Van-e kiút a kamatkapitalizmusból?

Dr Drábik János

Van-e kiút a kamatkapitalizmusból?

Rendszerváltás Európában

Az elmúlt 15 évben Európának nemcsak a keleti, de a nyugati felén is rendszerváltás zajlott le. A szovjet birodalom felbomlásával Kelet-Európában a reálszocializmus állammonopolista rendszerét, Nyugat-Európában pedig a jóléti állam szociális piacgazdaságát váltotta fel fokozatosan a pénzrendszer magánmonopóliumán alapuló kamatkapitalizmus. Ez a rendszer a kamatjáradékkal szükségtelen növekedésre kényszeríti a termelőgazdaságot, és minden közösségi érdeket alárendel a pénzvagyon növelésének. A kamatkapitalizmus új tulajdonosi struktúrája Magyarországon sem az egy főre és egy négyzetkilométerre eső gazdasági teljesítményt növelte, hanem csupán az ország adósságviselő képességét négyszerezte meg. Elsősorban az exportra termelő nemzetközi vállalatok termelése növekedett, amelyek biztosítják a magyar társadalom egészére nehezedő mintegy 52 milliárd dollár nagyságú összkülföldi (állami és nem állami) tartozás, valamint a 800 milliárd forintra rugó belső adósság kamatainak a fizetését, és a befektetett tőke extraprofitjának a magyar munkavállalók bérének és az állam adóbevételeinek a megrövidítésével való kitermelését.

Az emberközpontú keresztény értékrendszer érvényesítése a jelenlegi pénzközpontú kamatkapitalizmus egyetlen alternatívája. A magyarországi rendszerváltás veszteseinek az érdekeit a pénztőkének korlátlan szabadságot nyújtó neoliberális gazdaságpolitikával nem lehet képviselni. A keresztény értékrendnek a jóléti állam vegyes-gazdasága, a szociális piacgazdaság felel meg. A vesztesek iránti felelősséggel párosuló vállalkozási szabadságot csak nemzeti programmal lehet kialakítani és fenntartani a nemzetközi pénztőke korlátlan uralmával szemben. Az Európai Unióban a nizzai megállapodással főszabállyá vált a tőke korlátlan uralma, amely az emberi élet minden dimenzióját a profitszerzésnek, és az értéket elő nem állító spekulációnak rendeli alá. A tőke szabad áramlásának bármilyen korlátozása tilos az Európai Unióban, és ez a mára már általános érvényűvé tett tilalom elsőbbséget élvez minden korábbi megállapodással szemben. Ez a nizzai megállapodás lényege, ezt utasították most el Írország katolikus többségű választópolgárai. A tőke szabad áramlásának a főszabállyá tétele következtében a nemzeti földtulajdon szabályozása, a természeti környezet védelme és a szociális rendszer fenntartása is alá lett rendelve a pénzzel való spekulációnak, az értékelőállító termelőmunka nélküli nyerészkedésnek. A tőke korlátlan uralmát az Unió olyan "közösségi vívmányának" minősítették, amelynek a tagállamok általi megsértése súlyos szankciókat von maga után. A nemzetközi pénzoligarchiának ezt az antidemokratikus és antiszociális uralmát csak az emberközpontú szociális piacgazdasághoz - a jóléti államhoz - való mielőbbi visszatéréssel lehet megtörni. A szociális piacgazdasághoz azonban gazdasági demokráciára van szükség.

Van-e gazdasági demokrácia?

A politikai demokrácia alapja a gazdasági demokrácia. Mind a baloldali-, mind a jobboldali-liberális közgazdászok szerint viszont gazdasági demokrácia nincs, ez a meghatározás tudományosan nem értelmezhető. Berend T. Iván akadémikus sem tudott mit kezdeni vele, amikor e sorok írója kérdést intézett hozzá ebben a tárgyban. Gazdasági demokrácia azonban elméletileg is, gyakorlatilag is lehetséges és szükséges. Egyetlen szóval meghatározva monopóliummentességet jelent, de jóval több ennél.

Csak monopóliummentes gazdaság biztosíthatja a gazdasági élet szereplői számára az egyenlő esélyeket, az azonos feltételek szerinti részvétel lehetőségét a piaci versenyben. A gazdasági versenyben is - a tisztességes sportvetélkedőkhöz hasonlóan - induláskor biztosítani kell a résztvevők esélyegyenlőséghez való demokratikus jogát. A monopolhelyzet azonban előjogokat biztosít egyes gazdasági szereplőknek a többiek, végső soron a társadalom egészének a kárára. A monopólium lényegéhez tartozik, hogy diktál, kikényszeríti magának az egyoldalú előnyöket, és így a gazdasági élet diktátorává válik. Ha pedig a gazdasági élet szereplői nem azonos feltételekkel vesznek részt a piaci versenyben, akkor nincs vállalkozói szabadság, nincs gazdasági esélyegyenlőség, nincs piacgazdaság. A gazdasági demokrácia elsősorban az azonos esélyek és feltételek biztosítása a piaci versenyben résztvevő - jogilag mellérendeltségi és nem alárendeltségi viszonyban álló - vállalkozók számára. A gazdasági élet szereplői nem egyenlők, de a versenyzés feltételeinek, a játékszabályoknak és azok alkalmazásának, a piaci versenyben is egyenlőknek kellene lenniük. Ezért ha a legfontosabb tulajdon - a pénzrendszer - magántulajdonba kerül és ez által a monetáris jogok gyakorlása egy szűk csoport magánmonopóliumává válik, akkor az értékelőállító fizikai gazdaságban is a pénzoligarchia tulajdonában lévő nagyvállalatok jutnak uralkodó szerephez.

Ha az állam már nem tulajdonos, vagy csak igen korlátozottan az, akkor a közérdeket képviselő demokratikus államnak hatékony szabályozással kell megvédenie a gazdasági esélyegyenlőséget a privilegizált helyzetű monopóliumok visszaéléseitől. Nem az állami szabályozás gyengítésére, hanem jelentős megerősítésére van szükség, mert csak így lehet korlátozni a monopóliumok gazdasági diktatúráját, és érvényesíteni a társadalom egészének érdekeit a szervezett magánhatalom önzésével szemben. Az államnak kemény szankciókkal kell kikényszerítenie, hogy a reálgazdasági-teljesítmény és a valódi verseny döntse el, ne pedig a kivételezettséget biztosító monopolhelyzet, hogy mely vállalkozók és vállalatok lesznek a győztesek, és melyek a vesztesek. A közérdeket érvényesítő államnak ezért vagy biztosítania kellene a magánmonopóliumoktól való mentességet, vagy ha erre nem képes, akkor legalább hatékony szabályozással meg kellene fékeznie tevékenységüket. A pénzügyi és reálszférában egyaránt monopolhelyzettel rendelkező szervezett magánhatalom előszeretettel nevezi önmagát "piacnak", mintha a piac csupán annyit jelentene, hogy "nem állami". A piacgazdaság működését nemcsak az állami monopóliumok, hanem a magántulajdonban lévő monopóliumok is veszélyeztethetik. A piacgazdaságnak egyaránt mentesnek kell lennie az állami és a nem-állami monopóliumoktól.

Ha a demokratikus állam a közérdek szolgálatában gyakorol monopol-jogokat, akkor az hatékonyan szolgálhatja a közjót, mivel ez az állam a választópolgárok ellenőrzése alatt áll. A privatizáció és dereguláció eredményeként a pénzmonopolista oligarchia tulajdonában lévő termelői és kereskedelmi monopóliumoknak viszont nem kell tekintettel lenniük a közérdekre és a közjóra. Egyetlen feladatuk van: minél több pénzt előállítani a pénzből, minél nagyobb hozamot biztosítani a befektető pénzvagyontulajdonosoknak. Ha lehet, akkor a gonddal és kockázattal járó reálgazdaság megkerülésével - spekulációval, pénzpiaci műveletekkel - kell szaporítani a pénzt, ha pedig nem lehet kikerülni az árut és szolgáltatást előállító termelőgazdaságot, akkor monopolhelyzetek kialakításával kell elérni, hogy minél több profithoz és kamatjáradékhoz jusson a nemzetközi pénzoligarchia. Az előállítandó hozam mértékét pedig megszabja a pénz után elvárt és önkényesen meghatározott kamatjövedelem, amely automatikusan növekszik teljesen elszakadva a reálgazdaság lehetséges növekedésétől. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy a pénz csupán a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló nélkülözhetetlen, de önmagában mégis csak értéktelen jel, amelyet a pénzoligarchia kezében lévő központi bankok maguk állítanak elő csekély ráfordítással. Használatáért azért kell kamat és hozam formájában megsarcolni az értékelőállító gazdaság szereplőit, hogy a pénzoligarchia munkanélküli jövedelmének a nagyarányú és stabil növekedése biztosítva legyen.

1990-ben Magyarország az egyik rosszat lecserélte egy másikkal. A reálszocializmus állammonopolista rendszere helyébe az angolszász gyökerű kamatkapitalizmus magánpénzmonopóliuma lépett. Lehetett volna választani az 1913 (az amerikai magántulajdonú központi bank, a FED megalakulása) előtti amerikai gazdasági rendszert, amelyben az értékelőállító fizikai gazdaságé volt az elsőbbség, és amely erőteljesen korlátozta a monopóliumokat a szabad vállalkozáson alapuló termelőkapitalizmus, vagyis a piacgazdaság érdekében.

Erkölcsös gazdaság

Miért van szükség a gazdasági demokráciára, a közpénzrendszer visszaállítására és az olcsó közhitelezésre? Azért, mert a magánpénzrendszer és a termelőgazdaság monopolizálódása szükségszerűen elszegényíti a társadalom túlnyomó részét, míg 5-10%-a számára biztosítja a folyamatos gazdagodást, elmélyítve és véglegessé téve a társadalom megosztottságát. Egyetlen kormánynak sincs erkölcsi alapja a hatalom gyakorlására, ha nem tudja biztosítani a társadalom minden tagja számára azt a gazdasági rendszert, - azokat a tulajdoni és pénzügyi viszonyokat, - amelyek lehetővé teszik az általános jólétet és a közjó érvényesülését. Ezt a feladatot eddig csak a természetjogra alapozott modern és szuverén nemzetállam tudta teljesíteni. A történelem tanúsága szerint erre semmilyen nemzetek feletti birodalmi rendszer nem volt képes. A szervezett közhatalmat és a szervezett magánhatalmat egyaránt korlátozó államok feletti jog, a JOG uralma - itt az egyetemes-érvényű természetjogról, vagy isteni-eredetű jogról, és nem parlament által elfogadott jogszabályról van szó - nem érvényesülhet ott, ahol egy különálló birodalmi főhatalomé az elsőbbség. Lehet ez a birodalom akár keleti, akár nyugati (területhez kötött, horizontális) birodalom, vagy a nemzetközi pénzvilág és a tulajdonában lévő világcégek (területhez nem kötődő, vertikális) birodalma. A birodalom megszerveződése nyomán a nemzetek feletti birodalmi érdek érvényesítése lép az egyetemes érvényű természetjog uralma helyébe.

A transznacionális-államalakulatok és nemzetközi struktúrák demokratikusan nem ellenőrizhetőek, ezt bizonyítja az Európai Unió szervezeti felépítése és működése is. Léteznek ugyan az Uniónak választott - kvázi törvényhozó - testületei, de ezek hatalom nélküliek. Döntéseik legfeljebb csak ajánlások, amit a kormány szerepét betöltő Bizottság nem köteles elfogadni. A mindenkori birodalmak mindenható bürokráciájához hasonlóan az Európai Unió bürokratái is kivonják magukat mind az egyetemes-érvényű természetjog, mind a nemzeti jogok hatálya alól. A jog uralma ez után már csak addig érvényesülhet, amíg nem ellenkezik a birodalom uralkodó elitjének - a nemzetközi pénzoligarchiának - a gazdagodási és hatalmi igényeivel.

Ha feltesszük a kérdést: jobb lett-e a magyar népnek a sorsa, hogy most már nem kommunista tervgazdaságban, hanem kamatkapitalizmusban él, és hogy növekedett-e Magyarországon az egy főre és egy négyzetkilométerre eső gazdasági teljesítmény és jövedelem, akkor a tényeknek megfelelően csak határozott nemmel válaszolhatunk. Arra is tagadó választ kell adnunk, hogy többet tud-e nyújtani a mostani - kétségtelenül demokratikus formák között működő - állam, a közérdek és a közjó érvényesítőjeként az ország polgárainak az 1990 óta bevezetett új tulajdoni rendszerrel?

A magyar nemzet jelentős részének nem nőtt az új tulajdoni rendszer bevezetésével az alkotó potenciálja és életminősége. A polgárok - egyes privilegizált csoportoktól eltekintve - nem tudják hatékonyabban kibontakoztatni szellemi erőforrásaikat. Keresztényként tudjuk, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette, és teremtményei közül egyedül őt ruházta fel az alkotó értelem isteni szikrájával. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a természeti fejlődés eredményeként egyedül az ember rendelkezik azzal az értelmi potenciállal, amely lehetővé teszi saját életterének a kiterjesztését a természettel, elsősorban a bioszférával való termékeny kölcsönhatása és tudatos anyagcseréje révén. A jelenlegi kamatkapitalizmus azonban mindent alárendel a kamatjáradék és profithozam növelésének. De az ember kamatjáradék és profittermelő eszközzé - intelligens igavonó barommá - való redukálása ellentmond a természeti törvényeknek, keresztényi szempontból pedig az isteni parancs megszegése. A tulajdon van az emberért - minden emberért! - és nem az ember a tulajdonért, a kamatért és a profitért.

Hazánkban baloldali- és jobboldali liberális retorikával kísért gazdasági ellenforradalom zajlott le a tulajdonviszonyok területén, mivel a közérdek és közjó szolgálatára rendelt tulajdon el lett véve azoktól, akik létrehozták, és át lett adva - ellenszolgáltatás nélkül - olyan privilegizált, külföldiekből és belföldiekből álló, szűk csoportnak, amely ezt a korábbi közvagyont magángazdagodása céljára, és gyakran a társadalom érdekeit sértve működteti. A magánosítás ugyanis nem azt jelentette, hogy az állam helyett az állam polgáraié lett a vagyon. A privatizáció előtt fel kellett volna tenni a kérdést, hogy a köztulajdon nyeresége-e, vagy a magántulajdon adóbefizetése-e a nagyobb? Szakértők bevonásával javaslatokat kellett volna kidolgozni az állami- és közvagyon legalább egy részének a nyereséges működtetésére az új piacgazdasági viszonyok között. Ilyen erőfeszítések nem történtek, viszont a pénz- és bankrendszer magánosításával, a csődtörvény ésszerűtlen megszigorításával, olyan hitelezési és felszámolási gyakorlat került bevezetésre, amely a potenciálisan életképes köztulajdonú vállalatokat is szándékosan veszteségessé tette és elértéktelenítette. A mesterségesen csődbe hajszolt vállalatokat így mélyen az értékük alatt vásárolhatta meg a nemzetközi pénzoligarchia, valamint a szolgálatába szegődött magyar pénzügyi és hatalmi elit. Megrendelésre olyan jogi és pénzügyi "szabályozók" készültek az állami vagyon átjátszására, amely csak a nemzetközi pénzoligarchia és hazai gépezetének kedvezett. Közben cinikusan arra hivatkoztak, hogy az állami tulajdon esetében "ismeretlen értékű uratlan vagyont kellett eladni olyanoknak, akik vásárolni sem akartak és pénzük sem volt."

A gazdaság nem piac

A "nem állami" nem azonos a civil társadalommal. A "nem állami" kifejezés ma elsősorban a bankrendszert és a korporációkat birtokló pénzvagyonos réteg szervezett magánhatalmát jelenti. A pénzoligarchia, amikor további állami jogosítványokat követel már megszerzett monetáris monopóliuma és fizikai vagyona mellé, előszeretettel nevezi önmagát "civil társadalomnak", holott az igazi civil társadalomnak nincs saját anyagi bázisa, és ezért nem is képes hatékonyan megszervezni önmagát. Érdekérvényesítő képessége nem erősödik, hanem állandóan gyengül. Amikor a demokratikus állam "túlhatalmát" támadják a liberális véleményformálók, valójában arról van szó, hogy a pénz szervezett magánhatalma terjeszkedni próbál a társadalom egészéhez tartozó, annak érdekeit védelmező szervezett közhatalom, a demokratikus állam rovására. A pénzoligarchia hálózata ehhez az illegitim hatalomszerzéséhez a kiszolgáltatott és manipulált civiltársadalmat használja álcázásul és fedezékül.

