Posted
on 2014/03/31 by Nifadmin
 A
Miniszterelnök a rezsicsökkentés védelmét célul tűző
Magyar Csapat megszervezésére hívó körlevelében így
fogalmazott: „Mi,
akik ehhez a csapathoz tartozunk, úgy gondoljuk, hogy a magyarok
nem másodrendű állampolgárok Európában”.
Nyugodtan
mondhatom, sokmilliomod-magammal teljes mértékben azonosulunk
szavaival. Mondanivalómat nem is neki címzem, hiszen széleskörű
konkrét tájékozottsággal rendelkezik, s tisztában van
mindazzal is, ami itt következik. Nem tisztem értelmezni és
magyarázni a kijelentéseit sem – bár ez már szinte sporttá
vált, főleg az ellenzék körében – mégis úgy vélem, nem
véletlenül fogalmazott így. Bizonyosan látja, számos jel utal
rá, hogy az Európai Unió szemében kimondatlanul, de
gyakorlatilag másodrendűek (ha nem harmadrendűek, s netán még
vad ázsiaiak is) vagyunk. Ennek egyetlen oka van, éspedig, hogy
Magyarországon is másodrendűek vagyunk!
A
kormány semlegesítette a hazai, jórészt nemzetidegen ellenzék,
valamint a külföldi politikai ellenfelek folyamatos és elvadult
támadásait, a multinacionális tőke uralmának keretei között
is tanúsított bizonyos szociális érzékenységet, ennél fogva
népszerűbbé vált. A kormány tagadhatatlan erőfeszítései és
eredményei ellenére, valami, de inkább valakik miatt, nemzetünk
mégis sorvad, országunk vesztegel, népünk rosszabbul él, mint
a múlt rendszerben, egészségi állapota és műveltségi
szintje, de még a létbiztonsága is olyan ijesztően süllyed,
hogy e-mögött nem is nehezen feltérképezhető háttérhatalmi
tudatosságot kell látnunk. S amíg csak e helyzet fennmarad,
másodrendűek maradunk az EU-ban, a világban, sőt – ha nem
leszünk észnél – törvényszerűen még lejjebb csúszunk.
A
saját hazánkban is!
Vitathatatlan
tehát, hogy a fentiek orvoslása képezi az országunk, népünk,
nemzetünk előtt álló mindenekelőtt megoldandó történelmi
feladatot! Mellette eltörpül az egyébként kulcsfontosságú
rezsi-csata is. Folytatnunk kell és meg kell nyernünk a
rezsi-csatát, az idegen érdekeket és szellemiséget követő
bankok elleni harcot. S ha a kormány és a nép továbbra is
összefog, meg is nyerjük. Ám közös tragédiánk, hogy úgy ez
a megelőlegezett győzelem, mint minden más siker majdhogynem
hiábavaló lesz, ha mások fölözik le őket, s a magyarok
továbbra is másodrendű állampolgárok maradnak a saját
országukban. Legyen ennek tudatában mindenki, aki felelősséget
érez a magyar nemzetért, különösen azok, akik jelenleg
viselik is e felelősséget, lévén, hogy szavazatinkkal
végrehajtó posztokra állítottuk őket.
E
súlyos helyzetet egyre többen látjuk, tenni is akarunk ellene,
képesek is lennénk rá, ám mégis alig tehetünk valamit. Még
a véleményünket sem mondhatjuk el szabadon, mert a
háttérhatalmi új uralkodó osztállyá szerveződött méltatlan
állampolgáraink, és a befolyásuk alá kerülő kormányszervek
azonnal fenyegetően lépnek fel: rasszistának,
antiszemitának, nacionalistának, szélsőségesnek nyilvánítanak
bennünket, de még e nemzetidegen új osztály által
kierőszakolt törvénytelen törvény is lecsap ránk. Ugyanakkor
méltatlan állampolgáraink, nevezzük is meg, kikről van szó:
a rasszista zsidó és cigány vezetők, s az őket
ajnározó neoliberális politikusok, teljes szabadsággal
terjesztik magyarellenes rágalmaikat itthon és a világban, s
nemcsak hagyják, ösztönzik is, hogy a társadalomellenes elemek
garázdálkodjanak, megfélemlítsék a rendet, nyugalmat kívánó,
a munkájukat tisztességgel végezni és a gyümölcsét élvezni
akaró magyar állampolgárokat.
A
mindehhez társuló és megkérdőjelezendő kormányzati segédlet
miatt a közéletünket eluraló, az állampolgári
kötelezettséget semmibe vevő, a végletekig erőltetett
antiszemitázás és holokausztozás közben az illetékes vezetők
és hatóságok figyelme már nem terjed ki a legveszélyesebb
jelenségre. Egyes kisebbségi-mássági állampolgáraink és
szervezeteik, a neoliberális pártok hazai képviselőivel
karöltve, a demokráciával visszaélve, általános (divatos
szóval élve: egészpályás) támadást folytatnak a magyarság
ellen, ideértve az őket folyamatosan előnyben részesítő
kormányt is. Külföldet
is mozgósítják, haza- és nemzetáruló politikát folytatnak
Brüsszeltől Tel-Avivon és Washingtonon át Bécsig.
Nem tartják tiszteletben népünk hagyományait, nem szolidárisak
vele, lekicsinylik, lenézik, támadják, elárulják, miközben
folyamatosan olyan előnyöket élveznek, amelyekre a magyarság
többsége csak áhítozhat. A rasszista vezetők és kijáróik
az állampolgári magatartásukkal egyáltalán nem szolgálnak rá
az egyre szélesedő kivételezésekre, előjogokra. Ám mégis
éppen ők követelnek még többet és többet, s tehetik, mert
akiket lánglelkű költőnk „belső bitangoknak” nevezett,
segédkeznek nekik a saját nemzetükkel szemben. Nemrég az Élet
és Irodalom január 31-i számát böngésztem. „És”-nek
csúfolják, mivel sem élet, sem irodalom nincs benne, de
mostanra az „És” is eltűnt, s csak holokauszt maradt benne.
Hoz azonban egy megállapítást, amely – bár az „És” nem
azokra vonatkoztatja, akikre én – találóan minősíti a
helyzetet: „a
közös állampolgárság okán nehogy már ki kelljen állni
hétpróbás gazemberek mellett is”.
