Akcióban a pénzkartell

Dr Drábik János írásai.

Akcióban a pénzkartell

Franciaország és a pénzoligarchia

Van-e évszázados stratégiája a pénzkartellnek? Miért nevezi a nemzetközi pénzügyi oligarchia és véleményhatalma az összeesküvési elmélet híveinek azokat, akik szerint létezik egy hosszú távú terv a pénzrendszer magántulajdonba vételére, és a föld minél több országára történő kiterjesztésére?

Forduljunk a válaszért a történelemhez!

Adam Weishaupt Németországban született 1748. február 6-án. Egy darabig a jezsuita rend tagjaként tevékenykedett. Ezért nézeteit nem lehet megérteni jezsuita múltja nélkül, hiszen a jezsuiták alkották a római katolikus egyház egyik legtekintélyesebb szerzetesrendjét, amelyet 1541-ben Loyolai Ignác alapított és ő lett a rend első nagymestere is. A jezsuita rend központja a Vatikánban volt, ahol a mindenkori pápák a legfontosabb feladatokat bízták rájuk. Számos ország kérésére a pápa feloszlatta őket, de hamarosan újraszerveződtek. A jezsuita rend felelős nagyrészt az 1572-ben végrehajtott Szent Bertalan éjszakai vérengzésért, ahol mintegy százezer hugenotta protestáns vesztette az életét. Visszatérve Adam Weishauptra, ő már egész fiatalon, 24 évesen, a kánonjog professzora lett a Bajorországban lévő Ingolstadt jezsuita egyetemén. 1776. május 1-jén ő alapította azt a titkos republikánus mozgalmat, amelyet az illuminátusokról nevezett el. (Adam Weishauptnak ebben a rendben viselt neve pedig Spartacus volt. Az ő tiszteletére vette fel a német baloldali szociáldemokraták által létrehozott szervezet, az 1916 és 1918 között működő kommunista irányítású Spartakusbund a nevét.) Az illuminátus (megvilágosodott) elnevezés a babilóniai miszticizmusból származik. Az ókor illuminátusai megpróbálták feltárni a távolba látásnak a pszichikus képességét, amelyet közönségesen a harmadik szemnek neveztek. A történelem folyamán számos szekta viselte különböző országokban az illuminátus elnevezést, de ezek közül egyik sem játszott olyan fontos szerepet, mint a Weishaupt által alapított bajor illuminátus rend.

A Weishaupt által alapított illuminátusok hamarosan elterjedtek Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban és az akkori világ más központjaiban. Többek között az Egyesült Államokban is fontos szerephez jutottak, és a mai napig az egyik legfontosabb titkos szervezetet alkotják. Az illuminátus mozgalom végső célja a világforradalom volt. Ezt a különböző országok vezetőinek a beszervezésével próbálták megvalósítani, akik szinte vakon követték ennek a szektának a parancsait. Azok az okult elvek, amelyeken ez a mozgalom alapult, jelentős mértékben megváltoztatta azoknak a gondolkodásmódját, akik csatlakoztak ehhez a rendhez. Tanításuk lényege az ókori eredetű gnoszticizmus, amely lényegében Lucifert tartja a megvilágosodás, a fény istenének. A gnosztikusok egyik legismertebb vezetője volt Simon Mágus, aki az első évszázadban élt. A gnosztikus spiritualizmus kísérletet tett a természet törvényeinek a megmagyarázására, és az illuminátusok azt állították, hogy képesek feltárni a természet titkait, és ellenőrzésük alá tudják vonni azokat az energiákat, amelyeket ezeknek a titkoknak az ismerete tesz hozzáférhetővé. Adam Weishaupt tehetségével és jezsuita makacsságával modernizálta az ókori gnosztikus tanításokat, és kidolgozta a világ meghódításának egy új doktrínáját, amely az illuminátus mozgalom filozófiai alapjává lett. Weishaupt maga úgy vált ismertté, mint a nagybetűvel írott Illuminátus, vagyis ennek a rendnek az első és legfontosabb embere. John Robison skót professzor, aki magasrangú szabadkőművesként tanulmányozta Bajorországban Weishaupt programját, 1798-ban megjelent könyvében a következő hét pontban foglalja össze az illuminátusok céljait:

1. A békés kormányok eltávolítása.
2. Az öröklési jog megszüntetése.
3. A magántulajdon felszámolása.
4. A patriotizmus megsemmisítése.
5. A családi szerkezet felbomlasztása.
6. Valamennyi vallás felszámolása.
7. Világkormányzat létrehozása./1/

Ha mind a hét célt sikerült elérni, akkor a világ meglévő rendje összeomlik, és helyére egy új rend építhető fel. Weishauptnak szüksége volt arra, hogy ezt a tervét álcázza, és e célból igénybe vette a már régóta működő szabadkőműves páholyokat. Erről így ír az egyik közeli munkatársának:

"El kell döntenünk, hogyan kezdjünk működni új körülmények között. Nem számít, hogy milyen ürügyet használunk, amíg el tudjuk érni céljainkat. Az álcázás mindig szükséges. El kell rejtőznünk egy másik szervezetnek a köpönyege mögött. Jelenleg a szabadkőműves páholyok a legalkalmasabbak arra, hogy ezt a célt betöltsék, minthogy a világ már ismeri őket, és nem vár tőlük semmi érdemlegeset, amely figyelemre méltó. Minekünk el kell rejtőzni az áthatolhatatlan sötétségben, és nem szabad hagyni, hogy kémek és hírvivők behatoljanak szervezeteinkbe."/2/

A szabadkőművességet egyesek kutatók úgy jellemzik, hogy az az egyetemes emberi összetartást, az emberek testvériségét hirdető, vallásos-etikai, főleg liberális célokat valló világpolgár-mozgalom. Titokban működött, de működése részben nyílttá vált, amikor a 1717-ben formálisan is megalakult Londonban. Ezt követően viszonylag gyorsan elterjedt más országokban is. Külsőségeiben a középkori templomépítő kőműves céhek hagyományos formáit elevenítette fel. Elitélte a vallási kényszert és a felvilágosodás liberális elveit vallotta. Tagjait titkos szertartások közepette vette és veszi fel, akik páholyokba tömörülnek, amelyeket nagypáholyok egyesítenek. Ezek élén mesterek és nagymesterek állnak.

Más kutatók viszont rámutatnak, hogy a szabadkőművesek misztikus szimbólumait és rituáléit titokban már évszázadokkal korábban is használták, még mielőtt Londonban a nyilvánosság elé léptek. Amikor a szabadkőművesség ismertté lett, bámulatosan elterjedt és számos király, császár és cár, valamint államférfi tette le a titkos esküjüket. Szabadkőműves volt többek között az amerikai Benjamin Franklin, George Washington és Sam Houston, Juárez Mexikóban, Giuseppe Mazzini és Garibaldi Olaszországban, valamint Simon Bolivár Dél-Amerikában. Kutatva a szabadkőművesség eredetét, megállapították, hogy a Franciaországból Britanniába menekült egykori templomos lovagok alakították meg védekezésül a folytatódó üldözésük ellen azt a szövetséget, amely később szabadkőművességként vált ismertté. A középkorban katonai nagyhatalommá és az akkori pénzvilágot irányító szervezetté vált Templomos Lovagrend vezetőit IV. Fülöp ("Szép Fülöp") francia király - V. Clement pápa jóváhagyásával - 1307. október 13-án, pénteken ("Fekete Pénteken") letartóztatta, és inkvizíció elé állította. 1314-ben a lovagrend vezetőit, élükön Jacques de Molay nagymesterrel máglyahalálra ítélték és kivégezték. Jacques (Jakab) de Molayra emlékezve nevezték el a Jakobinus Klubot, amelynek tagjai meghatározó szerepet játszottak Franciaországban az 1789-1794-ig tartó eseményekben. A szabadkőművesek titkos szavainak, jelképeinek és allegóriáinak a gyökerei visszanyúlnak az ókorba, és a templomosok közvetítésével él tovább a számos szabadkőműves irányzatban, amelyek nemcsak együttműködnek, de élesen szembeállva rivalizálnak is egymással.

Az 1776 után az illuminátusok tagjai titokban csatlakoztak a szabadkőműves páholyokhoz azért, hogy ezeket teljesen az irányításuk alá vegyék. Weishaupt kitalált egy ezoterikus nevelési rendszert, amelyet aztán elfogadtattak a szabadkőművesekkel. Az illuminátusok hamar vezető pozíciókba kerültek, és ellenőrzésük alá vették a szabadkőműves páholyokat. Ezer és ezer ilyen páholy alakult világszerte. 1778. után szinte minden vezető pozíció már Weishaupt megbízottainak a kezében volt. A szabadkőművesség égisze alatt az illuminátusok elkezdték végrehajtani a szekta politikáját. Hozzáfogtak a meglévő dinasztikus államok belső rendjének az aláásásához, amely az akkor szervezetileg megformálódó nemzetközi pénzkartell célja volt. Miután az illuminátusok meghódították a szabadkőműves páholyokat, a kereszténység átalakítását is megkezdték. Aki nem volt velük, az ellenük volt. Nem válogattak az eszközökben, mindent igénybevettek, hogy a számukra nem kívánatos személyeket eltávolítsák az útból. A bajor kormány 1785. augusztusában házkutatást tartott több bajor szabadkőműves páholynál, ahol többek között mérgeket is elkobozott a szervezet más vagyonával együtt. Nesta Websterbrit történész kimutatta, hogy Weishaupt olyan vegyi formulákat használt, amelyeket az ókori perzsáktól és egyiptomiaktól tanult, és amelyeket a társadalom bomlasztására használtak. Weishaupt egyik levele jól mutatja, milyen titkos módszereket alkalmazott mozgalmának a kézbentartására:

"A helyzetem azt követeli, hogy a tagok többsége számára én teljesen ismeretlen maradjak egészen addig, amíg meghalok. Arra kell szorítkoznom, hogy mindent csak öt-hat közeli munkatársam segítségével végezzek. Ez bizonyítja, hogy egy okos fej százezreket tud irányítani."/3/

Egy másik levelében pedig így ír:

"Két közvetlen alárendeltem van, akikbe beoltottam az én szellememet és vágyaimat, és mindkettőjüknek van további két alárendeltje, és így tovább. Ez a legjobb mód az utasítások kiadására, és a politikailag hatékony működésre."/4/

Captain A. H. M. Ramsay: "The Nameless War" (A névtelen háború) című művében megállapítja, hogy az illuminátus rendnek két ága volt, az egyiknek az élén Moses Mendelssohn frankfurti bankár állt, míg a bajor ág élén Adam Weishaupt, akit azonban a frankfurti Rotschild-ház finanszírozott, és Moses Mendelssohn látott el utasításokkal. Az illuminátusok első nagy akciója a nagynak nevezett francia forradalom előkészítése és végrehajtása volt. Ennek a nagyszabású és titkos központból vezérelt akciónak a valódi céljait, és átgondolt terveit csak azután fedezték fel a társadalomkutató tudósok, miután ezeket a terveket már végre is hajtották.

Az 1789-es francia forradalom a Római Birodalom bukása óta talán a legnagyobb horderejű esemény volt Európa történetében. A főleg Európa déli országaiban toborzott, lefizetett és a francia fővárosba szállított manipulált csőcselékből (és csak kis részben a párizsi lakosságból) álló nép, amelyet nyilvánvalóan megszerveztek a többi társadalmi osztály elleni fellépésre, korábban sosem jutott olyan szerephez, mint amelyet a francia forradalomban betöltött. Soha nem volt példa arra, hogy egy kisebbséget alkotó lázadó csoport egyidejűleg semmisítse meg a nemzeti lét olyan intézményeit, mint a királyság, a vallás, a nemesség, a papság, az alkotmány, a nemzeti lobogó, a naptár és még egyes helységeknek a nevei is. A legfontosabb, amit a vizsgálódó megállapíthat, hogy a francia forradalom nem az igazi franciák műve volt Franciaország megjavítása érdekében. Ez az akció olyan erőknek a tevékenységére utal, amelyek mindazt el akarták pusztítani, ami Franciaországot jelentette. Ezeket a megállapításokat Sir Walter Scott, neves brit történész és író tette. De megerősítette a forradalom egyik főszereplője, Robespierre, jakobinus vezér is.

