Richard Haack Kémek könyve
Részletek
Gazdasági
kémkedés
Mielőtt
önök közül bárki is legyintene a„gazdasági" szó
hallatán, azoknak felhívjuk a figyelmét: ez a legfontosabb ága az
egész iparnak. Nevezik természetesen - innen jutott most eszünkbe
a szó - ipari kémkedésnek is, de ez nem elég pontos, és már fél
évszázada nem fedi a témát. Amíg ugyanis régebben csak ipari,
tehát technológiai találmányok, eljárások, esetleg új anyagok
megszerzésére irányult ez a fajta kémkedés, addig mára sokkal
inkább kiteljesedett és valódi gazdasági kémkedéssé vált.
Vagyis minden adatot gyűjtenek, amit egy másik ország gazdaságáról
tudni lehet és érdemes. Pénzügyi, fejlesztési, kutatási,
tudományos és technológiai adatokat éppen úgy, mint
találmányokat, eljárásokat, sőt, „agyakat".
A
fontosságot az is mutatja, hogy úgy a keletiek, mint a nyugatiak,
igen nagy hangsúlyt fektettek rá. Ez egyszerűbben szólva azt
jelenti, hogy a politikai és katonai kémkedésen kívül, azokkal
megegyező vagy azokat felülmúló arányban kapta a gazdasági
kémkedés a támogatást. És több hasznot is hozott, mint a
politikai vagy a katonai. Hiszen nem lehet véletlen, hogy az
iparilag, gazdaságilag elmaradott országok (sommásan, de
valószerűen: a volt keleti tömb és számos fejletlenebb ázsiai
állam) mindig is erősen kémkedtek gazdaságilag! Ismeretes
Ceausescu mondása, hogy a román ipar teljesítményének 25
százalékát a kémek termelték ki. Vagyis azt úgy lopták
Nyugatról, és ahonnan csak lehetett.
Az
így szerzett tudás több szempontból is „ingyenes" volt.
Hiszen az újítások, új technológiák átvételéért nem kellett
hatalmas díjakat fizetni, sőt - ha például fegyvergyártásban
történt egy újszerű gyártmány ellopása, akkor azt a tolvaj
ország fegyvergyára(i) előállították és harmadik világbeli
partnereknek eladhatták sokkal olcsóbban, mint a nyugatiak, mivel a
nyugatiaknak az eladási árba kellett kalkulálni a fejlesztési
költséget, magasabb munkabéreket is. Tehát nemcsak országon
belül volt belőle hasznuk, hanem más piacokon is. Előfordult,
hogy kivertek vele komoly nyugati cégeket a piacokról, és attól
kezdve a Fülöp-szigeteken vagy Afganisztánban vagy Angolában az ő
fegyvereik dörögtek, és nem a nyugatiaké. Ami természetesen
érzékenyen érintette az illető fejlett országok hadiiparát,
beleértve a fokozódó munkanélküliséget is. Az ipari kémkedés
szinte teljesen mellőzi a Bond-filmekből ismert eszköz és
módszertárat. Alapvető természetesen az álcázás, és itt is
vannak sok évig „alvó" ügynökök. Akiket csak akkor
„ébresztenek fel" kiküldőik, ha már jól bedolgozták
magukat a környező világba.
Ennél
sokkal jobb és gyakrabban alkalmazott módszer az, ha vagy becsapás,
vagy zsarolás útján azonnal és közvetlenül odanyúlnak, ahol a
szükséges információ található. A politikai kémkedésben
kedvelt hosszútávú dolgok itt ritkán fizetődnek ki, ugyanis mire
az „elaltatott" kémet használni tudnák - mire az bedolgozza
magát környezete bizalmába - elavul a technológia, amiért
odaküldték. Vagy éppenséggel nyilvános úton is elérhetővé
válik.
Még
lesz szó a módszerekről, amelyeket különféle ipari kémkedési
esetekben alkalmaznak. Most egy olyat mondunk el, amelynek - ha az
ügy bíróság elé kerülne -kvalifikálást nehéz lenne
elvégezni. Az is kétséges, hogy bizonyos (nyugati) bíróságok
azt kémkedésnek ítélnék-e meg. Mert a megítélés területén
is nagy különbségek voltak Kelet és Nyugat között. Keleten,
mint általában a diktatúrákban, nagyon szigorúan vették a
kémkedést, és a rajtakapott egyéneket - de olykor az ártatlanokat
is - gyakran sújtották a legnagyobb büntetésekkel. Volt olyan
állam, ahol azért is halálbüntetést lehetett kapni, ha valaki
idegeneknek kiadta a főiskolák, egyetemek katonai tárgyakat oktató
tanárainak nevét! De az sem ritkaság - különösen Vietnamban és
más ázsiai kommunista országokban volt szokásban -, hogy
betiltottak minden találkozást és érintkezést a külföldiekkel.
Nem túlzás, hogy a háború alatt Észak-Vietnamban, ha egy
külföldi diplomata vagy újságíró az utcán megszólított
egy-egy vietnamit és akárcsak annyit kérdezett (volna) tőle,
merre van ez vagy az az utca, - a külföldieket folyton figyelő
titkosrendőrség a válaszoló helybelit is elhurcolta. De erre
ritkán került sor, ugyanis ebben az időszakban a vietnamiak
valósággal menekültek az utcán felbukkanó „nagyorrú",
vagyis külföldi elől.
Ilyen
szellemű országokban természetesen meg van nehezítve a kémkedés
- de itt sem lehetetlen. Hiszen így vagy úgy szót lehet érteni
azokkal, akik már bent dolgoznak egy gyárban - miért kellene oda
nekünk is behatolnunk, kockáztatnunk? Ezt a logikát sokan követték
mindenfelé, nyugatiak is egymást között.
A
cél a cég, a módszer vagy a termék
De
lássuk a fentebb beígért igaz történetet. Angliában volt
egyszer egy mosóporgyár, amely rendkívül jó termékkel lépett a
piacra. Ez egy idő után felkeltette annak az amerikai cégnek az
„ellenérzését", amely már jó ideje jelen volt az angliai
piacon a maga mosóporával. Az amerikaiak természetesen vettek a
boltban ebből a porból, és elemezték is azt, de számos
technológiai részlet nem volt világos számukra. Az összetétel
ismerete ugyanis nem mindig teszi lehetővé az ugyanolyan termék
előállítását - a módszerben, a technológiában is vannak
elrejtett titkok. Ezt csak bennfentesektől tudhatták volna meg.
Hamarosan
megszületett a döntés: ipari kémeket alkalmaznak. Ezek nemegyszer
majdnem nyíltan hirdetik szolgáltatásaikat, és rendelkezésére
állnak mindenkinek, aki azt megfizeti. A gyár leadta a, sajátságos
rendelést és várt. Az ipari kémek felbéreltek egy, a dologhoz
értő vegyészt, és munkához látott.
Hamarosan
az angliai mosóporgyár körüli iparvidék sajtójában - és csak
ott! - apróhirdetések jelentek meg. Egy tengerentúli vegyi gyár
keresett leendő munkatársakat igen jó feltételekkel. A szöveget
úgy fogalmazták meg, hogy arra szinte kizárólag csak a
szóbanforgó mosóporgyár mérnökei pályázhattak. Őket viszont
nagyon csábíthatta a dolog, mert a gyárban dolgozó nyolc
mérnökből hatan is írtak a megadott címre. (Csak levélben
vették fel velük a kapcsolatot, első ízben.)
A
megadott londoni címről természetesen haladéktalanul meg is
érkezett a válasz a hat úrnak. Beszélgetésre hívták őket,
persze nem ugyanarra a napra, hanem körülbelül két hétre
elosztva a hat urat. Így a gyárban sem tűnhetett fel senkinek,
hogy az illetők kénytelenek voltak szabadnapot kérni. A
beszélgetésen az állítólagos nagymúltú cég „képviselői"
beszélgettek el a jelölttel, és nagyon jó benyomást keltettek
benne. Úgy viselkedtek, mintha nekik is tetszene a jelölt. Ezért
aztán fokozatosan ő is elvesztette bizalmatlanságát és
óvatosságát. A leendő munkaadók biztosították felőle, hogy
természetesen nem céljuk a mosóporgyár titkainak kifürkészése,
de szeretnének meggyőződni róla, vajon a mérnök úr mennyire
érti a szakmát, ezért mondjon el csak egy részletet a jelenlegi
technológiából, amivel dolgozik, amire felügyel.
Nem
kell mondanunk, hogy mind a hat mérnöktől más és más részlet
felől érdeklődtek. Amely önmagában - ha csak az szivárog ki -
nem jelentette volna azt, hogy kívülálló lemásolhatja az ott
alkalmazott technológiát. De a hat részre bontott technológiai
folyamat a kémek agyában hamarosan összeállt, készítettek róla
egy gömbölyű jelentést, és elküldték megbízóiknak. Ők aztán
hamarosan piacra dobták ugyanolyan terméküket, mint az angliai
mosópor volt. A skóciai gyár mérnökei pedig hiába várták a
levelet a tengerentúlról, hogy remekül fizetett állás vár rájuk
a napfényes Kaliforniában...
Vannak
alkalmak, amikor valójában veszélyesen összemosódik a
félig-meddig polgárinak, civilnek tekintett ipari kémkedés a
hadiiparival. Ilyen esetek azok, amikor repülőgépgyárak a
kémkedés alanyai. Hiszen az ott ellopott technikát az esetek egy
részében fel lehet használni á hadiiparban, a katonai repülőgépek
gyártásánál vagy másutt is. Azelőtt teljesen ismeretlen
jelenségekre is fény derül mostanában. Különösen 1992-től
kezdődően számos nyugati titkosszolgálat vezetősége (eléggé
hibásan) úgy látta, hogy a Szovjetunió megszűnésével számos
kémkapacitás szabadul fel.
És
ezt a kapacitást valamilyen módon, új formában vagy céllal
továbbra is működtetni kell. Az amerikaiak szinte ekkor vették
észre, hogy lehetne ám kémkedni a szövetségesek házatáján is.
Még nagyobb volt a meglepetésük, amikor kiderült, hogy azok ezt
már régóta csinálják...
Méghozzá
nemcsak külföldön, vagyis „otthon", hanem az USA ötven
államában is!
„Aki
ebben a szakmában tevékenykedik,
az
biztosan tudja: a franciák állandóan
kémkednek
az amerikaiak ellen."
(Gerard
Burke, a Parvus Company elnöke)
Megjegyzés:
a Parvus Co. a világ legnagyobb, ipari kémkedéssel és
elhárítással foglalkozó vállalata.
A
franciák nem is nagyon titkolják mindezt, legfeljebb sorozatban
érkező hivatalos amerikai kormány- és miniszteriális
tiltakozásokra szoktak kifakadni és felháborodni. Mindez azonban
nem változtat a lényegen. Vagyis azon a tényen, hogy a
legkülönfélébb módokon folyik ez a kémkedés. Már Toulouse-nál
kezdődtek a bajok. Ott ugyanis a franciák egy, mostanában.
Nyugaton nagyon divatos, Japánból eredő intézményt hoztak létre,
a technológiai parkot. Ez kutatóközpont, ahová szeretettel
meghívtak sok amerikai céget is. Akik erre elszánták magukat,
biztosak lehetnek benne, hogy a francia ipari kémekkel találják
magukat szemközt.
Az
sem lehetett titok, hogy a külföldi cégek számára előkészített
és majdan bérbeadandó, vagy már bérbeadott helyiségeket a
párizsi ügynökök a szakma szabályai szerint már régen
"preparálták" (lásd majd a technikáról szóló
fejezetet). Így minden ott tevékenykedő cég összes lépéséről
tudomást szerezhetnek azok, akiknek ezt diktálja az érdekük. De a
franciák nemcsak így tevékenykednek.
Francia
ipari kémek
Egy
nagyhírű amerikai-német vállalat párizsi telephelyén 1993-ban
felfigyeltek arra, hogy a biztonsági személyzet egyik francia
tagja, akit a bejáratnál alkalmaztak, esténként végigjárja az
üres hivatali helyiségeket és valamilyen kis- szerkezettel
„hallgatja a falakat". Amikor kérdőre vonták, közölte,
hogy éppen az ellenséges lehallgatást akarja megelőzni. Ám a
készülék, amit nála találtak, arra szolgált, hogy a napközben
a szobákban elhangzott beszélgetéseket mintegy magukba gyűjtő
különleges lehallgatóberendezéseket „megcsapolja". Ezek
ugyanis már nem küldték el az összegyűjtött anyagot rádión,
így nem is voltak felfedezhetők. Amit napközben ezek a csöppnyi
szerkezetek magukba szívtak, csak akkor adták le pár másodperces
adásba sűrítve, amikor a készülék a közelükbe került, és
attól persze erre elektromágneses úton utasítást kaptak.
Más
francia kémek - a hivatásos kémszolgálat tagjai -ügynököket
toboroztak az IBM ottani leányvállalatánál. A dologra ugyan fény
derült, de az amerikaiak nem csináltak belőle nagy ügyet, éppen
a „szövetségesek" miatt. Majdnem ugyanakkor (1989-90)
lebukott a Texas Instruments amerikai cég franciaországi
igazgatója, kiderült róla, hogy már jóideje a francia
kémszolgálatnak dolgozik.
1991-ben
lebukott hat francia mérnök, akik az USA területén valamilyen
mondvacsinált ürüggyel jártak a hadiipari központokat. Az igazi
céljuk a „lopakodó harci repülőgép", a radarok által
láthatatlan eszköz leírásának megszerzése volt. Nem mondhatni,
hogy túlságosan jól tették a dolgukat, ugyanis már az első
meglátogatott cégnél feltűnt, hogy más érdekli őket, mint ami
látogatásuk hivatalos célja. Így aztán az amerikai ügynökök
szépen követték őket gyárról gyárra, tudományos intézetről
intézetre, míg összeállt a kép. Ráadásul a „mérnökök"
útközben itt-ott kapcsolatba léptek az Amerikába delegált
francia titkosszolgálati ügynökökkel is.
Ugyanígy
próbálták meg a francia ügynökök ellopni a Boeing egyes
titkait, hogy azokat felhasználhassák, beépíthessék az akkor
készülő Airbus-gépekbe.
Történnek
aztán egészen nevetséges ügyek is, a houstoni (Texas) francia
konzult rajtakapták, amint kiürítgette olyan polgárok személyes
kukáit, akik köztudottan a Pentagon számára dolgoztak.
Meg
kell mondani, számos hasonló eset játszódott le az elmúlt
években és nyilván régebben is. Az is rutinszerűnek látszik,
hogy a párizsi hivatalos tényezők minden alkalommal a tagadásba
menekülnek és még soha nem fordult elő, hogy beismerték volna a
kémkedés tényét -akkor sem, ha az ügynökeiket tettenérték.
A
CIA vezetőinek reakciója, - azért a többesszám, mert az utóbbi
években a vezetők személyében is történtek változások
Langley-ben - az, hogy elviselik valahogyan a szövetségesek efféle
csintalan akcióit, természetesen úgy, hogy tesznek is ellenük
valamit. De a franciákon kívül nem sokkal tapintatosabbak a
többiek, különösen a németek, a japánok és az izraeliek sem.
Érdemes
megjegyezni, hogy az amerikaiak találtak egy nagyon logikusnak
tetsző másféle érvet is.
„Miért
tennénk mi is ugyanezt? Aki ezt hiszi, hogy mi is lopni fogjuk más
államok ipari titkait, annak fogalma sincs az Egyesült Államok
viszonyairól. Az efféle tevékenység azokat az államokat
jellemzi, ahol van a gazdaságban állami szektor, ahol vannak állami
vállalatok. A tőlünk ellopott ipari titkokat azoknak adják át.
De mi mit tehetnénk az ellopott titkokkal, ha nincs egyetlen állami
vállalat sem, amely azokat hasznosíthatná? Netán licitálást
rendeznének a nagyvállalatok között, itt egy titok, ki ad érte
többet?
„Az
úgynevezett gazdasági háborút a magánvállalatok döntik el."
(Woolsey,
CIA-igazgató)
A
profik - mondjuk mi és mondják mások is - mielőtt elindítanának
egy gazdasági természetű kémakciót valamelyik szomszédos vagy
szövetséges állam ellen, három dolgot kénytelenek figyelembe
venni, azt alaposan mérlegelni:
1.
A keresett információt nem lehet megszerezni,nyílt módon is?
2.
Nem fenyegeti az ügynököt vagy ügynököket a tettenérés,
később letagadhatatlan leleplezés veszélye?
3.
Ha mégis leleplezik az ügynököt, nem rombolja le ez a tény a két
ország meglévő jó kapcsolatait?
És
ha a válasz mindhárom esetben határozott nem, akkor lehet kiadni
az utasítást az ügynöknek: mehet, csinálhatja. Az Amerikában
nyüzsgő francia ügynököknek általában nincsenek ilyen
megfontolásai, meglehetősen gátlástalanok, ugyanakkor ügyetlenek
- vélik az amerikai szakemberek.
A
szakértők szerint van a francia „inváziónak" egy másik
oka is. Nagyon sok információt meg lehet szerezni nagyon egyszerűen
nyílt úton, nyílt forrásokból is. De a franciák sokszor -
mielőtt útnak indítják ügynökeiket -erre nem figyelnek, meg sem
kísérlik betartani a fenti három pont közül már az elsőt sem.
Sokszor milliókat adnak ki olyasmiért, amit pár centért is
megszerezhettek volna, mert nem is annyira titkos információ. De a
Szajna partján - állítják sokan -, csak annak az információnak
van értéke, amit az ügynökök szereztek fáradságos munkával és
veszélyek közepette...
Amire
kevesen gondolnak: a gazdasági kémkedés csak ezután fogja élni
igazi virágkorát. Ennek több oka, összetevője is van:
1.
A Szovjetunió megszüntével a legjobb akarattal sem
foglalkoztatható annyi ügynök Keleten, mint eddig. Igaz, hogy
közülük sokat be lehet dobni a volt szovjet köztársaságokban,
amelyeket eddig Moszkva központi szerepe miatt elhanyagoltak - de ez
nem szívja fel a felszabaduló munkaerőt.
2.
A volt kelet-európai csatlós államokkal is változik a viszony, és
bár azért ezekről sem veszik le a szemüket a nyugati ügynökök,
nyilvánvalóan kevesebb emberrel is megoldhatják a feladatokat.
3.
Az előző kettőből következik, hogy nem minden ügynököt
tartanak meg. Ilyen vagy olyan formában vagy elnevezéssel, de
közülük többszázat - összességében többezret - bocsátanak
el. Ezek az emberek még nem idősek, általában középkorúak, és
szeretnék folytatni a szakmát (sokszor az egyetlent, amihez
értenek). Mivel politikai vonalon nem alkalmazzák már őket, a
katonai kémkedés területén pedig kevés az esélyük, hát azt
teszik, amit tehetnek: magánügynökségeket alapítanak vagy már
ilyen létező ügynökségekhez szegődnek el. Mindenképpen
szaporodni fog tehát ezek száma, és a piac törvényei alapján
felajánlják majd tevékenységüket, szaktudásukat,
lehetőségeiket. Előbb-utóbb olyan cégek is igénybe veszik
ő-ket. akiknek eddig nem volt rá szükségük. De észreveszik
majd, hogy ellenük is kémkednek. Kénytelenek lesznek tehát
ellenlépéseket tenni, ellenakciókba kezdeni már csak
„védekezésképpen" is.
4.
Az utolsó és legfontosabb ok: a gazdasági élet könyörtelen
harcot követel, és ha rendelkezésre áll egy technika, valamint
azt használni képes és mindenre elszánt emberek, akkor egyre
többen kényszerülnek rá, hogy a másképpen meg nem szerezhető
információt így kapják meg. A gazdasági élet annyira sokrétű,
bonyolult lesz, és annyira ettől függ majd sok vállalkozás
létezése, hogy már semmilyen eszköztől sem riadnak vissza e harc
résztvevői.
Érdemes
itt elgondolkodni néhány apróságon. Az amerikai új
gazdasági-kémkedő kis cégek közül néhány nem is olyan kicsi.
Akad, amelyik többszáz specialistát foglalkoztat. Azonfelül ne
feledjük: mivel minden tagjuk a CIA-től, az NSA-tól (National
Security Agency) jött át, ilyen vagy olyan módon azért
kapcsolódnak, sőt, kötődnek még az „anya-céghez", és ez
különféle egészségtelen együttműködésekre is alkalmat adhat.
Például arra, hogy ha egy vállalkozás, egy kémakció túlságosan
kockázatosnak tűnik az állami ügynökség számára, akkor kiadja
azt „bérmunkába" valamelyik ilyen cégnek. A CíA-nek nem
kell attól tartania, hogy amatőrök kezébe kerül a feladat -
hiszen jól ismerik azokat az egykori kollégákat, akikre a munkát
bízzák. Ebből másfajta bonyodalmak is származnak biztosan.
A
7-es ügyosztály ügyei
Az
amerikaiak elleni kémkedésben különösen élenjárt a francia
kémszolgálat 7-es osztálya. Ez már állítólag 1968-tól kezdve
folytatta azt a tevékenységet, amit negyedszázaddal később aztán
az amerikaiak már nagyon rossznéven vettek.
Korábban
a dolog nem derülhetett ki, mert mint szövetségesek, a szovjetek
elől titkolniuk kellett belső összeütközéseiket.
Azonban
számos esetet lehetne felsorolni, amelyekben az amerikaiak
visszaadták a kölcsönt. Hiszen ha nem is saját, nem létező
állami vállalataiknak, de más célra bizony ők is tudtak lopni
ezt-azt.
A
franciák szolgálata, a DGSE (Direction Générale de la Sécurité
Extérieure, vagyis a Külső Biztonsági Igazgatóság) nem sajnálta
a fáradságot saját szövetségesei ellen. A franciák már annyira
szakosodtak a gazdasági kémkedés területén, hogy titokban
szakembereket képeztek ki egészen szűk(nek látszó) területekre
is, mint például az üzleti piacpolitika, a kutatás-fejlesztés,
üzleti tervek elemzése, stb. témákban is. Nem titok az sem, hogy
Franciaország egész területén lehallgatják azokat a cégeket,
amelyek a franciákat érdeklő technológiával vagy más „javakkal"
rendelkeznek. A lehallgatás nem annyira a telefonok, mint inkább az
elektronikus hírközlő és adattovábbító berendezésekre
irányul. A már említett IBM éveken át célpontja és szenvedő
alanya volt e tevékenységnek.
Az
üzleti világban a fontos iratokat hordozó személyeket most már
nem ok nélkül figyelmeztetik arra, hogy a papírokra nagyon
vigyázzanak, és azokat sohase hagyják felügyeletük nélkül. A
nyolcvanas években a DGSE csak a párizsi szállodákban naponta
több mint tíz betörést hajtatott végre ügynökeivel, és a
kilopott papírokat - igaz, csak lefotózták őket, de végső soron
ezek a papírok így kikerültek onnan - felhasználták az állami
cégek!
Kicsit
túl sokat írtunk eddig a franciákról és ezzel olyan benyomása
támadhat az olvasónak, mintha Párizs a legteljesebb mértékben
szemben állna Washingtonnal, és két gigászi kémszervezet vívná
mindennapos ütközeteit, valóságos háborúját. Ez kétségkívül
túlzás - már csak azért is, mert ilyen háborúk más országokban
is folynak. Az pedig nyilvánvaló, hogy Amerika az első számú
célpont minden ország ipari kémei számára, hiszen az a vezető
gazdasági, tudományos és technológiai nagyhatalom. Tehát neki
van a legtöbb ellopható titka. Ráadásul olyan titkok, amelyek már
a huszonegyedik századba viszik el az emberiséget. Ez az igazi
vadászterület.
De
azért nem feledhető, hogy az angolokat, hollandokat és a belgákat
ugyanúgy érdeklik ezek a titkok. Azonfelül, hogy az összes többi
szervezet kölcsönösen kémkedik egymás ellen is, ők is az
Egyesült Államokban látják a legtöbbet érő, elejtendő
„vadat".
Ugyanakkor
az átlagos és jóhiszemű, a világra nyitott amerikai üzletember
nem tudja elhinni, hogy ezernyi veszély leselkedik rá nemcsak
otthon, de méginkább, ha kiteszi a lábát az országból. Ázsiában
különösen veszélyben van. A kémszervezetekkel lazán
együttműködő féllegális, félcivil szervezetek vagy társulatok
száz és száz tagja él abból, hogy repülőtereken, szállodákban,
taxikban, szórakozóhelyeken hozzájut a titkos üzleti
információkhoz, és azokat eladja vagy a konkurenciának, vagy az
állami kémszervezetnek (esetleg mindkettőnek). Ugyanezek az urak
rendelésre is dolgoznak. Sőt, csak úgy dolgoznak igazán. Nem
véletlen tehát, hogy ha egy nyugati, (a veszély mindenkire
leselkedik) megérkezik Dzsakartába, már a repülőtéren
megkezdődik a megfigyelése, és a taxiban, amelybe beül, lehet,
hogy lehallgatják a rádiótelefonját, amellyel előre jelzi
érkezését tárgyalópartnerének. Ha többen vannak, a taxis is
felveszi a beszélgetésüket. A szállodában, ha csak egy percre is
magukra hagyják aktatáskájukat az iratokkal, menedzsernaptárjukat
vagy más tárgyat, amiből következtetni lehet üzleti
stratégiájukra, további terveikre, arra, kivel fognak még itt
találkozni, milyen utasításokat hoztak magukkal otthonról, stb.,
ezek is könnyen a konkurencia birtokába kerülhetnek.
Szélsőségesebb, de korántsem ritka eset az is , hogy csábos
külsejű hölgyeket küldenek az üzletemberhez, vagy valamilyen
szórakozóhelyen altatószert kevernek az italába, és míg alszik,
elveszik a szükséges dokumentumokat.
Ő
még oda sem ér a tárgyalás színhelyére, amikor vagy a
tárgyalópartnere, vagy - ha nagyon fontos dologról van szó
(olajmező, drágakőbánya, távvezeték, stb.) - , akkor a kormány
ügynökei is tudják, miről fog szólni a tárgyalás. Aki vett már
részt ilyen igazán nagy téttel bíró tárgyaláson, az tudja, mit
jelent ez. Ha az ellenfél előre tudja például, hogy egy
vásárlásban mennyi az a felső határ, amíg elmehetünk, akkor az
alkudozás egészen másként alakul.
Így
aztán megesik az is, hogy egy gyár hiába állítja elő jobbnál
jobb termékét - egy, két vagy három év után észreveszi, hogy
vevői mind elfordulnak tőle, valakik rossz hírét költik az
üzleti világban, „elszívják előle a levegőt", legjobb
emberei fokozatosan elhagyják és átmennek dolgozni „oda",
elveszti lehetőségeit, hogy értékesítse termékét. Ilyenkor
biztosak lehetnek benne - csak éppen már túl későn -, hogy
valaki kiadja belső információit, valaki kiszolgáltat minden
adatot. És egy konkurrens cég szép lassan elveszi tőle a piacot.
Japán
a célpont
Kis
túlzással el lehet mondani, hogy amit a francia gazdasági-ipari
kémek művelnek az USA területén, ugyanazt teszik az amerikaiak
(és mások) Japánban.
Ez
a tevékenység azonban több okból nem lehet annyira kiterjedt,
mint Kalifornia és New York között. Az egyik ok a japán
társadalmi és üzleti élet zártsága. A másik a nyelv, amelynek
révén idegeneknek oda nehéz beférkőzni. Harmadszor az igazi
titkokhoz külföldiek semmiképpen sem férhetnek hozzá, ehhez
japán társakra, cinkosokra, ügynökökre lenne szükség,
ilyeneket azonban nagyon nehéz találni. Le kell számolni azzal a
tévhittel is - ami Európában is elterjedt és még részben él -,
hogy a japánok afféle zseniális másolók, akik, mindig csak a
mások kész műveit veszik át vagy jobb esetben azt
továbbfejlesztik.
Az
1970-es évektől kezdve világosan látható az új tendencia: a
japánok élen járnak a kutatásban, fejlesztésben, új és még
újabb technológiák alkalmazásában. Az innováció, vagyis az
újítások, találmányok terén is elsők a mai világban.
Így
aztán nem csoda, hogy sokan lopnának tőlük. A Japán elleni
gazdasági kémkedés a nyolcvanas években nagy méreteket öltött,
és az ellenfelek rengeteg pénzt költöttek rá.
Kevesen
figyelnek arra - és a nyelvismeret hiánya is akadályozza őket -,
hogy úgynevezett „nyílt források" segítségével, a
mozaikmódszer bevezetésével dolgozzanak. Aki viszont ismeri a
nyelvet, és egy-egy szakmát, az előfizetve a japán nyelvű
tudományos lapokat, a szükséges információk 80 százalékát is
megszerezheti ilymódon teljesen veszélytelenül és olcsón! E
célra azonban nem megfelelőek a távol-keleti vagy éppen japán
kiadású angol nyelvű, összefoglaló jellegű tudományos munkák
és folyóiratok. Ezekbe ugyanis már nagyon megszűrve és
vázlatosan kerülnek át az információk.
Bizonyos,
például francia tudományos körök véleménye szerint, hogy
Japánban a legmagasabb a nyílt tudományos-gazdasági információk
aránya. Ők úgy vélik, hogy aki mindenhez hozzájuthat, az az őt
érdeklő anyagok 95 százalékát is beszerezheti ilyen módon!
Bérkémek
Az
alaphelyzet a következő: van valahol egy nagyon jól menő
vállalat, amely élenjáró technikát alkalmaz, nagyobbrészt éppen
saját kutatásain alapuló fejlesztést folytatva. Egy ilyen
intézmény a dolgok természetéből kifolyóan nem húsz-harminc
embert foglalkoztat, hanem legalább százat, vagy többszázat. A
cég ugyan nem hatalmas és még korántsem érte el fejlődése
csúcspontját, de bizonyos külföldi cégek érdekeiket már féltik
tőle. Kiszámítják, hogy ez a bizonyos kis vállalat jó vezetés,
korlátlan anyagi lehetőségek (saját tőke + kedvező hitelek)
birtokában így fejlődik tovább, akkor három, öt vagy tíz év
múlva a legkomolyabb vetélytársuk lesz a piacon.
A
nagy távlatokban gondolkodó cégek vezetősége már ilyenkor lép
valamit, nehogy majd akkor kelljen szembenéznie a problémával,
amikor már túl késő lesz. Elintézni pedig, csak drágán lehet
majd.
Az
elintézni szót érthetjük abban a másik, közönségesebb vagy
brutálisabb jelentésében is, mint látni fogjuk.
Kém
az a munkatárs is, akit ha elbocsátanak, magával viszi az adatok
egy részét. Például azon üzletfelek címjegyzékét, akik a volt
cége által gyártott terméket vásárolták. Kiadja azt is, hogy
mennyiért vették -, így az ellenfél alákínálhat, ha e lista
birtokába jut. De nem kell ehhez elbocsátás és bosszú - a
befurakodott vagy megvásárolt kém jó pénzért az üzleti
vetélytárs rendelkezésére bocsátja a cégénél használatot
kódokat. Még rosszabb: ellopja azokat, és a cég nem tud
hozzáférni saját adataihoz sem ! Ez néhány nap alatt egy teljes
vállalat összeomlásához is vezethet, ha idejében nem
gondoskodnak valamilyen ellenakcióról, védekezésről.
A
dolog sokkal veszélyesebb, ha a vállalat nem csupán egy „sima"
üzleti ellenféllel áll szemben, hanem az az ellenfél ráadásul
külföldi, idegen kémszolgálat, vagy egy magánkémiroda mindenre
elszánt embere . Itt a tét sokkal nagyobb lehet. Ha nem így lenne,
az ellenfél nem érdeklődne a cég terméke, technológiája,
találmánya vagy újonnan felfedezett módszere iránt. Márpedig a
távolabbról jött ügynöknek sokszor nem érdeke megőrizni a
látszatot, nem számol senkivel és semmivel. Megszerzi - ha tudja
-a titkot, és azonnal hazautazik, és nem érdekli az sem, milyen
káoszt hagy maga után.
A
CIA néhány vezetője, akiket a washingtoni kongresszus is támogat
részben, arra akarja rávenni az illetékeseket, hogy a
kémszervezetnél alkossanak egy részleget, amelyet úgymond „bérbe
vehetnének" a fenyegetett amerikai cégek. Mások meg egyenesen
azt követelik, hogy az amerikai kémek járjanak el úgy, mint az
annyit emlegetett franciák: kémkedjenek ők is az ipar, a gazdaság,
a technológiák terén és a kapott, szerzett eredményeket osszák
meg az amerikai cégekkel. Ez az elmélet eddig nem sok hívet nyert,
ugyanis Amerikában nagyon erős a már-már ősi szemlélet: az
államot minden módon el kell választani attól, ami privát. A két
világ érintkezési pontjait a lehető legkevesebbre kell
csökkenteni.
Az
viszont gyakrabban megesik, hogy a CIA vagy az FBI védelmet nyújt a
veszélybe került cégeknek, de ez messze nem ugyanaz, amiről a
fenti elmélet hívei beszélnek. Manapság, a kilencvenes évek
közepén az amerikai cégektől ellopott értékek (vagyis a
vállalatok emiatt elszenvedett veszteségei) elérik az évi 110
milliárd dollárt! Tíz év múlva - mondják a szakértők, a
veszteségek ennél ötven százalékkal magasabbak lesznek. Vagyis
akkor „füstbe megy" évente 165 milliárd dollárnyi munka és
nyereség.
Kár,
kár, kár...
Akik
csak az oroszoktól vagy a franciáktól félnek, túl könnyen
veszik a dolgot. Legalább annyi japán és kínai kém nyüzsög az
amerikai és nyugat-európai üzleti életben, mint ahányat a KGB
vagy a párizsi DGSE delegált oda.
Ráadásul
kiderült, hogy a dolog bonyolultabb. Az idegenek amerikai kémeket
bérelnek fel, és elhitetik velük, hogy ők, mármint a sajátságos
munkaadók, a szövetségeseknek kémkednek! Vagy éppen... ők az
amerikai érdekeket képviselik, és olyan anyagokra van szükségük,
amiket nyomorult idegen kémek elloptak az amerikaiaktól! A játszmák
tehát bonyolultak, de nagy vonalakban azért még követhetők.
Hiszen sokszor egy-egy leányvállalat vagy távoli gyár dolgozói
nincsenek tisztában azzal, hány százalékban amerikai vagy más
tulajdonú a munkahelyük. Ha pedig a kusza érdekekről van szó,
végképpen nem láthatnak be a kulisszák mögé. Különösen a
franciaországi idegen vállalatoknál vettek rá sok francia
dolgozót a kémkedésre azzal, hogy az idegen munkaadók ellen
hangolták őket.
Egyelőre
a szabadalmakat is lopják, nem számít, hogy az érvényes
nemzetközi egyezségek értelmében azokat csak megfelelő díj
lefizetése ellenében lehetne aztán gyártani, birtokolni.
Ismeretes, hogy mit műveltek a svájci óraiparral a távol-keleti
„kis tigrisek" tökéletesen illegális vállalkozásai. De
ugyanott ugyanez érvényes a kozmetikumokra, a gyógyszerekre, a
ruházati iparra és számos más ágazatra.
A
hidegháború végével a legszorgalmasabb kémek az amerikai és
nyugat-európai piacokon a már említetteken kívül az oroszok
(továbbra is), a dél-koreaiak, a japánok, a németek, sőt...
kanadaiak is! De nem tétlenkednek az izraeli, dél-afrikai és más,
főleg katonai programok és találmányok iránt érdeklődő
kémszervezetek sem. Lopnak optikai berendezéseket, elektronikát,
fegyvereket, új harci eszközök tervrajzait, apró és nem apró
technikai csodák ötleteit vagy magukat az elkészült
prototípusokat, és a sort vég nélkül lehetne folytatni.
Az
is előfordult már, hogy amikor egy idegen kémszolgálat embere
lebukott (Izrael), pár millió dollárral megváltották az
érdekeltek hallgatását. Ezt az összeget enigmatikusan
„kártalanításnak" nevezték...
Az
amerikaiak is kémkedtek szövetséges társaik ellen. Nem látunk
olyan okot, ami arra engedne következtetni, hogy ez a helyzet
megváltozott. Tehát, ha azt halljuk Washingtonból igen emelkedett,
sőt, felháborodott tónusban, hogy milyen „csúnyák" ezek a
méltatlan, settenkedő szövetségesek gondoljunk arra is: egyik
kémszervezet sem hagyja ki a kínálkozó alkalmakat, ha parancsa
van bizonyos dolgok megszerzésére. Sőt, néha parancs nélkül is
megteszi.
A
japán nagy cégek, mint a Hitachi vagy a Mitsubishi rendelkeznek
réges-régen létrehozott saját kémszervezettel. Ne képzeljünk
persze sokezer fős, hatalmas költségvetéssel dolgozó valóságos
birodalmat a birodalomban. De mivel történtek már lebukások- hát
sejthető, hogy kicsi, de hatékony vállalkozások tevékenykednek
itt szép csendesen, mondhatni, árnyékban. Az említett cégek
elsősorban a híradástechnikában élenjárók, az elektronika
nagyjai körül szaglásznak. Az amerikai Motorola cég majdhogynem
nyíltan alapította meg saját „felderítő hivatalát"
-talán azért is, hogy elijessze azokat, akik nála próbálnának
kémkedni. De vajon csak azért?
Aztán
akadnak olyanok is, akik egyenesen követelik: nyissanak a CIA-nél
ugyanolyan gazdasági kémkedéssel foglalkozó osztályokat,
amilyenek vannak sokfelé. A KGB-nél közönségesen csak
X-osztálynak nevezett részleg hajtotta a legnagyobb hasznot a
valamikori Szovjetuniónak, és az hajtja most a hasznot
Oroszországnak is.
Gazdasági
kémkedésről, ipari titkok lopásáról volt ismert a cseh, a
román, a lengyel titkosszolgálat, nem is beszélve a japán,
dél-koreai, izraeli és a több évtizedes gazdasági blokád által
erre szinte rákényszerített dél-afrikai titkosszolgálatokról.
Információpiac
A
kémiparban a legkisebb információ is hatalmas értéket
képviselhet, ha azt rendeltetésének megfelelően használják fel.
Kis összegek befektetésével is milliós haszonhoz lehet jutni. Egy
jónevű elektronikai cégnél elég, ha lefizetünk egy éjszakai
takarítót, próbáljon meg értékes leírásokat szerezni nekünk.
Ha azokat éjszakára elzárják, az sem gond. Továbbá megoldható,
hogy egy takarító elhelyez egy parányi rádióadót egy
faxkészülékben, és akár hónapokon keresztül zavartalanul
értesülhetünk róla, miket, hová, kinek küldenek a készüléken
keresztül. A miniatűr rádiólehallgató az igazgató tanácskozó
szobájában pedig egyenesen felbecsülhetetlen szolgálatokat tehet.
A
Nyugat-Európában 1993 végén megkérdezett cégek csaknem negyven
százaléka erősítette meg a sejtett adatot: volt már dolguk
ellenük irányuló ipari kémkedéssel, vannak e téren
tapasztalataik. A legtöbb cég sajnos csak akkor fordul elhárító
szakemberekhez (és ez az USA-ra is érvényes), amikor a baj már
megtörtént. Az amerikaiakat megmenti közismert naivságuk -
kezdetben el sem tudják képzelni, hogy őket is érheti „baleset"
-, de a nyugat-európaiak már igazán lehetnének óvatosabbak -
vélik a szakértők.
Ha
a célpontnak kiválasztott vállalat megengedi, hogy olykor
turistacsoportok keressék fel (amit a vállalat imagenak érdekében
a hozzáértők is gyakran javasolnak), előfordul, hogy a kíváncsi
turisták fényképezőgépeinek lencséje nem mindig arra irányul,
amit az idegenvezető mutat nekik...
Egyes
repülőterek sem mentesek az ipari kémektől. Nemcsak hotelekben
fordul elő, hogy a tulajdonos távollétében felnyitják a
bőröndjét, és lefényképezik fontos dokumentumait, üzleti
levelezését. Megesik ez olykor egyes repülőtereken, az ottani
biztonsági szolgálat embereinek tudtával, vagy olykor éppen aktív
részvételével. Különösen nehezen kezelhető, és így gyanús
ilyen szempontból az athéni, a nicosiai, a kairói és több
afrikai, ázsiai repülőtér.
A
jelenség ellen azért is nehéz harcolni, mert a megrabolt európai,
amerikai, japán, stb. cégek nem sietnek feljelentést tenni!
Egyáltalán nem olyan magától értetődő dolog, hogy ha ilyesmit
felfedeznek, azt azonnal nyilvánosságra is hozzák. Még akkor sem,
ha számukra egyértelmű, melyik rivális cég lopta el titkukat,
vagy tett arra kísérletet.
Ennek
okát abban is lehet keresni, hogy rontja a cég üzletpozícióját,
ha kiderül, hogy „csak úgy el lehet lopni tőle bármit".
Másodszor, ha kiderül, hogy valóban ellopták egyik-másik féltett
titkát, az csökkenti részvényeinek értékét a tőzsdén. Ez
mindenképpen káros, tehát igyekeznek visszatartani, kicsinyíteni,
meg nem történtté tenni -miközben a berkeken belül végre
cselekszenek. Az addig elmulasztott vagy rosszul működő biztonsági
intézkedéseket újakkal helyettesítik, megszigorítják, fokozzák
az éberséget.
Módszerek
a pokolból
A
„pokol" szó talán túlzás - egy kanadai üzletember
jellemezte így a helyzetet, amikor ellopták tőle élete főművét,
egy igen ügyes számítógépes szoftvert -, mégis fedi a
valóságot.
A
módszerekben a teljesen ártatlantól (van ilyen?) a
legagyafúrtabbakig mindenféle megtalálható. Az első csoportba az
tartozik, amikor a repülőgépen a „szunyókáló" ügynök
az előre kiszemelt ember mellett ülve, annak válla fölött
beleles a papírjaiba. Ez is adhat anyagot, de persze a módszer
esetlegessége sok kívánnivalót hagy. Ennek abszolút ellentéte
viszont az, amit egy nagy nyugat-európai kémszervezet tett. A
nemzeti légitársaság egyes gépeit különleges módon
„preparálták", minden ülés fejtámlájába lehallgató
berendezéseket ültettek be. Az Amerikába vagy Japánba induló,
onnan érkező gépeken ült egy vagy két ügynök, akik az utasok
szemrevételezése után - mikor azok helyet foglaltak -, már
tudták, melyik székeket kell bekapcsolni a fülhallgatókhoz és a
magnószalagokhoz. Az egymással beszélgető, egy céget képviselő,
Európába üzleti tárgyalásra igyekvő emberek egymás közötti
utolsó stratégiai megbeszéléseit felvették, és azon ország
érintett cégeinek rendelkezésére bocsátották a vendég
érkezésével egyidőben...
Nem
kell külön hangsúlyozni, mennyi értékes információt tudott meg
ebből az érintett cég vezetősége, és később eszerint
alakíthatta tárgyalási stratégiáját.
A
külföldi követségek szinte mindenhol segítik az ipari kémeket,
ha azok az ország életbevágóan fontos állami vagy magáncégeinek
megrendelésére dolgoznak. Természetesen fokozott ez a segítség
akkor, ha hadiipari (eufémikusan: védelmi!) találmányok,
technológiák megszerzése a cél.
Köztudott,
hogy a brit titkosrendőrség gyakran lehallgatja a külföldi
üzletemberek beszélgetéseit. Bizonyos, nagyon ködös „védelmi
érdekekre" hivatkozva nemegyszer a régebben ott tevékenykedő
külföldi cégek telefonvonalaira állandó jelleggel kapcsolódott
rá a lehallgatás. De nem jobb a helyzet Európán kívül sem.
Buenos Airesben az argentin titkosszolgálat úgymond „már
elbocsátott, nem állománybeli ügynökei" körülbelül 640
cég lehallgatását szervezték meg, és az így nyert információkat
megvételre ajánlják azon argentin cégeknek, amelyeket a dolog
érdekel és a „szolgáltatás díját" is képesek megfizetni
a fura szolgáltatóknak...
Az
egyiptomi szállodákban szinte mindennapos eset, hogy behatolnak a
szállodai szobákba, amint az ügynökök látják, hogy a vendég
táskája nélkül hagyja el azt. Elég, ha csak az étterembe, vagy
a bárba, esetleg az úszómedencéig megy. Mire visszajön, már
biztosan lefotózták iratait, üzleti papírjait. De mint
említettük, ez sokfelé előfordul, nemcsak Egyiptomban.
Hongkongban
szinte megszokottnak nevezhető, hogy a vállalatok
telefonközpontjában, vagy az épület egy másik pontján, a
kivezető telefonvezetékeken „csapolják meg" a kábeleket. A
rádiótelefonokat pedig lehallgatják. Erre különösen sok esélyük
van a volt kelet-európai „szocialista" országoknak, ahol
máig érintetlenül működnek az egykori nagy rádiólehallgató
berendezések, és ahol régebben magánszemély nem működtethetett
ilyen adót. Vagy ha mégis, akkor azt szigorúan ellenőrizték. Ma
néhány jobb minőségű nyugati berendezést kell csak szerezniük,
és tovább figyelhetik az étert.
A
lehallgatások terén a magasiskola már nem az egyszerű mechanikus
hozzákapcsolódás, hanem az elektronikus behatolás a telefonok
számítógépes kódjaiba. Egy ilyen gép kódját megfejtve, a kém
az épületen kívülről, mondhatni távolról is belehallgathat
beszélgetésekbe, a-mikor csak akar - elég ehhez saját készülékén
beütni a megfelelő kódot.
Az,
hogy nagy pénzért vagy zsarolás eredményeképpen bejuttatják
saját emberüket a konkurrens vállalathoz, esetleg annak
vezetőségébe is, megszokott dolog. Kis túlzással mondhatni, hogy
szinte mindennapos esemény. Aki titokban kábítószeres, és
ugyanakkor hozzáfér cége valamilyen titkához, előbb-utóbb
feltűnik az élénken figyelő, szimatoló ellenséges ügynököknek.
A két gyenge pont tehát - mint láttuk - a technika és az ember.
Ha nem „itt", hát „ott" sikerülhet a behatolás a
titokba.
Már
az is szóba került, hogy az ötven legnagyobb amerikai vállalat -
amelyek a legnagyobb hasznot is hajtják a nagy országnak - vezetői
külföldi útjaikon kölcsönkapjanak olyan lehallgathatatlan
telefonokat, amilyeneket az amerikai diplomaták is használnak. Ezt
elektronikus kóddal történő adászavarásra alapulnak.
Rendeljen
titkot katalógusból!
Minden
titkosszolgálatnál, amelyik külföldi gazdasági kémkedéssel is
foglalkozik, létezik ilyen katalógus. Nevezzék bárhogyan, azt
tartalmazza, milyen titkokat szeretne megtudni a kémszervezet
megbízója, vagyis legtöbbször az állam. Ahol az állam és
(hadi)ipar szinte teljesen összefonódott már (Izrael,
Franciaország, Dél-Afrika, nem is szólva a diktatúrákról), ott
az állam számára ezeket a listákat a hozzáértő, e cégeknél
dolgozó szakértők állítják össze.
A
KGB ilyen „kívánságlistáján" a nyolcvanas évek végén
278 tételt, címet vagy „fejezetet" találtunk. A listák
persze szigorúan titkosak, és különösen a beférkőzött
ellenséges ügynököktől védik őket. Hiszen ha mondjuk egy brit
kém megtudná, mi érdekli a kémeket Moszkvában, London körülbelül
sejtené, melyik brit üzemet, kutatóintézetet kell megvédenie,
esetleg a már beférkőzött kémeket megkeresnie, kihalásznia
onnan. A KGB és a GRU közös katalógust állított fel, amelyben a
legtöbb kérdés az űrkutatásra, a repülési technikára és
természetesen az elektrotechnikára vonatkozott. Látatlanban is
lefogadhatjuk, hogy az elektronika minden ilyen nemzeti katalógusban
előkelő helyen található.
A
Concorde repülőgép fejlesztése a hetvenes évekre esett. Nagyon
sok nyugati kém nyüzsgött az ezzel foglalkozó intézetek körül.
A szovjetek igazi nagyágyúkat -a párizsi orosz követség
„diplomatáit" - küldték harcba az információkért. Később
derült ki, hogy különféle kémszervezetek számos diplomatát
megkörnyékeztek ez ügyben.
A
módszerek között á diktatúrákban használatos volt a következő
is: a fontos kereskedelmi vagy üzleti titkokat tudó, magasabb
beosztású külföldi vállalatvezetőket folyton figyelték. Nőket
küldtek „ellenük", akik barátságukba férkőztek, italukba
tett altatószerrel, kábítószerrel vagy testi szerelemmel hozták
őket olyan állapotba, hogy nem tudták, mi történik velük.
Ilyenkor videóra vették őket. mondjuk egy vagy két meztelen nő
társaságában, és elengedték haza. Az illető talán nem is
tudott a dologról -mígnem egy szép napon felkereste őt egy idegen
„diplomata" vagy „kereskedő", és hozott egy példányt
a filmből. Közölte: ha nem adja ki nekik a szükséges
információkat, a videófilm egy példányát megkapja a felesége.
Ha akkor sem reagál pozitívan a kérésükre, a következő
példányt a főnöke, aztán a helyi tévé kapja... Mit tehetett az
ilymódon összetört, megalázott ember? Kevesekben van meg ilyenkor
a bátorság vállalni a múltbeli eseményeket, feltárni az
igazságot, a zsaroló kémet pedig rendőrkézre juttatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése