2017. február 15., szerda

Utólag.



Utólag.




Igen ezekről illene tudni mindenkinek , hogy egy nyelven beszéljünk , és fél szavakból is megértsük egymást , hogy kirablóink helytartóink ne tudják követni a gondolatmeneteinket , hogy szabadok lehessünk !!!



A "Világpanoráma" december 20-i adása

Pozsonyi csata jelentősége: megmaradásunk záloga volt.
Irtsátok ki az utolsó emberig a magyarokat napi parancsra indultak ellenünk. Ha itt nem győzünk ma nincs magyarság.
Gondolkozz el nemzettudatunk rombolásán máig rombolják az Antanti ellenfelünk. A háborús bűnösök Trianoniak minket büntettek , hol ott...

A "Világpanoráma" december 16-i adása

Német választások.
Dr. Hegedűs Lóránt: Az írástudók árulása  87:20 perc

Álom Izraelből  34:55 perc

Magyarország felvásárlása, kaszinó város sáros piszkos ügye a filmszalagon.

Titkok légijárata - az 1975 szept. 30-i beyrúti járatunk katasztrófája  52:58 perc

Malév gép lelövése , és kivizsgálása egy hozzátatozó jóvoltából.
Mint már tudod érintőleg előzőleg én már blogoltam a témával kapcsolatba , csak én az itt gyógyításra idekerült palesztin egyének
oldaláról közelítettem meg a dolgot . Így egy más vonalon próbáltam rávilágítani a Moszad tevékenységére.
Köszönjük Németh Lászlónak a feltárást.

Ki volt a D8-as ügynök? Végvári József őrnagy előadása a Nemzetgyűlés ülésszakán  58:48 perc

Rendszerváltási pillanatokról Végvári József beszél.

A Szocialismus ellenségképe - Végvári József őrnagy előadása  57:56 perc

Az ellenségkép kirajzolódik az előadásból.

Változatok az "Aranyvonat"-ra  45:45 perc

Stephen Walt: The israel lobby  23:35 perc

A zsidó lobbiról beszélnek

Kondor Katalin vendége Prof. Dr. Dávid Tamás volt  105:36 perc

Katyn-i mészárlás  116:34 perc

Benjamin Freedmann kongresszusi beszéde a Szenátusban 1961-ben  36:43 perc

80 évre titkosítva  24:33 perc

Olajbűnözés , és háttér megvilágítása. Rablógyilkos politikusok maffiások gyilkolták a magyart. Hát így lett nekünk a politikai elitünk a politikai maffiánk, ők uralják a közéletet , a hatalmat a maffia vette birtokba , és ezek lennének a nemzet krémje . Az alvilág , és a politikai hatalom összefonódott, és próbálják legálissá tenni hatalmukat. Az államhatalmi ágak mindegyike kivette a részét a nép kirablásában. A nemzeti vagyon ellopásával, a szervkereskedelemig mindent megcsináltatok. Ti népirtók. Kik voltak az anyátok , ki szült titeket.

Dr. Ilkei Csaba "Különös c. műsorának vendége Dr. Balogh Zoltán dec.10-én  57:53 perc

A "TF-esték" 128. rendezvénye - Magyarország kifosztása  107:04 perc

Bogár László, Drábik János, Varga István: Válság és valóság  88:51 perc

A TF esték 130. rendezvénye - A luganói jelentés - Vendégünk Csath Magdolna  70:00 perc
Magyar századok - Gróf Apponyi Albert  56:05 perc
Kubinyi Tamás: Médiamanipuáció, tudatipar, történelemhamisítás  77:51 perc

Betiltott magyar múlt - Ellenünk intézett támadások  83:35 perc SZKTV filmje
Ázsia őstörténete az újabb kőkortól a szkíta korig 1. rész  76:30 perc
Ázsia őstörténete az újabb kőkortól a szkíta korig 2. rész  74:34 perc
A pártusok királysága  20:51 perc
Dr. Bakay Kornél: A pártusok királysága 2.rész  68:06 perc

A  911 rejtélye  90:29 perc
A "Háttérhatalom működése  73:35 perc

Az Angol-Szász misszió  56:37 perc

Az ügynökök a paradicsomba mennek  90:33 perc
Recsk 1950-1953 1. rész  85:45 perc
Recsk 1950-1953 2. rész  47:47 perc
Recsk 1950-1953 3. rész  77:43 perc
Koltay Gábor: Honfoglalás  106:48 perc
Álmos Király Akadémia III. 1. rész - A Történelmi Magyarország felszámolása I.  40:02 perc
Álmos Király Akadémia III. 2. rész - Posta Imre előadása  107:57 perc
http://tdyweb2.wbteam.com/AlmosAkademia_III_2.htm


Belovai István - M. Szabó Imre portréfilmje  69:40 perc
A kifosztottak - Hajdú-Bét ügy  53:44 perc
Találkozás Teller Ede professzorral 1. rész  57:04 perc
Találkozás Teller Ede professzorral  2. rész  54:01 perc


"Ami a cenzúrázott televíziók műsoraiból kimaradt"

Ismerkedj meg Dr Drábik János gondolataival , mely a magyar nemzet megmaradása érdekében kifejtett gondolatokat tartalmazza , mely egyrészt felrázza a magyart , új gondolkodásmódot nyújt az embereknek , hogy az álomból felébredjünk , és lássuk hogyan fosztanak ki bennünket. Így lehetünk előrelátóak , és felfedezzük a politikai maffia működését , és látjuk a pénzszivattyúk működését , mellyel leszívják az ország vagyonát az Eu- s intézkedések , melyek a nemzetállam megszüntetésén fáradozik .

Dr. Drábik János: Az emberiség jövője a XXI. században   75:32 perc

Van-e nemzetközileg megszervezett pénzhatalom? 1/1 rész  53:40 perc
Van-e nemzetközileg megszervezett pénzhatalom? 1/2 rész  60:21 perc
A Nemzetközi Háttérhatalom és az I. világháború 2/1 rész  65:50 perc
A Nemzetközi Háttérhatalom és az I. világháború 2/2 rész  62:35 perc
A Nemzetközi Háttérhatalom és az I. világháború 3/1 rész  61:29 perc
A Nemzetközi Háttérhatalom és az I. világháború 3/2 rész  60:33 perc
A háttérhatalom világstratégiája 1945 után 4/1 rész  60:39 perc
A háttérhatalom világstratégiája 1945 után 4/2 rész  62:48 perc
cA háttérhatalom világstratégiája 1945 után 4/3 rész  70:05 per
Mi az EU? Diktatórikus birodalom, vagy nemzetek Európája  5/1 rész  50:16 perc
Ember-, vagy pénzközpontú gazdasági rend?   6/1 rész  57:17 perc
Egy élhető társadalom modellje   6/2 rész  57:40 perc

Dr. Drábik János Dupla "00" előadássorozata 1-rész! 16:21 perc
Dr. Drábik János Dupla "00" előadássorozata 2-rész!  12:21 perc

 Dr. Drábik JánosDupla "00"-ás előadássorozata 3-rész! 14:36 perc
 Dr. Drábik János előadássorozata 4-rész! 11:39 perc
 Dr. Drábik János Dupla "00"-ás előadássorozata 5-rész!  12:12 perc
 Dr. Drábik János Dupla "00"-ás előadássorozata 6. rész 16:18 perc
Dr. Drábik János Dupla "00"-ás előadássorozata 7. rész 14:22 perc
 Dr. Drábik János Dupla "00"-ás előadássorozata 8. rész 11:16 perc

Dr. Drábik János: Tudatmódosítás  60:05 perc

Dr. Drábik János: Történelmi Alkotmányunk  65:21 perc

Kialtvány a magyarsághoz és a vele együtt élni kívánó népekhez  9:09 perc

Dr. Szíjj Rezső vendége dr. Drábik János 2005.01.31-én 1. rész  52:38 perc
Dr. Szíjj Rezső vendége dr. Drábik János 2005.01.31-én 2. rész  35:14 perc



Dr. Drábik János: Mit kell tenni a Magyar Nemzet Megmaradásáért? I.  87:49 perc
Dr. Drábik János: "Mit kell tenni..." c. előadássorozatának III / 1. része  69:49 perc
Dr. Drábik János: "Mit kell tenni..." c. előadássorozatának III / 2. része  62:36 perc
Dr. Drábik János: Mit kell tenni... c. sorozatának IV / 1. része  72:43 perc
Dr. Drábik János: Mit kell tenni... c. sorozatának IV / 2. része  72:54 perc
Dr. Drábik János: "Mit kell tenni...?" sorozatának V. előadása 1. rész  58:22 perc
Dr. Drábik János: "Mit kell tenni...?" sorozatának V. előadása 2. rész  58:25 perc
Dr. Drábik János: "Mit kell tenni...?" c. előadássorozatának VI. előadása  74:34 perc
Patrubány Miklós: A Magyarságtudományi Egyetemről  47:24 perc
Dr. Drábik János: "Mit kell tenni...?" c előadássorozatának VII. előadása  71:53 perc
Dr. Drábik János: "Mit kell tenni...?" c. előadássorozatának 8. befejező része  90:02 perc
Dr. Drábik János: Miért kell a nemzeti kormányt támogatnunk?  71:10 perc
Civil konferencia Teheránban Dr. Drábik Jánossal  11:06 perc
A globálisan szervezett magánhatalom felépítése és működése 1. rész  80:08 perc
A globálisan szervezett magánhatalom felépítése és működése 2. rész  79:29 perc
Dr. Drábik János: A Liszaboni Szerződés után 1. rész  61:08 perc
Dr. Drábik János: A Liszaboni Szerződés után 2. rész  55:40 perc
Dr. Drábik János előadása a Magyar Szigeten augusztus 4-én: A második honfoglalás 1. rész  56:55 perc
Dr. Drábik János előadása a Magyar Szigeten augusztus 4-én: A második honfoglalás 2. rész  52:59 perc









Drábik János




Mi is a baj? S mi rá a helyes gyógymód?


                        El van-e adósodva Magyarország, vagy ez is csak egy pénzügyi trükk?
                        Ha rosszak a ráaggatott számok, kik állították ezeket elő, és miért?
                        Miért lett a kormány a magyar társadalom érdekeinek védelmezője helyett a nemzetközi pénztőke adószedője?

Azok a kevesek, akik megértik a rendszert (azaz miként lehet a levegőből előállított kamatozó banki hitelpénzt normál pénzként használni a forgalomban D. J.) vagy annyira érdekeltek lesznek maguk is annak a hasznában, vagy annyira függenek majd e rendszer kegyeitől, hogy ettől a társadalmi csoporttól nem kell ellenkezésre számítani. Közben a lakosság túlnyomó többsége, amely szellemileg képtelen e pénzrendszer működését felfogni, zokszó nélkül fogja elviselni a terheit.”

            Az idézet részlet volt abból az 1863. június 20-án keltezett bizalmas közlésből, amelyet a londoni Rothschild beruházó-bankház küldött egyik társult bankjának New York-ba. 1863 februárjában fogadták el az Egyesült Államok Nemzeti Banki Törvényét (National Bank Act), amelyet Lincoln kényszerűségből nem vétózott meg. Lincoln ellenezte ezt a törvényt, de szükség volt pártjának, a Köztársasági Pártnak a támogatására a törvényhozás és az elnöki hatalom egységének a fenntartására a polgárháború idején. Így mellőzte az elnöki vétót. Lincoln személyes véleményét abban a levélben fejtette ki, amelyet William Elkinshez írt 1864-ben:

A pénzhatalom békeidőben élősködik a nemzeten és összeesküszik ellene az ellenségeskedések idején. Despotikusabb, mint a monarchia; arcátlanabb, mint az autokrácia; önzőbb, mint a bürokrácia. Olyan, válság közeledtét látom a közel jövőben, amely megbénít, és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt ránk. Az országunkra telepedett pénzhatalom mindent elkövet, hogy meghosszabbítsa uralmát, felhasználva a lakosság tájékozatlanságát, egészen addig, amíg a vagyon néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság összeomlik.”

            Mielőtt rátérünk szorosabban vett tárgyunkra, álljon itt még egy idézet, amely a pénzuralmi világrend létrehozásának a stratégiájáról szól:

            „Az Új Világrendre vonatkozó terv és a globális ellenőrzés új szakaszhoz érkezett az úgynevezett ’funny money’ (furcsa pénz) létrejöttével. Ez az a folyamat, amelynek segítségével a bankok kölcsön tudnak adni olyan pénzt, amely nem létezik (hitel), és kamatot tudnak érte szedni. Ha valaki kölcsönad valamit, ami nem is létezik, és azt várja el, hogy a kölcsönbe vevő fizessen is érte, akkor még az is eszünkbe juthat, hogy a rendőrséghez forduljunk. Ha kölcsönadok valamit, ami nem létezik, és azt mondom, hogy neked azért fizetni kell, mert másképp bíróság elé megyek és elveszem a tulajdonodat, akkor már kijelenthetjük, hogy egy fasiszta államban élünk. Pedig, amiről eddig szó volt, az nem más, mint a világ jelenlegi bankrendszere és az az eszköz, amellyel, mind a népeket, mind a kormányokat el lehet adósítani.” (David Icke: The Truth Shall Set You Free, Chapter 3)

                        Milyen egyensúlyról van szó a Gyurcsány-csomagban?

            Kornai János, a Népszabadság 2006. július 28-29-i számaiban „Egyensúly, növekedés és reform” címmel az egyensúlyi pályáról való letérés bemutatását két összefüggés ismertetésével kísérli meg. Az első összefüggés szerint az összes megtermelt új érték egyenlő a fogyasztás és a beruházás összegével, ha levonjuk belőle a külföldről érkező nettó erőforrásokat, vagy ha hozzáadjuk a külföldre kiszállított nettó erőforrást.

            A másik egyensúlyi összefüggés arról szól, hogy az adott év beruházása egyenlő ugyanazon év belföldi megtakarításával (+/-) a külföldi eredetű finanszírozással. A hazai megtakarításokat – Kornai szerint – három nagy jövedelem-tulajdonos hozza létre: a háztartások, a vállalatok összessége, valamint az államháztartás. Mindegyik jövedelem-tulajdonos érhet el megtakarítást, ha a jövedelmet nem költi el teljesen; vagy lehet deficites, ha többet költ, mint amennyi a jövedelme. Kornai azt tekinti egyensúlyi növekedésnek, ha a fenti összefüggések az alábbiak szerint valósulnak meg:

            Az első, ha a termelés egészséges ütemben nő. A második, ha a kereslet több év átlagát figyelembe véve, nem nő gyorsabban, mint a termelés. Ezt azt is magában foglalja, hogy ha van is külföldi erőforrás-bevonás, az nem nő gyorsabban, mint a termelés.Harmadikként az jön számításba, hogy a keresleten belül a fogyasztás több év átlagát számítva nem nő gyorsabban, mint a beruházás.Negyedik egyensúlyi összefüggésként megemlíti, hogy a hazai megtakarítás növekedése nem marad el a beruházások növekedésétől. Vagyis ha nem nő a külső finanszírozás részaránya, s így az ország nem kerül a gyorsuló eladósodottság állapotába.

            Kornai azt állítja, hogy Magyarországon gyorsabban nőtt az úgynevezett aggregált kereslet, mint a termelés. (Az aggregált kereslet a fogyasztás és a beruházás összegét jelenti).  Ennek megfelelően gyorsabban nőtt az egy főre jutó fogyasztás, mint az egy főre jutó termékek és szolgáltatások mennyisége. Lényegesen gyorsabban nőttek a reálbérek is, mint a termelékenység. A Gyurcsány-csomagnak nevezett 2006. évi költségvetési kiigazítás alapvető célja tehát visszaterelni a magyar gazdaságot az egyensúlyi pályára. Ezért kell a gazdaságpolitikának megváltoztatnia a helytelen irányba mutató trendeket.

            Kornai szerint a meghirdetett program a következő változtatásokat akarja megvalósítani. 1. Az államháztartási deficit növekedésének leállítását, s olyan tendencia beindítását, amely elvezet a költségvetési deficit csökkenéséhez. 2. Másodszor: le akarja fékezni a háztartások fogyasztásának az aránytalanul gyors bővülését. Az átlagos reálbér hat éve tartó - a gazdaság teljesítményénél gyorsabb - növekedését fájdalmas reálbér-csökkenéssel felváltani. Így majd megtorpannak a reálkeresetek is. 3. Az említett két változtatás hatására harmadik hatásként – a termelés százalékában kifejezve - csökken a külső finanszírozási igény. Kornai hangsúlyozza, hogy a kiigazítások irányát kulcskérdésnek tekinti.

                                       Varga István diagnózisa

            Varga István, a Magyar Adófizetők Országos Szövetségének (MAOSZ) alelnöke szerint viszont a nemzetgazdaság eltorzult szerkezetét kell megváltoztatni a költségvetés egyensúlyának a helyreállításához. Varga István diagnózisa szerint Magyarországgal az a probléma, hogy más országokhoz képest egyrészt túlprivatizált, másrészt vagyonát és piacát, valamint a magyar emberek munkaerejét a rendszerváltást levezénylő integrált hatalmi elit túlzottan nagy arányban engedte át a külföldi tőkének – Gyurcsány szavaival élve – gyakran csak játékpénzért. Ehhez járul, hogy az országot irányító pénzügyi és politikai vezetőcsoport a magyar államnak a - nemzetgazdaság működését meghatározó - monetáris intézményeit  egyedülállóan nagymértékben bízta határontúli érdekeket képviselő nemzetközi szervezetekre. Ezzel lemondott a saját gazdsági és pénzügyi érdekeinek a képviseletéhez szükséges erő- és önállóság birtoklásáról.

            Az ország új tulajdonosai, a többi rendszerváltó országhoz viszonyítva túlzottan nagymértékben használják ki a magyar kormány engedékenységét és a lakosság tájékozatlanságból és félrevezetésből is fakadó birkatürelmét. A Magyarországra betelepült nemzetközi tőke, és az általuk kooptált hazai komprádor pénzvagyonos réteg, megengedheti magának, hogy egyre kevesebbet vállaljon a magyar közterhekből, és gyakorlatilag költségmentesen használhassa a magyar infrastruktúrát és természeti környezetet. Az 1989 utáni magyar kormányok ezt az önző magatartást szervilis engedékenységgel tűrik.

A magyar egyensúlytalanság egyik oka tehát az, hogy az ország pénzügyi szektorát és termelői szektorát domináló külföldi tőke nem hajlandó részt venni az arányos közteher-viselésben. Profitmaximáló törekvései érdekében erősen leszorítva tartja a béreket, a kormány pedig ezt elfogadja. Ennek következtében a magyar munkavállalók túlnyomó többsége aránytalanul alacsony bérből él. Statisztikai adatok szerint a foglalkozások döntő részében a magyar teljesítmény nem rosszabb, mint az uniós átlag. Az alacsony munkabérek korlátozzák a fogyasztást, s ez tovább csökkenti a munkahelyek számát. A multiplikátor hatás révén a foglalkozások kiesése kisebb adó és járulékbevételt eredményez, és így a közfeladatokért felelős államnak nincs elegendő bevétele. A közszféra rendszeresen nem kapja meg az ország fejlettségi szintjének megfelelő hozzájárulást – sem a tőkétől, sem a munkavállalóktól.

A képződő hiány fokozódó adósság-szolgálati terhekhez és a nemzetközi pénzgazdaság szereplőinek a nagyobb befolyásához vezetett. Ezt a hiányt az 1990-es években átmenetileg ellensúlyozta a vagyoneladás. A 2000-es években már csak új hitelfelvétellel lehetett a hiányt pótolni.

            Magyarországot a nemzetközi pénzpiac kormányozza

A Magyarország pénz- és hitelrendszerét az irányítása alatt tartó nemzetközi pénzpiacnak a jelenlegi helyzet kedvező, mert tetszése szerint növelheti a kamatlábat, az államkötvények (állami adóslevelek) iránti keresletet, és így évről évre hatalmas profitot tud biztosítani magának. A túlprivatizált és külföldi ellenőrzés alá került pénzügyi és termelői szektor lehetővé teszi, hogy a pénzvilág minden évben 5 és 6 milliárd euró közötti jövedelmet vonjon ki Magyarországról. Az ismertetett tényezők együttes hatására az ország eladósodása felgyorsult. Egyre több hitelt kell felvenni azért, hogy a korábbi hitelek kamatait fizetni lehessen. Az ország adósság-növekedésének több mint a 80%-a a korábban felvett hitelek kamattörlesztéseire fordítódik.

2006-ban érkezett el Magyarország ahhoz a ponthoz, amikor az eladósodás elérte a nemzetközi pénzvilág tapasztalatai alapján kialakult felső határt. A pénzpiacok irányítói tisztában vannak azzal, hogy az adósságszolgálat ilyen mértéke már veszélyezteti az ő eddig élvezett profitjuk és kamatjövedelmük fenntarthatóságát. Számukra az egyensúlyt ugyanis az jelenti, hogy megmaradjon a hazánkból történő jövedelem-kivonás mértéke az 1990-es években kialakult szinten maradjon.

A pénzpiac véleményformálói azt is tudják, hogy a bérek, és a költségvetési kiadások leszorítása az alaphelyzet konfliktusát nem oldja meg. Ugyanakkor a pénzvagyonos réteg olyan intézményei, mint a nagy befektető-alapok és a kereskedelmi bankok, abban érdekeltek, hogy ameddig csak lehet, befektetéseik hozama és annak növekedési üteme, ne változzon. Amíg vannak eszközeik érdekeik érvényesítésére, addig élnek is azokkal. Ezért 2006 közepén egyelőre csak a budapesti tőzsdéről történt nagyobb tőkekivonás, de az úgynevezett portfolió tőke (vagyis a nem működő, spekuláns tőke) még nem vonult ki Magyarországról.

Az a tény, hogy az állam játékpénzért engedte át a közvagyont a magántulajdonosoknak, (vagyis pazarló privatizációs gyakorlatot folytatott), továbbá az a körülmény, hogy az MNB-t ellenőrzése alatt tartó Nemzetközi Valutaalap folyamatosan Magyarországra tudta kényszeríteni monetáris megszorításait, megfosztotta a magyarokat saját működőtőkéjüktől, és attól, hogy a termelőgazdaságban elért eredményeikkel nyereséghez és a tőkeképzési lehetőségéhez juthassanak.

A nemzetközi pénzvilág teljesen szabad mozgástérhez jutott. Ennek következményeként a nemzeti jövedelem jelentős része külföldre áramlik, miközben a bennszülött magyarok – a rezidensek - folyamatosan elszegényednek. A magyar kis és közepes vállalatok hitelek hiányában, tőkeszegénységtől szorongatva a túlélésükért küzdenek. Ugyanakkor ők tartják el adóikkal az államot és a lakosságnak azt a részét, amely teljesen vagyontalanná vált, s így csak a munkaerejét tudja eladni – ha van rá vevő.  A nemzetközi cégek saját hitelezési háttérrel, bő és olcsó forrásokkal rendelkeznek, s ezért Magyarországon viszonylag kis alkalmazotti létszámmal működnek. Ezek a nemzetközi cégek a legkülönbözőbb technikákkal vonják ki magukat az egyenlő, illetve arányos közteherviselés alól.Ezen a helyzeten a kis- és közepes vállalatok, valamint a magyar munkavállalók adóterheinek a fokozásával és reálbér-csökkentéssel nem lehet változtatni, legfeljebb késleltetni lehet ennek a rendszernek az összeomlását.

Gyurcsány-csomagot az 1990-es évek közepén megelőzte a Bokros-csomag, és 1950-53-ban a Rákosi-csomag. A Bokros Lajos akkori pénzügyminiszterről elnevezett és kemény megszorító intézkedéseket tartalmazó csomag a Nemzetközi Valutaalap igényeit teljesítette a pártállami vezető rétegre jellemző szervilizmussal. A nemzetközi pénzvilág olyan fontos intézménye, mint az OECD(Organization of Economic Cooperation and Development – Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) már figyelmeztette Magyarországot: nem szolgálja érdekeit, ha a nemzeti jövedelmet túlzottan a tőkének engedi át és elveszi a munkától.

Varga István már hivatkozott cikkében, amely a Magyar Nemzet 2006. június 17-i számában jelent meg, utal a Magyar Nemzeti Banknak arra az adatára, amely szerint 1995-től kezdődően 11 év alatt 17,7 milliárd euró beáramlásból 54,6 milliárd euró tőkejövedelem képződött. Ebből csak 13,6 milliárd maradt Magyarországon. A Gyurcsány-csomagban foglalt restrikciós intézkedések helyett tehát olyan változtatásokra lenne szükség, amelyekben Magyarország valóban követi az Európai Unió szabályait, azaz párosítja a tisztességes gazdasági versenyt és a társadalmi szolidaritást a gazdasági hatékonysággal, az igazságos elosztással. A külföldi tőkét rá kell szorítani a magyar társadalom iránti nagyobb felelősségvállalásra, hogy nemcsak jogai, de kötelességei is vannak.