Fontossága miatt hangsúlyozzuk, hogy Magyarországon a felelőtlenül ideimportált kamatkapitalizmus helyett a jóléti állam szociális piacgazdaságára, vagyis vegyesgazdaságra lenne szükség, ahol a közérdeket szolgáló, de versenyképes nyereséget előállítani nem tudó iparágak, illetve közművek köztulajdonban vannak, és ahol a tulajdonos magyar vállalkozói réteg a gazdaság meghatározó tényezője. Történelmileg a jóléti állam piacgazdasága bizonyult eddig a viszonylag legharmonikusabb gazdasági rendnek. A gazdaság azonban nem piac, még a piacgazdaság sem az, hanem sokkal több annál. A gazdaság és tulajdon elsősorban nem üzletelésre és pénzszerzésre, hanem az ember alkotó potenciáljának - emberi lényegének - a kibontakoztatására, a természet részét képező életterének a kibővítésére szolgál. A gazdaságban érvényesülő tulajdon- és pénzviszonyok hatékonyan segíthetik, illetve gátolhatják az ember bioszférával folytatott anyagcseréjét. A gazdasági és tulajdonviszonyok akkor optimálisak, ha növekszik az egy főre és egy négyzetkilométerre eső anyagi és szellemi javak, vagyis az energia, élelmiszer, fizikai vagyontárgyak és szolgáltatások mennyisége és minősége. Amikor magas ez a mutató, akkor igazságosnak tekinthetők a tulajdoni- és pénzviszonyok, optimálisnak a gazdaság szerkezete és működése. Ha alacsony ez az arányszám, akkor igazságtalanok a tulajdoni- és pénzviszonyok, és ez megmutatkozik a gazdasági szféra hibás struktúrájában, és funkcionális zavaraiban. Közismert, hogy a hatalommal pénzhez, a pénzzel pedig hatalomhoz lehet jutni. Ha a magánirányítás alá kerül a pénzrendszer, akkor a pénz tulajdonosa megszerzi a gazdaság, majd a politika feletti uralmat is magának. E korrupciós kölcsönhatás eredményeként perverz, dekadens viszony alakul ki az emberi társadalmon belül, amely fokozatosan megbontja az emberi nem és a természet közötti összhangot is.

Ennek az összhangnak a megőrzéséhez monopóliummentes vegyes-tulajdonú gazdaságra van szükség. A vegyesgazdaság szerves alkotóeleme az egymást kiegészítő magán- és köztulajdon, a hatékony állami szabályozás, az igazságos közteherviselés, a nagy jövedelmek progresszív adóztatás útján történő társadalmi újraelosztása. Nyugat-Európában is az egykor oly sikeres jóléti állam rohamos lebontása helyett a monopóliumokat kellene betiltani, vagy korlátozni, mindenek előtt helyreállítva a közpénzrendszert a pénzügyi szuverenitás visszavételével. A monetáris hatalmat, amely nélkül igazságos gazdasági- és tulajdonviszonyok nem alakíthatók ki, csakis a demokratikusan legitimált, választott törvényhozás és kormány gyakorolhatja. A közpénzrendszer visszaállítása nélkül nem lehet korlátozni a magánirányítás alatt álló pénzmonopóliumot, valamint a termelői és kereskedelmi monopóliumokat. A monopolgazdaság diktatúra. A gazdasági diktatúra pedig aláássa a politikai demokráciát, mert a diktatórikus gazdaság nem fér össze a demokratikus közélettel. Ma már az Európai Unióhoz hasonlóan hazánkban is az a helyzet, hogy egyetlen demokratikusan választott testület sem szólhat bele érdemben a monetáris döntésekbe, vagyis a legfontosabb hatalmi kérdésekbe, mivel a monetáris politika meghatározása 1990 óta egy demokratikusan felelősségre nem vonható, el nem számoltatható szűk csoport magánmonopóliuma lett. Ezért az Európai Unió, de hazánk demokráciája is deficites. Csak egy szuverén magyar nemzetállam oldhatja meg igazságosan a tulajdonviszonyokat Magyarországon. A szuverenitás helyreállítását pedig a monetáris felségjogoknak a központi banktól való visszavételével kell megkezdeni.

Pontos fogalmak a megújuláshoz

A magyar kereszténydemokrácia megújulásához elengedhetetlen a pontos fogalmak használata. A KDNP újjászületéséhez és a sikeres választási kampányhoz nemcsak új, dinamikus vezetésre, de terminológiai megújulásra is szükség van. A KDNP-nek - emberközpontú keresztényi értékrendszerének megfelelően - a rendszerváltás veszteseinek, a magyar társadalom 80%-nak a szükségleteit, érdekeit és értékeit kell képviselnie. A hagyományos liberális terminológia szerint tehát "baloldali" pártnak lehetne minősíteni. De a pénztőke szolgálatába átállt MSZP is "baloldali" pártként határozza meg önmagát, holott vezetőrétege a rendszerváltás nyerteseiként integrálódott a kamatkapitalizmus jelenlegi rendjébe, maga is nagytőkéssé, illetve a nemzetközi pénzoligarchia kiszolgálójává válva. Ez az állítólagos "baloldali" párt egyértelműen a rendszerváltás nyerteseinek a pártja, ahogyan az SZDSZ is az. Az MSZP vezetőrétege - tagságára tekintettel - azonban még szégyenlős nagytőkés párt, míg az SZDSZ nyíltan képviseli a nemzetközi pénzoligarchiát. Egykori vezetői közül többen írásban is elismerték, hogy megtagadták a rendszerváltás során hirdetett elveiket.

Ma a nemzet közös érdekeit is szem előtt tartó konzervatív középpártok bizonyos fokig - korlátozottan és következetlenül - a rendszerváltás veszteseit is képviselik. A rendszerváltás veszteseinek a következetes képviseletét ma csak egy parlamenti párt vállalja. A KDNP a másik politikai erő, amely a vesztesek érdekeit keresztényi elvek szerint tisztességesen képviselhetné.

Leegyszerűsítve: ma tehát a jobboldal képviseli a "baloldali értékeket", a baloldal pedig a "jobboldaliakat". A parlament "legbaloldalibb" pártja pedig a MIÉP. Ha el akarjuk kerülni ezt a terminológiai zűrzavart, akkor abba kell hagyni a bal- és jobboldal fogalmainak a használatát, mivel ezek időközben teljesen elavultak és alkalmatlanok a választók világos orientálására. A KDNP keresztény párt, mert ember-, család- és nemzetközpontú politikai erő. Szociális elkötelezettségű párt, mert őszintén vállalja a rendszerváltás veszteseinek az érdekvédelmét, pl. úgy, hogy nemcsak ígéri, de felül is vizsgálja a privatizáció legkirívóbb törvénysértéseit. Konzervatív párt, mert őrzi a közösséget fenntartó hagyományos keresztény és nemzeti értékeket.

2001. szeptember

Havi Magyar Fórum IX. évfolyam 9. szám

---

A Bilderberg Csoport és a Pinay Kör
- A pénzoligarchia két elit testülete

A világot irányító háttérhatalom hálózatának fontos részét képezik azok a fórumok, ahol a nemzetközi hatalmi elit vezetői megvitatják az általuk kidolgozott stratégia részleteit a végrehajtásukért felelős személyekkel. E fórumok közé tartozik az ún. Bilderberg Csoport és testvérintézménye, az Antoine Pinay volt francia miniszterelnökről elnevezett Pinay Cercle (Pinay Kör). A pénzügyi oligarchia és a nemzetközi hatalmi elit különböző irányító csoportjai, valamint az egyes országok kormányzatainak és tömegtájékoztatási intézményeinek a vezetői, többek között a Bilderberg Csoport tanácskozásain beszélik meg hosszútávú elképzeléseiket és koordinálják nemzetközi szinten tevékenységüket. A Bilderbeg Csoport a New york-i Council on Foreign Relations-höz (CFR - Külkapcsolatok Tanácsa), és annak londoni testvérintézményéhez, a Royal Institute of International Affairs-hez (RIIA - Külkapcsolatok Királyi Intézete vagy más néven Chatham House), valamint a Trilateral Commission-höz (a Háromoldalú Bizottság), azaz a háttérhatalom legfontosabb szervezeteihez tartozik. Maga a Trilateral Commission is a Bilderberg tanácskozásokból fejlődött ki és a Bilderberg Csoportnál is globalizáltabb fórumnak tekinthető, mivel Japánt is felöleli. Ezeknek a fórumoknak az a feladatuk, hogy közvetítsenek a szervezett pénzhatalom gazdasági-pénzügyi érdekeit, valamint a kamatkapitalista globalizáció általános érdekeit érvényesítő nemzetközi szervezetek között.

A visszaszorulóban lévő nemzetállamok és kormányzatok a korporációs magánhatalom intézményeitől eltérően - ez utóbbiak csak a profitra és a kamatjövedelemre vannak tekintettel - kénytelenek a közérdeket is képviselni. Ugyanakkor az egyes államok kormányai sem függetlenek a multinacionális korporációk tulajdonosától, a nemzetközi pénzoligarchiától, mivel annak jóváhagyása és támogatása nélkül az adott politikai elit nem irányíthat sem az egyes államokban, sem a nemzetközi szervezetekben. A pénz- és a korporációs-hatalom működését nem korlátozzák a demokratikus formák és eljárások, és ez a szervezett magánhatalom ma már erősebb az államnál. E hatalomhoz birtokosai öröklés, a pénzrendszer, a pénzvagyon és a korporációk magántulajdona révén jutnak. Az államélet felett gyakorolt politikai befolyásuk pedig gazdasági-pénzügyi hatalmukon nyugszik. Ma már nem az államok egyeztetik a szervezett magánhatalom különböző versengő csoportjainak a gazdasági-politikai stratégiáját, hanem az olyan államok felett álló informális szervezetek, intézmények és fórumok, mint, pl. a Bilderberg Csoport.

A II. világháború végén a nyugat-európai pénztulajdonos osztály hatalmát veszélyeztette a vagyontalan dolgozó osztályok radikalizálódása. Ennek a veszélynek az elhárítása kifinomultabb stratégiát igényelt a szervezett magánhatalom részéről, mint amit eddig érdekei érvényesítésére használt. Első lépésként olyan korporációs programokat fejlesztettek ki, amelyek nemzeti protekcionista érdekeket érvényesítettek. A nemzetközi pénzoligarchiának az amerikai részlege azonban már ekkor is a világpiac liberalizációját kívánta, a vámok és tarifák megszűntetését, valamint a kereskedelem szabaddá tételét. A pénzoligarchia amerikai részlegének magában az Egyesült Államokban sem volt könnyű elfogadtatnia ezt a stratégiát, mivel az amerikai kultúra mélyen gyökerezett abban, amit izolacionizmusnak neveznek, azaz Amerika tartsa távol magát a világ ügyeitől és álljon meg a saját lábán, elsősorban a saját ügyeivel törődjön. Az Egyesült Államok feletti uralmát fokozatosan kiépítő nemzetközi pénzoligarchiának mindig komoly nehézségeket okozott, hogy az amerikai társadalomnak ezt a mélyen gyökerező magatartását megváltoztassa.

A háttérhatalom hosszútávú stratégiája

Még ma is vita tárgya, hogy az 1945-től 1950-ig terjedő időszakban kibontakozó hidegháború mennyiben volt a szovjet veszély következménye, és mennyiben tulajdonítható magának a nemzetközi pénzoligarchiának, amely már ekkor számításba vette a globális unió és a központosított világkormányzat valamely formájának a kialakítását.

A korszak több kutatója szerint az euró-atlantinak elnevezett törekvések valójában a nemzetközi pénzhatalom világuralmi stratégiájának a részét képezték. A hivatalos történetírók egy része úgy véli, hogy a világ John Maynard Keynesnek köszönheti a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, a George C. Marshall tábornokról (az akkori amerikai külügyminiszterről) elnevezett segélyprogramnak pedig az európai kontinens újjáépítését. A NATO építményét Ernest Bevin angol politikus tervezte meg, míg az Európai Közösséget a francia Jean Monnet és hűséges tanítványa, Robert Schuman, alkotta meg.

Marshall tábornok 1947. június 5-én felszólította az európai országokat, hogy vegyenek részt egy gazdasági újjáépítési tervben, amelynek keretében liberalizálják a kereskedelmet, és ezáltal megnövelik a termelékenységet. Az ezt követő 10 hónap során megszületett a Foreign Assisstance Act (Külföldi Segélyről szóló Törvény), amely létrehozta a Gazdasági Együttműködési Ügynökséget, azzal a feladattal, hogy irányítsa ezt az újjáépítési programot, amely később a Marshall-segély elnevezést kapta, s amelynek keretében 16 európai állam 13 milliárd dollár vissza nem térítendő támogatást kapott. Ez mai értéken megfelel többszáz milliárd dollárnak. Négy éven belül a Gazdasági Együttműködési Bizottság fokozatosan Kölcsönös Biztonsági Ügynökséggé, majd pedig Nemzetközi Kooperációs Ügynökséggé alakult át. 1961-ben pedig megszerveződött a Nemzetközi Fejlesztés Hivatala. Ma már tudjuk, hogy a Marshall-segély legfőbb célja a NATO létrejöttének a biztosítása volt. Ez a történelemben példa nélkül állónak tartott segélyprogram valójában az amerikai pénzoligarchia és a transznacionális korporációk gazdasági céljait szolgálta. A Marshall-tervet egyébként a Council on Foreign Relations egyik tanulmányi csoportja (War and Peace Study Groups) dolgozta ki, amely 1939-ben alakult meg. A Rockefeller Alapítvány 1939. decemberében 50 000 dollárt biztosított ennek a tanulmányi csoportnak a működéséhez. Mintegy 120 tekintélyes tudós, üzletember és magas beosztású kormánytisztviselő vett részt e testület munkájában. 362 tanácskozás során mintegy 682 különböző dokumentumot fogadtak el. Az a terv, amelyet George C. Marshall külügyminiszterként ismertetett, annak a CFR tanulmányi csoportnak volt a munkája, amelyet 1946-ban többek között David Rockefeller irányított, s amely eredetileg a "Nyugat-Európa újjáépítése" címet viselte. Vagyis a CFR-nek ez a tanulmányi csoportja dolgozta ki az Európai Szén- és Acélközösség alapelveit, amely tömörülés akkor a Szovjetunióval szembeni európai ellenállás gazdasági bázisának a megteremtését is jelentette.

Az európai egység létrehozása azonban nemcsak gazdasági vonalon folyt. 1946. május 8-án a lengyel származású, magas rangú szabadkőműves, Joseph Retinger, beszédet mondott, amelyben körvonalazta egy olyan európai föderáció megalakítását, ahol nem lennének többé szuverén nemzetállamok. Ebben az időben Retinger az Európai Együttműködés Független Ligájának a főtitkára volt. Ennek a szervezetnek az élén az akkori belga miniszterelnök, Paul van Zeeland állott, akivel Retinger a háború idején szorosan együttműködött. Ehhez a körhöz tartozott Paul Rijkens is, aki szintén kulcsszerepet játszott a Bilderberg Csoport létrehozásában. Az 1942-43-ban létrejött Benelux Vámunió bizonyos fokig a közös piac prototípusának is tekinthető. A Retinger által 1946-ban elmondottak természetesen nem voltak teljesen újnak tekinthetőek, minthogy már számos elképzelés született az európai földrész, sőt az egész világ egységesítésére. A Chatham House-ban elmondott beszédét követően Averrell Harriman amerikai politikus, a háttérhatalom egyik kulcsembere, meghívta Retingert az Egyesült Államokba. Az amerikai beruházó bankárok, üzletemberek és politikusok - élükön Nelson és David Rockefellerrel - üdvözölték Retinger elképzeléseit. John Foster Dulles is biztosította a támogatásáról.

A Bilderberg Csoport létrehozása tehát elsősorban az emigráns Dr. Joseph Retinger ötlete volt. Retinger különleges befolyással rendelkező rendkívüli személyiség volt. Ez megmutatkozott abban is, hogy miniszterelnököktől, szakszervezeti vezetőktől a korporációs vezérekig, forradalmárnak számító politikusoktól a legtekintélyesebb értelmiségiekig mindenki szóba állt vele, kikérte tanácsait és meghallgatta a véleményét. Retinger lengyel földbirtokos család sarjaként Krakkóban született. 1906-ban - 18 évesen - Párizsban, a Sorbonne-on kezdte meg tanulmányait. Már ekkor szoros kapcsolatba került a francia főváros szellemi elitjével - köztük André Gide-el, Giraudoux-val, Francois Mauriac-kal, Maurice Ravel-lal és Boni de Castellane márkival. Amikor Londonba költözött, akkor Herbert Asquith és Lord Balfour vette pártfogásába.

