Németország és a pénzügyi oligarchia II. rész.

Dr Drábik János írásai.

Németország és a pénzügyi oligarchia II. rész.

A nemzetiszocializmus Versaillesben született

Miközben Lloyd George és Winston Churchill a német császárt szidalmazták, és Clemenceau Franciaországban a nemzetközi pénzoligarchia amerikai színekben jelenlévő képviselőivel vitatkozott, huszonhét szövetséges állam küldöttei gyűltek össze Párizsban azért, hogy 1919. januárjától egy békekonferencia keretében kidolgozzák a megfelelő nemzetközi szerződéseket. A legyőzött német birodalom anarchiába süllyedt, mintegy tízezer szovjet mintájú bizottság jött létre és még a legkonzervatívabb régiókban is forradalmi helyzet alakult ki. Az erősen katolikus és konzervatív Bajorországban 1918. november 7-én, vagyis négy nappal a fegyverszünet előtt törtek ki a zavargások. Kurt Eisnernek, egy kommunista agitátornak, aki október 14-én a szabadult ki a börtönből, sikerült annyira felizgatnia a Teresienwiese-n összegyűlt münchenieket, hogy felszólításának engedelmeskedve követték őt a bajor parlament épületéhez, ahol az önjelölt vezér rögtönözve kikiáltotta a köztársaságot. A bajor főváros - mindenki meglepetésére - egy improvizáló agitátor uralma alá került. Eisner irányításával elfoglalták a pályaudvart, a nyilvános épületeket anélkül, hogy a demagóg újságírót akár egyetlen rendőr vagy katona is letartóztatta és visszavitte volna abba a börtönbe, ahonnan októberben szabadult.

Tény, hogy november 7-én estére, miközben a német hadsereg elkeseredetten tartotta a frontot, amelyet Ferdinand Foch tábornagy francia főparancsnok sehogy se volt képes áttörni, a bajor királyi palotában egy kommunista agitátor átvette a hatalmat. III. Lajos bajor király hanyatt-homlok Salzburgon át Magyarországra menekült. Eisner még az éjjel kinevezett nyolc minisztert, köztük egy lakatost munkaügyi miniszternek. Ez az államcsíny végrehajtójának mindössze 18 márkájába került, amit aznap sörre a zsebébe tett. A rögtönzött államcsínyt a hadsereg, a rendőrség és a hivatalnokok ölbe tett kézzel, tehetetlenül nézték végig. Egyetlen délután elég volt egy demagóg firkásznak ahhoz, hogy a német birodalom legrégibb keresztény-konzervatív tagállamát a hatalmába kerítse, még mielőtt II. Vilmos lemondott volna, és mielőtt még Erzberger, a német meghatalmazott a Foch francia tábornagy által előkészített fegyverszüneti egyezményt a Compiegne-i erdőben aláírta volna. A Bajor Köztársaság új főnöke azonnal követeket nevezett ki, és megszakította a kapcsolatot Berlinnel. Nem mulasztotta el kinyilvánítani Németország háborús felelősségét sem. November 3-án pedig elárasztotta dokumentumokkal a győztes hatalmakat, amelyek állítólag mind alátámasztották, hogy a háborúért egyedül Németország volt a felelős.

Eisner egy Mühsam nevű kommunistát bízott meg személyes védelmével, aki vörösgárdistákból és lázadó matrózokból milíciát szervezett. A segítségükkel már az első éjszaka megpróbálta az improvizáló leninista agitátor kikiáltani a proletariátus diktatúráját. Ez már azonban túl sok volt az első meglepetésükből felocsúdó bajoroknak. A lakosság legyőzve apátiáját ellenállt a lázadóknak. Az ablak alá gyűlve ezt kiabálták: "Akasztófára Eisnerrel, mi Bajorországot akarjuk!" Eisner megrészegülve a hatalomtól azt képzelte, hogy csak a gyengeelméjűek ellenzik uralmát. 1919. január 12-re kitűzte a képviselő választást. Ez azonban katasztrofálisan végződött a számára. A 180 képviselőből csak három tartozott Eisner pártjához. A hét napra rá megtartott nemzetgyűlési választásokon is abszolút többséghez jutottak a polgári pártok. Bajorország újdonsült diktátora azonban nem mondott le, ezért 1919. február 21-én a galíciai származású Eisnert, - akinek csak apja vette fel az Eisner nevet, amikor Berlinbe költözött, - a szintén zsidószármazású Gróf Arco Valley, a német hadsereg hadnagya, lelőtte.

Ezzel azonban ez a tragikus rögtönzés még nem ért véget. Az augsburgi, fürthi, würzburgi, lindaui kommunisták nyomban Münchenbe siettek, hogy Emil Mühsam mögé állva, aki Eisner halála után átvette a vezetést, kikiáltsák a Tanácsköztársaságot és bevezessék a proletariátus diktatúráját. A népi megbízottak fantasztikus határozatot hoztak. Eszerint "Mindenki úgy dolgozik, ahogy jónak látja; az alárendeltség megszűnik, a jogi gondolkodás nem érvényes. Tizennyolc éves kortól minden állampolgár jogosult az egyetem látogatására. Az eddigi történelemtanítás pedig, mint kultúraellenes, be van tiltva."

Emil Mühsam amatőr csapatát hamarosan szakképzett forradalmárok váltották fel. Ők nem bajor börtönökből kerültek elő, hanem a Kommunista Internacionálé pétervári vezetősége küldte Szovjet-Oroszországból nagy sietve Münchenbe őket. Lenin feltétlenül az irányítása alá akarta venni ezt a "csodálatos bajor forradalmat", amely igen közel feküdt a szövetségesek által megszállt területekhez. A bolsevik vezér felismerte, hogy mennyi hasznot lehetne húzni ebből a politikai kalandból, és ezért három hivatásos forradalmárt is küldött Münchenbe, név szerint Levient, Eugén Levinét és Axelrodot. A három leninista a bajor fővárosba érkezve azonnal bejelentette: "Az ideológiai viták korszakát a hadiállapot korszaka követi, az intellektuelek beszédeit pedig a kivégző osztagok sortüzei." Lenin Moszkvából szigorúan számon kérte kiküldött embereitől: "Felemeltétek-e háromszorosára a béreket? Elszállásoltátok-e a munkásokat a jómódú negyedekben? Megszüntettétek-e részükre az élelmiszerek adagolását? Ejtettetek-e túszokat a burzsoázia körében?" A bejelentett vérengzésekre hamarosan sor került. A Lenin emberei által ejtett túszokat pedig 1919. április 30-án mind kivégezték, amikor az önkéntes egységek München felé közeledtek. Elég volt, ha valakinek valamilyen nemesi címe volt, hogy a kivégzendők listájára kerüljön.

A Párizsban tanácskozó küldöttek körében a müncheni kommunista diktatúra kilengései nem keltettek különösebb aggodalmat. Tisztában voltak vele, hogy egy forradalmi Bajorország széttörné a német egységet, és kifejezetten kedvező lenne a győzők számára. A francia kormány diplomáciai képviselőt is küldött Münchenbe, akinek a szeparatista törekvéseket kellett volna támogatnia. Clemenceau még arra is javaslatot tett, hogy élelmiszer segélyben részesítsék a müncheni kommunista rezsimet. Miközben Németországban százezrek haltak éhen a szövetségesek által tudatosan alkalmazott blokád következtében, ugyanezek a szövetségesek készek voltak élelmiszer szállítmányokkal a kommunista uralom segítségére sietni Bajorországban.

A Münchenben uralkodó káosz azonban nem volt kivétel, hiszen hasonló volt a helyzet Poroszországban, Hannoverben, Szászországban, a Ruhr-vidéken. A Németországot elárasztó bolsevik ügynökök még tragikusabbá tették a blokád által okozott helyzetet, mert az általuk szervezett sztrájkokkal tovább nehezítették az amúgy is megbénított közellátás működését. A mérhetetlen nyomor valósággal megvadította a lakosságot, és a bolsevikok mindenütt rávetették magukat a német állam még maradék erőire. A nemzetközi pénzoligarchia, amely hatalomra juttatta Trockijt és Lenint Oroszországban, most az ő irányításukkal és közvetlen támogatásukkal akarta Németországban megismételni az oroszországi hatalomátvételt. Amikor a fronton soha le nem győzött német hadsereg katonái a francia és a belga hadszíntérről visszatértek és 1918. december 11-én Berlinbe érkeztek, a szociáldemokrata Friedrich Ebert, aki ekkor az ideiglenes köztársasági elnök volt, így köszöntötte őket: "Üdvözlöm Önöket, akik vereség nélkül tértek vissza a csatatérről." De minden udvariaskodó tiszteletadás ellenére tudták a katonák, hogy egy politikailag megosztott, összeomlott, megrágalmazott országba tértek vissza, ahol a forradalom ragadta meg a hatalmat, vagy méginkább két egymással életre-halálra versengő forradalom, amelynek vezető csoportjai nem csak vitatkoztak egymással, de egymás megsemmisítésére törtek. 1918. november 9-én a szocialista képviselő Philipp Scheidemann a Reichstag épülete előtt kikiáltotta a köztársaságot. Két órával később a spartakista Karl Liebknecht a palota előtti Lustgartenben viszont a szabad szocialista köztársaságot kiáltotta ki, és háláját fejezte ki a szovjet-orosz ügynököknek a tőlük kapott segítségért. Ilyen esetekben a radikálisok rendszerint hamarosan félretolják a mérsékelteket. November 9-én este a mérsékelt szocialista vezetők Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann és Otto Landsberg elhatározta, hogy enged a forradalmi nyomásnak. A szélsőséges Hugo Haaseval, Wilhelm Dittmannal és Emil Barthtal egy hattagú kancelláriát hoztak létre, amely szovjet mintára a Népi Küldöttek Tanácsa elnevezést kapta. Scheidemann így ír a Berlinben uralkodó helyzetről:

"Ez volt az az idő, amikor Karl Liebknecht minden reggel maga köré gyűjtötte követőit a Siegesalleen... Az volt az elv, hogy ne csillapodjon a feszültség, és minden mozgásban maradjon, mindenek előtt a munkanélkülieket, és ami ugyanazt jelentette, a katonákat az utcán kell tartani. Jól emlékszem egy esős vasárnap estére. Ebert és én a birodalmi kancellárián dolgoztunk az akkori hadügyminiszterrel, Scheuch-al. Ekkor jött a jelentés egy közeledő tüntető menetről. A kapukat becsukták, és a villanyt eloltották. A menet, miközben a vörös lobogókkal és plakátokkal haladt, megállás nélkül kiáltozta: le Eberttel és Scheidemannal, éljen Liebknecht! A Wilhelm Platz tele volt tömeggel. Szorosan álltak a kerítéskapuk előtt, mi pedig egy sötét előszobában toporogtunk, mint egy szigeten. Fokozatosan csend lett. Liebknecht beszélt az autójából. Röviden, monotonon, mindig ugyanazt: "Ott ülnek az árulók, a Scheidemannok, a szociálpatrióták, a fészküket már ma felszámolhatnánk. Üvöltő helyeslés." Miközben radikális katonacsoportok érkeztek, Liebknecht tovább harsogta: "Nem lesz nyugalom Berlinben. A munkások nem hagyják magukat a gyárakba zárni és hatalmas tüntetésekkel, mint amilyen a mai, erre a kongresszusra kényszerítik véleményüket."

Berlinben minden a Lenin által odaküldött szovjet-orosz komisszárok körül forgott. A német munkásság bennük látta azokat, akik a "szabadság zászlaját" először kibontották. A kommunista ultrabaloldali vezetőség, élén Liebknechttel és Rosa Luxemburggal, jól tudta, hogy egy éhező, munkanélküli nép ellenszegülése robbanásig feszült helyzetet teremt. A kommunista vezetők ezt a forradalmi potenciált akarták erősíteni. Tartottak attól, hogy a néptömegek lendülete alább hagyhat és ugyanakkor a polgárság is erőre kaphat. 1918. november 11-től a hadsereg fegyelmezetten visszatért, és a csapatok még engedelmeskedtek tisztjeiknek. A forradalmi vezetők ezért fel akarták gyorsítani az eseményeket, ugyanakkor el akarták kerülni az összeütközést a frontról visszatért katonákkal. Tartani lehetett attól, hogy a katonák a gomba módra elszaporodott szovjet típusú tanácsok tevékenységére erőszakkal reagálnak. Azért, hogy elejét vegyék egy hazafias lázadásnak, a spartakisták - a német bolsevikok így nevezték magukat, egyesek szerint a római rabszolgalázadás vezetője Spartakus után, mások szerint Adam Weishaupt után, aki az illuminátus rendet, a kommunista mozgalom elődjét megalapította, és ebben a rendben a Spartakus nevet viselte - Berlinben tizennégy zászlóaljat szerveztek ezer-ezer résztvevővel, amelyek mind a kommunista bizottságok irányítása alatt állottak. Az utca az övék volt. Szövetségeseik a lázadó tengerészek, akik magukat "népi tengerészeti hadosztálynak" nevezték a császári kastélyban, a Reichsbankban és a porosz képviselőházban tanyáztak. Egy harmadik még radikálisabb egység, a "biztonsági felügyelet" 24 órán át a kormányt tartotta megfigyelés alatt. Liebknecht és leninista stábja mind a három felfegyverzett alakulatot az ellenőrzése alatt tartotta. A parlament erőszakos elfoglalására külön "köztársasági védő csapatot" állítottak fel, amelynek tagjai fekete-vörös karszalagot viseltek. Lenin nyíltan megmondta, mi a szándéka: "Nagyon jól tudjuk, hogyan terjed a forradalom: a németek, a franciák és az angolok fogják befejezni a munkát, és a szocializmusé lesz a győzelem." Ebert, a birodalmi elnök, a leninisták túsza volt. Kémekkel volt körülvéve, postáját felbontották, telefonját lehallgatták. A társadalom túlfűtött kazánja bármikor felrobbanhatott. Ebert tudta, hogy egy - a Moszkvában uralmon lévő bolsevik vezetőség által kitűzött - időpontban bármikor kiolthatják az életét. Ebert és Scheidemann a baloldalhoz tartott, de megmaradtak hazafiaknak. A népbiztosok tanácsának elnöke, páni félelemben élt. Tudta, hogy csak egy lehetőség van a bolsevik hatalomátvétel elkerülésére, ha a hadsereg, illetve az, ami belőle még megmaradt, a kormány segítségére siet. Ebertet csak az mentette meg a teljes elzártságtól, hogy volt egy olyan titkos telefonvonal a kancellária és a nagyvezérkar között, amelyről a bolsevikok nem tudtak, ezen keresztül vette fel a kapcsolatot Hindenburggal, aki 1918. december elseje óta Kasselban tartózkodott, a Wilhelmshöhe-i kastélyban. Hindenburg nem bízott Ebertben, mert gyakran hozott olyan döntéseket, melyeket azonnal visszavont, mihelyt szélsőséges kollégái zsarolni kezdték. Ebertet nagyon megrémítette az a milícia, amelyet Liebknecht és Rosa Luxemburg megszervezett. Ez száztíz bolsevik centúrióból állott, valamennyi centúrióhoz tizenegyezer ember tartozott. Ugyanakkor attól is tartott Ebert, hogy ha a hadsereg segítségét kéri, akkor az katonai diktatúrához vezethet. Mégis úgy döntött, megkéri titokban a hadsereget, hogy avatkozzon be.

1918. december elején a kommunista milicisták elegendő fegyverrel rendelkeztek, de nem voltak jól megszervezve és szakszerűen irányítva. Vezetőik lázadók voltak, nem képzett katonák. Lenin tudta, hogy egy hónapra még szüksége van ahhoz, hogy ezt a vörös milíciát megfegyelmezze, és harcképessé tegye. Hindenburgnak viszont végig kellett néznie, ahogyan hadserege felbomlik. Ennek a hadseregnek a katonái mielőbb haza szerettek volna menni. Ugyanakkor Hindenburg azt is tudta, hogy 1918. decembere döntő a bolsevikok számára. Karácsonyra már csak üres, kifosztott kaszárnyák maradnának. A spartakisták mindenütt megjelentek és magukkal vitték a fegyvereket, lőszereket és az élelmiszert. Ha Hindenburg segíteni akart, akkor neki azonnal lépnie kellett. A kaszárnyákban már csak kevés fegyveres tartózkodott, néhány hivatásos katona és példamutató tiszt, akik végigharcolták a világháborút. A spartakisták tudatában voltak, hogy napokon belül Szovjet-Németország urai lesznek. Scheidemannak bizonyítania kellett, hogy a szélsőbaloldali népbiztosok, - az ő hivatali társai - Moszkva fizetett ügynökei voltak. 1918. tavaszától kezdődően tehát nem a francia Clemenceau volt az egyedüli, aki a végét járó német birodalomban kézbe vette a forradalmi mozgalmak irányítását. Lenin berlini követe a független szocialista Hugo Haasenak adta át a pénzt azért, hogy forradalmat robbantson ki Németországban.

1918. november 18-án rádióüzenetben fordult Szovjet-Oroszország tanácskormánya a németországi munkás, katona és matróztanácsokhoz: "Katonák és matrózok, ne adjátok ki a fegyvert a kezetekből, mert utána az egyesült kapitalisták leigáznak titeket. Fegyverrel a kézben mindenütt át kell venni a hatalmat, és létre kell hozni egy munkás, katona és matróz kormányt Liebknechttel az élén. Ne hagyjátok rábeszélni magatokat egy nemzetgyűlésre. Tudjátok hová vezetett titeket a Reichstag."

Lenin és berlini ügynökei parancsára a spartakisták december 16-án Hindenburg leváltását követelték. A spartakisták az un. katonatanácsokat kongresszusra hívták Berlinbe, amely december 16-tól 20-ig tanácskozott és elsöprő többséggel jóváhagyta a következő határozatot: "1. A hadsereg és a haditengerészet felett a főparancsnokság jogkörét a népbiztosok és a központi tanács gyakorolja. A helyőrségek irányítását a helyi munkás és katonatanácsok látják el. 2. A militarizmus és a vakfegyelem megszüntetésének jelképeként eltávolításra kerülnek a rangjelzések, és a rendkívüli fegyverviselés be van tiltva. 3. Az egységek megbízhatóságáért és a fegyelem megtartásáért a katonatanácsok felelősek. 4. Szolgálaton kívüli elöljáró nincs többé. 5. A katonák maguk válasszák vezetőiket. 6. Azok a korábbi tisztek, akik bírják csapataik többségének a bizalmát, újraválaszthatóak. 7. A jelenlegi hadsereg felszámolását és a népi haderő létrehozását fel kell gyorsítani." Hindenburg keményen tiltakozott ezek ellen a határozatok ellen, és követelte Eberttől, hogy végrehajtásukat a nemzetgyűlés összehívásáig függessze fel. Ebertnek a tanácskongresszus utolsó napján sikerült elérnie, hogy a határozatokat az 1919. január 19-re kitűzött nemzetgyűlési választásokig felfüggesszék.

Hindenburg azonban - mint már utaltunk rá - nem bízott Ebertben, aki túlságosan sokszor változtatgatta a véleményét, ezért cselekvésre határozta el magát. Wilhelm Groener tábornokot, jobb kezét, - Ludendorff utódját - von Schleicher őrnaggyal Berlinbe küldte, hogy szigeteljék el az ott ülésező központi tanácsot. Mihelyt ezt a résztvevők megtudták, a küldöttek szétszéledtek, és nyomban hozzáfogtak a lázadás kirobbantásához. Mobilizálták a spartakista milíciákat, ellátták a civileket fegyverekkel a leghírhedtebb lázadó tengerészegységek közreműködésével. Ezután a spartakista milicisták körülvették a birodalmi kancelláriát, ahol lényegében szobafogságban tartották Ebert birodalmi elnököt. Ekkor a teljesen magára maradt Ebert ismét elővette titkos telefonját, amely a Kassel-i főparancsnoksággal összekötötte és segítséget kért. A főparancsnokság megígérte, hogy a Potsdamban állomásozó kormányhű csapatokat azonnal Berlinbe küldi a kormány kiszabadítására. A birodalmi fővárosban a helyzet rohamosan romlott. Az új rendőrfőnök Emil Einchorn, aki a szovjet hírügynökségtől húzott fizetést, vörös matrózokkal vétette körül Otto Wels helyőrségi parancsnok hivatalát. Eldördültek az első lövések. A matrózok letartóztatták Welset, valamint két további tisztet, és kivégzéssel fenyegették őket. A túszként használt tisztekre támaszkodva a vörös matrózok lazítottak egy kicsit a birodalmi kancellária körüli blokádon. Ebert ismét a titkos telefonhoz nyúlt és arra kérte a főhadiszállást, hogy Hindenburg állítsa le a Potsdamból közeledő kormányhű csapatokat. Már túl késő volt. A hadsereg elhatározta, hogy saját felelősségére cselekszik. Ez a hadsereg, amely három hónappal ezelőtt még négymillió katonával rendelkezett, ma már csak néhány hűséges katonából állt, ezek masíroztak december 23-án a kancellária felé, hogy a birodalmi fővárosban megakadályozzák a bolsevik hatalomátvételt. Hindenburg katonái a királyi palotánál mindössze nyolcszázan voltak. Ezerötszáz lázadó sáncolta el magát és ők számíthattak a spartakista milicisták tízezreinek a segítéségre. Mivel a városparancsnok a felkelők fogságában volt, a tűzharc bármely pillanatban kitörhetett. A vörös matrózok közölték Scheidemannal, hogy ha a kancellár nem állítja le az előrenyomuló katonákat, akkor veszélyben forog a foglyul ejtett városparancsnok, Otto Wels élete is.

1918. karácsonyán a reggeli órákban elkezdődött a tűzharc. A kormányhű minihadsereg megrohamozta az épületet. Fél tízre elszállt a lázadók bátorsága és kitűzték a fehér lobogót a megadás jeleként.

Rövidre rá azonban váratlan fordulat történt. A megadási tanácskozások lehetővé tették, hogy a forradalmi lázadók lerohanják a kormányhű csapatok vékony sorait, miközben más forradalmi csapatok hátba támadták őket. A vörös matrózok az újonnan érkező erősítésekkel megrohamozták a már elveszettnek hitt palotát. A reggeli órák győztesei, Hindenburg katonái, két tűz közé szorulva felmorzsolódtak és közel álltak ahhoz, hogy az utolsó szálig lemészárolják őket. A túlélők csak igen nehezen tudtak elmenekülni.

Liebknecht és Rosa Luxemburg spartakistái aztán Hindenburg utolsó híveit is megsemmisítették. A szovjetek által irányított győztesek kezébe került nemcsak a csatatér, hanem a birodalmi nyomda és a közlekedési vállalat vezetése is. A rablóvezérré átalakult (ez Scheidemann kifejezése) Einchorn uralkodott a birodalmi főváros északi részén. Egész Berlin a vörös szabadcsapatok terrorja alá került. Még a szocialisták sem tudták a lakosságot a tényleges eseményekről tájékoztatni. Lapjuk, a Vorwärts is a spartakisták kezére került. A Vorwärts egy másik nyomdáját is elkobozták és a Spree-be dobták. A központi kormány teljesen ki volt szolgáltatva a felkelőknek. A forradalmi diktatúra gúzsba kötötte őket. A hadsereg főparancsnoksága is meg volt bénulva. Az a néhány egység, amely hű maradt hozzá, az egész országban szét volt szórva. A tisztikarból is csupán néhány száz önkéntes maradt. A spartakisták a berlini utcák minden fontos pontjára őrséget állítottak gépfegyverrel. Állandóan lövéseket és gránátrobbanásokat lehetett hallani. Az emberek csak szorosan a fal mellett mertek közlekedni. A népbiztosok úgy ültek szobájukban, mint egy egérfogóban. Nem merték elhagyni a birodalmi kancelláriát, mert attól féltek, felakasztják őket. Az országgal nem tudtak érintkezésbe lépni, mert a posta, a távíró, a vasút már mind vörös kezekben volt. A berliniekhez sem tudtak szólni, mivel az újságokat, szerkesztőségeket és a nyomdákat is elfoglalták a spartakisták. Ha lett volna egy német Trockij vagy Lenin, akkor egy ilyen vezér néhány óra alatt a hatalmába keríthette volna Berlint. Csupán egy utolsó rohamra lett volna szükség és 1918. karácsonyára a bolsevizmus győzhetett volna Berlinben.

A szószátyár Liebknecht azonban határozatlan volt és szónoklatokra pazarolta idejét, miközben csak a kezét kellett volna kinyújtania, hogy átvegye a hatalmat. Ezúttal is kiderült, hogy a küzdelemben a legerősebb fegyver az erős karakter. Nos, ezekben a napokban egy vasakaratú ember is feltűnt Berlinben. Úgy hívták Gustav Noske.

Gustav Noske, a vasakaratú szociáldemokrata

A német bolsevik vezetők habozása láttán akcióba kezdett egy kemény akaratú ember, aki nem előkelő származású, nagytekintélyű katona, vagy képzett szakember volt, hanem egy tettre kész munkás, aki egyesítette magában az egyszerű emberek józan ítéletét, akaraterejét és tettre kész hazafiságát.

A szocialista népbiztosok annyira féltek szobáikban, hogy még a villanyt se merték felgyújtani. Ekkor állt fel az egykori favágó, majd mészárossegéd, később pedig különböző szociáldemokrata újságok munkatársa, az autodidakta Gustav Noske. A szélsőbaloldali népbiztosok, mint Emil Barth, elhagyták a birodalmi kancelláriát. Ebertnek, aki összetörten sétálgatott szobájában, eszébe jutott egy szociáldemokrata képviselő, akit 1914-ben a chemnitzi bányászok választottak meg. A háború alatt bátor hazafinak bizonyult, és mint tiszthelyettes éles eszével és erős akaratával elnyerte feljebbvalói tiszteletét. Vajon ez az egyszerű, de tehetséges német férfi alkalmas lenne-e arra, hogy ezen a karácsonyi napon megmentse Berlint a bolsevik hatalomátvételtől?

Noske két hónappal korábban már bebizonyította, hogy kész harcolni a szovjeturalom ellen. Amikor 1918. novemberének elején a német haditengerészet Kiel-i támaszpontján lázadás tört ki, szocialista társai Noskét küldték ki a rend helyreállítására. Noske kemény kézzel rendet teremtett. Ebert felkérésére Noske ismét akcióba lépett. 1919. január 6-ra a lázadó vörös matrózok, vagyis azoknak az elvtársai, akikkel Noskének Kiel-ben már dolga volt, a szovjet-orosz ügynökök és Liebknecht vezérletével a hatalom átvételére készülődtek. 1918. december 24-én, amikor a kétszázezer felfegyverzett forradalmár Berlinben elfoglalta a birodalmi kancelláriát, Noske elhatározta, hogy bármilyen áldozatot is követeljen ez tőle, de megakadályozza a bolsevik hatalomátvételt.

Hindenburg és vezérkari főnöke, Groener, hittek ennek a favágóból lett tiszthelyettesnek és komolyan tárgyaltak vele. A legsürgősebb feladat volt, hogy a három kommunista népbiztos helyére újakat nevezzenek ki. Ebert, aki ekkor a birodalmi elnök, vagyis köztársasági elnök volt, felkérte Gustav Noskét, hogy csatlakozzon azokhoz a népbiztosokhoz, akik a birodalmi kancelláriában maradtak. Ezek közül bármelyiket a fellázított berlini nép habozás nélkül kidobta volna az ablakon, ha erre Karl Liebknecht megkérte volna őket. Noske azonban nem azokhoz tartozott, akik minden további nélkül megadják magukat. Azt a kormányhivatalt vállalta el, amely abban az időben a legkevésbé volt vonzó, azaz ő lett a német birodalom hadsereg nélküli hadügyminisztere 1918. december 29-én. Noske tisztában volt azzal, hogy a neki felajánlott bársonyszék a lehető legkényelmetlenebb, de egykedvűen csak annyit válaszolt: "Valakinek vérebnek is lennie kell."

A szócséplő Liebknechttel ellentétben Noske nem tétovázott. Nem olvasta Machiavellit, de tudta, hogy minden erejére szükséges lesz, ha meg akarja akadályozni a bolsevik hatalomátvételt. "Ha helyre akarom állítani a törvényes rendet Berlinben, akkor gyorsan egyetértésre kell jutnom a katonákkal, hogy kézben tudjam tartani őket" - mondotta később Noske. Mint már említettük, december 25-én a tiszteket a spartakisták elűzték. A német hadsereg négymillió katonája a világháborúból visszatérve a városok iparnegyedeiben és parasztgazdaságaiban tartózkodott. Ugyanakkor a felfegyverzett forradalmárokkal az utcákon harcolni egészen másfajta harcmodort igényelt, mint amire a katonák ki voltak képezve. Tehát nemcsak katonákat kellett találni, hanem teljesen új katonai harcmodort is ki kellett dolgozni. Noskéval egyidejűleg Maercker tábornok is feltűnt, aki 1918. karácsonyáig csaknem ismeretlen volt. Maercker, aki a háborúban az egyik gyalogsági hadosztály parancsnoka volt, tisztában volt vele, hogy értelmetlen dolog néhány katonának éhező, fellázított emberek tízezreivel szembeszállni. A fellázított tömeg nyomásának csak különösen fegyelmezett, speciálisan kiképzett, elit csapatok képesek ellenállni, ezért ilyeneket kell sürgősen létrehozni. Néhány ilyen egység felállítása azonban versenyfutás volt az idővel. Ezért Noskével egyetértésben Maercker napi kétszáz gramm hús fejadagot, és ötszörös zsoldot ígért elit csapata tagjainak. A katonai fegyelmet bajtársiasságnak nevezték, de ugyanazt jelentette.

Noske sem vesztegette az idejét, miután 1918. december 29-től ő volt a hadseregért és haditengerészetért felelős népbiztos. Már 1918. novemberében tapasztalatból tudta, hogy fegyelem és büntetés nélkül nem lehet rendet fenntartani a fegyveres csapatoknál. Kiel-ben sikeresen úrrá lett a bolsevikok által szított lázadáson. Noske 1919. január 6-án szinte diktátori jogkörrel ruháztatta fel magát a többi népbiztossal, pontosan azon a napon, amikor csaknem mindegyiküket a spartakisták az ablakon dobták volna ki. A forma kedvéért főparancsnokká kinevezett Noske most már közvetlenül tárgyalt a tábornoki karral, és bizonyos fokig önállósította magát a kormánytól. Ezekben a napokban szinte minden a hatáskörébe tartozott. Azt a hivatalos szöveget, ami őt ezzel a teljhatalommal felruházta, soha nem olvasta. Számára ekkor a cselekvés volt a fontos. Noske a Königsplatzra költözött, amely időközben Köztársaság térre lett átkeresztelve. 1920-ban megjelent "Kiel-től Kappig" című könyvében így írja le Noske a városközpontot: "Amikor magunk mögött hagytuk a tömeget, amely megtöltötte a Wilhelmstrasset, akkor beleütköztünk az Unter der Lindenen a függetlenekbe és a spartakistákba. A Brandenburger Tor-nál, az állatkertnél, és a tábornoki kar épületénél keresztül kellett haladnom a felvonulók menetén. Számos felfegyverzett személy is felvonult. Néhány gépfegyveres teherautó állt a Siegesäule-nál. Udvariasan kértem, hogy engedjenek át, mert sürgős elintéznivalóm van. Ők készségesen szabad utat engedtek. Ha a fegyveres csapatoknak céltudatos vezetőjük lett volna hencegők helyett, akkor már délre a kezükben lehetett volna Berlin."

Noske Berlintől nyugatra egy erdős vidéken fekvő kis településen, Luisenstift-ben, egy leánykollégiumban dolgozott éjt nappallá téve. Az említett napon, délután három órakor lefoglaltatta az épületet. Szőke, copfos kislányok helyett katonák szorgoskodtak, akik telefonvezetékeket fektettek le. Noske az egyik osztály sarkában elhelyezett diáklányágyban aludt. Rendelkezésére állt még egy szék és egy deszkára felerősített telefon. Az önkéntesek szinte éjjel-nappal ki-be jártak. A harc tehát kezdetét vette Berlinért. Noske elhatározta, hogy visszaállítja az önkéntes egységeket, megerősítésükre ezerhatszáz főt Kiel-ből Dachlen-be hozatott. Potsdamban még egy kis repülőgép egységet is összevont. Így már nyolc felfegyverzett egységgel rendelkezett. A fő erőt azonban Maercker tábornok jól kiképzett négyezer főnyi lövésze képezte.

A spartakisták számos csapattal rendelkeztek, amelyek főleg lázadókból álltak. Rendelkezésükre állt kétezer gépfegyver. Ezeket fel is állították az utcákon, Berlin stratégiai pontjain az ablakokban, a háztetőkön. Rendelkezésükre állt továbbá húsz ágyú. A népi tengerészeti hadosztály főparancsnokságán Marschtall-ban hatalmas mennyiségű fegyver volt felhalmozva. Ezt szétosztották a hozzájuk csatlakozó civilek között. Még a mentőautók is fel voltak fegyverezve. Berlinben a helyzet az 1871-es párizsi kommünre emlékeztetett. Ami Noske szabadcsapatait illeti, egyetlen erejük abban állott, hogy jól ki voltak képezve, alkalmas tisztek álltak az élükön, vasfegyelem uralkodott, pontos terv szerint cselekedtek, és parancsnokuk, Maercker tábornok, kidolgozott a részükre egy új harci formát.

Noske a mindenre elszánt népvezér nem habozott és keresztülvitte akaratát. Így tehát látható, hogy a minőség állt a mennyiséggel szemben. Amikor Lenin és Trockij megragadta a hatalmat Oroszországban, nem habozott a bolsevizmussal szemben állókat tömegesen kivégeztetni. A bolsevik hatalom első tizenöt hónapjában nyolcmillió orosz vesztette életét erőszak, gyilkosság, vagy éhezés következtében. Azaz többen haltak meg, mint az első világháború négy éve alatt. Egy mindenre elszánt Leninnel szemben, aki Berlint ugyanúgy uralma alá akarta vetni, mint Petrográdot, csak lenini típusú elszántsággal lehetett szembeszállni. A szociáldemokrata munkás, Noske tudta, hogy kivel áll szemben. Ha nem akarják a német polgárok, hogy a lenini terror áldozatai legyenek, akkor legalább olyan erejű ellenterrorral kell szembeszállniuk a terroristákkal. Így lett a meggyőződéses szociáldemokratából meggyőződéses antibolsevik.

A spartakisták a vörös frankfurti garnizon (helyőrség) segítségét kérték. Az ugyancsak a bolsevikok oldalára átállt spandaui garnizon egy oldaltámadásra készült fel. Noske elhatározta, hogy megelőző csapást mér a spartakistákra. 1919. január 10-én kiadta a parancsot a rendelkezésére álló csapatnak, hogy intézzen támadást a spartakista milíciák főhadiszállása ellen. Noske mindenek előtt ellenfelei spandaui főhadiszállására akart csapást mérni. Egy önkéntes egység rövid tüzelés után elfoglalta a spandaui városházát és fogságba ejtette az ott küzdő spartakistákat. Ezeket ugyanúgy, ahogy a bolsevikok is tették Oroszországban, a helyszínen agyonlőtték. Egy másik önkéntes egység az éjjeli órákban elfoglalta a Belle-Alliance-Platz-ot, ahol, már két hete az elkobzott nagy berlini újságok szerkesztőségei voltak, és amelyek azóta a spartakistáknak dolgoztak. A spartakisták 1919. január 5-én elfoglalták a szociáldemokrata Vorwärts-et is, és a saját céljaik szolgálatába állították. A szociáldemokrata miniszter Noskét, az egykori újságírót, ez különösen sértette. Önkéntesei ezen a napon az épület frontszárnyán erőteljes gránáttámadással hatalmas rést ütöttek, és az épület egy része összeomlott. A felkelők fehér zsebkendőket lobogtatva az utcára rohantak, de itt se volt könyörület.

"Emberiség elleni bűntett" - hangozna ma az ítélet. Még akkor is, ha azt nem valamiféle náci, hanem egy meggyőződéses szociáldemokrata követte el. Mintegy háromszáz spartakista az épület hátsó részébe menekült, de őket is utolérte sorsuk. Néhányan azért menekültek meg, mert váratlanul egy bolsevik ellentámadásra került sor. De röviddel a támadás után Berlin nyugati része Noske ellenőrzése alá került. A következő napon úgy nézett ki a német főváros, mint egy sivatag. A néhány ezernyi győző rendezett csoportban a belvárosba vonult. Néma csönd volt. Ekkor azután felébredt az egész város. A berliniek, mintha csak egy rémálomból ébredtek volna, megjelentek a házak kapujában, szemeiket dörzsölték, úgy tűnt nekik, hogy egy óriást látnak, aki igazi katonák vállain halad. Hamarosan felfogták, hogy szabadok, vége a két hónap óta tartó rémálomnak és ujjongva üdvözölték ez elvonuló katonákat.

Az utolsó bolsevik ellenállási központ a rendőrség központi épülete volt. A Moszkva zsoldjában álló Emil Eichhorn visszaszerezte az uralmat a rendőrség központi épülete felett. Noske megvárta az elsötétedést. Ezután következett a nagy roham. Gránátok törték át az épület frontoldalát. Egész falak omlottak össze. Két órán át tartó elkeseredett küzdelem után Noske önkéntesei könyörtelenül üldözőbe vették a spartakistákat egészen a romokban heverő hivatali szobákig, a liftekben és még a pincékben is.

Berlin kommunista fellegvárában pánik tört ki. A spartakisták fejvesztve menekültek. Mintegy húszat közülük elfogtak és nyomban agyonlőttek. Ki ezért a felelős? Természetesen a szociáldemokrata Noske. A két kommunista vezető Liebknecht és Rosa Luxemburg, akik nyolc nappal korábban a vörös Berlint hatalmukba kerítették, még menekülőben voltak.

1919. január 15-én felkutatták őket, majd a Hotel Eden-be, a lovassági gárdahadosztály főhadiszállására szállították őket. A látszat kedvéért tárgyalást tartottak, és kihallgatták őket. Amikor Liebknecht kilépett az épületből azért, hogy átszállítsák a Moabit nevű börtönbe, bolsevik módra két kemény ütést mértek a fejére gumibottal. Ezután revolverrel megadták neki a kegyelemlövést, ahogyan azt a kommunistáktól tanulták. Röviddel rá Rosa Luxemburgra került a sor. Leninista módon ő is két hasonló ütésben és egy lövésben részesült. Csak egy hónappal később találták meg holttestüket az egyik csatornában. Így fejezte be életét 1919. januárjában, Berlinben a németországi bolsevik hatalomátvétel két vezetője. Két hónapon át rendelkezésükre állt a megbénított német nép. Ők azonban a döntő pillanatban nem mertek céljaik érdekében cselekedni. Ezért az életükkel fizettek.

Egy Trockij, vagy egy Lenin, akik az oroszországi bolsevik hatalomátvétel minden részletét alaposan kidolgozták, néhány óra alatt megragadták a hatalmat az orosz fővárosban, majd hosszantartó véres erőszak után egész Oroszországban. Liebknecht és Rosa Luxemburg forradalmi frázisokat pufogtató fecsegőnek bizonyult Trockijhoz és Leninhez képest. A két német bolsevik vezető leninista stílusú eltávolítása még az akkori szocialista vezetőket is "sajnálatuk" kifejezésére késztette. A német szocialista párt első embere, Scheidemann, aki egy héttel később birodalmi kancellár lett, a következőket mondotta: "Ők, a két áldozat nap-nap után fegyverbe hívták a népet és követelték a kormány erőszakos megdöntését. Ők maguk lettek a saját véres terrortaktikájuknak az áldozatai."

Amikor Noske Berlint az ellenőrzése alá vonta, a német szocialista párt elhamarkodottan azt hitte, hogy a városban lezajlott bolsevik forradalom a vészterhes német múlt egy véres lapja csupán. A szociáldemokraták tévedtek, mert a főváros visszaszerzése csak rövid epizódnak bizonyult. Hamarosan újból kellett kezdeni mindent, először Berlinben, majd Németország más területein. A vezér nélkül maradt spartakistáknak ismét lángba kellett borítaniuk Berlint és az országot. A legyőzött német birodalom fővárosa kétszer is államcsínyt élt át 1918. szentestéje és 1919. január 15. között, azaz egy hónapon belül. A harmadikra, egy még erőszakosabbra és véresebbre, két hónap múlva került sor. Valójában szünet nélkül harcolni kellett, mert még szinte nem is ért véget Noske akciója Berlinben, amikor Bremenben és Bajorországban már vörös diktatúra volt. Hamarosan felkelésre került sor a Ruhr-vidéken is, majd Szászországban. "Egy nép, amelyet elkeseredetté tett a nyomorúság és lelkiismeretlen uszítók felhergeltek, önpusztításba kezdett" - sajnálkozott Scheidemann szocialista vezető. Mindez a párizsi békekonferencián résztvevő delegátusok közönyös tekintete előtt történt, akik érzéketlenül nézték ezt a láncreakciót, amely a nyugat kapuja elé hozta a kommunizmust, és már Franciaországot fenyegette. A győztes szövetségesek elégtétellel vették tudomásul, ahogyan a bolsevikok aláássák Németország erejét, és minden rendet megsemmisítenek. A Münchenben hatalmat gyakorló Eisnerrel a legszívélyesebb kapcsolatot építették ki, és ugyanezt tették leninista követőivel is, akik a még nyugatot egyedül védő falat, Bajorországot megrohamozták. Németország megsemmisítése mindennél fontosabb cél volt számukra. Minden más csak mellékes dolognak számított.

1919. januárjában Németország egy rövid ideig azt hitte, hogy újra feltápászkodhat. Miközben a huszonnyolc győztes hatalom éppen megkezdte tanácskozásait, Németországban választás zajlott. Néhány napig nyugalom volt, komolyabb incidensekre nem került sor a nemzetgyűlés képviselőinek a megválasztásakor. Az eredmény azonban meglepőnek bizonyult. Noha a szocialisták látszatra a mindenki által kívánt rendszert vezették be, mégis vereséget szenvedtek. A négyszázhuszonhárom képviselői helyből csupán százhatvanötöt tudtak megszerezni. A kommunistabarát független szocialisták, akik csatlakoztak a spartakistákhoz, pedig mindössze huszonkét helyhez jutottak, azaz csak a polgárok öt százaléka szavazott rájuk. A polgári német demokrata párt, a keresztény centrum és a német nemzeti néppárt viszont kétszáztíz képviselőt küldhetett a nemzetgyűlésbe, vagyis negyvenöttel többet, mint Ebert és Scheidemann pártja, noha ez a párt hatalmon volt és az számos előnyt jelentett a választás alkalmával. A parlamenti demokráciát akaró pártok a leadott voksok több mint háromnegyedét megkapták. Ez világosan megmutatta, hogy a német nép nem kér a bolsevik rendszerből.

A tulajdonképpeni győztes ezen a napon egyértelműen az egykori favágó Gustav Noske volt, aki ismét kézbe vette a fejszét. Noskét ezért saját pártjának megalkuvói és engedékeny gyávái, vagyis napjaink szalon-szocialistáinak és szociáldemokratáinak az elődei, megtagadták. De ebben a pillanatban valamennyien, mindenek előtt a szocialisták, elismeréssel adóztak neki kemény magatartásáért. A német nép ezekben a hetekben felismerte, hogy Noske volt az, aki a bolsevizmus rabszolga-rendszerétől megmentette.

Noske elérte, hogy az újonnan megválasztott nemzetgyűlés ne Berlinben, hanem Weimarban üljön össze. Berlinben fennállt a veszélye, hogy a spartakizmus újra feléled, és az egész nemzetgyűlést fogságba ejti. Azonban Weimarban sem fogadták szívélyesen a képviselőket. A forradalom itt is fortyogott a föld alatt. Alig érkezett meg Weimar pályaudvarára az a katonai egység, amelynek a képviselőket kellett volna védenie, amikor a helyi vörös milicisták megtámadták és lefegyverezték őket. Ennek ellenére az új parlament 1919. február 6-án megkezdte működését. A szocialista Ebert bombasztikus beszédet tartott anélkül, hogy egy szót is ejtett volna az Elzászban, Csehországban, és Ausztriában élő németekről. Az új nemzetgyűlés képviselői, mind a szocialisták, mind a centrumhoz tartozóak, mind a demokraták II. Vilmos egykori Reichstagjának a szellemét idézték. Szinte bocsánatot kértek a forradalomért és az elnyomásért. Scheidemannt miniszterelnökké választották. Ebert pedig birodalmi elnökként államfő lett. Időközben a köztársaság megjelölést kivonták a forgalomból, és hivatalosan újból a német birodalomról beszéltek. Németországnak szerencséje volt, hogy Noske, a kemény vágású, erős ember, mint birodalmi hadügyminiszter, a helyén maradt.

A versaillesi békekonferencia első hetei

A versaillesi békeszerződés 1919. június 28-i aláírásához vezető tanácskozások hivatalosan 1919. január 18-án kezdődtek Párizsban a második német birodalom 1871-ben, valamint a porosz királyság 1701-ben, Königsbergben történt megalakításának évfordulóján. Ötvennyolc különböző bizottság mintegy kétezer tanácskozást tartott. Wilson amerikai elnök Murat hercegnő palotájában lakott. Churchill Balfour oldalán volt látható. Lloyd George pedig Clemenceau társaságában időzött a legtöbbet. A "Tigris"-nek nevezett Clemanceau-nak, aki 1917-től 1920-ig állt a francia kormány élén, Raymond Poincaré, (aki 1913-tól 1920-ig francia köztársasági elnök volt, és 1914-ben kulcsszerepet játszott a francia politika formálásában,) már a terhére volt. Még mielőtt a diplomáciai színjáték elkezdődött, merényletet követtek el a jövőbeni Csehszlovákia miniszterelnök-jelöltje ellen. Thomas Masarik csak hajszál híján úszta meg élve. A románokat Ion Bratianu képviselte. Prága megengedte, hogy egy szlovák küldött is ott legyen, egy Milan Stefanik nevű asztronómus, aki 1914-ben hadnagy volt, de nem tudni hogyan, 1918-ra francia tábornok lett belőle. Szemtanúk beszámolói szerint a lengyel zongoraművész, Jan Ignace Paderewski, tisztektől körülvéve úgy járt s kelt, mintha egy balett bemutatón lett volna.

A német delegáció tagjai számára nem tették lehetővé, hogy megjelenhessenek a tanácskozásokon, és kifejthessék álláspontjukat. Csupán a diktátum átvételére és aláírására vették őket igénybe. Az előkelő párizsi társaság hízelkedve, néha ironikusan fogadta a nagyhangú győztesek képviselőit. A francia sajtó nem rejtette véka alá, hogy a franciák neheztelnek az amerikaiakra. A román Bratianu pedig mindenkit körbeudvarolt és meghívott ebédre, akitől valamit kapni akart. Ezt sokan ellenszenvesnek találták.

Már 1919. tavaszán a lelki és a fizikai hanyatlás jelei mutatkoztak Wilson amerikai elnökön. Ez a kimerült, gyönge ember volt az, aki még három hónappal korábban még azt hitte, hogy magára tudja vállalni a világ rendbetételét. Wilsonnak azonban ekkor már szembe kellett néznie azokkal, akik híressé vált tizennégy pontjában egyáltalán nem hittek, és a leghatározottabban arra törekedtek, hogy azt teljesen levegyék a napirendről. A jóhiszemű amerikai elnök, aki komolyan gondolta 14 pontját, kísérletet tett eredeti törekvéseinek az érvényesítésére, de amikor ez ismételten kudarccal járt, mind lelkileg, mind testileg összeomlott. A háttérerők a németek és a világközvélemény megtévesztésére először meghirdették a "wilsoni 14 pontot", de később színt kellett vallaniuk, amikor bevezették a legyőzött Németország elleni gyilkos blokádot, és elkezdték Németország feldarabolását, pénzügyi és gazdasági függésbe taszítását. Wilson elnök ekkor jött rá, hogy ő sem több, mint a nemzetközi pénzoligarchia tehetetlen bábja, akit a háttérerők csak eszköznek használtak a világ megtévesztését szolgáló színlelő programjukhoz. A jószándékú amerikai elnök ettől a felismeréstől meghasonlott. Testileg-lelkileg betegen távozott Párizsból, hogy az amerikai néptől is elidegenedve haljon meg.

Lloyd George brit miniszterelnök mindent elkövetett, hogy a Közel-Kelet olaj-országaira rátegye a kezét, noha ez ellentétes volt azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyekben Anglia kötelezettséget vállalt az arab világ felé ezen országok politikai és gazdasági függetlenségének a biztosítására. A francia vezetők, Clemenceau, Foch, Tardieu, és Briand kezdettől fogva francia csapatokat akartak állomásoztatni a Saar-vidéken, a Rajnánál, és a Rajnán túl is. A lengyelek, csehek, románok, szerbek mindent elkövettek, hogy a középhatalmak maradványait maguk között szétosszák. Céljaik elérése végett a nemzeti önrendelkezés elvét, amelyre korábban oly sokat hivatkoztak a maguk javára, következetesen félretolták a legyőzött népekkel kapcsolatosan. Folyamatban volt az egykori török birodalom, a török Kis-Ázsia feldarabolása, amiről a franciák és az angolok már régóta titokban megállapodtak. Felosztották egymás között a több millió négyzetkilométer nagyságú egykori német gyarmatokat is.

Már utaltunk rá, hogy amikor Wilson 1919. januárjában Párizsba érkezett, nagy politikai és erkölcsi tekintéllyel bírt. Wilson volt az, akihez a németek fordultak, és aki előtt a német hadsereg letette a fegyvert. Ugyanez a Wilson volt az, aki az 1918. november 11-én megkötött fegyverszüneti megállapodás feltételeit személyesen megtárgyalta. Szövetségesei ezeket a feltételeket minden ellenvetés nélkül elfogadták. Az amerikai elnök tizennégy pontjának kellett volna a békeszerződések alapját képezni. William Bullitt amerikai diplomata, aki később 1933-tól 36-ig az Egyesült Államok moszkvai, majd 1936-tól 1941-ig a párizsi nagykövete volt, írja a "Wilson elnök" című könyvében: "Az emberiség jövője ritkán függ annyira egyetlen embertől, mint ahogyan Wilsontól függött a francia fővárosban történt visszatérése utáni hónapban. Amikor ő House ezredes dolgozószobájában, a Hotel Grillon-ban Lloyd George-al és Clemenceau-val tárgyalt, a világ sorsa a kezébe volt letéve. A fegyverszüneti egyezményt aláíró szövetségesek közül azonban egyik se vette igazán komolyan ezeket a hivatalos kötelezettségvállalásokat. Valódi háborús céljaik, amelyekről az ellenségeskedések során titkos szerződésekben megállapodtak, teljesen ellentmondtak a wilsoni tervnek, amely győzők nélküli békét, részrehajlás nélküli igazságosságot, és egyenlő jogokat akart valamennyi nép számára."

Clemenceau Wilson tizennégy pontját megvetette, és agyrémnek tartotta. Az amerikai elnök kezdettől fogva tapasztalhatta partnerei fondorlatos intrikáit, és mohó igényeit. Keserűen mondotta: "Be kell vallanom, hogy Nagy-Britannia és a többi szövetséges a végsőkig igénybe vette türelmemet." Wilson gyengéi közé tartozott, hogy mélyebben nem ismerte Európát. Így például semmit sem tudott arról a hárommillió szudéta németről, akik Csehszlovákiához kerültek volna. Amikor ez a kérdés mégis előkerült, csak ennyit mondott sűrű bocsánatkérések közepette: "Masaryk erről nem szólt nekem soha." Az Egyesült Államokban már a párizsi tárgyalásokat megelőzően szakértői csoportok alakultak azért, hogy az elnököt megfelelő előkészítő dokumentumokkal lássák el. Ezekben a szellemi műhelyekben a Harvard, a Yale, a Columbia Egyetem legkiválóbb tanárai vettek részt olyan területi szakértők társaságában, mint például Isaiah Bowman. Ezek a szakemberek térképek százait készítették el, amelyek meghúzták Európa, a Közel-Kelet és Ázsia Csendes óceáni részének, valamint Afrikának a jövőbeni országhatárait. Ezek az előkészített anyagok és térképek azonban semmilyen szerepet nem játszottak Párizsban. Wilson - részben személyes indítékokból - távol tartotta magától ezeket a dokumentumokat. Még House ezredes is, a pénzoligarchia első számú frontembere, akinek Wilson mindent köszönhetett, aki árnyékként kísérte és a legfontosabb tanácsadója volt, látszólag háttérbe lett szorítva egy ideig az amerikai elnök második feleségének a kívánságára.

Az angolok a maguk részéről bőségesen kielégítették igényeiket, még jóval azelőtt, hogy szembe kellett nézniük Párizsban Wilsonnal. London még a békekonferencia megkezdése előtt elérte azt, ami a legfontosabb volt a számára. A britek Párizsban elsősorban új ellenfelük, Franciaország terveinek a háttérbe szorításával foglalkoztak. Ez sokkal fontosabb volt számukra, mint a világ újrarendezése, amit különben is már régóta csak a saját ügyüknek tekintettek. A francia Clemenceau sem volt sokkal képzettebb a földrajzi kérdésekben, mint Wilson. André Tardieu vezetése alatt a francia szakértők mégis pontos aktákat készítettek, amelyek alátámasztották hatalmas területi és pénzügyi igényeiket. Az ötvennyolc tanácskozó testület fölött egy diktatórikus szervezet vette át a hatalmat. Ez volt az Ötök Tanácsa, amely az öt nagyhatalom külügyminiszteréből állt. Ezt követte a Tizek Tanácsa, amely ezekből a külügyminiszterekből, valamint a miniszterelnökökből állott. A Négyek Tanácsa azonos volt az Ötök Tanácsával Japán nélkül. De lett az Ötök Tanácsából még a Hármak Tanácsa is, amikor az olasz Orlando Fiume miatt távozott az ülésről.

Magyarország kedélyes amputálása

A párizsi konferenciának nem volt hivatalos tárgyalási helye. Wilson, Lloyd George és Clemenceau gyakran találkozott az amerikai küldöttség Bischofsheim-i szállodájának a földszintjén, vagy Clemenceau dolgozószobájában, vagy a francia külügyminisztériumban, vagy Murat hercegnő palotájában. A "nagyokat" kísérő szakértők, néha harmincan is, órákig várakoztak az összezsúfolt előszobákban.

Ezen szakértők egyike volt Harold Nicholson, a brit delegáció tagja, aki feljegyzéseket készített és ezt több, mint hatvan évvel ezelőtt "Peacemaking" (Békekészítés) című írásában megszerkesztve összeállította. Nicholson feljegyzései bemutatják azokat a szalonokat, ahol Wilson és Clemenceau a térképek fölé hajolva tanácskoznak, és milliárdos nagyságrendű összegekről beszélnek. Gyakran vettek kézbe ceruzát és húzgáltak vonalakat a térképeken. Így írja le Nicholson az egyik ilyen tanácskozást:

"Délelőtt az osztrák határok záró felülvizsgálata, reggeli után a Rue Nitot-ba hajtok, hogy Balfourt felkészítsem. Itt Marie de Medicis mosolya alatt kell az Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról a legutolsó fokon dönteni. Ebben a szobában születik a meg a végleges döntés, nehéz drapériák és a szélesre tárt, kertre nyíló ablakok mellett, amelyeken keresztül behallatszik a szökőkutak és a kerti locsolók csobogása.

Magyarországot ez az öt előkelő úriember fogja feldarabolni, hanyagul és felelőtlenül szétszedni, miközben a víz az orgonabokrokat öntözi és a szakértők aggodalmasan figyelnek, mialatt A. J. Balfour szunyókál, Lansing erdei manókat rajzol a jegyzettömbjébe, Pichon pedig elterpeszkedik a széles karosszékben és pislog, mint egy bagoly... Erdéllyel kezdik néhány sértő szóváltás után, amelyet teniszlabdához hasonlóan ütöget egymáshoz Tardieu és Lansing, délig leamputálják Magyarországot. Ezután áttérnek Csehszlovákiára, miközben a nyitott ablakokon keresztül zümmögnek a legyek, és Magyarország északról, valamint keletről is meg lesz csonkítva... Ami a jugoszláviai határt illeti, a bizottságok jelentését változtatás nélkül elfogadják. Ezután jöhet a tea, és a habcsók."

Ugyancsak Nicholson számol be arról, hogy mit történt 1919. május 13-án. Ekkor Lloyd George, Balfour és Wilson Kis-Ázsiáról tárgyaltak. Az ebédlőasztalon egy széles, tarka térkép volt kiterítve. Lloyd George mutatja, mit hajlandó adni. Az olaszok ehhez Scala Nova-t is kérik. "Azt nem!" - mondja Lloyd George. "Nem birtokolhatják, mert teljesen görögök lakják. "Mutatja továbbá, hogy Makri-n is találhatók görögök, ahogyan egy másik szigetcsoporton is a part mentén. Erre egész halkan azt súgom neki: "Nem, ott nincs sok görög." Így válaszol: "De, nem látja a zöld felületet?" Most fogom fel, hogy Lloyd George a térképemet etnológiai térképpel cserélte össze és azt hitte, hogy a zöld szín a völgyek helyett a görög lakosságot jelöli, a barna szín pedig a hegyek helyett a törököket." Ez a szánalmas tévedés jó hangulatba torkollik, mintha valaki bújócskát játszott volna. Nicholson így folytatja: "Orlando és Sonnino egy ideig olaszul beszélgetnek, majd követelik Eregli szénbányáit. Lloyd George, aki most tájékozottabb, megjegyzi: "Ez nem jó szén és kevés is van belőle." Sonnino lefordítja ezt a megjegyzést Orlandonak, aki nyomban válaszol: "Igen, igen, de az erkölcsi hatás!" Végül látszólag készek a kis-ázsiai Antalya tartomány elfogadására, de mi nem tudjuk egyértelműen, hogy készek-e ellenszolgáltatásként lemondani Fiuméről és Rhodosról. Átnézzük a népszövetségi aktákat a mandátumok igazgatását illetően. Megállapítjuk, hogy a vonatkozó cikkely a következő rendelkezést tartalmazza: "Az illető népek beleegyezésével és kívánsága szerint." Ezt a fogalmazást nagyon mulattatónak találjuk. Valamennyien egyszerre nevetünk. Orlando fehér arca remeg a nevetéstől, és szemei megtelnek az öröm könnyeivel."

Az amerikai szakértőkhöz tartozó Clive Day, a Yale Egyetem tanára is iróniával írja visszaemlékezéseiben: "Minden alkalommal, amikor egy területi kérdés került megvitatásra, rettenthetetlen komolysággal figyelték a térképeket. Azt azonban nem lehetett tudni, vajon ezek a térképek helyesen, vagy fordítva vannak-e előttük, ami egyébként nyilvánvalóan semmilyen jelentőséggel sem bírt volna."

A földrajzi térképek nagy részét szégyentelenül meghamisították, különösen, ami Közép-Európát illeti. Ez sok vitát eredményezett. Maga Lloyd George, akit ezek a csalások felháborítottak, két évvel később a londoni Queen-s Hall-ban tartott előadásán így szólt erről: "Azok a mellékletek, amelyeket egyes szövetségeseink a béketárgyalások során a rendelkezésünkre bocsátottak, nagyrészt hazugnak és hamisnak bizonyultak. Hamisítványokra alapozva hoztuk meg döntéseinket."

A prostituálódott sajtó és az országhatárok

1919-ben a sajtó mindenkinek eladta magát, aki milliós nagyságrendben rendelkezett pénzzel azért, hogy az ő követeléseit propagálja és keresztülvigye. Nemcsak oroszok, szerbek, románok fizettek több tízmillió frankra rúgó megvesztegetési pénzeket a párizsi lapoknak, de vezető politikusok is bőségesen dugdosták a borítékokat a laptulajdonosok és szerkesztők zsebébe. Ugyanezt tették a pénzügyi csoportok a nagyvonalú szerződéseikkel még a háborút megelőzően. A pénzzel megolajozott sajtókampányok több milliárd frank kölcsönt biztosítottak a petrográdi és belgrádi összeesküvőknek, akik ezzel fokozni tudták a fegyverkezést, de mellesleg saját zsebeiket is megtöltötték.

A versaillesi szerződés előkészítése a párizsi konferencián lehetővé tette a fináncoligarchák számára, hogy a pénzügyi spekulációkat jóval nagyobb keretek között folytassák. Most már nem egy államkölcsön nyélbeütéséről volt csupán szó, hanem a világ feldarabolásáról, Európa például nemcsak nyugaton, de a Memeltől Drinápolyig lett átrajzolva, az olajban gazdag Közel-Kelet pedig a Perzsa öböltől a Szuezi csatornáig került szétosztásra. Minden zsákmányra éhes kisszövetséges is óriási területeket követelt magának. Az egyik az ukrajnai cseresznyéskertekig, a másik egészen Berlin közeléig, a harmadik Erdélyen át Budapestig. A csehek egyenesen egy folyosót akartak Magyarországon keresztül, amely lehetővé tette volna, hogy egyesüljenek Jugoszláviával. A Jugoszlávok le akarták nyelni Albániát, az olaszok viszont Fiumétől egész Antalya-ig, az ázsiai Törökország közepéig uralkodni akartak. A megvesztegetést végző ügynökök valósággal megrohamozták az újságok szerkesztőségeit, hogy készpénzért államaik legképtelenebb követeléseit is propagálják. A legtöbb pénzt a Le Temps kérte, kétszázezer frankot minden egyes "dokumentált" cikkért. A Figarónál ugyanez ötvenezerbe került. Ugyanennyit kért a Matin is. Huszonötezer volt a Journal des Débats-nál. A tömött borítékok időközben átalakultak megpakolt bőröndökké. A szerbek tízmillió arany frankot fordítottak megvesztegetésre. A románok is ugyanennyit. "Már tízmillió felett vagyunk, az egyes esetekben nyújtott borravalókról nem is beszélve." - ismerte el Románia kiküldött minisztere 1919. február 3-án, vagyis amikor a békekonferencia még egészen az elején tartott. Megejtő cinizmussal fűzte hozzá abban a meggyőződésben, hogy kitűnő üzletet csinált: "Ezért az árért Erdély és Bukovina csaknem ingyen a miénk lesz." Mindent egybevetve, minden hazájától és állampolgárságától megfosztott és annektált magyar alig több, mint három frankjába került Romániának. Az egykori Osztrák-Magyar államot szétszedő, a később Kisantant-nak elnevezett államokkal kapcsolatban jegyezte meg Clemenceau: "Ők a győzelem sakáljai."

A háttérhatalom számára az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása azonban csak másodlagos célkitűzés volt. A pénzoligarchia számára a világháború elsődleges célja az egykori cári Oroszország ellenőrzés alá vétele volt az általa finanszírozott bolsevikok által. Ezt a célt 1917-ben sikerült elérni. A világháborút befejező versaillesi békeszerződés és az azt előkészítő párizsi békekonferencia egyetlen igazi célja, főprogramja Németország társadalmi, gazdasági, politikai meggyöngítése, ellenőrzés alá vétele volt. A háttérhatalom stratégái a mesterségesen előidézett nyomor, valamint a belső zűrzavar révén, Németországban is bolsevik típusú elit uralom kialakítását akarták elérni. Isaiah Bowman amerikai küldött ezt írta: "Minden pillanatban egyértelműen bizonygatnunk kellett, hogy mi gyűlöljük az ellenséget, különben németbarátsággal vádoltak minket." Aki Párizsban nem így viselkedett, azonnal a németek kiszolgálójának minősítették. "Ki kellett elégítenünk a felheccelt tömegeket." - mondotta a már akkor is tapasztalt demagóg, Winston Churchill. Clemenceau pedig egyenesen a háború folytatásának nevezte a békekonferenciát. House ezredes úgy vélte, hogy ilyen békével minden biztonsági garancia néhány éven belül az érvényét veszíti. A már idézett Nicholson pedig így fogalmazott feljegyzéseiben: "Borzalmas lenne, ha el kellene veszítenünk a békét, miután megnyertük a háborút. Meg kell mondanom, hogy nagyon így néz ki."

A Németországra rákényszerített fegyverszüneti feltételek annyira kemények voltak, hogy német részről teljesen lehetetlenné tették az ellenállást. A német hadsereg leszerelését igen gyorsan és alaposan végrehajtották. Csupán néhány ezer önkéntes védelmezte Berlint, amely mint már utaltunk rá, a bolsevik hatalomátvételi kísérletek színhelyévé vált. Négymillió katona hazatért. Valamennyi német hadfelszerelés 1919. december 15-ig már a győztes hatalmak birtokában volt. A földön fekvő Németország a győztesek csizmái alatt találta magát. Évszázadok óta, egészen 1917-ig azért vívták a háborúkat, hogy egy szomszédon győzelmet arassanak. Leninnel és Trockijjal mindez megváltozott. A bolsevizmus a maga részéről azért küzdött, hogy az egész világon uralomra kerüljön. Már 1918. novembere óta a bolsevikok elküldték rohamcsapataikat Hamburgba, Münchenbe és Berlinbe. 1919-ben már nem valamiféle II. Vilmos volt a tulajdonképpeni ellenség Németországban, hanem az internacionalista Lenin és Trockij, az oroszországi bolsevikok, akik Németország hagyományos társadalmi rendjét is fel akarták robbantani.

A háttérhatalom ideológiai háborúja

Az első világháború a francia Grand Orient szabadkőművesség befolyására 1917-től kezdődően ideológiai háborúvá alakult át, állapítja meg Fejtő Ferenc "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" című munkájában. A pénzoligarchia háttérhatalmának stratégái Németországban is olyan bolsevik diktatúrát akartak a saját ellenőrzésük alatt, amely az államhatalom megragadásával az állammonopolista elit kezére juttatja az egész egykori német birodalmat. Ez a cél azonban veszélyeztette annak az Angliának és Franciaországnak a társadalmi rendjét is, ahol ez a pénzoligarchia a demokratikus formák betartásával a háttérből gyakorolta a főhatalmat, elsősorban a pénzrendszer magántulajdonbavétele révén, a központi bankok és a bankrendszer segítségével. Függetlenül attól, hogy valaki szereti-e, vagy gyűlöli-e Németországot, ez az ország volt az a közvetlen védőpajzs, amely megvédhette a nyugat-európai országokat a bolsevikok uralmi törekvéseitől. Ezért valójában Franciaországnak sem volt érdeke, hogy ezt a védőpajzsot nacionalista fanatizmusból szétrombolja. Sokkal inkább az állott érdekében, hogy Németországot újra talpra állítsa. Ez a felismerés lassan derengeni kezdett az angolok számára is. Lloyd George 1918. novemberében még azt ígérte a brit választópolgároknak, hogy Németországot annyira kifacsarja, amíg összetörnek a csontjai. Most fel kellett ismernie, hogy a bolsevik diktatúra öklei valamennyi európainak széttörhetik a csontjait, amennyiben Németország teljesen szétesne. Ekkor már aggódva kérdezte: "Ez lenne a mi érdekünk?"

1918. november 11-ig valamennyi győztes hatalom írásban kötelezte magát Wilson elnök ismert tizennégy pontjának a betartására. Előzőleg az európai szövetségesek e tizennégy pontnak teljesen ellentmondó titkos egyezményeket kötöttek. Nagy területek meghódításáról és bekebelezéséről volt szó, mindenekelőtt Franciaország számára. Clemenceau és Poincaré mindezt eltitkolták egészen addig, amíg az amerikaiak háborúba való belépésükkel a szövetségesek győzelmi kilátásait nem támasztották alá végérvényesen. Csak amikor Clemenceau, a "Tigris", 1918. közepén már véglegesnek érezte katonai fölényét, akkor vágott neki magabiztosan az igazi cél elérésének, Németország feldarabolásának. Tardieu maga cinikusan jegyezte meg, hogy a francia vezető politikusok miért hallgatták el egészen a fegyverszünetig igazi céljukat, "az egységes német állam széttörését". "A győzelem" - írja Tardieu - "az antant táborában csak később bontakozott ki. 1918. márciusában a brit Gough tábornok csapatainak a veresége miatt kellett panaszkodni. Májusban szembesültünk a Párizs elleni bombatámadással. Meglehetősen nagy ostobaság lett volna, ha már ebben az időpontban, vagy akár Németország úgynevezett "élve feldarabolását" megelőzően ezt bejelentettük volna."

Azt a tényt, hogy akkoriban hatvanmillió német volt, tehát húszmillióval több, mint francia, Clemenceau jogtalanságként fogta fel. "Nem tudom, hogy a korábbi időkben mit tettek volna velük." - jelentette ki sajnálkozva. Mivel már nem volt lehetséges ugyanígy lemészárolni őket, mint a korábbi időkben, ezért Clemenceau szilárd határozottsággal arra törekedett, hogy a német lakosságot a lehető legkisebbre csökkentse, részben úgy, hogy szétossza őket a csehek, a lengyelek, az olaszok, a szerbek, sőt még a belgák és a dánok között is, nem feledkezve meg természetesen a franciákról sem. Az európai politika bosszúszomjas öreg rókái jól tudták, hogy a béketárgyalások átmeneti időszakában mindenki azt kapja, amit erőszakkal és ravaszsággal meg tud szerezni magának. Wilson amerikai elnök ezt erkölcsi okokból nem fogadta el, és még hat hónap sem telt el, amikor elkeseredetten és csalódottan visszatért Washingtonba. Az amerikai elnök kapitulációját részben még eltusolták. Wilson kiindulópontja a népszövetség létrehozása volt. Eredetileg a Nemzetek Ligáját akarta létrehozni, és ez már tizennégy pontjának is a részét képezte. Végül a Népszövetség elnevezést kapta a tervezett nemzetközi szervezet. David Hunter Miller, Wilson jogtanácsosa, szerint: "A tizennégy pontos nyilatkozat az Egyesült Nemzetekre vonatkozóan pontosan a Németországgal kötendő béke egyik alapfeltétele volt, miként azt az amerikai kormány 1918. november 5-i jegyzéke tanúsítja. Ez csak arra törekedett, hogy megvalósítsuk a harcot beszüntető Németországgal kötött szerződés egy részét. Azt az elképzelést, hogy a társadalmi berendezkedés átalakítása az általános békerendezés része, lényegében már az a megállapodás tartalmazta, amely megelőzte a tűzszünetet. Németország jogosult volt az önvédelemre, amelyet a Nemzetek Szövetsége fennen hirdetett. Németország nyomatékosan hangoztatta, hogy a Wilson által kezdeményezett Nemzetek Szövetsége nem csupán azon nemzeteknek az egyesülését jelentette, akik a szerződést megfogalmazták, hanem, egy olyan szövetség, amelybe Németország is azonnal beléphet." - írja az amerikai delegátus David Hunter Miller. (Ce qie se passa a Paris en 1918-19. 311. oldal)

Mindebből nem lett semmi, a döntő évek úgy múltak el, hogy német részről bárki is a kifejthette volna a véleményét. Clemenceau óvta az amerikaiakat: "Nem szabad a németekkel tárgyalniuk, vagy egyezségre jutniuk, hanem rájuk kell kényszeríteni a megoldást." Még a legtávolabbi brit domínium is a Népszövetség tagja lehetett, Németország előtt azonban zárva maradtak a kapuk.

"Franciaország politikája éppen ezért amennyire csak lehetett az volt, hogy visszaállítsa az órát és meg nem történté tegye mindazt a fejlődést, amelyet Németország 1870. óta elért." - írja a brit delegációban résztvevő John Maynard Keynes. Nyilvánvaló volt, hogy a győztesek vagy száz évre meg kívánták bénítani Németországot. Úgy tűnt, hogy az 1648-as Westfália-i békét akarták új életre kelteni. A Németországnak 1918. november 11-én megígért közreműködés a jövőbeni Népszövetségben csupán megtévesztésnek és trükknek bizonyult. A korábbi német gyarmatokat azonnal felosztották. Ebben az időben a világ lakosságának mintegy a fele angol és francia fennhatóság alatt élt. Wilson 1918. július 4-én elmondott beszéde szerint a Népszövetségnek a területi kérdéseket a közvetlenül érintett népek szabad hozzájárulásával kell megoldani. Ennek alapja a minden népet megillető önrendelkezési jog. De sem a franciák, sem a britek nem kívántak jogokat adni a saját gyarmataikon élő népeknek. A wilsoni tizennégy pontban meghirdetett más célok sem valósultak meg, és üres ígéreteknek bizonyultak. A vallásszabadság elvét például az angolok nem fogadták el, mivel Nagy-Britanniában minden katolikus automatikusan ki van zárva a trón utódlásától. De a híres Monroe-doktrína, amelyet 1823. decemberében hirdetett meg az Egyesült Államok akkori külügyminisztere, szintén ellenkezett az emberek, a népek és nemzetek egyenjogúságának az elvével. A Monroe-doktrína szerint ugyanis Amerika az amerikaiaké, azaz az Egyesült Államok gyámkodhat az egész amerikai földrész valamennyi állama felett. Ezért az amerikai törvényhozás nem fogadta el a Népszövetséget, mivel az ellenkezik a Monroe-doktrínával, és az amerikai semlegességgel. Így Wilsonnak sem maradt más kiút ebből a dilemmából, mint megváltoztatni az alapszabályt, és lemondani eredeti álláspontjáról. Wilsonnak ez a megalkuvása azt eredményezte, hogy a Népszövetség alapokmányában foglalt elvből, - a népek egyenjogúságából - üres, holt betű lett. A wilsoni szemfényvesztés szerint az olyan regionális szövetségek, mint amilyeneket a Monroe-doktrína meghirdetett, nem mondanak ellent a népek egyenjogúsításának elvének, sőt azzal teljesen összeegyeztethetőek. Egyébként pontosan ezért a washingtoni kongresszus - az amerikai törvényhozás - volt az első, amely elutasította a Népszövetséget. A történelem tanúsága szerint a Népszövetség költséges és felesleges intézménynek bizonyult fennállásának húsz éve alatt.

Az első világháborút előkészítő, kirobbantó és levezénylő háttérhatalom számára tehát az egyik legfontosabb cél Németország meggyöngítése, és ellenőrzés alá vétele volt. Ezért azok a politikai szereplők, akik közvetve, vagy közvetlenül ennek a háttérhatalomnak a kiszolgálói voltak, kezdettől fogva mindent elkövettek Németország katonai erejének a lehető legnagyobb mértékű korlátozására. A francia Clemenceau és munkatársai hétről-hétre következetesen megtettek mindent azért, hogy súlyosbítsák a Németországra rákényszerítendő feltételeket, noha a béketárgyalások idején a német birodalmat belülről teljesen megbénították azok a felkelések, amelyek Berlinben, a Ruhr-vidéken, Hamburgban, Münchenben, és a birodalom többi tartományában törtek ki a bolsevikok irányításával. Tardieu, akinek rendkívül nagy befolyása volt a versaillesi szerződés összeállítására, kifejezetten dicsekedett a Németország felmorzsolását célzó tevékenységgel. Így például egyik alkalommal előkapta a birodalom összeomlásáról szóló győzelmi jelentést, és idézte belőle: "Megvalósított leszerelés: katonák 98%, tisztek 97%, gyalogsági hadosztályok 96,7%, tábornoki kar 100%, ezredek parancsnoki stábja 95%, nehéztüzérség 100%, tábori lövegek 96,8%." Ehhez büszkén fűzte hozzá, hogy a felsorolt csökkentések csaknem teljesen a francia delegáció tevékenységének köszönhetőek. "Új tevékenység volt megtörni a világ legharcosabb népét... A fejet céloztuk meg a tábornoki stábok, a katonai iskolák, és a mozgósítási intézkedések megszüntetésével. Az alapokra is csapást mértünk az általános hadkötelezettség megszüntetésével, és a létszám százezer főre történő korlátozásával, valamint a katonai szolgálat 12 hónapra való csökkentésével. Ami a hadfelszerelést illeti, leszereltük az egész nehéztüzérséget, a páncélosokat, a repülőgépeket, és megtiltottuk hadianyag raktározását és előállítását." Itt érdemes annyit megjegyezni, hogy ugyanebben az időszakban - a Wall Street-től kapott megbízással és húszmillió dollárral (ez mai árfolyamon kétmilliárd dollár) a táskájában - az 1917-ben Oroszországba visszatért Trockij már javában szervezte Szovjet-Oroszország hadseregét, és az máris többmilliós nagyságrendet ért el.

Amikor tanulmányozzuk a győzteseket képviselő személyek eljárását a legyőzött Németországgal szemben, minduntalan felmerül a kérdés, miért voltak ennyire szűklátókörűek, bosszúállóak, és valójában milyen belső motívumok vezették őket? A háttérben meghúzódó pénzhatalom, amely szövetségre lépett a szabadkőművességgel is, fontos szerepet játszott az egész első világháborúban. A hivatalos történetírás azonban még ma is úgy írja meg a huszadik század - - és benne a világháborúk történetét -, hogy a pénzhatalom és a vele szövetséges szabadkőművesség szerepét nem elemzi, vagy említést sem tesz róla, vagy csak mellékesen utal rá. Ez alól tiszteletreméltó kivételt jelent a Párizsban élő Fejtő Ferenc, aki a már hivatkozott "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" című munkájában több fejezetet is szentel a szabadkőművesség szerepének. Fejtő szerint "... a szabadkőművesség, ez az elitisztikus, jól felépített és a politikai pártoknál jobban szervezett és központosított tömörülés játszotta az élcsapat szerepét abban, hogy a nagyhatalmak háborúja ideológiai háborúvá változzon át abból a célból, hogy Európát köztársasággá alakítsa át. Olyan köztársasági Európává, amely a Népszövetségbe tömörül - amely alapvetően szabadkőműves eszme, miután végre levágták a klerikalizmus és a militarista monarchizmus hidrájának fejét." Előzőleg Fejtő már rámutatott, hogy a francia háborús propaganda a háború igazolására szolgáló egyik legfőbb érvként a francia forradalomtól örökölt jakobinus, republikánus ideológiát használta fel. Fejtő lényegesnek tartja megemlíteni, hogy a háború kitörésének a pillanatában a miniszterelnök René Viviani, és külügyminisztere Théophile Delcassé szabadkőműves volt. A később következő Briand kormányban Viviani igazságügyi miniszter, de mellette még szabadkőműves a közmunkaügyi tárcát betöltő Marcell Sembad is. Az 1917-es Ribot kormányban is részt vesz Viviani, de szabadkőműves még a kormányban további két miniszter. A rendkívül fontos háborús bizottságban négyen is képviselték a szabadkőműveseket. 1917. novemberétől 1920-ig Clemenceau külügyminisztere Stephen Pichon is szabadkőműves volt. Fejtő rövid történeti áttekintésében rámutat, hogy milyen változáson ment át Franciaországban a szabadkőművesség, míg eljutott ahhoz, hogy valójában ők legyenek Franciaország egyetlen hierarchikus és szilárd struktúrájú szervezetévé. Azok, akik 1870. szeptember 4-én a párizsi városházán kikiáltották a Nemzeti Védelem Köztársaságát, szabadkőművesek voltak. A republikánusok 1877-es győzelme Franciaországban nagyrészt a szabadkőművesség műve volt. A szabadkőművesek irányították a sajtót, kezükben tartották az emberi jogok ligáját. A harmadik köztársaság alatt a szabadkőművességhez való tartozás megkönnyítette a bejutást a közigazgatási pályákra. A második császárság idején tízezer francia szabadkőműves volt, 1914-ben már hatvanezer. A radikális pártot a szabadkőművesség világi hatóságának tartották. 1910-től sok szocialista áramlott soraik közé. Ez módosította a szabadkőművesség jellegét. A háború megosztotta a szabadkőműveseket és soraik között számos pacifista is volt.

A francia szabadkőműveseket 1914. júniusában a nacionalistákhoz közelítette az, hogy Berlinben a nagy német szabadkőműves páholyok felfüggesztettek minden béke-erőfeszítést, és megszakítottak minden kapcsolatot a szövetségesek páholyaival. Ez véget vetett mind a szabadkőműves, mind a szocialista internacionalizmusnak. Ettől kezdve a köztársaság védelme lett a szabadkőművesség jelszava, összhangban a kormány propagandájával.

Fejtő Ferenc úgy látja, hogy a háborút végsőkig folytatni kívánó felfogás éppen úgy nem volt szabadkőműves eredetű, mint a francia forradalom. Azt is megírja, hogy Clemenceau nem volt szabadkőműves, mint ahogyan Robespierre sem volt az. (A magunk részéről megjegyezzük, hogy a nemzetközi szabadkőművesség tevékenységét kutató több szerző - így például Friedrich Wichtl - szerint Clemenceau szabadkőműves volt. Maga a páholytagság azonban nem előfeltétele annak, hogy egy politikus a szabadkőművesség céljait és érdekeit képviselje. Ahogy voltak tagkönyvvel rendelkező és tagkönyv nélküli párttagok, úgy voltak és vannak szabadkőműves "köténnyel rendelkező" és "kötény nélküli" szabadkőművesek. Megfigyelhető azonban, hogy nem közvetlenül a szabadkőművesség kormányoz, de akik kormányoznak, igen gyakran szabadkőművesek, vagy azok támogatottjai, illetve a befolyásuk alatt álló személyek.) A szabadkőművesek és a kvázi szabadkőműves titkos társaságok az olyan nyilvános szervezeteken belül, mint az Emberi Jogok Ligája, a Közoktatási Liga, a Szabadgondolkodók Szövetsége, a republikánus gondolkodás hirdetői voltak. Noha elfogadták a nemzeti elvet, ugyanakkor tervezeteket készítettek a létrehozandó Népszövetségről. A szocialistákhoz hasonlóan a szabadkőművesek is eredetileg annexiók nélküli békét kívántak, ugyanakkor olasz barátaik rávették őket, hogy támogassák területi követeléseiket. A szerb szabadkőművesek megnyerték őket előbb nagy-Szerbia, majd Jugoszlávia gondolatának. Az ugyancsak szabadkőműves Masaryk és Benes meggyőzték őket, hogy ha szétdarabolják a Vatikán és a monarchizmus támpillérét, az Osztrák-Magyar Monarchiát, akkor hozzájárulnak ama szent szabadkőműves misszió teljesítéséhez, amelyet a Gondviselés bízott a forradalom népére, és előkészítik a ragyogó jövőt. A nagy szabadkőműves gépezetet az említett emigránsok és bizottságaik rendelkezésére bocsátották. A szövetséges és semleges országok szabadkőműves kongresszusa, amely 1917. június 28. és 30. között ült össze Párizsban, már felvette határozatai közé az olasz, a cseh, a szlovák, és a délszláv követelések egész skáláját. Ezeket a monarchia szétrombolását célzó követeléseket elküldték a szövetséges és semleges kormányoknak. André Lebey, magasrangú francia szabadkőműves, a kongresszuson már kemény szavakkal ítélte el "a két nemzetet erőszakkal, mesterségesen összetartó birodalmakat, mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchiát". Ezek a birodalmak Lebey szerint "semmibe veszik az emberi jogokat és a népek jogait...Végleges vereségük nélkül sem az emberi jogok, sem a népek jogai nem létezhetnek. Csak a komoly és biztos teljes győzelem tudja elhárítani az utolsó akadályt, amely a Népszövetség útjába áll..." Lebey ehhez még hozzátette: "Ha van szent háború, akkor ez az, és ezt fáradhatatlanul ismételgetnünk kell... Közép-Európa életre keltett, megtisztult, megmentett népei megmutatják majd, hogy milyen az a berendezkedés, amely elfogadható, jótékony, és üdvös, mert szabad, és független..." A magasrangú szabadkőműves ezután ismertette azt a négy célt, amelyre a nemzetközi szabadkőművességnek összpontosítania kell minden erejét: 1. Elzász-Lotaringia visszaadása Franciaországnak. 2. A független Lengyelország visszaállítása. 3. Csehország függetlensége. 4. Annak a kimondása, hogy valamennyi, ma a Habsburg birodalom szervezete által elnyomott nemzetiséget fel kell szabadítani, vagy egyesíteni kell olyan államokban, amelyeket a fenti nemzetiségek népszavazás útján hoznak létre.

A kongresszus által elfogadott döntések megegyeztek Lebey beszámolójával és hangsúlyozták, hogy "minden egyes nemzet egysége, önállósága és függetlensége sérthetetlen." Az olasz küldöttség a carbonarik vezérének, Giuseppe Mazzininak, az eszméiből kiindulva javasolta, hogy a döntésekből világosan tűnjön ki "a nemzeti elv teljes diadala".

Az Emberi Jogok Ligája, amely néhány hónappal később ülésezett, megerősítette a szabadkőműves kongresszus határozatait. A francia szabadkőművesek hangsúlyozták a latin egységet és nyomást gyakoroltak az olasz páholyokra, hogy Olaszországot leválasszák a hármas szövetségről. Ugyancsak nyomást gyakoroltak az Ausztriában titokban, Magyarországon pedig nyíltan működő szabadkőművesekre, hogy szakítsák el államaikat a hármas szövetségtől, vagyis Németországtól. A szabadkőművesek nagy többsége tehát 1914-től szinte feltétel nélkül támogatta Clemenceau és Pichon "Harc a végsőkig" álláspontját, és megtettek mindent, hogy meghiusítsák a megegyezéses békére, vagy különbékére irányuló kísérleteket. A szabadkőművesség "leánya" az Emberi Jogok Ligája tagságából azonban továbbra is sokan kitartottak a kizárólag védelmi háború, és a bekebelezés nélküli béke elve mellett. A Liga például szóvá tette, hogy a hivatalos cenzúra kedvez az ultranacionalista nézetek terjesztésének, ugyanakkor cenzúrázza a mérsékelt tanokat. Ahogyan a háború folytatódott, úgy mélyült a szakadék az annexiók nélküli béke hívei és azok között, akik a németek által felajánlott és a status quo alapján álló békét elutasították. Az Osztrák-Magyar Monarchia esetében a szabadkőművesek olyan változásokat követeltek, amelyek az Antant kisszövetségesei, Szerbia, Románia, Olaszország számára annexiókkal jártak volna, és megteremtették volna a független Csehországot. Ezek később szemforgatóan kérdezték: "A mi hibánk-e, hogy Wilson, Lloyd George, és Clemenceau szétrombolta a monarchiát?" Fejtő Ferenc idézi Bardoux-ot, aki a Le Temps 1938. április 30-i számában leírta, hogy "protestantizmus és a szabadkőművesség szövetségre lépett, hogy szétrombolja Ausztriát, amit azokban a körökben a klerikális, retrográd szellem fellegvárának tartottak... Ehhez nem fér kétség. De innen addig a kijelentésig, hogy a birodalmat szándékosan tette tönkre néhány eltökélt államférfi, illetve a szabadkőművesség által irányított földalatti tevékenység, még tennünk kell egy jókora lépést."

Fejtő is úgy látja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szétrombolásának ténye annyira összhangban volt a franciaországi és az amerikai szabadkőművesek eszméivel, hogy szinte fenntartás nélkül a feldarabolás mellett voltak, és befolyásuk hozzá is járult ehhez. A győzelem azonban nem pontosan olyan lett, mint amilyenre számítottak. A republikánus és demokratikus Európára vonatkozó elképzelések nem valósultak meg a Népszövetség keretei között. A nacionalista politikusok, diplomaták és katonák arra használták fel a szabadkőművesség támogatását, hogy létrehozzák Franciaország hegemóniáját a szétrombolt Monarchia kis utódállamai fölött. Hamar megmutatkozott, hogy ezek az utódállamok sokkal kevésbé voltak kezelhetők, mint a Habsburgok Duna-menti állama. Ténylegesen nagyobb veszedelmet jelentettek az európai egyensúlyra, mivel sokkal kevésbé vetettek gátat a német terjeszkedésnek, mint ahogyan azt az újjászervezett, modernizált Dunai Monarchia meg tudta volna tenni. A francia szabadkőművesek ma már nem büszkék arra, hogy szétrombolták a Dunai Monarchiát. Ma sem tagadják, hogy Ausztria feldarabolása céljaik közé tartozott. A győzelem azonban nem olyan volt, mint amilyenre számítottak. Ez a győzelem - írja Fejtő - a Monroe elvből született, Masaryk, Vesnich, Trumbich, Pasich, és Bratianu mikro-nacionalizmusából, Franciaország ingatag hegemóniájából, a szétrombolt Monarchia kis utódállamainak kialakulásából, amelyek képtelennek bizonyultak a német terjeszkedés megállítására, de ahhoz elég erősek voltak, hogy korrumpálják a nyugati sajtót, és hogy elnyomják kisebbségeiket.

Az osztrák vezető elit a francia szabadkőműveseket, valamint az olasz, a hercegovinai, és a szerb mazzinistákat ellenségeinek tekintette. A háború alatt Ausztriában kiadtak egy könyvecskét. Ezt Puntigam atya írta - Pharyer professzor álnéven -, és azt állította, hogy a szarajevói gyilkosságot a nemzetközi szabadkőművesség gondolta ki, szervezte meg, és hajtotta végre, továbbá, hogy a gyilkos maga is szabadkőműves volt. Ezt a nézetet a történész Robert-Vallery-Radot és Jean Barthélemy is képviselte. Vallery-Radot szemére vetette a szabadkőműveseknek, hogy megakadályozták 1917-ben a háború befejeződését azzal, hogy kikényszerítették az osztrák császár ésszerű békeajánlatainak az elutasítását. Egy másik francia történész, Groussier szerint az olaszok álnoksága, hitszegése, Poincarré csökönyössége, valamint Ribot ostobasága miatt hiúsultak meg a közeledési kísérletek. Azt is megemlíti, hogy a szabadkőművességet nem vonták be a tárgyalásokba. Aki tanulmányozza a háttérhatalom és a háttérhatalommal együttműködő szabadkőművesség szervezeti felépítését, kapcsolatrendszerét és működési gyakorlatát, az tudja, hogy a szabadkőművesség nem közvetlenül maga irányítja az ügyeket. Rendszerint rejtett struktúrákon keresztül gyakorol befolyást a döntési centrumokra, ahová igyekszik a hozzá tartozó, vagy vele együttműködő, ellenőrzése és befolyása alatt álló személyeket bevinni. A szabadkőművesség csak informális instrukciókat, javaslat formájában előterjesztett utasításokat adott ebben a kritikus időpontban is. Azt is számításba kell venni, hogy a háttérhatalom a szabadkőművességet csak eszközül használja. A legtöbb szabadkőművesnek erről semmilyen tudomása sincs, s ha ilyen állítással találkozik, azt elutasítja. Ha azonban kutathatnák a háttérhatalom nyilvánosság elől gondosan elzárt titkos archívumait, akkor véleményüket meg kellene változtatniuk. Ma már egyébként fontosabb szerepe van a különböző titkos társaságoknak, zárt kluboknak, a központi bankok hálózatának, a nagy pénzdinasztiák informális kapcsolatrendszerének, mint a formális és hagyományos szabadkőművességnek.

A szarajevói merénylet nyomozati anyagai hozzáférhetőek. Ugyancsak tanulmányozhatóak Ludendorff német marsall írásai, továbbá Friedrich Wichtl, Karl Heise és más szerzők e tárgyú művei. Számos ilyen könyv tanulmányozása győzte meg e sorok íróját arról, hogy a szabadkőműveseknek - legalábbis közvetve - közük volt a háború kirobbantásához. Az is tény, hogy a nemzetközi szabadkőművesség a Habsburg Monarchiát klerikális fellegvárnak tartotta, és erőfeszítéseket tett a felbomlasztására. Fejtő szerint az Osztrák-Magyar Monarchiát a Franciaországban és Nagy-Britanniában eluralkodott osztrákgyűlölet tette tönkre, amelynek élharcosai a szabadkőművesek voltak, akik régóta várták a leszámolást klerikális főellenségeikkel. Az osztrákgyűlölet ügyesen kihasználta a Monarchián belüli autonomista és szeparatista mozgalmakat, mégpedig úgy, hogy segítette kibontakozásukat. Ez az érzés nem a szabadkőművesek monopóliuma volt, és ezért nem is egyedül ők viselik a felelősséget a klasszikus háborúnak ideológiai háborúvá váló átalakulásáért. De ha céljaik különböztek is a "tiszta" osztrákgyűlölő nacionalistákétól, nem elhanyagolható részük volt a Monarchia feloszlatásában. Az eltérések ellenére is kimutatható egybeesések megvilágítására ezután két kijelentést idéz Fejtő Ferenc: az egyik szerzője az amerikai szabadkőműves Theodore Roosevelt, egykori amerikai elnök, aki egy francia barátjához intézett levelében kifejezte büszkeségét, hogy egyik fia súlyosan megsebesült "a civilizációért és az emberiségért vívott harcban". A másik a katolikus, nacionalista írótól, Henri Bordeaux-tól származik, aki 1919-ben egy Ritz-beli vacsorán Mária román királynéhoz fordulva felkiáltott: "Ha Németország győzött volna... összedőlt volna a világba vetett hitem. Még az ég is összeomlott volna."

A francia vezető rétegnek sikerült nemzeti konszenzust teremtenie a Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia elleni harcban, és a két országot - igazságtalanul - a barbárság, és a gonoszság megtestesítőjeként állította be.

Nem elhanyagolható az olasz szabadkőművesség szerepe sem. Valiani szerint az olasz szabadkőműves vezetőknek döntő szerepük volt Olaszország hadba lépésében a szövetségesek oldalán. Francia testvéreikhez hasonlóan az olasz szabadkőművesek sem voltak egységesek a háborús célokat illetően. Egy részük azt remélte, hogy Olaszország a háború következtében demokratizálódni fog. Mások a semleges irányzatot támogatták. 1914. júliusában Ettore Ferrari szabadkőműves vezető körlevélben hívta fel a páholyok figyelmét hazafias kötelezettségeikre, és ajánlotta egy Garibaldista "szent légió" felállítását. Ez a szövetségesek oldalán harcolt volna. "A szabadkőművességnek - írta Ferrari - szét kell törnie a német lutheranizmus, az osztrák pápistaság, és a muzulmán Törökország kettős háromszögét." Amikor Olaszország belépett a háborúba, az olasz szabadkőművesek nacionalistákká lettek. (A magyar szabadkőművesek, amikor a közéjük tartozó Károlyi Mihály hatalomra segítésével átvették az ország irányítását, nem lettek nacionalistákká, és nem tettek meg mindent, hogy a szomszédos népek agresszív, rabló nacionalizmusával szemben megvédelmezzék legalább a magyar nemzet által lakott etnikai határokat. Károlyi és hadügyminisztere az etnikai határok védelmezése helyett leszerelte a frontról intakt módon hazatérő magyar hadosztályokat. "Nem akarok katonát látni"- mondotta Károlyi hadügyminisztere akkor, amikor Magyarország végveszélyben volt.) Az olasz Grand Orient követelte, hogy a kormány ne elégedjen meg a reálpolitikával, hanem a nemzeti elvet követve szerezzen vissza minden olasz területet, és hozzon létre egy új rendet a Balkánon. A szabadkőművesek túl mérsékeltnek és puhának tartották Sonninót. Szemére hányták, hogy nem elég elszántan követeli Fiúmét a magyaroktól, és közönyös Csehország iránt. Az olasz szabadkőművesek vezetői harcos irredenták voltak, elleneztek minden békekezdeményezést, különösen, ha az a Vatikántól származott. Attól tartottak, hogy a Szentszék kezdeményezése megerősítheti a pápaság, és a jezsuiták helyzetét. Az olasz szabadkőművesek néha még francia társaikat is felbosszantották nacionalista túlzásaikkal. A franciák szívesebben tartottak volna népszavazást az adriai kérdés rendezésére, de az olasz szabadkőművesek és a befolyásuk alatt álló olasz kormány is ragaszkodtak a londoni titkos szerződés szigorú betartásához.

A francia és olasz szabadkőműveseket egyesítette osztrákgyűlöletük, összekapcsolták erőfeszítésüket a nacionalistákéval, hogy sikerre vigyék 1918. júniusában az Elnyomott Népek Képviselőinek római kongresszusát. Itt a Seton-Watson által támogatott cseh és szerb szabadkőművesek az antant-államok háborús céljainak középpontjába a Monarchia nemzetiségeinek a felszabadítását helyezték. Az olasz katonai vezetés ezt követően népszerűsíteni kezdte a Monarchia feldarabolásának és az alávetett nemzetek függetlenségének gondolatát. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a soknemzetiségű, soknyelvű és vallású Osztrák-Magyar hadsereg demoralizálódjon. Ez a propaganda egybemosta az emberi jogokat és a népek jogait. Ez utóbbi bonyolult konfliktusok forrása volt a közép-európai térségben, ahol nem csak az államokban élnek együtt különböző népek, hanem a tartományokban, az egyes régiókban, sőt még a falvakban is. Az egyes személyek nemzeti azonosságát már csak azért is nehéz meghatározni, mert sok a vegyes házasság. Kiválóan lehet azonban manipulálni az emberek tudatát a jogokra és az elnyomás elleni harcra való hivatkozással.

Ismét csak Fejtő Ferenc állapítja meg, hogy az élcsapat szerepét betöltő szabadkőművesség számára a cselekvési tervet a propaganda két szabadkőműves lángelméje, Thomas Masaryk és Edward Benes szállította. Ma már világosan látható, milyen fontos szerepet játszottak a kompromisszumos béke elleni küzdelemben, a háborús célok meghatározásában, és végül a háború előtti Európának az új Európával való felváltásában. A húsz nemzetből álló Monarchiát az igazságosság fenntarthatta volna. Több történész is állítja, hogy az osztrák államnak meg volt a létjogosultsága abban a korban, amikor Közép-Európa népeinek naponta félniük kellett a török inváziótól. Louis Léger francia kutató 1864-es első Csehországi utazása után úgy vélte, hogy a Monarchiában nyolcmillió német és nyolcmillió magyar uralkodik ötvenmillió lakos felett. Ugyancsak Léger volt az, aki szerint egyedül a pán-szlávizmus mentheti meg Európát a pán-germánizmustól. E pán-szlávizmuson belül a fő szerepet a szerb-horvátoknak szánta. Léger másik nézete az volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia véglegesen a német nép hűbéresévé vált.

A monarchia ügyeinek egyik szakértője, Ernest Denis, aki szintén rokonszenvezett a csehek törekvésével, Légerrel együtt helyeslően hangsúlyozta, hogy a csehek nem Csehország függetlenségére, hanem a monarchia föderalizációjára törekedtek. Később azonban már Denis is támogatja Masaryk és Benes szeparatista elméleteit. Ő az, aki rámutat, hogy a csehországi szabadkőművesek közelről követték a francia eseményeket a 18. század végén, és az abban időben vezető szerepet játszó illuminátusoknak, akiket nem riasztottak el a radikális elvek, számos hívük volt a cseh szabadkőműves páholyokban. Denis szerint a XX. század elején még fennállottak azok a kényszerítő körülmények, amelyek a 16. században Ausztria kialakulásához vezettek, és ezért bármilyen sérelmeik is legyenek a lengyeleknek, cseheknek és szlovéneknek, nekik is érdekük a Monarchia fennmaradása. A magyarok pedig előnyös helyzetben vannak, tehát nincs okuk panaszra. Denis úgy vélte, a cseheket csak az osztrák-németek szélsőséges magatartása veheti rá arra, hogy boldogulásukat ne a Monarchián belül, hanem azon kívül keressék. Ezért a maga részéről a Monarchia föderalizálásáért vívott harcot ajánlotta. Ennek az elgondolásnak a magyar parlamentben is voltak követői. Bartha Miklós az ellenzék egyik képviselője kijelentette: "A föderalizmust a dolgok alakulása fogja kikényszeríteni." Thomas Masaryk, aki magas fokozatú szabadkőműves volt, politikai pályafutását néhány osztrákgyűlölő barátja segítségével készítette elő, akikkel 1914-ben Hollandiában találkozott. 1915-ben Párizsban egyesítette az ott szerveződő csoportokat, hogy leválassza őket a többi osztrák állampolgárról, akiket a franciák, mint ellenséges ország polgárait internáltak. Masaryk, aki eleinte a Monarchiát közép-európai Svájccá akarta alakítani, hamarosan egészen más terveket készített elő. 1915-ben már bemutatta Briand-nak, a francia kormány tagjának, Közép-Európa térképét, ahogyan ő a háború utáni időszakra elképzelte. 1916-ban berni barátaihoz csatlakozott, majd Párizsba visszatérve a Cseh Tanács elnöke lett. 1917-ben Rómában felállította a Cseh Légiót, az Osztrák hadsereg katonaszökevényeiből.

Eduárd Beneshez hasonlóan mindkét politikus számára nagy előnyöket jelentett a szabadkőművességhez való tartozás. Masaryk a szabadkőművességen kívül szoros kapcsolatot ápolt az Emberi Jogok Ligájával és a francia szocialista párttal. Szabadkőműves kapcsolatai megnyitották előtte a legfontosabb egyetemek, közigazgatási intézmények, a befolyásos személyek és a kormánytagok szalonjait is. Benes és Masaryk ezekben a szalonokban kapcsolatba kerültek a nyugati államok vezetői képviselőivel, akiket meggyőztek, hogy a független kis államok, mint például Csehország, jobban szavatolhatják az európai egyensúlyt, mint a Monarchia. Masaryknak és Benesnek sikerült meggyőzniük az antant diplomatáit, hogy Németország semlegesítésének legjobb módja, ha kis független - németellenes és nyugatbarát - államokkal veszik körül. Ezért az Osztrák-Magyar Monarchia és az ottomán birodalom feldarabolása hatékonyan gátolná a német terjeszkedési törekvéseket, mert azok a nyugatbarát szláv államokba, Lengyelországba, a csehek és a szlovákok, valamint a délszlávok államába ütközne. Masaryk érvelése hízelgett a francia nacionalistáknak, akik úgy vélték, hogy ha az Osztrák-Magyar Monarchiát feldarabolják, képesek lesznek megvédeni annak utódállamait a hosszú időre legyöngített német és orosz hatalom újraéledéséről. A humanista szólamokat és machiavellista gyakorlatot egyesítő Masaryk különösen elnyerte a szabadkőművesek tetszését. A cseh szabadkőműves Masaryk mesteri ügyességgel rejtette az emberszeretet szólamai mögé megszállott nacionalizmusát. Társa Eduárd Benes, aki a Sorbonne-on végzett, még Masaryknál is jobban értett a diplomáciai intrikákhoz. Már 1916. márciusában egy Sorbonne-on tartott összejövetelen kijelentette: céljuk megsemmisíteni a Habsburg birodalmat és visszaállítani a cseh-szlovák nemzetet. (Mint tudjuk, ilyen nemzet sohasem létezett, csak Csehország volt a középkorban önálló állam, a mai szlovákok elődei pedig a magyar királyság területén éltek ungarusként, a magyar Szent Korona alattvalóiként.)

Benesnek ezek az 1916-ban Párizsban tett kijelentései egybecsengenek Rudolf Steinernek, az antropozófia megalapítójának, a svájci Dornbachban 1916. decemberében elhangzott szavaival, amelyben megállapította, hogy a Nyugat bizonyos okkult titkos társaságaiban már az 1890-es években szó volt az 1916-ban folyamatban lévő világháborúról. Ezeknek a zárt köröknek a tagjait megismertették azokkal a térképekkel, amelyeken már rögzítették a világháború utáni Európa új határait. Ezeken az összejöveteleken valósággal levezették és lejátszották a jövendő háborút, amelynek már folyamatban volt az előkészítése. Steiner azt is hozzáteszi, hogy könnyedén fel tudná rajzolni az oktatott térképeket, amelytől azonban előadása alkalmával bizonyos megfontolások miatt tartózkodott. Rudolf Steiner több kutató állítása szerint maga is 32-es fokozatú szabadkőműves volt, és így szabad bejárással rendelkezett többek között a londoni páholyokba is. Ezek a zárt társaságok - folytatja Steiner - az eljövendő európai háború nyomán nagy horderejű változásokat vettek számításba a Duna és az Égei tenger, a Fekete tenger és az Adria közti térségben. A szóban forgó változások a pánszlávizmus előretörésére utaltak, amely azonban nem kulturális, hanem kifejezetten politikai célokat követett. Rudolf Steinernek ez az előadása, amelynek teljes szövege elolvasható a "Zeitgeschichtliche Betrachtungen" című gyűjteményben, világosan mutatja, hogy a háttérerők már évtizedek óta gondosan munkálkodtak Európa határainak az átrendezésén, egy jól előkészített világháború segítségével.

Jászi Oszkár véleménye szerint a Monarchia feloszlatása céltudatos törekvés eredménye és nem elkerülhetetlen végzetszerűség volt. A diplomáciai és stratégiai ok erre a végzetes lépésre az antant államok több vezetőjének az a téves meggyőződése volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia - amióta szövetséget kötött II. Vilmos Németországával - nem töltötte be többé a német terjeszkedéssel szembeni ellensúlyozó szerepét. Azt gondolták, hogy a Monarchia így elválaszthatatlanná vált Németországtól, és annak győzelme esetén engedelmes eszköze lesz a németek keleti, így a Balkán és a Közel-Kelet felé irányuló előrenyomulásának is. Kétségtelen, hogy a 19. század végétől megerősödött a balkáni orosz intervencionizmus, a pánszláv orientáció. Emiatt Németország és a Monarchia egyaránt fenyegetve érezte magát. A két ország közeledett egymáshoz, és Németország jelentős befolyást gyakorolt a Monarchia külpolitikájára és gazdasági életére. A Monarchia azonban soha sem akarta feláldozni függetlenségét a Berlinnel való szövetség oldalán. Vannak olyan nézetek, hogy Németország csak úgy tudta kikényszeríteni az Osztrák-Magyar Monarchia segítségét, amelyre szüksége volt, ha konfliktust robbant ki Szerbiával. Georges Louis francia diplomata úgy vélte, hogy Franciaország vezetői 1912 óta meg voltak győződve a háború elkerülhetetlenségéről, és orosz szövetségesük legyőzhetetlenségéről. Ugyancsak Georges Louis jegyezte fel 1914. augusztusában, miután elolvasta a hivatalos francia véleményt a háborús felelősséggel kapcsolatban: "Érezhető, hogy Poincaré (a francia miniszterelnök, D. J.) és Szazonov (a cári kormány külügyminisztere, D. J.) ezt mondta egymásnak: "Nem az a fontos, hogy elkerüljük a háborút, hanem az, hogy úgy tűnjék, hogy mindent megtettünk azért, hogy elkerüljük." Mindez világosan utal a háttérhatalom hagyományos technikájára, amely egyszerre indítja be a valódi célját szolgáló cselekvési programot azzal a másik programmal, amely ennek az álcázását és a közvélemény félrevezetését szolgálja.

Fejtő Ferenc szerint számos francia szakértő nemcsak meg akarta őrizni az Osztrák-Magyar Monarchiát, hanem még meg is akarta erősíteni a háború befejezését követően, hogy képes legyen feltartóztatni a német militarizmust. E francia szakértők érvelése is legalább annyira megalapozott, mint az, amellyel Poincaré és Clemenceau érvelt a Monarchia szétrombolása mellett, nevezetesen az, hogy a Habsburgok állama véglegesen Németországtól vált függővé.

A Monarchia felbomlasztására van egy másik magyarázat is. Ez összefügg a belső francia viszonyokkal, ahol a republikánus baloldal létrejötte óta folyamatosan háborúzott a "klerikalizmus" ellen, a "Vatikán cinkosai" ellen, Európa köztársasággá átalakítása érdekében, hogy felszabadítsák az elnyomott nemzeteket és beteljesítsék a francia forradalmat. Eme Masaryk és Benes által is hangoztatott fennkölt hivatkozások azonban önző célokat takartak. Ha azonban csupán e két szabadkőműves érdekeiről lett volna szó, akkor az antant hatalmak politikusai nem fogják engedelmesen követni tanácsaikat. A háborút előkészítő háttérhatalom volt az, amely a nemzetközi szabadkőművesség e két emberét arra használta, hogy keresztülvigye akaratát és átrajzolja Európa határait. Célja a három dinasztikus állam olyan meggyöngítése és átalakítása volt, amely lehetővé tette számára ezen államok pénzügyi, gazdasági eszközökkel való ellenőrzése alá vételét. E cél érdekében a háttérhatalom felhasználta a szabadkőműveseket, akik elfogultan meg voltak győződve arról, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bűnös és azt hitték, hogy felbomlasztásával saját országaik ügyét is előmozdítják az elnyomott népek és az egyetemes béke ügyével együtt.

Németország feldarabolása

A Rudolf Steiner által említett londoni zárt társaságokban megrajzolt térképeken már az 1890-es években hasonlóan volt feldarabolva Németország, mint, pl. azokban a tervezetekben, - itt elsősorban az ifjabb Henry Morgenthau és Theodore N. Kaufman tervre utalok, amelyek a második világháború végén készültek. Ez a tény megint azt jelzi, hogy a háttérhatalom egyik legfontosabb célja az első világháború kirobbantásával Németország meggyöngítése, és ellenőrzés alá vétele volt. Az első német terület, amely a versaillesi élveboncolás áldozatául esett, természetesen Elzász-Lotaringia volt, ez az ezer év óta németek által lakott terület, amelyet Franciaország a 17. században fokozatosan annektált. A lakóinak többsége azonban német volt, és ma is nagyrészt elfranciásodott és elfranciásított németek lakják. Amikor 1870-ben III. Napóleon hadat üzent Poroszországnak, hogy megakadályozza a német egység létrejöttét, Franciaország vereséget szenvedett és Elzász-Lotaringia az 1871-ben megalakult német császárság része lett. Az 1918. november 11-i fegyverszünetet követően Clemenceau és Poincaré a tömeg örömujjongása mellett vonult be Strassburgba. Ezt az ünneplést azonban Elzászban váratlanul el kellett halasztani, ugyanis Clemenceaut és Poincarét megelőzték más "felszabadítók", akik Kiel-ből és Hamburgból érkeztek. Ezek azok az Észak-német kikötőkből különvonatokkal odaszállított lázadó matrózok voltak, akik Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, és Kurt Eisner mintájára bolsevik forradalmat akartak végrehajtani. Ezek a matrózok nem francia lobogót, hanem vörös lobogót lengettek.

Eredetileg az volt a terv, hogy Elzász-Lotaringia lakosai szabad választás keretében dönthetnek szülőföldjük hovatartozásáról. Maga Tardieu írja La Paix (A béke) című könyvében, hogy 1917. májusában még az amerikaiak is úgy tekintettek Elzász-Lotaringiára, mint egy német nyelvű területre és ez volt számukra a döntő. Az amerikaiak reményüket fejezték ki, hogy Franciaország megelégszik egy független és semleges Elzász-Lotaringiával. "Emlékszem - folytatja Tardieu - arra a hosszú beszélgetésre, amelyet 1917. augusztusában Walter Lippmannal folytattam. Ő annak a "Inquiry"-nek (információs irodának), vagyis egy hivatalos szervezetnek volt a tagja, amelynek elsősorban a békefeltételeket kellett tisztáznia. A népszavazás gondolata olyan mélyen gyökerezett beszélgetőpartneremben, és Elzász-Lotaringia egyesítése Franciaországgal olyan idegen volt számára, hogy egy megosztott választási rendszert gondolt ki, amely a két tartományt kereken tizenkét részre osztotta." Ez az amerikai választási rendszer, amelyet Tardieu annyira elfogadhatatlannak tartott, végül is alkalmazásra került Sziléziában, ahol jó szolgálatokat tett az akkor francia csatlósnak számító Lengyelországnak. Még Oroszországgal 1917. márciusában - röviddel az amerikai hadba lépést megelőzően - kötött titkos megállapodás azonban minden francia igényt megerősített Elzász-Lotaringiát illetően. Clemenceau és Poincaré azon kijelentése, hogy "a nép döntött" egyáltalán nem volt a többi szövetséges számára meggyőző. A fegyverszünetet követően - a párizsi békekonferencia kezdetekor - létrejött egy háromtagú bizottság, amelynek a népszavazással kellett foglalkoznia. Tardieu-nek ezzel a bizottsággal nagy nehézségei voltak, ugyanis előzetes népszavazás nélkül nehéz volt őket meggyőzni az Elzász-Lotaringiaiak egységes akaratáról. Mindezt csak azért ismertettük részletesebben, hogy világos legyen, mennyire antidemokratikusan jártak el, és mennyire kettős mércét alkalmaztak a háború végén meghatározó szerepet játszó politikai vezetők.

Hasonló módszerekkel jártak el a másik Franciaországgal szomszédos német tartomány, Saar-vidék esetében. Ez a tartomány 1792-től 1814-ig, Napóleon bukásáig, francia megszállás alatt állott. Ilyen rövid idő alatt ez a német tartomány nem franciásodott el. 1919-ben pedig még kevésbé volt franciának nevezhető. Meglehetősen tisztességtelen dolog volt Wilson amerikai elnöknek bebeszélni, hogy Saar-vidéken sok ezer francia él. A jobb sorsra érdemes amerikai elnök nem volt tisztában a Maas és a Moser folyók közti területekkel kapcsolatos történelmi viszálykodással. Ezért Tardieu-nek viszonylag könnyű volt félrevezetnie. De sem Clemenceau, sem Tardieu nem habozott előállni azzal a csak rossz viccnek nevezhető állítással, hogy százötvenezer francia él Saar-vidéken. A francia politikusok nem győzték hangsúlyozni a Saar-vidéki franciák elidegeníthetetlen jogát arra, hogy franciák legyenek, és Franciaországhoz tartozhassanak. De pl. Magyarország feldarabolásánál szóba sem jöhetett, hogy az itt élő emberek elidegeníthetetlen joga is érvényesülhessen, és ők is véleményt nyilváníthassanak, melyik országhoz kívánnak tartozni. Tény azonban, hogy Saar-vidék 1935. január 13-ig francia megszállás alá került. Az ekkor tartott népszavazáson a tartomány lakosainak a 99%-a elutasította a Franciaországhoz való csatlakozást. A világháborús győztesek ellenőrzése alatt megtartott választáson a jogosultak 97%-a vett részt, és 91%-uk a Németországgal való egyesítést, 8,8%-uk a status quot és mindössze kevesebb, mint 0,5% a Franciaországhoz való csatlakozást helyeselte. A Németország feldarabolására törekvő francia politika azonban nem elégedett meg Elzász-Lotaringia és a Saar-vidék meghódításával, de célba vette a Rajna-vidék bekebelezését is. Alig száradt meg a tinta a fegyverszüneti egyezményen, amikor Foch marsall 1918. november 27-én olyan követeléssel állt elő, amely a Wilsoni tizennégy pontnak mind a szellemével, mind a betűjével ellenkezett. Az előzőekben már kifejtettük, hogy Wilson hódítás és annexió nélküli békéről és önrendelkezési jogról beszélt. Az amerikai elnök számára a tizennégy pont volt a legfontosabb. Clemenceau számára azonban legfeljebb szépen hangzó szóvirág-csokornak számított, amellyel imponálóan meg lehet nyitni egy konferenciát. Vagyis blablának tekintette, tréfálkozás tárgyának. A hivatalos Franciaország kezdettől fogva kemény magatartást tanúsított a rajnai kérdésben, noha a nyilvánosság előtt ünnepelnie kellett Wilson elnök erkölcsi elveken nyugvó tizennégy pontját. Már 1918. november végén kész volt a terv a Rajna bal partján élő tízmillió német francia fennhatóság alá helyezésére. 1919. január 10-én, közvetlenül a párizsi békekonferencia megnyitása előtt, Foch tábornagy újabb erőfeszítést tett a Rajna-vidék megszállására azért, hogy a szövetségeseket kész helyzet elé állítsa. A francia marsall számára ez már egy eldöntött kérdés volt, és a békekonferencia csupán azt a célt szolgálta, hogy áldását adja erre a francia lépésre. Foch marsall három pontban foglalta össze a francia célokat. Először is Németországnak át kell engednie ezt a területet, és semleges övezetté kell átalakítani. Másodszor a szövetséges antant haderőnek a Rajna bal partján lévő területeket katonailag meg kell szállnia. Végül a Rajna-vidéket gazdaságilag integrálni kell Franciaországgal és a többi nyugati állammal. Mindezt képmutatóan úgy, hogy el kell ismerni a népek önrendelkezési jogát, és ezért biztosítani kell a Rajna-vidék lakosságának, hogy közigazgatásilag önmaga intézhesse az ügyeit. A francia tábornagy szerint csak így biztosítható a béke. Mindezt a francia hódítási igényt azzal támasztották alá, hogy a Rajna-vidéken tulajdonképpen nem is németek, hanem kelta lakosok élnek, akiket a rómaiak ellatinosítottak, a germán hódítók pedig elnémetesítettek. Vagyis a Rajna-vidékiek is, legalább is Tardieu szerint, akaratuk és szellemiségük szerint sokkal inkább franciák, mint németek.

Az angolok elfogadhatatlannak tartották a franciák rajnai terjeszkedését. "Nem értünk egyet egy független állam létrehozásával a Rajna bal partján." - jelentette ki Lloyd George a békekonferencián. "Ebben komplikációk és gyengeségek forrását látjuk. Mi lesz, ha ez a független állam előbb, vagy utóbb bejelenti, hogy csatlakozni akar Németországhoz? Hova vezethetnek a fellépő helyi konfliktusok. Ha ezekből háború keletkeznek, sem Anglia, sem domíniumai nem fogják azt az együttérzést tanúsítani Franciaországgal szemben, amely az utolsó háborúban érezhető volt. Ezért lehetetlen az Önök által javasolt megoldást elfogadni." - közölte a brit miniszterelnök a franciákkal. Clemenceau nem elégedett meg a Rajna-vidéknek a német birodalomtól való elszakításával és a német a vámunió felszámolásával. Követelte a vasút és a rajnai hidak elvételét is. Mainz és Köln megszállása azonban nem elégítette ki a franciákat, akik minden erővel egy független rajnai állam létrehozására törekedtek. "Abszolút tartózkodásunk ellenére már megmutatkoztak ott a szeparatista törekvések." - mondta tréfálkozva, gúnyos mosoly kíséretében Tardieu. Jól tudta, hogy Párizs erőfeszítései ellenére a lakosságnak még egy fél százaléka sem vallotta magát ellatinosított "kelta rómainak", és nem akart egy szeparatista kalandba belemenni. Tény, hogy Franciaországnak 1919. június 28-án sikerült Versailles-ben elérnie, hogy az ellenőrzése alá vonhassa a Rajna-vidéket. Ez keserű feladatnak bizonyult, de könyörtelenül keresztül vitte. A Rajnai-vidékiek kemény ellenállásán azonban minden autonomista, szeparatista kísérlet meghiúsult, és ez megmutatta az érintett népeknek, elsősorban a németeknek, hogy a francia megszállók is törékeny agyaglábakon állnak.

Franciaország tehát érvényesítette akaratát Elzász-Lotaringiában, a Saar-vidéken és a Rajna bal partján. A Luxemburgiak kisajátították a vasutat. Belgium is növelhette területeit Németország rovására, ami katonai előnyt jelentett Párizs számára. Tardieu azt követelte a hollandoktól, hogy mondjanak le Limburgról és Seelandról a belgák javára. Hollandia háború előtti semlegessége csak blöff volt. Ezért ennek a blöff semlegességnek a megsértéséért természetesen ellenszolgáltatás járt neki. Így például az Ems-nél. De mindezzel csak elkezdődött Németország amputálása. Mindenesetre egy hatalmas német fal lebontásra került a svájci határtól a Ruhr-vidékig. A falak lebontására hamarosan sor került Németország keleti és délkeleti határain is, ahol a lengyelek és a csehek - Clemenceau és Tardieu szárnyai alatt - már készenlétben álltak. Danzig (most Gdansk), Felső-Szilézia, a Szudétaföld mind elszakításra került. A Keleti tengertől a Dunáig németek milliói veszítették el hazájukat.

A kétpólusú társadalom és Németország

A saját világstratégiáját követő háttérhatalom tehát két fontos célt kívánt elérni a legyőzött Németországgal kapcsolatosan. Az egyik célja a területek leszakításával a német birodalom területének és lakosságának a csökkentése volt. A másik cél pedig a belső bomlasztás, és az oroszországi bolsevik hatalomátvétel megismétlése német földön. E két cél egymást kiegészítette, és jól szolgálta a háttérhatalomnak azt a hosszútávú stratégiáját, hogy kétpólusú társadalmat alakítson ki. A kétpólusú társadalom nem azonos a kétpólusú politikai rendszerrel. Ez utóbbi azt a politikai berendezkedést jelöli, ahol a fő hatalmat kézben tartó nemzetközi pénzügyi oligarchia hol jobboldali liberális pártok révén, hol baloldali liberális pártok révén, a formális demokrácia szabályait betartva gyakorolja a hatalmat. A kétpólusú társadalomban nemcsak a politikai szférában, de a társadalom, a gazdaság egészében a hatalom egy szűk elit kezében van, és a társadalom többi tagja tőle függő helyzetben lévő bérből és fizetésből, vagy segélyből élő személy. Azaz önállótlan, saját törekvéseit, érdekeit érvényesíteni nem tudó függőhelyzetű tömeget alkot. Ennek a kétpólusú társadalomnak az egyik változata a bolsevik diktatúra, ahol a háttérhatalom szolgálatában álló pártállami elit az állam segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával, és az emberek életével. A kétpólusú társadalom másik változata az, amikor a pénzoligarchia szolgálatában álló elit a magán-pénzmonopólium segítségével ellenőrzi a gazdaság egészét, és a társadalom minden tagja a kamatkapitalizmus viszonyai között kényszerűen neki dolgozik. Azaz megvalósul az a képlet, hogy a hatalom, beleértve a pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmat is, egy szűk integrált elit kezében van és a társadalom többi tagja ettől az elittől függő bérből és fizetésből, illetve segélyből élő személy, akinek valójában nincs önálló politikai akaratképzésre lehetősége. A világ sorsát hosszú időkre megtervező háttérhatalom számára előnyös lett volna, ha nemcsak egy viszonylag fejletlen társadalomban, az egykori cári Oroszországban próbálja ki ezt a kétpólusú társadalmi rendszert, hanem egy olyan fejlett gazdasággal és kultúrával rendelkező országban is, mint Németország. Már ismertettük, hogy a háttérhatalomnak ez a hatalomátvételi kísérlete miért vallott kudarcot Berlinben.

Kitértünk arra is, hogy Bajorországban miként kerültek hatalomra a háttérhatalom ügynökei. 1918. és 1919. tele nem csak Magyarország számára, de Németország - és ezen belül Bajorország - számára is megpróbáltatásokkal volt teli. Clemenceau mindent megtett, hogy megnyerje a maga számára Leninnek Münchenben hatalomra került ügynökeit. Már említettük, hogy életmentő élelmiszer szállítmányokkal sietett a segítségükre. De a kívülről-belülről vérző Németország elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy Lenin németországi ügynökeinek ellenálljon. 1919. április végén és május elején egész Németország lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik Bajorországban. A szociáldemokrata Noske önkéntesei München felé közeledtek. Bajorország felszabadításától függött a német egység és a német állam sorsa. A Bajor Tanácsköztársaság azonnal kapcsolatba lépett a Kun Béla vezette Magyar Tanácsköztársasággal. A München-Budapest tengely fennmaradása lehetővé tette volna Lenin és bolsevikjai számára az európai földrész kettéosztását. Ez elvezethetett volna a német birodalom és Közép-Európa fokozatos felőrlődéséhez. Münchenben Eisner, majd követői, valamint a Moszkvából érkezett ügynökök terroruralmat vezettek be. 1919. április 7-én bejelentették az elszakadást Németországtól, hadüzenetet küldtek Berlinnek, és létrehozták a Bajor Tanácsköztársaságot. Ez a németek többsége számára elviselhetetlen kihívás volt. A háború után először kellett számszerűleg közel megegyező katonai erőnek egymással szembenéznie. Gustav Noske és önkéntesei segítségével a német társadalomnak sikerült egymás után úrrá lennie a kommunista lázadásokon. A Bajorországban ekkorra már hat hónapja uralmon lévő leninista kormányzatnak azonban több ideje volt felkészülnie, mint a brémeni, vagy westfáliai kommunistáknak. Ezért létre tudtak hozni egy hatvanezer fős vörös hadsereget. Egy három-négyezer főből álló önkéntes erő ezért nem volt alkalmas a bajor kommunista rendszer megdöntésére. Kurt Eisner meggyilkolását követően a Bajor Tanácsköztársaság irányítását Lenin három odaküldött ügynöke - Leviné, Levien, és Axelrod - vette át. Ezzel kapcsolatban írja a francia Benoist-Néchin "A német katonai hatalom története" című munkájában: "A vörös zászlót lengető tömegek kísérletet tettek a hatalom megbuktatására és a nemzeti érzés utolsó megnyilvánulásainak az elfojtására az osztályharc nevében. Ezek a tömegek azonban nem a saját belső ösztönzésükre cselekedtek. Harcosok és agitátorok egész serege irányította őket. És kik voltak ezek az agitátorok? Berlinben Lanzberg és Haase, Liebknecht és Rosa Luxemburg; Münchenben Kurt Eisner, Lipp és Landauer, Toller, Leviné és Lieven; Magdeburgban Brandeis; Drezdában Lipinsky, Geyer és Fleissner; a Ruhr-vidéken Markus és Levinson; Bremenhavenben és Kielben Grünewald és Cohn; Pfalzban Lilienthal és Heine; Lettországban Ulmanis..." A felsorolt személyek és társaik szervezték a kommunista felkeléseket. Már 1917-ben, amikor a német birodalomnak még jó esélyei voltak a győzelemre, ezek az agitátorok minden rendelkezésükre álló eszközzel szabotálták a háborús erőfeszítéseket. 1919. áprilisában a bolsevik hatalom központja, Moszkva, mindent elkövetett, hogy megerősítse a Bajor Tanácsköztársaság katonai erejét, a nemzetközi forradalom legnyugatibb bástyájában. A Bajor Tanácsköztársaság vezetői is mindent megtettek azért, hogy megerősítsék a vörös milíciákat. Különösen sok orosz hadifoglyot sikerült beszervezniük, akik a háború után szabadlábra kerültek Németországban. A bajor kommunisták mindent elkövettek azért is, hogy a német hadsereg müncheni helyőrségét megsemmisítsék. Bajorországban gyors egymásutánban négy marxista kormány váltotta egymást. A leninista diktatúra egyre keményebb terrort vezetett be. A bajor vörös hadsereg helyi parancsnoka is egy kieli vörös matróz volt. Húszezernyi milíciájának minden tagja huszonötször nagyobb zsoldot kapott, mint a normális katonák. Ez a vörös hadsereg naponta félmillió márkájába került a müncheni bolsevik kormánynak. A lakosság viszont éhezett és a legalapvetőbb élelmiszerek is hiányoztak.

1919. április 28-án Noske megkezdte a bajorországi bolsevik erők bekerítését. Április 29-én már elérte Starnberget, és huszonegy foglyul ejtett kommunistát a helyszínen kivégeztek. A következő nap a szociáldemokrata Noske önkénteseivel tizenöt kilométerre megközelítette Münchent. Hamarosan benyomultak a városba, ahol egykori katonatisztek és diákok is bekapcsolódtak a harcba. Noske csapatai kemény küzdelemben elfoglalták a főpályaudvart, az Igazságügyi Palotát, majd pedig a Maltheser Bräu-t, ahol Eisner 1918. november 7-én kikiáltotta a köztársaságot. Az "oroszok", ahogyan a Moszkvából érkezett vezetőket nevezték, pánikba estek. Axelrod és Levien Ausztriába menekült. Leviné pedig álnév alatt elrejtőzött. Csak Rudolf Eglhofer, a bajor vörös hadsereg főparancsnoka maradt a helyén. Számos tekintélyes müncheni polgárt túszként magánál tartott. Néhányat közülük 1919. április 30-án egy gimnázium udvarán kivégeztek. 1919. május 6-án véget ért a bolsevikok müncheni uralma. A szocializmust hirdető szociáldemokraták kemény bosszút álltak az ugyancsak szocializmust hirdető kommunistákon. Ebert, az állam elnöke szocialista volt. A kormány élén álló Scheidemann szintén. 1918. november 9-én a németek minden megkérdezése nélkül döntötték meg a politikai rendszert és kiáltották ki a köztársaságot. De rajtuk hamarosan túlmentek a kommunisták, akik egymás után Berlinben, Bremenben, Magdeburgban, Braunschweigben és Münchenben kísérletet tettek a hatalom átvételére. A szocialisták azonban szocialista terror eszközeit vetették be a kommunisták bolsevik típusú terrorjával szemben. Münchenben érte el a vérengzés a csúcspontját. Minden ítélet nélkül kivégezték a vörös gárdisták százait. A szocialista Noske és csapatai nem kegyelmeztek a kezükbe esett kommunistáknak. Bajorországban helyreállt a rend, és ettől kezdve a birodalmi hadsereg lehetett az egyetlen katonai erő. Ezzel véget ért a bajor különállás a maga királyi hadseregével, parancsnokságával, és lobogójával. A katonák ezután a birodalmi elnökre és a birodalmi alkotmányra tették le az esküt.

München után még mindig a vörösök voltak hatalmon Drezdában és Lipcsében. Szászország szinte hagyományosan vörös volt, már a császári időkben is, és a háború alatt. A szász kommunisták 1918. november 7-én erőszakkal átvették a hatalmat, és Munkástanácsot hoztak létre, amely Berlinhez hasonlóan szocialistákból és szélsőbaloldaliakból állott. Ez a Munkástanács a szászországi uralkodót, III. Frigyest, elűzte a trónról. Ez a Munkástanács hamarosan a Népi Megbízottak Tanácsává alakult át. Az 1919. januárjában megtartott választásokon, amely Németország egészében a spartakisták súlyos vereségével járt, Szászországban viszont sikert hozott a szélsőbaloldal számára. A demokraták, - vagyis a rózsaszínű burzsoák - kisebbségi helyzetbe kerültek. Lenin szászországi követői sztrájkot rendeltek el, amihez az éhínségtől szenvedő munkások csak vonakodva csatlakoztak. Lipcsében is - Münchenhez hasonlóan elsősorban a vörös milícia megerősítésén fáradoztak. 1919. március elején egy öttagú direktórium diktátori teljhatalommal ruházta fel magát. Két napra ez után a puccs után a szabadjára engedett spartakista csapatok terrorizálni kezdték a lakosságot, és számos embert megöltek. Sem Drezdában, sem Lipcsében nem maradt a mérsékelt baloldalnak más lehetősége, mint segítségül hívni Noskét és önkénteseit. A szászországi spartakisták huszonötezer vörös gárdistával, négyszáz kieli matrózzal, és húszezer kommunista munkással rendelkeztek, akik valamennyiben fel lettek fegyverezve. Amikor azonban a szászországi lázadók megtudták, hogy milyen sors jutott müncheni elvtársaik osztályrészéül, félni kezdtek. Maercker tábornok önkéntesei, miután helyreállították a rendet Münchenben, 1919. május 7-én Lipcsébe vonultak. Maercker csak egyötödnyi erővel rendelkezett, mint a kommunista ellenfél, de ezt elegendőnek ítélte a győzelemhez. Maercker vadászlövészei május 10-én éjszaka érkeztek meg a lipcsei főpályaudvarra. Azonnal elfoglalták a város stratégiai pontjait és mire a lipcseiek felébredtek, már Noske volt az úr a városban. Csak jelentéktelen ellenállásra került sor, mindössze ketten sebesültek meg. Nyolc napra rá már mindenki a munkahelyén volt Szászország fővárosában.

A kétpólusú rendszer bevezetése és Németország bolsevizálása tehát nem sikerült, mert azt Gustav Noske, a bátor szociáldemokrata munkás, aki nem a ma divatos szalon-szocialisták típusába tartozott, megakadályozta. Ezért a háttérhatalom oligarchái számára nem maradt más, mint Párizsban és Versaillesben elérni azt, hogy Németország pénzügyileg, gazdaságilag, katonailag és politikailag annyira meggyengüljön, hogy valódi versenytársként hosszú időre kikapcsolható legyen a nemzetközi életből.