            Varga István javaslatai a valódi egyensúly megteremtésére

            A MAOSZ alelnöke elsőként azt ajánlja, hogy a pénzügyi befektetés jövedelme után mindenki adózzon, ne csak a magánszemélyek, hanem a pénzügyi vállalatok, és intézmények is. Tehát a kamat, az árfolyam-nyereség, a hozam és az osztalék egyetemesen 20%-kal adózzon, függetlenül attól, hogy a tulajdonos természetes vagy jogi személy, belföldi vagy külföldi illetőségű, egyénileg vagy pedig befektetési alapon keresztül szerzi a jövedelmét. Nem nagyon ismeri a magyar lakosság azt, hogy a Gyurcsány-csomag a kamatadót és a tőzsdei árfolyam-nyereségadót csak a magánszemélyekre, továbbá a rövidtávú megtakarításokra terhelné. A nagy volumenű állampapírok, a jogi személyek, a pénzügyi társaságok, a befektetési alapok továbbra is adómentesek maradnának. Ez az adóintézkedés így csak látszólagos a bevétel szempontjából. Valójában a nemzetközi pénzoligarchiának kedvez, mert arra szorítja a magánszemélyeket, hogy a befektetési alapokba vigyék megtakarításaikat. A Gyurcsány-csomag tehát a pénzügyi közvetítőketrészesíti előnyben. Varga István nyomatékosan hangsúlyozza, hogy meg kell szüntetni a nagy társaságok adómentességét. Ha ez megtörténne, az elkerülhetővé tenné a munkajövedelem és a fogyasztás adójának az emelését.
           
            Varga második javaslata szerint meg kell tiltani a költségvetési hiányt meghaladó kötvénykibocsátást. Ezt az Állami Számvevőszék már évek óta szorgalmazza. A pénzügyminiszternek csak arra van felhatalmazása, hogy a költségvetés szükségleteihez képest vegyen fel hitelt kötvénykibocsátással. A gyakorlat viszont az, hogy a nemzetközi pénzpiac szereplőinek igényei szerint adósítja el az országot, mert a magyar államkötvényekre, azok nagy hozamai miatt, mindig nagy a kereslet. Folyamatosan 400-600 milliárd forint áll feleslegesen a költségvetési számlán, amelynek a kamatterheit a költségvetés viseli. A kereskedelmi bankrendszert irányító, de a magyar állam tulajdonát képező Magyar Nemzeti Bank is fizet kamatot a nála lévő államkötvényekért, de ez a jegybank vesztesége. Az MNB törvény szerint viszont az állam köteles megtéríteni az MNB veszteségét. Varga javaslata tehát az, hogy törvénnyel kellene megtiltani az állam indokolatlan eladósítását, és nyilvánosságra kellene rendszeresen hozni a költségvetés mindenkori egyenlegét. Ezzel az egy intézkedéssel évente mintegy 30 milliárd forintot lehetne megtakarítani.
           
          Varga István harmadik javaslata szerint meg kell szüntetni a magánnyugdíj-pénztárak állami támogatását, és felül kell vizsgálni a működésüket. Ma már törvény kötelezi a munkavállalókat a befizetésre és az állam garanciát ad a megtakarításokra, ugyanakkor a több millió befizető reálértékben veszteséget könyvelhet el. De nem úgy a nyugdíj-alapok, amelyek kezelői kiugró költséggel dolgoznak. Ma a magyar munkajövedelmek jelentős része – ezermilliárd forintos nagyságrendben – a nemzetközi és hazai pénzpiacra áramlik. Ez nemcsak a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti, de a jövőbeni nyugdíjasok nyugdíját is.

            Varga István negyedik javaslata szerint nagymértékű spekulációt eredményezhet az eltitkolt jövedelmek bírságmentes, ötévi részletben fizetett adóval történő legalizálása, valamint a külföldről visszahozott vagyon 10%-os adója. Reális a veszély, hogy ily módon a korrupciós ügyekből és más bűncselekményből származó vagyon is kifehéríthető. Az előretekinthetően bevallható vagyon pedig részletekben adózva elősegítené a pénzmosást. Ezzel a módszerrel a más országban kivetett 30-40%-os adó is megkerülhetővé válhat, ha az itteni leányvállalat úgymond hazahozza és csak 10%-kal adózik.

            Magyarországon 768 olyan off-shore, (mai elnvezésükön „különleges célú vállalat”) működik, amelyek csak formálisan léteznek, s csak könyvelési műveleteket folytatnak, amelyek átlagosan csak 3%-os nyereségadót fizetnek. Ezek a különleges célú vállalatok ma már az EU által elrendelt hivatalos országstatisztika részét képezik, és szerepelnek Magyarország külkereskedelmi mérlegében. E különleges célú vállalatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a származékos pénzügyi termékek piacán naponta ezermilliárd nagyságrendű tételek mozognak ki-be az országból. Ezek a pénzmozgások azok, amelyek valójában elrontották Magyarország külkereskedelmi mérlegét, nem pedig az, amit Kornai János állít, hogy túl magasak a bérek és a megnőtt kereslethez igazodó fogyasztás.

            Varga István ötödik javaslata nagyon egyszerű és logikus. A Magyar Államkincstár jelenleg csak számfejti az önkormányzati, az állami tisztviselői, és intézményi járandóságokat, valamint a beruházásokat és az európai uniós pénzlehívásokat. Ha nemcsak számfejtené a nála vezetett ügyfélszámlákat, hanem ezeken a számlákon kezelné is a költségvetési pénzeket, vagyis ő eszközölné a különböző átutalásokat, kifizetéseket, akkor ezzel több tízmilliárd forint pénzforgalmi költség maradna meg köztulajdonban. Ha az államkincstár maga végezné a pénzkezelést és pénzátutalást, ez lerövidítené a pénz útját és idejét, a számlaegyenlegeken lévő pénzösszegek növelnék a költségvetés likviditását és csökkentenék a hiteligényét. A számlákon lévő megtakarítások pedig – alszámlákon lekötve – automatikusan finanszíroznák az államháztartást. Fejlett nyugati országokban ez a gyakorlat. Ha a kormány nem hajlandó egy ilyen egyszerű intézkedéssel több tízmilliárd forint megtakarítására, akkor nincs erkölcsi alapja arra, hogy a lakosságot újabb adókkal és megszorításokkal sarcolja.

            Varga István hatodik javaslata abból indul ki, hogy a pénztelenség nem természeti csapás és az állami intézmények, valamint az önkormányzatok rossz anyagi helyzete helytelen emberi döntések következménye. Az Európai Unió, valamint a magyar Országgyűlés megteremtette a jogszabályi hátterét annak, hogy a fojtogató pénzhiányt elektronikus pénzzel (e-pénzzel) enyhíteni lehessen. A jogszabályok kötelezővé teszik, hogy az e-pénz kibocsátása likvid pénzzel fedezve legyen. Az Európai Unió irányelvei azonban belföldi és regionális használat esetén felmentést adnak ez alól. A magyar kormány – a jelenlegi is – ha akarná, e-pénzt hozhatna forgalomba. Ezt a pénzt elektronikus hordozókon: kártya, mobiltelefon lehetne rögzíteni és ennek a pénznek a használata olcsóbbá, és gyorsabbá tenné a közigazgatás, valamint az önkormányzatok működését.

A MAOSZ alelnökének hetedik ajánlása kitér arra, hogy az e-pénz regionális fizetőeszközként is használható. Elterjedése megváltoztatná a magyar gazdaságot, mert ott is biztosítaná a kellő mennyiségű pénzt, ahol nem remélhető a nemzetközi tőke munkahelyteremtése.       A Magyar Fejlesztési Bank fedezet mellett e-pénzt, és hozzá tartozó elektronikus elszámolást vezethetne be. Ezt az elszámoló eszközt az önkormányzatok egy adott kistérségen belül használhatnák a helyi termelés, fogyasztás és szolgáltatás összekapcsolására. Szervezeti keretként szolgálhat természetes és jogi személyek társulása, például egy kistérségi szövetkezet. A magyar kormány a korszerű digitális elszámolás ösztönzésével segíthetné a fejlődést ott, ahol azt a magántőke valamilyen okból elhanyagolja. A magyar lakosság nincs arról tájékoztatva, hogy az elmúlt évet, tehát 2005-öt, az ENSZ a mikrofinanszírozás évének nyilvánította. Ekkor zárt le egy tízéves fejlesztést, amely a globális tőke mellett, a komplementer fizetőeszközök bevezetését szorgalmazta a lokális jellegű gazdasági tevékenység számára.
           
           Varga István nyolcadikként kitér az energia-áremelésekre és a bányajáradékok kérdésére. Abból indul ki, hogy a gáz világpiaci árára hivatkozva alaptalan az áremelés. Számításai szerint a Gyurcsány-kormány "Új Egyensúly" programjában közölt támogatási adatok eltúlzottak. A 2006. évi költségvetésben 50 milliárd forint az előírt támogatás. Magyarország évente mintegy egymillió tonna kőolajat és 3 milliárd köbméter földgázt termel, mai áron számítva 234 milliárd forint értékben. Az államhoz befolyó bányajáradék azonban csak 12%. Ez semmivel sem indokolható extraprofithoz juttatja a kitermelőt. A hivatkozott cég múlt évi nyeresége több mint 300 milliárd forint, amely 2006. első negyedében már 155 milliárd forintra nőtt. Varga István szerint a magyar kormány nem terhelheti meg a lakosságot a világpiaci árra hivatkozva, míg a nemzet tulajdonát illető bányakincseket semmivel sem indokolható töredékáron értékesíti.

            Az se érthető, hogy az orosz eredetű földgáz miért nyugat-európai cégeken keresztül érkezik, méghozzá 45-56%-kal magasabb áron. Emiatt Magyarországon tíz milliárdokkal  többet kell fizetni, mint ahogyan az indokolt lenne. Megemlíti még Varga, hogy igen nagy az árkülönbözet a „párna gáz” ára és értéke között. Számításai szerint 170 milliárd forint értékű gázért csak 63 milliárd forintot kapott az állam. De más bányajáradékoknál is olyan alacsony a mérték, hogy az állam mintegy 60 milliárd forintról mond le indokolatlanul.

            Varga István kilencedikként villamos-energia áremelés helyett ajánl jobb megoldást. A villamosenergia-termelő szektor eladásakor az állam 8%-os eszközarányos nyereséget garantált a társaságoknak. Ezt időközben 10%-ra emelték. Az eltelt 14 év alatt a garantált nyereségből már megtérült a teljes befektetés, mégis tovább folyik a lakosság sarcolása. A garantált profiton felül törvény kötelezi a fogyasztót nagy összegű hálózatfejlesztési hozzájárulás fizetésére. Ez ténylegesen a magántársaságok tőkéjét gyarapítja.

            Paksi Atomerőművel kapcsolatban Varga elfogadhatatlannak tartja, hogy ennek áramát az állam olcsón eladja, majd pedig drágán visszavásárolja kevert árformában. Ezzel a magyar állam valójában a külföldi tulajdonú erőműveket és területi szolgáltatókat támogatja. A lakosság sajnos nincs tisztában azzal, hogy Paks egyedül elláthatná az államot és a lakossági fogyasztást a jelenlegi áramdíj-szint egyharmadán. A közügyek felelős intézőinek a felelőssége a lakosság hiteles tájékoztatása és a tényleges versenyhelyzet visszaállítása. Ha működne valódi árampiac, akkor a közhatalom, mint a köztulajdon kezelője, árelőnyét a lakosság és az önkormányzatok javára érvényesítené. A villanyáram árának emelése semmi egyéb, mint az, hogy az a kormány, amelynek a közérdeket kellene szolgálnia, az energiaszektor magántulajdonosainak ad elsőbbséget és őket támogatja. A hazai gazdasági érdekek helyreállításához nem lenne másra szükség, minthogy egyszer a vagyontalan lakosság oldalára állva nemet mondjon a kormány az energiaszektor új tulajdonosai önző követeléseinek.
           
                             Mit mond Kornai az energia áráról?

Az energiaár-problémát a következőképpen ismerteti Kornai János már hivatkozott írásában, amely 2006. június 28-i Népszabadságban jelent meg: „Az energiaárak emelkedésének mesterséges visszafogása nemcsak közgazdaságilag volt kártékony, de nem is volt igazságos. Az a jómódú háztartás, amelyben nagy lakást fűtenek, sok szobában ég a villany, sokféle villamos-készülék szolgálja a kényelmet és szórakozást, sokkal nagyobb összegű támogatást kap, mint a szűk lakásban élő, kevés villamoskészüléket működtető, szegény család. Az államháztartás csatornáinak közvetítésével az a szegény, aki kevés energiát használ, sok ezer adóforinttal támogatja a gazdagot. A progamnak minden olyan rendszabálya, amely valamely termék vagy szolgáltatás pénzügyi támogatását csökkenti, igazságosabbá teszi a terhek elosztását. Lehetőleg minden költséget az fizessen, aki a szóban forgó terméket vagy szolgáltatást fogyasztja. A rászorultakat nem árak mesterséges csökkentésével kell segíteni, hanem célzott támogatásokkal. Ennek legjobb eszköze a pénzjuttatás, mert az tiszteletben tartja fogyasztói szuverenitásunkat, legfeljebb kisegítő eszközként lenne szabad igénybe venni a célzott árkompenzáció eszközeit.

            Kornai János tehát teljesen mellőzi a probléma lényegét, és valami másról kezd beszélni. Az a magyar átlagfogyasztó, akinek 2006. augusztus 1-től 14,5%-al megemelték a villamosenergia nettó árát és azok az ipari fogyasztók, akiknek 12,6%-kal kell többet fizetniük a villamos energiáért, arra a kérdésükre nem kapnak választ, hogy miért kell a lényeges olcsóbb magyar áramot olyan felárral megterhelve továbbadni, ami kizárólag az energiaszolgáltatók tulajdonosait juttatja meg nem érdemelt extraprofithoz? Erre a kérdésre miért nem válaszol Kornai János? Az áremelkedések kiterjednek a távhőre is, amely 18%-al fog többe kerülni és a földgázra is, amelynek az ára átlagosan 27%-al emelkedik.

            Mándoki Andor energetikai szakértő megállapította, hogy a rendszerváltás előtt a Magyar Villamos Művek Tröszt, amely az ország egyik legnagyobb vállalata volt és 42 000 embernek adott munkát, akkori áron számítva 1,21 fillérért szolgáltatott egy kilowatt áramot. Ezzel azt bizonyította, hogy ha hozzáértéssel és jól vezetik, akkor köztulajdonban lévő vállalat is lehet eredményes. 1992-től már új szervezeti formában: Magyar Villamos Művek Rt.-ként működött a villanyipar. Vagyona 564 milliárd forint, ami akkori dollárértéken számolva 6,71 milliárd dollárnak felelt meg. A liberálisok kezdettől fogva magánkézbe akarták adni. Végül is 1995-ben és 1996-ban eladták a Villamos Művek vagyonának 68%-át kitevő hét erőmű és hat áramszolgáltató vagyonrész alig több mint felét, vagyis az egész Villamos Művek vagyona 35%-át 1,5 milliárd dollárért, vagyis a tényleges értékének mindössze 22%-át képviselő vételárért. A Magyar Villamos Művek Rt. földterületekkel megnövelt értéke azonban 10 milliárd dollár. Ha tehát a földterület értékét is figyelembe vesszük, akkor az eladott 35%-ért kapott másfél milliárd dollár csak 15%-os árbevételt eredményezett. Ha pedig azt is számításba vesszük, hogy ezzel az MVM Rt. vagyonának 68%-a felett a külföldiek többségi tulajdont szereztek, akkor a bevételi eredmény még kevesebbnek tekinthető. Ekkora játékpénzért engedték át a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia szolgálatába szegődött egykori pártállami technokraták villanyiparunk kétharmadát külföldieknek.

            Mivel itt a magyar társadalom közös tulajdonáról volt szó, ezért ez a pénzoligarchiával üzletelő komprádor érdekcsoport a felelős azért, hogy most állandóan emelkednek a villanyáram költségei. De mivel Magyarországon nem ismeretes a felelősségrevonás, hiszen ez egy „következmények nélküli ország”, tehát itt se számíthatunk a közérdek sérelmének orvoslására. Amikor Magyar Villamosművek Tröszt még köztulajdonú vállalatként működött, a villanyár mindvégig alacsony volt. Most viszont nemcsak lényegesen drágább a villany ára, hanem folyamatosan az infláció mértéke felett emelkedik. Az MVM-ből kiszakított és magánosított cégek pedig aránytalanul nagy nyereséget húznak évről évre: tőkearányos eredményük 16 és 29% között, adózott eredményük pedig 4,5 és 16 milliárd forint között mozog. A legalacsonyabb önköltséggel dolgozó Paksi Atomerőmű Rt. 2003 és 2004 év vonatkozásában 6,6 és 4,6 milliárdos veszteséggel zárt. 1986-ban a lakosság, mint már írtuk 1 forint 21 fillért fizetett 1 kilowatt óra áramért, 2005-re már ez 28 forintra növekedett. Ez huszonháromszoros növekedés, miközben a hivatalos árindex csak tizenötszörösre növekedett.

A magyarok 37%-al többet fizetnek a villanyáramért, mint a csehek, és 29%-al többet, mint a lengyelek. A fogyasztóivillamosenergia ára lényegesen nagyobb mértékben növekszik, mint a termelői ár (az erőművek és MVM közötti ár), illetőleg anagykereskedelmi ár (az MVM és az áramszolgáltatók közötti ár) lényegesen nagyobb, mint az ipari. 1986-hoz viszonyítva most 55%-kal kerül többe a villanyáram, ami évente mintegy 110 milliárd forintot tesz ki. A háztartásoknak ez a többletkiadása azonban új tulajdonosokat gazdagítja. Ehhez az állam még 25%-os forgalmi adót számol, ami 27,5 milliárd forintnak felel meg. Ebből az indokolatlan profitból lehetne mit engedni. A közérdeket súlyosan sértő privatizálás következménye az is, hogy az új tulajdonosok 20 ezerrel csökkentették a munkahelyek számát, és ezzel fokozták a munkanélküliséget Magyarországon. Most is csak azt a kérdést tesszük fel, hogy Kornai János, aki nyilván ismeri a tényeket, ezekkel miért nem foglalkozik a Népszabadságban megjelent írásaiban?
           
           Visszatérve Varga Istvánhoz, tizedikként ráirányítja a figyelmet arra, hogy a kormány nem szedi be azt az úthasználati díjatMagyarországon, amit a magyar fuvarozók  tőlünk Nyugatra megfizetnek. A közlekedéssel kapcsolatos, és nemzetközileg elfogadott úthasználati díjak, és közlekedési járadékok beszedése csaknem teljesen mentesíthetné a költségvetést a lakosság közlekedési támogatásának a terheitől. Az is pazarláshoz vezet, hogy nem megfelelő az utak karbantartása. A Világbank kimutatta, hogy ha az úthibákat időben nem javítjuk ki, akkor az elmaradt javítás révén megtakarított pénz mintegy hétszeresét kell megfizetni a járművekben így előállott károk kijavítására.

            Az Európai Unió szabályai szerint annak a 200 000 autóbusznak, amely évente Magyarországra jön, a fuvarozási szolgáltatás utáni ÁFÁ-t Magyarországon kellene fizetnie. A magyar fuvarozók ezt az összeget ki is fizetik például az osztrák utakon. A magyar állam ezt nem szedi be és így évente 6 milliárd forinttal támogatja a nálunk gazdagabb utaztatókat. Varga István hivatkozik azokra a forgalmi statisztikákra, amelyekből kimutatható, hogy a magyar államháztartás 1995-től mintegy 1000 milliárd forintot meghaladó bevételtől esett el. Ennek semmi egyéb oka nem volt, minthogy gondatlanságból nem szedte be a neki járó jövedelmeket. Most is évi 140-150 milliárd forintról mond le alaptalanul. Az egészet tetézi az, hogy Magyarországon az útépítés, miközben az útminőség nagyon is kifogásolható, mintegy háromszorosába kerül annak, amiért szomszédaink építik autópályáikat.

            A MAOSZ alelnöke tizenegyedikként külkereskedelmi cserearány romlását és a költségvetési hiány kapcsolatát veszi szemügyre. A költségvetési hiányt nagymértékben növeli a munkavesztéssel, az adó- és járulékkieséssel elmaradó bevétel. Magyarországon 2001 óta évi 1200 milliárdos veszteséget kell elviselnünk ebben a vonatkozásban. Ez a külföldi tőke túlzott nagyságának az egyik hatása. A másik ok az, hogy Távol-Keletről, elsősorban Kínából, az európai árak huszadáért, erősen eltérített áron érkeznek termékek. Ez az olcsó áru tönkretette a hazai termelést. Ha a magyar illetékes hatóságok – APEH, ÁNTSZ, Fogyasztóvédelem – szigorítaná ellenőrzését, akkor már 2006-ban 30 milliárd és 2007-től kezdve pedig évi 100 milliárd forint államháztartási egyenlegjavulást lehetne ezen a területen elérni.

            Tizenkettedik ajánlásban Varga István a magyar vállalkozások közbeszerzési pályázatokról való kiszorításával ésalvállalkozókká történő leminősítésével foglalkozik. Varga tarthatatlannak nevezi, hogy külföldi központi bankok saját országuk vállalkozásait segítsék magyarországi pályázatnyeréshez, méghozzá úgy, hogy a magyar pályázók finanszírozási igényeit visszautasítják. Kanada például nem enged 14%-nál több külföldi banktulajdont, nálunk pedig a bankok 90%-a van külföldi tulajdonban. Az évi 1700 milliárd forint nagyságrendű közbeszerzési pályázatból többszáz milliárd forint áramlik olyan fővállalkozói és közvetítői kezekbe, amely mind technológiai, mind pénzügyi és gazdasági szempontból szükségtelen. Ez az eljárás lényegében kizárja az egyenlő esélyeket a magyar vállalkozói szférából, és nem a piacgazdaságot erősíti, hanem annak függő helyzetét fokozza. A kis- és közepes magyar vállalatok, a valódi hazai cégek, nem tudják érvényesíteni érdekekeit, noha ez a gazdasági réteg az, amely az adóterhek túlnyomó részét viseli. A kormánynak hízelgő és olcsó közhelyek helyett az adófizetésben túlterhelt magyar vállalkozókat kellene olyan feltételekhez segítenie, ahogyan azt más országok kormányai is megteszik saját vállalkozóikkal.

            Fontossága miatt Varga István az utolsó, de nagyon hangsúlyos helyen foglalkozik a magyar bérszínvonal kérdésével. Magyarország jelenleg a világ 70 városának különböző foglalkozásait összehasonlítva a legszegényebb afrikai és ázsiai városok szintjén van. A Union Bank of Switzerland (az UBS) felmérése szerint Budapesten a megélhetési költség a zürichinek a 67%-a. Ez akkor válik döbbenetes számmá, ha hozzátesszük, hogy az átlagbér csak a zürichi 6-7%-a. Paritásos alapon számolva tízszeres a különbség. A jelenlegi magyar minimálbér, amiről úgynevezett szakértők nem szégyellik azt állítani, hogy nagyon megugrott és túlfogyasztást eredményezett, és állítólag emiatt bomlott meg a külkereskedelmi egyensúly, amiért is hatalmas méretű megszorításokra van szükség, hogy a Gyurcsány-kormány úgynevezett Új Egyensúlyát helyre lehessen állítani; nos ez a túl magas magyar minimálbér 2,4 svájci frank / óra. A világ 70 városának átlaga 9,5 svájci frank / óra. Zürichben az átlagbér 32 svjáci frank.

            Varga István nem titkolja, hogy a nemzetközi tőke kívánsága miatt ilyen alacsony a magyar bérszínvonal. Ha továbbra is ilyen alacsonyan tartják, akkor semmilyen restrikcióval, a lakosság újabb megsarcolásával sem lehet egyensúlyt teremteni. Aki azt mondja, hogy a külföldi tőke olyan pénzügyi és gazdasági túlhatalommal rendelkezik, hogy ellene semmit sem lehet tenni, annak érdemes elgondolkodni azon, amit Szingapúr vezetése tett. A szingapúri kormányzat a külföldi tőke jelenléte feltételéül szabta a foglalkoztatottak bérének évi 5%-os infláció feletti emelését.
           
                        Mi a Gyurcsány-csomag célja?

            Készítőinek állítása szerint az „Új Egyensúlymegteremtése. De mi között kell valójában egyensúlyt teremteni, és miért? A megjelölt tényezők egyensúlya pedig mitől borult fel, és miért pont olyan megszorításokkal kell helyreállítani, amilyenekkel megterhelték a magyar lakosságot? Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy melyek ezek a konkrét intézkedések, akkor fokozatosan kibontakozik, hogy egyes intézkedések hatása egyszerre javítja és rontja is az egyensúlyt. A várt eredmény e különböző hatások összetevődéséből, illetve különbségéből adódik.

            Azok, akik magyarázgatják az egyensúly megbomlását és helyreállításának szükségességét, vagy egyáltalán meg sem említik a pénzpiac létezését, vagy csak felületesen szólnak róla, nem pedig olyan meghatározó tényezőként, mint amely bármikor, bármilyen egyensúlyt tetszése szerint létrehozhat és fel is boríthat. Ez a pénzpiac számos intézményt működtet, és ennek fontos részét képezik azok a befektető alapok, kereskedelmi bankoktőzsdék, minősítő intézetek, amelyeknek a londoni, New York-i, frankfurti, bécsi vagy budapesti irodáiban jól képzett szakemberek főállásban kereskednek az államok által kibocsátott kötvényekkel, hitellevelekkel, devizákkal. Számokat cserélnek más számokra, adatokat adatokra azért, hogy minél nagyobbak legyenek az úgynevezett befektetési alapokba összegyűlő megtakarítások. A befektetési alapokba koncentrálódó pénztőke az adatok és a számok mozgatásától növekszik. A pénzvilág mindenkori álláspontját a piac véleményének is szokták nevezni. Ez ugyan nem piac, hanem spekuláció, de a piac szó jól hangzik. Jobban hangzik, mintha azt mondanánk, hogy a hivatásos spekulánsok és befektetők döntik el, hogy egy ország egyensúlyban van-e vagy se?

            E döntéshozók számára az adott ország pénzügyi egyensúlyát fizetőképességének növekedése, egyensúlyának megbomlását pedig fizetőképességének a csökkenése jelenti. Természetesen ők abban érdekeltek, hogy a pénzügyi egyensúly javuljon, azaz a fizetőképesség növekedjék. A Gyurcsány-csomag által létrehozandó egyensúly is azért fontos számukra, mert ez által Magyarország fizetőképessége növekszik, és ez további nagy nyereséget biztosíthat a számukra. Jól ismerik azokat a technikákat, hogy a kormányzat által a lakosságtól adóval kisajtolt többletet hogyan vegyék el az államtól eladósítással, és tegyék rá adósságszolgálat formájában megbízóik számláira. Nem érdekeltek abban, hogy ha a társadalom munkája során a termelésbe befektethető pénz keletkezett, az hosszútávú fejlesztésekre vagy szociális szolgáltatásokra fordítódjék.

            A pénzügyi alapok kezelői az államnak nyújtott kölcsönök feltételeit úgy tudják egyoldalúan alakítani, hogy ezzel a kamatláb mértékét is meg tudják határozni. A kamatláb mértéke pedig már döntően kihat az eladósodott költségvetés egyik legnagyobb kiadási tételére, a kamatfizetésre, s ezzel meghatározza annak egyensúlyát is. A Gyurcsány-csomag propagandistái olcsóbb államot próbálnak eladni. A hiszékeny adófizető polgár, azt reméli, hogy ezzel majd javulni fog a helyzete, mert pénzét hatékonyabban hasznosítják, s a jövőben olcsóbban, jobb szolgáltatáshoz jut. Valójában pont az ellenkezője történik, mert a pénzügyi alapok kezelői éppen drágítják az állam működését azért, hogy saját hozamukat növelni tudják. A befektetési alapok, több-kevesebb értékpapírral, változtatható kamatokkal, de annyit emelnek ki az állam által kezelt közös pénzből, amennyit az elvisel, és nem omlik össze.

            Az adott állam adófizető és jövedelemtermelő képessége, amely adósságszolgálati terheinek a mértékétől függ, nagy pontossággal kiszámítható. A társadalom állam által kezelt közös pénzéből való újabb elvonás hatásai számítógépekkel szimulálhatók, felmérhetőek. Amelyik állam nem tudja növelni a fizetőképességét, az a hitelminősítők és alapkezelők szempontjából 'bajban' van. Vagyis amikor ők kölcsönt adnak neki, akkor azért nagyobb kamatokat és adósságszolgálatot követelnek. A legjobb hozamot „a bajban lévő államtól” lehet lefejni. Ehhez olyan kommunikációs légkört kell létrehozni, amelyben az adott állam le van minősítve, az összeomlás előtt áll, s „óriási kockázat” hitelezni neki. Mindez kommunikációs technika kérdése.

            A Gyurcsány-csomag egyik trükkje, hogy nem mondja meg, mi okozta az egyensúly felborulását. Az egyensúly megbomlását nem az adóelvonás alacsony mértéke, a fogyasztás túlzott volta, és munkabérek versenyképességhez viszonyított túlzott növekedése okozta. Az egyensúlytalanság kialakulását elsősorban a költségvetési hiány hitelekkel történő finanszírozása,vagyis a hitelek adósságszolgálati és kamatterhei okozták. Hiába jut az állam az adóemelések révén több bevételhez, s a közfeladatok leépítésével hiába lesznek kisebbek a kiadásai, ha az így létrejövő különbséget, a megmaradt pénzt, elviszi a drágább kölcsön nagyobb kamatterhe.

            Varga István ezzel kapcsolatban megállapítja a Magyar Nemzet 2006. július 17-i számában, hogy a tényleges ok-okozati összefüggés a költségvetés esetében más, mint amiről a Gyurcsány-csomag propagandistái beszélnek. Ha sikerül világvége hangulatotkelteni, akkor a befektető jól jár. Kockázatának a növekedésére hivatkozva emelheti az államnak nyújtott kölcsönök kamatát. Ha emelkedik a kamat, akkor az állam csak akkor tudja teljesíteni adósságszolgálati terheit, ha nagyobb bevételhez jut. Több bevételt pedig az adóemelés hoz, illetve a szociális kiadások csökkentése, az állam kivonulása a közfeladatok intézéséből.

            Az a tömegtájékoztatás, amelynek a munkatársai egzisztenciális függőségük okán abban érdekeltek, hogy a közvetlenül tulajdonló pénzoligarchiát, illetve a pénzoligarchia igényeit szervilisen teljesítő kormányzó réteget szolgálják ki, arról tájékoztatja az átlag magyart, hogy „nagy baj van, vészesen eladósodtunk”, ezért több adót kell fizetnünk, mert csak így lehet a felborult egyensúlyt helyreállítani. Ha majd jobbak lesznek a gazdasági mutatók, jobbak lesznek a költségvetési hiány és a külkereskedelmi hiány számai, akkor majd olcsóbb lesz a hitelfelvétel és annak finanszírozása. A gazdaságpolitika hitelessége tehát nem az egyensúlyt jelenti, hanem azt, hogy elfogadjuk a pénzpiac javára történő jövedelem-átcsoportosítást. Az állam megszorító intézkedése önmagában nem oldja meg a költségvetés egyensúlya megteremtésének problémáját. Ehhez a pénzpiacnak le kellene mondania kikényszeríthető előnyeiről és túlzott befolyásáról. Ezt azonban azért nem teszi meg, mert minden adu a kezében van és minden csak tőle függ. Ha pedig rajta múlik, hogy több lesz-e a profitja vagy sem, akkor a több profitot választja. A pénzpiaci befektetők (a pénzrendszer manipulátorai) elsöprő fölényükkel olyan meghatározó hatást gyakorolnak az egyensúlyra, hogy ahhoz képest a költségvetés intézkedései eltörpülnek.

            befektetési alapkezelőket - helyzetüknél fogva - szükségszerűen más érdekli. Nekik nem az az érdekük, hogy a költségvetés és a külkereskedelmi mérleg egyensúlya tényleg helyreálljon. Nekik a romló költségvetési és külkereskedelmi egyensúly hozza a több pénzt, ezért nekik ezek a számok a szebbek. Ugyanis, ha romlik a mutató, akkor emelhető a kamat, és megnő az államkötvények kamathozama. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, a pénzvilág, a nemzetközi pénzügyi közösség, már hosszabb ideje a legnagyobb hasznot hozó üzletágnak tekinti, ha meg tudja szerezni egy ország adózó képessége feletti ellenőrzést. Ennek több módja van, közülük kiemelkedően fontos, hogy az adott országot, ha lehet közvetlenül a pénzoligarchiához tartozó vagy attól függő üzletember vezesse politikusként.

            Magyarországon a költségvetés adóssága 2006 júniusában elérte a 14432 milliárdot. Ennek az adósságnak a kamatszámlája meghaladja az évi 900 milliárd forintot. Ha a Gyurcsány-csomag végrehajtása során elküldenek tízezer közalkalmazottat, akkor a kormány legfeljebb 35 milliárd forintot tud megtakarítani. Csakhogy a tízezer új munkanélküli megrendíti további 60-80 ezer ember egzisztenciáját. E megrendülés nyomán, amely munkahely elvesztést is jelenthet, kiesik 20 milliárd forint adóbevétel. Az állam tehát alig jut megtakarított pénzhez. Eközben a pénzügyi alapkezelő néhány gombnyomással el tudja tüntetni ezt a 35 milliárd forintot a hozamokban, miközben marad, sőt növekszik a hiány. Erre mi a rutinszerű reagálás: az hogy az Államadósság Kezelő Központ újabb kötvényeket bocsát ki. A pénzügyi alapok látva a sikert, tovább haladnak ezen az úton – több zavar, több ijesztgetés, több kényszer, nagyobb rémület, újabb eladósodás, több siker, nagyobb profit a pénzoligarchia számára és növekvő társadalmi feszültség Magyarországon.

            A pénzmozgások és határaik szimulációs modellekkel kiszámíthatóak. Minél fegyelmezettebb és engedelmesebb egy társadalom, annál nagyobb eladósítással ér el a tűrési határig. Amíg mi az egyensúly reményében egyre több reálbérről mondunk le, egyre több adót és járulékot fizetünk, egyre kevesebbet költünk, addig ennek ellentételezéseképpen az állam egyáltalán nem jut több jövedelemhez, és nem javulnak az egyensúlyi mutatószámok. A hiánymutatók kibillenése beindítja azt a folyamatot, amelynek következtében az úgynevezett rezidenseknek, a „bennszülötteknek”, egyre több jövedelme áramlik a pénzpiacra.

(Magyarországi rezidensnek lehet tekinteni azokat a természetes személyeket, akik egy évnél hosszabb ideje Magyarországon tartózkodnak. A jogi személyiséggel bíró, vagy az azzal nem rendelkező, de Magyarországon bejegyzett társas és egyéni vállalkozások, a társadalmi testületek, non-profit intézmények és kormányzati szervek is rezidensek. Magyar rezidensnek minősülnek a Magyarországon bejegyzett vámszabadterületi és bármilyen devizakülföldi jogosítvánnyal rendelkező vállalkozások is.)

A nemzetgazdaság rezidens alanyai - a kis és közepes magyar vállalatok -elszegényednek, és a lakosság túlnyomó része, amely teljesen vagyontalan, nem jut tőkejövedelemhez, s nem tud tőkét felhalmozni. Ezért „a bennszülöttek” – legyenek természetes személyek vagy kis és közepes vállalkozók – vagyonaikat pénzzé teszik, de ez a pénz inflálódik. A kényszereladás leszorítja a még meglévő kis vagyonka árát, ami előnyös az ingatlanalapoknak. A pénzpiaci és ingatlanalapok szorosan együttműködnek, hiszen bizonyos felső szinten ugyanazok a tulajdonosaik. Az állami ingatlan az ingatlanalaphoz, az eladáskor kapott bevétel pedig a pénzpiaci alaphoz áramlik. A befektetési alapok nyeresége újabb és újabb jövedelem-elvonást jelent a társadalom hátrányára. A jövedelem-elvonás feltételeit pedig mindaddig meg kell teremteni, ameddig csak lehetséges. Amióta már nincs privatizálható köztulajdon, az állam sem tudja az egyre fokozódó jövedelem-elvonást privatizációval ellensúlyozni. A tőkejövedelem nélküli magyarok a csökkenő reálbérből szintén nem tudják ellensúlyozni ezt a jövedelem-elvonást. A növekvő munkanélküliség pedig jelentős rétegek számára lehetetlenné teszi ebből a csapdából való kikerülést.

Az ingatlan és pénzpiaci alapok kezelői mindezt tudják, ők azonban rövidtávon akarnak jelentős jövedelemhez jutni, és nem hosszútávon gondolkodnak. Ez a helyzet hasonló ahhoz, ami a három részre szakadt Magyarországon a török által megszállott területeken volt. A szpáhik (a szultán szolgálatában álló lovas katonák) csak átmeneti időre kaptak földbirtokokat, amin szükségszerűen rablógazdálkodást folytattak, mert nem érte meg számukra hosszú távon befektetni. Nem tudhatták, hogy a szultán mikor veszi vissza ezeket a birtokokat, s ezért rövid idő alatt annyi hasznot préseltek ki, amennyi csak lehetséges volt. Ugyanez a helyzet az alapkezelőkkel is. Nem érdekeltek az ország hosszútávú fejlesztésében. Itt és most akarják a maximális hasznot kifacsarni.

Magyarország a pénzgazdaság berendezkedésével elveszítette vagyona döntő részét. Integrált hatalmi elitje immáron második évtizede a pénzpiac igényeihez alkalmazkodik maximális szolgalelkűséggel. A nemzetközi pénzügyi közösség addig nem fog ezen a helyzeten változtatni, amíg van Magyarországon elvehető közvagyon és magánvagyon, illetve jövedelem, és amíg az ország - akár úgy is, hogy tudatosan manipulálják az adatait -nagyobb adósság vállalására kényszeríthető. Magyarország a nemzetközi pénzvilág alázatos követésében annyiban különbözik a szomszédos országoktól, hogy a legkisebb ellenállásra sem hajlandó. Ezért vezetőrétege a legmesszebbre vitte a privatizáció, a globalizáció és az eladósítás útján. A pénzoligarchia pedig tovább követelődzik, mert még van néhány stratégiai cég, vannak még ingatlanok – például a belvárosi kormányzati épületek - és természetesen fáj a foga az értékes magyar termőföldre is. Már készültek tervek a parkolási cégek utcavásárlásaira, és mindannak a megvásárlására, ami csak pénzzé tehető.

Magyar ingatlanok külföldi felvásárlása

BBC-ben komoly szakemberek kerekasztal-beszélgetésben foglalkoztak azzal, hogy Magyarországon nagyon olcsóak az ingatlanok, és tulajdonosaik igen csekély fizetésből, illetve nyugdíjból élnek és ezért könnyen rászoríthatóak lennének arra, hogy ezeket az ingatlanokat eladják. Az is felmerült, hogy ingatlanadó kivetésével ez az eladási folyamat felgyorsítható. Az egyik közgazdász fölvetette, hogy tudomása szerint Magyarországon sok nyugdíjasnak van magántulajdonában a lakása, mivel az állam eladta nekik. Ha bevezetik az ingatlanadót, akkor ezek csekély nyugdíjukból képtelenek lesznek azt fizetni. Tömegesen kényszerülnek eladni lakásaikat. Az ingatlanok ára még jobban leesik. Javasolni kell az angol kormánynak, vásárolja fel ezeket potom áron, majd pedig ajánlja fel ingyen az angliai színes bevándorlóknak. Így részben megszabadulhatnának tőlük. A kerekasztal résztvevőiben általános derültséget keltett az emberbarát közgazdász ötlete.

Rövid idővel ezután megjelent egy híradás a Magyar Nemzet című lapban az ingatlanadóról. Még egy táblázat is készült az adó várható nagyságáról. Ebből kiderült, hogy Budapesten egy szerény, 50 négyzetméteres lakás adója évente akár 360 000 forint is lehet. Vagyis havi 30 000 forint, míg az átlagos nyugellátás jelenleg 60 000 forint. Még a Gyurcsány-csomag ismertetése előtt Bokros Lajos és három liberális közgazdász társa is már tett egy csomagajánlatot. Ebben megjelent az ingatlanadó követelése. A lakás értékének arányában már az 1% is 10-15 000 forintos adóterhelést jelenthet havonta. Ezeket a lakásokat az emberek egyszer már megvásárolták az alacsony bérükből a kommunizmus idején. A rendszerváltás után eladták nekik másodszor is. Leadózott pénzükből fizették ki, és sokan még ma is fizetik a törlesztőrészleteket. Most pedig a mesterségesen felduzzasztott költségvetési hiányra, valamint az ugyancsak mesterségesen és tudatosan előállított külkereskedelmi hiányra hivatkozva el akarják venni ezeket az ingatlanokat a nyugdíjasoktól, a nyugdíjukhoz képest szégyentelenül magas adóval. Az otthonaiktól ingatlanadóval megfosztott alacsony jövedelmű rétegekhez tartozók közül sokan hajléktalanok lesznek. Ők a globalizáció által szétroncsolt társadalom, a tőke szabad garázdálkodását jelentő liberális pénzuralmi-rend áldozatai. A havi 100 000 forintos nettó átlagkereset sem nyújt védelmet az ingatlanadóval szemben.

Nézzük, hogy most mit ír erről az embertelen ingatlanadóról a liberális közgazdász, Kornai János. Abból indul ki, hogy új törvénnyel bevezetik az ingatlanadót és azt az önkormányzatok egyik legfőbb bevételének minősítik. Ennek érdekében úgy szervezik át az adórendszert, hogy az önkormányzat erősen érdekelté váljék az ingatlanadó behajtásában. Kialakul az új adónem beszedésének apparátusa, és az rutint szerez ebben a tevékenységben. Az állampolgárok az idő múltával megszokják, hogy az ingatlan után adót kell fizetni, hogy ez az élet természetes rendjét. Így sikerül új bevételt kialakítani, amelynek a tartós fennmaradására erős biztosítékok épülnek be a társadalom intézményeibe és magatartási normáiba.

Kornai hangsúlyozza, hogy a perdöntő kérdés, például az ingatlanadó ügyében, nem az, hogy bevételi vagy kiadási oldalon történt-e a változás, hanem, hogy mennyire nehezen vagy könnyen fordíható vissza? Vagyis, ha jön egy új kormány, lesz-e lehetősége arra, hogy ezt a szegényeket nyúzó ingatlanadót eltörölje, vagy se? Kornai szerint az a fontos, hogy mennyire épül be a változás a jogrendszerbe, mennyire kényszeríti ki az érvényesítését, és milyen mély gyökereket ver az emberek gondolkodásában? Kornai azért bírálja a Gyurcsány-csomagot, mert sok benne az olyan tétel, amely aránylag könnyen visszafordítható, mind a bevételi, mind a kiadási oldalon. Figyelmezteti az Új Egyensúly program végrehajtóit, hogy amit fenn kell tartani, azt az idő előrehaladásával mind mélyebben és erőteljesebben intézményesíteni kell. Be kell cementezni a jogrendbe és az emberek gondolkodásába is.

Miután szinte kegyetlenül elmondja a pénz- és korporációs oligarchia uzsorás igényeit, jön a szokásos álszentnek tűnő együttérzés, miszerint „a kiigazítás sok embernek okoz majd fájdalmat, anyagi veszteséget és növekvő bizonytalanságot. Nem egyforma szenvedést fog rájuk kimérni a sors.” Majd így folytatja: „az örömök és az áldozatok, a hasznok, és a költségek nemzedékek közötti eloszlásáról van szó.” Ezért kell tehát Kornai szerint elvégezni ezt a minden igazságossági szempontot nélkülöző terhes kiigazítást.

            Kornai a kamatterhekről

Liberális nézeteihez híven Kornai azt fejtegeti, hogy minél inkább eladósodott az ország, és minél inkább fenyeget egy pénzügyi válság veszélye, annál magasabb hozamokkal kell idevonzani és szükség esetén a költségvetési deficit finanszírozására rávenni a pénzügyi befektetőket. Ha növekszik a költségvetésre nehezedő kamatteher, akkor ettől a deficit is nő és nem lesz vonzó a pénzügyi befektetés Magyarországon. Az egyik kedvezőtlen hatás erősíti a másikat. Ebből Kornai azt a teljesen téves következtetést vonja le, hogy így jön létre az adósságspirál és az az adósságcsapda, amelybe Magyarország került. Ahelyett, hogy az eladósodás igazi okait elemezné, olcsó közhelyekkel fizeti ki azokat, akiket újból megsarcolnak szükségtelenül és igazságtalanul.

Kornai nem foglalkozik azzal az elszámolással, amelyet a költségvetésről a miniszterelnök 2006. június 19-én tartott a Parlamentben. Az Országgyűlés jegyzőkönyve szerint arra a kérdésre, hogy miért kell lépéseket tenni az egyensúly érdekében, a miniszterelnök így válaszolt:
A 2002-es bázist alapul véve az azt követő időszakban összesen 12 ezer milliárd forinttal többet költöttünk. Természetesen négy év alatt. Ebből a 12 ezer milliárd forintból nagyjából 7 ezer milliárd forintnyi bevétele keletkezett az államnak, amit tudott a saját bevételeiből finanszírozni, 5 ezer milliárdot pedig hitelből finanszírozott.
Az elmúlt négy évben egy rendkívül intenzív szociális igazságteremtő, szociális kiigazító és modernizációs programot hajtottunk végre. Erre ezt a bizonyos 12 ezer milliárd forintot költöttük el. Ennek valamivel több mint a felére, 7 ezer milliárdra, volt kellő bevétele az államnak, 5 ezer milliárdot pedig hitelből finanszíroztunk. A hitelből történő finanszírozás egy része, nagyjából 3 ezer milliárd lépést tartott a közös vagyonunk és jövedelmünk növekedésével, azaz ha nagyjából csak 3 ezer milliárd forintot vettünk volna fel hitelben, akkor Magyarországon úgy növekedett volna az államadósság, mint amilyen ütemben növekedtek a jövedelmeink. De mi nem 3 ezer, hanem 5 ezer milliárdot költöttünk szociális és modernizációs kérdésekre.
     Mire költöttük? Különösen az ellenzék teszi fel mindig nagyon szívesen ezt a kérdést: na de hol van a pénz, kérem szépen? Hol van az a 12 ezer milliárd forint? Hát, összesen négy tételben össze tudom önöknek újra és sokadszor foglalni. - hozzáteszem, ma már nem bízom abban, hogy ha akár tizenötödszörre is elmondom, akkor az ellenzék nem fogja tizenhatodszor is megkérdezni, hogy hol van a pénz, mert őszintén szólva ezek általában nem kérdések, csak kérdés formájába bújtatott állítások, tudniillik, hogy nincsen meg a pénz.
     A 12 ezer milliárd 71 százaléka, 8700 milliárd jóléti és szociális kiadásokra ment, ennek a legnagyobb része egyébként nyugdíj, oktatási kiadás és egészségügyi kiadás. 71 százalék! 14 százalék, 1700 milliárd forint gazdaság- és infrastruktúra-fejlesztésben van. Összességében 11 százalékban finanszíroztuk az állam különböző közrendvédelmi és egyéb igazságszolgáltatási és egyéb bővülő feladatait, és összesen 4 százalékot képvisel ebben a 12 ezer milliárdban az elmúlt négy évben megnövekedett adósságszolgálati teher. Összességében az adósságszolgálat terhe az összes jövedelmünkhöz képest csökkent.”
           
          Vegyük közelebbről szemügyre, hogy miről tájékoztatta a Kormány feje az Országgyűlést. Először is azt állítja, hogy az adósság-állomány megnőtt, mert 12 000 milliárd forinttal többet költöttünk a lehetőségeinknél, méghozzá túlnyomóan jóléti célokra. Ez azonban tévedés volt, mert nem lehet megengedni, hogy az ország továbbra is hitelből éljen. Ebből következik a jelenlegi életszínvonal rovására adót kell emelni és csökkenteni kell a jóléti kiadásokat.

            A miniszterelnök kijelentéseivel elsősorban az a baj, hogy szavai nem tekinthetőek a törvényeknek megfelelő elszámolásnak, másrészt az ott közölt adatok bizonyíthatóan valótlanok, ahogyan az a következőkben egyértelműen kiderül. Ami az elszámolást illeti, maga az alkotmány mondja ki, hogy a Kormány az Országgyűlésnek felelős és ezért köteles beszámolni a tevékenységéről. A Kormány pénzügyi-gazdasági tevékenységének a követésére az Országgyűlés elfogadta az államháztartásról szóló törvényt, az Áht.-t, mégpedig azért, hogy e törvény értelmében hatékony és ellenőrizhető legyen a közpénzekkel való gazdálkodás, a kívánatos pénzügyi egyensúly megteremtése, valamint az államháztartás adatainak teljessége, részletessége, valódisága áttekinthető legyen, és érvényesülhessen a nyilvánosság alapelve. Talán ennyi is elég annak a bizonyítására, hogy egy ilyen rövid kis felszólalás nem tekinthető az államháztartás alakulásáról szóló részletes beszámolónak.