E sorok írója számára az amerikai C.D. Jackson legendás alak, mert a müncheni Szabad Európa Rádióban - amelynek egyik alapítója és legfőbb irányítója volt - mindig a legnagyobb tisztelettel hivatkoztak rá, és a róla elnevezett teremben folytak a legfontosabb tanácskozások. Nos C.D. Jackson szerint Retinger "született intrikus" volt, aki szenvedélyesen szerette Lengyelországot. Az I. Világháború alatt a független Lengyelország érdekében folytatott mesterkedései rendkívül felbosszantották a Központi Hatalmakat, akik ezért nagy összegű díjat tűztek ki a fejére. De a szövetségesek is kitiltották országaikból. Az Egyesült Államokban pedig bebörtönözték. Retingert ezen tapasztalatai megtanították arra, hogy további életében kiváló diplomata legyen. A II. Világháború idején Sikorsky tábornoknak - a száműzetésben tevékenykedő lengyel kormány vezetőjének - volt a belső munkatársa. Az ő feladata volt a kapcsolattartás a többi száműzetésben tevékenykedő kormánnyal. 1944-ben Sir Colin Gubbins, a szupertitkos "Special Operations Executive" (a S.O.E.) tábornoka Retingert több millió dollárral Lengyelországba küldte, hogy támogassa a lengyel ellenállási mozgalmat. A 66 éves Retinger ejtőernyővel kiugrott az ellenséges vonalak mögött és teljesítette megbízatását. Az ugrás következtében azonban lába megbénult és hordágyon kellett kicsempészni Lengyelországból. Ettől az időtől kezdve egészen 1960-ban bekövetkezett haláláig Dr. Retinger egész életét - szinte megszállottként - annak az idealista céljának szentelte, hogy az európai egység létrehozásával megerősítse a nyugati világot a kommunista Kelettel szemben. C.D. Jackson Európa szürke eminenciásának nevezte, egy miniszteri bársonyszék nélküli Talleyrandnak. Életének ismerői szerint Retinger legalább annyi megpróbáltatáson és kalandon ment át, mint Ian Fleming hőse: James Bond.

Retinger egyébként törékeny, kis növésű ember volt, átható, mély tekintettel. Mindig szenvedélyesen beszélt és ejtőernyős ugrása után már csak bottal járt. C.D. Jackson, aki gyakran folytatott kemény vitákat vele, így jellemezte: "Nagyon nehéz, szilárd véleménnyel rendelkező személyiség volt, aki nem fogadta el válaszként a nemet, és célját a legváltozatosabb módokon érte el. Mindazonáltal bátor, határozott és rendkívül gáláns embernek bizonyult." Azért foglalkozunk Retinger bemutatásával bővebben, mivel a beavatottakon kívül alig tudnak róla, neve szinte teljesen ismeretlen, ugyanakkor a maga rejtett módján erőteljesebben befolyásolta a történelem alakulását, mint sok más a nyilvánosság előtt szereplő politikus. Az Európai Kulturális Központ hivatalos kiadványa szerint: "Retinger a legtöbb Európai Uniós intézménynek kulcsfigurája volt. Nélküle nem jött volna létre az Európai Együttműködés Ligája, amelyből kifejlődött a Közös Piac, az Európai Mozgalom és az Európai Kulturális Központ. Az ő tevékenysége révén alakult meg a Hágai Európai Kongresszus, amelyből megszületett az Európa Tanács."

Retinger, aki mindenek előtt realista volt, világosan látta, hogy még az Egyesült Európa sem maradhat fenn önmagában Amerika támogatása nélkül. 1952-ben nagy aggodalommal töltötte el, hogy az Amerika-ellenesség növekvő hulláma elöntötte szinte az összes nyugat-európai országot. Ez az Amerika-ellenesség nem korlátozódott a kommunista befolyás alatt álló baloldali körökre, hanem erősen érezhető volt a konzervatívok és a liberálisok soraiban is. Ők is mély ellenszenvet éreztek az Egyesült Államokkal szemben és féltek tőle. Ez a rossz közérzet, ha elmélyül, alááshatta a Nyugat szolidaritását és gyengíthette erejét a kommunizmussal szembeni harcában. Retinger elhatározta, hogy megváltoztatja ezt a helyzetet. Tervet dolgozott ki, de elképzeléseinek kivitelezéséhez segítségre volt szüksége. Ezért arra kérte barátját: Paul Rijkens-t, az Unilever világcég elnökét, hogy hozzon létre egy találkozót közte és Bernhard holland királyi herceg között. Ez utóbbi később így számolt be megbeszélésükről:

"Amikor Retinger eljött hozzám és ebben a szobában ülve elmondotta az Európában növekvő Amerika-ellenességgel kapcsolatos aggodalmait, ez a jelenség engem is félelemmel töltött el. Nem tűnt logikusnak a Marshall-segély, a katonai támogatás és a NATO láttán, amely oly sokat segített nekünk. Úgy gondolom, egyrészt az a természetes emberi ösztön volt, hogy harapjunk bele a minket tápláló kézbe, másrészt pedig valódi sérelmek váltották ki. Azt mondtam neki: "Igaza van, ez nagyon rossz így." Retinger ezt kérdezte: "Hajlandó-e tenni ebben az ügyben valamit ?" "Természetesen" - válaszoltam"

Retinger körvonalazta, hogy mit kellene tenni a kölcsönös bizalmatlanság megszűntetésére és a jobb megértés elősegítésére az európai és az amerikai vezető személyiségek körében. Első feladatként egyfajta közvélemény-kutatást javasolt a legfontosabb európai országokban a vezető személyiségei körében annak a kiderítésére, hogy miért neheztelnek az amerikaiakra, és hogy véleményük szerint mit kellene tenni az ellentétek elsimítására. Második lépésként pedig össze kellene állítani a válaszokból a kritikát és átadni az amerikaiaknak, hogy válaszoljanak rá olyan magántalálkozó keretében, amelyen csak a legmagasabb szintű meghívottak vennének részt mindkét kontinensről. Bernhard herceg egyetértett ezzel a tervvel, de javasolta, hogy kérdezzék meg van Zeeland-ot is, aki ekkor Belgium miniszterelnöke volt. Van Zeeland is úgy vélte, hogy sürgősen tenni kell valamit, s ezért Bernhard herceg és Retinger azonnal munkához látott. Az volt az elképzelésük, hogy minden fontos országból meghívnak egy konzervatív és egy liberális beállítottságú vezetőt. Az első listán van Zeeland szerepelt Belgium részéről, Hugh Gaitskell és Lord Portal képviselte Nagy-Britanniát, Alcide de Gaspery Olaszországot, Skandináviát pedig Ole Bjorn Kraft dán külügyminiszter. Franciaország részéről Guy Mollet, a korábbi szocialista miniszterelnök és a konzervatív kormányfő: Antoine Pinay volt jelen. Nyugat-Németországot pedig Max Brauer, Otto Wolff von Amerongen és Dr Mülller képviselte. A hollandok véleményét pedig maga Bernhard herceg rögzítette. Amikor a közvélemény-kutatás befejeződött, Bernhard és Retinger úgy találta, hogy különböző országokból lényegében ugyanazokat vetik az amerikaiak szemére. Természetesen volt néhány speciális panasz is. Bernhard, Retinger és Rijkens ezután elkészítette a jelentést, amit Bernhard herceg bizalmasan amerikai barátaihoz továbbított. 1952 - választási év volt az Egyesült Államokban és mindenki a kampánnyal volt elfoglalva. Averrell Harriman a jelentésről csak ennyit mondott: "Hozzá se nyúlok. Ez dinamit." Eisenhower viszont azt mondotta: "Nagyszerű, szeretném használni a kampányomban." Erre Bernhard válaszolta, hogy ezt talán mégse kellene. Később Bernhard felkereste Amerikában barátját Bedell Smith-t, aki akkor a CIA élén állt, és aki szemrehányóan mondta neki: "Miért nem hozzám jött először?" Bedell Smith később külügyminiszter-helyettes lett az Eisenhower kormányzatban. Fő tevékenysége az új kormányzat tagjainak kiválogatása volt. Végül is az ügyet átadta C.D. Jackson-nak, aki ekkor Eisenhower elnök különleges hatáskörű munkatársa volt. Jackson kapcsolatba lépett John S. Coleman-nel, aki egy nagy detroiti korporáció elnökeként részt vett annak a bizottságnak a munkájában, amelynek feladata volt a nemzeti kereskedelmi politika kialakítása. A bizottságot egyébként Robert Taft szenátor testvére, Charles Taft vezette. Ez a bizottság volt az, amelyik - számos tekintélyes amerikai bevonásával - válaszolt az európaiak bírálatára. Mindez sok időt igényelt, mert kényes feladatnak bizonyult. Ezért az első találkozóra csak 1954. májusában került sor. Eisenhower elnök népszerűsége ellenére az Egyesült Államok megítélése Európában nem javult. Az akkori európai elit úgy vélte, hogy a Fehér Házban egy katona van. Ez akkor sem jó, ha egy békésnek nevezhető katona. A kormányzat - 20 év óta először - a konzervatív republikánus párt kezébe került. A rossz hangulat legfőbb oka azonban McCarthy szenátor volt, aki számos kommunista kém leleplezése nyomán baloldal ellenes kampányt folytatott az Egyesült Államokban. Több híve az Egyesült Államok egyes európai nagykövetségein még könyveket is égetett és mindez az európai vezető réteg szemében árnyékot vetett Amerikára, a demokrácia és a szabadság hazájára. A nemzetközi elitnek a Bilderberg szállóban megtartott első eszmecseréje azonban a zavaró körülmények ellenére is eredményesnek bizonyult.

C. D. Jackson ezt jegyezte fel a találkozóról: "Az egész új és más volt. El voltunk zárva egy vidéki erdőben Hollandiában. Nem voltak tudósítók. Biztonsági őrök szigorú rendet tartottak az egész szállodában. Az első órákban mindenki kissé kényelmetlenül érezte magát, feszengett és vonakodott attól, hogy túl sokat beszéljen. Bernhard herceg mindenütt próbálta oldani a hangulatot, s a jelenlévők kezdtek felengedni. Harcba szálltak, ami jó volt. A herceg kézben tartotta az egészet. Amikor az indulatok fellángoltak, akkor fel tudta oldani egy szellemes megjegyzéssel vagy tekintélye érvényesítésével. Amikor helyreállította a rendet, oly módon tette, hogy senkit sem sértett meg vele. Elnézés nem volt, rendnek kellett lennie."

Az európaiak elsősorban McCarthy szenátor tevékenysége és a maccartizmus miatt bírálták az amerikaiakat. Sokan aggodalmukat fejezték ki, hogy az Egyesült Államok valamiféle fasiszta diktatúra felé tart. Ezért Bernhard herceg C. D. Jackson-t kérte fel, hogy fejtse ki ezzel kapcsolatban az amerikai álláspontot. A magas növésű, sportos Jackson lassan, jogászi érveléssel beszélt. Mintha egyetemi előadást tartott volna. Miután hallgatóinak felvázolta a tényeket és az amerikai politikai rendszer működését, megnyugtatta hallgatóságát, hogy ahogyan Coughlin atya és Huey Long is rövid életű karriert futott be (Roosevelt elnöksége alatt Coughlin, aki katolikus pap volt, milliókat megmozgató akciókat szervezett a nemzetközi pénztőkések ellen, akiket felelősnek tartott a gazdasági világválság kirobbantásáért), ez lesz a sorsa McCarthy-nak is. Jackson elismerte: valóban nehéz megérteni, hogy a hivatalban lévő elnök pártjához tartozó szenátor miként nyilatkozhat a kormány politikájával teljesen ellentétesen, de Amerikában jogában áll egy szenátornak az álláspontját képviselni. Nincs pártfegyelem, amely ezt neki megtiltaná. Jackson jogosnak nevezte, hogy az európaiak érdeklődnek és szóvá teszik a maccartizmus-t, de tévednek, amikor attól tartanak, hogy ez lépést jelent a fasizmus irányába. Végül Jackson a következő jövendölést tette: "Akár meghal McCarthy egy merénylő golyójától, akár normális módon kerül eltávolításra az amerikai politikai életből, megjósolhatom, hogy mire sor kerül a mi következő találkozónkra, ő már nem lesz jelen az amerikai közéletben." Tény az, hogy McCarthy rövid időn belül, valóban elveszítette tekintélyét és hatalmát, sőt igen rövid idő alatt távozott az élők sorából is, egy mai napig nem kiderített betegség rövid idő alatt végzett vele. Ami a Bilderberg tanácskozás résztvevőit illeti, az eszmecsere segített eloszlatni a félreértéseket és enyhíteni a feszültséget a hatalmi elit európai és amerikai csoportjai között. Mivel a Bilderberg konferencia ilyen sikeresnek bizonyult, ezért támogatói úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy állandóan működő irányító bizottságot (Permanent Steering Commitee), amely összeállítja a soron következő tanácskozások napirendjét és a meghívandók névsorát. Az állandó bizottság titkára Dr. Retinger lett, aki egészen haláláig betöltötte ezt a pozíciót.

Amerikai részről Joseph E. Johnson lett a titkár. Más állandó szervezet azonban nem létesült, mert az volt a cél, hogy a Bilderberg Csoport tevékenysége kötetlen legyen, amely biztosítja a maximális rugalmasságot. Ezt a célt szolgálta az is, hogy az állandó bizottság minden egyes találkozóra új résztvevőket is meghívott és a megjelentek húsz százaléka a mai napig is új személy minden tanácskozáson.

A Bilderberg Csoport működésének íratlan szabálya az is, hogy aki valaha részt vett egy Bilderberg tanácskozáson, annak módjában áll, hogy magánemberként a Bilderberg tanácskozás bármelyikén részt vett bármely személyt megkereshessen, és vele kapcsolatba lépjen. E cél érdekében valamennyi résztvevőről listát vezetnek, és a címeket az igénylők rendelkezésére bocsátják. Ez lehetővé teszi, hogy a konferenciákon túlmenően is, a Bilderberg tanácskozás résztvevői találkozzanak olyan személyiségekkel, akikkel más módon nem kerülhetnének kapcsolatba. A Bilderberg konferenciák résztvevői szerint egy ilyen több napos értekezlet nemcsak rendkívül ösztönző és gondolatébresztő, de nagyon fárasztó is, különösen az irányító személyek számára. A tanácskozások vezetése legalább napi 15 órai elfoglaltságot jelent a számukra.

1954 óta a Bilderberg Csoport minden évben tanácskozik egyszer vagy kétszer. Az Irányító Bizottság természetesen gyakrabban ülésezik. A Bilderberg tanácskozásokon 50-80 személyiség vesz részt, de néha többen is. A találkozókat ugyan különböző országokban rendezik, de hasonló módon folynak le. Általában lefoglalják teljesen a kiválasztott szállodát, amelyet szigorúan őriznek. A meghívottak együtt élnek, étkeznek 3 teljes napon át. Családtagokat, házastársakat nem hívnak meg. Dr. Rijkens szerint a fontosabb dolgokat, és a jobb megértést gyakran a fehér asztal melletti beszélgetéseken érik el, s nem a formális üléseken. A tagok - különösen azok, akik minden tanácskozáson részt vesznek - az évek során szoros baráti kapcsolatot építettek ki egymással.

Retinger a nem kommunista, de radikális baloldal köreiből is hívott meg rendszeresen résztvevőket. Bernhard herceg tekintélyének nagy szerepe volt abban, hogy ezek a baloldali személyiségek készek voltak leülni konzervatív, jobboldali politikusokkal. Rijkens szerint: "Senki más, csak Bernhard tudta elérni, hogy olyan régi ellenfelek, mint Guy Mollet és Antoine Pinay egy asztalhoz üljenek."

A Bilderberg tanácskozások eredményességét nehéz pontosan felmérni, azok titkossága és bizalmas jellege miatt. George McGhee szerint azonban a Római Szerződés, amely létrehozta a közös piacot, a Bilderberg tanácskozásokon formálódott. Ugyancsak a Bilderberg tanácskozásokon egyeztek meg egy olyan nemzetközi korporáció létrehozásában, amely finanszírozza az ipari fejlesztést a Közel-Keleten. De a legfontosabb eredménynek a résztvevők azt tekintik, hogy olyan személyes kapcsolatok, sőt barátságok szövődtek a különböző országok vezetői között, amelyek másképp nem jöttek volna létre. Eisenhower elnök elmondotta, hogy egyik közeli munkatársát mindig elküldte a Bilderberg konferenciákra és személyesen is áttanulmányozta az arról kapott tájékoztatókat. Kennedy elnök is szoros kapcsolatban állt a Bilderberg Csoporttal. C. D. Jackson szerint JFK olyan "Bilderberg öregdiákokkal" töltötte meg a külügyminisztériumot, mint Dean Rusk külügyminiszter, George Ball külügyminiszter-helyettes, George McGhee, Walter Rostow, McGeorge Bundy magas rangú külügyi tisztviselők, és Paul H. Nitze, aki az Egyesült Államok leszerelési szakértője volt. A Bilderberg Irányító Bizottság a kezdetektől fogva a mai napig gondosan ügyel arra, hogy egyensúlyt tartson fenn az amerikai meghívottak körében a republikánusok és a demokraták között.

A Bilderberg konferenciákról készült kevés tanulmány adatai szerint fontos téma volt az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Unió elgondolásainak a megvitatása. Kiemelt szerepet játszott a szabad kereskedelemre és az új gazdasági világrendre vonatkozó elképzelések körvonalazása. Ugyancsak megvitatták a résztvevők az európai közös valuta előkészítését és bevezetését. Már a hatvanas években téma volt a népeknek az átnevelése, hogy készek legyenek a nemzeti szuverenitás feladására egy nemzetek feletti bürokrácia számára.

A nemzetközi hatalmi elit és az európai egység

Az Európai Mozgalom, amely első kongresszusát 1948-ban Hágában tartotta, az Európa Tanács elődjének tekinthető. Az Európai Mozgalom jelentős támogatást kapott az Egyesült Államok kormányának titkos alapjaiból, valamint magánforrásokból: az Egyesült Európa Amerikai Bizottsága útján. Az európai egység előkészítésében meghatározó szerepet játszott John McCloy és David Rockefeller, akik a Council on Foreign Relations elnökei voltak 1945 és 53 között, továbbá Leffingwell is, aki szintén a CFR egyik igazgatója volt 1927 óta. Az amerikai pénzügyi támogatás 1952 után sem maradt abba, és ekkoriban a John McCloy által kezdeményezett európai ifjúsági kampány keretében jutott el az amerikai pénz Európába.

John McCloy karrierje jól szemlélteti az euró-atlanti uralkodó osztály, a nemzetközi pénzoligarchia működését. Mint korporációs jogász a Harvard Egyetemen szerzett kapcsolatai segítségével az Egyesül Államok hadügyminiszter-helyettese volt 1941 és 1945 között, később pedig őt választotta ki a pénzoligarchia a Világbank első elnökének. John McCloy volt az, aki a Világbankot átalakította a Wall Street-i pénzügyi körök érdekeinek megfelelően. Ezt követően John McCloy Amerika németországi főbiztosa lett, és mint ilyen, ő tette lehetővé, hogy a Krupp család visszanyerhesse vállalatait. Azt javasolta Kruppéknak, hogy hozzák létre a Krupp Alapítványt, a Ford Alapítvány mintájára. John McCloy alapító tagja volt a Bilderberg Csoportnak és később maga is a New york-i Council on Foreign Relations elnöki székébe került. Az Egyesült Európa Amerikai Bizottságának az elnöke pedig az a William Donovan tábornok lett, aki az amerikai hírszerzést, az OSS-t irányította. A Bizottság élén pedig helyettese Allen Dulles állt, aki ugyancsak a CFR egyik vezető személyisége, s később pedig a CIA igazgatója lett.

Az 1957-ben elfogadott ún. "Római Szerződés" hozta létre a Közös Piacot, amelynek a koncepcióját a Bilderberg Csoport tanácskozásain dolgozták ki. A Bilderberg Csoport egyébként a hollandiai Arnhem melletti Oosterbeek Bilderberg nevű szállodájáról kapta a nevét. Ennek a szállodának Bernhard herceg volt a tulajdonosa, aki 1976-ig irányította a Csoport tevékenységét. Ebben az évben azonban lemondásra kényszerült a Lockheed repülőgépgyártó világcég megvesztegetési botránya miatt.

A Bilderberg tanácskozásokat ma is a legnagyobb titokban szervezik, és tartják meg. Időpontjuk és a tanácskozás helyei is állandóan változnak. Ezt biztonsági okokkal magyarázzák. A tanácskozások résztvevői a pénzoligarchia, az ipar, a kormányzatok, a kulturális és tudományos élet, a tömegtájékoztatás, valamint a szakszervezetek vezetőiből állnak. Az egyes kormányok tagjai nem mint hivatalos állami képviselők vesznek részt. A tanácskozások biztonságáért annak az országnak a kormánya felel, amelynek területén éppen megtartják a rendezvényt. A kormányok gondoskodnak a szükséges katonaságról, a titkosszolgálat közreműködéséről, mozgósítják az országos- és helyi rendőri szerveket, továbbá biztosítják a szabad mozgást a magántestőröknek. A Bilderberg tanácskozásra érkezők - noha magánszemélyként érkeznek - nincsenek alávetve a vámvizsgálatnak, nem kell vízummal rendelkezniük, s nem is kell jelentést tenniük a tanácskozáson való részvételükről. Kívülállók meg sem közelíthetik a tanácskozás színhelyét. A résztvevők maguk hozzák szakácsaikat, pincéreiket, testőreiket és egyéb kiszolgáló személyzetüket. Az eddigi Bilderberg tanácskozáson számos uralkodó, király és királynő, magas rangú arisztokrata, kancellárok, miniszterelnökök, nagykövetek, külügyminiszterek, Wall street-i és City of London-i bankárok, a legnagyobb világlapok és elektronikus tömegtájékoztatási intézmények képviselői, gazdag nagyiparosok és tekintélyes tudósok vettek részt. A mindenre kiterjedő titkolódzás ellenére - néhány erre szakosodott újságírónak köszönhetően - mégiscsak kiszivárogtak bizonyos információk szinte valamennyi tanácskozásról. S ezek azok az információk, amelyekről a világ közvéleménye tudomást szerezhetett.

A háttérhatalom működésének egyik legfőbb szabálya a mindenre kiterjedő szigorú titoktartás. Ezért a Bilderberg Csoport titkossága is működésének fontos és lényeges eleme. A legnagyobb lapok és tömegtájékoztatási intézmények vezetői maguk gondoskodnak arról, hogy az irányításuk alatt álló lapok munkatársai a Bilderberg tanácskozásokkal ne foglalkozzanak és vele kapcsolatos híreket ne közöljenek. Ez felveti azt a kérdést, hogyha a Bilderberg tanácskozásokon csupán jó szándékú témákat, programokat vitatnak meg, amelyek a világ sorsát kívánják jobbra fordítani, akkor mire való ez a nagy titkolódzás, mi az, amit ennyire szigorúan el kell rejteni a közvélemény elől.

A résztvevők körében fontos megkülönböztetni az állandó meghívottakat azoktól, akiket egy-egy alkalomra hívnak meg. Az egy-két alkalomra meghívottak rendszerint olyan szakértők, akiknek a véleményére kíváncsiak a tanácskozás érdemi résztvevői. Az egyik ilyen résztvevő Marshall McLuhan média-szakértő rendkívül csalódottan nyilatkozott egy 1969-ben, Dániában tartott tanácskozásról. Ugyanakkor Denis Healey, brit politikus pedig élete legértékesebb tanácskozásainak tartotta a Bilderberg találkozókat. Joseph Retinger titkára, John Pomian, jegyezte meg a meghívásokkal kapcsolatosan, hogy "Az első három-négy évben a legfontosabb résztvevők kiválasztása volt a legkényesebb és legnehezebb feladat. Ez különösen a politikusok vonatkozásában igaz. Nem volt könnyű a legmagasabb hivatalok viselőit rávenni, hogy eljöjjenek. Retinger nagy és különleges képességekről tett tanúbizonyságot, amikor rátalált azokra a személyekre, akik néhány éven belül majd a legmagasabb hivatalokba kerülnek. Ma már nagyon kevés olyan vezető személyiség van a különböző kormányokban az Atlanti-óceán mindkét oldalán, akik ne vettek volna részt legalább egy Bilderberg tanácskozáson".

Már említettük, hogy a Bilderberg tanácskozásokon a cél konszenzus, vagyis egyetértés elérése a megvitatott kérdésekben. Formális határozathozatalra és szavazásra nem kerül sor, de a tanácskozás hivatalban lévő résztvevőitől elvárják, hogy az elfogadott álláspontnak megfelelő döntéseket hozzanak saját posztjukon, és a konszenzust átültessék a gyakorlatba. Noha számos kutató elutasítja, hogy egy csoportot tagjainak az életútja alapján minősítsenek, ezt a módszert mégsem lehet teljesen félre tenni. Ugyanis ha egy csoport tagjairól kimutatható, hogy résztvevőit pénzügyi, vállalati kapcsolatok kötik össze, hogy családi rokonságban állnak, ezt a körülményt nem lehet mellőzni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az azonos titkos társaságokhoz, zárt klubokhoz, szabadkőműves páholyokhoz való tartozás még a családi vagy üzleti kapcsolatoknál is szorosabb kötelékeket jelentenek, akkor semmiféleképp nem fogadhatjuk el, hogy egy szervezet megítélésénél mellőzhető az azt alkotó egyének életútjának a kutatása.

Unilever és a Bilderberg Csoport

Már utaltunk rá, hogy Joseph Retinger kezdeményezte a Bilderberg tanácskozásokat, de kulcsszerepet játszott a Bilderberg Csoport tevékenységének a létrehozásában Paul Rijkens, az Unilever világcég elnöke is. Ezért célszerű röviden foglalkozni az Unilever szerepével. Ez a cég egyike a világ vezető multinacionális korporációinak, s Európa egyik legnagyobb vállalata. 1950-ben az Unilever igazgatói tanácsában megtalálhatóak voltak a Philipp's cég és a Rotterdam Bank vezetői. Az Unilever egyik sajátossága, hogy kétnemzetiségű, vagyis angol-holland transznacionális cég. Az angol és a holland részesedés 50-50%-ban oszlik meg. Ez a tulajdoni elrendezés nagyon hasznosnak bizonyult a háború idején, mert könnyedén lehetett a vállalati tevékenységet Hollandiából átirányítani az Egyesült Királyságba. A Philipp's cégnek is hasonló tulajdoni szerkezete van. Egyik részének a központja Németországban, a másik pedig Amerikában található. Mindkettő nagy katonai megrendeléseket kapott a háború idején, mindkét oldalról. Az Unilever pénzügyi tanácsadói között van a nagy Wall street-i bank, a Lazard Freres, amely a világ leggazdagabb beruházó bankárdinasztiáinak a pénzügyeit is kezeli.

Az Unilever fő tanácsadója az a David Mitrany volt, aki a Chatham House szakértőjeként is működött. Mitrany kezdte alkalmazni a funkcionalizmus kifejezést, a nemzetek feletti integráció stratégiájával kapcsolatosan. Elképzelései szerint az egyes gazdasági szektorok nemzetköziesítése elengedhetetlen ahhoz, hogy a nemzetek feletti integráció megvalósulhasson és a nemzetállamok kiküszöbölhetőek legyenek. Ezért a II. Világháborút követően az Európai Unió három modellje rajzolódott ki. Az egyik volt a funkcionalista modell, a másik a kormányközi változat, s a harmadik a föderációs megoldás. Az 1960-as években a funkcionalisták az atlanti partnerség jelszavát hangoztatták. Az atlanti társas viszony az Egyesült Államok és Nyugat-Európa integrációját célozta a két térség érdekeinek a szinkronba hozásával.

A kutatók egyetértenek abban, hogy a Retinger és Bernhard herceg által előterjesztett kezdeményezés célja a háttérhatalom európai és amerikai szárnya közötti kapcsolat szorosabbra fűzése volt. Az első tanácskozás résztvevőinek a listáját Retinger, Bernhard herceg és Rijkens állította össze. Csak az európai NATO országok és Svédország képviselőit vették számításba. Az így összehívott csoportba belekerült a belga és az olasz miniszterelnök - Paul van Zeeland és Alcide de Gasperi -, Franciaországból a jobboldali miniszterelnök - Antoine Pinay és a szocialisták vezetője: Guy Mollét. A résztvevők között szerepeltek olyan diplomaták, mint az olasz Pietro Quaroni és a görög Pipinelis. Németországot Rudolf Miller jogász és Otto Wolf von Amerongen nagyiparos, Dániát a külügyminiszter, Angliát pedig a Munkáspárt két vezetője: Denis Healey és Hugh Gaitskell képviselte; a konzervatív párt részéről Robert Boothby; az angol kormány részéről Sir Oliver Franks volt jelen.

Az Atlanti-óceán másik partjáról is igen tekintélyes személyiségeket hívtak meg: George Ball-t, a Lehman Brothers bankház fejét, az amerikai Külügyminisztérium korábbi magas rangú tisztségviselőjét, aki ebben a minőségében az atlanti partnerség egyik kialakítója volt. Később a Trilateriális Bizottságban is vezető szerepet játszott. Ball szorosan együttműködött Jean Monnet-val a Schumann-tervről folytatott tárgyalásokon.

A másik amerikai vendég David Rockefeller, a Chase Manhattan Bank akkori elnöke, a CFR egyik vezetője, az Amerikai Nemzetközi Kereskedelmi Kamara vezetőségi tagja és a Trilateriális Bizottság alapítója volt. David Rockefeller az, akit a háttérhatalom kutatói, többek között Robert Gaylon Ross, a "Who is who?" című munkájában (amely 1995-ben a texasi San Marcos-ban jelent meg) a háttérhatalom quasi-állama legfőbb vezetőjeként jelöl meg.

Meghívást kapott Dean Rusk, aki 1961-től 1969-ig az Egyesült Államok külügyminisztere, korábban - 1952-től 1960-ig - pedig a Rockefeller Alapítvány elnöke volt. Dean Rusk John Foster Dulles-t követte hivatalában. Dulles maga is szoros kapcsolatokat tartott fenn Jean Monnet-val, valamint Dean Achesonnal, aki Truman elnök idején volt a külügyminiszter, s aki a Marshall-terv valódi szerzőjének tekinthető. Az első Bilderberg tanácskozáson, amely 1954 május 29-től 31-ig tartott, összesen 67-en vettek részt. Azóta a tanácskozások résztvevőinek létszáma némiképp növekedett, de az állandó bizottság létszáma változatlan maradt. Joseph Retinger 1960-ban meghalt, és a Bilderberg Csoport titkári tisztjét E.H. van der Beugelvette át, aki korábban a Marshall-terv hollandiai irodáját vezette, később pedig a K.L.M. légitársaság elnöke lett. De még ennél is magasabb rangja az, hogy International Institute for Strategic Studies nevű kutatóintézet, "agytröszt" élére került. Amikor Bernhard herceg lemondásra kényszerült, akkor Lord Home - korábbi brit-miniszterelnök - lett az utóda.

A Bilderberg Csoport, mint már utaltunk rá, állítólag magánemberek privát találkozóit szervezi. A "magán" elnevezés azonban megtévesztő, mert csak annyiban tekinthető a találkozó privátnak, hogy titkos, vagyis nem tartozik a nagyvilágra és a közvélemény nem szerezhet róla tudomást. Amikor politikai vezetők azért gyűlnek össze, hogy vitáik során egyetértésre jussanak fontos kérdésekben a pénzügyi és gazdasági élet vezetőivel, a tömegtájékoztatás irányítóival, akkor ez a tanácskozás valójában nem nevezhető magánszemélyek privát ügyének. A háttérhatalom szolgálatában álló politikatudomány képviselői a pénzoligarchia által finanszírozott lobbikat, nem-kormányzati-szervezeteket egyszerűen a polgárok magánkezdeményezésének, ún. civil szerveződésnek neveznek. S ez azért megtévesztő, mert a "non-govermental-organisation" kifejezés azt jelenti, hogy az adott szerveződést nem az állam tartja el az adókból származó közpénzekből. Ennyiben ezek a szervezetek nem államilag finanszírozott kormányzati szervezetek. De az állampolgárok magán szerveződéseinek sem tekinthetőek, mert az őket finanszírozó pénzoligarchia szolgálatában állnak. Az állampolgároknak azért nincsenek hatékony és valóban független civil szervezetei, mert az állampolgárok nem rendelkeznek az ilyen szervezetek fenntartására és hatékony működtetésére elegendő pénzügyi erőforrással. Ezek az ún. "magán szervezetek" végső soron mindig annak a szolgálatában állnak, aki működésüket finanszírozza. Ami a Bilderberg Csoport találkozóit illeti, még formálisan sem tekinthetők "non-govermental", azaz nem közügyekkel foglalkozó tanácskozásnak. Ezt a megítélést csak alátámasztja az a körülmény, hogy a Bilderberg tanácskozás számos résztvevője hivatalos minőségben vett részt ezeken a tanácskozásokon és számláikat az adott kormány fizette ki. A brit Külügyminisztérium egy parlamenti megkeresésre azt a választ adta, hogy a nemzetközi szervezetekről vezetett nyilvántartásában nem találja semmi nyomát a Bilderberg Csoportnak. Később viszont kiderült, hogy mégis a londoni Külügyminisztérium fedezte a Bilderberg konferenciákon résztvevő brit küldöttek költségeit.

