ" nevű szoftver jelenlétéről ráadásul a gyártók a legtöbb esetben semmilyen módon sem tájékoztatták a felhasználókat, a kémprogram eltávolítására vagy kikapcsolására pedig számos esetben utóbbiaknak nem volt ill. jelenleg sincs lehetőségük.

Julis Mohácsi: A CIA mindent tud rólad, Kedves Facebook használó!

A CIA elismeri, hogy külön egységet hozott létre abból a célból, hogy a Facebookon, az Amazonon, valamint a különböző blogokban posztoló, ott véleményüket elmondó egyének hozzászólásait, fotóit, adatait begyűjtse, azok alapján mindenkiről egy file-t állítson fel. Mi ez ha nem maga a „Sátán"? Sok félnótás pedig teljesen kiteregeti az életének legapróbb részleteit is ezeken a helyeken. Ha 10 álneved van, akkor is képesek téged is beazonosítani! Tudtad, hogy még ha ki is jelentkezel, a Facebook akkor is tud minden mozdulatodról, arról, hogy mit csinálsz az interneten? Az általad feltöltött sok fotónak rendkívül örülnek a hatalmon lévők, hiszen a beépített arcfelismerő rendszerrel már csak gyerekjáték, hogy életedet, mint egy kirakósjátékot, összeállítsák. A privacy (privátszféránk) teljesen megszűnt létezni!

Nem titok egyébként, hogy például az adóhivatal is hozzáfér ezekhez az adatokhoz.

Julius Mohácsi (Florida, USA)

http://tv.naturalnews.com/v.asp?v=8E1B5D44F10362472F3A06C2312D3A2D

  ________