Amikor megpróbálunk párhuzamokat vonni 1789. Franciaországa, 1640. Angliája, 1917. Oroszországa, 1918. Németországa és 1919. Magyarországa, vagy 1936. Spanyolországa között, akkor azt látjuk, hogy a forradalom egy már paralizált nemzetre mért csapást. Mindenütt jelen vannak a háttérből irányító szervezetek, a szinte korlátlan financiális erőforrások, és egy jól átgondolt, de titokban tartott koncepció, amelyek mind azonos cél elérését szolgálják. Meglepő hiszékenységgel azt képzeljük, hogy a csőcselék vagy a "nép" végre tud hajtani egy ilyen rendkívül bonyolult és költséges akciót. Ez a hibás feltételezés megakadályozza az események valódi jelentőségének a felismerését, és a forradalmi mozgalom igazi forrásának és céljának a megértését. A tudatosan beindított forradalmi folyamat elsőként paralizálja az adott társadalmat. Ezt követően hatalmas csapást mér a fennálló rendre. Az általános bénultság előidézéséhez szükséges a szigorú titoktartás. A társadalom bénultságának és tehetetlenné válásának a külső jelei az eladósodás, a társadalmi kontroll meggyöngülése, illetve elvesztése, és egy jól szervezett, a társadalomtól elkülönülő, azzal ellenérdekű szervezetnek a jelenléte.

Az adósság, különösen a nemzetközi eladósodás, az első és legfontosabb lépés. Az eladósodás segítségével az adott állam vezetői függőségi helyzetbe kerülnek. Ekkor egy tőlük idegen erő, a nemzetközi pénzkartell veszi át a háttérből a döntések befolyásolását. Ha az eladósodás megfelelő mértékű, akkor az hamarosan magával hozza a politikai tevékenység és az egész lakosság ellenőrzését. Hiszen, aki a pénzrendszert ellenőrzi, az ellenőrzi a gazdasági tevékenységet, az ipart, és ezen keresztül végül az államot is. A pénzrendszer segítségével előidézett függőségi helyzet és bénultság kiegészül a mesterségesen manipulált tömegek forradalmi megmozdulásaival, és a kettő együtt halálos csapást mér az adott nemzetre és államára.

1780-ban mesterségesen pénzügyi válságot idéztek elő a pénzrendszer és a politikai irányítás átvételére a háttérben már évek óta gondosan készülődő titkos körök. Az akkori világ legnagyobb pénzügyi hatalmasságai, akik a világ arany- és ezüstkészletének a többsége felett rendelkeztek, Európa nagy részét el tudták adósítani, köztük Franciaországot is. McNair Wilson "Napóleon élete" című munkájában megállapítja:

"Alapvető változás következett be Európa gazdasági struktúrájában azáltal, hogy a gazdasági élet alapja már nem a gazdagság, hanem az adósságpénz, a hitel lett. A korábbi Európában a gazdagságot a földbirtok, a gabona, a nyájak és az ásványi kincsek jelentették. Az új standard most már a pénznek egy bizonyos formája lett, amelynek hitel volt a neve."/5/

A Francia Királyság jelentősen eladósodott, ami önmagában nem lett volna leküzdhetetlen. A problémát az okozta, hogy a hiteleket és a kamatokat csak aranyban lehetett törleszteni. Ezért a király és tanácsadói elhatározták, hogy Franciaország reális, fizikai tárgyakban fekvő vagyonának és földbirtokainak a fedezetével pénzt bocsátanak ki. Ez elfogadható megoldásnak tűnt. Arra azonban nem volt alkalmas, hogy áttörje azt a rendszert, amit a nemzetközi pénzügyi bankárok, akik a hitelt nyújtották, kialakítottak. A hitelekre kamatot kellett fizetni, és kizárólag nemesfémekkel lehetett őket törleszteni. Arany, ezüst és más nemesfémek azonban nem álltak megfelelő mennyiségben Franciaország rendelkezésére. A pénzrendszer urai a nemesfémkészletekkel rendelkező nemzetközi bankárok voltak, akinek ezekkel a készletekkel sikerült átalakítaniuk Európa pénzügyi rendszerét és kicserélniük a reálgazdaság igazi értékhordozó tárgyait, az uzsorakamatot igénylő kölcsönök millióira.

A szabadkőművesség 1730-ban érkezett meg Angliából Franciaországba. 1771-re már olyan jelentős mozgalommá alakult, hogy Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére lett a nagymestere. Ez a szabadkőművesség mind tagjainak személyes élete, mind közéleti tevékenysége szempontjából jószándékúnak tekinthető. Maga az Orleáni Herceg sem akart végsősoron mást, mint egy demokratikus, alkotmányos monarchiát, amelynek unokatestvére helyett majd ő áll az élén. Nem lévén különösebben tehetséges ember, kiválóan alkalmas volt arra, hogy az események igazi mozgatói megbújjanak mögötte.

Mirabeau márki, aki az Orleáni Herceg után átvette a forradalom vezető figurájának a szerepét, nagyrészt hasonló feladatot töltött be. Ő már tehetségesebb volt, mint orleáni Fülöp. A történelemből tudjuk, hogy őt is Moses Mendelssohn finanszírozta, és ő volt az, aki az illuminátus rendet elterjesztette Franciaországban. Mirabeau volt az is, aki felvette az illuminátusok rendjébe orleáni Fülöpöt és Talleyrandot, Napóleon későbbi miniszterét. Az illuminátus rend irányításával működött Franciaországban a Grand Orient szabadkőművesség, amely viszont szétágazott kék és nemzeti szabadkőművességre. Visszatérve Adam Weishauptra, akire a nemzetközi pénzkartell az illuminátusok bajor ágának a vezetését bízta, a történelmi események tanúsága szerint jól hajtotta végre feladatát. Az illuminátusokhoz tartozott a későbbiekben Marx, Engels és Lassal is. Ők bizonyos fokig átalakították az illuminizmust, de megőrizték alapvető doktrínáit. A hangsúlyt az emberbaráti elvekre helyezték, ugyanakkor kitartottak a forradalmi célok mellett.

A francia forradalom tanulmányozása azért aktuális ma is, mert ez volt a nemzetközileg megformálódott szervezett pénzhatalom második nagy horderejű történelmi akciója. Az első sikeres akciója, az angol forradalom, nem teljesen elégítette ki ezt a nemzetközi pénzhatalmat, és ezért a francia forradalom előkészítésére már sokkal több gondot fordított ügynökei útján. A történelmi adatok és beszámolók még mindig elég ellentmondásosak. Azok az írások, amelyek a forradalmi események sodrában születtek, általában csak egy-egy politikai csoport szempontjait tükrözik, nevezetesen a lojalistákét, a girondistákét, a dantonistákét vagy a jakobinusokét. Valójában egyik sem tanulmányozza az eseményeket a francia nép szempontjából. Valamennyi a tömegeket, a csőcseléket hibáztatja a korábban nem ismert kegyetlenkedésekért, bűnökért, de senki nem elemzi azokat a háttérerőket, amelyek ezt a hatalmat a csőcselék kezébe adták. Tény azonban, hogy a tömegek csak vezéreiket követték. A francia polgárokat azonban senki sem kérdezte meg, hogy kinek az uralkodását részesítenék előnyben. A forradalom valódi mozgatói végig a háttérben maradtak, és még a mai napig is a háttérben vannak.

Sokan a francia felvilágosodás nagy alakjainak, az enciklopédistáknak a szellemi megalapozó tevékenységére vezetik vissza a forradalmi eseményeket. Kétségtelen, hogy a filozófusok nagy szerepet játszottak az események előkészítésében. Elképzeléseik közvetlenül hatottak az arisztokráciára és a művelt polgárságra. A parasztság azonban nem volt tájékozott a filozófiai kérdésekben, őket elsősorban a földkérdés, a learatott gabona tulajdonjoga és az adózás foglalkoztatta, amely gyakran munkájuk teljes eredményét elvette tőlük. Ebben az időszakban a francia mezőgazdaság a legfejlettebb volt Európában. A lakosság, a francia nép egésze - az általános vélekedéstől eltérően - jól élt a többi néphez képest. XVI. Lajos reformjai további fejlődést tettek lehetővé a franciák számára. A király elkövetett mindent, hogy csökkentse a tömegekre nehezedő terheket. Lehetővé tette, hogy a gabonát adómentesen értékesítsék, és 1779-re megszüntette a rabszolgaság minden formáját az országban, később pedig törvényen kívül helyezte a kínzást, végül pedig lehetővé tette a protestáns és a nem keresztény vallások gyakorlását is. Több alkalommal is csökkentette a királyi család és a királyi udvar költségeit, valamint általános reformot vezetett be a börtönökben és a kórházakban.

A pénz monopóliumát kézben tartó elit azonban nem rokonszenvezett ezekkel a reformokkal. A lakosság zöme viszont tisztában volt azzal, hogy ki védelmezi jogait, és ezért lojális maradt a királyhoz. Ugyanakkor elégedetlenek voltak a rendi gyűléssel, amely elsősorban a privilegizált osztályok tagjaiból állott. A király reformjai felbátorították a rendi gyűlésből kirekesztett osztályokat, hogy követeljék a kormányzati rendszer megváltoztatását. A privilegizált osztályok veszélyeztetve látták emiatt az előjogaikat, és ezért lépéseket tettek politikai státuszuk megerősítésére. Ez a vállalkozás volt tulajdonképpen a Francia Forradalom, amelyet bizonyíthatóan nem a nép kezdeményezett, hanem a nép elnyomói. Tény, hogy a forradalmi szerzők mind rojalisták voltak, Lafayette márki kivételével.

A forradalom egyik fő kezdeményezője a már említett Fülöp orleáni herceg volt. A forradalom kitörése előtt a XVI. Lajos új adókkal sújtotta a privilegizált osztályokat, amelyeket az Orleáni Herceg illegálisnak minősített, ezért a király száműzetésbe küldte. Ebben a helyzetben viszonylag könnyű volt Mirabeau-nak orleáni Fülöpöt megnyerni az illuminátusok céljai számára. Mirabeau és Lacloss segítette orleáni Fülöpöt, hogy egy ügynökhálózat segítségével fellázítsák a tömegeket az Ancien Regime, azaz a régi rend és a királyi udvar ellen. Ez a lázító tevékenység 1789-ben a mesterségesen előidézett élelmiszerhiánnyal érte el a csúcspontját. A pénzmonopolisták azokkal az emberekkel szövetkeztek, akik őellenük lázították a tömegeket. Egyidejűleg természetesen egyre aktívabbá váltak a szabadkőművesek és az illuminátusok is, akik, mint már utaltuk rá, meg akarták szüntetni a vallást és a dinasztikus kormányzást Európában. Robespierre jakobinus vezér azt ígérte a munkásoknak, hogy egy olyan új korszak jön, amelyben az urak lesznek a szolgák, és a szolgák lesznek az urak.

Poroszország is fontos szerepet játszott a franciaországi káosz és az anarchia előidézésben. Nagy Frigyes porosz király is sokat költött arra, hogy lejárassa a Habsburg házból származó Mária Antoinettet, és ez által meggyöngítse a kapcsolatot Franciaország és Ausztria között. Mária Terézia leánya, a francia királyné, valóban baráti kapcsolatokat akart szülőhazája és Franciaország között, és ezért szemben állt Poroszországgal. Mindazonáltal a félrevezetett tömegek, akik azt hitték, hogy Mária Antoinette a franciák ellen van, gyűlölni kezdték a királynét. A porosz nagykövet számos rágalmazó pamfletet és más publikációt hozott forgalomba Mária Antoinette ellen.

Anglia, amely nem bocsátotta meg Franciaországnak, hogy az amerikai Függetlenségi Háborúban London ellen foglalt állást, szintén nagy szerepet játszott a Francia Forradalom előkészítésében.

1778-ban a már szerveződő és működő pénzkartell elsősorban Adam Weishaupton keresztül kezdeményezte a franciaországi forradalom előkészítését. A felkelés célja nemcsak a király megdöntése és a keresztény vallás háttérbe szorítása volt, hanem az is, hogy háború jöjjön létre Franciaország és a többi európai ország között, amely lehetővé teszi a pénzkartell számára, hogy hitelekkel finanszírozza a szemben álló feleket. Ez a magyarázat arra, hogy a pénzkartell a forradalomban szemben álló erők mindegyikét finanszírozta. Így bizonyíthatóan ugyanabból a forrásból kaptak pénzt a rojalisták, a girondisták, az orleánisták, a jakobinusok, a dantonisták, a sans culotte-ok és mások.

A vörös zászlót először 1789-ben bontották ki, azóta valamennyi baloldali és kommunista mozgalom ezt a zászlót tekinti a szimbólumának. Minél többet tudunk meg a forradalomról, annál inkább zavarbaejtőek a tények. A Francia Köztársaságot nem az előbb felsorolt csoportok közül valamelyik jelentette be, hanem a királyi nemzetgyűlés. Ez a tény felveti azt a kérdést, hogy miért kellett Franciaországnak sok ezermillió frank értékű pusztulást elszenvednie a reformok nevében, amikor ezeket a reformokat önként felajánlotta a király. A szokásos válasz, hogy azért történt annyi véres kilengés a forradalom alatt, mert a társadalom alsó osztályai gyűlölték a privilegizált osztályokat, és a vérrontás a bosszújuk volt. Ez már azért sem helyes válasz, mert a meggyilkoltaknak még az 5%-a sem volt arisztokrata. Az áldozatok 95%-a az egyszerű emberek soraiból került ki. Az is jogos kérdés, hogy a forradalom vezetőit miért gyűlölte a nép? Robespierre így fogalmazott: "Minden francia ellenünk van." Minderre az adja meg a választ, hogy a francia forradalmat, és a további forradalmakat is a háttérből a pénzvagyon tulajdonosok egy kis csoportja kezdeményezte, koordinálta és pénzelte, akiknek nem sok közük volt a néphez, kivéve azt, hogy a munkájukat kizsákmányolták. Ezért nyugodtan nevezhetnénk az 1789-es francia forradalmat az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel együtt finánckapitalista forradalomnak, minthogy e forradalmak ötlete, stratégiája és a végrehajtásukhoz szükséges pénz a pénzvagyon felett rendelkező kapitalista köröktől, a pénzügyi oligarchiától származott. Könnyű azt is megfigyelni, hogy a francia forradalomban, és az utána következő forradalmakban is, a szabadságot feláldozták a hamis egyenlőség demagóg jelszavára hivatkozva. Egyenlőség soha nem létezett és ma sem létezik. Még az esélyegyenlőség, és a jog előtti formális egyenlőség is nagyrészt csak óhaj, amelyre törekedni lehet és kell, de amelyet nem lehet elérni.

Franciaországban lényegében az történt, hogy a királyi hatalmat felváltotta a rendi gyűlés átalakulásából létrejött korlátlan hatalmú alkotmányozó nemzetgyűlés. Ez viszont az illuminátusok és a szabadkőművesek közvetítésével a rejtőzködő, háttérből irányító nemzetközi pénzoligarchia utasításait hajtotta végre. Maga Robespierre is utalt arra 1794. június 26-án elmondott utolsó beszédében, hogy a forradalmat lényegében külföldi ügynökök szervezték:

"Nem bízom ezekben a külföldiekben, akiknek hazafias álarc fedi az arcát, és akik jobb republikánusoknak akarnak tűnni, mint mi. Ezek az ügynökök külföldi hatalmakat képviselnek, és el kell őket pusztítani."/6/

Ezért a kijelentéséért Robespierre-nek a fejével kellett fizetnie. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a jakobinus vezér tájékozott volt, és ismernie kellett ezeket a külföldi hatalmakat és ügynökeiket. Egy bizonyos időpontban már szeretett volna tőlük szabadulni, de nem helyesen mérte fel erejüket.

Tekintsük most át időrendben a forradalom kiemelkedő eseményeit. 1789-ben két tényező is válságos helyzetet idézett elő. Az egyik a fenyegető éhínség volt, amely pánikot okozott, a másik pedig az, hogy elözönlötték Párizst olyan háttérből irányított és pénzelt személyek, akik sem parasztok, sem munkások nem voltak, és akik azt a parancsot kapták, hogy keltsenek félelmet a lakosság körében. Egyes történészek szerint ezek az idegenek külföldi akcentussal beszéltek, és Dél-Franciaországból, valamint Olaszországból érkeztek. Megbízóiktól napi 12 frank díjazásban részesültek. Mindez ellentmond annak az általános feltételezésnek, hogy a forradalom a párizsi nép spontán lázadásának az eredménye volt.

1789. júniusában a nemzetgyűlés küldöttei két táborból álltak. Az egyik reformokat akart, a másik ellenezte ezt. A forradalom történetíróinak egy része azt állítja, hogy az új alkotmány elfogadását a nemesség és a papság azért ellenezte, mert féltette előjogait. Az Orleáni Herceg és több barátja, valamint a Robespierre által vezetett, és főleg jogászokból álló frakció volt a hangadó a nemzetgyűlésben. Jelen volt a törvényhozásban a királyi demokrata párt is, a későbbi alkotmányos párt, amelynek egy bíró, Jean Joseph Mounier, volt a vezetője. Ennek a pártnak a programja számos francia tetszését elnyerte. Az Orleáni Herceg elsősorban a királyi család eltávolítását kívánta, míg Robespierre a monarchia megszüntetését. Mindkettő a franciák többségének az akarata ellen tevékenykedett, mert a nép elsősorban alkotmányos monarchiát kívánt. A francia társadalom a királyi uralom évszázadai alatt alkalmazkodott ehhez az intézményhez, és nem is kívánta sem a király eltávolítását, sem a királyság felváltását köztársasággal.

XVI. Lajos személyében jogaik védelmezőjét látták, aki folyamatosan csökkenti a nemesség privilégiumait, és növeli az átlagember jogait. A király személyesen is megjelent a nemzetgyűlésben, és javaslatokat terjesztett elő a nemesség és a papság pénzügyi kedvezményeinek, valamint az ingatlan- és jövedelmi adónak a megszüntetésére, amelyet kizárólag a parasztok és a polgárok fizettek, továbbá lépéseket tett a földesurak részére végzett ingyenmunka, vagyis a robot törvényen kívül helyezésére. A király ezen kívül kezdeményezte a sajtószabadság alkotmányos biztosítását több más humanitárius változtatással egyetemben. Az uralkodó közölte a képviselőkkel, hogy ha nem támogatják javaslatait, akkor ő egymaga is bevezeti ezeket a reformokat. Ez azt jelentette, hogy feloszlatja a nemzetgyűlést, és a reformokat királyi rendelettel vezeti be. A király javaslatai valamennyi frakcióban zavart okoztak. Az orleánisták, a nemesség és a papság előjogainak az elvesztésétől féltek. A republikánusok viszont attól tartottak, így elveszíthetik a lehetőséget, hogy a nép nevében léphessenek fel a királlyal szemben. A király ugyanis pontosan azokat a változásokat kívánta, amelyekért ők harcolni akartak ellene. A király javaslatainak az elfogadása egyet jelentett az alkotmányos monarchia bevezetésével, amely pontosan azért, mert a király akarta bevezetni, elfogadhatatlan volt - bár különböző okokból - valamennyi rend képviselőjének.

A királynak ebben a pillanatban kézbe kellett volna vennie az események irányítását, hiszen övé volt a hadsereg, és a lakosság többsége is az ő oldalán állott. XVI. Lajos azonban habozott, és csupán néhány miniszterét váltotta le. A forradalmat háttérből irányító erők ekkor szónokokat küldtek Párizs különböző negyedeibe azzal a speciális feladattal, hogy figyelmeztessék a lakosságot, miszerint a királyi csapatok várhatóan majd támadást intéznek Párizs polgárai ellen. Ezek a fizetett szónokok felszólították a párizsiakat, hogy fegyverkezzenek fel, és szálljanak szembe az ellenséggel, vagyis a király katonáival. Növekvő félelem, és pánikhangulat lett az eredmény. Mindez párosult a mesterségesen előidézett élelmiszerhiánnyal. Az Orleáni Herceg és a vele együttműködő összeesküvők felvásároltak minden kapható gabonát, és elrejtették Párizson kívüli raktáraikban. Ezt kiegészítették a szándékosan terjesztett rémhírek. Július 12-én például elterjedt, hogy a nemzetgyűlés küldötteit Versailles-ban megölték, az Orleáni Herceget pedig a Bastille-ban bebörtönözték, és halálra ítélték. A pánikhangulat különösen St. Antoine és St. Michel karületet kerítette hatalmába, ahol a legtöbb uszító külföldi volt található. Ezek a Párizsba hozott és fizetett ügynökök felfegyverkeztek a tőrtől a vasvilláig minden elérhető eszközzel, gyújtogattak és raboltak. Ez arra ösztönözte a legszegényebb, éhező párizsiakat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Harmincöt-negyvenezer lázadó verődött össze, és megjelent a színen Danton is, az Orleáni Herceg új szónoksztárja. Július 14-én félreverték a francia főváros harangjait, az utcai szónokok pedig arra biztatták a felkelőket, hogy ne várják meg a király közeledő katonáit, hanem azonnal foglalják el a Bastille-t, és szabadítsák ki az Orleáni Herceget, továbbá fegyverkezzenek fel az ott található fegyverekkel.

Elsősorban megint az idegenek teljesítették ezt a felhívást, és viszonylag kevés párizsi csatlakozott hozzájuk. A felizgatott tömeg azonban csaknem üresen találta a Bastille-t. Ez a királyi börtön, amely egyébként tisztességesen berendezett szobákból állt, ahol minden szükséges kényelem megvolt, és az élelem is kellő mennyiségben és minőségben állt rendelkezésre, a lázadás idején mindössze hét lakóval rendelkezett, és ezek is többségükben közönséges bűnökért lettek elítélve, nem politikai foglyok voltak. Céltalan volt a Bastille elfoglalása azért is, mert a király már korábban elhatározta a lebontását, és már készen álltak a tervek egy szép tér kialakítására. A börtönnek használt erődöt azért tudta könnyen elfoglalni a csőcselék, mert maga a király tiltotta meg ott állomásozó csapatainak, hogy fegyvereiket használják. Ennek dacára a Bastille őrségének a parancsnokát a lázadók nyomban meggyilkolták, és ezt követően a levágott fejét körbehordozták Párizsban. A csőcselék ugyanígy tett az őrség többi tagjával is, miután azok letették a fegyvert. Egyedül a svájci katonák nem adták meg magukat, és ők harci alakulatot formálva távoztak. Párizs nyolcszázezer polgárából csak egyezer vett részt a Bastille ostromában. A lázadás vezetői megpróbálták igazolni az őrséggel szemben elkövetett kilengéseket azzal, hogy a lázadók az igazságért, a szabadságért és az egyenlőségét ontottak vért. De már ekkor minden jel arra utalt, hogy ez a vérrontás a magasabb körökben dúló hatalmi harc következménye volt.

A forradalmat a háttérből irányító hierarchia nem volt megelégedve a Bastille elfoglalásának eredményeivel. A lakosság kiábrándult az üres ígéretekből és a semmivel nem igazolt kegyetlenkedésekből. Mirabeau és Moulin azonban mindent elkövetett, hogy igazolja ezeket a cselekményeket, és újabb akciókra ösztönözze a párizsiakat. A lázítók főleg a nemzetgyűléshez tartozó jogászok voltak. Hamarosan kiterjesztették tevékenységüket Franciaország többi részére is. Leveleket küldtek szét Franciaország-szerte azt állítva: brit és osztrák csapatok közelednek, hogy megtámadják a franciákat. A lakosság pánikba esett, fegyverkezni kezdett, és ez lassan anarchiához vezetett. Marseille-ből és Olaszországból felbérelt lázítók érkeztek Franciaország különböző tartományaiba, hogy rávegyék a lakosságot a lázadásra. Elsősorban a nemességet és a papságot támadták, de számos paraszt is az áldozatukká vált. Voltak olyan helyek, mint például Burgundia, ahol több község is összefogott, és szembeszállt a lázítókkal. Ezeknek a lázítóknak a zsebeiben olyan - állítólag a király által aláírt - iratokat találtak, amelyek utasítást tartalmaztak a kastélyok és az apátságok felgyújtására, amiért azok résztvettek az élelmiszerhiány előidézésében. Ez a stratégia hatásosnak bizonyult, mert a lakosság tudott a király erőfeszítéseiről, amivel korlátozni akarta a privilegizált osztályoknak az előjogait. Tény, hogy a nemesség és a papság kizsákmányolta az alsóbb osztályokat, de ez a két osztály volt az egyedüli kapcsolat a királyi udvar és a lakosság között. Ennek a kapcsolatnak a felszámolása lehetővé tette az abszolút monarchiának a bevezetését, amely viszont az Orleáni Herceg elképzelése volt. Ez azt jelentette volna, hogy csak egy hatalom van, és a lakosság egésze védelem nélkül marad.

A köztársaságiak, a háttérben meghúzódó pénzügyi körök eszközei, le akarták rombolni a monarchiát, és egy új republikánus rendet akartak a helyébe. A nemzetgyűlésben augusztus 30-án már azoknak a fejét követelték, akik támogatták a királyhű frakción belül az alkotmány bevezetését. A király bejelentette, hogy valamennyi javaslatot megvétóz, ha reformjait a nemzetgyűlés nem hagyja jóvá. Az egyszerű franciák nem értették pontosan, mit jelent a vétó. A felbérelt agitátorok ezt is úgy magyarázták, hogy a király ellenük akar lépéseket tenni. A félremagyarázott és félreértett vétó szó, valamint a mesterségesen előidézett éhínség, tette lehetővé a Versailles elleni menetet. Az egyedüli cél a királyi pár megölése volt, ez azonban ekkor még nem sikerült. Amikor a király személyesen állt a lázadók elé, akkor a többség megéljenezte. A király ezúttal is megtiltotta testőrségének, hogy használja fegyvereit. A francia uralkodó azonban nem vette észre, hogy az a tömeg, amelyikkel szembenéz, zömében lefizetett csőcselékből áll.

A Tuileries-k elleni invázió

Az orleáni frakció 1792-re csaknem teljesen szétesett, és az Orleáni Herceg is száműzetésben élt saját birtokán. Leghatalmasabb szövetségese, Mirabeau, ekkor már elhagyta őt. Ebben az időben a lefizetett, mondhatni hivatásos csőcselék, új párt neve alatt jelent meg: "A Sabbath Pártja". Ennek vezető tagjai: Rotondo, Cavallanti és Malga volt. Mindhárom vezető látható volt az erőszakosságok és a vérrontások helyén. Rotondo volt megbízva azzal, hogy ölje meg Mária Antoinette királynét. Ez a terv csak egy véletlen folytán nem sikerült. Ebben az időben a királyi pár gyakorlatilag már fogoly volt a saját palotájában. Ebben a reménytelen helyzetben a király segítségért fordult Európa más uralkodóihoz. II. Lipót osztrák császár, Mária Antoinette testvére, azonban nem akart segíteni. II. Vilmos porosz király pedig riválisa volt Franciaországnak, és szívesen látta további gyengülését. Csak III. Gusztáv svéd király volt hajlandó a segítségnyújtásra, noha őt semmiféle családi kapcsolat nem fűzte a francia királyi udvarhoz. A segítségkérés tovább rontotta a királyi pár helyzetét, mert lehetővé tette a lázadás szervezői számára, hogy ne csak általában a királyi udvart vádolják, hanem személyesen a királynét tegyék felelőssé az "árulásért". Mayer Amschel Rothschild Ephraim-ot küldte Franciaországba, aki hatalmas összegeket vont ki a különböző bankokból, és ezt a további lázadások szervezésére fordította. A forradalmárok kampányt indítottak XVI. Lajos ellen, és a jakobinusok követelték, hogy XVI. Lajost fosszák meg a tróntól, és helyét vegye át az Orleáni Herceg, mint Franciaország régense. A fellázított csőcselék rendszeresen provokálta a hadsereget, amely az egyik alkalommal rálőtt a lövöldözőkre és kődobálókra. Lafayette volt ekkor a francia nemzetőrség főparancsnoka, és ő rendelte el a sortüzet a hadsereg tekintélyének a védelme érdekében. Lafayette köztársasági volt, mégis a király számlájára írták a parancsát, amely további okot nyújtott a király elleni vádaskodásoknak. 1791. június 14-én a nemzetgyűlés olyan törvényeket hozott, amelyek érvénytelenítettek több fontos jogot, amelyet a parasztok és a munkások korábban kiharcoltak maguknak. Így, többek között megfosztották őket attól, hogy részt vehessenek az elnökválasztáson, megillesse őket a szólásszabadság, joguk legyen kifogásolniuk a kirótt adókat. Nehéz megérteni, hogy olyan személyek, mint Danton, Marat és Robespierre, akik állandóan a népre hivatkoztak, miért vették el ezeket a jogokat a francia parasztoktól és munkásoktól. Ezeket a jogfosztó rendelkezéseket aztán a legkegyetlenebb eszközökkel érvényesítették a jakobinus diktatúra alatt.

Noha a király elé terjesztett alkotmány szövege nem elégítette ki a lakosság igényeit, a nemzetgyűlés kényszerítette XVI. Lajost, hogy azt hagyja jóvá. Testvéréhez írott levelében döntését így magyarázza meg XVI. Lajos:

"A francia állam a teljes összeomlás széléhez érkezett, amely azonnal be fog következni, ha valaki erősebb gyógyszerrel kívánja kúrálni, mint amennyit be tud fogadni. A jelenlegi szomorú helyzet oka a bizalmatlanság és a versengés a különböző pártok között, amelyek felbomlasztották a kormányzatot. Az állami tekintély helyreállítására csak két alternatíva van: az egység vagy az erő. Erőszakot csak külföldi csapatok vethetnek be, ez háborút jelent. Megengedhet-e egy király háborút a saját országában? Nem lesz-e rosszabb a gyógyszer, mint a betegség? Elvetettem ezt az elgondolást, és elfogadtam az egyedüli másik lehetőséget, az alkotmányt. Lehetővé teszem a népnek, hogy kipróbálja, és saját maguk ismerjék meg a bajok okait. Úgy vélem, hogy az alkotmány elfogadásával jobb rendet hozok Franciaország számára, mint az elutasításával..."/7/

Ezt követően XVI. Lajos levélben kérte az osztrák császárt, hogy tartózkodjon minden további beavatkozástól. Így nemcsak a belső béke állhat helyre, de fennmaradhat a béke Franciaország és Európa többi része között is. A lakosság zöme nagy lelkesedéssel fogadta a király döntését az alkotmány elfogadásáról. Az összeesküvők, elsősorban a jakobinusok, azonban nem lelkesedtek a kialakult helyzetért. A király azáltal, hogy elfogadta az alkotmányt, keresztülhúzta terveiket. A jakobinusok, mint az illuminátusok követői, ekkor nekifogtak a monarchia felszámolásának tekintet nélkül arra, hogy az milyen eszközöket igényel. Az 1789-ben megválasztott képviselők az új alkotmány értelmében elveszítették mandátumukat, és helyükbe újak érkeztek, akiket kizárólag a jakobinusok választottak ki. Ekkor Franciaország népét már csak az agitátorok és jakobinus együttműködőik képviselték. Mirabeau-nak az a kijelentése, hogy: "Szabadságunk csak akkor lesz biztos, ha hullákra lesz alapozva" megvilágítja az ekkor érvényesülő közhangulatot. A francia forradalom vezetői akarva-akaratlanul már a Frankfurtból szétágazó pénzhatalom stratégiai céljait szolgálták. Ekkor jelennek meg a színen a sans culotte-ok. Ezek a lefizetett fiatal bandák napi néhány frank fizetségért légiókba tömörültek. Valamennyien vörös sapkát viseltek, és vasvillával és csákánnyal voltak felfegyverkezve. Naponta elárasztották a Tuileries-k parkjait és szidalmazták a királyi párt, készülve a június 20-ra tervezett támadásra a királyi család ellen. Június 19-én, egy nappal a támadás előtt, az agitátorok tüzes beszédekkel, ingyen borral és pénzzel próbálták rávenni a járókelőket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Az ily módon összeverbuválódott tömeg elindult a királyi palota ellen. A palotát tizenhat üteg védelmezte, hatszáz rendőr és húsz ágyú. Ha a király nem tiltotta volna meg katonáinak, hogy lőjenek, a csőcselék soha nem lett volna képes a támadásra. Bonaparte Napóleon egy közeli vendéglőből tanúja volt az eseményeknek. Ekkor mondotta:

"Micsoda barmok! Hogyan engedhették meg, hogy ez a csőcselék támadjon? Néhány százat le kell lőni közülük, és a többi visszafordul és elszalad, hogy mentse az életét."/8/

A támadás során a király ismét megtiltotta a katonáknak fegyvereik használatát. XVI. Lajosnak bátor magatartásával sikerült a támadók hangulatát megváltoztatnia, és még egyszer megmentenie családjának az életét. Mint már utaltunk rá, a párizsi polgárok többsége nem vett részt a zavargásokban. Számos francia hazafi állította: "Történelmi tény, hogy a forradalom alatt elkövetett bűncselekményeket nem a nép, hanem egy másik láthatatlan kéz követte el." Franciaország tartományaiból számos petíció érkezett a nemzetgyűléshez, amelyek elítélték a párizsi kilengéseket. A lakosság jelentős része tudta, hogy mindezekért a jakobinusok felelősek, és ezért követelte a megbüntetésüket. Lafayette, a francia nemzetőrség parancsnoka, tiltakozott a nemzetgyűlésnél, mégsem volt kész a Jakobinus Klub feloszlatására, noha az oldalán állt a fegyveres erő, és a lakosság is támogatta. A forradalom háttérszervezői megértették, hogy valamennyi vádaskodásuk a király ellen nem elég ahhoz, hogy a királyt eltávolítsák és megöljék. Ezért még nagyobb bűnök elkövetésével kezdték vádolni. A Berlinben székelő porosz király, amely érdekelt volt, hogy megszakadjanak a családi kapcsolatok Ausztria és Franciaország között, felvonultatta csapatait a francia határra. Az osztrákok ugyanezt tették, és ez alkalmat nyújtott XVI. Lajos hazaárulással történő megvádolására. Az volt a feltételezés, hogy a külföldi csapatok nemcsak a forradalmárokat, de a többi közembert is támadni fogják. A zavargások szervezői ekkor további lefizetett személyeket toboroztak és szállítottak Marseille-ből Párizsba a már korábban odavitt csőcselék feltöltésére. Sokan voltak közülük, akik éppen csak most szabadultak Görögország, Olaszország vagy Spanyolország börtöneiből, és munkanélküliként kerestek menedéket a francia kikötővárosban. Egy hónapon belül több ezer ilyen csavargó érkezett Párizsba.

A francia önkormányzat egyik küldöttsége követelte a király lemondatását, mert támadást akart intézni külföldi csapatokkal a polgárok ellen. Párizs forradalmi szekcióinak egyike csatlakozott hozzájuk. Ezután a különböző frakciók titkos tanácskozásba kezdtek a királlyal azért, hogy megzsarolják. Köztük volt Danton, aki jelentős összegű pénzt kapott a palotától cserébe azért az ígéretéért, hogy nem vesz részt a lázadásban. Augusztus 9-én, az úgynevezett Általános Forradalmi Tanács, elrendelte valamennyi harangnak a megkongatását. El lehet gondolni, hogy ez milyen pánikot keltett. Egyidejűleg valamennyi kormányzati kulcspozíciót elfoglaltak a forradalmárok. Kettő közülük már korábban is - a polgármesteri és a főügyészi - már hozzájuk tartozott. Mind a polgármester, mind a főügyész, döntő szerepet játszott az ezt követő eseményekben. A polgármester ekkor a nemzeti gárda főparancsnoka is volt, és ennek az egyik egysége őrizte a királyi palotát Mandat márki parancsnoksága alatt, aki tisztességes katona volt, és kész volt meghalni a királyért. Mivel ezt tudták az illetékesek, ezért Mandatot a városházára rendelték, és beszámoltatták arról, milyen lépéseket tett a palota védelmére. A találkozóra reggel 7 órakor került sor. Fél órával később Rossignol, Dantonnak egy közeli szövetségese, meggyilkolta Mandatot a városháza lépcsőjén.

Ily módon a palota védői parancsnok nélkül maradtak, és ez döntően befolyásolta az események menetét. Amikor a csőcselék közelített a palotához, a király, aki már nem volt képes átlátni a helyzetet, ismételten arra adott parancsot a katonáknak, hogy ne lőjenek. A tömeg körülvette a palotát, de még nem tudta elfoglalni. Ebben a pillanatban megjelent a helyszínen Roederer főügyész, aki rávette a királyt, hogy hagyja el a palotát, és menjen át az ő védelme alatt a nemzetgyűlésbe, ahol biztonságban lehet ő és családja. Mária Antoinette ellenezte ezt a tervet, Roederer azonban megfenyegette, hogy ebben az esetben ő felel nemcsak a saját, hanem a király és a fia, valamint leánya életéért. A király azonban, aki mindenáron el akarta kerülni a vérrontást, beleegyezett a tervbe. A királynő biztosítékokat követelt a királyi család biztonságára.

Amikor a király a nemzetgyűlésbe érkezett, kijelentette a küldötteknek:

"Tisztelt küldöttek! Azért jöttem, hogy elejét vegyem egy nagy bűnnek, és bízom abban, hogy nem választhattam volna biztonságosabb helyet."/9/ Az események azonban azt bizonyítják, hogy a király tévedett. Miközben ő a nemzetgyűlésben beszélt, testőreit meggyilkolták, és fejeiket karóba húzva végighordozták a városon. Életükkel fizettek azért, hogy engedelmeskedtek a király parancsának: ne lőjenek! A királyi palota parkja tele volt a legyilkolt katonák holttesteivel. A felizgatott tömeg rombolt és rabolt. Számos asszony beöltözött Mária Antoinette ruháiba, és részegen az ágyára feküd. Drága bútorokat egyszerűen összetörtek és kihánytak az ablakokon. Feltörték a pincéket, és a csőcselék annyira lerészegedett, hogy ez önmagában több mint kétszáz életet követelt - állítja Prudhomme. Napóleon is jelen volt a Tuileries-k ostrománál, és élete végén kijelentette, hogy egyetlen csatája után sem látott annyi hullát, mint ezen az augusztusi napon.

A forradalomra emlékező írók természetesen mellőzik a pontos beszámolót az itt történtekről. Így, pl. nem tesznek említést arról, hogy milyen kannibál orgia zajlott, hogy nemcsak húst sütöttek a legyilkolt svájci katonák testéből, de az Orleáni Herceg egyik közeli szövetségese, Grammont színész, még egy pohár vért is ivott az egyik áldozat testéből. Noha a forradalom vezérei nem vettek részt a Tuileries-k ostromában, valamennyien azt állították, hogy ez volt az ő legnagyobb győzelmük. Danton, Marat és Robespierre eltűntek Párizsból, és csak több nap után tértek vissza a nemzetgyűlésbe. Mivel 1792. augusztus 10-ét az egész forradalom legnagyobb dátumának tekintik, ezért érdemes közelebbről szemügyre venni e nap következményeit. Először is, ez teljesen megbénította Franciaországot. Másodszor, Lafayette tábornok elhagyta Franciaországot, és menedéket keresett Ausztriában, ahol őt a magdeburgi börtönbe vetették. Ezen túlmenően a nép mindent elveszített, amit az előző években kiharcolt magának. Az új urak hozzáláttak egy újabb, és még félelmetesebb szolgaság kialakításához. A következményekhez tartozik az is, hogy megjelent Párizs terein egy szerkezet, amelyet a középkori Németországban a lefejezéshez használtak, és amely nevét egy francia orvosról, Joseph Guillotin-ról kapta. Guillotin a nemzetgyűlés tagja volt, és ő ajánlotta ezt a szerkezetet a fájdalom nélküli kivégzéshez. Ez a hírhedt kivégzőeszköz lefejezte Franciaország királyi hatalmát, megtizedelte a nemességét és a papságát, és bevezette az általános anarchiát. A káosz és a guillotin-tól való félelem hamarosan terrorizálta a lakosságot, és engedelmes csordává alacsonyította a francia polgárokat.

A forradalomban részt vevő számos frakció nem tartott fenn szoros kapcsolatot egymással, és főleg arra törekedtek, hogy riválisaikat megsemmisítsék. Nem törődtek azzal, hogy milyen eszközöket vesznek igénybe, szemük előtt a végső cél: a teljes hatalom megszerzése lebegett. A lakosságnak a némasága és passzivitása aggodalommal töltötte el a vezetőket. Megértették, hogy a lefizetett ügynökök és a felbérelt csőcselék támogatása nem elégséges. Világos volt számukra, hogy aki nincs velük, az ellenük van. Marat ebben az időben bujkált, de rejtekhelyéről minduntalan további fejeket követelt. 1790-ben - Marat szerint - még elég lett volna öt-hatszáz ember lefejezése a forradalom győzelméhez, 1792-ben már azt magyarázgatta, hogy legalább kétszázhatvanezer embert kell megsemmisíteni, méghozzá a lehető legrövidebb időn belül.

A forradalom első szakaszát az orleánisták hajtották végre. A második szakaszt a girondisták, Madame Roland vezetésével. Ezután Marat lett a teljhatalmú párizsi városházának a szellemi vezére. Ő tervezte meg és készítette elő a forradalom harmadik menetét, a szeptemberi tömeggyilkosságot, a terror uralmát. Nem élt addig, hogy láthatta volna munkájának eredményét, mert egy fiatal francia nő végzett vele. Danton lett az igazságügy-miniszter, amely egyben szabaddá tette az utat szinte mindenfajta kegyetlenség és atrocitás előtt. A Párizsi Kommün jóváhagyta Marat javaslatát a túlzsúfolt börtönök kiürítésére, mégpedig úgy, hogy megölik a bebörtönzötteket. Az volt a kérdés csupán, hogy hogyan lehet ezt a lehető legrövidebb idő alatt a leghatékonyabb módon végrehajtani. Marat a börtönök felgyújtását javasolta. Mások a börtöncellák vízzel való elárasztását tartották jó módszernek. Megint mások a kivégzéseket ajánlották, de nem volt elég hóhér. Végül is úgy döntöttek, hogy a tolvajokat és a gyilkosokat szabadon engedik, és őket bérelik fel a többi rab meggyilkolására.

A gazdagabb polgárok letartóztatása augusztus 29-én kezdődött. Három nap alatt hatezer polgárt vettek őrizetbe, akik közül többnek megvesztegetéssel sikerült kiszabadítania magát. Danton kijelentette, hogy csak a merészség és a még több merészség mentheti meg Franciaországot. Ugyanezen az estén azzal dicsekedett vacsoravendégei előtt, hogy: "Megdermesztettem őket. Most már megkezdhetjük a gyilkolást." Különleges meghatalmazású küldöttei továbbították ezt a parancsot, és ezzel elkezdődött a tömeggyilkosság. Ebben az időben a Hotel de Ville, számos templom, kolostor, iskola és apátság vált börtönné. Nehéz leírni, hogy minden egyes börtönben mi történt, de tanúvallomásokból mégiscsak fogalmat alkothatunk az ott lejátszódott szörnyűségekről. Az egyik apátságban például valamennyi szerzetest megölték. A párizsi városi törvényhatóság képviselője minden egyes szerzetes meggyilkolásáért ígért 24 frankot. Miután végeztek az apátságban, a gyilkosok átmentek a Karmelita Kolostorba, ahol kétszáz pap volt összezárva. Másfél órán belül 119-et felkoncoltak közülük. A többinek sikerült elrejtőznie. A mészárlás alatt a Nemzeti Rendőrség őrizte a kolostort, nehogy a népharag meg tudja akadályozni a gyilkosokat a mészárlásban. A következő öt nap és öt éjjelen át brutálisan meggyilkolták a börtönök tehetetlen lakóit, köztük az őröket, a segédszemélyzetet, szolgákat, a paloták kertészeit, papokat és szerzeteseket, a királyi palota teljes svájci őrségét, a királynő szolgáit és így tovább. A gyilkolásban résztvevőket a levágott fejek szerint fizették. Negyven levágott fejért harmincöt frankot kaptak. Azt a parancsot, hogy a köztörvényes bűnözőket a foglyok legyilkolása előtt eresszék szabadon, nem mindenütt hajtották végre. Ezért így például Conciergerie-ben 320 köztörvényes bűnözőt is megöltek a foglyul ejtett arisztokratákkal együtt. Chateleb-ban pedig 223 tolvaj is életét vesztette a többi fogollyal együtt. (A párizsi rendőr-prefektúra pontosan vezette a nyilvántartást a fenti eseményekről. Ezért az 1871-ben hatalomra került Párizsi Kommünig meg is volt 24 számla, amelyet a gyilkosok írtak alá, átvéve a nekik járó fizetséget. A Párizsi Kommün ezeket a dokumentumokat 1871-ben megsemmisítette.) Kortársak beszámolói szerint néhány nap elteltével a kilengések abbamaradtak, mert akiket kijelöltek a felkoncolásra, valóban megsemmisítésre is kerültek. Most, aPárizsi Kommün, mint az 1792. augusztus 10-i felkelésből született városi törvényhatóság, amely a hatalmat gyakorolta a francia fővárosban, üzenettel fordult a tartományokhoz, és követelte, hogy ők hasonló módon hajtsák végre a vérengzéseket, ugyanazokat az ürügyeket és módszereket alkalmazva. Ezt a proklamációt személyesen Marat írta, de rajta kívül több kommün-tag is aláírta, és jóváhagyásra Danton igazságügy-miniszterhez továbbították. Danton ugyan nem írta alá, de teljesen egyetértett annak tartalmával. Később az is kiderült, hogy Marat több más személy nevét aláhamisította a proklamáción.

A szeptemberi tömeggyilkosság az anarchisták műve volt, akik a háttérből irányítva az eseményeket, teljesen a befolyásuk alatt tartották a Kommünt és annak politikai frakcióit. A forradalom igazi mozgatói, a pénzoligarchia és ügynökei, továbbra is a színfalak mögött maradtak, és innen támogatták az anarchistákat, akik nagyrészt a saját teremtményeik voltak, és az atrocitásokért a francia néptömegekre próbálták áthárítani a felelősséget.

A terror uralma

A francia forradalom nagy színjátékának a rendezője, a színfalak mögött rejtőzködő és a szálakat mozgató pénzkartell, úgy döntött, hogy eljött az idő Franciaország teljes uralom alá vételére. E célból fel kellett számolni a monarchiát, az 1791-es alkotmányt, és el kellett tüntetni magát a királyt is, valamint a még meglévő politikai frakciókat is, minthogy szerepüket már eljátszották. Ugyanez a sors éri utol egymás után a forradalom vezéreit is, akik szinte kivétel nélkül a vérpadon végzik. Hogyan képzelhető el, hogy a megfélemlített és teljesen hatalom nélküli francia nép egymagában el tudta volna pusztítani mindezeket az intézményeket, és le tudott volna számolni olyan személyiségekkel, mint Danton, Robespierre, vagy később Bonaparte Napóleon? Mindez elképzelhetetlen, és ismét csak azt jelzi, hogy milyen hatalma van a színfalak mögött meghúzódó, láthatatlan hierarchiának, a mindenható, kapitalista pénzkartellnek. A tömegek ebben az időben annyira meg voltak félemlítve, hogy néhány jelentéktelen politikai kalandor már képes volt a monarchia helyébe bevezetni a köztársaságot anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütközött volna. És anélkül, hogy népszavazást vagy bármiféle közvélemény-kutatást tartott volna.

Danton és Marat triumvirátust akart alapítani Robespierre-rel azért, hogy együtt gyakorolják a korlátlan hatalmat. Az események azonban arra utalnak, hogy Robespierre ezt soha nem helyeselte teljes szívvel, és később meg is tudott szabadulni valamennyi versenytársától. Marat, Danton és Robespierre között lényeges különbség van. Marat népszerű nyelvet használt, leegyszerűsítette a kérdéseket, ügyesen összezavarta a politikai dilemmákat, és gyors, hatékony lépéseket javasolt valamennyi probléma megoldására: gyújtogatást, rablást, gyilkolást. Ez a primitív demagógia hatott a szegény és éhes Párizsba importált csőcselékre, valamint a francia főváros külvárosainak nincstelen és műveletlen lakóira. Marat ugyan azt állította, hogy a legalacsonyabb osztályok ügyét képviseli, ugyanakkor ő a legnagyobb luxusban élt, és semmiféle személyes áldozatot nem hozott a szegények érdekében.

Robespierre demokratikus és osztálynélküli állam létrehozásáról álmodozott, amelyben tehetséges vezetők, és nem a néptömegek uralkodnak. Itt van közte és Marat között a legnagyobb különbség: Marat élete végéig meg volt arról győződve, hogy az uralmat a tömegeknek kell gyakorolniuk. Danton soha nem beszélt demokráciáról, tehetséges szónokként tudott hatni hallgatósága szenvedélyére, és minduntalan az ellenség megtámadására és a haza megmentésére hívta fel a tömegeket. Ezek a beszédei nagy sikert arattak a nemzetgyűlésben, és csaknem mindig sikerült elfogadtatnia javaslatait. Danton meg úgy gondolta, hogy a forradalomnak azok hasznára kell lennie, akik létrehozták, hasonló módon, ahogy a nemesség is hasznot húzott a korábbi rendből, az Ancien Regime-ből. Danton sokkal inkább tehetséges agitátornak bizonyult, semmint jó politikusnak. Miután sikerült megdönteni a monarchiát és az arisztokráciát, elkezdődött a küzdelem a demokráciáért a francia nép és a csőcselék között. A csőcselék - a nép egészéhez képest egy csekély számú kisebbség - győzött, és elkezdődött a terror uralma.

A király halála

XVI. Lajos kivégzéséért a fő felelősséget Marat, Danton, Robespierre és Fülöp orleáni herceg viseli. Dr. Moore, az események egyik szemtanúja, írta naplójában:

"Nem a párizsiak követik el a mészárlásokat, gyilkosságokat és bestialitásokat Párizs utcáin, hanem egy maroknyi bűnöző, néhányuk a Jakobinus Klub, a Konvent vagy a Nemzetgyűlés tagja, munkanélküli vandálok, akiket megvesztegettek ebből a célból."/10/ A király halálát követelő beszédek egyre gyakoribbak lettek a Jakobinus Klubban és a Konventben, és ez aggodalommal töltött el nemcsak több köztársaságit, de olyan személyiségeket is, mint például Prudhomme. Prudhomme a király nyílt ellenfele volt, mégis figyelmeztette a Nemzetgyűlést, hogy a köztársaság támogatói, akiket kiábrándítottak az atrocitások, átmennek a rojalista táborba, és hogy a köztársaság-pártiak háromnegyede máris rojalista lett.

A Kommün, vagyis a párizsi városi törvényhatóság, nem volt olyan hatalmas, ahogyan azt sok francia ebben az időben gondolta. A szeptemberi atrocitások szinte mindenkit megbénítottak, és ezért a Kommünben egy teljhatalmú, félelmetes hatalmat láttak, noha a lakosság egészét tekintve csak alig egy százalékos támogatottsága volt. Egy 1793 októberében készült kormányjelentés szerint mindössze háromezer kemény forradalmárt tudtak összeszámlálni. 1792. december 11-én XVI. Lajost felelősségre vonta a Nemzetgyűlés. Azt vetetették a király szemére, hogy monopolizálta a gabonát, a kávét és a cukrot. Egyes képviselők azt is állították, hogy a király "több embert ölt meg, mint amennyi órát élt." Harmadszor felrótták neki, hogy részt vett az 1791. július 17-i gyilkosságokban, amikor valójában a Tuileries-k foglya volt. A negyedik vádpont szerint a király részt vett a külföldi hatalmakkal való összeesküvésben. Oly sok váddal illették a francia uralkodót, köztük például azzal is, hogy "több bűncselekményt követett el, mint Néró római császár", hogy felsorolásuk itt nem is lehetséges. Több mint száz francia jogász jelentkezett a király védelmére, akik közül négynek adott megbízást. Köztük volt a Francia Tudományos Akadémia tudóstagja, Malerbe. Brilliánsan védelmezte a királyt, ezért később ő és családja is a vérpadon végezte. A Nemzetgyűlésnek a király ellen emelt vád egyetlenegy pontját sem sikerült bebizonyítania. Ennek dacára bűnösnek mondták ki XVI. Lajost. A szavazás 1793. január 16-án 24 órán keresztül tartott, mert a Nemzetgyűlés mind a 721 küldöttének ki kellett mennie a pódiumra, és nyíltan közölnie, hogy kívánja-e a király halálát vagy sem. Valamennyi küldöttet, amely a király élete mellett szavazott, azzal hurrogták le, hogy: "A nép ellensége, vérpadra vele!". Mindazonáltal a végeredmény az volt, hogy 334-en szavaztak a halálbüntetés ellen, és 387-en mellette. Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére, szintén a halálbüntetés mellett szavazott, amely később nagy méltatlankodást váltott ki a francia nép körében. Sok küldött meg volt róla győződve, hogy a szavazat-összeszámlálás végeredményét manipulálták.

A királynak megmaradt az esélye az életben maradásra, minthogy a francia büntetőjog szerint csak kétharmados többséggel lehetett kiszabni a halálbüntetést. A Kommün és a jakobinusok azonban elutasították ezt az érvényben lévő törvényt, és rákényszerítették nézeteiket a Konvent többi tagjára. A kivégzés napján, 1793. január 21-én, mindössze néhány napra a sorsdöntő szavazás után, valamennyi üzlet zárva tartott. A francia főváros polgárait a félelem és az elnyomás légköre vette körül. A jakobinusok is féltek, mert attól tartottak, hogy a nép fellázadhat. A nemzeti gárda katonái már a reggeli óráktól kezdve ellepték az utcákat, különösen a kivégzés színhelyét. A királyt erős őrség kísérte. Katonák vontak kordont az utcákon, hat ágyú elöl és hat ágyú hátul. Szemtanúk beszámolója szerint a király nagy önuralommal és méltósággal viselte sorsát. Ezt később hóhéra is megerősítette. A király utolsó kívánsága az volt, hogy néhány szót szólhasson a néphez. Ezt megtagadták tőle. Az egyetlen dolog, aminek ellenállt, hogy megkössék a kezeit. Ő akarta levágni a haját, és segítség nélkül ment a hóhérhoz. Letérdepelve a Guillotine elé, hangosan elkiáltotta magát:

"Népem! Ártatlanul halok meg. Minden vádpontban ártatlan vagyok. Remélem, hogy a vérem megpecsételi a francia nép boldogságát."/11/

Az igazi és háttérben meghúzódó despoták számára XVI. Lajos áruló volt. A király nem szimpatizált eléggé az arisztokráciával, miközben kiállt a nép hátrányos helyzetű többsége mellett. Egyértelműen az alullévők egyedüli barátjának bizonyult, ezért halála nagy veszteség volt egész Franciaország számára.

Hamarosan azonban azok is sorra kerültek, akik halálba küldték a királyt. Először a girondisták követték, akik magukat a középosztály képviselőinek tekintették. De a középosztály is ki volt szemelve az elpusztításra, hogy helyébe léphessenek a legalacsonyabb társadalmi csoportok tagjai, Maratnak, St. Just-nek és Robespierre-nek az osztálya. A mesterségesen létrehozott élelmiszerhiány, és a növekvő sorban állás arra utalt, hogy hamarosan egy másik kiszemelt áldozatot fognak vádolni az élelmiszerhiányért, és ez szolgál ürügyül a legyilkolásukhoz. Kezdetben az orleánisták vezették a forradalom gépezetét, majd őket a girondisták követték. Ezután az anarchisták vették át a gépezetet, és működtették egyre pusztítóbb hatalomként. Ők hozták létre aMásodik Forradalmi Bíróságot, amelyet a terror bíróságának neveztek. Az 1792 augusztusában létrejött Első Forradalmi Bíróság nem volt teljesen sikeres, mert a lakosság passzív maradt és nem támogatta a vérrontást. A forradalmárok a szeptemberi tömeggyilkossággal akartak megszabadulni az ellenzéktől olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, mindenféle bírósági eljárás mellőzésével. Ezek után, amikor az anarchisták kezébe ment át a hatalom, Danton megragadta az alkalmat a terrorbíróság felállítására. Ironikus módon ennek a bíróságnak lett az áldozata ő is egy évvel később.

A bíróság működésének a célját maga Danton így fogalmazta meg:

"Hagyjuk elenyészni Franciaországot, de tegyük biztossá, hogy a szabadság fennmaradhasson. Legyünk szörnyűségesek azért, hogy megelőzhessük, hogy maga a nép váljon szörnyűségessé."/12/ Ebből is világos, hogy a forradalmárok tartottak attól a néptől, amelynek a nevében állítólag vezették a forradalmat. A hivatalos történetírásban továbbra is azt fogjuk találni, hogy ez a nép forradalma volt, noha magának a népnek nem sok köze volt a háttérből irányító illuminátusok kegyetlenkedéséhez, és szándékosan előidézett anarchiájához. A guillotin szüntelenül működött. Egy katona azt merte mondani, hogy Franciaország túl nagy ahhoz, hogy köztársaság legyen - lefejezték érte. Egy szakács azt merészelte állítani, hogy ő jobban szereti a monarchiát, mint a köztársaságot - a fejével fizetett ezért.

A Párizsi Kommün, a városi törvényhatóság, úgy döntött, hogy leszámol a Konventben (a népképviseleti elv alapján megválasztott új törvényhozó testületben) résztvevő girondista képviselőkkel. 1793. május 31-én csapatok vették körül a Konvent épületét, és Marat a csengő meghúzásával adott jelet az akció megkezdésére. A Konvent gyűlését kívülről körülzárták, belülről viszont Marat és Robespierre hívei töltötték meg a folyosókat és a balkonokat. Az ajtókat és a kapukat bezárták úgy, hogy senki sem menekülhetett el. A Konvent többségének tiltakozása ellenére a Kommün kisebbsége érvényesítette az akaratát, és eltávolítottak 29 girondista képviselőt. Azonnal letartóztatták őket, és ugyanúgy a vérpadra küldték valamennyit, teljesen törvénytelenül, ahogyan a királyt is lefejezték. Ez a szakadatlan vérrontás és anarchia félelemmel töltötte el a francia népet. Marie Charlotte Cordey, egy fiatal vidéki nő elhatározta, hogy megöli az atrocitások egyik legfőbb okozóját, Marat-t. A bőrbetegségben szenvedő Marat-t Cordey a lakásában lévő fürdőkádban találta, és egy tőrrel végzett vele. A merénylet elkövetőjét és családját később lefejezték.

Miután a király, az arisztokrácia, a papság és a girondisták el lettek távolítva, a Párizsi Kommün nekilátott a burzsoázia, a szabad parasztok, a kereskedők és a katolikusok felmorzsolásához. Párizs lakóit paralizálta a félelem. A vidék polgárai azonban aktivizálódtak. Százezer paraszt papjaikkal az élen csupán mezőgazdasági szerszámokkal felfegyverkezve fellázadt; 17 tartományban volt felkelés, köztük Vandee-ben, Lyonban, Normandiában és még Marseille-ben is. A fellázadt városok és falvak, köztük Lyon, nem tudtak három hónapnál tovább ellenállni a reguláris forradalmi haderőnek. Az élelmiszer-ellátást megakadályozták, és ez megadásra késztette őket. A Konvent elhatározta, hogy lerombolja Lyont, Franciaország egyik legszebb városát. A büntetés eredményeként megbénult az ipar, a kereskedelem. Ez is elsősorban azokat a dolgozókat sújtotta, akik nevében állítólag elkezdődött a forradalom. A lakosság műveltebb rétegei sem kaptak kíméletet. Számos múzeumot leromboltak, könyveket, műalkotásokat pusztítottak el. Úgy tűnt, hogy a forradalom a teljes civilizációnak hadat üzent.

1793. október 10-én a Konvent, amelyet eddig az időpontig a Kommün tagjai domináltak, ekkor újabb súlyos döntést hozott: felállították aNemzetbiztonsági Bizottságot, amely abszolút hatalmat és ellenőrzést gyakorolhatott egész Franciaország felett. Ez a bizottság, amelyet Robespierre vezetett, alapos tisztogatásba kezdett a lakosság körében. Noha ebben az időben már a guillotin 24 órán keresztül működött minden nap, ez nem volt elegendő valamennyi letartóztatott kivégzésére. Ezért parancsot adtak ki a tömeges megfojtásra. Tanúk számoltak be arról, hogy a Loire vize vörössé vált a kiontott vértől. Számos város lakosságát megtizedelték. Egyedül Nantes városa harmincezer polgárát veszítette el, akiket a legváltozatosabb módon végeztek ki. A város környékén mintegy 100 fiatal nő holttestét fedezték fel. Azt mondták, hogy őket az ún. német légió gyilkolta meg, akiket mint dezertőröket és zsoldosokat erre a feladatra béreltek fel. Toulon városának harmincezer lakosa volt a forradalom előtt, és a forradalom végére már csak hétezren lakták a várost. Prudhomme szerint több mint egymillió ártatlan ember lett a véres kilengések áldozata egész Franciaországban.

Az emberiség nagy szerencsétlenségére a "Nagy Francia Forradalomnak" ezeket az erőszakosságait nemcsak hogy nem ítélték el az ezután következő nemzedékek vezérei, hanem még meg is ismételték őket időről időre kifinomultabb módszerekkel. Elég itt a holocaustra, a Gulágra, Katinra és Vinitsára utalni, és az ún. népbíróságok által tömegesen elítélt ártatlan emberekre. Azt látjuk, hogy a francia forradalom módszereit alkalmazták, hogy megsemmisítsék a papság, az értelmiség, a politikai vezetőréteg és a nem kívánatos etnikumok egész nemzedékét.

Nehéz azzal egyetérteni, amit az "konspirációs elméletet" elitélő, és a semmivel sem tudományosabb "véletlen elméletét" valló hivatalos történészek többsége állít, hogy a terror spontán módon, csak úgy magától kezdődött. Rendkívül sok jel utal arra, hogy a csőcselék erőszakosságai gondosan elő voltak készítve és meg voltak tervezve azzal a céllal, hogy átalakítsák a világot egy kis létszámú csoport önző érdekeinek megfelelően. Ez a háttérben pénze segítségével a szálakat mozgató csoport közvetlenül nem vett részt az eseményekben. Az események azonban megmutatták, hogy a véres terror végső célja olyan új pénzügyi gazdasági és társadalmi viszonyok kialakítása volt, amelyek ennek a háttérben meghúzódó pénzvagyonos oligarchiának biztosítják a társadalom feletti uralmat. A francia nép nem a forradalom végrehajtója, hanem áldozata volt. Ugyanezt lehet állítani a bolsevik hatalomátvételről is, és számos, azóta megszervezett, ún. "forradalomról". A forradalmi erőszakosságok végrehajtói nagyrészt bűnözők voltak, akik arra használták a hatalmukat, hogy áldozataikat megfosszák minden tulajdonuktól, mielőtt megölik őket, és nem vették számításba egy pillanatig sem, hogy esetleg majd felelniük kell bűnös tetteikért. A terror megfélemlítette és demoralizálta a lakosságot, és teljesen alávetette őket új uraiknak. A francia forradalom esetében Robespierre-nek, Dantonnak és Maratnak. Ugyanakkor ezek a közvetlen vezérek maguk is csak eszközök voltak a háttérben meghúzódó, lopakodva berendezkedő pénzhatalom urainak a kezében.

Mielőtt a terror uralma elkezdődött, a Párizsi Kommün egy térképet készített Franciaországról, amely feltüntette, hogy a különböző megyékben és városokban hány embert kell lefejezni. Ezt a térképet később arra a célra használták, hogy az ország egyes részeit elnéptelenítsék. Robespierre meg volt róla győződve, hogy 25 millió francia nem élhet jól az ország erőforrásaiból, és nem élvezheti az egyenlőségre vonatkozó álmának a gyümölcseit. Úgy vélte, hogy az egyenlőség megvalósításához egyeseket fel kell áldozni. Mivel a kisebbség feláldozásából a többség nem sokat profitálhat, ezért úgy döntött, hogy a többséget kell feláldozni a kisebbség örök jóléte érdekében. A véres elnyomásnak ebben az időszakában a keresztény vallást kegyetlenül üldözték, és csaknem meg is semmisítették. Ebben a destruktív folyamatban kiemelkedő szerepet játszott Cordelliers és de Sade márki. Ez utóbbi nevéből származik a szadizmus kifejezés, amelyet ma az abnormális, morbid és dekadens szexuális magatartás jelölésére használnak.

A destruktív légkör megteremtésében aktív szerepet játszott Clootz, német anarchista. Ő volt a közvetítő a Németországból irányító háttérerők, a már kidolgozott stratégiával rendelkező és megszerveződött nemzetközi pénzkartell, valamint a francia forradalmár irányzatok között. Már az is érdekes, hogy a francia forradalom egyik jelentős vezére német volt. Ez megint csak arra utalhat, hogy a forradalom nem csupán a franciák műve volt. A korabeli dokumentumoknak az analízise alátámasztja ezt a véleményt, és megerősíti Robespierre kijelentését, hogy a forradalom nem az volt valójában, aminek lennie kellett volna - azaz küzdelem a monarchia és a köztársaság vagy a demokrácia és a személyi hatalom között -, hanem egyszerűen összeesküvők különböző frakciói által szőtt hálónak bizonyult. Ezek mindegyike a lakosság rovására bitorolta a hatalmat. Minden vádaskodással ellentétben például Mária Antoinette nem játszott jelentős szerepet az ország kormányzásában. XVI. Lajossal kötött házasságától kezdve egészen a haláláig a sors áldozatának tekinthető. Házasságát abból a célból hozták létre, hogy szövetség jöjjön létre a szembenálló országok között. Miközben a franciák árulással vádolták, testvére, II. József osztrák császár, a Kalapos Király, magára hagyta őt, noha az élete forgott kockán. Mindezt azzal indokolta, hogy Mária Antoinette nem tett semmit szülőhazájáért. A királyné csak a forradalom kezdetekor aktivizálódott kényszerűségből. A király nem tett meg mindent a saját és családja biztonsága érdekében. Ezért a királynő volt az, aki szervezkedni volt kénytelen saját maga és családja fogságból való kiszabadulása érdekében. De valamennyi erőfeszítése sikertelen maradt, és követnie kellett férjét a vérpadon. Mária Terézia lányát 1793. október 16-án, több mint harmincezer katona jelenlétében, a Place de la Concorde-on végezték ki. Tizenöt nappal később már a Girondista Klub 21 képviselőjét is vérpadra küldték. Így a forradalom első frakciója szét volt zúzva. Ezután a forradalom különböző kollaboránsai kölcsönös megsemmisítésének a hátborzongató haláltánca kezdődött. Két napra a girondisták lefejezése után kivégezték a királyné két legnagyobb ellenfelét, Madame Rolandot és az Orleáni Herceget is. Ekkoriban a zsinórokat Robespierre húzogatta, aki rájátszva a tömegek vallásos érzelmeire, elítélte a herbertisták ateizmusát, amelyet arisztokrata mozgalomnak nevezett. A támadást Danton indította el és 1794 márciusában már 18 herbertistát ítélt halálra a forradalmi bíróság. Az ítéletet nyomban végrehajtották. Ezúttal tényleg ujjongott a nép, mert felismerték, hogy az a politikai frakció, amelynek tagjai eddig a legtöbb ártatlan ember halálát okozták, most maguk kerültek a vérpadra.

Ezután az a politikai csoport következett, amelyet Danton vezetett. Az ő és követőinek sorsát is a Konvent határozta el. Saint-Just azzal vádolta Dantont, hogy az Orleáni Herceg ügynökeként külföldi hatalmak számára dolgozott, és semmi más nem érdekelte, mint az arany és a kicsapongó élet. Amikor Danton felismerte, hogy semmi értelme nincs, hogy ellenálljon, lemondott képviselői mandátumáról, és ezt mondotta:

"A royalisták meg akarnak ölni, ahogyan most Robespierre is ezt akarja. Valamennyien az én Káin-testvéreim."/13/ Danton tehát nem kerülte el saját áldozatainak a sorsát. Őt is letartóztatták, és a vérpadra küldték. Kivégzésekor megvetéssel szólt a tömegről - férgeknek és söpredéknek nevezte őket. Robespierre annak dacára a vérpadra küldte Dantont, hogy jelentős részben az ő beszédei segítették hatalomra. Most már csak néhányan éltek a forradalom eredeti vezérei közül. Megnyílt az út a korlátlan uralom felé. Ekkor még két nagyhatalmú bizottság működött. Az első a Nemzetbiztonsági Bizottság, amelynek kizárólag a francia szabadkőműves páholy illuminátusai voltak a tagjai, és amelyet a Robespierreből, Saint-Justből és Coutonból álló triumvirátus vezetett. A második, még aktív bizottság az Általános Biztonsági Komitté volt. Mindkettőnek a tagjai azzal érdemelték ki pozíciójukat, hogy atrocitásokat követtek el, és már egyedül a nevük páni félelmet keltett az átlagemberekben. Most valamennyien egymásra vetették tekintetüket, hogy azonnal lecsapjanak arra, aki esetleg nem elég óvatos. A két bizottság hetente kétszer ülésezett, és így biztosította a kivégzendőkből álló "nyersanyagot" a vérpadok működéséhez. Fouquier, a közvádló, mielőtt őt is a vérpadra küldték, elmondotta, hogy minden éjjel személyesen felkereste mindkét bizottságot, hogy elkérje tőlük a másnap kivégzendők listáját. Azokon a napokon, amikor nem volt elég párizsi származású "ellensége a forradalomnak", akiket kivégezhettek, akkor friss tartalékokat használtak fel a környező vidékekről. Ez volt a helyzet például a Poitou-ból származó harminc asszonnyal. Noha többen már meghaltak azokon a szekereken, amelyek szállították őket, mégis lefejezték őket a többiekkel együtt. Danton halálát követően egészen Robespierre bukásáig olyan terror és tisztogatás zajlott le a francia lakosság körében, amelyre nem volt példa addig a történelemben.

A forradalom elején a királyi udvar és az arisztokrácia volt a fő bűnös, állítólag ő okozta az éhséget és Franciaország minden baját. Miután ezeket a "bűnözőket" szisztematikusan megsemmisítették, a körülmények nemcsak, hogy nem javultak, de sokszorosan rosszabbá váltak. Ekkor azt mondták a népnek, hogy mindezért a girondisták a felelősek, és amikor őket is lefejezték, akkor a hebertisták lettek a bajok okozói. Egyik politikai csoportosulást a másik után ugyanazzal az ürüggyel semmisítették meg. Egyik tisztogatás sem eredményezett több élelmiszert és nagyobb biztonságot sem a sans culotte-oknak (a "nadrág nélküli" szegényeket nevezeték így), sem Párizs többi lakójának. Ugyanakkor közismert volt, hogy a forradalmi vezérek és közvetlen kiszolgálóik luxusban és bőségben éltek. Ez mélységesen kiábrándító volt a franciák számára, és az általános reménytelenség lett úrrá az országban.

A két, még működő politikai bizottság tagjai olyan kegyetlennek bizonyultak, hogy nehéz volt őket az emberi fajhoz tartozónak tekinteni. Dicsérték Nérónak, az egykori római császárnak azt az őrült döntését, hogy felgyújtatta Rómát, és komolyan felvetették, hogy Párizs esetében is alkalmazni lehetne ezt a "forradalmi ideát." Fouquier szerint 400-450 ember lefejezése volt minden hétre betervezve. A forradalmárok közül egyedül Robespierre-nek volt világos elképzelése és konkrét terve a jövőt illetően. Ő volt az, aki megmondta, mi szükséges a társadalom többsége számára, és mit kell tenni a köztársaság jövőjét illetően. Robespierre szerint Franciaországnak fel kell áldoznia több mint nyolcmillió lakosát azért, hogy a megmaradók élvezhessék az egyenlőséget, a megelégedettséget és a boldogságot. Egy olyan politikai rendszer, amely az egyenlőséget hirdeti, szükségszerűen elegendő pénzügyi forrással kell, hogy rendelkezzen valamennyi szükséglet egyenlő kielégítésére. Ha viszont az erőforrások korlátozottak és nem elégségesek mindenki szükségleteinek egyenlő kielégítésére, akkor az emberek elégedetlenek lesznek. Hosszú sorokban fognak állni az élelmiszerért. Az üres üzletek pedig boldogtalan embereket szülnek. Így kereskedők, eladók és vásárlók ellenségesen állnak majd egymással szemben. A szolgáltatások minősége romlik, amely újabb feszültségeket és elégedetlenségeket támaszt. Ilyen körülmények voltak Franciaországban a "nagynak" nevezett forradalom alatt, de ehhez hasonló volt a helyzet később a létező kommunizmus országaiban is.

A francia forradalom idején a lakosság jelentős részét elpusztították arra hivatkozva, hogy a beteg ágakat el kell távolítani a fa egészséges részének a fennmaradásáért. A forradalmi bizottságoknak és a népi bíróságnak a megmaradó tagjai kezdetben vakon követték Marat-t, Dantont és Robespierre-t. Megrészegülve saját látszólagos mindenhatóságuktól, egyre fokozták a terrort. Jövedelmük is jelentősen megnövekedett, minthogy életük megmentése érdekében sokan megpróbálták megvesztegetni őket. Most azonban Robespierre-re került a sor. Hatalmi elképzeléseit fenyegetve látva az életéért kezdett aggódni. Korábban mindig támadással védekezett. Ezúttal is megtámadta mindkét forradalmi bizottság tagjait, akik egyre hatalmasabbak lettek. 1794. július 26-án a Konvent tanácskozásán nyíltan megvádolta a két bizottság tagjait, hogy pénzügyi előnyöket húznak állásaikból, és jogtalan gyilkosságokat rendelnek el, amely vádak persze teljes mértékben megfeleltek a valóságnak. Robespierre követelte, hogy menesszék és büntessék meg e két bizottságnak a tagjait. A megvádolt bizottsági tagok azonban maguk is a Konvent elé álltak ekkor, és a jakobinus diktátor szemére hányták, hogy pontosan azért akarja őket eltávolítani, amiért Dantont is elmozdította. Azaz Robespierre a korlátlan hatalmat akarja. Azt kiáltották: "A te végső célod mindannyiunk és az egész konvenció megsemmisítése." Robespierre eredménytelenül tett kísérletet ezeknek a vádaknak a visszaverésére. Ha érveit meggyőzően - és főleg hallhatóan - adhatta volna elő, akkor talán megmenthette volna az életét. Felbőszült ellenségei azonban túlkiabálták, és a Konvent többsége nem hallotta szavait. A vádlottakból vádlók lettek, és Robespierre lett a bűnbak.

Az életükért harcoló bizottsági tagok a forradalom minden hibájáért Robespierre-t tették felelőssé, továbbá testvérét, Augustint, valamint Saint Justot és Coutont. Egy sebtiben megejtett szavazás után valamennyit letartóztatták, és a Hotel de Ville-be vitték. Nem várt senki erre a fordulatra, és a polgármester, Robespierre embere, aki egyben a rendőrség parancsnoka is volt, nem tudta megmenteni őket. A letartóztatott vezérek nem voltak felkészülve ilyen ellenállásra. Még a Hotel de Ville-ben egy rendőr rálőtt Robespierre, és megsebesítette. A Konvent szünet nélkül tanácskozott egészen addig, amíg kimondta a halálos ítéletet Robespierre-re és hatalmi csoportjának mind a 21 tagjára. Valamennyit azonnal kivégezték. A forradalom tere, ahol a vérpad állott, mindig tele volt nézőkkel, de a környező utcák soha nem láttak akkora tömeget, mint Robespierre és csoportjának a kivégzése napján. A valódi párizsiak (azaz nem a Párizsba szállított csőcselék), akik egészen eddig alig vettek részt az eseményekben és megpróbáltak lehetőleg otthonaikban elrejtőzni, ezúttal csatlakoztak a tömeghez, hogy megünnepeljék a zsarnok halálát. A morajló tömegből ki lehetett hallani: "Van Isten, van isteni igazságszolgáltatás." Robespierre halálát követően a terror lanyhult, és már csak alárendelt személyek kerültek a vérpadra. A forradalom eme szakaszának az irányítói azt akarták ezzel megmutatni, hogy a terrort kizárólag a korábbi vezetők kezdeményezték és tartották fenn. Most hogy ők el lettek távolítva, Franciaország visszatérhet a normális viszonyokhoz.

Sok hivatalos történész azt állítja, hogy a terror mentette meg Franciaországot. Nehéz ezt elfogadni, és történelmi igazságként továbbadni a jövő nemzedékek számára. A terror uralma ugyanis elzüllesztette Franciaországot, amely korábban szép és gazdag volt. Állandó viszály színhelye lett az ország, ahol a nemzet vagyonát kifosztották, ahol nem volt nemzeti jövedelem, ahol a hadsereg fele dezertált, és a másik fele éhesen és lerongyolódva maradt a helyén. A teljes káosz vált úrrá Európa egyik legnagyobb államában. Az újonnan meggazdagodott forradalmárok és terroristák pedig könyörtelenebb uraknak bizonyultak, mint a korábbi arisztokrácia. A terror nem mentette meg Franciaországot. Napóleon volt az, aki lábra állította, és alig tíz éven belül, ismét európai nagyhatalmat formált belőle. De ez sem véletlenül, hanem annak a tervnek megfelelően történt, amelyet a színfalak mögött az események szálait mozgató pénzkartell és hálózata dolgozott ki és hajtatott végre.

A forradalom után különböző kormányzati formák váltogatták egymást. Az egyik volt a direktorátus, a másik a konzulátus és végül 1804-ben Napóleon császárrá koronázásával a császárság, majd 1814-ben - XVIII. Lajos trónra kerülésével - visszatért a monarchia, amit megszakított Napóleon 100 napos átmeneti uralma. Ezt követte X. Károly, majd Lajos Fülöp, a polgárkirály. Az 1848-as második forradalom után jött a második köztársaság, aztán a harmadik köztársaság, amely III. Napóleon despotikus császárságába torkollott. Nem meglepő, hogy a francia nép ezek után bizalmatlanná vált mindenféle kormányzati formával szemben. Noha a forradalmakat az ő nevében szervezték meg, neki mindig a szenvedés és a következmények viselése jutott.

Nesta Webster, a XX. század egyik legkiválóbb angol történésze írta:

"Meg vagyok róla győződve, hogy eljön az a nap, amikor a világ, megismerve az igazi demokrácia elveit, fel fogja ismerni, hogy a francia forradalom nem szolgálta a demokrácia felé való haladást. Nem a szabadságért való küzdelem, hanem antidemokratikus és reakciós mozgalom volt, kísérlet a szabadság megfojtására már születése pillanatában. Ekkor a vezetők, az emberiség legkegyetlenebb ellenségeiként, valódi színükben fognak látszódni, és a nép, amelyet többé nem ítélnek el vadságáért, szánalomban részesül, mint egy gigantikus összeesküvés áldozata. Ez az összeesküvés, vagy még inkább összeesküvések kombinációja volt az, amely egyedül diadalmaskodott a forradalomban."/14/ Ezt a forradalmat húsz évvel kirobbantása előtt a Frankfurtból finanszírozott Adam Weishaupt és illuminátusai tervezték meg. Weishaupt volt a tervező, de a már működő pénzkartell biztosította a szükséges pénzt a tervek gyakorlati kivitelezéséhez.

A Francia Forradalomból számos tanulságot lehet levonni:

1. Noha minden forradalmat a nép nevében robbantanak ki, egyetlenegy forradalmat sem a nép hozott létre egyedül és magától.
2. A forradalmi vezérek egyike sem volt olyan óriás, amiként azt a történészek megpróbálják feltüntetni. Az idő múlása a helyére teszi őket.
3. Egy vezér minél hosszabban marad hatalmon, annál inkább változtatja színeit. A vezéreknek a felemelkedése és a bukása szinte kivétel nélkül gondosan előkészített körülményeknek a következménye.
4. A vezérek egyike sem tudja igazán, hogy kit szolgál, és ki is az igazi uralkodó.
5. Azt az uralkodót vagy diktátort, aki kísérletet tett olyan változtatások bevezetésére, amelyek az alullévő tömegek - a nép - szükségleteit és értékeit szolgálták, de sértették a pénzoligarchia érdekeit, azt előbb vagy utóbb eltávolították a hatalomból.