A Bilderberg Csoport tevékenységét elemző Van der Pijl szerint egy nagyhatalmú, titkos, nemzetközi irányítótestület helyett, a Bilderberg Csoport olyan környezetként szolgált, amely kedvezett az euró-atlanti együttműködés erősítése irányába tartó eszmecseréknek. A titkosság pedig azért volt nélkülözhetetlen, hogy lehetővé tegye az eltérések megfogalmazását, s nem azt célozta, hogy a körvonalazódott elképzeléseket távol tartsa a közvéleménytől. Ebben az értelemben a Bilderberg Csoport az atlanti egység megteremtésére irányuló új kezdeményezések kipróbálásának volt a terepe.

Van azonban arra is adat, hogy bizonyos alkalmakkor a Bilderberg Csoport a tényleges hatalmat gyakorolta. Egy német küldött, aki részt vett 1974-ben azon a tanácskozáson, amelyre az Edmond de Rotschild hotelban, Franciaországban hat hónappal az arab-izraeli háború után került sor, kijelentette: "Fél tucat nagy tudású embernek sikerült újra működőképessé tennie a világ pénzügyi rendszerét, (miután az OPEC megnégyszerezte a kőolaj árát), és ismét fontossá vált személyi kapcsolataink hálózatának szorosra fűzése. Ellen kellett állnunk az intézményesülésnek, a bonyolult bürokratikus eljárásoknak, új eljárások és bizottságok létrehozásának. Pozícióba kellett helyeznünk azokat a hivatalos testületeket, amelyek ratifikálják mindazt, amit már előre közösen előkészítettünk."

A Bilderberg Csoport és a kőolaj árának felrobbantása

Érdemes közelebbről megismerkedni a kőolaj-árrobbanás - pontosabban árrobbantás - előzményeivel. Csak 1973 októberében vált világossá, hogy a globális főhatalmat gyakorló nemzetközi pénzügyi közösség milyen célokat követett, amikor azt ajánlotta Nixon amerikai elnöknek, hogy szüntesse meg a dollár és az arany kapcsolatát, azaz a dollár legyen a Federal Reserve elnevezésű magánkartell által kibocsátott teljesen fedezetlen papírpénz. Az aranyalap megszüntetése a City of London-ban és a New york-i Wall Streeten működő pénzügyi központok alaposan átgondolt, közös stratégiai lépése volt. Nixon döntését követően a nemzetközi pénzügyi közösség szakértői olyan terven dolgoztak, amely a fedezetlen papírpénzzé vált dollárt, mint világpénzt, ismét megszilárdítja. A dollárnak a II. Világháborút követő első igazán nagy meggyengülése felforrósította a hangulatot. 1973. májusában a világ pénzügyi és politikai vezetőiből álló csoport - 84 tekintélyes személyiség - találkozóra gyűlt össze egy Stockholm közelében lévő kis szigeten, amelyet Saltsjöbaden-nek hívnak. Ez a sziget a híres svéd bankárdinasztia, a Wallenberg család tulajdona. Részt vett a tanácskozáson a Bernhard herceg által irányítottBilderberg Csoport. Az egyik amerikai küldött ismertette azt a forgatókönyvet, amelynek értelmében az OPEC, vagyis a Kőolaj Exportáló Országok Szervezete, majd a négyszeresére fogja emelni a kőolaj árát. A Bilderberg Csoport saltsjöbaden-i tanácskozását nem azért hívták össze, hogy ezt a 400%-os áremelés megakadályozzák. Ellenkezőleg, a résztvevő tekintélyes politikusok és pénzemberek a kőolaj-áremelés által kiváltott sokk következményeire készültek fel. Megvitatták azt a tervet, hogy a várható hatalmas mennyiségű olajdollárt miként lehet a legcélszerűbb módon fogadni és befektetni. Henry Kissinger, aki ebben az időben az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt, előadásában a "Petrodollar-Recycling", azaz a felemelt olajárból befolyó dollár milliárdok visszaáramoltatásáról beszélt.

A résztvevők között ott volt Robert O. Anderson, az Atlantic Richfield olajvállalat egyik vezetője; Lord Greenhill, a British Petroleum felügyelőbizottságának elnöke; Sir Erich Roll, a S.G. Warburg bankház egyik vezetője, az EURO-kötvények egyik megalkotója; ott volt továbbáGeorge Ball, a Lehman Brothers beruházási bankház képviseletében. Jelen volt David Rockefeller, a New york-i Chase Manhattan Bank vezetője; valamint Zbigniew Brzezinski, aki később Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója lett, de már ekkor ő állt a megszerveződött Trilateriális Bizottság élén. Olaszországot Gianni Agnelli, Németországot pedig Otto Wolf von Amerongen képviselte. Amerikai részről azonban Kissinger játszotta a főszerepet. 1973. májusában Saltsjöbaden-ben a Bilderberg Csoport óriási csapást mért az értékelőállító reálgazdaságra, és a gazdasági növekedésre. A legfőbb cél az volt, hogy a pénzrendszert a magántulajdonaként irányító nemzetközi pénzügyi közösség hatalmi elsőségét megszilárdítsa, mert ennek a hatalmát megingatta a dollár 100%-os fedezetlen papírpénzzé való átalakítása. A nemesfém fedezet megszüntetése lehetővé tette a FED tulajdonosai számára a dollár korlátlan mennyiségben történő előállítását, s így kedvezett a nemzetközi pénzpiacokon folyó spekulációs tranzakcióknak, ugyanakkor azzal a hátránnyal járt, hogy meggyengült a dollár, mint világvaluta.

Ezért a nemzetközi pénzügyi közösség olyan tervet dolgozott ki, amely nemcsak biztosítja a dollár feletti ellenőrzését, de egyben szavatolja azt is, hogy változatlanul ez a fedezetlen papírpénz legyen az elsőrendű világvaluta. E célból nyúltak az "olajfegyverhez". Tervük mai szemmel nézve igen egyszerű volt. Egy globális olajembargónak világszinten drasztikusan csökkentenie kell a kőolajellátást. A hiány következtében a kőolaj világpiaci ára drámaian emelkedni fog. Mivel az amerikai olajvállalatok 1945 óta szilárdan kezükben tartották a világpiacot, ezért az volt a gyakorlat, hogy a kőolajért a nemzetközi kereskedelemben csak dollárral lehetett fizetni. Ha a kőolaj ára a négyszeresére emelkedik, akkor ez rendkívül meg fogja növelni a dollár, mint világpénz utáni keresletet. A nagyarányú kereslet viszont meg fogja szilárdítani ennek a megingott - fedezetlen papírpénzé vált - valutának az értékét. Miután pedig a dollár előállítása nem függ a fedezetül rendelkezésre álló arany mennyiségétől, ezért azok, akik a Federal Reserve System-et a saját tulajdonukként birtokolják, korlátlan mennyiségben tudnak dollárt előállítani s most már globálisan forgalomba hozni.

A világtörténelemben eddig még soha nem fordult elő, hogy emberek egy szűk csoportja ilyen mélyrehatóan avatkozhatott be a világgazdaságba és az emberiség egészének az életébe. A londoni és New York-i központú nemzetközi pénzügyi közösség most megtehette, hogy saját gazdasága és hatalma megszilárdítása érdekében bevesse az olajfegyvert. A Bilderberg Csoport 1973. májusában meghozott döntésének a végrehajtásáért nagyrészt Kissinger volt a felelős, aki azért, hogy feladatát hatékonyabban tudja elvégezni - a háttérhatalom akaratából - 1973 szeptemberében az Egyesült Államok külügyminisztere lett. Ekkor egyszemélyben látta el a nemzetbiztonsági főtanácsadó és a külügyminiszter tisztségét. 1973. október 6-án, amikor Izraelben a Yom-Kippur-t, az Engesztelés Napját ünnepelték, egyiptomi és szíriai támadás indult a zsidó állam ellen. Az állandóan bíráló tömegtájékoztatási médiumok arról tájékoztattak, hogy ez az ún. Yom-Kippur háború számos szerencsétlen hiba és téves számítás következménye volt, illetve azért robbant ki, mert egyes arab országok katonailag összeesküdtek Izrael ellen. Az októberi háborúhoz vezető események azonban a Londonban, New Yorkban és Washingtonban kidolgozott, Saltsjöbaden-ben pedig jóváhagyott stratégiára vezethetők vissza. Fontos szerepet játszottak azok a titkos diplomáciai műveletek, amelyeknek a szálait Henry Kissinger tartotta kézben.

Kissinger különlegesen meghitt viszonyt tartott fenn Izrael washingtoni nagykövetével Schimca Dinitz-cel, akinek döntő befolyása volt az izraeli külpolitikára. De Kissinger az egyiptomi és a szíriai kormánnyal is szoros kapcsolatban állt. Az amerikai külügyminiszter és nemzetbiztonsági tanácsadó fő módszere ebben az időben az ún. "inga-diplomácia" volt. S ezzel elérte, hogy a másik részéről érkező válaszokat mindkét oldalon a megfelelő módon értékeljék és magyarázzák. Így Kissingernek sikerült elérnie, hogy a saltsjöbaden-i döntést átültesse a gyakorlatba, kitörjön a háború, s nyomában életbe léptessék a Bilderberg Csoport által elhatározott olajembargót. Nemzetbiztonsági tanácsadóként Kissinger rendszeresen megkapta az amerikai titkosszolgálatok jelentéseit a szembenálló felek mozgósításairól, valamint a támadó erők felvonulásáról. Kissinger hozzájutott ezekhez az információkhoz az arab kormányzati forrásokból is. Az arab kormányok figyelmeztetni akarták az Egyesült Államokat a növekvő háborús veszélyre. Hogy a Fehér Házba befutott értesülésekből végül is mit továbbítottak Tel-Aviv-ba, vagy az arab kormányokhoz, azt egyedül Kissinger döntötte el, aki ebben az időben a titkosszolgálatok felett is gyakorolta a teljhatalmú ellenőrzést. Kissinger "inga-diplomáciájának" forgatókönyvét Washingtonban írták, s ez pontosan követte azt az irányvonalat, amit viszont alig hat hónappal korábban a saltsjöbaden-i Bilderberg tanácskozáson fektettek le. Az olajembargóért természetesen az olajtermelő arab országoké lett a felelősség, a benzinhiányért és a drágulásért "a gonosz arab sejkeknek" kellett vállalniuk a nép haragját. A szálakat a háttérből húzogatók rejtve maradtak ezúttal is, és a politikai élet látható világában eljátszották a megkárosítottak szerepét.

Az olajár-emelkedés fokozatosan ment végbe. Az olajembargó következtében először 70%-kal emelkedett a nyersolaj ára, de a következő menetben már elérte az áremelkedés a 400%-os szintet, vagyis pontosan azt a négyszeres világpiaci árat, amit a Bilderberg Csoport Saltsjöbaden-ben elhatározott. Hogy miért éppen négyszeresére kellett az olajárat fölemelni, annak egyik oka az volt, hogy az angol-amerikai olajmultik több százmillió dollárt fektettek be az északi-tengeri olaj kitermelésébe, s ez a vállalkozásuk veszteséges lett volna, ha az olajár megmarad a korábbi szinten vagy nem emelkedik a négyszeresére. 1973. október 16-án az OPEC országok bécsi találkozóján a hordónkénti olajár 3 dollár 1 centről 5 dollár 15 centre emelkedett. Ugyanezen a napon bejelentették az olajembargót az Egyesült Államokkal és Hollandiával szemben. Hollandia azért játszott kulcsszerepet, mert ennek az országnak a kikötőin keresztül érkezett az olaj az európai kontinensre. Az embargó bejelentésére ürügyül azt hozták fel, hogy ez a két ország a Yom-Kippur háborúban Izraelt támogatta. Másnap Szaúd-Arábia, Kuvait, Irak, Líbia, Abu-Dhabi, Katar és Algéria elhatározta, hogy termelését a szeptemberi szinthez képest további 5%-kal csökkenti. Minden soron következő hónapban további 5%-kal kívánták mérsékelni a kitermelést, egészen addig az időpontig, amíg Izrael nem vonul vissza valamennyi 1967-ben megszállt arab területről. Ebben a kritikus időben kezdett kibontakozni a Watergate-botrány, amely megbénította Nixon elnököt, s így gyakorlatilag a Fehér Ház és a kormány irányítása átkerült Kissinger hatáskörébe. Miközben tehát a saltsjöbaden-i döntést pontról pontra végrehajtották, a világ legfontosabb hatalmának élén ténylegesen az a Kissinger állt, aki a Bilderberg Csoport tagjaként előterjesztette a petrodollár milliárdok befektetésére vonatkozó elképzeléseket.

A nemzetközi pénzügyi közösség azt is elérte, hogy más valutáért, azaz német márkáért, francia frankért, japán jenért ne lehessen kőolajat vásárolni, hanem kizárólag a tulajdonában lévő Federal Reserve System által előállított fedezetlen papírpénzért, a FED-dollárért. A Federal Reserve, amely az Egyesült Államok központi bankjának szerepét látja el 100%-ig magántulajdonban áll, s 8 magánbank kartelljének tekinthető. Már utaltunk rá: ez a nagyhatalmú magánkartell az aranyalap megszűntetésével ahhoz a lehetőséghez jutott, hogy korlátlan mennyiségben állítson elő olyan pénzt, FED-dollárt, amely egyben a legfontosabb deviza is. Amikor a petrodollárok milliárdjai kezdtek befolyni a nemzetközi pénzoligarchia bankjaiba, a sürgető feladat ezeknek a pénzeknek a kihelyezése volt. Ezért ebben az időszakban - 1973 és 1979 között - rendkívül könnyű volt viszonylag alacsony kamatozású - 5-6%-os kamattal - dollárhitelekhez jutni. Amikor a pénzoligarchia sikeresen végrehajtotta fedezetlen dollárjának "olajalapra" helyezését és kölcsön formájában való szétterítését, akkor a kamatláb felemelése került napirendre. Először 1979 nyarán a nemzetközi pénzvilág londoni központjában emelték a háromszorosára a LIBOR-t (London Interbanking Offered Rate, a londoni bankközi kamatlábat) s lett 6% helyett 18%-os a kamatláb, majd ugyanezen év decemberében a Federal Reserve akkori elnöke, Paul Volcker, emelte ugyancsak a háromszorosára a központi banki alapkamatot. Ez azt jelentette, hogy a hitelt felvevő országok adóssága egy csapásra a háromszorosára emelkedett az adósságszolgálati terhek viselése, a kamatfizetés és a törlesztés szempontjából. Ami Magyarországot illeti: a nemzetközi pénzvilág szinte ránk kényszerített 1 milliárd dollár kölcsönt, felesleges petro-dollárjaiból. Amikor aztán 1979-ben háromszorosára emelkedett a kamatláb, Magyarország már csak úgy tudta törleszteni adósságait, hogy újabb és újabb hiteleket vett föl a kamatok törlesztésére. Az így felvett milliárdok nem is érkeztek az országba, hanem a kölcsönző pénzintézeteknél maradtak. A magyar társadalom 1989-ig megfizetett a nemzetközi pénzvilágnak az 1 milliárd dollár kölcsönért 11 milliárd dollár kamatot, s az adóssága mégis a nulláról 20 milliárd dollárra növekedett 1989-ig.

A Bilderberg Csoport és az Európai Közösség

Visszatérve a háttérhatalom által irányított történelemhez, 1957. március 25-én írták alá az olasz fővárosban a Római Szerződést, amely létrehozta a Közös Piacot. Ez később Európai Gazdasági Közösségé alakult. Ennek az elődje az Európai Szén- és Acélközösség volt, amely viszont a Schuman-terven alapult. Ha egybevetjük az időpontokat, akkor azt látjuk, hogy az európai integrálódási folyamat csomópontjai időben egybeesnek az első öt Bilderberg konferenciával. Az első, mint már említettük, a hollandiai Oosterbeek-ben volt 1954. májusában. A következő a franciaországi Barbisonban, 1955. márciusában. A harmadik a bajorországi Garmisch-ban; a negyedik pedig a dániai Fredensborgban 1956-ban. Az ötödik Bilderberg tanácskozásra az Egyesült Államok Georgia államában fekvő St. Simon's Island-on került sor. A háttérhatalom e titkos tanácskozásainak döntő szerepe volt abban, hogy fokról fokra leküzdjék az integrációval szembeni ellenállást és közömbösítsék az Európai Védelmi Közösség 1954-es kudarcát, valamint azt a sokkhatást, amelyet az 1956-os magyar forradalom szovjet részről történő durva elnyomása és a szuezi angol-francia-izraeli beavatkozás gyakorolt a nyugati világra.

Az európai egyesítési terv szerves részét képezte egyfajta protekcionizmus, de ezt is sikerült a háttérhatalomnak leküzdenie és alárendelnie az amerikai liberalizáció hegemóniájának. Ebben fontos szerepet játszottak a Bilderberg tanácskozáson részt vevő amerikai küldöttek. Jean Monnet, aki 1978-ban megjelent emlékirataiban sem Retingerről, sem a Bilderberg Csoportról nem tesz említést, nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy mindkettőnek milyen fontos szerepe volt abban, hogy az ő programja megvalósításra kerülhetett. Monnet mindenekelőtt nemzetközi pénzember volt, s kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett az Atlanti-óceán mindkét partján. Közeli barátjának mondhatta az amerikai hatalmi struktúra minden kulcsfiguráját, de kapcsolatainak központjában a Lazard Freres és a Goldmann Sachs beruházási bankházak vonzásába tartozó pénzemberek tartoztak. Monnet jobbkeze Pierre Uri, a Lehman Brothers európai igazgatója volt. Amikor Monnet lemondott az Európai Szén- és Acélközösség irányításáról, hogy átvegye az Akcióbizottság az Európai Egyesült Államokért nevű testület vezetését (1955-ben), akkor munkatársa Max Kohnstamm lett a helyettese, aki korábban a holland királynő titkára volt. Kohnstamm később a Trilaterális Bizottság végrehajtó bizottságába is bekerült. A Bilderberg Csoporthoz tartozott két fontos francia politikus,Guy Mollet és Antoine Pinay is.

Egy ilyen írás keretében természetesen nem vállalkozhatunk minden személyi kapcsolat és összefüggés bemutatására, de erre nincs is szükség. Csupán azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a titkos és politikai felelősséggel nem tartozó szervezetek és kapcsolatrendszerek milyen fontos szerepet játszottak az európai integrálódási folyamat egészében, az ezt irányító gazdasági és politikai elit életében. Az egyik ilyen alig ismert csoport az Európai Nagyiparosok Kerekasztala, amelyről jóformán alig jelent meg tudósítás a nemzetközi sajtóban, pedig ez a kislétszámú szervezet érvényesítette a legnagyobb és leghatalmasabb multinacionális korporációk érdekeit. Ez a csoport döntő szerepet játszott abban, hogy Jacques Delors az 1980-as évek közepén azEurópai Bizottság élére kerülhetett. Delors 1984. őszén Brüsszelben találkozott egy sor magas rangú tisztségviselővel és nagyiparossal, akiket Max Kohnstamm hívott meg tanácskozásra. Monnet 1979-ben bekövetkezett halála után belső munkatársa, Kohnstamm vált az európai integráció ügyének fő gyámolítójává. Kohnstamm azt tanácsolta Delors-nak, hogy a belső piac létrehozásának adjon elsőbbséget, s olyan menetrendet dolgozzon ki e cél elérésére, amely átível két hivatali időszakot. A európai nagyiparosoknak ez a kerekasztala (European Round-table of Industrialists - ERT) biztosítja a szervezeti folyamatosságot az ötvenes évek és napjaink időszaka között. Az ERT tagjai közt megtalálhatóak a nagy nemzetközi vállalatok legfelsőbb vezetői. A pénzügyi és gazdasági életnek ezek a képviselői olyan befolyásosak, hogy több kutató is állítja: döntéseiket az Európai Bizottság engedelmesen végrehajtja. Így például az ERT tagjai döntöttek azokról a nagyszabású tervekről, amelyek kezdeményezték a La Manche Csatorna alatti alagút megépítését. Az ERT tagjaihoz tartozik Dekker a Philips-től, Agnelli a Fiattól, Gyllenhammer a Volvo-tól és Denys Henderson az ICI-től.

A háttérhatalom működésének az elemzését rendkívül megnehezíti az, hogy az elmúlt két évtizedben a kutatók kevés empirikus bizonyítékkal és kellően bizonyított ténnyel rendelkeztek e hatalom szervezeti felépítéséről és működéséről. Az empirikus kutatásnak ez a gyengesége lehetővé teszi, hogy a kutatók állításait egyszerű címkézéssel "összeesküvési" elméletnek minősítsék és érdemi elemzés nélkül félretolják. A hatalomról általánosságban - elvont módon - viszonylag könnyen lehet vitázni, mert a vita résztvevőinek nem kell cáfolhatatlan bizonyítékokkal alátámasztaniuk állításaikat. A hatalomról való véleményalkotáshoz gyakran a feltételezések és spekulációk is elegendőnek látszanak. Különösen ez a helyzet akkor, ha egy olyan szigorúan titkolódzó testületnek a tevékenységét kell felmérni, mint amilyen a Bilderberg Csoport. Az I. Világháborút követően például nagy vita folyt arról, hogy kik között zajlott a nagy világégés. Az egyik álláspont szerint a háború az államok között folyt, de a kapitalizmuson belüli versengés nem szükségszerűen esik egybe egyes államok területeivel, különösen akkor nem, ha transznacionális - államok feletti - korporációk dominálják a gazdasági életet. Ha pedig ez így van, akkor ma is lehetséges, hogy az igazi konfliktus nem az Egyesült Államok és Nyugat-Európa között van, hanem az Egyesült Államokon és az Európai Unión belül.

Egy másik lehetséges felosztás szerint a konfliktus egyrészt az Egyesült Államok és Nyugat-Európa, másrészt a kívül maradt államok között húzódik. Lenin és követői az I. Világháborút imperialisták közti ellentétekre vezették vissza. Ez az elmélet azonban pontosan arra nem adott magyarázatot, hogy mi a helyzet a nemzetközi vállalatbirodalmakkal, amelyek átlépnek az államok határain.

Kautsky az ultra-imperializmus fogalmát vezette be. Abból a feltevésből indult ki, hogy az egymással versengő kapitalista érdekek bizonyos körülmények között egyesülhetnek egy viszonylag egységes és hegemón blokká. A globális szintű egységesülés elgondolása - a homogén globalizáció - ma irreálisnak tűnik az iszlám világ és Kína kulturális, gazdasági és katonai különállása miatt. Egyes szerzők szerint viszont éppen a kamatkapitalista hegemón blokk kialakulása az az újdonság, amit az elmúlt ötven év során sikerült elérni a világ Egyesült Államok által - pontosabban a nemzetközi pénzügyi közösség által - dominált részében.

Kik érdekeltek a Bilderberg Csoport kutatásában?

A Bilderberg Csoport tevékenységére vonatkozó első kutatások feltárták ennek a testületnek a fontos szerepét az euró-atlanti kapitalizmus hatalmi struktúrájában. Az első kutatók csaknem kivétel nélkül marxisták és baloldali beállítottságú tudósok voltak az Egyesült Államokban. Ma az a helyzet, hogy a háttérhatalom szervezeti rendszerének és működésének a kutatását csaknem teljesen átvette az Egyesült Államokban a kutatóknak az a csoportja, akiknek a tagjait a hivatalos tudományosság jobboldalinak vagy szélsőségesnek minősíti. Ezek a "szélsőségesnek" minősített kutatók, például Anthony Sutton, Lyndon La Rouche, Spool, G. Edward Griffin, Gary Allen, Jim Marrs és mások bár sokat feltártak e háttérhatalom működéséről, mégis adósak e bonyolult jelenség kemény bizonyítékokra támaszkodó elemzésével. Ha egy főáramlathoz tartozó történész belekezd e kérdésnek a kutatásába, szembe kell néznie a mellőzéssel és esetleg állása elvesztésével. Azt, hogy a baloldal ma már nagyrészt mellőzi a háttérhatalom kutatását csak azzal a hipotézissel magyarázhatjuk, hogy a baloldal is kötődik a háttérhatalomhoz, és ez a kötődése akadályozza abban, hogy a háttérhatalom számára kellemetlen tényeket feltárja.

Diszkréció, bizalom és titoktartás

Már utaltunk rá, hogy ezzel a három kulcsszóval lehet jellemezni a Bilderberg Csoportban tömörült elit tevékenységét. Immáron közel ötven éve a politikusok, a pénzemberek és a világcégek kiemelkedő vezetői magántalálkozókon vitatják meg a világ ügyeit és erről érdemben nem tájékoztatják a kívülállókat. A találkozók előtt és után nem tartanak sajtóértekezletet, nem tesznek közzé a megvitatott témákat érdemben ismertető sajtóközleményeket. Ezért az Európai Parlament, mint láttuk, felszólította az Európai Unió kormányának a szerepét betöltő Európai Bizottságot, hogy ismerje el: titokban elkötelezte magát a Bilderberg Csoportnak, amelynek az ajánlásait kötelező utasításként végrehajtja. Már többször említettük, hogy a Bilderberg Csoport tevékenységét a Bilderberg Steering Commitee (Irányító Bizottság) szervezi meg. A Steering Commitee az, amelyik kiválasztja és meghívja a tanácskozás résztvevőit, valamint eldönti, hogy milyen kérdések kerüljenek a legnagyobb titoktartás mellett megvitatásra. A Bilderberg Csoport tevékenységének bírálói a világközvélemény megvetésének és lenézésének tekintik ezt a fajta eljárást. Mások hangsúlyozzák, hogy egy politikai felelősséggel nem tartozó magáncsoport, amely vezető beosztású törvényhozókból, kormánytagokból, európai uniós főmegbízottakból, amerikai szenátorokból, bankelnökökből, pénzmágnásokból, világcégek irányítóiból áll, határozza meg titokban a világ népeinek a jövőjét és írja elő a megválasztott és politikai felelősséggel tartozó kormányoknak, hogy milyen döntéseket hozzanak. Ma már ismert tény, hogy az elmúlt évtizedekben a végső döntéseket a legfontosabb politikai, pénzügyi és gazdasági kérdésekben ez a testület hozta, illetve hagyta jóvá.

A Bilderberg Csoport tagjai, ha nekik szegezik a kérdést elismerik, hogy nem érdekli őket a közvélemény és a titoktartás mindennél fontosabb a számukra. A tanácskozásról készült rövid és semmitmondó jegyzőkönyvek nem tartalmazzák a vitában résztvevők neveit s csupán nemzeti hovatartozásukat jelölik meg. A vitaindítókat tartó előadók neveit azonban a belső használatú iratokon feltűntetik. Már a legelső Bilderberg tanácskozáson készült egy szigorúan bizalmas jegyzőkönyv, amelyben ez olvasható: "Mindezideig nem szenteltek kellő figyelmet a nemzetközi feladatok hosszútávú megtervezésének, amely messzebb menne, mint a nap-nap utáni válságok kezelése. Ha megérik az idő, akkor a világ ügyeire vonatkozó elképzeléseinket a közvélemény elő fogjuk tárni." Ezt az idézetet Robert Eringer, "The Global Manipulators - The Bilderberg Group / The Trilateral Commission" (A világ manipulátorai - A Bilderberg Csoport és a Trilateriális Bizottság) című, 1980-ban megjelent könyvéből vettük. Ez egyike azoknak a kellően dokumentált írásoknak, amelyek bizonyítják, hogy a Bilderberg Csoport kezdettől fogva az Egyesült Európa létrehozását tekintette egyik fő feladatának. Ma azok a kutatók is, akik lenézően beszélnek az ún. összeesküvési elmélet híveiről, elismerik, hogy ezen elmélet híveinek sikerült számos - immáron tényekkel is alátámasztott - információt összegyűjteniük a szigorúan titokban tartott Bilderberg tanácskozásokról.

1999-ben a portugáliai Sintrá-ban megtartott Bilderberg tanácskozáson 111 befolyásos személy vett részt és vitatta meg a koszovói kérdést; az Egyesült Államok belső helyzetét; a genetika legújabb felfedezéseinek a következményeit; a nemzetközi pénzrendszer újjászervezését; a legutóbbi világgazdasági események gazdasági és politikai következményeit; a NATO jövőjét; az információs technika és a gazdaság összefüggéseit; Oroszország külpolitikai helyzetét; az Európában kormányra került "rózsaszín" szocdemek tevékenységét és több más aktuális kérdést. A Bilderberg tanácskozások történetében először fordult elő, hogy kellő mennyiségű információ szivárgott ki, s a közvélemény némi betekintést nyerhetett a világ urainak titkos tanácskozásaiba. Ennek eredményeként az érdeklődők most már elolvashatnak több mint hatvan idézetet az interneten a Bilderberg tanácskozáson résztvevők gondolataiból. A tanácskozás elnöke, Henry Kissinger, a balkáni helyzettel kapcsolatban kijelentette, hogy "a NATO abba a veszélyes helyzetbe került, hogy helyettesítenie kell az egykori ottomán birodalmat és a Habsburg birodalmat egy sor állandó protektorátus esetében." A tanácskozás irányát megadó vitaindítókat Richards C. Holbrooke - az Egyesült Államok akkori ENSZ-nagykövete, James D. Wolfenshon - a Világbank elnöke, Stanley Fisher - a Nemzetközi Valutaalap elnöke, Bill Richardson - akkori amerikai energiaügyi miniszter, Kenneth Clarke - a brit Alsóház tagja és Peter Mandelshon - a brit miniszterelnök közeli munkatársa, valamint több szenátor, Carl Bildt - korábbi svéd miniszterelnök és több nagy korporáció vezetője tartotta. A kicsempézett titkos jegyzőkönyvekben számos részlet meg van jelölve, hogy "nem szabad idézni vagy rájuk hivatkozni"; ilyen volt például az, amelyik a csecsen kérdéssel foglalkozik, illetve az, amelyik Jugoszlávia jövőjével. Több újságíró is állítja, de mi eddig erre nem találtunk bizonyítékot, hogy a NATO jugoszláviai beavatkozására vonatkozó döntést is eredetileg a Bilderberg Csoport hozta volna meg.

A sintrai Penha Longa Parkhotelben jelen volt a görög külügyminiszter-helyettes, Beatrix holland királynő és a holland védelmi miniszter, ott volt David Oddson - izlandi kormányfő, valamint a portugál kormány és törvényhozás több vezető képviselője. Svédországot az ipari miniszter, Clinton amerikai elnököt pedig személyi tanácsadója - Vernon E. Jordan képviselte. Részt vett a találkozón David Rockefeller is, akit a háttérhatalom kutatói eme transznacionális hálózat legfőbb vezetőjének tekintenek. Ausztriából a korábbi kancellár - Franz Vranitzky, a frankfurti Európai Központi Banktól pedigOtmar Issing és Tommaso Padoa-Schioppa érkezett. Az Európai Unió kormányának szerepét betöltő Bizottságtól pedig Erki Liikannen és Maio Monti volt jelen. Az Európai Unió 27 tagú bizottságától 1998 és 1999-ben 7 főmegbízott vett részt egy vagy két Bilderberg találkozón. A Bilderberg Csoportot irányító állandó testületnek pedig tagja Romano Prodi, az EU Bizottság elnöke (az Európai Unió kormányának az elnöke), valamint FritzBolkenstein, Pedro Solbes Mira, Günter Verheugen és Antonio Vittorino. Részt vett a sintrai tanácskozáson Ritt Bjerregaard dán szociáldemokrata politikus, aki korábban Dániát képviselte az Európai Unió Bizottságában.

A Bilderberg tanácskozások bírálói elfogadhatatlannak tartják, hogy amikor az Európai Bizottság tevékenységét illetően a nyíltságot és áttekinthetőséget hangsúlyozzák, a Bizottság tagjai - akik az Európai Unió minisztereinek számítanak - részt vesznek ezeken a Bilderberg találkozókon, ahol nemcsak a résztvevők személyi biztonságát védik, de ahol a megvitatásra kerülő kérdések titokban tartása felett is a vendéglátó állam egész biztonsági apparátusa őrködik. Ezek a tanácskozások egyértelműen politikai jelentőségűek és a megvitatott témák az Európai Unió lakosságát közelről érintik. Ennek ellenére a tanácskozáson résztvevő brüsszeli bizottsági tagok nem tájékoztatják az őket megválasztó, delegáló uniós polgárokat arról, hogy miről volt szó, s milyen kérdésekben jutottak egyetértésre. E bírálatok arra kényszerítették az Unió brüsszeli kormányának tagjait, hogy ismerjék el: függő viszonyban vannak a Bilderberg Csoporttal s, hogy annak álláspontját a saját döntéseikben figyelembe veszik.

A Bilderberg tanácskozások védelmezői azt hangsúlyozzák, hogy pozitívnak tekinthető, ha sok befolyásos, nagyhatalmú nemzetközi személyiség rendszeresen találkozik, hogy megvitassa korunk legfontosabb kérdéseit. De még a védelmezők is elismerik, hogy az a fajta rendkívül szigorú titoktartás, amely ezeket a tanácskozásokat körül veszi, semmivel nem indokolható és ellentmond a demokrácia alapelveinek. Ugyanis egy ilyen önjelölt csoport megkerüli a demokratikusan megválasztott, és politikai felelősséggel tartozó testületeket, s ezzel valójában aláássa a demokráciába vetett bizalmat. Már említettük, hogy mind Bill Clinton, mind Tony Blair részt vett korábbi Bilderberg tanácskozásokon, s Henry Kissinger pedig csaknem az összesen, amióta ez a titkos csoport létrejött. Már 1977-ben a londoni Times a gazdagok klikkjének nevezte a Bilderberg Csoportot, amelyben a gazdaságilag és politikailag leghatalmasabb és legbefolyásosabb nyugati személyiségek titokban megtervezik azokat az eseményeket, amelyek aztán "egészen véletlenül" be is következnek. A Financial Times pedig ironikusan állapította meg, hogy ha nem összeesküvők egyfajta csoportja, akkor a Bilderberg elit úgy tevékenykedik, mintha egy összeesküvő csoport jó utánzata lenne.

E bíráló vélemények elvezettek ahhoz, hogy az Európai Unió egyik tagja a Zöld párthoz tartozó Patricia MacKenna 2000. március 30-án kérdést intézett az Európai Bizottsághoz, Solbes Mira brüsszeli főmegbízott ügyében. Az interpelláló szerint: Solbes Mira főmegbízott nem csak az Európai Bizottság, de a Trilateriális Bizottság irányító testületének is a tagja. A nyíltság és a függetlenség követelményeivel nem összeegyeztethető, hogy az Európai Unió kormányának egy tagja ilyen konzervatív, magán természetű politikai csoport tevékenységében is részt vegyen. A képviselőnő azt kívánta elérni, hogy az Európai Bizottság tiltsa meg tagjainak, hogy ilyen titkos magántalálkozókon vegyenek részt a brüsszeli Bizottság tagjai. Végül azt is tudni akarta a képviselőnő, hogy az ilyen tanácskozásokon való részvételnek a költségeit közpénzekből viselik-e?

A legkülönbözőbb irányzathoz tartozó kutatók egybehangzó véleménye szerint a Bilderberg tanácskozásokra csak olyan politikusokat hívnak meg, akiknek a háttérhatalom iránti lojalitásához nem fér kétség. A Bilderberg tanácskozások célja szorosra fűzni Európa és Észak-Amerika hasonlóan gondolkodó, befolyásos elitjeinek tevékenységét, hogy a világállam és a világkormányzat létrehozása érdekében minél hatékonyabban lehessen felhasználni a nemzetközi pénzrendszert, a hitelezést és a kamatszabályozást. A szépen hangzó cél természetesen az örök béke és jólét létrehozása a Földön a globális társadalom kialakításával. Ehhez világkormányra van szükség, az egyes nemzeti közösségek és kultúrák belső átalakítására; a család, a házasság, a közösségi élet, a munka, a hazához való viszony újraszabályozására, méghozzá olyan szocializáció keretében, amely lehetővé teszi a kétpólusú társadalom létrehozását. Kétpólusú az a társadalom, amelyben a hatalom a pénzoligarchia és az őt kiszolgáló politikai elit kezében van, s mindenki más: vagy tőle függő bérből és fizetésből élő alkalmazott, vagy segélyezésre szoruló eltartott. A két pólus egyike tehát a hatalmi elit, míg a másik póluson található mindenki más, aki a hatalmi elittől függ. E cél érdekében fel kell számolni a független anyagi bázissal rendelkező, s ezért önálló akaratképzésre képes középosztályt. Nemzetközi szinten ez az önálló érdekérvényesítésre képes szuverén nemzetállamoknak az átalakítását és felszámolását jelenti. A cél az, hogy a központosított globális unió olyan gazdasági régiókkal álljon szemben, amelyeknek nincs szuverenitásuk, és ezért nem tudnak ellenállni sem pénzügyileg, sem gazdaságilag, sem politikailag, sem katonailag a világkormányzat központosított hatalmának. Ebben az államban már méreteinél fogva sem érvényesülhet az alulról jövő demokratikus ellenőrzés. Ennek irányító politikai elitjét a háttérhatalom birtokosa - a nemzetközi pénzügyi közösség - választja ki, és helyezi pozícióba. A szuverenitás és hatalom nélküli nemzetállam maradványok pedig kulturális közösségekké alakulnak át, amelyek autonómiával rendelkeznek és gondoskodnak az adott nemzeti közösség önigazgatásáról.

A "Pinay Kör"

Talán még az erősen titkolódzó Bilderberg Csoportnál is rejtőzködőbb a "Pinay Cercle", amelyet egy atlanticista, jobboldali szervezetnek tartanak, s amely nyugalmazott hírszerzőkből, katonatisztekből és politikusokból áll, akik azért szövetkeztek, hogy megfelelő kormányzati változásokat érjenek el. A Bilderberg Csoport tevékenységének időszaka, amelybe az 1970-es évek is beletartoznak, a politikai feszültségek, a katonai államcsínyekről való folyamatos híresztelések korszaka volt a nyugati demokráciákban. Ebben az időszakban a brit kormány élén Harold Wilson állt, a svéd miniszterelnökOlof Palme, az Egyesült Államok elnöke Jimmy Carter, Franciaországé pedig Francois Mitterand volt. Ebben az időben derült fény az olaszországi "Propaganda Duó" és az amerikai CIA szerteágazó titkos tevékenységére. Az 1980-as évek már a destabilizáció nemzetközileg koordinált végrehajtásának az időszakát jelentik. Ebben már vezető szerepet játszott a brit kormány élén Margaret Thatcher, a "Vaslady" és az a Ronald Reagan, aki amerikai elnökként felvállalta a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés programját, amelyet a "csillagok háborújának" becéztek. Ez a két évtized egyben a kvázi-hivatalos titkos csoportok terjedésének az időszaka, amelyek globális méretekben hajtottak végre propaganda és más titkos tevékenységet. Ezen árnyékban meghúzódó szervezetek közé tartozott a "Pinay Cercle" (Pinay Kör), amit Antoine Pinay egykori francia miniszterelnökről neveztek el. Az egyszerűen csak "Le Cercle"-nek nevezett társaság még titkolódzóbb, mint a testvérszervezetének tartott, és ugyancsak erősen titkolódzó Bilderberg Csoport, amely mint már láttuk: a láthatatlan háttérhatalom hálózatának színfalak mögött működő egyik fontos koordináló intézménye. Mindkét csoport hasonló tagsággal rendelkezik és gyakran a vezető személyek is ugyanazok, így többek között: Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski és David Rockefeller. A nemzetközi háttérhatalom hálózatának ez a három fontos tagja részt vesz a "Trilateral Commission" (Háromoldalú Bizottság), a Council on Foreign Relations (CFR - Külkapcsolatok Tanácsa), valamint brit testvérszervezete a "Chatham House"-ként is ismert, The Royal Institute of International Affairs (Királyi Külügyi Intézet) irányításában.

A francia Antoine Pinay rendkívül befolyásos volt az Atlanti-óceán mindkét partján. Szoros kapcsolatban állott Nixonnal, aki Eisenhower elnök mellett 8 éven át volt alelnök, majd pedig maga is elnök lett 1968-tól 1974-ig. Pinay részt vett a Bilderberg Csoport előkészítő találkozóján 1952. májusában. 1969-ben Pinay, Jean Violet-val, a francia hírszerzőszolgálat, az SDECE munkatársával, valamint Habsburg Ottóval hozta létre a "Le Cercle"-t és titokban toborozni kezdte tagjai sorába a legbefolyásosabb személyiségeket. Az volt a cél, hogy Európa politikai légkörét fokozatosan jobboldali irányba befolyásolják titkosan finanszírozott propagandakampány segítségével. E cél érdekében egy privát hírszerző-szolgálatot hoztak létre, amely együttműködve a fennálló hivatalos nyugati hírszolgálatokkal tevékenykedik. Egyes kutatók, így például Stephen Dorrill úgy vélik, hogy a "Le Cercle"-nek szoros kapcsolata volt a "Gladio" hálózattal. A Gladio titkos szervezet volt, amelynek akkor kellett volna aktivizálódnia, ha a kommunisták átvették volna Európában a hatalmat és ez ellen egy hosszan elhúzódó gerillaháborút kellett volna folytatni. A Gladio a NATO európai főparancsnokságának az irányítása alatt, az ötvenes években létesült és soraiban számos egykori befolyásos náci is megtalálható volt.

A "Le Cercle", amely titokban ma is működik, számos vonatkozásban különbözik testvérintézetétől a Bilderberg Csoporttól. Ez utóbbi fontos összekötőkapocs, amelynek célja biztosítani a háttérhatalom befolyását a legális és formális intézményekre, s amely a világpolitika legfontosabb témáival foglalkozik, és gondosan elkerüli a kényelmetlen, "direkt" akciókat. A "Le Cercle"-nek viszont sok konkrét ügyhöz köze volt, és ma is köze lehet. Tagságának nagyobb része egykori hírszerzőkből tevődött össze, valamint magas rangú katonatisztekből, politikusokból, bankárokból és az uralkodó elit vezető személyiségeiből. A "Le Cercle" egészen addig ismeretlen volt, amíg nem került elő 1500 belső dokumentuma. A "Time Out Magazine" 1975-ben a Konfliktuskutató Intézettől jutott ezekhez az anyagokhoz. Ebben az időben a Konfliktuskutató Intézetet a CIA egyik fontos embere, Brian Croziervezette, aki egyben a Cercle elnöke volt. Crozier részt vett egy másik titkos akciócsoportnak a tevékenységében is, amit egyszerűen "The 61" - "a Hatvanegynek" neveztek. A nyugatnémet hírszerző-szolgálat részéről Hans von Machtenburg (ez egy álnév) vett részt a "Hatvanegyek" munkájában és összekötőként tevékenykedett Crozier, valamint Hans Langemann között. Ez utóbbi a bajor állambiztonsági szolgálat vezetőjeként később több konspirációt is leleplezett. Langemann egyik 1979-ben napvilágra került leleplezése szerint összeesküvés eredményeként jött létre kormányváltás Angliában, Németországban pedig a fordulat a korlátlan szabadkereskedelem irányába.

1979. november 8-án Langemann titkos memorandumban fordult a bonni államminiszterhez, amelyben megállapítja, hogy Crozier a CIA-nak dolgozik, és szoros kapcsolatokat ápol az összes fontos nyugati biztonsági és hírszerző szolgálattal. Langemann jelentéseiben nem csak a hírszerző és biztonsági ügynökségek tevékenységével foglalkozik, de tájékoztat a titkos pénzügyi tranzakciók politikai céljairól is. E célok közé tartozik olyan nemzetközi kampányok finanszírozása, amelyek lejáratják az ellenségesnek tekintendő személyeket, illetve eseményeket. Cél továbbá olyan magánhírszerző szolgálatnak a létrehozása, amely gondosan kiválasztott szempontok szerint végzi tevékenységét. Ennek a privát hírszerző szolgálatnak jól álcázott kirendeltségei működnének Londonban, Washingtonban, Párizsban, Münchenben és Madriban, melyeket egy központ koordinál. A "Pinay Cercle" és elnöke, Crozier a politikai akciók egész stratégiáját dolgozta ki, amelyről nemcsak a nyugati hírszerző szolgálatoknak volt tudomásuk, hanem olyan vezető politikusoknak is, mint Margaret Thatcher és Ronald Reagan. Önéletrajzi írásában Crozier maga is beszámol a Fehér Házban tett gyakori látogatásairól. 1980-ban még Kaliforniába is elrepült, hogy tájékoztassa az elnökjelölt Reagan-t az irányítása alatt álló hálózat tevékenységéről, s felajánlja szolgálatait arra az esetre, ha megválasztják elnöknek. Crozier szoros kapcsolatban állt Villiam Casey-vel, Reagan kampányfőnökével, aki később a CIA élére került.

A "Pinay Cercle"-t bensőséges kapcsolat fűzte a "Heritage Foundation"-höz, a Konfliktuskutató Intézethez, a Szabadság Társasághoz, a Bilderberg Csoporthoz, Rómában működő "Propaganda Duó"-"P-2" szabadkőműves szervezethez, az Opus Deihez, a Moon vezette Unification Church nevű egyházhoz és más szervezetekhez. Ezek közül többet a CIA alapjaiból finanszíroznak. A "Cercle" tagjai sorában megtaláljuk Nicholas Elliott-ot, a brit hírszerzés, az MI6 főnökét; William Colbey-t, a CIA egykori igazgatóját; Botta ezredest, a svájci katonai hírszerzés egyik vezetőjét; Franz Joseph Strauss, bajor politikust, aki korábban a nyugat-német kormány védelmi minisztere is volt, és aki mindvégig a bajor keresztény-szocialista unió élén állt, s hosszú időn keresztül Bajorország miniszterelnöke volt. A tagok között volt Alfredo Sanchez Bella, a spanyol titkosszolgálattól, akit szoros kapcsolatok fűztek az Opus Deihez. Ugyancsak szerepelt a tagok között Giulio Andreotti, egykori olasz miniszterelnök, a Propaganda Duo tagja és a maffia bizalmasa, valamint a portugál Antonio de Spinola tábornok és Silva Munoz, Franco egykori minisztere, az Opus Dei egyik vezetője. A "Pinay Cercle" tagja volt Monsignore Brunello vatikáni prelátus és Stefano della Chiaie, a Propaganda Duó és az olasz titkosszolgálat egyik vezetője. Ez a lista korántsem teljes. A konkrét személyek megnevezésével azt kívántuk szemléltetni, hogy a Pinay Cercle esetében igen tekintélyes intézménnyel állunk szemben.

A Pinay Cercle azonban nem tudta minden célját keresztül vinni. Egyik ilyen célkitűzése volt, hogy Franz Josef Strauss legyen a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja. A bajor politikus azonban vereséget szenvedett, s egyes szerzők szerint ez annak tudható be, hogy a nyugatnémet biztonsági szolgálatok nem támogatták ambícióit. A Pinay Cercle-nek azonban számos programját sikerült megvalósítania. A Cercle 1980. június végén Zürichben tartott tanácskozást, ahol megvitatták, mi módon lehetne az elnökségre pályázó Reagan megválasztását elősegíteni a háttérhatalom által akkor már ejtett Jimmy Carterral szemben. Eliott jelentése szerint e cél elérése érdekében felvették a kapcsolatot George Bush-sal is ebben az időben.

1975 táján meglepően sok kormány ellen lépett fel nyugaton a saját hírszerző-szolgálata. Azt rótták fel a tűz alá vett kormányoknak, hogy radikálisan balos politikát folytatnak.

A Pinay Cercle egyik célpontja feltehetően Olof Palme svéd miniszterelnök lehetett. 1987-ben az egyik vezető svéd napilap, a Dagens Nyheter, szenzációs történetről tudósított. E szerint a svéd hírszerzőszolgálat, a SAPO, hármas részlege belekeveredett a Palme miniszterelnök ellen végrehajtott merényletbe. A Pinay Cercle ellenezte Palme Szovjetunióval folytatott enyhülési politikáját. Egyes vezetői attól is tarthattak: a svéd kormányfő rájött arra, milyen nagyarányú fegyverkereskedelmet folytat a háttérhatalom Iránnal.

Egyes kutatók ugyancsak a Pinay Cercle kezét látják az 1973-ban végrehajtott belgiumi államcsínyben. Ezt csendőrtisztek és jobboldali csoportok tervezték. A tekintélyes francia Le Monde 1978-ban arról tájékoztatta olvasóit, hogy a Pinay Cercle aktivistái, valamint a francia titkosszolgálat vezetőjeAlexandre de Marenches olyan terrorista és dezinformációs kampányba kezdett, amelynek az volt a célja, hogy megakadályozzák Francois Mitterand elnökké választását 1974-ben. A Cercle elsősorban Európában fejtett ki tevékenységet, de Észak-Amerikában is aktív volt. A Washingtoni Konfliktuskutató Intézet 1975-ben kezdte meg tevékenységét George Ball elnökségével. George Ball, aki korábban a nagyhatalmú wall street-i beruházó bankházat, a Lehman Brothers-t irányította, 1961-től 1966-ig amerikai külügyminiszter-helyettes is volt. George Ball részt vett a Trilateral Commission (Háromoldalú Bizottság) és a Bilderberg Csoport állandó testületében, egyben a New York-i Council on Foreign Relation-nek (Külkapcsolatok Tanácsának) az egyik vezetője is volt. A washingtoni Konfliktuskutató Intézet irányító testületében pedig Zbigniew Brzezinski játszott fontos szerepet.

Egyelőre még nehéz felmérni, hogy a Bilderberg Csoport és a Pinay Cercle együttesen milyen szerepet játszott abban, hogy az 1980-as években a politikai jobboldal előretört a nyugat vezető államaiban. Ezt a fordulatot csupán véletlennek tekinteni nem lehet. Kétségtelen, hogy a két szervezet befolyása nagyrészt annak tudható be, hogy irányítói szoros kapcsolatot tartottak fenn a vezető nyugati hírszerző szolgálatokkal és biztonsági szervezetekkel. Carroll Quigley kutatásai nyomán a Bilderberg Csoportot és a Pinay Cercle-t mi is azon nagyhatalmú hálózat részének tekintjük, amelynek a koordináló intézményei a New York-i CFR és a londoni RIIA.

Már az eddigiekből is kiderült, hogy a Bilderberg Csoport esetében olyan tekintélyes és befolyásos emberek testületéről van szó, amelyre nagyon is ráillik C. Wright Mills meghatározása a hatalmi elitről. Az amerikai szociológus szerint a hatalmi elit olyan emberek csoportja, amelyet egybeköt a közös érdek és világszemlélet, valamint az a gyakorlat, hogy a színfalak mögül - biztonságos helyzetből - hozzák meg a világ sorsát befolyásoló döntéseiket. Tény, hogy a Bilderberg Csoport tagjai valamennyi fontos nyugati állam pénzügyi, korporációs és politikai elitjét képviselik. Soraikban megtalálhatók a vezető bankárok, iparmágnások, politikusok, közéleti személyiségek, a nagy multinacionális cégek irányítói. Évi találkozóikat a legnagyobb titokban, különböző helyeken tartják. Vitáikról az elektronikus és a nyomtatott sajtó nem számol be és informálisan kialakított döntéseik ismeretlenek maradnak. Az uralkodó elit ma is tagadja, hogy bármilyen színfalak mögötti szervezett magánhatalom létezne, és úgy állítja be, hogy ilyen hálózat csak az összeesküvési elmélet követőinek képzelet-dús fantáziájában létezik.

Az amerikai fővárosban, a Capitolium közvetlen közelében működő "Liberty Lobby", amely magát hazafias elkötelezettségű, következetesen konzervatív politikai nyomásgyakorló csoportként határozza meg, az általa megjelentetett publikációkban a Bilderberg Csoportot a pénzvagyonnal rendelkezők olyan szervezetének tekinti, amelynek célja az új világrend kialakítása és egy központilag irányított világkormányzat létrehozása. A "Liberty Lobby" kiadványaiban azt hangsúlyozza, hogy a nemzetközi pénzügyi oligarchiának ez a világuralmi törekvése visszavezethető egészen a bajorországi illuminátusokig. Ezt a titkos mozgalmat 1776-ban Adam Weishaupt, az ingolstadt-i Jezsuita Egyetem fiatal egyházjogi tanára alapította. Az illuminátusok az elit uralmát hirdették meg és számos vonatkozásban Platón nézeteit vallották. A ma működő hálózat egyik megalapítója, John Ruskin, az Oxfordi Egyetem tanára az 1870-es években összefoglalta és modernizálta az illuminátusok tanításait. A már említett Carroll Quigley, a Georgetown-i Egyetem nagytekintélyű professzora főművében, a "Tragedy and Hope"-ban (a Tragédia és remény-ben) leírja, hogy Ruskin úgy beszélt oxfordi diákjaihoz, mint privilegizált uralkodó osztály tagjaihoz. Kifejtette nekik, hogy ők olyan nagyszerű nevelési, esztétikai és jogi tradíciónak a birtokosai, amely felöleli az emberi jogokat és politikai szabadságjogokat, a tisztességet és az önfegyelmet. Ezt az értékes hagyományt nem lehet megőrizni és átörökíteni, sőt nem is méltó erre, hacsak nem terjesztik ki az akkor a világ egyik vezető államának számító Anglia valamennyi társadalmi rétegére, és az egész világra globális szinten.

Cecile Rhodes, aki John Russkin-nak a tanítványa volt, elhatározta, hogy megvalósítja a tanára által hirdetett eszméket. Lord Rothschild támogatásával Cecile Rhodes az akkor angol gyarmatosított Dél-Afrika gyémánt- és aranybányáinak a legfőbb tulajdonosa lett. A City of London pénzemberei segítségével monopolizálni tudta Dél-Afrika gyémánttermelését és a tulajdonában lévő De Beers Consolidated Mines a gyémánttermelés és forgalmazás piacvezető vállalatává nőtte ki magát. Az 1890-es évek közepén személyes jövedelme meghaladta az évi egymillió fontot, amelyet az agglegény Rhodes teljes egészében arra költött, hogy Ruskin szellemében létrehozza az angolul beszélő népek világ-föderációját, és a brit világbirodalmat tegye meg az új világrend központjának. E cél érdekében Rhodes, Ruskin más tanítványaival együtt, 1881-ben létrehozott egy titkos társaságot: ez a főleg egykori cambridge-i diákokra támaszkodó társaság később átalakult a "Round Table Group"-á (Kerekasztal Csoporttá), amely az 1920-as években "Cliveden Set"-ként volt ismert. Quigley professzor szerint a "Cliveden Set" Rhodes halála után is hozzájutott hatalmas vagyonához. Ennek kezelője Alfred Milner volt, a későbbi Lord Milner, aki mindent elkövetett, hogy végrehajtsa Cecile Rhodes végrendeletét és megvalósítsa Ruskin elképzeléseit. Milner a századfordulón nyolc éven át Dél-Afrika főkormányzója volt és munkatársait főleg oxfordi diákokból toborozta. Segítségükkel számos fontos kormányzati pozíciót is a befolyása alá vont és nemcsak a nemzetközi pénzügyekben, de a brit birodalom irányításában is fontos szerepet játszott egészen 1939-ig. A Milner körül csoportosuló Ruskin-követők alakították meg 1909 és 1913 között a Kerekasztal csoportokat a brit világbirodalom különböző részein és az Egyesült Államokban. 1919-ben, amikor már folytak Párizsban az I. világháborút lezáró béketárgyalások, a francia főváros Majestic Hotel nevű szállodájában összeültek tanácskozásra a brit és az amerikai Kerekasztal csoportok képviselői. Ezen a tanácskozáson határozták el, hogy létrehozzák a két testvérintézményt, az amerikai Council on Foreign Relations-t New Yorkban, és a brit Royal Institute of International Affairs-t Londonban.

Carroll Quigley az 1966-ban megjelent "Tragedy and Hope"-ban részletesen megírja, hogy az önálló hatalommá szerveződött pénzügyi és kereskedelmi tőke 1914-et megelőzően miként befolyásolta a világesemények alakulását. Mivel Quigley kutathatta a legbefolyásosabb pénzdinasztiák magánarchívumait, így adatokkal támaszthatta alá, hogy a nemzetközi bankárok olyan magánkézben lévő pénzügyi rendszert kívánnak létrehozni, melynek a segítségével irányítani tudják a világ pénzügyi-gazdasági életét, a világkereskedelmet és egyben befolyásukat ki tudják terjeszteni a politikai élet ellenőrzésére is. Ezek a megállapításai kellemetlenül érintették a nemzetközi pénzügyi közösség vezető beruházó bankárait, s ezért megnehezteltek az egyébként közéjük tartozó és céljaikat támogató Carroll Quigley-re. Könyvét kivonták a forgalomból, és kliséit is megsemmisítették, hogy újabb kiadásra ne kerülhessen sor. Ennek ellenére a "Tragedy and Hope" - a szerző akarata ellenére - az összeesküvési elmélet jobboldali és baloldali hirdetőinek egyik legfontosabb kézikönyvévé vált, amelyre egyre többet hivatkoztak és hivatkoznak a mai napig is. Quigley, aki meg volt róla győződve, hogy a világ tragédiáját az okozza, ha nem követi a nemzetközi pénzügyi közösség által kijelölt utat, és aki azt tekintette reménynek, ha a világ népei önként követik a pénzügyi közösséget (innen van könyvének címe: Tragédia és Remény); nos Quigley a leghatározottabban elutasította a radikális jobboldal összeesküvési elméleteit. Ugyanakkor azt is kifejtette, hogy bárki, aki ezzel a témával foglalkozik, az leküzdhetetlen akadályokba ütközik. A Georgetown Egyetem professzora a saját példáját hozta fel ennek alátámasztására, mert történészi és egyetemi tanári karrierjét csaknem teljesen derékba törte az a mintegy húsz oldal, amit a Kerekasztal Csoport tevékenységének szentelt könyvében. Carroll Quigley 1977-ben elhunyt és tudományos hagyatékában számos dokumentum maradt, amely bizonyítja: sokkal többet tudott a Kerekasztal csoportok tevékenységéről, mint amennyit könyvében publikált.

A Bilderberg Csoport tehát tulajdonképpen a Ruskin, Rhodes és Milner-féle Kerekasztal csoportok egyik utódszervezete. A Bilderberg Csoport tevékenységének egyik kutatója: Robert Eringer szeretett volna hivatalos álláspontot is hallani a Bilderberg Csoport tevékenységéről, ezért írt mintegy húsz ország követségének, és tájékoztatást kért tőlük. A húsz közül hárman válaszoltak. A svéd levél szerint tekintélyes svéd üzletemberek magánszemélyeként vesznek részt a Bilderberg Csoport tevékenységében. Svéd politikusok is vendégként előfordulnak a találkozókon, de hivatalos svéd álláspont a csoport tevékenységével kapcsolatosan nem ismeretes. Válaszolt a kanadai követség is. Ennek lényege az, hogy az ottawa-i kormánynak nincs álláspontja a Bilderberg Csoporttal kapcsolatosan. Telefonon való érdeklődésre a Holland Nagykövetség csupán annyit mondott, hogy keveset tudnak a Bilderberg Csoportról, de tevékenységének célja "világunk élhetőbbé tétele". Minthogy az Egyesült Államok egykori elnöke, Gerald Ford, is kapcsolatba került a Bilderberg Csoporttal, Eringer őt is megkereste. Ezt a választ kapta: "A konferenciának nem célja, hogy programja titkos legyen, de a szabad és nyílt vita megkönnyítése érdekében nem vezetnek jegyzőkönyveket a találkozókon." Eringer később kiderítette, hogy valójában készülnek jegyzőkönyvek a tanácskozásokról, de ezek szigorúan titkosnak vannak minősítve. Hasonló kitérő válaszokat adtak más kiemelkedő személyiségek. Így David Rockefeller, Henry Kissinger és a Bilderberg Csoport többi tekintélyes tagja is. Mindezt annak az alátámasztására említettük, hogy hivatalos részről még ma sem óhajtanak semmilyen tájékoztatást adni a Bilderberg Csoport létezéséről és tevékenységéről.

A hatalmi elit és hálózata

Az Egyesült Államokban hivatalosan nincs öröklődő arisztokrácia, de valójában létezik egy zárt hatalmi elit, amely egyformán irányítja a pénzügyi és gazdasági életet, valamint a politikai szférát. A társadalmi élet vezető pozícióit egy viszonylag szűk körhöz tartozó csoport tölti be. Az egyik kormányzatban védelmi miniszter, a másikban ugyanez a személy a Világbank élén áll. Általános jelenség, hogy a nagy korporációk vezető menedzserei rendszerint magas kormányzati pozíciókat is betöltenek. Ugyanez a helyzet az őket kiszolgáló szakapparátussal is. Amikor a Republikánus Párté a Fehér Ház, a háttérhatalom köztársasági színekben működő szakértői kerülnek az államigazgatás vezető pozícióiba. A demokrata színekben működő szakértők elfoglalják a pénzügyi, gazdasági élet irányító helyeit, illetve a számukra létrehozott szellemi műhelyek: think tank-ek jól fizetett állásait töltik be. Amikor a Demokrata Párté a Fehér Ház, akkor a helyzet megfordul. A köztársaságiak ilyenkor átveszik az irányítást a bankokban és a korporációkban, valamint a különböző tudományos kutatóintézetekben, s átadják a demokratáknak a kormányzatban betöltött vezető tisztségeket.

Visszatérve a Pinay Cercle szerepére: még sokáig nem fogjuk tudni pontosan felmérni, hogy a Bilderberg Csoporttal együtt ténylegesen milyen szerepet játszott Európa pénzügyi, gazdasági és politikai átalakításában. Ugyanezt az észak-amerikai kontinens államaival kapcsolatban is elmondhatjuk. Kétségtelen, hogy az 1980-as évek jelentős fordulatot hoztak Európa, különösen annak keleti része vonatkozásában. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy Nyugat-Európa demokratikus államaiban is alapvető változások zajlottak le. Nagyfokú naivság lenne azt feltételezni, hogy ezek a mélyreható és igen gyorsan végbemenő változások spontán módon maguktól - szinte véletlenül - következtek be. Ha sikerülne még több konkrét adatot feltárni a kutatásnak a Bilderberg Csoport és a Pinay Cercle tevékenységéről, akkor valószínűleg azt is láthatnánk, hogy milyen szerepe volt ezekben az alapvető változásokban ennek a két informális háttérszervezetnek. A Pinay Cercle befolyása a Nyugat hírszerző és biztonsági szervezeteire bizonyosra vehető. Az is bizonyítottnak tekinthető, hogy mind a Bilderberg Csoport, mind a Pinay Cercle szoros kapcsolatban állt és áll a New York-i CFR-rel és a londoni RIIA-val, valamint a Trilaterális Bizottsággal.

Ez az írás csupán arra kívánta ráirányítani a figyelmet, hogy a képviseleti demokráciának milyen gyengeségei és korlátai vannak még a legfejlettebb nyugati demokráciákban is. A fokozatosan demokratúrává - demokratikus formákat és eljárásokat használó diktatúrává - degenerálódó létező demokráciákban az informális, de nagyhatalmú háttérszervezetek hozzák meg a választott törvényhozások és kormányok mögé rejtőzve a legfontosabb döntéseket. E háttérszervezetek segítségével befolyásos emberek egy kis csoportja globális szinten képes manipulálni az úgynevezett szabad választásokat, azért, hogy azok az ő pénzügyi és gazdasági érdekeit érvényesítő politikai törekvéseket szolgálják. Aki utal ennek a háttérhatalomnak a létezésére, azt érdemi vita nélkül ma is félresöprik azzal, hogy az úgynevezett összeesküvési elmélet híve. Összeesküvés pedig - legalábbis a hivatalos tudományosság szerint - a valóságban nincs, nem is lehet, s csupán hozzá nem értő amatőr kutatók és szélsőséges politikusok fantáziájában létezik. Miért? Nos érvekkel alátámasztott válasz erre a miértre nincs.

A szovjet birodalom felbomlása ellenére sem a Bilderberg Csoport, sem a Pinay Cercle nem hagyta abba tevékenységét. 1990-ben, pl. Ománban, a Muscat-ban lévő Al Bustan Hotelban tanácskozott a Pinay Kör. Ezen a találkozón részt vett, többek között: Jonathan Aitken, a brit kormánynak a hadsereg ellátásával foglalkozó minisztere; Alan Clarke, védelmi miniszter; Qaboos sejk, Omán uralkodója; Norman Schwarzkopf amerikai tábornok, aki az Öböl-háború idején a szövetséges haderő főparancsnoka volt; Paul Channon, az amerikai kormány kereskedelem-ügyi minisztere; valamint a holland titkosszolgálat főnöke; egy francia tengernagy és több jelenleg is aktív szolgálatban lévő, magas rangú hírszerző és biztonsági tiszt. Aitken, Clark és Channon valamennyien érintve voltak az iraki fegyverszállításokban. Alan Clarke-kal kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy terjedelmes és sikeres naplójában többek között azt is megírta, hogy a Pinay Cercle-t a CIA finanszírozta.

Aki a felszín mögé tekintve fel akarja tárni a rejtett összefüggéseket, annak a Bilderberg Csoport és a Pinay Cercle tevékenységével kapcsolatban is keresnie kell, hogy mi volt és mi jelenleg is e két fontos szervezetnek a célja. A háttérhatalom mindig szorgalmazta az aktivista, szuverén nemzetállam szolgáltató állammá való átalakítását. Ez a minimalista kormányzást jelenti. Más szóval a pénzügyi, gazdasági és társadalmi tevékenység átengedését a pénzvagyontulajdonosok szervezett magánhatalma, és hálózata számára. Ezért a háttérhatalom képviselői és kiszolgálói mindig síkra szálltak a laissez faire, vagyis a liberális, majd neoliberális gazdaságpolitikáért, a közérdeket szolgáló szabályozások és korlátozások megszüntetéséért. Arra hivatkoztak, hogy a piac működésébe az állam ne avatkozzon be. A valóságban azonban nincs a vállalkozási szabadságon és az egyenlő esélyeken nyugvó szabad verseny, vagyis igazi piaci helyzet. A "piac" szerepét a magánkézbe került pénzmonopólium és a pénzoligarchia tulajdonában lévő multinacionális korporációk töltik be. Ezt az erősen monopolizált pénzügyi és gazdasági helyzetet kívánja a háttérhatalom fenntartani, és kiszorítani a szervezett közhatalmat, az államot a közérdeket érvényesítő, szabályozó szerepköréből. Az elkövetkező évek, évtizedek fogják megmutatni, hogy ez a korlátaitól megszabadított kamat-kapitalista rendszer, amelyet a Bilderberg Csoport és a Pinay Kör által is képviselt szervezett magánhatalom - a nemzetközi pénzügyi közösség és integrált hatalmi elitje - hozott létre és működtet, milyen változásokhoz vezet Földünkön.