Határainkon
túlra tekintve, a jövőre vonatkozóan félelmetes, hogy a
szomszédjainknál nem látunk ennyi és ily nyíltan tevékenykedő
megélhetési hazaárulót. Ha a külföldről is támogatott
„belső bitangok” ereje növekszik – márpedig
kormányszerveink nemtörődömsége miatt alig tornyosulnak
előttük akadályok – megkérdőjeleződik nemzetünk jövője.
Ezek nem puszta szavak, mert ugyanakkor szomszédaink nacionalista
alapon sokkal jobban összetartanak, és érezhetően távlati
magyarellenes célokat is követnek, és e két folyamat egymást
erősíti. A rendszerváltáskor öt szomszédunk volt, ma hét
van, s mindegyikben elnyomott magyar kisebbségek élnek. Németh
Zsoltnak, a Külügyminisztérium politikai államtitkárának a
földrajzi tényeket felülíró parlamenti kijelentése szerint
azonban nem hét, hanem nyolc szomszédunk van; Izrael a
nyolcadik. Szerinte Izrael akkor is határos velünk, ha nem
határos! De álmélkodhatunk azon is, hogy a Külügyminisztérium
jelenlegi vezetői között minden jel szerint nincs egyedül a
véleményével. Közvéleményünk hosszú évek óta döbbenettel
tapasztalhatja, hogy a Külügyminisztérium messze nem követi
kellő szinten a magyar kisebbségek kifejezett elnyomását,
fenyegetését, bántalmazását. Nem meri kimondani, hogy
kétoldali viszonyunk az ottani magyarság helyzetének a
függvénye, politikává emelni pedig egyáltalán nem meri.
Ugyanakkor érzelemmel és nagy átéléssel fogalmazott
közleményeiben ítéli el, ha a palesztinok kövekkel,
parittyákkal mernek védekezni Izrael bulldózerrel, tankokkal,
rakétákkal elkövetett sorozatos agresszióival szemben. Sokan
élcelődnek mostanában a kettős mérce alkalmazásán, ám a
Külügyminisztérium Izraellel kapcsolatos állásfoglalásait
ezzel nem vádolhatják. Ott minden tévedés kizárva, nincs
semmiféle kettős mérce, csakis izraelpárti. Immár hosszú
évek óta! De meddig még?
A
világban, főként az EU-ban is terjednek a hasonló jelenségek,
de nálunk uralkodóvá váltak; sehol nem tapasztalható ennyi
és ilyen mérvű nemzetellenes cselekedett és hazaárulás.
Mint
mindennek, ennek is megvannak az okai. Messzire kellene
visszanyúlni és igen hosszadalmas lenne az okok kifejtése, de
az érthetőség kedvéért az alapvető vonatkozásán mégis
érdemes vázlatosan átfutni.
Elterjedt
vélemény, hogy nincs egységes magyar nemzet, mert viharos
történelmünk során többször nagy számban települtek be
idegenek, akik nem magyar nemzetben gondolkodtak, s
leszármazottjaiknak sincs magyarságtudatuk, bár magyarul
beszélnek. A békésen hasonuló és állampolgári
magatartásból, sőt magyarságtudatból jelesre vizsgázó kunok
és a jászok kivételt képeznek. De befogadtunk mindenki mást
is, aki csak jött. Az Árpád-házi királyok kihalása után
félévezredig osztrák uralom alatt éltűnk, sok sváb és szász
betelepítésére került sor. Évszázadokon keresztül folyt a
tótok és az oláhok beszivárgása, ami nagymértékben a magyar
arisztokrácia hibája, mert olcsó munkaerőt keresett. Saját
kezdeményezésből folyamatosan áramlottak a cigányok és a
zsidók is. Találkozni olyan állításokkal, hogy az
utóbbiak sok képviselője azért viselkedik kifejezetten
ellenségként, mert eleve nemzetidegen; neki ez a nép nem
sajátja, sőt éppen azért jött ide, mert az országát akarja.
Megkövetelhető-e mindezektől a magyarságtudat? – kérdezik,
de úgy, hogy eleve tagadó választ feltételeznek. Lehet, hogy
nem szabad kötelező igennel válaszolni e kérdésre, de kivétel
nélkül minden magyarországi lakostól meg lehet és meg is kell
követelni a felelős magyar-állampolgári magatartást.
Mindenellett
tagadhatatlan, hogy van egységes magyar nemzet, annak ellenére
is, hogy a bennünk veszélyes versenytársat látó nyugati
nagyhatalmak Trianonban szétszabdalták. Az eredeti lakhelyükön
megmaradt, de Trianon miatt magukat külföldön találó
nemzettársaink a nemzetünk részét képezik, nem mondhatunk le
egymásról, bár mind a nyugati államok, mind a szomszéd
országok ma is erre játszanak. Igaz, és sajnálatos az is, hogy
a Kárpát-medencében, s általában a külföldön élő
magyarokra nem mindig jellemző az összetartás nemzeti alapon.
Ezzel szemben a vélt kiválasztottságon alapuló, mindenki mást
lebecsülő faji (mert nemzetinek nem nevezhető) és megélhetési
érdekszövetség a hazánkat célországnak tekintő nemzetközi
zsidóságnak olyannyira sajátja, hogy mára átcsapott nyílt és
sajnálatos módon megtűrt magyarellenes rasszizmusba.
Mindenkinek,
aki védelmezi a magyar nemzet érdekeit, látnia kell, hogy
Tiszaeszlártól (1882) az első világháborúig (1914) alattomos
támadás folyt a nemzetünk ellen, ami egy évszázaddal ezelőtt
nyílt támadásba ment át, ma is tart, sőt élesedik. Ugyanis a
rendszerváltást követően az erőviszonyok bizonyos
vonatkozásokban még inkább a zsidóság javára billentek.
Ennek tudatában a magyar hazafiaknak, s az általuk választott
kormányoknak a nemzet érdekeiért félreérthetetlenül ki
kellene állniuk tűzön-vízen át. Minden nemzetet tisztelniük
kell, de a betelepedett idegenekért történő elsődleges
felelősségvállalás, sőt megalázkodó túlhangsúlyozása,
éppen a nemzetmentő feladatról tereli el a figyelmet és az
erőt, s ezzel kiszolgáltatottabbá teszi nemzetünket.
Súlyosbítja a helyzetet a túljátszott, állandósult, sőt az
utóbbi években intézményesülő holokausztozás (ami szembe
megy a zsidóság érdekeivel is, mivel kifejezetten zsidóellenes
jelenségeket vált ki). Valamelyest magyarázható, hogy egy
évszázaddal ezelőtt az akkori magyar kormány engedett a
pénzügyi és egyéb zsarolásnak, mára azonban gyakorlattá
vált, s „eredményei” ismeretében megbocsáthatatlan, mert a
magyar megmaradást veszélyezteti.
A
gyászos történelmi előzmények ellenére, napjainkban a
kormány ismét rossz választ adott. A Mazsihisz és más zsidó
szervezetek azzal a fenyegetéssel álltak elő, hogy bojkottálják
a „Magyar Holokauszt 2014” rendezvényeit, ha a kormány
Szakály Sándort nem váltja le a Veritas vezetéséről, nem áll
el a német megszállás 70. évfordulójára tervezett köztéri
szobor felállításától, illetve a sokadik szükségtelen
holokauszt emlékhelyet nem az ők elképzelései szerinti helyen
és módon alakítja ki. Erre a fennhéjázó és kihívó
ultimátumra csak egyetlen helyes válasz volt, amit – sajnos –
a jelenlegi kormányszervek sem találtak meg: a legérdekeltebbek
visszakozása láttán le kellett volna állítani az egyébként
is magyarellenes felhangokkal jellemzett, nem is kerek évfordulós,
s már az elnevezésében is zavaros egész rendezvénysorozatot,
és 2014-t a Dózsa-felkelés 500. évfordulója kapcsán Dózsa
évvé nyilvánítani.
Vajon
mi akadályozta az illetékeseket abban, hogy e történelmileg és
aktuálpolitikailag egyetlen logikus, sőt a közvélemény által
is igényelt megoldás nem jutott az eszükbe? Miért nem
érzékelték, hogy az őket hatalomra juttató kétharmad ezt
várta, és még ma is ezt várja el. Ezért nem fogadta
rokonszenvvel, hogy a miniszterelnök, magyarázkodó-békéltető
hangnemű levélben válaszolt a Mazsihisznek, mintha valami
párhuzamos hatalmi szerv lenne.
Először
is, nem az ő szintje. A Mazsihisz és az EMIH nem partnere a
kormánynak; legfeljebb az illetékes kormányhivatalhoz
fordulhatnak. Az érthetetlenül hallgatag kormány helyett
mondjuk is ki, hogy a Mazsihisz, az EMIH, a nemzetbiztonsági
kockázatot jelentő és haladéktalanul betiltandó Tett és
Védelem nyílt politikai támadásokat intéz a kormány ellen.
Annak ellenére, hogy a kormány, bármennyire is hihetetlen, de a
mi pénzünkből még bőkezűen pénzeli is e magyarellenes
megnyilvánulásoktól sem mentes szervezeteket! Ne kerteljünk,
ezért történelmi felelősséget visel, s a súlyos anyagi
terheitől valamennyien szenvedünk már ma is, egyéb
következményei pedig vészterhesek. Ráadásul a kormány
hiába fizet, hiába emlékezik méltón, vagy még azt is
megduplázva a holokauszt 70. évfordulójáról, a
hetvenegyediken és a századikon is ugyanezeket a követeléseket,
rágalmakat és vádakat fogja hallani. De már a
negyvenediken is ezt hallotta. Ezért teljesen értelmetlen ez
az egész behódoló hajbókolás. Még a valamikori szovjet
szervek és nagykövetek is örültek volna, ha akkora beleszólási
szabadsággal rendelkeztek volna, mint ma Mazsihisz és az izraeli
nagykövet, akik magukat hatóságnak képzelve, zsarolják és
felelősségre vonják a nekik nem tetsző magyar újságírókat,
szakértőket, szervezeteket, sőt a kormányt is!
Másodszor,
tudatában kellene lenni, hogy az ilyen magyarellenes felfogásra
(mármint, hogy megemlékezni Magyarországon csak a holokausztról
lehet) és fenyegető követelésekre (a holokauszt bűnét a
magyar nemzeti tudat részeként állandósítani kell, amit –
sajnos – egyes kormánytényezők is hangoztatnak) adott
szerencsétlen válaszok sok szavazat sorsát döntik el. És ez
így van rendjén akkor is, ha ezt magunk sem látjuk örömmel.
Jobban
oda kell figyelni a magyar lelkületre. Nemcsak a kisebbségek és
a másságok lehetnek érzékenyek, hanem a többség is, és jó
okkal. Nem ártana következtetéseket levonni a sokasodó
külföldi példákból sem. Legutóbb a Katalán Autonóm
Tartomány kormánya még a holokauszt emléknapot is törölte,
azzal az indoklással, hogy „nem
helyes a zsidó holokausztról beszélni, miközben a palesztin
holokauszt zajlik.”
Nyugat-Európában egyre többen hasonlítják Izraelt a náci
Németországhoz. Főleg a francia, de az olasz közvélemény is
mind határozottabban száll szembe a rasszista zsidó
követelésekkel és talmudista törekvésekkel. Európában
komolyabban kezdenek odafigyelni Luther Márton figyelmeztetésére:
„Ezért,
kedves keresztény feleim az ördög mellett nincs keservesebb,
mérgezőbb, hevesebb ellenségetek, mint a zsidó, aki komolyan
zsidó kíván lenni.”
Vannak azonban jóérzésű zsidók, akik megértik a Jobbik
álláspontját is; láthattuk, hogy elnökének a londoni
látogatásakor mellette tüntettek a rasszista és megtévesztett
testvéreikkel szemben. Nem érdektelen tudni arról sem, hogy a
Neturei Karta – a saját megfogalmazásuk szerint „a
cionizmus eretnek mozgalmát és ideológiáját, valamint annak
“gyermekét”, a szektariánus “Izrael Államot” az eredeti
ortodox Judaizmus alapján teljes mértékben elutasító csoport
és szellemiség” –
levélben foglal állást ifj. Hegedűs Lóránt mellett.
Leszögezi: „Hegedűs
lelkész úrnak és jobbikos barátainak azt kívánjuk, hogy
sikeresen alakítsanak ki egy igazságos és emberséges
politikát, Magyarország és minden állampolgára javára.”
Ahogy
a betegségek, úgy a veszély ellen is csak akkor tudunk
védekezni, ha az orvos, illetve mi magunk megnevezzük. A napnál
világosabb, hogy nem mi vagyunk zsidóellenesek (antiszemiták
pedig – ahogy ők mondják, ezúttal is manipulálva mindenkit –
semmiképpen nem vagyunk, hiszen miért is fordulnánk szembe az
arabokkal, palesztinokkal és más szemita népekkel?), amivel
folyamatosan rágalmaznak bennünket, hanem az önmagukat
felsőbbrendűnek tartó rasszista cionista zsidó vezetők és
szervezetek a fajgyűlölők. Ténykérdés, hogy mindig ők
kezdik a megkülönböztetést és az elkülönülést, mert eleve
nem tekintik magukat a nemzet szerves részének.
Nyilatkozataikkal, tetteikkel önmaguk adják tudtunkra, hogy
zsidóként ellenzik a magyar kormány, pártok, személyek
álláspontját, a magyarság érdekeinek védelmére irányuló
lépéseiket. Állampolgárhoz méltatlan, előítéletet tükröző
kirekesztő magatartásuk okán már rég érdemtelenek az
egyébként is törvénytelenül szerzett előjogaikra. Ennek
bizonyított történelmi tényeit – akár tetszenek nekünk,
vagy másoknak, akár nem – mindenkinek tényként kell
elismerni. 1919-ben Szamuely faji alapon magyarokat gyilkoló
terrorkülönítménye, majd 1945 után az ugyancsak faji alapon
bosszút álló ÁVÓ, az 1956-os atrocitásokat előidéző
Rákosi-klikk tevékenysége mutatja, mi mindenre képesek.
Most pedig az Orbán-kormányt akarják megdönteni, amely
szerencsére ki-kimutatja, hogy magyar, de valami miatt túlzottan
hallgat rájuk, s úgy érezzük, hogy a magyar kultúra és
lelkivilág védelmére nem fordít akkora figyelmet, mint a
privilegizált helyzetben lévő zsidóság anyagi, sőt
magyarellenes igényeinek a kielégítésére. Képzeljük el,
milyen kormányt szeretnének, ha ezt is bírálják!
A
kisebbségi-mássági rasszisták eleve tartanak az állampolgári
kötelezettségektől. Ám a tizenhárom kisebbség közül mégis
egyedül csak a zsidók burkolják homályba önmaguk kilétét.
Ők nem képeznek sem kisebbséget, sem fajt, sem etnikumot, sem
vallást, nem tartoznak nemzethez, s önkormányzatiságot sem
vállalnak, zsidóként a választásokon sem indulnak, nehogy
érinthetetlenségük megszűnjön, törvénytelenül szerzett
előjogaik csökkenhessenek, netán a magyar állampolgárokra
vonatkozó kötelezettségeket számon kérhessék rajtuk.
Ehelyett jogot formálnak rá, hogy minden adott esetben a
legelőnyösebbet választhassák. Nagyon ideje lenne, hogy
rájöjjenek: tisztességes állampolgároknak lenni nehéz ugyan,
de másnak lenni nem érdemes. S ha megteszik ezt az első lépést,
Széchenyi István szellemében esetleg kikívánkozhat a
következő is: „Jó
magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen!”
Az
eddigiek alapján azonban inkább az vehető biztosra, hogy a
rasszista zsidó vezetők és szervezetek hisztériakeltéssel,
követelődzésekkel folytatják a zsarolást, a kormány pedig
továbbra is tűri, holott vala-mennyiünknek nyugalomra és
stabilitásra lenne szükségünk. A kormánynak nincs rá
felhatalmazása, hogy mindezt tűrje és leplezze, pláne arra,
hogy e kártékony jelenségek elleni alulról feltörő
törekvéseket fékezze, korlátozza, sőt büntesse! Mert miről
is van szó? Betelepült idegenek faji alapon létrejött és a
magyarok ellenében önmaguknak pozitív diszkriminációt
követelő szervezetekről, s céljaikat a mindenkori kormányok
naiv jóhiszeműsége, vagy megengedhetetlen és megkérdőjelezendő
gyámoltalansága miatt mindig el is érik.
Téves
és magyarvesztő politika az, amelynek nincs kidolgozott, miden
állampolgár által követhető és követendő nemzeti
irányvonala, eszményképe és nem ezek érvényesítésére
törekszik, hanem mindössze úgy nevezett „reálpolitika”
akar lenni. Önmagában a reálpolitikának mindig megvan ugyan a
maga indokoltsága, de nem szorítkozhat a mások által alakított
körülményekhez és szabott feltételekhez igazodásra.
Nézzünk
csak szét a magyar megmaradás és a nemzeti tudat szempontjából
fontos kulcsterületeken: a pénzügyek és a hírközlés
kisajátítása mellett folyik a magyar történelem, vezetőink
és jelképeink meghamisítása, gyalázása, háttérbe szorítása
és mindezzel párhuzamosan az elzsidósítás minden vonalon.
A megszámlálhatatlan magyarellenes cselekedetek közül itt csak
egyet részletezek.
Az
ember azt várná, hogy ha a gyönyörűen felújított
Zeneakadémia előtt szobrot állítanak valakinek, az Erkel
Ferenc, a magyar nemzeti opera megteremtője (Bánk bán, Hunyadi
László) s Himnuszunk zenéjének szerzője, vagy az ott tanult,
majd ott tanító és szereplő Bartók Béla, s Kodály Zoltán
lesz. Ám 2013. október 22 óta a Zeneakadémia előtt az élete
nagy részét külföldön töltő Solti György szobra áll.
Vajon minek az okán éppen az övé? Kedves Olvasó, csak egyet
találhat; ugyanis nehéz lenne melléfogni: Solti sem a
magyarságáról híres. Mégis a szobrát felavató Martonyi
János külügyminiszter – ezúttal is fordítva látva a
világot – kijelentette: mindvégig hűséges volt a hazájához,
de ez a haza 1939-ben, majd 1945-ben elhagyta őt. A haza a bűnös?
Kétszeresen is? Az ilyen túlzó sanda kijelentések mögött a
magyar nép kollektív bűnösségére utaló célzás sejlik fel.
Az állítás önmagában sem igaz; földrajzilag, emberileg,
politikailag, de még átvitt értelemben sem állja meg a helyét.
Az ellenkezőjét tükrözi Solti sírjának (feltételezhetően
az sem véletlen, viszont tolakodóan nagyképű, hogy Bartók
Béla sírja mellé szorították be) felirata is, amelyen,
nyilván utolsó akarata, vagy a szellemiségét ismerők döntése
alapján még a neve sem magyarul szerepel: „Sir
Georg Solti – Hazatért”.
Azaz mégsem a haza hagyta el őt; hanem fordítva. Szobrának
talapzatán pedig ez áll: „Egy
új korszak nyitánya.”
Első olvasásra úgy vélné az ember, hogy e gondolat sokfelé
ágazó elmélkedésre alkalmas, pedig ez az arcátlanul nagyképű
és hazug állítás is egyetlenegy és messze nem zenei irányba
mutat. Különösen, ha még azt is számításba vesszük, hogy
ugyanaznap a Zeneakadémia hagyományosan Kisteremnek nevezett
termét is átnevezték „Solti György Kamarateremre” (az sem
érthető, hogy a termet miért Eduárd kenti herceg adta át),
holott a budapesti Maros utcai zeneiskola már viseli a nevét.
Amíg pedig a Zeneakadémia felújítása folyt, az oktatást
áthelyezték a Wesselényi utca 52 alatti ugyancsak felújított
és kibővített épületbe, amelyet „Ligeti György épületnek”
neveztek el. Ligeti (alias, Auer) György, Soltihoz hasonlóan,
külföldi országokban élte le az életét, és szintén nem a
magyarságáról volt ismert.
Nem
hihető, hogy akik mindezt kigondolták, engedélyezték és
véghezvitték, majd Solti szobra alá réztáblán még azt is
odabiggyesztették, hogy „Készült
Magyarország kormánya megbízásából”,
ne tudnák, hogy mit cselekszenek. Nem látnák, hogy országunk
elzsidósításában működnek közre?
Értsük
mindezt jól, nem Solti és Ligeti elismert művészi
tevékenységéről van szó, hanem arról, hogy kifinomult
érvként illesztik be őket népünk kollektív bűnösségét
hirdető, benesi ihletésű rágalmukba. Ma már kormánytényezők
is arról beszélnek, hogy az „aktív és passzív” magyarok
egyaránt bűnösek, mert nem áldozták fel életüket azok
megmentésére, akik saját életük védelmében még ellenállást
sem tanúsítottak. Ahasonló túlhajtott eljárásokkal az
egyre hivalkodóbb zsidó gátlástalanságnak és
telhetetlenségnek nyitnak kapukat. Részt vállalnak a magyar
nemzeti szellem kivégzésében. A magyar zene nem akárkiket
adott a világnak. Tekintélyes listát állíthatunk össze,
amelyen azonban „Sir George Solti” messze nem az elsők között
szerepel. (Szakértők szerint Vásáry Tamás, Fischer Annie, de
sokan mások zeneművészetileg megelőzik Soltit, és nem
tagadták meg magyarságukat). Ennyit illene tudni annak a
kormánytisztviselőnek, aki felelőtlenül a kormányra
hivatkozik, ha pedig ez a sajnálatos tényleges helyzet, akkor
tartsuk számon, s amikor alkalom adódik, orvosoljuk. Akik
meggondolatlanul, de különösen, meggondoltan nemzetellenes
cselekedeteket követnek el, nem érdemelnek választói bizalmat.
És
ha már itt vagyunk a Liszt Ferenc téren (Bűnös
mulasztás, hogy még nem nevezték át Sir George Solti térre
…!?),
óhatatlanul emlékezetünkbe csapódik, hogy a közelmúltban az
itt álló Ady szobrot is Rejtő Jenő (alias, Reich Jenő)
szobrával akarták helyettesíteni. E törekvés most
lecsillapodott, de nem lehetünk benne biztosak, hogy véglegesen.
A
rasszista zsidó vezérek nyíltan törekednek más népek
múltjának eltörlésére.
Irak lerohanásában is szerepet játszott, hogy a többezer éves
sumér kultúra emlékeivel rendelkezett, de a
talmudista tanok szellemében pusztulnia kell mindennek, ami
bármely vonatkozásban meghaladja azt, amit Izrael fel tud
mutatni.
Annak idején a NAT-hoz és az alaptörvényhez tett
Mazsihisz-„javaslatok” is egyértelműen bizonyítják, hogy a
magyar kultúra elsorvasztása van soron.
Vagy gondoljunk csak vissza a közelmúltra: rasszista zsidók és
szervezetek szóltak bele, sőt döntöttek arról, kinek
állíthatunk szobrot, kinek nem, kit lehet kitüntetni, kit nem,
kik szerepelhetnek az iskolai tantervekben, kik nem, kik
vonulhatnak fel, kik nem, és így tovább. És a végrehajtó
szerveink meghajoltak előttük! Maga a Zeneakadémia egyelőre
még viseli Liszt Ferenc nevét, aki megérezve e veszélyt,
figyelmeztetett bennünket: „Valamennyi
keresztény nemzetnél, amellyel együtt ma zsidók élnek, eljön
a pillanat, amikor felismerik, hogy számukra a zsidók megtűrése
vagy kitaszítása az élet vagy a halál kérdéséhez hasonlóvá
válik: egészség vagy örökös betegség kérdésévé,
szociális béke vagy örökös levertség és láz
kérdésévé.” Mi,
magyar hazafiak már régen ebben a szellemben állunk hozzá e
kérdéshez, ideje lenne, hogy a hatóságaink, kormányaink is
hozzánk idomuljanak, ne pedig idegeneknek hízelegjenek.
A
nemzetidegenek arra számítanak, hogy a holokausztozás és
antiszemitázás eleve védekezésre, magyarázkodásra kényszerít
bennünket, s ürügyén állandó anyagi előnyöket és
előjogokat lehet követelni, de ez már lejáratott lemez és
csak akkor vezethet eredményre, ha kormányzati birkatürelemmel
párosul. Csakis így terelheti el a figyelmet az egyre
érezhetőbben érvényesülő magyarellenes numerus claususról,
s nemcsak szolgálja az előjogokkal körülbástyázott, az
államban állammá szervezett zsidóság védelmét, hanem
leplezi a magyarság súlyosbodó problémáit, a magyar nemzeti
érdekek mellőzését. Mindez annyira nyilvánvaló, hogy az utca
embere is tudja és helyteleníti is. Akik
– mint az álbaloldaliak és a neoliberálisok – „nem
látják” mindezt, sőt támogatják e magyarellenes rasszista
törekvéseket, eleve méltatlanok az ország vezetésére. Nem
kevésbé azok a személyek is, akik jobboldalon szerepelnek
ugyan, de végső soron majdnem ugyanezt teszik.
A rasszista manipuláció tehát csak egyetlen esetben sikeres; ha
akadnak olyan nemzetellenes kiszolgálók, akiket lehetőleg
demokratikus látszat mellett választtatnak meg, s akik a
holokausztot egyre inkább magyar bűnnek tüntetik fel, a zagyva
„Magyar Holokauszt 2014” programot erőltetik, olyan
kijelentéseket tesznek, hogy a holokauszt a magyar nép
legnagyobb tragédiája, s felhatalmazás nélkül folyamatosan
bocsánatért esedeznek. Róluk mondta Széchenyi István: „Az
angol főképp a szegénységtől, a francia a nevetségessé
válástól, a spanyol az ördögtől, az orosz a cártól fél…
én rettenetes mértékben az elfajult, hűtlenné vált
magyaroktól”.
A
közelmúltban már visszhangzott is országunk a „Gyurcsány,
takarodj!” jelszótól; Bajnainak sokszor tudomására hoztuk,
hol lenne a helye; az SZDSZ magyarellenessége és kártékonysága
miatt a történelem süllyesztőjébe került, de utódpártjaik
ismét itt lihegnek a nyakunkon. Veszélyt jelentenek számunkra;
nem kívánatosak még a hatalom környékén sem. Nem nehéz hát
kitalálni, mely hazai és külföldi erők tartják őket mégis
a felszínen.
Bármennyire
is súlyos a nemzetáruló kifejezés, ki kell mondani, hogy a
neoliberális, álbaloldali politikusok esetében erről van szó,
azzal súlyosbítva, hogy tudatosan, a következmények
ismeretében teszik. A holokauszt valóban nagy emberi
tragédia volt, de ők magyar bűnnek tekintik, s elébe mennek a
„bosszú népe” sürgetésének, hogy hetedíziglen bosszút
kell állni mindazokon, akik nem a talmudista elvárások szerint
élték és élik az életüket. A holokauszt tagadása ugyanolyan
káros, mint e tagadás törvényi büntetése. Nem is lenne
szabad olyan jogellenes cselekedetre kényszeríteni a
bíróságokat, hogy politikai kérdésekben hozzanak döntést.
Alig van ennél nagyobb értelmetlenség. Politikai-ideológiai
kérdésekben nem lehet vak engedelmességre, mások által előírt
nézetek elfogadására kényszeríteni az embereket, mert ez
rossz vért szül, az ellenkező hatást váltja ki, hatalmas és
beláthatatlan károkat okoz minden félnek. Elsősorban
maguknak a zsidóknak, hiszen mindenki látja, hogy a magyarok
ellen csak a velük kapcsolatos politikai kérdésekben
alkalmaznak büntetőjogot. Ez ellen nemcsak jogos, hanem
kötelező is a tiltakozás. A zsidó lakosság remélhetőleg
többségét alkotó józan zsidóknak, mint magyar
állampolgároknak, mindez ellen fel kell lépniük. Leginkább ők
tudnának rendet teremteni a saját házuk táján.
Mindennek
fényében a hallgatás és az elhallgatás egyaránt káros. A
szélsőségeseknek beállított egészséges népi törekvések
nagyhangú elítélése, törvényi tiltása sem jelent megoldást,
sőt mostanában ez a hatóságaink körében eluralkodott
önveszélyes, ezért a legkártékonyabb politikai közhely.
Mindenki, aki mer látni, szembesülhet az egyetlen vitathatatlan
eredményével: „az egyenlőbbek” ma már halmozottan
előnyös helyzetbe kerültek a javak elosztásánál, a
közvélemény befolyásolási lehetőségeiben, de még a
bíróságok előtt is. Sorsközösséget nem vállalnak,
ezzel szemben mindig, mindenben, mindenhol az első helyet
követelik önmaguknak. Az élet felé mozdulnak, minket meg a
halál felé tuszkolnak. Országunkban nagy a szegénység, egyes
körzetekben súlyos, mivel a piaci viszonyok okán eleve
igazságtalan a közösen megtermelt javak elosztása, amit a
mértéktelen és indokolatlan zsidó igények készséges
kielégítése a végletekig súlyosbít, s akadályozza, hogy a
szegény emberek világával többet foglalkozzunk. A kormány,
gesztust téve, még ilyen körülmények között is meghirdette
a teljesen szükségtelen „Magyar Holokauszt 2014” hatalmas
kiadásokkal járó nagyszabású programot. Ám a rasszista zsidó
vezetők és szervezetek még ezzel is elégedetlenek,
békétlenséget szítanak, hisztériát keltenek, a sajátos
elkülönülő akaratukat és érdekeiket akarják rákényszeríteni
a kormányra és az egész országra.
Mi,
a kétharmad, mi mást tehetnénk, mint a kormányaink helyett, de
a számukra is, vonjuk le az egyértelmű következtetést: az
antiszemitizmus és a holokauszt indokolatlanul előtérbe
tolakodó, mindent uralni kívánó problémakörében sem a kis,
sem a nagy kérdések nincsenek a helyükön. Minden hamis,
manipulált, másképpen van, mint ahogy nekünk – és a
világnak – be akarják beszélni. Ezt kell látni, nem pedig
ráharapni a legprimitívebb csalétkekre, ráadásul
mentegetőzni, védekezni és fizetni, fizetni, fizetni.
Végül
még egy sürgető körülmény. Véletlen-e, hogy e súlyos
nemzeti problémák rendre kimaradnak a választási programokból.
Jelenleg is! Pedig életünk legfontosabb kérdéséről, a magyar
megmaradásról van szó. Egy párt messze nem a nemzet, de nem
mehet el szó nélkül amellett, hogy a nemzetközi zsidó
szervezetek nyilvánosságra került, sűrűn idézett
dokumentumaiban, és vezetőik megnyilatkozásaiban Magyarország
(és Galícia) megszállása, elfoglalása folyamatosan alapvető
célként szerepel. A mai Izraelben is nyíltan meghirdetett
célország vagyunk („Tanulj magyarul!” „Új hazánk
Magyarország!” és hasonló buzdítások). Aki erről hallgat,
sőt tiltja az ellene irányuló törekvéseinket, méltatlan
állampolgár, még a hatalom közelébe se engedjük! Egyedül a
lakiteleki heteknek volt bátorsága rákérdezni Perez elnök
hasonló értelmű kijelentésére. Válaszra sem méltatta őket.
Ám a hivatalos válasznál is hitelesebb gyakorlati válasz
valamennyiünk szeme előtt van. Erről szól ez az írás.
Szervezzük meg végre az ellenállást és az ellentámadást,
kényszerítsük a pártokat állásfoglalásra. Nem annyira
mások ellen, mint nemzetünk védelmében.
A
hazánkra áhítozókkal nem lehetünk elnézőek. Más szavakkal
senkinek semmiféle felhatalmazása nincs magyarellenes
politika folytatására. A most folyó választási kampányban
a Jobbik kivételével mindegyik párt hallgat a magyar
megmaradásról. Pedig a demokratikus játékszabályokat nemcsak
a választóknak, hanem a választottaknak is be kell tartaniuk.
Az utóbbiaknak példamutatóan, hiszen a magyar megmaradás
fontos, ha nem a legfontosabb kérdése, amelyben nem lehet az
ország, a nemzet megkérdezése nélkül utólag és önkényesen
eljárni, idegen érdekeknek engedelmeskedni. Nem erre
választottuk meg őket. Aki ilyen körülmények között a
holokausztra és az antiszemitizmusra hivatkozva utólag még a
politizálást és a rendteremtési akaratot is korlátozza és
tiltja, helytelenül értelmezi a demokráciát, hiszen éppen a
legdemokratikusabb elemét, a beleszólást lehetetleníti el. A
politizáláshoz nem kell sem beosztás, sem jogcím, s az nem is
kiváltság, hanem a demokrácia szerves velejárója,
állampolgári jog és kötelesség. Ezt nem lehet tiltani sehol
sem, még a stadionokban sem, anélkül, hogy a tiltók ne
fordítanák maguk ellen a közhangulatot, s ne diktátor színében
tűnjenek fel akkor is, ha nem kívánnak azok lenni.
Tudatosodjon
minden felelős szervben és személyben, hogy a zsidóság sorsa
a saját kezében van. Ha az erősödő társadalmi figyelmeztetés
süket fülekre talál, elkerülhetetlenül a zsidóság
tragédiája következik be. Mi ezt nem kívánjuk. Azonban nem
válhatunk az ő áldozatukká sem, el kell kerülnünk, hogy
kivédhetetlenül közös katasztrófa és pusztulás útjára
lépjünk. Ezért az elkövetkezendőkben a zsidóságnak kell
vezekelnie, s félreérthetetlen tettekkel hosszú időn át
bizonyítania, hogy nem ezt a jövőt szánja önmagának és
nekünk sem, hanem a magyar-állampolgári fegyelem, s az élet
útján kíván haladni.
De
a történelmi tapasztalat figyelmeztet, hogy erre nem várhatunk
passzívan, a „megint beszélünk, s csak beszélünk”
szellemében. A népet követve, a kormány is egyértelműen a
piros-fehér-zöld sarkot válassza, és még kényszerből sem a
kék-fehéret, mögötte a sárga irigységgel és gyűlölettel.
Ha nincs hozzá elég mersze, vagy ereje, igényelje a helyzetét
megértő milliók támogatását. Amennyiben ugyanis vezetőink
részéről folytatódnak a hűségeskük, az állandó
védekező-magyarázkodó magatartás, és párhuzamosan a mi
kirekesztésünk a saját hazánkban, s csak egy-két bátor hang
szól, amelyeket könnyűszerrel túlharsognak, sőt törvényileg
még ők is ezeket büntettetik, akkor harmadrendűekké válunk a
saját hazánkban, s csak magyar tragédia következik be! Ez a
magyar pusztulás útja lenne, amit minden eszközzel meg kell
előznünk! S nem holnap kell tenni ellene, hanem ma, a
kormánynak és minden magyar állampolgárnak!
Ha
valaki túlzónak találná e gondolatokat, emlékeztetek rá,
hogy országunk a zsidó összejövetelek székhelyévé vált.
A Zsidó Világkongresszus országalázó budapesti és egyéb
zsidó szervezetek magyarországi értekezleteinek megtartását
követően márciusban nálunk tartja gyűlését az Európai
Rabbinikus Központ is. Több száz európai és izraeli vezető
rabbi vesz részt rajta, hogy – saját sajtóközleményeik
szerint – tiltakozzanak a magyarországi antiszemitizmus ellen
és újsághírek szerint a magyar kormány magas beosztású
tagjai is részt vesznek a fórumon.
Álljunk
meg egy kis történelmi kitérőre. A világ ma már tudja, hogy
a főleg zsidó nagytőke milyen aljas haszonleső szerepet
játszott mindkét világháborúban, de más hadi cselekményekben
is. A világ ennek ellenére nem bünteti a zsidó népet, sőt
más népek terhére mesterséges hazát hozott létre részére.
Miért nem ott rendezik az összejöveteleiket? Ott
harcolhatnának igazán az antiszemitizmus ellen is, elvégre
Izrael a legantiszemitább állam, lévén, hogy a saját szemita
fajtestvéreit irtja. Ehelyett ide tolulnak és szembeköpnek
bennünket!? Kik engedélyezik mindezt? Miért nem működik a
nemzeti együttműködés rendszere? Alapvető sorskérdésről
miért nem konzultálnak a néppel? Nem látják, hogy zsidó
befolyási övezetté válunk (bár lehet, hogy e megállapítást
múlt időbe kell tenni), s ha mindettől nem szabadulunk meg,
zsidó ország is leszünk. Támogatom ezt a kormányt, de
éppen ennek jogán mondom: nincs ez így rendjén. Hogy-hogy
nincs egy szava sem a zsidó magyarellenes törekvésekkel
szemben? Sőt nyilván még az említett márciusi értekezletet
is üdvözölni fogja, akárcsak az előzőeket.
Mindezek
okán emlékeznünk és emlékeztetnünk kell arra is, hogy a
közelmúltban Kis János volt SZDSZ-vezető nevéhez kötve a
sajtóban nyíltan körvonalazták magyarellenes
stratégiájukat: előre közlik a világgal, hogy a
Fidesz-KDNP csalni fog a választásokon, s ezek után, ha a
Fidesz-KDNP nyerni fog, beavatkozást kérnek az EU-tól, vagy az
USA-tól. (Lehet, hogy az MSZP azért nem igényli ezúttal
nemzetközi megfigyelők jelenlétét, nehogy valamelyikük
szabályos választást jelentsen!?) Az előkészítő
sajtókampány már javában folyik is ellenünk. Az amerikai
Külügyminisztérium emberi jogok megsértéséről szóló
szokásos évi jelentésének tavalyi számában majdnem hatvan
oldal foglakozik Magyarországgal, míg Észak-Koreával
tizenegynéhány. Az izraeli-amerikai érdekek nyílt képviseletét
vállaló brüsszeli vezetés is alig várja, hogy bevethesse a
különösebb hírverés nélkül létrehozott európai
csendőrséget, s ezzel jogi precedenst teremtsen a beavatkozásra
minden más tagállamban.
A
fenti szempontok miatt nagy a tétje az áprilisi választásoknak,
s a remélhetőleg még kormányképesebb új Fidesz-kormánynak
az itt érintett létfontosságú kérdésekben elsőbbséggel és
egyértelműen a magyarság javára kell döntenie. És tévednie
nem szabad. Ma ugyanis ez a helyzet: mi, a magyar hazafiak, a
kétharmad, már régen méltó válaszokat adtunk mindezen
kérdésekre, de sajnos, a rendszerváltás óta hatalomra került
pártok részéről nem találtunk kellő meghallgatásra.
Intő, hogy a pártok között is vannak, amelyek jól, legalábbis
a kormánynál jobban kezelnek egyes kérdéseket (a Jobbik a
magyarság és a külpolitika problémakörét, a Munkáspárt a
szociális és általában a társadalompolitikai kérdéseket);
bár vitathatatlan, hogy ellenzékben és csak szavakban
politizálni könnyebb, mégis megérdemlik a szavazók még
nagyobb bizalmát. Akár ellenzékként, akár szövetségesként
jól egészítenék ki és erősítenék a Fidesz-KDNP-ben meglévő
nemzeti és szociális elkötelezettséget. Éppen ennek okán, és
a stabilitás érdekében meg kell akadályoznunk a neoliberális
és álbaloldali erők hatalomba jutását. Határozottan szembe
kell szállni a simulékony és megtévesztő „lehet más a
politika” sandaságával is. A választások előtt a
Fidesz-KDNP-n van a sor, hogy ugyanebben a szellemben lépjen, ha
ismét el akarja nyerni a kétharmados támogatottságot. A
kétharmad ma is megvan, talán erősebb is, mint volt, de a
közelgő választáson annak tudatában szeretne újabb négy
évet adni a Fidesz-KDNP kormánynak, hogy az véget vet ennek
a nem kívánatos zsidó zarándoklásnak, és a suttyomban folyó
betelepülésnek is. Nagyon sokan örülnének, ha az esedékes
választási programjában határozott jeleit adná annak, hogy
érti, nem lehet kétfelé igenelni, mert a közmondás szerint,
aki ezt teszi, két szék közül a földre esik. Látni kell,
hogy közéletünk nemcsak a zenében, hanem számos más
területen is mind sűrűbben találkozik a rasszista zsidó
vezetők gátlástalanságának egyre arcátlanabb
megnyilvánulásaival. Sajnos, egyelőre nem lehet eldönteni,
hogy a kétharmados hatalom ellenére, vagy a segítségével
érvényesülnek, mert mindkettőre van példa. Nekünk azonban
mégis döntenünk kell. A kétharmadról is mi, választók
döntöttünk, s a magyar megmaradás parancsoló követelménye,
hogy április 6-án, de azt követően is mi döntsünk mindenkire
való tekintet nélkül, azaz csak magunkra való tekintettel.
Nemzetiségre,
származásra, vallásra, nemre való tekintettel egyetlen méltó
állampolgárnak se essen bántódása, de a méltatlan
állampolgárokat lehetetlenítsük el nemzetiségre, származásra,
vallásra, nemre való tekintet nélkül. E történelmileg
szükségszerű irányelvet költőien, mára is érvényesen
Dsida Jenő fogalmazta meg a „Tekintet nélkül” című
versében:
Be
kell látnunk:
Ha
kérdeznek, becsületesen
felelni
kell.
A
harcot becsületesen
fel
kell venni,
az
úton becsületesen
végig
kell menni,
a
szerepet becsületesen
el
kell játszani,
keményen
és tekintet nélkül.
…
Krisztusnak
és Pilátusnak,
farizeusoknak
és vámosoknak,
zsidóknak
és rómaiaknak
egyformán
szolgálni
nem
lehet.
-
– -
Sütő
Gábr**
A
szerző nyugalmazott nagykövet, közíró.
(Megjelent
a KAPU c. folyóirat 2014/3 számában)
Nemzeti
InternetFigyelő
|
A
magyarság mentális mivoltát még a Rákosiénál is hatékonyabban
pusztító Kádár-rendszer jóllehet vigyázott arra, lehetőleg ne
minden vezető állás élére kerüljön zsidó, nehogy tömegméretű
antiszemitizmus legyen, amely véget vet a kommunista kötődésű
zsidóság uralmának, mégis az ő vezetőik nyomták rá bélyegüket
a korra, amint ez a népi írók egymás közötti beszélgetéseit
feljegyző lakáslehallgatási jegyzőkönyvekből s titkosrendőrségi
jelentésekből egyértelműen kiderül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése