ATOMGOMBA TZ-4

Richard Haack Kémek könyve

részletek:

ATOMGOMBA TZ-4

REAGEN

Az egész úgy kezdődik, mint egy Agatha Christie-történet; például a tíz kicsi „indiánról" (indiánok a belőle készült filmben szerepeltek, a könyvben még kicsi „négerekről" volt szó).

A nyolcvanas évek közepén járunk. A csillagháború terve már készen áll, sőt, a kozmikus védelmet a Nyugat a Szovjetuniótól való félelmében már nagy léptekkel tervezi is. A világ számos fejlett országában munkába álltak a kutatók, akik megvalósítják a nagy álmokat. Mert tényleg nagy álmokról volt szó - akkor is az volt, ha sohasem jutottak a végére, mert közben hatalmasat fordult a világ. Kiderült, nincs már rá szükség - de ezt nyolc-tíz évvel korábban senki sem tudhatta. A főleg elektronikai és közvetlen fegyvergyártó cégek összeszedték a világ legjobb elméit. Ma már nem is sejtjük, hány kitűnő tudós dolgozott nekik. Még Nobel-díjasok is, akik napjainkban érthetően nem dicsekednek ezzel. Az intézmények a hatalmas amerikai, angol, francia megrendelésekkel zsebükben a világ minden részéről igyekeztek összeszedni a legnagyobb koponyákat. Az agyelszívásnak akkoriban ez nagy lendületet adott. Amikor Reagan elnök meghirdette, hogy „halálra fegyverezted az oroszokat"(mi több, ígéretét valóra is váltotta, nagymértékben éppen ez okozta a Szovjetunió összeomlását), elsősorban a kozmikus védelmi pajzs kiépítésére gondolt. Tudta jól - és tudták szakértői, tanácsadói -, hogy ha ezt sikerül elkészítenie, többé nem kell félnie a szovjetek nukleáris fenyegetésétől. Pedig akkoriban nagyobb volt, mint valaha, és igen közelinek látszott az a nap, amikor a Moszkvában uralkodó gerontokrácia valamely tagjának érelmeszesedett agyában megfogan egy rakétaindítási parancs.

Atomrakéta indítása „ATOMGOMB"

A valóságban természetesen nem egy megnyomható gombról van szó. Ilyen nem létezik - csak az izgalmasnak szánt filmekben.

Nem fordulhat elő, hogy avatatlan kezekbe kerül egy atomrakéta vagy másfajta nukleáris fegyver, és az akkor aktiválható, „elindítható", felrobbantható lesz.

A biztosítórendszert többszörösen védik. Titkos kódok egész soráról van szó. Ez elektronikus módon működik, amelyet egy vezérkód irányít. A rendszer akkor lép működésbe - a nukleáris rakéták csak akkor indíthatók el -, ha a szóbanforgó atomhatalom államelnöke betáplálja a számítógépbe a saját számát. Ez a szám igen gyakran változik, az elnök nem is tartja fejben, külön emberek vannak erre a célra. Ezek közül egy éjjel-nappal a kicsiny, hordozható, írógéptáska külsejű gép mellett, tartózkodik. Az elnök száma háromjegyű, de ez még nem elégséges a rakéták elindításához. Ahhoz, hogy „valami" történjen, az illető ország honvédelmi miniszterének is be kell ütnie a saját éppen aktuális kódszámát. Ez szintén háromjegyű. Eddig van tehát hat számjegy, és a rendszer még mindig nem „él". A számparancsot elektronikus úton az egyes fegyvernemek főparancsnokaihoz továbbítják. Mivel általában nagyhatalmakról van szó, ahol a hadseregek hagyományosan hármas tagozódásúak (légierő, szárazföldiek, haditengerészet), az illető főparancsnok is hozzáüti a maga háromjegyű számát. Így a kód - természetesen néhány másodperc alatt - kilencjegyűvé duzzad, és ez folytatódik lefelé haladva egészen addig, míg - tegyük fel - egy rakéta elhagyja az indítóállomást. De ez is csak olyan helyzetben zajlik le a fentiek szerint, ha az illető ország hadserege valami okból már valójában készültségbe helyezte nukleáris csapásmérő eszközeit. Normális viszonyok között ugyanis számos egyéb „kapu" védi a téves indítás lehetőségétől a legénységet. Például az, hogy békeidőben a legtöbb rakéta teste és „nukleáris feje" nincs is együtt; csak erre kapott készültségi parancs esetén szerelik össze a két külön tárolt részt. Ehhez a technológiailag előírt műszeres vizsgálatok és egyéb folyamatok is hozzátartoznak; összesen körülbelül 66-70 technikai és mintegy 38-41 hadkészültségi intézkedést kell megtenni! Vagyis legalább száz „kapu" védi a nemlétező „atomgombot".

Ezenfelül az egyes fegyvernemeknél is különböző a helyzet. A mozgatható kilövőállású rakétákat tároló és használó egységeknél sok alcsoport együttes tevékenységére van szükség. Külön legénység foglalkozik parancs esetén a nukleáris fejjel, külön egység a rakétatesttel és egy harmadik az indítóállással. A másik kettő nélkül ezek közül bármelyik képtelen az önálló indításra. Majdnem hasonló a helyzet a tengeralattjárók esetében is, ahol szintén külön tárolják az atomrobbanófejeket és a rakétatesteket. A központtól (vezérkartól) rádió útján kapott elektronikus kód jogosítja fel például az atommeghajtású tengeralattjáró kapitányát a nukleáris rakéta elindítására -, de ezt ő is csak két beosztott tisztje kódjával együtt teheti meg. A kapitány nem ismeri beosztottjai kódjait, azok sem az övét vagy egymásét.

A harckészültségnek - a fentiekből egyértelműen kiderül - több fokozata van, amelyeken rakétaindítás előtt okvetlenül át kell esni. A leghosszabb idejű az 5. fokozat, minimum 24,

maximum 36 óráig tarthat. Általában ez az időtartam, amely alatt élesnek látszó helyzetben felderítik (vagy megpróbálják felderíteni) az ellenség valódi szándékát. (Erre szolgáló eszközök: a kémszolgálat, a diplomácia, a politikusok tárgyalásai, a kémműholdak, a katonai mozgások figyelése, az elektronikus lehallgatás, stb.) A 4-es, 3-as és 2-es fokozatok ennek megfelelően már rövidebbek. Az l-es a legrövidebb: maximum 60 percig tarthat. Általában rövidebb ennél, előfordul(hat), hogy alig 30 percig tart. Utána már vagy indulnak a rakéták, vagy lefújják a riadót.

A hadműveleti indítási kódokat az atomrakétákkal rendelkező államokban is csak a legszűkebb katonai vezetés és az államelnök ismeri. Mindenkinek érdeke, hogy ezt az ellenség vagy harmadik személyek (terroristaveszély!) soha ne ismerhessék meg.

Atomgomb

Mivel mindig számoltak azzal Washingtonban, Londonban, Párizsban és másutt, hogy egyszer valaki a Kremlben „megbolondul'', hát örökös készenlétben álltak. Pedig tudva tudták, hogy ha elindulnak a rakéták Szverdlovszk, Moszkva vagy Kamcsatka felől, már elpusztul a világ akkor is, ha az amerikaiaknak vagy briteknek sikerül időben „visszalőni". Reagan éppen ezt akarta megakadályozni. Ha az újságírók által csillagháborúnak nevezett védelmi rendszer létrejön, Moszkva hiába indítja el atomrakétáit a nyugati hatalmak - vagy a Föld bármelyik másik területe, állama vagy pontja ellen. Az űrből még a Szovjetunió területe felett, közvetlenül az indulás után megsemmisítették volna ezeket a halálhozó lövedékeket lézerágyúkkal és más, akkoriban a nyilvánosság számára -érthető okokból - nem részletezett technikai eszközökkel. Akkor tehát az atomháború egyetlen károsultja az a hatalom lett volna, amelyik a többiek ellen elindítja pusztító eszközeit. No, és persze annak teljes lakossága, és számos szomszéd ország teljes lakossága is.

Abban az időben főleg a britek jeleskedtek az űrvédelmi pajzs problémáinak megoldásában. London és más városok környékén akkoriban számos kutatóintézet és egyéb vállalkozás állt rá az ilyen irányú kísérletekre. Ilyen volt a Marconi Defense System Co. Ld. is. London környéki üzemében számos, a harmadik világból „szerzett" rémek tudós dolgozott. A feladat egészét senki sem ismerte, de a részletek kidolgozásában igen jelentős elmék vettek részt.

A dolog nem is sántított egészen 1986-ig. Hogy még Agatha Christie-nél maradjunk, ez volt az „első kicsi néger" esete. Widmal Dajibhal Pakisztánból érkezett a céghez annak meghívására, és bár mindössze 24 éves volt, de valóságos zseninek számított. Hatalmas fizetést kapott. Az atomtengeralattjárók ellenőrző rendszerein dolgozott. Igen nagy intelligenciahányadossal rendelkezett, és ezt nem véletlenül említjük itt.

1986. augusztus 4-én ez az értelmes, kitűnő ember beült az autójába, több mint kétszáz kilométert utazott Bristolba, ahol magára hagyta luxuskocsiját, felment a Clifton Bridge-re (híd), és annak közepéről a mélybe vetette magát.

A Scotland Yard természetesen nyomozást végzett az ügyben. Senki sem tudta megállapítani: az antialkoholista férfi kocsijában miért találtak két poharat és egy üveg bort? Senki sem tudott válaszolni a kérdésre, miért volt a halott zsebében egy „Anu Pam Mission" feliratú tagsági kártya, amely azt sugallta, hogy a pakisztáni eredetű férfiú egy titkos hinduista szekta tagja. A szektáról különben kiderült: annyira titkos, hogy... nem is létezik! Soha nem is volt. A Clifton Bridge-re különben csak húsz pennys áthaladási díj ellenében lehet feljutni, és erről jegyet kapnak az áthaladók. Widmal zsebében nem találták meg ezt a jegyet. A Scotland Yard rendőrtisztjei öngyilkosságként könyvelték el az esetet.

Widmalhoz hasonlóan a második áldozat is pakisztáni, nem volt még harminc éves, ő is a szupertitkos Cosmos és Zeus tervekkel foglalkozott. A maguk idejében ezek szenzációszámba menő tengeralattjáró-elhárító rendszerek voltak, vagy inkább lettek volna. Ugyanis Arshad Shariff - szerencsétlen társához hasonlóan - egy októberi reggelen minden nyilvánvaló ok nélkül kocsijába ült, és elindult Bristol felé. Épp azon a napon, amikor végre sikerült elintéznie egy találkozást egy parlamenti képviselővel, aki megígérte, segíti majd abban, hogy Angliába hozhassa Pakisztánban maradt menyasszonyát. Hihető-e, hogy ezen a számára fontos napon Shariff inkább kocsiba ül és Bristolba hajt, csupán azért, hogy ott... megölje magát? Shariff ' Bristolban szép lassan, nyugodtan lehajtott egy mellékutcára, keresett egy vastag platánfát. Arra rákötött egy kötelet, a másik végét a saját nyakára hurkolta, aztán visszaült kocsijába, és gázt adott. Nem nehéz magunk elé képzelni a jelenetet, a csigolyatöréssel kombinált fulladásos halált és azt, hogy Shariff nyilván azonnal meghalt. Az öngyilkosságnak ugyan meglehetősen szokatlan, ámde szerfölött hatásos módján.

A rendőrségnek semmi oka nincs feltételezni, hogy nem öngyilkosság történt. Mi zajlott le közben a háttérben? Nem tudjuk, de könnyen kitalálhatjuk. Mindkét pakisztáni tudós létfontosságú haditerveken dolgozott, munkáik védelmi értéke egyszerűen felbecsülhetetlen volt. Tehát nyilvánvaló, hogy a Scotland Yardon kívül mások is nyomoztak az ügyben. Akkor még semmire sem jutottak. Igen furcsa, hogy valaki Bristolba utazik platánt keresni, amikor abból éppen elég nő Londonban is.

A sajtó sohasem tudta meg, mit vett fel kocsimagnóján egy kazettára Shariff az utolsó órában. A rendőrség szerint „valami búcsúzásfélét"- de azért enyhén szólva feltűnő, hogy néhány hónap leforgása alatt két pakisztáni kutató, akik ugyanannál a cégnél dolgoztak, ilyen különös öngyilkosságot követ el. Shariff esetében azt sem tudták megmagyarázni soha, hogy miért akarta Angliába hozatni menyasszonyát, amikor saját öngyilkosságát tervezte el.

Akkor még nem tűnt fel úgy igazán, hogy London környékén szaporodnak a tudós-sírok.

A harmadik áldozat Indiából jött, Avtar Singh Gida volt a neve. A hindu úriember sem volt még harmincéves (pontosan huszonhat). Ő ugyan nem a Marconi cégnél dolgozott, hanem... egy olyan vállalatnál, amely szorosan együttműködött a Marconival. Singh is „vízalatti akusztikával" foglalkozott, ami köznapi nyelvre fordítva azt jelenti: ellenséges tengeralattjárók zajának korai-távoli felderítésével töltötte gyümölcsöző napjait a kutatólaboratóriumban. A munkához szükségesek voltak olyan kísérletek is, amelyeket csak nagyobb vizek, tavak mellett lehetett elvégezni. Ezért azon a bizonyos utolsó napon, 1987. január 8-án kollégájával Singh Derbyshire grófságba utazott, és kísérleteket folytattak egy tónál. Utána elmentek ebédelni. Illetve... Singh gyalog indult el a közeli kisváros felé, otthagyva munkatársát. A városba pedig soha nem érkezett meg. Útközben mintha felszívódott volna. Már arra sem volt semmi oka, hogy gyalog és egyedül induljon el, amikor ott volt társa és egy autó. A rendőrség „természetesen" ismét öngyilkosságot állapított meg anélkül, hogy valaha is előkerült volna a férfi holtteste! Később elterjedt a híre, hogy egy, az ügyben nyomozó újságíró Párizsban megtalálta Singhet, vagy egy másik indiait, aki tökéletes hasonmása volt.

És a szomorú történeteknek nem szakadt vége. A következő esetre alig egy hónappal később került sor. Az áldozat ezúttal európai, mi több, brit származású szakember. Peter Peapell egy katonai kollégiumban dolgozott, és igen szoros kapcsolatokat ápolt a védelmi minisztériumban. Mint a magasan fejlett technológiák szakemberét ismerik. Előad egy egyetemen és kispolgári életmódot folytat. Olykor elmegy a feleségével valami unalmas társaságba. Egy ilyen napon, helyesebben estén elköszön feleségétől a házuk bejárata előtt azzal, hogy leviszi a kocsit a garázsba. Az asszony odafönt elalszik a hálószobában, és csak reggel konstatálja, hogy férje nem aludt ott. Keresésére indul. Peapell holtan fekszik a garázsban. Az öngyilkosság módja itt is különös: Peapell lefeküdt a betonpadlóra, arcát az autó kipufogócsövéhez tartotta... amíg belehalt. A rendőrség természetesen ismét csak öngyilkosságot állapította meg. Ha gyanakodni kezdünk a rendőrségre, tegyük félre. Majd hamarosan kiderül, miért.

Az ötödik áldozatot David Sandsnek hívták, az ő sorsa 1987. március 30-án teljesedett be. Ő is annál a Marconiékkal társult cégnél, az Easams Ltd.-nél dolgozott, mint néhány más szereplője az ügynek. David Sands a Marconi Defense System számára egy újtípusú radar terveit készíti. Ez valami szupertechnika lehet, állapítják meg majd később az újságírók, dehát ők köztudottan nem értenek a témához. Egy biztos: ez a „csillagháborús", vagyis kozmikus védelmi projektek része. Sands azon a napon elhagyja munkahelyét, de valami érthetetlen módon nem hazafelé hajt, hanem a sztrádáról egy számára is ismeretlen útra hajt le, és eljut Hamshire grófság Popham nevű helységébe. Az is csak később derül majd ki, hogy az autó csomagterét telerakta csordultig telt benzineskannákkal. Pophamben felgyorsítja kocsiját több mint 140 kilométeres sebességre, aztán egy hirtelen, csaknem 180 fokos fordulattal, fékezés nélkül belerohan egy elhagyatott épület falába. A kocsi kigyullad, és Sands szénné ég. A rendőrség természetesen öngyilkosságot állapít meg...

A hatodik áldozat szintén brit, Robert Greenhaigh a neve. Az előző eset óta még három hét sem telt el. 1987. április 17-én nevezett úr - szintén a Marconi Defense Systemmel együttműködő egyik kutatóintézetnél dolgozott - feleségével külföldi kirándulásra indult. Az ismerősöknek azt mondták, „második nászútra" mennek. A tervek szerint az első állomás Brüsszel. Megvették a jegyeket, összecsomagolták holmijukat, elintézték az ilyenkor szokásos biztosításokat is. A legtöbb dolgot maga Greenhaigh intézte, majd a házaspár igen jókedvűen -amit hangsúlyoztak később a búcsúzásnál jelenlévő ismerősök, barátok - útnak indult.

Még csak Berkshire grófság területén haladtak kocsijukkal, amikor Greenhaigh minden magyarázat nélkül megállította az autót, kiszállt, és otthagyta feleségét. Egyszerűen odaballagott a legközelebbi hídhoz, és a mélybe vetette magát. Akárcsak a pakisztáni Dajibhal.

Körülbelül a negyedik emelet magasságából esett le, és szörnyen összeroncsolta magát, de mégis életben maradt! Az orvosok megmentették, és összefoltozták. Hosszú gyógyulási idő után előbb hazaengedték, aztán munkába is mehetett. Ha valaki önök közül azt hinné, végre itt volt az alkalom, hogy a rendőrség megtudja tőle, mi is történt - nagyot téved. Greenhaigh-et a rendőrség ki sem hallgatta! De ne feledjük, valakik azért biztosan kihallgatták... Annyi tény, hogy sem családja, sem barátai nem tudták meg soha, mi történt vele.

Miközben az angol bulvársajtó már nyíltan gúnyolta a tehetetlen és furcsamód hallgatag rendőrséget, Trevor Knight, a Marconi cég alkalmazottja - szintén tudós kutató, aki szupertitkos rakétákat tervezett - bevitte kocsiját a garázsba, egy gumicsővel meghosszabbította a kipufogócsövet. A gumicső végét bevitte magával az autóba, leült a volán mögé, bekapcsolta a motort, és... gázmérgezést hajtott végre önmagán.

A rendőrség azt nyilatkozta: kétségkívül öngyilkosság.

A következő áldozat sem volt akárki. John Ferry, hatvanéves nyugalmazott dandártábornok, a Marconi cég marketing-menedzsere már jóideje álmatlanságban szenvedett. Talán éppen a cégénél sorozatosan történő rejtélyes halálesetek miatt? Vagy azért, mert három hónappal korábban különös baleset érte? Egy nagy sebességgel haladó nyergesvontató igyekezett őt „telibe találni". Csak a csodával határos módon tudott elmenekülni, a nyergesvontatót pedig többé nem látta. Olyan ez, mint egy kalandfilm.

1987 augusztusában egy délután a tábornok megvárja, míg egyedül marad otthon. Utána gondos és feltehetően hosszas munkával szigetelés nélküli elektromos vezetékekkel köti össze saját bokáit, majd csuklóit, aztán a vezeték végét bedugja egy konnektorba, és így dobja el magától az életet. Angliában állítólag meglehetősen gyakori ez a fajta öngyilkosság, ezek után ugyebár nem is csodálkozunk, amikor a rendőrség öngyilkosságot állapít meg a halál okaként.

Öt nappal később Allistar Beckham, elektronikái mérnök, aki szintén a Marconi cég számára dolgozott egy másik vállalatnál - rendkívül bonyolult módon választotta a halált. Bár csak pár lépésre lakott Ferry tábornoktól, azt nem ismerte. 1987 szeptember elején a lakásukba hazatérő felesége a következő állapotban találta meg: testére előzőleg hosszas munkával rengeteg rézdrótot csavart, valóságos rézhalóba tette magát. Utána a drót végét bedugta a hálózatba. Öt nap leforgása alatt tehát két Marconi-szakember veszett oda - a rendőrség pedig közölte: ismét öngyilkosság történt.

A tizedik áldozat után már felmerülhet a gyanú, hogy ha valaki kísérletező kutató Angliában, akkor számára a legveszélyesebb cselekedet a kocsit leparkolni a garázsban. Ugyanis a szóbanforgó úrnak, a szintén brit Andrew Halinak is ez ártott meg. Hall a British Aerospáce cégnél a titkos „Védelem" fedőnevű terveken dolgozott. A kutatót mindenki kiegyensúlyozott, jókedvű, optimista embernek ismerte, és így viselkedett az utolsó munkanapján is. Ehhez képest kicsit meglepő, amit rögtön hazatérése után tett: egy kis gumicsővel meghosszabbította a kipufogócsövet (akárcsak Trevor Knight), és beindítva a motort, nyugodtan ülve várta a halált. Rendőrség, vizsgálat, „öngyilkosság", stb. Ezt már jól ismerjük.

Ha csak az eddigieket vesszük figyelembe, teljesen nyilvánvaló az esetek közti összefüggés. Az első áldozatok származása, az öngyilkosság módja, no és mindenekelőtt az, hogy mindnyájan hasonló munkakörben és lényegében egy vállalatnál vagy akörül dolgoztak, több mint gyanússá tette a dolgot. A sajtó és olvasói számára -de nem a rendőrségnek.

Céloztam már arra, hogy a rendőrség nem ok nélkül ragaszkodott jobb ügyhöz méltó makacssággal az öngyilkosság-verzióhoz minden esetben, még akkor is, amikor az áldozat holtteste sem került elő, és így nem is tudni, mi történhetett voltaképpen. A Védelmi Minisztérium azt állította, hogy a nyomozások nem mutattak ki kapcsolatot az esetek között, és nincs okunk mást, mint öngyilkosságot feltételezni.

Csak az a baj, hogy hat év leforgása alatt a brit védelmi iparban dolgozó huszonkét kutató, végzett magával ehhez hasonló furcsa körülmények között! Douglas Hurd, akkori belügyminiszter állítólag megparancsolta a rendőrségnek, hogy koordinálja az ügyekben végzett nyomozásokat, de ez sem hozott eredményt. Egyedül a Marconi cég hajolt meg a közvélemény sajtó útján kifejezett akarata előtt, és rendelt el saját vizsgálatot. Felmerült a zsarolás gyanúja is, de nem nyert megerősítést.

A huszonkét áldozatból egy volt nő. Shani Warren holttestét egy tóban találták meg. Kezeit a hátán összekötözték. Igaz, ő nem kutató volt, hanem a Macroscope cég mindentudó titkárnője. No, és pár héttel halála előtt a Marconi Defense System megvásárolta a Macroscope céget... És mint említettük, Shani Warren sokat tudhatott a cégeknél folyó dolgokról. A tó különben, amelyben megtalálták a szerencsétlen asszonyt, alig párszáz méterre van Róbert Greenhaigh lakásától, aki három nappal korábban ugrott le a hídról, de életben maradt.

Odaveszett a harmincéves hardware-tervező, Richard Pugh. Cége, a National Telephones Systems szintén a Védelmi Minisztérium megbízásából dolgozott a csillagháborús terveken. A férfit saját lakásában találták meg holtan a következő helyzetben: feje egy nejlon-zsákban, lábai összekötözve. A rendőrség szerint a halált egy „sajátos szexuális gyakorlat" okozta! Ez véletlenül tragikusan végződött, de célja nem az áldozat halála volt... Érdekes módon, amikor ráleltek a következő áldozatra, a huszonöt éves Mark Wisner-re, ilyen magyarázat eszébe sem jutott a rendőröknek. Pedig Wisnert még a fentinél is furább körülmények között lelték meg lakásában: fején nejlonzsák, testén melltartó, lábán hosszúszárú, magassarkú női csizma. Azonfelül fűző és szoknya is díszítette az urat, aki különben a RAF, a brit királyi légierő kísérleti kutatóintézetében tevékenykedett az igen fejlett számítógépek területén. Nem tudni, Angliában az ilyen magánélet mennyire sajátja a kutatóknak, azonban tény, hogy a rendőrség itt sem talált semmi kivetnivalót, és - a változatosság kedvéért - ezúttal is öngyilkosságot állapított meg...

A sort lehetne folytatni, de nem érdemes. A lehetséges halálokok között egyesek arra szavaztak, hogy a nagyon feszült légkörben folytatott, igen felelősségteljes munka tette tönkre a szóbanforgó tudósok idegeit, és azért követtek el öngyilkosságot. Persze, a tóba fulladt' titkárnő esete talán kivétel ez alól. A Védelmi Minisztérium és a rendőrség szakemberei statisztikákkal bizonyították, hogy a kutatóintézeti dolgozók között sincs több öngyilkosság, mint más foglalkozási ágakban, és ezek szerint minden rendben van... Ugyanez volt az álláspontjuk akkor is, amikor végre megmozdultak az amerikaiak. A Pentagon és a külügy nyomás alá helyezte a brit szövetségeseket és követelte, magyarázzák meg a védelmi projekteken dolgozó huszonkét ember különös halálát hat év leforgása alatt.

Elvégre ezek mind amerikai terveket valósítottak meg, efféle ügyekben tevékenykedtek.

A britek próbáltak kibújni a felelősség alól, és azt válaszolták az amerikaiaknak, hogy a listájukon szereplő huszonkét fő nagyobb része soha életében nem állt kapcsolatban hadititkokkal. Erre az amerikaiak tételesen bizonyították, hogy az illetők is a kozmikus védelmi terveken dolgoztak, amelyek titkosak voltak. Végül is az amerikai NBC tévéhálózat és a Sunday Times bemutatott tizenkét rejtélyes halálesetet - köztük két olyat is, amiről a brit sajtó egyetlen szót sem írt az évek során! És bár - írta az óceánon túli sajtó - egyes eseteket meg lehetett magyarázni önmagukban, a dolog rejtéllyé vált abban a pillanatban, amikor összességükben kezdték őket szemlélni, elemezni!

Az addig nem is említett halottak közül az egyiket Edvin Skeels-nek hívták. Ő is a Marconi cég mérnöke volt, és 1987 februárjában érte a halál. A szomszédok találták meg a garázsában, holtan. A rendőrség persze, itt is öngyilkosságot állapított meg. Érdekes, a halott családja ezzel nem értett egyet!

A másik áldozat, Frank Jennings mérnök hatvanéves özvegy volt a szóbanforgó időben. A halotti bizonyítványát kiállító orvos „infarktust" írt a halál okát jelző rovatba. Minden ismerőse, kollégája és barátja jelezte azonban, hogy Jennings makkegészséges volt. Több más körülmény is kétségeket ébresztett. Elmondható, hogy az amerikai sajtó hiába fáradt - a brit hatóságok nem tettek semmit az ügyek tisztázása érdekében.

A TZ-4

A magyarázat a TZ-4-ben rejlik. A Moszkva melletti 101. számú iskolában tanult az az ember. Valamikor a hetvenes évek közepén. Akkor még nem lehetett tudni, hogy zseniális feltaláló. Nevezzük Igornak, bár természetesen nem ez volt a neve.

A 101-es iskoláról tudni kell, hogy a KGB számára képez tiszteket. Méghozzá főleg a KGB Első („T") Főigazgatósága számára.

KGB szervezeti felépítése

A szervezet négy főigazgatóságból, hét önálló igazgatóságból és hat független osztályból áll.

1. Főigazgatóság a GRU-nak kiosztott katonai kémkedésen és a politikai intrikákon kívül (ezutóbbiakat maga a Párt Központi Bizottsága kezdeményezte - ma az orosz kormány) minden külföldi akcióért ez az osztály felelős.

A Főigazgatóság így tagozódik:

Illegális Akciók Aligazgatóssága, amely egyben a Tudományos-Technikai, Tervező és Elemző Részleg is.

Van két Különleges Igazgatóság: a Dezinformációs és a Végrehajtó. Van tizenhat egyszerű osztálya, amelyek közül tíz nyelvi vagy földrajzi határok között tevékenykedik, a többi hatra külön feladatokat (operációs) vagy adminisztrációs munkát osztottak.

Az 1. Főigazgatóság részletezése:

Illegális Igazgatóság („S") képezi ki és dobja át külföldi országokba az illegális ügynököket. Az iskolázás főleg moszkvai, e célra fenntartott KGB-lakásokban, vagy a Központban történik. Az itt kiképzett ügynököket régebben főleg Nyugat-Európába, Amerikába és Kínába küldték.

A Tudományos-Technikai Igazgatóság („T") 1963-ban jött létre. Kémkedik és koordinálja a tudományos kémkedést, emellett nagyszámban végez ipari, gazdasági kémkedést is. Régebben nagy befolyása volt a tudományos életre, itt dőlt el, melyik tudós utazhat külföldi konferenciára, és egy-egy ilyen szakembercsoportot hány KGB-ügynök kísér majd. Minden volt szovjet, feltehetően most minden orosz nagykövetségen van képviselője. Négy részlegre oszlik.

A Tervező és Elemző Igazgatóság („I") 1969-ben alakult. A már elvégzett műveleteket elemzi, kiválasztja belőle a használható, fontos elemeket. A szovjet uralom utolsó éveiben azonban ez csak afféle „kádertemető" volt a kegyvesztett elvtársak számára.

A Felderítő Szolgálat („I-Szolgálat") azzal foglalkozik, amivel a nyugati kémszolgálatok... nem foglalkoznak. Figyeli, milyen területeket hanyagolnak el más kémszolgálatok. Régebben hetente kiadott egy tájékoztatót a pártvezetőknek, amit most az orosz állami vezetők kapnak kézhez. Informálja a külföldre utazó kémeket.

A Felderítő Szolgálat (Különleges Szolgálat II.) neve ellenére offenzív szervezet, amely nem védelemmel, inkább támadással foglalkozik. Különösen Nyugat-Európában működik és az ellenfél kémszolgálatait igyekszik megbénítani, hogy azok ne szállhassanak szembe az orosz akciókkal. A csoport tagjai ellenőrzik a nagykövetségek dolgozóit és a külföldön tartózkodó orosz állampolgárokat. Dezinformációs Igazgatóság („A") nevében rejlik tevékenysége: a nyugati közvéleményt és kormányokat befolyásolja, hazugságokat terjeszt, valamint igyekszik eltüntetni a nyugaton elkövetett sikertelen akciók nyomait. Az ötvenes évektől mindmáig az egyik legfontosabb része a volt szovjet, most orosz KGB-nek.

Végrehajtó Igazgatóság („V"). Ezt a részleget rejtegeti leginkább a KGB a világ szeme elől. Itt tervelték ki és hajtották végre a belső és külső politikai gyilkosságokat, itt születtek azok az akciók, amelyek révén nyugaton nagy „közfelháborodásokat" keltettek (pl. a vietnámi háború ellen Amerikában, stb.), vagy káoszt okoztak kritikus időpontokban és helyeken.

A már említett tíz földrajzi-nyelvi osztályok a következők:

1. USA és Kanada felé irányul.

2. Latin-Amerika

3. Nagy-Britannia, Ausztrália, Új-Zéland és Skandinávia

4. Németország és Ausztria

5. Francia-, Olasz-, Spanyol-, Írország és a ... Benelux-államok

6. Kína, Észak-Vietnám, Észak-Korea

7. Japán, India, Indonézia, Fülöp-szigetek és Ázsia többi részei

8. Az arab országok, a volt Jugoszlávia országai, Török- és Görögország, Irán, Afganisztán és Albánia

9. Fekete-Afrika angolbarát országai

10. Fekete-Afrika franciabarát országai

A hat egyéb osztály a következő:

11. Régebben az ún. szocialista országokban székelő KGB-rezidensekkel és azon országok titkosszolgálataival tartotta a kapcsolatot. Most is hasonló a feladata, de bővült. A volt Szovjetunió országainak kémszervezeteivel is kapcsolatot tart, javarészt már titokban. Otthagyott ügynökeiket is innen mozgatják.

12. Csak azzal foglalkozik, hogy elrejtse az ügynököket Oroszország külföldi intézményeiben. Akárcsak régen, a diplomáciai, kulturális, kereskedelmi, stb. személyzet tekintélyes része (minimum a fele) ma is KGB-ügynök.

13. Tartja a rádió- és egyéb kapcsolatot a külföldre telepített ügynökökkel, kódol és dekódol.

14. Tevékenysége két részre oszlik. Az egyik: hamis okmányok, útlevelek, stb. gyártása, vagy ilyenek beszerzése külföldön. A másik: minden orosz követségen van egy embere, aki lehallgatja az ottani kommunikációs eszközöket. Ez egyben azt is jelenti, hogy ez az „ellenőr" mindenről tud, ami a követségen, kereskedelmi vagy kulturális intézményben történik, és kiszűrheti azokat is, akik valamilyen, a KGB-vel ellenséges tevékenységbe kezdenének.
15. 15. Valójában nem más, mint az egész 1. Főigazgatóság archívuma. Itt őriznek minden dokumentumot. Ezekből mindig csak egy példány létezik, így a folyamatban lévő ügyekről is csak itt kaphat felvilágosítást a vezetőség.

16. Személyzeti osztály. Itt veszik fel az új jelentkezőket. Ezek régebben természetesen nem maguktól jelentkeztek, hanem az idegen nyelveket tudó, ilyen fakultáson végzett akkori szovjet fiatalembereknek a KGB „felajánlotta" ezt a munkát. Az ajánlatot értelemszerűen nem volt tanácsos visszautasítani. Ma már más a helyzet, nem „kötelező" a KGB-nek dolgozni. De személyzet hiányára az intézmény nem panaszkodhat.

A TZ-4 Igor találmánya volt. Vegyészetben alighanem zseni volt a fiatalember, kár, hogy először a technikai műveletek osztályára került. Ez itt beosztás kérdése volt, amelyet vagy nagyon szigorúan vettek (általában), vagy játszi könnyedséggel léptek át fölötte. Minden a vezetők akaratától függött. Igor elvesztett egy évet azon az osztályon, ahol igazán nem tudták kihasználni a benne rejlő lehetőségeket.

Gyökeresen megváltozott a helyzet, amikor egyszer előállt azzal, hogy készített egy szert és szeretné bemutatni. A KGB-ben meglehetősen szűkagyú tisztek ülnek, nem szeretik az efféle önkénteseket, akik ráadásul azzal kérkednek, hogy valami szenzációsat fedeztek fel. Általában azt sem díjazzák, ha valaki önszorgalomból áll elő valamivel, mert úgy érzik, ezzel az illető ismét csak azt bizonyítja, hogy a régebben ott tartózkodóknak ez sem jutott eszükbe, tehát nem alkalmasak munkakörük betöltésére. Ilyenkor mindig belép a félelem-faktor, a régóta ott dolgozó, a ranglétrán nagyon nehezen előremászó adminisztratív tisztek, vagy éppen ellenkezőleg, a külföldön az „életüket kockáztató" hadműveletiek egyaránt bizalmatlanul és irigyen tekintenek az ilyen széllelbélelt alakra. Féltik a jövőjüket, a helyüket, de legfőképpen attól tartanak: ez az ifjonc most bebizonyítja, hogy ők annyi éven keresztül nem tettek meg mindent a Szovjetunióért... (Most már mondhatjuk úgy: Oroszországért. De valójában a néven kívül semmi sem változott Moszkvában. Átkereszteltek néhány osztályt, összevontak kettőt-kettőt, néhányat meg úgymond „feloszlattak" - dehát lényegében ez most is egy öt világrészre kiterjedő hatalmas kémszervezet, több tízezer ügynökkel otthon és külföldön.)

Mindennek ellenére Igornak lehetőséget adtak; mutassa be találmányát. Mint máskor, ezúttal is foglyokon végeztek kísérletet. Az Igor által feltalált, és akkor még ismeretlen összetételű szagtalan, színtelen folyadékból az illetőknek kentek egy kicsit a kezére, és várták a hatást. Ami hamarosan be is következett. A „próbababák" kivétel nélkül öngyilkosságot kíséreltek meg!

Akadt olyan is, akinek sikerült. A kísérleteket folytatták, mert akkor már az érdekelte a feletteseket, meddig „él" a szer hatása. Az esetek többségében csak néhány napig tartott, de a cél érdekében ez is teljesen kielégítő volt. Hiszen, aki kapcsolatba került a folyadékkal, az hamarosan - általában nyolc-húsz óra leforgása alatt - elkövette, vagy legalábbis megkísérelte az öngyilkosságot.

Régebben volt egy szerük, amellyel rövid idő alatt szívinfarktust lehetett produkálni. Ez is jó volt, és továbbra is használják. De a TZ-4 akkoriban mindent felülmúlt. És hogy visszatérjek az eredeti témánkra, az angliai sorozatos halálesetekre, az összefüggés nyilvánvaló . Az amerikai elnök csillagháborús tejvei, szövetkezése a pápával, a katonai-ipari komplexus megerősödése, és később a grenadai győzelem (amelytől Fidel Castro rettenetesen

megrémült) arra késztette az akkori Központi Bizottságot, hogy minden lehetséges erejével fékezze az amerikaiak előrehaladását. Az nyilvánvaló volt már akkor is, hogy a kozmikus védelmi rendszerből nem egyhamar lesz valóság. De a Kreml számára az a lehetőség, hogy az ősi ellenség egyáltalán kivonhatja magát Moszkva befolyása alól, hogy megszabadulhat az állandó nyomástól, a fegyveres - atomfegyveres! - fenyegetettségtől, elviselhetetlen volt! Ha Amerikának sikerül elkészítenie, felépítenie a kozmoszban azt a fegyverrendszert, amely csak védekezésre szolgál (miközben a szovjet propaganda ezt természetesen megsemmisítő erejű támadó fegyverként igyekezett beállítani szerte a világban), akkor nyilván a védőernyő alá vonja majd nyugati szövetségeseit is, meg azt, akit akar... A Szovjetunió így úgymond „magára marad", és senki sem fog tőle félni, tehát előbb-utóbb a megszállt kelet-európai országok, később még a cári Oroszország által elfoglalt területek lakossága fog fellázadni.

Mindent meg kellett tehát tenni ahhoz, hogy beigazolódjon saját mondásuk: a kozmikus védelem megvalósíthatatlan. Bár közben a munkálatok - egyelőre persze a kísérletezések szintjén - sebesen haladtak előre, a kremli gerontokrácia állandóan hajtotta a KGB-t, tegyen már valamit!

A szervezet egész működésének jelentős százalékát, az emberek jó részét olyan feladatokra állították rá, amely így vagy úgy, sokszor nagyon távoli módon kapcsolódott az SDI, a kozmikus védelem kérdéséhez.

Az 1. Főigazgatóság Angliával foglalkozó, harmadik osztálya hamarosan jelentette, hogy a britek nem is nagyon titkolják, milyen sok haditechnológiai, kísérleti kutatóintézetük kapott ilyen tárgyú megrendeléseket Washingtonból, a leggyakrabban konkrétan a Pentagontól. Ráállították hát az ügynököket, és alig félév múlva kirajzolódott előttünk a London-környéki, különösen a Spoon River-vidéki intézmények igazi arculata. A felelős tisztek valósággal lázba jöttek, olvasva az újonnan érkezett jelentéseket. És ekkor léptek munkába. A feladat olyan nagy volt, hogy el kellett osztani a KGB több, akkor létező osztálya között. Mára ezek az osztályok sokszor egymásba olvadtak, de ez nem jelent semmit.

KGB-folytatás

2. Főigazgatóság - főleg a Szovjetunió és most Oroszország területén található külföldiekkel foglalkozik, de természetesen felügyel az összes orosz polgárra is. E tekintetben sem változott semmi, legfeljebb a kisebb anyagi lehetőség következtében a figyelés már nem olyan erős és következetes, mint régen.

Igaz, feladatai egy részét még a nyolcvanas években átvette az újonnan alakított 5. Főigazgatóság, azért továbbra is a „Kettes" végzi a munka javarészét. A Főigazgatóság összesen tizenöt részből áll, ebből tizenkettőnek száma is van.

Az első-hatodik részleg feladata kettős: figyelni az ott tartózkodó külföldieket, és megakadályozni az orosz állampolgárok kapcsolatait külföldiekkel. Ez a második feladatrész mára jórészt elavult, kivitelezhetetlenné vált. Itt is földrajzi-nyelvi megfontolások alapján osztották fel a feladatokat a részlegek között:

1. US A és Latin-Amerika

2. a Brit Nemzetközösség és államai

3. Németország, Ausztria és Skandinávia

4. Nyugat-Európa többi országa

5. az Európán kívüli fejlett országok

6. az Európán kívüli fejletlen országok.

Érdemes megjegyezni, hogy egy-egy részleg szükség esetén legalább kétszáz embert tud megmozgatni, de akad olyan is, amelyik ötszázat. A részlegek egymás között kölcsönzik is ilyen-olyan szakembereiket.

A hetedik részleg a legnagyobb, kizárólag az orosz földre látogató turistákkal foglalkozik. Már ők sem olyan intenzíven, mint régebben, amikor gyakorlatilag minden 'idegenvezető és a vendégekkel kapcsolatba kerülő szállodai alkalmazott a KGB fizetett funkcionáriusa volt. A Szovjetunió fénykorában (?) 1600 ügynöke volt, akik között világszerte ismert művészek és tudósok is akadtak. Akkoriban minden utazási iroda, légitársaság, sőt, az utak mentén a motelek, benzinkutak és autójavítók is a KGB megfigyelése alatt álltak. A részleg kommunikációs rendszere kiterjedt az egész hatalmas országra, és bárhol lépett be bármilyen turista, a fényképét szükség esetén azonnal elküldhették a központba, perceken belül. Ne feledjük, akkoriban a 230 milliós, a Föld egyhatod területét kitevő országba évente mindössze alig 1 millió idegen látogatott.

A nyolcadik részleg teljesen modernizált, ugyanis ez foglalkozik a számítógépekkel. A nyolcvanas években nagyon felfejlesztették ezt a részleget, műszaki eszközök tömegét vásárolták Nyugaton. Erre Gorbacsov is nagy hangsúlyt fektetett.

Kilencedik: régebben főleg a Nyugatról érkezett egyetemi diákok körében tevékenykedett, beszervezési céllal. Ma már az ilyen diákok száma is erőteljesen lecsökkent.

Tizedik: a külföldi újságírókat vette célba régen, és bizonyos jelek szerint ma is. Működése kettős volt: jutalmazta azokat, akik szépeket írtak a Szovjetunióról, gyötörte azokat, akik ezzel szemben a valóságot írták. Egy időben különösen sokat foglalkozott az odalátogató idegen írókkal, természetesen azért, hogy az országról a valóságosnál szebb képet fessen számukra. Ez a részleg vezeti a diplomata-ellátó szolgálatot is, amelynek minden külföldi követséggel kapcsolatba kerülő alkalmazottja köztudottan és szinte nyíltan a KGB embere.

Tizenegyedik: régebben a legfontosabb pártvezetőkön kívül minden szovjet állampolgár külföldi utazását figyelte, rendszerezte, ellenőrizte, sőt, eleve szervezte. Ők vezették az aktákat mindenkiről, aki valaha is megfordult külföldön, és feljegyezték, hogy ott „hogyan viselkedett". 1993-ban szóba került a részleg teljes feloszlatása, de az általa felfektetett és igen részletes aktákat nem szándékoztak megsemmisíteni.

Tizenkettedik: az állami vállalatoknál felmerülő megvesztegetési, sikkasztási, stb. ügyekben vezeti a nyomozásokat.

Nagyon egyszerű volt tehát a következtetés: le kell csapni erre a tudományos gócra. „Ha nem leszünk gyávák, hanem bátran haladunk előre, akár évekkel is visszavethetjük a csillagháborús terveket!" - mondta egy eligazításon V. tábornok. Akkor Vorpncovnak hívták, de ennek nincs jelentősége, mert két évvel korábban még egy másik részlegnél dolgozott, más néven. Ma az egyik vidéki nagyváros KGB-részlegét vezeti.

Szóval, visszatérve a TZ-4-re, Igor tökéletesítette a szert, közben az angliai ügynökök felderítettek néhány Pentagon-megrendelésre dolgozó üzemet. Paradox módon a második gyilkosság - öngyilkosság? - után az angol sajtó szolgáltatta a legjobb adatokat arra nézve, hol kell még ilyen vállalatokat, kutatóintézeteket keresnünk. A lapok egymással versengve találgatták, sőt, nyomoztak ezügyben, és a nyomozás eredményeit minden alkalommal büszkén közölték is pár százezer példányban... A nyugati sajtó egyrészt nyíltsága, másrészt gátlástalansága révén ezúttal is jó szolgálatot tett a diktatúra terrorszervezetének. A TZ-4-et 1985 decemberében vitte át egy ügynök, természetesen diplomata-útlevéllel. Igor közben elmondta tudóstársainak az összetételt, így már szinte gyártani is lehetett a szert, persze nagyon keveset, és azt is nagyon óvatosan. Hiszen tömeges méretekben sohasem volt rá szükség, és bár a GRU is megneszelte a dolgot, a hadsereg nem kapott belőle. A dolog csak annyit bizonyított, hogy a GRU-nak, a katonai felderítésnek még a KGB-ben is volt néhány embere. Méghozzá nem is a legalacsonyabb szinten kellett lenniük, ha tudomást szerezhettek a szigorúan titkos gyilkos szerről.

GRU a szovjet, most orosz katonai hírszerző hivatal. Ha időközben a neve ismét megváltozott volna, az senkit se tévesszen meg - a hivatal tovább létezik és ma is, mint mindig, az orosz vezérkar alá van rendelve.

Független a KGB-től, és bár régebben voltak összefonódások, sőt, bizonyos részeit a KGB a maga uralma alá hajtotta, ez elmúlott. A hetvenes-nyolcvanas években a GRU-hoz tartozott minden szovjet követség katonai attaséja, a követségeken ma is saját helyiségekkel, személyekkel és Moszkvával való információs csatornákkal rendelkezik.

Az együtt-létezés bizonyos korszakaiban a KGB „elnyomta" a GRU-t úgy, hogy annak egyszerű beosztottjai erről nem is tudtak. Tény, hogy az orosz légitársaság(ok) személyzete ma is nagyrészt a GRU tisztjeiből áll.

A GRU 1920-ban alakult, és főleg a II. világháborúban mutatott fel jelentős eredményeket. Kémei ott voltak a szembenálló felek valamennyi fővárosában. 1958-ig tartott nagy felfutása, akkor kiderült, hogy egy kulcsfigurája a CIA-nek dolgozik. Hruscsov elrendelte, hogy a GRU-ban a KGB tegyen rendet. Ennek hatásai máig érződnek. A GRU-ban 1992-ig nem vehettek fel senkit a KGB beleegyezése (és persze, előzetes ellenőrzése) nélkül. A jelenlegi orosz vezetés a jelek szerint szeretné ismét elválasztani egymástól a két szervezetet, talán abban az ősi reményben, hogy ha azok egymással, versengenek, nem lesznek képesek megragadni a hatalmat. A kémszervezetek konkurenciája ókori módszer, a huszadik században kivétel nélkül minden diktatúrában alkalmazták ezt a módszert (kevés sikerrel kecsegtet Oroszországban, mert a KGB sokat tud a GRU-ról, de a GRU szinte semmit a KGB-ről).

Hogyan vigyék fel a TZ-4-et a kijelölt áldozatok testére? Egyáltalán, kapcsolatba kerüljön-e vele a szovjet ügynök, vagy más úton juttassák el hozzájuk a szert? Miközben Moszkvában a vezetők a szigorúan titkos tudományos jelentéseket olvasták arról, hogy a TZ-4 milyen módon hat az agyműködésre, mit zavar meg az idegrendszerben, és miképp kelt kényszerképzeteket, majd halálos félelemérzetet az áldozatokban - Londonban a szovjet követségen a KGB- és GRU-rezidensek folyamatosan kapták a jelentéseket a kutatóintézetek környékéről. Az szóba sem jöhetett, hogy postán küldjenek az áldozatoknak TZ-4-gyel átitatott anyagokat. Egyrészt azért, mert nem biztos, hogy ők bontják fel postájukat - többeknek titkárnőjük is volt, ha pedig otthoni címre küldik, a házastárs is felbonthatja -, másrészt ez a küldemény az áldozat halála után is fellelhető lenne a nyomozó hatóságok által. Ugyanezért az sem jött számításba, hogy étel formájában vigyék be szervezetükbe. Egy boncolási eredmény megsemmisítheti az akció folytatását. Bár a rabokon folytatott kísérletek kimutatták, hogy a TZ-4 nem hagy értékelhető nyomot a szervezetben, azért a KGB nem akart kockáztatni. De mindenki ellene volt, hogy az anyagot kiadják a kezükből, hogy bizonytalan tényezőkre (posta, más személy, stb.) bízzák azt.

Az is biztos volt, hogy minden esetben nem lehet ugyanazt a trükköt alkalmazni. De szerették volna feltalálni azt a módszert, amely a legtöbb esetben alkalmazható lenne. Végül valakinek eszébe jutott: van egy eszköz, amely összekapcsolja a leendő áldozatokat, és a használata is annyira természetes, hogy a britek közül senkinek sem fog feltűnni a dolog. És ez az eszköz: az autó!

Észrevették, hogy a felsorolt esetek jelentős részében szerepelt az autó? Persze úgy, hogy teljesen természetesnek tűnt a használata. Éppen ezen alapult ez az ördögi terv. Egy KGB-s tiszt javasolta Londonban, hogy amint megállapítottuk, ki legyen a következő áldozat, elég a TZ-4-et a kocsijába bevinni. És ott hová? Még egyszerűbb: a volánra kell tenni! Ment az üzenet haza Moszkvába, és újabb kutatások eredményeképpen született a szernek egy olyan változata, amely levegőn, szoba- vagy külső hőmérsékleten körülbelül másfél órán át nem, illetve csak kismértékben párolgott el.

Az első esetre, mint említettük, 1986. augusztus 4-én került sor. A moszkvai ügynök hajnalban hozzáférkőzött Widmal Dajibhal kocsijához, és bekente a szerrel az autó volánját. Tudták, hogy Widmal reggel használni fogja a járművet. Így is történt. A szerencsétlen pakisztáni percek alatt „megfertőződött" a TZ-4-től, és attól kezdve nem volt ura tetteinek. Agyában a szer halálfélelmet, majd az öngyilkosság elkerülhetetlen, szinte kényszeres követelését váltotta ki.

Aztán jött a többi... Arshad Shariff beült autójába, talán I azért, hogy kocsikázzon egy kicsit. Tudjuk, mi lett a vége.

A hindu Singh is autóval ment a tópartra, és mit sem segített rajta az az előre nem látható körülmény, hogy vele volt egy kollégája. Egyszer csak megérezte a HÍVÁST, a halállal kellett randevúznia. 0 a tóba fulladt, csak éppen nem találták meg a holttestét.

Peapell kocsiját akkor preparálták az ügynökök, amikor az egy estélyen volt a feleségével. Mire hazaértek - a kocsit természetesen Peapell vezette -, máris hatott a méreg, és a férfi öngyilkosságot követett el. Itt egy érdekesség: az ügynökök egész idő alatt a közelben voltak, és az éjszaka folyamán háromszor is kinyitották a garázsajtót néhány percre, hogy el ne fogyjon az oxigén a helyiségben. Persze, csak akkor, amikor Peapell már visszafordíthatatlanul úton volt a halál felé.

'87 márciusában David Sands is kocsiban ült, amikor hatni kezdett rá a szer. És Greenhaigh? Éjszaka preparálták a kocsiját, hajnalban indult a feleségével Brüsszelbe, útközben már hatott a szer - nála kivételesen rövid idő is elég volt ehhez - és már ment is a hídra, leugrani?.. Persze, nem nyilatkozott az esetről, hisz maga sem tudta, nem tudhatta, mi történt vele. A TZ-4 olyan hatást idéz elő az ember szervezetében, amit a kutatók szelektív zavarnak neveztek el. Bizonyos fontos funkciók teljesen sértetlenek maradnak, például az áldozatok autót vezetnek, figyelnek, veszik a külvilág ingereit - ám agyukat fokozatosan eluralja a szer hatása.

Trevor Knight sem véletlenül a garázsában lett öngyilkos. Hiszen kocsijával érkezett haza, valamivel korábban. A volánrakenés, mint módszer, elnyerte a legfőbb KGB-vezetés tetszését is, és engedélyezték - egyelőre csak elvi szinten -, hogy a TZ-4-et máskor is ehhez hasonlóan alkalmazzák.

John Ferry tábornokot kezdetben egy felbérelt orgyilkossal próbálták eltüntetni, éppen azért, nehogy túl sok TZ-4-es gyilkosság legyen. Moszkva óvatosságot tanácsolt... De mivel a dolog nem sikerült, Ferry megúszta a „balesetet", végül mégis a szer mellett döntöttek. Hazajött a kocsijával, és feltekerte magára a szigetelés nélküli elektromos vezetékeket... Allistar Beckham mérnök is úgy halt meg, mint Ferry, de előtte ő is autójában ült, azzal ért haza. Andrew Hall is hazaautózott, és már ki sem ment a garázsból. Szinte hihetetlen, hogy a brit rendőrség nem kapcsolta össze ezt az egyetlen közös vonást a tíz gyilkossági eset között!

Nyilván az is elképzelhető, hogy a brit titkosszolgálat -mint említettük - sejtette, hogy a szovjetek munkája az egész sorozat, de nem tudta bizonyítani, és azt sem tudhatta, milyen eszközzel érték el a hatást.

Sehol nem találni utalást arra vonatkozóan, hogy megvizsgálták-e az áldozatok autóit. Mert a tízből kilenc esetben a gépkocsinak semmi baja sem történt, legfeljebb áttételesen szerepelt, mint az öngyilkosság eszköze.

Az egyetlen nőt, Shani Warrent szovjet ügynökök ölték meg, miután nem tudták kiszedni belőle a Marconi cég különféle csillagháborús titkait. Pugh és Wisner furcsa balesete (nejlonzacskóval a fejükön) nem olyan ritka angol földön, legutóbb 1994 elején történt ilyen eset ismert személlyel, és a nyolcvanas-kilencvenes években is megesett szórványosan, bizonyos körökben. Bár nem kétséges, hogy mivel az áldozatok szerepet játszottak az SDI-kutatásokban, hát pusztulniuk kellett. Nem zárható ki: a szovjetek tették ezt is, a gyilkosságokat „szexuális balesetnek" álcázva.

Mindenesetre azok számára, akik tudnak a TZ-4 létezéséről, bizony furcsán hatnak a korabeli együgyű magyarázatok a stresszhatásról, vagy az áldozatok idegkimerültségéről. Ma már kijelenthető nyilvánosan is, hogy a KGB jól eltervezett és még jobban kivitelezett akciójáról volt szó, nem másról.

KGB-folytatás

A 2. Főigazgatóság további részlegei:

Politikai Biztonsági Szolgálat - a KGB-sek ezt egyszerűen csak „Szolgálat"-nak nevezik. Ez nemcsak magát a szervezetet ellenőrzi (sokan is tartják a legerősebb részlegnek!), hanem kézben tartja a besúgóhálózatot is. A besúgók számát sem régebben, sem mostanában nem hozták nyilvánosságra, de a legszerényebb becslések szerint is legalább 1 millió körül lehet.

Technikai Segítség Csoportja - itt hivatásos bankrablók, „mackósok", fotósok, stb. dolgoznak, valamint olyan „szakemberek", akik nyom nélkül fel tudnak nyitni leveleket, diplomáciai küldeményeket, elektronikus riasztóval ellátott lakásokat, stb. Ez a csoport szervezi a KGB-betöréseket idegen követségekre és magánlakásokba.

Az Ipari Biztonsági Igazgatóság felügyeli a legfontosabb, főleg hadiipari objektumokat. Ezen felül szemmel tartja a külkereskedelmet, a fegyvergyárakat és a hasonló intézményeket.

Megjegyzés: az utóbbi években összekuszálódott a KGB helyzete is, legalábbis ami belső szervezeti egységét és részeit illeti. A régi időkben voltak még egyéb, számozatlan igazgatóságai, például a határőrséget felügyelő (az új orosz rendszerben is a KGB-hez tartozik a határőrség, mint a diktatúrákban, általában).

Technikai Műveletek Igazgatósága: telekommunikáció, mérgek, kábítószerek, gyilkos vegyszerek és eszközök, stb.

Van ezenfelül egy adminisztrációs igazgatóság, ez intézi a KGB gazdasági ügyeit, szolgálati utazások, üdülések, raktárak, műveleti kiadások, stb.

A Személyzeti Igazgatóság régebben a párt szoros irányítása alatt állt, itt dőlt el, ki kerülhet be a szervezetbe, ki az igazán megbízható. Ez az igazgatóság felügyeli a KGB iskoláit, tesz javaslatot a kinevezésekre, jutalmakra, lefokozásokra. Régen szinte soha nem vettek fel volt besúgókat, ahogyan az utóbbi évtizedben munkás- vagy parasztszármazásúakat sem. Gyakorlatilag már kialakultak a KGB-dinasztiák, ahol gyakran már a harmadik, negyedik nemzedék tagjai lépnek be. Az új orosz köztársaságban ez a rend kissé - de nem nagyon - felborult.

Felügyelő Igazgatóság - nevéhez híven azt tanítja: hogyan kell embereket „felügyelni", vagyis rejtve megfigyelni. A nyolcvanas évek elején 3500 nőt és férfit tartottak itt csak azért, hogy mások után leskelődjenek, mindenfelé kövessék, lehallgassák őket, stb. Tíznél több részre oszlik, és itt is földrajzi-nyelvi határok szerint osztják el egymás között a megfigyelendő államok polgárait. Régebben ez az osztály állította a rendőröket (a KGB-nek alárendelve, természetesen) az idegen követségek elé, hogy megakadályozzanak minden kapcsolatot a szovjet állampolgárok és idegenek között. Ide tartozik az a sok, javarészt már nyugalmazott volt KGB-tiszt, aki továbbra is a szervezetnek dolgozik. Ők őrzik a mozikat, parkokat, temetőket, autóparkolókat, múzeumokat, fodrászüzleteket, stadionokat, vasúti pályaudvarokat, repülőtereket. Ezek a „fülek" és a „szemek", gazdáik mindenről azonnal jelentést tesznek, ami feltűnik nekik.

" Kommunikációs Igazgatóság: bár a szervezetben a feladatok néha fedik egymást, főleg ez az igazgatóság gondoskodik arról, hogy a KGB-posztok között a hírközlés mindig működjön. Moszkva és a világ bármely pontja között folyamatos a hírközlés nappal és éjszaka. Ezt főleg műholdakkal biztosítják, nem véletlen, hogy a régi szovjet, ma orosz nagykövetségek épületeinek tetején és kertjében több az antenna, mint más követségek tucatjainál együttvéve. Itt őrzik, sőt, találják ki az új és újabb kódrendszereket is.

Őrigazgatóság: az itteni emberek vigyáznak a legfontosabb orosz vezető politikusokra és családtagjaikra, valamint a KGB központjára és a Kremlre. Legyen ott bármilyen rendszer, ezek a legmegbízhatóbb emberek, hiszen töltött fegyverrel állnak a legfontosabb személyek mellett.

Különleges Nyomozó Csoport: az úgynevezett belső elhárítás, amely az árulással vádolt KGB- vagy GRU-tisztek ügyeit vizsgálja, esetleg akkor is, ha valamelyik kém gazdasági bűncselekményt követ el. Ma már nagyon sók dolga lenne - ha a KGB-sek nem élveznének továbbra is különleges elbánást. A maffia a jelek szerint ide is beférkőzött.

Pénzügyi Csoport: neve jelzi tevékenységét. Innen fizetik a besúgókat is.

Műveleti Krónikák Csoportja - Levéltár. Ez talán a legérdekesebb osztály, legalábbis a történészek számára az lenne, ha a levéltárat vagy a műveleti feljegyzések tárát valaha is megnyitnák a külvilág számára. Itt van minden akta az 1920-as évek kezdetétől - amikor a szervezetet még CSEKA-nak hívták - egészen a legutóbbi időkig. Itt van több mint 100 millió volt szovjet, most orosz és más állambeli polgár összes adata együtt azokkal, amiket a KGB megtudott róluk, és amiket a besúgók jelentettek.

Az akták az 1954-es nagy átszervezéskor sem sérültek, tudomásunk szerint gyakorlatilag a volt Szovjetunió teljes története még feldolgozásra vár. Az a történelem, amely a KGB-akták nélkül készül el, távolról sem lehet teljes és így hiteles sem.

MERÉNYLETEK

„Legyőzheted a fél világot, megölhetsz királyt és császárt, elpusztíthatsz birodalmakat, hitet, nyelvet, hagyományokat - de nem győzheted le a titkosszolgálatokat. Azok elpusztíthatatlanok..."

(Fouché, Napoleon rendőrminisztere)

A merényletek gyakran beletartoznak a titkosszolgálatok, kémszervezetek normális, mondhatni, mindennapi fegyvertárába. Az eszköztár ugyanis rendkívül széles, mint minden olyan szervezetben, ahol általában nem számít a pénz, sem a közvélemény nyomása. Az egyetlen dolog, amit figyelembe kell venni, az maga a cél. Vagyis azt kell elérni mindenáron.

Az ókortól napjainkig megszámlálhatatlan merénylet történt, ezeknek főleg politikusok, vagy más nagyhatású, tekintélyes emberek estek áldozatul. Persze, sohasem fog már kiderülni, hány kisebb kaliberű, kevésbé ismert személyt ért utol ugyanez a sors. Az ellenfelek félreállításának e régtől ismert módja csak egyetlen meggondolás elé állítja a gyilkossági parancs kiadóját: a halál jót tesz-e neki, a gyilkosnak, vagy sem? Vagyis más szóval: az ellenfél erőszakos eltávolítása nem okoz-e nagyobb bajt, mint további létezése, élete?

Nézzünk hát egy 1992-es esetet. A dolog nem valahol a civilizált világ peremvidékén, hanem Európában történt. Az akkor még létező Csehszlovákia hiteles politikusa, az 1968-as ellenállás egyik vezetője, Aleksander Dubcek 1992 szeptember elején Brno és Pozsony között az autósztrádán igencsak furcsa „balesetet" szenvedett, amelyből kifolyólag hamarosan életét is vesztette.

A politikus reggel a háza előtt beszállt a sofőr által odahozott BMW-be, és elindultak. Dubcek később, halála előtt még beszélt családjával és Vaclav Havellel. Elmondta azt is az ügy körülményeit nyomozó hatóságok képviselőinek, hogy két gépkocsi követte őket egész úton. Kiderült az is, hogy két Tatra 613-as típusú, pozsonyi rendszámú kocsi volt az. Ezek akkor is követték őket, amikor Dubcek sofőrje veszélyesen felgyorsította a járművet. Az üldözők vagy követők nem maradtak le.

Aztán valami történt. A sofőr, aki megúszta kisebb sérülésekkel, azt vallotta, hogy a nagy sebesség miatt az esős időben, nedves úttesten a gépkocsi megcsúszott. Dubcek a hátsó ülésen ült, nem volt biztonsági öve, kiesett (?) az autóból. Amikor az első rendőrjárőr a baleset helyszínére ért, a két sérültet az összetört kocsi előtt találták meg. A sofőr átadta Dubcek aktatáskáját a rendőröknek, akik az átvételt igazolták is.

Az ügyet azért említem itt, mert kezdettől fogva sokan az orosz - akkor már nem igazán szovjet - KGB-t gyanúsították a következő kísérő körülmények miatt:

- 1992 nyarának végén Dubcek meghívást kapott Moszkvába. Ott akkor tervezték megindítani a pert a Szovjetunió Kommunista Pártja ellen. Várható volt, hogy vallomása fényt derít arra, ami 1968-ban Csehszlovákiában történt, kiderül majd, Brezsnyev és kormánya hogyan vette rá erőszakkal a prágai vezetőket, fogadják el az erőszakos megszállás, a beavatkozás tényét. Akkoriban egy névleg független állam ellen a Szovjetunió és néhány csatlósa katonai agressziót követett el. Várható volt, hogy az események élő és nagyon közeli tanúja, Dubcek számos dologról rántja majd le a leplet, ami nagyon kényelmetlen lehet az egykori kommunistáknak.

- a Dubcek halálát követő boncolás során már eleve úgy nyilatkoztak egyes orvosszakértők, hogy az „kizárta a KGB jelenlétét". Vagyis a közvélemény is eleve a kémszervezetet gyanúsította, ennek még a sajtó is hangot adott.

- roppant gyanús lett Dubcek sofőrje, Ján Reznik, aki reggel hat órakor hozta el a kocsit a Vlcek utcai garázsból, de csak hét órakor jelent meg vele Dubcek háza előtt. Soha nem derült ki, hol tartózkodott reggel hat és hét óra között. A legelnézőbb számítások szerint is volt legalább negyven perce arra, hogy... Mire is?

- a nyomozó hatóságok a sajtóban tagadták, hogy a kocsi gumiabroncsai megsérültek volna a baleset előtt, vagyis hogy azokat menet közben, vagy esetleg induláskor valami módon az „ellenség" preparálta volna.

- feltételezték, hogy a kocsi megperdült az úton és a bekötés nélkül utazó egykori államfő a széttört hátsó ablakon repült ki. Ezt a nyomokból nem lehet megállapítani.

- egy másik, gyakran hangoztatott verzió szerint Dubcek kizuhant a jobb hátsó ajtón.

- a kocsit nem vizsgálták meg, sőt, az eltűnt! Csak hét hónappal (!) később tértek vissza az ügyre a sajtóban és állították, hogy valami szakértő megvizsgálta, és új alkatrészeket rendelt az összetörtek pótlására. Nem biztos, hogy így kellene egy szakértőnek vagy szakértőbizottságnak reagálnia egy ennyire fontos ügyben...

- Dubceknél volt egy aktatáska, mint említettük. Azok; akik utána hajtottak, nyilván két célt tűztek maguk elé. Az egyik: Dubceket olyan állapotba hozni, hogy ne tehessen vallomást a moszkvai bíróság előtt (az sem kizárt, hogy eleve kitűzték a meggyilkolását is), a másik: megszerezni a nála lévő iratokat. Sejtették, vagy biztosan tudták, hogy a moszkvai perre készülve minden arra vonatkozó iratát magánál tartja. A politikus nem volt kezdő, és tudta, hogy semmi fontos iratot nem hagyhat otthon, ha egész nap nem tartózkodik majd a lakásában. Dubcek ugyanis, ismerve a sztálinista módszereket, feltételezhette, hogy távolléte alatt betörnek villájába és elviszik az iratokat, ha azokat otthon hagyja.

- a család csak egy hónappal később kapta vissza az aktatáskát, de ki tudhatta, mi volt benne a „baleset" idején? Az annyi kézen ment át, és miután a helyszínelő rendőröktől elvették, útja többé nem követhető, mert senki sem adott róla elismervényt. A tartalmáról pedig semmit sem közöltek.

- a rendőrkapitány és mások hangzatos nyilatkozatokat tettek a sajtóban arról, hogy Dubcek csak baleset áldozata lett, de a boncolási jegyzőkönyv részleteit nem hozták nyilvánosságra, sőt, megtagadták a családtagoktól, hogy közelebbi értesüléseket szerezhessenek. Különösen furcsák ez Dubcek fia, Pável Dubcek esetében, aki orvos, és szeretett volna jelen lenni a boncolásnál, hogy saját szemével láthassa apja sérüléseit. Ezt nem tehette meg, nyilatkozta a sajtónak elkeseredetten.

- a gépkocsival kapcsolatban több furcsaság is volt. Bíróság tárgyalta a baleset ügyét, de a bírák nem tekinthették meg az autót, hozzájuk csak annak egy fotója jutott el! Viszont a sajtó 1992. szeptember 5-én fotókat közölt az éppen elszállított autóról, melyeken világosan látni, hogy hiányzik a hátsó ablak, roncsolt a jobb hátsó sárvédő, de épek a jobb oldali ablakok! Így már furcsa, hogy ott történt egy törés.

- a bírósági tárgyaláson az időközben felépült gépkocsivezető, aki hónapokon keresztül hallgatott, nem volt hajlandó (nem mert?!) nyilatkozni, most elismerte, hogy a megengedettnél gyorsabban hajtott, a kocsi megcsúszott, és... többre nem emlékezett. Arra sem, hogyan került ki a kocsiból ő és Dubcek.

- amikor a BMW-gyár német szakértőket küldött Prágába, hogy vizsgálják meg a gépkocsit (a gyárnak ez presztízskérdés is volt!), a hivatalos szervek a szakértőket azzal utasították el, hogy nem tudják megmutatni nekik a szóbanforgó kocsit, mert az elveszett...(!)

- a balesetnek voltak szemtanúi is. Különös, hogy az egyiket meg sem idézték a tárgyalásra, pedig neve szerepelt az iratokban. A második tanúnak egyszerűen nyoma veszett. A harmadik ugyan ott volt, de rendkívül megfélemlített ember benyomását keltette, és vallomása nem sokat adott az ügyhöz.

- azon is érdemes elgondolkozni, hogy a gépkocsivezető, Ján Reznik a még akkor Csehszlovákiában igencsak régi típusú Belügyminisztérium alkalmazottja volt, és a vizsgálatot éppen az ő főnökei irányították...

- bár szóba kerültek, a bíróság (és a vizsgálók) meg sem kísérelték azonosítani azt a két rejtélyes kocsit, amelyek Dubcek BMW-jét követték, majd a baleset után nyomuk veszett.

- furcsa volt, hogy mind a sofőr, mind Dubcek 15-20 méterre feküdtek a jármű előtt, viszont minden ajtó zárva volt. A gépkocsivezető hogyan hagyta el a járművet? Ilyen állapotban netán gondosan becsukta maga mögött a kocsiajtót?

- a bíróság elé a sérültek fotója sem jutott el, mert ilyet állítólag nem készítettek a helyszínen.

BMW-szakvélemény:

A bíróságtól függetlenül elhangzott a BMW-gyár mérnökének véleménye az ügyről. Preschke mérnök többek között a következőket jelentette ki:

„Ki van zárva (Ausgeschlossen...), hogy ilyen típusú balesetnél egy BMW-nek egyetlen ajtaja is kinyíljon. Erre még akkor sem kerülhet sor, ha a kocsi frontálisan ütközik, vagy oldalával, vagy akár hátsó, csomagtéri részével. Akkor sem, ha vízszintesen és akkor sem, ha függőleges irányban végez fordulatokat a tengelye körül... Aleksander Dubcek halálos sérülései nem keletkezhettek a kocsi belsejében, a kabinban."

Akkor most lássuk a mi szempontunkból a baleset legvalószínűbb változatát:

Dubcek hirtelen kényelmetlen lett bizonyos moszkvai és prágai köröknek. Ezek az emberek mindkét országban attól rettegtek, hogy ha a volt államfő beszélni kezd, a még mindig hatalmon vagy vezető beosztásban lévő csehszlovák elvtársaknak végük. Dubcek kétségkívül ismerte azokat, akik 1968-ban kétszínű játékot folytattak, behívták az orosz „internacionalista segítséget saját hazájuk ellen. Ha valóban tárgyalásra kerül sor Moszkvában, akkor Dubcek esetleg kitálal, és ők szorulni fognak. Ugyanakkor Moszkvában is voltak, akik remélték: ha Dubcek nem jut el oda, talán az egész csehszlovák kérdés fel sem merül, vagy csak jelentéktelen mértékben, és az 1968-as intervenció „hőseit" senki sem firtatja majd. Egy biztos: Moszkvában és Prágában találkoztak az érdekek. Ma már az is nyilvánvaló, hogy a legmegveszekedettebb elvtársak minden ún. „szocialista országban" a belügyben tevékenykedtek régen, és még a pár évvel ezelőtti változások, idején is. Tehát ők szervezték a merényletet. Csak éppen nem lehet rájuk bizonyítani.

TERRORISTÁK

A terroristák jóvoltából, évente többszáz ártatlan ember hal meg földünkön. Míg régen az anarchisták csak önmaguk, vagy törpe csapatjuk céljaiért tevékenykedtek, manapság legtöbbször már egész államok állnak az akciók mögött.

Az utóbbi tíz év fontosabb terrorakciói:

1984. szeptember 20.: a Dzsihád (Szent Háború) nevű arab terrorszervezet bombamerényletet hajt végre az USA egyik nagykövetségi épülete ellen. Tizenkét személy veszti életét.

1984. október 12.: a brightoni (Nagy-Britannia) Grand Hotelben bombamerényletet követnek el az ott ülésező Konzervatív Párt, és főleg annak vezetője, M. Tatcher ellen. Öt halott, harminchárom sebesült, a tettes az IRA észak-ír szervezet.

1984. október 31.: merénylet Indira Gandhi indiai államfő ellen. Szikh szeparatisták lőtték le, a kialakult rövid tűzharcban egyikük életét vesztette, a másikat a bíróság halálra ítélte. Indira Gandhi azonnal meghalt.

1985. május 20.: Newryben (Észak-Írország) bomba robbant egy rendőrőrsön, 4 halott. A tettes: az IRA.

1986. február 13.: merénylet egy rendőrségi laktanya ellen Belfastban, 9 halott rendőr, 37 sebesült (köztük 25 civil). A tettes: az IRA.

1986. február 28.: Olof Palme svéd miniszterelnök merénylet áldozata lett. A gyilkost nem találták meg.

1988. december 16.: Lockerbie skót falu felett felrobbantották a PANAM légitársaság repülőgépét. A polgári repülés történetében ez volt az egyik legnagyobb katasztrófa. A tettesek líbiai ügynökök, akiket 1994 elejéig nem adtak ki nemzetközi nyomásra sem.

1991. január 17.: az IRA Londonban a miniszterelnöki rezidencia ellen trotillal töltött autót indít és robbant. Áldozat nem volt.

1991. május 21.: bombamerénylet végzett Radzsiv Gandhival (Indira Gandhi fiával), India miniszterelnökével. A tettesek: a Sri Lanka (Ceylon) felszabadításáért küzdő „Tamil Tigrisek" képviselői.

1993. március 27-ről 28-ra virradó éjszaka: a RAF (Vörös Hadsereg Frakció) felrobbantott egy még át nem adott, új börtönt. Áldozat nem volt.

1993. március 29.: a perui Cuzco-ban a maoista Fényes Ösvény partizánbanda felrobbantott egy börtönt, megszöktetett 70 rabot, életét vesztette 5 személy.

Megjegyzés: ennél természetesen sokkal több terrorista akció történt, különösen Izrael és Libanon területén.

Az 1988-as Lockerbie-merényletről mindjárt részletesebben írunk. Azonban a fenti listáról kimaradt a következő évben, 1989-ben történt hasonló merénylet. Egy francia utasszállító repülőgépet robbantottak fel terroristák, 171 ember veszett oda. Ennek a merényletnek a nyomai is Líbiába vezettek. Ezt csak azért jegyezzük itt meg, hogy az olvasó belássa: Líbia mára a világ egyik terrorközpontja lett annak ellenére, hogy az utóbbi néhány évben az ország titkosszolgálata már tartózkodik ilyen szabású merényletek megszervezésétől. De néhány évvel ezelőtt még nem tartózkodott, sőt...

A Lockerbie-i esemény

1988. december 21-én az Angliából Amerika felé tartó PANAM 103-as járat gépe - éppen tízezer méter magasan repült - váratlanul felrobbant és a gép roncsai Lockerbie észak-skóciai falura zuhantak. Életüket vesztették a gép utasai és a személyzet, együttesen 259 fő, valamint a falu lakói közül 11-en. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a repülőgépet egy, a fedélzetén elhelyezett bombával robbantották fel. Ez abban a korszakban volt, amikor a világban egymást érték a kisebb-nagyobb, de érdekes módon szinte kivétel nélkül az amerikaiak ellen irányuló merényletek.

Vélemény: a hetvenes és nyolcvanas években fellángoló nagy terrorhullám mindig a nyugati, „kapitalista" hatalmak, intézményeik és embereik ellen irányult. Egymást érték a bombamerényletek amerikai, angol és francia nagykövetségek, repülőgépek, hajók ellen. Nagyon sok NATO-tisztet, diplomatát, sőt, tanárt raboltak el úgymond arab vagy olasz, német, stb. terroristák. Az esetek mögött felismerhetően Irán, Líbia, Szíria, Észak-Korea állt. A legismertebb és folyton bujkáló terroristák javát moszkvai „egyetemeken" képezték ki, a német RAF, az Olasz Első Vonal, az IRA és az ETA embereit is gyakran Moszkvából pénzelték és irányították, mint ahogyan ez azóta bebizonyosodott. Ám az is igaz, hogy a szervezett jobboldal is befolyásolta ezeket (és a hasonló) szervezeteket, mint az a későbbiekből ki fog derülni. Egyetlen egyszer fordult csak elő, hogy Bejrútban a terroristák szovjet diplomatát raboltak el, de akkor Moszkva olyan fenyegetést küldött nekik, aminek következtében a diplomatát órákon belül szabadon engedték. Ez is bizonyítja, hogy az az eset csak tévedés volt. Így nyilatkoztak később az emberrablók is.

Mivel nem ez volt az első - sem a tizedik... - ilyen merénylet, a nyugati hatalmak utánajártak a dolognak. Az eset azért került bele könyvünkbe, mert a felderítésre a legtöbb esélyt éppen a nagy, kiterjedt ügynökhálózattal, valamint tudományos laboratóriumok hátterével rendelkező kémszervezetek adtak. A szovjet fellazítás, káosz-teremtés taktikájába és stratégiájába remekül illettek bele az efféle esetek. Nem véletlen, hogy minden erővel megpróbálták a Nyugatot szétzilálni. A terroristák sohasem oroszok voltak, hanem németek, koreaiak, olaszok, japánok és főleg arabok vagy irániak (siíták). Felrobbantottak diszkókat, hajókat, foglaltak buszokat és vonatokat, lelőttek többszáz embert (köztük titkosszolgálati ügynököket is), küldtek levélbombákat, raboltak el és öltek meg fontos beosztású személyeket.

Tegyük hozzá, hogy a másik oldal - talán az izraeliek kivételével - ritkán folyamodott ugyanolyan eszközökhöz. Az amerikai titkosszolgálat egy utasszállító hajó elrablása és egy tolószéken közlekedő amerikai ember meggyilkolása miatt végzett csak el egy hasonló, többéves akciót, melynek eredményeképpen Libanonban és néhány arab országban pár év elteltével sikerült sorban eltenniük láb alól a hajórabló terroristákat.

Térjünk vissza a Lockerbie-ügyre. A brit, amerikai és francia hatóságok a titkosügynökökkel együttműködve, talán a világtörténelem egyik legnagyobb nyomozását hajtották végre a következő hónapok, sőt évek során. A munka főbb területei:

- 20 ezer ember esetleges bűnösségét vizsgálták meg

- 15 ezer személyt, mint tanút hallgattak ki

- 35 ezer fényképelvételt értékeltek

- a szerencsétlenül járt repülőgép 180 ezer darabját vizsgálták meg alaposan laboratóriumokban, kiderítendő a merénylet összes jellegzetességét

- ugyanezen okból Lockerbie környékén egy 22 négyzetkilométeres területet vizsgáltak át centiméterről centiméterre.

Ezzel a hatalmas nyomozással a robbanás helyszínén két olyan anyagdarabkához is jutottak, amelyek segíthettek az igazság felderítésében. Az egyik egy férfinadrág foszlánya volt, a másik egy olyan körömnél kisebb darabka, amely időzítő-kapcsolóból származott. Okvetlenül érdemes megemlíteni, hogy a kutatók Lockerbie környékén négymillió tárgyat találtak, ezeknek kilencvenvalahány százaléka az utasoktól származott, és ezek mindegyikét alaposan megvizsgálták. Egyetlenegyet sem hagytak ki. Így jutottak el a fent említett két tárgyhoz, amelyek alaposan megváltoztatták a dolgokat.

Nem fogunk belemenni túlzott részletekbe. Ma, ennyi évvel az eset után (amikor az valójában máig is tartó eseménysorozat egy eleme) már köztudott, hogy Líbia, személy szerint a „világ elsőszámú terroristája", Kadhafi ezredes, a líbiai államfő. Az is köztudott róla - és ezt bankkivonatokkal és más okmányokkal már sokszor bebizonyították - hogy ő a legfontosabb pénzügyi és politikai támogatója a Közel-Keleten és Nyugat-Európában tevékenykedő terrorista szervezeteknek. Ne feledjük el, hogy Kadhafi igen aktívan és dollár(tíz)millióval támogatta eddig is a britek ellen harcoló IRA-t, a baszk ETA-t, a palesztinokat, a RAF-ot, de sokszor a világ távolabbi sarkában így vagy úgy a nyugati demokráciák ellen lázadó partizánokat: például a Fülöp-szigeteken, Salvadorban, Haitin és másutt. A kémszervezetek persze régtől tudnak erről és az ő listájuk sokkal hosszabb annál, ami valaha is napvilágot látott bármilyen újságban vagy leleplezőkönyvben."

A robbanóanyag csehszlovák gyártmányú semtex volt, amit előszeretettel használnak az ehhez értők. Ma már nehezebb ebből szerezni, mióta az új cseh állam ellenőrzi gyártását és a vele folytatott kereskedelmet. Sajnos azonban az elmúlt évtizedekben, nagyrészt éppen szovjet kezdeményezésre, olyan nagy mennyiséget halmoztak fel belőle a politikai alvilágban, hogy az 2100-ig elégséges lesz a legtékozlóbb terrorista-szervezeteknek is... Állítólag - éppen titkosszolgálati becslések szerint - csak a közel-keleti terroristák birtokában körülbelül 1000 kilogramm van jelenleg. Márpedig ebből a szerből néhány tíz dekával egész hidakat lehet lerombolni, vagy - mint ebben az esetben is történt - hatalmas utasszállító repülőgépeket lehet a levegőben egyetlen másodperc alatt megsemmisíteni.:

A kezdetekhez kell visszanyúlni. A hosszú, és sok országra kiterjedő nyomozás a következőket állapította meg: Kadhafi ezredes Málta szigetén úgynevezett Líbiai Kultúrközpontot nyitott, és működött ott a követségen kívül a líbiai légitársaság egy irodája is. Mindhárom intézmény elsősorban természetesen kémközpont volt.

1985 folyamán Issz el-Din el-Hansziri, a líbiai titkosszolgálat tagja (később közlekedésügyi miniszter) cége számára a zürichi MEBO AG. elektronikai vállalatnál húsz darab olyan szerkezetet rendelt, amellyel rejtett bombákat, pokolgépeket lehet felrobbantani (szaknyelven detonálni). A svájciak le is szállították a szerkezeteket. Az amerikai műholdas megfigyelés révén bebizonyosodott, hogy a sabhai kiképzőtáborban (ez egyike a Líbiában működő terroristakiképző-központoknak, a világtól eljárt, sivatagi gyakorlóterekről van szó) a szerkezetek egyikét kipróbálás céljából fel is áldozták. Ezt a kis közjátékot a ClA egyik kémműholdja regisztrálta. Az időzítő detonátorok - hisz svájci gyártmányúak voltak! - kifogástalanul működtek.

Egy ilyen bombát vittek hát Máltára, és azt az ottani „kultúrközpontban" tárolták, míg eljött a merénylet ideje. Kadhafi mindenképpen vissza akarta fizetni a „kölcsönt" az amerikaiaknak, akik 1986 áprilisában az ismert módon megalázták őt a világ előtt egy nyugat-berlini diszkó felrobbantása miatt. Az akkori két líbiai város és Kadhafi főhadiszállása ellen indított légitámadással bizonyította be Reagan elnök, hogy nem csupán a jelentéktelennek tetsző Grenadán száll szembe az állig felfegyverzett kubai „tanítókkal", hanem a terroristák keresztapjától sem ijed meg.

Kadhafi válaszolt, kiadta a parancsot és gépezete mozgásba lendült. Itt kell megjegyezni azt a későbbi - és azóta lényegében állandóan - fontos tényt, hogy a fő végrehajtók Dzsallud alelnök, Kadhafi helyettesének közeli rokonai. A nemzetközi bíróság számára történő kiadatásuk vagy Dzsallud, vagy Kadhafi teljes bukását okozná a családi klánoktól támogatott diktátor és éppen ilyen véreskezű helyettese esetében.

A „kultúrközpontban" békésen várta sorsát a detonátorral felszerelt bomba. 1988 egy napján aztán Máltára érkezett a két líbiai titkosügynök, Al Meghrahi és Al Amin Khalifa Fhimah. A legjobb szállodában laktak. Egyikük megvette a barna Samsonite gyártmányú bőröndöt, a másik néhány ruhát vásárolt, hogy majd azok közé rejtsék el a pokolgépet. Hihetetlen aprómunkával sikerült olyan tanúkat találni hónapokkal az esemény után, akiktől a nyomozók megtudtak sok kicsi, de fontos részletet. A most elmondottakat is szemtanúk látták. Az egyik líbiai ügynök La Vallettában, Málta fővárosában vásárolt egy boltban egy Yorkié márkájú nadrágot is.

A bombát egy Toshiba táskarádióba tették. Ez akkora volt, hogy a nem túl nagy méretű bőröndöt körülbelül háromnegyedrészben ki is töltötte. Hogy a táskarádió ne „lötyögjön" benne, körülrakták újonnan vásárolt és így semmilyen személyazonosításra nem alkalmas ruhadarabokkal. Később különben kiderült, hogy a bőröndben nemcsak az a bizonyos nadrág volt, hanem egy pizsama, egy tweed-kabát és egy csecsemőknek való rugdalózó. Ebből is félig elszenesedett darabkák maradtak ugyan, de rajtuk volt a gyártó cég neve: Babygro. Az ügyben eljáró detektívek, kémek és a skót (angol) rendőrség együttesen kiderítette, hogy ilyet csak Máltán árusítottak a robbanást megelőző időkben. Málta felé különben több más jel is mutatott.

Később ugyanis egy brit laboratóriumban kiderítették, hogy az összes, a bőröndből származó ruhadarab Máltán készült. Az is világos volt, hogy a detonáció ezen ruha-. darabok között következett be. Amikor a nyomozás idáig jutott, már csak azt kellett megállapítaniuk, ki vásárolta Máltán ezeket a ruhadarabokat. Egyértelmű lehetett, hogy vagy őmaga helyezte el az azokat tartalmazó bőröndöt a gépen, vagy hozzá közelálló személy, aki esetleg nem volt a cinkosa. Amikor aztán a máltai boltos és egy rajzoló segítségével kiderült, körülbelül hogyan nézett ki a ruhákat vásárló illető, fény derült líbiai akcentusára, stb., már csak azt kellett megállapítani, hogyan került a barna Samsonite bőrönd a Skócia felett szálló gépre?

A bőröndöt Máltán adták fel úgy, hogy a hozzá tartozó utas nem utazott a gépen. Az Air Málta Frankfurtba induló gépére adták fel december 21-én reggel, vagyis már a merénylet napján. Tranzitszállítmányként ment hát a magányos bőrönd Frankfurtba, a nagy légi „útkereszteződés-repülőtérre". A feladó további utasítása szerint fel kellett adni a PANAM Amerikába induló járatára. Bár a máltai repülőgéptársaság váltig állította, hogy utashoz nem tartozó csomag náluk nem kerülhetett fel a gépre, feltételezhető, hogy egy valóban utazó személy nevére adták fel azt. Olyanéra, aki semmiről sem tudott. így Frankfurtban már azt hitték, hogy ellenőrzött csomagot vettek át és ott ismételten nem ellenőrizték. Vagy, ha mégis - hát a röntgen alatt csak a táskarádió jelent meg. Háromszáz gramm semtex volt a rádióban egy, a külső légnyomásra reagáló szerkezet, óramű és detonátor társaságában.

Amikor pedig kiderült, hogy az egyik terrorista, Al Meghrahi régebben éppen Máltán dolgozott a líbiai légitársaságnál (nyilván már akkor is, mint ügynök. A diktatórikus országok minden külföldi

képviselete tele van ügynökökkel, lásd például KGB), és így ismeretségei révén könnyebben feladhatta a bőröndöt, akár kissé megkerülve a szabályos procedúrát is. Ez persze azt is jelentette egyben, hogy jobban emlékezhettek rá később azok, akikkel a máltai repülőtéren azon a végzetesnek bizonyuló napon kapcsolatba került.

Persze, nem véletlenül említettük a rész kezdetén azt, hogy Afrikában is hasonló módszerrel robbantottak fel egy gépet, ezúttal franciát. Ugyanabban az évben Szenegálban sikerült letartóztatni két líbiai ügynököt, akiknél szintén ugyanolyan svájci gyártmányú robbantószerkezetet, és semtexet találtak... A módszer tehát nagyon is hasonló volt mindig: két ügynök ment Líbiából külföldre ugyanolyan szerkezetekkel és próbálta a bombát feljuttatni a gépre.

Érdemes megjegyezni, hogy néhány hónappal korábban még egyáltalán nem így indult a dolog. Ismeretes, hogy 1988. júliusában a Perzsa-öbölben tartózkodó, Iránt figyelő Vincennes amerikai hadihajóról - tévedésből -rakétával lelőttek egy iráni Airbus típusú polgári utasszállító repülőgépet, amely a radarokon fenyegetően az amerikaiak felé tartó gépként jelent meg. A tévedésnek nagy ára volt. Irán halottait megbosszulandó, felelős vezetői kitalálták, hogy ők is lelőnek egy ártatlanokkal teli amerikai utasszállító gépet.

Mai értesüléseink szerint tehát először nem is a líbiaiak, hanem az irániak tervezték el a PANAM gép elleni akciót. Egy palesztin terrorista, akit ugyan nem sokkal később - és más ügyei miatt — Stockholmban letartóztattak és börtönbe zártak, október közepén járt Máltán. Ott találkozott egy Hafez Dalkamuni nevű illetővel, aki a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezet vezérkarának és egyben kémszolgálatának dolgozik. A szervezet Ahmed Dzsibril, az ismert nemzetközi terrorista irányítása alatt áll, ő tervezte meg az akció részleteit. Nem tudni, miért utazott társaival együtt Németországba.

Könnyen lehet, hogy lerövidítve a máltai utat, ők már eleve Frankfurtban akarták a bőröndöt-bombát a gépre feljuttatni. Ám a német rendőrség lecsapott rájuk, és Dalkamunit tizenöt (más hírek szerint tizenhat) társával együtt lefogta. Mivel bombát, robbantáshoz szükséges berendezéseket és másféle fegyvereket is találtak náluk, Dalkamuni és egyik társa börtönbe került. A két főkolompos kivételével tehát a többi terroristát szélnek eresztették, pedig az amerikaiak szerint ez utóbbiak között volt Marwan Krishat is, aki a bombát előállította. Azt a bombát, amelyik aztán Lockerbie felett felrobbant.

Hogy miden világos legyen, megtalálták az iráni kormány 12 millió dolláros csekkjének másolatát is. A pénz Dzsibril szervezetének bécsi bankjába futott be. Csak hát, mint feljebb leírtuk, Dalkalmuni lebukott a németeknél, és akkor vészesen múltak a hetek, nem volt, aki megszervezze az akciót. Ekkor és csak ekkor vette át a bosszú megvalósításának ötletét és művét Kadhafi ezredes és a líbiai titkosszolgálat. A bomba hozzájuk került, és elkezdődött az akció Málta szigetén.