Vakolók A cél közös, a világhatalom végleges megszerzése

Lakatos Pál:Az egygyökerű kommunista és kapitalista szabadkőművesek(M.V.,2008. aug.14.)

Nyomtatható változat

A cél közös, a világhatalom végleges megszerzése Ha valaki még mindig nem érti a „rendszerváltozást”, azt, hogy az „elit” miképpen is árulhatott el bennünket, s a kiválasztottakon kívül, hogyan is kerülhetett annyi felfuvalkodott hólyag, tudatlan senki magas pozícióba (hogy lehetett például a Princz kaliberűekből bankár, az remélem, az elkövetkezendő történelmi összefüggéseket olvasva ráébred, ma is a szabadkőművesek irányítanak bennünket. Az ő, és hazai vazallusaik érdekei alapján történik minden, amit sokszor képtelenségnek hiszünk. Szabadkőművesek bitorolnak minden fontos posztot. Szabadkőművesek ámítanak bennünket, újságíró képében tetszelegve. Akik meg nem akarnak beállni a hazaárulók közé, azokat körön kívülre üldözik, sok esetben bűnözőnek, radikálisnak, szélsőségesnek kiáltva ki őket. Pedig nem mások ők, mint hazájukat szerető és féltő magyarok. De a szabadkőműves eszmekör ellenséget lát bennük, azért szorulnak a perifériára. Okulásként olvassák Hernádi Tibor most következő történelmi elemzését. Olvassák és tanuljanak belőle. Talán, még nincs minden veszve. „Az 1949. május 15-i újabb parlamenti választásokon már nem pártok, hanem az úgynevezett "Népfront" indul, amelyben valóságos pártként már csak a kommunistákból és szociáldemokratákból egyesült Magyar Dolgozók Pártja létezett. A többi pártot már csak néhány dupla pártkönyves kommunista képviselte. A lakosság apátiába esett, hisz másra nem is lehetett szavazni, a Népfront 96, 27 százalékos „győzelemmel" került ki a választásokból. A proletárdiktatúra megszerezte kétes hírű „legitimációját". A magyar lakosságot belegyömöszölték a szabadkőműves zsidóság hálójába, amelyből a mai napig sem tudott kiszabadulni. Gyorsított eljárással folytatják a kommunista diktatúra intézményeinek „megtisztítását" és további kiépítését. Ez a folyamat, jelentéktelen időkülönbséggel, minden úgynevezett „szocialista útra lépett" kelet- és közép-európai országban azonos forgatókönyv szerint bonyolódott le. Mindez önmagában is igazolja, hogy az érintett lakosság akaratáról itt szó sincs. A végtermék a szabadkőművesség terveinek zsidó kivitelezése során keletkezett, az Egyesült Államok egyetértésével és jóváhagyásával. Figyelemre méltó, hogy ez a terv a szabadkőműves Churchill 1941. áprilisi elszólásában már felismerhető. Vajon kell-e annál meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a Szovjetuniót még jóval a német preventív támadás előtt felbérelték Németország leverésére, amelynek fizetségéül odadobták a Sztálin által kialkudott kelet- és közép-európai népek 50 évi gyarmati kizsákmányolhatóságát? A májusi „választási győzelem" után Sztálin utasítást ad vazallus kormányzó pártjainak a párt "megtisztítására", amelyet a párt legfelsőbb vezetésében kell megkezdeni. A tisztogatásnak bele kell illenie a jugoszláv ellenes kampányba, sőt igazolnia kell Jugoszlávia kizárását a kommunista akolból. Rákosi ügyes húzása, hogy lehetséges vetélytársát áldozza fel a hidegháború oltárán. Rajk Lászlóra esik a választása. Rajk László ugyan hithű kommunista, amíg Rákosi és szabadkőműves társai az egész második világháború ideje alatt biztonságban élték világukat a Szovjetunióban, addig Rajk itthon végezte a pártvezetés veszélyes munkáját, börtönbüntetéssel vegyítve. Rajk nagy hátránya hogy nem volt moszkovita, nem is zsidó, bár feleséget közülük vett, de ez kevésnek bizonyult. Megjelenése sokkal kedvezőbb benyomást tesz, mint az elhízott Rákosi. Ebből könnyen kiszámítható, hogy egy pártbeli, még inkább országos krízis esetén, komoly esélye lenne a párt élére verekednie magát. Rákosi utasítására a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetősége 1949. június 16-án közleményben jelenti be a trockista leleplezését. Rajk Lászlót és Szőnyi Tibort, mint idegen imperialista államok kémeit kizárja az MDP- ből. Nem sokat késlekedik a Rajk által életre hívott félelmetes Államvédelmi Hatóság sem. Június 19-én a Belügyminisztérium sajtóosztálya közli, hogy kémkedés miatt őrizetbe vette Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort, Justus Pált és 17 társát. 1950-ben Rákosi likvidálja a hatalomból a kékcédulás segédcsapat, a Szociáldemokrata Párt vezetőit is. A Rajk- per érdekes színfoltja lesz a magyar „igazságszolgáltatásnak". Az egész ország nyilvánossága előtt folyó bírósági per során a megszeppent párttagok, és a tájékozatlan nagyközönség ámulva hallgatja rádióját, s alig hisz a fülének. Rajk László és társai bűnösnek vallják magukat, és szóról szóra bevallják - amiben egyébként senki sem hitt, az összes kémkedésre vonatkozó vádakat. Az érthetetlen jelenség mögött mindenki az ÁVH kínvallatását sejtette. Bár, ezek a földre szállt ördögök valóban nem kímélték a kezükre adott „hazaárulókat", ha Luciferük úgy kívánta, akár saját társukat is kezelésbe vették. Szűcs Ernő ÁVH- s ezredest - aki talán egyedül volt nem zsidó az ÁVH vezetésében-, amikor kegyvesztett lett, korábbi beosztottjai egyszerűen agyonverték. (Az ÁVH működése igen költséges volt, s a háború okozta károk és a gazdasági voluntarista diktatúra dilettantizmusa miatt előállt hiánygazdaság a működés fedezetét igen bizonytalanná tette (csak az ún. „konspiratív célú lakások" fenntartása is tetemes összegeket emésztett fel). A Belügyminisztérium működtetésére adott költségvetési támogatás – melynek az ÁVH jelentékeny részét kapta – semmiképp nem volt elegendő a szervezet fenntartásához. Ezért tagjai (sokszor saját zsebre is) különféle gazdasági melléktevékenységekbe fogtak, mint pl. a zsarolás. A kivándorolni szándékozó nagytőkéseknek pl. útlevelet állítottak ki, cserébe viszont lefoglalták ingó értékeiket (festmény, bútor, technikai eszközök). Ezek az összegek Szűcs Ernő (Péter Gábor helyettese) páncélszekrényébe kerültek, míg a házkutatások során kizsarolt hasonló javak felett Csapó Andor őrnagy (a gazdasági ügyek vezetője) rendelkezett. Az így befolyt összegeknek azon része, melyről az ÁVH precíz elszámolást vezetett, névértékben 13 millió 160 ezer forintra rúgott. Az ÁVH mellesleg pénzmosással is foglalkozott, az utóbbi tevékenysége során megforgatott összegeket (amely csak egyetlen esetben vélhetően több mint kétmilliárd, a Stasitól érkezett nyugatnémet márkára rúgott) azonban kevésbé precízen tartotta nyilván, s így azoknak némely esetben (már amennyiben valóban léteztek) nyoma veszett. Az ilyen összegek sokszor magánvagyonná konvertálódtak: a Princz Gyula vezette ÁVH- s brigád, amely Szűcs ezredest agyonverte, annak páncélszekrényében több millió forint értékű ékszert, és készpénzt (egy része valuta) talált. Milyen érdekes, a módszerek, az ÁVH-s aljasságok napjaink jellemzői is. L. P. kiegészítése.)) Csak kevés beavatatlan ismerte fel e hihetetlen jelenség valódi okát. Sokan pszichikai, esetleg kémiai manipulációra gyanakodtak. Bizonyára volt ilyen is, de a hithű kommunisták esetében erre nem volt szükség. A vádlottak furcsa magatartásának megértéséhez vissza kell nyúlnunk a bolsevizmus bölcsőjéhez, a két háború közötti szovjet rémuralomhoz, amelyben Sztálin több kommunistát ölt meg, mint a világ kommunista üldöző kormányai együttvéve. A világtörténelem egyetlen uralkodója sem végeztetett ki annyi alattvalóját, mint Sztálin, Roosevelt és Churchill hű és érdemes szövetségese. Az 1930-as évek végére már 40 politikai bizottsági tag, illetve póttag, 18 volt népbiztos, 50 helyettes népbiztos, 16 nagykövet az egyes szovjet tagköztársaság elnökeinek és népbiztosainak többsége szagolhatta alulról az ibolyát. Sztálin nem kímélte a más országokból odamenekült kommunista vezéreket sem. Kun Béla kivégzése sem a „fasiszta” magyar bíróságok ítélete alapján történt, hanem Sztálin egyenes parancsára. Még Davies, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, később a Lenin-rend tulajdonosa is, aki pedig Sztálin- és szovjetellenességgel igazán nem vádolható, értetlenül áll a példátlan vérengzés láttán. Egy fogadás alkalmával kifejti Litvinov szovjet külügyminiszter előtt, hogy ezek a „tisztogatások" visszatetszést keltettek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. A magas rangú szovjet vádlottak, egytől-egyig egymást túlszárnyalva vallották be a rájuk osztott vádakat. Davies megjegyzi, a diplomáciai testület tagjainak többsége nem hitt a vádakban. A meggyőzőnek tűnő kirakatperek magukon viselték a bolsevista hatalom létrejöttének jegyeit. Az új rendszer születése a New York-i zsidó szabadkőművesség bonyolult műve. Ennél fogva, működési mechanizmusa is követi a szabadkőműves ösztönöket. Aki csak felületesen is olvasta el bármely rítusú szabadkőműves páholy szertartáskönyvét, az a végén borzongva teszi le. Miután elismételtetik a leendő páholytaggal az összes fogadalmat, a titkár előolvassa a szabadkőművesek ősi esküjét, amelyet a megjelent összes szabadkőműves állva köteles ismételten végighallgatni. Az ősi eskü befejező részét a kirakatperek megértéséhez és helyes értelmezéséhez szó szerint idézzük: "... Ha ezek közül (a tíz pontos fogadalom) csak egynek is ellene cselekedném, vágják el a gégémet, tépjék ki a nyelvemet, döfjék át szívemet, s hasamat felmetszvén, szaggassák ki beleimet; megcsonkított testemet dobják a tenger fövenyére, ahol huszonnégy óra alatt kétszer söpörjön végig rajta a dagály meg az apály, testem vérző tetemeit pedig égessék meg és bocsássák szélnek hamvaimat, hogy még emlékem se maradjon nemcsak a szabadkőművesek és más becsületes emberek közt, de általában a Föld színén se! Isten engem úgy segéljen!" A szöveg önmagáért beszél. Megtalálható abban az izraeli őshaza tengermelléki területére való utalás, csakúgy, mint a zsidó szadizmus és az eltorzult ösztönök verbális megjelenése. Nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy a szovjet uralom létrehozói és későbbi vezetői nagy többségükben zsidó, teljes létszámukban pedig szabadkőművesek voltak. E fontos kritérium alapfeltétele, nemcsak a legfelső, de még a második vonal hierarchiájába való kerülésnek is. A láthatatlan világhatalom által megtervezett és irányított második világháború befejezése óta ez már nemcsak a Szovjetunióra és utódállamaira jellemző, hanem Amerikára és egész Európára is. Kivétel esetleg Spanyolország és az északi államok lehetnek. Ha valami véletlen folytán olyan politikus kerülne a hatalom közelébe, aki nem tagja e veszélyes szervezetnek, akkor két lehetőség közül választhat; vagy elfogadja a páholyba való meghívást vagy a zsidóság által uralt sajtó, összehangolt hecckampányával oly mértékben lejáratja, hogy a hatalmi pozícióba való megválasztása szinte kizárható. Ha mindezek ellenére mégis odajut, az ellene hangolt sajtóhadjárat és a szabadkőműves bankárok pénzügyi hatalma lehetetlenné teszi eredményes működését, s így előbb-utóbb megbukik. Elég a háború utáni európai országok történelmére akár felületesen is visszatekinteni, máris meggyőződhetünk a fentiek valóságáról. Kitűnő bizonyítékát adja ennek az osztrák szabadság párt XX. századi kormányra kerülésével kapcsolatos Ausztria elleni nemzetközi hecckampány, amelyben megtalálható a nemzetközi zsidóság minden kirekesztő és fasisztának nevezhető hisztériája. Amit rákényszerített minden európai, sőt számos Európán kívüli szabadkőműves kormányra is. Ázsia a legkevésbé fertőzött a szabadkőműves befolyástól. A felkelő nap országa, Japán ennek köszönheti technikai és gazdasági fejlettségét. A zsidó bankvilág már a század elején kísérletet tett a Japán feletti pénzügyi hatalom megszerzésére. Az 1905-ös japán-orosz háborúhoz jelentős pénz kínáltak. Csakhogy az ügyes japánok nem hagyták csőbe húzni magukat. A Schiffel való ügyleteiket kizárólag üzleti területre korlátozták. A második világháborúval porig alázták ugyan, de a szívós népet nem tudták megsemmisíteni, pedig erre még a németeknél is jobban törekedtek. A rájuk kényszerített Atomholocaust sem tudta megtörni a génjeibe kódolt vitalitását. Az atomtámadás holocaust volt a szó teljes és igazi értelmében. Az auschwitzi zsidókat tizedelő tífuszjárvány ehhez képest csupán ártatlan teadélutánnak mondható. A Hirosimára ledobott atombomba egyetlen perc alatt 71. 000 japánt ölt meg. A nagasaki bomba pedig 40. 000 főt égetett el, élve. (A Magyar Televízió 1 programjának 1998. december 23-án 14. 50 órakor elhangzott adása.) Ha ezt összehasonlítjuk a német munkatáborokban három év alatt tífuszjárványban meghalt 300. 000 zsidóval, akkor érzékelhetjük csak igazán a Bocchoris király által kiválasztott nép szadizmusának teljes vertikumát. E holocaust eszközét, az atombombát zsidók alkották. Az amerikai zsidó kormány pedig, zsidó tanácsadó véleménye alapján vetette be a japán nép ellen. Még azt is felülmúlta a drezdai holocaust, amelyről 50 évig még beszélni sem volt szabad. Ennek bűne pedig mindennél nagyobb, hiszen a háború kimenetele már nem lehetett kétséges. 1945. február 13-án este 10 órakor, majd közvetlenül éjfél után, 529 angol nehéz bombázó, 14- én délben pedig amerikai légierők hajtották végre a második világháború legkegyetlenebb bombázását Drezda ellen. 14 órán belül, alig egy óra leforgása alatt mintegy 300. 000 élő ember égett halálra. A tűzvihar középpontjában több mint ezer Celsius-fok rekonstruálható. E minden idők legkegyetlenebb holocaustjaiért még nem fizettek kártérítést, de még bocsánatot sem kért senki. Csak a vélhetően szabadkőműves Willi Brandtot kényszerítették „testvérei", a német nép nevében, a zsidó „holocaustért” való megalázkodásra. A német krematóriumok, a tífuszjárványban meghalt zsidó munkaszolgálatosokat a járvány megfékezése céljából hamvasztották. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák vagy a drezdai bombák élő embereket égettek halálra. A kétféle „hamvasztás" semmiféle összehasonlítással sem hozható azonos nevezőre. Az amerikai bankoknak ma már csak az amerikai gazdaságba beépült japán bankok jelentenek méltó versenytársat. Úgy tűnik, Kína is kívül esik a szabadkőműves hatalom territóriumán. Pedig jelenlegi társadalmi rendszerét, a második világháború utáni zűrzavarban sikerült saját tervük szerint átalakítani. Mao Ce-tung nagy valószínűség szerint szabadkőműves lehetett, mégis meg tudta őrizni hazája szuverenitását. Mivel a kínai vezetés nem adott lehetőséget a zsidó szabadkőművességnek, hogy beépüljön a hatalmas birodalom irányító szervezeteibe, a Mao utáni átmenet során nem tudták „elprivatizálni" a kínai állam vagyonát. Kína példája bebizonyította a világnak, hogy a szocialistának nevezett államkapitalista gazdasági képződmény is működtethető eredményesen, ha azt nem zsidók, hanem kínaiak vezetik. Definiálható tehát: A világ bármely szorgalmas népe, amely képes elhárítani magától a zsidóság „segítő" közreműködését, bármilyen társadalmi-gazdasági rendszerben maradandó értéket teremthet. Az arab világ helyzete sajnos különbözik Ázsiától. A csaknem egyedüli értékesíthető nyersolaj kitermelése olyan fejlett és drága technikát igényel, amelyet saját erőből, a háború befejezése után megoldani nem tudott. Lehetőségeiket a tőke és a világ ipari fejlődése determinálja, nem különben gyarmati helyzete. A szabadkőműves eskü nemcsak a szovjet vakolókat kötelezi, hanem magyar „testvérszervezetüket" is. Ne tévesszen meg senkit Rákosiék kétarcú politikája a szabadkőművesség betiltásával kapcsolatban. Ezzel a módszerrel könnyűszerrel megszabadulhatott azoktól a háború előtt a szabadkőműves páholyokba, karriervágyból belépett arisztokratáktól és nem zsidó tagoktól, akik az új kurzus kiszolgálására esetleg kockázatot jelentettek volna. Bár, nagy valószínűséggel ebben Rákosi tévedett. Ezek a magyarságtudatokat már évszázadokkal korábban elfelejtett arisztokrata és főrendi hasznos gojok, akik gyakori pénzzavaraik miatt már az utóbbi másfél évszázadban amúgy is a zsidók zsebéből éltek, erre minden gátlás nélkül készek lettek volna. Mint ahogy minden zokszó nélkül kiszolgálták a 300 éves Habsburg uralmat is. Szinte kivétel nélkül Bécsben éltek, ott voltak palotáik, házaik. Többségük már beszélni sem tudott magyarul. Csak a jövedelmüket tápláló ősi birtokaik - ami a néhány évszázados pazarlásukból még megmaradt - voltak Magyarországon. Szerencsétlen jobbágyaik könyörtelen kizsákmányolásából. Ennek, az 1860-as éveket követően egyre szűkülő lehetősége után, a zsidók korrupciójából nyert pénzt külföldön nagyvonalúan elszórakozták. Szinte alig volt olyan arisztokrata főrangú vagy még valamilyen birtokkal rendelkező nemesi család, amelynek legalább egy tagja nem a katonai pályát választotta volna, de nem azért, mert ősei hazáját kívánta védeni. Nem igyekezett tudását fejleszteni és előmenetelre sem vágyott. Megelégedett a huszárkapitányi színvonallal, ahol tetszetős egyenruhájában kártyázta és dorbézolta el ősei maradék vagyonát. Rákosi a szabadkőműves páholyokat betiltotta ugyan, de a Moszkvából hazaszédelgett zsidóság élén, az általuk uralt Magyar Dolgozók Pártja (MDP) működését szabadkőműves alapokra helyezte. Már a Szociáldemokrata Párttal való egyesülés előtt - úgy tűnik volt valami titkos jogcíme, kötelezte az SZDP vezetőit, hogy a nemzeti tudattal akár csak kicsit is rendelkező tagjait „jobboldalinak" bélyegezve zárja ki pártjukból. A párt hierarchiája is teljes mértékben megegyezett a páholyokéval. Az alsóbb pártszervek, a sablonos szocialista retorika kivételével, nem tudtak a felsőbb pártszervek titkos munkájáról. Csak a tájékozottabbak tudták a valóság egy részét, a leküldött határozatokból kiolvasni. Ha pedig ezek nem tudták a róluk feltételezett együgyűséget hihető módon megjátszani, hanem jelét adták „jól értesültségüknek", nem kellett sokat várniuk, hogy megtudják: az imperialisták szolgálatába szegődtek, miáltal lakásukat az ÁVH börtöneivel cserélték fel. Az 1948 utáni nyolc évben, 1956-ig, a szabadkőműves legfelsőbb zsidó pártirányítás kivételével, a magas kvalifikáltság, az értelem kimondottan hátránnyal járt. Ennek egyenes következménye, hogy a tudatlanság, a gyenge szellemi képzettség, párosulva a vak engedelmességgel - ha csak valaki esetében gyanút nem fogtak - jelentős előnyére vált gazdájának. Így történt, hogy komoly munkakörökbe - ahová már zsidó nem jutott - kerülhettek egyszerű munkások, cipész- és szabósegédek. Természetesen, kiválasztásukat több „káderezés" előzte meg. Ilyenek még a moszkoviták között is jócskán akadtak. Például Péter Gábor altábornagy, az ÁVH nagyhatalmú főnöke nadrágszabó volt. E zsidó, ritkább esetben nem zsidó hatalmasságok mögött mindenütt ott álltak a szovjet tanácsadók. A vádlottak nem létező bűnösségének elképesztő beismerése a közömbös magyar polgárt megzavarta. Ez a szabadkőműves módszer, a legszélesebb dimenziókban a Rajk-per során kitapintható közelségbe került. Mindszenty hercegprímás vagy a későbbi standard elleni vádlottak, koholt vádjainak tárgyalása során ezek még csak nyomokban figyelhetők meg, ahol az ilyen típusú vallomásokért valóban a pszichikai és kémiai manipulációt kell keresnünk. Az eredendően kommunista ellenes magyar lakosság titokban örült Rajk László tragédiájának. Baráti beszélgetések során nem kis iróniával mondogatták: hadd irtsák egymást a kommunisták, legalább előbb elfogynak. A párt tagjai azonban minden szinten aggódni kezdtek. Nem értették, hogyan fordulhatott ez elő. A Rajknak és társainak tulajdonított vádakat, azok beismerése ellenére nem hitték el. Álmatlan éjszakáikon kínos víziók gyötörték őket. Nem tudtak szabadulni a gondolattól, ha ez Rajkkal megtörténhetett, akkor velük még inkább megtörténhet. Kétségtelen, hogy Sztálin és Rákosi, a Rajk- perrel a párttagság félelmét és engedelmességét nagy mértékben növelte. Sikerült elérnie, hogy kisebb megszorítás esetén, ezek a már- akár tudtukkal, vagy anélkül - szabadkőművessé gyúrt „testvérek", új szóhasználattal elvtársak, akár szüleiket, feleségeiket vagy gyermekeiket is nemcsak elárulják, hanem ártatlanul az ÁVH kezére adják. A szegénységben élő, de erkölcseiben jellemes magyar polgár mélyebbre süllyedt, mint amit legrosszabb álmában átélhetett. Szó szerint a pokolban érezte magát, ahonnan úgy tűnt, élete végéig sem szabadulhat. Nem kevesen választották, lelkiismeretük súlya alatt az öngyilkosságot. Nem egyszer még hithűnek ismert kommunisták is. Közismert, hogy Zöld Sándor belügyminiszter 1951. tavaszán - amikor várható letartóztatásáról értesült, családjával együtt öngyilkos lett. A nem zsidó magyar szabadkőművesek, bár felvételük alkalmával a szigorú fogadalmakat és az ősi esküt letették, bíztak abban, hogy ezek csak formaságok. Különösképpen igazságérzetük lázadt fel a valótlan vádak hallatán, gondolván, ők nem is szegték meg szabadkőműves fogadalmukat vagy esküjüket. Ennél fogva nem voltak hajlandók első szóra bevallani a koholt vádakat. Ezekhez tartozott Rajk László is. A sorozatos verések és az egyre durvuló kínzások sem bírták rá a hamis vallomásra. Alig hihető pedig, hogy zsidó felesége révén ne ismerte volna az ugyanehhez a „kaszthoz" tartozó párt- és minisztertársai eltorzult lelkialkatát. Mivel a Tito- ellenes, nemzetközi figyelem elterelő hecckampány során Rákosi időzavarba került, kénytelen volt Kádár János útján figyelmeztetni szabadkőműves elkötelezettségére. Kádár tehát - Rákosi utasítására - a börtönben igyekezett kioktatni Rajk Lászlót, tegyen beismerő vallomást, mert a pártnak most erre van szüksége. Ezzel az „okos" magatartásával nagy szolgálatot tehet a pártnak és az életét is megmentheti. Ha halálra is ítélik, azt nem hajtják végre, hanem titokban a szovjet párt valamely krími üdülőjébe viszik, ahol családjával együtt, élete végéig békességben élhet. Rajk László gyorsan felmérte kétségbeejtő helyzetét. Könnyen megállapította, egyebet úgy sem tehet, szót fogadott. Majd, csak kötéllel a nyakában értette meg, hogy szabadkőműves testvérei melyik „krími üdülőbe" utalták be. A kivégzését, Rákosi utasítására végignéző Kádár arcába kiáltotta: „János, becsaptál!" (Azért Kádár nem felejtette el mindazt, ami Rajkkal és a többi, feleslegesnek ítélt elvtársával történt. Utolsó beszéde, amikor már elmeháborodottnak minősítették, árulkodik erről. Kádár ugyanis, a „rendszerváltozás” hajnalán, érezte, hogy bajban van. A szabadkőműves-kommunista elvtársakat ismerve, nem tartom kizártnak, hogy nem véletlenül lett ő elmeháborodott. Valakik besegíthettek neki ebben. Elég volt hozzá egy időben adagolt injekciós kúra. Hiszen Kádár, ha ép elmével életben marad, csak hátráltatja az új árulókat. Hátráltatja azzal, hogy van és emlékezik. Azzal, hogy mindenkiről tud mindent. Ceausescuék is ezért végezték olyan kegyetlen halállal. Mert sokat tudtak az új hatalmasságokról. A román „forradalmárokról”. Szóval, az utolsó beszédében, amit az MSZMP Központi Bizottsága tagjai előtt tartott, Kádár arról is beszélt, hogy nagyon is jól tudja ő, hogy a függönyökön, és szobája más részein, lehallgató készülékeket helyeztek el elvtársai. Még a borotválkozó tükrén keresztül is figyelik őt, mondta. Beszélt arról is, hogy most előszeretettel javasolják neki, hogy menjen a Szovjetunióba, kezeltesse magát. Persze, mondta, azért akarnak engem is odaküldeni, hogy soha többet ne is kerülhessek haza. Azt akarják velem csinálni, amit Rákosival tettek. Ugye, hogy mégsem volt annyira hibbant, mint ahogy ezt elhitetni akarták a később emlékező hivatásos megbízottak. Amit leírtam, azt mind Burgert Róbert mesélte el nekem, aki akkor, mint a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatója, tagja volt a központi bizottságnak. L. P.) A Rajk-per után - szovjet mintára - iszonyú „tisztogatás" következett magában a pártban, de a társadalom teljes egészében is. A pártból nagy igyekezettel szűrték ki a „befurakodott ellenséget". Ártatlan magyar polgárok tízezrei járták meg az ÁVH börtöneit, internáló táborait. Magyar vér árán megmentett zsidók légiója ütötte és kínozta a nemzet legjobbjait. Nemegyszer azokat, akik a munkaszolgálati kötelezettség elől még rejtegették is őket. A keresztény szellemben nevelkedett naiv magyar polgár csak most eszmélt rá: nem volt demagógia mindaz, amit Hitler a zsidókról mondott. Azok elvetemült kegyetlensége meghaladta minden képzeletét. A hadifogságból hazatérő katonáinkat zsidó, de legalábbis zsidó vezetésű igazolóbizottságok szűrték meg. Szinte mindenkinek feddő módon feltették a banális kérdést, hogy miért vonult be, miért engedelmeskedett a behívóparancsnak. A már eleve megfélemlített emberek egyike sem mert visszakérdezni, hogy ő miért ment el az auschwitzi munkatáborba? Ez a „miért vonult be?" zsidó filozófia magában hordozza annak feltételezését, hogy a zsidóság önként vonult be a számára létesített munkatáborokba.(Ami persze szintén nem így történt. L. P.) A magyarországi katolikus egyházat, Mindszenty József bíboros bebörtönzésével, a kommunista hatalom lefejezte. (Maga a Vatikán nyilvánította üresnek a hazai katolikus egyház bíboros-érseki székét. Pedig Mindszenthy hercegprímás jelezte, ő kész visszatérni hazájába, s a kényszerűségből félbehagyott szolgálatát folytatni kívánja. Az akkori pápa mondott nemet erre a kérésre, teljesítvén ezzel a kommunista-szabadkőművesek akaratát. L. P.) Rendeleti úton feloszlatják és betiltják a katolikus szervezeteket, majd államosítják az egyházi iskolákat, bevezetik a fakultatívnak nevezett vallásoktatást, amely egyet jelent a keresztény oktatás betiltásával. A nyugati hatalmak látszólag tiltakoznak ezen intézkedések ellen, sőt az ENSZ- egyik szervezeténél, a Hágai Nemzetközi Bíróságnál panaszt is tesznek a kelet-európai vallásüldözés ellen. Az egyházi vezetőknek azonban kínos meglepetésben lesz részük. A Hágai Nemzetközi Bíróság elveti a nyugati hatalmak panaszát, mind Magyarország, mind pedig Bulgária és Románia ellen. Ez a nemzetközi határozat, amely mintha csak kommunista megrendelésre született volna, kellően megalapozta Rákosiék vallásellenes hadjáratát. Rövidesen bíróság elé állítják Grősz József kalocsai érseket, és megalakul a katolikus papok országos békebizottsága is. Ezek a békepapok a mai napig a keresztény egyházak ki nem tisztított szégyenfoltjai maradtak. Az 1948-as „fordulat éve" után a kommunista kormányzat vad hiénaként veti rá magát a parasztságra. Míg az 1945-ös és 1947-es országgyűlési választások kampánya során tagadta, hogy a mezőgazdaságot kolhozosítani szeretné, sőt erőteljesen bizonygatta, hogy Magyarországon ez az út nem is lenne járható - a hatalom birtokában megkezdi a mezőgazdasági üzemek szervezését. Parasztságunk ellenállását gátlástalan erőszakkal igyekszik megtörni. Az egyéni gazdákra olyan beadási kötelezettséget rendel el, amelyet azok teljesíteni nem tudnak. Lesöprik padlását, elrabolják évi élelmiszerkészletét. Megtiltják az áruhalmozást. A házkutatások mindennaposakká válnak a falvakban. Ha valakinél 3-4 kg cukrot találnak, azt elkobozzák, és áruhalmozásért börtönbe zárják. A börtönök gyorsan megtelnek. Elég, ha saját hízóját engedély nélkül levágja, máris letartóztatják. Engedélyt pedig csak akkor kap, ha képtelen beadási kötelezettségének eleget tett. Ezernyi módját ejtették, hogy a parasztot börtönbe zárhassák. Ha valaki a hatalom hibáiról mert beszélni; azt az ÁVH „dupla látogatással" tisztelte meg. Először titokban, amikor portáján elrejtette a fegyvert, másodszor pedig, amikor megtalálta. Ezek a népköztársaság fegyveres megdöntésére irányuló „cselekmények" nagyon szigorú büntetéssel jártak. Általában több mint egy évtizednyi börtönnel sújtották.(Ismertem olyan parasztembert- Tótkomlóson találkoztam vele-, aki elmesélte, s még a naplóját is megmutatta, hogy miképpen bántak el vele az ÁVH-s pribékek. Búzát termelt, s amikor behivatták a központba, hogy rábeszéljék, legyen faluja besúgója, minden porcikája tiltakozott ellene. Aztán megfenyegették, ha nem lesz besúgó, fölgyújtják a betakarítás előtt lévő búzatábláját, s azt mondják, a rendszer ellen tiltakozván, ő maga lobbantotta lángra az „életet”. Szörnyű börtönbüntetésnek néz így elébe. A tótkomlósi férfi a besúgást választotta. A „rendszerváltozást” követően ő maga állt falubelijei elé, s bevallotta szörnyű tettét, s azzal büntette magát, hogy nem költözött el Tótkomlósról. Nap, mint nap szembe kellett néznie azokkal, akiket évtizedeken keresztül elárult. Ő vállalta a szembe nézést. A mai politikusok, és a gazdasági csodacsinálók azonban nem. Így lettünk a besúgok országa. Talán nincs is olyan hatalmon lévő, aki ne ennek köszönhetné mostani „karrierjét”. L. P.) Ehhez képest Magyarország az évszázad végére elérkezik majd az ígéret földjére, amikor százmilliárd forint sikkasztásáért sem adnak majd két év felfüggesztett börtönnél többet. Igaz, aki ennyi pénzhez hozzáfér, az sohasem magyar ember, hanem tagja valamely titkos társaságnak. Újabb szóhasználattal maffiának. (Még, ha csak ennyit loptak volna!! Elzabrált nemzeti vagyon, legalább negyvenezer milliárd forintos a veszteség, olajszőkítés, a maga kétezer milliárdos veszteségével, bank- és adóskonszolidációk, amit másképpen tolvajlásnak is hívnak, ötezer milliárd ment így veszendőbe. Nem sorolom, mert még ma sincs vége tudatos megnyomorításunknak. L. P.) Mindezek ellenére a termelőszövetkezet névre magyarosított kolhozok szervezése nem ment könnyen. A magyar parasztság szívós és méltó ellenfelévé vált a moszkvai zsidó megváltóknak. 1951. tavaszán, a proletárdiktatúra a parasztság okos ellenállása következtében kénytelen az örökös mezőgazdasági túltermeléssel küszködő Magyarországon bevezetni a zsír- és kenyérjegyrendszert. A marxista-leninista ideológia a parasztságot szervezetben, egymástól nagymértékben elszigetelt „rétegnek" deklarálta és a „jól szervezett" proletáriátus alárendeltségébe utalta. A mezőgazdaság „átszervezése" mégis sokkal keményebb diónak bizonyult, mint a „munkásosztály” igába hajtása. Úgy tűnik, nemcsak Magyarországon. Sztálin panaszolja egy alkalommal Churchillnek, hogy a mezőgazdaság kolhozosítása nagyobb küzdelmet jelentett a szovjet hatalom számára, mint a második világháború. A magyar paraszt nem dőlt be a zsidó sajtó semmiféle ámításának. Hiába közölték meggyőzőnél meggyőzőbb cikkeiket a termelőszövetkezetekbe való „tömeges belépésekről". (Az idősebbek még emlékeznek a Magyar Rádió „Egy falu, egy nóta” című műsorára. Ebben a műsorban zenével szórakoztatták a téeszcsébe lépetteket. Egy akkori neves riporter mesélte, semmi sem volt igaz. Abban biztosak voltak, hogy minden faluban van Nagy vagy Kiss nevű ember. Kossuth és Petőfi utca is volt bőviben. Levelek nem érkeztek a szerkesztőségbe, így hát ők maguk írtak levelet maguknak, s küldték a buzdító szavakat a kitalált falvak, kitalált utcájában lakó, kitalált nevű, téeszcsét dicsőítőnek. L. P.) Hiába hajtottak ki kettőszáz parasztot Erdei Ferenc (a Parasztpártnak és a kommunista pártnak is tagja volt, L. P.) vezetésével küldöttségnek nevezve a Szovjetunióba a kolhozok tanulmányozására. A korabeli sajtó nevetséges felhívást tett közzé, amelyben ez a küldöttség felhívja a parasztságot; kövesse a szovjet példát, lépjen be a termelőszövetkezetekbe. Ezek az együgyű módszerek falra hányt borsóként hullottak vissza kiötlőik nyakába. A parasztság gyúrásával párhuzamosan folyt a "munkásosztály" megnyomorítása is. Véget nem érő munkaversenyek, normaemelések zsákmányolták ki egyre fogyó munkaerejét. Mindezt betetőzve alacsony munkabéréből békekölcsön címén további tizedet zsaroltak ki. A magyar munkás ilyen sokat, ilyen kevés bérért még a legvadabb kapitalistának sem dolgozott, mint a „munkáshatalomnak". Ráadásul, ínséges keresetének az üzletekben szinte alig volt valami árufedezete. Az országban teljes mértékben szünetelt a lakásépítés. A háború okozta épületek helyreállítása is csupán jelképes értékű volt. Budapesten az égető lakáshiányt társbérletekkel próbálták megoldani, ami azt jelentette, hogy a kétszobás lakásban lakó főbérlőt, családtagjainak számától függetlenül, kényszerítették egy másik család befogadására. A kommunista hatalom kiépülésével megjelenik - Milovan Gyilasz szóhasználatával élve - az új osztály, a pártoligarchia. A régi vagyonos réteg és az uralkodó osztály villáit, lakásait a Moszkvából és Auschwitzból Magyarországra özönlött zsidóság, mint az új hatalom megtestesítői maguk között osztották fel, a hasznos goj "munkáskádereknek" ebből már nem jutott. A társbérletből való kiemeléshez lakásra volt szükség. A zsidó kormányzat ezt a rá jellemző módon oldotta meg. A 8130. sz. miniszterelnöki rendelettel 1951. június közepén intézkednek „a volt kizsákmányolók Budapestről való kitelepítéséről". Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a régi rendszer tisztviselőit és más értelmiségeit, maximum ötven kilós csomaggal, teherautóra rakták és valamely távoli faluba vitték, nem egyszer istállóban helyezték el. Lakásuk, teljes ingóságukkal, elkobzásra került, amelyet a „munkásigazgatók" és egyéb pártkáderek részére utaltak ki. Az ott talált kulturális értékeket, mint például könyvtár, érem- és egyéb gyűjtemények, mint reakciós kiadványokat, új tulajdonosaik mint „használhatatlan kacatokat" rövid úton elkótyavetyélték. Az antikváriumok megteltek értékes könyvekkel, a városi ócskapiacok pedig gondosan feldolgozott gyűjteményekkel. A máig nagyon keresett Szilágyi Sándor által szerkesztett, a Millenniumra kiadott tíz kötetes Magyar Nemzet Története díszkötésben, egy napi kereset árán antikváriumokban kapható volt. (A kastélyokból magtárak lettek, s mára meg ismét kastélyok a szabadkőműves testvéreknek. L. P.) Öreg éremgyűjtők mesélik, hogy budapesti klubjukban délutánonként ezek a káderek esetenként egész bőröndnyi régi pénzt hoztak be, eladásra kínálva. Egy közös asztalra kiöntve, mindenki kiválogatta a saját érdeklődési területének megfelelő anyagot, amelyet az „új gazda", bármilyen nevetséges összegért - hisz valódi értékét nem ismerte - eladott.” A parasztokra és a munkásokra azóta sincs szükségük a tolvaj testvéreknek. A kollaboráns értelmiség közreműködésével, kifosztásuk zavartalanul folytatódik.