A SAJTÓ ÉS A CENZÚRA A HÍRSZERZÉS SZOLGÁLATÁBAN.

A SAJTÓ ÉS A CENZÚRA 

A HÍRSZERZÉS SZOLGÁLATÁBAN.

Előző fejezetünkben részletesen beszámoltunk a háborús propaganda módszereiről és eszközeiről s meggyőződhettünk róla, hogy legfontosabb s lényegileg egyetlen segítőtársa a nyomtatott betű, a sajtó. Aki figyelemmel kísérte fejtegetéseinket, az előtt világos, hogy a sajtó és a propaganda fogalma szorosan összetartozik; röviden így foglalhatnók szabályba ezt a megállapí­tásunkat: Sajtó nélkül nincs propaganda!

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a sajtónak egyetlen munkája és feladata a propaganda. Különösen a napisajtóra áll ez. A propaganda leg­hatalmasabb eszközei a röplapok, röpiratok, füzetek, könyvek, képek és fényképek, filmek, rádió, míg a napisajtó csak kisebb mértékben állhat a propaganda rendelkezésére. Természetesen a napisajtónak is fontos szerepe van a propagandában, hiszen például a semleges napilapokban elhelyezett irányzatos közlemények tagadhatatlanul erősen befolyásolták a világ köz­véleményét a háború alatt, azonban egyrészt nem lehetett mindennap, terv­szerűen és következetesen felhasználni a semleges sajtót erre a szolgálatra, hiszen hamarosan elvesztette volna hitelét, másrészt pedig ennek a napisajtónak közleményei éppen oda jutottak el legkevésbé, ahová a propaganda behatolni akart: a lövészárokba és a mögöttes országrészbe. Nyilvánvaló tehát, hogy a napisajtónak – még pedig békében éppúgy, mint háborúban – a propa­gandán kívül igen fontos egyéb feladatai is vannak; háborúban különösen jelentékeny és értékes szolgálatokat végezhet azzal, ha cikkeiben igyekszik a nemzet egységét hangsúlyozni, a hazafias érzést, a győzelemre irányuló akaratot és a harckészséget fenntartani s háttérbe szorítani minden egyéni, üzleti és pártérdeket, minden vitát és személyeskedést, minden belpolitikai versengést, hiszen minden egyébnek jelentősége eltörpül a harcok sikere mellett.

Ha mindenáron skatulyázni akarnánk, azt mondhatnók, hogy ez is pro­paganda: belső propaganda. Még pedig néha pozitív: mikor erősen hang­súlyoz bizonyos eseményeket, amelyek talán nem is nagyjelentőségűek, máskor negatív: mikor elhallgat vagy kisebbít kudarcokat és riasztó, romboló hatású híreket. Azonban a napilap nem csupán ennyiből áll: a vezércikktől a híreken át egészen az apróhirdetésekig annyi mindent tartalmaz, minden sor a. oly eleven összefüggésben van a nap életével, annyira sokoldalú és változatos, hogy nem is bírná el az egyhangú propagandát. A közönség is azonnal észre­veszi, ha gyereknek vagy műveletlennek nézik és észrevétlenül akarnak beadagolni neki valamit. Ez egyszer-kétszer sikerülhet, de egy napilapot rendszeres propaganda egy hét alatt menthetetlenül megölne.

Éppen ezek az okok indítottak arra, hogy könyvünkben külön fejezetet is szenteljünk a napisajtónak és megvizsgáljuk világháborús szerepét, főképpen a központi hatalmak országaiban, elsősorban Németországban. Rendkívül. tanulságos lesz megfigyelnünk, hogy Németország, amely a háborút különben mintaszerűen szervezte meg, a háborús sajtó szervezése és irányítása terén a legsiralmasabb kapkodást és tanácstalanságot tanúsította. Érezte, hogy a napisajtó rendkívül fontos, esetleg veszedelmes hadieszköz, tudta azt is, hogy rendkívül érzékeny műszer: s ezért valóságos tojástáncot járt körü­lötte a német hadvezetőség és a polgári kormányzat is; nem tudtak, nem mertek és nem akartak hozzányúlni, holott a hadiérdek azt kívánta volna, hogy kíméletlenül elnémítsanak minden hangot, amely a nemzet hősi küzdelmét bénítja vagy aláaknázza.

De külön kell tárgyalnunk a napisajtót és háborús viszontagságait azért is, mert a napilap, – gyakran szándékosan, gyakran önkéntelenül, – a modern kémkedésnek is egyik legfontosabb eszköze. A modern hírszerző vagy kém sok mindent kiolvashat olyan hírből, ami a laikusban még csak gyanút sem kelt. Emlékezzünk például arra az apróhirdetésre, amely a háború alatt. az egyik svájci lapban megjelent “35 éves svájci, tökéletes könyvelő és levelező, évekig vezető állásban Bécsben, állást keres”. Kémelhárítószolgálatunk a szerencsés véletlen folytán jött csak rá, hogy ebben a hirdetésben a “35 éves” a 35. gyaloghadosztályt, Svájc az olaszországi irányt, Bécs pedig a megfigyelés helyét jelentette. A hirdetés valódi értelme tehát ez volt: “A 35. gyaloghadosztály elindult Bécsből Olaszország felé”. Az ilyen teljesen ártalmatlannak látszó szövegben rendkívül fontos és gyakran káros közlések rejtőzhettek, amelyeknek értelmét csak a beavatott tudhatta. Tudjuk például, hogy a Svájcban tartózkodó csehek az időjárás-jelentéseket és a házassági hirdetéseket használták fel titkos üzenetek közlésére. Sajnos, nálunk meglehetősen későn gondoltak a napilapok hirdetéseinek ellenőr­zésére vagy megszüntetésére. Csak 1918. szeptemberében kezdtek komolyan foglalkozni azzal a gondolattal, hogy megszüntetik a napilapok hirdető­rovatát. Hosszas huzavona után végre a lapkiadók is hozzájárultak, hogy a külföldre irányított lappéldányokban szeptember 20-tól kezdve ne legyen hirdetés. Ekkor azonban Wekerle Sándor miniszterelnök nehézségeket támasz­tott, s mire ezt az ellenállást is le lehetett szerelni, már mindennek vége volt.

De a napilapok minden sora tartalmazhat olyasmit, ami ártalmasabb lehet a legveszedelmesebb kémjelentésnél is. Önkéntelenül elkövethet a lap . bizonyos indiszkréciót: elárulhatja például egy ezred tartózkodási helyét pusztán azzal, hogy megírja pl. hogy ma a városban térzene volt (amint ez meg is történt); megemlítheti például, hogy valamelyik nevezetes hadvezér vagy államférfi átutazott, amiből messzevágó következtetéseket lehet levonni; közölhet a lap irányzatos híreket, rosszakaratú kritikákat bizonyos polgári vagy katonai intézkedésekről: de közölhet akár jóakaratú kriti­kákat is, mindegy, az ellenség kémszolgálata az egyikben éppúgy talál értékes adatokat, mint a másikban. Talán az önkéntelen elszólások és a jóindulatú cikkek még ártalmasabbak, mint a rosszindulatú és ellenséges hangú bírálatok. Még az annyira alapos és előrelátó németek is nagyon későn eszméltek rá, hogy mennyi rémhír és nem is rosszakaratú, mégis ártalmas közlemény kerül a napisajtó útján az ellenség kezébe. Nálunk még rosszabb volt a helyzet, mert sem Ausztriában, sem Magyaror­szágon nem akartak a hatóságok gyökeresebb, tehát hatásosabb esz­közökhöz nyúlni. Úgyszólván mindvégig nem gátolták meg a sajtószabad­ság örve alatt termelt méreg továbbítását. Azonban nem csupán a tervszerű felforgatás szolgálatában álló hírlapok és egyéb mérgező nyomdatermékek, hanem még szigorúan tudományos jellegű cikkek is sokat ártottak. Így például a német orvosi szaklapok meglehetősen gyakran írtak az antant kiéheztető eljárásának hatásáról, ellenségeink akaratlan tájékoztatására. A természettudományi folyóiratok sokat írtak a szénsavgyártásnak Német­országban alkalmazott új módszeréről, újfajta mérges gázok gyártásáról stb. Még a szépirodalom is szerephez jutott a kémkedésben az egyik bécsi napilap révén. Bizonyos Kurt H. nevű írónak számos novellája jelent meg a lapban; fel­tűnt a katonai cenzúrának, hogy a novellákban soka furcsa és kétértelmű mon­dat; hosszas nyomozás után kiderült, hogy az író az antant kéme és üzeneteit novellákban közli megbízóival. Az adatokat a hivatásos kémek szerezték, az írónak csak az volt a feladata, hogy ügyesen novellisztikus alakba öntse az értesüléseket. Már ezek az adatok is eléggé világosan mutatják, hogy a sajtó igen veszedelmes eszköze lehet a kémkedésnek s már ezért is teljesen jogosult, hogy a propagandától elkülönítetten is foglalkozzunk vele.

Napisajtó tekintetében az antant igen kedvező helyzetben volt, a köz­ponti hatalmak helyzete viszont meglehetősen mostohának mondható. A semlegesek nagyobb része az antanttal rokonszenvezett, s így az antantnak nem kellett tartania a semleges sajtó nagyobb mértékű veszedelmétől. A sem­leges sajtó javarésze Anglia terrorja alatt állt, míg a körülzárt Németország alig-alig tudott barátokra szert tenni. A monarchiának Svájcon, Német­országnak csak Hollandián és az északi államokon keresztül volt ajtaja a világ felé s így, mielőtt az érdemleges német sajtóhadjárat megindulhatott volna, máris hatalmas technikai akadály tornyosult elé: sajtótermékeit, főleg napilapjait szinte lehetetlen volt mindenhová eljuttatnia, holott az antant napisajtója a világ legtávolabbi zugába is könnyűszerrel eljutott. Természe­tesen ennél is nagyobb és valóban végzetes baj volt az, hogy a központi hatalmak sajtója sem a vezetés, sem a lendület, sem az ötletesség, sem a nép­szerűség, sem a hatás tekintetében nem mérkőzhetett soha az antant sajtójával.

Előző fejezetünk, – igaz, hogy a propaganda kapcsán, – eléggé meg­világítja az antant sajtóviszonyait s éppen ezért ebben a fejezetünkben a központi hatalmak sajtóviszonyairól igyekszünk képet adni. Erre legalkal­masabb a német sajtóviszonyok vizsgálata. Magyarország, Bulgária és Török­ország sajtója nem igen vehető számba, – aminthogy a háború alatt sem volt, nem is lehetett jelentékeny tényező – a nyelvi elszigeteltség miatt. Az antant illetékes helyein az egész háború alatt szakértők olvasták és dol­gozták fel ezeknek az elszigetelt nyelvű országoknak sajtóját, de azért ezt a sajtót sohasem tartották veszedelmesnek, legfeljebb apró híreket szereztek belőle, adatokat az ellenséges parancsnokságokra vonatkozólag, híreket tartalékévfolyamok behívásáról, bizonyos felszerelési tárgyakról, katonai egyének tanácskozásairól s más ilyesmiről. Nagy stratégiai elhatározásokra vonatkozólag sem ellenfeleink, sem mi nem húztunk érdemleges hasznot a sajtóból. A monarchia magyar lapjai közül a külföld számára az egyetlen Mester Lloyd volt fontos. Ez a rendkívül gondosan szerkesztett lap az egész háború alatt hazafiasan viselkedett, készségesen alávetette magát a hadviselés érdekeinek s így nem ártott a központi hatalmak .ügyének, sőt határozottan jó szolgálatokat tett. Az osztrák sajtóról ez nem mondható el ilyen fenntartás nélkül; Ausztriában erősebb volt a párttagozódás, fejlettebb a szociálde­mokrácia, nagyobbak a politikai ellentétek, úgyhogy az osztrák sajtó­viszonyok bízvást egy kalap alá foghatók a német sajtóviszonyokkal. Álta­lánosságban meg kell jegyeznünk, hogy minden hadviselő fél országában cenzúra alá vetették a sajtót s különösen a napilapokat. Az antant azonban azt a felfogást vallotta, hogy nem lehet olyan sűrű a cenzúra szűrője, hogy egy-két fontos dolog imitt-amott át ne szivárogjon rajta. Ezért a nagyobb német napilapokat rendszeresen tanulmányozták Londonban és Párizsban, főképpen politikai és gazdasági szempontból, a vidéki német sajtót pedig Hollandiában és Svájcban vizsgáltatták át, sőt a Németországban tartózkodó antant-kémek maguk vizsgálták végig, mert számos érdekes és hasznos katonai jellegű hírt tudtak kihalászni belőlük. A semleges államokba irányí­tott nagy német lapok apróhirdetései majdnem a háború legvégéig zavar­talanul közvetítették az ellenséges külföldre a Németországban működő antant-kémek üzeneteit, viszont a semleges újságok apróhirdetéseiben kapták meg a kémek a további utasításokat.

Hogy milyen szörnyű és végzetes fejetlenség uralkodott a német sajtó­viszonyok terén, azt megdöbbentő hűséggel rajzolja meg W. Nicolai ezredes, a háborúban a nagyvezérkar híres III. B. osztályának főnöke: “Nachrichten­dienst, Presse und Volksstimmung im Weltkrieg” és “Geheime Mächte” című forrásértékű munkáiban. Ezeknek alapján rajzoljuk meg a német hadvezető­ség hősies, de mindvégig eredménytelen erőfeszítéseit a sajtóviszonyok ren­dezésére.

A német sajtó. Az első kérdés itt az: hogyan foglalt állást a német sajtó a háborúhoz, hogyan fogta fel háborús feladatait. Sokan hangoztatták, hogy a német sajtó a háborúban tehetetlennek bizonyult; és valóban, ehhez a nézet­hez kell csatlakoznunk, hogyha a sajtó háborús működésének eredményeit nézzük: t. i. kétségbevonhatatlan, hogy a különben kitűnő német sajtó éppen akkor mondott csődöt, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá; a döntő pillanatokban, a német hadsereg végzetesen nehéz óráiban nemcsak hogy elmaradt a napisajtó hathatós támogatása, hanem ennek a sajtónak anyagi és pártérdekektől sugallt zűrzavaros hangoskodása, nemzetközi ízű népbol­dogítása, bomlasztó kritikája szinte hátbatámadta a német hadvezetőséget. Viszont meg kell állapítanunk azt is, hogy ha a sajtó működése eredménytelen maradt is, a sajtó munkásainak és orgánumainak nagyobb része becsületesen igyekezett támogatni a háború győzelmes befejezésére irányuló erőfeszíté­seket és csak egyesek voltak, akik azon mesterkedtek, hogy aláássák a német nép egységét és harckészségét. Ezeket a gyászos kivételeket alább meg fogjuk nevezni. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a hadvezetőség a háború alatt is, a háború után is hálásan ismerte el a német sajtó nagy többségének kiváló és hazafias szolgálatait. Ezt a legfelsőbb hadvezetőség a háború egy-egy szakaszának lezárulásakor sohasem mulasztotta el tudomására juttatni a sajtónak. Ludendorff tábornok is kifejezésre juttatta a legfelsőbb hadvezető­ségnek ezt a meggyőződését az 1917. júliusában tartott sajtóértekezleten; ez a meggyőződése a háború végéig sem változott. A sajtó legnagyobb része bizalommal viszonozta a vezérkar bizalmát és maga is elismeréssel adózott a katonai sajtószolgálat kiváló munkájának.

A sajtó lényegére és feladataira vonatkozólag igen különbözők a fel­fogások, még a legilletékesebb körökben: a sajtó köreiben is. A háború alatt más véleménye volt e felől a hadvezetőségnek, más a polgári kormány­zatnak. Katonai szakértők véleménye szerint a legveszedelmesebb jelszó “a közvélemény szabadsága” volt. Minden magyarázatnál világosabban beszél az a tény, hogy akkor, amikor az élet minden területén kényszerrendszabá­lyokat léptettek életbe s ezeket a közönség nyugodtan tudomásul vette, egészen természetesnek találták, hogy a sajtó szabadságához nem lehet hozzányúlni, vagyis egyszerűen összetévesztették a sajtószabadságot a köz­vélemény szabadságával; holott egyáltalán nem bizonyos, hogy a sajtó csak kifejezi-e a néphangulatot, a közvéleményt, vagy éppen ő maga for­málja? A bomlasztó sajtó mindig erélyesen hivatkozott arra, hogy ő a köz­hangulat szócsöve s ezen a jogcímen egészen leplezetlenül azon dolgozott, hogy megingassa a népben a bizalmat és elszántságot, – viszont a sajtó másik része, – amely felismerte és hangoztatta a vereség kiszámíthatatlanul gyászos következményeit, a legfelsőbb hadvezetőség sajtószolgálatával együtt azon az állásponton volt, hogy a sajtónak hivatása és kötelessége befolyásolni a néphangulatot olyan irányban, hogy minden tekintetben alkal­mazkodjék a hadvezetés céljaihoz, módszereihez és lendületéhez. A világ­háború volt az első háború olyan korban, amikor a sajtó már nagyhatalomnak számított. Természetes, hogy a birodalmi kormánynak, minden egyéb hatalom­mal együtt, ezt is a maga kezébe kellett volna vennie. A legfelsőbb hadvezető­ség szüntelenül azon fáradozott, hogy a polgári kormányzatot rávegye ennek a hatalomnak az átvételére: sajnos, mindvégig sikertelenül.

Fia tekintetbe vesszük a német napilapok óriási számát – mintegy 3000 napilap jelent meg a háború elején – első pillanatban arra kell gondolnunk, hogy ez a roppant sajtóhatalom erős és szívós ellenfele lesz majd az antant ­és az ellenséges érzületű semleges sajtónak. Németország háborús kormánya bizonyosra vehette, hogy a napilapok óriási többsége zárt sorokban mögötte áll. Az említett 3000 napilap, irány és politikai hitvallás tekintetében nagyjá­ból a következőképpen oszlott meg (lásd táblázat).

Ebből a kimutatásból nyilvánvaló, hogy óriási többségben voltak azok a lapok, amelyek nemzeti alapon álltak és hajlandók voltak félretenni a kicsinyes pártpolitikai civódásokat és egységesen állást foglalni a háború érdekei és céljai mellett. Szóval kétségtelen, hogy a kormánynak kitűnő és hatalmas eszköz állt rendelkezésére, hogy a népet meggyőzze a háború erélyes folytatásának szükségességéről, a lapok többségét egységbe forrassza s a nemzeti célok érdekében olyan sajtótáborút teremtsen, amelynek minden tagja ismeri kötelességét, óvakodik a veszedelmes közlékenységtől s a kémek aka­ratlan felvilágosításától és kerül minden romboló kritikát, ami csak az ellenség . malmára hajtja a vizet. A kormánynak ezek szerint módjában lett volna úgy megszervezni a sajtógárdát, hogy soha ne juthasson benne érvényre, sőt többségre a pacifista és defetista irányzat. Ezt a szervezést a kormány mindvégig elmulasztotta, pedig a legfelsőbb hadvezetőség kezdettől fogva látta, – s erre a polgári kormányt figyelmeztette is, – hogy a német sajtó várja ezt a kormányirányítást.

Így aztán a nemzeti érzésű többség, magára hagyatva, természetesen nem tudott megfelelni annak a világtörténelmi feladatnak, amelyet csak a kormány hathatós támogatásával végezhetett volna el. Hiányzott a vezér, az államférfi, aki kemény kézzel vezethette volna ezt a nemzeti hadjáratot, szóval hiányzott a szellemi vezetés és támogatás, de éppúgy hiányzottak az anyagi eszközök is: a háború gazdasági következményei legsúlyosabban éppen azokra a lapokra nehezedtek, amelyek hazafias önzetlenséggel minden feltétel nélkül hajlandók voltak támogatni az erélyes és elszánt hadvezetést. Mondanunk sem kell, hogy ezek a lapok nem tartoztak a nagy kapitalista lapvállalkozások érdekkörébe: nagyobbrészt vidéki lapok voltak. Alig kezdődtek meg a papiros beszerzés nehézségei, ezek közül azonnal megszűnt mintegy 600 s a megmaradtak terjedelme is összezsugorodott. A nagy újság­vállalatok természetesen nem tartoztak a nemzeti táborba: ezeknek bőven volt papirosuk, pénzük, emberük, míg a vidéki, nemzeti irányú sajtó munka­társai hadbavonultak, pénze elfogyott, mert előfizetői megcsappantak, papiros pedig alig jutott neki. A hadvezetőség sajtószolgálata igyekezett tőle telhetőleg támogatni ezeket a nemzeti irányú lapokat, cikkekkel, munkatár­sakkal, papirossal, de erőfeszítése majdnem teljesen meddő maradt, mivel a politikai vagyis polgári sajtószolgálat egyáltalán nem törődött a nemzeti érzésű sajtóval, még a hadvezetés lendülete és az egységes nemzeti hangulat érdekében sem, mert abban a liberális illúzióban tetszelgett magának, hogy minden sajtóirányzatot egyformán kell támogatnia. Ez a bűnös nemtörődöm­ség persze csak a bomlasztó sajtónak vált javára.

Régi követelése volt a legfelsőbb hadvezetőségnek, hogy a sajtó politikai vezetése ne legyen a külügyminisztérium kezében, hanem tartozzék a biro­dalmi kancellár hatáskörébe, hiszen ő felelős a birodalom egész politikájáért. A külügyminisztérium, valami rosszul értelmezett nemzetközi szellem sugal­latára, mindig idegennek érezte magától a nemzeti sajtót, s még a háborúban sem tett érte semmit. Ennek meg is volt a hatása: belpolitikailag döntő tényező volt a német sajtó nagyobb része s így, vezetés híján, zavartalanul végezhette később romboló munkáját, külpolitikailag azonban mindvégig súlytalan maradt s így a külügyminisztériumnak semmi haszna sem volt belőle. Így aztán érthetővé válik az a különben szinte érthetetlen tény, hogy a polgári kormányzat egyáltalán nem törődött a német sajtóval. Szemére vetet­ték a legfelső hadvezetésnek, hogy a nemzeti irányú lapokat a nagypolitika céljai ellen sorakoztatta fel és szervezte. Ez nem így van: a sajtó nagy részének és a hadvezetőségnek ellentétét maga a politikai kormányzat idézte fel és tartotta fenn. Az eredmény az volt, hogy a legfelsőbb hadvezetőség, amelynek egyszerre kellett harcolnia az ellenség ellen és a belső bomlasztó erők ellen, egyre élesebb ellentétbe került a sajtónak azzal a részével, amelyre a politikai kormányzat támaszkodott. Így a nemzetietlen sajtó egész gyűlölete a hadi­sajtó-szolgálatra zúdult.

Ennek a hadisajtó-szolgálatnak állandó panasza volt, hogy a politikai kormányzat bizalmatlan irányában és sohasem tájékoztatja a felől, milyen módszerek szerint működik együtt a sajtóval. Ez természetesen érezhetően zavarta a hadvezetőség és a polgári kormányzat viszonyát és éppenséggel nem volt alkalmas arra, hogy előidézze a kívánatos együttműködést a közös feladatok érdekében. S e mellett a polgári kormányzatnak még csak nem is volt sajtója: mert a kormány hivatalos lapja, a Norddeutsche Allgemeine Zeitung nem tudta a vezető és irányító orgánum szerepét betölteni; ennek pedig a kormány bujkálása volt az oka: a kormány sohasem mert vagy sohasem akart nyíltan kiállni s így tájékozatlanságban hagyta a sajtót és a hadvezetőséget is. Pedig bizonyos, hogy a politikai események nagyon is befolyásolták a hadvezetőség munkáját s a kormány módszere annál érthetet­lenebb volt, mert a hadvezetőség egész működése nyitott könyvként feküdt előtte s a hadvezetőség a kormány minden felszólalását vagy kívánságát vagy azonnal teljesítette, vagy megfelelő megokolással elhárította. Viszonos­ság azonban nem volt. Pedig a bizalmas együttműködés egyre szükségesebbé vált, hiszen a hadisajtó-szolgálat egyre jelentékenyebb tényezővé vált ezen a téren, egyszerűen azért, mert a kormány egészen ráhagyta a sajtó szervezését és irányítását. Volt továbbá egy időpont, – amelyről alább fogunk meg­emlékezni, – mikor a hadisajtó-szolgálat vezetőjét átadták a politikai kor­mányzatnak, hogy végre tapasztalt szakember szervezze meg a kormány sajtópolitikáját, olyan ember, aki, mint Deutelmoser őrnagy, alaposan ismerte a sajtó szükségleteit, módszereit, céljait és lehetőségeit. Itt adva volt a lehető­ség, hogy a kormány a sajtó szervezésének és irányításának súlypontját a maga oldalára billentse, annál inkább, mert a kormánynak jelentékeny befol­yása volt a szociáldemokrata sajtóra s így éppen a legnehezebb ponton hárít­hatta el legkönnyebben az akadályokat; a kormány igyekezett mindig kegyeiben járni a szociáldemokrata sajtónak s ennek a kacsintgatásnak mégis az lett a vége, hogy függő helyzetbe került ettől a sajtótól. Legalább is ezt bizonyítja az a tény, hogy mikor a hadvezetőség azt kívánta tőle, hogy erélyesen lépjen fel ezzel a sajtóval szembe, a kormány csak hímezett-hámozott, de tenni semmit sem tudott, vagy nem is akart.

A hadvezetőség sajtószolgálatának is kötelessége volt bizonyos határok között fenntartani az összeköttetést a szociáldemokrata sajtóval. Ez az érintkezés azonban tisztán katonai dolgokra szorítkozott; a hadvezetőségnek nem volt feladata küzdeni a szocialista vezérek bomlasztó munkája ellen, de az itt mutatkozó bajokra és veszedelmekre állandóan felhívta a kormány figyelmét. A kormány, úgynevezett politikai okokból, nem tett semmit ellenük. Pedig a szociáldemokrata szerkesztők és újságírók közt sok olyan volt, aki hajlandó lett volna együttműködni a honvédelem nemzeti munkájában.

Sajnos, egyrészt a politikai kormányzat gyengesége, másrészt a pártfegyelem és a radikális elemek túlzó módszerei megakadályozták őket ebben.

Rendkívül érdekes és tanulságos figyelemmel kísérni, hogy hogyan sikerült a túlzó baloldali elemeknek megbénítani a hadsereg tevékenységét és megtörni a német harckészséget, olyan országban, amelynek hadereje, bámu­latos szervezettségével és elszánt győzelmi akaratával mindenre inkább volt predesztinálva, mint a vereségre. A német példa egyúttal tipikus is: mutatja a sajtó rendkívül nagy hatalmát s egyúttal mutatja az utat, amelyet minden következő háborúban a sajtóval szemben követni kell. Alapigazság marad, hogy háború idején, amikor a nemzet léte vagy nemléte forog kockán, kímélet­lenül le kell számolni a sajtószabadság és a politikai szabadság tabujával, mert – mint a példa mutatja – ezek a szép jelszavak mindig csak a bom­lasztó és nemzetietlen elemek aknamunkáját segítik elő, tág teret nyitnak az ellenséges hírszerzőszolgálatnak és kémkedésnek, főképpen pedig meggyen­gítik a belső arcvonalat, ami pedig menthetetlenül a katonai arcvonal össze­omlását vonja maga után.

Ebben a tekintetben különösen jelentős volt a háború alatt, hogy a német szociáldemokrácia két irányra szakadt: a többségi szocialisták mellett hamarosan szóhoz jutottak Brémában, Hamburgban és a többi kikötővárosban a baloldali szocialisták, Lipcsében és Braunschweigben pedig a radikális. szocialisták. Ez utóbbiaknak vezető lapja a “Leipziger Volkszeitung” volt, a kikötővárosok radikális baloldali szocializmusát pedig a Brémában meg­jelenő “Arbeiterpolitik” című hetilap szította. Hiába volt az előzetes cenzúra ebben a lapban – a háború kellős közepében! – egyre-másra jelentek meg spartakista és bolseviki vezérek cikkei; különösen az orosz Radek volt szoros. kapcsolatban a lappal, amely főleg a haditengerészet körében folytatta akna­munkáját.

De egyéb is történt. Berlinben már 1918-ban lázas tevékenységet fejtett ki az orosz követség abban az irányban, hogy forradalmasítsa az országot a “timeo Danaos” igazsága itt is bebizonyosodott! Németország hazaszállít­tatta 1917-ben az orosz bolseviki vezéreket, hogy forradalmat szítson Orosz­országban s így legnehezebb ellenfelét kikapcsolja a háborúból; ez valóságos. sikert jelentett a központi hatalmaknak; de mikor a bolseviki forradalom otthon megerősödött, azonnal a világ forradalmasítására vetette magát s így visszarepült a bumeráng és Németország ezt a kitűnő katona-politikai sakk­húzását drágán fizette meg. A német független szocialisták, vagyis a túlzók, kapva kaptak ezen az orosz forradalmasító mozgalmon, maguk is szolgálatába szegődtek, egyesek fizetett ügynökei lettek a szovjetkövetségnek, s ekkor történt, hogy a külügyminisztérium hozzájárulásával, felállították Berlinben a Rosta nevű orosz távirati ügynökséget. Joffe, a berlini orosz követ, – akinek csúfos eltávolításáról előbbi fejezetünkben emlékeztünk meg, – tevékenyen részt vett a független-szocialista sajtó munkájában, élénk kapcsolatokat tartott fenn az Arbeiterpolitik szerkesztőségével, sőt még egy orosz követségi tanácsost is hozatott Berlinbe a forradalmi propaganda vezetésére. Jellemző, hogy a Rosta munkájában, jó fizetéssel, lázas tevékenységet fejtett ki Eichhorn is, a berlini rendőrség későbbi főnöke. A hadvezetőség megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a dolgok idáig fajultak, összegyűjtötte a bizonyító anyagot és követelte a kormány erélyes közbelépését. Ez a kezdeményezése hajótörést szenvedett a külügyminisztérium makacs ellenállásán. Mivel sajtópolitikai ügyekben nem a kancelláré, hanem a külügyminiszteré volt a döntő szó, a szervezetlenségnek, a politikai ingadozásnak és gyávaságnak ez a káosza végzetesen továbbsodorta Németországot a bomlás lejtőjén.

Majdnem ugyanez lett az eredménye a többségi, tehát úgynevezett mérsékelt szocialisták működésének is. Már 1917. őszén észrevehető volt, hogy sikerrel járt az a munkájuk, amellyel a nagy tömegek hazafias és lelkes hangulatát aláásták és az ellenkezőjére fordították. A többségiek gazdasági ürügyekkel dolgoztak, sztrájkokat szítottak, de ezek mögött a jelszavak mögött mindenütt kivigyorogtak a politikai célok. A bresztlitovszki béke­tárgyalások idején azért élvezett kíméletet ez a lázító sajtó, mert a politikusok úgy vélekedtek, hogy előnyös lesz Németországra, ha az orosz szocialista tárgyalófelek látják, hogy Németországban a szocialisták ekkora szabadságot élveznek. Ez is hibás feltevés volt: az orosz megbízottakra semmiféle hatással sem volt a német szocialista lapok hangja és egy-egy nyilatkozata, sőt mind­ebben csak a maguk, illetőleg az orosz propaganda hatását látták. A német hatóságoknak ez a tétovázása és taktikázása, – mindig úgynevezett politikai tekintetekből, – világosan mutatja, hová vezetett a politikai kormányzat és a szocialista sajtó együttműködése. De világosan mutatja azt is, hogy döntő harcok idején csak hatalmi eszközökkel lehet a sajtó egy részét a nemzeti érde­kek szolgálatára kényszeríteni. Sajnos, Hertling kancellár kormányának nem volt már meg ez a hatalma. Annál inkább szükség lett volna pedig az erélyes közbelépésre, mert a kormánynak világosan kellett volna látnia, hogy az egyetlen jól szervezett pártsajtó a szocialistáké. Ezt a sajtót a politikai párt­vezérek erősen a kezükben tartották, anyagilag a pártkasszából tartották fenn, s végül csak ennek a sajtónak volt állandó és egységes olvasótábora. A többi politikai pártok vagy felfüggesztették munkájukat a háború tartamára, vagy a hazafias egységfrontba igyekeztek tömörülni, vagy ha működtek is, apró és ezért jelentéktelen töredékekre forgácsolódtak. Egyedül a szocialista sajtó volt szilárd tényező ebben az időben, egyedül ezzel kellett számolni. Ez a sajtó valóban irányította, sőt alakította a nép közvéleményét és hangula­tát, s ennek a munkájának egyre jobban kedvezett az a gazdasági nyomorú­ság, amely a háború harmadik és negyedik évében egyre nagyobb arányokat öltött. érdemes idéznünk Hindenburg vezértábornagy szavait, amelyeket a bresztlitovszki béketárgyalások idején a kancellárhoz intézett: “Mindig azon a nézeten voltam, hogy a háború súlyos harcaiban és megpróbáltatásaiban edzett népünk, beleértve a szociáldemokrata párt tömegeit is, még mindig j ó érzésű és hű a hazához. De éppen a népbe vetett bizalmamon alapul az a követelésem, hogy a kormány keményen szálljon szembe minden megfélem­lítéssel!” A szociáldemokrata sajtó ebben az időben már nyíltan szembe­helyezkedett az államhatalommal, tehát felvilágosító munkával vagy hiva­talos befolyással már nem lehetett hozzáférkőzni. Az élethalálharcát vívó birodalomnak nem volt más választása: kíméletlenül alkalmazni kellett volna vele szemben a hatalmi eszközöket. A hadvezetőség hadisajtó-szolgá­latának ilyen körülmények között már semmi befolyása sem lehetett erre a sajtóra; megrendszabályozása már tisztán államhatalmi kérdés volt. Ez a megrendszabályozás pedig, sajnos, elmaradt. Pedig bizonyos, hogy a biro­dalom ezzel az egyetlen bomlasztó tényezővel sikerrel vehette volna fel a harcot, éppen úgy, mint ahogy az antantnál bebizonyosodott, hogy a nemzeti érzéstől és győzelmi akarattól fűtött kormány a nép nagy tömegeiben is fölébe tudott kerekedni a szocialista mételynek. De az antant szerencsésebb helyzetben volt: egységet tudott teremteni, holott Németországban a leg­elterjedtebb polgári lapok is a szocialista izgatás uszályhordozóiul szegődtek.

Ez a jogos szemrehányás nem egyes polgári pártokra vonatkozik, hanem csak egyes polgári lapokra; ezek között is a két főbűnös a Berliner Tageblatt és a Frankfurter Zeitung. Hogy mennyire nem pártszempontok irányították ezeknek a lapoknak aknamunkáját, bizonyítja az is, hogy a Frankfurter Zeitung élénken tiltakozott az ellen, hogy egy kalap alá foglalják a Berliner Tageblattal, továbbá az, hogy mikor a legfelsőbb hadvezetőség a lapot saját párthíve, Payer helyettes kancellár útján felszólította, hogy vessen véget a hadvezetésre végzetes üzelmeinek, egyszerűen elutasítóan válaszolt. ~z a két lap nyíltan a zsidó érdekek szócsöve volt, zsidó szellem uralkodott bennük és Nicolai ezredes, minden pártatlansága mellett is kénytelen nyíltan ki­mondani, hogy e két lap szelleme élesen kirítt az egész német sajtó együttesé­ből, annyira, hogy például a Berliner Tageblatt nem volt hajlandó semmiféle összeköttetésbe lépni a hadisajtó-szolgálattal. Még a szociáldemokrata sajtó­ban is jóval több megértés mutatkozott a háború tisztán katonai szempontjai és követelményei iránt, mint ennek a lapnak a vezetőségében. Viszont a Frank­furter Zeitungnak más volt a taktikája: szoros viszonyt tartott fenn a had­vezetőséggel, különösen Falkenhayn tábornok idejében, de nem azért, hogy a hadvezetőség kívánságait teljesítse, hanem azért, hogy a maga szájaíze szerint befolyásolja. Főszerkesztője sűrűn látogatta a vezérkar főnökét és folyton a hadvezetés politikai vonatkozásai tekintetében terjesztett eléje kívánságokat. Ezek ugyan éles ellentétben álltak ennek a lapnak később han­goztatott tételével, hogy a katonai vezetők ne avatkozzanak politikába, de éppen az volt igen jellemző erre a demokrata sajtóra, hogy állásfoglalása kocsonyás volt s a hadi helyzet alakulása szerint folyton változott; a háború vége felé szenvedélyesen hirdette, hogy a háborút nem a katonák fogják eldönteni, hogy az ellenség idegei felmondják majd a szolgálatot s végül ­ezt is nyíltan merte hangoztatni, – hogy a háború igazi oka a német hódító politika. Viszont ha német siker mutatkozott, éppen ez a sajtó követelte leghangosabban, hogy a győzelmet teljesen ki kell aknázni. Mikor 1918. márciusában a németek győzelmesen áttörték a francia vonalakat s megingott a békét követelő pártok egysége, a Frankfurter Zeitung sietett kijelenteni, hogy ő a békehatározatot csak bizonyos korlátozásokkal és fenntartásokkal helyeselte, továbbá hogy kívánja Kurland annexióját és helyesli a bresztli­tovszki békét.

éppen ilyen ártalmas volt a Berliner Tageblatt, azzal a különbséggel, hogy nem volt ennyire ingadozó. A külügyminisztérium sokat hangoztatta, hogy a sajtó a közvélemény kifejezője s éppen ezért nem szabad erőszakos kézzel hozzányúlni: nos, bebizonyosodott, hogy bármely sajtótermék inkább volt a közvélemény kifejezője, mint éppen a Berliner Tageblatt. 1918. márciusá­ban a külügyminisztérium átiratot intézett a hadvezetőséghez s ebben közölte vele a krisztiániai német követség jelentését arra vonatkozólag, hogy vajon a Berliner Tageblatt – mint bizonyos körökben állították, – valóban árt-e a német ügynek a külföldön. A követség jelentése kereken tagadja ezt az állítást, sőt hozzáfűzi, hogy a lapnak külföldi körökben igen nagy a tekin­télye, nemhogy károkat okozna, inkább békítőleg és engesztelőleg hat ellen­ségeinkre, sőt hasznos a  német ügynek, mert nemzetközi, demokrata, ellen­sége a korlátlan búvárhajóharcnak s híve a hódítás nélküli békének. A külügy-­minisztérium minden megjegyzés nélkül küldte át ezt a jelentést, tehát nyilván azonosította magát vele, sőt valószínűleg az volt a célja, hogy ennek a fel­fogásnak megnyerje a legfelsőbb hadvezetőséget is. Igaz, hogy a kérdés tel­jesen politikai jellegű volt, de ilyen körülmények közt a hadvezetőségnek mégis állást kellett foglalnia. Ez az állásfoglalás bizonyára nem lehetett nehéz, hiszen a krisztiániai követség nyilatkozatában foglalt jellemzés éke­sebben beszél minden cáfolatnál: ennek a jellemzésnek alapján nyilvánvaló, hogy a Berliner Tageblatt, a német hadvezetés szempontjából, határozottan káros és romboló munkát végez külföldön, de természetesen kikezdi és. bomlasztja a belső arcvonal egységét is. Hindenburg vezértábornagy ilyen értelemben mondta meg véleményét a birodalmi kancellárnak: a Berliner Tageblatt nem hű kifejezője a német nép felfogásának és hangulatának, szelleme ártalmas Németországra és egyenesen a nemzeti érdekeket veszélyezteti állásfoglalása a búvárhajóharccal szemben, akkor, amikor ez a harc javában folyik; éppen ellenkezőleg, az volna minden lapnak kötelessége, hogy megértesse a külfölddel a búvárhajóharc szükségességét és jogosságát. Ezzel a hazafiatlan magatartásával a lap csak megerősíti az ellenséges és. semleges külföldet elítélő véleményében és mérhetetlen károkat okoz a német hadvezetésnek; a tábornagy véleménye szerint egyenes félrevezetése a külföldi közvéleménynek az a beállítás is, mintha Németország nemzetközi és. demokrata érzelmű volna; ez pedig annál ártalmasabb, minél tovább halo­gatja a kormányzat megismertetni a külföldet a német nemzet jellemével, a német nép hazafias elszántságával; végül kijelentette hogy azzal a lappal, amely már a béketárgyalások megkezdése előtt a hódítások nélküli béke mellett tört lándzsát, a politikai kormányzatnak már régen el kellett volna. bánnia, mint esküdt ellenségével, mint ahogy az antant elnémította az ilyen lapokat.

Magától értetődik, hogy ez a túlzó demokrata sajtó, belpolitikailag is az. Ellenség ügyét szolgálta, mikor ködös fejtegetéseiben a világtestvériség utópiá­ját hirdette s ezzel megbontotta a német nép nemzeti egységét. Ez a sajtó ebben a tekintetben túltett a szocialista sajtón is, de egy húron pendült vele abban, hogy a haza szorongatott helyzetét a maga politikai érdekeinek előmozdí­tására használta fel. Ennek a demokrata és szocialista sajtónak ez a harcmódja éppen akkor tombolt leghangosabban, mikor Németország a legnagyobb katonai erőfeszítés előtt állt: 1918. Elején, mikor halálos csapást akart mérni az ellenségre, mielőtt még a nagyobbarányú amerikai segítség megérkezik. A főállamügyész indítványt tett, hogy a szocialista Vorwärts szerkesztőit  állítsák rendkívüli haditörvényszék elé, a hadisajtó-szolgálat is megpróbált a maga gyenge eszközeivel még egyszer lelkére hatni a szocialista sajtónak, s ekkor kapott parancsot Nicolai ezredes is Ludendorff tábornoktól, hogy személyesen próbáljon érintkezésbe lépni a Frankfurter Zeitung főszerkesztő­jével, a legfelsőbb hadvezetőség nevében, bár a megbeszélések sikerében maga a tábornok sem igen bízott. A megbeszélés azzal végződött, hogy a főszerkesztő keserű szemrehányásokat tett a hadvezetőségnek, hogy a hazafias lapokat pártolja és a hazafias irányzatoknak kedvez, a többi politikai pártokat és nézeteket pedig üldözi. Szinte elképzelhetetlen vakmerőség és mindenesetre hazafiatlan és nemzetközi érzület kellett hozzá, hogy valaki a háború leg­nehezebb óráiban így merjen beszélni. Nicolainak arra az ellenvetésére, hogy a hadvezetőség nem a pártokkal harcol, hanem az ellenséggel, a főszerkesztő csak gúnyosan mosolygott s az ezredes állítását egyszerűen kétségbevonta. Ez már a teljes elrugaszkodás volt a németség háborús céljainak megértésétől, a hazafias német néppel való együttérzéstől s ez kifejezésre is jutott a lap egyik legközelebbi cikkében, amely nyíltan hangoztatta, hogy véget vet a politikai Treuga Dei-nek és kíméletlenül megkezdi és lefolytatja a belpolitikai harcot, a maga eszméi érdekében. A megbeszélés természetesen eredménytelenül végződött és Nicolai csodálkozva látta, hogy itt egészen új világ tárul fel előtte, az önző pártemberek nemzetközi érzelmű világa; keserűen állapította meg, hogy a főszerkesztő ki sem ejtette az ellenség nevét, az ellenségről csak ő, a katona beszélt, a lap és a pártemberek számára mintha már meg is szűnt volna a háború, legalább is, mint mondani szokták, “nem érdekelte őket”. A főszerkesztő annyira ment elfogultságában, hogy a hadvezetőség kívánságát egyáltalán meg sem értette, az arcvonal parancsnokságának felelőssége hidegen hagyta és Nicolai legnagyobb csodálkozására magáról Hindenburgról, a nemzet bálványáról, a felszabadító és győztes hadvezérről is csak kicsinylőn tudott nyilatkozni. Külföldi olvasó bizonyára megdöbben, ha elmondjuk, hogy az erélyességéről és kemény kezéről ismeretes német hadvezetőség eltűrte ezt a modort és hangot. Ez is csak azzal magyarázható, hogy szabályzataihoz híven nem akart politikai ügyekbe avatkozni. A főszerkesztő még azt a bátor­ságot is vette magának, hogy félvállról megjegyezte: ha a hadvezetőségnek az a véleménye, hogy a lap ártalmas, egyszerűen betilthatja, hiszen megvan hozzá a hatalma. Nicolainak arra az ellenvetésére, hogy a hadvezetőség csak az arcvonalban tilthatja be a lapot, ez pedig hiábavaló volna, mert a lap éppen a mögöttes országban ássa alá az egységet, s ha be is tiltanák a fronton, ez magában az országban csak újabb pártharcokhoz vezetne, mert a politikai viszonyok mellett nem lehet számítani arra, hogy a kormány is erélyes lépésre szánja magát; ennélfogva egyetlen módja van csak a hadvezetőségnek: a lap önkéntes támogatását kérni az ellenség megsemmisítő szándékaival szem­ben; a főszerkesztő nem is felelt, csak vállat vont és elmosolyodott. Itt, tizennyolc év tárgyilagos távolságából, megállapíthatjuk, hogy a német had­vezetőség is túlságosan ragaszkodott az eléje szabott keretekhez és nem akart erélyesen rendet teremteni ott, ahol a politikai kormányzat ereje csődöt mondotta. Nagy tanulság lesz a jövőre, hogy háborús veszedelem idején a hadvezetőség köteles a kellő eréllyel és elszántsággal a kardjára ütni s kíméletlenül kiirtani, lapostul, főszerkesztőstül, minden bomlasztó törekvést, mert éppen Németország példája mutatja, hogy míg a katonák hősiesen harcoltak odakint az arcvonalban, bent az országban a lelkiismeretlen nemzet­közi elemek olyan szolgálatokat tettek az ellenségnek, hogy drága pénzen tartott kémekkel és agitátorokkal sem érhetett volna el különb eredményeket.

Hozzá kell tennünk ezekhez a meggondolásokhoz még azt is, hogy a hadvezetőség mindig gondosan tájékoztatta és pedig kivétel nélkül az egész sajtót, a valóságos hadi helyzetről. Hiába ecsetelte azonban a hadvezetőség a rideg adatok százaival az arcvonal veszedelmes helyzetét s az ellenség elszánt készülődését arra, hogy mindenestül megsemmisítse Németországot, ezek a jó urak akár szándékosan, akár könnyelműségből, nem hallgattak a komoly figyelmeztető szavakra, hogy hagyják abba a belső küzdelmeket, ne szítsák a pártharcokat, ne játsszanak a nemzetközi jelszavak veszedelmes tüzével: az elfogult és hazafiatlan sajtó hátsó gondolatokat szimatolt ebben az aggódó kérésben és nyíltan azzal vádolta meg a hadvezetőséget, hogy ezzel tulajdon­képpen a választójogért folytatott harcot és békekötést sürgető követeléseket akarja elnémítani. A napilapoknak ebben a kórusában bömbölt a legtöbb folyóirat is, csodálatos egységben a szocialistákkal és hallatlanul szenvedélyes egyoldalúsággal, élükön Max Harden folyóirata, a hírhedt Zukunft, amely otthon és a külföldön a legtöbbet ártott Németországnak. Ezek a lapok ügyesek voltak és mozgékonyak és főleg anyagilag kellőképpen meg voltak alapozva; nagy elterjedésüket, hatalmas olvasótáborukat mégsem csupán ennek köszönhetik, hanem elsősorban annak, hogy híveik és támogatóik tekintélyesebb része azokból került ki, akik a háborús gazdasági viszonyok révén hatalmas vagyonokhoz és befolyáshoz jutottak; ezekben pedig nyoma sem volt annak az önzetlen és hősies önfeláldozásnak, amely a német haza­fiakat és az arcvonalban álló csapatokat fűtötte. Eléggé sajnálatos és egyúttal végzetes volt, hogy a német kormány és társadalom ezeket a lapokat a köz­vélemény hű kifejezőinek tartotta, sőt támogatta, vagy legalább is védel­mezte, s éppen a hadvezetőséggel szemben!

A katolikus sajtó, az úgynevezett centrum-sajtó, jellegzetesen pártsajtó volt és éppen ezért ugyanolyan nehéz volt a hadisajtó-szolgálatnak együtt­működnie vele, mint a szocialista sajtóval. Viszont a nemzeti, a nemzeti szabadelvű és a konzervatív sajtóban, mint Nicolai megállapítja, meglehető­sen elmosódott a pártjelleg, ezeket inkább a gazdasági kérdések érdekelték. Érdekes, hogy a kormány mindig különös tekintettel volt a szocialista és a demokrata sajtóra, a centrum-sajtót pedig az uralmon lévő párt, különösen a békerezolúció óta sugalmazta is, viszont a sajtó nemzeti érzelmű része teljesen magára volt utalva, mindössze két lapról (Kölnische Zeitung és Magdeburgische Zeitung) állították annak idején, hogy a kormány részéről támogatást élvezett. A délnémet sajtó, a badeni, württembergi és pfalzi, demokrata érzelmű volt ugyan, de egészen távol állott az ártó nemzetközi befolyásoktól, mindig nagy megértést tanúsított a hadviselés érdekei iránt, és mindig igazodott a hadvezetőség céljaihoz és kívánságaihoz. A bajorsajtó, amelyben a centrum volt az uralkodó elem, mindig a maga külön útjain járt. Érdekes, hogy ebben a katolikus országban egyre növekvő befolyáshoz jutott a szocialista Münchener Post, s az állami és birodalmi kormány különös jó­indulatát élvezte. Mindazonáltal a birodalmi külügyminisztérium sajtó­politikája révén a vidéki lapok jelentősége messze elmaradt a berlini lapok jelentősége mögött. Ebben az időben Nagy-Berlinben 80 újság jelent meg; ezeknek pártpolitikai megoszlását (l. táblázat).

A berlini szabadelvű sajtó javarésze két nagyvállalat kezében volt; a Mosse-vállalat főlapja volt a Berliner Tageblatt, az Ullstein-vállalaté a Vossische Zeitung, természetesen mindegyiknek még egész sor kisebb napilap volt birtokában. Az Ullstein-vállalat igazgatója, Bernhard, tudatosan távol tar­totta magát és lapjait a Mosse-lapoktól és azoknak szellemétől, sőt mint az alább említendő sajtóválasztmány elnöke, tanácsadóként szerepelt a katonai sajtószolgálat mellett, s ezt a tisztét pártatlanul és minden elismerésre méltón töltötte be. A Vossische Zeitung politikai álláspontja gyakran eltért a kormány hivatalos álláspontjától, sőt a lap nem egyszer élesen meg is támadta a kor­mányt: ez aztán azt a gyanút kel­tette, hogy a hadisajtó-szolgálat és a lap vállvetve dolgozik a kormány politi­kája ellen. A valóság azonban az volt, hogy Bernhard igazgatónak sohasem adtak a hadisajtó-szolgálat részéről uta­sításokat, de ő maga sem igyekezett katonai körökben egyéb befolyásra szert tenni, mint amit a sajtóválaszt­mány elnöksége révén már úgyis élve­zett. Elnöki tiszte hozta magával, hogy többször kellett bizalmas megbeszélé­seket folytatnia a katonai sajtóirodá­val s ilyenkor természetesen a vezető katonai személyiségekkel is tárgyalt,  de éppen ilyenkor derült ki, hogy poli­tikai felfogása nem egy ponton lényege­sen eltér a katonákétól. Viszont Nicolai hálásan ismeri el, hogy a vezetése és irányítása alatt álló Ullstein-lapok, főképpen a berlini középosztály és munkásság körében nagyon elterjedt Berliner Morgenpost, – ellentétben a Mosse-lapokkal – mindig határozottan síkraszállt az erélyes hadvezetés és a nemzeti egység érdekében. Ugyancsak támogatta a hadisajtó-szolgálatot a háború elején az Internationale Korres­pondenz című kőnyomatos szerkesztője, Baake is, aki mint a szociáldemokraták képviselője vett részt a sajtóválasztmányban. A háború vége felé azonban egyre jobban megszorította őt is a pártfegyelem, meglazult addigi szíves viszonya a hadisajtó-szolgálattal s ez is egyik oka volt annak, hogy a katonai sajtóiroda és a szocialista sajtó közt, nagyobbrészt az ő révén szövődött szálak elszakadtak. Magától értetődik, hogy a nemzeti alapon álló lapokkal a hadisajtó-szolgálat a lehető legbizalmasabb lábon állt; ebből egyesek arra követ­keztettek, hogy a katonai sajtóiroda a hadi dolgokon kívül politikai tekin­tetben is erősen befolyásolta ezeket a lapokat. Ez a feltevés nem felelt meg a valóságnak, mert ezek a lapok ugyan szívesen eleget tettek a katonai sajtó­iroda kívánságainak, azonban csak addig, amíg ez az engedékenységük nem érintette a bel- és külpolitikai vezetés ellen folytatott harcukat. Természetesen az lett volna az eszményi állapot, ha a háború idejére politikai tekintetben is meg lehetett volna teremteni az egységes sajtóarcvonalat. Azonban ehhez a hadisajtó-szolgálatnak nem voltak meg a politikai eszközei, viszont hatalmi eszközökkel azért nem akart hozzányúlni a sajtóhoz, nehogy az esetleges becsületes ellenzéki hangokat is elnémítsa.

Kétségtelen, hogy ilyen körülmények között tulajdonképpen hadi­állapot uralkodott a német sajtóban, amely egyelőre lappangott ugyan, de a legkisebb szikrától is lángra lobbanhatott, 1918. január havában történt, hogy a kormány és főképpen a hadisajtó-szolgálat több helyről is értesült a Ludendorff tábornok ellen tervezett és készülő sajtótámadásokról; meg­tudta, hogy a tábornokot olyan címen fogják támadni, hogy ő nyújtja el a háborút, hogy ellensége a katolikus egyháznak, ellensége a választójognak, s minden egyéb jelszót is harcba vetnek ellene, hogy a nép és a hadsereg bizalmát megrendítsék. A hadisajtó-szolgálat, hogy elejét vegye ennek a rom­boló és mételyező hadjáratnak, február elején összehívta Berlinbe a szokásos sajtóértekezletet és bizalmasan közölte a sajtó képviselőivel értesüléseit s előterjesztette azt a kérését, hogy a rágalomhadjáratot lehetőleg ügyesen és feltűnés nélkül le kell szerelni. Itt mutatkozott meg aztán, hogy a belső viszály már a józan észt is elhallgattatta s kiderült az is, hogy végzetesen elburjánzott a kölcsönös bizalmatlanság a sajtóban, egymás és főleg a hadisajtó-szolgálat iránt. Egyes lapok tudniillik túlbuzgóságukban odáig mentek, hogy a bizal­mas közléseket, meglehetősen félreérthetetlenül, közölték, ami még magában nem lett volna nagy baj, sőt esetleg meghiusította volna a támadásra készülők terveit. A baloldali lapok aztán tovább mentek egy lépéssel: vitába szálltak ezekkel a közleményekkel és kétségbe vonták a Ludendorff ellen készülő támadások hírének hitelességére vonatkozó értesüléseket; egyszerűen azt mondták, hogy a hadisajtó-szolgálat bizonyára népszerűsítő hadjáratot akar kezdeni Ludendorff érdekében. Erre a jobboldali lapok is megszólaltak és félreérthetetlenül utaltak arra, hogy íme, az antant készülő támadásának igazi forrása tulajdonképpen magában Németországban van, még pedig a baloldali sajtóban. Az egyik lap egyenesen Erzberger képviselőt gyanúsította meg a Ludendorff elleni hadjárat szervezésével; erre az egész sajtó lángba­borult, folyt a hangos, elkeseredett, gyakran gyalázkodó vita, szóval meg­történt az; amire Németország ellenségei készültek: Ludendorffot alaposan meghurcolták a sárban s az antantnak még csak a kisujját sem kellett meg­mozdítania. A harc oly hirtelen tört ki és oly heves volt, hogy egyes lapok leszerelésére gondolni sem lehetett, hiábavaló is lett volna egyes lapokkal külön tárgyalni; a hadisajtó-szolgálat kénytelen volt megint összehívni a sajtóértekezletet. Itt kifejtette a katonai sajtóiroda vezetője, hogy az iroda bizalmas közleményeinek felhasználása izgatás és támadások céljaira, egyál­talán nem felel meg a legfelsőbb hadvezetőség szándékainak, mert ily módon éppen azt a bajt idézik elő, amit a katonai sajtóiroda bizalmas közlése meg akart akadályozni, t. i. megbontják a sajtó s ezzel a német nép egységét. De ez a felvilágosítás és magyarázat sem volt elég: a hadvezetőség kénytelen volt a Wolff-iroda révén hivatalos közleményben megmagyarázni az eseményeket, hogy legalább az izgalmakat le tudja csillapítani. Hanem most már minden orvosság elkésett: az ellenség ebből a sajtóhadjáratból látta, hogy a helyes utat választotta Németország egységének, a hadvezetőségbe vetett bizalom­nak aláaknázására, látta egyúttal azt is, hogy a németországi pacifisták, szocialisták és egyéb bomlasztó elemek tulajdonképpen az ő céljai érdekében dolgoznak. Ez a hadjárat mindenesetre elért annyit, hogy a hadvezetésbe vetett bizalom a lakosság tekintélyes részében megrendült, de megmutatta azt is, hogy milyen végzetes lejtőre jutott Németország, pusztán a miatt, mert a sajtónak szabad tetszésére bízta, hogy háborús kérdéseket párt­szempontokból tárgyaljon.

De ezeken kívül gazdasági kérdések és nehézségek is élénken befolyásol­ták a sajtó állásfoglalását. A sajtó a maga bőrén érezte a háború okozta gazda­sági helyzet nehézségeit s ezért el kell ismernünk, hogy a maga szempontjából joga volt ahhoz az erélyes gazdasági harchoz, amelyet megindított. Igaz, hogy ez a harc a lapvállalatok önző érdekéből fakadt, de legalább jogos alapon indult és nem volt olyan jellegű, hogy használt volna az ellenségnek. A lapok szüntelenül kérték munkatársaiknak és munkásaiknak felmentését a hadi­szolgálat alól, de a polgári kormányzat nem ismerte fel eléggé a sajtó jelen­tőségét ahhoz, hogy ezeket a kérelmeket erélyesen támogatta volna (hiszen, különösen a vidéki lapoknál, egy-egy munkatárs felmentésén esetleg a lap léte vagy nemléte múlt), a hadvezetőség pedig maga nem kezdeményezhetett semmit ebben a kérdésben, hiszen állandóan azt hangoztatta, hogy kénytelen minden erőt igénybe venni a fegyveres szolgálatra. A nagy lapok természetesen kevésbé érezték az ilyen rendszabályok káros voltát, hiszen amúgyis elegendő személyzettel rendelkeztek, de a kisebb lapokra valósággal végzetes volt a felmentések megszorítása; ennek aztán az lett a következménye, hogy a nagy lapok könnyűszerrel felfalták a kis lapokat. De a nagy lapok helyzetét a nemsokára bekövetkezett papirosínség sem rendítette meg: a papíros­elosztás az állam kezében volt, az állam pedig úgy állapította meg az elosztás kulcsát, hogy minden lapkiadó-vállalat a békebeli mennyiség alapján kap papirost. Sajnálatos rövidlátás kellett ehhez a határozathoz, hiszen könnyű lett volna meglátni, hogy a papiros elosztása révén a kormánynak módja van a céljait jobban szolgáló sajtót támogatni, az ellenséges érzületű, bom­lasztó és nemzetközi jellegű sajtót pedig akár teljesen is elnémítani. Most aztán bekövetkezett az a helyzet, hogy a nagyvállalatoknak rengeteg fölös­leges papirosuk halmozódott fel s ennek felhasználásával olyan röpiratokat adtak ki, amelyek részben teljesen fölöslegesek, nagyobb részben azonban a hadvezetésre egyenesen veszedelmesek voltak. Viszont a kisebb lapvállalatok örökösen papírosgondokkal küszködtek, sokszor másnapi papírosszükségletük sem volt biztosítva, s így egyáltalán nem kell csodálkoznunk, hogy ennek a sajtónak is elfogyott a türelme, erőt vett rajta az idegesség és a kétségbeesés anyagi és erkölcsi értékeinek pusztulása miatt, holott éppen ez a sajtó állt mindig lelkesen és fenntartás nélkül a hazafias érzés és a német nemzeti hadi­célok és egység szolgálatában. Valóságos harc volt ez a létért s ezt a harcot a lapkiadó-vállalatok gazdasági egyesületei folytatták; csakhogy az eleinte közös egyesületből a háború vége felé kiváltak a fővárosi lapkiadók, akik aztán mindig erélyesen képviselték a maguk külön érdekeit, míg a vidéki sajtó gazdasági egyesületének szüntelenül keservesen kellett harcolnia, hogy a hatalmasabb fővárosi szervezet egészen el ne nyomja.

De itt egy igen fontos megfigyelésre nyílik alkalmunk: az újságok száma nem jelenti egyúttal azt is, hogy a legnagyobb számú pártlapnak a legtöbb olvasója is volt. Így például a nemzeti jellegű lapok száma nem volt ugyan a legnagyobb, mégis ezeknek volt a legnagyobb olvasótáboruk, legalább is a háború elején, vagyis akkor, amikor a politikai kormányzatnak még módja lett volna ezt a sajtót támogatni s ezzel lehetetlenné tenni a hazafiatlan és nemzetközi sajtó megerősödését. Ezt elmulasztotta. A hadisajtó-szolgálat aztán hiába igyekezett összefogni és támogatni ezt a sajtót, komoly segít­séget, politikai hatalom hiányában, nem tudott juttatni neki, a nagy lapkiadó-vállalatok pedig igyekeztek a katonai sajtóirodát a maguk kívánságainak és érdekeinek szolgálatába állítani. Ez természetesen nem sikerült: a hadvezető­ség a lapok többségének kívánságaihoz igazodott, amiért később éppen elég támadásban és gyanúsításban volt része.

Még egy módja kínálkozott a sajtó és a hadvezetőség hazafias együtt­működésének: az újságíró-egyesületek révén. Ezek közt arányainál és jelentő­ségénél fogva kimagaslott a német birodalmi sajtószövetség, amely a jelentő­sebb újságíró-egyesületeket a maga kebelében egyesítette. Ennek a szövetség­nek Paul Marx volt az elnöke, a Scherl-vállalat kiadásában megjelenő Tag főszerkesztője; pártatlan és tárgyilagos ember, aki hasznos tanácsokkal támogatta a katonai sajtószolgálatot. A lapkiadók egyesületei viszont nem jó szemmel nézték az újságírók és a katonai sajtószolgálat bizalmassá fejlődő viszonyát, ezt a nézetüket osztotta a külügyminisztérium is, úgyhogy ez újabb akadálya lett a német sajtó hazafias irányú hatósági megszervezésének.

Az eddigiekből világosan látjuk, hogy a német sajtó a háború alatt szétforgácsolódott, az egyes lapok, lapvállalatok, pártokat és csoportokat kép­viselő sajtótermékek közt mély szakadékok keletkeztek, ezeket pedig csak a politikai kormányzat tudta volna betömni vagy áthidalni. Nem lehetetlen, hogy a németség végső harca egészen másképpen végződik, ha kifelé és befelé egyaránt egységes sajtó áll a harcoló arcvonal háta mögött. Mindenesetre kötelessége lett volna a politikai kormányzatnak kemény kézzel rendet terem­teni a fejét vesztett és a politikai jelszavak bódulatában úgyszólván meg­kergült német sajtóban, annál inkább, mert a német nép politikai iskolázott­sága nem volt elégséges és ezért könnyen áldozatául eshetett a mindenféle mételyezésnek és izgatásnak. A külföldi sajtónak kétségtelenül jobb érzéke és tehetsége volt a szenzációhajhászáshoz, a német népben azonban több volt a komolyság, a felelősségérzet és a tudományos képzettség; ennek pedig a sajtóban is meg kellett volna nyilvánulnia; ha békében elmulasztották a német nép politikai nevelését, a háborúban céltudatosan pótolni kellett volna ezt. Mivel pedig ezt is elmulasztották az illetékesek, a német sajtóban csak­hamar azok az elemek kerekedtek felül, amelyek külföldön szerezték politikai képzettségüket és tájékozódásukat és ezért híjával voltak a német nemzeti érzésnek, idegen elemek voltak, nem vállaltak semmi közösséget a német néppel: ezek voltak a bomlasztó és romboló erők a német sajtóban. Ők voltak az elsők, akik felismerték a sajtó roppant jelentőségét ebben a világ­küzdelemben, de felismerték a maguk céljait is, amelyek merőben idegenek voltak a nép és a hadsereg nemzeti céljaitól és korán megtalálták az eszközei­ket is, amelyek semmiben sem hasonlítottak a német nép és hadsereg becsületes fegyvereihez. Mindehhez hozzájárult az az ismételten említett körülmény, hogy a politikai kormányzat, – valami alkotmányos és lovagias szentimen­talizmussal tűrte, sőt támogatta őket. Ilyen viszonyok közt az igazi német sajtónak el kellett buknia, hiszen ennek ugyanaz volt a célja, mint a had­seregnek: a győzelem. Ha a külügyminisztérium sajtóosztályának is ez lett volna a célja, akkor meg lehetett volna menteni a sajtót a nemzeti ügy számára: meg lehetett volna fékezni a nemzeti sajtó túlzásait is, mert az ilyesmik csak még jobban felkorbácsolták az ellenség ellenálló erejét, de egyúttal gátat lehetett volna vetni a többi lapok izgatásának, amellyel a nemzet ellenálló erejét gyengítették. Csakhogy a külügyminisztérium utópisztikus ábrándok rabja volt, s így a végrehajtó-hatalom sem léphetett fel: mind a kettő csődöt mondott. Így aztán a katonai sajtószolgálatnak nem maradt más eszköze, – hogy megmentse, ami menthető, – mint a cenzúra.

A sajtószolgálatnak a cenzúra volt a legegységesebb és legrendezettebb szerve. Természetesen tele volt hibákkal, a gyakorlat közben és az érdekeltek bőrén kellett megtanulni, hogy hogyan is kell bánni ezzel az új és még ki nem próbált fegyverrel, de elmondhatjuk, hogy eleinte a sajtó nagyobb része türe­lemmel és elnézéssel viselte a cenzúra terhét és hibáit is. De a cenzúra nemcsak tiltó intézmény volt, hanem mindinkább az egyetlen eszközzé vált arra, hogy a sajtóhoz a hadvezetőség bizonyos közleményeket eljuttasson, bizonyos közlemények megjelenését előzetes közbelépéssel megakadályozza, szóval a sajtót bizonyos mértékben sugalmazza; éppen ezért eleinte a cenzúra intézkedései inkább tájékoztató, mint tiltó jellegűek voltak. Ez azonban nem igazi hivatása a cenzúrának és csak úgy gyökeresedhetett meg, hogy a poli­tikai kormányzat nem teremtette meg a polgári sajtóirodát, amikor is a leg­főbb cenzúrahivatal megszabadult volna a politikai cenzúra feladataitól és minden figyelmét a katonai cenzúrára és a cenzúra-rendeletek pontos megtartására fordíthatta volna. Itt is erős és határozott kormányintézkedésre lett volna szükség, mert ennek hiányában a cenzúra egész terhe a katonaiható­ságokra nehezedett; a katonák igyekeztek legjobb tudásuk szerint és kellő tapintattal intézni ezt a nehéz feladatot, de minden jóakaratuk mellett is rengeteg kritika érte a cenzúrát, igaz viszont, hogy soha senki nem vetett fel javaslatokat arra vonatkozólag, hogy hogyan lehetne jobban és tökéletesebben intézni a cenzúra ügyeit.

Felelős és illetékes tényezők felfogása mindig megegyezett abban, hogy a kíméletlen és kemény katonai cenzúra jogos és szükséges olyan időkben, amikor a haza veszélyben van; ugyancsak minden komoly tényező egyetért abban is, hogy ennek a cenzúrának nemcsak katonai, hanem politikai dol­gokra is ki kell terjednie. A hadvezetés és a haza nagy érdekei mellett minden politikai érdek eltörpül, politikai szabadság, gondolatszabadság, vélemény­szabadság, sajtószabadság csupa olyan sallanggá és jelentéktelen jelszóvá válik, ami nyugodtan felfüggeszthető és kikapcsolható a veszély idejére, függetlenül attól, mit üvöltenek, rágalmaznak és tiltakoznak azok, akik a rosszul értelmezett, vagy a saját egyéni és pártérdekeik szerint értelmezett sajtószabadságot tabunak tartják és fontosabbnak ítélik magának a nemzetnek fennmaradásánál. Elvégre a háború sorsáért nem a sajtó, hanem a kormány felelős, tehát elengedhetetlen: hogy teljes hatalma-- legyen minden olyan intézkedésre, ami a háború sikerének érdekeit szolgálja, függetlenül egyesek érdekeitől és tiltakozásától. Hiába hirdeti a sajtó, hogy vállalja a felelősségnek ráeső részét, ez csak jelszó; a döntő pillanatban a sajtó feltétlenül kitér a felelősség elől, amint a példa is mutatja: a német, osztrák és magyar háborús sajtó tekintélyes része bűnös abban, hogy a háborút elvesztettük, de minden­esetre bűnös a nemzeti ellenállás és a nemzeti erők aláaknázásában; már pedig ezt a sajtót soha senki sem vonta felelősségre, nem is szólván arról, hogy maga a bűnös kereken tagadja bűnösségét, ami elvégre érthető; viszont csodálatos, hogy nem akadt hatóság, amely ezt a felelősségrevonást végre­hajtsa. A sajtó felelősségének hangoztatása tehát csak rosszhiszemű félre­vezetés. Az ilyen tapasztalatok bizonyára óvatosabbá fognak tenni a jövendő háborúban minden felelős tényezőt s nem hisszük, hogy a sajtó mégegyszer szabadon tombolhat és tajtékozhat a nemzeti célok ellen, nyíltan szembe­szállhat az elszánt nemzeti akarattal és vakmerő nemzetközi propagandát űzhet olyan haza földjén, amelyhez tulajdonképpen semmi köze, bomlaszthat és rombolhat kénye-kedve szerint. Nem, a világháborúban a nemzetközi sajtó, a baloldali polgári sajtóval együtt, túlságosan is kiélvezte az úgyne­vezett sajtószabadságot, hogysem öntudatos nemzetek még egyszer módot adnának neki erre a romboló munkára.

Apró árnyalatokon a következő háborúban senki sem fog vitatkozni bebizonyosodott, hogy az egyetlen helyes módszer az erélyes cselekvés. Nem fognak vitatkozni azon sem, vajon a katonaság átveheti-e a politikai cenzúrát is, mivelhogy a katonatisztek politikailag iskolázatlanok és nem tudnának sikerrel megfelelni ennek a feladatnak. Már a világháborúban is bebizonyult, hogy a tartalékos tisztek kitűnően értenek a politikai cenzúrához, de abban igaza van Nicolai ezredesnek, a kérdés legalaposabb ismerőjének, hogy a politikai cenzúra szervezetét már a mozgósítás pillanatában meg kell állapítani, illetőleg életbe kell léptetni. Egyébként a kétféle cenzúra megszervezésében igen helyes az álláspontja, – eléggé sajnos, hogy a világháborúban ez az állás­pont nem tudott érvényre jutni, a fejetlenség és az egymást keresztező intéz­kedések, valamint a polgári hatóságok tojástánca miatt, – még pedig az, hogy a katonai cenzúra mellett politikai cenzúrát kell felállítani, vagyis minden katonai parancsnokság cenzúrahivatala mellett működjenek politikai szakértők, akik teljes felelősséggel intézik a lapok rostálását. Ennek megszer­vezésére megint csak a birodalmi kancellár lett volna illetékes, nem pedig a külügyminisztérium, mert itt nem csupán a külpolitika, hanem elsősorban a belpolitika érdekeinek védelméről lett volna szó. A kancellár azonban sohasem tudta elhatározni magát erre a szerepre, s különben is kétséges, vajon az elfajult politikai harc közepette lett volna-e még hatalma keményen és kímé­letlenül belenyúlni a lapoknak kisded játékaiba, amelyek mögött a hangos és a túlságos szabadságtól vérszemet kapott pártok álltak, öblös torkukkal és feneketlen gyűlöletükkel.

A hadvezetőség cseppet sem örült annak, hogy vállaira nehezedett a politikai cenzúra is, a katonai mellett; az a politikai cenzúra, amely tulaj­donképpen nem volt törvényes és amelyben a polgári hatóságnak nem is volt képviselője. Már pedig a politikai cenzúra nem volt szelíd fegyver a katonák kezében, akikből hiányzott a megfelelő politikai érzék és tájékozottság. Példának elég felhoznunk azt az utasítást, amelyet a sajtó és a sajtó minden felügyeleti hatósága a lengyel állami függetlenség kihirdetése alkalmával kapott. A proklamáció kiadása előtti napon kérdést intézett a hadvezetőség a hatóságokhoz és a sajtóhoz, hogy kaptak-e tájékoztatást és utasítást; ki­derült, hogy nem. Hindenburg tábornagy tiltakozott a kancellárnál az ilyen hanyagság ellen s most már nem maradt más hátra, mint igen határozott, parancsszerű utasítást adni a sajtónak, azzal, hogy kötelessége ebben a kér­désben egyhangúan a kormány mellé állni. Csak ezzel a drákói módszerrel lehetett most már megfékezni a sajtót, amely még így sem hallgatta el azt a meggyőződését, hogy a lengyel függetlenségi nyilatkozat nem a polgári, hanem a katonai kormányzat műve, amely most így akarja kikényszeríteni annak nyilvános elismertetését. Nicolai megvallja, hogy a hadvezetőség sohasem volt híve az ilyenfajta cenzúrának, erélyesen igyekezett is elhárítani magától, annál inkább, mert kezdettől fogva egyetlen feladatának tartotta a katonai sajtóiroda révén ébren tartani a harci készséget, a rendíthetetlen győzelmi akaratot; meggyőződése volt, hogy ez nem lehet pártkérdés, ennek sürgetése nem jelentheti a sajtó befolyásolását, a józan ész követeli, hogy a sajtó abban a szellemben működjék; amely a harcoló hadsereget áthatja.

Kiderült, hogy a hadisajtó-szolgálat, a maga férfias meggyőződésével olyan optimizmusba tévedt, amelyet a tények sehogyan sem igazoltak. Természetes, hogy a kritikát nem lehetett teljesen elhallgattatni, különösen az otthoni állapotokat illetőleg; a legfelsőbb hadvezetőségnek esze ágában sem volt, mint Nicolai hangoztatja, elnémítani a közvéleményt, csak az volt az óhaj­tása, hogy a sajtó is tartsa meg azt a társadalmi békét, azt a Treuga Dei-t, amelyre Moltke vezérezredes adott utasítást mindjárt a háború kitörésekor, 1914. augusztus 13-án. Ennek lényege, hogy a nemzeti egység és odaadás szelleme nyilvánuljon meg az egész közéletben, s kerülni kell a nemzeti célok érdekében mindent, ami a német nép egységét, erejét, harci készségét meg­ingathatná. Kellő formában mindenki kifejezést adhat nézeteinek, amennyi­ben nem ártalmasak a birodalom katonai érdekeire. A tárgyilagos politikai és gazdasági kritika egyáltalán nem tilos, mint ahogy nem tilos a más véle­ményen lévők nézeteinek nyugodt boncolása és cáfolása. De szigorúan kerü­lendő minden sértés, szidalmazás, személyeskedés, gyanúsítás, rágalmazás, osztályok és felekezetek egymás ellen izgatása, mert mindez a belső egységet bontja meg. Már az eddigiekben is láttuk, hogy az egyes lapok rá sem hederí­tettek ezekre a tanácsokra, hanem egyre jobban szították a felekezeti és pártharcokat, egyre jobban a saját politikai céljaikat állították előtérbe, s láttuk azt is, hogy az államhatalom egyáltalán nem tette meg kötelességét – hiszen valóságos játéklabdája volt a sokféle pártérdeknek – és nem biz­tosította a hadvezetőség számára azt a belső békét, egységet, ami nélkülöz­hetetlen feltétele lett volna a győzelemnek. Így bekövetkezett az összeomlás, amelynek előidézésében elfogulatlan megállapítás szerint, a szocialista és a szabadelvű sajtó a főbűnös.

A sajtónak ez az elkülönülése, a nemzetietlen sajtónak ez a nyílt szín­vallása az 1916. év végén és az 1917. év elején következett be, abban az időben, mikor a hadisajtó-szolgálat, a legfelsőbb hadvezetőség útján, újból követelte Bethmann-Hollweg kancellártól, hogy áhítsa fel a kancellári politikai sajtóirodát. A hadvezetőség előterjesztése, amelyet Nicolai szerkesztett, hangoztatja, hogy a sajtóban élesen elítélik a diplomáciai és politikai vezetést, a sajtó képviselői panaszkodnak, hogy illetékes helyeken nemcsak irányítást nem kapnak, hanem méltatlanul és sértő modorban bánnak velük. A sajtó függetleníti magát és bizonyos, hogy a politikai kormányzattól erősen elhanya­golt jobboldali sajtóban nagy az elkeseredés és a kormány el lehet készülve rá, hogy hamarosan kiélesednek az ellentétek az egész sajtóban. Félős, hogy ilyen körülmények között a diplomáciai vezetést Bécs ragadja magához, a politikai vezetés pedig átsiklik München kezébe. A sajtó általában bízik Hindenburgban, a baloldaliak észrevehetően félnek a győzelemtől és Luden­dorff máris nagy és esetleg még növekedő befolyásától. Sajnos, a sajtó hangja és harcmodora ebben az időben olyan volt, hogy ezeket a megállapításokat és következtetéseket nemcsak a német hadvezetőség tehette meg, hanem az ellenség is, aminthogy bizonyára nem is mulasztotta el értékesíteni mindezt hírszolgálatában. A hadvezetőséget mindvégig csak a jobboldali sajtó támo­gatta harcában a külső és belső ellenség ellen; a baloldali lapok hangoztatták az ellenség békekészségét, aminek közvetlen következménye a német belső arcvonal összeomlása volt. Ilyen körülmények közt kétségtelen, hogy a sajtó hazafiasan gondolkodó részének harca ezek ellen a bomlasztó törekvések ellen jogos volt, de egyúttal kétségtelen az is, hogy a rendezetlen sajtóviszonyok és a politikai kormányzat gyengesége erősen az ellenség malmára hajtotta a vizet. Mint említettük, a sajtónak ez a fegyelmezetlen magatartása, sőt gyak­ran ellenséges és nemzetközi érzelmű viselkedése többet ártott Németország­nak s ezzel a központi hatalmaknak, mint az antant egész kémszervezete.

A legfelsőbb hadvezetőség sajtószolgálata. Az antant s főleg Anglia hadisajtó-szolgálata kezdettől fogva tudatos és erélyes volt, viszont a központi hatalmak s elsősorban Németország ezen a téren mindvégig a tétovázás és tanácstalanság jeleit mutatta. Moltke vezérezredes ugyan már 1914. augusztus másodikán kijelentette, hogy a sajtó nélkülözhetetlen eszköze a hadvezetésnek és hogy a hadvezetőségnek és a sajtónak szoros együttműködése elengedhetet­len feltétele a sikernek. Ez az elgondolás vezette a legfelsőbb hadvezetőséget, mikor megalapította sajtószolgálatát, amelynek megszervezésével a vezérkar III. B. osztályát, az úgynevezett Nachrichtenbureau-t bízta meg. A hadügy­minisztérium ismételten kérte, hogy a maga kebelében sajtóosztályt állít­hasson fel, azonban a Reichstag ezt a kérést mindig, legutoljára 1913-ban, elutasította. A hadügyminisztériumnak be kellett érnie egy sajtóelőadóval; ez a háború kitörése idején Deutelmoser őrnagy volt, aki sokat érintkezett a sajtóval s ezért teljesen tisztában volt a német sajtóviszonyokkal. Most a minisztérium átengedte az őrnagyot a hadvezetőségnek, a hadisajtó-szolgálat megszervezése és vezetése céljából. A hadvezetőségnek a sajtóval kapcsolatban két igen fontos kívánsága volt: egyik, hogy a sajtó mindenképpen őrizze meg a katonai titkokat, másik, hogy részletesen tájékoztathassa a sajtót a hadi­eseményekről; kisebb jelentőségű követelménye volt az, hogy állandóan összefoglaló jelentéseket kapjon a sajtóról. A vezérkar már 1914. augusztus 3-án értekezletre hívta egybe a sajtó képviselőit, figyelmeztette őket a titok­tartás fontosságára és közölte vele a módozatokat, hogy hogyan fogj a tájékoztatni a sajtót a hadieseményekről. Az elv itt az volt, hogy a vezérkar nem mondhat meg mindig mindent, de mindig csak az igazat fogja mon­dani. Ezt az elvet a vezérkar, illetőleg a hadisajtó-szolgálat mindvégig meg­tartotta.

Innen kezdve naponkint összegyűltek a sajtó és a különféle hatóságok képviselői értekezletre, később azonban elegendőnek bizonyult hetenként két-három ilyen értekezlet. A ' hivatalos személyeken kívül természetesen a sajtó képviselőinek jutott itt a legnagyobb szerep s bár az értekezleten a vidéki sajtó is képviselve volt, a szót mégis a berlini sajtó képviselői vitték, termé­szetesen az újságírókból és kiadókból alakított választmányban is. A tanácskozások mindig igen közvetlenek, gyakran bizalmasak voltak, a hatóságok és az újságírók érintkezése eredményesnek bizonyult, a hatóságoknak is alkalmuk nyílt egymás személyes megismerésére; itt tárgyalták meg a sajtóra vonatkozólag kiadott rendeleteket, s így egyrészt időt takarítottak meg, másrészt bizonyos egységet teremtettek a sajtóeljárásokban. De előnyösek voltak ezek az értekezletek a katonákra is: itt ismerkedtek meg a sajtó kép­viselőivel, a sajtó- és pártviszonyokkal, sőt a napi kérdések megtárgyalása mellett alkalom adódott itt arra is, hogy bizonyos nagy és elvi. jelentőségű kérdéseket összefüggő előadásban, szakértőktől megismerjenek. A parlament­ben ugyan gyakran hangzott el éles bírálat a sajtóértekezletekről, de ezt maga a sajtó utasította vissza igen erélyesen. Viszont az újságíró-egyesületek és a lapvállalatok nem nézték jó szemmel ezeket az értekezleteket: független­ségüket és üzleti érdekeiket féltették, bár látszólag beletörődtek az értekez­letek rendszeresítésébe. Ezek az egyesülések rideg álláspontra helyezkedtek, tanácsukat és támogatásukat sohasem ajánlották fel a vezérkarnak, viszont megvárták azt az időt, amikor a sajtóban merészebb, sőt vakmerő hangok is szóhoz juthattak s akkor a kritika valóságos pergőtüzével árasztották el a hatóságokat. Rendkívül ártalmas eljárás volt ez, mert egyéb károkon kívül lehetetlenné tette ezeknek az egyesüléseknek a hadisajtó-szolgálattal való barátságos és megértő együttműködését.

Békében a sajtót csupán politikai eszköznek tekintették, senki sem fog­lalkozott azzal a kérdéssel, hogy nagyarányú háború esetén a sajtónak egészen más és pedig igen fontos szerepe is lehet. Ezért nem kapta meg a hadügy­minisztérium a sajtóosztályt, ezért húzódozott a vezérkar már békében a sajtótól, ezért hagyták figyelmen kívül a mozgósítási tervezetek is a sajtót. A politikai kormányzat nem készült fel a háborúra és a háborít kitörésekor sem tett semmit, hogy pótolja mulasztását a sajtó megszervezése terén, maga a sajtó pedig sohasem gondolt arra, hogy háború esetén különösebb szervez­kedésre lenne szüksége. A hadvezetőség azonban nem nélkülözhette a jól megszervezett sajtót; a vezérkar tehát kénytelen volt megteremteni a sajtót. irányító szervezetet, viszont egyáltalán nem volt ínyére, hogy maga volt kénytelen vezetni is, még pedig egészen a háború végéig.

A hadisajtó-szolgálatnak első és legfontosabb feladata volt rendszeresen közölni a sajtóval a hadijelentéseket; ebben az volt az elve, hogy a hadműve­letekről csak neki van joga hiteles jelentéseket kiadni s hogy ezeket a jelen­téseket egyetlen lapnak sem szabad semmiféle magánértesülés alapján kibőví­teni. Tekintettel arra, hogy eleinte a vezérkar és a sajtó érintkezése még, meglehetősen kezdetleges volt, a hadijelentéseket a Wolff-iroda útján bocsá­tották a sajtó rendelkezésére, még pedig délelőtt és a napi eseményekkel kiegészítve az éjjeli órákban; az előbbi a délutáni, az utóbbi a reggeli lapok­ban jelent meg, de ugyanakkor szikratávíró útján kihirdették az arcvonalak­ban is és eljuttatták az ellenséghez is; tapasztalták ugyanis, hogy ezzel a módszerrel sok veszedelemnek elejét lehet venni, meg lehet akadályozni a kémek hazugságait, az agent provocateurök munkáját s főleg a rémhírterjesz­tést; így a hadijelentések révén a sajtó fontos eszköze volt az elhárító szol­gálatnak. Az ellenség nem adott ki rendszeresen hadijelentéseket, s ha kiadott, akkor is többnyire csak a központi hatalmak hadijelentéseivel vitatkozott, viszont a központi hatalmak hadijelentései rövidek, határozottak, lapidárisak voltak s így nem foglalkozhattak az ellenséges hadijelentések cáfolatával. Az angol hadijelentések például mindössze az ő 135 km hosszú arcvonaluk eseményeivel, tehát részleteredményekkel foglalkozhattak, míg ,a német hadijelentések a 2400 km hosszú német és szövetséges arcvonal eseményeiről adtak összefoglaló tájékoztatást. A sajtónak mindjárt itt, a háború elején, igen fontos szerepe volt; a hadvezetőség eleinte megengedte az ellenséges hadijelentések közlését is; ezek olyan aprólékos dolgokat és adatokat tartal­maztak, amelyekre az összefoglaló német hadijelentésekben nem volt hely, – magaslatok, majorok, erdőrészek elfoglalását, foglyok és lövegek zsák­mányolását, aminek mind félreismerhetetlenül propaganda-célja és jellege volt. Ha néha a német hadvezetőség is kitért egyes részleteredményekre, s kiemelte egyik-másik csapattest hősiességét, akkor ez j ól esett ugyan az arc­vonalban harcoló illető csapat tagjainak, de hamarosan kihívta a sajtó kriti­káját; ilyenekért a sajtó gyakran egyoldalúsággal és túlzással vádolta meg a hadvezetőséget, holott az antant hasonló eljárásán nem talált semmi kifo­gásolni valót. Azt is felrótta, hogy a hadvezetőség nem foglalkozott az ellen­séges jelentések adatainak cáfolásával: ez teljesen fölösleges volt, hiszen az arcvonalban álló katonák legjobban tudták, hogy mi igaz belőlük, az otthon­maradottak pedig a saját hadijelentésekből pontosan tájékozódhattak az igazán fontos eseményekről.

Mikor azonban egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy az ellenséges hadijelen­tések célja a belső német arcvonal felbomlasztása, mégis csak foglalkozni kellett azzal a kérdéssel, hogy mit lehetne tenni ellenük. Az egyszerű betiltás bizalmatlanságot keltett volna s e mellett a közönség a semleges lapokban még mindig olvashatta volna ezeket a valóban ártalmas és nagyobbrészt propagandisztikus jelentéseket. Közlésükről egyik újság sem akart lemon­dani, míg a többi közölte a jelentéseket, megrövidítésükre meglett volna a hajlandóság, de a rövidítés után is megmaradt volna belőlük éppen az, ami a legártalmasabb volt. A sajtó úgy oldotta meg a kérdést, hogy mindig magya­rázatokat fűzött hozzájuk, ezek a magyarázatok azonban a munka lázában, sietve és kellő szakértelem nélkül készültek, úgyhogy nem tettek jó szolgá­latot. 1918-ban már olyan veszedelemmé fajult az ellenséges hadijelentésekben űzött propaganda, – íme, olcsó és könnyű módja az ellenség földjén űzött propagandának, hiszen egyetlen fillérjébe sem került az antantnak! ­hogy a hadvezetőség kénytelen volt a maga hadijelentéseit mindennap magya­rázatokkal kísérni; ezeket a magyarázatokat egy vezérkari tiszt szerkesz­tette és a külügyminisztérium sajtóosztálya útján bocsátotta a Wolff-iroda rendelkezésére. A cél az volt, hogy külföldön ellensúlyozzák az ellenséges propaganda kártékony hatását; minthogy pedig Németország külföldi propagandaszolgálata egészen kezdetleges volt, kénytelenek voltak ezeket a magyarázatokat a német sajtó révén külföldre juttatni. Ennek viszont megvolt az a hátránya, hogy a német közönség is olvasta ezeket a propaganda­céllal készült magyarázatokat, amelyek természetesen némileg szépítették a valóságos helyzetet s így megtörtént, hogy a hadvezetőség akarata ellenére, csalódásba ringatta a német közönséget a helyzet komolysága felől. Később. a hadisajtó-szolgálat főnökének be kellett mutatni ezeket a magyarázatokat közlés előtt, hogy megvizsgálja, nem lesz-e ártalmas közlésük a belföldi han­gulat szempontjából. Sajnos, ekkor már késő volt: a szépítő magyarázatok romboló hatása már teljes mértékben megmutatkozott.

Ebben a kérdésben a német hadvezetőség állandóan érintkezésben volt a szövetségesekkel. Bécs és Szófia ellenezte az ellenséges jelentések közlését, Konstantinápoly helyeselte; de Bécs is, Szófia is, mindjárt panaszt is hangoz­tatott: hogy csapataik vitézségét és teljesítményeit a német hadijelentések egyáltalán nem méltányolják és nem emelik ki kellőképpen. Nicolai szerint viszont az volt a helyzet, hogy az osztrák-magyar vezetés alatt harcoló német csapatok zúgolódtak a miatt, hogy az osztrák-magyar hadijelentések mostohán bánnak velük. Az érzékenykedések elkerülése céljából a hadisajtó-szolgálat főnöke elrendelte, hogy a sajtót kérjék meg: ne kisebbítse az osztrák-magyar csapatok érdemeit; mert ha nem is tudtak helytállni az orosz tömegrohamnak, gyávaságnak és árulásnak még az árnyéka sem férhet hozzájuk. Goltz. pasa vezértábornagy viszont kifogásolta, hogy a német sajtó túlságosan magasztalta a Dardanellákat védő törökök hősiességét, úgyhogy már alig bír az önérzetükkel; erre a hadisajtó-szolgálat azt az utasítást adta a lapoknak, hogy a törökök érdemeit emeljék ugyan ki, de ne feledkezzenek meg a német csapatok hősiességéről sem.

Később maga a katonai iroda egészítette ki a hadijelentéseket bizonyos összefüggő magyarázatokkal, amelyeket rendszerint a sajtóértekezleteken adtak elő. Sőt olyan esetekben, mikor tartani lehetett attól, hogy az ellen­séges hírszolgálat a hadvezetőségnek bizonyos önkéntes intézkedéseit a maga érdemének akarná tulajdonítani, a sajtót idejében bizalmasan értesítették a küszöbön álló eseményről, például bizonyos állások kiürítéséről, nehogy meg­lepetésszerűn érje a hír a sajtót és a közönséget, mikor majd a hadijelentésben szerepel. Más esetekben is bőven és bizalmasan tájékoztatta a hadvezetőség a sajtót a valóságos helyzetről, de ezeket a közléseket hadititkoknak nyilvá­nította, úgyhogy a sajtó közleményeiben nem mehetett túl a hivatalos hadi­jelentéseken. Ezen felül a legfelsőbb hadvezetőség, mint a képviselőknek, a sajtó munkásainak is ismételten alkalmat adott arra, hogy személyesen fel­kereshessék a csapatokat és a különféle parancsnokságokat és maguk győződ­jenek meg az arcvonal és a katonák helyzetéről s a hadműveletek vezetésének módszereiről. Bizonyos, hogy az ilyen helyszíni szemle minden ellenséges uszításnak és rémhírterjesztésnek legjobb ellenszere.

Rendszeresen látogatták az arcvonalat, vagy huzamosabb ideig tartóz­kodtak valamely csapat kötelékében a haditudósítók, akiknek ugyancsak igen fontos szerepük volt a háborús sajtószolgálatban. A német hadvezetőség keleten is, nyugaton is egy-egy sajtó-hadiszállást állított fel, s oda pártatlanul vette fel az újságírókat, csak azokat zárta ki, akik nem voltak hajlandók alá­vetni magukat a katonai fegyelemnek, vagy akik nem voltak teljesen egész­ségesek. A haditudósítók cikkeit és jelentéseit nem is cenzúrázták, csupán arra ügyeltek, hogy ne legyen bennük semmi, ami a csapatok becsületét sért­hetné. Ennek éppen az ellenkezője következett be: különösen a nyugati állóharcok idején a haditudósítók úgy beszéltek az arcvonalak életéről, mint valami gyöngyéletről, szépítgették a katonák helyzetét, kicsinyelték a háborús teljesítményeket, úgyhogy otthon az ilyen tudósítások nem igen találtak hitelre, hiszen száz meg száz családnak akkor is volt halottja vagy sebesültje, mikor a hadijelentés csak ennyit mondott: “Nyugaton a helyzet változatlan.” Másrészt maguk a csapatok is rossz néven vették, hogy valósággal naplopók­nak állították be őket. Az ilyen tudósítások a katonákat is, a közönséget is elcsüggesztették, nem is szólván arról, hogy az ellenséges hírszolgálatnak igen értékes adatokat juttattak.

A hadvezetőség gondoskodott róla, hogy a haditudósítókat megfelelő módon kioktassák a valódi hadi helyzetről, hogy tudósításaikat a tények ismeretében és a valóságnak megfelelően írhassák meg; tudósításaikban azonban taktikai és stratégiai kérdésekkel nem volt szabad foglalkozniuk; erre a cenzorok különös éberséggel ügyeltek, hiszen itt tág tere nyílt volna az önkéntelen kémkedésnek, amit az ellenség teljes mértékben kihasznált volna a maga javára. Meg kell említenünk, hogy a szövetségesek hadseregei­nél is működtek német haditudósítók, így a szerbiai és az Isonzó-arcvonalon, valamint a szövetségesek egyéb sajtóhadiszállásain. Az együttműködés baj­társias volt, bár nem hiányoztak az apró érzékenykedések: így az osztrák-magyar hadvezetőség szerette volna, ha a német haditudósítók az osztrák és magyar csapatokról írnak, mint ahogy a német sajtóhadiszálláson tartóz­kodó osztrák és magyar újságírók a német csapatokról írtak. Nicolai minden­esetre megállapítja, hogy az osztrák és magyar tudósítók távozása után a hangulat a német sajtóhadiszállásokon minden tekintetben egységesebb lett. Meg kell jegyeznünk, hogy az engedélyezett haditudósítók száma nem volt nagy, nem is küldhette ki minden újság a képviselőjét, úgyhogy a legtöbb vidéki lap például a kőnyomatosok tudósításaira volt utalva; egy-egy kő­nyomatos haditudósítója így számos lapot elláthatott cikkekkel. A katonák hiúságát bántotta, hogy tetteikről nem jelennek meg tudósítások a vidéki helyi lapokban; ezen úgy segítettek, hogy eleinte velük magukkal íratták meg nevezetesebb élményeiket és tetteiket, később pedig tiszteket bíztak meg haditudósítások írásával, s ezeknek a cikkei aztán sorra megjelentek az egyes csapatok származási helyének lapjaiban. Ennél a helyi jellegű tiszti tudósításnál sokkal fontosabb volt, hogy a hadvezetőség a sajtóértekezletek anyagát a hadisajtószállás kőnyomatosa révén rendszeresen eljuttatta a lapokhoz; ezeket a cikkeket kiváló vezérkari tisztek írták s ha nem is voltak akkora tekintélyek, mint az angol Repington vagy a francia Rousset, mégis igen használható munkát adtak és értékes segítséget nyújtottak a hadvezető­ségnek a sajtó informálásában.

Meglehetősen kétélű fegyver volt a külföldi, semleges államok katonai attaséinak rendszeres tartózkodása a harcoló arcvonalban. Egyrészt hasznos volt ez az intézkedés, mert az attasék személyesen győződhettek meg a német hadvezetés módszereiről és jelentéseik alkalmasak lehettek arra, hogy a sem­leges külföld közvéleményét jótékonyan befolyásolják az antant rágalom­hadjáratával szemben, másrészt azonban tartani lehetett attól, hogy egyes attasék visszaélnek a bizalommal és esetleg valamelyik antanthatalom érdekében kémszolgálatra vállalkoznak. Szerencsére ez az eset nem követ­kezett be, mert az arcvonalba kiengedett semleges attasék javarésze hosszabb ideje tartózkodott már Németországban, megbarátkozott a német szellemmel és néppel, úgyhogy árulást még az olyan hatalmak attaséi sem követtek el, amelyek később a központi hatalmak ellen háborúba léptek. Így például Mircescu alezredes román katonai attasé minden tekintetben kifogástalan és tárgyilagos jelentéseket küldött haza, amint erről a német csapatok meg­győződtek, mikor Bukarest megszállása alkalmából az attasé jelentései a németek kezébe kerültek. Érdekes, hogy a berlini orosz szovjetkövetség 1918-ban mindenáron ki akarta eszközölni, hogy katonai attaséját kiengedjék a német arcvonalba; azonban, tekintettel az orosz forradalmi állapotokra, ezt a kívánságot az illetékes német hatóságok kereken visszautasították.

 Ami végül a külföldi sajtó részéről sűrűn felhangzott kívánságot illeti,  hogy külföldi újságírókat is bocsássanak ki az arcvonalba: ebben a tekintetben a hadvezetőség azon az állásponton volt, hogy nem elegendő, ha az  illető külföldi újságíró ismert németbarát, sokkal fontosabb az, hogy a kül­földi sajtóban nagy, szinte nemzetközi tekintélye legyen. Ilyen válogatás  alapján igen kevés újságíró kerülhetett ki az arcvonalba; ezek becsületesen és elfogulatlan tárgyilagossággal írtak tapasztalataikról, azonban az ered­mény ezen a téren igen csekély volt, mert, mint már ismételten említettük, az antant befolyása a külföldi sajtóban olyan erős volt, hogy az ilyen szór­ványos próbálkozások annál kevésbé tudták meggyengíteni, mert a németek külföldi sajtószolgálata teljesen szervezetlen volt.

A hadisajtó-szolgálat a megszállt területeken német újságokat indított meg; ilyen újság a nyugati hadszíntéren 4 jelent meg, keleten 9, Romániá­ban 2; céljuk leginkább az volt, hogy az elfoglalt területek politikai igazgatásá­ban segítségére legyenek a hatóságnak. Sokkal jelentékenyebbek voltak ezeknél a tábori újságok: a nyugati hadszíntéren 28, az orosz fronton 11, a Balkánon 6 és Törökországban 1. Ezeket külön megbízott tisztek szerkesz­tették és az volt a céljuk, hogy minél frissebben és minél gyorsabban meg­kapják a csapatok a hiteles híreket; politikai cikkek közlése tilos volt ugyan, azonban a szerkesztő tisztek sűrűn járták a harcoló arcvonalakat, hogy tájé­kozódjanak a katonák kívánságai felől s aztán ezeknek megfelelőleg olyan harctéri leírásokat és eseményeket, valamint a katonák szülőföldjére vonat­kozó híreket közöltek, hogy ilyen módon igen jó hatással voltak a küzdő csapatok szellemére és hangulatára. Ezek az újságok tarka rovataikkal, sokirányú és érdekes anyagukkal, az események pártatlan ismertetésével, katonai, földrajzi és történelmi cikkeikkel és híreikkel kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy a csapatok katonás szellemét fenntartsák és erősítsék. Természetes, hogy a hivatásos sajtóban hamarosan élénk tiltakozások hang­zottak fel a tábori újságok ellen; a tiltakozás oka nem annyira gazdasági volt, mint inkább politikai; különösen a túlzó lapok féltek, hogy elvesztik a hadseregben a talajt és izgató jelszavaik nem jutnak el a katonákhoz, pedig elsősorban a katonák forradalmasítása volt a céljuk. Ez is mutatja, hogy a tábori újságok megalapítása valóban életrevaló gondolat volt és igen fontos. hazafias célt szolgált. A tábori újságok felügyeletére és támogatására 1916-ban tábori sajtóhivatalt is szerveztek; ez a hivatal állandó összeköttetésben volt a tábori újságokkal, tanácsokkal és anyaggal látta el őket, sőt a nyugati hadszíntéren kőnyomatost is indított részükre.

A megszállott területek sajtójával a legfelsőbb hadvezetőség nem volt. szorosabb viszonyban, de csakhamar arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy itt sem nézheti tétlenül a dolgok folyását, hanem, ha érdekeit meg akarja óvni, valamiképpen kezébe kell vennie a hírszolgáltatás irányítását. Erre a célra legalkalmasabbnak látszott az a megoldás, hogy különösen a megszállott francia terület részére külön újságot alapítsanak, annál inkább, mert már adataik voltak arra, hogy a megszállt Belgium titkos nyomdáiban készült, izgató és lázító tartalmú újságokat nagy mennyiségben csempészik be francia megszállt területre. Ezek a csempészett lapok, köztük Hollandián át bejut­tatott francia lapok is, folyton nyugtalanították a lakosságot, szervezték és. lázították a megszálló kormányzat ellen, úgyhogy valóban helyes megoldás. volt a francia nyelvű Gazette des Ardennes megalapítása, 1914. karácsonya táján. Az eszmét egy tartalékos tiszt vetette fel, aki kitűnően ismerte a francia nép lelkét és gondolkozásmódját, a lap főszerkesztője pedig egy elszászi szár­mazású lelkes német újságíró lett. Eleinte bizonyos ellenszenvvel fogadta a lakosság a lapot, később azonban egyre nagyobb példányszámban terjedt el, sőt lassankint franciák is belekapcsolódtak a szerkesztés és a terjesztés mun­kájába. A lap közölte a hadifoglyok névjegyzékét, közölt családi híreket, tárgyilagosan ismertette a franciaországi állapotokat, de szövegében és képei­ben ismertette a német kultúrát is, úgyhogy kitűnő eszközévé vált a német propagandának, a mellett, hogy a francia és belga lapok becsempészését is fölöslegessé, sőt lassankint lehetetlenné tette. Igen elterjedt a lap a német­országi francia fogolytáborokban is, de a Svájcban való terjesztést a francia kormány úgyszólván lehetetlenné tette; ugyancsak tűzzel-vassal igyekezett megakadályozni, hogy a lap Franciaországba bejusson, bár adatok vannak rá, hogy Franciaországban is meglehetősen elterjedt: a francia lapok élénken polemizáltak vele és igyekeztek lekicsinyelni és ócsárolni, ahol csak tehették.

A német sajtó termékei a posta, továbbá a vasúti és tábori könyvkeres­kedések útján jutottak el a harcoló csapatokhoz. A független szocialista lapok ki voltak ugyan tiltva a harcoló hadsereg körzetéből, de bejutottak a polgári liberális és demokrata újságok s bejutottak a szociáldemokrata lapok is. A hadvezetőség nem győzött panaszkodni ezeknek a lapoknak romboló munkája ellen: panaszai nagyobbrészt süket fülekre találtak az illetékes hatóságoknál.

A már többször említett hadisajtó-szolgálat a III. B. osztály szerény kereteiből fejlődött ki. A szervezés feladata a már ugyancsak több ízben. Említett Deutelmoser őrnagynak jutott, aki ezt a feladatot kitűnően meg­oldotta; mellette Herwarth alezredes, a volt washingtoni német katonai attasé szervezte meg a külföldi sajtó anyagának feldolgozását. A hadisajtó-hivatal munkaköre hamarosan igen kiszélesedett, főleg mikor Lüttich, Namur és Antwerpen elfoglalásával az antant rágalomhadjárata egyre nagyobb méreteket öltött. A közvéleményt határtalanul izgatták a belgiumi események, az oroszok előretörése, s az ezekkel kapcsolatban terjesztett rémhírek és rágal­mak csakhamar megmérgezték a semleges államok közvéleményét is. 1914 végén megkezdődtek a tervszerű és ocsmány támadások a német császár ellen s az év végére már nemcsak a rémhírterjesztők dolgoztak teljes gőzzel, hanem az orosz forradalmi mozgolódások is előrevetették árnyékukat, a követ­kező év elején pedig minden különösebb ok nélkül békehírekkel mételyezték a küzdő hadsereget s a belső arcvonal ellenállását. A politikai kormányzat semmit sem tett a bomlasztó törekvések ellen, a külügyminisztérium végre rászánta magát a külföldi sajtó rendszeres szemmeltartására, de magának a német népnek hangulatával a politikai hatóságok semmit sem törődtek. Ennek az lett a következménye, hogy politikusok, újságírók, hazafias egyesü­letek egyre sűrűbben fordultak a hadvezetőséghez tanácsért és útbaigazításért s így a hadi sajtószolgálat munkaköre egyre jobban bővült; Deutelmoser nem vonhatta ki magát ezek alól a feladatok alól, ha nem akarta, hogy a politikai kormányzattól cserbenhagyott német nép teljesen a tanácstalanság és a kétségbeesés karjaiba hulljon. Hozzájárult ehhez, hogy a cenzúra kezelése is hamarosan a hadisajtó-iroda hatáskörébe került. Az ostromállapot következ­tében a végrehajtó-hatalom a katonai parancsnokságok kezébe került s így a cenzúrát is a katonaság volt kénytelen vállalni. Minthogy pedig a cenzúra terén nem voltak szakértői s az egyes kisebb parancsnokságok cenzúrái még nem rendelkeztek kellő és kifejlődött gyakorlattal, megint csak a hadisajtó-hivatalnak kellett irányító és tanácsadó munkájával a legfelsőbb cenzúra­hatóság szerepét betöltenie. Csak 1915 elején állt be némi könnyebbség mun­kájában, mikor a III. B. osztály mellett megszervezték a külön legfelsőbb cenzúra-hivatalt. Ennek a hivatalnak lett a feladata, hogy megteremtse a szükséges egységet a cenzúra kezelésében, bár csakhamar bebizonyosodott, hogy ezt az egységet tulajdonképpen minden egyes esetben külön kell meg­teremteni; maga a császár is felfigyelt erre a rendszertelenségre és figyel­meztette a parancsnokságokat, hogy a cenzúra és a sajtófelügyelet tekinteté­ben nagyobb egységet kell teremteni. Az ingadozás természetes volt: a katonai hatóságok nem szívesen foglalkoztak politikai és gazdasági kérdésekkel, bár kénytelenek voltak ezekbe is belenyúlni; azonban az volt a felfogásuk, hogy ezeket nem a cenzúra, hanem a sajtó felvilágosítása és együttműködése segítségével kell a helyes mederbe terelni. Sajnos, azt a sziszifuszi munkát, amit a polgári hatóságok közönyössége és értelmetlensége miatt ekként vál­lalniuk kellett, nem sikerült mindig közmegelégedésre elvégezniük.

A hadisajtó-hivatalnak három alosztálya volt: a belföldi osztály, amely a német sajtóval foglalkozott, a legfőbb cenzúrahivatal, amely a cenzúra egységesítésén dolgozott és végül a külföldi alosztály, amely a külföldi sajtót tartotta szemmel. A hadvezetőség valamennyi közt legfontosabbnak tar­totta a belföldi osztály működését, vagyis a közvetlen kapcsolat és megértés keresését a német sajtóval. A hadisajtó-hivatal tehát megalakulása után mindjárt első feladatának tekintette felvenni a közvetlen kapcsolatot a német újságírók egyesületével és a lapkiadók szövetségével. Első ülésükön mindjárt közös egyetértéssel megállapítottak bizonyos irányelveket a sajtó kezelésére vonatkozólag. A hivatal élénk érintkezést tartott fenn a sajtóval a heti érte­kezletek révén, de azt a javaslatot, hogy vegyen be a hivatal személyzeti lét­számába hivatásos újságírót is, eleve elutasította, nehogy elveszítse függet­lenségét s esetleg áldozatává legyen bizonyos befolyásoknak. Ellenben hiva­tásának tekintette a sajtó tájékoztatását és támogatását, ami eleinte úgy történt, hogy megfelelő anyagot juttatott el a sajtóhoz, később pedig úgy, hogy kész cikkeket, tanulmányokat és hadi kommentárokat bocsátott ren­delkezésére.

Lázas munka kezdődött abban az irányban, hogy az egész sajtószol­gálatot egységesítsék: szorosabb kapcsolatot kerestek a szövetségesek sajtószolgálatával, könyvbe foglalták a cenzúraszabályok rengeteg tömegét, hozzáfogtak egy kézikönyv szerkesztéséhez, amely a belföldi és külföldi sajtó minden adatát magában foglalta volna. Sajnos, a lázas munkához fűzött remények nem teljesültek: a hivatal kevés emberrel dolgozott, ezeknek nagy része is egyéb munkával is meg volt terhelve, a polgári hatóságokkal semmiképpen sem lehetett biztosítani az együttműködést. Ezt a lázas munkát elsősorban az események szították: a szerb hadjárat, Szaloniki, Verdun, a sikertelen tiroli osztrák-magyar támadás, a Brusszilov-támadás, a nyugat-­németországi ellenséges repülőtámadások, a fenyegető román hadüzenet, az ellenségnek 1915 vége óta százezerszámra ledobált röplapjai, a skagerraki csata, a búvárhajóharc. Mindezek fokozták a hivatal tevékenységét, de egyúttal lehangoló hatással voltak a közvéleményre-, amelyet most már a leglázasabb munkával sem lehetett megnyugtatni; ez volt az az idő, amikor csak a teljes nemzeti egységgel lehetett volna még megmenteni a hadi és a belső helyzetet és a sors iróniája éppen az, hogy a nemzeti egység éppen ebben az időben roppant meg végzetesen, bizonyos jól kiszámított és már többször említett aknamunkák következtében.

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy a polgári kormányzatot az események ilyen végzetes alakulásáért súlyos felelősség terheli. A birodalmi kormány tétlenül nézte a hadisajtó-hivatal vergődését a hadvezetés érdekei és a politika hullámai között, a külügyminisztérium egyáltalán nem törődött a belföldi sajtóval, minden gondja a külföldi sajtóra irányult. Senki sem gondolt azzal, hogy a német nép hogyan gondolkozik a háború politikai kérdéseiről. Külö­nösen megmutatkozott ennek a nemtörődömségnek átka a politikai cenzúra kérdésében: a külügyminisztérium nagyszámú bizottságot óhajtott szervezni a politikai cenzúra gyakorlására, azzal a megokolással, hogy egyes német vezetőférfiak nyilatkozatai, amelyek a külföldi sajtóban megjelentek, eltor­zítva kerültek be a német sajtóba s így alkalmasak voltak a közvélemény megmételyezésére; a hadvezetőségnek az volt az álláspontja, hogy ilyen nyilatkozatoknak legalább is egyidejűleg hiteles szöveggel meg kell jelenniök a német sajtóban is és akkor minden baj elkerülhető. A külügyminisztérium nem fogadta el ezt az álláspontot, mert maga akarta gyakorolnia politikai cenzúrát, viszont a hadvezetőség ebben azt a veszélyt látta, hogy így csak a külföldi szempontok érvényesülnének a cenzúrában, a belpolitikai cenzúrát a külügyi hivatal teljesen elhanyagolná. Kijelentette a hadvezetőség, hogy a polgári hatóságok cenzúrájáért nem hajlandó vállalni a felelősséget. Ez aztán súlyos összecsapásra vezetett a polgári kormányzat és a hadvezetőség között. F; miatt aztán azzal a szemrehányással illették a hadisajtó-hivatalt, hogy politikai befolyásra törekszik; ez a gyanúsítás ugyan teljesen alaptalan volt, mégis az lett az eredménye, hogy a lapkiadók és újságírók egyesületei elide­genedtek a hadisajtó-hivataltól. Ez pedig megint csak az egységes belső arc­vonal megteremtésének bukását jelentette.

A hadisajtó-hivatal első alosztálya naponta rövid összefoglaló jelentést adott a német sajtóról, még pedig teljes tárgyilagossággal. Kimerítő képet nem adhatott ugyan a sajtó egész anyagáról, azonban szükség volt ezekre a jelentésekre, mert a mindenféle, legtöbbször pártszempontok szerint dolgozó sajtóból magából nem lehetett megbízható képet alkotni ,a német nép hangu­latáról. Mivel pedig a hadisajtó-hivatal tárgyilagosságra törekedett, egyre inkább el kellett szakadnia a pártsajtótól, amelytől minden tárgyilagosság és józan semlegesség idegen volt. Ennek viszont az lett a következménye, hogy mind a jobboldali, mind a baloldali pártsajtó, Erzbergeréktől a Berliner Tageblattig és a Frankfurter Zeitungig ridegen elutasította a hadisajtó-hivatal célkitűzéseinek és szempontjainak szolgálatát.

Itt kell összefüggőbben szólnunk a cenzúráról. Kétségtelen, hogy minden cenzúra korlátozás és így bizonyos tekintetben számos baj és súrlódás forrása, de éppily kétségtelen az is, hogy a nemzet sorsdöntő óráiban ez a szükséges rossz nem mellőzhető. Ha igazságosan és szigorúan használják ezt az eszközt, természetesen csak javára válhat annak az ügynek, amelynek érdekében életbe léptették. Ennek a feladatnak megvalósítása a legfőbb cenzúrahivatal­nak jutott. Már említettük, hogy ennek vezető elve az volt, hogy a hadvezető­ség ne terjessze ki működését tisztán politikai kérdésekre, hanem ha kénytelen ilyenekhez hozzányúlni, legalább ne intézkedjék a hadvezetőség nevében. Ezen a ponton meglehetősen nehéz megvonni a határokat; a külföld nem ismerte ezt a bizonytalanságot: a semleges államokban például nem volt cenzúra, de a kormányzat szorosan együttműködött a sajtóval és a sajtóban megvolt a szükséges fegyelem, ami a német sajtóból hiányzott. Csak Svájc vezette be 1915-ben a politikai és katonai cenzúrát, de erre az a kényszerűség vitte rá, hogy területén úgyszólván állandóan elkeseredett harc dúlt a had­viselő felek politikai és katonai ügynökei, kémei és propagandistái között. Franciaországban és Angliában volt politikai cenzúra, Oroszországban ezt a katonai cenzúra nagyobb hatásköre pótolta. Németországban mindenki egyetértett abban, hogy katonai cenzúrára szükség van; ezt a katonai cenzúrát mérsékelten alkalmazták és a sajtó mindig készségesen alávetette magát neki.

A politikai cenzúrára vonatkozólag már nem volt ekkora az egyet­értés: a dolog tulajdonképpen úgy áll, hogy külön erre a célra alapított cenzúraszerv nem is volt Németországban. A legfőbb cenzúrahivatal esetről esetre döntött az ilyen kérdésekben s ha politikai kérdésekben kellett dön­tenie, mindig kikérte a hadvezetőség rendelkezését; ilyenekért azonban sem ő maga, sem a hadvezetőség nem vállalta a felelősséget. Ez aztán azt a tarthatatlan helyzetet idézte elő, hogy ilyen politikai intézkedésekért senki sem volt hajlandó felelősséget vállalni; meg kell mondanunk, hogy sem a legfőbb cenzúrahivatalnak, sem a legfelsőbb hadvezetőségnek ez nem is volt kötelessége. A parlamenti vitákba gyakran belevonták a cenzúrát és hangoz­tatták, hogy a legfőbb cenzúrahivatalnak a politikai cenzúrát is magához kellene ragadnia, ez azonban a hivatal elvi ellenzése miatt csak elméleti kíván­ság maradt. Magát a katonai cenzúrát a hadvezetőség közmegelégedésre látta el és igen kitűnően szervezte meg; vezetői leginkább tartalékos tisztek voltak, polgári foglalkozásuk szerint jogászok, közigazgatási tisztviselők, tanárok, tanítók, hivatásos újságíró azonban csak egy volt köztük; különös gondot fordított a hadvezetőség arra, hogy a cenzorok közt ne legyenek túlzó és szenvedélyes pártemberek, sőt olyanok sem, akik ismertebb szerepet ját­szottak valamely pártban; viszont nem egy helyen megtörtént, hogy a párt­lapok terrorja erősen befolyásolta a cenzúra működését. A legérdekesebb cenzúraellenes cselekedet az volt, mikor az ország számos helyén szinte egy­szerre kezdtek titkos kezek holmi földalatti irodalmat terjeszteni; valóságos csemege volt ez: ezekben a közleményekben szerepelt mindaz, aminek meg­jelenését a cenzúra megakadályozta. Természetesen üzlet volt ez, az emberi kíváncsiságra alapított nyerészkedés, amit azonban a hatóságok hamarosan elfojtottak. Egyébként a cenzúra kezelése nem volt ridegnek mondható, sőt mikor a birodalmi gyűlésben egyre hangosabban követelték, hogy a katonai és polgári hatóságok engedélyezzék a hadicélok nyilvános tárgyalását, a biro­dalmi kancellárnak az volt a felfogása, hogy hivatalosan nem lehet ugyan erre engedélyt adni, azonban ebben a tekintetben elnézést és engedékenységet ígért és kért a cenzúra részéről, ami be is következett.

Ezekből az adatokból és intézkedésekből kiderül, hogy Németország a háború idején nemcsak a sajtóviszonyokat, hanem a cenzúrát sem tudta egységesen rendezni, teljesen a hadvezetés szolgálatába állítani, hanem mind a sajtó, mind a cenzúra tekintetében mindvégig a félrendszabályok és a jóakaratú kísérletezés taposómalmában vesztegelt.

Itt kell újból utalnunk arra is, hogy a sajtószolgálatnak szervezetlensége természetesen a propaganda terén is éreztette hatásait; a külügyminisz­térium külföldi sajtószolgálata ugyan dolgozott a külföldön képekkel és nyomtatványokkal, de ezek – hibás franciaságukkal vagy angolságukkal ­azonnal elárulták német eredetüket s így elvesztették hitelüket; egyébként a német propaganda, éppen a sajtószolgálat szervezetlensége és tapasztalat­lansága miatt, szem elől tévesztette azt az alapelvet, hogy a propagandának feltétlenül kerülnie kell a feltűnést, csöndesen és feltűnés nélkül kell hozzá­férkőznie azokhoz, akiket meg akar nyerni ügyének. Erzberger képviselő magánpropaganda működése ebben a tekintetben sokkal eredményesebb volt, amire már abból is következtethetünk, hogy még Németországban is csak kevesen tudtak és beszéltek róla. Egészen csodálatos az a naivság, amel­lyel a különben szervezőtehetséggel megáldott németek a sajtó szervezésével kísérleteztek; megállapíthatjuk, hogy a sok tétovázás és ingadozás helyett elegendő lett volna lemásolniuk az angol háborús sajtószervezés főbb elveit s akkor egy csapással egyúttal propagandájukat is lendületesen útnak tudták volna indítani. Hivatalokat szervezni tudtak, de a sok hivatal közt elveszett maga a sajtó s vele a propaganda; megszervezték például a semleges sajtó képviselőinek főhadiszállását Berlinben, ki is küldték a semleges újságírókat az arcvonalba, hogy közvetlen tapasztalatok alapján tájékoztathassák a külföldet, de ennek bizony édes-kevés látszatja volt. A sajtófelügyelet szer­vezetlensége megbénította egyúttal a propagandaszolgálatot is.

Jellemző a helyzetre, hogy mikor 1916. augusztusában Hindenburg és Ludendorff kezébe kerül a legfőbb hadvezetőség, még mindig kénytelen a sajtószolgálat szervezésével foglalkozni, úgyszólván elölről kezdeni az egészet, akkor, mikor az angol sajtószolgálat már régen az egyenesben volt és akadály­talanul tört céljai felé s ezzel kapcsolatban propagandája is pompásan és valóban eredményesen működött. “Ellenfeleink, – mondja az új hadvezetőség egyik első parancsa, – Anglia vezetése alatt oly nagyszerű egységet terem­tettek katonai és politikai tevékenységükben, hogy nekünk is minden erőnket latba kellett vetnünk az irányadó tényezők zavartalan és sima együttműkö­dése érdekében. Minden ellentétet ki kell küszöbölni, hogy mindenáron biz­tosítsuk a hadvezetés és a politika zárt és szilárd egységét”. Szép szavak voltak ezek is és a hadisajtó-szolgálat szempontjából annyit jelentettek, hogy kezdődik minden elölről: szervezés, kísérletezés, kudarc, eredménytelenség. Ludendorff erélyesen kezébe vette a sajtó ügyét, a politikai kormányzatot sikerült is néhány erélyes intézkedésre bírnia, egy-két hangoskodó sajtó­parazitába belefojtotta a szót: azonban mindez nem volt szerves megoldás és semmivel sem vitte közelebb a hadvezetőséget az elejétől fogva kívánatos célhoz: az egész sajtó egységesítéséhez a nagy nemzeti célok érdekében. A hadisajtó-szolgálat, amely az egyetlen komoly szerv volt ennek a célnak szolgálatában, nagy hozzáértéssel, önfeláldozással és hősies munkával dol­gozott a cél érdekében, a nélkül azonban, hogy a polgári hatóságokat, illetőleg a kormányzatot döntő lépésekre tudta volna rávenni vagy kényszeríteni r most ez a hadisajtó-szolgálat is érzékeny veszteséget szenvedett azzal, hogy vezetőjét, Deutelmoser őrnagyot áthelyezték a külügyminisztériumi sajtó­hivatal élére. Nyilván kitetszik ebből, hogy az egész nagy Németországban ő volt az egyetlen ember, aki tudott is, akart is cselekedni s értett is a sajtó ügyeinek intézéséhez. Valósággal tragikus volt ez a csapás: a nemzet egy­szerre még messzebbre vetődött azoktól a céloktól, amelyeknek érdekében a hadisajtó-hivatal annyi ideje dolgozott s magának Deutelmosernek erélye és készültsége is parlagon maradt, mert a külügyi szolgálat puhasága, tanácsta­lansága és egészen különleges felfogása nagyobbrészt megbénította működését.

De nem csupán annyi történt, hogy a nagy kapkodásban úgyszólván tétlenségre kárhoztattak olyan embert, mint Deutelmoser őrnagy volt, hanem a politikai kormányzat ügyetlensége következtében egymást érték a kellemet­len meglepetések is, amelyek céltudatos és szervezett munka mellett természe­tesen elkerülhetők lettek volna. 1916. novemberében a sajtó felügyeletével foglalkozó katonai szervek egy szép napon arra ébredtek, hogy a sajtóban megjelent a politikai kormány kiáltványa Lengyelország függetlenségéről, illetőleg a lengyel állam visszaállításáról; valóságos rémületet keltett a had­vezetőségben, hogy a politikai kormányzat senkit sem tájékoztatott előre erről a tervezett lépéséről. Még ennél is végzetesebb volt, hogy a politikai hatóság minden néven nevezendő tájékoztatást mellőzött s a lapoknak sem adott semmi utasítást vagy útbaigazítást akkor, mikor 1916. december 12-én nyilvánosságra hozta a német kormány békeajánlatát. Most aztán betelt a pohár: az ország sorsáért felelős katonai vezetőség hangosan és erélyesen követelte a sajtóügyek egységesítését, egy központi szerv felállítását; Beth­mann-Hollweg birodalmi kancellár dodonai, vagy helyesebben semmitmondó általánosságokkal hallgattatta el a jó szándékú javaslatokat, úgyhogy minden maradt a régi állapotban, holott az egységesítéssel ebben az időben talán még meg lehetett volna állítani a lavinát, amely – ha nem is látták – bizony megindult.

A legfelsőbb hadvezetőség volt kénytelen harmadízben is utalni a szer­vezés szükségességére, akkor, mikor 1917-ben az orosz forradalom véres és pusztító szele végigborzongatta az egész polgári és nacionalista Európát. Ez volt a tizenkettedik óra, még talán most is meg lehetett volna menteni valamit: hamarosan, az első rémület perceiben terveztek is valamiféle választ­mányt, amely kényes politikai helyzetekben tanácsokkal és utasításokkal látta volna el a sajtót, de itt is elveszett a lényeg: közben a német sajtó és pedig minden lap a maga pártállása szerint, bőven ismertette az orosz forra­dalom eseményeit, felforgató tanításait, lelkiismeretlen módszereit és sodró erejű agitatív tevékenységét. A tájékozatlan német közvélemény természe­tesen nem tudta kellő kritikával olvasni ezeket a szenzációkat, s bizony ezreket és ezreket megmételyezett a vérgőzből és ködös utópiákból feltámadó új világ. Ludendorff tábornok személyesen is szorgalmazta a sajtóközpont megszervezését s a politikai ellenőrzés, tájékoztatás és cenzúra egységesí­tését, de a politikai kormányzat, mintha körülötte nem is égne a világ, angyali szelídséggel ismételte a régi dalt: Sajnos, nem teljesítheti a hadvezetőség kívánságát, mert javaslatát egészen fölöslegesnek tartja: tudniillik ott van a külügyminisztérium sajtóosztálya és sajtófőnöke, aki egyúttal a birodalmi kancellár sajtófőnöke is, ezek elvégzik azokat a feladatokat, amelyeknek vállalására a hadvezetőség indokolatlanul új szerv létesítését javasolja. Ezzel a politikai kormányzat, mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan átfordult a másik oldalára és tovább aludt.

Michaelis kancellár hivatalba lépése újra reményeket ébresztett a had­vezetőségben, hogy talán most sikerül megvalósítani az évek óta hiába ker­getett ábrándokat. Michaelis csakugyan kijelentette, hogy legelső feladatának tekinti a sajtóügy végleges szabályozását, és csakugyan, nem sokkal később elhatározta, hogy a birodalmi kancellári hivatal mellett megszervezi az oly régóta sürgetett sajtófőnökséget. A hadvezetőség örömmel látta, hogy mégis megmozdult a politikai kormányzat, s annál inkább, mert a szövetségesek 1917-ben egymásután szólították fel a német hadvezetőséget, hogy teremtsen rendet a sajtószolgálatban, vegye kezébe annak egységes intézését, mert ennek a kérdésnek rendezése szervesen összefügg a győzelem vagy a vereség ügyével. A kérdés megoldása csakugyan égetőbb volt, mint valaha, mondta a legfelsőbb hadvezetőség. Utólag viszont megállapíthatjuk, amit a hadvezető­ég akkor még természetesen nem láthatott és nem tudhatott: hogy ebben a pillanatban – mikor Angliában három miniszter végezte azt a munkát, amely Németországban még meg sem volt szervezve – már minden szervezés elkésett. Hertling gróf kormánya már tovább ment a tervezgetésben és úgy döntött, hogy a sajtó ügyét propagandaminiszter kinevezésével fogja meg­oldani. Előbbi fejeztünkben említettük, hogy 1918. júniusában már hozzá is fogtak az előkészítő munkálatokhoz! Néhány hónap múlva pedig ment­hetetlenül összeomlott minden.

Említettük, hogy az osztrák-magyar, bolgár és török szövetségesek 1917-ben azzal a kéréssel fordultak a német hadvezetőséghez, hogy vegye a maga kezébe  és egységesítse a szövetségesek sajtószolgálatát. Fontos lett volna például, hogy az újonnan visszaállított Lengyelországról s általában a lengyel kérdésről a központi hatalmak sajtója egyöntetűen írjon, hasonlóképpen egységes szempontokat kövessen a román kérdés megítélésében, mert itt bizonyos. Ellentétek, illetőleg súrlódások jelentkeztek a monarchia és Bulgária közt. Most derült ki, hogy a német politikai kormányzatnak semminemű befolyása sincs a szövetségesek sajtójára, ami pedig végzetes volt, mert az érdekellen­tétek – az antant őszinte örömére – hamarosan nyíltan kiéleződtek, külö­nösen Bulgária és Törökország között, viszont Bécs és Berlin közt is némi feszültség támadt a miatt, hogy az osztrák-magyar hadvezetőség a bolgár front haditeljesítményeinek érdemét a maga csapatai számára foglalta le s ezzel érzékenyen megbántotta a német csapatok önérzetét. Itt csakugyan tenni kellett valamit, hiszen ezek a zilált sajtóviszonyok határozottan alá­ásták a központi hatalmak ellenálló erejét s valósággal hizlalták az antant propagandáját és önbizalmát. A német hadvezetőség meghívta a szövetséges sajtó irányadó tényezőit, minden tekintetben megkönnyítette munkájukat, egyszerűsítette a cenzúrát, megkönnyítette a postai összeköttetést, ápolta a bajtársiasságot, úgyhogy ez a “szövetséges sajtóhadiszállás” csakugyan ered­ményesen kezdett dolgozni az ellentétek kiküszöbölésén és a súrlódások megszüntetésén. E mellett a német hadisajtó-hivatal vezetői sorra felkeresték a szövetségesek katonai sajtószolgálatának vezetőit és most már komolyan dolgoztak azon, hogy a hadisajtó-szolgálatot központosítsák és egységesítsék, ha már a politikai kormányzat nem tudott idáig eljutni. Sajnos, a katonai szervezkedésből is csak annyi lett, hogy ezután a szövetségesek összehangolták az eddig egymástól teljesen függetlenül kiadott hadijelentéseket.

Az osztrák-magyar sajtóhadiszállás első vezetője, Hoen tábornok, igen művelt ember volt s kitűnő katonai író, aki azonban inkább a háború had­történetének adatgyűjtésével és szerkesztésével foglalkozott, mint a sajtó pillanatnyilag sokkal fontosabb ügyeivel. Németország erre a célra egyetlen embert sem vont el az arcvonalból, hanem a háború történetének feldolgozását a vezérkarra bízta, egyelőre természetesen csak rendszeres adatgyűjtés alakjá­ban. Hoen vállalkozása igen szép és dicséretreméltó, sőt szükséges munka volt, jegyzi meg némi gúnnyal Nicolai, csak éppen lettek volna ennél sokkal sürgő­sebb feladatok is. Így történt aztán, hogy a monarchia katonai sajtószolgálata jelentéktelen és hatástalan maradt. Egyébként fokozta ezt az is, hogy a sajtó ellenőrzését nem a katonai hatóságok, hanem az ügyészségek végezték. A monarchia sajtójában egyre hangosabb lett a nemzetiségi kérdés körül támadt harc, s ezzel párhuzamosan, bár tőle függetlenül, egyre erősebben érvényesült a kapitalista befolyás. A monarchia hadisajtó-szolgálatának következő parancsnoka, Eisner-Bubna ezredes, már semmi érdemlegeset nem tehetett, mivel az egész katonai vezetést mindenestül maga Károly király vette kezébe. Ezzel ez az intézmény be is fejezte amúgy is jelentéktelen pályafutását.

Bulgáriában egy kézben volt a katonai és a politikai sajtószolgálat intézése és felügyelete s a gyakorlatban mindvégig a politikai sajtófelügyelet maradt előtérben. Ilyen kívánságokkal fordult a német hadisajtó-szolgálat vezetőségéhez is, de az elhárította magától szempontjainak figyelembe vételét, áttette kérését a politikai kormányzathoz, amely – szokásához híven – még csak állást sem foglalt a bolgár javaslat: a politikai sajtó-együttműködés kérdésében. Ennek a következménye volt aztán az, hogy Bulgária a maga lábára állt és lassankint úgyszólván teljesen elszakadt a német hadisajtó-szolgálattól. Törökországban a katonai sajtófőnök kezében egyesült a katonai és politikai sajtóirányítás, sőt a kettő úgyszólván teljesen egybefolyt; ennek következtében a török sajtóval való politikai együtt­működés mindvégig lehetséges, sőt igen eredményes volt.

A német hadisajtó-szolgálat működésének még néhány érdekes mozzanatá­ról kell megemlékeznünk. A hivatal mindenirányban megőrizte teljes pártat­lanságát s minél jobban kiélesedtek a sajtóban a pártellentétek, minél jobban elfajult a hang, a hivatal annál szívósabban kitartott mindig vallott alapelve mellett, hogy működésében semmi más szempontot nem tart irányadónak, csak a hadvezetés érdekeit. Egy ízben a politikai kormányzat némi szemre­hányással illette a legfelsőbb hadvezetőséget, mert a hadisajtó-hivatal egyik előterjesztésében a “demagógia” szóval jellemezte bizonyos lapok. és pártok működését. Bármennyire hangoztatta is a különben mindig gyáván vissza­húzódó és valóságos hintapolitikát folytató kormányzat, hogy tekintettel a pártok érzékenységére és a politikai véleménynyilvánítás szabadságára, a “demagógia” szót nyilvánosan a világért sem szabad kiejteni: Nicolai ezredes kijelenti, hogy ez az egyetlen szó, amellyel híven lehet jellemezni az akkori helyzetet és viszonyokat. Alig van tipikusabb példája a demagógiának, mint a következő tény: megállapították hivatalosan, hogy az arcvonalban leginkább a szocialista és a zsidó-demokrata lapok vannak elterjedve, ugyanakkor azonban ezek a lapok-természetesen pártérdekekből és agitációs célokból, ­panasszal fordultak a hadügyminiszterhez, hogy az arcvonalbeli katonai parancsnokok elnyomják őket!

Éppen az ilyen kérdések tisztázása céljából a hadvezetőség széleskörű vizsgálatot indított s bizonyos adatgyűjtés után megállapította, hogy milyen arányban olvassák és vásárolják a lapokat az arcvonalban álló katonáit. Erre, még az eredmények megállapítása előtt, felzúdult a baloldali sajtó, hogy a hadvezetőség bizonyos pártérdekből végezteti ezt a munkát. A meg­állapítások olyan adatokat eredményeztek, amelyek nagyobbrészt már eddig is ismeretesek voltak s egyáltalán nem szolgáltak a nemzeti irányú pártok javára. Sajnos, a katonák igen nagy példányszámban olvasták a baloldali lapokat, bebizonyosodott továbbá, hogy azokat a vidéki újságokat, amelyek leghamarább jutnak el a tábori könyvkereskedésekbe, azonnal elkapkodják, viszont a berlini lapokra előfizetnek, még pedig körülbelül fele-fele arányban pártolják a baloldali és a jobboldali sajtót; körülbelül egymillió lappéldányt szállított a posta naponta az arcvonalba. Szélsőbaloldali és szélsőjobboldali lapok a legkisebb számban szerepeltek ezek közt, s mégis ezek voltak a leg­veszedelmesebbek, mert legnagyobb volt bennük a vakmerőség, az agitatív lendület és legélesebb volt a hangjuk. Ezt a sajtót lehetőleg távoltartották a tábori könyvkereskedésektől, mert az adatgyűjtés megállapította, hogy a katonák jókora részét, sőt bátran mondhatjuk: nagy többségét a politika, főleg a túlzó politika egyáltalában nem érdekelte. Érdekes jelenség volt az is, hogy a vidéki lapok jóval nagyobb számban jártak a tábori hadsereghez, mint a nagypolitikával foglalkozó fővárosi világlapok; éppen azért a hadisajtó-hivatal nagy gonddal és szeretettel karolta fel a vidéki és az úgynevezett helyi sajtót, s megindította a “Deutsche Kriegsnachrichten” című kőnyomatost is, hogy ezt a nemzeti érzésű és feltétlenül megbízható sajtót megfelelő anyag­gal ellássa. Érdekes újítás volt az is, hogy a hadvezetőség 1917. nyarától kezdve az egyes hadtestparancsnokságok székhelyeire kerületi sajtóértekezleteket hívott össze; ezeken rendszerint egy vezérkari tiszt ismertette a három­négyszáz megjelent újságíró és kiadó előtt a hadieseményeket s ilyen módon nemcsak közelebb hozta egymáshoz a hadvezetés és a sajtó munkásait, hanem egyúttal jótékony és mindenesetre irányító befolyást is gyakorolt a vidéki sajtóra, amelynek javarésze mindvégig hívén kitartott a nemzeti hadicélok mellett.

Két jelszó volt a háború második felében a sajtó és a közvélemény izgató és gyújtóanyaga, egyik a választójog, másik a békehatározat. Ez a két jelszó két táborra szakította a német sajtót és olyan-veszedelmes agitációt szított fel, amely valósággal végzetes döfést adott a hadseregnek is, az otthon maradt s addig nagyobbrészt egységes német lakosságnak is. Ebben a kritikus helyzetben a hadisajtó-hivatal, igen helyesen, úgy érezte, hogy közbe kell lépnie, mérsékelnie kell a szembenálló felek harci hevét, a hadviselés s ezzel a haza érdekében. Ezt a közbelépést katonai szempontok hangoztatásával igazolta, azonban a politika gőzeitől megfertőzött fejekben egyáltalán semmi megértés sem mutatkozott a hadviselés érdekei iránt. Még a legtöbb megértést a jobboldali sajtó tanúsította, tehát a katonai sajtóiroda ezen az oldalon igyekezett eredményeket elérni; ezt azonban azonnal szemére vetették azzal, hogy pártoskodik, politikailag állást foglal és mindenképpen kedvezni igyekszik a szélsőjobboldali lapoknak. A valóságos tény az, hogy a hivatal teljesen tárgyilagos volt és a gyanúsítás pusztán onnan eredt; hogy a jobboldali lapok nagyobb terjedelemben vették figyelembe a katonai szempontok meg­óvására vonatkozó kívánságait, a nélkül, hogy ezért bármiféle kedvezésben részesültek volna; ezt az is élénken bizonyítja, hogy egyebekben a jobboldali sajtó is a baloldali lapok példáját követte: pártoskodással és kétszínűséggel vádolta meg a hivatalt, másfelől pedig – az ilyen ellentmondások jellemzők erre a bomlott idegzetű sajtóra – azt követelték a hivataltól, hogy világosan és félreérthetetlenül foglaljon állást a politikai kérdésekben!

 Elkövetkezett hát az idő, amikor végzetes és helyrehozhatatlan csorbát  szenvedett a hadisajtó-hivatal tekintélye, a lapok fékezhetetlen izgatása és  politikai elvakultsága következtében és hamarosan eljött az az idő is, mikor  a cenzúra eddig is meglehetősen fogatlan farkasa valóságos báránykává  szelídült. A politikai viszonyok elfajulása és a harc kiélesedése már régen  túljutott a cenzúra szabályozó és korlátozó hatalmán; a cenzúrának már  úgyszólván minden szót törölnie kellett volna a lapokból, ha azt akarta volna,  hogy az agitáció nemzetközi méreganyaga ne jusson bele a német nép szer­vezetébe. A sajtót, éppúgy mint a lelkeket, végzetesen átitatta a politika  mérge s így már teljesen céltalan lett volna cikkekre, bekezdésekre vagy  mondatokra vadászni: a túlzó szellem ott harsogott és vigyorgott már a  legártatlanabb szavakban, sőt a sorközökben is! Eléggé jellemző a viszonyok  elfajulására, hogy 1917-ben a katonai főparancsnokság, a nélkül, hogy előbb érintkezésbe lépett volna a legfelsőbb hadvezetőséggel, rendeletet adott ki, hogy a sajtófelügyeletet lényegesen meg kell lazítani s különösen engedékenyen kell bánni a pacifista sajtóval és röpiratokkal. Bizonyos, hogy az ilyen intéz­kedések nem voltak túlságosan alkalmasak a polgári lakosság és a hadsereg fegyelmének fenntartására és megszilárdítására. De hogy milyen kapkodás uralkodott ezen a téren, azt élénken bizonyítja a hadügyminisztériumnak 1917. novemberében kiadott rendelete, amelyben intézkedik, hogy a független szocialisták felforgató üzelmeinek és izgatásainak a nép és a hadsereg körében minden eszközzel véget kell vetni. Íme: az egyik oldalon romantikus és bűnös engedékenység, a másikon meglehetősen elkésett szigorúság és elszánt­ság! De legalább ennek lett volna eredménye! A haditengerészetnél lázadás tünetei mutatkoztak. December elsején a hadügyminiszter szigorú büntetés terhe alatt megtiltja a katonáknak a független szocialista sajtó olvasását. Csakhogy ekkor a lázítás és izgatás tüze átcsapott már a mérsékelt, az úgy­nevezett többségi szocialisták sajtójára is. December vége felé a Vorwärts “Küldjétek koldulni őket!” címmel lázító cikket közölt a hadirokkant-kérdés­ről, ami érezhető nyugtalankodást keltett a harcoló hadsereg körében: a főparancsnok be akarta tiltatni a lapot a polgári hatóságokkal, mire a kancellári hivatal ezt a gondolatot őrültségnek bélyegezte s a főparancsnok szándékát minden hatóságnál meghiúsította. Hindenburg tábornagy ekkor személyesen kereste fel a kancellárt s hangoztatta előtte, hogy az ilyen sajtóaknamunkának végzetes következményei lehetnek a hadsereg fegyelme és állóképessége szempontjából. A kancellár elvileg készséggel elismerte a tábornagy szem­pontjainak helyességét, azonban határozottan kijelentette, hogy a lap betil­tása politikailag igen ártalmas volna. Hindenburg vezértábornagy közbe­lépése tehát eredménytelen maradt. Szóval és írásban hiába küzdött a nagy­szerű hadvezér, hogy a polgári kormányzat minden erejével álljon a hadvezetés mellé, valami hamis lovagiasság és politikai zsiványbecsület nevében majdnem mindig, de a legveszélyesebb pillanatokban mindig, szembehelyezkedett a hadvezetés érdekével, – és pedig éppen akkor, mikor az antant megalakította a legfelsőbb haditanácsot és az összes antant-seregek főparancsnokságát egyetlen, még pedig francia kézben egyesítette. A katonai és polgári, szóval a nemzeti egység, csak Németországban maradt mindvégig utópia. Német­országban ebben az időben azzal foglalkoztak, hogy a sajtónak minél nagyobb szabadságot engedélyezzenek, hogy teljesen ellenőrzés nélkül és a féktelen izgatás minden eszközével folytathassa belpolitikai harcait. A birodalmi kancellár erélyesen hangoztatta azt az álláspontját, hogy a sajtó harcát semmiféle cenzúrarendszabályokkal nem szabad befolyásolni vagy éppen megakadályozni. Hiába hangoztatta megint Hindenburg tábornagy, hogy a kormány igyekezzék szépszerével hatni a sajtóra és a pártokra, mert a belső béke rendkívül fontos érdeke a harcoló hadseregnek: a kormányzat konokul csak azt hajtogatta, hogy a belpolitikai harcnak szabad folyást kell engedni.

Egészen olyan látszata volt a dolognak, mintha a kormányzat, ki tudja milyen érdekek vagy politikai célok szolgálatában, maga akarná ezt az elkeseredett sajtóháborút. Hindenburg követelését nem értették meg vagy nem akarták megérteni s mivel őt mégsem merték nyíltan támadni, a hadisajtó-hivatal ellen intéztek kíméletlen támadásokat, most már nemcsak a sajtóban, hanem a parlamentben is. Erzberger, centrumpárti képviselő, heves támadást intézett a hadisajtó-hivatal túlkapásai ellen, egy másik kép­viselő pedig azt állította, hogy a hadisajtó-hivatalban 480 tiszt lógja a napot; ezeket a támadásokat a hadügyminiszter csak jóval később utasította vissza magában a Reichstagban, hangoztatta, hogy a hadisajtó-hivatalban mindössze 119, nagyobbrészt sebesült és harcképtelen tiszt   dolgozik, azonban a vissza­utasítás nem sokat használt, mert ezen az ülésen már újabb vádak hangzottak fel: hogy a hadisajtó-hivatal túllépi hatáskörét s azon mesterkedik, hogy a német sajtót bizonyos körök engedelmes eszközévé tegye; Erzberger kép­viselő pedig kijelentette, hogy múltkori vádját fenntartja. Ezek a támadások a cenzúra-vitában kiújultak. A miniszteri védelem meglehetősen gyenge volt, Ludendorff erélyes írásbeli visszautasítása pedig hatástalan maradt. Az ellenséges indulat egyre kegyetlenebb pergőtűz alá vette a hadisajtó-hivatalt, 1918. tavaszán már egészen nyíltan és kíméletlenül támadták s követelték megszüntetését. Meg kell állapítanunk, hogy a támadások értelmi szerzője ezúttal nem a sajtó volt, hanem a politikai elfogultság és pártszellem; ez az ellenségeskedés ott kezdődött, mikor a hadisajtó-hivatal nem volt hajlandó politikai pártok vagy egyes emberek céljainak szolgálatába állni. Régi, lappangó ellenségeskedés volt ez, amely csak alkalomra várt, hogy kitörjön és nyílt sisakkal kiálljon a hadisajtó-hivatal ellen. Az alkalmat meghozta a békerezolúcióért folytatott harc és a hivatalnak a katonaság hazafias irányú oktatása és felvilágosítása ügyében kifejtett komoly tevékenysége. A politikai pártok ádáz harcot indítottak a hazafias oktatás ellen s mint Nicolai igen találón megjegyzi, a hadisajtó-hivatal is tulajdonképpen ebben a harcban kapta a halálos döfést. Meg kell állapítanunk, hogy becsületes igyekezettel fáradozott a sajtóegység s ezen az úton a nemzeti egység megteremtésén, de a polgári hatóságok közömbösségén, tehetetlenségén, rosszakaratán és politikai elfogultságán a hivatal minden igyekezete hajótörést szenvedett. Meggyőző­désünk, hogy ha ez a hivatal nem lett volna, a német sajtó sokkal korábban áldozatul esett volna a nemzetközi izgatásnak; a német hadisajtó-hivatalnak elévülhetetlen érdeme marad, hogy mostoha viszonyok közt, sorsdöntő órákban, a pártok állandó támadásai közben, annyi bénító törekvés és erő ellenére is, bátran nekivetette vállát az áradatnak és magára hagyatva küz­dött, lélegzete fogytáig. Nemcsak hőse volt a fegyvertelen. háborúnak ez a hivatal, hanem munkássága és története remélhetőleg intő példa is marad az utánunk következő nemzedékek számára.

Szándékosan foglalkoztunk részletesebben a német sajtó háborús tör­ténetével, mert ennek a sajtónak s a felügyeletére alkotott szerveknek mun­kálkodása, vergődései, sikerei és kudarcai valóban tipikusak. Az osztrák­-magyar-bolgár és török háborús sajtóról és a sajtóval kapcsolatos intézkedések­ről nem volna ennyi színes és tanulságos mondanivalónk, viszont a német sajtó háborús története egy nagy, csodálatosan szervezni tudó, de nyílt harcra és nem aknamunkára született nemzet kétségbeesett vergődését mutatja olyan fronton, amely merőben idegen ennek a népnek egyenes jellemétől, olyan fronton, amelyen a titkos mesterkedésekhez, üzleti furfangokhoz, csalafin­taságokhoz és hátsógondolatokhoz szokott önző és kalmár Anglia aratta igazi diadalait. De azért is szükségesnek tartottuk a német sajtóviszonyok tüzetesebb ismertetését, és pedig a leghitelesebb forrás: Nicolai ezredes emlékiratainak bőséges felhasználásával, mert alapigazság, hogy a hírszer­zésnek és kémkedésnek egyik legfontosabb eszköze éppen a sajtó, még pedig közvetve és közvetlenül egyaránt. Közvetlenül eszköze a sajtó a kémkedésnek oly módon, hogy vagy a kémek leveleznek egymással az újságok hasábjain, titkos szövegekkel, vagy maga a lap hoz szándékosan vagy önkéntelenül olyan adatokat és híreket, amelyek a hadviselés szempontjából döntő jelentő­ségűek lehetnek, – közvetve pedig eszköze a sajtó a propagandának, mind az ellenség ellen irányuló, mind pedig a belső arcvonal megerősítését célzó szellemi befolyásolásnak. Éppen ezeknek a szempontoknak alapján tartottuk helyénvalónak a német sajtóviszonyok ismertetését, mert ezek mind a kém­kedés és hírszerzés, mind pedig a külső és belső propaganda szempontjából a legtanulságosabb megfigyelésekre, tipikus jelenségek észlelésére és a leg­érdekesebb következtetésekre adnak alkalmat.

A posta a kémkedés szolgálatában. A háborús cenzúra nem csupán a napi­lapokra és egyéb sajtótermékekre terjedt ki, hanem szükségképpen a posta és távíró forgalmára is, mert a kémkedésnek kitűnő segédeszköze volt a posta és a távíró is, még pedig nemcsak a világháború alatt, hanem igen nagymér­tékben a béke utolsó éveiben is.

Nálunk tulajdonképpen 1908 – vagyis Bosznia és Hercegovina bekebe­lezése óta – alig volt igazi béke. Forrott, kavargott körülöttünk minden és csak idő kérdése lehetett, hogy mikor szakad ránk a régóta előkészített világ­háború.

Mivel minden kultúrállamban, s így nálunk is, törvény óvta a levéltitkot, azok a kémek és ügynökök, akik már évekkel a világégés előtt itt bujkáltak közöttünk, akadálytalanul és minden kockázat nélkül közölhették megbízóik­kal mindazt, amit láttak és hallottak. Még titkos írásra vagy egyéb óvóintéz­kedésekre sem volt szükség, mert a leveleket senki sem vizsgálta át.

Később, már a világháború folyamán, amikor a kémkedés elhárítására szükségképpen nagyobb gondot kezdtünk fordítani, a posta útján továbbított kémjelentések is sokkal nagyobb óvatosságot kívántak s a tudósítók kény­telenek voltak a legkörmönfontabb fogásokhoz folyamodni, hogy az ellenőrző közegek éberségét kijátsszák. A titkos írás nem volt célszerű, mert az ilyen leveleket rögtön lefoglalta volna a cenzúra, de kínálkozott elég más mód, amelyekkel többé-kevésbé gyanútlanná lehetett tenni a levelezést.

Így például a levelező felek abban állapodtak meg, hogy egy bizonyos sortól kezdve az egyes szók kezdőbetűiből tevődik össze a hír. Más mód szerint igen finom tűvel, alig észrevehetően, átszúrták a levélnek vagy még inkább valami hírlapnak azokat a betűit, amelyek egymásután olvasva a jelentés szövegét adták. Egyébként ezekről a módszerekről részletesen szóltunk könyvünknek a rejtjelzésről írt fejezetében.

De mivel ezek az eljárások sem bizonyultak jóknak, csakhamar itt is a láthatatlan tintához folyamodtak a kémek. Az ilyen írás csak akkor tűnt elő, ha megfelelő vegyiszerrel kezelték. Egyszerűbb eljárás volt az, hogy a jelentést tejjel, selyempapírra írták s valami teljesen ártatlan képet burkoltak bele. Ha a selyempapírt a világosság felé tartjuk, az írást ki lehet betűzni. A kémek azt a módszert is megpróbálták, hogy közlendőiket láthatatlan tintával a levélborítékra írták és bélyegekkel ragasztották le.

Még több lehetőség kínálkozott a csomag-postaforgalom felhasználásában. Az ilyen csomagokat, amelyekben kémjelentést akartak küldeni, rendszerint a semleges külföldre irányították, tartalmuk pedig áruminta, vagy más, közömbösnek látszó cikk volt. A kémjelentéseket természetesen láthatatlan tintával, vagy a belső csomagolópapír valamely előre megállapított helyére, vagy pedig a doboz belső oldalára írták. Rövidebb közlések a szállítólevélnek a címzettnél maradó szelvényén is elfértek. De megpróbálták a kémek azt a fogást is, hogy a dobozt két, észrevehetetlenül egymásra ragasztott kéreg­papírrétegből készítették s a jelentést a két réteg közé tették. Természetes, hogy az ellenőrző közegek lassan-lassan mindezekre a fogásokra rájöttek, de addig bizony nagyon sok kémjelentés juthatott ki az országból, sőt mindvégig nem lehetett teljesen szabályozni a posta útján való hírcsempészést.

Bár sokkal korlátoltabb mértékben, a távíró is a kémkedés szolgálatába volt állítható, sőt a telefon is. Az utóbbi főként azért, mert nálunk ezen a téren is nagy gondatlanság uralkodott s gyakran megtörtént, hogy hivatalos személyek is telefonáltak olyan dolgokat, aminőket egyáltalán nem lett volna szabad ilyen úton közölni, a hívatlan fülelés veszélye miatt. A harc­téren, de csakis ott, ahol a két harcvonal közel volt egymáshoz, a telefonfülelő állomások útján, sok érdekes és fontos beszélgetést lehetett kihallgatni.

Legkönnyebben állíthatták a postát a kémkedés szolgálatába az idegen államok különösen védett követségei. Ezekkel szemben valósággal tehetetlenek voltunk s így- legalább is a hadüzenet pillanatáig – teljesen ki voltunk nekik szolgáltatva. Ez azonban mindenütt így van. A baj főként abban nyilvánult, hogy az ellenünk háborúra készülő államok sokkal több pénzt áldozhattak a “törvényesen védett” kémkedésre, mint mi s így nagyon sokat megtudhattak rólunk. Megtörtént az is, hogy a semleges államok követségei teljes jóhiszeműséggel közvetítettek olyan közömbösnek látszó, színleg magánlevelezést, amelyekből a beavatott fontos következtetéseket olvas­hatott ki. Ilyen közvetítésre, tudtán kívül, például a Bécsben székelő pápai nunciatúrát is felhasználták.

Kétségtelen, hogy háború esetén a kémelhárításnak legbiztosabb módja a határok teljes lezárása vagy igen szigorú ellenőrzése. Sajnos, ez igen nyomós okokból tökéletesen alig hajtható végre. Rendkívül nagy óvatosságra s még több előzetes intézkedésre van szükség, hogy ez a módszer kifogástalanul érvényesüljön, mert megtörténhetik, hogy az ország teljes elszigetelésével önmagunknak okozunk mérhetetlen károkat, s még e mellett megmarad az a lehetőség, hogy a személy-, áru- és levélforgalom csempészutakon bonyolódik le. Marad mint legalkalmasabb módszer, az, hogy át kell vizsgálni és meg kell rostálni az egész személy-, áru- és levélforgalmat és így kell megakadá­lyozni a nem kívánatos elemek, hírek, áruk és egyebek beszivárgását. Békében ez a módszer majdnem teljesen használhatatlan, háború idején azonban tel­jességgel nélkülözhetetlen. Németország még meg is tetézte ezt a szigorú határellenőrzést azzal, hogy a megszállott Belgiumot magasfeszültségű villamos árammal töltött szeges drótkerítéssel választotta el Hollandiától s az átjárást csak nagyon kevés helyen tette lehetővé; a posta is csak az ilyen helyeken át juthatott, természetesen még így is szigorú ellenőrzés után, a külföldre; ez a módszer néha hetekig tartó késedelmet okozott a postai küldemények forgalmában, ami nem egyszer jó volt, mert mire az esetleg átcsempészett kémjelentés megérkezett rendeltetési helyére, talán már tárgy­talanná vált, viszont azzal a veszéllyel járt, hogy a német kémszervezet vagy propaganda levelezése is késedelmet szenvedett egyszer-másszor. E mellett még az is megtörtént, hogy vakmerő kémek a drótakadályt megfelelő szigetelő eszközökkel átvágták, vagy kellőképpen szigetelt öltözetben erőszakos rom­bolás nélkül is átjutottak rajta. Látnivaló ebből is, hogy a postai ellenőrzésnek rengeteg akadállyal kellett megküzdenie.

Ezt egyébként néhány megtörtént eset még jobban megvilágítja. Az egyik postai cenzornak feltűnt például, hogy egy nürnbergi hölgy rendszeresen kap tojásküldeményeket Svájcból. Akkoriban nagy volt az élelmiszerhiány s ezért magában véve nem lett volna feltűnő a dolog, a cenzor azonban résen volt és nehogy vétkes és könnyelmű mulasztást kövessen el, a küldemények sűrűbb ismétlődése alkalmával minden egyes darab tojást átadott a vegy­vizsgáló állomásnak, megállapítani, vajon nincs-e rajtuk titkos írás. Hosszas és már reménytelennek látszó vizsgálódások után, az egyik csomagban mégis találtak két tojást, amelyeken titkos írás volt. Természetesen titokban tar­tották a dolgot, azonban megfigyelés alá vették a címzettet s így hamarosan igen messze ágazó és Németország belsejében működő ellenséges kémszer­vezetnek jöttek a nyomára.

Más alkalommal feltűnt a cenzoroknak, hogy egy svájci zeneműkiadó rengeteg kottát küldözött Németországba, különféle címekre; a dolog még gyanúsabbá vált azáltal, hogy minden címre ugyanazokat a kottákat küldte a cég. Megpróbálták zongorán lejátszatni a kottákat, de kiderült, hogy nem volt bennük sem dallam, sem ritmus: a kotta tehát nem zenét tartalmazott. Rejtjelszakértők hosszas vizsgálat után megállapították, hogy a hangjegyek tulajdonképpen leplezett utasítások voltak a Németországban működő ellen­séges kémek részére.

Különösen tanulságos megfigyelni a német postacenzúra működését, még pedig nemcsak kiváló szervezete, hanem tudományos megalapozása miatt is. Az idevágó adatokat és megállapításokat a már ismételten említett Nicolai ezredes “Nachrichtendienst, Presse und Volksstimmung im Welt­krieg” és “Geheime Mächte” című munkáiból merítettük.

Németországnak mindjárt a háború kitörésekor egyik legfontosabb tennivalója volt, hogy szigorú megfigyelés és ellenőrzés alá vette a posta- és távíróforgalmat. A háború elején száz meg száz helyen megalakultak a cenzúra­bizottságok s ezek egymás mellett, egyelőre központilag szervezetlenül, de önállóan működtek. Ezek is és az illetékes hatóságok is egyre másra kérdések­kel ostromolták a vezérkart, hogy bizonyos esetekben hogyan kell eljárniuk. Így merült fel annak a szüksége, hogy a posta- és távírócenzúrát egységesíteni kell s egy központi szerv útján egy kézbe kell összefogni. Így alakult meg 1915-ben a vezérkar III. B. osztályának kebelében a központi posta- és távíró­ellenőrző-hivatal.

Az alapelv az volt, hogy minden levél és távirat gyanús, tehát vala­mennyit a leggondosabban meg kell vizsgálni. A külföldre irányított postai anyag sokszorosan felülmúlta a Németországba bejövő anyagot, úgyhogy mindig a külföldre irányított anyagot vizsgálták át előbb. Olyan személyek számára, akik feltétlen bizalmat érdemeltek, bizonyos könnyítéseket engedé­lyeztek s általában a megbízhatóság jogcíme adta az egyetlen tehermentesítést az idegölő munkával agyonhalmozott cenzoroknak. A belső postaforgalmat nem cenzúrázták, csak a harctérhez közel eső vidékeken s később minden olyan helyen, ahol gyanús mozgolódások voltak észlelhetők. Különösen éber gonddal vizsgálták át azt a postai anyagot, amely hadifogoly vagy külföldön internált németeknek volt címezve, mert ismételten tapasztalta a hadvezetőség a saját kárán, hogy nem egy hadifogoly vagy internált vállalkozott arra a szégyenletes szerepre, hogy németországi hozzátartozói révén híreket szerez az ellenséges hadvezetőség számára, abban a reményben, hogy súlyos hely­zetében vagy szenvedéseiben meg fogj a kapni a megígért könnyítéseket vagy jutalmakat. A tábori posta nem állt cenzúra alatt, csak bizonyos esetek­ben és időközökben, ha a hadsereg-főparancsnokság elrendelte. Ugyancsak különös gondot fordított a cenzúra a belgiumi, lengyelországi, romániai, vala­mint a megszállt oroszországi postaforgalom szigorú ellenőrzésére. A vizsgálat nem csupán a tartalomra szorítkozott, hanem a titkos írások, rejtjelzések és vegytinták esetleges alkalmazására is.

A távíróforgalom az ellenséges külfölddel teljesen szünetelt, a sem­leges külföldre is csak bizonyos csereállomások közvetítésével volt meg­engedve; ezek felelősek voltak azért, hogy a továbbított táviratok semmi olyant nem tartalmaznak, ami a legtávolabbról is árthatna a hadviselés érdekeinek.

Azoktól, akik szabályszerű útlevéllel átlépték a határt és külföldre utaztak, a határrendőrség kivétel nélkül elvett mindennemű levelet; ez csalhatatlan módja volt az ellenőrzésnek; az ilyen leveleket nyomban meg is semmisítették. Kivétel csupán a semleges hatalmak követségeinek diplomáciai postája volt. Említettük már, hogy ennek a révén is számos ártalmas közle­mény, esetleg kémjelentés is eljutott külföldre, de ezen semmi módszerrel sem lehetett segíteni.

Csakhamar szükségesnek mutatkozott a külföldről érkező posta teljes anyagának alapos megvizsgálása titkos írások szempontjából. Külön erre a célra tudományos osztályt állítottak fel a III. B. kebelében; ez az alosztály valamennyi postai cenzúrát és mind a 35 távíró-csereállomást ellátta a meg­felelő vegyiszerekkel és részletes utasításokat adott nekik a titkos írások felderítésének módszereire vonatkozólag. Az állomások havonta körülbelül kilencmillió postai küldeményt cenzúráztak s ebből a mennyiségből 1700 darab küldeményben találtak titkos írást. A kémek leleményessége elégtelen­nek bizonyult a tudományos vizsgálati módszerekkel szemben. A szigorú ellenőrzés következménye volt, hogy a titkos írás egyre jobban háttérbe szorult; a háború vége felé már csak a francia kémszolgálat használta a Svájcon át Németország ellen folytatott kémkedésben.

Az említett tudományos alosztály felállítását az tette főképp elkerül­hetetlenné, hogy kiderült az addig alkalmazott postaellenőrzési eszközök elégtelensége. Később a tudományos alosztály mellett még egy rejtjel-alosztály is alakult, amelynek feladata volt állandóan vizsgálni az alkalmazott rejtjel­rendszereket, összehasonlításokat végezni s az eredményeket a rejtjelző főosztállyal közölni. Ennek az eljárásnak igen értékes eredményei voltak. Az alosztályok személyzetének létszámában tudós vegyészek, fizikusok és matematikusok szolgálták kiválóan a hadvezetőség érdekeit. A tudományos alosztálynak első feladata volt kiválasztani azokat a leveleket, amelyek a régen, már békéből ismert és igen egyszerű jódgáz-eljárással minden nehézség nélkül megfejthetők voltak; az ilyen titkos írást képzettebb és igazán vesze­delmes kémek nem is használták. Ennek az értéktelen anyagnak elkülönítése után megállapíthatták a szaktudósok, hogy az ilyen titkos tintákat majdnem kivétel nélkül csak magánszemélyek használták; ezeknek megvolt az a hát­rányuk, hogy a vegytinta, amelyet az írásra használtak, kimarta a papiros felületét s mikor beletették a levelet a jódgáz-előhívóba, a kimart helyeken megtapadtak a jódszemcsék és az írás barna színben azonnal előtűnt. Ezt a titkos tintát többnyire hadifoglyok hozzátartozói használták, még pedig az esetek többségében nem ártó szándékkal, hanem pusztán azért, mert olyan dolgokat szerettek volna közölni hozzátartozóikkal, amelyekről feltették, hogy a cenzúra nem engedné meg közlésüket; érdekes, hogy ezt a titkos írást, ugyanilyen okokból, a francia és német hadifogoly-hozzátartozók. Egyformán használták. Elgondolható, mennyire megszaporodott a cenzúra­bizottságok munkája, hiszen a külföldről érkező és a külföldre irányuló egész. postai anyagot vegyvizsgálatnak kellett alávetni, hogy mind a szándékos, mind az önkéntelen kémkedést és esetleg veszedelmessé válható hírközlést. megakadályozzák.

Azonban a szervezett és hivatásos kémszolgálat csakhamar olyan vegyi tintákat alkalmazott, amelyeknek felderítésére az eddigi egyszerű jódgáz­eljárás már nem volt alkalmas. A modern kémia fejlődésével legkevésbé tudott lépést tartani az orosz kémszolgálat, viszont legszívósabb és legtele­ményesebb volt ebben a tekintetben a francia kémszervezet, amelynek egészen a háború végéig sikerült folyton új meg új vegyi eljárásokat feltalálnia a titkos. üzenetek közvetítésére. Egyszerű módszer lett volna megszüntetni a posta­forgalmat, azonban ehhez az eszközhöz, a már fentebb említett okokból csak egészen kivételes esetekben, nagy válságok idején lehetett folyamodni, hiszen Németországnak is érdeke volt, hogy fenntartsa összeköttetését a külfölddel és a külföldön működő saját kémszolgálatával. Az ellenség helyzete kedvezőbb volt, mint a sajtó tárgyalásánál már említettük is: az antant beérhette azzal, hogy csak a Németországból érkező és Németországba irányuló postaforgalmat ellenőrizze, a más országokból érkező és az odairányított postai anyag nem árthatott neki. Hatalmas tudományos küzdelem indult meg így a hadviselő. felek között és megállapíthatjuk, hogy a vegytinták és az előhívók harcában az utóbbiak arattak győzelmet. Egyetlen eset sem fordult elő, hogy a franciák vagy angolok olyan vegytintát találtak volna fel és alkalmaztak volna, amely­nek előhívása, illetőleg felderítése a német vegyészeknek nem sikerült volna.

Csakhogy ezt az egész óriási postai anyagot el is kellett olvasni. A levelek olyan részeit, amelyekről feltehető volt, hogy az ellenség értékes értesüléseket meríthet belőlük, olyan fedőanyaggal kellett olvashatatlanná tenni, amelyet nem lehetett másképpen eltávolítani, csak úgy, ha a vegyi művelet közben magát az alatta lévő szöveget is megsemmisítik. Viszont a rendeltetési ország hírszolgálatának fontos érdeke volt megtudni, mi rejlik a lefedett szövegrészek­ben s ezért a tudomány kereste a módszereket, hogy hogyan oldhatná fel a fedőanyagokat a nélkül, hogy az alattuk lévő szöveget megsemmisítené, egyidejűleg pedig állandóan új meg új fedőanyagokkal kísérletezett s olyanokat igyekezett feltalálni, amelyek semmiféle eljárással nem távolíthatók el. A rész­letekről természetesen nem szólhatunk, de elegendő annyit közölnünk, hogy egyetlen olyan fedőanyag sem akadt, amely teljesen biztosnak lett volna mondható.

A távíróforgalomban, a már ismertetett korlátozásokon kívül szigorúan tilos volt a kódok alkalmazása; e mellett azonban lehetséges volt előre megbeszélt, ártalmatlannak látszó szavakban egészen veszélyes kémjelen­téseket és egyéb üzeneteket továbbítani. A kémek itt ugyanazokkal a mód­szerekkel dolgoztak, amelyeket a rejtjelzésről szóló fejezetünkben ismer­tetünk.

A szikratávíró a világháborúban jutott első ízben igen fontos szerephez; mivel az ellenfélnek mindig módjában volt a szikratávírón továbbított üzene­teket felfogni, itt minden hadviselő fél kivétel nélkül mindig rejtjelzett táv­iratokkal dolgozott. Mivel ennél fogva a szikratávíró ellenőrzése és a megfejtés módjai már a rejtjelzésről szóló fejezetünkből ismerősek előttünk, itt csak annak megemlítésére szorítkozunk, hogy valamint a postaellenőrzésben a vegyészek, itt a matematikusok voltak a hírszerzőszolgálatnak legértékesebb munkatársai. Hogy az ellenség egyéb, még pedig éppenséggel nem kifogástalan módszerekkel is dolgozott, annak megdöbbentő példája az a Svédországban előfordult eset, hogy 1918-ban két angol ügynök egyszerűen megtámadta a távirat-kézbesítőt s erőszakkal elrabolta tőle a német követ címére érkezett táviratokat. A svéd hatóságok súlyos fegyházbüntetésre ítélték a rablókat. Hasonló esetek Hollandiában és Svájcban is előfordultak és mutatják, hogy az antant ügynökei, ha érdekeik úgy kívánták, a legnemtelenebb eszközök­től sem riadtak vissza.

A hadifoglyok levelezése. Nálunk 1915 telén jöttek rá arra, hogy a hadi­foglyok levelezése igen értékes híranyaggal szolgálhat. Különösen azoknak a hadifoglyoknak a levelezését kellett szigorúan megfigyelni, akik átszöktek hozzánk az ellenségtől, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy itt kémked­jenek. De nemcsak a gyanús szökevények, hanem a többi hadifoglyok leve­lezése is tartalmazhatott szándékos vagy önkéntelen híranyagot s ezért a hadifoglyok számának rohamos szaporodásával, a levélcenzúrának ez az ága csakhamar egészen kivételes arányokat öltött. Munkája különösen akkor szaporodott fel erősen, mikor Oroszországban a bolseviki forradalom győzel­met aratott, számos osztrák és magyar hadifogoly önként vagy a kényszer hatása alatt beállt a vörös hadseregbe vagy az agitátorok közé és igen fenye­gető volt a veszély, hogy levelezésükben bomlasztó és mételyező anyagot fognak becsempészni az országba. Az itt következő érdekes adatokat és meg­állapításokat a “Hadifogoly magyarok története” című munkából vesszük, amelyben Pilch Jenő kitűnő cikke ad számot a hadifogoly-levelezés óriási arányairól és a cenzúrának ezzel kapcsolatban végzett emberfeletti munkájáról.

A hadifoglyok levelezését a monarchia Svédországon, s a háború első évében még Románián és Olaszországon át bonyolította le. Természetesen minden hadifogoly levele és egyéb postai küldeménye cenzúra alá került; a cenzúrát részben a bécsi hadifogoly-tudakozó iroda, részben pedig a buda­pesti cenzúrahivatal végezte. A bécsi központi iroda nemcsak a monarchia hatalmában lévő hadifoglyok és internáltak postáját cenzúrázta, hanem az ellenség fogságába esett katonáink és internált honfitársaink postáját is. Ebben a hivatalban 1914. szeptemberében még csak 15 személy dolgozott. 1916. novemberében pedig már 1341. Egyes adatok szerint 1914. szeptemberében még csak mindössze 300 darabot kellett feldolgozni, 1915-ben viszont már napi 75.000, 1916. novemberében pedig napi 300.000 darab volt a teljesítmény. Az osztrák Vörös Kereszt számítása szerint 1916. február 1-ig 45 millió hadi­fogoly-levelet cenzúráztak. A cenzúra-osztály grafikont is készített, amely tanulságosan mutatja a postai forgalom óriási emelkedését. A hivatalban 33 nyelvcsoport volt s ennél fogva nem volt mindig könnyű megtalálni a meg felelő nyelvismeretekkel bíró szakértőket, hiszen, hogy egyebet ne mondjunk, még finn-, lett-, észt-, héber-, szárt-, kínai és tungúznyelvű szövegeket is kellett olvasniuk a cenzoroknak. Magától értetődik, hogy ennek a cenzúra­hivatalnak is volt törlő és írásfejtő alosztálya; az egyik fedőanyaggal látta el a levelek gyanús részeit s a külföldről érkező levelek fedőanyagát igyekezett eltávolítani, a másik a rejtjelzések megfejtésével foglalkozott. Nehéz dolguk volt a törlőknek az Oroszországból érkezett levelekkel, mert Oroszországban majdnem száz cenzúrahivatal működött s mind más és más fedőanyagot használt. Fölényünk itt is beigazolódott: cenzúránk a fedett szövegek 60 százalékát el tudta olvasni. Bizonyos, hogy a hivatalnak ez a két alosztálya végezte a legértékesebb munkát: nem egy ízben sikerült lelepleznie a monarchiában lappangó ellenséges kémszervezeteket. A csomagcenzúra inkább abból a szempontból volt fontos, hogy a csomagok tartalmának gondos átvizsgálása révén számos esetben sikerült meghiúsítani a szabotázs és az ipari kémkedés merényleteit gyárüzemek és katonai műtárgyak ellen. A csoma­gokban ugyanis – kenyerekben, kolbászfélékben – eldugva gyakran érkeztek a hadifoglyok részére vegyszerek, robbanó és maró anyagok, kések, gyújtó­zsinórok, továbbá a merényletek végrehajtására vonatkozó utasítások. Bizo­nyos, hogy ezeknek a kísérleteknek leleplezésével és megakadályozásával a cenzúra mérhetetlen károktól mentette meg a monarchia iparát, középületeit, raktárait, vasúti berendezéseit, megakadályozta a termények elpusztítását, a mezőgazdasági károkat, a mesterségesen felidézni szándékolt állatjár­ványokat, s így közvetve igen értékes szolgálatokat tett a hadvezetőségnek. Meg kell állapítanunk, hogy a monarchia cenzúrája hivatása magaslatán állt és nemcsak kiválóan hasznos, hanem határozottan nélkülözhetetlen eszköznek bizonyult a hadviselés érdekeinek megóvása szempontjából.