            Maga az Államháztartási törvény is 60 oldalas, a Kiegészítő számviteli előírások pedig több ezer oldalt tesznek ki. Ezek részletesen előírják az éves költségvetés és a megvalósult pénzügyi folyamatok zárszámadásának a szerkezetét, elkészítésük ütemezését, előterjesztésük módját. Ezek között szerepel az is, hogy miként kell kitérni az adósság keletkezésére, az adósság létrejöttének okaira és a többletráfordítások részleteire. Az Áht. Külön fejezetben foglalkozik a költségvetések, a zárszámadások, a vagyongazdálkodás ellenőrzésével. Mindezt az Országgyűlés pénzügyi-gazdálkodó ellenőrző szerve, az Állami Számvevőszék (ÁSZ)végzi. Az ÁSZ évente és alkalmanként is ellenőrzi a Kormány előterjesztéseit, az éves költségvetést és a zárszámadásokat. Az ellenőrzött dokumentumokat az Országgyűlés megvitatja és törvénybe iktatja. Az államadósság alakulása tehát törvénybe iktatandó kötelező ismeret, amelyet fontossága miatt minden állampolgár rendelkezésére kell bocsátani. Valóságtartalmuk így már nem vitatható, csak az Alkotmánybíróság vizsgálhatja felül.

            Mivel tehát létezik egy hivatalos, igaznak tekintendő elszámolás az államadósság alakulásáról, ezekkel az igaz adatokkal kell egybevetni azokat az adatokat, amelyeket Gyurcsány Ferenc előadott a Parlamentben. Az ÁSZ 2006. május 22-én 67 oldalas jelentést tett közzé „Az államháztartás adóssága kezelésének, alakulásának ellenőrzéséről”. A vizsgálati jelentést, amelynek a száma 0604, ill. 0604-L minden képviselő kétoldalas levél kíséretében megkapta. De bármely állampolgár elolvashatja az Interneten. Az ÁSZ vizsgálata az 1999 és 2005 vége közötti hat évre terjed ki. A miniszterelnöki elszámolás viszont 2002-től 2006-ig, négy évet ölel fel. Az ÁSZ jelentés bemutatja az államadósság növekedését kiváltó közvetlen okokat és összetevőket. A miniszterelnök által feltett arra a kérdésre, miért kell az egyensúly érdekében lépéseket tenni, továbbá mire költöttük el a pénzt, az ÁSZ jogilag is érvényes, szakmailag is alátámasztott választ ad. A Kormány ismerte ezt a jelentést, mert 2006. márciusában megkapta a Miniszterelnöki Hivatal, a jegybank alelnöke, a Magyar Államkincstár alelnöke és az Államadósság Kezelő Központ Rt. vezérigazgatója. A Kormány még véleményezte is a jelentést. A véleményeket a Pénzügyminisztérium apparátusa komoly, alapos munkával összefoglalta és szakmai kapcsolatait felhasználva egyeztette az ÁSZ vezetőivel.

            Ezek után nézzük, hogy milyen számokat vett figyelembe az ÁSZ? 2000 eleje és 2005 vége között eltelt hat évben az adósság növekedése 6071,5 milliárd forint. Ez a 13 035,8 és a 6961,3 milliárd forint különbözete. Vagyis hat év alatt 6000 milliárd forint az adósság növekedése és nem 12, és ez a növekedés négy év alatt történt. A miniszterelnöki elszámolás négy évére szűkítve, vagyis 2002-től számítva a növekedés 3310 milliárd forint, és nem 5000 milliárd forint, amint a miniszterelnök állította.

            A miniszterelnök a növekedési adatokat összemosta a folyó kiadásokkal. Ami nem felel meg a jogi előírásoknak és azt a látszatot kelti, hogy az eladósodások számának a felfutásában nagy a társadalom felelőssége. Az államháztartás négy alrendszerből áll: a központi költségvetésből, az elkülönített állami alapokból, a helyi önkormányzatok költségvetéseiből és a társadalombiztosítási alapokból. Az Áht. szerint az adósságot alrendszerekre bontva kell nyilvántartani és bemutatni. Erre még csak kísérlet sem történt. Az eladósodás 97-98%-át a központi költségvetés hordozza. A költségvetés rendszeresen átvállalja a társadalombiztosítási alapok hiányát, az önkormányzatok pedig csak 2% körül vesznek részt az adósság létrehozásában. Az elkülönített alapok pedig pénzt takarítanak meg. Ha a központi költségvetés és a helyi önkormányzatok adósságállományának a változását összevonjuk, akkor mintegy 6000 milliárdos hiányszámot kapunk.

            Az adósság azonban nemcsak a pénz elköltésével vagy megtakarításával változik, hanem például devizaadósság esetén a forint árfolyamának a változásaival. A kötvények, államkötvények, mint adóslevelek is többet vagy kevesebbet érnek, attól függően, hogy névértékben vagy piaci áron számítjuk értéküket. Az ár függ a kamatlábváltozástól, forintleértékelődéstől. Hogy ez mekkora összeg lehet, utalunk arra, hogy a Budapest Airport Rt. közelmúltban történt eladásából befolyt összeg adósságcsökkentésre fordított 400 milliárd forintját a nemrég bekövetkezett forintleértékelődés néhány nap alatt elpárologtatta.

Az adósságállományt csökkenti a köztulajdon eladásából befolyó privatizációs bevétel, de növeli, ha az államháztartáson kívüli adósságot átvállal a kormány vagy ilyen hitelekért kezességet vállal. Az ÁSZ adatai szerint 2000 és 2005 vége közti 6 évben tehát 4813milliárd forint volt a kamatkiadás, azaz az adósságnövekmény 82,2%-a. Ez azt jelenti, hogy az államadósság a kamatterheken keresztül meghatározta és beszűkítette a költségvetés mozgásterét. Ha tehát hat évre 4813 milliárd, akkor lehet-e igaz a miniszterelnöki közlés szerint 4 évre 480 milliárd forint, vagyis a 12 000 milliárd 4 %-a. Nyilvánvalóan nem.

A 2002 és 2005 közti négy évben az adósságnövekedés 5024,7 milliárd forint volt. De ebből a kamatkiadás 3310 milliárd forintra rúgott. Ezen felül más pénzügyi teher is növelte az adósságot. Így az MNB-veszteség térítése, a begyürüző árfolyamhatások. Mindebből látható, nem igaz, hogy 8700 milliárd forint többletkiadás ment szociális és jóléti célokra és ebből ered az eladósodás. Nem igaz az sem, hogy mindössze 4% volt az adósságszolgálat. A helyes és igaz adatokat az ÁSZ jelentése tartalmazza. Ebből pedig hitelesen megállapítható, hogy az adósságtöbblet mintegy háromnegyede az adósságszolgálatból, elsősorban kamatfizetésből eredt.

Az ÁSZ külön is kitér arra, hogy lehetnek-e a jóléti kiadások az eladósodás okozói? Erről ezt írja a jelentés: „A deficithez összességében hozzájáruló kiadások a jövőbeni jóléti és a gazdasági növekedést elősegítő hatásai nehezen azonosíthatóak. A Pénzügyminisztériumban nem készültek el a támogatási programok, a jóléti intézkedések, a szociális ellátórendszerek reformjai, valamint a beruházások jövőbeni hasznosságát, eredményességét, államháztartási bevételekre, kiadásokra gyakorolt hatását mérő tanulmányok és elemzések.” Az ÁSZ szakértői azt is megállapították, hogy nem követhető az elköltött pénz hasznosulása az egyes költségvetési fejezetekre vonatkozóan, mert hiányzik az értékelés és számonkérés.

A kerekítve 13 milliárd forrásbevonás célja tehát a kifutó hitelek megújítása volt, mintegy 8 milliárdos nagyságrendben,és így marad 5000 milliárd forint hitel többletként. Ez a számsor vezethette félre a miniszterelnököt. De ennek a számsornak semmi köze a pénzfelhasználás mértékéhez és céljához. Hiszen például a kincstárjegyek megújítása 20 000 milliárdos nagyságrendet is elérheti. A miniszterelnök tehát a parlamenti tájékoztatójában mind a szakszerűséget, mind a jogszerűséget mellőzte. Még érdemes utalni rá, hogy az ÁSZ jelentés szerint éves hiányunk kamatfizetés nélküli egyenlegében nem is volt hiány. 2000-ben, 2001-ben többlet mutatkozott. 2002-ben a nagy adósságátvállalási és más tényezők megemelték a hiányt, de így is 2003-ban csak a GDP 1, 6 %-a; 2004-ben, pedig 1,4%-az a kamatok nélküli hiány, vagyis jóval kevesebb, mint a maastrichti kritériumokban előírt 3%. Az éves kamatok azonban 2000-ben a GDP 5,6%-át tették ki, majd pedig a következő években 3 és 4% körül mozogtak. Az Európai Unió előírása szerinti hiánymutatókat is az országra nehezedő adósságszolgálat rontja el. Ez az elképesztő méretű kamatteher épp a szociális és jóléti céloktól vonja el a pénzt. Tehát nem a lakosság jóléte, túlzott fogyasztása és a reálbérek túlzottan gyors növekedése borította fel az egyensúlyt, hanem az, hogy a pénzpiac aránytalanul nagy profit és kamatjövedelmet von ki az országból.

            Ami jó a banknak, az rossz a vállalatnak

Varga István a már említett 2006. július 17-i írásában ír a pénzügyi és a nem pénzügyi vállalatok mérlegének egymást kölcsönösen tükröző viszonyáról. Ha a vállalatok el vannak adósodva, az jó a banknak és rossz a vállalatnak. Ha viszont a bank kevés hitelt tud kihelyezni, az neki előnytelen. Ezért a pénzügyi vállalatok a termelői szektor eladósításában érdekeltek. A magyar gazdaság legértékesebb részét tulajdonló és működtető multinacionális cégek pénzügyileg erősek, és nem lehet őket eladósítani. A gyenge helyi cégeket, akik nagyon is rászorulnak a hitelekre, azokat el lehetne adósítani, de nagyon kockázatos, mert nem rendelkeznek megfelelő fedezettel a felvett hitelek visszafizetésére. A lakosság esetében még bonyolultabb a helyzet. Az egyes természetes személyek terhelése költséges és aprólékos munka, továbbá kockázatos, mert már a lakosság sem rendelkezik kellő fedezettel felvett hiteleire. E szempontok miatt az eladósítás igazi célpontja az állam, pontosabban az állami költségvetés. Az állam adószedési monopóliuma és erre kiképzett adóapparátusa révén lényegében elvégzi a nehéz és munkaigényes feladatot. A pénzpiac irányítóinak csak az a feladata, hogy átvegyék az államtól az általa a lakosságból kisajtolt jövedelmet egy sokkal egyszerűbb pénzügyi művelettel.

Ennek a technikának a lényege, hogy egyszerűsített hitelezési mechanizmussal az államot kell eladósítani. Noha egyre többet emlegetik az államcsődöt, mégis az az elfogadott nézet, hogy egy állam igazán nem mehet tönkre. Egy adott állam hitelei mindig megújíthatóak, legfeljebb ha nem fizet pontosan vagy nem jók az adósságmutatói, akkor egyre drágább feltételekkel lehet hitelt nyújtani neki. Egy bizonyos eladósítási szint felett a hitelezők szinte minden kívánságukat érvényesíteni tudják, mert érdekérvényesítési képességük az állam eladósítása arányában növekszik. Ők döntik el, hogy az adós állam milyen tűréshatárig szedjen be adót a költségvetés számára. Azt is ők határozzák meg, hogy hol és mennyit költsön a közfeladatok ellátására. A nemzetközi pénzvilág erre kiképzett szakértői elmagyarázzák az adott állam irányítóinak, hogyan kezeljék a társadalmi feszültségeket és minden eladható vagyon kényszereladásával megszerzik az egykori nemzeti vagyon tulajdonjogát.

Egyes államok nem engedték meg hogy erőforrásaikat a nagy nemzetközi pénzügyi konglomerátumok szedjék össze és osszák el. Előírták, hogy a vagyont a bankrendszer és a befektetési alapok nem tehetik a magántulajdonukká értékpapírok és ingatlanok formájában. A hitelintézetek ezekben az országokban is kiszolgálják a vállalkozások termelőtevékenységét, a kereskedőcégek aktivitását. Egyre gyakoribb, hogy sok helyi céget  pénzügyi eszközökkel kapcsolnak össze együttes és hatékony teljesítésre. Itt a bankok nem a pénzoligarchia gazdagodásának az eszközei, hanem eredeti funkciójuknak megfelelően segítik elő a reálgazdaság működését. A pénz a gazdasági élet közvetítő közegének a szerepét tölti be elsősorban. Az itt ismertetett helyzet több ázsiai országra jellemző (Tajvan, Dél-Korea, Malajzia, Szingapúr stb.). Ebben az ázsiai gazdaságszerkezetben a vállalkozások nincsenek kiszolgáltatva a banki és pályázati folyamatok bürokratikus lassúságának.

Magyarországon ezzel szemben a pénzvilág, a pénzpiac, a nemzetközi pénzügyi közösség nem a vállalkozások kiszolgálásában, hanem az állam eladósításában, az adóslevelek gyarapításában és a minél nagyobb jövedelem-elszívásban érdekelt. A pénzoligarchia intézményei gyakorlatilag kivonultak a termelőgazdaság finanszírozásából, s emiatt Magyarországon szinte minden saját fejlesztésű végtermék előállítása megszűnt.

            Érdemes-e utánozni a Bokros-csomagot?

Amikor az országot irányító vezető csoport a Gyurcsány-csomaggal ajándékozza meg a magyar népet, érdemes újra közelebbről szemügyre venni a Bokros-csomag előtti és utáni folyamatokat is. Az OECD röviden így foglalta össze a Bokros-csomag lényegét: ezzel a csomaggal a magyar kormányzat átcsoportosította a munkajövedelmeket a tőkének, de ez eltúlzott volt, és ráadásul felesleges is. A Nemzetközi Valutaalap 1995 őszén - több hónappal a Bokros-csomag megszorításai után - még további bércsökkentést és áremelést sürgetett, s a privatizáció felgyorsítását követelte. Cserébe szép jövőt ígért azoknak a magyaroknak, akiknek máris elegük van abból, hogy mindig csak ’lelkiekben lehetnek gazdagok’ (anyagi javakban nem) és csak ’boldog jövővel rendelkezhetnek’, de boldog jelennel nem. A munkát végző magyar emberek azt szeretnék, ha munkájuk eredménye náluk maradhatna, és az országgal együtt gyarapodhatnának.

Az a javulás, amit a Nemzetközi Valutaalap beígért, nem következett be. Helyette megszűnt sok belföldi munkahely. A hazai igénylőket kizárták a privatizációból pénzügyi technikákkal és korrupcióval. Az ily módon leszorított bérek, és a jól képzett munkanélküliek serege vonzotta a nemzetközi tőkét. A családi költségvetések sínylették meg a nagy társaságok betelepülésének a költségeit. A termelő tőke nyomán megjelent a spekuláns, vagyis a termelés kockázatát egyáltalán nem vállaló portfolió tőke is. Ez a nagy arányú tőkebeáramlás csendben, anélkül, hogy a magyarok erről tudtak volna, igen nagy hordejerű változást hozott létre a magyar pénzrendszerben, a magyar gazdaság működésében és az egész magyar társadalom életében.

Ez a nagy változás nem más, mint az, hogy csendben kiszorította a magyar jegybankpénzt, az igazi magyar forintot, és helyébe a külföldről beérkező deviza lépett, amit a Nemzeti Bank e célra kibocsátott ’forintruhába’ öltöztetett. Vagyis az 1946-ban bevezetett forint már jóval hamarabb meghalt, mint ahogy ma gondoljuk. Nem élte meg a 60 évet, mert az, amit ma forintnak neveznek, az már csak kamatozó külföldi deviza magyar névvel ellátva. A folyamat úgy zajlott, hogy a beérkező külföldi tőke forint ellenértékét, amit korábban a Nemzeti Bank pénzjegy-kibocsátási monopóliuma révén ingyen állított elő és kamatmentesen volt forgalomban, kivonta, eltüntette és helyébe olyan forintot hozott forgalomba, amely már nem általa kibocsátott pénz volt, hanem csak az ideérkezett devizának a papíros megfelelője.

A multinacionális cégekhez került a legértékesebb magyar termelői vagyon. Ezt a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia beolvasztotta a hegemóniája alatt álló globális részvényvagyonba. A Magyarországon működő külföldi vállalatok egyre kevesebbet adtak a közösbe, s minden eszközzel kivonták magukat az adózás nagy része alól. Egyes cégek pedig off-shore jogosultságot szereztek. Ez nem más, mint egyéni megállapodással, amelyet a Pénzügyminisztériummal kötnek, elintézik maguk számára, hogy 3% körüli adót fizessenek. (Ezt mára az Európai Unió nyomására a cégekkel kötött egyéni megállapodás alapján átlagosan 8%-ra emelték fel.)

A portfolió vagy más néven spekuláns tőke, a forint úgynevezett csúszó leértékelésének az évei alatt, a határidős ügyleteken óriási nyereséget söpört be magának. A   pénzügyi nyereségben való dúskálás a hazai termelőgazdaság leépülését, a verseny megszüntetését és az ide érkező külföldi beruházók gyors gazdagodását eredményezte. Sok esetben az állami-monopólium magán-monopóliummá alakult át. E folyamat eredménye az, hogy jelenleg évi mintegy 5-6 milliárd eurónyi jövedelem áramlik ki az országból. Ez a költségvetési és külkereskedelmi hiány legfőbb oka. Ha ezen nem változtatnak az illetékesek, akkor a lakosságtól hiába veszik el megszorításokkal a tervbe vett ezermilliárd forintot.

A pénzvilág a megszorításokat szereti

2002-ben és 2003-ban nőttek a reálbérek és ezen a téren nagyobb arányú kiigazítása került sor. Itt azonban hangsúlyozni kell, hogy ezzel a bérkorrekcióval érték el a magyar munkavállalók az 1978. évi színvonalat. Ugyanakkor a munkátvégzők ugyanezért a bérért az 1978. évi termék- és szolgáltatásmennyiség háromszorosát állították elő. 2004. májusában a Nemzetközi Valutaalap, a magyar gazdaságot jónak értékelte és ezúttal is ajánlásokat fogalmazott meg. Abból, hogy sikeres a gazdaság, azt a következtetést vonták le, hogy sürgős megszorításokra van szükség. Vagyis ugyanaz történt, mint 1995-ben. Rázúdították az országra a csőd veszélyét, hogy elfogadtassák a lakossággal az újabb megszorításokat. Tehát megszorításokra van szükség akkor is, ha rosszak a számok, és akkor is, ha jók. Ez mindig azt a célt szolgálja, hogy fenn lehessen tartani a magyar gazdaság és társadalom adósságviselő képességét, és még több pénzt lehessen tőle kisajtolni adósságszolgálat formájában. A világvége hangulat terjesztése pedig a korporációs, azaz magántulajdonú tömegtájékoztatás elsőrendű kötelessége, de rá tudják kényszeríteni a közszolgálati tömegtájékoztatási intézményeket is.

A Nemzetközi Valutaalap 2004-ben írt egyik levelében (04/59) megállapítja, hogy Magyarország a reformok végrehajtásával, a privatizációval, a külgazdasági nyitással, a bankrendszer konszolidálásával jó állapotban lépett az Európai Unióba. Súlyos negatívumként említették azonban, hogy nőttek a reálbérek, sőt az állami szektorban kiugróan, és a minimálbér is nagyobb lett. Mindez fokozza az inflációs nyomást és kedvezőtlenül hat a külföld felé irányuló pénzügyi kapcsolatokra, amelyeket számokban a fizetési mérleg fejez ki. Káros a versenyképességre is: „A piacok egyre növekvő aggodalommal figyelték a külgazdaság és a költségvetés alakulását, általában a gazdaságpolitika hitelességét.”

hitelesség, illetve annak kétségbevonása jó ürügy arra, hogy a pénzpiaci szereplők növekvő aktivitással változtassák az árfolyamokat és kényszeríthessék ki a kamatláb emelését. A pénzpiac és intézményi hálózata alakította a kamatlábat és az árfolyamot. Mindezt úgy érte el, hogy szinte ide-oda rángatta a rendelkezésére álló pénzügyi technikákkal az egyensúlyi mutatókat. A Nemzetközi Valutaalap a pénzpiac megnyugtatása érdekében követelte, hogy Magyarország illetékesei a bérszint visszafogásával növeljék az ország versenyképességét, mert elengedhetetlen az egyensúlyhiány megfékezése és a pénzpiaci szereplők általi sebezhetőség mérséklése. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a pénzpiac, vagyis a nemzetközi pénzügyi közösség, hozta létre és irányítja a Nemzetközi Valutaalapot. Azaz a spekulánsok érdeke az, hogy a reálbérmérséklés kikényszerítésével jöjjön létre az az egyensúly, amely tulajdonképpen a magyar társadalom adósságviselő képességének a megnövelését jelenti.

A Nemzetközi Valutaalap arra törekedett, hogy az ismételten leszorított magyar bérek következtében ne is képződhessen szabad megtakarítás Magyarországon. Az említett levél megemlíti, hogy 2003-ban ambiciózus költségvetési kiigazításra került sor (500 milliárd forint nagyságrendben), de újabbakra van szükség. Örömüket fejezték ki a Valutaalap levélírói, hogy a magyar politikai vezetés kész engedelmesen végrehajtani kívánságaikat. De azért utasításnak számító elvárásaikat gondosan felsorolták, hogy a jelenlegi kormányzó erők nehogy valamit is elfelejtsenek. Így csökkenteni kell az állami kiadásokat, folytatni kell a nyugdíj-reformot. Át kell alakítani a szociális jutattások és támogatások rendszerét. Meg kell reformálni az oktatás-és egészségügyet. Szigorítani kell a lakástámogatást. Erőteljesen vissza kell fogni az állami béreket, mert mint írják: „a kormánynak élen kell járnia a bérek vissza fogásával”; továbbá arról sem feledkeztek meg, hogy a földgáz és elektromos áram árát költségfedezeti szintre kell felemelni, és az eddigi támogatásokat meg kell szüntetni. Azaz a Gyurcsány-csomag nem más, mint a Nemzetközi Valutaalap követeléseinek a teljesítése.

A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia irányító központjaiban, amelyek közé a Nemzetközi Valutaalap is tartozik, úgy döntöttek, hogy Magyarországon megint eljátszák a „nagy baj van” című színdarabot. Az előadáshoz azonban 2004-ben nem volt jó az időpont. Ha akkor tartják az előadást, akkor 2006-ra megbukhattak volna a szereplők a parlamenti választásokon. Ezért úgy gondolták, hogy kiválasztják az alkalmas színészt, de a „nagy baj van” című színdarab előadására csak a választások után kerüljön sor. Ha jól meggondoljuk, ez nem más, mint a Bokros-csomag megismétlése „a nagy sikerre való tekintettel”. A siker ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy igen nagy összegeket kaszált a pénzoligarchia és ez az a nagy összeg, amiről Vértes András, a Gazdasági Kutató Intézet elnök-vezérigazgatója, a választások után egy szakmai tanácskozáson azt mondta, hogy eddig a külföldi tőke igen nagy pénzt csinált Magyarországon, most az a feladatunk, hogy megcsináljuk: továbbra is ilyen nagy jövedelmet húzhasson.

2005. november 21-én a Magyar Bankszövetség is közzétette gazdaságpolitikai helyzetértékelését. Azt érzékeltették, hogy jól mennek a dolgok és mindjárt le is vonták a logikus következtetést:: a reálbéreket csökkenteni kell! A gazdaság is szilárd lábakon áll, éppen ezért az egészségügyet, a nyugdíjakat, az önkormányzati rendszert, a közüzemi szolgáltatásokat és a közlekedés finanszírozását is meg kell reformálni. Figyelemre méltó, amiről a Gyurcsány-csomag mai propagandistái nem tesznek említést, hogy az államháztartás hiányának zömét az adósságfinanszírozó hitelek kamatterhe tette ki.

Magyar Bankszövetség is beépült a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hálózatába. Ezt onnan lehet tudni, hogy milyen logika szerint gondolkodnak. A pénzoligarchiának világvége hangulat kell, hogy tovább terhelhesse a birkatürelmű magyar lakosságot. Ezért – noha jól mennek a dolgok – a Bankszövetség helyzetértékelésének az a végkövetkeztetése, hogy a magyar gazdaság az ezredforduló után letért a fenntartható növekedési pályáról – értsd: az adósságviselő képesség fokozhatóságáról, ezért valamit tenni kell. Először is azt állítják, hogy „a fiskális politika agresszív keresletnövekedésbe kezdett.” Máshol pedig azt állapítják meg, hogy „a költségvetés a nemzeti össztermék, a GDP, 6%-ának megfelelő többlet-vásárlóerőt pumpált a gazdságba, nagyjából annyit, amennyi többletjövedelmet a gazdaság növekedése ugyanezen időszakban produkált.” Ezek látszólag ellentmondó megállapítások, de Varga István úgy értelmezi, hogy valamiféle mumusra van szükség a nemzetközi pénzügyi közösség további jövedelem-elvonásának az igazolására. Ezért kell úgy beállítani, hogy a ’túlzott jövedelem’ és a ’túlfogyasztás’ az, amit a magyar polgár nem engedhet meg magának. Még akkor sem, ha előteremtette munkájával ennek a gazdasági feltételeit.

Bankszövetség így magyarázza meg álláspontját:

A kontinentális Európa szociális szempontokat előtérbe helyező gazdaságpolitikájának átalakítására egyre erőteljesebbek a külső és a belső kényszerek. Ez azt követeli meg, hogy a szociálipolitikai és gazdaságpolitikai szempontok ne keveredjenek egymással és a fiskális, monetáris és fejlesztéspolitika elsősorban a kompetitív keretfeltételek biztosítására törekedjen. Ez a nemzetközi feltételrendszer határozza meg alapvetően a hazai gazdaságpolitikai feladatokat is. Ezek figyelembevételével törekedni kell arra, hogy a gazdasági fejlődés ne belső ösztönző tényezőkön alapuljon, mert az kvázi import-helyettesítő hatással jár, ami korlátozza a technológiai fejlődést. A meghatározó nemzetközi folyamat, a globalizáció, ezért nélkülözhetetlen a kompetitív előnyök fenntartása, erősítése.”

Azaz a magyarok ne a saját polgártársaik szükségleteinek a minél hatékonyabb  kielégítésére törekedjenek, pl. a rendkívül drága és az eladósítást növelő import kiváltásával, hanem kizárólag exportra dolgozzanak, amely előállítja az ide fölöslegesen bejött tőke kamat-és profithozamát. Ezt még meg is erősítik azzal, hogy a liberalizált nemzetközi tőkeáramlás következtében megváltoztak a korábban érvényes közgazdasági mechanizmusok. A régebben érvényes közgazdasági törvényszerűségek helyett a nemzetközi pénztőke legújabb utasításait kell követni.

Itt ismét szembesülünk az elsőbbség kérdésével: az ember vagy a profit a fontosabb? A pénzgazdaságnak, amelynek központjában a még több pénz előállítása áll. Az ember csak annyiban számításba veendő, hogy lehet-e a munkájával profit és kamatjövedelmet termelni vagy sem. A pénzgazdaság alternatívája az emberközpontú társadalom, ahol a termelőgazdaság a humán szükségleteket elégíti ki, és a pénz csak segédeszköz, amely a termelőgazdaság gazdasági folyamatainak a közvetítésére szolgál. Az emberközpontú társadalomban az ember a legfontosabb, minden ő érte van. Ebben a társadalomban még a modernizációnak is az élet minőségének a megjavítását kell szolgálnia. Csakhogy a pénzoligarchia a modernizáció fogalmával és gyakorlatával is visszaél. Leszűkítette a gazdasági és technikai modernizációra, s egyáltalán nem érdekli a közjó szolgálata, az életminőség modernizációja, azaz az emberi társadalom viszonyainak igazságosabbá tétele. Ma már csak a kívülről érkező, a globális rendszer importját szolgáló modernizáció számít. A globális pénztőke határozza meg a magyar gazdaságpolitikát és társadalompolitikát. Ezért merik kimondani, hogy nincs szükség a hazai vállalkozások támogatására és fejlesztésére, mert az lehetővé tenné az import helyettesítését magyar árúkkal és szolgáltatásokkal, s a globális pénztőkének ez nem áll érdekében. Világos, hogy miközben a fizetési mérleg egyensúlyáról beszélnek, valójában olyan feltételek megteremtése a fontos, hogy a pénztőke változatlan nagyságrendben tudjon jövedelemhez jutni Magyarországról.

2006 első negyedévében az áruk és szolgáltatások külkereskedelmének hiánya 317 millió euró volt. Tehát a parlamenti választás évének első negyedében 6,4 milliárd euróval, vagyis 1700 milliárd forinttal nőtt az ország bruttó adóssága. Ebből látható, hogy a pénzügyi műveletekből húszszor nagyobb adósságállomány-növekedés keletkezett, mint az áruk és szolgáltatások forgalmából. Magyarországon a pénzügyi és gazdasági egyensúlyt érintő hatalmas befektetések és pénzmozgások zajlanak, amelyekhez a magyar népnek semmi köze nincs, s amelyekhez képest a belső fogyasztás, a reálbér alakulása és az adó formájában történő kegyetlen sarcolás valójában csak a felszín megkaparása. Az egyensúly valódi okait egyáltalán nem érinti.

Megtévesztő gyakorlat a mérőszámok terén
           
            A rendszerváltás kezdetén a nemzeti termelővagyon a magyar társadalom köztulajdonában volt és az állam kezelte, csak kis hányada volt magánkézben. Döntő része szövetkezeti és állami tulajdonban volt. Az utolsó szocialista kormány és az első rendszerváltó kormány nem készített tételes leltárt és nem becsültette fel a vagyon értékét. Antall József kormánya úgy kezdte meg a privatizációt, hogy nem tudta mit ad el, és ezért mennyit kellene kérnie. Azt viszont nyíltan megmondta, hogy a privatizáció elsősorban a külföldieknek szól, mert devizabevételre van szüksége.

            A rendszerváltás második kormánya a szociálliberális Horn-kormány nem változtatott ezen a gyakorlaton. Megközelítő számításokkal meg lehet állapítani, hogy 1990-ben mintegy 10 ezer milliárd forintnyi állami vagyon volt, ami körülbelül 100-120 milliárd dollárt érhetett. A magánosítás nyomán ennek a piaci értéknek csak a töredéke folyt be, alig több mint amennyit ma egyik vagy másik nagy cégért lehet kapni.

            Ma már eladható vagyontárgy alig van, de rendelkezik az ország még földrajzi elhelyezkedéséből adódóan olyan stratégiai pozíciókkal, amelyek átengedése magántulajdonba sokkal többet ér, mint amit egy értékbecslés kimutathatna. Erre jó példa a Ferihegyi repülőtér teljesen felesleges eladása, vagy a magyar licenc alapján gyártható madárinfluenza oltóanyag siralmas története. A privatizáció során állandóan a GDP-t, a nemzeti összterméket emlegették, mint döntő adatot. Népjóléti szempontból azonban ez  semmitmondó statisztikai szám, hiszen nagyságában és növekedésében főként a Magyarországra települt külföldi vállalkozások teljesítményei jelentkeznek. A GDP növekedés Magyarországon lényegében exportból származik. Ehhez kapcsolódik a pénzoligarchiát kiszolgáló közgazdászok másik közhelye, az úgynevezett exportvezérelt gazdaságnövekedés. 1990 óta az export több mint a hétszeresére növekedett, a GDP pedig megduplázódott. Ugyanakkor a magyar nép nem él az 1990-es életszínvonal kétszeresén.

            Kevésbé divatos a GNI, vagyis a bruttó nemzeti jövedelem mutatója. Pedig ez a szám mutatja a magyar társadalom jövedelmi helyzetét. Azt, hogy a bruttó társadalmi termék értékesítése után mennyi jövedelem kerül a magyar polgárokhoz, a magyar tulajdonú kis- és közepes vállalkozásokhoz. Tehát a GNI mutathatná meg, hogy mit hozott a rendszerváltás a magyar emberek számára. Magyarországon erről nem publikálnak adatokat, de más országokban, így például Írországban vagy Izraelben ezeket havonta közzéteszik. A pénzoligarchia szolgálatába szegődött közgazdászok ma sem akarnak hallani egy pótlólagos vagyonmérleg elkészítéséről. A társadalom ilyen mérleg nélkül is tisztában van azzal, hogy még kelet-európai mércével mérve is súlyos jogszabály-sértésekkel ment végbe az állami tulajdon magánkézbe adása.

A veszteséget fel lehet becsülni. Kiindulási pontként vehetjük az állami termelővagyont, amit 120 milliárd helyett azért tekintünk százmilliárdnak, hogy könnyebb legyen a számolás. Az állam adóssága a rendszerváltás előtti napokban 22 milliárd dollár volt. Ha a privatizálandó állami vagyon ellenértékéből visszafizetjük ezt a 22 milliárd dollárt, akkor még mindig maradni kellett volna 78 milliárd dollárt érő közvagyonnak.

(Azért szükséges hangsúlyozni, hogy itt az állampolgárok összességének közös tulajdonáról volt szó és nem valami társadalomtól különálló állami vagyontól, mert hiszen az állam is a társadalomé és az állampolgárok akaratából létezik. Az állam, mint absztrakt jogi személy nem képes tulajdon létrehozására, erre csak azok a hús-vér állampolgárok, természetes személyek képesek, akiknek az állam is a létét köszönheti. Az állam tehát az állampolgárok közös vagyonát kezelte állami vagyon elnevezéssel, de ez a hús-vér természetes személyek köztulajdona volt.)

Mára ez az állami vagyonnak nevezett köztulajdon csaknem teljesen eltűnt. Az államháztartásnak felhalmozódott államkötvényekben, adóslevelekben, több mint tizennégyezer milliárd forintnyi adóssága van. Ez dollárban átszámítva mintegy 65 milliárd dollár. A Magyar Nemzeti Bankban 1990-ben egymilliárd dollár devizatartalék volt, ami időközben 17 milliárd euróranövekedett. Külföldi tartozásunk tehát negyven milliárd dollárral lett nagyobb, miközben az állam vagyona kilencven milliárd dollárral csökkent. Ezzel szemben csak az MNB devizakészlet gyarapodását lehet szembeállítani. A negatív egyenleg tehát mintegy 120 milliárd dollár, ami a rendszerváltás utáni 16 évre vetítve évente több, mint 7 milliárd dollár veszteség. Ha ezt forintosítjuk, évi 1500 milliárd forintot kapunk korrigált árfolyamon számítva.

Amíg volt állami vagyon, könnyebb volt az államháztartás éves hiányát eltakarni és a fizetési mérleget a számok szintjén úgy ahogy egyensúlyban tartani. Az évi veszteség elsősorban a vagyonvesztésben jelentkezett. Az egykori nemzeti vagyon új külföldi tulajdonosai a hozamaikat külföldre utalják. Szó sincs arról, hogy ezt a mintegy 6 milliárd eurónyi összeget a magyarok személyesen vagy vállalkozásaikon keresztül elfecsérelték volna. A növekedés és ezen belül a külkereskedelem haszna, valamint az adósság kamatterhe ma már szinte teljesen a külföldiek bevétele. Ezzel a zsíros jövedelemmel eddig nagyon meg voltak elégedve. Ebből a bevételből azonban az államnak a közös ügyek finanszírozására csak kevés jutott. A hiányt újabb hitelfelvételekkel fedezte, de ma már hitelekkel sem lehet fedezni. Ezért újabb elvonásokkal kell megterhelni a társadalmat. Ehhez viszont elő kell venni az olyan jól bevált érveket, hogy túl jól élünk és éltünk, és többet osztottunk el, mint amit megtermeltünk. Ezek azonban kivétel nélkül a tények elferdítésén nyugvó hamis állítások. A nemzeti összterméket és az exportot a magyar munkavállalók termelték meg, de hasznát ma már csaknem teljes mértékben mások élvezik.

Az állami vagyon fogyása és az eladósodás fokozódása először 1995-ben és 96-ban adta az ötletet a nemzetközi pénzvilág képviselőinek, hogy vegyék rá a magyar kormányt a belföldi jövedelmek fokozott elvonására. A Gyurcsány-csomag, amely most az ’Új Egyensúly’ elnevezést kapta, és amelynek részét képezi az ’Új Magyarország Fejlesztési Terv’, azt célozza, hogy a bennszülött magyarok jövedelmének az elvonásával növeljék az ország adósságviselő képességének a szintjét. E megszorítások helyett aveszteségforrásokat kellene feltárni, és azok megszüntetésére kísérletet tenni.

            Melyek voltak a főbb veszteségforrások?

A legalattomosabb és legfélrevezetőbb veszteségforrás a privatizáció volt, amely gyakran játékpénzért engedte át elsősorban idegeneknek a magyar közvagyont. A privatizációból befolyt aránytalanul csekély jövedelem azonban egy ideig eltakarta azt a várható nyomást, amit a magyar állampolgárok egzisztenciájára gyakorolt. A privatizáció messze áron alul történt. Néhány, korábban állami tulajdonban lévő nagy iparvállalat jelenlegi piaci értéke eléri, vagy meghaladja a teljes magyar állami privatizációs bevételt. Még megvan a nemzeti vagyon mintegy tíz százaléka, és e megmaradt vagyon tekintetében a további veszteségek keletkezése elkerülhető. Sajátos formája volt a közvagyon-vesztésnek a bankkonszolidáció és a bankprivatizáció. Mintegy 5 milliárdnyi (1000 milliárd forintot elérő) tőkevagyont helyezett az állam a bankokba, majd pedig számottevő bevétel nélkül értékesítette azokat. Mára viszont a bankszektor soha nem látott méretű jövedelmeket produkál évről évre, de ezt most már az új tulajdonosok javára.

A Magyar Nemzeti Banknak 1996-ig nem volt a nemzetközi előírásoknak megfelelő pénzügyi mérlege. Óriási veszteségeket halmozott fel a nemzetközi adósságállomány és a tartalékok kezelésén. A veszteségeket (1997. január 1-én) 2023 milliárd forintnyi devizaadósság formájában - ’adósságcserének’ elnevezve - az állami költségvetésre terhelték át. Ez a veszteségforrás más formában ma is üzemel. A deviza-államadósságokon keletkezett veszteségeket számolatlanul zúdítják a költségvetés nyakába. A jegybanki devizatartalékok esetében az állam választhat aközött, hogy vagy a forintleértékelés miatt, vagy pedig az úgynevezett sterilizációs műveletek kapcsán kell a veszteségeket a jegybanktól átvennie. Ha a forint leértékelődik, akkor a devizaadósságon keletkezik veszteség. Az MNB vezetőinek már valószínűleg rég eszébe jutott, hogy a devizaaktívákat és a devizapasszívákat egységes szemléletben is hatékonyabban lehetne kezelni, de a pénzoligarchia és annak nemzetközi döntési központjai mást várnak el az MNB-től. Az MNB pedig elsősorban ehhez igazodik. Ezt azért teheti meg a központi bank, mert ha az MNB-nek veszteségei vannak, akkor azt automatikusan pótolhatja a költségvetésből, ha pedig nyeresége van, azt megtarthatja magának és föltőkésítheti vele magát. A magyar állam pedig, aki az MNB-nek jogilag százszázalékos tulajdonosa, soha semmikor nem kérhet tételes érdemi elszámolást az MNB-től, a saját tulajdonától, mert ezt a magyar állam megtiltotta feles törvénnyel önmagának.

Vajon miért, és kinek a kívánságára tette? Mitől ment el a magyar állam esze, hogy ilyen ostoba rendelkezést hozzon? Úgy gondoljuk, hogy a magyar állam intézkedésre jogosult tagjai nem a magyar nemzet, a magyar állam, a magyar társadalom érdekeire vannak tekintettel, hanem arra a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiára, amely átvette a főhatalmat Magyarországon, amelyet a demokrácia és a piacgazdaság jelszavával becsatlakoztattak a pénz világbirodalmába, mint kelet-európai provinciát. Amikor ilyen ostoba rendelkezéseket hoznak – amelyet vita nélkül megszavaztak a demokratikusan megválasztott Országgyűlés tagjai – akkor valójában ezek a magyar politikusok a pénzvilág parancsait hajtják végre.

            Az Európai Unió, mint a magyar eladósodás egyik forrása

Az „EU Csatlakozás 2004” kiadvány, amelyet a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma publikált, és amelyet a KÜM Integrációs és Külgazdasági Államtitkársága készített, pontosan leírta, hogy az EU-ba történő belépésig 8866 milliárd forintba került Magyarországnak az EU csatlakozásra való felkészülés, miután levonjuk az e célra költött összegekből mindazt a támogatást, amit Magyarország a PHARE, az ISPA és a SAPARD programok keretében kapott. Az évi rendszerességű bevételcsökkenés pedig, az említett kiadvány adatai szerint, évi 1449 milliárd forint. Ez után a pénzügyi megcsapolás után még az Európai Unió az, amelyik fenyegeti Magyarországot, hogyha nem teszi rendbe költségvetését, és konvergencia-programját nem fogadják el, akkor az EU felfüggesztheti vagy befagyaszthatja a Magyarországnak szánt támogatásokat. Minderről Szent-Iványi István SZDSZ-es EU-parlamenti képviselő nyilatkozott a Hírtévének 2006. július 31-én.

Magyarországnak a NATO is igen sokba kerül. Európában Svájc és Ausztria nem tagja a NATO-nak, mégis részt vesznek az európai gazdasági kapcsolatokban, Ausztria pedig az Európai Uniónak is tagja. Magyarországnak viszont tőle teljesen idegen érdekekért sok milliárdba kerülő zsoldos egységeket kell kikölcsönöznie a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia érdekeinek a szolgálatában a NATO kényszerítésére.

Magyarország hatalmas veszteségeket szenved el a külfölddel folytatott külkereskedelmi forgalomban, mind az áruk, mind a szolgáltatások tekintetében. Ma már bevett gyakorlat, hogy alulszámlázással és túlszámlázással óriási jövedelmeket mozgatnak egyik országból a másikba. Emögött a gyakorlat mögött nemcsak spekuláció, de gyakran korrupció is meghúzódik. A külkereskedelmet ma Magyarországra telepedett, külföldi tulajdonú nagyvállalkozások bonyolítják. 768 vállalat adóparadicsomnak használja Magyarországot. Mivel többségük nem tőzsdei vállalkozás, ezért nem érdekeltek abban, hogy jó mérlegeredményeket mutassanak fel. Abban viszont nagyonis érdekeltek, hogy a multinacionális cégek központjaiba minél több profitot pumpáljanak. Már volt róla szó, hogy a Pénzügyminisztériummal kötött külön megállapodás szerint eddig átlagosan évi 3%-os adót fizettek, Brüsszel nyomására most ezt - ugyancsak külön megállapodások révén - átlagosan 8%-ra emelték fel. Az EU-val kapcsolatos viszonylag új veszteségforrás, az import ÁFA-csalás. Ezt egy hatékonyabb állam meg tudná akadályozni.

Az eddig felsorolt tényekből is látható, hogy állandósult a magyar gazdaságban a rendszerváltás egészére vetített éves, 7-7,5 milliárd dollár nagyságrendű működésiköltség veszteség. A GDP növekszik, az export bővül, az állam pedig csak az egyre kisebbedő hazai bázisú jövedelmeket adóztatja. Az ’Új Egyensúly’ programjával a Gyurcsány-kormány is a belföldi jövedelem-elosztási rendszerből akar pénzt kivonni. A kisebb részt úgy vonja ki, hogy lefaragja az államigazgatás költségeit, a nagyobb részt pedig úgy, hogy további elvonásokkal terheli a hazai vállalkozásokat és legfőképpen a magyar természetes személyeket, a családokat.

A Gyurcsány-csomag csak a pénzvilág gazdasági érdekeire van tekintettel, és figyelmen kívül hagyja, hogy a gazdaság csak a társadalommal szoros együttműködésben létezhet. A társadalmi érdek tartós figyelmen kívül hagyása, pedig még súlyosabb gazdasági zavarokhoz vezet. A kormány abban a mítoszban hisz, hogy az európai források – amelyek csak az eddig már Magyarországról leszívott pénzek egy részének a visszatérítését jelentik - majd gyorsan javítják a költségvetés és a külkereskedelmi mérleg egyenlegét. Az Európai Unió azonban csak szigorú feltételekkel ad vissza abból a pénzből, amit már elvitt Magyarországról. Ennek következtében szigorú feltételeket kell teljesíteni ahhoz, hogy uniós forráshoz lehessen jutni. Magyarország még 2007-ben sem lesz abban a helyzetben, hogy évi egymilliárd dollárnyi uniós forrást tudjon úgy beengedni, hogy azt hatékonyan felhasználja. Ha sikerül is az uniós források legalább 80%-át igénybe venni, akkor is marad együttvéve évi 5 milliárd dollár hiány a költségvetésben és a külkereskedelmi mérlegben.

Nemet kell mondani a nemzetközi pénzvilágnak

            Tudomásul kell venni, hogy a gazdaságnak nevezett jelenség csupán egy kicsiny és a többihez képest jelentéktelen része a társadalom újratermelési rendszerének. A gazdaság nem működhet az ökológiai rendszer és a társadalom szociokulturális rendszere nélkül. Ez azt jelenti, hogy két fontos rendszernek, a családnak, mint üzemnek és a társadalomnak, mint közüzemnek, mint nagyobb családnak, szervesen együtt kell működnie. A családüzem állítja elő a munkaerőt, a humán javakat; a közüzem, a nagyobb család, pedig azokat a társadalmi szintű rendszereket működteti, amelyek e humán vagyon és ökológiai vagyon karbantartását látják el. E nagyobb rendszerek végzik el e két életfontosságú társadalmi vagyon reprodukcióját, újratermelését. Nincs társadalmi stabilitás az oktatási-kulturális, az egészségügyi-szociális és a környezetvédelem szerves együttműködése nélkül. A Magyarországon meghatározó hatalmi pozíciókat szerzett nemzetközi pénztőke – helyzetével visszaélve – egyenlőtlen cserét érvényesít pénzügyi kényszerítéssel. Ezt a kényszert a Gyurcsány-csomaggal most már kiterjeszti a családi üzem és a humán vagyont karbantartó közüzem működésére is. Ezt úgy érik el, hogy csak egy részét fizetik meg azoknak a szolgáltatásoknak, amelyeknek a családok és a humán javakat előállító közüzem, a társadalom, a számukra nyújtanak.

            Bogár László többször is hangsúlyozta, ha e két rendszer hosszú időn át nem kapja meg a reprodukálásához szükséges költségei fedezetét, akkor vagy fokozatosan lepusztul, vagy hitelekkel próbálja átmenetileg kisegíteni magát. Magyarországon a családüzem és a közüzem a két stratégia valamilyen kombinációjával próbálkozott 1990 óta. Részben hagyta lerohadni üzemeit, részben pedig eladósodott. A költségvetési és fizetésimérlegbeli deficit összekapcsolódása, valamint az államadósság rohamos növekedése, valamint a magyar lakosság példa nélkül álló eladósodása ezt a folyamatot jelzi. Ehhez lehet hozzászámítani a lakosság testi és lelki egészségének romlását és az eddig feltartóztathatatlannak bizonyult demográfiai válságot.

            A Gyurcsány-csomag túlfogyasztással vádolja a tőkejövedelemmel nem rendelkező, folyamatosan kifosztott lakosságot. Azt próbálja a társadalommal elhitetni, hogy azért kényszerült rekord hiteleket felvenni, mert a termelés és a versenyképesség nem nőtt arányosan a fogyasztással. A kormányzat valójában azért kényszerült többlethitelek felvételére, mert a nemzetközi pénzvilág hatalmi pozíciójával visszaélve egyenlőtlen cserét erőltetett rá. A Magyarországon általuk igénybevett javak árát rendszeresen nem fizették meg, s ezzel folytatólagosan megkárosították a magyar lakosságot.

            Most már válaszolni kell arra a kérdésre, hogy van-e mód a magyar nemzet újabb kifosztásának az elkerülésére? Ha pedig ez mégsem lehetséges, akkor ez milyen következményekkel jár? 1990 óta minden magyar kormány csökkentette a tőketulajdonosokat terhelő adókat és járulékokat. Ezeknek a kulcsai jelenleg még a 40%-át sem teszik ki az 1990. évinek. A különböző kedvezmények nyomán a ténylegesen befizetett összeg ennél is kevesebb. A tőketulajdonosok természetes nemzeti ajándéknak tekintették ezt a mai áron mintegy tízezermilliárd forintnak megfelelő összeget. A lakosságnak azt mondják, hogy mindez hasznos ráfordítás, mert növeli a foglalkoztatást. A tények az ellenkezőjét mutatják. Az alkalmazottak számát ugyanis 1990 és 1994 között 15%-kal csökkentették. Minden további köztehercsökkenés ellenére az 1994-es mélyponton stagnál a foglalkoztatottak száma. Ugyanakkor ez a tízezermilliárdnyi összeg önmagát növelő, a humán javakat reprodukáló társadalmi közüzem hiányaként jelen van a magyar társadalom egészében.

A rendszerváltás kormányai hamis mítoszokat követve maguk is hozzájárultak a nemzetközi pénzvilág globális hatalomgazdaságának a berendezkedéséhez és hatalomátvételéhez. Ennyiben a jelenleg kialakult válságért az országot irányító pénzügyi, gazdasági, politikai vezetőréteg, az integrált hatalmi elit is felelős. Bogár László szerint elkerülhetetlennek látszik egy új nemzetstratégiai alku megkötése a globális hatalomgazdaság helyi szereplőjével. A mára kialakult súlyos egyensúly-vesztés döntő oka ugyanis a túlzottan engedékeny kollaboráns behódolás ennek a pénzuralmi diktátumnak. Ha tehát olyan megoldást akarunk, amely nem jár a magyar társadalmat sújtó, minden eddiginél pusztítóbb reprodukciós válsággal, akkor azt csak ebben az új egyezségben találhatjuk meg. Az új alku nem lehet más, mint az, hogy a tőketulajdonosokat terhelő adókat és járulékokat célzottan és átgondoltan szelektálva, de jelentős mértékben megemeli a kormányzat. A szelekció legfontosabb szempontja a tartós többletfoglalkoztatás, a munkahelyteremtés kell, hogy legyen.

A közerkölcsnek, de a logikának is ellentmond, ha az eddig is vesztes társadalmi csoportok további radikális kifosztásától várjuk a helyzet tartós javulását. Az egyensúly helyreállítása helyett valami egészen más következménnyel kell szembenézni. A családokra nehezedő újabb terhek felgyorsítják azoknak a társadalom létfenntartását szolgáló folyamatoknak a roncsolódását, amelyek pusztító hatása máris megbénítja az egész társadalmat. A kormányok nem tudnak mit kezdeni a népesedési folyamatok megroppanásával, az általános egészségi állapot leromlásával. Ha a pénzoligarchia jövedelem-elvonási igényeinek a kielégítése érdekében a kormány végrehajtja tervezett megszorításait, akkor természetesen rákényszerül a humán reprodukciós közintézmények radikális leépítésére. Ezeket azonban éppen megerősítenie kellene. A valódi fordulathoz, amely most már a rendszerváltás veszteseinek, a lakosság többségének az érdekeit szolgálná, ki kell lépni a pénzrendszer jelenlegi működési rendjéből, nemet kell mondani a nemzetközi pénzvilág hitelpénzzel működtetett korporációs uralmára, és át kell térni a monetáris szuverenitás visszavételével a közpénzrendszerre. Forradalmi helyzet van kialakulóban.

Hogyan mondott nemet a pénzvilágnak Argentína?

            2001 végén Argentína beszüntette mintegy 82 milliárd dollárnyi külföldi adóssága után a kamatfizetést és a törlesztést. Az összeomlás állapotába került argentin gazdaság többé nem volt képes az adósságszolgálat teljesítésére. Négy évre rá, 2005. márciusában a Buenos Aires-i kormány bejelentette, hogy azok a külföldi beruházók, akik az argentin adósság 76%-ának a tulajdonosai voltak, hozzájárultak ahhoz, hogy Argentína 62 milliárd dollár nagyságrendben csupán 25 centet fizessen vissza minden egyes dollárért. Ennek eredményeként Argentína teljes adóssága 190 milliárd dollárról 125 milliárdra csökkent. Argentína adósságának az átstrukturálását és az adósságszolgálat átütemezését teljesen egyedül hajtotta végre, és ez úttal nem hagyta, hogy a Nemzetközi Valutaalap pénzügyi politikájába beleszóljon. 2005. márciusában az adósságra vonatkozó megállapodás lehetőséget adott Nestor Kirchner elnök kormányának, hogy más problémákat is rendezhessen, köztük azt, amely azzal függött össze, hogy Buenos Aires a Nemzetközi Valutalapnak is tartozott 13 milliárd dollárral. Argentína ezen felül még 15 milliárddal más nemzetközi intézményeknek.

            Azok az amerikai hitelezők és beruházók, akiket leginkább érintett Argentína fizetésképtelensége, többségükben intézményi befektetőkből álltak. Mindent elkövettek, hogy az amerikai kormány segítse ki őket, de erre ezúttal nem került sor. Argentína bátor vezetői megmutatták, hogy egy eladósítási technikával csődbe juttatott ország a legválságosabb helyzetében is megteheti, hogy nemet mondjon a pénzvilágnak, és a saját érdekeit érvényesítse. Az adósság átstrukturálása bizonyította, hogy igenis lehet a nemzetközi pénzvilágtól engedményeket kicsikarni, ha ehhez megvan a politikai akarat. Ma már tanúi lehetünk annak, hogy az argentin gazdaság gyors növekedésnek indult, a munkanélküliség jelentős mértékben csökkent és az argentin kormány soron kívül vissza tudta fizetni a Nemzetközi Valutaalapnak a tőle felvett 13 milliárd dollár kölcsönt.

            A 65 milliárd dollár adósság-elengedést eredményező tárgyalásokon Argentína azzal érvelt, hogy a kialakult fizetésképtelenség egyik legfőbb okozója maga a Nemzetközi Valutaalap, amely az államcsődhöz vezető feltételeit rákényszeritette Argentínára. Joseph E. Stiglitz, aki többek között a Világbank első elnökhelyettese volt, és 2001-ben megkapta a közgazdasági Nobel-díjat is, fejtette ki több tanulmányában, hogy a Nemzetközi Valutalap ajánlásai elhibázottnak bizonyultak, és ezért ajánlatos figyelmen kívül hagyni őket.

A pénzvilág is tanult az argentin leckéből. Ha a nemzetközi beruházók körültekintőbben és mértékletesebben vesznek célba egy országot, s beérik méltányos jövedelem-elvonással, akkor a hitelt-felvevő országok is kevésbé vannak kitéve a válságnak, és könnyebben tudják teljesíteni adósságszolgálati terheiket. Az eltúlzott eladósítás könnyítése gyorsabb növekedést eredményez, és biztonságossá teszi az adós fizetőképességének a fennmaradását. A hitelező is felelős egy ország eladósodásáért!

Ha kézbe vesszük az Új Magyarország Programot, vagy az Új Egyensúly Programot, továbbá az azt követő Új Magyarország Fejlesztési Terv című dokumentumot, számos elképzelés visszaköszön abból, amit a Nemzetközi Valutaalap Magyarországra vonatkozó legutóbbi dokumentumai tartalmaznak. Az egyik ilyen a „Hungary – 2005 Staff Visit; Concluding Statement of the IMF Mission” (Magyarország – IMF központi szakértők 2005. évi látogatása; az IMF szakértők zárókövetkeztetései, Kelt: 2005. szeptember 21.), a másik pedig a „Hungary – 2006 Article IV Consultation Concluding Statement of the IMF Mission” (Magyarország – az IMF szakértőkkel folytatott megbeszélések végkövetkeztetéseinek 4. fejezete, Kelt: 2006. június 6.). Az IMF e két dokumentumában foglalt megállapítások, ajánlások, vezérfonalul szolgálnak az Új Magyarország, az Új Egyensúly Program, valamint az Új Magyarország Fejlesztési Terv Számára. Azaz a budapesti pénzügyi és politikai vezetőcsoport nem tud, és nem akar nemet mondani az IMF Magyarországra vonatkozó - bizonyíthatóan hibás - ajánlásainak és követeléseinek. A kormányzat igazolhatatlan megszorító politikájának ez az egyik fő oka. Ha a Gyurcsány-kormány az argentin kormányról és Nestor Kirchner elnökről venne példát, s volna bátorsága nemet mondani az IMF-nek, akkor – többek között – argentin módra lehetne rendezni Magyarország adósságának az átstrukturálását, és tartozásainak jelentős részét le lehetne íratni. Erre már 1990-ben és 1991-ben is lett volna lehetőség, amiről Nagy Pongrác nemzetközi pénzügyi szakértő "A gazdasági rendszerváltás a kispadról" című munkájában, (az Akadémia Kiadó gondozásában, 2004-ben jelent meg) dokumentumokkal alátámasztva beszámol.  A Gyurcsány-kormánynak úgy látszik csak annak a védtelen lakosságnak a további sarcolásához van „bátorsága”, amely egyáltalán nem felelős a költségvetési és külkereskedelmi egyensúly megbomlásáért. Az igazi bátorság az lenne, ha egyszer nemet merne mondani a pénzvilág, és nemzetközi pénzbehajtója, a Nemzetközi Valutaalap zsarolásának. Az országot tulajdonló külföldi tőkét kell nagyobb közteherviselésre szorítani.

            Hogyan kerüljünk ki az adósságcsapdából?

Magyarország annak a pénzügyi világbirodalomnak az egyik kelet-európai tartománya, amelyben a nemzetközi pénzügyi közösség a hitelpénz magánmonopóliuma segítségével el tudja venni az emberiség 80%-ától munkája eredményének az egyharmadát. Az államokat pénzügyi technikákkal olyan gazdaságpolitika folytatására kényszeríti, hogy nemzeti jövedelmük jelentős része kamat és profit formájában hozzákerüljön. Ennek alapvető technikája az eladósítás, végső fázisa pedig, amelybe ma Magyarország is került, azadósságcsapda. Ebben a rendszerben, ha egy ország irányítói növelni akarják a lakosság fogyasztását és termelését, vagy el kell, hogy adják a nemzeti vagyon megfelelő részét, vagy kamatozó hitelpénzt kénytelenek igénybe venni.

Az így előálló adósságot kamataival együtt törleszteni lehet a fogyasztást meghaladó termelésből, a külkereskedelmi és fizetési mérleg többletéből, valamint újabb kölcsönökből. Amikor előáll az adósságcsapda, akkor az eladósított állam és a többi gazdasági szereplő, a törlesztést és kamatfizetést már csak újabb kölcsönökből tudja teljesíteni. Az adósságszolgálat és kamatfizetés terheit akár állami, akár nem állami adósságról van szó, az állampolgárok fizetik. Csupán a teherviselés technikája más.

A nemzetközi pénzvilág szolgálatába szegődött magyar kollaboráns pénzügyi csoport azt állítja, hogy ha adósságkönnyítést kezdeményeznénk, az jelentősen rontaná Magyarország gazdasági helyzetét, mert a költségvetés és a vállalatok nehezebben jutnának hitelhez. Nagy Pongrác több munkájában is rámutatott arra, hogy mialatt az adósság-elengedésben részesült országok hitelképességi minősítése 30%-kal javult, az adósságot mindig pontosan fizető Magyarországé éppen 30%-kal romlott. A reáljövedelem is nőtt azokban az országokban, amelyek adósságkönnyítésben részesültek. Az elmúlt másfél évtizedben 22 ország részesült adósság-kedvezményben, s közülük 16-nak jobb a gazdasági teljesítménye, mint az adósságot rendületlenül fizető Magyarországé. 1995. augusztusáig mindössze két olyan ország volt, amelyik nem kért valamilyen külföldi adósság-elengedést-, csökkentést vagy átütemezést: mégpedig Peru és Magyarország.

                        Síklaky István adósság-elengedési forgatókönyve

            Eszerint úgy lehetne kikerülni az adósságcsapdából, hogy a kormány a kül- és belföldi adósságszolgálatot három évre felfüggeszti és egyidejűleg kidolgozott államgazdálkodási tervet terjeszt a hitelezők elé. Ebben kimutatja, hogy vagyonrendezéssel, az indokolatlan import megfékezésével, a tőke és valutapiac kormányellenőrzés alá vonásával, amely a nemzeti valuta konvertibilitásának megszüntetését is jelenti – a turistaforgalom   valutaellátásának a további biztosításával – az infláció megállításával, a munkahelyek megvédésével, a megszűnt munkahelyek helyreállításával, a hazai mezőgazdaság valamint a kis- és közepes vállalkozások hazai kibocsátású pénzzel történő finanszírozásával, a hazai termelők belföldi piacának helyreállításával, vagyis mindezen intézkedések tervszerű végrehajtásával, jelentős többlet érhető el a fizetési mérlegben.

            Ezt a kedvező hatást fokozná a belföldi termelést ösztönző adóreform (a lakosság és a kis- és közepes vállalatok adóterheinek csökkentése), valamint az, hogy a magyar kormány a keletkező megtakarításokat a hazai gazdaság helyreállítására és fejlesztésére, az import kiváltó munkahelyek létesítésére fordítaná. A felsoroltak összhatásaként három éven belül jelentős többlet jön létre mind a kereskedelmi, mind a fizetési mérlegben. E többlet megjelenésétől minden évben a mindenkori pozitív pénzügyi egyenleg felét, a gyökeres fordulat időpontjában fennálló tőketartozás törlesztésére fordítja a Kormány.

            közgazdász és társadalomgazdász Síklaky bizonyította, hogy ezek nem naiv és utópisztikus elgondolások. Tudta, hogy a hitelezők, elsősorban a nemzetközi pénzvilág döntéshozói, gazdasági zárlattal fognak válaszolni, és úgynevezett államcsődöt idéznek elő. Ez még súlyosabb helyzetbe taszítja az országot – átmenetileg – mint amilyenben jelenleg van. Síklaky kivédhetőnek találta a hatalmi gazdaság irányítóinak embargóját, akik az adósságcsapda fenntartásában érdekeltek. Elsőként tervet kell készíteni a létfenntartáshoz szükséges alapvető termékek hazai biztosításáról. Erősíteni kell az adósságcsapda fenntartásában nem érdekelt államokkal és gazdasági szervezetekkel a kapcsolatokat. Ily módon át lehet vészelni azt az átmeneti időszakot, amíg a pénzvilág embargó-szervezői belátják, hogy nekik is érdekük újra felvenni a gazdasági kapcsolatokat Magyarországgal. Ezúttal azonban, mint egyenrangú, érdekeit ismerő és védelmező partnerrel, és csakis a kölcsönös előnyök alapján.

            Az adósságfizetési moratórium bejelentésére a pénzügyi-függés fenntartásában érdekeltek várhatóan zárolják a külföldi pénzintézetekben elhelyezett magyar valutatartalékokat. Ezt is ki lehet védeni úgy, hogy a Magyar Nemzeti Bank feloldja a külföldi bankszámlákon elhelyezett valutatartalékainak a lekötését még a moratórium bejelentése előtt. A tartalékokat euróban, dollárban, svájci frankban és jenben kell őrizni. Készpénzzel - a Harmadik Világon keresztül - embargó esetén is - pótolható a kieső import, és így biztosítható a nemzetgazdaság működéséhez szükséges létfontosságú árucsere.

            Jelenleg a magyar import jelentős része a multinacionális cégek üzemeibe megy. A multinacionális cégeknek nincs szükségük arra, hogy a magyar valutatartalékból igényeljenek külföldi devizát behozatalukhoz. Hiteligényeiket megoldhatják saját forrásaikból is. Az import másik jelentős része jelenleg már élelmiszer. Ennek az importnak az eltűnése rendkívül jót tenne a magyar mezőgazdaságnak, és a magyar mezőgazdasági feldolgozó iparnak. A legmodernebb autók és luxuscikkek importját pedig egy ideig nélkülözni lehet. Mindebből az a lényeg, hogy e forgatókönyvnek a végrehajtásakor nem bénulna meg továbbra sem a fontos áruk importja.

            Ha tehát a pénzvilág döntéshozói bevezetnék a gazdasági embargót, ami egyáltalán nem biztos, akkor azzal az Európai Unióba irányuló exportot is befagyaszthatják. A multinacionális cégek exportja nyilván nem kerülne befagyasztásra, mert ez sokkal inkább nemzetközi cégeket sújtana, mint a valódi magyar gazdaságot. Az igazi magyar export befagyasztása okozna átmeneti nehézséget, de ez is áthidalható lenne. A Nemzeti Banknál lévő mintegy 16-17 milliárd euró külföldi bankjegy-tartalékból, deviza-tartalékból legalább egy évig fedezni lehet az életbe vágó importot. Gazdasági diplomáciával és jó szervezéssel pedig el lehet érni, hogy a nem ellenséges, például ázsiai piacokról beszerezhessük a létfontosságú importcikkeket.

            Síklaky halála előtt javasolta, hogy kerüljön be az Alkotmány szövegébe egy úgynevezett államadósság paragrafus, amely megtiltja, hogy deficites költségvetést terjesszenek az Országgyűlés elé. Elképzelése szerint népszavazási hozzájárulás lenne szükséges államkölcsön bármilyen formában történő felvételéhez. Síklaky felismerte, hogy 1989. után nem az Alkotmány szerepét betöltő alaptörvény volt a legfontosabb jogszabály, hanem a magyar állam pénzügyi szuverenitását magánellenőrzés alá helyező MNB-törvény. A jelenlegi pénzuralmi rend igazi alaptörvénye ez a jogszabály.

            Síklaky valódi fordulatot jelentő forgatókönyvének fontos része az infláció megállítása. A gyökeres fordulat kormánya egy évre befagyasztja a termelői és fogyasztói árakat. Azzal az üzemmel szemben, amely termelését az előző évi átlaghoz képest tíz százalékkal csökkenti vagy árat emel, az állam úgy jár el, mintha a cég bejelentette volna a megszűnését. Ugyanez a szankció sújtaná az árdrágító üzleteket is. Az árrögzítés éve lehetővé teszi, hogy a kormány felszámolja a valódi piacgazdaság működését akadályozó monopóliumokat. Így már létrejöhet a jelenlegi monopolrendszer helyére a tisztességes piaci verseny és a sok hasonló gazdasági erejű vállalkozás árversenye biztosítaná az árak megfelelő alakulását.

            Az ésszerűtlenül túlprivatizált természetes monopóliumok is - újratársadalmasítás révén - közellenőrzés alá kerülnének. Ennek egyik lehetséges módja, hogy a közüzemeket 1/3-1/3 arányban a kiszolgálási terület szerinti fogyasztók képviselete, illetve az üzemi kollektíva tulajdonába adja az állam. Ily módon a természetes monopóliumok területén is megszűnne a spekulációs áremelkedés.

Figyelmet érdemel az is, hogy Síklaky kezdeményezte tényfeltárási törvény meghozatalát. Ennek keretében 1989-től a gyökeres fordulatig tartó átmeneti időszakban pozícióban lévő közéleti szereplők számot adnának tetteikről. Minden ilyen közéleti szereplővel szemben hivatalból, vagy állampolgári bejelentés alapján indulna meg az eljárás. Ha a cselekmény elévülés miatt nem büntethető, a vizsgálat eredményét akkor is nyilvánosságra kell hozni, hogy az állampolgárok azt az adott személy közéleti szereplésénél figyelembe vehessék. A vizsgálat szankcióval van egybekapcsolva. A törvénysértően szerzett vagyont, illetve annak felkutatható részét akkor is el kell kobozni, ha ez a vagyon időközben gazdát cserélt. Ezeket az eljárásokat csak olyan testületek folytathatják le, amelynek a tagjai a pártállam idején nem töltöttek be ilyen munkakört. Minden ilyen eljárást meghatározott időn belül be kell fejezni.

A gyökeres fordulathoz tartozik a vagyonrendezési törvény, amelynek értelmében a tulajdonosoknak bevallást kell tenniük minden olyan vagyontárgyukról, amely meghaladja a tisztes polgári életvitel szükségleteit. Természetesen a legközelebbi rokonok vagyonát egybe kell számítani. Az APEH és az ÁSZ részvételével vagyonvizsgáló biztosságokat kellene felállítani a vagyoneredet vizsgálat végrehajtására. Ezen írás keretében természetesen csak a forgatókönyv legfőbb pontjait érintettük, amelyek részletesen ki vannak dolgozva és elolvashatók Síklaky „Létbiztonság és harmónia” című munkájában, amelyet az Éghajlat Könyvkiadó jelentetett meg 2003-ban.

            „Fehér Program” – a fordulat első lépése

Síklaky a pénzuralmi rend megváltoztatása első lépéseként az úgynevezett Fehér Programot dolgozta ki. Abból indult ki, hogy Magyarországon mindig termett annyi élelmiszer, hogy senki ne éhezzen, és volt annyi belső termelés, hogy legyen elég ruhának és fedélnek való. A bajt az okozta, hogy az országra rátelepedett egy élősdi réteg, hol tankokkal, hol például a magánpénz monopólium rendszerével, és megfosztotta a magyarokat munkájuk eredményétől. Síklaky lehetségesnek tartja az 1989-90-es évek fogyasztásának, illetve az azt lehetővé tevő reálkereseteknek a megduplázását. 2004-ben például a magyar termelőkapacitás jelentős része kihasználatlan volt. A termőföldek jelentős része parlagon hevert. Csökkentett kapacitással működtek az üzemek, sok már egyáltalán nem működött, de azért egy részük még mindig helyreállítható nagyobb befektetés nélkül.

Ha megnő a fizetőképes kereslet, akkor kiszámítható, hogy termelést bővítő hiteltámogatással – a vásárlóerő mértékében – megnövekszik az alapvető cikkek hazai termelése is. Ezért azt a gyökeres fordulatot, amely véget vetne Magyarországon a jelenlegi pénzuralmi-rendnek, azzal kell indítani, hogy megnöveljük jelentősen a kiskeresetűek jövedelmét. A magyar lakosok jelentős részének az egészséges élelmiszer-szükséglete nincs kielégítve. Ha megnő vásárlóerejük, szinte bizonyos, hogy többletjövedelmüket nagyrészt élelmiszerre fogják költeni. Magyarországon a túlzott méretű globalizálódás ellenére is az eladásra kerülő élelmiszerek nagyobbik része még mindig hazai termék. Ha sikerül megnövelni a vásárlóerőt, viszonylag egyszerűen megoldható, hogy a jövedelem-többletet teljes egészében magyar termékek vásárlására fordítsák. Egy ilyen változtatás javítja az agrárnépesség és ezen keresztül a kis- és középvállalkozók helyzetét, életszínvonalát és egyidejűleg csökkenti a munkanélküliséget.

Síklaky a szerves fejlődés elvét követve az 1989 és az 1990-es jövedelem-szintet a kétszeresére kívánta növelni. Ezt évi 20%-os emelésekkel, négy évre elosztva akarta megvalósítani. Tudta, hogy egy ilyen gyökeres fordulat alapfeltétele a hatalomváltás. Ennek része, hogy a választópolgárok olyan Országgyűlésre bízzák hazájukat, amelynek többsége előre és írásban elkötelezte magát a gyökeres fordulat mellett. Ha írásos kötelezettségét nem akarja, vagy nem tudja teljesíteni, akkor szankcióként köteles mandátumáról lemondani. Így lép szolgálatba a gyökeres fordulat kormánya. Az e kormány által benyújtott első évi költségvetés 20%-kal növeli a közpénzekből fizetett béreket, nyugdíjakat, valamint a családi pótlékot. Az Országgyűlés azt is törvénybe foglalja, hogy a következő években megismétli a 20-20%-os emelést, egészen addig, ameddig a negyedik évben a költségvetésből húzott minden jövedelem reálértéke el nem éri az 1989-es szint kétszeresét. Ez a lakosság közel felét érintené. Akiket nem közpénzből fizetnek, vagyis a versenyszféra dolgozói, ugyanezt a szintet elérnék a piaci törvények nyomására. A hazai termékek iránti kereslet növekedése következtében pedig megnő a gazdálkodók és a kisiparos vállalkozók jövedelme is. Mindez szerény jólétet eredményezne a ma létminimum alatt élő százezrek számára.

A gyökeres fordulat kormánya létrehozná a Magyar Áruk Bolthálózatát. Ez a meglévő üzletekből önkéntesen létrejövő hálózat. A kormány a közpénzekből fizetett bérek 20%-os emelését, valamint a nyugdíj és családipótlék emelést nem készpénzben, hanem„fehér kártyákon” adja ki. A „fehér kártya” nem más, mint vásárlásra is használható elektronikus bankkártya. A közpénzekből jövedelmet húzók számára nyitnak egy-egy lakossági folyószámlát valamelyik pénzintézetnél. Ezt akár „fehér bankszámlának” is lehet nevezni. A fizető állami szervezetek a 20%-os emelés összegét a kedvezményezetteknek a fehér bankszámlájára utalnák át. Ez utóbbiak kapnának egy-egy fehér kártyát. A Magyar Áruk Bolthálózatához kapcsolódó üzletek a csatlakozási szerződésben köteleznék magukat arra, hogy az ilyen kártyával fizetőknek csak magyar árukat szolgáltatnak ki. Magyar áru az, amelynek termelői ára legalább 80%-ban magyar munkáért fizetett bérből, illetve magyar állampolgárok, vállalkozók és gazdák jövedelméből tevődik össze.

A Fehér Program fontos része a „fehér pénz”. Mindenki, aki havi fizetésemelésként a fehér számláján megjelenő fehér pénzt kap, ezt még az adott hónapban magyar áruk vásárlására fordítja. Ha fehér pénzét meg akarja takarítani, akkor ezt a pénzt magyar árut előállító vállalkozókhoz, illetve gazdákhoz juttatja, hogy azt fejlesztésre és termelésbővítésre lehessen elkölteni. Silvio Gesell német-argentin üzletember és közgazdász nyomán Síklaky azt ajánlotta, hogy az, aki az adott hónap végéig nem költi el, vagy nem helyezi el egy évre lekötött takarékszámlára fehér pénzét, akkor a hónap végén a fehér bankszámláján maradt pénz egy százalékát levonják. Ez az egy százalék a pénztartási díj. Ezt a díjat hónapról hónapra meg kell fizetnie annak, aki a pénzét visszatartja. Az így felhalmozódó összegek a hiteltestületek által a pályázatokra szétosztható hitelkeretet növelné. Ezért az, aki valamilyen nagyobb összeg megtakarítására törekszik, utasítást ad a fehér bankszámláját vezető pénzintézetnek, hogy az ott maradt fehér pénzt írja át az egy évre lekötött takarékszámlájára. Ezt a pénzt nem terheli pénztartási díj, vagyis betevője vagy változatlan összegben felveheti egy év múlva, vagy újra meghosszabbíthatja a lekötést.

Síklaky természetesen az itt ismertetettnél lényegesen részletesebben kidolgozta a Fehér Programot. Ezúttal csak e program néhány hatását említjük még meg. Az első szerint az élelmiszert és más közszükségleti cikkeket árusító üzletek csatlakoznának a magyar áruk bolthálózatához. Az ezzel járó kiadások megtérülnének a nagyobb forgalomból. Második hatásként növekedne a mezőgazdasági termelők értékesítési lehetősége, és bővíthetnék termelésüket a megnövekedett kereslet miatt. Harmadikként megemlíti, hogy hitelszükséglet is előáll a bővítések egy részénél. A kormány ennek kielégítéséről közhitelkeret rendelkezésre bocsátásával gondoskodna. Az újfajta hitelpiac a Fehér Program után évről-évre erősebben hatna, mivel a fehér számlákra került havi összegek négy év alatt az ötszörösükre növekednének. A negyedik hatás az lenne, hogy a lakosság fogyasztása nagymértékben nőne, elsősorban a magyar árukat illetően. Így nő azoknak a vállalkozóknak a termelése, akik magyar munkavállalókat foglalkoztatnak. Ez folyamatosan csökkentené a munkanélküliséget. Ötödik hatás lenne az, hogy a biztos hazai piacra támaszkodó termelők könnyebben létesíthetnének export-kapcsolatokat. Megváltozna az az egészségtelen helyzet, hogy a magyar export túlnyomó részét a multik állítják elő. Hatodikhatásként növekedne a kereskedők érdekeltsége a magyar áruk beszerzésében és gyártásában.

            Hogyan finanszírozná az állam a Fehér Programot?

Az Országgyűlés döntése alapján az állam erre illetékes szerve (például egy ÁllamValutahivatal) kibocsát tízmillió darab tízezer forintos bankjegyet. Ezt a demokratikusan választott hiteltestületek szétosztják kamatmentesen a pályázó termelők között. Mindössze évi 2%-os kezelési költséget számítanának. A kereseteket úgy lehetne megnövelni, hogy az illetékes állami szervek a fizetést, a nyugdíjat, a családi pótlékot kiutaló szervezetek felhívására a fizetésemelésben részesülők részére fehér bankszámlát nyitnak. Ezeken havonta megjelenik a 20%-os keresetemelés összege. A munkavállalók megkapják a már említett fehér kártyát és ezzel a Magyar Áruk Bolthálózata üzleteiben levásárolják a keresetemelés összegét. A vevőktől a boltokhoz, majd onnan a termelőkhöz átkerülő fehér számlapénz a hitelek törlesztéseképpen visszakerül az Állami Valutahivatal számlájára, és ott megsemmisül. A keresletnövelést és a hitelek által létrehozott többlet vásárlóerőt így kiegyenlítette a termelés bővítése, tehát megmarad az egyensúly a termékek mennyisége és a forgalomban lévő pénz mennyisége között. Azaz nincs infláció.

A magyar társadalom többsége a tájékoztatás hiányosságai miatt nem tudja, hogy egy monetáris függetlenséggel rendelkező állam önmaga is képes külföldről felvett hitelek igénybevétele nélkül finanszírozni a gazdaságot.

A mai magánpénzrendszerben egy ilyen pénzkibocsátás a következőképpen zajlana le. Az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) kibocsátana 400 milliárd forint értékben államkötvényt évi 20%-os kamatozással. Ezt a kereskedelmi bankok megvennék abból a hitelből, amit e célra az MNB-től kapnak, mondjuk évi 10%-os kamatra. Az MNB kinyomtatna 40 millió darab tízezer forintos bankjegyet. Ezt átadná a kereskedelmi bankoknak. Azok ebből megvásárolnák az államkötvényeket és így a pénz az ÁKK-hoz kerülne. Az ÁKK ezután átutalja a minisztériumoknak, amelyek közvetítésével végül megkapják a jogosultak. Az államkötvény kamatával megnövekedne a költségvetés jelenlegi mintegy 900-1000 milliárd forintos adósságszolgálati tétele, amit zömmel az érték-előállító munkát végzőktől szedett adókból fedeznek.

Ezt a kamatot megkapják a kereskedelmi bankok, kifizetik belőle a bankárok nagy összegű fizetését, a bankok rezsijét, a felét pedig továbbadják kamatként a Magyar Nemzeti Banknak, amely megint fedezi belőle saját költségeit és vezetőinek, munkatársainak magas fizetését. A jelenlegi magánpénz-rendszerben ez pénzkibocsátási eljárás érvényesül. Az ÁKK-nak, amikor eljön az államkötvények visszafizetésének ideje, újabb kötvényeket kell kibocsátania a régiek visszavásárlásának a fedezésére – és így tovább, és így tovább. Ma a magyar államkötvények zömét külföldi tulajdonban lévő magyarországi bankok veszik meg. Egy ilyen hitellevél kibocsátással tehát tovább növekszik Magyarország külfölddel szembeni eladósodása.

A vázlatosan ismertetett Fehér Program azért alkalmas arra, hogy a gyökeres fordulat kezdő lépése legyen, mert nem szükséges hozzá a nemzeti valuta védelmének és a vámrendszer átalakulásának a bonyolult előkészítése. A Fehér Program elengedhetetlen feltétele a pénzkibocsátás és hitelezés visszavétele a demokratikusan ellenőrzött és politikai felelősséggel tartozó intézményekhez. Olyan politikai jellegű hatalomváltásra van szükség, amely a rejtett pénzdiktatúrát lecseréli valódi piacgazdaságra, ahol érvényesülnek a gazdasági esélyegyenlőség szabályai, a valódi verseny és amelyben a tulajdonszerzés és működtetés személyes teljesítményhez van kötve.

            Mi a valódi diagnózis?

Magyarország valóban beteg, de ennek nem az az oka, hogy túl sokat fogyaszt, túl sokat költ a kormányzat a jóléti kiadásokra, hogy túl magasak a reálbérek, s ennek következtében a fogyasztás. Az úgynevezett Fehér Könyv Magyarország Állapotáról, amelyetBod Péter Ákos, Mellár Tamás és Vukovich Gabriella állított össze, már bizonyítja, hogy a Magyarországról készített pénzügyi és gazdasági mutatók nagyon is problematikusak. A nemzeti össztermék mutatószáma, a GDP, az illető ország területén megtermelt javak nagyságát méri, de nem az ország lakóinak, vállalatainak és intézményeinek a jövedelmét. A külföldieket illető kamatjövedelmek, vállalati profitok vagy munkajövedelmek nem gyarapítják az ország lakóit. Ezért ha az ő helyzetüket kívánjuk felmérni, akkor a bruttó nemzeti jövedelem, a GNI mutatóját kell alkalmazni. Sőt még ennél is pontosabb mutatószám a bruttó hazai reáljövedelem, a GDI. Mivel Magyarország a túlprivatizálás következtében Európa talán legnyitottabb és legkiszolgáltatottabb nemzetgazdasága, ezért itt a legnagyobb az egy főre jutó külföldi tőke. Ezért van nagy különbség a Magyarország területén megtermelt jövedelmek és a magyar társadalom jövedelme között.

A belföldön elosztható jövedelmeknél a nemzetközi cserearányok változását is tükröző mutatószámra van szükség. Ezért a bruttó hazai reáljövedelem mutatószáma az, amely a leghűségesebben fejezi ki a hazai valóságot. Úgynevezett jó esztendőkben, amikor a nemzetközi cserearányok javunkra változnak, például a nyersanyagok és energiahordozók nemzetközi áresése miatt, továbbá a nemzetközi kamatszint is csökken, a hazai reáljövedelem még gyorsabban is nőhet, mint a GDP, de az elmúlt tíz évben a bruttó hazai reáljövedelem lényegesen kisebb ütemű volt, mint a GDP növekedése. Magyarország reálnemzeti jövedelme ma alacsonyabb és dinamikája kisebb, mint amit a leginkább használt GDP mutatószám állít. Amikor felmérjük az eladósodottság, a költségvetési hiány és a külkereskedelmi hiány helyzetét, akkor fontos, hogy jó mutatókat használjunk.

Az egyensúly megbomlás egyik oka az egyes külföldi cégek, illetve országok indokolatlan támogatása. Ezek megvonása jelentékenyen javítaná az államháztartás egyensúlyát. Az Európai Unió fejlettebb országaiban az adókat és a terheket a jövedelmekhez igazítják. Magyarország azonban még ma is a szélsőségek országa. Az 1950-es években Rákosi volt Sztálin legkiválóbb tanítványa. Amikor az ország áttért az állammonopolista rendszerről a pénzmonopolista rendszerre az 1990-es években, akkor a nemzetközi pénztőke engedelmes kiszolgálója lett. Magyarországot felkészületlenül nyitották meg a külföldi tőke előtt, és az akadálytalanul tudta bekebelezni az ország pénzügyi rendszerét és termelő gazdaságát. A beáramló tőke átmenetileg kedvező hatást is gyakorolt. Ma azonban már megváltozott a helyzet. A külföldi tőke terhe, főleg a láthatatlan és a látható jövedelem-kivonás, egyre elviselhetetlenebb terhet jelent az ország számára. 2005-ben több mint hatszor annyi jövedelmet, összesen 8,7 milliárd eurót vittek ki az országból, mint amennyi bejött, és ami csak nettó 1,4 milliárd eurót tett ki. Ezen felül a külkereskedelmi cserearány romlása csak 2005-ben 5 milliárd euró halmozott veszteséggel növelte jövedelmünk külföldre történő áramlását. Mindezt a magyarok többsége nem látja.

Levonható az a következtetés, hogy a külföldi működőtőke további egyoldalú támogatása többé nem engedhető meg, mert az az alacsony hazai jövedelmek rovására történik. A Gyurcsány-csomag valójában a lakosság és a hazai tőke helyzetét akarja ismét a külföldi működő-és pénztőke javára 'reformnak' nevezett restrikcióval rontani. Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy a külföldi működőtőke jelenlegi magyarországi támogatása az EU-csatlakozással illegálissá vált. Ezt a támogatást most már jelenteni kell Brüsszelnek, továbbá a konvergenciához az is hozzátartozik, hogy ezt a nemcsak igazságtalan, de most már illegálissá is vált támogatást haladéktalanul be kell szüntetni.

Ha a Gyurcsány-kormány nem a pénzimpérium hazai adóbeszedője lenne, akkor szakítana eddigi módszerével, azzal, hogy rendkívül drága eladósodásból finanszírozza az autópályák építését. Teszi ezt úgy, hogy a saját úthálózatot gyakorlatilag ingyenessé tette és ezzel valósággal leromboltatja azokat az ingyenes kamionforgalom rászabadításával. Ez a hazai személygépkocsi-tulajdonosoknak is óriási kárt okoz. A Világbank felmérése szerint 1 dollárnyi el nem hárított útkár, 7 dollárnyi kárt okoz a járműtulajdonosoknak. A nemzetközi egyezmények által megengedett és útadó néven ismert úthasználati díjat eddig nem szedték be. Ez évente több mint százmilliárd forint összegű bevételkiesést jelentett eddig, és jelent a jövőben is.

A hatályos szabályozás így szól:

1. § (1) A belföldi érvényes rendszámtáblával ellátott gépjármű, pótkocsi, valamint a Magyar Köztársaság területén közlekedő,külföldön nyilvántartott tehergépjármű (a továbbiakban együtt: gépjármű) után gépjárműadót (a továbbiakban: adót) kell fizetni.
 (2) E törvény hatálya nem terjed ki a belföldi rendszámtáblával ellátott mezőgazdasági vontatóra, a lassú járműre és a lassú jármű pótkocsijára, a munkagépre, a CD, a CK, a DT, az OT és a Z betűjelű rendszámtáblával ellátott gépjárműre, továbbá a motorkerékpárra, ha hajtómotorjának lökettérfogata a 250 cm3-t nem éri el, valamint a külföldön nyilvántartott tehergépjárművek közül azokra, amelyek az Európai Unió valamely tagállamában vannak nyilvántartva.
(A gépjárműadóról szóló 1991. évi LXXXII. Törvény)

A hazai tulajdonú nehézgépjárművekre is ki kell vetni a forgalomarányos úthasználati díjat, de ezt társadalombiztosítási járulékkal, személyi jövedelemadóval és iparűzési adóval semlegesíteni lehet. A külföldi személyszállító gépjárművekre az úthasználati díj beszedése nagyobb költségekkel járna, mint a bevétel összege – ezért számukra az úthasználatot ingyenessé célszerű tenni. A külföldi tehergépjárművekre azonban – tekintet nélkül arra, hogy az Európai Unió vagy más állam nyilvántartásában szerepelnek-e – ki kell vetni az útadót. A magyar államháztartás közvetlen többletbevétele ebből éves szinten 140-155 milliárd forinttal növelhető lenne ily módon. Ha a közvetett bevételt is számításba vesszük, akkor megközelíthetné a 200 milliárd forintot. Már 2006-ban behajtható lenne ebből 70 milliárd forint, 2007-ben pedig 150 milliárd forint.

Nézzük meg, hogy Pavics Lázár, korábbi pénzügyminisztériumi szakfőtanácsos, 2006. június 19-én összeállított adatai szerint mennyi többletbevételhez juthatna a magyar államháztartás a külföldi cégek teljesen indokolatlan támogatásának a megszüntetésével:

Többletbevételek a külföldi cégek támogatásának megszüntetésével

2006                                 2007

Úthasználati díj                          70                                          150
Busz ÁFA                                     3                                              7
Szénhidrogén
bányajáradék                           100                                         250
Egyéb bányajáradék                 30                                            60
Villamos energia                       20                                            50
Cserearány javítása                  30                                          100
Bankok jogtalan
vagyongyarapodásának
felszámolása                              20                                            80
Közszféra magánnyugdíj*            2                                           10
Közbeszerzés                          100                                         200
Összesen, milliárd forint     375                                         907
*Ennek kedvező hatása elsősorban az államháztartási hiánycél mértékének,
 legalább 1000 milliárd Ft összeggel való mérséklésében rejlik.

                        Hogyan szívják ki a pénzt a pénzpiacok szereplői Magyarországról?

            Tény, hogy az ország gazdasága beteg, de ennek nem az az oka, amit a Gyurcsány-kormány a társadalmat tudatosan félrevezetve állít, és amit a kezében lévő tömegtájékoztatás felerősít, vagyis hogy állítólag túl sokat költünk jóléti kiadásokra, túl magasak a reálbérek és ezért aránytalanul nagy a fogyasztás. Ténylegesen az a betegség, vagyis az egyensúlytalanság első számú oka, hogy a külföldi tulajdonú cégek és pénzintézetek a devizaműveleteken keresztül egyre növekvő mértékben évente több milliárd euró összegű jövedelmet vonnak ki Magyarországról. Ez a jövedelem-kivonás Magyarország Nemzeti Számlái Rendszer kimutatásában nem szerepel. A Kormány sem beszél róla, és a médiumok sem tájékoztatják róla a lakosságot.

            A pénz- és korporációs oligarchia tulajdonában lévő befektetési alapok és más pénzpiaci szereplők jövedelem-kivonásának az üteme és nagyságrendje az utóbbi években elsősorban a szociál-liberális kormányzat intézkedéseinek következtében ugrásszerűen megnőtt. Ez is hozzájárult, és ha nem szakítanak a pénzpiaci szereplők iránt tanúsított túlzott engedékenységgel, akkor a jövőben még nagyobb mértékben fog hozzájárulni az államháztartási hiány növekedéséhez. Semmiféle megoldást nem jelent az állampolgárok további megsarcolása adóemelésekkel és az egészségügy és az oktatásügy piacosításával, mert mindez nem a meglévő rendszer megváltoztatását, hanem reform címén a magyar társadalom alaposabb kifosztását jelenti. Ezért szükséges a pénzkivonási folyamat elemzése és a megfelelő ellenintézkedések megtétele. E nélkül a kormány javaslatai az államháztartás „úgynevezett” reformjára valójában csak a hazai jövedelmek fokozott kiáramlását segítik elő.

            A Nemzeti Bank Csávás Csaba, Kóczán Gergely és Varga Lóránt tollából tanulmányt tett közzé a főbb hazai pénzügyi piacok meghatározó szereplőiről és jellemző kereskedési stratégiájukról. Ez a tanulmány megvilágítja, miként lehetséges az, hogy 2006 első negyedévében Magyarország külkereskedelmi mérlegében 5,5 milliárd euró adósságnövekedés keletkezett. Ebből mindössze 408 millió volt az áruforgalommal kapcsolatos adósságnövekedés. A többi a külföldi tőke rabló műveleteiből állott elő, de a devizapiacon folyó pénzáramlásokról a lakosság semmiféle tájékoztatást nem kap. Ehelyett a kormány gátlás nélkül azt hazudja a magyaroknak, hogy azért nő az eladósodás, mert sokat fogyasztanak és túl magasak a bérek. Valójában az lenne a feladata, hogy felvilágosítsa őket a költségvetési és a külkereskedelmi hiány igazi okairól. További, ennél még fontosabb kötelezettsége lenne, hogy e hiány valódi okait megszüntesse. Ezért fontos tudni, hogy miként zajlik a devizapiacon Magyarország pénzügyi leszívása. Az említett tanulmány nyolcadik oldalán ez olvasható:

A külföldi szereplők a magyar bankrendszerrel szemben jellemzően spotügyletek (A spotügyletek azok, amelyek révén az árukkal vagy valutákkal azonnali szállításra kereskednek. A spotpiac árait azonnali áraknak nevezik. A valuta spotpiacokon az egyik valuta ára egy másikban kifejezve adja a valuta azonnali árfolyamát. -DJ) keretében menedzselik forint-árfolyamkitettségüket, határidős forgalmuk a hazai piacon nem jelentős. A hazai bankok külföldi partnereinek túlnyomó része hitelintézet; a Magyarországon befektető külföldi intézményi befektetők e külföldi bankok ügyfelei, így a befektetéseikhez szükséges devizapiaci kereslet, illetve kínálat egy része rajtuk keresztül jut el a hazai bankokhoz. A külföldi szektor devizapiaci viselkedése, jóval nagyobb tőkeereje és kockázatviselő képessége révén igen jelentős hatással lehet a magyar árjegyző bankokra, így a forint árfolyamára is.”

            A külföldi tulajdonú befektetők és bankok, elsősorban nagy tőkeerejük következtében jelentős hatással vannak a pénzpiacra. Ez az elérhető profit szempontjából azt jelenti, hogy már a külföldön történő devizaműveleteknél leszedik a hasznot, vagyis ez már nem jelentkezik a hazai pénzügyi és külkereskedelmi statisztikai rendszerben. Ebből következik, hogy az MNB fizetési mérlegében bemutatott jövedelem-kiáramláson felül további néhány milliárd euróra rugó jövedelem-kivonás származik belőle. Ennek közvetett hatása is rendkívül súlyos, mert az áru és szolgáltatás exportunkban a külföldiek sajátos érdeke kerekedik felül. Ezzel eltorzul, sőt lehetetlenné válik a tisztességes verseny, amit pedig az Európai Unió által elfogadott szabályok is előírnak.

            A pénzügyi szakértők megállapításai szerint egyértelműen a külföldiek voltak a pénzpiaci mozgások meghatározói. Ennek megfelelően a maximális profitot tudták elérni. A külföldi tulajdonú cégek devizaműveleteit a forintárfolyam és a hitelezés szinte alig befolyásolja. Ezúttal csak azt kívántuk alátámasztani, hogy a külföldi befektetők növekvő profitmaximálása döntő szerepet játszott és játszik a hazai jövedelmek növekvő kivonásában és ezen keresztül az államháztartás hiányának a növekedésében.    A kormány ezt még fokozta is a lakáshitelezés feltételeinek a megszigorításával, mert ezzel növelte a lakosság kiszolgáltatását a külföldi devizahitelezőknek. Ezzel a hazai jövedelmek további kiáramlását segítette elő.

            Ma már a legjobb szakértők is elismerik, hogy ötször-hatszor annyi tőkejövedelem áramlik ki az országból, mint amennyi bejön. Magyarország sajnos latin-amerikanizálódott. Esetleg még jobban is, mint a Latin-Amerikában található országok. A feldolgozóipar 70%-a külföldi kézben van, a nagy- és kiskereskedelem 50%-a, a bankrendszer pedig 90%-ban külföldiek tulajdona. Minden magyar kormány kényszerpályára került és a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia által meghúzott koordináta-rendszerben mozoghat, és ezért nem tud önálló gazdaságpolitikát folytatni. A döntések ma már alig múlnak rajta.    Egyre többször hangzik el a kérdés, hogy kik idézték elő ezt a helyzetet és van-e lehetőség a felelősségrevonásukra.

            Bogár László közgazdász egyetemi tanár szerint mindenek előtt a nagytőkén kellene behajtani azt a veszteséget, amely a magyar társadalmat, a magyar gazdaságot érte. A tömegtájékoztatás azonban változatlanul azt szuggerálja, hogy a magyar gazdaság jól teljesít, a baj csupán az, hogy a lakosság és az állam túlköltekezik. Erre a rossz diagnózisra aztán egy ugyancsak rossz terápia következik, hogy a túlfogyasztó családokat és a túlköltekező államapparátust az erőforrások megvonásával meg kell büntetni.

            Bogár László azonban azt a kérdést teszi fel, hogy a gazdaság vajon nem azért nagyon is jól jövedelmező a pénz-és korporáció oligarchia számára, mert egyenlőtlen csere folytán nem fizeti ki a másik két résztvevőnek a tőlük kapott szolgáltatásokat. Így nem fizeti meg a magyar lakosság által előállított színvonalas munkaerőt, és nem fizeti meg az állam által közpénzekből nyújtott infrastrukturális és ökológiai szolgáltatásokat. Ezáltal az állam és a lakosság súlyos egyensúly-hiányba került. Most ismét a lakossággal akarják megfizetetni annak a kifosztásnak az árát, amit rajta követtek el. A bérből és fizetésből élők 80%-a havi nettó 70 000 forintot keres, azaz nyomorúságos fiziológiai határokon él. Bogár professzor számításai szerint a külföldi tőke az általa Magyarországon igénybe vett szolgáltatások 40%-át fizette meg. A Gyurcsány-csomag „megoldási módszereivel” nem lehet ezt a helyzetet feloldani, legfeljebb csak időlegesen kitolni. Ha nincs alapvető változás és marad a pénzpiac és a multik jelenlegi túlhatalma, akkor az újabb krízisek jelentkezni fognak. Bogár László blöffnek tartja, hogy előzékenyen kell bánni a külföldi tőkével, mert különben elköltözik Magyarországról. Ezt még előnyösnek is tartaná, mert egy olyan tőkestruktúrára nincs szükség, amely deficitet termel. Tájékozott szakemberek pedig tudják, hogy a magyar gazdaság komoly stratégiai partnerei úgyis maradnának.

            Bogár László eljut annak a kimondásáig, hogy a jelenlegi pénzuralmi rendszer tarthatatlan. Úgy gondolja, minél előbb le kell ülni a multinacionális cégekkel és új társadalmi konszenzust kell létrehozni. Mindenek előtt növelni kell a béreket és növelni a multinacionális cégek által befizetett adókat és járulékokat. A pénz- és korporációs oligarchiának, az ország valódi tulajdonosának fel kell ismernie, hogy előnyös helyzete, privilégiumai, társadalmi felelősséggel is járnak. Nem szemfényvesztő propaganda-fogásokkal, PR-akciókkal kell morzsákat odavetnie a tudománynak, a kultúrának, az oktatásnak és a sportnak. Az állami pazarlást is meg kell szüntetni, hogy a befizetett adókból jusson a humán és ökológiai javak újratermelésére.

            Fritz Tamás társadalomtudós, a jelenlegi helyzet kialakulásának okát abban látja, hogy nem történt meg a régi és az új politikai rendszer világos elhatárolódása, azaz nem került sor elszámoltatásra és az elit lecserélésére. Úgy látja, hogy 16 évvel a rendszerváltás után még mindig az a politikai elit irányítja Magyarországot, amelyik a kádári puha diktatúrát is életben tartotta. Az egyik legnagyobb hiányosságnak azt tartja, hogy a rendszerváltás óta nem született valódi, új alkotmány. Az 1989-ben kialkudott intézményi és jogi állapotok megmaradtak, sőt megmerevedtek és egyre inkább akadályozzák a továbblépést és a megújulást. Ehhez a véleményhez a magunk részéről azt kívánjuk hozzáfűzni, hogy ennek a helyzetnek a kialakulásáért azok a képzett jogászok (Sólyom László, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke és jelenlegi államfő, valamint Tölgyessy Péter, az SZDSZ egykori elnöke és későbbi FIDESZES országgyűlési képviselő) is felelősek, akik úgy fogalmazták meg az egyébként csak ideiglenesnek szánt Alkotmány szövegét, hogy az lehetővé tette a magyar történelemben eddig példa nélkül állóan igazságtalan tulajdonviszonyok kialakulását és azt, hogy Magyarországon szinte minden jogsértés következmények nélkül maradhat. Azért, hogy Magyarország „következmények nélküli országgá” lett, az Alkotmány szerepét betöltő alaptörvény megfogalmazói, a magyar rendszerváltás „alapító atyái” is felelnek.

            Fritz Tamás szerint csak a civil társadalom gyakorolhat nyomást és mutathat fel valódi erőt és adhat új dimenziót a politikai folyamatoknak is. Úgy véli, hogy „a tüntetésekkel vagy éppen a polgári engedetlenséggel, amelyek Európában mind-mind megszokott és fontos módszerek, a civil társadalom ugyanis végre megmutathatná az erejét, ami elengedhetetlen az olyan közvetítő intézmények kialakulásához, amelyek ma Magyarországon egyáltalán nem működnek.” Ehhez is van hozzáfűznivalónk. A teljesen vagyontalan és egyik napról a másikra élő magyar társadalom nem képes finanszírozni erős és hatékony civilszervezeteket. Azok a civilszervezetek, amelyek tartósan megmaradnak, és hallatni tudják hangukat, vagy a pénz- és korporációs oligarchia pénzéből vagy állami támogatásból élnek. Ebből az is következik, hogy végső soron igazodniuk kell annak az érdekeihez és értékeihez, akiktől a pénzt kapják. Más szóval nem független civil szervezetek.

            Ugyanezt lehet elmondani a tömegtájékoztatási intézményekben egyre nagyobb számban szereplő „tárgyilagos” politológusok véleményformálásáról. Nekik fel kell tenni a kérdést, hogy azt az alapítványt, kutatóintézetet, iskolát, ahol kiképezték őket, ahol állásban vannak, és fizetésüket kapják, azt vajon ki finanszírozza? Ha így vagy úgy, közvetve vagy közvetlenül a pénz- és korporációs oligarchia finanszírozza, akkor pártatlan véleményalkotásuk nagyon is kényszerpályára van terelve. Ha az állam finanszírozza őket, akkor pedig a mindenkori kormányzat meghosszabbított karjainak tekinthetők, akik valahol az éppen hatalmat gyakorlók véleményét továbbítják.

            Vannak olyan baloldali gondolkodók is, akik úgy látják, hogy a Gyurcsány-kormány által meghirdetett megszorítások politikájának az adott hazai és nemzetközi erőviszonyok mellett nincs alternatívája. Erről a helyzetről Krausz Tamás a következőket írta a Népszabadság 2006. július 5-i számában:

            „Ez elég szörnyű, mert az európai és világtapasztalatok szerint az ilyen ’reformok’ eredménye mindig egy és ugyanaz: a közszféra további privatizálása, piacosítása – magyarán a szociális és kulturális elszegényedés. Nagy kérdés azonban ennek mértéke és perspektívája. Ugyanis még a piacgazdaság, a versenygazdaság keretei között is lehetségesek olykor racionális átalakítások az emberi szükségletek védelmében. Az elvont pénzlogika, a monetarista világfelfogás uralmának idején is létezhetnek korlátok, amelyek megkötik a tőke romboló természetét, az emberi alkotóképesség bizonyos megőrzése érdekében. A jóléti állam egész történelmi hagyománya végső soron nem szólt másról, minthogy az állam, mint össztőkés felismerte: a tőkés újratermelés zavartalansága, a profitráta stabilitása csak az emberi élet fenntarthatóságának egy bizonyos fokán valósítható meg. Mivel nincsen forradalmi helyzet, a tőkés osztály a maga érdekeit rendkívül erős pozícióból védelmezheti. Ám mégis helytelen lenne a magyar vezető osztályok részéről kiadni a jelszót: ’minél rosszabb, annál jobb’. Az erőviszonyok ugyanis gyorsan változhatnak, olyan nem demokratikus irányokba, amelyek a kapitalizmus viszonylagosan demokratikus menedzselését lehetetlenné teszik…”

            Krausz Tamás, aki az MSZP azon tagjaihoz tartozik, akik nem álltak át a nemzetközi tőke kiszolgálói közé, figyelmezteti a Gyurcsány-kormányt, hogy mindent kövessen el a társadalom és a közszféra, elsősorban az egészségügy, az oktatás és a társadalombiztosítás védelmében, a hazai és külföldi nagytőke, valamint az európai pénzügyi és gazdasági-politikai intézmények nyomásával szemben. Hangsúlyozza, hogy figyelmeztetni kell a nagytőke képviselőit az arányos közteherviselés fontosságáról. Krausz azt ajánlja, hogy a költségvetési hiány csökkenése érdekében vissza kell adózni az egykori állami tulajdon magán-kisajátításából meggazdagodott újtőkés osztály mesés profitjának egy részét. Ezt tekinti ő igazi magyar szolidaritásnak. Helyteleníti a nemzeti elkötelezettség feladását és a magyar munkavállalók tönkretételét célzó tőkekivonást. A magyar társadalom terheinek csökkentésével bizonyíthatná az új magyar gazdasági elit, hogy tanult a történelemből és kész megszabadulni a történelmileg megszokott önzés hagyományától.

            Krausz nem tartja megengedhetőnek a több-biztosítós egészségügyi rendszer bevezetését, mert fenn kell tartani a szegény állampolgárok azonos jogait és lehetőségeit is a gyógyítás terén. Tébolyult dogmának tartja azt az elképzelést, hogy emeli az oktatás színvonalát, ha kevesebb tanár, több órában, több diákot oktat. Elutasítja a Magyar Tudományos Akadémia és a kutatómunka piacosítását, azaz az MTA elárverezését. Az értelmes átalakítás legelső feltételének a neoliberális-neokonzervatív előítéletek feladását tartja.

            Csath Magdolna, egyetemi tanár sürgősen leállítana mindenféle további privatizációt. Szükségesnek tartja nemzeti megegyezéssel összeállított vagyonlista elkészítését, amely tartalmazná azon nemzeti, közösségi értékeket és vagyontárgyakat, amelyeket semmilyen körülmények között nem lehet magánkézbe adni. A költségvetési hiányról és okáról Csath Magdolnának az a véleménye, hogy a költségvetési hiány valódi oka mindez idáig rejtve maradt.

            Szalai Erzsébet, társadalomkutató már 2003-ban megállapította, hogy a magyarországi újkapitalizmus intézményesülésével annak válsága is elkezdődött. Ez ma már nyilvánvaló. A növekvő ütemű nemzeti termék dacára alacsony szinten stagnál a foglalkoztatottság, sőt: növekedett a munkanélküliség. A pénzügyi-gazdasági elit ma már nyíltan átvette a politika irányítását, és a termelőszféra privatizálásának lezárultával igényt tart a közszférára is: az egészségügyre, oktatásra és kultúrára. A tőke feneketlen mohóságában fel akarja zabálni azokat az erőforrásokat, amelyek a munkaerő akár egyszerű újratermeléséhez is – meggyógyításához, képzéséhez, műveltsége szinten tartásához – szükségesek. Ezzel a pénz- és korporációs oligarchia, Szalai megfogalmazását használva, „felzabálja saját létfeltételeit”(Népszabadság, 2006, július 22). Szalai Erzsébet úgy látja, hogy Gyurcsány Ferenc baloldali beállítódása ellenére a tőke nyomására vág bele a társadalom testébe. Az autonómiáját hangoztató Sólyom László köztársasági elnök ezúttal ellenvetés nélkül írta alá a megszorító csomagot. Mindez a nemzetközi és hazai nagytőke rendkívüli erejét jelzi. A különböző hitelminősítő intézetek és a forintárfolyam lefelé nyomása, valamint a korporációs médiumok katasztrófa-forgatókönyvei a magyarok tudomására hozták, hogy súlyos következményekkel járhat, ha a lakosság nem lesz hajlandó ismét teljesíteni a pénzoligarchia akaratát.  

            Szalai Erzsébet a behódolás helyett azt ajánlja, hogy az államháztartási hiány kezelésére a progresszíven arányos közteherviselést kell bevezetni. A kelet-európai félperifériás térség közös fellépésére van szükség, hogy meg lehessen akadályozni a pénzvilág újabb kifosztási akcióját. Az immáron globális pénzuralmi rend azt is lehetővé teszi, hogy a minden eddiginél nagyobb adósságállományt felhalmozó Egyesült Államok, a tőke kamatemeléssel történő átszívásával, a kelet-európai országok megcsapolásával finanszírozza saját növekvő külső és belső eladósodását. Szalainak ezek a javaslatai egybecsengenek Bogár László diagnózisával, aki szerint, ha a Gyurcsány-kormány végrehajtja a pénzvilág újabb követeléseit, és további terheket rak a már amúgy is túlterhelt munkavállalókra, akkor veszélybe sodorja a humán újratermelési struktúrákat. A teljesen vagyontalanná tett magyar munkavállalók nem képesek globális piaci árakon megfizetni az egészségügyi szolgáltatásokat és a szaktudás megszerzését. Ezzel regenerálódásuk kerül veszélybe, ami nemcsak tovább roncsolja a magyar társadalmat, de magának a nemzetközi tőkének sem áll érdekében, mert többé nem juthat egészséges és jól képzett munkaerőhöz alacsony árakon. A magyar társadalom szociális katasztrófa elé néz, és a Gyurcsány-kormány intézkedései láncreakciót indíthatnak be. Bogár László úgy látja, hogy most már szembe kell fordulni a szovjet birodalom helyébe lépett pénzügyi impériummal. A kollaboráns elitekkel meg kell értetni, hogy nem folytathatják tovább a magyar lakosság gátlástalan kifosztását. Eljött a nagy elutasítás ideje.

Thomas helyett Milton Friedmant tanulmányozzuk

            A Nobel-díjas Milton Friedman több tanulmányában és nyilatkozatában az amerikai gazdaság legsúlyosabb problémájának a magántulajdonban álló központi bank, a Federal Reserve (FED) működését tekintette. 1992 júniusában a Radio Australia-nak adott nyilatkozatában ezeket mondta: „Napjaink egyik megoldatlan gazdasági problémája az, hogy miként szabaduljunk meg a Federal Reserve-től. Ez a megoldásra váró probléma pontosan az, ami az amerikai nemzet alapítóit is foglalkoztatta: hogyan lehet korlátozni a kormányzati hatalom terjedelmét? A zsarnokság, az emberi szabadság korlátozásai elsősorban azokból a kormányzati intézményekből származnak, amelyeket mi magunk hozunk létre. Abraham Lincoln beszélt a nép kormányáról a nép által a népért, ma a bürokraták kormányoznak a bürokratákért, beleértve a Kongresszus megválasztott tagjait is, mert ők is bürokratákká váltak. Ezért a legsúlyosabb probléma ma kétségtelenül az, miként találunk olyan mechanizmust, amely átalakítja politikai rendszerünket úgy, hogy korlátozza lehetőségét magánéletünk ellenőrzésére.”

Milton Friedman elképzelései szerint az Egyesült Államok adósságmentes állami kibocsátású pénzzel (debt-free US-note) két-három év leforgása alatt visszavásárolná a Federal Reserve System-től a nála lévő és jelenleg 7,4 trillió (7400 milliárd) dollárra rúgó államkötvény mennyiséget. (Treasury Bonds) Ezzel lehetővé tenné, hogy az úgynevezett „fractional reserve system”-ről (banki tartalékkal csak részben fedezett pénz rendszeréről) át lehessen térni a banki tartalékkal 100 %-osan fedezett pénz rendszerére, a „full reserve banking”-re. Ezt úgy lehet elérni, hogy a FED-nél lévő államkötvények helyére 100 %-osan állami kibocsátású kamatmentes pénzjegy kerülne – US-notes, azaz valódi amerikai dollár - a jelenlegi FED-dollár helyett, amely egy magán bank magánbankjegye. A US-notehasonló lenne a Lincoln által kibocsátott valódi állami pénzhez, a Greenbacks-hez Ezt követően már a FED feleslegessé válik, akár meg is lehet szüntetni. Nem lenne más feladata, minthogy közreműködjön a pénzcsere lebonyolításában, és tárolja széfjeiben az adósságmentes állami pénzjegyeket.

Ezt követően az Egyesült Államok a globális pénzrendszer központi bankjának szerepét betöltő Nemzetközi Valutaalap, Világbank és a Baselben működő Nemzetközi Fizetések Bankjából is kilépne. Ezzel lényegében teljesülne Milton Friedman-nak az az ajánlása, hogy az állami szuverenitást kisajátító központi bankok hatalmát korlátozzák. Az állam bocsátaná ki a pénzt, statisztikai adatok alapján meghatározva a forgalomban lévő pénz szükséges mennyiségét, figyelemmel a forgalomban lévő áruk és szolgáltatások nagyságára, és a lakosság növekedésére. Mindezt demokratikusan ellenőrzött pénzügyi testület hajtaná végre a legteljesebb nyíltsággal. Milton Friedman bebizonyította, hogy minden komoly gazdasági visszaesés oka a forgalomban lévő pénz mennyiségének a szűkössége. A központi bankok tetszés szerint tudták szűkíteni vagy bővíteni a gazdaság rendelkezésére álló pénz mennyiségét. Ha van elegendő pénz a forgalomban, akkor nem kerül sor a rendszeresen visszatérő gazdasági visszaesésekre, tartósan stabilizálhatóak az árak, és megszüntethető mind az infláció, mind a defláció.

A jelenlegi Magyarországon a Nobel-díjas Milton Friedman által kidolgozott programot követve intézkedni kellene arról, hogy a pénzkibocsátás, a hitelrendszer és a deviza-árszabályozás, azaz a monetáris szuverenitás kormányzati ellenőrzés alá kerüljön. A pénzvilág érdekei helyett a megnyomorított magyar lakosság érdekeit követő demokratikus kormány kibocsátana 14 ezer milliárd forint állami közpénzt, és visszavásárolná vele a bankrendszernél lévő 14 ezer milliárd forintnyi állami hitellevelet (államkötvényeket, kincstárjegyeket). A feles törvénynek számító MNB-törvény módosításával a kormány a - 2002 augusztusa óta 5 %-ra csökkentett - banki tartalékrátát felemeli 100 %-ra. A bankrendszertől tehát egy fillért sem vesz el, de arra kényszeríti a bankokat, hogy csak olyan pénzzel gazdálkodhassanak, amellyel tényleg rendelkeznek. Ha tehát a tartalékráta 100 %-os, akkor a 14 ezer milliárd forint a bankrendszerhez kerül, s nem zúdul a termelőgazdaságra, vagyis nem okoz inflációt.

Újabb kölcsönök felvétele, további eladósodás és kamatfizetés nélkül az államháztartás megszabadulhatna 14 ezer milliárd forintnyi adósságától. A költségvetésben minden évben megmaradna mintegy 900 milliárd forint, a 14 ezer milliárd forintnyi adósság kamata. Ez lehetővé tenné azt az adócsökkentést, amelyre a magyar gazdaság versenyképességének visszaszerzése érdekében szükség van. Ez egyben több tízezer munkahely megteremtését is elősegítené, s maradna arra is elég pénz a költségvetésben, hogy ne legyen szükség az egészségügy, az iskolaügy és a társadalombiztosítás piaci árakon történő átszervezésére, és a lakosság további súlyos megterhelésére. A magyar lakosság túlnyomó része az állam által rákényszerített privatizáció miatt teljesen vagyontalanná vált, nincs tőkejövedelme, és ezért abból a munkabérből, amely az EU-s átlagnak az egyharmadát, egynegyedét teszi ki, nem képes a piaci árat megfizetni az említett szolgáltatásokért.

Inflációmentes közhitelezés

Ha lenne a kormánynak bátorsága a kiszolgáltatott lakosság további megsarcolása helyett a nemzetközi pénzvilágtól és hazai intézményeitől legalább átmeneti időre visszavenni az alkotmányosan őt illető monetáris szuverenitást, akkor lehetővé válna olyan termelő- és infrastruktúraépítő programok finanszírozására állami kibocsátású közhitelekkel, amelyek eredményeként olyan termelőkapacitás-növekedés, olyan új objektumok többletáruk és –szolgáltatások keletkeznének, amelyek fedeznék a programokat finanszírozó állami kibocsátású pénzeket. Magyarország úgy tudna munkahelyeket teremteni és a segélyezettek tízezreit adófizető munkavállalókká tenni, hogy nem venne fel további kölcsönöket, és nem vállalna újabb adósságszolgálati terheket. A történelemben sok konkrét példa van, amelyek cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a termelői és infrastrukturális programhoz kötött állami pénzkibocsátás nem okoz pénzromlást, mert a termelőgazdaság értéknövekedése fedezi a forgalomba kerülő pénzmennyiséget.

A már ismertetett két javaslatnál sokkal egyszerűbb az, hogy a Magyarországon berendezkedett multinacionális cégeknek, ha távoznak az országból, vissza kellene fizetniük a Magyar Államtól azért kapott adókedvezményeket, hogy itt maradnak.

Az lenne valódi bátorság, ha a Gyurcsány-kormány nemet merne mondani a Nemzetközi Valutaalapnak, a nemzetközi pénzvilág véleményformálóinak, és ezúttal a teljesen védtelen és kiszolgáltatott magyar lakosság szükségleteinek és érdekeinek adna elsőbbséget. Gyurcsány Ferenc azt üzeni a magyar polgárnak: „Felelős vagy magadért, családodért, nemzetedért”. Ezt azonban olyan magyaroknak üzeni, akiket az állam akaratuk és hozzájárulásuk nélkül megfosztott vagyonuktól, és elvett tőlük minden tőkejövedelmet. Sőt a munkavégzési lehetőségtől is megfosztotta őket. Az állam minden kényszerítőeszközét igénybe véve újból jövedelmet von el tőlük a tőke javára. Most azonban már arra a határra szorítja őket, ahol egyéni és társadalmi reprodukciójuk is veszélyeztetve van. Az állam tehát mindent megenged magának az állampolgáraival szemben, hibás döntéseinek, pazarlásának, korrupciójának a negatív következményeit azonban áthárítja rájuk. Hibás döntéseiért azonban nem akarja vállalni a felelősséget. A hozzánemértés és pazarlás következményeinek a szégyentelen áthárítását nevezi a magyar miniszterelnök „bátorságnak”. 

Úgy gondoljuk: sokkal inkább az a bátorság, ahogyan a malajziai Dr.Mahathir, a szingapuri Li Kuan Ju és az argentin Nestor Kirchner nemet mert mondani a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának és véleményformálóinak.

Mi tehát a teendő?

            Először is a valóságnak megfelelő diagnózisra van szükség. A súlyos szervi megbetegedésekben szenvedő magyar gazdaságot és társadalmat nem lehet amúgy is szegényes diétájának a csökkentésével gyógyítani. Tudomásul kell venni, hogy alapvetően hibás az a pénzügyi és gazdasági rendszer, amelyet a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia képviselői által kidolgozott stratégia – a „Washingtoni Konszenzus” – alapján alakítottak ki Magyarországon. Az eladósodás, a költségvetési és a külkereskedelmi hiány felhalmozódása, a magánpénzmonopólummá átalakított hibás monetáris rendszer, és a külföldi tőke javára túlprivatizált igazságtalan tulajdonviszonyok következménye.

            Magyarországról évente kiáramlik mintegy 5-6 milliárd euró tőkejövedelem, profit- és kamathozam formájában. Ennek oka, hogy hazánk még a többi kelet-európai országhoz viszonyítva is túlzott mértékben lett privatizálva.

            Magyarország eladósodása hatványozott ütemben növekszik azért, mert saját kibocsátású kamatmentes pénzét az 1990-es években lecserélték külföldről beáramló hitelpénzre, és ezért évről évre növekvő kamatjáradékot kell fizetni. Ma már csak újabb kölcsönök felvételéből lehet teljesíteni az esedékes adósságszolgálati terheket. A magyar pénzrendszer felett az ellenőrzést a külföldi pénzintézetek és befektetési alapok gyakorolják. Az ő érdekük volt az eladósítás továbbá a külkereskedelmi és költségvetési hiány megnövelése.

            Magyarországnak csak rendkívül kedvezőtlen feltételek elfogadásával engedte meg a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, hogy beléphessen az általa létrehozott birodalmi struktúrába, az Európai Unióba. Az EU-s tagságból eddig csak hátránya volt Magyarországnak. 2003-ig 8866 milliárd forintjába került az EU-s tagságra való felkészülés. Ez az összeg a túl gyorsan leépített vámokból, az EU-s országoknak adott időelőtti és túlzott kedvezményekből, be nem szedett úthasználati díjból halmozódott fel 13 év alatt. Ebből az összegből már levonásra került PHARE, ISPA és SAPARD programok keretében kapott pénz. A pénzügyi egyensúly megbomlásának tehát maga az Európai Unió az egyik legfőbb oka. 2004-től kezdve évi 1449 milliárd forint a magyar hozzájárulás az EU-hoz közvetlen befizetés, átengedett vám és áfa formájában.

            A magyar jogrendszer fogyatékosságai és az általános közállapotok leromlása miatt nem lehetséges a kormányok felelősségre vonása. Mivel hazánk „következmények nélküli ország” lett, ezért a kormányzati pazarlás óriási mértéket öltött. Az állam felelőtlenül költekezhetett szinte minden vonatkozásban. Óriási pénzek folytak el a PPP-rendszerben (Public-Private Partnership), a szomszéd országokhoz képest a többszöröséért épültek a magyar utak. Gátlástalan osztogatás folyt a mindenkori kormányzó pártok holdudvarához tartozó érdekcsoportoknak, cégeknek és a korrupciót sem sikerült megfékezni. (Gondoljunk csak Medgyessy Péter volt miniszterelnök kijelentésére: „Az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel”.) De tetten érhető a pazarlás a Grippen-gépek megvásárlásánál, katonáink részvételénél olyan nemzetközi akciókban, amelyekhez a magyar népnek nem fűződik közvetlen érdeke. Ide sorolható az is, hogy a kormány, amely legszegényebb polgárai zsebét is kiforgatja, könnyelműen elenged 40 milliárd forint tartozást Iraknak, amely igaz, hogy most polgárháborús állapotok között él, de kőolajban gazdag ország, és hosszútávon fizetőképes.   

            Ha pedig a tőkejövedelem kiáramlása, a feleslegesen importált hitelpénzrendszer utáni kamatfizetés, a pénzpiaci szereplők manipulációi, az évente 1449 milliárd forintba kerülő EU-s tagság, valamint a felelőtlen pazarlás és korrupció az eladósodás, a költségvetési hiány és a külkereskedelmi mérleg kiegyensúlyozatlanságának az oka, akkor miért a bérből és fizetésből élő magyar állampolgárokat kell ismét megsarcolni kemény megszorító intézkedésekkel a kívánatos egyensúly helyreállítása érdekében?!

            A magyar gazdaság és társadalom súlyos szervi megbetegedésekben szenved. Zsebének kifosztásával és szigorított diétára fogással ezt a betegséget nem lehet gyógyítani. Új történelmi alkura van szükség a magyar társadalom és a nemzetközi pénzvilág, valamint hazai képviselői között. Ennek az új közmegegyezésnek ki kell terjednie a rendkívül igazságtalan tulajdonviszonyok átalakítására, a magán pénzmonopólium megszüntetésére és a közpénzrendszer visszaállítására, továbbá az EU-tagság feltételeinek a módosítására az egyenlő elbánás és a viszonosság elvei alapján. Magyarországnak nem kormányváltásra, hanem rendszerváltásra van szüksége. Éppen ezért kevés a Gyurcsány-program visszavonása, de még a Gyurcsány-kormány leváltása sem elég. A nemzetközi pénzvilág által meghúzott koordináták sajnos az ellenzék kormányának is kevés mozgásteret engednek. Legfeljebb a tőkéhez csatlakozott jelenlegi kormányzat felelőtlen pazarlását tudná csökkenteni. Egy ellenzéki kormány sajnos már a korrupció leküzdésével sem tudna megbirkózni, mivel annak rendszerbeli okai vannak. A pénz-és korporációs oligarchia ugyanis a korrupció legváltozatosabb formáival alakítja át pénzügyi fölényét politikai döntésekké. A pénzuralmi diktatúra rendszerét kell leváltani! Ehhez a rendszerváltáshoz lenne szükség valódi bátorságra, és  nemzeti összefogásra, nem pedig a védtelen lakosság gátlástalan fosztogatásához, és a pénzoligarchia követeléseinek a szolgalelkű teljesítéséhez. E sorok írója támogatná a pénzuralmi rend lecserélésére megalakult össznemzeti kormányt.

Ötven évvel a forradalom után ismét forradalmi helyzet van kialakulóban hazánkban. 1956-ban világosak voltak a frontok, ma viszont az ellenfél gondosan elrejtőzött az arctalan pénzviszonyokba. A pénzfeudalizmus uraságait nem ismerhetik a robotoló jobbágyok. Pénzviszonyokra lőni sem lehet. Ma tehát nem fegyverrel, hanem a monetáris hatalom megértésével, a pénzuralmi rendszer megváltoztatásával, a közpénzrendszer visszaállításával, és a kamatozó hitelpénz megszüntetésével lehet győzelemre vinni a forradalmat.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése